TIZENHARMADIK FEJEZET
Találkozás a halállal „Nem a halál a legnagyobb veszteség az életben, hanem amikor bennünk hal meg valami, amíg még élünk.” Norman Cousins
A halállal való találkozás minden sámán beavatásának fontos része. Emlékszem, hogy bámulattal vegyes borzongást éreztem, amikor megtudtam, hogy az egykori maja sámánoknak kilenc halálrituálén kellett átesniük, mindig egyre szörnyűbbeken, hogy a lehető legjobban szolgálhassák a törzsüket. Apám erős férfi volt. Sok mindenben nem értettünk egyet. 1995-ben halt meg, nyolc héttel azután, hogy rákkal diagnosztizálták. Csupán ötvenhat éves volt. Mindannyiunkat megdöbbentett a dolog. Korábban szinte egy napot sem volt beteg. Azon a héten, amikor a betegsége kiderült, Susannah, Reuben és én épp Norvégiában voltunk téli vakáción. Minden éjjel az apámmal álmodtam, és napközben is szokatlanul sokszor járt az eszemben, de fogalmam sem volt, miért. Egyik nap arra gondoltam, hogy kitolom a határaimat, úgyhogy fogtam a snowboardomat, és nekivágtam egy olyan meredek lejtőnek, amilyet korábban még nem próbáltam. A tetőről már nem volt visszaút. Hirtelen nagyon megijedtem. Leültem, hogy megnézzem, mi is vár rám. Teljesen lebénultam, és átkoztam magamat, hogy miért kell nekem mindig nagyobbat markolni, mint amennyit elbírok. Hirtelen megint az apám 183
JAGUÁRTESTBEN PILLANGÓSZÍV
kúszott be a tudatomba. Éreztem, hogy ott ül mellettem. Rájöttem, hogy a félelem, amit éreztem, részben belőle jött, nem belőlem. Nem értettem a dolgot, bár tudtam, hogy apámnak tériszonya van. Aztán összeszedtem magamat, felálltam, búcsút intettem apám félelmeinek, és nekiindultam a lejtőn. Az alján megállva egyszerre voltam boldog és – érthetetlen módon – vigasztalhatatlanul szomorú. Csak Angliába visszatérve és apám betegségéről értesülve értettem meg, hogy tudat alatt azon a hegytetőn elkezdtem felkészülni a közelgő eseményekre. Betegsége rövid ideje alatt csak egyszer találkoztam vele személyesen. Az alatt a hétvégi látogatás alatt tanúja lehettem annak, hogy még azt is különleges méltósággal viselte, amikor elkezdte elveszíteni az irányítást a teste felett. Tisztességgel köszönetet tudtam mondani mindazért, amit tőle kaptam. Méltósággal nézett szembe a betegségével és ez nagyon büszkévé tett. Még Susannah-val is igyekezett békét kötni, és meghívta, hogy csatlakozzon hozzánk az utolsó közös pénteki családi vacsorán. Egy nagyon kedves emlék a mai napig gyakran eszembe jut arról a hétvégéről: Reuben saját magától úgy döntött, hogy megmas�szírozza a nagyapját. Olyan hihetetlen gyengédséggel és odafigyeléssel végezte önként vállalt feladatát, hogy még apám is láthatóan meghatódott tőle.
* Három órával halála után értem a betegágyához. Épp Antwerpenben dolgoztam, és siettem vissza, ahogy csak tudtam. Megkértem a kórházat, hogy ne csináljanak semmit a holttesttel, amíg oda nem érek, amibe nagyon kedvesen belegyeztek. Este tizenegykor értem oda. Békésebbnek tűnt, mint amilyennek valaha is láttam. Megfogtam a kezét, és csendben ültem mellette; éreztem, hogy szelleme még a közelben van. 184
Találkozás a halállal
A halál jelenléte mindig is mély nyugalommal töltött el. Aznap a szívem csordultig telt érzésekkel, vad, kiszámíthatatlan folyóként áradtak, én pedig engedtem a sodrásnak és követtem édesapám szellemét végig a zuhatagon, egészen az óceán csendjéig. Három órát töltöttem vele, köszönetet mondtam az életéért és mindenért, amit átadott nekem. A végére módosult tudatállapotba kerültem. Láttam, ahogy apám apja, aki egy évvel és egy nappal korábban hagyott itt minket, megérkezik egy gyönyörű, régi Rolls Royce-szal. Apám odavolt a régi kocsikért, és autókereskedőként egykor rengeteg ment át a kezén. Tinédzserkorom végén néha engem ért az a szerencse, hogy a londoni vásárlóknak kiszállíthattam az autójukat. Egy nap apám megkért, hogy egy kanárisárga Silver Spirit Rolls Royce-t vigyek el Liverpoolból Londonba. A vásárló azonban sajnálatos módon meggondolta magát. Így egész hétvégre az enyém volt a kocsi és London. Tizennyolc éves voltam, és a barátaimmal kigondoltuk, hogy ezt a lehetőséget mindenképpen ki kell használnunk arra, hogy bejussunk a Stringfellow éjszakai klubba. Mindannyian szakadt farmert viseltünk, bőven azelőtt, hogy ez divatba jött volna. A bejárattól húsz méterre parkoltam le, és vártam, amíg egyik barátom megkérdezte, hogy bemehetünk-e. Természetesen azonnal kipenderítették. Ezután lassan odagurultam a bejárathoz, letekertem az ablakot, és megkérdeztem tőle: – Valami gond van ? – Ez a fickó nem akar beengedni minket – mondta a barátom. Kérdőn néztem a kidobóra. – És ugyan miért nem? A kidobó hirtelen szóhoz sem jutott, majd átgondolta a dolgot. – Elnézést, uram. Természetesen bejöhetnek. Leparkolhatom az autót? A látszat, úgy tűnik, mégiscsak számít. 185
JAGUÁRTESTBEN PILLANGÓSZÍV
Ábrándozásom félbeszakadt, amikor rájöttem, hogy nagyapám az apámért jött. Elengedtem a kezét, és láttam, ahogy szelleme kilép a testéből, elveszi a slusszkulcsot nagyapámtól, és elhajt. A szoba hangulata teljesen megváltozott. Újra megragadtam apám kezét, és szomorúan éreztem az üres súlyt. Jobban hasonlított egy élettelen tárgyra, mint emberi kézre. Ez visszazökkentett a valóságba, és teljes súllyal zuhant rám a halál végletes volta. Az apám teste, amiben megérkezésemkor még lakott valami belőle, mostanra teljesen kihűlt. Itthagyott.
*
186