Boldogságra vágyva Szakács Brigitta
b i z o n y s á g t é tel
1993.
április 9-én születtem Alsósófalván egy hitetlen református családban. Kiskoromban – mint általában minden gyereknek – nekem is megtanították a Mi Atyánkot. Kisiskolás lehettem, amikor rendszeresen, minden este mondani is kezdtem. Később szokássá is vált az életemben, s bár sokszor tehernek éreztem, mégis féltem úgy elaludni, hogy nem imádkozom. Úgy gondoltam, hogy ezzel jót teszek Istennek, hogy ezzel lerovom a tartozásom, és így minden rendben van. Ezzel és ehhez hasonló dolgokkal próbáltam megnyugtatni a lelkiismeretemet. Ahogy telt az idő, az én életemben is elérkezett a kamaszkor, közeledett a konfirmáció. Gyakrabban kellett eljárni templomba, mivel ez kötelező volt, de valahogy mindig csak egy nagy ürességgel tértem haza. Sokszor azt sem tudtam, miről prédikált a lelkész, csak mentem, mert mások is ezt tették, mert ezt követelték, és talán azért is, mert a szívem mélyén reméltem, hogy ezzel talán jót teszek Istennek. Gyerekként és kamaszként is elég nehéz volt velem. Visszatekintve úgy gondolom, hogy nem voltam könnyű eset. Gyerekként is sokszor megnyilvánult az engedetlenségem a szüleim felé. Általában fiúk voltak a játszótársaim, mivel a szomszédainkban többnyire fiúgyerekek éltek. Talán ez volt az oka annak, hogy később is mindig inkább fiúkkal szerettem 26
barátkozni. Mindez kamaszkoromban sem változott meg ez, főleg hogy többségében fiú osztálytársaim voltak. Úgy gondoltam ők jobban megértenek, mint a lányok. Nyolcadikos koromban kezdtem el szórakozóhelyekre járni, s ekkor kezdtem bele az első párkapcsolatomba is. Miután elhagytak, nagyon kétségbe estem, az öngyilkosság is megfordult a fejemben. Többször is meg akartam kísérelni, de sose mertem megtenni, mert tudtam, hogy van pokol és féltem az odajutástól. Így persze párkapcsolatból párkapcsolatba menekültem, nem láttam a sötétséget, amibe keveredtem, s egyre mélyebbre süllyedtem. Ezekben kerestem a szeretetet és az elfogadást, de csak szomorúság és nyugtalanság töltötte el a szívem. Mindeközben édesanyám megtért. Isten egy elég nehéz helyzetben szólította meg őt, s a nyomorúságok által annyira összetörte, hogy belekapaszkodott az Úr igéjébe, s ezáltal erőt és vigasztalást nyert. Mindezek miatt lassan a mi életünkben is változás kezdődött. Istennek hála, édesanyám egy tiszta tanítású közösségbe kezdett járni: a helyi presbiteriánus gyülekezetbe. Az alkalmakra engem és a két öcsémet is mindig hívott. Én kezdetben csak néhány bibliaórán voltam, de őszintén megvallva furának tartottam az egészet. 2019. tavasz ◆ Keskeny Út
