Mark Lane - Amerikaiak elmondják

Mark Lane

Amerikaiak elmondjรกk...

Kossuth Kรถnyvkiadรณ 1971

Mark Lane

Amerikaiak elmondjรกk...

Kossuth Kรถnyvkiadรณ 1971

Az angol eredeti címe: Conversations with Americans (A fordítás a szerző 1970-ben benyújtott kézirata alapján készült.)

Fordította: Zilahi Judit

Tartalom

Előszó [7] A KIKÉPZÉS [23] „Felejteni próbálok ..."[25] „»öldl« - volt a mottónk" [33] „Rengeteget kellett ordibálnunk, hogy »öld, öld, öldl«" [39] „Ölni kell, mert úgy a jó" [41] Buzdítás a Vietnamban harcoló csapatokhoz [46] A STATISZTIKÁK [47] „Az amerikai veszteségeket a 'sajtó céljaira megnyirbálták" [49] „Azok a számok mind hazugok" [53] A HÁBORÚ [57] „Mi sem vagyunk jobbak, mint a nácik..[59] „A szemébe néztem ..[67] „Láttam, amint amerikai katonák halálra kínoztak egy vietnamit" [81]

„Vietnam úgy lebegett előttem, mint egy sötét rém” [85] „És nem volt ott más, csak a puszta, fölperzselt föld” [107] „A háború nem olyan, amilyennek nekem lefestették...” [114] „A tiszt, aki szökni készül, társtalan” [133] „Mit is tettem?” [138] „Én magam is megöltem egyszer néhány foglyot” [144] „Az egész falut eltörölték a föld színéről” [154] „A srácok zsinórra fűzték a füleket” [159] „A tiszt azt mondta, hogy kiestek vagy kiugrottak” [163] „Nem hittem volna, de hát saját szememmel láttam” [166]

LEVÉL HONFITÁRSAIMHOZ [169]

Előszó

Tizennyolc éves koromban az Egyesült Államok hadseregének katonája voltam. Az idő tájt már végéhez közeledett Európában a második világháború. 1945-ben, amikor partra szálltam Le Havre-ban, s onnan Ausztriába, majd Németországba vezényeltek, a hírhedt mondat: „Ich wusste nichts”* - már ott visszhangzott a falak között. Ellátogattam a Dachau környékén fekvő haláltáborba, s a városka közvetlen közelsége láttán ismét fölvetődött bennem a kérdés, hogyan is kerülhették el lakóinak figyelmét a tények.

Húsz év múlva, amikor nyugatnémet egyetemeken tartottam előadást Kennedy elnök halálának körülményeiről, kapcsolatba kerültem néhány érzékeny lelkű és becsületes középkorú némettel. Egyikük egy késő éjszakába nyúló beszélgetés során bevallotta, hogy életének leggyötrelmesebb pillanata az volt, amikor a gyermeke megkérdezte, tudta-e, mi történik, s miért nem cselekedett. Még annyi év után is könnyek csillantak meg szemében, amikor elmondta, hogy akkor válasz helyett csak némán elfordította a fejét.

Négy évvel ezelőtt elvállaltam egy amerikai fiatalember jogi képviseletét. Ügyfelem ellenszegült a behívóparancsnak, arra * „Nem tudtam semmiről.” - A szerk.

7

hivatkozva, hogy ha helyesen értelmezzük a nürnbergi ítéletet, az őt is háborús bűnösnek minősítené, mert az amerikaiak vietnami kalandja bűnös ténykedés. Dávid Mitchell szinte teljesen egyedül állt hazájában, amikor úgy döntött, hogy aláveti magát a Szövetségi Bíróság ítéletének. És ötévi börtönbüntetést kapott azért, mert nem volt hajlandó részt venni egy bűnös cselekedetben.

Bizonyos értelemben Dávid Mitchell ébresztette föl bennem az érdeklődést a háború részletkérdései iránt. Hos�szú hónapokon keresztül jártam Kanadát, Franciaországot, az Egyesült Államokat és Svédországot, hogy találkozzam a hadseregből dezertált katonákkal vagy a háborúval szemben ellenállást tanúsító fiatalokkal. Több tucat fiatalemberrel készítettem filminterjút, és több száz másiktól kértem szóbeli nyilatkozatot. Együtt utaztam az első szökött katonával a kanadai határra, s jelen voltam, amikor közölte a határőr tiszttel, hogy dezertált. Vele örültem, amikor minden további nélkül határátlépési és tartózkodás engedélyt kapott.

Az amerikai törvényekkel dacolva, két szökevényt Dániába vittem. Az ottani kormány hosszas huzavona után az egyiknek megadta a tartózkodási engedélyt - ő lett az első aki ebben az országban menedékjogot kapott.

Midőn a hangsúly a szökésről némileg áttolódott a hadseregen belüli ellenállásra, beutaztam a Német Szövetségi Köztársaságot, s kapcsolatba léptem a háborút ellenző katonákkal Mannheim, Stuttgart, Augsburg és Frankfurt kaszárnyáiban.

Rövid idő múltán már több tucatnyi, ellenszegülő közkatonát képviseltem a hadbíróság és parancsnokaik fóruma előtt.

Biztatóan haladtak filmem és könyvem előkészületei - különféle eszközökkel kíséreltem meg elmondani, hogyan száll szembe a Hadköteles korú amerikai fiatalság a militarizmussal.

8

Ám egyszerre csak újabb oldalukról vehettem szemügyre a dolgokat. Jelentős számú katonát, tengerészt, sőt tisztet találtam, aki hajlandó volt beszélni vietnami élményeiről.

Közülük sokan dezertáltak; néhányán megmaradták a hadsereg kötelékében, és sóvárogva várták leszerelésüket.

Olyan emberek, akik nem ‚is ismerték egymást, más-más országban, sőt olykor más-más kontinensen éltek, egybehangzóan ecsetelték vietnámi élményeiket. És szavaik nyomán, amint e sokféle forrás kölcsönösén igazolta és megerősítette egymást, hamarosan kirajzolódott a brutalitás félreismerhetetlen képe. Így született ez a könyv - csupán rövid kitérőként annak a terjedelmesebb munkámnak az előkészületei közepette, amelyben átfogóbban és részetesebben fogom feldolgozni e témát. Az amerikaiak és lojális támogatóik, akik majd olvassák e Vietnami veteránok szavait, ha úgy tetszik, továbbra is helyeselhetik az Egyesült Államok kormányának délkelet-ázsiai politikáját. Azt azonban nem mondhatják többé igaz szívükből: ,,Ich wusste nichts.”

Az amerikai sajtóban a My Lai-i tömegmészárlásról nemrég megjelent leleplező cikkek sokakat arra késztettek, hogy más szemmel nézzék a vietnami háborút. Ám az amerikaiaknak alig volt idejük, hogy elgondolkozzanak új értesüléseik felett: az angol konzervatív sajtó sietve előállt, nem csupán vigaszt, de elismerést is kínálva. Mert végtére is milyen nagyszerű, hogy a jenkik maguk mossák tisztára szennyesüket! Milyen bátor cselekedet, hogy pillanatnyi habozás nélkül, nyíltan és szabadon publikálják e kellemetlen tényeket! S még azt is hozzátehették volna, milyen jól jön az ilyen kritikátlan és szervilis szövetséges vagy bűntárs a tett elkövetése után.

9

Ám a londoni vállonveregetés félrevezető: mindez nem volt azért olyan egyszerű.

Az 500-600 falusi lakos - javarészt nő, gyermek és idős ember - legyilkolása 1968. március 16-án történt. S kilenc nap múlva a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front közölte a részleteket a világsajtóval.

Ha pedig úgy rémlik nektek, amerikai honfitársaim, hogy ezt most halljátok először, ennek oka nem az, hogy akkoriban elkerülte figyelmeteket a közlemény. Az újságjaitok mulasztották el közzétenni a hírt. A felelős amerikai sajtó elsiklott a vád fölött - még annyi fáradságot sem vett, hogy a szokásos kézlegyintő mondattal cáfolja mint „Viet Kong propagandát”.

Több mint másfél esztendő múlva néhány külföldi lap részleteket közölt a My Lai-i eseményekről. De például a londoni „Daily Telegraph” nem hagyott kétséget afelől hogy továbbra is támogatja a vietnami háborút. Az első oldalon ott díszelgett a volt munkáspárti külügyminiszter, George Brown fényképe - éppen akkor „kapták le”, midőn szenvedélyesen kérte a képviselőházat, hogy adjon meg minden támogatást az Egyesült Államoknak -, s a lap idézte is Brown fejtegetését, miszerint az amerikaiak sürgősen hagyják abba a tömegmészárlás feletti siránkozást, és igyekezzenek inkább megnyerni a háborút.

A „Daily Mail” neves publicistája, Bernard Levin még tovább ment: ő elítélte az amerikai sajtót azért, hogy ily módon hozta napvilágra a tényeket. Véleménye szerint a sajtó ezzel bebizonyította, hogy „vitathatatlanul rászolgált Agnew alelnöknek a felelőtlenségről és a fölényes arisztokratizmusról elhangzott vádjaira”.

Franciaországban a „Le Monde” első oldalas kommentárban szólította fel a többi országot, hogy „ne nézzék le Amerikát, 10

hiszen az legalább nyilvánosán felelősségre vonja a My Lai-i tömegmészárlás vétkeseit”. Ámde azt a hallgatólagos feltevést, hogy az amerikai sajtó sietve közölte a tényeket, mihelyt ismertté váltak, a kormány pedig hatékonyan intézkedett a bűnösök felelősségre vonásáról, nem erősítik meg a tények.

Két kérdés vetődik fel itt parancsoló erővel. Hogyan talált utat a történtek híre a tömegtájékoztatási eszközökhöz? És hogyan reagált a dologra a kormány?

A mészárlás 1968 március közepén történt. Nem egészen tíz nap múlva egy Hanoiban rendezett sajtókonferencián megbélyegezték. Ezek után az illetékes amerikai katonai parancsnok helyszíni vizsgálatot indított. S ennek eredménye egy jelentés volt, szerint My Laiban semmiféle rendkívüli eseményre nem került sor. A jelentés azzal a megállapítással végződött, hogy „egyetlen olyan tényező sem merült fel, amely a további vizsgálat szükségességét indokolná”.

Egy év múlva Ronald Ridenhour leszerelt katona - jelenleg a Claremonti Főiskola hallgatója - levelet intézett Nixon elnökhöz, Laird hadügyminiszterhez, több mint egy tucat kongresszusi képviselőhöz és más kormánytisztviselőkhöz.

A levél a tömegmészárlás meglehetősen részletes leírását tartalmazta. Maga Ridenhour egyik gyilkosságnak sem volt tanúja, de személyesen beszélt számos szemtanúval. S levelében közölte, hogy az általa hallott „sok-sok beszámoló közül az első” Butch Gruver őrvezetőtől származott, akivel Hawaiiban ismerkedett meg. „A Barker-féle különítmény elindult harci támaszpontjáról My Lai felé - írta Ridenhour. - Feladata az volt, hogy megsemmisítse a veszélyes gócokat és valamennyi lakosukat. Amikor ezt Butch elmondta nekem, nem akartam elhinni, hogy igazat beszél, de ő biztosított afelől, hogy így volt, s tovább ecsetelte a történteket.

11

A különítményhez tartozó két másik század körülzárta a falut, úgyhogy Calley százada bevonulhatott, megsemmisíthette az épületeket, és megölhette lakóikat. Azok a falusiak, akik elmenekültek a század elől, a falut körülzáró katonák karjaiba futottak.

Többször is megkérdeztem Butchtól, hogy mindenkit megöltek-e. Azt felelte, hogy tudomása szerint igen — férfiakat, nőket, gyermekeket egyaránt. Emlékezett rá, hogy látott egy kisfiút - úgy három-négy éves lehetett - az ösvény mentén. A gyerek karján golyó ütötte seb tátongott, másik kezével szorongatta sebesült karját, s ujjai közt csordogált a vér. Döbbenten és hitetlenkedve bámulta a körülötte zajló eseményeket. Csak állt ott tágra nyílt szemmel, mint aki semmit sem ért. Nem tudta felfogni, mi történik. Aztán a parancsnok rádiósa beleeresztett egy sorozatot az M-16-sából.

Mindez olyan szörnyű volt, mondta Gruver, hogy egyik embere tulajdon lábába lőtt, csak hogy orvosi utasításra elkerüljön a körzetből s ne kelljen részt vennie a tömeggyilkosságban.” „Rendíthetetlen meggyőződésem - írta levelének vége felé Ridenhour -, hogy ha velem együtt ön is szentül hisz az igazságosság és a törvény előtti egyenlőség elvében, amely elvek országunk jogrendjének talpkövei, akkor egyesült erővel ki kell kényszerítenünk a széles körű nyilvános vizsgálatot ebben az ügyben.”

Nixon és Laird nyilvánvalóan nem vett tudomást a levélről.

Mindamellett újabb vizsgálat indult meg, a jelek szerint azért, mert egy kongresszusi képviselő a Ridenhourtói kapott információk nyomán felvilágosítást követelt.

1969 szeptemberében - egy nappal azelőtt, hogy le kellett volna szerelnie, és tizennyolc hónappal a tömegmészárlás 12

után - a hadsereg gyilkosságért vád alá helyezte ifjabb William Calley hadnagyot.

Az Associated Press hírügynökség hétmondatos jelentésben ismertette az esetet, meg sem említve, hogy a feltételezések szerint hány polgári lakost öltek meg, hogyan gyilkolták meg őket, s a hadsereg miért várt csaknem másfél esztendőt a vádemeléssel. És ez a jelentés - talán a legfontosabb, amelyet Vietnamból kelteztek - a lehető legteljesebb érdektelenségbe fulladt.

Nem állíthatjuk tehát, hogy a hadsereg nem cselekedett, jóllehet feltűnő habozás és az ügybuzgóság némi hiánya jellemezte cselekvését. Azt sem állíthatjuk, hogy a sajtó egyáltalán nem foglalkozott az eseménnyel. Végtére is az Associated Press szétküldte a maga jelentését... Mindamellett a történtek hiteles ismertetése csak két hónap múlva látott napvilágot az amerikai sajtóban, s akkor is egy állhatatos szabadúszó újságíró, bizonyos véletlenszerű kapcsolatok, egy nagylelkű alapítvány és egy vadonatúj, kétszemélyes középbal hírügynökség különös összjátéka folytán.

Miután a „sztori” végül is utat tört magának a sajtóban, az Associated Press ügyvezető igazgatója beismerte, hogy a hírügynökség „bűnös mulasztást” követett el, mert nem kísérte figyelemmel az általa kiadott hétmondatos jelentés sorsát. De nyomban hozzáfűzte, hogy a felelősségben mások is osztoznak, hiszen az ügynökségtől, „egyetlen sajtóorgánum vagy rádióállomás sem kért telefonon további információkat”.

Seymour Hersh újságíró abban az időben Eugene McCarthy sajtótitkára volt; s éppen a Pentagonról szóló könyvén dolgozott, amikor egy ismerősének telefonhívásából értesült a My Lai-i tömegmészárlásról. November 9-én meginterjúvolta Calley hadnagyot, s másnap megírta az év nagy riportját.

13

Ámde hamarosan rá kellett döbbennie, hogy sem a „Life”, sem a „Look” nem érdeklődik a cikk iránt.

Ekkor kapcsolatba lépett a kicsiny, mindössze egy ügyvezető igazgatóból és egy újságíróból álló hírügynökséggel,amely Dispatch News Service néven működött. Az ügyvezető igazgató, Dávid Obst, maga elé tette a „Literary Market Place” című kiadványt, mely tartalmazza valamennyi újságkiadó hívószámát, s ezzel odaült a telefonkészülék mellé.

A sajtó azonban még akkor is enyhén szólva habozó magatartást tanúsított, amikor néhány lap már közölte az Obsttól potom száz dollárért megvásárolt interjút. A „Time” utóbb furcsállotta is, hogy miután az eset részletes ismertetése napvilágot látott, „egyes újságok alig vettek tudomást az állítólagos mészárlásról, avagy teljességgel fegyelmen kívül hagyták.

S a publicisztikai kommentárok sora még nehézkesebben indult meg.”

Közvetlenül a tények nyilvánosságra hozatala után számos szemtanú és részvevő jelentkezett, hogy tanúvallomást tegyen az amerikai nép előtt a tömegtájékoztatási eszközök útján.

Michael Bernhardt őrmester például közölte, hogy látta, amint amerikai katonák „nőkét, gyermekeket és öregeket” lődöztek le My Laiban. Elmondotta továbbá, hogy ő a századparancsnokától kapta az eligazítást. „Ennek lényege az volt, hogy a falut és lakóit meg kell semmisíteni. A parancsnok kijelentette, hogy ezek ott mind vietkongisták, és hogy a körzetben egyáltalán nem tartózkodnak ártatlan polgári személyek.” S Bernhardt még azt is hozzátette: „Csak páran tagadtuk meg a parancs teljesítését.”

A vallomások bizonyára akkor jutottak el a mélypontig, amikor az egyik televízió interjúban egy katonától megkérdezték, hogy kétgyermekes apa létére miképpen gyilkolhatott meg 14

gyermekeket, s ő azt felelte, hogy a tömegmészárlás idején még csak egy gyermeke volt.

Miután olyanok, akik maguk is tevékenyen részt vettek az öldöklésben, tanúbizonyságot tettek róla a tömegtájékoztatási eszközök útján, a mészárlás puszta ténye már nem lehetett kétséges. A vétkeseket azonban nem állíthatták polgári bíróság elé, mert a kérdéses időpontban a hadsereg kötelékébe tartoztak; s ha azóta leszerelték őket, a katonai igazságszolgáltatás sem volt ügyükben illetékes. Nyilvánvalóan azért, hogy gátat vessen a további vallomásoknak, egy szélsőjobboldali szenátor olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely felhatalmazta volna a polgári bíróságokat a tömegmészárlás azóta leszerelt részvevői feletti ítélkezésre. S noha kezdettől fogva világos volt, hogy a javaslat - lévén hogy ex post facto igazságszolgáltatást kíván bevezetni - nem életképes, ez a lépés meghozta a kívánt hatást: belefojtotta a szót azokba, akik hajlandóak lettek volna nyilatkozni március 16-i tevékenységükről.

Midőn a 45 tagú, amerikai, angol, ausztráliai és vietnami újságírókból álló csoport megkezdte helyszíni vizsgálatát My Lainál, az amerikai tüzérség ütegei tüzet nyitottak rájuk.

Utóbb ezt azzal magyarázták, hogy ők az ellenségre tüzeltek.

Körülbelül ugyanakkor a Pentagon bejelentette, hogy különleges katonai bíróságot szándékozik felállítani azon volt katonák ügyének tárgyalására, akik egyébként megmenekednének az állítólagos kegyetlenkedéseik miatti felelősségre vonástól. A volt katonák persze akkorra már bizonyosan átlátták a helyzetet...

Nagyjából ezzel egyidejűleg Reid Kennedy ezredes parancsba adta, hogy mindazok, akiknek tudomásuk van a tömegmészárlásról, tartózkodjanak a nyilatkozattételtől. Mellesleg 15

Kennedy ezredest bízták meg Calley hadnagy ügyének tárgyalásával...

A vallomások áradata elapadt. De azért akadt még nyilatkozó.

Nem sokkal Kennedy parancsának közzététele után Ernest Medina százados, aki a mészárlás idején Calley közvetlen felettese volt, 90 perces interjút adott a „New York Times” riportereinek. S amikor megkérdezték tőle, hogy ha újból kezdhetné a dolgot, és ő irányítaná a My Lai-i akciót, másképp cselekedne-e, Medina így válaszolt: „Ezek a vádaskodások, különféle állítások meg minden egyéb olyan, mint egy futballmeccs után — mint ahogy hétfőn reggel szavalnak a nagyokosok a vasárnapi mérkőzésről.

Kényelmes fotelban üldögélve könnyű azt mondani, hogy így és így kellett volna tennünk...” nekünk kellett volna irányítanunk a játékot... le kellett volna rohannunk az alapvonalra, és megnyerhettük volna a mérkőzést... Ez okból azt kell válaszolnom a kérdésére: »Igen«.”

Egy héttel Medina interjúja után Kennedy ezredes nyilvánosan szorgalmazta, hogy az igazságügy-minisztérium indítson vizsgálatot és emeljen vádat négy hírközlő szerv és három egyén ellen azért, mert megszegték a tilalmat. A vád képviselője, Aubrey Daniel százados kijelentette, azzal a sürgős kéréssel fordul John Mitchell igazságügy-miniszterhez, hogy emeljen vádat az Associated Press, a „Houston Chronicle”, a „Time” és a National Broadcasting Company, valamint ama három egyén ellen, aki a fentieknek nyilatkozatot adott.

Medina bíróság elé állítását nem kérelmezte Kennedy ezredes. Medina védte a katonák ténykedését; nem tett vallomást, nem vádolt senkit. Amikor Kennedytől megkérdezték, hogy a századost miért nem büntetik meg azért, mert 16

beszélt az ügyről, az kijelentette, hogy Medina interjúja „sajnálatos dolog” volt, majd kissé rejtélyesen hozzáfűzte: „de én is mulasztást követtem el”, nem adván parancsot neki arra, hogy tartózkodjék a nyilvános fellépéstől. Medinát a riporterekkel való találkozóra elkísérte katonai ügyvédje Edwin J. Richards százados -, egy polgári ügyvéd és Wayne Smith, aki saját bevallása szerint Medinának és polgári ügyvédjének sajtófőnökeként tevékenykedett. S az interjú során Medina elmondta a riportereknek, hogy csak azért adhat interjút, mert Richards százados tisztázta a helyzetet Kennedy ezredessel, s az megengedte neki, hogy beszéljen a sajtó képviselői előtt.

A hadsereg váltig hangoztatta, hogy újabb, minden részrehajlástól mentes vizsgálatot indított, de valójában ezzel egyidejűleg elhallgattatta a tömegmészárlás legtöbb tanúját - csak azokat engedte szóhoz jutni, akik tagadták, hogy ilyesmi egyáltalán végbement.

Nixon hadsereg-főparancsnoki minőségében nyilatkozatot tett közzé, s ebben „elszigetelt incidensnek” nyilvánította a több mint ötszáz polgári lakos legyilkolását. Kijelentette, hogy az amerikai csapatok magatartását elsősorban „a nagylelkűség és a tisztesség” jellemzi; készséggel segítik a dél-vietnami népet, s ezen „nem eshet csorba, sem szégyenfolt az effajta incidens miatt”.

Mendel Rivers dél-carolinai képviselő, a tömegmészárlás ügyét vizsgáló kongresszusi bizottság elnöke leszögezte: ő egyáltalán nem bizonyos benne, hogy ilyesmi valóban lejátszódott.

S végül, amit a történelem bizonnyal úgy jegyez fel majd, mint a tragédia humoros epizódját: Hubert Humphrey egy újabb Warren-bizottság kiküldését követelte, amely bizott17

ság átvizsgálná a tényanyagot, és biztosítaná az amerikai népet afelől, hogy minden a legnagyobb rendben van. És csakugyan a legnagyobb rendben van minden?

Egy dologgal tisztában kell lennünk. Nem kétséges, hogy az amerikaiak a kelleténél kevesebbet tudnak arról, milyen szörnyű árat fizettetnek háborújukért Dél-Vietnam polgári lakosságával; de azt már úgyszólván nem is sejtik, mibe kerül Amerikának ez a kaland. Igen, a gyárak valóban ontják a fegyverzetet, a munkások el tudnak helyezkedni, a nehézipar tőkései nagyobb profitokat élveznek, mint valaha, s látszatra a nemzetgazdaság aránylag egészségesen fejlődik. Az adatok általánosan hozzáférhetőek, kinyomtatták őket: több mint 100 milliárd dollárt emésztett föl eddig a háborúskodás a vele kapcsolatos kiadásokkal együtt. De a valódi ár, amit fizetünk, egy egész nemzedék feláldozása.

Japán, az Egyesült Államok és az NSZK kórházaiban érdekes, eddig nem hallott történeteket gyűjthet az ember. Thomas Engelsing őrnagy, a hadsereg 97-es számú frankfurti kórházának ideg- és elmegyógyász főorvosa például elmondotta, hogy közvetlen orvosi beavatkozással sok olyan sebesült katona életét mentik meg Vietnamban, „aki bármely előző háborúban meghalt volna. Akadnak köztük olyanok, akiknek több végtagját amputálták, továbbá vakok, súlyos agysérültek.” S ennek következtében „a hadsereg egészségügyi intézményei zsúfolva vannak olyan emberekkel, akik sohasem lesznek munkaképesek”, Ő maga is utasítást kapott, hogy „ne szállíttassa el a sebesülteket az Egyesült Államokba, mert az ottani kórházak is megteltek, nincsen több férőhelyük”. Ám az NSZK-ban levő egészségügyi intézmények annyira zsúfoltak, hogy ezt az utasítást képtelen figyelembe venni. Egy ezredes, aki a közelmúltban tért vissza az NSZK18

ba az Egyesült Államokból, elmondotta neki, hogy az ottani hadi- és frontharcoskórházakban kétségbeejtő állapotok uralkodnak. Nem egy orvos és ápolónővér oly elviselhetetlennek érzi a helyzetet, hogy áthelyezését kérte az NSZK-ba, sőt akár Vietnamba is. S a szárazföldi haderő és a haditengerészet japáni kórházaiban ugyanilyen vagy még súlyosabb állapotok észlelhetők.

A Nixon-kórmányzat viszont új módszert talált a veszteséglisták számainak leszorítására. Az olyan katonát, akinek mindkét kezét és lábát ellőtték, s emellett gyógyíthatatlan agysérülést szenvedett, a Pentagon egyszerűen „sebesültnek” nyilvánítja. S amikor az illető meghal az Egyesült Államok, Japán vagy Okinava valamelyik katonai kórházában, halála a természetes halálozás statisztikájában szerepel - nem írják a háború számlájára, nem növeli a háború áldozatainak számát. Így sikerül a veszteségeket - a Pentagon kifejezésével élve - „elfogadható szinten” tartani. Orvosok és szanitécek elmondották nekem, hogy a vietnami háború minden harctéri elesettjére jut egy-egy másik, aki nem a helyszínen hal meg.

S alkalmasint minden halottra jut egy-két olyan sebesült, aki haláláig tehetetlen nyomorék marad.

A hivatalos adatok szerint az Egyesült Államok vietnami embervesztesége alig haladja meg a negyvenezret. De ennek a számnak a sokszorosa tükrözné vissza reálisan azt, hány fiatalember veszett el mindörökre a társadalom számára. S még ez utóbbi szám sem érzékeltetné, mennyi maradandó ártalom érte azokat a Vietnamban harcoló fiatalokat, akik fizikai értelemben nem sebesültek meg. Most, hogy hónapokon keresztül beszélgettem volt katonákkal, ha csak bemegyek egy szobába, könnyen fölismerem, hogy a jelenlevők közül ki járta meg a háborút és ki nem. A vietnami frontharcosok 19

külsőleg is különböznek a többi embertől. Különböznek, mert valójában egészen mások.

A háború kegyetlen dolog. Ám a túlzott leegyszerűsítés súlyos bűnébe esnénk, ha csak ennyit mondanánk és semmi egyebet. A polgári élet tapasztalatai nem készítik elő az embert a háború hihetetlen stresszhatásainak elviselésére, és sokan harctéri idegsokkal térnek vissza hazájukba. De azért tökéletesen normális ember is hozhat olyan józan döntést, hogy feláldozza életét egy ügyért, amelyben hisz. Vietnamba küldésük előtt a katonákat azzal buzdítják, hogy az ő feladatuk megvédeni a vietnamiakat az ördögi kommunizmustól.

De nem sok idő telik bele, s azon kapják magukat, hogy falvakat égetnek föl, békés polgári lakosokat végeznek ki, foglyokat kínoznak, és megerőszakolják a fiatal lányokat.

Valahol menet közben minden katona elgondolkodik azon, miért is van ott. A gondolatsort gyakran egy sebesülés, egy jó barát halála vagy az ellenséggel való közvetlen összecsapás indítja el. A hadsereg szónoki buzdítása - „azért vagytok itt, hogy megvédjétek ezeket az embereket” - magának a hadseregnek a viselt dolgai láttán többé már nem elfogadható magyarázat. S miközben az ifjútól váltig csak azt követelik, hogy öljön és kockáztassa az életét, ráébred, hogy nem tudja, mindezt mi okból tegye. Nincs követésre érdemes ügye, s az elhatározás, hogy kitart a helyén és harcol, nem a sajátja. Ezért nehezen tudja vállalni a harc súlyos terhét, s még kevésbé tudja elviselni.

Talán egyetlen hozzáértő szakembernek sem kínálkozott még jobb alkalma rá, hogy megfigyelje azokat, akik elfordultak az amerikai militarizmustól, mint Kristina Nystrom-nak.

Nystrom asszony szociális gondozónő. Tanulmányait a Princetoni Egyetemen kezdte, majd Stockholmban szerzett diplo20

mát, s jelenleg a Svéd Bevándorlási és Honosítási Hivatal alkalmazásában áll. Egyike azoknak, akik segítik a szökött amerikai katonákat abban, hogy beilleszkedjenek Svédország mindennapi életébe, s már több mint kétszáz szökevényt ismer. „A legkevesebb problémájuk azoknak van, akik már bevonulás előtt elhagyják Amerikát - mondja. - Akiket a hadsereg kiképzett, azoknak már akadnak nehézségeik. És azok, akik megjárták a háborút, iszonyatos bajokkal küszködnek.

Egyikükről például tudom, hogy nem mer földalattin vagy autóbuszon utazni. Azt hiszi, mindenki meglátja rajta, hogy amerikai, hogy részt vett a háborúban és szörnyű dolgokat követett el ott. Szorongása természetesen alaptalan, hiszen - hogy mást ne is mondjak - ránézésre nem tudhatja senki, hogy ő svéd vagy amerikai. Benne azonban nagyon is reálisan él ez a szorongás. És a többiekben is, akik részt vettek ebben a háborúban. Azoknak, akiket én ismerek, majdnem mindegyike így van vele. Mások, mint a többi ember. A háború egészen kicserélte őket.”

Az amerikai kormány még ebből is hasznot akar húzni. Minden lehetséges alkalommal közread egy csomó számadatot többnyire hamisat - annak bizonyítására, hogy a Svédországban élő szökevények helyüket nem lelő emberek, bajkeverők, sőt bűnözők. Tény és való, hogy a Vietnamot járt ifjak egy részének lelkivilága zaklatott a túlzott gyanakvás és ellenségeskedés érzületét, sőt a pusztító őrület csíráit hordozzák magukban. De Amerikának önmagától kell megkérdeznie, miért van ez így. Mi történt ezekkel a fiatalokkal? Olvassák el, mit mondanak erről ők maguk a következő oldalakon ...

Legjobbjaik megszöktek a hadsereg kötelékéből. A többi túlélő hazatért. A kormány nem hoz nyilvánosságra a hazatértekre vonatkozó számadatokat, de a dél-carolinai Greensboro 21

kerületi bíróságának egyik bírája a közelmúltban megállapította, hogy „az utóbbi hónapokban a Vietnamból visszatért frontharcosok erőszakos bűncselekményeinek egész sora” került eléje. Elreta Alexander bírónő kijelentette: „A katonai kiképzés és a harci tevékenység után az emberek nincsenek kellően felkészülve a békés társadalom életfeltételeihez való alkalmazkodásra.” Véleménye szerint a kiképzés és a háború „elállatiasította ezeket az embereket”, s ezért szükséges, hogy egy részüket ideggyógyászati kezelésnek vessék alá.

Alan Cranston szenátor, a frontharcosok egészségügyi ellátásának vizsgálatával megbízott szenátusi albizottság elnöke viszont megállapította, hogy a frontharcoskórházak ideg- és elmegyógyászati kezelésre szoruló betegei közül országszerte átlagosan 535-re jut egy orvos. Egy ideggyógyász, aki a közelmúltban számolt be tapasztalatairól az albizottság előtt, kijelentette, hogy „a harctéri idegsokkban szenvedő vietnami frontharcosok ezrei járkálnak a kábulat ködgomolyában”, mert ideggyógyászati kezelés helyett túlzott gyógyszeradagokat kapnak.

S a háború folytatódik. Ártatlan áldozatokat szed Vietnamban, s tönkreteszi hazánkat. Máris lerombolta azokat az értékeket, amelyeket a múltban büszkén vallhattak magukénak az amerikaiak. Féregként rágta bele magát az amerikai ifjúságnak egy egész nemzedékébe, s most felfalni készül egy másikat. S mindez megy tovább - megállíthatatlanul. Nyilvánvaló, hogy nemcsak a szerencsétlen, zilált agyú frontharcosok járkálnak a kábulat ködgomolyában.

A KIKÉPZÉS

„Felejteni próbálok...”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Chuck Onan.

K: Hány éves?

V: Húsz.

K: Mikor állt be tengerészgyalogosnak?

V: 1967 áprilisában.

K: Önként?

V: Igen.

K: Hol született?

V: Németországban.

K: Német származású?

V: Nem. A családom négyedrészt afrikai, negyedrészt csiroki indián, negyedrészt ír és negyedrészt francia.

K: Járt középiskolába?

V: Igen. A nebraskai Boys’ Townban.

K: Boys’ Townból egyenesen a tengerészgyalogsághoz került?

V: Lényegében igen. Néhány hónap múlva jelentkeztem sorozásra a kaliforniai Oaklandben.

K: Hol kapta az alapkiképzését?

V: A kaliforniai San Diegóban.

K: Mennyi ideig volt ott?

V: Négy hónapig.

25

K: Onnan hová ment?

V: Camp Pendeltonba küldtek harcászati továbbképzésre.

K: Kifejezetten vietnami harci tevékenységre készítették ott elő?

V: Igen.

K: Hogyan?

V: Előadások, bemutatók, gyakorlatozás, terepismeret... Hegyi terepen is... Tudja, az egész mindenség - ahogy már lenni szokott.

K: Mennyi ideig maradt Pendeltonban?

V: Négy-öt hónapig.

K: És onnan hová került?

V: A tennessee-i Memphisbe. A haditengerészet ottani légi támaszpontjára. Ott ejtőernyős iskolába jártam.

K: Hányszor ugrott?

V: Hétszer.

K: Mennyi ideig volt a támaszponton?

V: Több mint három hónapig.

K: És ezután hová került?

V: A dél-carolinai Beaufortba, az ottani tengerészgyalogos légi támaszpontra. Körülbelül egy hónapig maradtam ott.

K: És milyen kiképzést kapott?

V: Könnyűbúvár-iskolába jártam.

K: Vagyis víz alatti tevékenységre oktatták?

V: Igen.

K: Miért részesült ilyen specializált és intenzív oktatásban?

V: A tengerészgyalogság különleges alakulataihoz tartoztam.

Ez elit csapattest - akárcsak a „zöldsapkások”*. A tengerészgyalogságnál felderítő és rohamcsapatnak hívják. * A szárazföldi haderő különleges alakulatainak katonáit nevezik „zöldsapkásoknak”. - A szerk.

26

K: Arra is kiképezték, hogyan vallassa az ellenséges foglyokat?

V: Igen.

K: Hol kapott ilyen kiképzést?

V: Valamennyi támaszponton. De az utolsó hónapban, amikor már közvetlenül a vietnami behajózásra készítettek elő, különösen sok szó esett róla. A könnyűbúvár-iskolában a dzsungelharc technikájára is tanítottak. És azt is megmondták, hogyan kínozzuk a foglyokat.

K: Ki adta ezeket az utasításokat?

V: Többnyire az őrmesterek. Meg néhány tiszt. Hadnagyok és néha a parancsnok is.

K: Mit mondtak, mit tegyenek?

V: Mondták, hogy kínozzuk meg a foglyokat.

K: Hogyan?

V: Mindenre kiterjedt a figyelmük. Több módszert ismertettek és javasoltak.

K: így például?

V: Vetessük le az elfogott személy cipőjét, és verjük a csupasz talpát. De ez még enyhének számított a többihez képest.

K: Milyen módszerekre tanították még? Próbáljon meg vis�szaemlékezni!

V: Az utóbbi évben inkább felejteni próbálok...

K: Milyen módszerekre tanították még? Mondhatna legalább még egy példát?

V: Elmagyarázták, hogyan használhatjuk az elektromos távközlési berendezéseket. Azt mondták, hogy tegyük az elektródákat a nemi szervekhez.

K: Bemutatták ezt az eljárást, vagy csak beszéltek róla?

V: A táblán rajzok mutatták, hogyan kell az elektródákat egy férfi heréjéhez vagy egy nő testéhez illeszteni.

27

K: Hol voltak a rajzok?

V: A fekete táblán.

K: Valamelyik tiszthelyettes rajzolta ezeket az ábrákat a táblára?

V: Nem. Nyomtatott rajzok voltak, amelyeket a táblára szögeztek. A tengerészgyalogság hivatalos tananyagához tartoztak.

K: És azt ábrázolták, hogyan kell felrakni az elektródákat kínzás céljából?

V: Igen.

K: Mire tanították még?

V: Arra is, hogyan kell körmöket leszaggatni.

K: Milyen eszközt javasoltak ehhez?

V: Laposfogót.

K: Ki magyarázta el a módszert?

V: Egy őrmester.

K: Milyen módszereket tanultak még?

V: Különféle dolgokat, amiket bambusszal lehet csinálni.

K: Mint például?

V: Beszúrni a köröm alá és a fülbe.

K: Mindez csupán előadásban szerepelt, vagy a gyakorlatban is bemutatták?

V: Egyszer az egyik srácnak ráhúztak a talpára. Megparancsolták, hogy feküdjön le, és megütötték puskatussal.

K: Milyen egységhez tartozott a kiképzés ideje alatt?

V: A második flotta második felderítő egységéhez.

K: Hány tengerészgyalogosból állt a csoport a kínzási eljárásokkal foglalkozó órákon?

V: Húsznál többen sohasem voltunk.

K: Kaptak különleges utasításokat arra vonatkozólag, hogyan hallgassák ki a nőket?

28

V: Igen.

K: Mit javasoltak?

V: Elég szadista dolgokat. Nem szívesen beszélek róluk...

Mi haszna, hogy beszéljünk róluk? Felejteni próbálok... Megpróbálom kiverni az egészet a fejemből.

K: Én szeretnék egy sokakhoz eljutó beszámolót írni arról, amit maga mond. Hallhatta Nixon kijelentését: My Lai csupán elszigetelt eset volt, az amerikai katonák kedvesek és nagylelkűek. A tengerészgyalogosokat viszont arra oktatják, hogy kínozzák a vietnamiakat. Ha pedig ez így van, nem gondolja, hogy az amerikaiaknak tudniuk kell?

V: Persze, hogy így van... Tanítottak bennünket kínzásra, de az amerikaiak nem akarnak tudni róla, hinni sem akarják...

Azért ha van rá remény, hogy ér valamit a szavam, akkor beszélek.

K: Hogyan tanították a női foglyok kínzására?

V: Azt mondták, vetkőztessük le őket, feszítsük szét a lábukat, és hegyes botot vagy szuronyt döfjünk a vaginájukba. Meg azt is mondták, hogy megerőszakolhatunk minden lányt, akit csak akarunk.

K: És még?

V: Megmutatták, hogyan nyithatjuk fel a foszforbombát anélkül, hogy felrobbanna. Ez azért kell, hogy aztán odatehessük a foszfort, ahol leginkább fájdalmat okoz.

K: Milyen helyeket ajánlottak?

V: A szemet - és a vaginát is.

K: Más vegyi anyagot is javasoltak felhasználásra?

V: Igen. A CS-t*. * Az úgynevezett CS-2 gáz, amelyet az amerikaiak arra használnak fel Vietnamban, hogy az ellenfelet rejtekhelyének elhagyására kényszerítsék, a tüdőt támadja meg, és heves fájdalmat okoz. - A szerk.

29

K: Azt hogyan kell alkalmazni? Por alakban van?

V: Por alakban - mielőtt szétveti a tartályt. Nekünk megmutatták, hogyan nyissuk ki a tartályt, hogy fel ne robbanjon. A CS méregnek is felhasználható. Be kell adni.

K: Hallgattak előadásokat a helikopterek alkalmazásáról?

V: Igen. Azt mondták, hogy felvihetünk egy csomó foglyot; aztán kilökünk egyet - és a többi beszélni fog... Még tréfálkoztak is afölött, hogy egyszer Vietnamban elővezettek egy foglyot, kezét-lábát hozzákötötték egy-egy helikopterhez, azok meg felszálltak, és így széttépték.

K: Erről ki beszélt maguknak?

V: Az egyik oktatónk. Egy őrmester.

K: Azt állította, hogy ő ennek szemtanúja volt?

V: Azt mondta, hogy ő csinálta.

K: Alapos oktatást kaptak a helikopterek felhasználásáról?

V: Több helikopter-szakértő oktatott bennünket. És meg kell hagyni, elég sokféle kínzási módra megtanítottak. Példának okáért a helikopter külső részén van egy lelógó kötél - egy automatikusan szabályozott kötél, amely le-föl jár. Ki lehet vele húzni embereket a vízből és más efféle... Eredetileg ilyen célra szolgál. De nekünk megmutatták, hogy ha a foglyot ráakasztjuk erre a kötélre, a nyakára meg rákötünk egy rövidebb kötelet, leengedhetjük úgy, hogy lássa, amint a nyakára szorul a kötél, és amikor teljesen megszorult, akkor megfojtja. Ez az egyik módja annak, hogy a helikoptert kínzásra felhasználjuk. Aztán az ember odakötözheti a foglyot alulra, a helikopter alvázához, s egy kis utazásra viheti, alacsonyan repülve a fák fölött, hogy az ágak alaposan fölsebezzék, amint ott csüng.

K: Mindez hozzátartozott a tengerészgyalogságnál kapott kiképzéshez?

30

V: Igen. Ezek az eljárások is, meg mások is, amiknél szintén helikoptert alkalmaznak.

K: Összesen mennyi időt vett igénybe a kihallgatással és a kínzással kapcsolatos kiképzés?

V: A második állomáshelyemen kezdődött, és mindvégig tartott... Több mint hat hónapig, legalább heti öt órán keresztül.

K: Tehát koncentráltabban foglalkozott ezzel, mint a főtantárgyával foglalkozott volna egy fél év alatt, ha főiskolára jár?

Azon a jogi főiskolán, ahová én jártam, a büntetőjoggal - a fő tantárgyammal - öt hónapon át csupán heti két órában foglalkoztunk.

V: Hát, ami azt illeti, alaposan megtanítottak bennünket a kínzás mesterségére. És ez még csak a „hivatalos” része volt a dolognak. Mert egyébről se hallottunk nap nap után. Oktatóink - az őrmesterek - együtt laktak velünk. Mindnyájan együtt étkeztünk, ugyanabban a körletben aludtunk, és ők szüntelenül a vietnami élményeikről beszéltek.

K: Milyen élményekről?

V: Arról, hogy megölték a foglyokat, kínozták őket, erőszakoskodtak a lányokkal. És fényképeket mutogattak a sok hajmeresztő dologról, amit műveltek.

K: Hogyan vélekedtek az újoncok a kiképzésről?

V: Tetszett nekik. A tengerészgyalogság önkéntesekből áll...

Alig várták, hogy Vietnamba mehessenek, és kipróbálhassák az újonnan tanult fogásokat. Sokan önként jelentkeztek vietnami szolgálatra. Az őrmesterek elég kedvező színben tüntették fel a dolgot... Tudja, olyan beteges módon - hogy az embernek alkalma lesz ölni és más effélék.

K: Előfordult, hogy az őrmesterek a női foglyok kihallgatásával kecsegtették a tengerészgyalogosokat, így próbálván rávenni őket, hogy önként jelentkezzenek vietnami szolgálatra?

31

V: Igen, elmondták, hogy ők megerőszakolták a lányokat, és hogy ezt minden tengerészgyalogos megteheti - nem kell attól tartania, hogy megbüntetik.

K: Mikor szerelt le a tengerészgyalogságtól?

V: 1968 februárjában.

K: Miért kérte a leszerelését?

V: Mert Vietnamba vezényeltek.

K: A kiképzés idején milyen érzelmeket táplált a tengerészgyalogság iránt?

V: A kiképzés befejező szakaszáig eléggé benne voltam a dologban. De aztán egyszer csak olyan betegesnek tűnt fel az egész. Nagyon is túlzásba vitték...

K: Mit csinál most Stockholmban?

V: Iskolába járok. Franciául tanulok, de jövőre zeneiskolába megyek - gitár- és zeneszerzés szakra. A svéd nyelvtanfolyamot már elvégeztem.

„»Öld!« - volt a mottónk”

Kérdés: Maga most hány éves, Terry Whitmore?

Válasz: Huszonkettő.

K: Hol született?

V: A tennessee-i Memphisben.

K: önként jelentkezett?

V: Aha. De ez azután volt, hogy kaptam egy levelet - az állt benne, hogy menjek orvosira, mert be fognak sorozni. Tizenhat éves koromban volt egy súlyos műtétem, akkor tropára ment a tüdőm, így hát azt gondoltam, úgyse fogok én átmenni az orvosin. Gondoltam, majd azt mondja a jóember: „Nincs szükségünk magára - maga beteg, kisapám.” Így hát elmentem az orvosira. Ott meg azt mondták, hogy príma a kondim. Nem akartam, hogy besorozzanak a hadseregbe. Úgy képzeltem, hogy a tengerészet sokkal hűsebb hely - és amellett a csajok is buknak arra a kis sityakra az ember fején. Így hát jelentkeztem a tengerészetnél, de a pasas azt mondta: „Ekkora listánk van a várakozókból” - és előhúzott egy hos�szú listát. Nem tudom, hogy link volt-e az a lista, vagy igazi, de a toborzótiszt odatolta az orrom alá és közölte, hogy a tengerészetnek nincs szüksége rám.

K: Megfordult a fejében, hogy a toborzótiszt azért nem akarta bevenni magát, mert fekete?

33

V: Ühüm... Szóval, akkoriban eszembe jutott, de hát nem is tudom... Aztán eljött hozzám egy toborzópasas a tengerészgyalogságtól. Csak úgy feszített a kék egyenruhájában, és irtó okosnak látszott. Elszámlálta, mennyi előnye van a tengerészgyalogságnak. Aztán meg azt mondta: „Nézze, ha karácsonykor otthon akar lenni...” - és én rettentő bírom otthon a karácsonyt, az a kedvenc időszakom. A pasas meg csak mondta: „A hadsereg most mindjárt elviszi magát. De ha beáll tengerészgyalogosnak, akkor még nem kell berukkolnia három-négy hónapig.” Ez 1966 októberében volt. A pacák meg csak hajtogatta nekem, hogy „a hadsereg ráteszi a kezét magára, én pedig hozom itt a nagy lehetőséget”. Mire észbe kaptam, már útban voltam vele a végső orvosi vizsgálatra, hogy föleskethessenek. És egykettőre ott ültem az óriásmadáron, útban a dél-carolinai Paris Islandre.

Az újonckiképző-tábor az olyan volt... Arra nincsen szó, hogy milyen is volt az újonckiképző-tábor. A pokol - három-négyszeres adagban. Az újonckiképzők úgy belefojtották az emberbe a szuszt, hogy még a lélegzetvételhez is engedélyt kellett kérni. Naponta csak háromszor lehetett kimenni, és az ember nem akkor ment, amikor akart, hanem amikor mondták, hogy mehet. Mást se hallottunk egész álló napon át, csak azt, hogy „öld!”. Ezt a szót, „öld, öld, öld!” belesúlykolták az emberbe.

A kiképzőtáborban sose hívtak minket tengerészgyalogosnak.

A kiképzők kislánykáknak szólítottak, meg cicuskáknak, meg szarjankóknak - mindennek, csak épp tengerészgyalogosnak nem. Az én rangidős kiképzőm néger volt. Eleinte azt hittem, hogy ez fene jó dolog. Amikor a táborba kerültem, életemben először voltam távol otthonról - hát egyszer csak látom, az egyik kiképző rugdalja a srácokat, beveri a fejüket. „Én aztán jól belekerültem a slamasztikába!” - mondom magamban.

34

És akkor bejön ez a fekete kiképző, én meg föllélegzek: „Hála a papnak, nincs semmi baj! Néger ez a kiképző!

Mégpedig törzsőrmester, rangidős...” Az meg odamegy és nyakon ragad egy fekete srácot, aki ott áll előttem. Nyakon ragadja és rámér két jókora horogütést. Behúz egyet az állára, egyet meg a gyomrába. A srác összecsuklik. Én meg ott majdnem idegrohamot kapok. Aszondom magamban: „Ez a pacák fekete. Azt hinné az ember, hogy pártol bennünket, de ő is csak püföli a feketéket.”

Mindegyik kiképző kész lemez: „öld, öld, öld!” Lefekvés előtt minden este „öld!” volt a mottónk. Mielőtt bedobtuk magunkat az ágyba, hangosan el kellett mondanunk egy imádságot az öldöklésről. És imádkoznunk kellett a háborúért. A falon ott állt kinyomtatva a háborúért való imádság, és nekünk el kellett szavalni. „Öld!” - ez a szó hozzátartozott a mindennapi életünkhöz. „A tengerészgyalogosok ölik az ellenséget” - hajtogatták a kiképzőink. Kórusban kántáltuk, hogy „ölünk”. És persze folyton-folyvást emlegették a különbséget a hadsereg és a tengerészgyalogság között. Volt egy tantárgyunk, a tengerészgyalogság története. Az órákon ismertettek mindenféle csatákat. „Ne felejtsétek el - mondogatták hogy ebbe a csatába is a tengerészgyalogságnak kellett beavatkoznia, hogy kihúzza a nyavalyás hadsereget a sla-masztikából.” És ez így ment napról napra! „A tengerészgyalogság volt ott Pork Chop Hillnél.” - „A tengerészgyalogság tűzte ki a zászlót Iwo Jimánál.” - „A tengerészgyalogság nélkül nem lenne Amerika.”

A kiképzőink ezt mind szentül hitték - legalábbis azt hiszem -, de ha nem, velünk akkor is elhitették. Belepumpálták az ember fejébe, nap nap után, és a kiképzés végére meg is ragadt benne.

35

Amikor kikerültem az újonctáborból, tengerészgyalogos voltam. És minden civil, minden más katona csak szarjankó volt nekem. Ha nem vagy a tengerészgyalogságnál, babám, akkor egy nagy senki vagy...

Három hónapot töltöttem az újonckiképző-táborban. Azt hiszem, mostanában sokkal gyorsabban keresztülzavarják a hapsikat. Nekünk annak idején még azt mondogatták: „A tengerészgyalogosokon nem fog a gépfegyver.” De egy csomó tengerészgyalogos elesett Vietnamban, és ma már ők is sebezhetők. Ezért aztán manapság csak úgy keresztülzavarják a hapsikat az újonckiképző-táboron.

Mi ott a táborban szuronykiképzést is kaptunk, minden áldott nap, és amikor beledöftük a szuronyt a rongybabába, azt kellett üvölteni, hogy „öld!”. Aztán püfölni kellett a rongybabát, puskatussal ütni, és belenyomni a szuronyt. És rohadt kurvapecér sárgának vagy sandinak kellett hívnunk a babákat. Elhinné ezt? Ott áll az ember, és üvöltözik egy babára. Így utólag elég baromságnak tűnik, de akkoriban senki se akadt fenn rajta. Vietkongistának, Charlie-nak*, sárgának, sandinak vagy csáléfejűnek hívtuk őket. Csak egynek nem hívhattuk: vietnaminak.

A kiképzőink legtöbbje már megjárta a frontot, volt Vietnamban, és a lőtéri pacákok nagy része is onnan jött vis�sza. És folyton arról beszéltek, hogyan kínozták a foglyokat. „Emlékszel, amikor odaát voltunk, és úgy megszorongattuk azt a Charlie-t, hogy összecsinálta magát?”... Máskor pedig az őrmesterünk azzal dicsekedett, hogy simán lepuffantott egy öregasszonyt: „Szabályosan szétloccsantottam a nyavalyás fejét!” Egy másik őrmester meg fölfedezte a régi cimbo* A fehérek gúnyneve az amerikai négerek szóhasználatában. - A szerk.

36

ráját, odarohant hozzá, és ráordított: „Hé, én a 101-eseknél voltam! Te nem?” - „De bizony ott!” - „Emlékszel arra az akcióra, amikor fenékbe lőttem azt a vén disznót, a kis pupáknak meg szétloccsantottam a kobakját?”... Elmondani se tudnám, mennyi ilyen históriát hallottam.

Az újonckiképző-táborból az észak-carolinai Camp Lejeune-be kerültem, gyalogos továbbképzésre. Lejeune után pedig különleges beosztást kaptam: tengerészeti szolgálatra vezényeltek. Ez aztán a klassz buli! A tengerészeti szolgálat kétéves időtartamra szól. Az ember ott van a tintahalaknál mármint a tengerészeknél. Odamegy a hajóikra, és őrzi őket két éven keresztül. „Én aztán megfogtam az isten lábát! gondoltam. - Megúsztam Vietnamot!”

A Lejeune-ben töltött egy hónap után hazaengedtek szabadságra. Irtó menő fej voltam, amikor hazaérkeztem csizmásán, egyenruhában. Tengerészgyalogos voltam... Tudja, mi az? Azt jelenti, hogy fenékbe rúghatok akárkit... Alaposan telitömték ezzel az agyamat.

Három nappal azelőtt, hogy elindultam volna otthonról Norfolkba, a tengerészeti szolgálatra, megkaptam a táviratot. Parancs volt, hogy jelenkezzem ismét Lejeune-ben.

Nyomban nekiestem a telefonnak, és felhívtam egy srácot, akivel együtt csináltuk végig az egészet. Még a memphisi repülőtéren találkoztunk, útban a tengerészgyalogsághoz, és az újonctáborban meg Lejeune-ben is együtt voltunk, ő is a közé a néhány srác közé tartozott, akiket a tengerészethez osztottak be. White-nak hívták, és mivel minden ábécé sorrendben folyik, egész idő alatt mindenben egymás mellé kerültünk. Egyébként fehér volt a fickó. És ő is megkapta a táviratot. „Megnézted mostanában a postaládádat?” -kérdeztem tőle. Mire egyből rávágta: „Ördö37

göd van, kis-apám, éppen hívni akartalak, hogy ugyanezt kérdezzem tőled.”

Tudtam, mit jelent ez. Volt egy olyan spúrom, hogy mehetek Vietnamba. De ezt nem mondhattam meg az anyámnak. „Mama, visszamegyek oda, ahonnan jöttem, úgy látszik, még rámfér egy kis kiképzés. Alighanem el kell mondogatnom még egy párszor, hogy »öld!«, és akkor minden oké lesz” halandzsáztam neki. De ő csak ráfeleli: „Fiam, te Vietnamba mégy.” Én meg tovább erősködöm: „Nem, nem, csak vissza, még egy kis kiképzésre.”

Amikor megérkeztünk Lejeune-be, a srácok nekünk estek: „Bizonyára tudjátok már, hogy mentek a vietnami kondér-bal” Akkoriban a háború mellett voltam. Féltem, de nem akartam kimutatni, így hát azt feleltem: „Oké, hadd menjek csak - legalább megölhetek néhány sárgát.” Eszembe jutott, mit mondott az őrmester az újonckiképző-táborban: „Háborúzni fogtok - harcolni fogtok a mocskos, büdös, sandi kurvapecérek ellen odaát Vietnamban. Mégpedig azért harcoltok ellenük, mert... Hogy tetszene az nektek, ha ezek a mocskos, büdös kis kurvapecérek idejönnének az Egyesült Államokba, megerőszakolnák a nővéreiteket, megizélnék az anyátokat, és lerombolnák az országot? Hogy tetszene az nektek?” Elvárták, hogy erre irtó hangosan felmorduljunk... és mert ez a dolog igazán nem tetszett volna nekünk, majdnem szétrepesztettük a falat. Olyan hangosan üvöltöttünk, hogy majd elrepült a fejünk fölül a tető. De az őrmester valami effélét mondott: „Kislánykák, úgy látom, hogy ti szívesen látnátok itt azokat a kurvapecéreket. Nem hallottam, hogy elég hangosan válaszoltatok volna.” Szóval elvárták, hogy torkunk szakadtából ordítsuk: „öld!” Tengerészgyalogosok voltunk - mocskos és kemény fráterek.

38

„Rengeteget kellett ordibálnunk, hogy »öld, öld, öld!«”

Kérdés: Neve?

Válasz: Mark Worrell.

K: Hová való?

V: Kaliforniában nőttem fel, de néhány évig Oregonban jártam egyetemre - 1964 és 1967 között. Aztán elfogyott a pénzem, és beálltam tengerészgyalogosnak. Arra mifelénk ez a mondás járta: „Verjük meg a vietkongistákat Vietnamban, mielőtt még Kaliforniában kerülnénk szembe velük.” Látná csak, mekkora a Viet Kong flottája... Így hát felcsaptam tengerészgyalogosnak 1967 májusában - tizenkilenc és fél éves koromban.

K: Hol kapta a kiképzést?

V: A San Diegó-i újonckiképző-táborban voltam nyolc hétig. Aztán két hét speciális gyalogsági kiképzés következett Camp Pendeltonban, szintén Kaliforniában. De az egész kiképzés az ölés körül forgott. Rengeteget kellett ordibálnunk, hogy „öld, öld, öld!”

Kaptunk némi ideológiai oktatást is. Elmagyarázták, hogy a szárazföldi haderő fabatkát sem ér, az egyetlen valamirevaló fegyvernem a tengerészgyalogság. Mindent elkövettek, hogy belénk plántálják az érzést: elit öldöklők vagyunk. S a kiképzés álatt mindvégig hangsúlyozták, hogy a vietnamiak 39

valóságos állatok. Azt mondták, azok nem emberek. Ha ott leszünk, bármit tehetünk velük. Azt mondták, megölheted a sárgát, aztán darabokra hasíthatod - nem ember.

Mielőtt Vietnamba küldtek, egy utászzászlóaljhoz kerültem.

Ott aztán keményen ment a dolog. Nagy buzgalommal dicsőítették előttünk ezeknek az alacsony rendű vietnamiaknak a megkínzását és kivégzését. Az őrmesterek mindig sárgáknak vagy csáléfejűeknek hívták őket. Sosem nevezték vietnamiaknak. Az egyik újonc száján egyszer kicsúszott a „vietnamiak” szó, mire az őrmester ráüvöltött, hogy ő egy „istenverte sárgaimádó”.

„Ölni kell, mert úgy a jó”

Kérdés: Neve Raymond Sansiviero?

Válasz: Igen.

K: Hová való?

V: A Long Island-i Huntingtonba.

K: Mivel foglalkozik a családja? “ V: Anyám a Kékkeresztnél* dolgozik, apámnak meg van egy taxija - szövetkezetben vannak néhány társával.

K: Önként jelentkezett, vagy besorozták?

V: Önként jelentkeztem tengerészgyalogosnak, hogy iskolába kerülhessek - repülőiskolába.

K: Azelőtt mit végzett?

V: Középiskolát.

K: Hová járt?

V: A huntingtoni középiskolába.

K: És közvetlenül érettségi után jelentkezett katonának?

V: Igen.

K: Három évre?

V: Négy évre.

K: Mielőtt beállt volna, próbálta valahogy másképp megoldani a továbbtanulását? * Nemzetközi szociális szervezet, amelynek célja a fiatalok megóvása az iszákosság veszélyétől és az alkoholisták egészségügyi rehabilitációja. - A szerk.

41

V: Szerződni akartam a légi közlekedéshez. Odabent aztán úgy volt, hogy repülőgép-szerelő leszek, de a kiképzés vége felé kiderült, hogy színvak vagyok, ezért áttettek a gyalogsághoz.

K: Hol volt újonc kiképzésen?

V: Paris Islanden.

K: Mikor volt ez?

V: 1967 májusában.

K: Mikor jelentkezett?

V: Májusban.

K: És azonnal ott fogták?

V: Igen.

K: Mennyi ideig tartott a kiképzés?

V: Nyolc hetét töltöttem Paris Islanden, azután áttettek Camp Lejeune-be, négyhetes gyalogsági kiképzésre. Ott már specialistákat képeznek: aknavető- és géppuskakezelőket meg lövészeket.

K: Camp Lejeune-ből hová került?

V: A tennessee-i Memphisbe. Ott repülőiskolába jártam, ös�szesen két hétig. De amikor átestem az orvosi vizsgálaton, látták, hogy színvak vagyok, ezért tartalékos századba tettek két hétre, aztán áthelyeztek a kaliforniai Camp Pendeltonba, újabb nyolchetes kiképzésre.

K: A kiképzés idején mindvégig vietnami szolgálatra készítették elő?

V: Ez volt a kiképzés fő célja már az újonctábortól kezdve.

Vietnamba akartak küldeni.

K: Milyen volt a kiképzés?

V: Paris Islanden nem volt szabad egyedül maradnunk. A szállást csak tiszthelyettes kíséretében hagyhattuk el, és az egész rosszabb volt, mint a pokol. Kilenc óráig nem nyit42

hattuk fel a postánkat, és akkor is csak egy tiszthelyettes jelenlétében.

Szüntelenül zaklattak bennünket. Körbe szaladgáltattak, és közben énekelnünk kellett arról, hogy megöljük a sárgákat meg a kongistákat. Étkezések idején, amikor az étkezdébe mentünk, háromszor elüvöltették velünk azt, hogy „öld!”, mielőtt megengedték, hogy együnk. Ha nem üvöltöttük elég hangosan, kizavartak, hogy különféle tornagyakorlatokat végezzünk, és közben egyre mondogassuk: „Ez mind a mocskos vietnami fattyúk miatt van" - meg még más efféléket.

Fekvőtámaszt csináltattak velünk, meg mindenféle talaj gyakorlatot.

K: Mi volt az a dal, amelyet énekelniük kellett?

V: Olyan volt, mint egy repülősinduló, de csak körbe szaladgáltunk és ezt kántáltuk: „Viet Kong, Viet Kong, öld, öld öld! Ölni kell, ölni kell, mert úgy a jó, úgy a jó!”

K: „Mert úgy a jó”?

V: Igen, ezt kellett mondanunk.

K: Más hasonló dolgokat is kellett mondaniuk?

V: Volt egy imádságunk a falon. Minden Paris Island-i tengerészgyalogos-barakk falán ott függött ez az imádság. Ima a háborúért... Este kilenckor, amikor lefeküdtünk, imádkoznunk kellett azért, hogy háború legyen - hogy a tengerészgyalogságnak akadjon tennivalója, mert ez az ő dolga: a harc.

K: Milyen gyakorlati kiképzésben részesült - már ami a szurony, a kézi lőfegyver vagy más fegyverek használatát illeti?

V: Az újonctáborban kéthetes szuronykiképzést kaptam, két hétig a tőrharccal foglalkoztunk, két hétig a közelharccal, és azután többnyire előadásokat hallgattunk arról, hogy mire keli felkészülnünk, mi várható Vietnamban.

43

K: Az újonctáborban vagy azután kiképezték arra, hogyan hallgassa ki a foglyokat?

V: Nem. Engem ilyesmire nem oktattak, mert lövész voltam.

Többnyire a felderítő osztagokat oktatják erre... nekünk csak azt mondták, hogy ha valaha is foglyot ejtünk, amúgy sem fogjuk bevinni.

K: Ki mondta ezt maguknak?

V: Hát, volt ott egy tiszthelyettes. Nem jut eszembe a neve. Ő volt az első tengerészgyalogos, aki fölperzselt egy vietnami falut. Azt hiszem, közölte is a képét a „Life” -öngyújtóval sorra lángba borította a kunyhókat. Ezért majdnem leszerelték a tengerészgyalogságtól, de aztán inkább odahelyezték oktatónak az újonckiképző-táborba, és mindenki felnézett rá egy kicsit, mert mindig jött és mesélgette, hány vietkongistát ölt meg és hány falut gyújtott fel, és milyen jó mulatság volt ez - mi is mennyire fogjuk élvezni, ha odajutunk.

K: Beszélt valaha is a foglyok kihallgatásáról?

V: Nem. Ő többnyire felkutatási és megsemmisítési akciókban vett részt, mert a tengerészgyalogosok ezzel foglalkoznak... Keresztülmennek egy-egy falun és teljesen lerombolják, aztán jön a hadsereg a traktorokkal, és a földdel egyenlővé teszi. Foglyokat ők sosem ejtenek.

K: Volt még valami a kiképzés alatt, amit fontosnak tart?

V: Azt hiszem, ez akkor történt, amikor a téli körülményekhez való alkalmazkodásra tanítottak bennünket. Voltaképp nem is tudom, minek kell a Vietnamba menőknek téli kiképzés... No de volt ott egy tiszthelyettes, az a kezében tartott egy kis fehér nyulat, és simogatta. Mindenki csak ámult, hogy mi a fene akar ez lenni. Aztán egyszerre csak megszólalt a rejtélyes nyúlbarát: „Nos emberek, meg kell tanulniuk, hogyan csináljanak maguknak meleg csizmát, ha át akarják vészelni 44

azt a hideget.” Azzal fogta a nyulat, elnyisszantotta a nyakát, és azon nyomban, mindenki szeme láttára meg is nyúzta.

Szüntelenül ki voltunk téve az efféle brutalitásnak. Például amikor kimentünk a lőtérre, és ott nem az előírt módon tartottuk a karabélyt, visszahúzatták velünk a závárt. Velem sose történt meg, de láttam, amikor megtörtént egy barátommal.

A nyíláshoz kellett dugnia a nyelvét, és hagyni, hogy a závár visszapattanjon. Az pedig alaposan felvágta a nyelvét, jókora seb maradt utána. És mindnyájunknak vigyázzban kellett állnunk, amikor a tiszthelyettesek megütöttek bennünket, ha éppen verésre támadt kedvük. És bezavartak a zuhanyozóba - harminc embert egy tizenkét személyes zuhanyozóba -, gumilepedőket borítottak ránk, és ránkengedték a forró vizet.

Előzőleg szalmiákszeszt tettek a zuhanyrózsába, és megparancsolták, hogy verekedjünk egymással. Ha nem verekedtünk, akkor tovább kellett ottmaradnunk, úgyhogy többnyire ész nélkül püföltük egymást.

K: Sok szó esett arról, hogy Vietnamba mennek?

V: Ezt már mindenki várta, mert olyan volt, mintha kimennénk a lőtérre, és az őrmester azt mondaná: „Döfd!” - és mi beledöfjük a szuronyt a célpontba; aztán meg azt mondaná: „öld meg a sárgát!” - és mi végighasítjuk a babát. Idővel az ember valóban meg akar ölni valakit, mert ezt olyan érdekesnek tüntetik fel előtte - afféle jó mulatságnak. Idővel az ember egyszerűen összeroppan, és többé nem érdekli semmi - megadja magát.

Buzdítás a Vietnamban harcoló csapatokhoz

„Hazatérve hozzatok mosómedvebőrt* a falra” Lyndon B. Johnson az Egyesült Államok elnöke

„Szeretem látni, amint a lábak és karok röpködnek a levegőben” George S. Patton ezredes a II. páncélosezred parancsnoka

* „Mosómedve” - a színesbőrűek egyik gúnyneve az Egyesült Államokban. - A szerk.

46

A STATISZTIKÁK

„Az amerikai veszteségeket a sajtó céljaira megnyirbálták”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Alan Cohen.

K: Hová való? , V: A Massachusetts állambeli Newtonba.

K: Mit csinált azelőtt, hogy belépett a hadseregbe?

V: Leérettségiztem, és egy évig jártam a bostoni egyetemre. Innen lemorzsolódtam, és hamarosan besoroztak volna, ezért elhatároztam, hogy önként jelentkezem a hadsereg biztonsági szolgálatánál, amely a katonai hírszerzés egyik szerve.

Egyéves kiképzést kaptam az Egyesült Államokban. Eőször a szokásos alapkiképzésen mentem keresztül, Fort Dixben New Jersey államban. Azután a kaliforniai Nemzetvédelmi Nyelviskolába kerültem - itt 37 hetes szuahéli nyelvtanfolyamon vettem részt -, majd rövid szabadság után visszatértem a keleti partvidékre, és elvégeztem egy szakosított hírszerző tanfolyamot, ahol rádióüzenetek elemzésére oktattak. A kiképzés végeztével az észak-etiópiai Asmera városában levő Kagnew Adóállomásra helyeztek.

K: Ott mivel foglalkozott?

V: Eredetileg az volt a feladatom, hogy szuahéli nyelvtudásom felhasználásával lehallgassam a kelet-afrikai hírszerző rádióadókat, értelmezzem híreiket, és a jelentősebb informá49

ciókat továbbítsam Washingtonba. Valamennyiünk beosztása szigorúan bizalmasnak számított. Egész tevékenységünket álcáznunk kellett. A Kagnew Adóállomásnak az volt a fedőtevékenysége, hogy gyors közvetítő adásokat bonyolít le Afrika, a Közel-Kelet és a világ egyéb tájai között. Állítólagos feladataink közé tartozott az is, hogy tartsuk a kapcsolatot a Telstarral és más műholdakkal. Ez a munka valóban folyt is, de lényegében csak álcázásul. Valódi feladatunk az volt, hogy az afrikai és a közel-keleti csapatmozdulatokkal kapcsolatos hírszerzői rádiójelentéseket továbbítsuk. Több száz főnyi személyzetünk foglalkozott kizárólag a közel-keleti kérdéssel. Főként azt várták tőlünk, hogy kiszűrjük a jelentősebb hírszerzői információkat, rangsoroljuk őket, és a fontos, valóban lényegbevágó információt eljuttassuk a Maryland állambeli Fort Meade-ben működő Nemzetbiztonsági Ügynökséghez, amely a hadsereg egész hírszerző tevékenységét összehangolja, és minden jelentést desifríroz.

K: Ez a munka kizárólag a hadsereg hírszerzésének keretei közt folyt, vagy más szervek is részt vettek benne?

V: Benne volt a Központi Hírszerző Ügynökség*, a Nemzetbiztonsági Ügynökség, valamint a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő hírszerzése is.

K: Mennyi ideig állomásozott Asmerában?

V: Nyolc hónapig.

K: Feladata volt az adóállomásnak az is, hogy egyéb hírszerzői információt továbbítson az Egyesült Államokba?

V: Igen. A közel-keleti háborúval kapcsolatos adatok mellett megkaptuk a Vietnamból érkező napi és heti jelentéseket is. Mi voltunk a napi jelentések egyik elosztó centruma... * A hírhedt CIA. - A szerk.

50

Az ember ott akarva, nem akarva tudatára ébredt, mekkora szakadék tátong a feldolgozatlan hírszerzői információ és a sajtónak odahaza közlés céljából átadott anyag közt. A tények és az újságokban publikált adatok döbbenetesen különböztek egymástól. Az amerikai néppel mást hitettek el a számára hozzáférhető hírforrások, mint amiről mi tudtuk, hogy igaz.

Ez néhányunkra rendkívül kiábrándítóan hatott. Elolvastuk például a napi vagy a heti veszteségekről szóló jelentéseket, majd összehasonlítottuk a „New York Times”-ban, a „Boston Globe”-ban vagy a „Herald”-ban megjelent tudósításokkal...

K: Miben különböztek a sajtótudósítások a feldolgozatlan hírszerzői anyagtól?

V: Az amerikai veszteségeket a sajtó céljaira megnyirbálták, az ellenség veszteségeit pedig erősen eltúlozták. Ez megszokott eljárás volt - napról napra találkoztunk vele.

K: Lényegesen megváltoztatták a számokat?

V: De még mennyire! Amikor egy szakasz amerikai katonát megsemmisítettek - egy rövid katonai akció harminc áldozatot követelt -, az újságközlemény így hangzott: „két halott, hat sebesült”. Ez 1968-ban volt, amikor elég jelentős harci tevékenység folyt. Mindnyájan tudtuk ezt. Elég pontos fogalmaink voltak róla. És sokan közülünk kiábrándultak. Rádöbbentek, mi az ő szerepük mint fontos hírszerzőké... Emellett feladatunk azért is szigorúan bizalmas volt, mert etiópiai tevékenységünkkel megszegtük a vendéglátó nemzettel kötött egyezményt.

K: Mennyiben szegték meg az amerikai-etióp egyezményt?

V: Mi az etiópiai kormány meghívására érkeztünk oda, s a támaszpont használatáért az amerikai kormány bérleti díjat fizetett. A hírszerző bázis azonban olyannyira titkos volt, hogy etiópiai kormánykörökben senki sem ismerte valódi 51

célját. Valahányszor látogatók érkeztek - maga Hailé Szelas�szié is eljött Asmerába - körülvitték a támaszponton, de csak érdektelen helyiségekbe kalauzolták el őket - az étkezdébe, a hivatali épületekbe. Soha nem engedtek nekik bepillantást abba, ami ott valóban folyt. Az egyezményben az állt, hogy az amerikaiak nem folytathatnak hírszerző tevékenységet a vendéglátó ország rovására. És mi ezt folyvást megszegtük azzal, hogy részletes jelentéseket küldtünk a felszabadítást mozgalomról, az Etiópiái Felszabadítási Frontról, amely az idő tájt meglehetősen erős volt az ország északi részén.

K: Az ebbe a munkába bevont katonák feltehetően átlagon felüli intelligenciájú személyek voltak. Bizonyára sokan végeztek közülük egyetemet... Hogyan fogadták ezt a kettősséget?

V: Sosem volt gyűlésnek nevezhető összejövetelünk, de néhányan összeültünk időnként, és elbeszélgettünk a helyzetről. Megdöbbentettek bennünket a hamis számadatok, a nemzetközi egyezmények megszegése... Mindez néhányunknak kinyitotta a szemét - ráébredtünk, mire megy a hadseregben a játék.

„Azok a számok mind hazugok”

Kérdés: Neve?

Válasz: Steve Woods.

K: Hová való?

V: A massachusettsi North Weymouthba.

K: Mennyi ideig katonáskodott?

V: Két évig szolgáltam a haditengerészetnél. Önként jelentkeztem...

K: Mliért?

V: Nem volt elég pénzem, hogy folytathassam a tanulmányáimat.! Épülettervező-iskolába jártam... Tudtam, hogy amúgy is besoroznak, és úgy gondoltam, akkor már szívesebben megyek a tengerészethez, mint a szárazföldi hadseregbe. Tizennyolc éves voltam.

K: A vietnami vizeken szolgált?

V: Igen, az „Oriskany” repülőgép-anyahajón... Kilenc hónapig voltunk Vietnamban.

K: Mi volt a beosztása?

V: Repülőgép-szerelő voltam... Felszállás előtt átvizsgáltuk, leszállás után újra ellenőriztük és karbantartottuk a gépeket.

K: Hány sugárhajtású gép volt az anyahajón?

V: Háromszáz.

K: Hány vett részt egy-egy bevetésben?

53

V: Az a támadástól, a rejtjeles parancstól függött. Úgy száz körül... Esetenként változott.

K: Milyen repülőgépek voltak a hajón?

V: A-4-esek és F-8-asok.

K: Azokban a hónapokban, amikor az anyahajón szolgált, hány gépet vesztettek?

V: Némelyik annyira megrongálódva tért vissza, hogy hiába voltak pótalkatrészeink, nem tudtuk megjavítani. Az ilyeneket egyszerűen belöktük a tengerbe. A szó szoros értelmében nem lőtte ki őket az ellenség, még vissza tudtak térni, de többé sosem tudtak volna felszállni. Ha ezeket is az elveszettek közé számítjuk, akkor elvesztettük mind a háromszáz gépet. A hajó üresen tért vissza az Egyesült Államokba. Nem volt rajta üzemképes gép. Egy se... Azt a néhányat, amelyik még ott árválkodott a fedélzeten, a vízbe löktük, annyira meg voltak rongálódva. A pilótáink valamivel szerencsésebben jártak - nekik, úgy mondhatnám, ötven százalékos esélyük volt. Kiugrottak ejtőernyővel, és volt egy kísérőszolgálatunk, amely felszedte őket.

K: Mi a véleménye az amerikai repülőgép-veszteségekről szóló katonai statisztikákról?

V: Mi lehet a véleményem? Elejétől végig hazugság az egész.

Nem akarok politizálni, de azok a számok mind hazugok. Csupán a mi hajónk több gépet vesztett, mint amennyi a kormány állítása szerint abban az egész időszakban odaveszett. Persze a másik fél sem ismeri az elveszett gépek pontos számát.

K: Miért nem?

V: Mert ha egy gépet eltalálnak, de még visszajut az anyahajóra, s mi később lökjük a tengerbe, akkor ők honnan tudhatnák, hogy azt is kilőtték? Aztán meg néhány gép a mieink miatt vész oda.

54

K: Hogyan?

V: Nem is tudom, hogy szabadna-e beszélnem erről, de a pilóták közt van néhány főokos - igazán undorító fickók. A szerelők korán fölkelnek, hogy átvizsgálják a gépeket, s még egyszer ellenőrizzék őket felszállás előtt. Aztán a pilóták felszállnak, a szerelők meg várják a fedélzeten, hogy visszatérjenek. Náluk akkor kezdődik csak az igazi munka - a javítás és a kipróbálás. De némelyik pilóta olyan igazi főokos... így aztán megesik, hogy a szerelő becsúsztat neki egy csavarhúzót a beszívókamrájába. Aztán a gépet katapulttal felröpítik, és amikor a fickó beindítja a motorját, az egész masina felrobban a levegőben.

K: Maga látott ilyesmit?

V: Igen, háromszor-négyszer.

K: Miért tették?

V: Mert gonosz volt a pilóta.

K: Ügy érti, hogy bombázta vagy géppuskázta a polgári lakosságot?

V: Nem... Előfordult, hogy gorombáskodott a szerelővel.

A HÁBORÚ

„Mi sem vagyunk jobbak, mint a nácik...”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Ken Stilwell.

K: Mennyi Ideig volt Vietnamban?

V: Harminchárom hónapig.

K: És mennyi ideig volt katona?

V: Hét évig, öt hónapig és tizennyolc napig.

K: Milyen rangot viselt a vietnami szolgálat idején?

V: Őrmesterségig vittem.

K: Mi volt az ottani beosztása?

V: Egy hat főből álló raj parancsnoka voltam. A rajom felderítési és riasztási feladatokat látott el. Az volt a dolgunk, hogy felkutassuk az ellenséget, kiindulási pontunkkal közöljük a szerzett információt, s nagyobb erőkkel visszatérve romboljunk.

K: Mi vetett véget vietnami tevékenységének?

V: Az egyik akció alkalmával, amikor harcba bocsátkoztunk - megpróbáltuk elvágni az ellenség útját -, megsebesültem.

Mégpedig elég súlyosan...

K: Hol sérült meg?

V: Két sebet kaptam a lábszáramba, és egyet-egyet a csípőmbe, a gyomromba, a vállamba és a mellkasomba.

K: Hová került a sebesülése után?

59

V: Két hetet töltöttem a légierő 97-es számú kórházában Vietnamban. Onnan átkerültem Japánba, a 106-os számú katonai kórházba, onnan pedig a San Franciscó-i Presidióban levő katonai kórházba.

K: Mennyi időbe telt, amíg sebesülése után ismét alkalmasnak minősítették a szolgálatra?

V: Tizennyolc hónapba. Ennyi ideig tartott a kezelésem.

K: Kapott valamiféle kitüntetést vietnami tetteiért? Megemlítették napiparancsban a nevét?

V: Több kitüntetést is kaptam.

K: Melyek voltak ezek?

V: Bronzcsillag, a Hadsereg Dicsőség Érdemrendje, Vitézi Szolgálat Érdemérem a vietnami kormánytól, elnöki dicséret - ezt a rajom kapta -, több vietnami szalagrend, plusz az egyes hadjáratok emlékszalagjai meg néhány sebesülési érem.

K: Hány sebesülési érem?

V: Öt.

K: Mi volt a véleménye a háborúról?

V: Amikor benne voltam, tulajdonképpen nem tudtam, mi történik. Azt mondták, hogy harcoljak - és én harcoltam.

Most, hogy tapasztalatból tudom, mi történik ott, ellenzem a háborút, mégpedig azért, mert ártatlan embereket ölünk meg. Mi sem vagyunk jobbak, mint a nácik a második világháború idején, amikor halomra gyilkolták a zsidókat. Ártatlan embereket öldösünk le... Talán nem is vietkongisták, de valaki azt mondja: „Ezek ott vietkongisták - semmisítsétek meg őket!” És mi megsemmisítjük...

K: Elmondaná, hogyan zajlott le az egyik ilyen akció, melyet saját szemével látott?

V: Az állásainktól északra volt egy falu. Jelentést kaptunk: vietkongisták a környéken. „Menjetek, hallgassátok ki a fa60

lusiakat, és tudjátok meg, mi a helyzet” - így szólt a parancs.

Odamentünk, kihallgattuk a falu főnököt, de az a Viet Konghoz húzott. Azt mondta, távozzunk. Mi el is mentünk, de erősítéssel visszatértünk, és földig leromboltuk a falut.

K: Hogyan?

V: Napalmmal, aknavetővel, nehéztüzérséggel, gyalogsági j rohammal, páncélos járművekkel... Teljes erőbevetés egy kis falucska ellen...

K: Hány ember élt ott a támadás előtt?

V: Körülbelül négyszáz.

K: És hány élte túl a támadást?

V: Egy. K: A többit megölték?

V: Meg. Nőket, gyerekeket, bivalyokat, csirkéket, kecskéket minden élőlényt.

K: Ki adta ki a parancsot a falu lerombolására?

V: A zászlóaljunk S-2-es alegysége.

K: Az S-2-es a zászlóalj felderítő alegysége?

V: Igen. Oda pedig a hadosztály felderítőitől jött a parancs. Így jutott le a szakaszparancsnokunkig. Az kiadta a rajparancsnokoknak, azok pedig továbbadták a rajoknak.

K: Szokatlan volt ez az akció?

V: Nem. Már volt rá eset többször is, hogy azt mondták, égessünk fel egy falut, de ne pusztítsunk el minden élőlényt. És máskor is előfordult, hogy megöltünk egy csomó embert.

K: Meg tudná mondani a falu nevét?

V: Bau Tri. K: És hol van... azaz hol volt ez a falu?

V: Saigontól körülbelül százötven mérföldnyire északkeletre.

K: Tudomása szerint mi az Egyesült Államok hadseregének álláspontja a hadifogolykérdésben?

61

V: Hát, néha ejtenek foglyokat, néha nem. A helyzettől függ - attól, hogy milyen súlyos támadások érték az egységet. Ha meg akarják tudni, merre vannak a fő erők... vagy meg akarják tudni, ki segíti őket - ki szállítja nekik a fegyvert... Ilyen esetekben...

K: Kapott valaha is olyan parancsot, hogy ne ejtsen foglyokat?

V: Igen, kaptam.

K: Kitől?

V: A hadnagytól. A szakasz parancsnokától.

K: Többször is mondta ezt?

V: Igen.

K: És olyankor mi történt?

V: Nem ejtettünk foglyokat.

K: Mit jelent ez?

V: Megöltünk mindenkit, aki a foglyunk lett.

K: A sebesülteket is?

V: Azokat is.

K: Megölték őket?

V: Igen.

K: Hogyan ölték meg?

V: 45-össel, M-16-ossal, gépfegyverrel, szuronydöfésekkel.

K: A földön heverő sebesülteket?

V: Igen - olyanokat, akik nem tudtak védekezni..., teljesen cselekvésképtelenek voltak..., a légynek se árthattak többé...

K: Ezt saját szemével látta?

V: Részt vettem benne.

K: Miért?

V: Idővel az ember olyan lesz, mint az állat..., ösztönösen csinálja..., az ember nem fogja fel már a dolgot.

62

K: Maga hány sebesült vagy ép foglyot ölt meg? Meg tudná mondani?

V: Személy szerint én?

K: Igen.

V: Hát, úgy körülbelül kétszázötvenet.

K: Saját kezűleg?

V: Igen.

K: És mit gondol, hány ilyen kivégzésnek volt tanúja?

V: Körülbelül két-három ezret láthattam...

K: Ennyi sebesültet öltek meg?

V: Sebesülteket meg civileket is, minden ok nélkül... Férfiakat, nőket, gyerekeket - mindenkit.

K: Tud róla, miként folyik az amerikai hadseregben a foglyok kihallgatása?

V: A kihallgatást általában egy vietnami katona végzi - a dél-vietnami hadsereg katonája, aki az illető amerikai egységhez van szolgálatra beosztva.

K: Mekkora egységhez osztanak be egy-egy vietnami kihallgatót?

V: Minden század kap egyet. Ez aztán közvetlenül együttműködik a zászlóalj S-2-es alegységével.

K: Maga végignézett ilyen kihallgatást?

V: Többet is - olyan foglyokét, akiket én ejtettem és vittem be. Körülbelül harminc-harmincöt kihallgatásnak voltam tanúja.

K: El tudná mondani egyiket-másikat?

V: Hát, egyszer elfogtam egy fiút - lehetett vagy tizenhét éves. Belelőttem a lábába, összeesett... Fegyver is volt nála. Én lefegyvereztem, elsősegélyt nyújtottam neki, hívtam egy sebesültszállító helikoptert, és bekísértem a fiút a századirodára. Ott orvosi segélyben részesült, aztán kihallgatták.

63

K: Végignézte a kihallgatást?

V: Igen. Szemtanúja voltam. A fiú a combján sérült meg. A sebét bevarrták, és adtak neki vérplazmát. De kihallgatás közben a vietnami katona letépte a kötést, és puskatussal verte a sebesült lábát, hogy ismét vérezzen. A kölyök rengeteg vért vesztett. Erre azt mondták neki, hogy bekötözik, ha beszél, ő azonban nem volt hajlandó beszélni. Ekkor a vietnami kihallgató előhúzott egy szuronyt, és felhasította a sebet, még nagyobbra, mint amekkorát a golyó ütött. De ez még nem volt elég - nekiestek a fiúnak és megölték.

K: Hogyan ölték meg?

V: Kínzással.

K: Hogyan kínozták?

V: Levagdosták az ujjait - egyszerre csak egy-egy ízt. Üjra meg újra belemélyesztették a kést - csak épp annyira, hogy vérezzen.

K: Hová?

V: Az arcába, a gyomrába, a kezébe, a lábszárába, a karjába - hogy vérezzen.

K: Meddig tartott mindez?

V: Körülbelül három óra hosszat. Végül a kölyök elájult.

Többé nem tudták magához téríteni, így hát a kihallgató előhúzta a pisztolyát és fejbe lőtte. Amikor meghalt, levágták a herezacskóját, kasztrálták, majd a heréit bevarrták a szájába.

Aztán kiszögezték a falu közepére, és táblát akasztottak rá.

Aki hozzányúl, ugyanígy jár - ez állt a táblán. Senki se nyúlt hozzá... Nőkkel is elbánnak így...

K: Látta ezt valaha?

V: Igen. Sörözni mentünk Saigonba, és az egyik srác fölvitt egy prostituáltat a söntés fölötti szobába. Egyszerre csak halljuk ám, hogy a srác ordít. A lány rátámadt egy borot64

vapengével... Hívtunk egy motoros tábori csendőrt, hogy a sebesültet szállítsa kórházba, a lányt pedig a legközelebbi katonai parancsnokságra vittük. Ott megfogták, lekötözték, és felhasították - a vaginájától egészen a torkáig. Azonnal végeztek vele.

K: Maga látta ezt?

V: lgen.

K: Tanúja volt még hasonló jeleneteknek - annak, hogy nőkkel kegyetlenkedtek?

V: Egyszer láttam, amint elfogtak egy lányt. Azt mondták, hogy a Viet Konghoz húz. A dél-koreai hadsereg katonái fogták el... A kihallgatás alatt nem volt hajlandó beszélni. Letéptek róla minden ruhát, aztán lekötözték, és az alegység mindegyik katonája végigment rajta. Végül azt mondta, nem bírja tovább - beszélni fog. Erre közönséges dróttal bevarrták a vagináját. Átdöftek egy rézrudat a fején, és annál fogva felakasztották. Aztán az alegység parancsnoka - egy hadnagy - hosszú tőrrel levágta a fejét... De megtörtént az is, hogy egy nőnek tövig döftek a vaginájába egy tüzes szuronyt.

K: Ki tette ezt?

V: Mi magunk.

K: Amerikai katonák?

V: Igen.

K: Hány amerikai katona vett részt benne?

V: Hét.

K: Ki volt a lány?

V: Egy Viet Kong-barát falufőnök lánya. Levetkőztettük, lekötöztük, és a szuronyt átforrósítottuk a tűzön. Átszúrtuk vele a két mellét - és aztán be a vaginájába...

K: Meghalt?

V: Akkor még nem. Volt velünk egy férfi, az kivette a bőr65

fűzőt a bakancsából, benedvesitette és a lány nyakára kötözte. Aztán annál fogva kiakasztották őt a napra. A nyers bőr száradáskor zsugorodik. Így a fűző lassacskán megfojtotta.

K: Maga hol született?

V: Az idahói Rupertban.

K: Hol járt iskolába?

V: Egy Bend nevű kisvárosban - Oregon államban. Elemibe és középiskolába... Körülbelül öt hónapig jártam a New York-i egyetemre. Aztán beálltam a hadseregbe.

K: Mielőtt belépett a hadseregbe, elhitte volna, hogy amerikai katonák képesek olyasmire, amit idővel saját szemével látott?

V: Nem. Szívem mélyén nem tudtam elhinni, hogy egy ember, különösen egy amerikai... Nem gondoltam volna, hogy az amerikaiak... Szóval, akkoriban el se tudtam volna képzelni, hogy egy amerikaitól ilyen gonosz, szadista kínzás is kitelik. Egy új srác, akit akkor vezényeltek oda, hányt, amint meglátta ezeket a dolgokat. De egy idő múlva már nem zavarják az embert... Volt, aki valósággal élvezte. Az ember előbb-utóbb perverzzé válik.

K: Maga megölt a Vietnamban töltött harminchárom hónap alatt néhány száz embert, ugye?

V: Igen.

K: Tudja már, miért volt ott?

V: Sejtelmem sincs róla. Nekem azt mondták, hogy meg kell védenünk a vietnamiakat a kommunistáktól. De mi nem védtünk meg senkit. Csak öltünk. Hogy miért küldtek bennünket oda? Becsületszavamra, nem tudom.

„A szemébe néztem...”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Jimmy Robertson.

K: És hová való?

V: Washingtoni vagyok.

K: Hány éves volt, amikor a hadsereg kötelékébe lépett?

V: Tizenkilenc éves koromban jelentkeztem.

K: Járt középiskolába?

V: Igen. De nem fejeztem be. Otthagytam - átmentem estire.

Akkor is esti iskolába jártam, amikor beléptem a hadseregbe.

Már csaknem elegendő osztályzatom volt ahhoz, hogy. lezárják az utolsó évemet. Aztán, amikor bekerültem a hadseregbe, letettem valamiféle tesztvizsgát, amire azt mondták, hogy ha átmegy az ember, megkapja az .érettségi bizonyítványt.

Nekem azt mondták, hogy átmentem. Öt tárgyból tettem vizsgát, és elég jó ponteredménnyel végeztem.

K: Mikor jelentkezett katonának?

V: 1966 április elején.

K: Hol kapta az alapkiképzését?

V: A georgiai Fort Gordonban.

K: És hol részesült gyalogos kiképzésben?

V: Fort Jacksonban.

K: Dél-Carolinában?

67

V: Igen. Olyan egységhez küldtek, amely már Vietnamba készülődött. A kiképzés alatt zászlóaljjá alakultunk. Néhány hónapot töltöttem ott, aztán hajóra szálltunk mi is, még néhány zászlóaljjal együtt.

K: Hajóra - Vietnamba? Hajóval utaztak?

V: Aha. Huszonegy napig.

K: És hol értek partot Vietnamban?

V: Vuong Taunál. Ez közvetlenül a tengerparton van... Éjjel értünk oda, így hát reggelig ott rostokoltunk, mielőtt átszállhattunk volna azokra az alkalmatosságokra. Tudja - a deszánthajókra.

K: Mennyi ideig volt Vietnamban?

V: Égy évig.

K: Tanúja volt az ottani harcoknak?

V: Hát nem mindig. Tudja, az én alegységem az I. gyalogoshadosztály alárendeltségébe tartozott. Eredetileg híradósok voltunk... Amikor átmentünk Vietnamba, azt mondták, hogy az év felét a csatamezőn fogjuk tölteni - összeköttetéseket létesítünk. De volt egy csomó sofőr is a mi századunknál - teherautósofőrök -, és a feletteseink azt mondták, hogy olyasmit is fogunk csinálni, amire esetleg ki se képeztek. Hogy el kell majd végeznünk olyan dolgokat is... szóval, egyéb feladatokat, akár tetszik, akár nem.

K: Mikor látott először harci cselekményt?

V: Mindjárt az elején. De csak aknavető-támadás volt, meg ilyesmi. Néhány aknavető-támadás.

K: A maguk egysége ellen?

V: A körletünk ellen. De nem volt sok támadás - hébe-hóba kinyiffantottak néhány ürgét. Nem valami sokat... És aztán, úgy nagyjából egy hónap múlva, bennünket hozzácsatoltak az I. gyalogoshadosztályhoz, és áthelyeztek Ozi 68

An mellé, ahol nagy gyalogsági támaszpont volt. És miután odakerültünk és mi is az ő alárendeltségükbe tartoztunk, a hadosztálynál azt mondták, hogy azt kell tennünk, amit ők parancsolnak - az, hogy mi híradós egységhez tartoztunk, nem jelent semmit, nekünk is kell portyázásra menni, meg más efféle...

Szóval, az ember nem szállhat szembe a hadsereggel - úgy értem, egymaga nem. Már ami az ilyen dolgokat illeti... Így hát mi is mentünk nappali portyázásra, amolyan gyalogsági ürgékkel, akik már régóta részt vettek a buliban, és sok mindenre megtanítottak. És aztán mennünk kellett éjszakai portyázásra is - úgy értem, a nappali portyázás nem volt ros�sz, de aztán mennünk kellett éjszaka is, meg őrséget állni a lőszerraktáraknál, meg ilyesmi. És néhány hónap múlva kezdett forró lenni a talaj a lábunk alatt...

Részt kellett vennünk egy nagy hadműveletben - irtó nagy hadművelet volt, „Cédrusdöntés”-nek nevezték. Ez Saigontól körülbelül negyven mérföldnyire történt. Van ott egy hatalmas erdő, Huan San a neve, és az ellenség ott nagy erőket vont össze... Na és aztán megindították a hadműveletet. Eleinte én csak a hadtáposoknál ügyködtem - néhányszor meg is támadták a szállítóoszlopunkat -, de aztán egy kicsit kihúztam a lutrit, mert belekeveredtem egy s másba. Olyasmit szívtam, amit nem szabad...

K: Maga szerint a fiúknak hány százaléka szív „olyasmit”?

V: Úgy taksálom, legalább hetvenöt százalékuk... Szóval, akkor rámparancsoltak, hogy menjek hátra, és legyek őrszolgálatban. És aztán egy kicsit zűrös is lett körülöttem minden, mert belekeveredtem abba a dologba - kissé elvetettem a sulykot, nem vitás, és már zúgott a fejem... Igazán az idegeimre ment az egész. Hallani se akartam már róla. Meg is mond69

tam, hogy elegem van ebből a hadtápos melóból, és azt akarom - szóval úgy értem, hogy tulajdonképpen azt se tudtam, mi az ördögnek vagyok ott. De aztán csak csináltam tovább - végeztem, amit kellett, őrséget álltam, meg minden, de eléggé odavoltam, teszem azt úgy őrség után - egy darabig. Aztán - mondtam már - összeraktak azokkal a gyalogsági ürgékkel, és úgy látszott... úgy festett, mintha vége lenne a hadműveletnek. A mieink előrerukkoltak, és nekünk is el kellett... nekem is el kellett mennem velük a megsemmisítő akciókra.

Nem akartam menni, de hát mindenképpen mennem kellett, és hát mindnyájan eléggé fel voltunk dobva. Ügy értem, hogy - mint már mondtam -, az ürgéknek legalább hetvenöt százaléka az egész hadművelet alatt teljesen odavolt.

K: Mit szívtak?

V: Többnyire „füveket”. Némelyik ópiumot... De hát csak mentünk előre, és az egész egy kicsit ködös. Vannak dolgok, amiktől az ember teljesen összezavarodik. Nem is tudom, hová lyukadtunk ki..., nem jut eszembe annak a helynek a neve. Icipici kis falu volt... De ott belekeveredtünk valamibe.

Rajtunk ütöttek, és néhány ember a fűbe harapott.

K: Amerikai katonák?

V: Egypár katona meg néhányan a falusiak közül - tudja, azok véletlenül keveredtek oda, ahol lőttek, és eltrafálták őket. Néhány nő volt meg öregember... Aztán lett ott egy nagy csetepaté... Én már csak arra emlékszem, hogy valamelyik ürge azt mondta, legjobb, ha leülünk és szívunk egyet, mert így legalább csinálunk valamit. És nem is tudom - én akkor valahogy nem egészen értettem, mi történik. Csak arra emlékszem, hogy parancsot kaptunk az őrmestertől - azt mondta, hogy most aztán mindenkit le kell... Szóval, talán tizenöt vagy húsz ember volt ott legföljebb.

70

K: A faluban?

V: Aha - annyi maradt. De már azelőtt se lehettek sokan. Egy csomó embert evakuáltak. Ezeknek se lett volna szabad ott maradniuk. A környéken vietkongisták voltak, és a mieink szóltak a falusiaknak, így hát nem is lett volna szabad ott lenniük... A tisztek a támaszpontunkon irtó zabosak voltak, mert elesett néhány ürge, akinek nem kellett volna elesnie, ha a falusiak figyelmeztetik őket. Így aztán nem is tudom - már csak arra emlékszem, hogy az őrmester egyszerűen kijelentette: „Elkapjuk őket - most aztán végzünk valamennyivel!” És aztán nem is tudom... tulajdonképpen nem is értettem, mire gondol. Vagyis szerintem egyáltalán nem volt igaza...

De hát nem tudom - én teljesen kába voltam. Már csak arra emlékszem, hogy volt az a néhány ember meg mi - tán egy szakasznyian - az M-16-osokkal, és nem is tudom, ki kezdte... valaki tüzelni kezdett... aztán én is tüzelni kezdtem, és...

K: Hány embert öltek meg?

V: Mindnyájukat. Ügy tizenöten-húszan lehettek.

K: Kik voltak ezek?

V: Hát... a legtöbbjük olyan öregemberféle volt... Meg néhány nő.

K: Gyerekek?

V: Azt hiszem, volt néhány. Talán... De már nagyobbacskák... Nekünk meg azt mondták, egy szót se az egészről. Azt mondták, hogy erről utólag nem beszél senki..., meg aztán azt se tudtuk, hol vagyunk. Nem ismertük annak a falunak a nevét... De az ürgék egy része utóbb tropára ment. Még én is tropára mentem, mint egy...

K: Mi az, hogy tropára ment? Hogy érti ezt?

V: Az ürgék nagy része egészen kába volt... Szóval, tudja, legalábbis ami engem illet, én véletlenül a szemébe néztem va71

lakinek - egy nőnek. És az... Nem is tudom, ránéztem... úgy értem... szóval közvetlenül azelőtt, hogy tüzelni kezdtünk.

Tudja, én nem akartam. Ha szívem szerint cselekedhettem volna, sarkonfordulok és már ott se vagyok. Mintha egy hang azt mondta volna, hogy ne tegyem. Egy hang azt mondta, hogy fogd magad és menj, ne ártsd bele magad ebbe, de... amikor mindenki tüzelni kezdett, én is tüzelni kezdtem. Aztán jöttek a többiek - néhány másik ürge. Ők utánunk jöttek oda bulldózerekkel, és lerombolták az egész falut. Félig már úgyis romba dőlt, de akkor aztán olyan lett, mintha soha ott se lett volna. Ástak egy jó nagy gödröt, és beledobálták a hullákat, aztán „pszt!” - és már mentünk is tovább.

K: Az egészet eltussolták?

V: Aha. Merthogy senki se tudta a falu nevét, és amikor az emberek kérdezgették, vagyis mi kérdezgettük a tiszthelyetteseket, akkor azt felelték, hogy ha csak kinyitjuk a szánkat, súlyos büntetést kapunk.

K: Ki mondta ezt?

V: Az őrmester. Persze azt is mondta, hogy ő csak parancsot teljesített, így aztán nem beszéltünk róla. De amikor vége lett a hadműveletnek és visszatértünk a támaszpontra, egyik-másik ürge csak nem tudta kiverni a fejéből a dolgot, és aztán teljesen becsavarodott. Néhányukat kórházba is vitték.

K: Hány fiút vittek kórházba?

V: Nem tudom, de egypár kampec lett. Némelyiküknek viszont tetszett a dolog. Ott volt például az a Sanders nevű pók. Nagy lakli volt - több mint hat láb magas. A hadosztálynál jó katonának tartották. Sose aprehendált, és mindent megtett, amit mondtak neki. A hosszú távú felderítő portyázás volt a specialitása. Ez különleges feladat - külön erre kiképzett ürgékkel végeztetik. A kiszemelt térségben ledobják 72

őket helikopterről, és mindegyiknek megvan a maga dolga.

Foglyot is kell ejteniük, hogy bent kivallathassák. Aztán rádión hívnak egy helikoptert - az jön és felszedi őket... No és ez a pók teljesen szédült volt. Állandóan magával cipelt egy borotvaélesre fent kis baltát, aztán odalopózott a dzsungelban rejtőző emberekhez, és ahelyett, hogy élve elfogta volna őket, lecsapta a fejüket, betette egy zsákba és behozta. Az I. hadosztálynál úgy volt, hogy ha az ember megölt bizonyos számú ellenséget, akkor kapott három nap kimenőt, de be kellett hozni a fülüket. Ez a Sanders meg behozta a fejüket...

Ilyenkor általában elküldték az embert olyan helyre, ahol nem voltak nagy harcok - például a tengerpartra, ahol legfeljebb aknavetőkkel támadhattak. Van ott egy üdülőközpont... És Sanders egyik kitüntetést a másik után kapta.

K: Maga saját szemével látta őt egy zsákra való fejjel?

V: Az én sátramban történt - a támaszponton. Éppen jött vissza. Mindig olyan furcsán nevetett, és ilyesmiket mondogatott: „Megint elkaptam egyet... Megint lenyakaztam magamnak egy kis sandit.” Az egész háború őrültség volt, de ővele egy sátorban, az már túl sok... Üldögéltem az ágyamon, csak úgy - gondolkodtam -, ő meg belépett portyáról jövet a zsákjával. Leült mellém az ágyra. És egyszer csak, mire észbe kapok, nyitja ki a zsák száját, és három-négy fej gurul végig az ágyon... Amikor ezt tette, én valósággal visítozni kezdtem, ő meg röhögött, miközben kirakta a fejeket az ágyra... Csak arra voltam kíváncsi, miért nem küldik kórházba. De a hadsereg szerette ezt a fickót. Ez mindent megtett, amit mondtak neki. És élvezte, ő aztán istenigazában élvezte...

K: Hallott valaha a foglyok kínzásáról?

V: Láttam, ahogy megvertek néhányat. Egyszer a délkoreai hadsereg Tigris Hadosztályának a katonái - azok nem sokat 73

teketóriáznak, megtanították őket ölni - fogták a foglyot és kikötötték egy fára. Aztán odament hozzá egy pasas és azt mondta: „Most pedig széthasítlak.” És ezzel belevágott a húsába.

K: Hallott arról, hogy foglyokat kidobnak a helikopterből?

V: Ilyet sose láttam, mert nem jártam helikopterrel, de hallottam róla. Úgy hírlett, hogy ha foglyokat ejtenek, felviszik őket egy helikopteren, és aztán: „Vagy beszélsz, vagy kilökünk!” Ha van ott öt fogoly, az ember kilöki az elsőt, és a második rögtön tudja, mi a dörgés.

K: Látott falvakat felégetni azon az egyen kívül, amelyről az előbb beszélt?

V: Igen. És némelykor - különösen ha néhány ürgét megsebesítettek vagy megöltek - az őrmester azt mondta: „Nem érdekel bennünket, mit csináltok - csináljatok amit akartok, nem törődünk vele. Megerőszakolhatjátok a nőket, vagy amit csak akartok.”

K: Megerőszakolták a falusi nőket?

V: Néha, amikor sokáig voltunk portyázáson kint a terepen, nő nélkül. Egyik-másik ürge nagyon bikás lett, és ha egy faluhoz értünk, ahol akadtak fiatal lányok, azt mondtuk: „Na, most aztán látni akarunk egy-két pipit. Rendesek leszünk, de tudunk durvák is lenni, ha kell.” Az egyik falufőnök nemet mondott. Erre összerúgdaltunk néhány embert, meg felborogattunk egyet-mást, ami a kezünk ügyébe akadt, mígnem a főnök azt mondta: „Oké, vihetitek, amelyik lányt csak akarjátok.” Akkor összeszedtünk egy-pár lányt, bevittük őket a kunyhókba, és amíg a többiek odakint posztoltak, az ürgék sorra bementek és elintézték a lányokat. Talán egy rajra való volt, vagy kettőre, aki bement. Úgy tizenöt ürge. A lányok tizenöt-tizennyolc évesek lehettek... Ha megláttunk egy lányt, 74

aki még elég jó bőr volt, csak ennyit mondtunk: „Te! De most aztán egy-kettő! Mert különben...

K: Előfordult, hogy megölték a lányokat?

V: Volt egy falu, amelyikről megmondták, hogy tiltott terület.

De az egyik ürge mégis odament, mert nagyon bikás lett.

Soha nem jött vissza. A többiek egy idő múlva megtalálták átvágott torokkal. Erre aztán egy-két ürge magára vállalta, hogy ellátogat oda. Felkutatták azt a tyúkot, akiről úgy gondolták, ő volt a tettes, és megölték... Máskor meg fogtak egy rakétapisztolyt, bedugták egy lánynak, és elsütötték. Teljesen szétvetette. Annyi sok őrültséget csináltak ott... Néha elfogtak olyan lányokat, akik Észak-Vietnamért harcoltak. Hallottam, hogy levágták az ujjaikat. És egyszer az ürgék kézre kerítettek egy kis tyúkot, akiről azt állították, hogy megfertőzte egyiküket. Terpentint öntöttek a vaginájába, hogy móresre tanítsák. Ezek az ürgék teljesen elvetemültek voltak - már nem is emberi lények... Egyik-másik alakulatnál sok ilyen alak verődött össze. Néha berúgtak, vagy bepörögtek a sok szívástól, és elhencegtek vele, miket műveltek. Én egyszer már olajra is léptem - elloptam egy két és fél tonnás teherautót... Éreztem, hogy teljesen becsavarodom, lidérces álmaim voltak, és szüntelenül láttam annak a nőnek az arcát, aki rámnézett a faluban. Az aztán pokoli tekintet volt. Olyan volt, mintha mondani próbálna valamit... Már úgy éreztem, hogy rámszakad a világ, ezért aztán elmentem - meglátogattam a barátnőmet Saigonban.

Szabadulni akartam a katonáskodástól, de nem tudtam, hogyan. És valahányszor elmentem hozzá, a tábori csendőrség fülönfogott, mert tudták, hogy ott vagyok... Beszélgettem a nőmmel Saigonban, és ő mondta, hogy az egyik nővére egy negyven mérföldnyire levő faluban él. Az egy 75

kicsiny falu - oda nyugodtan leléphetnék. Rendesen bánnának velem...

Ebbe a faluba mentem a két és fél tonnással. És amikor odaértem, rájöttem: már jártam ott egy akció során.

Jó darabig észre sem vették, hogy eltűntem. Vittem magammal egy csomó kaját a faluba, és elmentem ahhoz a hapsihoz, aki a falufőnök volt. Beszélt egy kicsit angolul - nem sokat. Én meg értettem egy kicsit vietnamiul. Azt mondta, hogy szívesen látnak. De azért eleinte irtó furán éreztem ott magam. Olyan volt, mintha valójában meg se történne - olyan volt, mint egy álom.

Az első perctől fogva jól kijöttem a vietnamiakkal. Pár nap múlva már én is azt csináltam, amit mindenki más: segítettem a rizsföldeken. Az emberek ujjal mutogattak rám, és azt mondták: „Ő az első számú közlegény.” Némelyiküket próbáltam angolra tanítani, ahogy tőlem telt. Kezdtem igazán odanőni ehhez a faluhoz, és lassanként mindenről megfeledkeztem. Szüntelenül az motoszkált a fejemben, hogy elégedett vagyok, nem vagyok többé katona, a faluhoz tartozom.

Vietnami ruhában jártam. Úgy éreztem, hogy ott valami mást csinálok, valamilyen célt szolgálok - de nem azt a célt, amiért Vietnamba küldtek.

Egyre jobban megismertem a falubelieket. Mindannyian elég korán keltünk. Ettünk egy kis rizst, aztán mi férfiak nekivágtunk a földeknek a néhány bivallyal, amelyik ott tanyázott a határban, a nők meg végezték a ház körüli teendőket. Nekem szokatlan volt mindez, de igazán úgy éreztem, hogy odatartozom. Egészen más világba csöppentem, és nem akartam többé részt venni a háborúban. A falusiak mind olyan barátságosak voltak hozzám. Fogtam a teherautót - nem volt valami sok üzemanyagom, de azért egy csomó kiskölyök fel76

kapaszkodott a kocsira, és furikáztunk a faluban. Volt ott egy kislány, sok időt szenteltem neki, hogy megtanítsam angolul.

Szinte belémhabarodott, mindig ott lófrált körülöttem, és irtó furán nézett rám, meg minden. De hát gyerek volt még...

Többször is láttam elsuhanó helikoptereket. Olyankor lekushadtam, vagy beszaladtam egy kunyhóba, vagy más efféle.

De egy alkalommal, amikor úgy két hete lehettem a faluban, éppen kint voltam a mezőn néhány fiatal sráccal, amikor odaszállt fölénk egy helikopter. Nagyon alacsonyan szállt, és már nem tudtam elrejtőzni. Akkor is vietnami öltözék volt rajtam, nagy kalappal - olyan vietnami kalappal -, és kicsit összehúztam magam, amikor jött a helikopter. De nagyon alacsonyan repült. Sokáig körözött odafent, aztán leszállt, alig egy kőhajításnyira onnan, ahol álltunk. Gondoltam, hogy elszaladok, de már késő volt - semmit se tehettem. Hamarosan kiszállt néhány fickó - az egyikük tiszt volt -, és csak nevettek, amikor rámnéztek. Ott volt náluk a fényképem, és először a fényképre néztek, aztán énrám. És csak nevettek, folyvást nevettek... Aztán azt mondták: „Te meg mi az ördögnek képzeled magad? Valami apókának, vagy más effélének? Elvégre nem vagy odahaza!” A tiszt meg így szólt: „Szórakozunk, szórakozunk? Eljátszadozunk egy kicsit a sárgákkal?” És hozzátette: „Te aztán szereted a sárgákat, nemde? Úgy látszik, szívesebben időzöl a sárgáknál, mint az amerikaiaknál.” Nem tudtam, mit tegyek, csak álltam ott, és azt feleltem a tisztnek: „Nézze jóember, lehet, hogy maguk ürgék élvezik ezt az átkozott háborút, de szerintem bűzlik az egész, és én nem kérek belőle. Mi lenne, ha megengednék, hogy itt maradjak, amíg letelik az időm?” Úgy néztek rám, mintha elment volna az eszem, és hiába mondtam, hogy én jól érzem magam itt a faluban, ők csak azt felelték: „Igazán 77

jópofa vagy, de vissza kell jönnöd. Szükség van rád a századnál. Kissé elhanyagoltad a kötelezettségeidet.” így hát vissza kellett mennem.

Amikor elvittek, az egész falu népe rettentően odavolt. Kórusban kiabálták a tisztnek, hogy „tizes számú közlegény, tizes számú közlegény” - ami azt jelenti, hogy az illető egy utolsó gazfickó... mélyebbre már nem is süllyedhet. A tizes szám a mélypont. És ezek a vietnamiak azt kiáltozták: „Tizes számú közlegény, ne vidd el az első számú közlegényt!” Az a bizonyos kislány meg sírva fakadt. Oda akartam szaladni hozzá egy búcsúpuszira, de a tiszt nem engedett. Be kellett mennem a kunyhóba az egyenruhámért, amely összegöngyölve hevert a sarokban, aztán betuszkoltak a helikopterbe.

Visszafelé a helikopterben folyvást sárgaimádónak csúfoltak. Én meg mindannyiszor azt feleltem: „Márpedig ők is emberek, és jobb szívvel voltak irántam, mint ti.” És azt is mondtam: „Szívesebben vagyok velük, mint veletek. Ti nem úgy viselkedtek, mint az enyéim - nem úgy, mint azok, akik közt felnőttem odahaza az Államokban. Valami történt veletek.”

Persze a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ez nem tarthat örökké. Én voltam a környéken az egyetlen amerikai, és tudtam, hogy előbb-utóbb rámtalálnak. Velem volt a karabélyom, és azon tűnődtem, mi lesz, ha megtámadják a falut...

K: Mit csinált volna, ha amerikai katonák jönnek a faluba, és tüzet nyitnak? Mit tett volna, ha egy amerikai egység bevonul, és lövöldözni kezd a faluban?

V: Sejtelmem sincs róla. Pedig sokat gondolkodtam ezen.

Nem tudom, mit tettem volna. Talán a halántékomhoz szorítom a karabélyt, és szétloccsantom a fejem... Mindig is aggasztott ez a gondolat. Állandóan ott motoszkált bennem, amíg csak a faluban voltam.

78

K: Miután visszatért az Egyesült Államokba, beszélt valakinek vietnami élményeiről?

V: Közvetlenül hazatérésem után nem volt túl sok kedvem hozzá. De néhány hét múlva elmondtam egyet-mást az ottani dolgokról egy-két barátomnak. Ügy viselkedtek, mint akik nem szívesen hallgatják. Ezért aztán egyszer s mindenkorra befogtam a szám. Még az is rossz érzés, ha rágondolok. Sokáig álmatlanságban szenvedtem. Lidércnyomásaim voltak. Álmomban újra meg újra megjelentek azok az emberek.

K: Kicsodák?

V: Hát azok a falusiak.

K: Annak a falunak a lakói, ahol élt?

V: Nem - azok, akiket megöltünk. Néha ugyanazt a személyt látom... talán voltak ott húszan is, de én egyre csak ugyanazt látom, és azokat a szemeket, amint rámnéznek. És sikoltozva ébredek.

K: Az a személy nő volt vagy férfi?

V: Nő. Csupán néhány pillanatig láttam, de a szemébe néztem, és olyan iszonyúan tekintett rám. Mintha azt mondaná: „Miért? Mit vétettünk?” Amíg élek nem felejtem el annak a nőnek a tekintetét. És sose felejtem el, mit éreztem akkor...

K: Sokan viselkedtek úgy az amerikai katonák közül a vietnamiakkal szemben, mint maga?

V: Nem. És én is megittam a levét. Azt mondták, túl kedves vagyok a vietnamiakhoz, túlzottan is kívánkozom közéjük.

Még arra is rákaptak, hogy sárgának szólítsanak, és mindegyre odavágták: „Ha annyira szereted a sárgákat, miért nem harcolsz az ő oldalukon?”

Amikor visszahoztak a faluból, mindenki azt hitte, hogy megőrültem, és jelentkeznem kellett a parancsnoknál. Az ordított velem, hogy töméntelen gondot okozok neki. Ak79

kor elküldtek egy saigoni kórházba. Ennek a kórháznak sokféle osztálya van - többek közt van ott egy különálló, zárt épület az igazán súlyos eseteknek. Engem is bevágtak oda.

Kijelentették, hogy teljesen elment az eszem. Beszélt velem a hadsereg úgynevezett pszichiátere is. Megmondtam neki, hogy képtelen vagyok visszamenni a háborúba, így aztán benntartottak egy darabig. Akadt ott néhány komplett őrült is. Némelyik ürge felriadt az éjszaka kellős közepén, és sikoltozni kezdett. Volt, aki olyan hangokat adott, mint egy aknalövedék. Egy hapsi folyton ezt kántálta: „Ólomkatona vagyok...” Egy másik meg folyvást Bilinek szólított. Ezerszer is elmondtam neki, hogy Jim a nevem. Mire ő azt felelte: „Sajnálom, hogy megöltelek, Jim.” Akkor aztán valóban úgy éreztem, megőrülök.

Egy kicsit lazítottak az ellenőrzésen, így sikerült lelépnem.

Megint csak a barátnőmhöz mentem, Saigonba. De a tábori csendőrség elkapott és visszavitt.

Amikor letelt az időm Vietnamban, Németországba küldtek - Mannheimba... Ismerek egy csomó srácot, aki odahaza az Államokban rendes srác volt, de Vietnamban olyan lett, mintha kicserélték volna. Némelyikük az Államokban még szégyenlős kis ürge volt, de két-három Vietnamban töltött hónap után szabályos gyilkos lett. Rá se ismertek saját magukra. Más ember lett belőlük...

„Láttam, amint amerikai katonák halálra kínoztak egy vietnamit”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Alan Camden.

K: Hová való?

V: Az indianai Garyba.

K: Hány éves korában lépett a hadsereg kötelékébe?

V: Épp tizennyolc éves voltam.

K: Mikor hagyta el Vietnamot?

V: 1969 októberében. Maláriát kaptam, és Japánba küldtek kórházba.

K: Ellenezte a háborút, mielőtt behívták?

V: Igen. De amióta megjártam Vietnamot, és láttam, hogy mit művelünk ott, még sokkal inkább ellenzem.

K: Mit látott ott?

V: Először is láttam, hogy a tisztek és az őrmesterek parancsára az embereink megcsonkítják az elesett ellenséges katonák tetemét... Ezek azt mondták, daraboljuk fel őket.

K: És maga látott ilyesmit?

V: Nagyon is sokszor.

K: Hogyan csonkították meg a holttesteket?

V: Sok srác őrizgetett vietnami füleket. De más testrészeket is levagdostak, és mindenfelé szétszórták. Meg kinyomták a szemeket... Láttam, amint amerikai katonák haIálra kínoztak 81

egy vietnamit. Megverték, megtaposták, aztán kinyomták a szemét. Akkor halt meg, amikor kiszedték a szemgolyóját.

K: Hány éves volt?

V: Úgy tizenhat lehetett.

K: Hol történt ez?

V: Quang Tritől északra.

K: És mikor?

V: 1969 májusában.

K: Kik voltak a kínzók?

V: Az én szakaszombeliek. Többnyire önkéntesek. De a szakasz parancsnoka, egy főhadnagy is benne volt a dologban. Ő kezdeményezte.

K: Hogy hívták?

V: Slockit.

K: Ez a Slockit megparancsolta az embereinek, hogy kínozzák a fiút?

V: Nem. Csak annyit mondott: „No, srácok, szeretnétek kezelésbe venni ezt a sárgát?” Biztatóan mondta, anélkül, hogy határozott parancsot adott volna. Nem parancs volt - inkább felszólítás.

K: Maga melyik egységnél szolgált?

V: Az 5. gépesített gyalogoshadosztálynál.

K: Melyik században?

V: Először a 66-osok B-századában voltam, majd onnan átkerültem a 7-esek A-századához. Ez utászszázad.

K: Melyiknél volt akkor, amikor halálra kínozták a fiút?

V: A 66-osoknál.

K: Hol állomásoztak?

V: Az 5. gyalogoshadosztály a demilitarizált övezettől 12 mérföldnyire állomásozott. Én szanitécként szolgáltam az egyik gyalogosegységnél. Eredetileg, amikor Vietnamba kerültem, 82

egy hadtápegységhez osztottak be - gyógyszerész voltam a laborban. De sok szanitécet vesztettünk a harctéren, és velem közölték: a frontra kell mennem, hogy a helyükre álljak - az elesett szanitécek helyére. Ez csak rövid időre szól - mondták és aztán visszamehetek a laborba. De végül is úgy alakult, hogy kint maradtam a fronton. Én lelkiismereti okokból elleneztem a háborút, nem volt fegyverem - képtelen lettem volna fegyvert viselni. Az egységnél pedig az volt a divat, hogy a srácok ellenséges füleket tartottak egy-egy korsóban. Fogták magukat, bicskával lenyisszantották a holt ellenség fülét, alkohollal töltött edénybe rakták, és a bambuszkunyhójukban őrizték. És amelyik srác a legtöbb fület szerezte, arra néztek fel a legjobban. Az én kunyhómban húsz srác lakott, és a húsz közül tizenötnek volt ilyen „füles” korsója. A fül nagyon divatos volt. De majdnem olyan divatos lett az ujj is. Lenyiszálták az ujjakat, és alkoholos edénybe rakták. Ezeket az edényeket az ágyuk fölött őrizték, a polcon. Odaát az a legjobb katona, aki a legtöbb fület gyűjtötte.

Azt hiszem, mindennek a kiképzés az oka... Az egész akkor kezdődött, amikor behívtak a hadseregbe. Akkor még nem nyilvánítottak lelkiismereti ellenzőnek, így hát elküldtek a Kentucky állambeli Fort Cambellbe. Ott körülbelül három hét alatt kiderítették rólam, hogy lelkiismereti ellenző vagyok, ezért még az alapkiképzés befejezése előtt áthelyeztek Fort Sam Houstonba. De a Fort Cambellben töltött három hét alatt szüntelenül arra dresszíroztak, hogy öljek, és én ezt egyszerűen nem bírtam elviselni. Tudja, a srácok közül sokan éppen azért mennek a hadseregbe, hogy eljussanak Vietnamba, és gyilkolhassák a sárgákat. És akármennyire nem akartam én senkit se megölni, engem is erre oktattak. Ami83

kor beléptünk az étkezdébe, ezt kellett mondanunk: „öld, öld, öld” - meg mindenkinek a maga sorszámát. És szerintem ez az egész dresszúra elkapja valahogy az embert. Egyszer csak ölnie kell - feltámad benne a gyűlölet. Sőt, ölni már nem is elég, így hát az ember más levezetési módot keres.

Lenyisszantja a füleket vagy az ujjakat - megcsonkít emberi testeket. Igaz, hogy akkor már régen nem tekinti az ottaniakat embereknek...

„Vietnam úgy lebegett előttem, mint egy sötét rém”

K: Folytassa, Terry Whitmore... Mi történt azután?

V: Szóval, mennünk kellett a vietnami kondérba. Még kétheti kiképzést kaptunk. Átvittek bennünket a kaliforniai Pendeltonba, és ettől fogva nem volt több szabadság.

1967 júliusában érkeztünk Vietnamba. Teherszállító járattal repültünk oda Japánból, és amikor a gépünk leszállt, közvetlenül a repülőtér mellett helikopterekből tüzeltek nyomjelző lövedékekkel. Da Nangban értünk földet, és azonnal tudtuk, hogy benne vagyunk a háború kellős közepében. Én valósággal frászt kaptam. Mást se láttunk, csak az égbe belehasító vörös vonalat. Nem láthattuk a helikoptereket - ahhoz túl sötét volt. És az ember azt gondolta, „a szentségit, azok a nyavalyások ott vannak kint, én meg itt, kétszáz yardnyira tőlük” - és akkor jött rá végleg, hogy ez az egész rohadék színtiszta valóság, itt már nem babra megy a játék.

Egy Da Nangtól délre állomásozó egységhez vezényeltek bennünket. Én az I. tengerészgyalogos hadosztály I. zászlóaljának rohamszázadához kerültem, Bill White az A-századhoz. Egyébként ő alig egy hónap múlva álcázott csapdába lépett, és orvosi felmentést kapott. Lerepült a karja, vagy valami ilyesmi.

Nem szégyellem bevallani, néhány nappal azután, hogy oda85

kerültem az egységhez, begyulladtam - állatian begyulladtam.

Az ember akárhová nézett, helikoptert látott, meg jelzőfényeket, pukkanó rakétákat, amelyek megvilágították az eget. És aknavetőket hallott, meg karabélyokat, meg géppuskákat. És az ember tudta, hogy azok ott vannak a közelben, csak éppen nem látni őket. Na és a tüzérségi sorozatok... Annyira féltem, hogy egyik este leültem és bőgni kezdtem. „Ó Istenem, Istenem, vigyél el engem erről a helyről” - fohászkodtam keservesen. Alig egy hete voltam ott - harcban még nem vettem részt. De néhány nap múlva arra is sor került. Életemben akkor jártam először a dzsungelban. Figyelő őrsön kellett szolgálatot teljesítenünk. Nekivágtunk az éjszakának, és sokáig gyalogoltunk. Ez volt az első alkalom, hogy egy srác a szemem láttára ment szét cafatokká. Rajparancsnok volt, és aknára lépett. Mondták neki, hogy ne menjen ki aznap este a figyelő őrsre. Alacsony fickó volt - két héttel a hazautazás előtt. Mondta is neki az őrmester: „Te alacsony vagy ehhez, semmi értelme, hogy kimenjél.” De ő azt felelte: „Kimegyek én! Ez lesz az utolsó ilyen szolgálatom.” És kiment. Én is elhaladtam az akna fölött, aztán egyszer csak hallom az óriási robbanást. A srácnak volt egy jelzőrakéta a nadrágzsebében, és az akna azt is felrobbantotta. Szegény feje... tetőtől talpig fénybe borult, velünk együtt. Deréktól lefelé teljesen szétvetette az akna. Amikor fölpillantottam, ezt láttam: egy fél ember repül a levegőben, valami kísérteties fehér megvilágításban, fülsiketítő robaj és szertefröccsenő vér közepette. Aztán a jelzőfény kialudt, sötét lett és csend.

Senki se szólt. Egy idő múlva az egyik srác kibökte: „Ennek vége. Meghalt.” Egy másik srác meg üvöltözni kezdett: „Ti rohadt kurvapecér sandik, megálljatok, elkapunk benneteket!

A koponyátokra véssük rá a monogramunkat!” És hamaro86

san azon kaptuk magunkat, hogy mindnyájan üvöltözünk őrjöngve visítozunk bele a sötét dzsungelba.

A szakasz a figyelő őrsön töltötte az éjszakát, de a mi rajunkat elküldték lesállásba. Párokra szakadtunk, és én egész éjszakára egyedül maradtam a dzsungelban egy másik sráccal.

Hosszú éjszaka volt...

Másnap éjjel bennünket támadtak meg lesből. Homokdűnék közt járkáltunk, ahol nincsenek rejtekhelyek. De volt ott egy füves domb néhány fával. És egyszerre csak géppuskával tüzeltek a domb felől. Életemben akkor lőttek rám először. Az újonckiképző-táborban hallottam a jelszót: „A tengerészgyalogoson nem fog a géppuska.” És ebben a pillanatban arra gondoltam, hogy bizony megölheti a tengerészgyalogost a géppuska is, meg más is. Az ember megtanulja, hogy nem olyan ám ez, mint az újonckiképző-táborban. A rongybaba, amit eddig csak püföltünk, most visszalő. A kiképzőtáborban a baba csak himbálódzott - ez itt ellenszegül...

Az egyik hadnagy - afféle zöldfülű - ránkrivallt: „Egy-kettő, nyissunk tüzet arra a dombra!” Kilőttünk néhány kisebb rakétalövedéket. Egyenesen odapörköltünk a dombra... Amikor abbahagytuk a tüzelést és minden elcsendesedett, valaki felüvöltött: „Sérült van?” És George, a rajparancsnokunk visszaüvöltött: „De van ám!” - „Ki az?” - kérdezte az előbbi hang. „Én!” - harsogta diadalmasan George. Az öreg fiúnak egy golyó ütötte seb tátongott a lábszárán. De ő csak ült a fűben és röhögött. Ügy röhögött, mint aki sose akarja abbahagyni, és egyre csak azt ordibálta: „Az ördögbe is, eltrafáltak!’ Odakúsztam hozzá. A lábából csak úgy dőlt a vér. „Tudod, mit jelent ez?” - hunyorított rám. A szolgálati ideje alatt már kétszer megsebesült, és az a szabály, hogy három sebesülés után az ember kint van a buliból. Hát ezért rö87

högött... "Nézz ide, öregem, nézd ezt a sebet! Eltrafáltak, kimászhatok a pácból! - mutatott a lábára, és potyogott a könnye a nevetéstől. - Itt az én menekülésem ebből az ocsmányságból! Csak el innen! El!” Andy volt a második legtapasztaltabb srác a rajunkban, ő vette át a rajparancsnok tisztét. Állati klassz srác volt - fehér srác. Milwaukee-ból való... Akkor már kezdtem megtanulni a többiek nevét, kezdtem róluk tudni egyet-mást - a nevüket, meg hogy hová valósiak... Így ismerkedtem meg egy Cope nevű sráccal, ő lengyel származású volt - de tisztára dilinyós fickó. Ha ő nincsen, azt hiszem, egészen tropára mentem volna Vietnamban, ő tartotta bennem a lelket. Csodára habókos volt... Megesett, hogy a tűzharc kellős közepén, amikor körülöttünk egymás után nyiffantak ki a srácok, ő csak nevetett. Azt akartam, hogy rám is átragadjon ez a szédült hangulata. Átsegített sok mindenen.

Azon az éjjelen, amikor először voltunk együtt Cope-pal, egy elhagyatott kis tanya mellett ültünk. Együttes erővel építettünk magunknak egy nyamvadt kis fedezéket, és abban ücsörögtünk. Aznap éjjel az egyik tengerészgyalogos lelőtte egy társát. Ez is nagyon megrázott engem, de még mindig volt tanulnivalóm... Szóval, csak üldögéltünk odakint. Előttünk vagy tíz lábnyira volt egy kis bozótos. Ott gubbasztottunk vele szemben, és ami azt illeti, eléggé le voltunk hervadva. „Őrködj először tel” - mondta Cope. „Oké, fiacskám” - feleltem. Így hát ő elaludt, én meg csak ültem és váltig figyeltem a bozótot. Lehet, hogy láttam is valamit azon az éjszakán, lehet, hogy nem - magam se tudom -, de valami neszt hallottam a bozótból, és azt mondtam: „Az ördög vigye!”

Cope meg felriadt, és úgy felpattant, mint egy gumilabda. „Hé te, van ott valami?” - kérdezte. „Aha, azt hiszem” 88

dünnyögtem. Ezzel mindketten felálltunk, és lassan megcéloztuk a bozótost. Aztán Cope hirtelen tüzelni kezdett. Én nem láttam semmit, ő azt mondta, látott valamit. Persze én is tüzelni kezdtem - megeresztettem néhány sorozatot -, ő meg odavágott egy gránátot. Erre aztán jött a drót: „Mi a túró ez, fiúk, mi a túrót lövöldöztök? Van ott valaki?” - „Nem tudom, öregem, én nem megyek oda. Ha meg akarod nézni, nézd meg magad” - mondtuk, és csak ültünk ott, egész éjjel le se hunytuk a szemünket. Mert tegyük fel, hogy szemközt kuporog egy nyavalyás, és mi nem lőjük le... Ezért egész éjjel ott ültünk, és kigúvadt szemmel néztük azt a rohadt bozótost. Egész éjjel tört bennünket a frász.

Ez a Cope ráncigált engem keresztül majdnem minden ütközeten. Tartotta bennem a lelket. És mennyi szajrét ös�szehordott! Igazi ügyeskedő volt. Az egész raj mindig tele volt cuccokkal... Cope néhanapján beutazott Da Nangba, és vett valamit a rajnak - mindig ő látta el mindennel az egész társaságot. Egyszer például mindenkinek vett olyan bozótkalapot - tudja, azt a vacakot, amit az ausztrálok viselnek. Máskor meg hozott egy magnót, és oltári sok dohányt költött rá, hogy fölvegyen mindenfélét. Dobálta a pénzt a wurlizerba, meg lemezről is vett föl, meg minden.

A szalagokat hazahozta, és a raj hallhatta a legújabb slágereket. Előfordult, hogy bement a zászlóalj-parancsnokságra, és szerzett kártyát meg ilyesmit. Az a srác igazi bandavezér volt, én mondom - ő tartotta a lelket az egész rajban.

Talpraesett fickó volt - akár egy felderítő. Annyira jó haver volt, hogy nemcsak a mi rajunk szerette: az egész szakasz odavolt érte. Aztán egyik éjjel rajtakapták. Agyon is lőhették volna azért a baromságért - mármint a dekkolásért.

89

Azon az éjjelen Cope-nak figyelő őrsre kellett mennie. Előtte bent voltunk - nem a zászlóalj körletében ugyan, de volt egy kis táborhelyünk a bozótosban -, és tudtuk, hogy odakint közel az ellenség, mert egész nap támadtak bennünket, tüzeltek ránk. Cope-nak volt egy lövészosztaga, amely szokás szerint négy emberből állt - vagyis volt négy embere, és azokkal kellett kimennie a figyelő őrsre... Hát amint ott üldögéltünk és beszélgettünk, Cope egyszerre csak azt mondja: „Ide figyeljetek emberek, egy fenét megyünk ki. Azok a kurvapecérek odakint elkapnak bennünket. Majd én megmondom nektek, mit csinálunk...” Azzal fogta a rádiót, és bevitte a kis kalyibába, amit magunknak építettünk. A híradós is bement utána, a négy ember meg követte... Egész éjjel ott tanyáztunk a kalyibában - beszélgettünk, szívogattunk, tettük, amire épp kedvünk szottyant. Úgy körülbelül óránként a híradós azt mondta: „Pszt!” - és kapcsolta a zászlóaljparancsnokságot, amely cirka ötvenlábnyira volt tőlünk. Azzal a rádióval az ember akár ott is ülhet az orruk előtt - nem tudják megállapítani, hol van. Csak mondják, hogy menjen ide, menjen oda, kirajzolnak neki egy egész térképet...

K: Mit gondoltak magukról, hol vannak?

V: Több száz yardnyi távolságban - kinn a dzsungelban. Közel a vietkongistákhoz... A fickó meg azt mondta a készülékbe: „Itt az egyes számú figyelő őrs. Nem észlelünk semmit... később jelentkezünk... vége.” És katt... Tudja, ezt gyakran csináltuk. Én is megcsináltam, amikor őrvezető lettem és volt egy lövészosztagom. De Cope-ot rajtakapták azon az éjjelen. Nem tudom, hogyan történt, min bukott le, de valami történhetett. Senki se árulta be... Valaki arra járhatott - talán egy őrmester, aki ellenőrizte a dolgokat.

Az a zöldfülű hadnagy, az eléggé bírta Cope-ot, mert Cope 90

néha vitt neki egy kis szajrét. Ezért nem is csinált semmit, csak figyelmeztette. Hivatalos figyelmeztetésben részesítette, aztán rámosolygott, mintha azt mondaná: „Szegény öregem, ezt ne tedd többé...” Még hátba is veregette. Pedig ezért főbe lőhették volna azt a dilinyóst. Derék kis hadnagy... Zöldfülű volt még. Ő is dekkolt... Egyszer parancsot kaptunk, hogy keljünk át valamilyen rohadt vízen. A Charlie-k meg lövöldöztek ránk a túlsó partról. „Gyerünk már - mondta egy srác -, elvégre parancsunk van.” De mi csak ültünk és néztük, hogyan röpködnek a golyók a víz fölött, ahol nekünk át kell menni. „Márpedig én nem kelek át ezen a folyón” - jelentette ki a hadnagy. És rádión közölte a parancsnoksággal, hogy már odaát vagyunk. Mert amikor igazán nagy a kockázat, akkor ott eheti meg az egészet a fene.

De egyszer tanúja voltam, hogy Cope lelőtt egy öregas�szonyt. Megölte... Ez azért megmászta a májamat...

K: Miért ölte meg?

V: Ezzel kezdődött a mészárlás, amiben benne voltunk.

K: Melyik városban történt?

V: Nem tudom. Csak falu volt az, nem város - Quang Tri közelében, a demilitarizált övezettől délre.

K: Mikor volt ez?

V: 1967 novemberében, közvetlenül a „Medina” hadművelet után. Ott voltunk azok közt az istenverte hegyek közt, és várakoztunk. Fényes nappal volt. Cope ment elöl, én mögötte fedeztem. Én meg Cope meg egy Hollywood nevű srác, mi irtó jól megvoltunk együtt. Mint régi cimborák... Akkor már mindegyikünk elég tapasztalt volt, részt vettünk egy csomó ütközetben, és még mindig éltünk... Szóval, Cope egyszer csak leült a földre, és én is letanyáztam - fáradt voltam. Hol�lywood valahol hátul maradt. Cope figyelmét fölkeltette vala91

mi a földön. Én nem törődtem vele, mit néz, meg egyáltalán, de néhány perc múlva odaszólt nekem: „Gyere már apafej, nézd ezt a faramuci dolgot!” Odamentem és olyan mókásat láttam, amilyet még soha életemben. Tudja, vannak ott olyan óriás vöröshangyák - marha nagyok -, és kettő összeverekedett közülük. Cope meg én csak ültünk ott és bámultuk őket. „Ez az enyém, az a tied” - mondta ő. De egyszer csak halljuk ám, hogy egy srác így szól: „Hamarosan támadunk.” „Ide figyelj, öregem - mondom én -, nem tudlak fedezni egy 79-essel.” Mire ő hátraszól Hollywoodnak: „Hollywood! Gyere fedezni!” Az jön is, de ahogy kibukkan a tisztásra, csak úgy záporoznak a rohadt golyók a feje fölött. Automata-sorozat.

Pa-a-ang... Az isten verje meg! Jól kieresztem a 79-est, hogy fedezzem őt, és Cope is lőni kezd egy karabélyból...

De aztán rádión jelezték, hogy a többiek felzárkóznak a másik oldalról, mi meg zárkózzunk fel erről az oldalról, így nem is tudom, hogy megöltem-e azokat az embereket vagy sem nehéz volna megmondani. Annyi szent, hogy láttam néhány embert egy kunyhó felé rohanni - gyerek nem volt köztük, csak egypár nő. És akkor ránkkiáltott Cope: „Hé fiúk, ott egy Charlie! Intézzétek el a nyavalyást, de gyorsan!” Én megfordultam, céloztam és tüzeltem a kunyhóra. El is intéztem azt a pasast, összerogyott - beleeresztettem vagy négy sorozatot, és valamennyi telitalálat volt. Ha tehát az emberek abban a kunyhóban bújtak meg, akkor mind meghaltak. De nem kutattuk át a kunyhót. Közelebb érve, észrevettünk ott egy bunkert - egy földbe vájt bunkert. Rajvonalba sorakoztunk, úgy mentünk oda. Cope megállt, és bekukucskált a bunkerba. „Nézd ezt a vén spinét, öregem!” - szólt hátra. Mire én is odamentem a bunkerhoz, és ott volt az az öregasszony - igazán nagyon idős asszony volt, tán nyolcvan éves is lehetett.

92

Kifelé mászott abból a vacakból. És mialatt épp elfordultam egy pillanatra, Cope beleeresztette a fél tárát. Gépiesen csinálta... én meg halálra rémültem, mert nem gondoltam, hogy lőni fog. Elugrottam onnan és rámeredtem Cope-ra talán egy percig is bámultam rá. „A fene beléd - hát lelőtted ezt az öregasszonyt?!” - szólaltam meg végül. De már nem mertem benézni a bunkerba. Biztosan ripityára szét volt lőve az a szerencsétlen. Hollywood odarohant és benézett, aztán felüvöltött: „Az ördög vigyen el Cope, nézd ezt a förtelmet, te hülye, nézd meg, mit csináltál!” Mire Cope fogta magát, előhúzott egy gránátot, és bevágta a bunkerba. Millió darabra szaggatta szét az öregasszony tetemét. Cafatokká...

K: Miért tette ezt Cope?

V: Azt mondta, egyszerűen csak csinálni akart valamit.

K: De miért épp ezt csinálta?

V: Nem szolgált magyarázattal.

K: Es maga mit gondol? Tudnia kell, hiszen jól ismerte őt...

V: Nem tudom... Egy darabig csak állt ott és bámulta, ami megmaradt a tetemből. Összeráncolta a homlokát. Irtó komor lett az arca. Én sarkon fordultam és elmentem onnét.

Aztán kezdtük sorra felgyújtogatni a kunyhókat, gyufával meg öngyújtóval. Emberek is voltak bennük. Ha megpróbáltak kijönni, lelőttük őket. Egy idő múlva megcsapta az orrunkat az égő emberi hús szaga. Az aztán a förtelmes szag...

Cope fogott egy rongyot és az orra elé kötözte, annyira nem állhatta az égő hús szagát. Közben a srácok lelövöldözték az állatokat is. Halomra ölték a bivalyokat...

A mi szakaszunk állta el azoknak az útját, akik el akartak menekülni az égő kunyhókból. A falu másik végén működött a támadó szakasz - onnét is futva menekültek az emberek. De a támadó szakasz leöldöste őket, lemészárolta az egész fa93

lut... A mi feladatunk az volt, hogy elálljuk a menekülés útját, és megöljük azokat, akik belénk szaladnak. El is kaptuk őket!

Beszorítottunk mindenkit a két szakasz közé. Én fölmentem egy kis dombra. Volt ott vagy nyolc-tíz tehén.

Közéjük eresztettem egy sorozatot a 79-esemből - szétugrasztottam őket. Azok meg egyenesen belerohantak egy géppuskás osztagba, amely épp a közelben foglalt állást. Ta-tata-ta - és mindet kinyiffantották. Darabokra szaggatták őket.

Irtó nagy muri volt! Mi csak néztük, ahogy rakásra lőtték a teheneket.

Aztán mentünk tovább, és megpillantottunk egy meglehetősen tágas, helyre kis házat. „Whit - mondta Andy -, eridj az osztagoddal, vegyétek gondjaitokba azt a házat!” „Oké, kisapám” - mondtam én, aztán előszólítottam Hollywoodot meg Skipet - ő cipelte a rakétalövedékeket -, és átkeltünk egy kis patakon a házhoz. Én tüzet nyitottam a 79-esemből, mielőtt bementünk volna. Téglaház volt... Hollywood megközelítette az egyik oldalról, Skip a másikról. De mindketten megvadultak. Behatoltak a házba, és nekiestek a falaknak, téptek-szaggattak, szétdúltak mindent. Utánuk én is bementem. Hollywooddal elkezdtünk pénz után kutatni - sokan rejtegetnek arrafelé pénzt. Aztán felégettük a házat, és körös-körül is fölperzseltünk mindent.

K: Mit gondol, hány embert öltek meg a mészárlás során?

V: Nehéz lenne megmondani... Teljesen megsemmisítettük azt a falut. De nem tudom biztosan, mennyien voltak ott.

Az ottani falvak szétszórt településekből állnak - talán harmincan ha élnek egy ilyen településen, de minden ötven vagy száz yardra jut belőlük egy. Mi meg letaroltuk mindet - nem maradt utánunk semmi.

K: Hány ilyen kis településen mentek keresztül akkor?

94

V: Tizenhárom volt egymáshoz közel, egy kicsiny völgyben. És én még aznap éjjel hallottam, amint a parancsnok elrendelte, hogy meg kell ölni a gyerekeket. Ott álltam közvetlenül mellette...

Az egyik srác csapdába lépett, és odarendeltek egy helikoptert, hogy elszállítsa. Ezért aztán gyűrűt kellett formálnunk, hogy őrizzük a leszálló helikoptert. Történetesen épp a parancsnok mellett álldogáltam, amikor a híradós telefonon jelentette: „Figyelem, parancsnok! Összefogdostunk néhány gyereket. Mit kíván, mit csináljunk velük?” Mire a parancsnok azt felelte: „Ördög vigye, tengerész, maga nagyon jól tudja, mit csináljanak velük! Öljék meg a fattyúkat! Ha nincs annyi vér a pucájukban, hogy megöljék őket, akkor majd odamegyek én, és saját kezűleg ölöm meg a nyavalyásokat!” „Igenis, uram!” - mondta a híradós, és letette a kagylót... Úgy két-három perc múlva gépfegyverropogást hallottam, és gyereksírást. Csecsemősírást hallottam, meg azt, hogy egy csomó gyerek torkaszakadtából visít. Tisztán hallottam a hangjukat... Egészen közel voltam. És hallottam a géppuskát is. Az ember mind közül felismeri a géppuska hangját. Sok gyerek lehetett ott... Az egész húsz-harminc másodpercig tartott. De nem kaptuk el... nem kapták el mind a gyerekeket.

Ezt onnan tudom, hogy másnap egy másik településen láttam egy kislányt. Egészen felkavart... Tudtam, hogy a szüleit megölték. A kisöccse is vele volt. Csakis az öccse lehetett... a karján cipelte. Csak úgy állt egy fánál, olyan „mi történik itt?” arckifejezéssel. Látta, hogy leromboljuk a falut. Volt ott két bivaly egy nagy gödörben - azt hiszem, ilyenekben tartják őket éjszakára. Mi odamentünk... úgy öt-hat lábnyira lehetett ez a terebélyes fától, ahol a kislány állt. Ő meg csak álldogált a fánál... karján az öccse... Odaléptünk a gödör 95

széléhez, és Hollywood azt mondta: „Nézd ezeket a fránya dögöket. Most csinálunk egy kis cirkuszt.” Szóval, ott az a két bivaly - nem tudnak elmenekülni, moccanni se tudnak.

Hollywood meg előhúz két gránátot... kibiztosít... behajítja őket a gödörbe és visszahúzódik. Hatalmas robbanás - még a föld is megremeg. A bivalyok meg bőgnek veszettül...

Visszamegyünk a gödörhöz... lenézünk. A bivalyok szét vannak cincálva. Az egyiknek az oldalában egy nagy lyuk - akkora, mint egy emberfej. Látni az egész belső részét... És kilógnak a belei... meg minden... De nem döglött meg - csak fekszik ott és bőg. Hollywood meg élvezi a dolgot.

Röhög. Aztán azt mondja: „Na, megadom a kegyelemlövést a nyomorultnak” - és ezzel beleereszti majd az egész tárat az állat fejébe. Az a kislány meg csak áll és néz bennünket. Nem tudja, mit mondjon. Ahogy elmegyünk mellette, még mindig csak néz. Az öccse sír..., de ő csak néz, egyre néz... kicsit értetlenül. Szinte kábán... Talán öt vagy hatéves lehetett. A kisbaba meg egyéves se volt. Otthagytuk őket a fa alatt. Nem is tudom... félek még kimondani is..., de azt hiszem, megölték azt a kislányt. Én elmentem onnan. Nem akartam látni... Tudtam, hogy előbb-utóbb arra jön egy srác, és a szemem láttára lelövi... és ezt nem bírtam volna ki. Ezért inkább elmentem. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik srác megölte. Tervezgettem, hogy örökbe fogadok egy olyan kis tökmagot. Irtóra tetszettek nekem. Rettenetesen bírtam azokat a kis kölyköket. Otthon egy egész albumra való fényképem van - én csináltam őket egy kis Swinger-géppel -, és minden egyes kép gyerekeket ábrázol. Volt, hogy összeszedtem annyi kölyköt, ahányat csak bírtam, a karomba, a nyakamba csimpaszkodva, meg mindenüvé, és valaki levett.

96

Ez volt az egyetlen nagy mészárlás, amiben részt vettem. De alig volt nap, hogy ne öltünk volna meg polgári személyeket, ha épp a közelünkbe kerültek. Az ember ott lődörgött egy faluban, és nem messze tőle megszólalt egy srác: „Hé öregem, lődd le ott azt a pasast!” Mire a társa megfordult, és bele az M-16-ossal a férfi mellkasába... Egyszerű parasztember volt... nem viselt fegyvert. Mindennapos esetnek számított, hogy lelőttünk egy polgári személyt, csak úgy - pusztán a hecc kedvéért.

K: Hogyan bántak a foglyokkal?

V: A foglyokkal? Nem ejtettünk mi sok foglyot... Egyszer elfogtunk egy fiatal fickót. Cope fogta el... Alacsony kis fickó volt, és volt ott nálunk, a szakasznál egy nagy darab fekete őrmester. Az odajött, nyakon ragadta a kis legényt. Olyan volt, akár egy hústorony... hat láb, öt hüvelyk magas, és nyomott vagy kétszáz fontot. Galléron ragadta a fickót, és belenyomta a térdét a gyomrába meg az ágyékába. Azt hittem, azonnal kettétöri a nyomorultat. Még nézni is rossz volt...

Mondtuk is: „Csak csinálja - majd kinyomja a szuszt belőle!”

Azon a reggelen támadtunk. Egészen fent voltunk északon - közvetlenül a demilitarizált övezet mellett. A tüzérségi megfigyelő repülőgépek nagy csapatmozdulatokat jeleztek, erre kiküldtek minket - rohamcsapat voltunk -, hogy lesből rajtaüssünk az ellenségen. Még napkelte előtt elértük a demilitarizált övezetet. A lövészosztagom készenlétben állt. Volt telefonom is - mindegyik lövészosztagnak volt. Az embereim elfoglalták állásaikat, én képeslapot olvasgattam... Egyszer csak hallom ám, hogy hívják a századparancsnokságot, mondván, hogy két ellenséges katonát vettek észre vagy tíz yardnyira. Cope beszélt a telefonba: „Hadnagy, kiszúrtunk két mocskos kurvapecért tíz yardnyira előttünk. Nyissunk 97

tüzet?” „Nem, várjanak még egy percig” - felelte a hadnagy.

Mire ledobtam a képes újságot és töltöttem.

Alig egy perc múlva tüzet nyitottak. Hallottam a golyókat fütyülni. Nem tudom, ki kezdte, de mindenki tüzelt.

A hadnagy beleszólt a telefonba: „Whit, tartsa szemmel a hátvédet.” „Igen, uram” - mondtam, de a mi kis parancsnokunk már jött is lefelé a dombról, mint az istennyila, és üvöltött: „Álljanak be abba a rohadt rajvonalba!” Ő maga meg ott álldogált, mint egy idióta, ordítozott, parancsokat osztogatott: „Ebbe az irányba támadunk!” Újonc volt még az istenadta - talán két hónapja ha puskaport szagolt. Nem tudta, mit csinál. Kikiabálta a tüdejét.

Hamarjában átcsoportosítottam az osztagomat. Én voltam a rangidős 79-es lövész a szakaszban... A hadnagy odakiáltott: „Whit, hozzám!” Jelentést tettem neki. „Azt akarom, hogy beleeresszen néhány sorozatot abba a bozótba” - közölte. „Igen, uram” - és kilőttem három sorozatot. Mire azt mondta a marha: „Előrenyomulunk... Támadni fogunk... Rohamra-a!”

Teljesen nyílt terep volt - sehol egy fedezék. A hadnagy meg csak üvöltözte a parancsokat. Az ember egyszerűen nem csinál ilyesmit tűzharc kellős közepén... Felfejlődtünk, és öt másodperc múlva elszabadult a pokol. Velünk szemben azok is rajvonalba fejlődtek, és tüzet nyitottak. És elsőnek ki más sebesült meg, mint a hadnagy. Három lábnyira állt tőlem, és a golyó ereje ledöntötte a lábáról.

Mint amikor egy istenverte repülőgép felszáll és rögtön lezuhan... Én először is a földre vetettem magam. Ott feküdtem fedezetlenül... Aztán fölugrottam, sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Egy másik srác ott rohant a nyomomban.

98

Az egész szakaszból csak mi ketten maradtunk - a többi elesett, megsebesült vagy csapdába került.

Egy csűr mögött kötöttünk ki, az a srác meg én. A hadnagy meg ott volt vagy tíz lábnyira, és valakit szólongatott. „Vajon kit szólíthat?” - tűnődtem. Hát ki mást, mint engem! „Whit, eltaláltak! Whit, eltaláltak!” - óbégatta. Megfordultam és odaüvöltöttem a másik srácnak: „Fedezzél! Az ördög vigyen el, fedezzél!” És kivágtam egy John Wayne mutatványt: visszamentem, hogy kihozzam a pasast, mert a nevemen szólított.

A Charlie-k meg nem lőttek. Olyan könnyen eltalálhattak volna, mint egy céltáblát. De hagyták, hogy odamenjek. Nem volt semmi fedezékem. Ők kíméltek meg - tudom jól. Amikor fölszedtem a földről a hadnagyot, ő újabb lövést kapott - a lábába. De rám senki se lőtt. Vajon miért? Mert fekete vagyok? Nem tudom...

Odavonszoltam a pasast a csűr mögé. A golyó átfúrta a tüdejét. Kapkodva szedte a levegőt.

A híradósunkat Sullynak hívták. Leadta a drótot, hogy lőjenek ki füstgránátokat. Jött is a füst - így tudtunk mozogni.

Sully meg én hátrafelé cipeltük a hadnagyot. Hívtunk még néhány tengerészgyalogost: „Hé, egy kis segítségre van szükségünk!” De akkor egyszerre csak Hollywood hangját hallottam - segítségért kiáltozott. „Szanitéc, szanitéc!” - ordította.

Ettől egészen odalettem, mert azt hittem, megsérült. Három másik tengerészgyalogos sietett a segítségére, de egy sorozat leterítette mind a hármat. Fehérek voltak... Az egyik meghalt, kettő súlyosan megsérült - kezén, lábán.

Végre megláttunk egy szanitécet. Életében először volt kint a fronton, és irtóra berezelt. Ráüvöltöttem: „Erre, te nyamvadt alak - erre!” - és Hollywood felé mutogattam. A szanitécnek összegöngyölhető hordágy volt a hátán. Rászóltam, hogy 99

dobja oda nekem. A hadnagyot ráfektettük a hordágyra, kétlépésnyit mentünk, és Sully golyót kapott. Ő is fehér volt pontosan úgy festett, mint Clark Gable. Éppen olyan bajusza volt, mint annak - mindig bebújt valamelyik lövészgödörbe, és nyírogatta... Képtelen volt elhinni, hogy megsebesült. „Eltrafáltak... Lehetséges ez?... Eltrafáltak ...” - hajtogatta. A fenekébe lőttek... És mindez nem volt elég: jöttek a füstgránátok. A hangjuk, akár az aknáé... Az egyik tőlem négy-öt lábnyira csapódott be. Én meg csak vonszoltam hátrafelé a hadnagyot. Végül megpillantottam egy fekete meg egy fehér tengerészgyalogost... Ők ketten segítettek cipekedni.

Aztán visszamentem, hogy megnézzem, mi van Sullyval és Hollywooddal. Letettem a 79-esemet, helyette felragadtam a 45-ősömet, és visszamentem a bozóthoz. „Sully, hol vagy?”

- szólongattam. A néger tengerészgyalogos visszajött velem.

Ketten megragadtuk Sullyt - kúszni se tudott, mert nem tudta mozgatni a lábát. Akkorra már abbahagyta a hülyéskedést, nagyon úrrá lett rajta a fájdalom. Elvonszoltuk onnan...

A sebesülteket egy hatalmas bombatölcsérben helyeztük el. A srácok egy része ott maradt a védelmükre, én meg azt mondtam: „Emberek, valakinek vissza kellene jönnie velem.

Egy önkéntes jelentkezőre van szükségem.” Hát, olyat én még életemben nem láttam! Egy árva mukkot se szólt erre senki... Így aztán nekivágtam egyedül, hogy kihozzam Hollywoodot... a latyakon át, golyózáporban. „Hollywood!” - üvöltöztem a nevét. És amikor már háromszor vagy négyszer szólítottam, meghallotta. „Erre, erre!” - kiáltott.

Két fekete tengerészgyalogos kúszott mögöttem. „Menj csak, mi fedezünk” - mondták. Én meg felpattantam és fu100

tottam vagy öt-hat yardnyit Hollywood felé. Ott volt vele a szanitéc is, meg egy másik srác. Hollywood nem sebesült meg - ő próbált bekötözni egy srácot. Annak nagyon csúnya sebe volt, és ráadásul teljesen elment az esze - el akart rohanni. Volt ott még egy srác, annak meg szétloccsantották a fejét. Hollywood úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy meg akarom kérdezni, ki az, de félek - attól tartok, hogy netalán Cope. Végre kiböktem: „Ki az ott?” „Moe” - felelte ő. Az is a cimborám volt... aznap reggel együtt voltunk őrségen. Egy connecticuti kisvárosból származott, és reggel még arról mesélt, mit fog csinálni, ha hazamegy... mi vár ott rá.

Andy is ott tanyázott a közelben, egy szikla mellett. „Hol vannak a többiek?” - kérdeztem tőle. „Ott elöl, a földhöz szögezve” - válaszolta, mire nekem se kellett több, kúszni kezdtem előre. Úgy volt az, hogy Moe-ra pillantottam, aztán kúszni kezdtem... Hollywood füst-kézigránátokat dobált elém. Hamarosan elértem egy fedezékhez - volt ott egy nagy szikla, és a fedezékben két tengerészgyalogos. Ügy ültek, mint aki kővé dermedt... semmihez se tudtak kezdeni. Volt velük még egy srác, de az moccanni se bírt: öt lövést kapott. És a fedezékben állt egy géppuska is.

Mögülem előugrott egy srác, be a fedezékbe, és tüzelni kezdett a géppuskából. Megkértem az ottaniak közül egy 79-es lövészt, hogy dobja oda nekem a 79-esét - én aztán tüzet nyitottam a szikla mögül. A többiek pedig hátracipelték a sebesült srácot ugyanazon az útvonalon, amelyen mi odajöttünk... Így egyedül maradtunk - a géppuskás meg én.

Csakhamar megjöttek a lökösök. Vörös füstöt eregettek pont a fejünk fölé. A vörös füst ellenséges állásokat jelez...

Akkor aztán tudtam, hogy nagy bajban vagyunk.

A Charlie-k is megtanulták, mit jelent a vörös füst. Tudták, 101

hogy a lökösök egykettőre rájuk mennek bombákkal és napalmmal. Így hát tágulniuk kellett onnan. Mi meg ahelyett, hogy visszavonultunk volna, kivártuk, amíg a Charlie-k kiugráltak a fedezékeikből, pontosan a mi állásunkkal szemben, és menekülni próbáltak. Akkor aztán szüret volt... Sorra lepuffantgattuk őket. Irtóra élveztem, hogy felkapom az egyik fegyvert, tüzelek, aztán kapom a másikat.

Egyszer csak meghallottuk, hogy közeledik felénk az ellenséges aknatűz. Ezért szedelődzködni kezdtünk, hogy otthagyjuk az állást. Egy harckocsink ott jött mögöttünk, szedte föl a sebesülteket és a halottakat... Na és ahogy kúsztam, egy aknasorozat vágódott be mellettem. Repesz ment a két karomba, a hátamba és a lábaimba. A légnyomás felkapott és levágott a földre. Minden elsötétült előttem, karikák táncoltak a szemem előtt. Rémülten üvöltöttem: „Eltaláltak!” Nem éreztem a lábaimat... azt hittem, mind a kettőt levitte a robbanás... nem mertem odanézni... A másik srác is megsebesült. „Mennyire súlyos a sebesülésem?” - kérdeztem tőle. „Nem vészes” mondta. És akkor lenéztem a lábaimra. A terepnadrágom cafatokra szakadt, mind a két lábamból csurgott a vér. „Gyerünk! mondta a srác. - Tűnjünk már el innen!" De én nem tudtam mozogni. Elkészültem rá, hogy meghalok. „Uramisten, hagyj engem meghalni” - fohászkodtam magamban. A lökösök bármely pillanatban bombázhatták a terepet. Azt hittem, mindennek vége.

Akkor az a srác megfogta a kezemet, és vonszolni kezdett. A töltényszíjamra akasztott kulacsok akadályoztak, ezért levette a szíjamat, és húzott tovább. Hamarosan jöttek a lökösök, és szórták a bombákat. Ha akkor napalmot szórnak, megöltek volna bennünket...

102

Csak feküdtünk ott egy darabig, miközben körülöttünk robbantak a bombák. Aztán olyasvalami történt, amit soha nem felejtek el. Az a harckocsi ott ment el mellettünk. Mi ordítozni kezdtünk. A másik tengerészgyalogos torkaszakadtából üvöltött: „Megsebesültünk! Gyertek, segítsetekt” És a harckocsi legfeljebb húsz yardnyirá volt... Átkozottul biztos vagyok benne, hogy hallottak bennünket. Hallották a kiáltásainkat. De a harckocsi csak hátrált. A nyávalyás megfordult, és otthagyott bennünket a legnagyobb szarban.

Amikor véget ért a harc, jött egy szakasz, hogy megszámlálja a halottakat, és megtaláltak minket, amint ott hevertünk, Csodálkoztak. hogy valaki is túlélte a bombázást.

Először tábori kórházba kerültem. Az egyik Paris Island-i kiképzőnk is ott feküdt a kórházban. Két hete volt Vietnamban, és ugyanabban a csatában sérült meg, amelyikben én. Öt lövést kapott.

Láttam, hogy az orvosok néznek. Mintha csóválgatták volna a fejüket... aztán valamit irkáltak, adtak egy injekciót, és kész voltam. A műtőasztalon tértem magamhoz, Phu Biában. Az orvosok itt újabb injekciókat adtak, és mégint kész lettem... Ágyban tértem magamhoz. Úgy festettem, mint egy múmia - tetőtől talpig bepólyáltak. Mellettem feküdt a cimborám, Skip... a szomszéd ágyon. Irtó súlyos állapotban volt - gyomorlövést kapott. Nem tudom, megúszta-e vagy sem. Szemben velem feküdt Sully. A hasára fektették, mert a hátsó felén sebesült meg. A mi egységünk alaposan kifogta ezt a csatát...

Engem hamarosan hordágyra kötöztek, és föltettek egy Da Nangba induló gépre. Néhány napot ott töltöttem a légierő kórházában, aztán repülőgéppel átvittek Cam Rahn Bayba.

Amikor ott leszálltunk, azt hittem, otthon vagyok. Hatalmas kivilágított betonkifutó... aszfaltos utcák... járdák. A gépen 103

ápolónővérek járkáltak. Azt mondtam magamban: „Na, kint vagyok a slamasztikából - hazakerültem.” Akkor ébredtem, és hirtelen Amerikában képzeltem magam. Aztán láttam, hogy elhúz egy dzsíp egy 60-as géppuskával, és azt gondoltam: „Dehogyis vagyok én Amerikában... el se hagytam Vietnamot.”

Kitoltak a gépből, fel a mentőautóra, és kórházba szállítottak. Már közeledett a karácsony...

A szárazföldi haderő kórházába kerültem, és elmondtam a katonáknak, hogy én már megjártam a dzsungelt..., hogy amíg ők olcsón megúszták, a tengerészgyalogosok vívták az igazi háborút.

Hát amint ott fekszem az ágyban, egyszerre bejön egy csomó pasas... viasszal kenik a padlót, mossák a falakat, kitolnak néhány ágyat, hogy az egész ne hasson olyan zsúfoltnak.

Tudtam, hogy még aznap délelőtt lesz valami, de nem tudtam, mi a fene lehet az. Ilyesmit azelőtt sose csináltak. „Jön a jóember” - mondták a többiek. „Kicsoda?” - kérdeztem. „Hát L. B. J.”* - felelték a srácok... Aztán betódult a terembe egy sereg újságíró fényképezőgépekkel meg lámpákkal meg minden egyébbel. Utánuk jött néhány tiszt és Johnson elnök Ky marsallal. Westmoreland is ott volt...

Johnson mindegyre megállt és elbeszélgetett a sebesültekkel, az újságírók meg buzgón jegyeztek minden szót, és milliószám csinálták a felvételeket... Az én ágyamhoz is odajött. Az egyik tiszt azt mondta neki: „Ez Whitmore őrvezető, harc közben megsebesült” stb. stb. ... Az elnök megállt az ágyamnál - ezerszínű hawaii inget és barna nadrágot viselt. Megszorította a kezemet, és azt mondta: „Hogy érzi magát?” Én * Lyndon B. Johnson - A szerk.

104

úgy éreztem, halálomon vagyok, de azt feleltem: „Remekül, uram, igazán remekül.” Ő rám nézett, és kijelentette: „Amit maga tett a hazájáért, azt mi rendkívül nagyra értékeljük.”

Aztán bemutatta Kyt, aki egy vékony, cingár kis kurvapecér. Ő is kezet rázott velem. És aztán még Westmoreland is.

Johnson látta, hogy agyon vagyok bagyulálva - nincs hely, ahova egy medáliát tűzhetne. Ezért a párnámra tűzte. Azt mondta, bizonyára alig várom, hogy visszamehessek és befejezhessem, amit elkezdtem. Az ám, várta a fészkes fene, de nem én!

Egy idő múlva Japánba szállítottak. Hosszas operáción estem át - mindennap újabb repeszdarabokat szedtek ki belőlem.

Nem tudtam járni. „Maga sose megy már vissza Vietnamba” - mondta az orvos. És én azon voltam, hogy újra megtanuljak járni. Soká tartott. Először tolószék, aztán mankó...

Fizikoterápiás kezelést is kaptam, meg minden egyebet. Tudtam, hogy nem megyek én már vissza Vietnamba. Próbáltam hát járni - de veszettül nehéz volt. Olyan volt, mintha újra csecsemő lennék... Nagy nehezen azért mégiscsak sikerült csúnyán sántítottam, de mozogtam legalább...

A kórház zsúfolt volt - Jézusom, de még milyen zsúfolt!

Igyekeztek hát kihajigálni az embereket, amilyen gyorsan csak lehetett - mihelyt lábra álltak. Közölték velem, hogy föl terjesztettek Bronzcsillagra vagy Ezüstcsillagra.

A huszonegyedik születésnapomon megkaptam a parancsot, hogy térjek vissza Vietnamba. Ez március 6-án volt... alig két héttel azután, hogy lábra álltam. Alig tudtam járni - erősen sántítottam. De odaát Vietnamban szükség volt az emberekre, a kórházban pedig kevés volt a hely. Tudtam, hogy nem megyek vissza abba a dzsungelpokolba, ahol csak úgy röpködnek a rohadt golyók. Most már, hogy belekóstoltam a 105

civilizált életbe, a világ minden kincséért se megyek vissza...

Vietnam úgy lebegett előttem, mint egy sötét rém.

Volt egy japán barátnőm - irtó merész, szókimondó lány. Én nem is gondoltam volna szökésre, de ő vadul ellenezte a háborút - mint a legtöbb japán. Többször is megkérdezte tőlem: „Miért harcolsz Vietnamban?” És az isten verje meg, mindazok után, amin keresztülmentem, egy rohadt szó nem sok, de annyit se tudtam mondani. Fogalmam se volt róla...

Miután majdnem szitává lőttek, megkérdik tőlem, hogy miért harcolok Vietnamban, és nekem nincs rá válaszom. Nem tudtam...

Folyvást a bombák jártak az eszemben, az öldöklés meg a harckocsi, amelyik elment és sorsomra hagyott.

Nem sokkal ezután megszöktem.

Most egy bútorgyártó cégnél dolgozom itt Stockholmban mint targoncavezető. Fene jó lakásom van... Minden oké. Itt kellemes az élet.

„És nem volt ott más, csak a puszta, fölperzselt föld”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Ifjabb Joseph Arthur Doucette a nevem. Philadelphiában születtem, Pennsylvania államban, de 1945 novemberében a családunk New Hampshire-be költözött. Apám ott síiskolát nyitott - máig is azt vezeti.

K: Mikor lépett a hadsereg kötelékébe?

V: 1961. július 17-én. Tizennyolc és fél éves voltam akkor.

Elvégeztem a középiskolát, és csalódottságomban otthagytam a wisconsini egyetemet. Intellektuális erőpróbát vártam, és csupa hanta volt az egész. Elvégeztem egy szemesztert, de aztán faképnél hagytam a társaságot. Tudtam, hogy amúgy sem úszom meg a sorozást, ezért önként jelentkeztem, hogy túl legyek rajta. Akkoriban nem volt semmi érdekes foglalatosságom. Gondoltam, bevonulok most, ahelyett, hogy várnék addig, amíg valami igazán fontosat csinálok az életben és abban akadályoznak meg.

K: Hová került?

V: Az alapkiképzést a New Jersey-i Fort Dixben kaptam.

Azután kilenchetes kódolási tanfolyamot végeztem Fort Gordonban - Georgiában. Onnan Dél-Koreába kerültem, az 51-es zászlóaljhoz. Három évig maradtam ott, és mondhatom, nagyon jól éreztem magam. Valósággal elbűvölt ez 107

az ország... Folyékonyan megtanultam koreaiul. Az ő kultúrájuk egészen más, mint amihez én hozzászoktam, és izgalmas erőpróba volt, hogy bele tudok-e mélyedni... A századnál sokat ugrattak is ezért. „Éppen olyan vagy, mint egy koreai. A dél-koreai hadseregben lenne a helyed” -mondogatták. Még odahaza „biztonsági szolgálatra alkalmasnak” nyilvánítottak - ezt a minősítést meg kellett szereznem ahhoz, hogy kódolói kiképzésben részesülhessek. És amikor Dél-Koreába kerültem, megkaptam a „szigorúan bizalmas szolgálatra alkalmas” minősítést is. Ilyenekre ott nagy szükség volt - meg is adták minden nehézség nélkül a minősítést.

1964 januárjában a Virginia állambeli Fort Lee-be küldtek. Azt azután nem szerettem... Sok fekete bőrű barátom volt - a Hadászati Kommunikációs Parancsnokság 5. különítményénél teljesítettem szolgálatot -, és nem járhattam velük együtt társaságba. Nagyon rossz véleményem van az amerikai Délről.

Amikor a szolgálati időm letelt, nem volt kedvem „kimenni az éledbe” és állást keresni. Akkor már őrmester voltam...

K: Továbbszolgálatra jelentkezett?

V: Igen. A továbbszolgálók választhatnak az állomáshelyek között, és én úgy döntöttem, hogy visszamegyek Dél-Koreába. Tizenhárom hónapot töltöttem ott, aztán a virginiai Fort Monroe-ba vezényeltek, de rövidesen megváltoztatták a beosztásomat, és különleges beosztást kaptam Washingtonban, a Honvédelmi Hírszerző Ügynökségnél. Ekkor ismét lenyomoztak. A „szigorúan bizalmas szolgálatra alkalmas” minősítés sem volt elég - hírszerzői minősítést kellett kapnom. És amikor ez is megvolt, futárként működtem a Honvédelmi Hírszerző Ügynökségnél hat hónapig. Végül 1966 júliusában Vietnamba vezé108

nyeltek. Egy évig voltam ott, az 1. gyalogoshadosztály törzsénél.

K: Hol állomásozott?

V: Saigontól légvonalban mintegy tíz mérföldnyire északkeletre, a Di An-i támaszponton. Ott volt a hadosztály parancsnoksága.

Egy alkalommal Phu Loiból jöttünk visszafelé, és útközben felvettünk három dél-koreai katonát a foglyukkal együtt.

Lerobbant a teherautójuk... A fogoly egy fiatal lány volt, és ők aztán nagyon csúnyán elbántak vele. Egyikük fogott egy M-2-es karabélyt, csőre töltötte, nekinyomta a lány gyomrának, és megparancsolta a szerencsétlennek, hogy húzza le a nadrágját. Rákényszerítette, hogy teljesen csupaszra vetkőzzék, és ott álljon meztelenül a teherautó végében, mialatt áthajtottunk a falvakon. És közben teli torokból üvöltözte a vietnamiaknak: „Ilyenek a ti vietkongistáitok! Mind ringyó!”

Rettenetes volt, hányingert keltő... De ez még mind semmi, más esetekhez képest.

K: Mint például?

V: Felvitték a foglyokat helikopteren.

K: Kicsodák?

V: Az amerikaiak. Ott hallgatták ki őket. És ha nem beszéltek, sorra kilökték az ajtón. Ez gyakran megtörtént. Felvittek hármat-négyet, és a legmagasabb rangú kihallgatásával kezdték. Ha nem vallott, kidobták... A Viet Kong nem így bánik a foglyokkal.

K: Ezt honnan tudja?

V: 1967 márciusában a 26-os gyalogosoknál megismerkedtem egy közlegénnyel, aki egy hónapot a Viet Kong fogságában töltött, a Fekete Szűz hegységben. Tapasztalatból mondta, hogy ővele sokkal jobban bántak, mint ahogy az 109

amerikaiak valaha is bántak a foglyaikkal. Azt mondta, hogy nem kínozták, nem zaklatták, ugyanazt a fejadagot kapta és ugyanolyan elhelyezésben részesült, mint az őrei. Sikerült megszöknie, és így elmondhatta, hogy nem volt panasza a bánásmódra.

K: Tanították magát a kihallgatásoknál alkalmazandó fogásokra?

V: 1966 júliusában érkeztem Vietnamba, és augusztusban portyázó-kiképzésben vettem részt az I. gyalogoshadosztály hadtáp-parancsnokságán. A tiszthelyettesek osztályába kerültem, és ott körülbelül másfél napon keresztül magyarázták a foglyok kihallgatásának módszereit. A mi osztályunkat hosszú távú portyázásra képezték ki, mert szinte valamen�nyien őrmesterek voltunk, és a jövőben ilyen portyákat kellett vezetnünk. Ezért oktattak ki bennünket a foglyok kihallgatásának módszereire is... Elmagyarázták, mit tegyünk, ha a fogoly nem beszél, hogyan kényszeresük rá, hogy valljon, hogyan kínozzuk. Azt mondták, nyomjuk a fejét víz alá, amíg majdnem megfullad, aztán rántsuk ki; húzzuk le a cipőjét, kötözzük össze a két lábát, és verjük a talpát puskatussal; döfjünk bambusznyársat a fülébe, hogy átszakítsa a dobhártyáját; kapcsoljuk hozzá a tábori telefonhoz a hosszabbító zsinórt, a másik végét pedig erősítsük a fogoly heréjéhez, aztán tekerjük meg a telefont, ez magas feszültségű sokkot okoz - az áramnak nincs erőssége, csak feszültsége, de az egész rendkívül fájdalmas. Több ízben hangoztatták, hogy ily módon kell az embereket vallomásra kényszeríteni.

Emlékszem egy jellemző esetre, ami az osztályban történt.

Volt ott egy nagyon fiatal tizedes - az eset után nem is láttuk többé. Ez a tizedes azt mondta: „És mi van akkor... mit kell akkor tennem, ha minderre képtelen vagyok? Szerintem ez 110

valahogy nem helyes... Mire az őrmester, aki oktatta az osztályt, így válaszolt: „A tiszthelyettesek teljesítik a parancsot.”

Más szóval az ember azt teszi, amit mondanak neki...

Ha meg akar bizonyosodni afelől, hogy így volt... az I. hadosztály hadtáp-parancsnokságának kiképzési naplója még nyilván föllelhető. És ezeknek a dolgoknak megvan a tantervük... A hosszú távú portyázók egyik feladata éppen az, hogy foglyokat ejtsenek. És azt is megmutatták nekünk, hogyan kínozzuk őket a helyszínen, ha beszállításuk túlzottan körülményes lenne. Ilyenkor a legegyszerűbb megkínozni őket, s ha kiszedtük belőlük az információkat, meg is ölni.

K: Maga részt vett megsemmisítő akcióban?

V: 1966 decemberében az I. gyalogoshadosztály is bekapcsolódott a „Cédrusdöntés” hadműveletbe, amely három gyalogoshadosztály nagy felkutató és megsemmisítő akciója volt. Részt vett benne az I., a 25. és a 9. gyalogoshadosztály és két könnyű gyalogosdandár - a 196-os és a 199-es -, a II. páncélosezred és a 173-as légi szállítású dandár. Ez a Vasháromszögben történt.

A hadművelet első napján az I. gyalogoshadosztály a Saigon-folyó mentén, Ben Sucnál légitámadást kapott. Ez a falu a Vasháromszög alapja - hírszerzői értesülések szerint a Felszabadítási Front innen indította Than Son Nuth ellen irányuló támadásait 1966 októberében és novemberében...

Alig öt perc alatt körülzártuk az egész falut, ami azt jelentette, hogy lélek se ki, se be. Ben Suc-ban nem voltak férfiak, tehát semmiképpen nem lehetett ellenséges falu. Nem akadt ott katonaköteles korú, épkézláb férfi, csak öregember, nő meg gyerek. És mindenünnen puskacsövek szegeződtek rájuk. Tizenöt percet kaptak, hogy összeszedjenek annyi holmit, amennyit a két kezükben magukkal vihetnek. Aztán egy 111

kiszuperált deszánttutajra zsúfolták őket, és leúsztatták a Saigon-folyón Phon Quangig, onnan pedig teherautóval szállították tovább Phon Vol szomszédságába, egy úgynevezett áttelepítő táborba. Én láttam azt az „áttelepítő tábort”, és pontosan úgy hatott rám, mint egy náci koncentrációs tábor.

Két sor szögesdrót meg géppuskával ellátott őrtornyok... Ott aztán se be, se ki...

A tábor lakói éppen csak annyi rizst kaptak, hogy éhen ne haljanak, olyan pokrócokkal takaróztak, amelyeket az amerikai hadsereg elnyűttségük miatt már kiselejtezett, súlyosan megrongálódott, csaknem használhatatlan sátrakban laktak, és kezdetben az amerikai tábori csendőrség, aztán meg a dél-vietnami hadsereg őrizete alatt álltak. Azokra, akik a drótkerítést bizonyos távolságra megközelítették, figyelmeztetés nélkül tüzeltek.

A genfi konvenció értelmében ezek az emberek polgári személyeknek minősültek - nem volt semmiféle harci eszközük, nem viseltek sem fegyvert, sem egyenruhát. És falujukat mégis porig égették, a kiégett romokat dinamittal felrobbantották, beszántották, és még a földet is sóval hintették be.

Néhány hét múlva egy szállítóoszloppal visszatértem Ben Sucba, és nem volt ott más, csak a puszta, fölperzselt föld.

Ez maradt Ben Sucból. És ezt az amerikaiak tették... Sose láttam, hogy a Viet Kong valami ehhez hasonlót követett volna el. Ben Sucot Westmoreland tábornok kifejezett parancsára rombolták le.

K: Mielőtt Vietnamba került volna, helyeselte a háborúban való részvételünket?

V: Igen. Abban a meggyőződésben mentem oda, hogy az amerikaiak jelenléte lényegében helyes. És amikor elhagytam az országot, tudtam, hogy nincs ott semmi keresnivalónk.

112

Láttam a kegyetlenkedéseinket és a lakossággal szembeni közönyünket. Egynémely kérgeslelkű, gondolkodásra képtelen ember azt mondhatná, hogy minden háborúban akadnak túlkapások. Ez talán igaz, de a mi vietnami jelenlétünk a demokráciának nem a megvédését, hanem éppenséggel a megcsúfolását szolgálja.

K: Hogyan jutott erre a következtetésre?

V: Vietnami tartózkodásom alatt elnök- és képviselőválasztásra is sor került. A kiküldött amerikai megfigyelők azt jelentették, hogy ezek szabad választások voltak... Én a választások napján Di An faluban jártam. Egy megbízatást teljesítettem ott, és előtte mindenféle bürokratikus procedúrán kellett átesnem, hogy kijussak a támaszpontról. Azt hiszem, a hadsereg nem akarta, hogy tanúi legyünk a „demokratikus választásoknak”. Én azonban elmentem a Di An-i szavazóhelyiség mellett. Saigoni katonák vették körül. Úgy posztoltak, hogy láthassák minden egyes választónál, kire szavaz.

Hogyan szavazhat az ember demokratikusan, ha egy fegyveres alak a válla fölött figyeli, hogy kire adja le a szavazatát?... Semleges jelöltek indulását nem is engedélyezték. Azt az egyet, akit nagyjából semlegesnek nevezhetnénk, börtönbe vetették Saigonban. Vajon hány amerikai pusztult el, és mennyivel több vietnami - javarészt ártatlan polgári lakosok azért, hogy ez a hamis választás végbemehessen? És hánynak kell még elpusztulnia?

„A háború nem olyan, amilyennek nekem lefestették...”

Kérdés: Mikor indították útnak Vietnamba, Raymond Sansiviero?

Válasz: 1968 februárjában.

K: És hol ért földet?

V: Először Japánban szálltunk le. Huszonnégy órát töltöttünk ott, és rövid eligazítást kaptunk arról, mi várható odaát. Ahogy kivettem belőle, Vietnam olyan lehetett, mint az elszabadult pokol. De amikor Da Nangban földet értünk, virsliárusokat láttam, meg miniszoknyás vietnami lányokat. Úgy festett az egész, mint egy közönséges támaszpont az Egyesült Államokban.

Hamarosan felpakoltak bennünket egy gépre, és elszállítottak egy Phu Bia nevű helységbe. Közölték, hogy a 3. hadosztály 26-os tengerészgyalogos-dandárjának I. zászlóaljához tartozunk. A többiekkel együtt megkaptam a sisakomat, a karabélyomat, a tábori ruhámat meg a bakancsomat, aztán újra felraktak egy gépre - egy C-143-asra -, és közölték, hogy egy Khe San nevű helyre megyünk. Mi akkor még nem tudtuk, hogy az micsoda, fölszálltunk a gépre, és az körözni kezdett. Közben fülsiketítő zajokat hallottunk - akár a mennydörgés. A gép farkán három nagy lyuk tátongott, és ránkszóltak, hogy üljünk nyugodtan, mert kényszerleszállást 114

hajtunk végre. Így is történt, és a vietkongisták ágyúztak bennünket, mert körülvették a repülőteret... Engem odatettek egy géppuskához, a többi srácot meg... nem voltam valami szoros kapcsolatban velük, mert szétszórtak bennünket az egész terepen.

K: Mennyi időt töltött Khe Sanban?

V: Az ostrom kezdetétől a végéig ott voltam.

K: És ez időben mennyi volt?

V: Három hónap: április tizedikéig - azt hiszem, ez volt az ostrom utolsó napja.

K: Mekkorák voltak Khe Sannál a veszteségek?

V: Velünk sose közöltek számokat, de mindig kevés volt az emberünk, és a sír... vagyis az a hely, ahol a hullákat tárolták, mindig tele volt, és úgy elfajultak a dolgok, hogy a hullák rothadásnak indultak, mert arra se volt idő, hogy eltemessék őket.

K: Hogyan került el Khe Sanból?

V: Először az ostrom kellős közepén távoztam egy időre. Elvesztettem a szemüvegemet, és Phu Biából visszarepültem a mögöttes területre. Jó kis eset volt az is! A helikopter, amin mentem, hullákat szállított. És amikor elhagytuk Phu Biát, rizsföldek felett repültünk, és volt ott egy kis öreg paraszt a bivalyával - ott baktattak a mezőn -, a pilóta meg éppen sört ivott, és az egyik lövész az egyik ajtónál állt, a másik lövész meg a másiknál, és egyszer csak azt mondták: „Tudjátok mit?

Ereszkedjünk lejjebb, és csináljunk egy kis murit!” És ezzel zutty! - leszálltak jó alacsonyan, és úgy ráijesztettek a bivalyra, hogy frászt kapott. Aztán még lejjebb ereszkedtek, és lelőtték a bivalyt. A vénember persze megdühödött, ezek meg ismét föléje siklottak, és rádobtak egy ötgallonos víztartályt.

Gondolom, meg is ölték. Mindezt csak úgy... mókából.

115

Da Nangban mindjárt bementem a városba. Első utam a feketepiacra vezetett, és ahogy ott lődörögtem, odajöttek hozzám a kiskölykök... pénzt kértek, én meg rájuk mordultam: „Diddi mó - táguljatok innét!” Mire az egyikük azt mondta: „Gyere tengerészgyalogos, elviszlek a lámpás házba.” Benéztem az utcába, ott posztoltak a tábori csendőrök, és intettek, hogy bemehetek, így hát be is mentem a cimborámmal. Nála volt a 45-öse - irtóra félt, mert sok olyan történetet hallott az ember, hogy Da Nangban hátba szúrják a katonákat az ágyban, meg hasonlók... Szóval, ő elment az egyik cicussal, én a másikkal, és egyszer csak sikoltozást hallok - hát kiderült, hogy a cimborám agyba-főbe verte a lányt a 45-ösével.

Lelőni ugyanis nem tudta, mert a töltények nálam maradtak.

K: Miért verte meg?

V: Azért, mert nem akart fizetni neki. Azt mondta, hogy a lány túl sokat kér, meg hogy a kiskölykök beszaladgáltak és átkutatták a nadrágzsebeit, hogy elemeljék a pénzét. Így hát jól besörözött, a lány meg panaszra ment a tábori csendőrségre. De ott csak végignéztek rajta, és azt mondták: „Sajnáljuk, nem értünk vietnamiul.”

K: Csúnyán elbánt a cimborája a lánnyal?

V: Hát... elég csúnyán... Az a lány összevérezte az egész helyiséget, az arca is csupa vér volt, úgyhogy biztosan jól helybenhagyta a srác. Ezen aztán sokat nevettünk végig az úton visszafelé. Jó tréfának látszott.

Amikor megkaptam a szemüvegemet, visszatértem Phu Biába. De éppen akkor, amikor Khe Sant otromolták, volt a balhé Hue városában is - az meglehetősen modern város, valaha Vietnam fővárosa volt -, és Phu Biában, a kocsmában iszogatott néhány srác, a karjuk meg könyékig tele volt órákkal... mindenféle karórával..., és halomban tornyosultak 116

előttük a piaszterek. „Hé, mi van itt?” - kérdeztük tőlük.

Mire egyikük azt mondta: „Hűha, nagy cirkuszt csinálunk Huéban! Annyi ott a sárga - az egy irtó nagy város -, és van ott néhány amerikai is. Szétlőjük az egész várost, és annyit zsákmányolunk, amennyi csak belénk fér.” Erre aztán nekünk is kedvünk szottyant odamenni, el is akartunk lopni egy dzsipet, hogy azzal menjünk Huéba, de körülzárták a területet, nem tudtunk kijutni. Közben a srácok meg jöttek vissza, és mindegyiknek briliánsgyűrűje volt, meg motoron rohangáltak körül a városban - volt ott Huéban egy csomó motorkerékpár-üzlet, ők meg nekiestek és szétcincálták a motorokat, nem is keresték a sárgákat, meg egyáltalán... Inkább csak civilek meg cuccok voltak a városban - ők meg halomra öldösték mind a férfiakat, és kijelentették, hogy azok egytől egyig a Viet Konghoz tartoztak, és aztán... aztán sorra vettek minden épületet, és megöltek mindenkit. És elvittek mindent, amit csak bírtak. Kiváltképp az ékszereket...

K: Mikor volt ez? Emlékszik a hónapra?

V: Hát... úgy hatvannyolc májusában lehetett. És úgy kanyarították a történetet, hogy ott mindenki vietkongista volt - beszivárogtak Hue városába -, de valójában a tengerészgyalogság egyszerűen parancsot kapott, hogy vonuljon be Huéba, és romboljon le mindent.

Az egyik legjobb cimborámmal, Howard Key őrvezetővel meg az történt... ő az 5. tengerészgyalogos-dandár I. zászlóaljában szolgált... szintén Long Islandről való... Freeport városából. Együtt voltunk az újonckiképző-táborban, és odaát ismét összetalálkoztunk... Szóval, ennek a cimborámnak az életét egy vietkongista mentette meg. Megsérült és fedél alá vitték, egy lány meg bekötözte. Kiderült róla, hogy 117

észak-vietnami orvostanhallgatónő, és amikor már elmenőben volt, Key két barátja megölte.

K: A lányt, aki segített a barátjukon?

V: Aha. Ez Huéban történt... Szétloccsantották a lány fejét egy 45-össel. Pedig akkor mentette meg Key életét.

K: Magától Keytől hallotta ezt a történetet?

V: Ühüm.

K: És miért ölték meg a lányt?

V: Mert sárga volt.

K: Ezek voltak azok a katonák, akiknek egy csomó óra díszlett a karjukon?

V: Aha... Ezek mind tengerészgyalogosok voltak... Mert óriási buli volt az a Hue - nagyon gazdag város, és sok amerikai is élt ott, meg akadt néhány hivatásos katonatiszt, meg más efféle... Elég modern város volt, a mieink meg bevonultak, megöltek mindenkit, aztán odavitték a tüzérséget, és rommá lőtték a Citadella nevű építményt, amely tulajdonképpen katolikus templom és nagyon szép épület volt. Fantasztikusan szép lehetett az a város, láttam róla képeket, amelyek a szétrombolása előtt készültek... Na és akkor még odahívták a B-52-eseket - ez Khe San ostromának végén történt, amikor már kiszorították onnan a Viet Kongot -, és velük letarolták az egész várost, aztán a földdel egyenlővé tették, úgyhogy nincs többé Hue...

K: És hová került ezután?

V: Khe Sanból Quang Tri körzetébe mentünk, és ott élelmiszeres ládákat dobáltunk az utcán haladó öregasszonyokra.

Levertük őket a lábukról. Biztosan meg is öltük egyik-másikat. És ha felelősségre vontak volna - de sose tették -, akkor azt mondtuk volna, hogy élelmiszert osztogattunk... A gyerekeknek meg ledobáltuk azokat a kék kockákat - arra valók, 118

hogy rajtuk melegítsék az ételt, de olyanok, mint a cukorka, és amikor az ember meggyújtja őket, nem lángolnak, csak irtó forrók. Mi pedig meggyújtottuk őket, és kidobáltuk a gyerekeknek... és amikor felszedték, jól megégették a kezüket.

K: Maga gyakran látott ilyet?

V: Én magam is megtettem egyszer-kétszer.

K: A katonák közül sokan csinálták ezt?

V: Csináltuk mindnyájan, mert amikor elhagytuk Khe Sant... ott nagyon sok barátunk elesett, és egyszerűen... én rá se tudtam nézni többé a vietnamiakra. Majd kibújtam a bőrömből, csak hogy komiszkodhassak velük. Például ha egy öregember vagy öregasszony jött szembe az utcán, feltartóztattam, vagy megütöttem puskatussal, vagy rászóltam, hogy lóduljon, vagy igazoltattam. És elég gyakran, ha nem volt náluk igazolvány, le is lőttük őket.

K: Maga személy szerint hány embert lőtt le azért, mert nem volt nála igazolvány?

V: Quang Triben történt - az nem volt túlzottan biztonságos vidék, magunkra voltunk utalva, és egy napon elfogtunk négy-öt embert... Ott az volt a szokás, hogy őrjáratokat végeztünk a parti dűnék között, mert arrafelé sok a vadállat meg más efféle. És olykor találkoztunk parasztokkal - hajtották a bivalyaikat. Ha nem volt náluk igazolvány, akkor jogunkban állt... Szóval, nem éppen jogosan, de azt bármikor mondhattuk, hogy menekülés közben lőttük le őket, mert ők nem mondhattak semmit. És annyi gyűlölet halmozódott fel bennünk Khe San miatt, hogy többé már semmi se számított... és mivel ott nem volt alkalmunk rá, hogy közelharcba bocsátkozzunk vietnamiakkal - az egész inkább bújócska volt, nem közvetlen kapcsolat -, ezért alig vártuk, hogy vért 119

lássunk... és az egész nevetséges volt, mert... Nem is tudom...

K: Azt mondta az előbb, hogy élelmiszert dobáltak az emberekre. Mi volt az? Egy-egy sörkonzerv?

V: Nem. Rájuk dobtuk az egész ládát.

K: Az egész ládát?

V: Aha...

K: A teherautóról?

V: Onnan.

K: És az ráesett az illetőre, és leverte a lábáról?

V: Aha... Mindenesetre, azt hiszem, azok elég öregek voltak már ahhoz, hogy megölhessük őket, de harminc-negyven mérföldes sebességgel cikáztunk át a falvakon, és sose álltunk meg, hogy visszanézzünk. Ott hevertek elterülve az útszélen, mi meg nagyokat nevettünk azon, hogy elvégre nekünk szabad élelmiszereket dobálni a vietnamiaknak, hiszen mi megbékíteni jöttünk őket, azért vagyunk itt, hogy segítséget hozzunk nekik.

K: A tiszjeik nem tudtak erről a viselkedésről?

V: A tisztek mind tudták, hogy mi folyik, sőt Acmuth hadnagy még azt is mondta: "Semmi értelme foglyot ejteni, nevetséges dolog, hiszen nincs szükségünk rájuk, és a tengerészgyalogosok nem ejtenek foglyokat.”

K: Ő a maga egységénél volt?

V: Az én hadnagyom volt.

K: A szakasz parancsnoka?

V: Igen, ő volt a szakasz parancsnoka. Ő a maga részéről Walter Woods ezredestől kapta a parancsokat. Az meg úgy szokta... Woods ezredesnek az volt a szokása, hogy eljött hozzánk, szóba is elegyedett velünk - igaz, sose mondott valami sokat de amikor a tisztek beszéltek, ő ki se nyitotta a száját, csak hátradőlt és bólogatott.

120

K: Ott volt akkor is, amikor Acmuth kiadta az utasítást, hogy ne ejtsenek foglyokat?

V: Aha... Minden alkalommal, amikor portyázásra indultunk, Woods ezredes kijött, és mielőtt elhagytuk a körletet, kezet rázott velünk, a hadnagy meg azt mondta, hogy ha szükség van fogolyra, akkor hozzunk be egyet-kettőt, de ha ez lassítja a mozgásunkat, öljük csak meg őket.

A mi dolgunk az volt, hogy ha megpillantjuk az ellenséget, akkor harcba bocsátkozzunk vele és megsemmisítsük. Ha pedig valami baj volt valamelyik faluban - orvlövészet, vagy a falusiak ellenséges magatartást tanúsítottak akkor föl kellett sorakoztatnunk a falu minden lakosát, hogy kiválogassuk közülük a fiatal férfiakat, és bevigyük őket kihallgatásra, ahonnan aztán soha többé nem tértek haza.

K: Maga meg is tette ezt?

V: Megtettük Quang Trinél - Quang Tritől kilenc mérföldnyire délre. Ezt a vidéket eredetileg a 101-es légi szállítású dandár ellenőrizte, de aztán a 26-os tengerészgyalogosok első zászlóalja átvette tőlük a feladatot, mivelhogy nagyon sok baj volt arrafelé. Annyi veszteségük volt... nekünk pedig megmondták, hogy ha bármilyen nehézségünk támad, szedjük össze a falu fiataljait - ne zárjuk be őket, ne is öljük meg, vagy ilyesmi, csak pakoljuk fel, és küldjük be Da Nangba kihallgatásra.

K: Ez meg is történt?

V: Aha... Megcsináltuk két faluban, mire a többi javarészt észbe kapott. Attól kezdve nem tüzeltek ránk orvlövészek, de csapdákat azért állítottak az utakon. Erre aztán azt csináltuk, hogy fogtunk egy-egy öregasszonyt, és rákényszerítettük, hogy a dzsungelban előttünk menjen az ösvényen. „Arra mégy, amerre mondjuk - parancsoltuk neki -, és ha vannak 121

ott csapdák, akkor jobb, ha most megmondod, mert ha nem, megölünk.”

Egyszer egy asszony, ahogy ott ment előttünk, megállt és nem volt hajlandó egy lépést se tenni. Velünk volt Arun hadnagy is - Acmuth tolmácsa -, és ő rászólt, hogy „gyerünk!” de az asszony nem volt hajlandó megmoccanni se, így hát tudtuk, hogy ott csapda van, ezért azt mondtuk neki: „Indulj, vagy lövünk!” Mire az asszony - úgy öt-tíz perc múlva - odavezetett bennünket a csapdához. Akkor megengedtük, hogy visszatérjen a faluba, de elhatároztuk, hogy az éjszaka leple alatt odamegyünk és megöljük.

K: Megölik?

V: Aha...

K: És így is történt?

V: Így.

K: Ki hajtotta végre?

V: Négy önkéntes. Methual őrvezető és a lövészosztaga.

K: Miért nem ölték meg mindjárt az asszonyt?

V: Mert az eléggé kínos lett volna. Quang Triben óvatosnak kellett lennünk... Nagyon sok „aranygalléros” figyelt bennünket, úgyhogy lopva kellett intéznünk az ügyeket. A hadnagy, az nem bánta, mert a tengerészgyalogság és a szárazföldi haderő sose fért össze - mások a módszereik, így aztán ügyeskednünk kellett.

K: Ki küldte oda a lövészosztagot? Ki kért önkénteseket?

V: Oyster tizedes - ő szólt McCully tizedesnek... McCullynak tizenkét embere volt. Közülük Methual őrvezető lövészosztagát vitte magával, mert Methual valósággal meg volt kergülve - mindenáron előléptetést akart, és bármi kellett, önként jelentkezett. Nem tudom, hogyan csinálták, de mikor a falubeliek felpanaszolták, hogy halva találták az öregas�122

szonyt, mi a Viet Kongra kentük a. dolgot. Viet Kong-veszteségnek is tüntettük fel.

K: Jelen volt olyankor, amikor falvakat égettek fel?

V: Én általában egyéni kegyetlenkedéseket tapasztaltam. Arra nem is volt alkalmunk, hogy felégessünk egy falut.

K: De hallott ilyen esetekről?

V: Hát persze... Sok szó esik felégetett falvakról, mert ilyesmi nap nap után történik Vietnamban 1966 óta - az ember már az újonctáborban hall róla, úgyhogy végül mindenki égetni akar, legalább egyetlen kunyhót, amiben vietnamiak laknak.

K: És látott foglyokat kihallgatni?

V: Nem. Sose láttam foglyokat kihallgatni. Azt láttam, amikor elszállították őket Da Nangba. Nekünk nem volt rá időnk, hogy kihallgassuk a foglyainkat.

K: És azt látta, hogy foglyokat megöltek?

V: Nem is egyszer. Mindennapos dolog ez - vagyis hogy nincs idő a sebesültekkel foglalkozni. Nem rendelhettünk oda helikoptert, mert veszélyeztettük volna a pilóta életét, így aztán megöltük a sebesülteket.

K: Gyakran volt tanúja ennek?

V: Mindannyiszor, ahányszor tűzharc volt és vietkongisták is megsebesültek.

K: Hogyan történt a dolog?

V: Ha nem volt jelen tiszt, megöltük őket... ott helyben.

K: Saját szemével látta ezt?

V: Aha. K: Hogyan csinálták?

V: M-16-ossal. Az ember fogott egy M-16-ost és körbejárt... megkereste a sebesülteket, és agyonlőtte őket. Egy idő múlva... tudja... már olyan az egész, mint egy játék, úgyhogy sorra lelövöldöztük őket az M-16-ossal, aztán halomba raktuk 123

a holttesteket, és fogtunk egy hordozható rakétalövedéket...

K: Az olyan, mint a páncéltörő rakétalövedék?

V: Igen, olyasféle. Kibiztosítottuk, és bumm!

K: Kilőtték a holttestekre?

V: Aha, a hullákra... Különben mind megrohadna. Bomlásnak indulnának, és bűzlene a környék.

K: Mit gondol, körülbelül hány sebesült megölésének volt tanúja?

V: Nem tudnék pontos számot mondani, mert az úgy volt... az ember bejárta... Azt hiszem, lehetett vagy ötven-hatvan.

De hát aki a földön feküdt, arra lőttünk.

K: Látta valaha, hogy nőkkel kegyetlenkedtek?

V: Időnként, amikor hosszú távú portyázásra mentünk, és már régen nem láttunk nőt, akkor öten-hatan bementünk egy faluba, elkaptunk egy lányt, és kivittük a dzsungelba.

K: Maga látta ezt?

V: Hát persze... Gyakran.

K: Mi történt ilyenkor?

V: Hát elkaptuk a lányt, tenyérrel betapasztottuk a száját, aztán két srác kihozta a bokrok közé. A halántékához tartottuk a fegyvert és ráparancsoltunk, hogy feküdjön le a földre, és ne merjen kiáltani, mert azonnal megöljük. És ahány srác csak ott volt... szóval, mindegyik azt csinált vele, amit akart. És ha a srácok jó hangulatban voltak, utána elengedték a lányt, ha nem, akkor megölték. Attól függött, milyen kedvük volt, vagy mi történt aznap az akció során. Ha valakinek a cimborája elesett, az általában megölte a lányt. Afféle megtorlás volt ez.

K: Rendszeresen előfordult ilyesmi?

V: Hát... amikor sokáig kint voltunk a dzsungelban, és aztán bejutottunk egy faluba, olyankor... mert előtte nemigen lát124

tunk nőket. De unos-untalan előfordult ehhez hasonló, mert ha valaki nőt akart, mást se kellett tennie, csak elvenni magának. Ennyiből állt az egész. Mert nekünk puskánk volt, és azzal egyik vietnami se száll vitába. Egyszerűen passzívak...

K: Ez tehát megszokott dolog volt?

V: Aha... Valahányszor a srácokra rájött a kandüh..., volt úgy, hogy minden este. A falusiak panaszkodtak is eleget. Néha ránk szólt valamelyik „aranygalléros”: „Nézzék, fiúk, most nyugi egy időre... legalább tartsanak egy kis szünetet.” De sohase intettek le bennünket határozottan.

K: Senki sem mondta, hogy ezt nem tehetik?

V: Nem. K: És egyikük sem félt attól, hogy bíróság elé állítják vagy megbüntetik nemi erőszakért?

V: Nem. Csak azt mondták nekünk: „Csínján a dologgal...

Ha csináltok valamit, próbáljátok kissé tapintatosabban csinálni.” Egyszer egy egész banda megerőszakolt egy francia ápolónőt...

K: Hol történt ez?

V: Khe Sanban, az ostrom idején - úgy a vége felé... Már régen terjengtek hírek erről a nőről. A rohamcsapat épp előző nap volt kint, és akkor tűzharcba keveredett az ellenséggel.

Harminc ember volt ott, és közülük huszonnyolc megkapta a Bronzcsillagot azon a napon, a parancsnok pedig az Ezüstcsillagot.

K: Milyen tettet hajtottak végre?

V: Rábukkantak az ellenségre - azok beásták magukat Khe San peremén, és közelharcot vívtak velük, és olyan szerencséjük volt, hogy fogságba ejtettek egy ápolónőt, aki nem is vietnami volt, hanem francia. Ő kötözte a sárgákat. Bevitték magukkal...

125

K: Khe Sanba?

V: Aha... És előbb végigmentek rajta a tisztek - tudja, megerőszakolták -, aztán odalökték az őrmestereknek, azok is megerőszakolták, majd a rohamcsapat minden embere kedvét töltötte vele, és végül elintézték, mert már nem volt rá szükség.

K: Hogyan ölték meg - nem tudja?

V: De igen. Szétloccsantották a fejét - egy 45-össel.

K: Maga látta utóbb a holttestét?

V: Igen. Miután biztosítottuk magunkat - lövészárkokban laktunk -, rendszerint kimentünk, és aztán megnéztük a holttesteket - azokat, amelyeket aznap hoztak be a harctérről.

K: És az ápolónőé is ott volt?

V: Aha... az is... Olyan tömérdek hulla volt ott, hogy hosszú sorokban hevertek feltornyozva egymás tetején.

K: Csináltak fényképfelvételt róluk?

V: Hát persze... Én magam is csináltam.

K: Itt vannak magánál?

V: Valamennyi felvételemet kicenzúrázták. Minden Khe Sanban készült fényképet kicenzúráztak... és egyet se engedtek át, ami hullákról készült.

K: Elküldhette volna ezeket a képeket az Egyesült Államokba?

V: Nem. Mert a filmeket a parancsnokságon hívták elő, és azokat, amelyek nem tetszettek nekik, azon nyomban meg is semmisítették. Legföljebb csempész úton küldhettünk volna haza ilyen felvételeket az Államokba... Pedig egy csomó srác kihozta magával a fényképezőgépét a harcba is, és tűzharcok idején csináltak képeket - hullákról is. De ez tilos volt. És nem is látni sehol ezeket a képeket.

126

K: Készültek fényképek a foglyok kihallgatásáról vagy agyonlövéséről is?

V: Valahányszor a tengerészgyalogosok akcióba kezdenek, van egy külön előőrsük. És ezek a srácok megtették... Szóval, az ő dolguk, hogy lefényképezzék a terepet, meg amit kell, és így aztán néha lefényképezték a foglyokat is. De mi sose néztük végig a kihallgatásokat, mert mi kinn voltunk a tűzharcban. Amit én láttam, az többnyire személyes kegyetlenkedés volt. Egyik ember tette a másikkal... Tömeggyilkosságot sose láttam, csak hallottam róluk. És sose láttam, hogy egy falut porig égettek volna - erről is csak hallottam. Mi összesen egy falut tettünk egyenlővé a föld színével, Khe San mellett.

Az a hír járta, hogy az észak-vietnami hadsereg ölte meg ott az embereket, de valójában amerikai B-52-esek támadták a térséget, és utánuk nem maradt más semmi, csak szétszórt bambuszforgácsok meg óriási bombatölcsérek.

K: Mennyi ideig volt Vietnamban?

V: Csaknem hat hónapig.

K: És közben megsebesült, ugye?

V: Igen.

K: Hogyan történt ez?

V: Portyázáson voltam Khe Sannál, és egy repeszdarab megsértette a szememet. Így aztán... megkaptam a sebesülési érmet, és azt mondtam magamban, pokolba az egésszel. És amikor istenigazában rosszra fordultak a dolgok, és úgy volt, hogy vízre szállunk, aztán mindenféle parti állásokat támadunk Vietnamban, odamentem a műszaki tiszthelyettesünkhöz és azt mondtam: „Ugye emlékszik, hogy megsérült a szemem?” „Ühüm...” - válaszolta, én meg nyomban rávágtam: „Azóta nem látok.” Így aztán elküldtek az orvoshoz. Ott se sokat teketóriáztam. „Nézze, jóember - mondtam neki -, én 127

innen ki akarok jutni. Elküldene engem Da Nangba?” El is küldött Da Nangba, az ottani szemorvoshoz. Az megvizsgált és kijelentette: „Magának semmi baja sincs.” „Nincs? mondtam. - No akkor írok egy levelet a kongresszusi képviselőmnek.” Mire ő azt felelte: „Várjon csak egy percig” - és elküldött Japánba, a Camp Craig-i katonakórházba. Az ottani szemészeten kezeltek vagy egy hónapig, és ahogy elnéztem magam körül a srácokat, rádöbbentem, milyen nagy szerencse, hogy ezzel a kis blöffel kimásztam a vietnami háborúból.

K: Zsúfolt volt a kórház?

V: A kórház a világ legundorítóbb helye volt. Rosszabb, mint Vietnam. Feküdt mellettem egy pasas, aki minden éjjel sírt, hogy haza akar menni a feleségéhez. Leborotválták a haját, és a fejbőrén mindenütt kapcsok voltak - az egész feje valahogy megdagadt, mert agyműtétet végeztek rajta, és mindkét szemére megvakult. Vissza kellett volna küldeni őt az Államokba, de mert sírt és nem volt hajlandó enni, meg állandóan a feleségét és a kölykét szólongatta, még tovább ott tartották.

A szemben levő ágyon pedig feküdt egy srác, akinek az egész arcát eltávolították a szemétől lefelé... az egész orrát és állkapcsát egyszerűen leszedték... csupa nyers hús maradt ott és a belőle előfityegő nyelv, a torkában meg légzőkészülék, hogy levegőt kapjon. Aztán láttam embereket, akiknek se kezük, se lábuk... olyanok voltak, mint a magatehetetlen növény... és az ápolónők oda se bagóztak az egészre - úgy értem, hogy igyekeztek nem odafigyelni, mert mindez rettentően undorító volt, és egyik-másik srácra nehéz volt ránézni is úgy, hogy ne rókázzon az ember. Nem bírtam elviselni ezt a kórtermet, át kellett hogy helyezzenek, mert iszonyatosak voltak az emberek, és bűzlött az egész...

K: Zsúfolt volt?

128

V: Igen, dugig tömve volt - mindenütt pótágyak. Ugyanis mind odaküldték a tengerészgyalogosokat, és nem tudták elég gyorsan továbbküldeni őket az Államokba, mert a hazai kórházak is zsúfoltak, így aztán legtöbbjüket ott tartották.

Azok meg haza akartak menni, de nem lehetett... Én azonban megszöktem.

K: Miért szökött meg?

V: Az első Vietnamban töltött napon rádöbbentem, hogy a háború nem olyan, amilyennek nekem lefestették, mert az emberek... Nekünk azt mondták, azért megyünk oda, hogy segítsük az embereket, óvjuk és védelmezzük őket a kommunizmustól meg azoktól, akik el akarják venni a földjüket... és hogy az emberek alapjában véve szeretnek bennünket és felnéznek ránk, mert mi olyanok vagyunk nekik... tudja, olyanok - mint az üdvözítők. És amikor odaértünk, az emberek olyan furcsán néztek ránk... Az öregasszonyok valahogy elhúzódtak tőlünk, kitértek az utunkból, a gyerekek meg elszaladtak, ha mi arra jöttünk, és csak akkor álltak szóba velünk, ha ránk akartak valamit sózni. És aztán minél tovább élt ott az ember, annál jobban visszaélt a helyzetével... és kezdte ok nélkül verni őket... meg amikor áthaladt egy falun, beleeresztett egy sorozatot, csak úgy, tudja, valakinek a lakásába, és a kutya se törődött vele. És az ember napról napra jobban undorodott az egésztől. Végül már annyira megundorodott...

A 26-os tengerészgyalogosoknak volt egy névjegyük, amit otthagytak az elesett vietnamiakon. Az állt rajta, hogy „26os tengerészgyalogosok”, meg még valami nevetséges dolog, már nem emlékszem, mi. Aztán rákaptak, hogy belevessék a 126-os számot a testbe.

K: A test melyik részébe?

V: A mellkasra, vagy akárhová, ahol volt szabad hely - a hátra.

129

K: Késsel?

V: Szuronnyal. Odavésték, hogy 126.

K: Mit jelentett elöl az az 1-es?

V: Azt, hogy I. zászlóalj. És az egész annyira elfajult... olyan gyakran csinálták, hogy odaát Hanoi Hanna* is megelégelte és azt mondta: „Elkapunk benneteket, 126-os tengerészgyalogosok” Egyik barátomnak egy koponya volt a kedvenc emléktárgya.

Lenyisszantotta a fejet, és a koponyát a sátrában tartotta. Rátett egy kalapot, és esténként bábszínházat rendezett vele az embereknek...

Egyszer meg átmentünk egy falun, és ott feküdt egy hulla... egy öregasszony összekuporodva - a térdét egészen felhúzta a melléig, és teljesen még volt merevedve. Mi meg elhatároztuk, hogy megtréfáljuk az egyik őrmestert, így hát a barátom fogott egy kulacsot, és locsolni kezdte a vizet az öregasszony arcába. „Mit csinál maga azzal a nővel?” - kérdezte az őrmester. Mire a barátom előkapta a pisztolyát, és piff, paff, puff!

- beleeresztett egy sorozatot a hulla arcába. Szétlőtte a fejét.

Csak úgy, tréfából.

K: Értem... És hogyan vélekedik így utólag minderről?

V: Eleinte attól is kiborultam, ha beszélnem kellett róla. Akkor nem volt olyan rossz... Nem is tudom, néha egészen... undorító volt ott lenni. Ha belegondolok, undorító volt, de ez nem zavart annyira, mint a kórház. Végül is az változtatta meg a felfogásomat a háborúról - az a bánásmód, amiben a kórház részesítette az embereket. Azok odakerültek, a testük egy részét feláldozták a hazájukért, és még csak el * Így nevezik az amerikai katonák a Hanoi Rádió nekik szóló adásainak női bemondóját (aki voltaképpen nem is egy személy, mert az angol nyelvű műsorban felváltva működik közre két bemondónő). - A szerk.

130

se látták őket tisztességesen... még gyógyszert se kaptak, sőt még fájdalomcsillapítót se... Az ápolónők csak üldögéltek és kávéztak, és olyan rémes volt, hogy nekem kellett az éjszaka kellős közepén fölkelni és vizet adni a srácoknak, meg minden, mert a nővérek nem jöttek be. És az egész olyan volt...

Nekem tulajdonképpen ott se kellett volna lennem, kutyabajom se volt, csak a bolondját járattam velük..., de aztán egészen belebetegedtem. Lidérces álmaim voltak... álmomban is a srácokat láttam, és... egyszerűen nem tudtam többé viszszamenni. Azt hiszem, ez volt, ami miatt végül is összepakoltam és leléptem. Az, hogy ezt látnom kellett.

K: Mit szól a családja ahhoz, hogy maga Svédországban él?

V: Apám már akkoriban se akarta, hogy Vietnamba menjek, sőt azt se akarta, hogy tengerészgyalogos legyek, mert ő járt Németországban a második világháború idején. Őrmester volt, részt vett az invázió utolsó nagy csatájában, a Rajnánál, és azt mondta nekem: „Remélem, sose kerülsz tűzharcba, mert az borzalmas.” Ennél többet nem is mondott, és én sose tartottam túl nagyra az apámat. Azt gondoltam magamban, hogy nem lehet valami nagy lumen. Aztán, amikor végre felhívtam és közöltem vele, hogy biztonságban vagyok Svédországban, sírva fakadt és azt mondta: „Hála Istennek, hogy élsz! A helyes utat választottad.”

K: Az édesanyja is így vélekedik?

V: Igen... Az anyám nem is amerikai, csak azzá lett. Angliában született, és nem rajong Amerikáért.

K: Testvérei vannak?

V: Egy öcsém van, hét évvel fiatalabb nálam, és most neki kell szenvednie azért, amit tettem.

K: Milyen értelemben?

V: Üldözik, mert a bátyja szökevény.

131

K: Hány éves ő most?

V: Tizennégy. Gimnáziumba jár, és többnyire ugyanazok tanítják, akik annak idején engem, és jól megszorongatják szegényt, mert a mi városunk nemigen vett részt soha békemozgalomban - elég kis város. Tudja, hogy van az... A srácok csúfolják meg ugratják az öcsémet.

K: És ő mit szól ahhoz, hogy maga itt van?

V: Ő nem... neki nincs politikai meggyőződése. Nagyon fiatal még... Ő csak azt akarja, hogy hazamenjek hogy viszontláthasson.

K: Ray, maga tömérdek kegyetlenkedést látott Vietnamban.

Saját maga is alaposan kivette a részét belőle. Miért éppen a Japánban átélt kórházi élmények fordították szembe a háborúval? Vagyis, hogy pontosabban fejezzem ki magam: a vietnami brutalitások miért nem gyűlöltették meg magával a háborút?

V: Nem tudom. Talán mert ott nemigen volt alkalmam gondolkodni. De amikor azokat a srácokat láttam a kórházban, az iszonyatos volt.

K: Maga rendszeresen láthatott megcsonkított vietnami tetemeket...

V: Igen, de az más volt. Japánban... úgy értem, azok amerikaiak voltak.

„A tiszt, aki szökni készül, társtalan”

Kérdés: Neve?

Válasz: Robert Moragne.

K: Hová való?

V: Az Oregon állambeli Bakerbe. Kis városka az állam keleti részén...

K: Önként jelentkezett a haditengerészethez?

V: Igen.

K: Milyen tanulmányokat folytatott a jelentkezés előtt?

V: Egyetemet végeztem. Aztán megtudtam, hogy be fognak sorozni a szárazföldi haderőbe, ezért inkább jelentkeztem a tengerészetnél. Tengerészeti tisztképző iskolát végeztem. Az alapkiképzésemet San Diegóban kaptam. Akkor még nem vezényeltek tiszti iskolára...

K: Mikor lépett a haditengerészet kötelekébe?

V: 1967 szeptemberében. És a hónap végén megkezdtem az alapkiképzést. Körülbelül három hónapig maradtam San Diegóban - főként irodai teendőket láttam el. Azután parancsot kaptam, hogy menjek tiszti iskolára. Az iskolát a Long Island-i Newportban végeztem el. 1968 márciusában kezdődött, és tizenhat hétig tartott. Innét zászlósi ranggal távoztam.

K: Mit érzett a háborúval kapcsolatosan, amikor önként jelentkezett a tengerészethez?

133

V: Hát éppenséggel nem elleneztem a háborút. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy az Egyesült Államoknak nem kellett volna belebonyolódnia, de sosem vettem részt háborúellenes tiltakozó mozgalomban.

K: Melyik egyetemre járt?

V: Az Oregoni Állami Egyetemre.

K: Működött ott háborúellenes mozgalom?

V: Ó, az tulajdonképpen nagyon konzervatív intézmény. És akkortájt ott semmiféle háborúellenes szervezet nem működött. Talán egy-két kisebb békemenet ha volt...

K: Mi történt, amikor befejezte a tiszti iskolát?

V: Deszánt-hadviselési iskolára küldtek. Aztán hajózási tanfolyamot végeztem, hogy közelebbről megismerkedjem a hajók irányításának módszereivel és a nemzetközi szabályokkal.

Innen pedig, rövid szabadság után, Japánba vezényeltek. Egy harckocsiszállító hajóra osztottak be, amely rendszeresen közlekedett Japán és Vietnam között.

K: Mennyi időt töltött a vietnami vizeken?

V: Két alkalommal összesen öt hónapot. 1968 október végétől decemberéig, majd 1969 januárjától március közepéig teljesítettem ott szolgálatot.

K: Mi volt a feladata?

V: A hajónak elsősorban hadtáp jellegű feladatai voltak...

Legfőképpen gyors járatú hajókat és helikoptereket láttunk el lőszerrel. Emellett ellenőrzés alatt tartottuk a vietnami partokat, és lőszerrel láttuk el a mozgékony tengerészgyalogos erőket. Vízi úton behatoltunk a Mekong deltavidékére, s ott támogattuk a haditengerészet és a szárazföldi haderő csapatait. Támaszpontként működtünk, és rendszeresen lőttük a partvidéket, többnyire éjszaka. Csak úgy rutinból... Azért, hogy biztosra vehessük: nem marad ott semmi életben.

134

K: Mire lőttek?

V: Csak lőttünk, ahová az irányzék mutatott. Nem tudtuk, mi van ott.

K: Lehetett az egy falu is?

V: Hát, éppenséggel lehetett... Háromhüvelykes lőszerrel lőttünk. Ezek robbanó lövedékek - három hüvelyk az átmérőjük. De itt meg kell jegyeznem, hogy bizonyos katonai részletek tárgyalásába nem vagyok hajlandó belemenni. Nem akarok semmiféle árulást elkövetni. Nem áll szándékomban, hogy segítsem a másik felet. Ezért jobb, ha most leszögezem, hogy kerüljük a hadműveletek részletes taglalását... Annyit mindenesetre elmondhatok, hogy a mieink általában egész térségeket bombáztak és ágyúztak, tekintet nélkül az emberéletre és a lakosság érdekeire. Nagyobb összefüggő területeket nyilvánítottak Viet Kong-területnek, holott a lakosság zömében parasztokból és halászokból állt. Ezek az emberek politikailag javarészt tökéletesen tájékozatlanok voltak, inkább csak azon igyekeztek, hogy a megélhetésüket biztosítsák. Sokuknak azért kellett elpusztulnia, mert adott pillanatban éppen ott volt, ahol nem kellett volna... Gyakran hoztak foglyokat a fedélzetre - kihallgatásuknál egy hadseregbeli tolmács segédkezett. Voltak ott egész családok is, nőkkel és kisgyerekekkel.

K: Tudja, hol fogdosták össze őket?

V: Fogalmam sincs róla... Ez a haditengerészet és a szárazföldi haderő közös akciója volt. A szárazföldiek összeszedték az embereket, és odaszállították hozzánk a fedélzetre. Az ő egységeik bármikor megtehették, hogy behatoljanak egy faluba, összefogdossák, akit ott találnak, és börtönbe vagy táborba vigyék.

K: Mikor hagyta ott a katonai szolgálatot?

135

V: 1969 áprilisában.

K: Akkor éppen hol volt?

V: Japánban, a kikötőnkben. Karbantartásra jártunk oda.

K: Hogy hívták a hajójukat?

V: „The Washtenaw”. Mint már mondottam, harckocsiszállító deszánthajó volt.

K: És valóban partra szállított harckocsikat?

V: Nem, jóllehet elsődlegesen erre a célra tervezték. Sekély merülésű alkalmatosság - olyan közel mehet a parthoz, hogy közvetlenül a szárazföldre juttathatja a harckocsikat. De mi nem szállítottunk harckocsikat. A részükre kijelölt fedélzeten lőszert és aknákat tároltunk.

K: Miért szökött meg?

V: Ez olyan döntés eredménye volt, amelyre hosszabb vietnami tartózkodás után jutottam. Aki odakerül, érzékeli a kontraszthatást - azt, hogy az amerikaiak idegen test Vietnamban, azok pedig, akiket foglyul ejtünk, és akiket gondolkodás nélkül elpusztítunk, otthon vannak azon a földön.

Ezek az emberek önrendelkezési jogot akarnak. És mi ebbe beleavatkozunk. Én nem vagyok kommunista - még baloldali sem -, de nem szentesíthetem azt, hogy az ideológiánkat megpróbáljuk ráerőltetni ezekre az emberekre. Nekik kell eldönteniük, hogyan akarnak élni, miféle kormányzatot akarnak.

Mindezen okok mellett volt még egy más természetű okom is, éspedig maga a katonai környezet. Az csöppet sem volt ínyemre. Noha tiszt voltam, nem hangoztathattam szabadon véleményemet és elképzeléseimet. Ott csak a hivatalos véleménynek lehet hangot adni... Én személy szerint még nem is voltam rossz helyzetben. De a hajó legénységét a primitív tengerészeti büntető kódex szerint büntették, ami egyáltalán 136

nem tisztességes eljárás. Gyakori büntetés volt a „kapitány árboca” - három nap kenyéren és vízen.

K: Ez egy régi büntetésmód?

V: Igen, de egészen belegyökerezett a tengerészet gyakorlatába. Mert aki belép a hadseregbe, az elveszíti alkotmányos jogait — a szólásszabadságot, a vélemény-nyilvánítás szabadságát, a tárgyaláson való méltányos képviselet jogát, és így tovább. Azt hiszem, a katonai büntető bíráskodás, úgy ahogy van, nem egyeztethető össze az alapvető emberi jogokkal.

K: Úgy képzelem, hogy a szökésre készülő tiszt egészen más helyzetben van, mint a szökésre készülő közkatona.

V: Ez igaz. A tiszt, aki szökni készül, társtalan. Nem beszélhet szándékáról sem a többi tiszttel, sem a katonákkal, így aztán nem is tud kapcsolatot teremteni a földalatti szervezetekkel, amelyek segédkeznek a többi szökevénynek és háborús ellenállónak. Nagyon nehéz kifürkészni, kiben bízhat az ember, s végül rá kell ébrednie, hogy egyedül van. Minden erejével azon kell lennie, hogy a kifogástalan viselkedés látszatát keltse egészen addig, amíg el nem távozik.

„Mit is tettem ?”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Ray... Egykor Ray őrmester volt a nevem.

K: Mennyi időt töltött a hadseregben?

V: Tizenegy évet.

K: És mennyi ideig volt Vietnamban?

V: Kilenc hónapig és tizenkét napig.

K: Milyen rangban teljesített ott szolgálatot?

V: Főtörzsőrmester voltam.

K: És mi volt a beosztása?

V: Rajparancsnok egy rohamzászlóaljban... Gyakran vettem részt megsemmisítő akcióban. Ilyenkor egyszerűen kimentünk, felkutattuk az ellenséget, és ott helyben megsemmisítettük.

K: Mióta van Franciaországban?

V: Csaknem három hete.

K: El tudná mondani, hogyan zajlott le valamelyik megsemmisítő akció, amelyben részt vett?

V: Hát, egyik nap keresztül kellett mennünk egy falun - akkor éppen hét főből állt a rajom s ahogy odaértünk, az előttünk levő rajt megtámadták. Három emberük elesett. A támadók feltehetőleg három fegyvert használtak - úgy emlékszem, az egyik automata fegyver volt. Mi visszavonultunk... ma138

gunkkal vittük a halottainkat és a sebesültjeinket. És amikor mintegy két-háromszáz yardnyira lehettünk a falu szélétől, a századparancsnokunk - egy százados megparancsolta az aknavető szakasznak, hogy „törölje le a térképről” a falut.

K: És megtették?

V: Földig lerombolták. Később keresztülmentünk rajta -, itt egy fegyver hevert, amott széttépett testek... az egész falu lángokban állt... égtek a bambuszkunyhók. És amelyik addig nem égett le, azt felgyújtottuk.

K: Hány ember élt a faluban?

V: Lehettek vagy ötszázan...

K: És hányan élték túl mindezt?

V: Nem találtunk senkit, aki túlélte volna. Szétroncsolt emberi testeket találtunk. Némelyiket úgy tönkreégette a napalm, hogy azt se mondhatta meg senki, nő volt-e vagy férfi.

K: Mivel támadtak a falura?

V: Napalmmal, aknavetővel, lángszóróval, könnyű fegyverekkel... géppuskával... Mindennel, amit csak oda hajigálhattunk.

K: Látott más falvakat is földig lerombolni hasonló módon?

V: Igen.

K: Nem is egyszer?

V: Hát persze... Ha egy faluhoz értünk és az a gyanúnk támadt, hogy lakói a Viet Konghoz húznak, vagy netalán vietkongistákat rejtegetnek, akkor kiadtuk a jelszót: „Égessük feli” És fölperzseltük a falut.

K: Ki hozta ezt a döntést?

V: Mindig a legmagasabb rangú... Egy ízben személy szerint nekem kellett döntenem.

K: És hogyan döntött?

V: Felégetni... Fel is égettünk mindent, ami csak volt.

139

Az állatállományt, a rizstermést - mindent. Persze a házakat is.

K: Tud valamit arról, hogyan bánt a katonaság a foglyokkal?

V: Hát, olykor kiadták a parancsot, hogy „nem ejtünk foglyokat”. Más szóval, ha az ember látott valakit a földön heverni, és úgy vélte, hogy az amúgy is belehal a sebeibe, akkor otthagyhatta. De ha olyan volt a sebe, hogy nem halt volna bele, akkor meg kellett halnia, mielőtt az ember továbbment.

K: Mit jelentett ez a gyakorlatban?

V: Azt, hogy agyonlőttük.

K: Maga lőtt már le embert ilyen körülmények között?

V: Igen. Egyszer agyon kellett lőnöm egy férfit - egy 357-es Magnum pisztollyal.

K: Sebesült volt? Harcképtelen?

V: Igen, sebesült volt. Haslövést kapott.

K: És látott más katonákat is, amint kivégezték a sebesülteket?

V: Igen.

K: Hány ízben?

V: Látott ilyet az ember úgyszólván minden akciónál.

K: Az akciók alkalmával parancsot kaptak, hogy ne ejtsenek foglyokat?

V: Igen.

K: Kitől származott a parancs?

V: Én a szakaszparancsnokomtól kaptam, majd továbbítottam az embereimnek.

K: És a szakaszparancsnok kitől kapta a parancsot?

V: A századpacancsnoktól, az pedig a zászlóaljparoncsnoktól - és így tovább, fölfelé.

K: Látott foglyokat kihallgatni?

V: Igen, láttam.

140

K: Hogyan történt ez?

V: Egyszer felvittünk ötöt egy helikopterben, faggatni kezdtük az elsőt, de nem beszélt, erre kidobtuk a helikopterből.

K: Ki döntött úgy, hogy kidobják?

V: Az S-2-es tiszt - egy hadnagy.

K: Csak egy embert dobtak ki?

V: Nem, többet. Öt foglyunk volt, és négyet kidobtunk.

K: Mi történt az ötödikkel?

V: Az ötödik mondott valamit. Őt aztán elküldtük egy hadifogolytáborba.

K: Milyen magasan volt a helikopter, amikor kidobták az embereket?

V: Úgy háromezer lábnyira lehetett...

K: Ez az öt férfi katona volt?

V: Vietkongisták voltak.

K: Katonák?

V: Partizánok.

K: Máskor is tanúja volt, hogy kínozták a foglyokat?

V: Egyszer egy fiatal lányt kínoztak dél-vietnami rohamosztagosok. Rettentő lassan kínozták. Három napba telt, amíg meghalt.

K: Hogyan kínozták?

V: Levették a ruháit, aztán horgokat akasztottak a lábszárába, hátul a bokájánál, és a két lábát szétterpesztve felhúzták egy fára, mint a disznót, ha fel akarják hasítani. A horgoknál fogva akasztották fel... Aztán vettek egy körülbelül három láb hosszú és csuklónyi vastag bambuszrudat, és belenyomták - a vaginájába. Aztán hegyes bambuszpálcákat szúrtak a mellébe és a test egyéb lágy részeibe - a hónaljába, a gyomrába.

Három napig haldokolt.

K: Maga szemtanúja volt ennek?

141

V: Az amerikaiaknak megparancsolták, hogy fordítsanak hátat. Azt mondták, ne nézzünk oda, hogy elmondhassuk, nem láttuk. De valójában láttuk a lányt, és azt is, hogy mit műveltek vele. Csak amikor elmentünk mellette, el kellett fordítanunk a fejünket.

K: Szemtanúja volt más foglyok kihallgatásának is?

V: Egyszer láttam, amint egy férfit kihallgattak. Agyba-főbe verték.

K: Kicsodák?

V: Amerikaiak... Az Egyesült Államok 'katonái.

K: Mivel verték?

V: Ököllel... Puskatussal...

K: Mi történt vele?

V: Kórházba vitték. Ott meghalt.

K: Maga miért hagyta el Vietnamot?

V: Megsebesültem a térdemen, a combomon és a csípőmön.

K: Kapott kitüntetéseket?

V: Sebesülési érmet, a Hadsereg Dicsőség Érdemrendjét és vietnami érdemrendeket.

K: Hány éves most?

V: Huszonnyolc.

K: Tizenhét éves kora óta szolgált a hadseregben?

V: Igen.

K: Hová való?

V: Texasi vagyok, az állam középső részéből.

K: Vallásos családból származik?

V: Anyám nagyon vallásos. Én is, de nem annyira, mint ő.

K: Baptista?

V: Igen.

K: Hogyan egyezteti össze vallási meggyőződését vietnami ténykedésével?

142

V: Azt hiszem, felelnem kell majd azért, amit tettem. Különösen némely dolgokért.

K: Milyen dolgokért?

V: Megöltem ott egy fiatal lányt. És többek közt emlékszem egy falura, amelyre én dobattam napalmot. Azt hiszem, hogy halálom napján felelnem kell majd ezért. Látta már valaha, mit tesz a napalm az áldozatával? Még ha nem öli meg, akkor is eltorzítja egy életre. Ha egy darab napalm esik valakinek az állára, könnyen leégetheti mindenestül az egészet. Ha a fehér foszfor meggyullad, nem lehet eloltani.

Az ember elnézi a legjobb barátait..., fiatal emberek - némelyik még nem is való a hadseregbe -, és látnia kell, hogy meghalnak. Életerős fiatalok... Az ember megdühödik - őrjöngő düh fogja el. Aztán bemegy egy faluba, lát egy öregembert mankóval - amolyan házilag készült mankóval alig tud lépni a nyomorult, és mégis, amikor észreveszi, hogy mi bevonulunk a faluba, megpróbál elmenekülni előlünk. A gyerekek visítozva menekülnek, ha meglátnak. Rettegnek tőlünk. Ez beteggé teszi az embert. Leül és morfondírozni kezd magában: „Mit is tettem?”

„Én magam is megöltem egyszer néhány foglyot”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Születésemkor Dieter von Kronenbergernek hívtak.

Ez áll a születési bizonyítványomban.

K: És a jelenlegi neve?

V: Apám törvényesen Schneiderre változtatta - Michael Raymond Schneiderre.

K: Mikor lépett a hadsereg kötelékébe?

V: 1965 májusában léptem a hadseregbe.

K: Önként jelentkezett?

V: Önként jelentkeztem 1965. május 15-én.

K: Addig mivel foglalkozott?

V: A Kaliforniai Erdészeti Hivatalban dolgoztam.

K: Iskolai végzettsége?

V: Otthagytam az egyetemet az első évben.

K: Melyik egyetemet?

V: A Kaliforniai Egyetemet, Los Angelesben.

K: Mit szólt a családja ahhoz, hogy dezertált?

V: Apám kijelentette, hogy áruló vagyok. Szerinte az embernek lojálisnak kell lennie ahhoz a hadsereghez, amelyhez tartozik, ő maga ezredes Dél-Vietnamban - a közelmúltban nevezték ki George Patton ezredes helyére, a II. páncélosezred parancsnokává... Az ezredes úr szerint nekem is olyan 144

lojálisnak kellene lennem, amilyen ő volt mindenkor... Mert ő már a második világháborúban is részt vett. Százados volt a náci hadseregben.

K: És most ezredes Dél-Vietnamban?

V: Az... Ezredes. Jelenleg a II. páncélosezred parancsnoka.

K: És mikor került Vietnamba?

V: Most van ott másodízben. Engem 1966-ban vezényeltek oda, őt csak később. Először 1967 februárjában, azután másodszor - néhány hónappal ezelőtt.

K: Milyen beosztásban vett részt az édesapja a második világháborúban?

V: Eredetileg egyszerű páncélostiszt volt a német hadseregben. De valaki felfigyelt rá és megkedvelte... és voltak családi kapcsolatai is - porosz arisztokrata körökben. A család egyik barátja ismerte Heinz Guderian tábornokot, és a tábornok ismert valakit a családból, úgyhogy végül is az apám az ő segédtisztjeként kötött ki. Tagja volt Guderian törzskarának.

K: És mi történt a tábornokkal?

V: A nürnbergi bíróság felmentette a háborús bűntettek vádja alól, és attól fogva egyszerű állampolgárként élt az NSZKban.

K: A maga édesapja százados volt a német hadseregben?

V: Igen.

K: És azután az Egyesült Államokba költözött... Mikor volt ez?

V: 1948-ban.

K: Hogyan került az édesapja az Egyesült Államokba?

V: Többé-kevésbé véletlenül. Az amerikai hadsereg meg akarta szerezni Guderiant, mert ami a páncélos, gépesített hadviselést illeti, ebben feltehetően ő volt az első számú szaktekintély. Guderian eszelte ki a modern gépesített had145

viselést a maga kis kobakjában - ő és még néhányan -, és írt egy könyvet is a szárazföldi haderő harcászatáról... arról, hogy milyennek kell lennie. Kulcsszerepet töltött be Hitler villámháborújában. Miután Nürnbergben felmentették, az Egyesült Államok hadserege kapcsolatba lépett vele és megkérdezte, eljönne-e az Egyesült Államokba instruktornak.

Guderian minden teketória nélkül, nyomban nemet mondott. „Nem óhajtom, hogy bármi közöm is legyen önökhöz” jelentette ki. És ezután addig kerestek és kutattak, amíg találtak egy fiatal német tisztet, aki Guderian mellett elég jól bedolgozta magát a páncélos hadviselésbe, őt is megkérdezték, és ő szemlátomást érdeklődéssel fogadta a dolgot. Ez volt az apám... És így történt, hogy 1948-ban kivándorolt - az amerikaiak fizették az útiköltséget az egész családnak. Közvetlenül Fort Knox mellett telepedtünk le, és az apám polgári oktató volt ott.

K: Mennyi ideig?

V: Körülbelül... úgy nagyjából a koreai háború kitöréséig.

Tiszti rangért folyamodott az Egyesült Államok hadseregénél, és közvetlenül a háború kitörése előtt meg is kapta. Az amerikai hadsereg századosa lett.

K: Visszakapta a régi rangját?

V: Igen. Aztán idővel kapott újat is.

K: És mi történt azután, hogy százados lett?

V: Attól kezdve már nem oktató volt, vagy ilyesmi, hanem ott lakott Fort Knoxban, a páncélosiskolában, úgy körülbelül... nagyjából három hónapig. A koreai háború kitörése után egy páncélosszázad parancsnoka lett Koreában. A háború végéig ott is maradt, majd visszatért az Államokba, onnan pedig századparancsnokként Németországba került. Idővel - épp akkortájt, amikor én beléptem 146

a hadseregbe - Augsburgban zászlóaljparancsnok lett a hadosztálynál. Aztán ismét előléptették, és most ezredes és ezredparancsnok.

K: Mióta van az édesapja Vietnamban? Úgy értem, másodjára.

V: Lássuk csak... Én júniusban dezertáltam, és ő akkor ment haza, úgyhogy november vagy talán december óta.

K: És mennyi ideig volt az első alkalommal?

V: Kis híján egy évig. Aztán Washingtonban kellett volna maradnia, de csak rövid időre tért vissza a fővárosba. Nem tudom, mit csinált ott, nekem sose mondta meg. Gondolom, valami titkos dolgot... Akkortájt azonban Patton ezredes, aki a 11. páncélosezred parancsnoka volt - tudja, Patton tábornoknak a fia -, hazatért az Államokba. Légi kiképzésre vezényelték, és apámat állították a helyére.

K: Maga mennyi ideig volt Vietnamban?

V: Másfél évig.

K: Hol szolgált?

V: Az első évet a 101. légi szállítású hadosztály 1. dandárjánál töltöttem. Phan Rangnál kellett volna állomásoznunk, de a támaszpontot szinte nem is láttuk. Állandóan mozgásban voltunk.

K: Ugrott ejtőernyővel?

V: Igen.

K: Hányszor?

V: Hát... harci ugrást egyet se hajtottam végre. Ötször ugrottam a vietnamiaknak, hogy megkapjam a vietnami rangjelzésemet, aztán kétszer ugrottam csak úgy mókából - egyszer, amikor elhagytam Phan Rangot, és egyszer, amikor visszatértem. Volt ott egy barátom, ő intézte...

K: Hányszor ugrott összesen?

147

V: Negyvenhét ugrásom volt a hadseregben, és tizennyolc a polgári életben.

K: Mi volt a feladata Vietnamban?

V: Rajparancsnok voltam, de egyszer a 101-eseknél beosztottak arra, amit mi hosszú távú portyázásnak nevezünk.

Nekem volt a részvevők közt a legmagasabb rangom és a legtöbb tapasztalatom - ugyanis nem jöttek velünk tisztek.

Négy osztagom volt, és mindegyikben hat ember, úgyhogy azt is mondhatnám, szakaszparancsnok voltam, bár az elvben hadnagyi beosztás. De a 196-osoknál csak rajparancsnok voltam.

K: És mit csinált rajparancsnokként, vagy beosztott szakaszparancsnokként?

V: Hát én voltam... tudja... a felelős parancsnok... Hozzám jött a parancs, és én adtam tovább.

K: Mi volt a parancs?

V: Hát, amit nap nap után csináltatni akartak velünk. Megmondták nekem, mit tegyek, és én megmondtam a többieknek, hogy mit tegyenek.

K: Nos, menjünk csak bele kissé részletesebben. Mit mondtak magának, mit tegyen? És mit csináltattak magukkal nap nap után?

V: A gyalogsági szakasznál például a hadnagy azt mondta nekem: „No, Schneider, fogja a raját, és nyomuljanak előre így és így a jobbszárnyon, mert ezen és ezen a ponton előrenyomulunk ennyi vagy annyi métert...” - mire én előrenyomultam, és kiküldtem valakit arra a pontra, ahová tartottunk.

K: Jelen volt olyankor, amikor megtámadtak falvakat?

V: Igen.

K: Hányszor?

V: Nehéz lenne megmondani - nem vezettem naplót. Való148

színűleg több tucatszor. Szokássá vált nálunk, hogy ahol csak tehettük, meggyújtottuk a tetőket.

K: Felégették a falvakat? És mi történt a lakóikkal?

V: Előre figyelmeztettük őket, hogy mire készülünk, de sokszor - különösen a hegyvidéken - a lakosság vagy a föld alatt tartózkodott, vagy végleg elmenekült, vagy elrejtőzött a dzsungelban, mert félt tőlünk, illetve már tudta, mire számíthat. És mi üres falvakat találtunk, ahol egy árva lélek se lakott. Ha háziállatokra bukkantunk, akkor sorra leöldöstük a disznókat meg a csirkéket, és fölperzseltük a falut.

K: Kinek a parancsára égették fel a falvakat?

V: Többnyire nincs kifejezett parancs a felgyújtásra vagy ilyesmire, hacsak egészen fentről nem jön. Például volt egy falu, amely véleményünk szerint gondot okozott nekünk, mert annak az útnak a mentén feküdt, amelyre szükségünk volt, hogy elláthassuk a századainkat. Ezek a századok elszakadtak a zászlóalj többi részétől. Teherautóval kellett odaküldenünk nekik a lőszerutánpótlást meg mindent.

A falu meg ott volt az út mentén - keresztülhaladt rajta az út.

Az utászok csinálták így, és ők határozták el, hogy az út egyik oldalán teljesen leromboljuk a falut, és a másikon is vagy száz méternyire. Házról házra jártunk, és közöltük az emberekkel: „Ki kell költöznötök.” Ki is költöztek... vagy legalábbis úgy kellett volna..., de néhány család nem mozdult. Azért mi csak mentünk, és felégettük az ő kunyhóikat is. Néhány ember itt-ott megvadult egy kicsit, és a végén porig égettük az egész falut.

K: Meg is öltek valakit?

V: Tudtommal nem. Csak egyszer voltam tanúja, hogy a dél-koreai hadsereg tengerészgyalogosai megöltek egy csomó embert.

149

K: Polgári lakosokat?

V: Igen... Ezek a dél-koreai tengerészgyalogosok egy 10-15 teherautóból álló oszloppal jöttek vissza délről - bevetésből -, és az útjukba eső faluban orvlövészek tüzeltek rájuk. Megálltak, leszálltak, körülvették a falut, és néhányan gyújtogatni kezdték a kunyhókat. Aki onnan kirohant, azt lelőtték... Mi távolabbról, egy dombról figyeltük az egészet, és nekem fölkeveredett tőle a gyomrom. Némelyek azt kiáltozták: „Kapd csak el őket! Lásd el a bajukat!” Én viszont... Nekem az ilyesmi nem tetszik.

K: Látott olyat, hogy amerikai katonák részt vettek efféle ténykedésben? Hogy megöltek falusiakat?

V: Láttam néhány falusit, akit vietkongistának véltek - vietkongista-gyanúsnak minősítették őket -, és az egyiket olyan kegyetlenül elverték, hogy később belehalt a sebekbe, amelyeket a mieink okoztak egy karabély tusával... Gyakran láttunk hullacsonkítást meg ilyesmit, de konkrét gyilkosságot...

Nem valami okos tőlem, hogy ezzel előhozakodom, de én magam is megöltem egyszer néhány foglyot. Lent egy bunkerban. Valósággal megvadultam, mert a szemem láttára elesett a barátom. El is küldtek pszichiátriai kezelésre, és ott megállapították, hogy ez frontszorongás, meg a sokk teszi, amit a barátom elestének látványa okozott, de hát ilyesmi elég gyakran előfordul.

K: Hány foglyot ölt meg?

V: Hárman voltak.

K: És látta, hogy más amerikai katonák is megöltek foglyokat?

V: Úgyszólván naponta. Volt egy zászlóalj parancsnokunk, aki nem szeretett foglyokat - ahogy ő nevezte: „csui hoi"okat - ejteni. Ide-oda röpködött a helikopterén, és azt mon150

dogatta: „Nem kellenek foglyok, nem kellenek »csui hoi«ok.” Ez tulajdonképpen felhatalmazás volt, hogy ott helyben öljük meg őket. Csak olyankor ejtettünk foglyokat, amikor információra volt szükség.

K: Maga látott fogolykihallgatást?

V: Igen. Sőt, én magam is végeztem kihallgatást.

K: Mit látott?

V: Voltak különféle módszerek. Volt egy módszer a tábori telefonnal - az elektrosokk módszere. Aztán volt az is, hogy az ember fogott egy bőrszíjat, az illető nyaka köré tekerte nedvesen, és száradás közben a szíj lassan megfojtotta a delikvenst. Vagy egyszerűen ütni-verni is lehetett az embereket... Akadnak különféle módszerek... Amihez éppen kedve van az embernek. Kihegyezett bambuszpálcikákat szúrhat a lábujjakba. Sok vietnamit láttam, aki ezt csinálta: a bambusz megkeményedett kicsiny darabkáit beszurkálta a körmök alá.

K: A tábori telefont villanyozásra használják? Hova illesztik az elektródákat?

V: Hát, az ember fogja a két elektródát és a herékhez erősíti, aztán teker egyet a telefonon. Csak egy piciny égésnyomot hagy az egész, de nagyon fájdalmas.

K: Hány embert látott, akit ilyen módon hallgattak ki?

V: Egyszer én magam is megtettem, parancsra.

K: Ki adta a parancsot?

V: A szakaszparancsnokom, egy Breton nevű hadnagy.

K: Pontosan hogy szólt a parancs?

V: A hadnagy azt mondta: „Próbálja kiszedni belőle, amit csak tud. És itt van, használja a telefont.” Ez azt jelentette, hogy rajta, tekergesd csak a kurblit.

K: Sokszor látott ilyen kínzást?

V: Előtte is meg utána is sokszor láttam. De ez volt az egyet151

len alkalom, hogy én magam csináltam.

K: Általában ki hajtotta végre a kínvallatást?

V: Bárki, akinek éppen odalökték a telefont.

K: Kiről mondta az előbb, hogy megparancsolta, ne ejtsenek foglyokat?

V: Az a zászlóalj parancsnok volt... Hershell alezredes.

Egy idő múlva őt elvezényelték, és Wright alezredes jött a helyére - ő vette át a zászlóaljat. De nagyjából ugyanolyan volt ő is.

K: Ő is azt parancsolta, hogy ne ejtsenek foglyokat?

V: Kifejezetten ezt nem mondta, csak azt: „Nem hinném, hogy szükségünk lenne foglyokra”, vagy „Ne szedjenekl ös�sze foglyokat.”

K: Es mit tettek a katonák, ha mégis rábukkantak az ellenségre?

V: Hát, egyszer láttam egy esetet... Előjött egy vietkongista, egy „csui hoi” röplapot lobogtatva, amit odaát osztogatnak. Ez olyan menlevélféle szökevényeknek, akik át akarnak menni a másik oldalra - ők ezt repatriálásnak hívják. Egyikük rohanva jött ki a tisztásra és lengette a papírt, mire a mieink közül valaki azt mondta: „Ó, egy »csui hoi«” — és piff, paff... vége volt.

K: Megölte?

V: Igen.

K: Maga miért jött el Vietnamból?

V: Lövést kaptam a jobb combcsontomba. Már csak négy hét volt hátra a szolgálati időmből - akkor otthagyhattam volna a harcteret, hogy hazatérjek. De így különféle kórházakba küldözgettek, Da Nangtól Japánig.

K: Kapott kitüntetéseket vietnami tetteiért?

V: Igen. Bronzcsillagot, sebesülési érmet tölgykoszorú152

val, Ezüstcsillagot... meg a szokásos hadjárati és szolgálati érmeket.

K: Megbüntették vagy megfenyítették valaha is azért, mert három foglyot megölt?

V: Nem.

„Az egész falut eltörölték a föld színéről”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Jerry Dass.

K: „Zöldsapkás” volt?

V: Igen. Tömérdek speciális kiképzést kaptam az Egyesült Államokban, és amikor Vietnamba vezényeltek, a különleges alakulatok B. S-5-ös különítményéhez kerültem.

K: Mikor érkezett Vietnamba?

V: 1967. november 27-én - épp egy hónappal a holdújévi offenzíva előtt - értünk földet Bien Hoában. Onnét Saigonba mentünk, ahol a különleges alakulatoknak két különítménye állomásozik - közülük az S-5-ös Camp Good-mannál.

Saigonból Na Tranghba küldtek fölesketésre - ott rendezték be a Vietnamban állomásozó különleges alakulatok parancsnokságát. És miután fölesküdtünk, azt a parancsot kaptuk, hogy menjünk Bien Hoába kiképzőnek. Az 1-es számú fő közlekedési út mentén van egy A-tábor, ott képeztük ki a dél-vietnami köztársasági hadseregbeli egységeket és a biztonsági szolgálat embereit. Egyébként a különleges alakulatok erőinek mintegy fele a dél-vietnami hadsereg és a biztonsági szolgálat embereiből áll - az ő parancsnokságuk is Na Tranghban van, és feladatuk általában az, hogy előőrsként működjenek, gondoskodjanak a gépkocsivezetők biztonsá154

gáról, és így tovább, mert a különleges alakulatoknak mindig kevés az emberük... Szóval, Bien Hoában mi képeztük ki ezeket az egyéneket, de sajnos, közben megindult a holdújévi offenzíva, és bajba kerültünk.

Parancsot kaptunk, hogy vonuljunk az út mentén levő pagodához és temetőhöz, és ott aztán segítettünk az embereknek abban, hogy fölépítsék, ami az offenzíva alatt romba dőlt. A különleges alakulatoknál mi tizenkét emberből álló osztagokat alkottunk - mindegyikben volt egy százados, egy főhadnagy, egy „doki”, egy robbantó specialista, egy híradós, egy hírszerző őrmester, egy könnyűfegyver-szakértő, egy nehézfegyver-szakértő, egy utász és... Szóval, ott voltunk másfél hónapon keresztül..., segítettük az idős embereket, meg hasonlók. Aztán egyszer csak parancsot kaptunk, hogy várjuk be a helikoptereket, amelyek fölszednek bennünket.

Nem számít, milyen számadatokat közölnek Vietnammal kapcsolatosan - a hadsereg mindig túloz. Ha úgy vélik, hogy négy-öt úgynevezett vietkongista van valahol, akkor három-négyszázat, vagy akár egy zászlóaljnyi vagy századnyi erőt is mondanak. A mi századosunk... Egyébként akkoriban Stit százados volt az - ifjabb Wilbert Stit -, a főhadnagyunk pedig Schram főhadnagy, és a századparancsnokunk, aki az idő tájt Na Tranghban tartózkodott, Ladd ezredes... No és akkor én megkérdeztem a századosunkat, mi történik azokkal az emberekkel, akiknek addig segítettünk - másfél hónapon keresztül -, hogy újjáépítsék a falujukat, meg etettük őket, meg kiképeztük őket. Ő azt felelte: „A mi szemünkben ezek vietkongisták.” És másnap láttuk, hogy a falut eltörölték a föld színéről.

Ezek után csatlakoztunk a századunkhoz Camp Goodman-nál, és a holdújévi offenzíva alatt ott is - nem tudom, 155

hallott-e róla - lerombolták az egész falut. Amikor bementünk Cholonba - ez Saigon kínai negyede -, láttuk, hogy munkában vannak a „kobrák” meg a dél-vietnami hadsereg úgynevezett Tigris-osztagai. Férfiak, nők, gyerekek hurcolkodtak kifelé a házakból kis motyójukkal, az utckon szekérrakomány-számra feküdtek a hullák, és mindenfelé szögesdrót... Mert ugyebár ott van az az úgynevezett Viet Kong...

Valójában nem lehet megkülönböztetni, hogy ki vietkongista, ki nem az. Ami engem illet, nekem a vietnamiak csak vietnamiak - mind egyforma. Ott meg látta az ember, hogy mindet, még a sebesülteket is összeterelik, mint a marhákat, és szögesdróttal veszik körül. Hogy aztán mi történt velük, nem tudom.

Innét Da Nangba mentünk - mert a mi tizenkét emberből álló osztagaink pokoli sokat változtatták a helyüket...

Mellesleg, Da Nangban állomásozik a különleges alakulatok C-százada. Mi hegyi vadászokat meg egyebeket képeztünk ki ott, és ott láttam azt is, hogyan hallgatták ki a foglyokat. Az valósággal borzasztó volt... Kínozták az embereket - némelyiket halálra. Én robbantó specialista voltam, úgyhogy a kihallgatás nem tartozott rám, csak érdekelt, hogyan bánnak a foglyokkal. Hát úgy bántak, hogy kitépkedték a körmüket, levagdosták az ujjaikat, víz alá nyomták a fejüket, és végül megölték őket. A különleges alakulatok kihallgató őrmestere csinálta ezt, a dél-vietnami hadsereg úgynevezett tolmácsával egyetemben. Mert a dél-vietnami különleges alakulatok állományának egy része végezte a tolmácsolás piszkos munkáját, habár mi is értettünk egy kicsit vietnamiul, mert Fort Braggben, a Kennedy Központban kaptunk nyelvoktatást is, mielőtt elindultunk volna a tengerentúlra. És a kihallgatáson a mi 156

úgynevezett kihallgató őrmesterünk mellett mindig ott volt egy „aranygalléros” is.

Az „aranygallérosok” és a legénység viszonya a különleges alakulatoknál egészen más, mint a többi fegyvernemnél. A „zöldsapkásoknál” nincsenek közlegények, és a parancsnok meg a másik tiszt élete a beosztottaktól függ, mert csupán két tiszt van és tíz alárendelt személy. Így aztán akármit csináltunk, elnézték... Voltak is szép kis incidensek, amikor egy-egy barátunk elesett... meg ismertem néhány srácot, aki vietnami füleket és körmöket gyűjtött. Nem izgatta azokat semmi. Nem tudom, magukban úgy vélték-e, hogy helyesen cselekszenek... Ami engem illet, bennem egy kicsit több érzés van, mert én eredetileg Ázsiában születtem... Malaysiában - és az nincs túl messze Vietnamtól. Amikor a szüleim meghaltak, az Államokba költöztem, amerikaiak fogadtak örökbe, és így kerültem a különleges alakulatokhoz.

A kiképzés alatt szüntelenül csak azt magyarázgatták nekünk, hogyan kell ölni. Egyébként az alapkiképzést Fort Ordban kaptam, a gyalogos kiképzést pedig a louisianai Fort Polkban. Ezután ejtőernyős-iskolát végeztem a georgiai Fort Benningben, speciális kiképzésben pedig az észak-karolinai Fort Braggben részesültem. Mielőtt Vietnamba vezényeltek, a különleges alakulatok 6. csoportjánál teljesítettem szolgálatot, ez egy helyi egység Fort Braggben.

No, és aztán Da Nangban is parancsot kaptunk... Általában a különleges alakulatoknál az ember sose tudja, hová kerül és mi történik vele. Mindig az utolsó percben kaptuk a végső eligazítást, és aztán elszigeteltségben tartottak bennünket, amíg csak el nem indultunk, akár hadgyakorlatról volt szó, akár harci feladatról... Következő harci feladatunk a demilitarizált övezet környékén várt ránk. Ez alkalommal megsebe157

sültem, és Okinawára vittek, majd vissza Japánba. Onnét pedig megszöktem, mert úgy éreztem, hogy már eleget láttam.

K: Szemtanúja volt valaha is annak, hogy megölték a foglyokat?

V: Igen, amint már mondtam, Da Nangban láttam, hogy a kínzások végeztével a foglyoknak golyót röpítettek a fejükbe. A hullákat aztán eltüntették. Mert a C-század egyben a dél-vietnami biztonsági szolgálat kiképzőközpontja is... és a C-század állomáshelye mögött minden megtalálható. Nekik még tengerpartjuk is van, meg lőterük. Ott tüntetik el azokat, akikre már nincs szükségük.

K: Miért jelentkezett önként „zöldsapkásnak”?

V: Azért, amiért a legtöbb srác teszi: a pénzért. Az ejtőernyős ugrásért és a robbantásért járó pótlékkal együtt havi 780 dollárt kerestem. Én ázsiai vagyok... Az Egyesült Államokban nehezen kaptam volna olyan állást, ahol ennyi pénzt lehet keresni.

„A srácok zsinórra fűzték a füleket”

Kérdés: És mikor került Vietnamba, Mark Worrell?

Válasz: 1961 októberében érkeztem oda. Egész idő alatt Da Nang környékén voltam. Egy tüzérségi egységhez tartoztam: az 1. tengerészgyalogos-hadosztálynak az egyik közvetlen egységéhez... Da Nangtól húsz mérföldnyire délre, Dien Banhnál állomásoztunk.

Rendszeresen küldtünk ki portyázókat, és egy napon az egyik portyázó csoport behozott egy foglyot. Sebesült volt. Ledobták a földre, és a katonák körülállták. Az őrmester felüvöltött: „Hé, akar valaki megölni egy sárgát?”

A fogoly nem tudott angolul, csupán ezt a két szót ismerte: genfi konvenció. Folyton ezt mondogatta... Nagyon fiatal volt - feltehetően vietkongista. Lődözni kezdtek rá.

Eleinte csak körüllövöldözték, aztán egyik golyó a másik után fúródott be a lábszárába. Vagy ötven tengerészgyalogos álldogált ott, és felújjongtak, valahányszor egy-egy lövés talált. Senki se akart véget vetni a dolognak azzal, hogy halálra sebzi a nyomorultat, de végül is valaki megtette. Aztán levágták a fülét, a holttestet pedig átadták a falu lakóinak, hogy temessék el.

A srácok zsinórra fűzték a füleket. A szállásokon sűrűn lógtak le a mennyezetről az ilyen zsinórok - a gyalogos 159

egységeknél, ahol egy-egy bambuszházban tizenkettesével laktak az emberek, néha tíz is akadt. Büszkék voltak rá, milyen sok fület tudnak összeszedni. Még egyik-másik tisztnek is volt fülgyűjteménye. Némelyik srác ellenezte a dolgot. Tűzharc idején ők is lőttek, de úgy, hogy lehetőleg senkit se találjanak el. Tudták, hogy ha tiltakoznának a fülgyűjtés ellen, a legközelebbi akció alkalmával esetleg kapnának egy lövést a hátukba, így aztán mindenki szó nélkül tűrte.

K: Mire lőtt a tüzérség?

V: Olykor tűz alá vettünk egy-egy falut. A gyalogosok általában öt sorozattal közelítették meg a kiszemelt falut minden sorozat után száz méterrel közelebb rukkoltak.

De ha az ember 155-össel lőtt, akkor az egész csupán egy sorozatból állt, és nem maradt semmi a faluból. Az előretolt megfigyelők irányították a lövéseket. A tisztek ezt mindenkor figyelembe vették, és minden sorozatot ellenőriztek, nehogy baráti csapatokra nyissanak tüzet.

K: Hallott olyan esetről, amikor a gyalogosegység tüzérség nélkül támadott?

V: Igen, egy tengerészgyalogos-egység hajtott végre ilyen akciót fenn északon, Quang Tri környékén. Rábukkantak egy föld alatti katonai kórházra. Több mint ötven súlyosan sérült vietnami feküdt benne. És mindegyiket agyonlőtték, ott az ágyban... Ez 1967 októberében történt.

K: Látott valaha fogolykihallgatást Vietnamban?

V: Láttam megkötözött sebesülteket - vietnamiakat -, akiket egy őrmester meg az emberei agyba-főbe vertek.

Láttam foglyokat, akiket vizes kínvallatásnak vetettek alá - nedves zoknit tömtek a szájukba, az orrukba meg vizet töltöttek. Láttam, amint egy foglyot levetkőztettek, 160

a két kezét hátrakötözték, és a tábori telefont használták a kínzásához. A két drót egyikével átszúrták a nyelvét, a másikát pedig belevezették a hímvesszőjébe. Aztán megtekerték a telefont, a fogoly felsikoltott, a körülötte állók meg ujjongtak. Újabb kérdést tettek fel neki. Ő azt felelte, nem tud semmit, mire egyre gyorsabban és gyorsabban tekerték a kurblit. Akkor már egy tengerészgyalogos törzsőrmester is tett fel kérdéseket. És a kínzás egyre tartott. A fogoly nyelve vérzett... sikoltozott... a hímvesszője kétszeresére dagadt, és az is vérzett. Amikor tiltakoztam, a többiek fölemlegették, hogyan haltak meg a cimboráik, és megkérdezték tőlem: „Talán szereted ezt a sárgát?”...

Láttam, amint néhány tengerészgyalogos félholtra vert egy sebesült foglyot. Puskatussal ütötték - még össze is rugdosták. Aztán lábánál fogva fölemelték, és fejjel lefelé belógatták a latrinába.

1968 júniusában Da Nangtól északra teljesítettem szolgálatot, a kombinált hadműveleti egység parancsnokságának 7. híradósszázadánál. Ott volt egy reguláris tengerészgyalogos-egység, és ők behoztak egy tízéves kisfiút.

Egy őrmester, aki érthetően, de nem valami jól beszélt vietnamiul, megkezdte a kihallgatását. Volt egy kése, két láb hosszú, de abból csupán nyolchüvelyknyi a nyél. És kezdte a kést odadobálni a fiú meztelen lábához. A kés egyre közelebb vágódott be, és egyszer csak beleállt az egyik nagyujjába. A fiúcska sikoltozott, erre elvitték.

Ahogy a nőket és a fiatal lányokat kínozzák, az szinte hihetetlen. Gondolni se szeretek rá, miket műveltek a tengerészgyalogosok a lányokkal. Gyakran nem is arról van szó, mintha vietkongista-gyanúsnak találnák őket. Ezek egyszerűen súlyos szexuális zavarokban szenvedő srácok, 161

akik kislányokat becstelenítenek meg. És gyakran meg is ölik őket... Némelyik srác fülek helyett férfi és női nemiszerveket gyűjt. Ez manapság még elég fura dolognak számít, de lehet, hogy egy napon majd ez lesz a divat.

„A tiszt azt mondta, hogy kiestek vagy kiugrottak”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Robert Fossett.

K: Milyen rangja volt?

V: Amikor Vietnamba érkeztem, közlegény voltam. RA 11 549 827 volt a sorszámom.

K: Hány éves korában lett katona?

V: Tizenkilenc.

K: És hol?

V: Ohióban jelentkeztem, és a Kentucky állambeli Fort Knoxba küldtek alapkiképzésre. Gyalogos kiképzést Fort Ruckerban kaptam - Alabamában. Azután harminc nap csodálatos vakáció következett, mielőtt elindultunk volna Vietnamba.

K: Miért jelentkezett önként?

V: Megkaptam a sorozási behívómat, és az ismerősök azt tanácsolták, hogy jelentkezzem önként, mert akkor elkerülhetem, hogy a gyalogsághoz osszanak be Vietnamban.

Azt mondták, hogy az önkéntes oda kerül, ahova akar.

K: És oda került, ahova akart?

V: Oda kerültem, ahova kértem. De hamarosan kiderült, hogy nem ilyet akartam.

K: Leérettségizett, mielőtt jelentkezett volna?

163

V: Igen.

K: És mi történt Vietnamban?

V: Hat hónapig voltam ott, és rászoktam a marihuana-szívásra.

K: Maga volt az egyetlen?

V: Nem. Háromszázhetvenen voltunk a században, és legalább kétszázötvenen szívtuk. Ez a 200. repülőszázad volt. A 9. hadosztályhoz tartoztunk, de amikor északra mentünk, a 101. légi szállítású dandár alárendeltségébe kerültünk. És azóta az egység összeolvadt egy másikkal.

Ma már, azt hiszem, 509-es repülősök néven ismerik őket.

K: Mi volt a feladata Vietnamban?

V: Először egy helikopterre osztottak be géppuskásnak.

K: Hol volt a támaszpontjuk?

V: Saigon közelében... Az 1967-es holdújév idején is ott voltunk. Arrafelé nem volt túl sok baj, de azért épp elég.

K: Mi volt a feladata?

V: Nagy helikopter volt a mienk - tandemlégcsavaros.

Volt benne egy géppuskás jobboldalt, egy géppuskás baloldalt, egy parancsnok, egy pilóta és egy másodpilóta.

Tüzeltünk kunyhókra, házakra, szampánokra, és azokban az övezetekben, ahol nem volt tűzkorlátozás, lőttünk mindenre, amire csak akartunk.

K: Maga milyen géppuskából lőtt?

V: Egy M-60-asbóI. K: És milyen típusú volt a helikopterjük?

V: Ch-47-es... Chinook.

K: Mennyi ideig volt géppuskás a helikopteren?

V: Csak két hónapig. Megundorodtam tőle... Nem bírtam tovább, és így más feladatot kértem. Azt a beosztást 164

kaptam, hogy vezessem a század vízszállító teherautóját.

Néha üzemanyagot is fuvaroztam a repülőtérre.

K: Szállítottak valaha foglyokat is a helikopteren?

V: Igen. Nem is egyszer... Az egyik esetre nagyon jól emlékszem.

K: Hány fogoly volt akkor a helikopteren?

V: Kettő.

K: És mi történt velük?

V: Kilökték őket. Mind a kettőt kilökték, amikor már magasan jártunk.

K: Hová kellett volna szállítani őket?

V: Egy hadifogolytáborba.

K: És hogyan magyarázták meg az eltűnésüket?

V: A tiszt azt mondta, hogy kiestek vagy kiugrottak.

K: Gyakran történt ilyesmi?

V: Hát, nem volt mindennapos, de nem is ment ritkaság-számba. Elég gyakran előfordult. Attól függött, hogy milyen indulat fűtötte azt, aki éppen a helyzet ura volt. A mi egységünknél átlag hetenként háromszor hallottunk ilyesmiről. És összesen 17 helikopterünk volt.

„Nem hittem volna, de hát saját szememmel láttam”

Kérdés: Hogy hívják?

Válasz: Walter Marshall.

K: Hová való?

V: Bostoni vagyok.

K: Hogyan került a hadseregbe?

V: Könnyen... Önként jelentkeztem. Árvaházakban, javítóintézetekben nőttem fel - tulajdonképpen tizennégy éves korom óta a magam kenyerén élek. Hamis papírjaim voltak, és tizenhat éves fejjel már beálltam a hadseregbe! Ez Denverben történt - Colorado államban -, 1965. július 25-én.

Bombajó volt a hadsereg. Életemben először éreztem magam biztonságban. Nagyon bezsongtam...

Amikor Vietnamba kerültem, néhány napra Da Nang küldtek. Megtanultam, hogy kell szétszedni a csapdát meg ilyesmi. Aztán áthelyeztek Pleikuba, egyik hadi csoporthoz. Egy tizenkét tonnás platós teherautót vezettem, és a kilőtt helikopterek roncsait szedtem össze mentési célból. Állandóan úton voltam. Rengeteg helikopterroncs akadt. És a hadsereg egész idő alatt huszonkét évesnek és valaki másnak hitt... Egy másik sráccal kettesben vezettük a teherautót, és így aránylag kevés srácot ismertem közelebbről. De azért láttam elég sok brutalitást meg őrültséget.

166

K: Hogy érti ezt?

V: Egyes srácoknak fülek csüngtek le az egyenruhájukról.

Eleinte, 1966-ban, a fákhoz szögezték a füleket - többnyire a jobb fület -, állítólag azért, hogy elrettentsék a Viet Kongot. Aztán rákaptak, hogy zsinórra fűzve magukon hordják, vagy ugyancsak zsinóron felakasszák a szálláson. És idővel bevezették azt, hogy alkoholos edényben konzerválják a füleket.

Egyszer egy erdei úton leállította a kocsimat egy srác, és kért egy kis benzint. Azt nem mondta, mire kell. Én adtam neki - leszívatott valamennyit egy gumicsővel. Aztán észrevettem, hogy a közelben, egy tisztáson áll egy lány... egy csinos fiatal lány. Körülötte néhány srác - mind közlegények -, és velük egy alacsony, kövér tiszt... egy hadnagy. A lány meztelen volt, és hozzákötözték két szál deszkához. Nem tudom, mit műveltek vele azelőtt, hogy odaértem. De akkor fogták a benzint, ráöntötték és meggyújtották.

K: Vietnami lány volt?

V: Hát persze... Azok meg csak álltak ott, és nézték, ahogy ég... Én abban a minutában sutba dobtam minden magasztos elvet a hazafiságról meg arról, hogy öld az ellenséget, hajrá előre, és egyáltalán. Mindig azt hittem, hogy nagyon be vagyok zsongva, de azok a srácok, azok aztán tényleg patologikusak voltak. Őrültek... Visszarohantam a teherautóhoz, és olyan gyorsan eliszkoltam onnan, ahogy csak tehettem... Képzelje el, hogy egy magamfajta srác egy évig, tizennyolc hónapig ott van, és ezt látja mindennap. Gondolja, hogy ugyanolyan ép ésszel tér vissza Amerikába, mint ahogy elment?

K: Tegyük fel, Walter, hogy előbb találkozunk, mintsem maga elindul Vietnamba, és én mondom el magának ezeket 167

a történeteket. Elhitte volna, hogy amerikaiak képesek így viselkedni?

V: Nem! Azt mondtam volna, hogy ilyesmiket csak Hitler csinált. Ez beteges... ez őrültség... ez náci rohadtság! Csöppet se amerikai dolog - igazán nem várná az ember. Hiszen ezek jóvágású, kefefrizurás kölykök, és egyáltalán... tipikus amerikai fiatalemberek. Krisztusomra, nem!... Mindegyiknek van lányismerőse otthon, az Államokban... Nem hittem volna el róluk Sose hallottam efféle történeteket, mielőtt odakerültem. Most, hogy megkérdezte... Nem hittem volna, de hát saját szememmel láttam.

LEVÉL HONFITÁRSAIMHOZ

Amerikai Honfitársaim!

Láttam a fiaitokat hazai támaszpontokon, a kaliforniai Presideótól a New Jersey-beli Fort Dixig. Találkoztam velük nyugat-németországi kaszárnyákban: Stuttgartban, Augsburgban, Frankfurtban, Mannheimban, Dachauban. Beszélgettem velük Svédországban, Kanadában és Franciaországban.

Százakkal közülük...

Tudom, nem volt kellemes olvasni a történteket. Nekem sem volt kellemes hallgatni őket.

Ezek egykor a ti gyermekeitek voltak. És ti hagytátok, hogy a kormány árvát csináljon belőlük. Többé nem beszélgethetnek veletek. Nem mesélhetik el nektek élményeiket. A fiatok tegnap délutáni programja nem az volt, hogy hazakísért egy kislányt az iskolából, és útközben fagylaltot vett neki. Ehelyett megölt egy öregasszonyt.

Sokan nem térhetnek többé vissza. Sokan nem akarnak. Némelyek mindörökre itthagytak benneteket - már csak egy aranycsillagot akaszthattok az ablakba, és tudatlanságotokban büszkén gondolhattok a fiatok utolsó napjaira. Mások Kanadában, Svédországban vagy más olyan helyen kerestek menedéket, ahol hazájuk szörnyű jelenléte nem oly érzékelhető. És akadtak, akik Spanyolországban találtak otthonra.

A kormány azt fogja mondani, hogy kevesen vannak ők, és 171

eszeveszettek. Vajon mi vette el az eszüket? Kevésnek pedig semmiképp sem nevezhetők. Talán százezren is vannak, és számuk napról napra nő. Elrejtőzködnek az amerikai gettókban - Párizsban, Nimes-ben, Firenzében és Milánóban.

Ki számolhatná meg őket? Csupán Kanadában vannak vagy hatvanezren.

S valóban eszeveszettek a gyermekeitek? Azok, akik megszöktek, istenemre a legépelméjűbbek mind közül! Tettük példásan józan válasz mindarra, amit tapasztaltak.

Azok, akik visszatérnek közétek - a ti derék, kitüntetett háborús hőseitek -, ártatlanok vérébe mártották kezüket. Átkozott az égből hulló napalmeső, mert kárhozatra ítéli, azt is, aki hullatja, és azt is, aki elszenvedi. Megperzselt lelkű árvák térnek vissza hozzátok.

Egy részük elbeszéli, mit tett. Némelyek nem fogynak ki a szóból: „Ó, hadd mondjam el még egyszer, utoljára, hogy örökre megszabaduljak tőle. De sosem szabadulnak meg.

Szemekről beszélnek... Hányán emlegették előttem a szempárokat, amelyekbe belepillantottak a tömeggyilkosságok előtt! Egy csodálkozó, elképedt gyermek szemét... Egy megtört anyóka szemét... Ó ti „szerencsés” pilóták! Százakat megölhettek ötezer láb magasságból, és senkinek sem kell a szemébe néznetek.

De a többiek látják a szemeket, mielőtt ölnének. És tudják, mindnyájan tudják, mit mondott volna az az asszony - még a szavakat is hallani vélik, amelyeket halála előtt ejtett volna.

A fiatok közelebb van e meggyilkolt nőhöz, mint jól ápolt, kimért, illedelmes, kimanikűrözve a volán mellé ülő, szívélyes édesanyjához. És ma már árva. Akadnak olyanok is, akik nem beszélnek és nem szöknek meg. Visszatérnek a ti Amerikátokba. És semmiféle kongresszusi felhatalmazás, semmi172

lyen új lehallgatókészülék, megerősített őrjárat vagy kettőzött rendőrőrszem nem ment meg benneteket az országot elárasztó erőszaktól. Vak dühvel fogják bezúzni ablakaitokat.

Nem tudják, miért és mi végre, de azt tudják, ki tette őket olyanná, amilyenek. Én is visszatérek Amerikába - ahol talán vád alá helyeznek szökésre való felbújtás és abban való bűnrészesség vagy más, hasonlóan súlyos hazaáruló bűntett miatt. Visszatérek, hogy beszéljek, és hogy halljam a választ: „I didn’t know.”* Így, angolul, annyival jobban, civilizáltabban, őszintébben hangzik majd, hogy senki sem fog kételkedni benne.

Egy kérdés azonban megválaszolatlan marad. Miért nem tudtátok? A ti gyermekeitekről van szó!

Mark Lane, Koppenhága

* „Én nem tudtam...” - A szerk.

A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette: Győri Pálné A borító Szabó Árpád munkája Műszaki vezető: Szécsi Andor Műszaki szerkesztő: Erdélyi Judit A szedést 1970. X. 1-én kezdték meg Megjelent 1971. IV. 20-án, 14000 példányban Terjedelme 8.6 (A/5) ív. PI-42-K-7173 70.4154 Athenaeum Nyomda, Budapest - Íves magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla igazgató

Mark Lane (1927. február 24. - 2016. május 10.) amerikai jogi ügyvéd, New York állam törvényhozója , polgári jogi aktivista és vietnami háborús bűncselekmények nyomozója volt.