S E P T I M by szakosdaniel

SEPTIM - Kortárs Művészeti Folyóirat

Borítókép

Kovács Richárd

Művészeti vezető

Kovács Dóra

Szerkesztő

László Laura Olvasószerkesztő

Orbán Lilla

Design

Szakos Dániel

Illusztráció:

Takács Barbara

Köszönet

Szalai Lenke

A lapszámban található képek a szerzők hozzájárulásával jelentek meg

2013. December

Hetedhét országon is túl Égő ház, jeges áradás, bolondok háza, szép búza, kongó kolostor. A Kékszakállú vára. Mesterlövész. Göncöl, Fiastyúk, Orion. Törzs, bűn, szivárvány, diadalszekér. Trivium, Quadrivium, sárkány. Hét feje van a tündérnek is, hét fejünk van nekünk is. Mi vagyunk a Septim – hét hangból állunk, hét művészet nyelvén szólunk. Szeretnénk hallatszani. Szeretnénk kitölteni a kortárs művészeti hangközt, szeretnénk megszületni – akár hétszer is, ahogy József Attila írja. Én tudom, jó vele egy napon születni. Mert mítoszok most is vannak, itt, a kortársak között, csak körül kell nézni – szerkesztőként csak azt kívánjuk, hogy „a hetedik te magad légy”. Szerkesztő

László Laura

TARTALOMJEGYZÉK

6 56

14 16

TARTALOMJEGYZÉK

Képzőművészet Interjú - Birkás István képzőművész

Kiállításkritika - „Mint a madár” a Trafóban (Hermann Júlia)

Novella - Kelemen Anna: Por és Hamu

Novella - Sümegi András: IntermezzoA csend megnyilvánulásai

Fotográfia

Iparművészet

Interjú - Keleti Éva fotóművész

Fotósorozat - Kovács Richárd, Far from plastic

Művészettörténet - A 60-as 70-es évek művészetének nézőpontjai (Végh Árpád)

Építészetkritika - Körszálló (Takács Ákos)

Film

Interjú - Bubutimár Éva keramikusművész

Interjú - Baska Barbara operatőr, filmredező

Animáció - Gepard Production a MOME-n

Filmkritika - Gravitáció (Lászó Laura)

Interjú - Kiss J. Szilárd divatfőszerkesztő

Filmkritika - Adéle élete 1-2 (Keresztury Dorka)

Interjú - Káldy Júlia cipőtervező

Színház

A karácsonyi szám elé - Angyalok erdeje (László Laura)

Színházkritika - Brian Clark: Mégis kinek az élete? Central Színház (Forgách Kinga Orsolya)

Színházkritika - Paul Blake: Római vakáció Belvárosi Színház (Mezőfi Orsolya)

Irodalom Könyvkritika - Borbély Szilárd: Nincstelenek (Balázs Ádám)

Könyvkritika - Csaplár Vilmos: Edd meg a barátodat (Mezőfi Orsolya)

Könyvkritika - Tóth Krisztina: Akvárium (Sárai Vanda)

Vers - Forgách Kinga Orsolya: Szógödör

Vers - Lukács Anna: Kétely

Vers - Székely Örs: Lenyomat

Slam Poetry - Dobos György: Életed utolsó percére

Zene Skicc - Semegi Zoltán: „A garázsból New Yorkba”

6. I Képzőművészet

KOVÁCS DÓRA

Birkás István Birkás István Munkácsy-díjas képzőművész, Dunaújvárosban él és alkot. 1970 óta számos egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek művei Magyarországon és külföldön.

Mikor és hogyan kezdődött a képzőművészettel való kapcsolata? Soha nem csináltam tipikus gyerekrajzokat. Hatévesen már egy képzőművész szakkörben utánoztam a felnőtteket. Már akkor elhatároztam, hogy művész leszek. Kik voltak a mesterei? Milyen élmények kötődnek a tanulóéveihez? Sorolhatnám néhai mestereim nevét, de igazából osztálytársaim voltak az igazi mestereim, és persze saját magam. A képzőművészet mely irányzataival, milyen technikákkal foglalkozott, dolgozott eddig? Kezdetben olajfestékkel vászonra festettem portrékat, aktokat, majd az akciófestészet keltette fel a figyelmem. A 80-as évektől kezdve farostlemezre kezdtem dolgozni különféle anyagok (fa, gipsz, homok és különböző tárgyak) felhasználásával.

Honnan merít ötleteket, mi vagy ki inspirálja alkotásai során? Az ötletelés mindig távol állt tőlem. Inspirációt ad egy film, egy könyv vagy egy jó kép. A makro-, a külső, vagy inkább a belső világra koncentrál jobban? A külső és a belső világ egyaránt izgat. Mit jelent Önnek a szabadság az életben és a művészetben? A privát életemben a szabadságot az jelenti, hogy a magam ura vagyok, nincs főnököm. A művészetben nem tudom, hogy szabadságnak nevezhető-e ha úgy érzem, köteles vagyok nap mint nap azt kutatni és megvalósítani, hogy létrehozzak olyan műveket, amilyenek eddig még nem léteztek.

Van olyan képzőművész, akit példaképének tart? Nagyon sok művészt csodálok. A reneszánsz mestereit. Goya, Velázquez, Juan Gris, Karel Appel, Willem de Kooning és Jackson Pollock művészete nagyon közel áll hozzám. Mit gondol a művészet mai helyzetéről általában? Támpont nélküli világban nehéz élni, és még nehezebb hiteles művészetet létrehozni. Eluralkodik a hiteltelenség és a középszerűség. Mi a véleménye a fiatalabb művészgenerációról? Sok érdekes, tehetséges fiatal művészt látok. De sajnos a nagy többség szolgaian majmolja a nyugat-európai illetve amerikai divatos irányzatokat. Kérdés hogy melyikeket? Ők a “kortársak”. Annak nevezik magukat.

8. I Képzőművészet

HERMANN JÚLIA

Száll a madár fészkére: szárnyasok a kortárs képzőművészetben Mint a madár, Trafó Galéria, 2013.12.13. – 2014.01.26.

A Trafó Galériába menet már a lépcső tetejéről erőteljes madárfütty üti meg fülünket. Meglepődni biztosan nem fogunk, hiszen a kiállítás címe - Mint a madár - nagyon is árulkodó. A kiállítótérbe lépve egy bizonytalan percig tényleg azt hihetné a szemlélő, hogy az állatkert madárházába tévedt, ám ez az érzés hamar elmúlik, helyét pedig vegyes érzelmek veszik át. Miért találjuk szembe magunkat egy természetfilmnek tűnő videóval, másodikos környezetvédelemtankönyvbe illő sziluettrajzokkal, vagy a Bauhaus stílusjegyeit hordozó madárházakkal? Miért van egy nagyon halott galamb a terem közepén, és miért megy loopolva a preparálás folyamata, amit egy másik madár néz? Ezekre a kérdésekre Maja és Reuben Fowkes, a kiállítás kurátorai nagyon finoman árnyékolt választ adtak, olyannyira, hogy a kiállítás maga is további kérdéseket vet fel. A madár új jelentéshordozóként uralja a kiállítást, a művészek pedig a madár és az ember közti feszül-

tségen, különbségen, vagy más kapcsolatokon keresztül próbálják feltárni tulajdonképpen az ember és a világ viszonyát. A művek megjelenítik előttünk az ösztönöket, az akár évezredes beidegződéseket, vagy éppen a mitologikus szimbólumok mai értelmezését. Az ösztönök és szokások összetett kérdését több művön keresztül megfigyelhetjük más és más kontextusban: a már említett, hangjával az egész teret betöltő videoinstalláció, mely a Megérzés és tudás között címet kapta, egy délkeletbrazíliai esőerdőben követi nyomon egy madárfigyelő útját. Mint itt kiderül, már a lépcső tetején becsaptak minket ösztöneink: a madárfütty egy ember ajkát hagyta el, a rá érkezett “válaszok” küldőinek kilétét pedig csak sejthetjük a buja indák között. A kommunikáció folyamatos, a faji különbség miatt mégis áthidalhatatlan szakadékot próbál összekötni, így a tökéletes összhang csak utópia marad. London Fieldworks másik munkája, a Szuper királyság szintén az alá-

és fölérendeltség tényére mutat rá azzal, hogy a három nagyméretű, szívet melengetően zöld printen három diktátorról elnevezett madárházrendszer látható. A Sztálin, Mussolini és Ceausescu lakóparkok magukban foglalják a védeni akarást és egyben a megkérdőjelezhetetlen emberi döntést. A Bauhaus stílusú madárházak hasonló szándékot sejtetnek, ám Kaszás Tamás és Loránt Anikó installációjukban inkább egy sajátos összhangot keresnek a természettel, amely annak ellenére, hogy emberi konstrukció, megpróbálja kielégíteni a különböző madárfajok specifikusabb igényeit is. Ehhez az “új” megteremtése helyett a kis madárházak esztétikusságával és a rajzokon megjelenített mondanivalóval egy régebbi, a természet szempontjából talán ártatlanabb korba kívánnak visszanyúlni. Elgondolkodtató az a két falat kitöltő rajz is, amely mindenkinek felidézheti az akár óvodásként, vagy

Képzőművészet I 9.

akár kisiskolásként tanulmányozott természettudományos gyerekkönyveket. “Nézd meg alaposan a sziluettet, és párosítsd össze a madár nevével.” Az instrukciónak csak az egyik fele valósulhat meg a kiállításon, a művész, James Prosek ugyanis nem ad megoldást a rajhoz, a sziluettek mellett csak számokat találunk. A művészetében madarakkal és halakkal foglalkozó Prosek nem tartja fontosnak a látványhoz vagy jelenséghez társított elnevezést, így arra kényszerít, hogy csak a megfigyelésre koncentráljunk, és az előzetes tudást a tapasztalással írjuk felül. Az előzetes tudás az egyetlen magyar kiállítóművész, Kisspál Szabolcs festett térképein is kulcsfontosságú. Három nagy Európatérképen három különböző területet határolt el és színezett piros-fehér csíkosra. Ezen felül a cím is árulkodó, hiszen a Nagy Magyarországok félreérthetetlenül hazai pályát sejtetnek. Azonban az elhatárolt területek sehogy sem egyeznek a fejünkben élő Nagy Magyarország képpel. A beszínezett részek a jól ismert turul madárhoz köthető kerecsensólyom elektronikusan követhető útvonalait jelzik, ezzel utalva vissza a magyar mitológia egyik kulcsjelenetére és “a valós és szimbolikus, valamint a történelmileg konstruált nemzeti identitás” kritikájára. A kiállítás egyik legszomorúbb darabja a terem közepén kiállított, kipreparált halott galamb. A látvány szinte mindenki számára ismert, rosszabb esetben az utak közepén elgázolt madarak miatt. Az Örökkön-örökké azonban a madarat abban a pozícióban örökíti meg, ahogy veszély esetén saját halálát eljátszva szárnya alá dugja fejét.

Ezzel a galamb igazi halála válik tettetéssé, az ösztönös mozdulat pedig valós cselekvéssé. Az életbenmaradás ösztöne pedig, a címnek megfelelően, örökkön örök. Ugyanezt az ösztönt használja ki

Great Alfaro nagyméretű videoinstallációjában. A helyszín egy spanyol hegyvidék, a díszlet pedig a Vanitas-képek csendéleteit idézi. Az ételtől roskadozó asztalra keselyűk vetik rá magukat, megerősítve a nézőben azokat az előítéleteket, melyek ezekkel a baljóslatú, kicsit sem esztétikus madarakkal fonódnak össze. Fontos azonban, hogy a videó forgatása több mint egy hétig tartott, a keselyűk ugyanis eleinte féltek megközelíteni a lakhelyüktől teljesen idegen ételhalmot. Ennek tudatában a “ráveti magát, mint a dögkeselyű” kifejezés talán finomodik a nézőben, ha nem is íródik teljesen felül. A kiállítás motívuma, a madár, nagyon erős metaforaként jelenik meg minden egyes műben, és mint látható, igen sokrétű jelentéssel bír. A kurátorok, elmondásuk szerint, megpróbáltak egy kevésbé direkt

tartalommal reflektálni az aktuális helyzetre. A szimbólum választásakor végül Haraszty István 1972es műve lett döntő szerepű, melynek címe azonos a kiállításéval. A kalitkájából szabadulni nem tudó kanári saját korában is a szabadság reményét és mégis annak folyamatos elvesztését jelentette, és sajnos máig nem vesztett aktualitásából, ahogy az ember önkényes uralma sem szűnik meg saját élőhelye felett. A madár képe ezzel a kiállítással átlépte azt az ártatlan, nemzeti vagy éppen hitchcocki jelentést, amit eddig hordozott, és egy kicsit saját szemszögéből mutatta meg, hogy az embernek és környezetének együttesen kell változnia ahhoz, hogy szabadok legyenek. Mint a madár.

10. I Iparművészet

VÉGH ÁRPÁD

szemléletmódok mint ahogyan sok minden a mindennapjainkban, még mind a Kádár-kor eszmerendszeré-

A 60-70-es évek kutatási nézőpontjai

nek a hagyatéka.

Ezért teljesen új alapokra helyezve kell vizs-

gálnunk e korszak művészetét, melyre követendő módon a közelmúltban több bíztató lépést is tettek. Ilyen volt például a kor építészetét és a lakberende-

Avagy hogyan értékeljük át a művészettörténet egy vakfoltját

zést bemutató kiállítás a BTM Kiscelli múzeumában. A “Korszerű Lakás, 1960-az óbudai kísérlet” című kiállítás mely felhívta a figyelmet a korai Kádár kor egy

Ha a hatvanas-hetvenes évek szavakat kimondjuk különös érzések kavarognak bennünk. Mi történt akkor pontosan? Egyáltalán megérthetjük–e ennek a kornak a gondolkodását, viselkedését, aspektusait anélkül, hogy előtte nem vizsgáljuk meg az ötvenes évek szocialista-realista időszakát? Be kell látnunk, ahhoz hogy megértsük a “kádári konszolidáció” politikáját és azt, hogy miért pont mi voltunk a legvidámabb barakk a szocialista érában, meg kell, hogy figyeljük az ötvenes évek sztálinista ideológiával átitatott világát. Csak

olyan kísérleti vállalkozására, melyet szinte méltánytalanul eddig teljesen elfelejtettünk. Hogy ez a figyelem tovább éljen, készült a kiállítás anyagából egy átfogó katalógus melynek szerzői: Branczik Márta (a kiállítás kurátora) és Keller Márkus (szociológus), melyben nem csak építészeti és belsőépítészeti szempontból vizsgálják a OKL-t (Óbudai Kísérleti Lakótelep) hanem szociológiai, társadalompolitikai szempontokat is figyelembe vettek, mely véleményem szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy kitörjünk a klasszikus művészet-

ezután fogjuk megérteni azt, hogy mihez képest is határolták el magukat a Rákosi-kor eszmerendszerétől és milyen paradigmaváltás ment végbe 1957 és 1960 között. Valamint, hogy a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig hogyan hatotta át mindez a “gulyás kommunizmus” időszakát.

Amikor erre a korszakara gondolunk akkor az

idősebb korosztályt általában valamiféle nosztalgikus érzet keríti hatalmába és ez a nosztalgiaérzet átöröklődik azokra a generációkra is, melyek már a rendwww.egykor.hu

szerváltás után születtek. De mégis ezen generációk fontos feladata, betömni azt a lyukat amely a magyar művészettörténet falán meredezik ránk, figyelmez-

történet bemerevedett szempontrendszeréből. Ilyen

tetve, hogy szembe kell néznünk a múltunkkal még

előrelépés még a dolgozatomat meghatározó annak

akkor is ha ez még egy eleven múlt melyen sebe-

alapjául szolgáló Ars Hungarica 2011/3 “A hosszú hat-

ket kell fölszakítanunk, majd pedig begyógyítanunk.

vanas évek” című száma.

Túl kell lépni azon kutatási szempontrendszereken is

melyek a rendszerváltás után jellemezték a korszak

melyben a hatvanas hetvenes évek művészete mű-

megítélését. Ilyen például a három “TTT” (Tiltott, Tűrt,

ködhetett akár tiltva akár tűrve akár támogatva. A kor

Támogatott) Aczél György-féle kultúrpolitikai szem-

történelmi kontextusainak figyelembevétele elenged-

lélet, vagy hogy a kor művészeit a “betiltásokra” ha-

hetetlen, az ezerkilencszázötvenhatos események

gyatkozva ítéljük meg. Be kell látnunk, hogy ezek a

után MSZMP (Magyar Szocialista Munkás Párt) leg-

Elsőként vizsgáljuk meg azt a kádári miliőt

Iparművészet I 11.

www.retronom.hu

főbb feladata hatalmának megszilárdítása és legitimi-

hogy nem értjük, nem tetszik, nem kell a rendszernek

zálása mind belföldön mind külföldön. Ezen időszak

az absztrakt művészet.

alatt szilárdul meg az az intézményrendszer mely

többé-kevésbé Kádár haláláig működik a párton be-

Edit is tárgyalta, a kor művészetének vizsgálására egy

lül. Ekkor kerülnek hatalomra a rendszer emblema-

jó mód a köztéri szobrászt alakulásának megfigye-

tikus szereplői mint például a Kultúra területén Aczél

lése. Érdemes megnéznünk milyen szobrokat állítot-

György akiről ezt a kultúrkorszakot is szoktuk nevezni.

tak, hangsúlyozom állítottak fel a korban, ugyanis erre

A korban a hazai művészeti éra életét Aczél és környe-

egy remek példa Somogyi József Martinász szobra.

zete döntései határozták meg, ők alakították ki a már

Felmerül a kérdés, hogy vajon a Rákosi-kor szocialis-

említett három “T” szabályrendszert, ők határozták

ta-realista eszmerendszerének nem megfelelő szobrot

meg hogy a művészeti ágak mely területei milyen mér-

melyet először nem fogadtak el majd egy raktárban pi-

tékű figyelmet és támogatást kapjanak, és végered-

hent évekig, miért a korszakban meghatározó 1958-as

ményében ők határozták meg mi az a hivatalos művé-

brüsszeli világkiállításon állították ki a magyar pavilon

szet mely elfogadható a rendszer számára. Kialakul az

elé, és ezek után miért állították föl a kor legreprezen-

a kettős szemléletmód mely végig jellemzi a korsza-

tatívabb minta szocialista városában Dunaújvárosban

kot, mindannak ellenére, hogy a politika ezt elítélendő-

ezt a szobrot. Mely azonnal a város szimbólumává

nek tartotta. Az új rend a felszínen azt hirdette, hogy

vált és bekerült a szocialista időkben használt város-

mindent a modern ember és annak megváltozott

címerbe és a mai napig erősen él a városban szimbo-

igényei kielégítésére tesz, a felszín mögött mégis egy

likus jellege. Ez egy igen érdekes, de emellett rendkívül

öreges konzervatív vezetői gondolkodás alakult ki. Így

összetett kérdés mely egy nagy volumenű tanulmányt

történhetett meg az, hogy a kor vezetői nem értet-

kívánna meg, így a kérdésrea teljesség igénye nélkül

ték a koruk művészeit, és ezek olyan nagy volumenű

igyekszem válaszolni.

vitákhoz vezettek mint a híres absztrakt nem absztrakt viták, melynek végén Aczél György kijelentette,

Ahogyan egy korábbi előadásában Sasvári

12. I Iparművészet

Maga a szobor egy megpihent, feltehetően

fogjuk magunk előtt ezt a kérdést. Magát a kor művé-

a munkáját szemmel tartó martinászt ábrázol amint

szetét sem fogjuk teljes mértékben megérteni. Ezért

bal lábát valamilyen magaslatra teszi, a bal kezét pe-

nagyon fontosak azok a lépések amelyeket a közelmúlt-

dig a martinpálca végére támasztja. Feltehetően ez

ban megtettek, ám ezeket a lépéseket követni kell és

volt a legfőbb gond az 50-es években a szoborral, hogy

a folytatás már a fiatalabb generáció feladata. Azért

a martinászt nem munka közben, diadalmas pozíció-

hogy a végén megkapjuk a választ a kérdésre. Mi is

ban ábrázolták, hanem hétköznapi életének kiragadott

történt valójában a hatvanas hetvenes években Ma-

jelenetét ábrázolja a szobor. Ezen a szobron már

gyarországon? Akkor pedig már nem egy Kádári ha-

fellelhetőek a Kádár-kor egyik legjelentősebb szobrá-

gyatékoktól terhes választ fogunk kapni, hanem egy

szának később oly jellemző stílusjegyei.

átfogó mind társadalomtörténeti, szociológia, mű-

Ezt a szobrot követi jellemzésben Szántó

vészettörténeti szempontból megfelelő választ, mely

Kovács János hódmezővásárhelyi szobra melyről

elengedhetettlen ahhoz hogy befejezzük azt a rend-

tisztán leolvasható az a kor melyben született. Nem

szerváltást melyet 1989-ben egy politikai rendszervál-

csak leleplezésekor keltett nagy visszhangot hanem

tással megkezdtünk.

2005-ben is amikor a Kis Varsó művészcsoport fölhasználta egy installációjában. A kor ahol a rendszer önmagának mondott ellent azzal, hogy nem engedte ki Kassák-ot a saját kiállítására Párizsba, a kor ahol

TAKÁCS ÁKOS

a rendszer kényszeres szüleménye lett egy második

Körszálló

nyilvánosság a maga lakásszínházaival és kiállításaival ahol mindazt bemutatták amit nem tűrt meg, de ez is mint minden akkoriban annak a kompromisszumnak a része mellyel az egész időszakot leírhatjuk. Mert 1957-ben a békére és nyugalomra vágyó társadalom

A köznyelvben Körszállónak nevezett épület szerves

ugyanúgy “kompromisszumot” kötött a rendszerrel,

része a budai „hegyvidék” panorámájának. Szerves

mint azok a festők, írók, költők, építészek, szobrászok,

egyrészt abból a szempontból, hogy a táj nélküle szá-

formatervezők... akik akkor éltek és dolgoztak. És még

momra ismeretlen, adottságként része a térségnek.

maga a rendszer is állandó kompromisszumkötésbe

E melett, (bár ettől talán nem függetlenül) építészetileg

kényszerült önmagával a környező szocialista “bará-

is a környezetében álló épületeknél nagyobb mérték-

tainkkal” és persze a “legjobb barátunkkal”, a Szovjet-

ben, akadálytalanabbul épül a rendkívül változatos to-

unióval. Mert ahhoz hogy az absztrakt művészetnek

pográfiájú budai látkép(ek)be. A szálló egyszerű hen-

valamiféle létjogosultságot szerezzen, kellett a szovjet

gere a különböző távlati nézőpontokból nem hivalkodó

befolyás, vagy hogy nyugat felé is jobb színben tűn-

magasépület hatását kelti, az építészeti lépték nagy-

jön fel az ország, emigrált művészeket hívtak vissza

vonalúságát feloldja a domborzat dinamikája, ugyan-

tudatosan az országba, mint például Amerigo Tot,

akkor határozott gesztusként áll az urbánus bérház-

Victor Vasarely... Nemcsak a művészetekben hanem

rengeteg és a zöldövezet határán. Az épületet távolról,

az élet minden területén is működött egy kettősség,

és megfelelő magasságból szemlélve elsőként talán

egy kettős nyilvánosság melynek hagyatékait máig

nem is formája, hanem a homlokzat szalagos ablak-

hordozza társadalmunk. Ennek a “hordozásnak” egyik

kiosztása tűnik fel. Ez a határozott sávosság megtöri

fő oka, hogy a mai napig nem tudott a magyar társa-

a geometriai forma szigorúságát, ritmusával pedig re-

dalom szembenézni ezen korszakkal, és amíg ez a

agál a dombokról leereszkedő villanegyedek és ház-

szembesülés nem történik meg addig csak görgetni

sorok, illetve, a hegyek felől a mögötte elterülő város

Iparművészet I 13.

www.panoramio.com

dinamikájára. Az épület ilyesfajta alkalmazkodóképes-

szállót megközelítjük, az épület fentebb leírt reflektív

sége persze végső soron emblematikus (és az építés

arculata megváltozik. A modern építészet tipológiájára

korában sokat vitatott) hengeres formájából ered. A

jellemzően a nagyméretű közösségi terek horizontá-

modernista épület a homlokzatokat akkurátusan hie-

lisan elnyúló tömegekben, „lepényben” kaptak helyet,

rarchizáló historikus Budapesten nem „néz semerre”,

amely esetünkben semlegesen igazodik a helyszín

pontosabban mindenfelé néz, formájából adódóan

adottságaihoz. Ezen az alépítményen áll az épület ka-

minden irányban nyitott, talán ebből adódik, hogy ke-

rakterét adó vertikális tömeg. Ha a szálloda parkoló-

vésbé érezzük zavarónak a panorámát megbolygató

jából pillantunk fel a hengerre, horizontunkról eltűnik a

vertikális kiterjedését.

dombok, villanyegyedek lágy hullámzása, illetve a kör-

A Körszálló ugyanakkor a 60-as évek második felében

nyező, jóval alacsonyabb épületek. Látómezőnkben

fellendülő „magasház”- (mivel toronyházakat, tehát

csak az égbolt és a fölénk magasodó mértanias tömb

valódi felhőkarcolókat valós igény, és technológiai fej-

marad. Az ablak- és falsávok (bár horizontálisak) eb-

lettség híján nem építettek) építkezések egyik emb-

ből a nézőpontból váltakozásukkal érzékelhetővé te-

lematikus példája. A magasházak a gazdaságossági

szik az épület valós léptékét. Véleményem szerint az

megfontolások mellett szimbólumok is, egyrészt az

épület közelről szemlélve közepes magassága ellené-

ősi, a földet az éggel összekötő, irányt mutató, ren-

re is hatásosan érvényesíti a „torony” mint épülettípus

det teremtő torony toposzának modern megtestesí-

fenségességét, reprezentatív funkcióját, mert szűkebb

tői, másrészt a mérnöki tudás, az emberi ambíció és

környezetében felkiáltójelként, társtalanul áll.

produktivitás jelképei. Varázsuk éppen a természettel versenyre kelő, konstruált és mesterséges magasságukban, mindenféle értelemben vett „nagyságukban” rejlik. Ha elhagyjuk távoli nézőpontunkat, és a Kör-

14. I Iparművészet

KOVÁCS DÓRA

Bubutimár Éva Bubutimár Éva művészetében a mese és a fantázia világa egyszerre van jelen a nőiség problémakörének letapogatásával. Az anyaság mellett az alkotómunka fontosságát nem feledve készülnek új munkái. A Galambház egyesület 2007 őszén alakult. Milyen céllal történt mindez? Az egyesület célja, hogy a kézművességet megoszthassuk mindenkivel. Szerencsések vagyunk, hogy a falu vezetősége rendelkezésünkre bocsátott egy 15 éve elhagyatottan álló romot, amit a falu lakói még az 50-es években építettek fel kultúrházként. Akkor összefogtak az emberek a nagy szegénységben, és létrehoztak egy közösségi teret. A Galambház többi tagjaival karöltve nem akartuk, hogy a mai kor embere hagyja ezt az épületet szétesni, mert most igazán szükség van a közösségekre és azokra a helyekre, ahol összegyűlhetnek az emberek. Egy

évvel ezelőtt adtuk le a beadványt és utána meg is kaptuk az üzemeltetési jogot. Jó érzés, hogy jöhetnek művészbarátok, akik fellépnek némi adomány fejébe. Lassan oda jutnak a művészek, hogy éhen halnak, de teszik a dolgukat. Akkor is eljönnek, ha valamit értékesnek találnak, de nem kapnak fizetést érte. Jó lenne, ha felismernék az emberek az igazi értékeket, és segítenék a művészek megmaradását. Lehet-e valaki itthon művész? Én kézműves vagyok, akinek vannak művészi munkái, bár az emberek most már művésznőnek titulálnak. Megmaradt a kézműves vonalam (a Manóműhely), de emel-

lett a művészi vonalam egyre érdekesebb munkákkal áll elő. Szerencsés vagyok, mert van mögöttem műhely és mecenatúra is. Évente- kétévente elő tudok jönni egy teljesen új gondolatisággal. Van lehetőségem megvalósítani azt, amit kigondoltam. Nagyon fontos, hogy őszintén csináld amit csinálsz, mert az megérinti az embereket. Milyen nőként művésznek lenni? Nem könnyű. Egy férfi megengedheti magának, hogy csak egy dologra koncentráljon, míg egy női alkotónak a gyerekeire és a háztartására is figyelnie kell. Nagyon tudatosnak kell lenni, nem csaponghatsz, nem rohanhatsz ki a műhelybe, ha eszedbe jutott valami, mert a család nem engedi. Jól meg kell jegyezni a gondolatokat, és amikor lehetőség van, akkor kell megalkotni. Ez szerintem az igazi nehézség. Ami a könnyebbséget illeti, sokkal optimistábban látod a dolgokat, meg tudod kötni azokat a kompromisszumokat, amelyek elősegítik a dolgok előrehaladását. Az anyagi világ pedig mindenkinek nehéz, mert egy alkotónak nem a sárga csekkekre kellene koncentrálnia, hanem az alkotásra, és mégis először a csekkek befizetése a feladat, csak utána jöhet az alkotás! Én azonban nem panaszkodhatok, mert nagyon sokan keresik és szeretik a munkáimat, az általam alapított műhely pedig kivitelezi és előteremti az anyagi biztonságot. Azt látom, hogy meg kell elégedni azzal, ami jutott, mert ha valaki nagyon magasra teszi a mércét – amit a világ jelenleg diktál –, akkor elvérzik az anyagi javak

Iparművészet I 15.

előlapátolásában, és nem marad ereje a lényegre: a szeretteire és az alkotásra. Hogyan lehet négy gyerek mellett alkotói munkát végezni? Nagyon tudatosan kell felépíteni a hétköznapokat és a szabadidőt is. Nekem fontos, hogy más művésztársakkal együtt dolgozzak. Nagyon hiszek a csoport erejében, ahogy a család erejében is. Azt gondolom, hogy többedmagaddal kell alkotói munkát létrehozni. Azok a csoportok tudnak megmaradni, ahol a mag nagyon erős, de vigyázni kell arra, hogy ne elnyomjuk, hanem emeljük egymást, hiszen teret kell adni a csapat többi tagjának is. Nagyon hiszek a sorsomban és abban is, hogy nem véletlenül vagyok itt a Földön. Elsősorban nőként kell teljesítenem a feladatomat, másodsorban művészként. A kettő között pedig kell, hogy összhang legyen. Minden rosszban meg kell látni a jót, és minden jóban lehet látni a rosszat is. Fontos, hogy a rosszban a jót lássuk meg.

Virágom, virágom - sárból gyúrt világom! című kiállításod a közelmúltban zárult. Mesélj róla! Az elmúlt húsz év kollekcióiból bemutatott darabok voltak kiállítva. Ez a kiállítás azért volt számomra fontos, hogy végig tudjak nézni azon a húsz éven, ahol az agyaggal foglalatoskodtam. Számadás volt. 40 évesen az ember megijed, hogy elment az idő, de nekem valahogy úgy jött ez az egész, hogy számot akartam vetni önmagammal, hogy hol tartok a munkában és a családban. Módszeresen végigvettem gondolatban az eddigi életemet attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettem. Elmesélhettem az embereknek, hogy milyen gondolatok voltak eddig fontosak számomra, és hogy miért tehettem mindezt úgy, hogy talán észre sem vették. Hiszen ők egy kiállítást néztek meg! A kiállítás nagyon jól sikerült! Szép üzeneteket kaptam a vendégkönyvembe. Az igazgatóúr pedig levelében megírta, hogy a Herendi kulturális misszióhoz mi is hozzátettük magunkat és ez nekem pont elég!

Jelenleg min dolgozol? Most zártam a herendi kiállítást. Az anyag egy része még Szentendrén látható az Ur Eleonóra Batik Galériában. Jelenleg nem dolgozom, de tervben van az új mesekönyvem kiadása. A Manóvilág könyvnek ez lesz a harmadik része, ami egy őszi kirándulásra hívja a manószerető közönséget. Ezenkívül egy nagyon érdekes kiállítást tervezek. Célom, hogy egy művészeti túraútvonal épüljön Szendehelyen. Az erdőben pedig kiállításokat lehessen megnézi…de ez még a jövő álma! Vannak új gondolatok a fejemben, szobrok, festmények, de az anyasági funkció most előbbre van. A gyerekekre most kell nagyon odafigyelni, hogy aztán erősen indulhassanak a Világba. Ha megnőnek, még rengeteget lehet dolgozni. www.manomuhely.hu www.galambhaz.hu

16. I Iparművészet

GEPARD

PRODUCTION A GEPÁRD PRODUCTION egy MOME-s animációs hallgatókból álló csoport. Jelenleg négy lány alkotja a csapatot.

TAGOK BUDAI FLÓRA ANNA GYULAI PANNI SZÁSZ ENIKŐ TAKÁCS BARBARA

Rövidfilmjeinket stop-motion technikával készítjük. A báb animáció jelenti számunkra a legtöbb lehetőséget magában rejtő megvalósítási formát. Szeretünk kísérletezni, feszegetni a határokat és új utakat keresni. Minden film egy új kihívás számunkra, új lehetőség arra, hogy megmutathassuk, hogy kik is azok a „gepárd lányok”.

Iparművészet I 17.

PROJEKTEK A MOME-nak és az animációs tanszék ösztönző munkatársainak köszönhetően számos változatos projektben próbálhatjuk ki magunkat. Tavaly az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál egyik ID filmjét készíthettük el, idén ősszel pedig az ESSEMBLE projekt keretein belül számos európai várost látogathattunk meg. Kiváló filmes szakemberektől tanulhattunk és új perspektívák nyíltak meg számunkra.

NÉVVÁLASZTÁS A kérdés jogos, nem szokványos a névválasztásunk. A történetünk ott kezdődött, hogy miután „fortuna keze” összesorsolt minket egy iskolai feladat kapcsán, elmentünk ünnepelni...és ami kezdetben játéknak indult később komoly elképzeléssé nőtte ki magát. Most itt vagyunk, tele álmokkal és tervekkel és végül az elnevezés sem kopott el. Lehet éppen ez a szokatlanság okozza majd, hogy sikeresen világuralomra törünk majd?! Ki tudja! De egy biztos, hallani fogtok még erről a négy „gepárdról”!

http://www.behance.net/gepardproduction

18. I Iparművészet

KOVÁCS DÓRA

Kiss J. Szilárd Több mint húsz éve dolgozik stylistként. Hat magazinnál dolgozott hosszabb-rövidebb ideig, emellett tíz másik magazinnak is készített divatanyagokat. Több mint húsz reklámfilm és számos kampány elkészítésében vett részt. Hét éve tanít, öt évet dolgozott Ázsiában. Egyébként a számokat nem is szereti... Miként szemléled máshogyan férfiként a divatvilágot, mint egy női stylist/szerkesztő? Objektívebben látom a dolgokat, mert nem befolyásol az, hogy személy szerint én mit vennék fel. 5 évet Ázsiában dolgoztál. Az ott töltött évek mit tettek hozzá a divattal kapcsolatos szemléletedhez? Általánosságban azt, hogy nem kell annyit stresszelni, mert úgyis elrendeződnek a dolgok. Ezenkívül nagyon inspiráló volt az is, hogy a hétköznapi emberek milyen színesen fejezik magukat a megjelenésükön keresztül. Lenyűgözőnek találom, hogy milyen fantasztikus dolgokat tudnak létrehozni rengeteg kifinomult kézimunkával, amire Európában már szinte senki sem hajlandó. Nem csoda, hogy mindenki Ázsiában gyártat és nem csak tömegtermékeket. Számodra mi a divat fővárosa, és miért? A divat központja mindenképpen Párizs évszázadok óta. A kifinomultság, a nagy múltú márkák, a show-k és a francia sikk miatt. Ki az a személy, akinek véleményed szerint a divatról alkotott nézeteit érdemes meghallgatni és elraktározni? Nem tudok megnevezni egyetlen meghatározó embert. A divat nagy öregjeinek (pl: Coco Chanel) bölcs mondásaitól kezdve, a mai neves divatikonokon keresztül (pl. Grace Jones, vagy Mario Testino) az asszisztenseim, a barátaim véleménye is befolyásolhat. De alapvetően mindig azt csinálom, amit adott pillanatban a legmegfelelőbbnek gondolok.

Mit hiányolsz a magyar férfiak és nők öltözködéskultúrájából? Többnyire a kultúrát. Egy fotózás során a jó csapat mellett mi a siker titka? A jól átgondolt koncepció és a jól előkészített szervezés borzasztóan fontos. Hogyan jellemeznéd a munkastílusodat öt szóban? Átgondoltság, precizitás, kitartás, esztétikumra törekvés és a megrendelőnek igényeihez való igazodás. Mit gondolsz, valóban egyre nagyobb divat magyar tervezők ruháitviselni? Bizonyos körökben itthon mindenképp. Bár nem hiszem, hogy külföldön sikk lenne magyar (vagy svéd, vagy mongol) ruhát viselni. Személy szerint remélem, hogy egyre többen lesznek képesek a magyar tervezők közül olyan minőséget produkálni, amely származási előjel megállja nemzetközileg is a helyét. Megkönnyítik a stylistok dolgát az olyan üzletek, amelyek a magyar tervezők kollekcióit egy helyen gyűjtik össze? Attól függ. Egy multibrand üzletből több mindent össze lehet válogatni. Ugyanakkor vannak olyan üzletek, ahol csak tárolják a tervezők által készített ruhákat, de nekünk kell egyeztetni egyenként velük, ha valamit szeretnénk elvinni fotózásra. Szerinted mikor stílusos egy nő? Ha megtalálja az összhangot a személyisége, az alkata, a kora és a megjelenése között. Ha létrehozza a változó divat és az időtállóság között az egyensúlyt. Ha nem a ruháját veszem észre először, hanem azt érzékelem, hogy ő néz ki jól.A stílus szerintem nem csak abból áll, hogy mit vesz fel valaki, hanem abból is, hogyan kommunikál, milyen a tartása, mi sugárzik a szeméből.

Fashion Street / Balla Vivienne

20. I Iparművészet

KOVÁCS DÓRA

Káldy Júlia INTERJÚ

Már gyerekkorodban is érdekeltek a cipők, a divat? Igen. Középiskola óta divattervezést tanulok.

„a lábbeli a legsarkalatosabb pontja az öltözéknek”

Meséj a kezdetekről! Hogy lyukadtál ki a cipőtervezésnél? Sokat tanultam nagy általanosságban a tervezésről kivitelezésről a divatszakmában, azonban szerettem volna elmélyülni egy adott területben ezen belül. A kiégeszítő tervezésnél rendkívül komplex technikai kritériumoknak kell megfelelni, ami nagyon igazlamas kihívást jelent. Ezért válaszottam ezt a szeletét az iparágnak. 2010-ben Koppenhágában töltöttél egy szemesztert. Milyen élményeid vannak a dán oktatással kapcsolatban? Mit tett hozzá a tervezői attitűdödhöz, munkamódszeredhez? A skandináv design nem véletelenül vált fogalommá. Eddigi életem egyik leginspirálóbb időszaka volt, amit Koppenhágában töltöttem. Természetesen a környezet és a helyi impulzusok nagyon meghatározóak voltak, de leginkább az volt a probatétel, hogy egy teljesen új környezetben kellett helytállnom. A szakmában kit tartasz a példaképednek? Kivel tudsz leginkább azonosulni? Mindig vannak olya trendek, amikkel könnyű azonosulni, de ez nem feltétlenül kötődik egy adott divatházhoz.

Iparművészet I 21.

Hogyan határoznád meg a márkád stílusát? Mi a JuliaKaldy esszenciája? Letisztult. Ezzel tudnám legjobban jellemezni. Formai megoldásokat tekintve kisérletező és valószínűleg kissé megosztó is. Ezt ellenpontozva szeretek klasszikus anyagokat használni. A forma vagy a funkció dominál? Mindkettő egyformán fontos. A márkádra jellemző a folytonos kísérletezés, az új formaalakítási törekvések. Mennyire veszed figyelmbee a fogyasztói piac igényeit? Igyekszem, de az biztos, hogy nincs olyan kollekcióm, amiben ne szerepelne pár olyan darab, ami nekem kedvesebb, viszont kevesbé eladható. Mi volt az új tavasz-nyári kollekciód inspirációja? A helyszín, ahol a 2014-es Resort kollekció kampány anyaga készült.

A férfi kínálat is egyre erősebb a márkádat illetően. Hogyan látod, Magyarországon mennyire vevők a férfiak a designer cipőkre? Teljes mér-

tékben. Azok a férkiak akik adnak a megjelenésükre pontosan tudják , hogy a lábbeli a legsarkalatosabb pontja az öltözéknek. Aki megteheti meg is veszi ezeket a drabokat. Mik a terveid a jövő évi szezonra? Mi a legaktuálisabb projected, teendőd? Van egy ritmus, ami a divatipar által kialakított szezonokhoz köthető. Ennek megfelelően a teendők is ehhez kapcsolódnak.

22. I Irodalom

LÁSZLÓ LAURA

Angyalok (giccs)erdeje Ötszáz színes segélykiáltás az 56-osok terén

Színpompás karácsonyfák képében 2010. december 5-én földre szállt angyalok lepték el az 56-osok terét. E hivalkodó „fenyves” egy pillanatra mindenképpen magára vonzotta, magára kényszerítette a tekintetet, amíg még állt – a Dózsa György út mellett elsuhanva képtelenség volt közömbösnek maradni a látvány iránt. Egymásba olvadó tarka kompozíciók, vakító, villódzó égősorok – a kivilágított felirat biztosított, hogy ez nem lehet más, mint az Angyalok Erdeje. De elhervadtak-e az örökzöldek 2013-ra? Az egy hónapon át tartó mesevilág nyilvánvalóan többet szeretett volna nyújtani az öncélú ragyogásnál, a rózsaszín és egyéb természetellenes fényben ragyogó fenyőknél – talán sokan emlékszünk rá, hogy az ötszáz karácsonyfa ötszáz „angyali ügyet”, ötszáz nemes feladatot szimbolizált. A fákat magyarországi vállalatok díszítették fel, mindegyiket a hozzá tartozó jótékony célnak megfelelően, és az Erdő labirintusában sétáló látogatók telefonjaik segítségével szavazhattak is a legszimpatikusabb törekvésre. A támogatható alapítványok között megtalálható volt például az Autista Segítő Központ, az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány, az Állat és Ember Állatvédő Egyesület, vagy a Motorosok a Motorosokért Alapítvány – színes volt tehát a paletta az ügyeket pártfogoló szervezetek esetében is. Az angyali kezdeményezés, a „jobb világ” elérésében való összefogás eszerint méltán képviseli a karácsony eszméjét – ám ezzel együtt rávetül a giccs nem is oly halovány árnyéka. Hogyan kezeljük tehát a fényárban úszó

Erdőt? Kell-e ma egyáltalán kezelnünk bárhogyan is, amikor a fényei már kihunytak? Lehet, hogy nem. De holnap talán igen, a karácsony újra itt van, s vele együtt a magasba szökkenő adakozó kedv leszüretelői is, netán „erdészek”, vagy más gyűjtőszervezetek. De maradjunk a tárgyunknál: a giccsnél. A gyanú talán valóban nem megalapozatlan – a túldíszítettség, az „erőszakos” figyelemfelkeltés, a szép érzelmekben való tocsogás és a hatásvadászat nem áll messze az Angyalok Erdejétől, amely ugyanúgy sajátja akár a legközönségesebben villogó karácsonyi ablakdíszeknek, vagy a kedvesen mosolygó puttóknak is. De miért ne engedhetnénk meg magunknak a giccset, legalább karácsonykor? A giccs megszületésében természetesen óriási szerepe van a „giccsembernek”, szinte nagyobb, mint magának a tárgynak. Ludwig Giesz a befogadóból kiváltott hatást, a „szentimentális önimádatot” tartja elsődlegesnek, amikor nem történik más, mint a tárgy által implikált érzelmeink „élvezete”. Hermann Broch szerint potenciális, látens giccsnek tekinthető bármi, ami megteremtheti a lehetőséget az önelragadtatásra – műremekeket is lehet „giccsesen” élvezni, közhellyé csupaszítani. A kérdés tehát az, hogy milyen hatással van ránk az Angyalok Erdeje, s hogy kiválthat-e belőlünk hasonló érzéseket. A nyugalom sötétjébe hasító színkavalkád heterogenitása szinte kiált, bár láthattuk, nem öncélúan, hiszen a jótékonyság jegyében teszi. Arra késztethet, hogy részletesebben megismerkedjünk a kezdeményezéssel, így tehát be is tel-

Irodalom I 23.

jesítheti a feladatát – de a cél vajon itt is szentesíti az eszközt? Valami túlzó mégiscsak lehet a színes égőkben pompázó „idilli” környezetben, mely talán az ízléses és az otromba között próbál egyensúlyozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy pusztán emiatt magától értetődően giccsesnek kellene megítélni. De kétségtelen, hogy szinte kierőszakolja az ámuló pillantásokat, „manipulál” a látvánnyal, s ezzel nem kevésbé sugallja a maga önreklámozó jellegét, a bármi áron való öneladást – ezáltal jelentősen veszíthet a fényéből, giccsszerűvé válhat. Hogy ez valóban megtörténik-e, az a befogadókon is múlik, bár láthatólag sok alternatívát nem engedélyez az Angyalok Erdeje – a felszín alatti ideológia tudatában úgy tűnik, hogy a hatás „előre gyártott” – önfeledt örvendezés az angyali jótékonykodás felett, szívszorító összefogás a szeretet ünnepén. Érdekes tehát annak az elemzése, hogy vajon maga a lát-

www.pecsiplusz.hu

vány, az eszme, vagy a kettő összhatása kapcsolatba hozható-e a giccsel. Ez nem kis mértékben múlhat az „őszinteségen”, a hitelességen, mind a felszín, mind a tartalom tekintetében. Az örökzöld, mint a remény, az újrakezdés jelképe az ókori rómaiaknál is hagyományt teremtett, a házak babérágakkal való feldíszítése szokássá vált az év vége közeledtével. A fa az életet, a világot szimbolizálja, így leginkább a téli napforduló, a Nap „újjászületésének” ünnepéhez kapcsolódik. A források szerint a karácsonyi „májusfa” állítását a reformáció tette hagyománnyá a keresztény kultúrkörben, ezáltal a német területeken igen hamar elterjedt. A XVIII. századtól a fenyőfa egyre népszerűbbé vált, kezdetben gyertyákkal, majd villanyégőkkel díszítették, melyet Edward Johnson, Edison segédje fejlesztett ki. Az Angyalok Erdeje ennek is köszönhetően nyeri el pompáját – bár a modern égők jócskán eltérnek eredeti jel-

24. I Irodalom

legüktől, hiszen már nemcsak a gyertyák élethű utánzására irányulnak, hanem képesek új színekkel is gazdagítani, „emelni” az ünnep fényét. A kínai tömeggyártás tehát nem kíméli a karácsonyi fényfüzéreket sem, mely a biztos siker érdekében a hivalkodó és a feltűnő irányvonalat követi – s nem mellesleg azt sugallja, hogy a színes égősorok, ellentétben hagyományos társaikkal, jóval meghittebb karácsonyi hangulatot varázsolhatnak, a szeretet „idilli” világát teremthetik meg. Minél cifrább, annál eszményibb, de az élmény ezzel együtt annál művibb is – kérdés, hogy ez mennyiben lehet zavaró, s hogy az Angyalok Erdeje nem esik-e túlzásba ezen a téren. Kétségtelen, hogy a külcsín, a felszíni csillogás az önreklámozás része, s a reklám általában többnek, szebbnek mutatja a tárgyát, mint ami. Ez gyakran ízléstelenségbe, indokolatlan és haszontalan túldíszítettségbe, tartalomnélküliségbe csaphat át – de ez nem feltétlenül botránkoztat meg. A „fényerdő” célja leginkább az örömszerzés, melyet igen egyszerű eszközökkel csal ki az emberekből; a színpompa kiváltja a megfelelő hatást. A mögöttes ideológia tovább erősítheti az élményt – a harsány küllem nem engedélyezi a közönyösséget, így a tartalomra is vetülhet némi fény. Az adakozás, a nemes célokért való együttműködés karácsony közeledtével még mélyebb jelentéssel bír, még mélyebb érzéseket szabadíthat fel bennünk – hozzásegíthet az elérzékenyüléshez, a meghatódáshoz, és ámulhatunk a „jó” iránti fogékonyságunkon is – minden lehetőség adott tehát az „önélvezet” kialakulásához. Úgy tűnik, erre a természetes emberi reakcióra épít az Angyalok Erdeje, a jóindulatunkat vette célba, az érzelmeinkből kíván profitálni, hiszen nyilvánvaló, hogy az ünnepekre való készülődés alatt kön�nyebben költekezünk. A jócselekedet ettől persze jócselekedet marad, de mégiscsak tudatos

„üzletpolitika” van mögötte. Az Angyalok Erdeje már elnevezésével biztosít afelől, hogy minkét oldal, a segélyszervezetek és az ügyeket támogató látogatók is valódi részesei az „isteni szférának” – az Erdő megteremti a lehetőséget, hogy akár egy SMS áráért „angyalokká” váljunk. Így szó szerint „olcsón” juttat egy kellemes illúzióhoz, a kínálkozó lehetőséget tehát nem érdemes elmulasztani. E modern búcsúcédula mindenkinek örömet okoz, hiszen az alapítványok szép célkitűzéseket támogathatnak a befolyt összegből, az adakozók pedig megnyugtathatják a lelkiismeretüket, és konstatálhatják, hogy milyen nemes cselekedetet hajtottak végre. Természetesen egyénfüggő, ki mennyiben engedi magát közel az Angyalok Erdejéhez s hasonló örökzöld társaihoz, amelyek pénztárca- és zsebkendő-nyitogató alapeszméi ezekben a novemberi percekben fogannak. A jótékonyság persze nagyszerű dolog. Ha nem idényszerű – vagy ha idényszerű, de ízléses, hívják bárhogy is. Ma már valószínűleg nem Angyalok Erdejének. Végső soron a giccs bennünk születik meg, de nem árt persze leszögezni, hogy e kijelentés nélkülöz mindennemű negatív attitűdöt – az érzelgősségre való hajlam és az „önélvezet” emberi mivoltunkból következik. Komlós Aladár így ír: „minket is, mindnyájunkat vonz minden alacsony gyönyör, csak mi nem akarjuk megadni magunkat… öntudatlanul talán irigyeljük is azokat, akik megengedik maguknak a giccs élvezetét.”

26. I Irodalom

BALÁZS ÁDÁM

„Valamikori napok maradványai”

Könyvkritika

Borbély Szilárd nemrég megjelent első regénye a szerző költészetéből ismerős motívumoknak – a megnevezhetőség, az emlékezés, a szentség, a test, a szenvedés motívumainak – megrendítően erős szintézisét nyújtja. Egy mélyszegénységben élő parasztcsalád mindennapjainak egy gyerek-narrátor szemszögéből történő bemutatása által az összes fent említett elem valamilyen szinten a túlélés stratégiájává, vagy pontosabban mondva az embert próbáló események feldolgozási lehetőségévé válik. És mivel a regény felvállaltan (és hangsúlyozottan, lásd a borító hátsó fülére helyezett gyerekkori arcképet) önéletrajzi ihletésű, talán azt sem túl merész kijelenteni, hogy magyarázatot nyújt arra vonatkozóan is, hogy a szerzőt miért pont ezek a motívumok érdekelték/érdeklik továbbra is. A hangsúly tehát nem a körülményeken, hanem a körülmények feldolgozási módjain van. Ezért tartom hibásnak az Ayhan Gökhan kritikájában megfogalmazott (és egyébként a kötet eddigi recepciójában többször is felbukkanó) nézetet, miszerint a Nincstelenek „szépírói háttérrel működtetett szocioregény” volna. Épp ellenkezőleg, sokkal inkább tekinthető az amúgy valóban fölöttébb pontosan és részletekbe menően megrajzolt falusi élet egy olyan háttérnek, amely előtt, vagy egy olyan kontextusnak, amelyben föl lehet tenni például azt a kérdést, hogy miképpen tudja az ember megőrizni „méltóságát” egy majdhogynem embertelen környezetben? A falu lakossága, a „parasztok” fogalommal homogenizálható embertömeg erre a kérdésre úgy válaszol, hogy megkerüli azt. Nem gondolnak arra, hogy lehetne jobban is élni, hogy helyzetükön változtatni tudnának (sőt, kifejezetten tiltják, hogy bárkinek ilyen gondolatai szülessenek, ezért szoktatják le gyerekeiket az álmodásról), megelégszenek testi szükségle-

teik kielégítésével, és hogy a maradék időt elüssék, szórakozásképpen durváskodnak, trágárkodnak. „[A] dohányfüst, a ruhákba beivódott kesernyés / nikotin, a hányás utáni száj, a vizelet, / […] köpések, váladékok, a szar érezhető közelsége.” (Ami helyet, 27.o.) – ez a parasztok világa. Ebbe a világba tartozik ugyanakkor elbeszélőnk és az ő családja is, az anya folyamatos tiltakozása és elhatárolódása ellenére („Mi nem vagyunk parasztok” – mondja számtalanszor). Az apa rendszeresen iszik, a gyerekeket rendszeresen megverik, mindenki rendszeresen káromkodik, a fiú pedig ugyanúgy „lú”-nak mondja a „ló”-t, mint az osztálytásrai. (278.o.) Ezt az együvé tartozást erősítik a narrátor „mi így mondjuk” kiszólásai is. A család mégis különbözni látszik a közönséges parasztoktól abban, hogy néha engedik megcsillani a reményt, hogy ki tudnak kecmeregni helyzetükből. Náluk szabad az álom. A fiú álmodik egy angyalról, aki meglátogatja őket a faluban, mikor viszont az átlépné a házuk küszöbét, megijed és felriad. Míg a „bennfentesek szerint nincs Isten” (27.o.), addig náluk ez a kérdés nincs eldöntve („Már hogy az istenfaszába nincsen?” – uo.), sőt inkább hajlanak afelé, hogy elfogadják létezését, hogy a görög katolikus szertartás elemeit a zsidó vallás elemeivel keverve Húsvétkor ünnepi ebéd mellett, kitakarított lakásban várhassák a Messiást. De mindez inkább játék („Ma azt játsszuk, hogy várjuk a Messiást.” – 214.o.) vagy vicc („A Messiásnak is a kocsmában kell érdeklődnie” 145.o., „Nézd meg, nem jön-e a Messiás?” – 216.o.), hiszen ebben a faluban a Mesijás egy szelíd, félnótás cigány, aki a budikat szokta kimerni, nem pedig a Megváltó. Szent és profán ilyen egymásrajátszásával Borbély Szilárd költészetében is igen gyakran találkozhatunk. A gyerek-narrátorunk viszont önálló, és legalábbis eleinte működő módszert dolgoz ki annak érdekében, hogy eltávolítsa magát a falu nyomasztó légkörétől: számol, és különös kedvvel keresi a prímszámokat. A

Irodalom I 27.

fülszöveg tanúsága szerint ez a könyv legfontosabb mozzanata („A könyv valójában a számokról szól és a számokkal való játékról.”), ám ez talán egyben a legproblematikusabb eleme is. Néha ugyanis úgy érezzük, hogy a szerző kényszeredetten akar mindenből prímszámot faragni. Ennek következtében pedig meglehetősen sok hiba csúszik a regénybe, hogy csak a legfeltűnőbbet említsem, a fiú és az édesanyja közötti életkorbeli távolság hol 23 (9.o.), hol viszont 21 (306.o.) évben van meghatározva. Ha tehát elfogadnánk, hogy a regény valóban „a számfogalom kialakulásáról” szól, akkor az ilyen és ehhez hasonló pontatlanságok felett meglehetősen nehéz volna szemet hunyni. A regényzárlatban viszont megrendül a fiú számokba vetett bizalma, ezzel együtt pedig mi, olvasók is elbizonytalanodunk a fülszöveg nyújtotta értelmezési keret adekvátságával kapcsolatosan. Az immár szinte 18 éves fiú ugyanis rádöbben, hogy a nyomor feldolgozásának a számokkal való játék, a mindennapi élet átmatematizálása is csupán egy átmeneti, ideiglenes érvényű lehetősége. Rádöbben, hogy régi házuk tervrajza, melyen csak „számok és vonalak” vannak, „egy ideális séma, amelyben minden tökéletes”, de az ő házuk „nem ilyen volt”. (323.o.) Hisz benne voltak ők is. A történtekkel való teljes körűbb, és talán tartósabb elszámoláshoz nem az absztrakción, hanem a konkretizáláson, nem a számokon, hanem a betűkön, nem a hallgatáson (a „megyünk és hallgatunk” fordulat számtalanszor megjelenik a regényben), hanem az elbeszélésen, azaz az emlékek szavakba öntésén keresztül vezet biztosabb út – ezt látszik sugallni a befejező rész. Ezt az értelmezést erősíti az is, hogy a kötet megjelenése után Borbély Szilárd egy, a Népszabadságnak adott interjúban azt nyilatkozta, hogy úgy érezte, ahhoz, hogy sorsától elszakítsa magát, el kellett pusztítania azt a gyereket, aki korábban volt. Azaz meg kellett írnia a történetét, össze kellett illesztenie emléktöredékeit, hiszen az az „emlékezés [...] visszavonása mindannak, ami korábban történt. Mint egy film visszajátszása.” (Krumme Lake, a Berlin-Hamlet kötetből). A regény száraz, kegyetlen, szinte tőmondatokból építkező, kíméletlenül tárgyilagos nyelvezete (amely talán leginkább a Testhez kötet legendáinak nyelvezetére emlékeztet) pedig azt biztosítja, hogy a „valamikori napok maradványainak” összeillesztése ne csak az író önterápiás szándékait szolgálja, hanem az olvasók számára is megrendítő, és maradandó élménnyé váljon.

Borbély Szilárd Nincstelenek, Már elment a messijás? Kalligram, 2013 324 oldal

28. I Irodalom

MEZŐFI ORSOLYA

Összefont különélés

Könyvkritika

„Két férfi és egy nő érzelmi háromszögét mesélem el a gyerekkoruktól, a huszadik század negyvenes éveitől a hatvanas évek végéig.” Ekképpen jellemzi legújabb regényét Csaplár Vilmos – megjegyzem, meglehetősen találóan. Érzelmi háromszöget említ ugyanis, nem szerelmet, nem barátságot. Hogy ez szándékos-e, nem tudom, engem mindenesetre valami visszatart, hogy Klári, Lali és András kapcsolatát így aposztrofáljam. „Az emberek, állapította meg, általában úgy kerülnek kapcsolatba, hogy az életük során keresztezik egymás útját. Megismerkedik két fiú, és jönnek az ismert sematikus fejlemények, például az a tartós vagy inkább vissza-visszatérő, a mániához hasonlítható meggyőződés, amit barátságnak nevez mindkét fél.” Annak ellenére, hogy a három alak sorsa időről-időre összekapcsolódik, és igen erőteljes hatással vannak egymás életére, a viszonyok nem tudnak elmélyülni, a barátság és a szerelem állandóan megbotlik valamiben és beteljesületlen marad, az összes próbálkozás kudarcba fullad. Andás képtelen hosszabb ideig maradni Klári mellett, Klári nem engedi, hogy az időközben férjévé vált Lali hozzáérjen, és az iránta érzett apró fellángolásait ijedten elfojtja, András és Lali közeledései pedig egymás nem ismerése miatt állandóan félresikerülnek. Ebben a történetben szinte mindenki boldogtalan. E boldogtalanságra egyértelmű magyarázatot ugyan nem kaptam, az viszont tény, hogy a főhősök életét rendkívüli mértékben meghatározza – ha tetszik, be-

folyásolja – a történelem. Ez persze nem nevezhető különlegességnek, hiszen Csaplár tulajdonképpen nem tesz mást, mint a történelmi regények jól ismert módszerét alkalmazza: az egyéni sorsokat összefonja a nagy eseményekkel. Lali szemét apja takarja el, hogy ne lássa a forradalom alatt a pesti utcákon maradt hullákat, Klári előkelő származású családját kitelepítik a Hortobágyra, András édesanyja megszállottan vágyakozik a háborúban eltűnt férje után, a fiú pedig apja megtalálását reméli, mikor csatlakozik a besúgó-hálózathoz. A hányattatások, melyeken a szereplők keresztülmennek, a magánéletükre is kihatnak, alakítják életfelfogásukat, Csaplár azonban megpróbál ügyelni arra, hogy figuráinak életét ne kizárólag a történelem irányítsa. A történelem ugyanis az esetek többségében nem főtéma, inkább csak afféle díszlet, mely kijelöli a szereplők mozgásterét: az olvasó ízelítőt kap abból, hogyan boldogult a mindennapi ember a Rákosi-, majd a Kádár-korban, látni a beszervezési folyamatokat, a vendéglátóiparban szokványos mutyizásokat, és a korabeli prostitúciót is. Ám az író sajnos nem marad végig következetes: előfordul, hogy egy lépést hátrálva magukat a történelmi tényeket kezdi kissé szájbarágósan sorjázni, és nem a bennük mozgó emberek szemszögéből tekint vissza rájuk. A szöveg ilyenkor inkább emlékeztet tankönyvre, mint regényre, a korábban frappánsan adagolt korrajz pedig túlmagyarázottá és erőltetetté válik. A regény néhány évtizeden át szövögeti, majd egyre jobban gubancolja össze szereplői sorsát. A főhősöket és aprólékosan kidolgozott, alaposan benépesített környezetüket először egymás után mutatja be: Csiliz Lali a bilivel folytatott küzdelmei közepette jelenik meg mindjárt a mű kezdetén, története azonban egy elfuserált biciklivásárlás után félbeszakad, és az elbeszélés hirtelen Gajz András világába, pontosabban születésének pillanatába lép át, hogy ezután az ő kamasszá

Irodalom I 29.

válását is végigkövesse. A női főszereplő kiléte sokáig kérdéses, ám miután Klári nem tűnik el a lapokról a két fiú korábbi liezonjaihoz hasonlóan, sőt, hamarosan hányattatott gyermekkora is feltárul, nagyjából biztossá válik jelentősége. A viszonylag egyszerű, ám a rengeteg karakter miatt annál nagyobb odafigyelést igénylő sémát az író hamarosan bonyolultabbra cseréli: egyre gyakrabban váltogatja a történetszálakat, hősei kezét a legváratlanabb pillanatokban engedi el, hogy aztán egészen máshol folytassa a mesélést. A kihagyásokkal, előre- és visszautalásokkal dolgozó elbeszélésmód érdekességét fokozza, hogy Csaplár szívesen mutatja meg több nézőpontból is ugyanazt az eseményt, arra az egyszerű tényre alapozva, miszerint minél jobban folynak bele egymás életébe, a főszereplőknek annál több közösen átélt pillanatuk akad. Az író tehát játékra hívja az olvasót: a mozaikszerűen felépített történet apró darabkáinak összeillesztgetése egészen élvezetes. Az író a mindentudó elbeszélő klasszikus pozíciójából, kellő távolságtartással, ugyanakkor aprólékos részletességgel ábrázolja a szereplők gyengeségeit, szorongásait, gondolatait. Leírásai a végtelenségig naturalisztikusak, kendőzetlen nyíltsággal mutatják meg a testet, és annak oly gyakran leplezett működését, vágyait, defektusait. Az elbeszélő egyszerű, kemény, esetenként szarkasztikus hangon szólal meg, ritkán alkot véleményt, inkább mesél. A szereplők többékevésbé árnyaltak, kidolgozottak, ennek ellenére nem tűnnek életszerű alakoknak. Érzelmi oldaluk többnyire elnagyoltan jelenik meg, tetteikre ritkán található racionális magyarázat, sokszor éreztem úgy, hogy ők csak vannak. A főhősök az adott körülményekhez képest próbálnak felépíteni egy életet, ám a próbálkozások csak a megélhetést teszik lehetővé, az együttélést, a magánélet boldogságát már nem. Sosem kerülnek a másikhoz igazán közel, vagy ha mégis, inkább visszamenekülnek a biztonságosabbnak tűnő magányba.

Csaplár Vilmos Edd meg a barátodat! Kalligram, 2013 408 oldal

30. I Irodalom

SÁRAI VANDA

Anya: egy sincs

Könyvkritika

(Nem annyira neutrális) család, (eleve elrendeltnek tűnő) sors, egy háború utáni megtépázott nemzedék és az irodalmilag kiapadhatatlan anyatoposz. Az eddig elsősorban versesköteteiről és tárcáiról ismert írónő, Tóth Krisztina idén júniusban jelentette meg első regényét, az Akváriumot, melyben a második világháború utáni Budapest szívébe helyezve tárgyal egyetemes kérdéseket, és amelyekre a többnyire tragikus fordulatok és a ritkábban anekdotikus és szórakoztató epizódok során nem kínál fel (megnyugtató) válaszokat. A mű egyik alappillére, hogy szereplőinek az elhagyatottság legkülönbözőbb érzéseivel kell megbirkózniuk: az anya nem képes gondoskodni a lányáról, ezért az nevelőotthonba kényszerül; a férj kettős életet él, és időről időre megcsalja a feleségét; az inkább anyafiguraként viselkedő nővér halálával magára marad az Auschwitzot is megjárt, védtelennek tűnő húga; az akvárium és lakói egyik pillanatról a másikra tulaj (és ezáltal gondoskodó) nélkül maradnak. A különböző csapásokra a(z ideiglenes) megoldás többnyire váratlan alakokban érkezik: habár Klárimama nem képes Vera gondját viselni, Edit néni és Jóska bácsi befogadják a kislányt. Ugyan Laliról kiderül, hogy nem csak lángost árulni jár Velencére, Verának is jut egy távoli udvarló Piroska Tóni személyében. Edit néni halálakor Vera és Lali egyaránt aggódnak, hogy a nyakukba szakad Edu ellátása, az asszony ennek ellenére élete legkiegyensúlyozottabb éveit tölti az önállóság érzésének mámorában. Jóska bácsi akváriuma, mely komoly ellenérzéseket váltott ki feleségében, valódi otthonra lel az amúgy otthonteremtésből korábban elégtelent szerző Klárimamánál. A regény mindennek ellenére azt sugallja, hogy sosem állhat fenn tökéletes egyensúly a veszteségek és nyereségek, a régi és új otthonok, a szeretők és házastársak

között, és a pótlékok által nyújtott vigasz nem lehet több átmeneti gyógyírnál. Hiszen mit is látunk, ha körülnézünk az ’50-es, ’60-as évek pesti lépcsőházainak a szomszédok figyelő tekintetétől terhelt gangjain és a már-már élhetetlenül szűkösre szabott lakások szobáiban, ahová Tóth Krisztina a szereplőit összezsúfolta? Zaklatott, megkeseredett alakokat, akik az életüket felemésztő nyomorúságon újabb és újabb módokon próbálnak, ha csak ideig-óráig is, de felülkerekedni. A regény állandóan visszatérő eleme a kilátástalan helyzetből való kitörés lehetőségének keresése: az álmait hajkurászó kisember tulajdonságai minden szereplőben felfedezhetőek, a boldogság (és a boldogulás) felé vezető utak azonban a lehető legkülönbözőbb vágyakkal vannak kikövezve. A közös alap mind közül mégis talán abban rejlik, hogy a szereplők arra vágynak: saját maguk kovácsolhassák sorsukat, nyilvánuljon ez meg a szegénysorból a gazdagságba tartó létra megmászásában, egy saját akvárium beszerzésében, vagy akár csak a hajszín megváltoztatásában. Az álmok valóra válása azonban nem egyenlő a boldog befejezéssel: Jóska bácsi olyan erősen vágyott arra, hogy saját halaival oszthassa meg életét, hogy a beteljesülésnek szinte első pillanatában belepusztul a boldogságba. Vele állítható szembe Vera önmegvalósítási próbálkozása, azonban a lány hiába festi a haját szőkére, megy hozzá Lalihoz azért, hogy önállósodjon, és kiszabaduljon nevelőszülei fojtogató életteréből, a férfi mellett nem a felszabadulás érzését tapasztalja meg, mindössze a bezártság új élményével szembesül. “Azt, hogy mi volt a nagyobb rossz, mindig csak utólag lehet látni. Sose tudni, mi a jó. Az, amiben meg lehet nyugodni. Megnyugodni meg csak akkor lehet, ha az ember azt mondja: így döntöttem,

Irodalom I 31.

mert akkor, ott, az volt a jó.” A felelősség kérdése nemcsak a saját életet meghatározó döntések meghozatalakor merül fel, sőt, sokkal nagyobb súllyal nehezedik az Akvárium szereplőinek vállára, mikor más helyett kell elhatározásra jutniuk. Jó példa erre a regény gyermek-felnőttjének, Edunak és nővérének, Edit néninek a kapcsolata, amely a döntéshozatal teherviselésének áthelyezésével időről időre komplikálódik. Így történhet meg az, hogy élet és halál kérdése felett mondhat ítéletet a néni, melynek során nemcsak egy gyerek világra jövetele, de közvetetten egy orvos börtönviselése (sőt, fegyházbeli halála) lesz a tét. A történetben az anyafigurák szerepe központi, ennek ellenére valószínűleg nem véletlen, hogy Tóth Krisztina egyetlen ideális (vagy idealizált?) anyaalakot sem ábrázol. Klárimama, habár biológiai anyja Verának, a törődés szikráját sem mutatja fel lányával kapcsolatban, hacsak nem kötődik hozzá valamiféle anyagi érdeke. (Érdemes összevetni, hogy míg sem a lányával, sem az unokájával nem képes hosszútávon és kimerítően foglalkozni, addig valami természetfeletti kötelék kapcsolja a Jóska bácsitól örökölt akváriumához; mintha a halak gondozása lenne életének egyetlen igazi szervező elve.) A sors iróniája, hogy az egyetlen igazinak tűnő anyaalak Edit néni, egy olyan asszony, akinek nem születhetett saját gyereke. A vetélés és a terméketlenség gyakran visszatérő motívumok: nemcsak Edu, de Vera is elveszít egy babát, míg a szomszédjuk, Lantos Marika ugyanennek következtében meddővé is válik. Úgy tűnik, a szereplők egyszerűen nem képesek átlényegülni és anyaszerepben kiteljesedni, hiszen a meg nem született gyerekek mellett a világra jöttekkel sem tudnak megfelelően bánni, sőt: „neked is minek kellett megszületni” – hangzik el a visszavonhatatlan mondat Vera szájából a regény zárlatában a lányának, Vicának címezve. A 20. századot alapjaiban domináló történelmi események végig csak háttérként szolgálnak a cselekményhez, ám jelentőségükhöz képest tökéletesen érdektelen módon említődnek csak meg. Egyszer-kétszer elhangzik Auschwitz neve,

egy mellékszereplőt megölnek ’56-ban, s ugyan Edit néniéket feljelentik illegális terhesség-megszakításért, de a karakterek nyomorúságos hétköznapjai a harcoktól és a diktatórikus állam kiépülésétől látszólag teljesen mértékben érintetlen maradnak. A szerző a rezignált alaphangulatot folyamatosan megfejeli egy-egy baljós előreutalással, bizonyítván, hogy a boldogság (vagy legalábbis az elviselhetetlen boldogtalanság időleges hiánya) csak átmeneti állapot lehet, hiszen végső soron mindannyian az élet egyetlen biztos pontja felé zakatolnak; ki gyorsabban, ki lassabban, ki több, ki kevesebb akadállyal, ámde ugyanolyan megállíthatatlanul.

Tóth Krisztina Akvárium Magvető, 2013 322 oldal

32. I Irodalom

Szógödör

Harmatlábon kúszó álom Szálló halmon alvó szálon Szalag leng az éji mélyben Fulladozó szenvedélyben. Halk sikoly magasló hangja Megremegtet, felkavarja A sebes hűs reggel árját Sóval szórva tengerágyát Átkaparva a felleget, Az elszerető perceket. Könnyfakasztó lassú rémek, Kínt táncoló bal-remények, Magzat hangú szókacagás, Szenvedéstől földúlt varázs Sző beteg kötelet köré, Körben sikló álarc fölé. Nincs kiút a kivájt csendben, Fojtó, függő szerelemben, Megreked az önző bánat, Számolatlan önsajnálat. Kortyolás a harsogásból, Menekvés a csámcsogástól, Önemésztő málló levés, Étvágytalan önfeledés, Kitépni az ént az énből, Önátadás szűköséből, Fájó gyönyör tépi számat, Zuhan vércseppként a bánat, Bízó, buta vad remegés, Gurgulázó vágy-nevetés, A szív a semmi ágáról, Zuhan az élet fájáról Gyökértelen por-gödörbe Könnybe lábadt holt-özönbe Nyughatatlan, lehetetlen S elfelejt a feneketlen.

Forgách Kinga Orsolya

Irodalom I 33.

Kétely Volt egy ház ahol laktam én Volt egy élet amit éltem én És volt aki értem élt Mert én is élhettem valakikért Volt lét Olykor volt, hogy csak egy légy Olykor pedig az egész nép De mind-mind együtt ég Tovatűnt és elenyész Elfoszlik és tova kél Messze libben az egész Már semmiség Könnyed légüres tér De nem pipitér Egy elveszett régi rét Emlékfoszlánya gagyogva mesél Mik miért hogyan törtek szét Kit merre vetett a szél Élete útja révbe ért És az enyém Megmondhatja mennyit ér Lesz-e még év Ami nem csak kér Lesz-e még szép Ami velem marad a legvégén

Lesz-e még kék az ég Lesz-e még lélek ép Lesz-e még valós a kép Lesz-e még érdemes vég Lesz-e még másképp Mint ahogy a valaha vélt Egyetlen igaz érv Hogy miért is élj Vagy elborúl az ég Elősettenkedik sötétséggel telve az éj Csak lefele vezet a meredély Elszakad már minden fék Eltűnik hát minden kéz Elbújik mindenki mert fél Senki sincsen már aki félt De mindenki megítél Elnyel az irdatlan szakadék Mégis küzdesz valamiért Mégis harcolsz valakiért Mégis megtörve, de kérve kérsz Mert lényed alapja a remény Ez benned ez igaz szép

Ez lehet az igaz tény Hogy mégis miért élj Vajon meddig bírod még

Lukács Anna

34. I Irodalom

Lenyomat

Nem iszod, még forró, szorítod csuprod, nem rándul kezed, nem remeg. A másodpercek rajta múlnak és az abroszon, mely talán betűrve áll, helyenként beleégve az asztalba (textil, csészék lenyomata). Tenyeredbe ütközik a gőz, kigyöngyözik, ujjaid közé eső lefolyása fordul redőkbe, repedő tenyérvonalakba, ahol te vagy, ahol van most az ott neked, míg bögrédet fogod és benne megköt a csokoládé. Szoknyafelszínt nyelnek zsebek behajtva comb és comb között. Előbb fényesek, majd rojtosak a másodpercek, végül a tárgyak körvonalait se látom, de én szeretem a megkötés előtti csoki sűrűségét folyamatos megállásokban, kifújásokban, és begyűrésekben, de ezekben összegyűl a kosz. Kezed helye a csupron marad gőzből, kifele várok szorításából.

Székely Örs

Irodalom I 35.

Életed utolsó percére

Elkapott a pára, alkalom szüli a tollam, oda amit írtam, fel nem foghattam, kétszívű gollam ami rám tör. Ne törődj semmivel kérlek, mint amikor kiülnek tökmagolni a padra a vének. Nézek, s nem látok, nem látod? Ott vagyunk egybe ketten, csak nézem a sós vizet a szemedben megrekedten. Kedden még sípolsz, lemész alkarba, a felhőket járom, csont nélkül kiabálom, hogy állj meg, mert annyira bánom. Rojtok lógnak a szőnyeg közepén, fehérbor bontó, lesem testszüleményed, ahogy a rovar: fej, tor, potroh. Jármű alatt a felnin szültem narancssárga tojást, tele kálcium, mohón, habzsolva megeszed, mit tehetnél mást? Megfogadod, hogy fellógatsz, ha végre elfogadod magad, de mint minden sapiens a földalattig tagad. Megettem a lédús torzód, fagyasztott mirelittel, hidd el, a nagy részét megrágtam s kiköptem, mert nekem a szíved, mi kell! Érkezik a szó tőből kitépve, lakkozott diófa koporsóban magad előtt van a kezed mióta... A föld tartalma, amivel elszórnak: víg porszemek, egyszer veled és te melletted én is ott leszek.

Dobos György

36. I Irodalom

KELEMEN ANNA

Por és hamu Végignyalta a kanalat, és arra gondolt, ha ezüstből lenne, még élvezné is, már a kanálért magáért, így viszont csak a szomszédos asztalnál ülő férfit tudja kényelmetlen helyzetbe hozni. A férfi unottan hallgatta a vele szemben ülő nő előadását arról, hogy új kabátra lenne szüksége, olyanra, ami nem áll el a derekától. A nő úgy beszélt, mint aki semmi mást nem akar hallani, csak azt, hogy jó, megkapod. És azt, hogy tedd csak el a tárcád, drágám, én fizetek. A lány, miközben a tejszínhabot kanalazta, időnként rájuk pillantott; a férfi idegesen toporgott, rángott a térde, de nem történt semmi egyéb. Fizettek, távoztak. Meglesz az a kabát. Nem sokkal azután, hogy a páros elment, ő is intett a pincérnek. A kávézó egyik belső termében születésnapot ünnepelt egy csapat vihogó kamaszlány; körülöttük rájuk se hederítő, morcos képű üzletemberek ültek szivarral, hatalmas bőrfotelekben. Maradt volna még, de mennie kellett. Miután fizetett, felvette a kabátját. Addig nem is vette észre, de kicsit elállt a derekától. Pont annyira, hogy a hideg minden lépésnél a hátába vágjon. Elhatározta, hogy már másnap vesz egy új kabátot, aztán kilépett az őszbe. Amerre nézett, haldokló fák, alattuk sortűzben pusztult levéltetemek. Nyáltenger, ázott csikkek, nehéz levegő és nehéz lélegzetvétel, reszkető kutyalábak és műszálas takaróba csavart, kávét szürcsölő emberek. Meg rendőrök. Az egész metrólejárót lezárták. Kislány kora óta vonzódott az egyenruhásokhoz. Kislányként még nem értette, mitől ver hevesebben a szíve, ha meglátja a tűzoltókat az út szélén, tizenévesen már kapizsgálta. A rendőrök a lépcső tetején álltak, onnan üvöltöztek lefelé. Takarították az aluljárót. A hajléktalanok botladozva húzták fel magukat a korláton. Rájuk nézett, de ők nem néztek rá vissza, csak azt látta, hogy a hideg szél kifújta a könnyeiket. Inkább gyalog ment, nem akart metrózni. Átszaladt az út túloldalára. Nem menthetek meg mindenkit.

Belegázolt egy olajfoltos pocsolyába. Késésben volt, nem figyelt, hova lép. Zongoraórára ment. A zongoratanárnő erős orosz akcentussal beszélt és erős feketekávét ivott, sárga volt tőle minden foga. A terem falaira levendulacsokrokat szögelt, más díszt nem tűrt meg. A kilencszázegyes Bösendorfer primadonnaként állt a recsegő parkettájú terem közepén, előtte két zongoraszék, vörös bársonyborítással, olajozatlan, csikorgó menettel. Sámli régóta nem kellett a lánynak, különben is utálta, kezdőként is, mert ha ott volt a sámli, nem tudta használni a pedálokat. Egy zongorista képzeljen almát a kezébe, miközben játszik. Simogassa az elefántcsont-billentyűket, érzékien, szenvedéllyel. Szeretkezzen Mozarttal, váljon eggyé a hangszerrel, a bécsi mechanikával, a százéves tudással, minden zongoristával, aki valaha játszott azokon a billentyűkön. Az óra végén a tanárnő kiment kávét főzni, elbúcsúzni sem tért vissza, ő meg csak játszott, amíg a következő tanítvány meg nem érkezett. Otthon egy nehézkes, olcsó pianínója volt, a nagyapjától kapta. Hiába hangoltatták minden évben, hamisan szólt. A lány az ötödik ujjával némákat ütött rajta, nem volt benne akkora erő, hogy megszólaltassa a nehéz billentyűket. Az volt az utolsó nap, hogy zongorához ült. Amikor hazaért, az egész család hallgatott. Még az öccse is. Szinte ki kellett találnia, mi történt. Meghalt a nagypapa. Halat ettek vacsorára. Evés közben azért meg-megszólalt mindenki, de csak annyit mondtak, milyen jó ember volt a nagypapa. Jó lett volna a halottról valami rosszat is hallani. Legalább annyit, hogy de elverte az öccsét, amikor megfojtotta a kiskacsát. Megverte, aztán hátravitte a kertbe, hogy temessék el együtt a kiskacsát, élje meg a gyerek, milyen az elmúlás. Eszébe jutott, hogy az öccse milyen büszkén jött vissza a kertből. Elültettük a papával a kiskacsát, és majd kikel, és nő rajta új kiskacsa. Egyáltalán nem akart elmenni a temetésre. Nem akart ott állni az első sorban, nem akarta egy vázában látni a maréknyi nagyapját. Mindenkinek teme-

Irodalom I 37.

tésszaga volt. A ravatalozóban a fülébe súgta az egyik megrögzött temetésre járó rokon, hogy a papa most ott jár köztük. Nyilván. Nem váza volt, hanem cukortartó. Porrá leszünk, porcukorrá, mint a nagypapa. Végignézett a gyászolókon, a merev arcún, az értetlenen, az érdeklődőn, látta az összes pózt, amit egy temetésen fel szokás venni. Az előző héthez képest kellemes idő volt. Az új kabátjában ki is melegedett. A nagypapa szép időt rendelt mára, meg kell hagyni, jött jobbról a sustorgás megint. Igen, nagypapa időközben lepaktált a Jóistennel, végtére nagy forma volt az öreg idelent is. A szertartás végén kilépett a menetből, megvárta, amíg eltűnik mindenki, aztán, amikor kiürült a temető, visszarohant a sírhoz. Zongorálj, kislányom, zongoráljál, művésznő, nincs más dolgod. Nagypapa mindig ezt mondta. * A hévig igyunk még meg egy pezsgőt. Kisbolt. Rángatózó neon. A barátnője megfogta az üveget, a lány addig előkotorta a fillérre kiszámolt aprót. Ennyi lesz, lányok? Ennyi volt. Azért jó lenne megúszni a hányást. A villamos minden kapaszkodójáról karszalagos emberek lógtak. Két lány egy drága fényképezőgép fölé hajolva nosztalgiázott az előző napról. A hajuk függönyként vette körbe őket. Nézd, itt az olasszal smároltam. Itt meg mindketten smárolunk. Ki fényképezhetett? Amikor ezt végighallgatta, beleprüszkölt a pezsgőbei. Itt szállunk. Villamosról le, hévre fel. Mozdulni sem lehetett a tömegben. A kevésbé részegek ittak, a kellően részegek énekeltek. Egy nő magához szorította a kisfiát, és azt magyarázta neki, hogy azok az emberek nagyon ijesztő helyre mennek. Én oda sosem megyek? A nő azt mondta, remélem, nem, ezalatt végig őt és barátnőjét nézte, meg a pezsgősüveget a kezükben. Az anya vonásai egyre simábbak lettek, ahogy közeledtek a Filatorigáthoz. Fehér kardigánban volt, ordított róla, hogy már a középiskolában is feleségnek készült. A Filatorigátnál az éneklő tömeggel együtt a lány és a barátnője is leszálltak. A bejáratig megitták a maradék pezsgőt, és végre megtöltötte a tüdejüket az alkoholgőzös fesztivállevegő. Reggel találkozunk. Mondjuk, hatkor, itt, a hídon. Besorolt a kordonok közé, és megmutatta a táskáját a biztonsági őröknek. Fegyver, kábítószer van? Nem válaszolt. Be-

kapcsolta a táska csatját, átdobta a vállán a szíjat, aztán berohant a tömegbe. Ember ember hátán. Mennyi sors és befizetetlen csekk. Mennyi plasztikkártyára töltött révület. Mennyi feszes comb. Mennyi izzadt, forrónadrágos narancsbőr. Az arcába villant egy szőke fiú. Megadod a számod? Alacsony volt. Nem, de adsz egy cigit? A fiú előszedett egy gyűrött dobozt a farzsebéből. A lány csak a kezét nézte. A fiú körme tövig rágva, ujjbegyei szélesek. Némi undorral vette el a szálat. Neked soha, de ott mögötted, neki bármikor. Mire ezt végigmondta, már be is folyt a nagyszínpad felé áramlók közé. Valaki a háta mögött volt. Túl közel. Ha már a haveromnak nem, nekem tényleg megadhatod a számod. Nem adta meg, de az ismeretlen így is megfogta a kezét. Biztonságban volt. Volt valami abban a kézfogásban, ami - azzal együtt, hogy egyetlen estét, legföljebb néhány órát ígért - nagyon őszinte volt. Az idegen kéz pont úgy kulcsolta az ujjait, ahogyan akarta, az idegen élet meséjét pedig úgy hallgatta, mintha minden kis részlet vele is megtörtént volna. A nagyapám azt mondja, egy apát tisztelni kell, egy anyát szeretni. Amikor az idegen fiú ezt mondta, ő azonnal megcsókolta. Csak azért, hogy hallgasson, hogy ne mondjon mást. Forró nyelv és idegen nyál. Egy idegen szempár, amibe még belenéz egy nagyapa. Az enyém meghalt. Reggelig, ő és az idegen, egy egész életet egymás mellett. Fél hatkor megszólalt a telefonja, elfelejtette kikapcsolni az ébresztőt. Maradt volna még, de mennie kellett. Tényleg nem adod meg a számod? Nem adta meg. A kézfogásból egyenesen a kávézóba ment. El a nagyszínpad előtt, a zsalugátereiket záró lángosos bódék között, átlépve néhány útszélen alvón. Nem találkozott a barátnőjével a hídon. Annyira fáradt volt, hogy nem sétált, feladatból ment. A Für Elise ujjrendjét még mindig tudta. Amikor a kávézóhoz ért, megállt a bejárat előtt. Kintről úgy tűnt, a falakat egységsárgára festették. Fehérre emlékezett. Várt pár percet, hogy megszokja a színt, aztán bement, leült és kért egy porcukros fánkot. Bőven szórja meg, ne sajnálja róla.

38. I Irodalom

SÜMEGI ANDRÁS

Intermezzo A csend megnyilvánulásai

Crushed and broken in the end Hero watched his soul ascend Knowing that he was condemned To sail all alone to die (Strawbs – Hero and Heroine)

..az állomás messziről olyan a reggel fakó fényében, mintha a hajnalról ittrekedt köd egy darabja sűrűsödött volna össze nagy, szürke tömbbé. A férfi mozdulatlanul áll az út szélén, tájékozódni próbál. A köd megkérdőjelezi a tárgyak határvonalainak bizonyosságát, s ez valószínűleg estig így is marad, mert a napsugarak túl haloványnak és életlennek tűnnek a ködpaplan átszakításához. Didereg a fagyos hidegben, kabátját szorosan összehúzza magán. Lehajtja a fejét, pillantása ázott papírlapként hullik a meztelen földre, néhány korhadt falevél közé. Erőtlen fények és színek bújócskáznak a fák között a közeli parkban. A férfi lassan elindul feléjük, mire ők rémülten szétrebbennek, egyenletes szürkeségnek adva vissza helyüket. Egy utcai lámpa tegnap este felmondta a szolgálatot, azóta hol elalszik, hol felgyullad, búbánatosan-cinkosan pislogva a kevés járókelőre. A férfi leül egy szárazabb pad-

ra. Ha nemsokára újra megjönnek a végtelenuntalan novemberi esők, a város megint tökéletesen el lesz zárva a külső világoktól. Behunyja a szemét, és visszagondol az itt töltött csendeslidércnyomásra, a szunyókáló idő lyukacsos leple alatt. Mikor is érkezett? Egy éve... Vagy tán öt is van az... Ha ugyanannyinak tűnik, töpreng, nem számít, mennyi is pontosan a valóságban. Innen a park rozoga padjáról ez az alig észrevehető város-valóság nem más, mint némaságba burkolózó mozdulatlanság és várakozás. Itt mindenki, mindenki vár. Várnak a fák, a terek, az utcákon tébláboló emberek és csuromvizes-lucskos árnyékuk, a csatornák sovány patkányai, a reggeli újságok semmitmondó hírei, a sarki vén koldus, a szálloda filléres nőcskéi; várnak egy alkalomra, valamire, mindegy, hogy mire, mely tán megváltja némelyiküket néhány töredezett perce – hogy aztán újra és újra várhassanak, álmatagon lesve az óramutatókat. Hirtelen megrázza a fejét, elhessegetve magától a moralizálást. Feláll, és kisétál az álmosan nyújtózkodó parkból. Lépteit érdeklődő varjak és eltévedt sirályok figyelik. Kilencvenöt, morogja unottan a nagytokájú nő az üveg mögött, és keserves mozdulattal áttolja a jegyet. A férfi fizet, a zsebébe süllyeszti, és rákönyököl a faborításra, mely barnásfekete a

Irodalom I 39.

mocsoktól. Mi lenne, ha nem ide támaszkodna, böfögi a nő, megosztva a szájában a mondatot egy tegnapi szendviccsel, lehet, hogy más is akar jegyet venni. Nagy erőfeszítéssel lenyeli a falatot, megrándítja a vállát, hátat fordít az üvegnek, és egy rossz tollal a fogát kezdi piszkálni. A B-ből érkező gyorsvonat előreláthatólag harminc percet késik, kántálja egy rekedtes, borízű hang a hangosbemondóban. A férfi azért kimegy a peronra. Amint kilép az állomásépületből, kabátja alá újra belopódzik a hideg. A fák közben megtelnek varjakkal, kéjeskeserű károgásuk gyászmiseként zeng egy összetört öregasszony fülében. A vonat mégsem késik. Esőcseppbársonyba burkolt zakatolás közeledik, és nagy pöffenésekkel megáll. Mérges mozdonyvezető ugrik ki a mozdonyból, s cifrákat káromkodva tárgyalja valakivel, hogy a villanymozdonyt le kellett cserélni; valahol tönkrement a vezeték az esőzések miatt. A vonaton alig van utas. A férfi felszáll az egyik vagonba, és belép egy üres fülkébe. Leveszi a kabátját, gondosan összehajtja. Rálehel az ablaküvegre, melynek túloldalára ezerféle mintát rajzolt jégujjaival a fagy. Homlokát nekinyomja az üvegnek, percekig így marad. Észre sem veszi, hogy elindul a vonat... Leül, és becsukja a szemét. Talán alszik. Álomöröklét. Alig áttetsző üvegfalemlékek. Valahol, valaki elől menekül a messzeség, végtelen vasúti sín fúródik közéjük. Halkan, mind halkabban távolodó, a láthatatlannal ölelkező percek. Meg kellene találni az érkezőt... Meg kellene találni a várakozót... Meg kellene találni az állomást... Ki kellene ugrani a vonatból, csak egy pillantást vetni rá... ...rémülten rohan, tüdeje már alig bírja, lábai alatt fröcsköl a sár. Sárga kukoricatáblák mellett visz az útja. Átfut egy pirosan villogó fénysorompón, majdnem elgázolja a vonat. Az éjszakát egy csőszkunyhóban tölti, rettegve, nehogy valaki is rátaláljon. Nem így képzelte az áhított magányba vonulást. Az üvöltés otthon a nappaliban, a

levél az iskola portáján, a telefon hajnali negyed kettőkor, a cigarettacsikktől meggyulladt szőnyeg, a lassú, mégis türelmetlen csomagolás, a „majd felhívlak” frázis, a homlokára hulló, s a kabátja szövetén szétporladó esőcseppek. Én én vagyok, én még mindig én vagyok, suttogja, és végtelenül aprónak, zsugorodottnak érzi önmagát. Az elébotló kisváros, és annak bódító és átható semmiszaga, mely holmi vásári megelégedést szült belőle, s papírmasé-obeliszkké emelte az „önkéntes (önkétes) száműzetés” ósdi gondolatát; az albérlet, az enyhén perverz özvegyasszonnyal, kinek mindig áthallatszott a lihegése, mikor bánatosan maszturbált vagy a házmesterrel szeretkezett; a vastag, vajszínű függönyök, melyek mögül hiába próbálta meglesni és megélni a távolságokat; a szerkesztőség, ahol az alkoholizmus és az olcsó, hígan folyó csömör bármely stádiumát vígan lehetett tanulmányozni és önmagára vonatkoztatni; az emberek lelki szemétdombjáról és lepedőiről guberált álhírek és felpuffasztott szenzációk; a düledező bordélyház, a kiéhezett-kiégett szívek rablótanyája, a ráncos mellek és combok között turkáló olajos kezek; a papír színébe beleolvadó fáradt, üres betűsorok; a filmmúzeum, mely azóta leégett, s majdnem ő is az áldozatok között volt; a tóból kihalászott hulla; a halk neszezések éjszaka, a könyvtárosnő szoknyájának suhogása és finoman verítékező ujjai, ahogy megérinti a homlokát s ő az ajkai közé szorítja az ujját, a hófehér fürdőköpeny alatt reszkető és vonagló test, a „csúnya vagyok” suttogást megnedvesítő könnyvédekezés; a vonat csattogása és fékezése, a jeges levegőbe belefagyó kiáltás...

40. I Irodalom

Tátongó űr. Nincs kiút, ez már a végzet, elveszett a szerelem s az élet, nyekergi a sápadt (vagy inkább sápadtra púderezett) dizőz a mulatóban, rákönyökölve a zenegépre. Rövid szoknyája felcsúszik a combján, s előtűnik szakadozott harisnyatartója. Nyelvét – némelyeknek izgatóan, másoknak undorítóan – beledugja a konyakospohárba, nyála lustán keveredik az alkohollal. Hamis éneke, a vendégek zsongása és a kinti eső kopogása monoton morajjá mosódik össze. Gyakran benéz erre a helyre, „anyagot gyűjteni”. Rápillant az énekesnőre, és arra gondol, vajon ma este is lefekszik-e a hájas, állandóan izzadtságszagú üzletvezetővel. A megrökönyödés rozsdás, csorbult késként próbál belehasítani a kocsma bágyadt légkörébe. Egy holttestet emeltek ki a tóból. A rendőrök szerint öngyilkos lett. Néhányan felugrálnak a székükről, valaki lever egy poharat. Egy pergamenarcú nő hisztérikusan felsikolt. S a hirtelen beállott csendbe belecsoszog a takarítónő, és összesöpri a szilánkokat. Az emberek leülnek, és másról kezdenek beszélni. Egy kivénhedt, összetöpörödött alkoholista azon morfondírozik, hogy eszébe jutott-e valakinek megkérdezni, kicsoda is a halott. Aztán visszasüllyed puha delíriumába. A halál ténye belefullad a finoman habzó sörbe. A sikolyra egész testében összerándul, felugrik, és egy öntudatlan mozdulattal meghúzza a vészféket. A vonat csikorogva, erőlködve fékez, majd megáll. Félórát vesztegelnek a nyílt pályán. Nincs állomás. A gyorsvonat előreláthatólag harminc percet késik, jelenti be egy rekedtes, borízű hang a következő állomáson. A kalauz dühöngése még a szomszéd vagonból is áthallatszik. A férfi észrevétlenül áttelepszik egy másik fülkébe. Lehúzza az ablakot, és komoran bámulja a sivár tájat. Esni kezd a hó, mintha a tél egy pajkos kölyke átszökött volna november elejére. Néhány eltévedt hópehely beszállingózik a fülkébe, fehérségük piszkos-

szürke vízcseppé oszlik a padlón. A férfi felhúzza az ablakot, leül, majd az üvegen keresztül újra kinéz. Hirtelen megdermed, felugrik, szinte letépi az ablakot. Egy nő lépdel könnyedén a fagyott földön, lába alig érinti a talajt, hosszú, enyhén hullámos gesztenyebarna haja nevetve játszadozik a hópelyhekkel, szemei cinkosan, igézően csillognak és kacsintanak, arca, teste áttetsző és sérülékeny, egész lénye félénken hívogató és gyengéden parancsoló... ...a férfi minden erejével próbálja ös�szeszorítani a szemét, de képtelen rá; fejében ezernyi harang tombol. Lerántja a poggyásztartóról a kabátját, s néhány fényképet szed elő az egyik zsebéből. Arcok. Egy szürke ló, rajta valaki. Titkolódzó-védekező-menekülő mosoly. Ajkak. Szemek. Ambivalencia. Mozdulatlanság. Némaságkiáltások. Fájdalom... Egyetlen kétségbeesett és határozott mozdulattal összegyűri a képeket, majd darabokra tépi őket, és kiszórja az ablakon. A nő gépiesen arra fordul, arca közömbös és kifejezéstelen. Gyors mozdulatokkal felszedi a fényképdarabokat, összerázza őket a markában, és nagyot fúj rájuk. A darabok mint örök nyughatatlanságra ítélt hamvak hullanak vissza a földre. Mereven ránéz a férfira, és különös kacaj tör elő belőle. Kezeit széttárja, mint a megfeszítettek, s eszelősen forogva táncolni kezd a havon. A forgás erősödik és szétterjed, örvényként ragadja magával, fekete koporsóba zárja a közeli megsemmisülés érzete. Rémülten kinyitja a szemét, és felül az ágyon. Rosszat álmodtál, kedves, simogatja arcát a nő, s hajával letörli a verítéket a homlokáról. Még kabát van rajta, a táskája is ott a vállán. Ne haragudj, hogy nem értem ide, valaki meghúzta a vészféket a vonaton... Nincs állomás. A férfi mindezt nem hallja. Szétnyitja a nő kabátját, felhúzza a pulóverét, kigombolja a blúzát, és fejét belefúrja a mellei közé. Magzatnak érzi magát az anyaméhben, belemerülve

a végtelen biztonságérzet meleg iszapjába. Testén fokozódó borzongás fut végig, remegve keresi a mellbimbókat. Ajka szorosan rátapad az egyik mellbimbóra, de arcizmai görcsösen ös�szerándulnak. A hangok és a képek fehér szakadékba vesznek, s a férfi kétségbeesetten próbálja meg újra elérni és magához szorítani a rátalálás örömének tovatűnő töredék-pillanatát, az egyre gyorsabban zuhan a fehér gomolygásban. Végső elkeseredésében beleugrik a szakadékba. Arca lecsúszik a nő hasára. Szótlanul botorkál a szakadék mélyén fekvő hullák közt, keze lehelletérintéssel simogatja a nő combjait. Zihálás és apró, szaggatott nyögések törnek át a fehérségen, ujjai félénken csúsznak a combok között felfelé. A nő alakja kiteljesedik a fehérségben, olyan, mint-

ha hozzá térne meg a gomolygás. Meleg, nedves réteg borítja az ujjakat, s azok mind beljebb hatolnak, egészen a melegség forrásáig. A nő odalép a férfihoz, kézenfogja, és rámutat a tetemekre. A melegség szinte kibuggyan, forró, vékony masszaként bevonva a férfi ajkát, nyelvét, arcát, homlokát. A nő lehajol az egyik holttesthez. A férfi iszonyodva ismeri fel gyermekkori arcát, egy másikon serdülőkori önmagát. A nő egész teste reszket, méhéből és csípőjéből sikoltáshullámok szakadnak fel, kezével mind jobban odaszorítja a férfi fejét az ágyékához. Egy pillanat-örökkévalóságra megszűnik a szakadék, eltűnnek a hullák, majd üres helyüket újra megtölti az érzékelés és a tapasztalat silány birodalma.

42. I Irodalom

Két dühös alak szalad végig a vagon folyosóján. Ugye megmondtam, ha csak egy pillanatig nem vigyázunk rá, megint megszökik. Leugranak a kocsiból, durván elkapják a nőt, fellökdösik a vonatra, és betuszkolják egy üres fülkébe. Csak nekünk lehet ilyen pechünk, hogy nincs a közelben kórház, morog az egyik. Maradj már nyugton, csitítgatja a másik, tudod, hogy telefonáltam, várnak minket a következő állomáson... A vonat kínkeservesen elindul. A férfi megdörzsöli a szemét. Az összetépett és sorsukra hagyott fényképdarabokat lassan belepi a hó. Alaktalan, izgőmozgó, zaklatott démonok suhannak a kocsi folyosóján. Néha nyugtalanul pillantgatnak hátrafelé, hogy nem üldözi-e őket a feledés márvány-némasága, aztán óvatosan továbblopakodnak az utolsó fülke irányába. Észrevétlenül beszivárognak az ajtórésen, és megbújnak az egyik felső sarokban. Könnyed, tollpiheként szálldosó neszezés hallatszik. Ő az, látod, ő az! Dehogyis ő, hát vak vagy? De igen, biztos vagyok benne... A férfi fel-alá járkál, agyában a józan észnek nevezett illúzió és mindent lehetségesnek tartó és követelő érzelmek ádáz, kilátástalan harcot vívnak egymással, ám egyik sem képes felülkerekedni a másikon. Meghalt, suttogja, hidd már végre el, hogy meghalt. Láttad az összetört autót. Láttad, ahogy még holtan is mosolyog feléd... Váratlanul rádöbben, hogy a tények meggyőzésként való felsorolása nem más, mint felületes érvelés, mely csak arra jó, hogy kétkedéseit időlegesen, s újra és újra beengedje az emlékek nézőterére. Egy tétova mozdulattal kilép a fülkéből, végigsétál a folyosón, és véletlenséget tettetve benyit az utolsó fülkébe, ahol a nő ül két őrzőjével. Elnézést, mondja, és visszaindul a saját helyére. Nyomában, mint két megdorgált kiskutya, két megtört démon szálldos, súlytalan szellemkönnyeket hagyva maguk után. A mozigépész ásítva elnyomja az olcsó cigarettát, ráérősen megvakarja a tarkóját, és nekiáll kutatni a kópiák között. A férfi türelmetlenül áll a sarokban, de nem sietteti. A gépész (az egész

ember olyan, mint a lassított felvétel) leveszi az egyik hengert a polcról, kiszedi belőle a filmtekercset, felszereli a vetítőgépre, és elindítja a felvételt. A férfi leül, előrehajol, és beletemetkezik a filmkockák kavalkádjába. Mozdulatlanul figyel, és hiába tiltakozik, újra emlékei kiszáradt, letaposott kertjében jár, ahonnan többé nem képes, tán nem is akar kijutni. Nincs külvilág. Lehajol, kitép a földből egy elszáradt rózsát, óvatosan hozzáér az elhervadt szirmokhoz, s azok elporladva hullanak a földre. Lassan felemelkedik. Körülnéz. A nő amint nevet, és összesúg valakivel, ruhája olyan, mintha a szivárvány lecsorgó színei öltöztetnék. A rövid, megdermedő boldogság, majd a felületes és kapkodó szeretkezésekkel lefátyolozott veszekedések; az elmenekülés; a hallgatagüvöltő távozások és visszatérések; a vállára boruló arc; a hívóan elhárító szemek és kezek; az ajkakon, az arcon és az állon az ujjak és a nyelv által elsimított és megkeményedett fehéres cseppek; az egymáshoz simuló meztelen mellek és combok, a mosolygómagukbafogadó narancsízű szeméremajkak; az éjszakákat szétszabdaló kiáltások és eggyéválások. A megrémülés. Tudás-fulladás. Menekülés. A csend. Az anyja. Az összetört öregasszony, ahogy csendesen, magányosan áll a háza előtt és integet, az anyja, mikor egyszer meglátogatta őket, és soha többé nem tért már haza, halála olyan volt, ahogy élt, könnyű és nyomtalan, mint ahogy egy félénk fuvolaszólam szóródik szét a szélben; a felesége, aki semmi pénzért nem volt hajlandó elválni, akkor sem, mikor elmenkült otthonról, s tudta, hogy mással él; és ő, amint mosolyogva beszáll az autóba és elrobog; a csattanás, ahogy a kocsi belerohan a kivilágítatlan teherautóba; a magányos éjszakai járókelő, kinek ajkán megkövült a rémült kiáltás; s a mindenhol jelenlevő, vattapáncélként körülölelő, halott, fojtogató csend... A felvétel lassul, és a mozgás darabossá, szakaszossá válik. A film elszakad. Szeretlek. Nagyon szerettelek. Vigyázz magadra... Ennyi, harsogja a mozigépész, és elhúzza a fülke ajtaját. Tessék kérem leszállni, végállomás. Igen, igen, dünnyögi a férfi. Felveszi a ka-

Irodalom I 43.

bátját, leszáll a vonatról, taxiba ül, és egy közeli szállodába viteti magát. Hotel NonValeur. A szobában félhomály van, az ablakon átszüremlik az utcai lámpa fénye, halvány derengéssel havazva be a teret. Nyugtalanul alszik, forgolódik álmában, többször felébred. Hirtelen felpattan, felöltözik, és lesiet a hallba. Taxit hívat, és a városszéli tóhoz viteti magát. Dupla borravalót ad a sofőrnek. Megvárja, míg a kocsi hátsó lámpáinak fénye eltűnik az éjszakai úton a fák között. Lassú, kimért lépésekkel sétál a víz partján. Átmászik az elhagyatott strand kerítésén. Pár percig még mozdulatlanul áll, majd felmászik a műugróknak és a csúszdázóknak készített emelvényre. Fáradt és közönyös tekintettel végignéz magán és a szürke, jéghártyás vízen, aztán előrelép, és beleveti magát a tóba. Egész éjjel esett a hó, köntösével betakarta a didergő tájat. A rendőrök fázósan tevékenyked-

nek a parton, arcuk piros a hidegtől és a széltől. Kimerülten támaszkodik egy fának, cigarettafüstbe burkolózva figyeli őket. Egyikük pokrócot borít egy vacogó, halálra rémült, sánta kisfiúra. Onnan ugrott le, mutat a csúszda tetejére a kisfiú, szinte azonnal elmerült... A holttestet becsavarják egy ponyvába, és beteszik a halottaskocsiba. Eldobja a cigarettát, rágyújt egy másikra, kabátját szorosan ös�szehúzza magán, és lassan elindul a kisváros felé vezető úton. Távolodó léptei egyetlen hatalmas óraütéssé olvadnak össze a metsző szélben.

Képek: Sümegi András

44. I Fotográfia

LÁSZLÓ LAURA

A kép akár a pillangó Beszélgetés Keleti Éva Prima Primissima-díjas fotográfussal, Érdemes és Kiváló művésszel „Az Eksztázis… a kedvenc képem... Aznap többször is szerencsém volt… Csoda történt. Megjelent egy hatalmas, néger asszony… elkezdett röpködni a színpadon. Szállt, mint a pillangó… Exponáltam. Pont ott és akkor.” Keleti Évától idéztem: ez a kép az Oly távol és közel című fotóalbum első fényképe, felütése – amikor először láttam, nem tudtam továbblapozni, eksztatikus volt. De hogyan válhat egy kép esszenciálissá? Barthes fogalmával – mitől kel életre a kép? A fotográfus személyiségétől? Az alany személyiségétől? Vagy a történettől? Érdekes a kérdés, mert azt, hogy hogyan válik szimbólummá egy kép, tulajdonképpen a nézők jobban tudják, mint én, ők teszik szimbólummá a képet. Az Eksztázis 1976-ban készült, elég régen, akkor már jó ideje fotografáltam. 1953-ban kezdődött a pályám, több mint húsz év tapasztalat állt akkorra már mögöttem. Azért az egyik kedvenc képem, mert a véletlennek, a tettnek, az akaratnak és a szépségnek egy nagyon szerencsés pillanatában született. Nekem az egész pályafutásom a művészetekkel fonódott össze, de a tánc mindig első helyen állt, és tulajdonképpen ez a fénykép az esszenciája annak, amit én a fotográfiáról gondolok – repül, száll, nem a személy határozza meg, hanem a mozdulata. Ha egy teljesen ismeretlen valaki lett volna, a fotó akkor is ilyen lenne, mert a kép az, ami döntő. Nem az, hogy ki van rajta, hanem hogy hogyan van rajta. A véletlennek nagyon nagy szerepe van, mert annak ellenére, hogy a fotográfia művészet, és tudni kell hozzá nagyon sok mindent, ez mégiscsak a véletlen pillanata: teljesen váratlanul, tényleg repült felém ez az óriási test, és én abban a pillanatban voltam képes megnyomni a fényképezőgép gombját, amikor az a legideálisabb volt. Hadd mondjam el, hogy nagyon sokáig pihent ez a fénykép a többi között, de nagyon érdekes, hogy amikor kollegákkal beszélgettünk és nézegettük a képeimet, mindig odanyúltak, és az Eksztázist vették ki. Egy idő után én magam kezdtem el gondolkodni azon, hogy miért is lehet ez így. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy minden, amit én a fotográfiáról mondani szeretnék, az benne van.

Az Ön „eljegyzése a fotográfiával”, vagyis a Tímár Józsefről készült kép azonban a történetével hívja fel magára a figyelmet – bármilyen szomorú is. Igen, az a történet az emberi élet végességéről szól. Ez egy színfalak mögött lezajló jelenet – arról szól, hogy egy tulajdonképpen haldokló színművész megnézi azt, hogy képes-e még végigjátszani egy darabot. Engem, a humanistát, ezek foglalkoztatnak, én nagyon embercentrikus és emberszerető vagyok. Ez a kép nagyon sok mindenről szól, és azért mondom azt, hogy ez az én eljegyzési képem, mert akkor éreztem meg az, hogy mi mindent lehet a fotográfiával elmondani. Tehát módom van olyan gondolatokat közvetíteni, amelyeket tulajdonképpen más eszközökkel talán nem is lehetne kimondani. A fotográfia a pillanat művészete, legyen ez bármennyire is sablonos és elcsépelt, de mégiscsak azt ragadja meg, ami soha többé nem ismételhető meg. Azt, ami akkor, ott, abban a pillanatban volt.

Fotográfia I 45.

A Darvas Ivánról készült fénykép is hasonló jelentőségű – drámai erejét szintén a történet adja, hiszen közvetlenül a letartóztatása előtti napon készült 1957. február 22-én. De amit látunk, az mégsem a kétségbeesés: a művész játékosan ráhajtja a fejét egy csacsira, és „együtt” néznek a kamerába. Az ember élete tulajdonképpen történetekből adódik össze. A Darvas Ivánról készült kép, és az egész sorozat nem más, mint egy ember utolsó gondolatai a szabadságról. Ő is tudta, én is tudtam, hogy napokon belül börtön vár rá, és talán ezért lehetett ilyen felszabadult, ezért lehetett ennyi mindenre hajlandó. Abban az időben Darvas Iván már egy nagy ívű pályát bejárt művész volt. Őt egy szamár hátára felültetni azt jelentette, hogy mindent lehet és mindent szabad, mert már semmiféle kötődése nincs, és nem tudja biztosan, másnap mi fog vele történni. Egyszer úgy fogalmazott, hogy egy kép akkor lehet szimbolikus, ha áthat rajta a története. Történet nélkül nincs is fotográfia? Vagy narratív erő nélkül is lehet autonóm művészet? Nehéz ilyen átfogóan beszélni, mert a fotográfiának azért nagyon sok ága és területe van. Nagyon sokáig nem tudtuk elérni azt, hogy önálló művészet legyen, hiszen csak az ötvenes évek közepén alakult meg a Magyar Fotóművészek Szövetsége, és akkor ismerték el tulajdonképpen művészetként. De hát azt, hogy mi művészet, nyilvánvalóan senki nem tudja megmondani, és szó sincs róla, hogy attól lesz művészet valami, ha annak nevezzük. A fotográfiának is ugyanúgy megvannak a különböző ágai, ugyanolyan eszközei vannak, mint a képzőművészetnek. Én a Prima Primissima-díjat a képzőművészet kategóriában kaptam, és nagyképűség nélkül mondom, hogy tulajdonképpen én vagyok az egyetlen fotográfus, akire ez igaz. De azért nagyon nehéz a fotográfiának a saját eredményeit elismerni. Mindig azt mondják, hogy a képzőművészek tiltakoznak a fotográfusok ellen, a fotográfusok tiltakoznak a képzőművészek ellen, bár az utóbbi időben azért ez kezd összemosódni egy kicsit, mind a kettő közeledik a másik felé. A történettel kapcsolatban pedig az mondható, hogy minden képnek története van, akármilyen eszközökkel ábrázoljuk is. Minden kép azért születik meg, mert az alkotója valamit mondani akar. Hogyha ez egy megfogható történet, akkor az van mögötte, ha egy elvont gondolat, akkor azt kell megfejteni.

És sok esetben a „meg-nem-történtet” kell fotózni, ahogyan Szarka Klára fotótörténész megfogalmazza. Hiszen a korabeli mechanikus gépekkel a „nemlétezőre” kellett exponálni, egy-egy mozdulat elejére, mint az Eksztázis című kép esetében is. Az Artpool Művészeti Kutatóközpont ajtaján ez áll: „Ami még nincs, de lesz, az már van.” Ezt a jelent kell elkapnia a fotográfusnak? Igen, de az is kell ehhez, hogy a fotós valamit akarjon abban a pillanatban. A fotónak persze vannak technikai részei is, utómunkák, meg is él az ember belőle, nagyon sok mindent meg kell csinálni. A mesterem mindig azt mondta, hogy ha egy évben csak egy kiállítási képet csináltál, akkor jó éved volt. Tehát nem lehet állandóan alkotni, ilyen nincs. Nekem, az alanyomnak, a pillanatnyi szituációnak össze kell hangolódnia ahhoz, hogy alkotás szülessen. És amikor ez megtörténik, az ember még nem tudja, hogy maradandót alkotott, mint ahogy az Eksztázisról sem tudtam, hogy ilyen jelentőségű lesz. Ez mikor lett nyilvánvaló? Amikor nagyon kezdték szeretni, amikor mindenki szerette, tehát nemcsak a kollégák, nemcsak a szakmabeliek. A képnek egyébként az volt az előző címe,

46. I Fotográfia

hogy Pillangó, igazán nem is tudom megmondani, hogy melyik a jobb. Én talán a Pillangót szeretném jobban – én voltam eksztázisban, az alanyom volt eksztázisban, de mégis, a kép repül, olyan, mint egy szálló pillangó. Fontos szerepe van a címnek? Mennyire lehet szerves része egy képnek, hiszen a legtöbb fotójához csak helyszín, személy és dátum tartozik – mintha önmagukban is megállnának, cím nélkül. Az Eksztázis megállt volna önmagában, nem kellett volna aláírni, talán az én érzelmi állapotomat jelzi az, hogy a Pillangóból Eksztázis lett, a fiatal lányból érett asszony – én változtam meg, és az én viszonyom a képhez. Nem annyira jelentős a cím, jelentős az, hogy annyian szeretik. Néha azt mondom, hogy elfáradok már az Eksztázistól én magam, de annyian szeretik, és annyiszor visszatér ez a téma, hogy azért jó vele foglalkozni újból és újból. Hiszen csoda történt akkor – ahogyan Ön fogalmaz, tehetség és sok-sok szerencse kell ahhoz, hogy valaki fotóművésszé váljon és műalkotást hozzon létre. Roland Barthes azonban éppen abban látja a fotográfia „erőtlenségét”, hogy pusztán esetlegesség, különösség, kaland – csak „véletlen”. Én ezt nagyon vitatom, és nemcsak vitatom, hanem el is ítélem. Ha én nem tudom a szakmát, ha nincs egy bizonyos képességem, ha nem tudom, milyen géppel, milyen optikával kell abban a pillanatban ott lennem, hogy hogyan helyezkedjek, hogyan bánjak a fényviszonyokkal, akkor tőlem repülhetett volna a Pillangó. Ezt mind tudni kell, és az is fontos, hogy az emberre hasson a pillanat. Valaki vezérli az ember kezét. Szerencse is kell, de én a szerencsét arra mondom, hogy ez mind együtt volt, a véletlenszerűségek összejátszására értem. Ha én nem vagyok a technikai tudás birtokában, nincs képességem, akkor nem látom, meg azt a pillanatot, akkor elszáll mellettem. Abszolút nincs igaza. A riportázsban is ott áll egymás mellett ötven riporter, ugyanazt az eseményt fotografálják, és mégis Robert Capáé a győztes kép. Vietnámban hányan fotografálták a fogolycserét, mégis az egész

világon Robert Capa futott be, mert a tehetség dönt, ő volt az, aki abban a pillanatban azt csinálta meg. Az Ön termékeny pillanatai „összművészeti” pillanatot is jelentenek, hiszen a kultúrát fotózta, színművészeket, táncművészeket, képzőművészeket, írókat, és műveiket. Hadd mondjak erre egy példát. Valami miatt én fenn voltam a Citadella Étteremben sok-sok évvel ezelőtt. Volt nálam fényképezőgép. Egyszer csak azt láttam, hogy az egyik sarokban ül egy úr, egy szál gyertya mellett és nagyon ismerős az arca. Orson Welles volt. Akkor se tudtuk, és most sem tudom, hogy milyen ügyben volt Magyarországon, de mint egy jó magyar ember, ott ült bor mellett, kissé elbódulva, fáradtan – semmi más világítási eszköz nem volt, mint egy szál gyertya. Nem volt világítás, nem volt vaku, ott csináltam egyetlen egy képet, ami senkinek nincs meg a világon. Ez az összművészet. A fotográfiához nagyon sok mindent kell tudni, művészettörténetet, képzőművészetet, mindennek a birtokában kell lenni, a táncot például csak akkor lehet fotografálni, ha tudok táncolni, nem technikailag, hanem ha agyban tudok. Én jártam a Balettintézetbe, hogy megtanuljam, milyen mozgás után mi jön, ha tudom, hogy a táncos ugrani fog, akkor én az ugrásra készülök fel. Mindent kell tudni, a zene ütemét kell tudni, egy színházban kell tudni, hogy mikor jön a forró pillanat, hogy építi fel a drámaíró a darabot, hogy mikor készüljek fel lelkileg arra, hogy most valami történni fog. Az összművészeti jelleg újabb vetülete, hogy reprezentációs játékok végtelen sorát is nyújtja. Ennek szembeötlő példája „A nagymarosi művésztelepen” című fénykép, amelyen a festő háttal van, de mind a festménye, mind a festmény „modelljéül” szolgáló sétány remekül látszik. Ezek tudatos játékok?Tudatosak, ezek a képek abszolút tudatosak. Ott nem a festő volt az érdekes. Az Eksztázis nem lehetett ilyen tudatos, mert nem tudtam, hogy be fog következni. De a tudatosság azért egy nagyon veszélyes dolog – a színházban előfordult az, hogy valamiért lekéstem egy olyan pillanatot, amiből azt hittem, hogy nagyon nagy kép születik, majd másnap elmentem, tudva azt, hogy mi után mi fog jönni, felkészültem, és meg akartam csinálni, de nem következett be. Mert a pillanat csak akkor volt, ott, rám akkor az úgy hatott, másnap már agyból dolgoztam, és akkor már nem

Fotográfia I 47.

ment. Ő hat rám, én hatok rá. Nekem szükségem van arra, hogy a színpadról lejöjjön a meglepetés, a hatás, hogy kiváltson belőlem érzelmi állapotokat. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy fotografálni tudjak. És leginkább emberekre van szüksége: kimondhatjuk, hogy Ön leginkább embert fürkészi, méghozzá egy sajátos közegben, a színpadon. De hogyan tudta megtalálni az álarcok között az embert? Hiszen ahogyan Helmuth Plessner is írja, itt lesz szembeötlő az ember antropológiai sajátossága: a szerepjátszás, a képalkotás, a képlékenység. Mintha Ön kifejezetten játszana ezzel, hol egy maszk, hol egy arc, hol egy árny, hol egy tükör a képeken. A színész az egy „skizofrén” ember, este hétkor belelép egy szerepbe, majd kilép a szerepből, de hét és tíz között ő nem Ruttkai Éva, vagy Szilágyi Tibor, vagy nem Törőcsik Mari vagy Béres Ilona, hanem az öreg hölgy, vagy Júlia, vagy Don Carlos, tehát az, akit alakít. De ezen belül megkeresni mégis a Ruttkai Évát vagy a Szilágyi Tibort, ez a nagy játék. Ehhez hozzátartozik, hogy azt a Júliát csak a Ruttkai játszhatja el így, és ha odajön egy Törőcsik Mari, az nem az lesz, az a Törőcsik Mari Júliája lesz – a nézőtéren is mást kap a néző, de én mint fotográfus is mást kapok, és másképp nyúlok hozzá, másképp gondolkodom róla. Én az egész életemben az embert kerestem, mindenhol, mindenben. Akárcsak a Keleti Lászlóról készült képen, ahol a „maszkkészítés tanára” tanítványai között látható a Színművészeti Főiskolán: valaki maszkot öltve, valaki sminkelés alatt, valaki saját arcát „viselve”, civilben. Igen, ott Ronyecz Mari volt azt hiszem „négerre” maszkolva – ha a Keleti Laci bácsi haragudott valamelyik tanítványára, azt mondta, hogy „akkor ma néger leszel”. Ő egy hihetetlen ember volt. Én a főiskolára is sokat bejártam, mert meg akartam ismerni, hogy kik lesznek a jövő színészei, és óriási élmény volt látni azt, hogy egy kamaszlányból vagy egy fiatal fiúból hogy lesz aztán színpadon érett művész. Szilágyi Tibort először akkor fotografáltam, amikor harmadéves főiskolás volt, és végig tudtam követni az életpályáját. Láttam, hogy egy tehetséges, kirobbanó valakiből hogy lesz Don Carlos – és azért mindig a Szilágyi Tibort kerestem. Nagyon érdekesek a szerepek. Bessenyeit fotografáltam Othellóként Szörényi Évával a Nemze-

tiben, aztán évekkel később Majort mint Jágó, aztán a Madách Színházban Huszti Pétert mint Jágó – mind a két helyen Bessenyei játszotta Othellót. A különböző helyszíneken más viszonyok vannak, a rendezőn is múlik, a színész érettségén is múlik, és rajtam is múlik a kép. Azok a képek, amelyeket a Majorral vagy a Szörényi Évával csináltam, egy kezdő kis gyereknek a fotói, de a Bessenyei- Huszti Péter-kép már egy gondolkodó, érett fotográfus alkotása. Ezekből a képekből a „humanizmus” árad – Ön a fiatal fotósoknak ezt a „humanizmust” tanácsolja, és sokszor utalt rá, hogy csak a fotós és a színész közötti bizalmas viszony teszi őszintévé a képet. Baráti viszony volt közöttünk, és ma is, amikor a Facebook a „közlekedési terület”, írunk egymásnak, és ott lehet folytatni a beszélgetéseket, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk. Ezek komoly barátságok voltak. Én gyűlölöm a modern technikát, de a Facebook-ot abszolút hasznosnak tartom, ez a mai érintkezési forma. Régen persze más volt, mi a férjemmel „nyitott” házat tartottunk, oda este tízkor feljöhettek a színészek előadás után, tea volt, zsíros kenyér volt, pirítós volt. Ültünk a földön, nem voltunk gazdagok, szegények voltunk, de szerettük egymást és jól éreztük magunkat. Nálam egymás mellett ült a Huszti Péter és a Bessenyei a kályha mellett, vagy a Márkus Laci, és én azért tudtam megcsinálni ezeket a képeket, mert nem úgy tekintettek rám, mint egy fotográfusra, hanem barátok voltunk. Van-e manapság ennyi idő ilyesfajta érzelmi dimenziókra a fotóalannyal? A megapixelek között szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Ön még együtt élhetett a színészekkel, és úgy készíthette a képeit. Van perspektíva digitális korszakban? Másfelé megy, de azért az alapdolog nem változik. Ha én nem szeretem az alanyomat, akkor nem tudok jó fotót csinálni. Rohanunk, a világ megváltozott, az igények is megváltoztak. Az újságok címlapját huszonhat kockából rakják össze, hogy eladhatóak legyenek, vagy ha csak egy színész van rajtuk, akkor is kisminkelve, gyönyörű szépen van lefotózva, műtermi körülmények között, tökéletesen megvilágítva. Alá pedig odaírják, hogy a hajat ki készítette, a sminket ki készítette, ki volt a stylist, milyen helyszínen készült. Annak idején, amikor a Ruttkai Évát fotografáltam a műteremben, az egész más volt – az Évike jött az anyukájával, a karján voltak a ruhái. A mi műtermünknek volt egy kis mos-

48. I Fotográfia

dója, ott volt egy tükör, az Éva leült, kisminkelte magát, az anyukája segített a ruhát ráadni, és lefotografáltam. De én az embert fotografáltam és nem egy álarcot. Ezekben hol látom az embert? Én itt nem látom, én egy celebet látok, azt, amit elvárnak, amit nem lehet elérni, látom azt, ami a vágya, hogy szép legyen, hogy tökéletes legyen. És tegyük fel, hogy valamelyik lap egy olyan fotót tenne ki, ahol a színészt vagy az írót emberként ábrázolják, tehát mélységében: nem biztos, hogy címlapra tennék, nem biztos, hogy eladható lenne az újság, mert más az elvárás. A világ megváltozott. Vajon ha én most újra fotografálnék, és mondjuk egy olyan fiatal színészről készítenék képeket, akivel nekem nem volt kapcsolatom, és azt mondanám, hogy elmegyek hozzád, és otthon a lakásodban fotografálnék, és nem azt, amit elvárnak, a hódítót, a sármost, a fiatalt, hanem azt akarnám, hogy egy fáradt, meggyötört agyonhajszolt ember legyen, nem biztos hogy hajlandó lenne rá. Nem próbáltam ki, de feltételezem, hogy így van. És nem is akarom kipróbálni, nehogy igazam legyen. Nagyon megragadt bennem, amikor egy alkalommal kifejezetten műfajnak nevezte a digitális fotózást, nem pedig művészetnek, hiszen sokan csinálják, és sokan művésznek gondolják magukat. Ez a „felhígulás” elég ahhoz, hogy megszűnjön művészetként létezni a fotográfia? Mindenki tud fotografálni, ott a telefon, mindent lehet. Merem mondani, hogy felhígult a közeg, a hordozóra háromszáz-négyszáz képet fel lehet tenni, hát egy csak lesz köztük, ami jó. Tegnap jött hozzám egy kolléga, aki rólam készített portrét, és sorozatképet csinált. Mondtam is neki, hogy miért lősz ennyit? – Mert ennyi között biztosan lesz benned egy jó. – De nincs egy véleményed rólam? Nem azt akarod megfotografálni? Én ráérek, itt vagyok. És ellőtt rengeteg képet, csak nem tudom, hogy hol vagyok én. Pedig még nagyon jó fotós volt. A technika ezt kívánja. Rohanunk, „lövünk”, rohanunk a másik helyre, ott ugyanezt csináljuk. De őszintén megmondom, azért nagyon sok fotós van most is, aki még ad a művészetre vagy a nívóra. Azért mondom, hogy felhígult, mert nem a gondolkodó fotográfia az, amit most látok, bár van

egy nagyon értékes réteg, mondhatom Gáti Gyurit vagy a fiatalabbak között Dezső Tamást, tehát vannak, akik komolyan gondolják. Az oktatás mennyire intézményesített? Hol lehet fotográfiát tanulni? Tanulni nem lehet, vagy van képesség, vagy nincs, de vannak helyek az országban, ahol oktatják. Az egyik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, ahol kifejezetten fotóművész képzés is zajlik, van a Kaposvári Egyetem, ami azért nem olyan magas színvonalú, és vannak közösségek: olyan fiatalok alkotják, akik szeretnének fotografálni, ilyen például a Szellemkép Szabadiskola. Vannak helyek, de ha nincs képességed, akkor ezt nem lehet „megtanulni”, a technikát meg lehet tanulni, a látásmódot meg lehet tanulni, de ha mondanivaló nincs, ha a Jóisten nem adta meg azt a lehetőséget, hogy tudd is ezt használni, akkor járhatsz akármilyen iskolába. Ezt a háromdimenzió sem tudja feledtetni. Mi a véleménye a háromdimenziós fotózásról? Eljutottunk a végső „kiüresedéshez”? Semmi, azt kell hogy mondjam, semmi. Érdekesség. Azt a 3D-s csodafilmet [Avatar] én is élveztem, gyönyörű volt, izgalmas, nagyon tetszett, de azért ha azt mondom, hogy a Csoda Milánóban és ez, akkor az előbbit választom. A háromdimenzió egy bravúr, és hihetetlen, hogy ezt meg lehet csinálni. De egy estés élmény, látod, a film címét se tudom már. A Biciklitolvajokra viszont egy életen át fogok emlékezni, vagy a francia újhullámra. A mostani filmművészetben is vannak értékesek, például én imádom az ír filmeket, a francia film még valahol él, de hát mindent az amerikai film ural. Nagyon jó filmek vannak, csak nem olyanok, amelyek egy életre szóló élményt adnak. „Ne az legyen fontos, hogy ki csinálja a képet, hanem hogy ki van a képen” – nagy erő rejlik ebben a mondatában, a művészi ambíció és a háttérben maradni tudás együttes ereje. Talán ennek lenne köszönhető az a fotókönyv is, amely egy hónapja, az Ön gyűjteményére támaszkodva jelent meg nagy-

Fotográfia I 49.

sok mindent. Nekem ez a könyv azért hallatlan élmény, mert nemcsak az én nagybátyámnak állít emléket, hanem az én családomnak is. Az induló kép a nagymama, nagypapa, az én anyukám 1907-ben vagy 1908ban Tusnádfürdőn, Romániában – és ez most meg fog maradni, mindenki fogja tudni. Lehet, hogy nem fogják tudni, hogy ez a Keleti Éva családja, de azt igen, hogy volt egy család, aki így élt, és ez történt velük. Ahogyan emléket állít Szabó István A napfény íze című filmje is, Sors Ádám alakjában. Szabó István, aki ott volt a könyv bemutatóján is, nagyon sok figurából formálta meg ezt az alakot. Az alapja főként Petschauer Attila, de az én nagybátyám egyénisége is benne volt. A fotográfiának hihetetlen ereje van – nem halnak meg az emberek, hanem tovább élnek. Tehát igaz az, hogy „lefényképeztek, tehát vagyok”? Így van, és ezt vallom én is.

bátyjáról, Kabos Endre olimpiai bajnok kardvívóról, Az elegáns világbajnok címmel. Kabos Endre az édesanyám testvére volt, és 1944-ben a Margit-hídon volt akkor, amikor felrobbant. Nagyon rövid élete volt, harmincnyolc évet élt. Igazán a Szarka Klárinak köszönhetem, hogy ez a könyv megjelent, aki az én kiállításaimnak a kurátora volt, és valószínűleg lesz is – mi nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Az ötlet akkor fogant, amikor elkezdtük lapozgatni nálam ezeket családi albumokat. Fantasztikusnak tartotta őket. Ott vannak nálam ezek a fotók vagy ötven éve, de soha nem jutott eszembe megnézni, hogy kik csinálták őket, nekem, aki fotós vagyok. Kiderült, hogy Munkácsi Mártontól kezdve a világ nagy fotósai készítették a nagybátyám képeit a világ különböző pontjain. És arra gondoltunk, hogy tulajdonképpen kellene is családi albumokat kiadni, mert egy kor beszél általuk. Ott van a Tiszti Kaszinó – egy nő nem ül ott, mert a Tiszti Kaszinóba nő nem mehetett, ott vannak a bankettek, szmokingos vagy frakkos férfiak ülnek zsakettben és nők sehol nincsenek. Tehát elbeszél egy korról nagyon

44. I FIilm

KOVÁCS DÓRA

Baska Barbara A KELEN című diplomafilmed az Urániában debütált. Kérlek, mesélj a filmről, honnan jött az ötlet? Diplomafilmem a Kisherceg alapján készült. Másoktól eltérően értelmezem Saint-Exupéry művét. Munkámban saját verzióm interpretálása volt a cél. Véleményem szerint a Róka jelenet a legfontosabb benne, hiszen sokkal veszélyesebb és kétségbeesettebb az a függés, ami nekem abban a pár sorban benne van, mint amiről beszélni szoktunk e mű kapcsán. Ezért akartam nagyon megcsinálni. Fontos számomra ez a film. Hogyan lehet valaki egyszerre grafikus, operatőr és filmrendező? Hogyan lehet több területen is ilyen aktívan alkotni? Mikor egy ötlet kifejtésre vár, vagy érkezik egy új feladat, kihívás akkor a forma - hogy ez grafika lesz-e vagy film - már csak eszköz és nem cél. Mivel lediplomáz-

tam a Képzőművészeti Egyetemen és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, tervezőművészként és filmoperatőrként is, ezért mindkét szakmát űzöm, eközben pedig ennek egészséges egyensúlyán dolgozom. Mennyi filmet nézel meg akár „munkahelyi ártalomként”? Ki tudod kapcsolni filmnézés közben az operatőri nézőpontodat? Ez azért érdekes kérdés, mert nagy meglepetésemre meg tudom őrizni a néző szemszöget, így nagyon ritkán lesz rajtam úrrá film közben a szakmázás (ami általában csak a rossz filmek közben tör rám). Nagyon sok filmet nézek, gyakran válogatás nélkül, viszont vannak olyan időszakok, amikor a dokumentumfilmek világa köt le, ilyenkor pedig nehezen tudnám elvarázsolni magam fikciós filmekkel. Olyankor az eredeti, és nem a „teremtett” valóság varázsol el.

Milyen lehetőséget kínál pályakezdőknek a szakma? Menynyire támogatják, segítik a fiatalokat? Én művészcsaládban nőttem fel, és tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz a pálya. Véleményem szerint nem segítségre van szüksége a fiataloknak, hanem vizuálisan nyitott közegre és a megrendelők bizalmára. Egy tehetséges fiatal „meg kell hogy csinálja” saját magát. Ha segítik, vagy nem elég jó, vagy elkezd támaszkodni másokra, és nem a szakmai maximalizmusára, kitartására és szorgalmára épít, akkor könnyen nehézségekbe ütközhet. Ha el akarunk érni valamit, akkor nem szabad azzal az idővel és energiával spórolni, amit a munkába fektetünk. A járatlan utakon lehet sikereket elérni, és pont azért nevezik járatlannak, mert senki nem taposta ki előttünk. Ha kellőképpen megszállottak vagyunk a munkában, akkor a siker

Film I 57.

tökéletes doppinggá válik, és ébren tart minket minden egyes átdolgozott éjjel. Vannak olyan kialakult stílusirányzatok, amelyeken egy pályakezdő rendező/operatőr elindulhat? Konkrét stílus vagy stílusirányzat nincs. De a legfontosabb (és a saját utamon is ez a legbiztosabb alap) a művészettörténet mély ismerete. Ennek mentén lehet egy-egy stílusban vagy egy-egy művész világában kipróbálni magunkat, és ez a kísérletezés tágíthatja ki kreatív spektrumunkat is. Mi a véleményed a magyar filmiparról? Szerinted mikor lesznek a magyar filmek olyan karizmatikusak, hogy a külföldi közönséget is olyan erővel a mozivászon elé vonzzák, mint például spanyol vagy skandináv társaik? Mindkét példa szerintem attól ellenállhatatlan, hogy belengi egy karakteres, egzotikus, kulturális múlt, amivel persze mi magyarok is élhetnénk. A magyar film aranykora azért tehető a szocializmus időszakára, mert a rendszer a társadalom és a kultúra fölé magasodott, így pedig a művészet nyelvén lehetett lázadni. Évekig nem engedték bemutatni nagypapám, Rényi Tamás, Makra című filmjét sem. A filmeken az adott nép vérmérséklete hagyja a legnagyobb lenyomatot, és mi kellőképpen elfojtottak vagyunk (hosszú volt a negyven

év) annak ellenére, hogy a magyart tűzről pattant népnek ismerik. Ezt nekünk is el kellene hinnünk magunkról, és akkor talán nagyobb sikereket érhetnénk el. Hiszek abban, hogy újra lesznek nagy magyar filmek.

Mi lenne számodra az álommunka? Milyen típusú filmet készítenél szívesen, ha nem lennének anyagi korlátok? Nem vagyok álmodozó típus. Szeretem azt, ami körülvesz, és jelenleg például sokat filmezek, forgatom a valóságot, dokumentumfilmet készítek és szeptember óta doktorandusz vagyok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Saját formanyelvem kialakításán

dolgozom. Ha filmről van szó, és én dönthetek, akkor az legyen tele élettel! A műfaj nem lényeges, az én rendszerem szerint a jó film ad valamit és változtat az életeden. Minél többeknek és minél erősebben, annál jobb! Gondolkoztál már egy egész estés nagyjátékfilm elkészítésén? Igen, a doktorim végére ez a cél. Mi az aktuális projekted, amin most dolgozol? Filmezek, emellett pedig arculaton, komplexum designon dolgozom.

58. I Film

LÁSZLÓ LAURA

Két lábbal a földön

Alfonso Cuarón Gravitáció című filmjéről

Nincs is jobb annál, mint sárban dagonyázni egy lakatlan szigeten – két lábbal. Persze egy kiadós kis szlalomozás után az űrszemét között, amel�lyel nyilván a szovjetek árasztották el a csillagközi teret és a NASA űrállomását. Sandra Bullock, a szuperhős, tudja ezt. Mármint teljes súlyával érzi át önnön drámáját, majd önnön negyvenöt kilogrammját is az amerikai sci-fi várva-várt utolsó percében, egyik lépést téve a másik után, itt, az anyaföldön. E jelenetig azonban még egy futballmeccsnyi időt kell végig szurkolni, amelyet a rendező, Alfonso Cuarón gazdagon meg is töltött – űrszennyel. A kép azért nem ennyire egyszerű. Legalábbis nem kétdimenziós: felvéve a szemüveget máris a kiváló George Clooney (Matt Kowalsky) aurájában érezhetjük magunkat, persze gyönyörű kilátással a Földre, amely mögül épphogy sejtelmesen kivillan a Napnak aranyló sugara – „Clooney” gondoskodik róla, hogy az se menjen el emellett szó nélkül, akinek nem lenne ehhez elegendő esztétikai érzéke. „Nézd a napfelkeltét!” – ezt vagy hús�szor is meghallgathatjuk, körülbelül annyiszor, mint ahány perc szerep jut neki. Valóban: innen,

így még nem láthattuk felkelni a Napot, innen, így még nem láthattuk a Földet, innen, így még nem mutatták meg nekünk az űrhajózás veszélyeit – így, ilyen valóságosan. Ebből a magasságból: nem. Eszerint tehát magasra kellene értékelni a filmet, de a szemünkben sajnos visszahúzza – a gravitáció. Most sem láttunk semmi egyebet, mint komputergrafikát, ami egy számítógépes játéknál pusztán egy dimenzióval ad többet – már amelyiknél. Persze nem várjuk azt, hogy egy stáb Földön kívül forgasson, bár akár ezt is megtehették volna: annyi történt ugyanis, hogy a hollywoodi filmes klisék felköltöztek a „csillagok” közé. Tulajdonképpen akár lenn is maradhattak volna, két lábbal a földön. Így azonban George Clooney, Hollywood állócsillaga végleg ráírhatta magát az égboltra. Ám mielőtt figurája, Kowalsky kapitány belevész a végtelenbe, még meg kell hallgatnunk tőle egy sor faviccet és helyzethez nem illő jópofáskodást, valamint néhány „ugye bejövök neked és szép kék szemem van”-típusú mondatot. Sajnos nem látjuk, hogy szép kék szeme van-e. Sisak van rajta. (Egyszer azonban szkafander nélkül is megcsodálhatjuk, de akkor is csak jelenésként.) Ennyit az egyik főszereplőről. Sandra Bullock karaktere (Dr. Ryan Stone) ennél összetettebb. De nem sokkal. Hiperintelligens űrkutató, orvos és – anya, akinek meghalt a lánya: ki is találhatjuk, hogy az ő emlékéért kell túlélnie az űrkatasztrófát. A katasztrófát, de hívhatnánk

www.ujszo.com

akár „vörös veszedelemnek” is, hiszen szovjet műszaki meghibásodás okozza azt. Mi ez, ha nem a hidegháború szelleme? A helyzetet tovább fűszerezi, hogy hősünk végül kínai űrhajóval landol a földön – talán hogy mégse legyen ennyire egyszerű a képlet. A fabuláról már így is túl sok szó esett, hiszen a film egyetlen hipotézisre épül: a szimpla kis történetet elviszi a hátán a komplikált háromdimenzió. Nos, nem. Nem bocsátunk meg ennek a technikának, hiszen akár a Planetáriumba is elmehetnénk, szebb, Clooney-mentes élményért. Persze ott nem fognak bádogemberszerű holttestek körözni a fejünk felett. Voltaképpen nincs is okunk a panaszra, hiszen minden percre jut egy kis csemege: hol a vezérlőfülke gyullad ki, hol az akkumlátor merül le, hol az oxigénszint kerül kritikus érték alá, hol a repülő csészealj csapódik a tenger mélyére – egy sci-fibe belefér az ilyesmi, sőt, ezek férnek bele. Meg az „egy perc dráma”, hiszen komolynak is kell néha lenni: „Senki sincs odalenn, aki ha felnéz az égre – rád gondol?”. Vannak (lebegő) könnycseppek, vannak izgalmak, az ember néha belekapaszkodik a mellette ülő popcornos zsákjába. De tudták ezt már az előző évszázadban is.

Mármint nemcsak popcornt sütni, hanem azt is, hogy mit szeret az űrsci-fi-rajongó. Tudták ezt már Alienék, csak éppen nem volt háromdimenziós szemüvegük. Nekünk van. Nekünk, emberiségnek mára már Gravitációnk van. Kis lépés a filmnek, „nagy” lépés a technikának.

Gravitáció (Gravity)

színes, amerikai sci-fi 90 perc 2013 George Clooney (Matt Kowalsky) Sandra Bullock (Dr. Ryan Stone)

60. I Film

KERESZTURY DORKA

Adéle élete 1-2

Filmkritika

A komoly visszhangot kiváltó, elsősorban kendőzetlen szexjelenetei miatt híres-hírhedt Adéle élete a realista filmes tradíció egyik legszebb kortárs alkotása. A Cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát elnyerő mű szerelmesfilm, de abszolút nem a csöpögős, hamis-giccses fajtából. A több, mint három órás, lassan hömpölygő film szokatlan hitelességgel és frissességgel képes hozzányúlni az ezerszer megénekelt témához, és újítóerejét nem annak köszönheti, hogy ezúttal történetesen két lány kapcsolatát látjuk a vásznon. A cselekmény nagyon egyszerű: egy szerelem születését és elmúlását kísérjük végig a kezdeti boldogságtól a szakítás fájdalmáig. A film elején a gimnazista Adéle egy francia kisvárosban éli tipikus kamaszéletét. Éppen egy randevúra siet egy fiúhoz, amikor megpillant egy lányt, akibe első látásra beleszeret. A több éven át ívelő történet innentől kezdve róluk kettőjükről szól – minden más pusztán ennek a kapcsolatnak az árnyalását célozza. A film első része ott fejeződik be, ahol a kommersz romkomok általában véget érnek: a kapcsolat beteljesülésénél. Ám a második részben tanúi lehetünk, ahogy szépen-lassan elromlik minden.

A festőművész Emma el van foglalva saját életével, karrierével, még Adéle szívét-lelkét beleadja a kapcsolatba. Az időközben tanári munkáját elkezdő Adéle akármennyire is igyekszik, nem találja a helyét a művészközegben, amelyben barátnője mozog. A kapcsolat szépen-lassan kiüresedik és a magányos Adéle belesodródik egy viszonyba az egyik kollégájával, amit viszont Emma nem tud megbocsátani. Voltaképpen nincs nagy jelentősége annak, hogy leszbikus kapcsolatról van szó – ennél sokkal általánosabb érvényű és személyesebb egyszerre. A film nem foglalkozik túl sokat a helyzet társadalmi aspektusaival sem. A szituációból adódó nehézségek – mint például az osztálytársak elutasító viselkedése, amikor látják Adéle-t és Emmát együtt sétálni – csupán felskiccelődnek a történet háttereként, bár helyenként nagyon is plasztikusan. A szülőkkel vacsorázós részek, az ott elhangzó semmitmondó beszélgetések nagyon burkoltan bár, de tökéletesen megmutatják, hogy a két lány honnan érkezett, ami a később szakításhoz vezető különbözőségüket is érthetővé teszi. A filmmel foglalkozó kritikák általában a szexjelenetekre összpontosítanak. Ez egyfelől érthető, hiszen szokatlanul hosszú, és főként szokatlanul kendőzetlen jelenetekről van szó. Ugyanakkor ezek a részek teljes mértékig a helyükön vannak és természetes módon simulnak bele a történet egészébe. Mivel a lányok kapcsolatának bemu-

www.gamestar.hu

tatása a lehető legközvetlenebbül történik, ezért ezzel együtt hiteles a történet. Egyértelmű, hogy a rendezői szándék nem az öncélú provokáció. Az, hogy sokan mégis így érzékelték, sokkal inkább azt jelzi, hogy olyan mozikhoz vagyunk szokva, ahol a szerelmek bemutatása során a szexuális aspektus rendszerint csak stilizáltan jelzett, de nincs megmutatva a maga közvetlenségében. A szexjeleneteknél sokkal intimebb, ahogy az arcok megjelennek a vásznon. A film folyamatosan premier plánokkal operál, így közvetlen közelről figyelhetjük a szereplők arcán az érzelmek árnyalatnyi változásait. A film igazi erejét voltaképpen ez adja: a kezdeti fellángolástól a szerelmes egymásrataláláson keresztül a kapcsolat kiüresedéséig közvetlen közelről figyelhetjük az eseményeket. Semmi sincs túlmagyarázva: érzelmeik változását, a valódi történetet a szereplők arcáról olvassuk le. Az arcok meztelensége akár az indiszkréció, a feszengés érzését is szülheti a nézőben. Ahhoz, hogy a közeli beállításokra építő, az arcjátékra sokat bízó koncepció működjön, nagyon erős színészi játékra van szükség. A két főszereplő szerencsére magasan megugorja a szintet, de

kettejük közül főleg az Adéle-t alakító színésznő nyújt kiemelkedő alakítást. Csodálatosan kifejező, mozgékony, finom arcán minden rezdülés kirajzolódik. Az Adéle élete egyike azoknak a ritka filmeknek, amelyek képesek három órán keresztül fenntartani a néző figyelmét, annak ellenére, hogy konkrét cselekménye alig van. Mégis olyan azonsulásra késztet, hogy a végén szinte nehéz kiszakadnunk a film világából.

Adéle élete 1-2. fejezet

(La vie d’Adele / Blue Is the Warmest Color) színes, francia filmdráma 179 perc 2013 Adele Exarchopoulos (Adele) Léa Seydoux (Emma)

62. I Színház

FORGÁCH KINGA

Nevetés életre-halálra

Brian Clark: Mégis kinek az élete? színmű kritika

Humor és eutanázia. Furcsa páros. Szinte összeférhetetlennek tűnik. Másrészről egy ilyen nehéz etikai, jogi, vallási kérdést, mint a kegyes halál problémáját, nem lehet száraz tények és életszerűtlen érvek alapján eldönteni. A Mégis kinek az élete? című komédia tulajdonképpen egy tragédia története. Közben mégis állandóan nevetni kell. Ken Harrison (Rudolf Péter) egy egészséges, középkorú férfi és szobrászművész. Volt. Ugyanis egy szerencsétlen autóbaleset következtében nyaktól lefelé lebénult. Életét (?) ezután egy steril, barátságtalan, fehér kórházi szobában kell töltenie, idegenek ápolására szorulva. Javulásra, gyógyulásra nincs remény. Helyzetét képes egetrengető humorral és intelligenciával kezelni, cinizmusa, öniróniája nem hagyja cserben egy pillanatra sem. Mégsem akar tovább élni. Ki gondolná, hogy mennyit kell küzdeni, harcolni, csak azért, hogy meghalhassunk. Ha a testünk már elidegenedett tőlünk és irányíthatatlanná vált, már az sem áll szabadságunkban, hogy önkezünkkel vessünk véget az életünknek. Fogva tart a test, a kórház, a jog, az élet. Furcsa módon a főszereplőnk pont élet-, és akaraterejével képes elérni a célját, mely nem más, mint meghalni. Szabadnak lenni. A filmátiratból készült színpadi adaptáció jól sikerült. A díszlet modern, letisztult, szögletes, jól megadja a rideg intenzív osztály hangulatát, szinte érezzük a fertőtlenítő szagot. A folyosó és a kórházi szoba elkülönítését viszont nem sikerült megoldani, többnyire csak fények érzékeltetik, hogy mikor hova kell figyelnünk. A rendezés nem próbálta meg a magyar körülményeket imitálni, egy jóval felszereltebb amerikai intézmény falai között maradunk. A szabadság és a demokrácia hazája azonban nem is olyan szabadelvű, mint azt gondolnánk. Az eutanázia még tőlünk nyugatabbra is sokkal inkább elvi kérdés marad. Elméletben könnyebb állást fog-

lalni. De amikor szembejön velünk a valós halálvágy, a ténylegesen értelmetlen és kiszolgáltatott létezés, el kell gondolkodnunk és túl bonyolulttá válik minden, hiszen a döntésnek gyakorlati következménye lesz. A felelősségről nem is beszélve. A darab legfőbb erénye, hogy anélkül, hogy nyomasztana, hatást gyakorol és elgondolkodtat. Mi hogy döntenénk? Mi kinek az oldalán állnánk? Mi meg tudnánk tenni? Az erővonalak igen hamar tisztán kirajzolódnak. A főorvos, Emerson doktor (Bálint András), szigorúan orvosi szempontból érvel, az esküjére, az élet védelmére, anyagi szempontokra hivatkozik. Az ő ellenpontja lesz Dr. Scott (Nagy-Kálózy Eszter), aki kezdetektől sokkal megértőbben, empatikusabban áll hozzá a kérdéshez, hiszen nem csak a pácienst, az embert is látja, nem csak a test, a biológia szempontjait nézi, hanem a lelket is. Betegéhez mármár gyengéd szálak fűzik. Az érvelésbe később egy ügyvéd (Simon Kornél) és egy pszichológus (Pokorny Lia) is bekapcsolódik. Minden szempontból fontos dolgok hangzanak el a témával kapcsolatban, drámai szituációba ágyazva, ám néha sajnos mégis didaktikussá, szájbarágóssá válik az eutanázia tárgyalása. Az orvosi és jogi szempontok ütköztetése untig ismétlődik, míg végre meg nem születik a döntés: szabad meghalni. Művészi szempontból Rudolf Péter az, aki brilliánsat alakít. Test nélkül, csak fejjel, csak mimikával, csak beszéddel játszani hatalmas színészi feladat, viszont annál nagyobbat szól, ha sikerül. Egyértelműen kimagasló teljesítményt láthatunk. A színészi gárdára egyébként nem lehet panasz, leszámítva talán Bálint Andrást, aki rengeteg bakit, szöveghibát követ el, sokat rontva ezzel a színházi élményen, tekintve, hogy állandóan kizökkenti, megakasztja az előadást. A humor világát egyébként nem csak a főszereplő képviseli, aki előszeretettel oltogatja a hiva-

www.xaktak.wordpress.com

talos, bürokratikus rendbe illeszkedő, fontoskodó környezetét. A nővér és a segédápoló (Oroszlán Szonja és Schmied Zoltán) infantilis, évődő játékai színesítik, élénkítik az egyébként komoly témájú darab felvetéseit. A legmaradandóbb érzés, ami folytonosan átjárja a történet légkörét és újra meg újra visszatér, mint probléma, az a kiszolgáltatottság. Mozdulatlanul élni lehetséges, de mindig mindenben másokra utalva, örökre egy kórházi ágyon fekve létezni vajon létezés-e még? Szobrásznak lenni kezek nélkül, férfinak lenni ölelés nélkül, embernek lenni méltóság nélkül. Az etetés, itatás, pelenkázás hármasának foglyaként lehetséges-e még a boldogság? Ez a színmű nem akar mindenre választ adni, nem akar állást foglalni a kérdésben. Legalábbis an�nyiban nem, hogy az eutanázia jó vagy rossz, helyeselhető vagy elítélendő dolog-e. Inkább az egyén mellett áll. A szabad döntés mellett, mely az emberség alapja lehet, még olyankor is, ha már nem vagyunk képesek az emberhez méltó életre. Ken Harrisonnak sikerül kivívnia ezt a szabadságot. Számos pszichológiai vizsgálat és jogi megpróbáltatás után végre eléri, hogy saját kezébe vegye az életét. Vagyis halálát. Közben persze rengeteget röhögünk, gyakran keserű szájízzel. Ő pedig fekszik

a kórházi ágyon, a világ végre hagyja, hogy elmúljon a szenvedés. A színpad lassan elsötétül. Még fel sem ocsúdunk, már meghajolnak a színészek, tapsolni kell. A darab azonban itt nem ér véget. Még jó pár napra szükség van, hogy feldolgozzuk a minket ért hatást. A nevetés és a kétségbeesés felváltva rohan meg és nem hagy nyugtot. Ilyen egy jó előadás. Brian Clark: Mégis kinek az élete? Central Színház Fordította Radnay Annamária, Falusy Zsigmond Szereplők Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Bálint András, Simon Kornél, Oroszlán Szonja, Pokorni Lia, Borbás Gabi, Botos Éva, Schmied Zoltán, Papp János, Puskás Tamás, Vári-Kovács Péter Stáb

Jelmez: Kesserű Andrea Díszlet: Szabolcs János Dramaturg: Radnai Annamária Rendező: Puskás Tamás

64. I Színház

MEZŐFI ORSOLYA

Felvétel indul!

Római vakáció a Belvárosi Színházban

Egy kicsiny ország hercegnője európai körútja során hivatalos látogatásra érkezik Rómába. Megelégelve, hogy újfent protokoll események tömkelege vár rá, Anna megszökik a kötelező teendők elől, és beleveti magát a nagyváros forgatagába. Az utcákon kóborolva belebotlik egy újságíróba, aki – miután felismeri a lányban a hercegnőt – élete sztoriját remélve vállalja, hogy megmutatja neki az Örök Várost. A sztori végül nem készül el; az együtt töltött idő hatására Joe úgy dönt, nem húz hasznot a helyzetből. Ki-ki visszatér a saját életéhez, a kis kiruccanás pedig megmarad szép emléknek. A Római vakáció igazi filmklasszikus, adódik tehát a kérdés, mihez kezd a kalandos, könnyed történettel egy színdarab. Az Orlai Produkciós Iroda előadásának legnagyobb előnye, hogy nem feledkezik meg a filmről, megőrzi annak kedvességét és báját, de esze ágában sincs leutánozni, inkább egy ötletes – és ha úgy vesszük, magától értetődő – csavarral eggyel hátrébb lép. Ugyanis egy filmforgatáson vagyunk, pontosabban a Római vakáció felvételének próbáján. Az ügyelő az utolsó simításokat végzi, kisvártatva

megérkeznek a némileg kedvetlen színészek, és mielőtt a néző tudatosíthatná éppen csak felvillanó kapcsolataikat, a színpad szinte észrevétlenül alakul át Rómává; a kezdő színésznőből hercegnő lesz, a befutott sztárból pedig szegény újságíró. Pelsőczy Réka azonban gondoskodik arról, hogy az idilli álomvilág ne váljon romantikus maszlaggá. A próba nem csak keretet ad a történetnek, hanem lehetőséget teremt annak meg-megszakítására is: itt még lehet instruálni a színészeket, meg lehet ismételni a jelenetet, és nem baj, ha a rögtönzött díszletként szolgáló panelek nem kerülnek időben a helyükre. Az átmenetek amellett, hogy remek poénforrások, finoman mossák ös�sze a két világot: a kiszólások, apró összenézések sokszor hagyják bizonytalanságban a nézőt hovatartozásukat illetően, aki nagy valószínűséggel megköszöni, hogy nem rágják a szájába a megoldást. A középpontban maga a játék áll, nem a szerelmi történet, a darab pedig minden ízében e játékosság megtartására törekszik. Az egyszerű, üres díszletelemek és kellékek hangsúlyozottan jelzésszerű használata és gyors, ügyes átalakítása minduntalan a színház- (esetünkben film-) csinálásra hívja fel a figyelmet. Régi ötlet, ettől függetlenül nagyszerűen működik. Szellemes kikacsintásokból is akad egynéhány: Tenki Réka rövid fekete parókájával megidéződik Audrey Hepburn – ami, valljuk be, kedves gesztus –, és ugyan meglepő húzás, de határozottan beleillik a képbe Lakatos Márk különlegesen hitelesre sikeredett imitációja és egy icipici vadnyugat is. Mindenki minimum két szerepet játszik, ám akad, aki többet is. Nagy Dániel Viktor bravúrosan,

www.belvarosiszinhaz.hu

csupán néhány gesztus segítségével alakul át fodrásszá, taxisofőrré, stylisttá, pincérré, vagy épp különböző nációjú újságírókká – mikor mivé kell; játéka energikus, szórja a poénokat, emellett egészen jól énekel és táncol. Márton András szigorú udvarmesterként, idegeskedő rendezőként és gunyoros főszerkesztőként is megbízható alakítást nyújt. Hernádi Judit amolyan „Hernádi Juditosan” van jelen a színpadon; jellegzetes mimikája és különleges hangja kiválóan jut érvényre az aggódó grófnő szerepében – amelyet ugyan egy cseppet túlformál, ettől függetlenül csak akkor helyezi magát előtérbe, amikor kell. Tenki Réka minden pillanatában meggyőző: tapasztalatlan színésznőként, kíváncsi, hóbortos lányként és kötelességtudó hercegnőként is hiteles és bájos, remek párost alkot a nagydumás újságírót könnyed eleganciával életre keltő Fekete Ernővel. A darabot Cole Porter dalai színesítik, amelyek néha kissé kilógnak a sorból, ennek ellenére az előadás élvezeti értékéből mit sem vonnak le. A Római vakáció tele van kreatív ötletekkel és megoldásokkal, és azt adja, amit az elején megígér: okosan szórakoztat.

Paul Blake: Római vakáció zenés játék Cole Porter dalaival Szereplők Tenki Réka, Fekete Ernő, Hernádi Judit, Cseh Judit, Szikszai Rémusz, Márton András, Nagy Dániel Viktor Stáb Jelmez: Tihanyi Ildikó Díszlet: Kalmár Bence Vetítés: Varga Vince Grafika: Csáfordi László Zenei vezető: Puskás Péter Koreográfus: Fejes Kitty Dramaturg: Zöldi Gergely Asszisztens: Kis-Kádi Judit Rendező: Pelsőczy Réka Producer: Orlai Tibor Az előadás az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE, és a Szentendrei Teátrum együttműködésével jött létre.