A közös nyelvünk mindig az építészet volt

kat segítő szervezetnél, ahol ott lakókkal és önkéntesekkel is beszélgethettek. A feladat megoldása közben a diákok ráláttak arra, hogy milyen sok ember van ebben az élethelyzetben, és ez a közvetlen tapasztalat is hozzásegítette őket ahhoz, hogy kiváló építészeti válaszokat adjanak a problémára. Ez a program olyan sikeres lett, hogy 2019-ben a Chicagói Építészeti Biennálén is bemutatták.

Először 2017 és 2019 között töltött négy félévet Denverben a Metropolitan State University of Denver és a PTE MIK közötti program keretében dr. Dányi Tibor Zoltán, az Épületszerkezetek és Energiadesign Tanszék adjunktusa, utóbb pedig két féléven át tanított az USA-ban.

A program, amelynek fókuszában Tibor óráin a szolidáris építészet állt, az építészet iránt érdeklődő építőmérnököknek, projektmenedzsereknek és tulajdonképpen az egyetemi közösségben bárkinek szólt.

- 2014 környékén kezdtünk el gondolkozni kollégáimmal azon, hogy a szolidaritás az építészetnek olyan fontos része, amit jó lenne egyetemi keretek között intézményesíteni, ezért is hoztuk létre a Szolidáris Építészet Kutatócsoportot. Akkor is jelen voltak mindennapjainkban a gazdasági és a társadalmi válságok, a természeti és ember okozta katasztrófák. Ezek a folyamatok az építészetre is komoly hatással vannak. Ezzel a kutatócsoporttal többek között azt vizsgáljuk, hogy e válságok enyhítésében milyen feladat hárulhat a jövendő építészekre. Szeretnénk, ha a jövendő építészgenerációnak is lennének a társadalmi problémák iránt érzékeny és fogékony tagjai. Az egyik hangsúlyos kérdés például, hogy milyen megoldásokat találhatunk egy olyan súlyos társadalmi problémára, mint a hajléktalanság, ebből fejlődött ki a Lakni kell mozgalom – mondja Dányi Tibor.

A hajléktalanság érzékeny témáját a denveri oktatási programban is érintették. Az épületszerkezettan tantárgy keretében az volt a diákok féléves feladata, hogy hajléktalanok számára tervezzenek miniházat. A hallgatókkal aztán látogatást tettek egy hajléktalano -

- A két egyetem között az oktatást tekintve nagyon sok a hasonlóság és a különbség is. A diákok mindenhol sokfélék, az amerikai egyetemek egyik legnagyobb erőssége ez a sokszínűség. Ott tartozzon valaki bármilyen kisebbséghez, befogadják, bátorítják, hogy a közösség tagjává válhasson. Az USA-ban egyre elfogadottabb az a szemlélet, hogy a rászorultabbaknak több segítségre van szükségük. Nem elég az egyenlőség, az equality, ennél sokkal fontosabb az equity, a méltányosság. Az oktatásban természetesen voltak és vannak is különbségek, amiket igyekeztem a magam és a tanított tárgyaim javára fordítani. Nagyon élveztem, hogy a diákok által befizetett tandíj egy kis része fölött mi rendelkezhettünk, így például több múzeumlátogatást is szerveztünk. Ez az anyagi függetlenség is hozzájárul ahhoz, hogy szabadabban taníthatunk, nincs komoly akadálya annak, hogy jó programokat valósítsunk meg.

- Hogyan hasznosul a külföldi tapasztalat a hazai oktatásban?

- Sok minden tetszik, ami az oktatás technikai részével függ össze. Például időben elkészülnek az órarendek, így már a tavaszi félév második felében megvan az őszi félév órarendje. Többször említettem már az itthoni értekezleteken a kinti egyetemen kiválóan működő szolgálatot, ami felkarolja a lemaradó diákokat. Denverben nekünk, oktatóknak is kötelességünk időben figyelmeztetnünk a hallgatókat, ha látjuk, hogy segítségre van szükségük, így is csökkentve a tanulmányaikat megszakítók számát. Minden karon dolgoznak olyan tanácsadó kollégák, akikhez bármilyen gonddal fordulhatnak a diákok. Külön figyelnek azokra, akik sportolnak, és min - den segítséget megkapnak a fogyatékkal élők is. Senki nem lóg ki a sorból, és mindenkinek lesz esélye elvégezni az egyetemet függetlenül attól, hogy fogyatékkal él, vagy bármilyen más nehézséggel küzd. Nagyon érdekes például, hogy nincsenek vallási ünnepekhez kötődő szünnapok, viszont az egyetem szabályzatában lefektették, hogy tiszteletben kell tartanunk, ha valamelyik diák a számára fontos vallási ünnepen nem jön iskolába.

- Szakmailag miként lehet inspirálódni egy külföldi oktatás alkalmával, akár Pécsről vinni ötleteket, szemléletet, akár onnan hozni ide?

- A kinti tartózkodásunk alatt a kollégámmal meghívást kaptunk az egyetem által szervezett minikonferenciákra, ahol nagyon érdekes volt meghallgatni a kollégák előadásait, mint ahogy az ő figyelmüket is felkeltette a mi előadásunk az itthoni szociális lakáshelyzetről. A szociális lakás kérdését az Egyesült Államokban teljesen másként kezelik, mint Európában, erről sokat megtudtam, míg kint voltam. Más alkalommal a diákjaimmal social impact design témában rendezett workshopon vettünk részt. Legutóbb olyan szerencsém volt, hogy éppen akkor szervezett a Denveri Egyetem egy nagyszabású és impozáns kiállítást a világon mindenhol, így Európában is megvalósult, a közösséget, a társadalmat is formáló építészeti beavatkozásokról. Nagyon szép példák voltak a világ minden részéről. Jó volt látni, hogy amiket Pécsett a Lakni kell keretében készítünk, anélkül, hogy tudtunk volna ezeknek a projekteknek a létezéséről, abszolút megállnák a helyüket egy ilyen megmérettetésben.

- A denveri élmények, a szakmai élmények miként hatnak az itteni óráira, az oktatásra, a gondolkodására?

- Fantasztikus szakmai élményekben volt részem. Építészként hihetetlen átélni azt, hogy az ember személyesen láthatja Frank Lloyd Wright vagy Mies van der Rohe épületeit. Persze tanuljuk, hogy ők zsenik, de ez csak akkor tudatosul, amikor megnézzük Frank Lloyd Wright lakóházát, ahol berendezte az első irodáját. Elképesztő, ahogy az apró részletekből is sugárzik az építész nagysága. Ugyanez a helyzet Mies van der Rohe Crown Hall-jával Chicagóban, amit Denverben meg Pécsen is szoktam épületszerkezettan órán említeni, hogy a pillér nélküli térlefedéseket illusztráljam, de a valóságban hihetetlen élmény látni és átélni ezeket a tereket. Igyekszem bátorítani a diákokat, hogy nézzenek meg minél több épületet, fedezzék fel, hogy milyen zsenik voltak a világon. Gyakran ugyanis abban a tévedésben vannak, hogy amikor terveznek valamit, mindent a legelejéről kell kezdeniük. Előttünk már sokan annyi mindent megcsináltak kiválóan, nekünk elsősorban erre kellene támaszkodnunk és arra használni, hogy valami még jobbat csináljunk. Ami még nagyon tetszett az USA-ban, és a diákokat is próbáltam mindig bátorítani erre, az az önkénteskedés. Ez komoly hagyományokkal bír az Államokban. Jártam például a Habitat for Humanity-hez építkezni, a diákokat is hívtam, hogy jöjjenek és nézzék meg, hogy éppen azokat a falvázszerkezeteket építjük, amikről korábban tanultunk. Nagyon jó volt együtt dolgozni a Habitattal, jó lenne Magyarországon is több ilyen önkéntes programot szervezni.

- A kulturális különbségek miként hatottak az oktatásra?

- Az ottani diákok nagyon könnyen és jól tudnak előadni. Nem jönnek zavarba, ha előadást kell tartaniuk az órán, ez mindenkinek remekül megy. Ebben a magyar diákok nem annyira jók, ezért itt ezt próbálom erősíteni. Például most van egy felvételiző külföldi diákoknak szóló előkészítő program, amiben a Basics of Design órát tartom. Itt is arra bátorítom a hallgatókat, hogy többet kommunikáljunk egymással, legyenek önállóbbak és kezdeményezőbbek. Ne olyan legyen a tanítás, hogy én a diákok előtt állok a táblánál, és mondom a magamét, hanem ez inkább egy együttműködés legyen, egyfajta kérdezz-felelek, ahol senki nem fél közbevágni, ha valamit nem ért. Legyen párbeszéd, a problémák megoldását célul kitűző tervezői gondolkodásmód elsajátítása, mintsem egy leckefelmondós, magolásra kényszerítő tanítás.

- Miként alakultak a kollegiális viszonyok, milyen a magyar oktatók renoméja?

- Amit a diákokkal kapcsolatban mondtam, hogy ez egy sokszínű és befogadó egyetem, az a tanárokra is vonatkozik. A kollégáim között alig volt amerikai születésű. Nagyon sokféle nációhoz tartozó oktató volt, és természetesen nincs különbségtétel. Minden rendezvényen együtt vettünk részt, a főállású kollégákhoz hasonlóan mi is ugyanúgy meghívást kaptunk mindenhová egyetemi szinten is. Szerintem szeretnek velünk dolgozni, mindig pozitív visszhangokat hallottam a diákoktól is, és a kollégáktól is. Ez talán abból is látszik, hogy folyamatosan visszahívnak oktatni.

- Miként érdemes külföldi vendégoktatásra készülniük a kollégáknak?

- Néhányan attól tartanak, hogy nem boldogulnak az angol nyelvvel, hogy nyelvi nehézségek adódnak, ha külföldre mennek tanítani, ám a diákok közül sem mindenki angol anyanyelvű. Nekem volt japán diákom, indiai, iraki, iráni, mexikói, nagyon szerettem ezt a sokszínűséget. A mi közös nyelvünk mindig az építészet volt, és ezen mindig tudtunk beszélni. A tavaszi és az őszi szünetekben sikerült eljutnom jónéhány helyre az USA-ban, ezek mind felejthetetlen élmények maradnak. Föl kell fedezni a világot, jó látni, hogy máshol máshogy élnek az emberek, és tapasztalni, hogy nem csak úgy lehet, ahogy mi. Az biztos, hogy sokkszerűen hatnak időnként a magyar és az amerikai viszonyok közötti különbségek, de ez is egy lecke, az elfogadás leckéje, hogy nem tudod a képedre formálni az embereket. A külföldön tartózkodás a másság elfogadásáról és a különbözőség nagyszerűségéről szóló kaland is.