TIZENHARMADIK FEJEZET
Találkozás a halállal „Nem a halál a legnagyobb veszteség az életben, hanem amikor bennünk hal meg valami, amíg még élünk.” Norman Cousins
A halállal való találkozás minden sámán beavatásának fontos része. Emlékszem, hogy bámulattal vegyes borzongást éreztem, amikor megtudtam, hogy az egykori maja sámánoknak kilenc halálrituálén kellett átesniük, mindig egyre szörnyűbbeken, hogy a lehető legjobban szolgálhassák a törzsüket. Apám erős férfi volt. Sok mindenben nem értettünk egyet. 1995-ben halt meg, nyolc héttel azután, hogy rákkal diagnosztizálták. Csupán ötvenhat éves volt. Mindannyiunkat megdöbbentett a dolog. Korábban szinte egy napot sem volt beteg. Azon a héten, amikor a betegsége kiderült, Susannah, Reuben és én épp Norvégiában voltunk téli vakáción. Minden éjjel az apámmal álmodtam, és napközben is szokatlanul sokszor járt az eszemben, de fogalmam sem volt, miért. Egyik nap arra gondoltam, hogy kitolom a határaimat, úgyhogy fogtam a snowboardomat, és nekivágtam egy olyan meredek lejtőnek, amilyet korábban még nem próbáltam. A tetőről már nem volt visszaút. Hirtelen nagyon megijedtem. Leültem, hogy megnézzem, mi is vár rám. Teljesen lebénultam, és átkoztam magamat, hogy miért kell nekem mindig nagyobbat markolni, mint amennyit elbírok. Hirtelen megint az apám 183