Lovak, lovasok – lovashagyományok, értékek és hungarikumok Veszprém megyében by InfoAjka

„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőben.” (Gróf Széchenyi István)

LOVAK, LOVASOK Lovas hagyományok, értékek, hungarikumok Veszprém megyében

2011

Szerkesztette: Dr. Fehér Károly Társszerkesztő: Dr. Horváth Zsolt

A Veszprém megyei hungarikum kiadványok készítői: Pannon Térség Fejlődéséért Közhasznú Alapítvány, dr. Horváth Zsolt kuratóriumi elnök Pannon Értékteremtők és Hagyományőrzők Közössége Közhasznú Egyesület Pannon Értékmentő és Média Szolgáltató Kft.

Marketing vezető: Lendvai István Terjesztési vezető: Herold Gábor Lektor: Kváry Péter Márkusné Vörös Hajnalka Korrektor: Erdháti Károly

Felelős kiadó: VM Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet

ISBN 978-963-309-029-9

Készült: Start Nonproﬁt Kft., Nyíregyháza Felelős vezető: Balogh Zoltán vezérigazgató

Szerzők Bándi László elnök, Veszprém Megyei Honismereti Egyesület Bogó Ágnes igazgató, Zánkai Gyermek és Ifjúsági Centrum Dr. Bóka István polgármester, országgyűlési képviselő, Balatonfüred Bolla Kálmán elnök, Pápai Lovas Huszár Hagyományőrző Egyesület Fábry Szabolcs, Nagyvázsony Dr. Fehér Károly c. egyetemi tanár, a mezőgazdaságtudomány kandidátusa, a Magyar Lovas Szövetség kommunikációs igazgatója Földesi Ferenc Füssy Angéla újságíró, Magyar Hírlap Gáncs Lajos agrármérnök, Veszprém Hadnagy László nyug. múzeumigazgató, Gyulaﬁrátót Dr. Horváth Zsolt, a Pannon Térség Fejlődéséért Alapítvány elnöke, országgyűlési képviselő H. Szabó Lajos, a Lovashagyományok Pápán c. könyv szerzője Kassai Lajos lovas íjász világbajnok, Kaposmérő Kváry Péter főszerkesztő, Duna Televízió Lázár Vilmos elnök, Magyar Lovassport Szövetség Lékó Sándor újságíró, Lovas Élet Márkusné Vörös Hajnalka igazgatóhelyettes, Veszprém Megyei Levéltár Nagy Szabolcs levéltáros, Veszprém Megyei Levéltár Dr. Papócsi László, a mezőgazdaság-tudomány kandidátusa, Bábolna volt vezérigazgatója Rásky Péter főszerkesztő, Lovas Élet Seb József tanár, Veszprém Simon István költő Somfai Balázs levéltáros, Veszprém Megyei Levéltár Szentesi István agrármérnök, környezetvédelmi szakmérnök, a Balatonalmádi–Vörösberény Lovas Egyesület alapító elnöke Székely Tibor, a Magyar Huszár- és Katonai Hagyományőrző Társaság ügyvezető elnöke Veress D. Csaba hadtörténész, Veszprém Wagenhofferné Magyar Ágnes, Nagyvázsony

KÖSZÖNTŐK

Dr. Horváth Zsolt a Pannon Térség Fejlődéséért Alapítvány elnöke, országgyűlési képviselő

SZERESD A MAGYART, SZERESD VESZPRÉM MEGYÉT! „A lóállapotja Hazánkban nem legjobb karban van. Fogjunk tehát sokan egy dologhoz: tegyen érte kiki a’ mennyit tehet.” (Gróf Széchenyi István, Lovakrul) Ennek a könyvnek a gondolata is 2010 tavaszán született. Akkor, amikor a „hungarikummozgalom” útjára indult Veszprém megyében. Mondhat bárki bármit, aki részt vett ebben a sorozatban, az egy életre megőrizte az emlékét. Ez a sorozat arról szólt, hogy a kimondott szavak eljutottak az emberekhez, sőt mi több, értő fülekre találtak. Ez arról szólt, hogy a gondolatok szavakká formálódtak, a szavak tettekké, sőt mi több, a tetteknek eredményeik lettek. Nagyon sokan csatlakoztak hozzánk. Öröm volt érezni, hogy olyan témát és feladatot találtunk, amely egyaránt megszólított kicsit, nagyot, falusit, városit, férﬁt, nőt, időst, ﬁatalt, hogy a politikai hovatartozást már ne is említsem. Ez a folyamat azóta visszafordíthatatlan lett. Létrejött egy, a hungarikumokat népszerűsítő rendezvénysorozat, megvalósult e könyv elődje, „Hagyományok, értékek és hungarikumok Veszprém megyében” címmel, megalakult a Veszprém megyei Hungarikum-klub, amely azóta már jogi személlyé nőtte ki magát Pannon Értékteremtők és Hagyományőrzők Közössége Közhasznú Egyesület néven, sőt e könyv kiadójává vált. E jelen kor kihívásainak megfelelően ott vagyunk a facebook közösségi oldalon is, tessék lájkolni a Szeresd a magyart, szeresd Veszprém megyét oldalt. Mindezek alapján igaz az az állítás, amely szerint ennek a könyvnek a gondolata is 2010 tavaszán kezdődött. Éreztük, hogy az első könyvet követi majd a második, és szinte természetes volt, hogy a lovas élet hagyományainak bemutatását választjuk témaként. Számomra újabb sikerélményt jelentett, hogy olyan embereket ismertem meg, akik büszkék a hagyományaikra, tisztelik a természet törvényeit, szeretik az állatokat, és már azért is hálásak, ha valaki nem hátráltatja a törekvéseiket. Remélem e könyv létrejöttével még támogatni és segíteni is tudjuk e lovas társadalom elképzeléseit. Mint a könyv kiadója szeretném megköszönni hűséges támogatóinknak a segítséget, a könyv szerzőinek, készítőinek magas színvonalú munkájukat. Bízom abban, hogy e folyamat megállíthatatlan, a hungarikumok népszerűsítése folytatódik, és mindenki számára bizonyítani tudjuk, hogy Veszprém megye ebből a szempontból is egy igazi kincsesláda.

Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke

A LOVAS KULTÚRA NEMZETI RENESZÁNSZA „Veszélybe jut a nemzet, amely nem tiszteli hagyományait.” (Márai Sándor, Szindbád hazamegy) A több évezredes magyar lovas kultúra nemzeti örökségünk szerves része, olyan hungarikum, amely részleteiben is önállóan hordozza az ősök tudását, mozdulatait, kapcsolatteremtő és közösséget oltalmazó képességét. Népköltészetünk mélyáramlataiban meséinkben Fehérlóﬁa és parazsat evő paripák, táltoslovak gonoszt legyűrő történetei, de helyneveink, szertartásaink, temetkezési szokásaink is megőrizték, irodalmunk, művészetünk pedig mind a mai napig hitelesen érzékelteti a ló iránti mitikus tiszteletünket, szeretetünket. A kárpát-medencei történelmünk több mint ezerszáz esztendejében a ló társunk maradt szabadságharcban, csatatéren, sportjátékban, virtusban, földet művelő munkában, utazásban, a sportban. A XXI. század globalizálódó feszültségeiben, ellentmondásos világában, amikor minden nép erősíteni kívánja egyedi és sajátos értékeit, akkor kivételes történelmi esély kínálkozik a magyar lovas kultúra újjászületésére is. Világra szóló egyéni és közösségi teljesítmények teszik teljessé ezt a folyamatot. A magyar lovas szakemberek világszerte elismert tudása mellett immár több mint két évtizede a folyamatosan alakuló, szerveződő városi és megyei lovas bandériumok, hagyományőrző egyesületek, lófuttató versenyek, egykori csatákat korhű fegyverekkel, öltözetben bemutatott hadijátékok, vonzó lovas túrák adnak lehetőséget, hogy művelői, megtartói legyünk örökségünknek, a magyar lovas kultúrának. S mindez kiteljesedhet az erdők, mezők és tanyák védelmében a lovas polgárőrökkel, a lelket és testet gyógyító terápiával, vagy az egykor méltán világhírű tudatos lótenyésztéssel. A szakma, a politika befogadókészségével, támogatásával és akaratával készült új nemzeti lovas programunk a továbblépéshez ad esélyt és útravalót mindannyiunknak. Ez a folyamat – örömünkre és sokak munkájának eredményeként – mozgásban van: feltárjuk, védjük, gazdagítjuk, tovább adjuk értékeinket. Törvényi keretek között rendszerezzük, határozzuk meg tennivalóinkat. Célunk, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben, valamint a Kárpát-medencében fellelhető magyar örökség részét képező értékek, hungarikumok élvezzenek adókedvezményt és pályázati támogatást. E kitűnő, tudományos igényességgel közreadott – a sorozatban immár második – könyv a lovak csodálatos világába vezet el bennünket: egy élményvilágot varázsol vissza. Eközben közös törekvéseinket szolgálja: mozgósít, közös gondolkodásra, cselekvésre sarkall, önbizalmunkat, büszkeségünket erősíti, országunk felemelkedését szolgálja. Köszönöm az ötletgazda, az alkotó közösség értékvédő, a hungarikumokat felkaroló avatott munkáját.

Lázár Vilmos a Magyar Lovassport Szövetség elnöke

LEGYÜNK ÚJRA LOVAS NEMZET „A ló nemesíti az embert, ha az szeretni tudja őt.” (Móricz Zsigmond) A ma is büszkeséget kiváltó, felemelő példák sora bizonyítja: a magyar nép számtalan területen gazdagította Európa – a világ – lovas kultúráját. Lótenyésztő – sőt: gazdaságtörténeti – modellünk a Monarchiában és Nyugat-Európa több országában mintaértékű volt. Az első főhajtás az elismerést alapozó, korszakalkotó gróf Széchenyi Istvánt, majd ifjú báró Wesselényi Miklóst illeti. Sikereink kovácsa a lótenyésztésünk új korszakát indító Csekonics József, a Mezőhegyest megálmodó (1789) dandártábornok; Leveldi Kozma Ferenc minisztériumi lótenyésztési osztályvezető, az állami ménesek és lótenyésztésünk újjászervezője. E ragyogó mesterhármas tagja Pettkó-Szandtner Tibor bábolnai ménesparancsnok, az arab lovak tenyésztésének művésze, a magyar fogathajtás atyja, akinek a Magyar kocsizás című (1931) remekművéből tanul a fogatvilág. Az örkénytábori Magyar Királyi Lovagló- és Hajtó Iskola példaadó tanárai világszerte tanították a lovasművészetet. Világ- és olimpiai bajnok sorát neveltek – külhonban… A könnyű, gyors magyar kocsi forradalmasította Európa közlekedését. Két magyar „szabadalom”, a nemes, gyors könnyű huszárló és a nemes, korában a legjobb, leggyorsabb jukker kocsiló a világ elismerését váltotta ki. A daliás magyar huszár fogalom volt. Az angol derbit nyerő Kisbér, a verhetetlen Kincsem, Sellő, Imperiál, Mythos is erősítette egykoron az elismerő véleményt: lovasnemzet a magyar! Régi dicsőségünk… Napjainkban nagyon sokat kell tennünk azért, hogy e kitüntető márkanevünk ismét a régi fényében ragyogjon. Az új nemzeti lovas programunk biztos alapot ad e felemelő törekvésünkhöz. Ez az alkotás azt sugallja, hogy a múlt sikerei alapjain, az új társadalmi, gazdasági, politikai környezetben megújulva, és új szemlélettel bátran váltanunk kell. E Veszprém megye lovas hagyományait, lovas kultúráját őrző kitűnő könyv a maga nemében egyedülálló és követésre érdemes példája is hangsúlyozza, hogy van egy ország, Magyarország, ahol kitüntetett érzelmi, sport- és gazdasági szerepe van a lónak; hogy a ló mitikus tisztelete, szeretete, becsülése és értése a magyar ember génjeiben, lovas kultúránkban él; hogy a lovas-, a lósport, a lovas ágazat támogatása megtérülő befektetés. Köszönöm a könyv ötletgazdájának, a Pannon Térség Fejlődéséért Alapítvány elnökének, dr. Horváth Zsoltnak és alkotótársainak színvonalas, szakavatott, tudományos igényességű feltáró, elemző munkáját.

V. Németh Zsolt államtitkár, Vidékfejlesztési Minisztérium

LÓVAL A VIDÉK FEJLESZTÉSÉÉRT „Én a nyereséget teszem ki ingerül és jutalmul a lótenyésztők igyekezetének.” (Gróf Széchenyi István, Lovakrul) A legnagyobb magyar fenti szavai irányadóak honi lovas ágazatunk, lovas- és lósportunk fejlesztésére formált terveinkben – jelesen a kormány agrár- és vidékstratégiájában – is. E dokumentumban a rendszerváltozás óta először jutottunk el a politikai, szakmai és társadalmi egyeztetésig. Elképzelésünk szerint a ló, a lovas ágazat és az új nemzeti lovas programba foglalt tervek támogatásra érdemesek, mert a lovas társadalom nem kérni, hanem adni, hozzájárulni szeretne országunk felemelkedéséhez. Egyes felmérések szerint a lovas- és lósport Európában 310 ezer embernek ad munkát, a mezőgazdasági területek négy százalékán pedig lótakarmányt termesztenek, amiből kereken 1,6 milliárd euró adóbevétel származik. Életünk számos területén itthon is fontos szerepet játszik, gazdasági hasznot hajt, bevételi forrást, kenyeret ad: a ló. A vidékfejlesztésben növeli a népességmegtartó erőt. A mezőgazdaságban tízezer hektár szántót (abrak-, zabtermelés) és hatvanezer hektár legelőt köt le környezetkímélő módon, vegyszerek nélkül. Munkahelyet teremt – kenyeret ad: három ló egy munkahely. Ez ma több mint húszezer embernek jelent megélhetést. A lovasiparágak további munkahelyteremtő hatása ugyancsak jelentős. Több tízezren foglalkoznak takarmánygyártással, kocsi-, szerszám-, nyereg-, lovasruha-, lovasemléktárgy-készítéssel, kovácsolással. Sokan közülük értékteremtő, hagyományőrző népművészek. A ló kiemelkedő szerepet játszik a lovasturizmusban, az idegenforgalomban és a vendéglátásban is. Ezeken a területeken aktív és passzív formában évente több mint 500 ezer ember vesz igénybe szolgáltatásokat. Megannyi, ma még közelről sem kihasznált forrás, lehetőség. Ha valami, akkor a lovas életünk a hagyományokra épül – a Vidékfejlesztési Minisztérium ezért is üdvözli és támogatja e színvonalas könyv megjelenését. Köszönöm a hozzáértő szerzők rengeteg értéket, követésre érdemes jó példát felszínre hozó munkáját.

Simon István

MIRZA

Ahogy első gazdája hívta, mi is csak így becéztük: Mirza. Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó, mit magával hozott a kiscsikó, mikor egy tavaszi vásár után udvarunkba vezette apám.

Vasárnap, ha ballagott misére, lányok között a csikó kisérte. Kert alól, ha paprikát hozott, mögötte Mirza ugrándozott s selymes füvön, petrencék között, így szerzett nagyanyának örömöt.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány csendült a szó nagyanya ajakán. Sehogy se akart békülni vele, aztán ráhagyta: „Egye a fene ezt a bolondos, furcsa szót.” S így hívta ő is a kiscsikót,

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon ebédnél így szólt apám: eladom, sok az adó, lassan a sírba visz, és télire majd kell a csizma is. Ült némán a megrémült család, mindenki letette a kanalát.

kinek deszkából tákolt kaloda volt istállónkban külön otthona. Nappal persze ﬁcánkolt nagyon, játszott a tyúkokkal az udvaron. Nyihított, dobbantott, majd megszaladt, űzte a bugó szarvasbogarat.

S kinek neve talány maradt, titok, elvezették a kedves kiscsikót. Áthajolva a pudvás kapufán, nézte a távozót még nagyanyám, és halkan suttogta, szepegte sírva, mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza, Mirza

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt, hát elkísérte a konyhába is. Meglátta és kiáltott sikítva: „Hej, de megijesztettél, te Mirza!” S ráveregetve a kampós nyakra, kockacukorral kicsalogatta.

AZ EMBER ÉS A LÓ EGYMÁSRA TALÁLT „Az ember és a ló, ősi s meglehetősen ismeretlen okok miatt, olyan barátságban tud egymással lenni, mint semmi más állattal. Az embernek imponál a ló. Lehet, hogy a lónak is az ember.” (Móricz Zsigmond)

A ló és ember kapcsolata több évezredes jóban-rosszban, békében és háborúban, dicsőségben és vereségben egyaránt osztozó sorsot jelent. Ez a kapcsolat sokáig ellentétes érdekekre épült. A kezdetek kezdetén az ember és a ló ellenségek voltak; egyenlőtlen élethalálharc folyt közöttük. Ekkor a lovat – leírni is szörnyű – húsáért vadászták. (A háziasítás sorrendje: a kutya, a juh, a kecske, a szarvasmarha, a sertés és legvégén a ló Kr. e. a 4. évezredben.) Az ember kezében fegyver, balta, dárda, nyíl. A ló „fegyvere”: a veszély felismerése és a gyors menekülés. Ezt a drámai kapcsolatot ősrégi művészeti alkotások sora örökíti meg. Aztán? Aztán az egymásra utalt gyönyörű kapcsolatok máig tartó sora következik. A zsákmányállat bajtárs, munkát, sportot, egészséget őrző, kikapcsolódást ígérő, művészeteket ihlető hűséges társunkká nemesült.

A LÓ TÁRS A MUNKÁBAN „A ló és az ember – kultúránk sajátos szőttese.” (Patkócsattogás)

Hadnagy László

A PARASZTINÉPI LÓTARTÁS (Fehér Károly: Szemelvények)

A magyarság történetében és kultúrájában a lótartás az életmódnak nemcsak kifejezője, hanem a létfenntartás alapvető tényezője is volt. A lóval és a lótartással kapcsolatos témák történeti, néprajzi, művészeti tanulsága kimeríthetetlenül gazdag. A ló használatával, a fogatolással foglalkozó ősi tevékenység és gondolatkör tárgyi és szellemi értéke sokkal szélesebben és mélyebben ágyazódik kultúránk egészébe, mint ahogy erre felületesen gondolhatnánk

A ló a gyerekek tanítója A kicsi gyermek első biztató szavai között ott volt a „gyipaci”. Apja, nagyapja térdén lovagoltatta. A búcsúban, vásárban kis ostort kapott. A kiscsikóhoz közel állva megsimogathatta a puha orrát, kocsira feltéve megfoghatta a mozduló lovak gyeplőjét. Az iskolás gyerek segített befogni, itatni, barázdában lovat vezetni. A serdülő ﬁú már mindent megtanult, ami legszükségesebb a ló ápolásához és használatához. A legény pedig már önállóan helyettesítette apját, ha szükség volt rá. Ha segítségre szorult, édesanyja is ott állt mellette. A lovazást utánzó falusi gyerekek vállra akasztott madzaggal, esetleg szájba véve azt – Nagy László is szól erről – könnyebben tették meg az utat, ha küldetésben voltak boltba, vasútra, postára, netán a szomszéd faluba. A síró, félős kisgyereket is könnyebb volt lefényképezni, ha hintaló mellett állhatott a műteremben.

A módosok és a szegények lovai Vizsgálódásunk területe megyénk néhány bakonyi községe, különös tekintettel Gyulafirátótra, annál inkább is, mert e község XVII. századból ránk maradt pecsétjének címerábrázolása a paraszti gazdálkodás szimbóluma, az eke és csoroszlya. (Gyulafirátót ma Veszprém megye egyik kerülete.) A községben kétféle lótartás volt. A módosabb parasztok jól tartott, küllemre is szebb lovai csak földművelő munkát végeztek: szántottak, vetettek, boronáltak, fogasoltak, trágyát hordtak, betakarították a gabonát, szénát. Meghozták a közbirtokossági erdőben kitermelt fát, a malomba gabonát vittek őrletni, szükség szerint piacra és vásárra mentek. Nem fuvaroztak, ám a gazda gyalogmunkásainak napszámbérét – kívánságra – fogattal törlesztette. Általában a papnak, a kántornak is voltak lovai, ez esetben konvenciós kocsisaik is. Ők sem fuvaroztak. A szegényparasztok lovaikkal mindenféle munkát végeztek, földet is műveltek, fuvaroztak is. Az erdő kiélésének középkori hagyománya a faizás. A gyűjtő tevékenység – virág, gomba, szömörce, bicske, tapló, méz stb. – mellett ez volt a szegényparasztok és zsellérek fő megélhetési forrása itt a Bakony táján még a háború után is – a tsz-ek megalakulásáig. A faizásból eredő árucsere megélhetési biztonságot jelentett számukra. Mindkét lótartó rétegnek közösségi feladata is volt a sorosság rendjében. Lovas fogatukkal hozták-vitték a körorvost, a bábaasszonyt, vontatták a tűzoltó fecskendőt, a vizes lajtot, népszámláláskor a számlálóbiztost, filiára misézni a papot. Részt vettek a fogatos közmunkákban. A szegényparasztok inkább herélt lovat tartottak. Csikóztatni, csikót tartani általában nem tudtak, mert szüntelenül úton voltak. Ha mégis vállalkoztak kanca tartására, fedeztetni Veszprémbe mentek, vagy titokban zúgménnel tették ezt.

Csikó – a csodajövevény A csikó születése nagy esemény. Nem csupán a család örömünnepe volt. Hírére az együttérző ismerősök, szomszédok, rokonok is kíváncsian jöttek s lábujjhegyen szótlanul nézték a mindig szopni készülő csodálatos jövevényt. Majd hetek múlva a névadásban is segítettek, persze a döntő szó a gazdájáé volt. Figyelembe vették a színét, nemét, homlokának csillagjegyeit, lábának keselyét, pajkos mozgását, anyja tulajdonságait, ha ismerték, ősei származását. Így lett aztán, Sári, Csillag, Pajkos, Kese, Gidra stb. Nagy türelmet, szeretetet, hozzáértést kívánt a csikaját féltő kanca ápolása, befogása, egy-két hét után újra történő munkába fogása, a csikó melléje szoktatása. Öröm is, gond is a kiscsikó. Ezt csak az érzi igazából, akinek része volt ebben. A kisgyerekek nap mint nap azon osztozkodtak, melyiküké a kiscsikó. Az elalvás előtti mesének a kiscsikóról kellett szólnia. Így épült be, így lett része a gazdálkodás, a szellemi művelődésnek. A szoptatós kancát jobban kímélték, jobban etették, darázott főtt krumplival, répával. A kiscsikót simogatással, cukorral szelídítették, szoktatták lábai feladásához. 13

A gazda Általában a ló ellátásával, gondozásával kapcsolatban a család ügyelt arra, hogy mindig egyvalaki – rendszerint a gazda – tartsa számon a teendőket: etetést, itatást, befogást a megterhelés mértékét, a vasaltatást. A rendszertelen etetés a lovat nyugtalanná teszi. A megterhelő munka után itatni csak másfél-két óra múlva szabad. Fokozottan ügyelni kell a takarmányváltásra, vigyázni kellett az átmenetre. A kefe, a vakaróvas, a pokróc használata mellett a ló patáját is ápolni kellett. Nagy hidegben az abrakot langyos vízzel keverték, nyári kazalrakáskor a szénasorok közé sót szórtak.

Az árucsere főszereplői A gyulaﬁrátótiak – és más bakonyi községek – lovas fogatai is rendre úton voltak. Zirc, Olaszfalu, Porva, Borzavár parasztjai burgonyát, káposztát szállítottak a piacokra és távolabbi falvakba. Az ösküiek, várpalotaiak, dudariak meszet, a tésiek ezenkívül faszenet kínáltak meszsze falvakban hangos szóval. A lókútiak, de legtovább a bakonybéliek a faszén mellett szerfát és használati tárgyakat – favillát, létrát, talicskát, szerszámnyelet – és egyéb háztartási eszközöket – sótartó, mozsár, fatányér – vittek távoli községekbe. Falucsúfolók is őrzik ezek emlékét. Az áruszállító utakat jól elő kellett készíteni. A rátótiak rövidebb utakra általában ölfát vittek. Az erdőre fáért mentek. A beﬁzetést igazoló cédulát visszajövet az erdőkerülő kunyhójánál ellenőrizték. Akár oldalas kocsival ölfáért, akár pőrekocsival durungfáért mentek az erdőre, mindig vittek magukkal hosszú derékláncot, vagy kerékkötő láncot. Fűrész és fejsze mindig volt a kocsin. Csaptatórudat az erdőn vágtak. A csaptatásnál nagyon kellett vigyázni, mert hamar megvolt a baj. Az erdőn vigyáztak, hogy nagy terét ne rakjanak. Hazafelé, ha szükséges volt, a kapatóknál a teherből le is raktak, és a rakatért inkább visszamentek. Ha a ló nehezen húzott, akkor segítettek neki, leszálltak és vállukkal nyomták a kocsit, szekeret. Ha valaki sokat rakott, azt megkérdezték: „Megakarod ijeszteni az erdőt?” Ha többen voltak össze is fogtak, egymást kisegítették. Kerékbetöréssel, csúszófa alkalmazásával fékeztek, igen meredeken pedig a kerék talpfáját kötötték át. Lánccal, így vágólánccal fékeztek, ha kellett.

A szorgos gyulaﬁrátótiak A gyulaﬁrátótiak akár több napra is elmentek Tolnába, Somogyba, Fejér megyébe. Induláskor általában éjjel egy órakor keltek, abrakoltak, két órakor befogtak, és indultak a már előző este összeállított kocsirakománnyal. 14

A reggeli pálinkát Litéren vagy Kenesén itták meg. A kocsira ölfából másfél erdei métert tudtak felrakni. Ezt a rövidebb utakra vitték. Távolabbra inkább félkész épületfa-anyagot szállítottak: szerfát, gerendát, lécet. Lehetőleg nem pénzért, hanem inkább cserében adták áruikat. Kialakult cserearányok voltak: 1 folyóméter léc = 1 kg búza vagy kukorica. Inkább kukorica, mert a „begyűjtés” idején a búzát nem volt szabad szállítani. A rendőrök és a ﬁnáncok még vassal is beleszurkáltak a zsákokba. 1 m3 fa = ½ q daraliszt. Ritkán vettek pénzért gabonát. Ha mégis, akkor búzáért is, kukoricáért is 200 Ft-ot ﬁzettek. Itthon 380 Ft-ért lehetett eladni. Úgy tartották, hogy csak akkor érdemes cserélni, ha naponta legalább 1 q gabonát meg tudtak keresni.

Amire a lóvásár tanít A lóvásár akár vettek, akár eladtak, az egész családnak izgalmat okozott. (Lásd Simon István: Mirza c. verse.) Lovat háztól ritkán vettek, ritkán adtak el. Inkább vásárban. Idézzünk fel néhány lóvásári életképet. Segít abban Tamás Károlyné Kiss Vilma Szentgáli vásárok pályadíjas néprajzi dolgozata is. Hogy az állatot el tudják adni, először is arra ügyelt a reggel vásárra induló gazda, hogy az állat a küszöböt bal lábbal lépje át. Az udvaron keresztbe tett vályút ellenkezés nélkül átlépje. A falusiak azt tartották, csak akkor lesz szerencséjük a vásározásban, ha az utcán férﬁval találkoznak először. Volt olyan is, hogy a haragos szomszédasszony csak azért is átment az úton, hogy ne legyen szerencséje a szomszédnak a vásárhoz. A vásár bejáratánál volt a cédulaház, ott szedték a helypénzt. A helyjegyet a gazda rendszerint kalapja szalagjába tűzte. Bemutatták a passzust. A vásártéren külön hely volt a lovak számára.

Ki fizeti az áldomást? Ha kevés volt a vevő, akkor azt mondták: „Pang a vásár”, ha a kereslet nőtt, akkor „Megindult a vásár”. Arra a kérdésre, hogy mit kérnek az állatért, volt aki azt felelte, „majd a vásár megmondja”. Vigyázni kellett a kupecokra. Aki nem engedett, az fizette az áldomást. Áldomás nélkül nem volt eladás. Az eladó kisfiának farkapénz járt.

Pénzt hozó fortélyok A vásárban a vevő az eladó lónak mindenekelőtt a fogát nézte. A kupecok a fogat is manipulálták, reszelték, igazították, még kupát is fúrtak rá, vagy reszelővel mélyítették. A sántító ló egészséges lábát megszegelték, hogy egyformán lépjen. Szempont volt, hogy ﬁatal legyen, ne legyen hamis, rugós, harapós, himpókos, kaptás, kehes, csöbörbe hágó. A kondíciója nem sokat számított, csak csontos, rámás legyen. Majd feljavítják. A húzókészség kipróbálása a kocsi befékezésével, kerékbekötéssel történt, a vásártéren kívül, hangos szóval, nagy érdeklődéssel és derültség közepette. Leglátványosabb, leglármásabb kipróbálás a cigányoké volt. A paraszti vevő arra is vigyázott, hogy úgynevezett komor, eres lovat (rosszul herélt) ne vegyen. Legtöbb eladó igyekezett eltitkolni a ló hibáját. A csökönyös, rugós, harapós lónál nagy szerepe volt a pálinkának. A pálinkával megitatott ló kezes lett, lábát is feladta. Még ma is érvényes törvény: ha valaki a foglalót felvette és valami oknál fogva az állatot mégsem adta oda, esetleg a vételárat kevésnek tartotta, meg kellett dupláznia a visszaadott foglalót. Az újonnan vett lovat a kováccsal mindig átvasaltatták. A patkolást a kovács végezte. A sérült pata és a patkó közé kalapdarabot tettek. A patkolást nehezen tűrő lovat megpipázták. A bogarak ellen tehénfarokból készült legyezőt használtak. Tüdőgyulladást szénapolyva-tea gőzölésével, a szemgyulladást kamillateás borogatással gyógyították. Kólikázáskor – gyomorrontás, felfúvódás – nem engedték lefeküdni, főleg henteregni nem a lovat, mert bélcsavarodást kaphat. A ló lábán keletkezett lágypókot vagy tojáspókot szénkéneggel kezelték. Ünnepi betegség esetén mindig orvost hívtak. Amikor az állatorvos valami oknál fogva nem tudott jönni, akkor hozzáértő ismerős vágott eret, vagy megvágta a ló csüdjét, ahonnan savas vér folyt ki. A fogat általában a kovács gyógyította, szájnyitó vassal, érvágó illetve tályognyitó vassal, reszelővel. A kehességet – megfázás, tüdőgyulladás, nyirokmirigy-gyulladás – legtöbb esetben kapotnyakkal gyógyították. (A farkasalmafélék családjába tartozó főleg árnyas erdőkben élő erős hatású évelő gyógynövény. Vese alakú levele a lópata lenyomatára emlékeztet.) Vigyázni kellett, mert ha sokat adtak a lónak, vagy az mohón ette, és utána megitatták, még bele is pusztulhatott. Volt olyan, hogy vásártéren (Szentgál) és útközben (Gyulaﬁrátót) pusztult el így ló. Rátóton ha valakinek a lova elpusztult, a lovas gazdák pénzt adtak össze, és segélyezték a károsultat. A hályagos ló szemébe üvegport fújtak nádszállal vagy szalmaszállal. Az üveget porcukorral is helyettesítették. Valamikor nyári melegben fürösztötték a lovakat a tavakban, patakokban, közben a kocsikereket is áztatták. Ma már legtöbben csak képzőművészeti ábrázolásokból ismerik ezt a falusi zsánerképet. 16

Lovakkal a mindennapi megélhetésért Teljességgel szinte felsorolni sem lehet azt a sokrétű hajdan volt hasznos szolgáltatást, amit a lovak a mindennapi megélhetéshez nyújtottak. Városban és mezővárosban a napszakhoz is igazodva, csengővel, hangos szóval jelezte érkezését a tejes, a szemetes, a jeges, a szódás, a sörös. Hozták a fát, a szenet, a meszet, régebben a hamuzsírt és a faszenet. Ha kellett, jött a betegszállító, a halottas kocsi, hívásra a bútorszállító fuvaros. Hívatlanul is járta az utcákat a sintér kocsija. Húzták a lovak az omnibuszt, a ﬁákert, a konflist, a postakocsit, bányában a föld alatt a csillét, út- és gátépítésnél a taligát, vasútállomáson mozdították a vagonokat. Egykoron még vontatták a hajót. Előbbre vágtatva jelezték, hogy jön a vonat. A külföldet is járó cirkuszosok okos lovai nappal nehéz lakókocsit húztak, este pedig pihenésképpen a fényes manézsban keringőt is jártak. Régen lóval történt a szemnyomtatás, a sószállítás. Az erdei faközelítést nagy részben ma is lóval végzik. Lóval működtették a kékfestő üzemek mángorlóit, a papírgyárak és a paraszti olajütők zúzóköveit. Ló húzta az uradalmi lórékat. A vegyes használatú járgányokat – vízkiemelő, szecskavágó, elevátor – körben járó lovak hajtották. Ló húzta a kaszáló és a rendsodró gépet. Ló végezte a gabona, a széna, a lucerna s egyéb termények betakarítását. Nem is szólva a falvakat és a városokat összekötő makadámutakon kora reggel, piacra zötyögő, vásározó ládákat szállító szekerek szorgalmas lovairól. Rátótról a bolgárkertészt és a szabómestert vitték Veszprémbe és Zircre. S végül az ember szolgálatában megfáradt, páráját kilehelt öreg lovak merev testét is a szomszéd lova húzta ki lábánál fogva a faluszéli dögtemetőbe.

A lovak ünnepnapjai A falusi lovaknak voltak ünnepnapjaik is. Ilyen volt a búcsúi vendégszállítás, a lakodalom, a keresztelő, a szüreti mulatság. Lovas bandérium várta a faluvégen a püspököt bérmálásra, a főispánt, az alispánt, a szolgabírót látogatásra. Kortes hadjárat idején hozták-vitték a támogatott vagy győztes képviselőjelöltet programbeszéde megtartására. Vöröstón például vásár- és ünnepnapokon a „pirgerek” zenés felvonulásában „lovaspirgerek” is részt vettek. Emléküket fotó őrzi a múzeumokban. Télen a havas úton suhanó farsangoló csengős szánok látványa ünnepi hangulatot adott. A népi szórakozás egy formája volt. A lovat különben is a téli pihenőidőben többször is meg kellett jártatni, hogy ne kapjon ünnepi betegséget. A tsz-ek alakulásakor és a gépesítés térhódításával fájdalmasan csökkent a lovak száma. A rátóti Epinger József szép fekete lovainak azonban szerencséje lett, mert a veszprémi polgármester díszfogatában utolsóként ők parádézhattak.

A lovas kézműipar A lótartás a kézműiparban is jelentős szerepet játszott. Rátóton a háború környékén öt kovácsműhely működött mesterrel, segédekkel, inasokkal. A mesterek közül három patkoló- és gyógykovács mesteri oklevelet szerzett a jutasi illetve a hajmáskéri tüzéreknél szervezett tanfolyamon. A faluban két bognárműhely is volt. Veszprémben a Béla utcában a háború előtt 28 pár ló és több fogat volt, mint ház. A háború után Veszprémben még 12 kovácsmester, illetve kovácsműhely ﬁzetett adót. A Varjú-féle kocsigyártó manufaktúra bognár, kovács, fényező, kárpitos, rugókovács mestereket alkalmazott. A veszprémi Faárugyár főtevékenysége még a háború után is egy ideig ugyancsak a kocsigyártás volt. Volt, volt, volt. Évekkel ezelőtt becsuktak a környékbeli nyereg- és szíjgyártó műhelyek is. Az életből vett példák és példázatok arról győznek meg, hogy mindannyiunknak törekedni kell a gyérülő számú ló még intenzívebb felhasználására az embernevelésben. Azt se felejtsük el, hogy a lókultusz ébren tartása természetvédelmi tevékenység is egyben. Jól tudjuk, hogy nem állíthatjuk meg a technizáció életünket előbbre vivő kerekét, mégis szeretnénk, hogy a motorizáció ne szoríthassa ki értelmünkből a lovat, a lótartással kapcsolatos hagyományokat, szívünkből pedig a ló iránti szeretetet – írja A Paraszti lótartás című csodálatos tanulmányában Hadnagy László.

A LÓ TÁRS A HARCBAN „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket.”

A fent idézett őseink fergeteges szakadatlan győztes küzdelmeinek korát, azt az időt idézi, amikor büszke, pompakedvelő népként jellemezték a magyarokat. A páncélos nehéz lovasság. A kereszténység felvételének idején jelenik meg. A lovagkor hazánkban az Anjou-királyok korában bontakozik ki. Avatott szakértők szerint ez a – nélkülözhetetlen kisegítő gyalogsággal és könnyűlovassággal kiegészített – harcmód, nehézkessége miatt visszalépést jelentett a régi pusztai harcmódhoz képest.

A huszárság A huszárság megjelenésével nem csupán a magyarok sikert sikerre halmozó legsikeresebb fegyverneme született meg és bontakozott ki, hanem – történetírók szerint – megjelenésükkel a világtörténelem legsikeresebb szárazföldi fegyverneme született meg. Tudjuk, hogy a hazai küzdelmek mellett a több évtizedes európai küzdelmekből a magyar huszárok – és természetesen hű társaik, a lovak – ugyancsak kivették részüket. Harci érzékük, bravúros lovaglásuk, küzdeni tudásuk, bátorságuk, bajtársiasságuk, feltétlen bizalmuk elöljáróikban, kitartásuk, leleményességük a kor legnagyszerűbb katonáivá emelte őket. A sikerek hatására Európa uralkodói – angolok, dánok, hollandok, poroszok, oroszok, spanyolok, svédek – egyre-másra szerveznek huszáralakulatokat. Arany János a szabadságharc idején így kiáltott fel: „Lóra magyar, lóra! Most ütött az óra”. A múlt század fordulóján a lovas katona fegyverzete új haditechnikai eszközökkel bővült. Fő feladataik a felderítés, a biztosítás és a csapatok közötti összeköttetés volt, ám még változatlanul – sokszor egyenlőtlen küzdelemben – számtalan hősies összecsapásuknak is tisztelettel adózik a krónika. A két világháború idején a huszárszellem, a huszárvirtus lovon és a lövészárkokban tovább élt. A korszak kiemelkedő lovas eseménye: 1930-ban nyitotta meg kapuit az örkénytábori Magyar Királyi Lovaglótanár Képző és Hajtóiskola. A lovastudás fejlesztését, az előremenetelt szolgáló lovaglótanfolyamokon – az equitációkon – képzett lovaglótanáraink a hazai és a világ lovassportjában meghatározó szerepet játszottak; a világ- és olimpiai bajnokok sorát nevelték.

Egy másik egyedülálló lovasintézmény az 1933-ban alapított, világszínvonalra emelt Magyar Királyi Testőrség Spanyol Lovas Iskola. (Hasonló színvonalú intézmény csak Bécsben és a franciaországi Samurban működött.) Ezek az intézmények és az itt nevelkedett lovaszsenik új dimenzióba, a lovasművészet világába emelték az ember és a ló kapcsolatát.

Nagy Szabolcs

A VESZPRÉM MEGYEI HUSZÁRSÁG TÖRTÉNETE „Az ellenséged tanít meg élni, harcolni, védekezni.” (Márai Sándor, Füves könyv – Gyógyító gondolatok)

Történeti előzmények A magyarság kapcsolata a lovakkal nagyon régi keletű, mint az ismert mondás is tartja: Lovas nemzet a magyar. A honfoglaló magyarok mind életvitelüket, mind harcmodorukat tekintve tökéletesen beleillettek a lovas nomád népcsoportok azon sorába, melyektől Attila hunjaitól kezdve, egészen a törökök alkalmazásában állt kései tatárokig tartottak Nyugat-Európában. Az államalapításunk után nem sokkal, uralkodóink megkezdték a hagyományos, kizárólag a könnyűlovasságra épített magyar harcmodor átalakítását, amely inkább gyors zsákmány-

szerző portyák vezetése, mintsem egy letelepült nép önvédelmi tevékenysége során volt eredményesen alkalmazható. Az Európa-szerte rettegett magyar könnyűlovasság elenyészett, országunkban is kizárólagosságra tört a (lovagi) páncélos nehézlovasság, mint lovassági csapatnem. Jellemző, hogy letelepedésünk után alig háromszáz évvel, már idegen népek (kunok, illetve jászok) behívásával kellett pótolni az időnként (mint például a szintén lovas nomád tatárok elleni harcok során) vészesen hiányzó magyarországi könnyűlovasságot. Szintén jelzésértékű, hogy a könnyűlovasok egyik legfőbb fegyvere, a szablya, mely a honfoglaló magyarság körében széleskörűen elterjedt volt, a kései Árpád-korra teljesen ismeretlenné vált az országban. Az, hogy ez a fegyver ma mégis erősen kötődik a magyar huszársághoz, elsősorban a 15. században kezdődő török háborúknak köszönhető: oszmán ellenfeleitől leste el a korabeli magyar lovasság az alkalmazását, ekkor kezdett újra meghonosodni országunkban. Ebből a korból, a 15. századból maradt ránk a „huszár” szó első írásos említése is. Hunyadi Mátyás királyunk jegyezte az alábbi mondatot egy 1481-ben kelt levelében: „equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” (magyarul: „könynyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”). A török háborúk hajnalára tehát már kialakult az a speciálisan magyarnak tekinthető (bár természetesen több korabeli nemzetközi párhuzammal rendelkező) könnyűlovas alakulat típus, mely a kezdetektől egészen a második világháború befejezéséig végigkísérte a magyar történelmet, sokszor fontos szerepet játszva annak alakulásában, máskor nemzetközi hírnevet szerezve a magyar fegyveres erőknek. Ez utóbbinak szép példája gróf Hadik András haditette, mikor 1757-ben, főként huszárokból álló csapataival megsarcolta a kor kiváló hadvezérének, Nagy Frigyesnek a fővárosát, Berlint. Hadik András tábornagy szablyája 22

A megyei lovasság az utolsó nemesi felkelésben (1809) Az első olyan történelmi esemény, mely a huszárokat (a könnyűlovas csapatnemet) megyénkkel összeköti, az 1809. évi győri csata. Ez az esemény több szempontból is érdekes pontja a magyar történelemnek, többek között: mivel az ország vezetői ekkor támaszkodtak utoljára a középkori eredetű nemesi felkelés (inszurrekció) haderejére. A Napóleon erői ellen Győr környékén vívott csatában, illetve az azt megelőző Veszprém megyei nemesi lovasezred századzászlaja dunántúli hadjáratban, (a császári (Veszprémi Bakonyi Múzeum gyűjteménye) csapatok mellett) főleg a dunántúli vármegyék nemessége vett részt, Veszprém megye (a gyalogosok mellett) közel hétszáz lovast küldött a harctérre a nemesi lovasezred keretei között. Ez az ezred tevékenyen részt is vett a csatározásokban, többek között 1809. május 31-én, Szombathely előtt összecsaptak a franciák 7. és 20. lovasvadászezredeivel. A nap folyamán előbb a Veszprém megyeiek egy százada futamította meg a francia előőrsöt, majd mikor az üldözés közben egy nagyobb francia egységbe botlottak, ők váltak üldözötté. A megyei nemesek ezután kitüntették magukat a Vas, Veszprém, Sopron és Győr vármegyék területein zajló taktikai csapatmozgásokat kísérő kisebb összecsapásokban, részt vettek a pápai csatában, majd a Habsburg-erők összeomlását hozó, 1809. június 14én lezajlott győri csatában is. A vesztes összecsapás után a közel hétszáz fős megyei lovas alakulat jó része elmenekült, többségük hazatért otthonába, hogy ott várja ki a francia megszállás végét. A kor legkorszerűbb hadseregével rendelkező franciák ellen megmutatkozott, hogy a megyei nemesség kardforgatására támaszkodni irreális, a biztos vereséghez vezető elgondolás volt. A korszakban már csak olyan csapatokkal lehetett harctéri eredményt elérni, melyek rendszeresen részt vettek kiképzéseken, s ha legénysége nem is számított hivatásosnak, de bevetése előtt megfelelő idő állt rendelkezésre az alapvető tudásanyag rögzítésére. 23

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc huszárai Ezen feltételeknek a következő háborúban, a magyar szabadságharcban a magyar fél még nem tudott maradéktalanul megfelelni, hiszen a váratlanul bekövetkezett események során a kezdetekben nem hogy kiképzési, hanem komoly hadsereg-szervezési problémák is megoldásra vártak. ’48 honvédségének lovas fegyvernemét részben a távoli állomáshelyekről hazatért (több esetben hazaszökött) magyar legénységgel rendelkező császári huszárezredek, másrészt újonnan felállított, főként önkéntesekből álló huszárezredek alkották. Ezek egyike sem rendelkezett Veszprém megyei állomáshellyel vagy hadkiegészítő körzettel, de természetesen megyénkből is jelentkeztek hozzájuk újoncok.

Volt azonban a szabadságharcnak egy jelentős, a huszársággal összefüggő Veszprém megyei eseménye, az ihászi csata. 1849 nyarán, Kmety György tábornok azt a feladatot kapta a magyar hadvezetéstől, hogy a rendelkezésére álló erőkkel védje az osztrákokkal szemben a Rába vonalát. Június 27-én, Ihásznál ütköztek meg egymással az Edler von Warensberg vezette osztrák, illetve a magyar erők. Az ütközetben magyar részről főszerepet játszottak a volt cs. és kir. 10. (Vilmos) huszárezred huszárai, akik több lovasrohamot intéztek az ellenség állásai ellen. Sajnos ezeket az osztrákok tüzéreik illetve lövészeik segítségével mind megállították, jelentős veszteséget okozva a Vilmos-huszároknak. Az elveszett ütközet következtében a Rába vonalát nem tudta tovább tartani a magyar sereg, Pápa is osztrák kézre került. A több mint kétszáz sebesült honvéd többségét Pápán ápolták, sajnos sokukat nem sikerült megmenteni. A szabadságharc legjelesebb Veszprém megyei eseményének, az ihászi csatának emlékét ma Pápán emlékmű őrzi.

Jelenet az 1849. júniusi Rába menti összecsapásokból

Veszprém megyei huszárok a dualista hadszervezetben A vérbe fojtott szabadságharc után két évtized kellett ahhoz, hogy a két fél rendezze viszonyát. A kiegyezés kapcsán újból napirendre kerülhettek olyan, régóta függőben lévő kérdések is, mint az önálló magyar haderő megszervezése. A magyar politikai elit nagyon hamar élt az új viszonyok adta lehetőséggel: már az 1868. évi XLI. törvénycikk rendelkezett a magyar honvédség megalakulásáról. Ettől fogva az ország területén már létező császári és királyi hadkiegészítési körzetekkel (mely körzetekből feltöltötték egy-egy alakulat legénységét) párhuzamosan honvédkerületeket is létrehoztak. Fontos körülmény, hogy egy alakulat állomáshelye általában nem az alakulat hadkiegészítési területén feküdt, tehát a katonái legtöbbször távoli területekről származtak. Éppen ezért, ha a témánk szempontjából érdekes Veszprém megyei huszárokról kívánunk szólni, először tisztáznunk kell, mit értünk e fogalom alatt: a megyéből származó, vagy az ott állomásozó katonákat. Megyénk az első világháború előtt, a közös haderő (császári és királyi alakulatok) tekintetében, az V. pozsonyi cs. és kir. hadtest hadkiegészítési körzetéhez soroltatott (az 1874-ben bekövetkezett, az addigi osztályrendszert felváltó ezredrendszer viszonyai között), az ezen hadtest irányítása alá tartozó huszárezredekbe vonultak be a Veszprém megyei a férﬁak. Ezek a huszárezredek a következők voltak: a (komáromi székhelyű) 5. „gr. Radetzky József tábornagy” 25

cs. és kir. huszárezred, a (soproni) 9. „gr. fogarasi Nádasdy Ferenc Lipót tábornagy” cs. és kir. huszárezred, illetve a (szombathelyi) 11. „I. Ferdinánd bolgár király” cs. és kir. huszárezred. A honvédségen belül megyénk területe a pozsonyi honvédkerülethez tartozott. Ezt a huszárezredek kiegészítése szempontjából kettéosztották, megyénkből a 6. (zalaegerszegi) honvéd huszárezredhez (ennek a II. osztálya Keszthelyen állomásozott) soroztak bakákat. Nagy valószínűséggel (de nem kizárólagosan) ebbe a három közös, illetve egy honvéd huszárezredbe kerültek tehát a Veszprém megyei, lovas szolgálatra besorozott ﬁatalok. Származás szempontjából az ezekben szolgáló katonáink tekinthetőek Veszprém megyei huszároknak. Létezett viszont egy olyan ezred is, mely ugyan jórészt nem megyebeli legénységből állt, viszont 1874től, a felállításától kezdve a megye területén állomásozott, ez volt a 7. (pápai) honvéd huszárezred. Ennek hadkiegészítő területe a pozsonyi honvédkerület, másik fele (Pozsony, Bars, Hont, Esztergom, Nyitra, Trencsén, Túróc és Árva vármegye) volt. Nemhiába folyt korábban politikai csatározás az ezred állomáshelyének kijelölését Huszártiszt díszöltözete, illetően (az alakulat székhelye eredetileg Veszprém volt, s csak egy 1900 körül tízesztendős folyamat végén, 1884-ben helyeztetett át Pápára), a huszárok pápai jelenléte meglehetősen segítette a város fejlődését. Az ezred ott tartózkodása nem csak a helyi kereskedőknek kedvezett, de a folyamatos laktanyafejlesztések, átalakítások okán az építőiparnak is, sőt a város közéletét is felpezsdítette a tisztikar jelenléte.

Az első világháború alatt Az 1914-ben kitört első világháború volt az a háború, ahol a könnyűlovasság utoljára fontos szerepet játszott.

A harcok kezdetén a 7-es huszárokat Galíciába, a Kövess-csoport alá osztották be. Itt nagyon hamar, már augusztusban átestek a tűzkeresztségen, Gorodok mellett intéztek rohamot az oroszok ellen, azok azonban heves tüzet zúdítottak rájuk, minek következtében nagy veszteségek mellett kénytelenek voltak visszavonulni. A gorodoki rohamhoz hasonlóan a háború elejének 27

többi galíciai lovas akciója is kudarccal járt, mivel az osztrák–magyar hadvezetés nem mérte fel megfelelően a könnyűlovasság alkalmazásának a korszak viszonyai közötti lehetőségeit. De mint az 5. lovashadosztály többi egysége, így a 7-es huszárok is végrehajtották a mégoly hibás parancsokat is, nagy veszteségeket szenvedve, de ugyanakkor bátorságukkal nagy megbecsülést szerezve az ellenség előtt. 1914 augusztusának végére már szükség volt arra, hogy a Pápán maradt pótkeret kiképzési tevékenységét felgyorsítsák. A kiképzett újoncokat (többek közt a korabeli hadszervezetben a „rendes” ezredek kisegítésére rendelt népfelkelés tagjait) szeptember elején vasúton el is indították a frontra. A pápaiak októberben az Uzsoki-szoros térségében tevékenykedtek, és a harcokban olyan mértékű veszteségeket szenvedtek el, hogy a 7. ezred megmaradt legénységét két században kellett összevonni. Ezek után természetesen szükséges volt a Pápán kiképzett pótkeret tagjainak folyamatos harctérre indítására. A háború ezen szakában, illetve frontszakaszán egyébiránt gyakorlattá vált, hogy a huszárokat nem hagyományos módon, hanem gyalogosan, „lóról szállva” vetették be. Ezt mind az időjárási (az őszi esőzések feláztatták a talajt, ami nehezítette a lovak mozgását), mind a terepviszonyok (a galíciai hadszíntér domborzati viszonyai nem kedveztek a lovasrohamoknak), mind a haditaktika változásai indokolták. Ilyen, „lóról szállt” huszárok vettek részt az egész első világháború (magyar részvétellel zajlott) egyik legvéresebb csatájában, az 1914 novemberének végén, decemberének elején megvívott limanovaiban is. A csata fordulópontján, december 11én, többek között a részben Veszprém megyei származású Nádasdy-huszárok helytállásának volt köszönhető, hogy az orosz támadás elakadt, és a kezdeményezés a Monarchia erőinek kezébe került. A védekezőállásaikat elözönlő oroszokat a magyar huszárok (mivel a huszárok felszereléséhez nem tartozott szurony) puskatussal, ásóval ütlegelve fékezték meg, majd ellentámadásba váltottak és megfutamították a rájuk törő ellenséget. A magyar haderő vezetői (köztük vitéz uzsoki báró Szurmay Sándor tábornok, a teljes hadseregcsoport vezetője) később mind nagy elismeréssel szóltak a huszárok haditettéről, leírva a szörnyű pusztítást, amit a mindenre elszánt katonák tompa ütőeszközeikkel okoztak az ellenségnek. A limanovai csata után elhárult az oroszok galíciai áttörésének közvetlen veszélye, de még több mint három esztendőn keresztül, egészen a breszt-litovszki béke megkötéséig helyt kellett állniuk a magyar katonáknak a keleti fronton. A pápai huszárok nem is vezényeltettek el onnan, helyzetükben csak az jelentett változást, hogy mikor Románia 1916 augusztusában hadat üzent a Monarchiának, és megkezdte Erdély elleni hadjáratát, addigi működési területüknél némileg délebbre, Besszarábiába kerültek át. A románok elleni háborúban sem voltak jellemzőek a nagy lovasrohamok. Remekül teljesítettek viszont huszáraink felderítőként, az ellenség üldözése során, illetve természetesen továbbra is részt vettek gyalogosan az állásharcokban. A román haderő kapitulálását követően a pápai huszárok Ukrajnában láttak el megszálló feladatokat. Erre a szolgálattípusra, a mindennapi járőrözésre, rendfenntartásra kitűnően alkalmasak voltak. Azonban ez a tevékenység sem nélkülözte a veszélyeket, az ellenséges érzületű lakosság, a területen működő (későbbi kifejezéssel élve) partizánok sok veszteséget okoztak a 7-es huszároknak. Az első világháború vége is itt érte a pápai ezredet. Sajnos, a korra jellemző zűrzavar kihatott a 7-es huszárok életére is, a határtól messze bevetett ezredet a forradalom kitörése után 28

már nem lehetett szervezetten hazaszállítani, kénytelenek voltak eszközeiket, lovaikat idegen földön elkótyavetyélni, majd rendkívüli viszontagságok között, a helyi lakosok által elkövetett atrocitások közepette, vasúton hazatérni. A Veszprém megyéből származó huszárok első világháborús tevékenységét jóval nehezebb bemutatni (mivel, mint említettük, több alakulatban szétszórva, más megyékből származó társaikkal keverve szolgáltak), mint a pápai ezredét. A korábban felsorolt, részben megyénk területéről feltöltött alakulatok közül, a 6-os huszárok a pápaiakkal egy hadosztályban, azonos harctereken szerepeltek. A „közös” 5., 9. és 11. huszár ezredek is jórészt (de nem kizárólag) az orosz fronton működtek. A két világháború között, egykori főtisztek által írt Magyar huszár című könyvben több mint százhúsz Veszprém megyei származású huszárt sorolnak fel a szerzők (adataik nem voltak teljesek, csupán azokat említették meg, akikről valahonnan értesülést szereztek). Ezek között akadnak egykori főtisztek, mint például a Kardosréten született vitéz fajszi Ányos Aladár, aki 1914-ben a 14. khe. (közös huszárezred) 2. századának volt a parancsnoka, vagy hertelendi és vindornyalaki Hertelendy Béla (ő Magyargencsről származott) aki a háborúban a 3. khe. egyik századát, majd félezredét vezette. De olyan tiszthelyettesek, közhuszárok is, mint például a várpalotai Hersecki György szakaszvezető, aki a 6. h. h. e. (honvéd huszárezred) kötelékeiben harcolva sebesült meg Galíciában, vagy a 11. khe.-ben szolgáló csabrendeki Molnár József, aki az olasz hadszíntéren esett fogságba. A megyénkből származó első világháborús hősök mellett természetesen meg kell emlékeznünk a pápai huszárok háborús parancsnokairól is. 1914-ig, dandárparancsnoki beosztásba kerüléséig gróf Lubiesnsky János ezredes volt a 7-esek parancsnoka (ő a háború után nyugállományba vonulva Pápán telepedett le). Őt előbb Bertalan Pál őrnagy (1915-ig), majd mitrovicai Spaics Sándor ezredes követte e tisztségben. Végezetül 1916-tól egészen a háború végéig jeszeniczei Jankovich László ezredes vezette a pápai huszáralakulatot.

Ányos Aladár

Hertelendy Béla

Hersecki György

Molnár József

A Horthy-kor pápai huszárai és a Jutasi Altisztképző A Tanácsköztársaság bukása, illetve Trianon után az újjászerveződő országban a hadsereget is át kellett alakítani. Nemcsak a kettős rendszernek lett vége (a császári és királyi hadsereg megszűnésével), hanem a békediktátum adta szűkös kereteknek megfelelő létszám kialakítása is új hadszervezet kialakítását tette szükségessé. A lovasságot két dandárba sorolták, melyek 29

közül az első számú alá tartozott az újonnan létrehozott 2. „Árpád fejedelem” huszárezred. Ez két osztályból állt, melyek közül az első, az ezred parancsnokságával Cegléden, míg a második az egykori 7-esek pápai laktanyájában állomásozott. Ez a struktúra sok nehézséget okozott, mivel a viszonylag nagy távolság körülményessé tette az ezred két osztályának kapcsolattartását, akadályozta a rendszeres közös hadgyakorlatok szervezését. Éppen ezért a pápai huszárosztály 1935-ben áthelyeztetett a soproni 3. „Nádasdy Ferenc” huszárezred kötelékébe, akikkel már korábban is többször tartottak közös hadgyakorlatokat.

A csapatok kiképzésében, az új típusú feladatokra történő felkészítésében a két világháború között egy új intézmény, a megyénk székhelyén 1924-ben alapított, Magyar Királyi VeszprémJutasi Honvéd Altisztképző Intézet is részt vett. Itt minden fegyvernemből képeztek altiszteket, természetesen huszárokat is. A képzés eleje összevontan folyt, majd az általános ismeretek elsajátítása után a hallgatók specializálódtak, ki-ki a fegyvernemének megfelelő egyedi tudásanyagot ismerhette meg.

Magyar huszárok a II. világháborúban A hamarosan kirobbanó második világháborúban már ezekkel, a Jutason kiképzett „őrmesterekkel” (altisztekkel) a soraiban indult harcba a pápai huszárosztály. A kor haditechnikai színvonalán a huszárság harctéri súlya nyilvánvalóan csökkent (már szinte egyáltalán nem alkalmazták a huszárokat nyílt ütközetek során megvalósított rohamokra), ám bizonyos feladatok ellátására még mindig a legjobb eszköznek bizonyult, így a magyar huszárságon kívül a kor számos országában létezett könnyűlovasság. Még inkább igaz volt az az állítás, melyet az első világháború kapcsán már elmondtunk: elsősorban felderítő feladatokat végeztek, a megszállt területeken láttak el rendfenntartó szolgálatokat, s egyéb olyan területeken vetették be őket, ahol fontos volt a viszonylagos mobilitás, olyan esetekben is, amikor gépjárműveket valamely oknál fogva nem lehetett használni. Kevéssé ismert tény azonban, hogy még ezen modern körülmények között sem volt példátlan az ősi huszár virtus megnyilvánulása. Valószínűleg a nyíregyházi 4. huszárezred nevéhez fűződik a világtörténelem utolsó huszárrohama. Történt ugyanis, hogy Nyikolajevnél, 1941. augusztus közepén a német csapatok nem tudták megbontani az orosz állásokat, ezért erősítésként a helyszínre érkezett a nyíregyházi huszárezred. A csapat parancsnoka, Mikecz Kálmán a helyszínre érkezve gyorsan elemezte a helyzetet, majd támadásra vezényelte csapatát, s az egyetlen rohammal áttörte velük a frontot. Erich Kern német tiszt, szemtanú, a következőképpen emlékezett az eseményekre: „…Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk! Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez. Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtatott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasﬁlm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas 31

magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen...” A második világháború után, mely már egyre inkább a gépek előretöréséről, semmint a gyönyörű lovaikon száguldó nyalka huszárokról szólt, az újonnan létrejött Magyar Néphadsereg még 1954-ig hadrendben tartott huszáralakulatokat. A magyar huszárság tehát túlélve sok történelmi-hadászati korszakváltást, mintegy ötszáz esztendőn keresztül öregbítette a magyar katona nemzetközi hírnevét. A pápai huszár alakulatok története ennél jóval rövidebb, körülbelül hetven esztendő. A pápai huszárság azonban éppen abban az időszakban működött, mikor huszáraink a két nagy háború miatt, az előző időszakokhoz képest lényegesen többször kerültek bevetésre. Így e hungarikum, a magyar huszár történetének tárgyalása során megkerülhetetlenek az egykori 7-es huszárok, s természetesen mellettük megyénk más lovasezredekben szolgált ﬁai is.

Veress D. Csaba

VESZPRÉM VÁRMEGYE ÉS A HUSZÁROK „Nagy érdeme van annak, aki elől megyen, ki megtöri a jeget.” (Gróf Széchenyi István, Lovakrul)

Napjainkban – az 1990-es évektől kezdve – nincsen politikai, társadalmi, egyházi stb. ünnepség egy felvonuló huszár alakulat nélkül! Gyönyörű, pompás tartású, kiképzett sport- vagy katonalovakon vonulnak a XIX. század közepére kialakult huszármundérban, csákóval és fegyverzettel, illetve lószerszámban. Húsz év telt el azóta, hogy a magyar katonai hagyományőrző csoportok – egyre korhűbb, drágább ruházatban és korhűbb felszereléssel – idézik a nagyhírű magyar huszárságot, azt a kimondottan magyar nemzeti lovas fegyvernemet, melyet számtalan más nemzet – közel háromszáz éve! – megkísérelt jól-rosszul utánozni nemcsak a hajdani csatatereken, de napjaink katonai parádéin is! De még egy – katonai dolgokhoz kevésbé értő – katolikus pap is észrevette a különbséget! Pontosan tíz nappal a napóleoni francia császári hadsereg és a Habsburg-birodalmi hadsereg (valamint a felkelő magyar nemesi hadak) – 1809. június 14-i Győrnél lezajlott csatája után, a Győr megerődített városba június 24-én bevonuló francia katonákról írta Hohenegger győri plébános az alábbiakat: „…A testőrző gránátosokat csinosaknak találtuk; legidegenebbeknek tartottuk a testőrző könnyű lovasságot, a csúf lófarokkal; a huszárok a mieinket csak együgyűen és nyomorultan majmolták, mert huszárnak csak a magyar termett, a lovaglásban igen távol voltak azoktól, és semmi sem állott helyesen testeken.” Ez a vélemény valószínűleg nem jutott a francia katonai vezetők fülébe, mert a francia hadseregben – az 1720-as évektől a mai napig is vannak „…houssard…” ezredek! Kezdetben, a Habsburg-hadseregből megszökött (volt II. Rákóczi Ferenc fejedelem seregében szolgáló) magyar legényekből, később pedig már zömében francia regrutákból! Napjainkra a hátaslovakat – háború esetén! – lecserélik katonai ejtőernyőkre. Magyar nyelvű (!) katonaénekeket is szoktak – lovas díszfelvonulásukkor énekelni, de azokat még a jelen lévő magyar nézőközönség sem érti meg!

I. A huszár fegyvernem eredete és kialakulása A könnyűlovasság kategóriába tartozó huszár fegyvernem egy ősidőkben kialakult magyar lovas katonaság lenne? Gyökerei a IX–X. évszázadokban – Európa nyugati és déli területeit végigdúló és pusztító – a magyarok honfoglalása idején és az azt követő évszázadban rettegett – és napjainkban is gyűlölt emlékeket felidéző! – magyar lovas hadak leszármazottai lennének a magyar huszárok?! Szó sincs róla! Közük csak annyi volt egymáshoz, hogy a Nyugat- és DélEurópát pusztító magyar hadak a IX–X. századokban is – zömében – könnyűlovasság volt! De nem huszárok voltak, mint ahogy azt még napjainkban is szereti néhány nyugat-európai történész hangoztatni! Ki kell ezeket az embereket ábrándítanunk, illetve néhány dús fantáziájú hazánkﬁa is – talán – rossz érzésekkel fogadja az alább leírtakat! A „huszár” szó és az ezen a néven máig emlegetett könnyűlovas fegyvernem valójában nem magyar eredetű, és jóval a magyarok honfoglalása és államalapítása után, a XIV–XV. század fordulóján, a balkáni Szerb Királyságban alakult ki! A különböző török törzsekből kialakult Oszmán Török Birodalom – az 1231–1288 közti években uralkodó Ertogrul szultán vezetésével elfoglalta a Bizánci Birodalomtól a Kisázsiának nevezett (Anatólia-Anadolu) területét, s elérték a Márvány-tenger északnyugati partvidékét. A bizánciak az északi part váraiba-erődítményeibe húzódtak vissza. A török előnyomulás ezen a vonalon megtorpant, de az 1353–1354 évek fordulóján megindult hatalmas földrengések megsemmisítették a Márvány-tenger északi partvidékén kiépített bizánci erődítményeketvárakat. Ez utat nyitott a törököknek: 1354. március 1-jén I. Murad szultán hadai átkeltek a Márvány-tengeren, s elfoglalták az északi (bizánci) partvonal egyik legnagyobb várának – Gallipoli (Galibolu) romjait. Az így kialakult hídfőből indult meg a következő évtizedekben a törököknek – az iszlám hitvallás erőszakos terjesztésének egyre fokozódó támadása a „pogány kereszténység” ellen! A bizánci Drinápoly (Edirne) 1361. évi elfoglalása után a török hadsereg egyre mélyebben hatolt be a Szerb Királyság, a Bolgár Királyság, majd a két román állam – Havasalföld és Moldva fejedelemségek – területére. A török hadsereg ezekben az évtizedekben portyázó és pusztító csapataikkal – az akindzsi és csarkadzsi könnyűlovas hadakkal ténylegesen feldúlták a kiszemelt területeket. Ezt követően főerőikkel mértek csapást a kiszemelt országokra. Bulgária elsőnek – 1396-ban – török uralom alá került. A Szerb és a Bosnyák Királyság 1389-ben (Koszovo-polje) súlyos vereséget szenvedett el a török hadaktól, de különösen a szerbek makacs és vitéz harcot folytattak a törökökkel, s csak 1459-ben hódoltak be véglegesen. Bosznia még három évig – 1483-ig – harcolt. Akkor úgy behódoltak, hogy a bosnyák nemesség zöme áttért az iszlámra! A szerb nép – közel hetvenéves – hősies harca teremtette meg a török csarkadzsi és akindzsi pusztító könnyűlovasok ellen a „gusar” elnevezésű, ugyancsak portyázó könnyűlovas fegyvernemet. Ezek a szerb (rác) „gusarok” természetesen nem a szerb nép elitjéből kerültek ki. Az akkor csatadöntő véres-öldöklő és elsősorban a közelharcon alapuló hadviselési szokásokat nem minden ember idegzete bírta elviselni! 34

Nyilvánvaló volt, hogy a katonai szolgálat kötélidegeket igényelt! Itt nem lehetett békés paraszti földművelőkre, csendes városi iparosokra számítani! Katonai szolgálatra – a korra jellemző kíméletlen és véres hadviselésre! – nagyobb előnyben volt a mindenre elszánt martalóc vagy hegyirabló. Egyébként a szerb „guszar” az utóbbit jelenti! Hasonló volt a szerb várvédő gyalogos katona elnevezése: „martalosz” (martalóc!), vagy a horvát gyalogos katona XV-XVI. századi neve „haramia” volt! Napjainkra ezek az elnevezések már teljesen más értelmet kaptak! Nem véletlenül! Az iszlám vallás nevében egyre jobban kibontakozó török hódító politikát egy váratlan esemény fékezte le: 1402. július 14-én a belső-ázsiai mongol–tatár birodalom uralkodója (Timur Lenk) végeláthatatlan belső-ázsiai hadaival hátba támadta a Török Birodalmat. A mai főváros – Ankara – közelében tönkreverték a török hadsereget; I. Bajezid is mongol hadifogságba került. Lényegileg 1443-ig leálltak a balkáni török támadások. Ebben a nyugalmi helyzetben indult meg a balkáni szerb népcsoportok menekülése a Magyar Királyság védelmébe! A bosnyák király – más politikai meggondolásokból is – I. Luxemburgi Zsigmond magyar király védelmébe adta 1404-ben országát, melyet a magyar hadak azonnal megszálltak. A bosnyák és szerb főurak (vajdák) fegyveres híveikkel, s fegyveres harcosaikkal (sok esetben „gusar” lovascsapataikkal) Magyarországra menekültek. Itt a magyar főnemességbe olvadtak be, itt kapott birtokaikról új magyar neveket vettek fel. A „gusar” – egyre inkább „husar”, „husanores” – kiejtéssel, írással – a magyar könnyűlovasság („Equites levis armaturae”) egyik – egyre jobban – nyelvileg és társadalmilag – elmagyarosodott része lett. Az első írásos emléke ennek a folyamatnak 1432. évre datálható, illetve fordult elő írásos formában. A szerb vezető réteg (vajdák, knyázok, nemzetségfők) és fegyveres kíséretük – köztük a „gusar” elnevezésű könnyűlovasság – beözönlése Magyarországba, ebben az időben kezdődött. Ekkoriban történt hogy Djuraj Brankovic szerb uralkodó – magyarországi földbirtokokért átadta Belgrád (Nándorfehérvár) várát a Magyar Királyságnak. (Élt: 1367–1456, uralkodott: 1427–1456). Az 1456. nyári nagy belgrádi keresztény katonai győzelem ellenére az egyre fogyatkozó Szerb Királyság 1459 nyarára véglegesen török uralom alá került: 1459. június 29-én a török csapatok az Al-Dunánál elfoglalták Szendrő várát, a szerb királyok hajdani székhelyét, s ezzel a Szerb Királyság önállósága – 1867-ig – megszűnt. Bár még jó ideig folyamatos volt a szerb katonáskodó népesség menekülése, betelepedése a Magyar Királyság területére, a „gusar” elnevezésű könnyűlovasságnál megindult – a fegyvernem harcászati, ruházkodási szokások megtartása mellett – a fegyvernem lassú elmagyarosodása. Hunyadi I. Mátyás király (1458– 1490) – akinek apja, illetve korábbi felmenői is havasalföldi (ma romániai) – mások szerint – szerb katonáskodó családokból kerültek a Magyar Királyságba. Ő már tömegesen fogadta zsoldjába ezeket a szerb huszárokat, s alkalmazta őket a Cseh Királyság, illetve az Ausztriai Főhercegség (mindkettő a Német-római Császárság része volt!) elleni háborúiban. Egy ekkoriban – pontosan 1481-ben írott – levelében említést is tett erről: „…Equites levis armaturae, quos hussarones appellamus”, azaz: „… könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”. Az osztrák területen harcoló rác (szerb) huszárok pusztításairól írt Hunyadi I. Mátyás király olasz származású történetírója, Antonio Bonﬁni az 1477. évi ausztriai háborút leíró fejezetben: 35

„… A könnyűfegyverzetű rácok (szerbek) engedélyt kapván, gyors lovaikon máris beszáguldozták az innenső Ausztriát. A lehetőségekkel túlságosan visszaéltek, mindent felforgattak, felégették a tanyákat; korra, nemre való tekintet nélkül dühöngtek, gyilkolták, akik elébük került. Jobban szerették a vért, mint a foglyokat… Emiatt a helybelieket akkora félelem szállotta meg mindenfelé, hogy a környező falvak önként megadták magukat… A huszárok öldöklései olyan veszélyessé tették a környéket, hogy a városból senki nem merészkedett ki!” A Szerb Királyság – 1459. évi – meghódítása után a kiváló szerb katonaanyag a Török Birodalom hadvezetésének rendelkezésére állt. A hadra fogható férﬁnép – akár áttérve az iszlámra, akár továbbra is a keresztény görögkeleti (pravoszláv) hitvalláson maradva! – a török hadsereg egyik legkiválóbb emberanyagát képezte. A török uralom alá került szerb férﬁnépesség adta – a későbbiekben (XVI–XVII. században) a magyarországi török várak őrségének „martalosz” (martalóc!) elnevezésű várvédő gyalogságának emberanyagát! Viszont arról nem tudunk, hogy a hagyományos török könnyűlovasság – akincsik, csarkadzsik, besliák, ulufedzsik – mellett alkalmaztak volna szerb guszar elnevezésű könnyűfegyverzetű lovasságot is.

II. A magyarországi török háborúkban lett a szerb guszárból a magyar huszár (1526–1699) Miután a török hadsereg 1521-ben elfoglalta Belgrádot, várható volt a Magyar Királyság elleni török támadás. A török uralom alá került Szerbiából tömegesen menekültek Magyarországba olyan szerb hadurak, akik guszar csapataikkal Jagelló II. Lajos magyar és cseh király szolgálatába-zsoldjába álltak. A rövidesen – 1526 nyarán – meginduló török támadás során, a mohács mezején felvonuló magyar hadak soraiban ott voltak – név szerint ismerjük őket! – a szerb hadurak: Radics, Bosics nevűek, illetve a két testvér: Bakics Péter és Bakics Pál, valamenynyien szerb huszár könnyűlovasságukkal. Az 1526. augusztus 29-én lezajlott csatát egy résztvevő: Brodarics István magyar királyi kancellár és szerémségi püspök feljegyzései alapján ismerjük. A török hadsereg teljes győzelmet aratott! A szerb huszárok zöme – fegyverzetbeli előnyük révén – túlélte az ütközetet. A két Bakics testvér – Pavle és Peter Bakic – a csatát követően – a Magyarország romlását eredményező kettős királyválasztáskor – Habsburg I. Ferdinánd osztrák főherceg (1526. október 23-tól cseh, majd 1526. december 17-től magyar király) pártjára állt. Egyidejűleg fegyveresen szembe fordultak – az 1526. november 10-én szintén magyar királlyá választott (volt erdélyi vajdával) Szapolyai I. Jánossal! A két király rövidesen háborúba keveredett egymással. Mivel I. Ferdinánd került fölénybe az első összecsapásban, Szapolyai I. János a török szultántól kért – és kapott! – segítséget. A török hadak most nem álltak meg Budánál, hanem tovább nyomultak előre 1529 szeptemberében Bécs felé. Ekkor tűnt fel Bakics Pál: szerb huszáraival Győrnél – a Rába hídjánál – megkísérelte a török elővédet feltartóztatni! A szerb huszárok – szeptember 19-én – kemény harc után a tö36

rök túlerő elől – visszavonultak. A török hadsereg 1529. szeptember 22-én elérte és ostromolni kezdte Bécs erődítményeit. Az osztrák, cseh, magyar csapatok elszánt védelme miatt a török hadak elvonultak Bécs alól. A török hadak a budai várat megszállták, de főerőik elvonultak Magyarországról. Habsburg Ferdinánd király 1529. október végén a teljesen leégett és elpusztult Győrt (a helyi püspökség minden javaival együtt) a szerb Bakics Pálnak adományozta. A szerb parancsnok közvetlen parancsnoktársai (huszár parancsnokai a magyar Nagy Balázs és Cseszneky György kapitányok voltak!) Bakics Pál – először kétszáz huszárjával –, majd a Habsburg-királyi hadseregből további száz újonnan érkező huszárral (összesen háromszáz fővel) megszállta Győrt és Szentmárton (a mai Pannonhalma) várakat. Szakadatlan harcban állt a Pápa körzetéből támadó Szapolyai János király pártiakkal, akiknek vezére Enyingi Török Bálint volt. Mivel a várvédelemnél a „... gyalogság jobban kellett, mint a »huszárok«!” – Habsburg I. Ferdinánd magyar királytól 1537 áprilisában még háromszáz gyalogos katonát is parancsnoksága alá rendeltek. Ezekben az oda-vissza történő hadakozásokban Bakics Pál szerb és magyar huszáraival 1534. november 23-án, egy huszárokból és gyalogos katonákból álló csapattal rajtaütésszerűen elfoglalta a János király pártiak területén – a Pápa és Veszprém várak közti utat elzáró, elhagyatott bakonybéli bencés rendi apátság megerődített épületeit. Jakab apátot elfogatta és 140 napig a kolostorában tömlöcben tartotta. Végül is az apát megszökött fogságából. A Habsburg-párti (magyar, szerb, cseh) csapatok katonái megerődítették az elhagyott kolostort, hogy biztosítani tudják a Pápa–Veszprém, sőt a Veszprém és Tihany vára közti útvonalakat, ugyanis Tihany várát is elfoglalták Bakics Pál katonái. Bakics Pál – 1537 októberében – csatlakozott ahhoz a Habsburg-párti sereghez, mely Hans Katzianer generális parancsnokságával az Eszék török vár elleni támadáshoz vonult. Ugyanis a vár melletti Dráva-híd volt a magyar területek ellen felvonuló török hadsereg legfontosabb kapuja! Tudva ezt, a török hadsereg Gara (ma Gorjan) váránál megtámadta a Habsburg-csapatokat, s súlyos ütközetben azokat 1537. október 7-én szétverte. A csatában Bakics Pál főkapitány – a magyar huszárság atyja hősi halált halt. Bakics Pál főkapitány halála után a testvére, Bakics Péter vette át a még jelentős mértékben szerb vonásokat viselő huszárcsapatok vezetését. Viszont Győr és Szentmárton erősségeket 1538 őszén visszajuttatta a királyi hatalom kezére. A legfelsőbb királyi vezetés a továbbiakban a Győr és a Rába-vonal megerősítésére tovább folytatta – könnyűlovasságból, huszárságból álló csapatok – erősítését. Újabb huszárcsapatokat állítottak fel. A huszárcsapatok emberanyaga az 1580-as évekig még zömében szerbekből (rácokból) állt, s ekkor Győrben saját görögkeleti papot, pópát tartottak. A királyi kamara 1586-ban már arról írt, hogy „... sok rác volt Győrben, most azonban már igen kevesen vannak!” Az 1540–1590-es években ez a szerb eredetű könnyűlovas fegyvernem olyannyira elmagyarosodott, hogy – megtartva továbbra is számos szerb jellegzetességét! – az manapság „... ősi magyar eredetűnek tűnik!” Az elmagyarosodást az 1540-es évtől rohamosan kibontakozó – és már-már megsemmisítő erejű török előnyomulás váltotta ki! 37

A török hadviselés szükségessé tette ezt a könnyűlovassági huszár taktikát. A beáramló szerb népelemek a XVI. század közepétől már csak az országot megszálló török uralomnak adtak támogatást. A huszár fegyvernemet magyarokkal kellett feltölteni! És ez végbe is ment! A Török Birodalom hadserege – Buda várának megszállása után – 1541 és 1543 között, illetve azt követően folyamatosan meghódította a magyar királyság középső kb. egyharmadát: Üngürüsz Vilajet (Magyar Tartomány). A maradék – harmadik – egyharmad területen alakult meg – a törökök ellenőrzése alatt álló – Erdélyi Fejedelemség. Veszprém vármegye a királyi Magyarország és a török uralom alatt álló Üngürüsz Vilajet érintkezési vonalán helyezkedett el. A százötven évig tartó török megszállás alatt többször – 1552–1566, 1593–1598, 1605–1606, 1683 – volt a török hadsereg kezén. A közei Palota vára csak 1593-tól 1687-ig volt török kézen. Pápa megerődített várost csak 1594–1597 között szállták meg a török csapatok, illetve 1683-ban birtokolták néhány hónapig. E három jelentős erősség mellett a kisebb várak – Tihany, Vázsony, Tapolca, Csobánc, Sümeg, Devecser – többször kerültek rövid időre a török hadsereg kezére. A nagyobb és kisebb magyar várakban a magyar katonaságon kívül császári – osztrák–német, cseh–morva, vallon (belgiumi francia), olasz – katonaság is állomásozott, illetve harcolt. A várak őrsége zömében gyalogságból állt, de egyidejűleg lovasság is összpontosult a várakban vagy a várakhoz épített ún. huszárvárakban. Azonban, hogy ez a lovasság milyen volt, arra csak következtethetünk. Ha az magyar legénységű könnyűlovasság volt, akkor azok minden valószínűség szerint magyar nemzetiségű huszárok voltak. Ekkor már szerbek nem voltak köztük! Pl. az 1550-es években Palota (ma Várpalota) várában a gyalogság – a vár tulajdonosának, a Podmaniczky családnak birtokain toborzott tót (szlovák) katonák voltak, a lovasság pedig kizárólag magyarokból állt. Mint az összes magyar végvár tisztjeinek és legénységének járó zsold kifizetésére az adott földesúr volt köteles, amit nagyon megbízhatatlanul fizettek. Palota (ma Várpalota) várának és a várbirtokainak katonai és gazdasági vezetője (servitor) volt Thury György, aki 1554. október 18-án azt ajánlotta földesurának, Podmaniczky Ráfáelnek, hogy a palotai várban és a közeli Pacot várában (!?) szolgáló 75 lovas katona (huszár) tisztjeinek (főlegények) és a várak egyéb tisztjeinek a vár birtokában lévő falvakat osszák szét úgy, hogy a falvak lakosai fizessék azokat. Thury György servitor kapja meg Berhida és Kajár (ma Balatonfőkajár) falvakat; Mednyánszky János kapitány kapja meg Karácsonyszállás, Előszállás, Inota, Tés, Mellár, Csősz, Alap, Papos, Gyapa, Mindszent, Szilas, Szeret, Kemlő és Kormos falvakat; Vibók Mihály vicekapitánynak Csór, Ősi falvak népe fizessen; Ladányi Sebestyén főlegénynek Hajmás-kér, Szentistván, Ság, Kajdács, Szentmihály (Sárszentmihály), Györkény, Bessenyő falvak lakói fizessenek; Cseszneki Mihály és Baranyai Balázs főlegények Dudar, Nána, Aba, Láng (Kisláng), Kálozd, Felegrős falvak népének adóit kapják; Horváth Balázs és Keszi István főlegényeket Soponya és Fövény falvak lakói fizessék; Ormándi János főlegényt és László deákot Tolnaszentgyörgy, Pincehely, Görbő, Németi, Mizla, Gyám, Igar, Dad, Vám falvak népe fizesse; Thury Bálint főlegényt Lepsény falu népe pénzelje; Pap Péter főlegényt Menyődulca, Szentgyörgydulca, Sót és Velgye falvak népe fizesse, Járfás (?) és Balog Péter főlegényeknek Papkeszi, Pazma, Bikács, Vajta és Dorog falvak jobbágyai fizessenek; stb. A földesúr a tervezetet elutasította. 38

Nem volt véletlen, hogy Thury György servitor 1554. október 18-án írta a fentebb ismertetett javaslatot Palota várának földesurához. Ugyanis, előző napon – azaz 1554. október 17-én hajnalban Palota várának lovassága (huszárai) súlyos anyagi veszteséget szenvedtek. A szomszédos Usztolni Belgirad (Székesfehérvár) török vár katonái váratlanul megrohanták Palota várát. A magyar – és tót – katonák harcolva vonultak vissza a belsővárba, s a külsővár (a huszárvár) viszont a török katonák kezére került. Így, a vár huszárainak teljes lóállományát a törökök elhajtották. Számos palotai lovas katona összes lova elveszett. Az ötórás harc után a kétszáz támadó török katona visszavonult Palota belsővárától, magával hurcolva a palotai vár lovasságának, huszárainak száz hátaslovát teljesen felszerszámozva. Egy – 1556. március 2-án – írott királyi levélben közölték, hogy Palota várának őrségét megerősítették. Így a várban már „... 150 magyar gyalogos és 76 »huszár« látott el szolgálatot, 752 forint havi, illetve 9024 forint évi zsolddal.” Az 1556–1566. közti években a palotai huszárok valóban megérdemelték a zsoldjukat, mert Palota vára nagyon zavarta a két török vár – Székesfehérvár (Usztolni Belgirad) és Veszprém (Vesprim) közti közlekedést. A három erősség között ezekben az években valóságos kisháború dúlt, elsősorban lovascsapataikat vetve harcba. Hamza fejérvári szandzsákbég minden eszközt felhasznált Palota várának elpusztítására. Terveit minden ponton támogatta közvetlen felettese – Arszlán budai pasa, Üngürüsz Vilájet beglerbégje. A két török főkatona terveit elősegítette, hogy a török kormányban a bosnyák születésű Szokollu testvérek háborús pártja került a legfelső vezetésbe, s 1566. május elején hadat indítottak a Habsburg-birodalom ellen. A török fősereg még a Balkánon vonult, mikor Arszlán budai pasa – 1566. június 5-én megtámadta és ostrom alá vette Palota várát. A vár vitéz védői, illetve a Habsburg-hadsereg győri táborából ellentámadást indító német csapatok az ostromló török csapatokat visszaverték Palota vára alól. A kudarcot vallott Arszlán budai pasát I. Szulejmán szultán a Siklós közelében táborozó török fősereghez rendelte, s ott kivégeztette. A Palota körül összpontosított német és magyar csapatok parancsnoksága úgy döntött, hogy megtámadják a török hadsereg kezén lévő Veszprém várát. A vár elleni támadást felderítés előzött meg. Két magyar könnyűlovascsapatot indítottak el Veszprém felderítésére: Palotáról egy Majos Bálint nevű tiszt indult el egy magyar huszár csapattal (sic!), Pápáról pedig egy Csokonai Demeter nevű tiszt könnyűlovascsapata (szinte biztos, hogy ezek is huszárok voltak), indult Veszprém várának felderítésére. A támadás és a vár visszavétele teljes sikerrel végződött. Veszprém vára – 1566-tól 1593-ig újra része lett a Habsburg-hadsereg végvári vonalának. Ebben a huszonhét évben jelentősen korszerűsítették Veszprém várát (pl. ekkor építették a nagy délnyugati ún. füles bástyát). Valószínű – ugyancsak ekkor épült a vártól délre – a mai Óváros tér helyén – a várőrség lovascsapatai részére – a Palánkás-vár, vagy huszárvár. Ezekben az években a várban lévő magyar könnyűlovasság (huszárok) parancsnoka Fekete Mátyás volt. A Habsburg Birodalom és a Török Birodalom között ekkor béke volt, de mindkét fél katonasága a zsoldﬁzetési nehézségek miatt – a másik fél területeinek polgári lakosságát fosztogatta. Az egyik legsúlyosabb ilyen összecsapás 1570 októberében robbant ki. Az Usztolni Belgirad-i (székesfehérvári) szandzsák rosszul ﬁzetett katonái, mintegy kilencszáz lovas katona végigdúl39

ta a Balaton északi partvidékének falvait. A támadás hírére riasztották a közeli magyar végvárak katonaságát. Pápa várából Bornemissza János és Török Ferenc vezetésével száz (szekerekre rakott) gyalogos és kétszáz huszár indult. Thury Márton veszprémi csapatainak összetétele és létszáma ismeretlen. A felderítők azt a hírt hozták, hogy a török sereg zöme, mintegy hétszáz lovas katona Alsóörs falunál táborzik. Bornemissza János és Thury Márton kapitányok száz huszárral és száz darabonttal (gyalogos katonával) támadtak, Török Ferenc pápai főkapitány pedig száz huszárral tartalékban maradt. Az idő estére hajolt és hideg volt már, amikor észrevették, hogy a török főcsapat az alsóörsi kertek és a Balaton között összpontosul. Bornemissza tíz pápai huszárt küldött előre martaléknak, hogy a törököket kicsalja a táborból. A mintegy hétszáz lovasból álló török sereg azonban nem ment lesre, hanem mozdulatlanul és harcrendbe fejlődve várta a magyarok támadását. Ezután a magyarok az egyre sűrűsödő esti sötétségben rettentő harci ordítással a török harcrendre rontottak. Egyórás öldöklő közelharc után a török sereg még mindig úgy állt, mint a kőfal. Ekkor érkezett be rohamlépésben a száz magyar gyalogos hajdú, akik kemény muskétatűzzel oldalba támadták a török lovasságot. Ettől a csatasoruk felbomlott, majd a török lovasok futni kezdtek. Bornemissza pápai huszárjai két mérföldön át üldözték és vágták a menekülő török lovasokat, akik közül sokat a Balatonba szorítottak. A szomszédos falvakat fosztogató kétszáz török lovas katona – megtudva a fősereg pusztulását – zsákmányt, rabjait elhagyva menekült. Közben Török Ferenc tartalékban álló száz huszárja megtámadta és megsemmisítette a törökök felderítésről visszatérő huszonöt lovasát is. A csata után Enyingi Török Ferenc jelentette Batthyány Boldizsárnak: „... Az Úristen anynyira megveré üket, hogy mind elfutamlának és mind hátukon jártunk, annyira, hogy elevent im 29-et hoztunk és egy szép öreg zászlót. Egy fű agának ki az basának is rokona volt, Amhát agának fejét vették. Annak felette sok fejet. Az Balatonba is sok holt bennek, Palotára és egyéb végházakba is fognak bennek.” Annak ellenére, hogy 1568. február 17-én a törökországi Edirnében a Habsburg és török Birodalmak megbízottai békét kötöttek, az 1570–1590 évek között változatlan hévvel dúlt – elsősorban a Balatontól délre – a Habsburg és török várak őrségei között a kisháború! Mindkét részről a várakban szolgáló könnyűlovascsapatok – gyors mozgásuk miatt – hajtották végre portyázó-rabló száguldásaikat. Erre az időre ezt a könnyen mozgó magyar lovasságot már egyértelműen huszároknak nevezték. Mindkét hadsereg zsoldos katonái a szinte állandó ﬁzetetlenséggel – és abból adódó nyomorúságukkal indokolták a zömében magyar, valamint ezekben az évtizedekben elszaporodó oláh (iﬂák) falvak fosztogatását. Ez a – béke idején szakadatlanul dúló – kisháború előbb-utóbb nagy háborúba kellett hogy torkolljon. A mindenki által várt nagy háború 1590–1591-ben a horvát és bosnyák végeken robbant ki, majd 1593-ban a hadszíntér áttevődött Veszprém várának térségébe. A török hadsereg megtámadta, ostrom alá fogta és négy-öt nap alatt elfoglalta a fontos, magyar és német védőrséggel ellátott végvárat (1593. október 7.). Néhány nappal később – október 10-én – Palota várát is ostrom alá vették a török hadak, s október 10-én megadásra kényszerítették a vár magyar őrségét. A török hadsereg a támadás második évében a szultán hadai hosszú ostrom40

mal – 1594. szeptember 29-én a dunántúli főkapitányság központját: Győr fővárát, majd Pápa várát foglalták el. Ez utóbbit a törökökkel szövetséges krími tatár lovas hadak vették be, miután előzőleg – Pápa környékén – véres lovassági összecsapásokban visszavonulásra kényszerítették a Rába-vidéken összpontosított magyar – és részben szerb – huszárcsapatokat. A XVI–XVII. századi török háborúskodásnak – ez a hosszú, vagy tizenöt éves háborúja volt a legrettenetesebb, s melyet az 1606. október 29-én Zsitvatoroknál megkötött béke fejezett be. A zsitvatoroki békét követően – 1663 áprilisáig – viszonylagos békesség honolt a magyarországi végvidéken. Hadseregek felvonulására, várostromokra nem került sor. Ugyanakkor a Habsburg Birodalom és a Török Birodalom érintkezési vonalán, az úgynevezett végvidéken szinte állandó volt a szembenálló, egymással farkasszemet néző katonaság kisháborúja, egymás lakosságának fosztogatása. Ebben elsődleges szerepe volt mindkét hadsereg – gyorsan mozgó – könnyűlovasságának. A Habsburg-hadseregben szolgáló királyi zsoldos lovasságnak, melynek a XVII. században huszárság volt az ismert neve. Az 1630. évben a győri főkapitányság – Győr és Keszthely közti – végvárakban (ide tartozott Pápa, Csesznek, Veszprém, Tihany, Vázsony, Csobánc, Szigliget, Keszthely vára, valamint a földesúri erőség: Sümeg, Devecser vára is) 2425 katona – 1075 lovas és 1350 gyalogos katona szolgált. Ehhez a katonasághoz tartozott – a még Bakics Pál által szervezett Rába-vonalon őrködő huszárság (melyet a Batthyány család fizetett); a veszprémi püspök (Sümeg és Veszprém vára: 52 huszárral), valamint királyi kamara által fizetett 150 huszár (és 100 gyalogos katona), a köznyelven „ország lovasai” (és „ország gyalogosai”). A Batthyány család még külön fizetett 254 huszárt („continuus udvar népe”) és 282 huszárt („házaknál lakók” néven). A magyar és török végvárak könnyűlovasságának rabló portyázásai 1652. augusztus 23án Főkajár (Balatonfőkajár) falunál egymásra támadtak, s valóságos csata alakult ki köztük. Miskey István veszprémi kapitány azt jelentette (Batthyány Ádám főkapitánynak): „... Isten nekünk rajtok győzedelmet ada!” A szakadatlan dúlások-fosztogatások végül is nagy háborúba torkollottak. A törökök 1663– 1664-ben háborút indítottak a Habsburg Birodalom ellen. Az első évben Érsekújvárt ostromolták, majd 1664 nyarán a Dunántúlon támadtak. Azonban 1664. augusztus 1-jén – az osztrák határnál, Szentgotthárdnál a Habsburg-hadsereg hatalmas győzelmet aratott. Miután a török hadsereg sem a támadáskor, sem a visszavonuláskor várak ostromához nem kezdett, a dunántúli magyar végvárak őrségének gyalogsága a várakat őrizte, könnyű lovassága (huszárai) pedig kisebb-nagyobb rajtaütésekkel nyugtalanították-pusztították a vonuló török csapatokat. A vasvári béke (1664. augusztus 10.) után a Habsburg-végvárak őrségének könnyűlovassága (huszársága!) maximális létszámra emelkedett: 1672 szeptemberében: Pápa várában: 200 huszár, Csesznek várában: 14 huszár, Veszprém várában: 197 huszár állomásozott.

A békekötés után – 1683-ig – a végvidéken tovább folytatódott a kisháború! Különösen Veszprém várának huszárai törtek be rendszeresen a Balatontól délre fekvő – törökök által megszállott területekre, s Mohácsig fosztogatták az ottlévő magyar, szerb, oláh (iﬂák) falvak lakosságát. Veszprém várának egyik földesurasága elsősorban Babocsay I. Ferenc veszprémi főkapitányt vádolta a királyi udvarnál a rablóportyázások szervezésével. A veszprémi huszárok egy-egy ilyen portya után százával hajtották a rablott szarvasmarhákat a Veszprém vára körüli völgyekbe, majd hajtották a zsákmányolt vágóállatokat Csehország, Ausztria piacaira. A majdnem kereken húsz évig tartó szakadatlan kisháborúnak újra csak török támadás lett a vége. Az 1683 júniusában meginduló török háborúban a török politikai vezetés a támadásba bevonta a havasalföldi oláh (román), valamint erdélyi és Thököly-párti magyar szövetségeseit is! A várható támadásnak kitett végvárakból – így a fentebb felsorolt veszprémi, pápai, palotai, tihanyi, devecseri, stb. várak őrségéből a lovasságot, a huszárokat – a Bécs védelmére – Győrnél gyülekező Habsburg-hadak megerősítésére rendelték. A várakban csak a várvédő gyalogság maradt. Így aztán az történt, hogy a várak őrsége – pl. Veszprém, Pápa stb. – az első török (illetve törökpárti magyar) felszólítására megadta magát. Alig telt el négy esztendő a török hadsereg kiűzését befejező karlócai békekötés (1699. január 26.) után, mikor 1703. június első napjaiban II. Rákóczi Ferenc vezetésével megindult Északkelet Magyarországon egy rendi-nemzeti fegyveres felkelés a Habsburg-hatalom ellen.

III. A II. Rákóczi Ferenc herceg vezette rendi-nemzeti szabadságharc (1702–1711) Az 1703. június első napjaiban kibontakozó rendi-nemzeti szabadságharc katonai eseményeinek fő hadműveleti irányban Pozsonytól északra elérte a Morva folyót, átkelt a folyón, s hídfőt alakított ki Bécs átkarolására. 1703. december 24-én, karácsony napján. Miközben a felkelő (kuruc) csapatok harcban álltak a császári csapatokkal a Bécset védő marcheggi sáncrendszerben, Károlyi Sándor tábornok felkelő hadai megkezdték a hadműveleteiket a Dunántúl felszabadítására. Vízkereszt napja (1704. január 6.) körüli napokban Károlyi Sándor tábornok somorjai főhadiszállásán Pápa várából katonai küldöttség érkezett „... mintegy hatvan lóval”. A lovascsapat élén Bezerédi István, Veszprém vármegye alispánja, Sándor László pápai várkapitány állott. A magyar nemzeti oldal katonai vezetői felajánlották szolgálataikat II. Rákóczi Ferenc hercegnek. Károlyi Sándor tábornok azonnal intézkedett, s ezt követően 1704. január 10-ről 11-re forduló éjszaka – Ocskay László ezredeskapitány és Gencsy Zsigmond ezredeskapitány – ezredei Győr és Magyaróvár várak közti felezőben átkeltek a befagyott Dunán. Megjegyzésre érdemes, hogy Ocskay László egy császári szolgálatban lévő huszártiszt volt, aki még a felkelés kezdetén nyolcvan magyar huszárral átszökött a Munkács körüli harcok közepette Rákóczi oldalára. A kurucok két ezrede január 11-én reggel Győrnél gyülekezett, majd a nap folyamán harc nélkül elfoglalták Pápa várát. A pápai magyar huszárok Sándor László vezetésével Veszprém vára felé nyomultak előre. A vár parancsnoka – Babocsay II. Ferenc kapitány és a vár tisztikara – elsősorban Zana György, a várbeli huszárok parancsnoka a felkelés oldalára állt. Veszprém vára 1704. január 26-án csatlakozott II. Rákóczi Ferenc herceg nemzeti felkeléséhez. A csatlakozást követően, a pápai, veszprémi és Balaton-vidéki várak – elsősorban – könnyűlovas csapatai (huszárai) – Sándor László pápai kapitány és Zana György veszprémi lovassági (huszár) kapitány parancsnoksága alatt támadást intézett a baranyai szerbek (rácok) ellen és a török háborúk során megszokott hadviselési szokások szabályai (!) szerint – 1704. február 1-jén a főként német és szerb lakosságú Pécs városát támadták meg és foglalták el. A várost barbárul kirabolták, egy részét felgyújtották, s aki eléjük került – németet, rácot, magyart – kíméletlenül lemészárolták! Pécs város lakosságának szörnyű szerencsétlenségére 1704. március 29-én a magyar kuruc támadás megtorlására szerb granicsár- (határőr) és huszárcsapatok megtorló ellentámadást indítottak Pécs városa ellen, mert az ott lakó magyarok a kurucokat támogatták. Ennél a második támadásnál a város másodszor is nagy veszteségeket és károkat szenvedett el. A rémségek Veszprémet is elérték: 1704. május 31-én a császári csapatok, elsősorban Illér János ezredes magyar és rác hajdúi (gyalogosai), magyar és rác huszárai, továbbá 500 lovasdragonyos és 200 reguláris gyalogos katona benyomultak Veszprém városába (ami ekkor kb. a mai Rákóczi utcát jelentette!). A sereg szabad rablásra kapott engedélyt. Azon a címen, hogy ők csak Babocsay II. Ferenc várkapitány házát gyújtották fel a várban (jelenleg a Magyar Tu43

dományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottság, Vár u. 37. sz.), mind a várat, mind a várost kirabolták és felgyújtották. Néhány nappal később – 1704. június 13-án – a dunántúli magyar (kuruc) hadakat a Győrnél összpontosított Habsburg-csapatok – 10 000 reguláris katona, 2000 rác huszár és 24 db ágyú – a Koroncó–Győrszemere faluk közelében vívott csatában megverték. A Károlyi és Forgách generálisok parancsnoksága alatt harcoló magyar nemzeti (kuruc) hadak a Dunántúlról visszavonultak az Alföldre. A magyar nemzeti (kuruc) hadsereg 1705. november 4-től indított támadásukkal a Dunántúl nagyobbik részét újra felszabadították a Habsburg-párti osztrák–cseh–magyar hadaktól. A kuruc hadak zöme elsősorban a Pápa, Sümeg és Keszthely várak vonalán foglalt állást. A tartalék – Bottyán János generális huszárezrede (további két gyalogosezreddel) Pápa várában összpontosult. A felszabadító kuruc – többségében kelet-magyarországi – hadakra az 1705. évi támadó hadjárat után sok volt a lakosság panasza. Az 1705. és 1706. esztendők jelentős hadműveletek nélkül múltak el a Dunántúlon. Az 1707. év veszedelmesen kezdődött. A Győr várában összpontosított császári Stahremberg-hadtest – főként – rác (szerb!) huszárcsapatai Pápa, Veszprém és Palota várakig portyázva nyugtalanították a magyar nemzeti (kuruc) csapatokat. Buda, illetve Székesfehérvár (mindkét erősség szilárdan a császári hadsereg kezén volt) a császári Rabutin-hadtest részben ausztriai, csehországi csapatai, dán zsoldos gyalogosezredei 1707. február első hetében érték el a Balaton észak-északnyugati partvidékét mintegy 12 000 katonával. A menetelő – és szekereken szállított – gyalogos katonák előtt a császári Nehem-lovasezred rác (szerb!) huszárai nyomultak előre. Az előnyomuló császári csapatokat a Bottány-huszárezred (kuruc) és Szekeres István ezrede kísérelte meg feltartóztatni. A dunántúli magyar nemzeti (kuruc) hadvezetés a Béri Balogh Ádám brigadéros vezetése alatt álló lovasdandár – Sándor László, Somogyi Ádám és Kisfaludy László ezredeskapitányok parancsnoksága vezette huszárezredeket – vetette harcba a császári Rabutin-hadtest feltartóztatására. A veszély olyan nagy volt, hogy Érsekújvár körzetéből a Réthey-lovasezred ezer huszárát is a Balaton nyugati partvidékén hátráló kuruc hadak támogatására vezényelték. A kuruc csapatok – zömében huszárezredek – a császári hadtest előtt lévő falvak lakosságát a Balaton-felvidék és a közeli Bakony erdeibe kergették, s a falvakban található élelmet-takarmányt (valamint a falvakat is!) felégették, hogy a császári csapatok – a téli időben! – se élelmet, se takarmányt, se éjszakai szállást ne találhassanak. A dunántúli Habsburg-császári hadvezetés – az általuk megszállt Sopronból a magyar legénységű Ebergényi-huszárezredet (valamint két másik császári vértesezredet) Pápa ellen indította, hogy ezzel megzavarják a magyar nemzeti (kuruc) csapatok ellentámadását a Rabutinhadtest ellen. A Sopron felől támadó három császári lovasezred Marcaltő falunál átkelt a Rábán. A Pápáról ellentámadásba vetett magyar (kuruc) hadak 1707. február 24-én Görzsöny falunál a császári lovasdandárt győztes csatában visszaverték. Szinte egyidejűleg – február 23-án – Balatonkenese falutól északra, Hosszúmező-pusztánál Béri Balogh Ádám brigadéros huszárezredei is megtámadták a császári Rabutin-hadtestet. A 44

császáriak – jelentős veszteségeik ellenére a magyarok (kurucok) ellentámadásait visszaverték, és előnyomulásukat – Alsóörs, Felsőörs, Tótvázsony, Nemesvámos falvakon át folytatták. A vázsonyi vár kuruc katonai őrsége és Győri Nagy János lovasezrede (dragonyosok) – február 24-én – a Tótvázsony és Nagyvázsony közti mezőkön megtámadta a császári Rabutin-hadtest előrevetett csapatait, de a császári csapatok kerültek fölénybe. Február 25-én a császári csapatok egyik csoportja megkísérelte rohammal elfoglalni Csobánc hegyi várát, de a kuruc várőrség, valamint a környező falvaknak a várba menekült fegyveresei az ostromlókat visszaverték. A császári Rabutin-hadtest Tapolcán át, megkerülve a kurucok védelme alatt lévő Sümeg várát, március 3-án Ság falunál egyesültek a császári Stahrenberg vértes- és a magyar Ebergényi huszárezredekkel. A császári Rabutin-hadtest sikeres – a Dunántúl nyugati térségébe történő – átcsoportosítása után, 1707 májusától a magyar nemzeti (kuruc) katonai vezetése számította Habsburgcsászári hadsereg többoldali támadásár – A Pápa, Sümeg, Tapolca, Veszprém, Palota térségét kezében tartó magyar nemzeti (kuruc) katonai erők ellen. A kuruc katonai erők nyugaton a Rába folyó vonalán, délkeleten a Balaton és a Sió vonalán foglaltak védőállásokat. A leggyengébb volt a védővonal észak-kelet – Székesfehérvárral szemben. A várható császári áttörő támadásra – valóban – ezen a szakaszon került sor. A székesfehérvári császári csapatok 1707. július 1-jén megtámadták Palota várának kuruc őrségét. A kuruc őrség a támadást visszaverte, mire a császári csapatok elvonultak, s Csíkvár (Szabadbattyán) erődítmény kuruc védőit támadták meg. Az elvonuló német és szerb (rác) csapatokat a kuruc Somogyi Ádám huszárezrede támadta hátba, mire a császáriak Buda felé voltak kénytelenek hátrálni. Az első császári kudarc után a Győr körül összpontosított császári Rabutin- és Pálﬀyhadtestek 1707. augusztus 13-án déli irányba támadva, 4000 főnyi német és 3000 szerb huszárral előretörve, augusztus 14-én benyomultak – a kuruc csapatok által kiürített – Pápa várába. A szerb huszárok – az általuk gyakorolt barbár hadviselési szokások szerint – a vár körüli várost felégették, de felperzselték a Pápa körüli falvakat is. Mivel a császári csapatok augusztus 17-én kiürítették Pápát, s visszavonultak Győr körzetébe, a kuruc csapatok – a karakói sáncokból – visszatértek Pápára. Bottyán János kuruc generális – felbőszülve Pápa romjait látván – megtorló támadásra adott ki parancsot. A kuruc csapatok – elsősorban a kuruc Bezerédy-huszárezred betört a közeli Ausztriába, s negyven-ötven stájerországi falut égetett fel! 1707. november–december hónapokban a kuruc huszárezredek téli szállásra vonultak: Somogyi Ádám huszárezrede (1022 fő) Palota vára körül, a császári kézen lévő Székesfehérvárral szemben; a Bakony északkeleti és északi térségében – a császáriak kezén lévő Győr várával szemben: Szekeres István huszárezrede (691 fő), Goda István huszárezrede (496 fő); Sopron, Kőszeg, Szombathely felé pedig Kisfaludy huszárezrede (1084 fő), Bezerédy huszárezrede (1256 fő), valamint egy dragonyos- és két gyalogezred foglalt védelmi állást. A nyugati és délnyugati szárnyon – Jánosháza és Sümeg vára között Béri Balogh Ádám huszárezrede (693 fő) és Török István huszárezrede (458 fő)és egy gyalogezred összpontosult. A Sümeg vára, Szentgrót és Keszthely vára közti vonalon Bottyán János generális huszárezrede (900 fő) össz45

pontosult, és itt tanyáztak Bakacs Lukács parancsnoksága alatt álló felkelő nemesi lovashadak. A Balatontól északkeletre – a Sió vonalán – egy kuruc gyalogezred volt védelemben, együttműködve a Palota vára körül elhelyezkedő Somogyi Ádám vezette kuruc huszárezreddel. Az 1708. esztendő viszonylagos nyugalomban telt el. Augusztus végén – a Baranyában mozgolódó szerb és német csapatok (Nehem generális) miatt a Sió-vonalon felvonuló kuruc Béri Balogh Ádám vezette lovasdandár – Somogyi Ádám, Szekeres István és Goda István huszárezredei – déli irányba előretörtek, és Kölesd falunál – 1708. szeptember 2-án szétverték Dietrich Heinrich Nehem császári tábornok német és szerb csapatait. (3500 gyalogos és 1000 szerb huszár.) A császári hadsereg 1709 áprilisában kezdte meg – a dunántúli magyar nemzeti (kuruc) haderő elleni nagy támadását. A támadás július közepén indult meg. Sümeg vára harc nélkül kapitulált (a támadók is, a vár védői is magyar katonák voltak!). A főerők Győr körzetéből támadtak. Pápát a kuruc csapatok kiürítették. A császári hadseregből a kurucok oldalára átállt volt osztrák–német hadnagy, Johannes Eckstein ezredes Veszprém várának védelmére adott parancsot. A császári csapatok – köztük a császári Ebergényi-huszárzered négyszáz magyar huszárja! – körülzárták 1709. augusztus első napjaiban Veszprém várának kuruc őrségét. A császári főerők tovább vonultak és – míg Veszprém várát csak szorosan körülzárták, Simontornya várát vették ostrom alá, melyet a kuruc csapatok augusztus 21-én átadtak a császáriaknak. Ezt követően a császári főerők szétverték a Palota vára körül összetorlódott kuruc hadakat (melyet gróf Esterházy Antal kuruc altábornagy vezényelt). Veszprém várának ostroma csak ezután – 1709. szeptember 5-én indult meg teljes erővel. A vár őrsége két napig állta a császáriak tüzérségi tüzét, majd megadták magukat 1719. szeptember 7-én. Ezzel elesett az utolsó dunántúli erősség, melyet a nemzeti hadsereg (a kurucok) csapatai védelmeztek. A császári hadsereg magyarországi főparancsnoka – gróf Siegbert Heister tábornagy – Johannes Eckstein ezredes várparancsnokot és Luka Benedek ezredeskapitányt, a veszprémi vár lovassági parancsnokát – a vár kapuja előtt – lefejeztette, megtorlásul a vár védelme miatt. Fekete István ezredeskapitányt és Veszprém várának további négy tisztjét pedig agyonlövette. Veszprém várának elestével a magyar nemzeti hadsereg – a kurucok – szervezett ellenállása 1709. szeptember 7. után befejeződött. A Duna–Tisza közti területekre visszavonuló, és ott még harcoló kuruc hadak 1710. július–október között – Palocsay György generális parancsnoksága alatt – kétezer főnyi kuruc huszárral megkísérelték a Dunántúl visszafoglalását. A száguldó-portyázó kuruc huszárcsapatok megközelítették a császári-királyi –, magyar és nem magyar csapatok által megszállt Győr, Pápa és Veszprém várakat. A császár-királyi parancsnokság a császári-királyi hadseregben – a Nehem generális vezetése alatt álló – szerb (rác) huszárcsapatokat vetette harcba a kuruc huszárok ellen. Július 22-én ezek a szerb huszárcsapatok – Nagyvázsony közelében – rajtaütésszerűen megtámadták Palocsay György generális kuruc csapatait, és azt szétverték. Hasonlóan vereség érte a kuruc lovascsapatokat Devecsernél, Lepsénynél, majd a kuruc lovascsapatok végleges vereséget szenvedtek el a szerb huszároktól Siófok közelében. Palocsay generálissal egyidejűleg Béri Balogh Ádám kuruc generális ugyancsak csapataival visszatért a Dunántúlra. 46

Lovasságával Kőszeg városáig tört előre, s a „labanc” – császári-királyi – érzelmű várost felégette. A császári-királyi csapatok Béri Balogh Ádám kuruc generálist 1710. szeptember 27-én elfogták, s 1711-ben őt is kivégezték.

IV. Az állandó hadseregek kora (1715–1945) Az 1715. év előtt – Magyarországon is – alkalmilag fogadták zsoldba a katonákat a hadviselő felek. A katonai szolgálatot vállaló személyek saját személyes ruházatukban, gyakran saját tulajdonukban lévő fegyverzettel vonultak hadba. A hadjárat befejezése után az alkalmi katonai szolgálatot vállaló személy eltávozott az őt – pontos szerződésben – hadra fogadott parancsnoktól. Ez az évszázados szokás egyre inkább alkalmatlanná vált a XVII. század nagy európai háborúi során. Magyarországon – az első állandóan fegyverben tartott, központilag felfegyverzett és kiképzett, a belső és külső ellenség ellen bármikor harcba vethető, állandó haderőt – az ún. Fekete Sereget – Hunyadi I. Mátyás király szervezte meg főleg cseh, német és lengyel hivatásos katonákból. Miután a Magyar Királyságban – I. Mátyás halála (1490) után visszatértek a korábbi hadviselési szokásokhoz – a nemesi rend kötelező katonai szolgálata az országot érő külső ellenséges támadás esetén bizonyos előjogok fejében; a földbirtokok utáni telekkatonaság felállítása; kiváltságos királyi népek (kunok, jászok, székelyek hadba szólítása) stb. Ezenkívül mindig fogadtak zsoldba is hivatásos katonákat alkalmi szolgálatokra. A Habsburg Birodalomban az állandó hadsereg egyes jellegzetességeire – pl. az egyenruha viselésére, a központi fegyverellátásra 1683 óta vannak jelek. Ebben az időszakban állították fel az első két állandó császári-királyi huszárezredet: a Czobor Ádám vezetése alatt álló huszárezredet 1688-ban szervezték meg (ennek lett utóda a cs. kir. 8. számú huszárezred), valamint a Deák Pál parancsnoksága alatt szervezett (1696-ban felállított huszárezredet, mely a későbbiekben a cs. kir. 9. sz. huszárezreddé alakult). E két huszárezred még egyenruhát nem viselt, saját ruházatban voltak, de a bal karon fehér karszalagot viseltek megkülönböztetési jelül. A török háborúk befejezése után szorosan következő spanyol örökösödési háború kezdetén – 1702-ben – a Habsburg Birodalomban további öt huszárezred alakult meg. A Habsburg III. Károly császár-király (1712–1740) az 1715. évi országgyűlésen kihirdetett 1715–VIII. törvénycikkben elrendelte az állandó hadsereg megszervezését. A Habsburg Birodalommal perszonális unióban lévő Magyar Királyságnak öt huszárezredet és egy gyalogosezredet (a Bagossy hajdúezredet) kellett kiállítani, valamint békés és háborús időkben egyaránt fenntartani. A huszárok teljesen új, magyaros (törökös?) egyenruhát és fegyverzetet kaptak, viselték a huszár elnevezést, s a vezényleti nyelv a magyar volt. A hadiszabályzatok is magyar nyelven jelentek meg, melyekben rögzítették a hagyományosan magyar hadviselési szabályokat és harcmodort. A huszárezrednek nem volt kijelölt kiegészítési területe, a huszárezredek az ország minden területén – így Veszprém vármegyében is! – toborozhattak legénységet, újoncokat. Az 1702ban alapított öt huszárezred közül a Czungenberg Lipót által felállított huszárezred toborzása 47

érintette Veszprém vármegyét (Győr, Komárom, Esztergom vármegyékkel együtt). Veszprém vármegyében toborozhatott még Forgách Simon gróf tábornok huszárezrede is. Ez az ezred, mely a cs. és kir. 3. huszárezred nevét viselte, 1918-ig állott fenn! Veszprém várának 1709. szeptember 7-én történő – a császári csapatok által lezajlott elfoglalásától kezdve – pontosan száz évig semmiféle hadiesemény nem zavarta meg Veszprém vármegye békés fejlődését! Ezt a nyugalmat zavarta meg – a Habsburg-császári politika által a Francia Császárság ellen kirobbantott támadó háború, melyet végül is francia győzelem fejezett be. A háború során a francia ún. „Németországi és Itáliai Hadseregek” a magyarországi Dunántúl ÉNy-i negyedét – Veszprém vármegyével és Veszprém városával együtt – elfoglalták és megszállták.

I. Napóleon hadai Veszprém megyében (1809. június–július) A Habsburg-hadsereg – 1809. április 10-én a Francia Császárság ellen megindított támadását követően, április 11-én a Magyar Királyság területén fegyverbe szólították a magyar nemességet. Megkezdődött Veszprém vármegyében is a hadra fogható férﬁlakosság összeírása, majd nemesi gyalogoszászlóaljak, valamint a nemesi lovasezredek felállítása. A vármegyék – valójában – már 1809. február elején megkezdték a teljes nemesi felkelés (insurrectio generalis) előkészületeit! Habsburg József főherceg nádor már március 7-én Veszprémben volt a vármegye gyűlésén, s ott – többek között közölte a vármegye vezetőivel, hogy elsősorban a vármegye nemesi lovasságának létszámát emeljék! Március 8-án az uralkodónak írott jelentésében a nádor azt írta, hogy Veszprém vármegye a kötelező 113 könnyű fegyverzetű lovas helyett 1052 könnyű fegyverzetű lovast (huszáros jellegű felszereléssel) ígért! Valójában a vármegyében 78 48

nemest kötelezhettek vagyona után lovassági szolgálatra. A vármegye 602 nemest szereltetett fel. Gróf Festetics György saját költségén 260 lovast állított ki. A vármegye – március 14-én – Pápán tartott ülésén 600 lovas katona és 1000 gyalogos katona részére kért egyenruhákat, felszerelést és fegyvert, melynek nagy részét már április 15-től elszállították a pesti és budai katonai raktárakból Veszprémbe. Az első szállítmányban a vármegye négy lovasszázad felszerelését szállította a vármegye székhelyére. Ezzel egy időben a vármegye összes iparosa a felállítás alatt álló nemesi lovasezred és gyalogoszászlóalj részére dolgozott. A pénzösszegek gyűjtése is folyamatos volt. Csak lovak vásárlására 74 356 forint gyűlt össze! Végül is Veszprém vármegye nemesi lovasezrede 680 fő Veszprém vármegyei és 419 Fejér vármegyei huszár küllemű könynyűlovasból állott. A lovasezred parancsnoka: ifjú gróf Zichy Ferenc ezredeskapitány volt. A lovasezred három – két-két századból álló – osztályra tagozódott: 1. Ezredeskapitányi lovasosztály (parancsnoka egyúttal a lovasezred parancsnoka!), 2. ezredesfőhadnagyi lovasosztály (pk.: Salamon Mihály ezredesfőhadnagy; ebben voltak a Fejér megyeiek), 3. főstrázsamesteri lovasosztály (pk.: gróf Zichy Károly főstrázsamester, a lovasezred parancsnokának testvére volt). Jellemző volt a nemesi felkelő lovasezred „osztály” összetételére, hogy a 680 veszprémi nemesből 105 lovas volt valamelyik főnemes „helyettese” (valami szolgalegény, vagy vagyontalan szegény ember, természetesen tisztességes pénzösszegért, mert erre volt törvényes lehetőség). Közben – 1809. április 22-én – a bajorországi Eggmühlnél a támadó Habsburg-főhadsereg súlyos vereséget szenvedett el a francia – és a franciákkal szövetséges német Rajnai Szövetség – hadseregeitől. A Habsburg-csapatok megkezdték visszavonulásukat a Duna két oldalán. Erre az időre – április 27–28-ra – a Veszprém megyei nemesi lovasezred teljes létszámban Pápára vonult, ahol még folytatódott a felkelők felszerelése. A veszprémi kiegészítésű 1. és 3. lovasosztályok Nyék, Harka, Keresztúr, Barom, Füles, Malomháza falvakban, a Fejér megyei 2. lovasosztály pedig Nagy- és Kis-Cenk, Pereszteg és Kópháza falvakban foglalt állást. Bár Veszprém városában még javában folyt a Veszprém megyei 9. sz. gyalogos nemesi zászlóalj szervezése, a város zsúfolva volt a nyugati irányba felvonuló irreguláris nemesi és reguláris katonai alakulatokkal. Május 16-án Veszprémben összpontosult a cs. kir. 6. Blankensteinhuszárzezred, május 21-én pedig a cs. kir. 7. Lichtenstein- és cs. kir. 5. Ott-huszárezredek zsúfolódtak össze Veszprémben, útban Pápa felé. Közben – 1809. május 13-án a francia Németországi Hadsereg csapatai jelentősebb harcok nélkül bevonultak és elfoglalták a Habsburg Birodalom fővárosát. A Habsburg főhadsereg pedig – a Duna északi oldalán elterülő – Morvamezőn összpontosult. A franciák május 22-én támadást indítottak morvamező ellen, de Aspern falunál a Habsburg-csapatok visszaverték a francia hadoszlopokat. Az asperni csata napján elérte Grazot a francia Itáliai Hadsereg, mely Itália felől nyomult be a Habsburg Birodalom DK-ausztriai tartományaiba. Az itt hátráló cs. kir. IX. hadtest megkezdte a visszavonulást a Magyar Királyság (Szentgotthárd) irányába. A francia Németországi Hadsereg – Sopron, Kőszeg és Szombathely felől (a Lauriston-hadtestcsoporttal), a francia Itáliai Hadsereg pedig Szentgotthárd felől (az V. Macdonald-hadtesttel) mért csapást a visszavonuló 49

cs. kir. IX. hadtestre. A Győrtől délre összpontosított magyar nemesi felkelő hadak állományából az Andrássy-dandárt – a Pest vármegyei és a Veszprém megyei nemesi lovasezredeket (hat lovasosztály tizenkét huszárszázada), valamint a reguláris cs. kir. 2. József-huszárezred egy osztálya (két huszár-század), valamint a cs. kir. 19. Alvinczy-gyalogezred (lovaskocsikra ültetett) III. zászlóalját indították május 31-én a Szombathelynél szorult helyzetben lévő cs. kir. IX. hadtest segítségére. Június 1–5. között szórványos harcok alakultak ki a francia 4. (Colbert) könnyűlovasdandár két francia lovasvadászezrede, valamint az Andrássy-lovasdandár csapatai között. Miközben az Andrássy-lovasdandár fedezte a visszavonuló cs. kir. hadtest csapatainak hátát, a csapatoknak erőltetett menetben kellett hátrálniuk a Szombathely–Sárvár–Pápa–Győr közti úton. Ugyanis a Sopron körzetében gyülekező francia Németországi Hadseregnek alárendelt Lauriston-hadtestcsoport 1. Montbrun-könnyűlovas-hadosztály 1. (Pajol) lovasdandára (érdekességként: állományában a francia 7. huszár lovasezreddel!) Szany falunál megközelítette a Rábát, s Pápa térségében átvágással fenyegette a Pápa–Győr közti vonalat! A Győr felé hátráló cs. kir. IX. hadtest visszavonulását fenyegette a délnyugatról közeledő francia Itáliai Hadseregnek alárendelt V. Macdonald-hadtest első lépcsőjében támadó 1. Grouchy-dragonyoshadosztály három dragonyosezrede mellé itt beosztották a francia 9. huszárezredet Jánosháza körzetében. Június 9-én a Pest vármegyei nemesi lovasezred és a cs. kir. 2. József-huszárezred Geramb ezredes által vezetett osztályával Jánosháza és Karakó faluk között csatázott a Marcal gázlói előtt. A francia 9. huszárezred és az Abbé-gyalogosdandár egyre erősebb támadásai miatt a karakói gázló védelmére ide vezényelték a veszprémi nemesi felkelő lovasezred 2. ezredesfőhadnagyi és 3. főstrázsamesteri lovasosztályának két-két lovasszázadát, valamint a cs. kir. 2. József-huszárezred – eddig pihenőben lévő – másik két lovasosztályát (négy lovasszázadot). Június 11-én délelőtt Karakó falu közepéig törtek be a francia huszár- és gyalogoscsapatok, s a faluban véres csata alakult ki. A harc olyan súlyosan alakult, hogy a veszprémi nemesi lovasezred – eddig tartalékban álló 1. ezredeskapitányi lovasosztályának két lovasszázadát, valamint a cs. kir. 6. Blankenstein-huszárezred egyik lovasosztályát (két századát) is harcba kellett vetni Karakó faluban. Június 11-én a déli órákban a franciák elfoglalták Karakó falut, s a veszprémi lovasezred, valamint a két reguláris huszárezred csapatai – a cs. kir. 8. gradiskai granicsár (határőr) zászlóalj sortüzeinek fedezetével – a Marcal gázlóján át – Dabróka-pusztára vonultak vissza. A franciák szorosan üldözve a magyar csapatokat, Dabróka-pusztánál újabb csatát vívtak. Mivel közben az északon – a Sárvár–Pápa közti úton visszavonuló cs. kir. IX. hadtest csapatai a délután folyamán szerencsésen elérték Pápa városát. Az Andrássy-dandár parancsnoka a június 11-ről 12-re forduló órákban az Andrássy-dandárnak a Dabróka-pusztánál harcoló csapatait visszavonulásra rendelte északi irányba. Parancsot adott nekik, hogy zárják le Borsosgyőr faluban a Külsővat (Marcal-gázló) és Pápa közti utat. A cs. kir. 5. Ott-huszárezred mindhárom osztályával már kialakította biztosítóvonalát Vinár, Nemesszalók, Dabrony faluk között a Halyagos-patak mentén. 50

Az 1809. június 11-ről 12-re forduló éjszaka a Karakónál a Marcalon átkelő francia 1. Grouchy-dragonyoshadosztály három dragonyos- és egy huszárezrede Karakószörcsök faluig követte a magyar Andrássy-lovasdandár déli – dabróka-pusztai – csoportjának visszavonulását. Ugyanezen az éjszakán a Celldömölk körzetében összpontosított francia VI. és II. hadtestek Séras-, Durutte- és Severoli-hadosztályai széles arcvonalon átkeltek a Marcalon, és benyomultak Nemesszalók faluba. A Marcal folyó keleti partvonalán biztosító Zala vármegyei nemesi lovasezred egyik lovasosztálya (két századdal) és a cs. kir. 8. Kienmayer-huszárezred három százada szintén az éjszaka folyamán Borsosgyőr faluba vonult vissza. Ugyancsak június 11-én a Szany falu körzetében összpontosított francia 2. Montbrunkönnyűlovas-hadosztály két lovasdandára (18 lovasszázad 2815 lovasával és 12 ágyúval) és a francia 4. Colbert-könnyűlovasdandár két lovasezrede (900 lovassal) a nap folyamán átkeltek a Rábán, és benyomultak Marcaltő faluba. Az itt biztosító cs. kir. 7. Lichtenstein-huszárezred három lovasosztálya, a Somogy vármegyei nemesi lovasezred három osztálya, valamint a Veszprém megyei 9. nemesi felkelő gyalogoszászlóalj visszavonult, de nem Pápa felé, hanem északkeleti irányba, a Marcaltő és Takácsi között húzódó Gerence patak mögé, melynek vonalán a cs. kir. 8. Kienmayer- és 5. Ott-huszárezredek egy-egy százada, valamint Zala vármegye nemesi lovasezredének 1. ezredeskapitányi lovasosztályának részei biztosítottak. A magyar lovascsapatok – nyitva hagyva a Pápa felé vezető utakat, a délután folyamán Gyarmat, majd Tét falukig vonultak vissza, Győr főirányba. Téttől délre egy biztosítási vonalat alakítottak ki. Az 1809. június 11-ről 12-re forduló éjszaka a Pápától nyugatra – Borsosgyőr faluban kialakult az a magyar csoportosítás, melynek az volt feladata, hogy megakadályozza a nemesszalóki hídfőnél gyülekező francia erőket – a II. és VI. hadtesteket, hogy lerohanják Pápát, illetve a cs. kir. IX. hadtest ott még elakadt egységeit. Június 12-én reggel 8 órakor az osztrák Ettinghausen vezérőrnagy törzskarának néhány tisztjével és néhány polgári személlyel (köztük Magyarász József pápai r. kat. plébánossal) felmentek a pápai nagytemplom nyugati tornyába, s távcsövekkel figyelték a Pápa déli, délnyugat, nyugati és északnyugati térségében – a város bekerítésére irányuló – francia támadás kibontakozását. Ettinghausen megfigyeléseit azonnal közvetítette is – Maretich vezérkari őrnagy közvetítésével – a közeli Esterházy-kastélyban tartózkodó császári-királyi parancsnokokkal: Habsburg József főherceg és nádor, a magyar nemesi hadak főparancsnokával, valamint Habsburg János főherceggel, a cs. kir. IX. hadtest parancsnokával. Ettinghausen vezérőrnagy megfigyelései jók voltak. Pápát déli és délkeleti irányból a – Karakó felől támadó – francia 1. Grouchy-dragonyoshadosztály csapatai karolták át északkeleti irányba. A várostól délnyugatra a francia II. és VI. hadtestek főerői nyomultak előre, miközben a várostól északnyugatra és északra – a marcaltői hídfőből – a francia 2. Montbrun-könnyűlovashadosztály és a 4. Colbert-könnyűlovasdandár lovas tömegei bontakoztak szét Pápa irányába. Megállapítható volt, hogy a Pápán éjszakázó cs. kir. IX. hadtest három hadosztálya a várost már elhagyta, s Győr felé menetelve a bekerítést már elkerülte. Június 12-én éppen déli 12 órára szólaltak meg Pápa templomainak harangjai, mikor megkezdődött a közeledő francia tüzérség ágyútüze. A Pápától nyugatra, a Borsosgyőr falu délnyu51

gati és nyugati szélén felállított Veszprém vármegyei nemesi lovasezred 1. és 3. osztályai négy lovasszázaddal, valamint a Somogy és Vas vármegyei nemesi lovasezredek hat lovasosztályának tizenkét lovasszázada megfordult, s megkezdték visszavonulásukat Pápára, majd folyamatosan tovább Takácsi, illetve Győr felé. Borsosgyőrtől nyugatra csak a cs. k. 5. Ott-huszárezred három osztálya (hat századdal) maradt a biztosítási vonalban. Ekkor már Dáka, Pápadereske és Nyárád felől feltűntek az előnyomuló francia rohamoszlopok. Azonban nem a délnyugati irányból – Dáka, Pápadereske, Nyárád felől megjelenő 4. Grouchy-dragonyoshadosztály érte el elsőnek, hanem az észak felől – Pápát nyugatról átkaroló 2. Mointbrun-könnyűlovas-hadosztály előre vetett osztagai érték el a pápai utat Borsosgyőrtől nyugatra. A francia könnyűlovas-hadosztály első lépcsőjében előnyomuló francia Jacquinot-lovasdandár három lovasvadászezrede így a Pest vármegyei nemesi lovasezred 1. ezredeskapitányi lovasosztályát érte el, s megtámadta ennek 1. nemesi lovasszázadát. A nemesi lovasosztály 1. és 2. lovasszázadai kénytelenek voltak Borsosgyőr falut északról megkerülve elérni a falutól keletre – Pápa felé húzódó utat, mely zsúfolva volt a visszavonulókkal. Az északi irányból megjelenő francia 2. Montbrune-könnyűlovas-hadosztály első dandárjával egyidejűleg a déli irányból közeledő francia 1. Grounhy-dragonyoshadosztály csapatai majdnem ezzel egyidejűleg, Nyárád felől támadták meg a Pest vármegyei nemesi lovasezred déli – bal – szárnyát, a 3. főstrázsamesteri lovasosztályt, illetve a 2. ezredesfőhadnagyi lovasosztályt. Az egymásra támadó lovasosztagok pisztoly- és karabélytűzzel lőtték egymást, majd visszavonulási parancsra a pesti 1. ezredeskapitányi és 2. főstrázsamesteri lovasosztályok keresztül vonultak Borsosgyőrön, majd a falu keleti szélén lévő híd után zárt rendben folytatták visszavonulásukat Pápa felé. A visszavonuló 2. ezredesfőhadnagyi osztály képezte az utóvédet (pk. báró Prónay Lajos ezredfőhadnagy). A Jacquinot-lovasdandár élét képező francia 1. lovasvadászezred vágtában rohamozott végig Borsosgyőr főutcáján, s megrohanva a pesti 2. ezredeskapitányi lovasosztályt, annak súlyos veszteségeket okozott. A falu után lévő második hídnál a francia 1. lovasvadászezred utolérte a pesti lovasezred visszavonuló 1. és 3. lovasosztályait. A pesti 3. főstrázsamesteri lovasosztály egyik százada (pk. Máriássy századoskapitány) szembefordult a francia lovasvadászokkal és ellenrohamot intézett ellenük. A franciák megtorpantak, majd hátrálva, összetorlódtak a falutól keletre lévő első híd keleti vége előtt. Itt – a torlódásban – több francia lovasvadász lezuhant a töltésútról és a patakba zuhant, sok francia elesett és megsebesült, sok nemesi felkelő huszárt utóbb kitüntettek. A Pest vármegyei nemesi lovasezred és a cs. kir. 5. Ott-huszárezred nyomában a francia 1. lovasvadászezred nyomult be – a borsosgyőri kapun át – Pápára. Itt utóvédként a magyar cs. kir. 19. győri gyalogezred III. zászlóalja állt lövészvonalban, s sortűzzel fogadta a szemből támadó francia lovasvadászukat. Egy „cigány baka” kilőtte a lovasvadászok parancsnokát, Ayét ezredest. A cigány baka a Borsó-ház közelében lévő híd alá bújva túlélte az esetet, s később vitézségi kitüntetést kapott, melyhez havonta jutalom pénz járt halála napjáig! A Jacquinot-lovasdandár benyomult Pápa városába, a magyar 19/III. gyalogoszászlóalj háromszori sortüze ellenére. Egy elmaradozó magyar huszár – nyomában több francia lovasvadásszal! – a Szent László utcán át a mai Kossuth Lajos utcába, majd a Piac térre vágta52

tott, s a nyomában vágtázó francia lovasvadászok közül többet levágott, majd őt is leterítették a francia katonák. A Pápa városán át Győr térségbe visszavonuló cs. kir. IX. hadtest három hadosztálya, valamint magyar nemesi felkelő sereghez tartozó Andrássy-lovasdandár 1809. június 12-én sikeresen túljutott a városon. Másnapra elérte kitűzött célpontját, Győr város déli előterét. A cs. kir. IX. hadtest és a magyar felkelő nemesi hadak itt – 1809. június 14-én – megütköztek a nyomukban előnyomuló francia Németországi Hadsereg déli szárnyával, valamint a francia és részben olasz csapatokból álló Itáliai Hadsereggel. A francia – továbbá olasz és német csapatok teljes győzelmet arattak a Habsburg- és magyar nemesi hadakon, melyek a csata után Komárom megerődített városba vonultak vissza. A francia hadsereg – Veszprém vármegyében – elsősorban Devecser és Pápa térségét tartották megszállva. Veszprém városában ezekben a napokban semmiféle katonaság nem tartózkodott. A június első napjaiban a Veszprémben összpontosított Habsburg-hadsereghez tartozó cs. kir. 1. vérteslovasezred és a cs. kir. 2. Hohenlohe-dragonyosezred részei június 5-én elvonultak. A dragonyosezred hat százada Győr alá vonult, a június 14-i csatában a Habsburg-hadsereg ÉNy-i szárnyát képező Frimont-hadosztály részét képezte. Veszprémben volt még a Somogy vármegyei nemesi lovasezred néhány kisebb alakulata, de június 12-én – mikor híre jött, hogy Városlődön a francia Itáliai Hadsereg részét képező V. Macdonald-lovashadtestnek alárendelt 3. dragonyoshadosztály három dragonyosezrede jelent meg kb. 1800 dragonyossal, a somogyi nemesi felkelő lovasság elmenekült Veszprémből. A győri csata napján, június 14-én délután a francia 3. dragonyoshadosztály – Városlődről – egy huszonöt főnyi dragonyos felderítőosztagot indított el Veszprém felé. A huszonöt fős francia dragonyososztag a város északnyugati részén – a pápai úton (ma 8. sz. főközlekedési úton) érte el a Temetőhegy városrészt (a mai Dózsavárost). A városba vágtató lovaikon – kivont kardokkal – érkező francia lovas katonák végigrohantak a város utcáin, majd fellovagoltak a várba, ahol a – franciákra már várakozó! – vármegyei állandó deputáció ülésezett. A huszonöt francia dragonyos rendben felállt a vármegyeház (a mai törvényszék) előtt, a parancsnokuk, egy másodosztályú kapitány felkereste a vármegye éppen ülésező állandó deputációját, s átadta követeléseit. A huszonöt katonának bort, kenyeret, húst, lovaiknak pedig szénát és zabot kért, illetve magának és első kapitányának új egyenruhára zöld posztót. Elértvén kérését – a vármegye túl sokat, 25 rőf posztót utalt ki a tiszteknek. „Aztán felülvén lovaikra megköszönték, amit nékik adtunk, és Városlőd felé vissza elsiettek, azt mondván, hogy reggelre Győrött kell nékik lenni!” A francia lovascsapat távozása után másnap – június 15-én – a császári 1. Kaiser-vértesezred egyik osztaga visszatért Veszprémbe, hol 24-24 porció zabot és szénát vételeztek fel a katonai raktárban. Az osztrák vértesek látogatása idején – június 15-én – érkezett első esetben a Pápán felállított Francia Katonai Térparancsnokság utasítása, hogy Veszprém város is küldjön ágyneműféleségeket a pápai katonai kórházakba. Június 22-én történt a második francia látogatás Veszprémben. A francia–német legénységű Marulaz-könnyűlovas-hadosztály – a 3., 14., 19. francia lovasvadász-, valamint a német 1. badeni dragonyos- és 1. darmstadti könnyűlovasezred (kb. 1800 összlétszámmal) Városlődről 53

Márkóig nyomult előre. Június 22-én reggel 8 órakor két tisztből és huszonegy lovasvadászból álló francia lovasegység – miután ők is körbevágtázták a város összes utcáit kivont kardokkal! – a várban lévő vármegyeháza előtt sorakoztak fel. Két tisztjük felment a vármegyeházába, az ott ülésező állandó deputációhoz. Felszólították a magyar vármegyei urakat, hogy azonnal küldjenek egy hódoló küldöttséget Márkóra Jacob-Francois Marulaz lovassági tábornok elé! A bizottság hintókon azonnal Márkó faluba kocsizott, ahol az öt lovasezred felsorakozva várta a küldöttséget, s az arcvonal közepén lóháton ült – törzskarával – a francia generális. A küldöttség a francia hadsereg kegyelmét kérte a franciáktól, mire a tábornok kijelentette, hogy ők nem a békés lakosság ellen jöttek hadakozni! Egyúttal azonnal 2000 porció lótakarmányt, s 1800 porció kenyeret, húst és bort követelt csapatai számára, melynek azonnal megtiltotta, hogy bevonuljanak Veszprém városába. Táborverést parancsolt az öt lovasezrednek a város előtti mezőkön. Magának és törzskarának pedig ebédet és szállást követelt a veszprémi püspöki palotában. A lovashadosztály parancsnoki törzskara – a küldöttséggel együtt – azonnal a várbeli püspöki palotába vonult, hol minden parancsukat azonnal teljesítették. Nyomukban – a kihirdetett tilalom ellenére! – a három francia és két német lovasezred katonái is Veszprém városába tódultak, s elözönlöttek ott minden korcsmát-vendégfogadót! A délutáni órákban egy francia hadtápküldöttség kereste fel a várban a vármegyei állandó deputációt, s 40 000 porció kenyeret, 12 000 db patkószeget és 30 bécsi mázsa patkóvasat követelt! A lovashadosztály parancsnoka a püspöki palotában szállásolt be éjszakára, s alig hogy elhelyezkedtek, június 23-ra virradó hajnalon riadót rendeltek el a palotában és város körüli katonai táborban. A riadót követően a lovashadosztály kisebbik része Zircen át Győr felé, nagyobbik része Palotán át Székesfehérvár felé elvonult. Rövidesen kiderült, hogy miért volt ez a gyors távozás! Június 24–25-én Siófok felől – a Balatont északról megkerülve – bevonult Veszprémbe a Habsburg-hadsereg 2. Hohenzollernkönnyűlovasezredének parancsnoka, báró Walterskirchen őrnagy hatvan svalizsérlovasával, majd nyomukban újabb hatvan svalizsér érkezett. A harmadik svalizsérkülönítménnyel már együtt érkezett a magyar 9. Frimont-huszárezred. Nyomukban pedig a Habsburg-hadsereg részét képező VIII. (Chasteler) hadtest nyomult Siófokig, s ott összpontosult hetekig. A cs. kir. VIII. (Chasteler) hadtest elővédjét képező cs. kir. 2. Hohenzollner-könnyűlovasezred Ajkarendeknél június 28-án francia elővédekbe ütközött. Egyidejűleg, Győr felől megjelent – a június 14-én – már Veszprémben járt francia 3. Pilly-dragonyoshadosztály, melynek 23., 28. és 29. dragonyosezredei június 28–29-én benyomultak Zircre, s miután ott összecsaptak egy a közelben (Nagyesztergáron) lévő tiroli vadászzászlóaljjal, feldúlták Zirc falut és az ott lévő ciszterci főapátságot. Június 29-én este a francia dragonyoshadosztály egy hatvanfőnyi osztaga Zircről Veszprémig nyomult előre. A franciák ebben az esetben nem nyomultak be a városba, a város előtt letáboroztak. Az osztag parancsnoka kereste fel a várban működő megyei állandó deputációt, hogy emberei és azok lovai számára élelmet követeljen. Ezt meg is kapták. A francia Itáliai Hadsereg csapatai ekkorra már megkapták a legmagasabb parancsokat: vonuljanak vissza Bécs körzetébe, hogy összpontosított csapást mérjenek a Bécstől északra – a 54

Morvamezőn – összpontosított Habsburg-főhadseregre! Ez – 1809. július 5–6-án Wagram falunál meg is történt a franciák teljes győzelmével. A francia Itáliai Hadsereg a győzelem után újra visszatért a magyarországi Dunántúlra, de csak a Rába folyóig. Az attól dél-délkeletre elterülő területeket már nem szállták meg. A hamarosan megkötött fegyverszünet, majd az október 16-i békekötés után a francia Itáliai Hadsereg csapatai október–november folyamán véglegesen elvonultak a Magyar Királyság dunántúli területeiről.

Magyarország szabadságharca 1848–1849-ben Veszprém város helyőrsége 1848-ban az olaszországi (lombardiai) kiegészítésű – cs. kir. 7. Kress-könnyűlovasezred egyik alakulata (százada) volt, amelyik – a megyei múzeummal szomszédos mai zeneiskolában – az akkoriban „József-kaszárnyában” állomásozott. Ugyanebben a kaszárnyában működött a győri cs. kir. 19. sorgyalogezred hadfogadó hivatala. Annak ellenére, hogy az 1848. április 7-én – az uralkodó (Habsburg V. Ferdinánd császár-király) aláírta és elfogadta a magyar polgári forradalom (országgyűlés!) követeléseit. Ebben azonban csak – belső karhatalomként felhasználható nemzetőrség volt szervezhető! Önálló nemzeti hadsereg felállítását nem engedélyezte az uralkodó: a hadsereg, a pénzügyek, a külügy továbbra is közös volt az Ausztriai Császárságban és a Magyar Királyságban, amely két állam perszonális unióban maradt, a közös uralkodó Habsburg V. Ferdinánd személyében. Ennek ellenére a független magyar kormány 1848. május 16-án egy olyan toborzási kiáltványt tett közzé, amelyben – önkéntességi alapon! – Magyarországon tíz-, az unió során csatlakozó volt erdélyi fejedelemségben pedig négy zászlóaljerejű „rendes nemzetőrség” felállítását rendelte el! Ezekbe az önkéntesek háromévi kötelező szolgálatot írtak alá, s rendes zsoldot kaptak. Ezeket – az ugyancsak megszervezett nemzetőrségtől az különböztette meg, hogy ezeket a zászlóaljat honvédzászlóaljaknak nevezték. Veszprém és Fejér vármegyék a 6. honvédzászlóalj felállítására kapott utasítást, amit végre is hajtott. A toborzási munkákat a cs. kir. 19. sorgyalogezred toborzóirodái bonyolították le. A huszárezredek újoncaikat a sorgyalogság toborzóhivatalai intézték. A győri cs. kir. 19. sorgyalogezred – pl. többek között veszprémi toborzóhivatala – a cs. kir. 1. „I. Ferdinánd császár” huszárezred (állomáshelye: Eszék) számára toborzott önkéntes újoncokat. Ez az ún. 1. Császár-huszárezred az 1848–1849. évi szabadságharcban a Habsburgok oldalán harcolt. Veszprém városa és Veszprém vármegye lakossága ilyen körülmények között csak idegen kiegészítésű magyar huszáralakulatokkal találkozhattak a szabadságharc során. A 6. honvédzászlóalj – Veszprémben felállított (nem teljes létszámú!) egységei 1848. július 28-án a volt piactéren vonultak fel már a kora hajnali órákban, s – óriási polgári tömegektől búcsúzva – szekerekre szállva, megindultak Palota, Székesfehérvár, Perkáta, Hercegfalva, Dunaföldvár, Solt, Kiskőrös, Szeged (augusztus 3.) útvonalon. Innét a vajdasági szerb lázadó csapatok (szenttamási szerb sáncok) ellen vezényelték – többek között – ezt a zászlóaljat. Veszprém vármegye – egy nemzetőrzászlóaljból átszervezett újabb alakulatot – a 70. honvédzászlóaljat – vezényelt a közeli Komárom várába.

1848. augusztus elejétől december végéig Veszprém vármegye nem vált hadműveleti területté. Csupán néhány katonai felvonulás érintette. Az első ilyen átvonulás 1848 szeptemberében zajlott le, amikor is szeptember 11-én a Magyar-Horvát Királyság (mindkettő a Habsburg Császársággal volt perszonális unióban 1526 decemberétől!) hadserege – amely része volt az egységes (közös) Habsburg birodalmi hadseregnek – háborút indított „testvér királysága”, a Magyar Királyság ellen. A Dráva északi partvonalán álló magyar csapatok – harc nélkül! – megkezdték visszavonulásukat a Balaton északi partvidékén. Veszprém irányába. A horvát hadsereg viszont – párhuzamosan – a Balaton déli partvidékén nyomult előre Lepsény–Székesfehérvár irányába, hogy megelőzve a magyar csapatokat, elsőnek érje el Pest-Budát, a mai Budapestet. A magyar csapatok Nagykanizsáról (szeptember 13.) Keszthelyre vonultak (szeptember 18.), elérték Tapolcát (szeptember 19.), majd szeptember 20-án délután két óra után – a Tapolca, Nagyvázsony, Tótvázsony, Nemesvámos közti utat megtéve – érték el Veszprém városát, melynek első épülete a mai SZTK rendelőintézet helyén akkor álló Kopácsy-féle épületegyüttes volt. Francsics Károly borbélylegény naplójában az alábbiakat írta az általa személyesen átélt eseményekről: „Az idő gyönyörű volt. Délután két órakor tódult ki a nép, s közte én is a vámosi országútra. A szélső házon [t. i. az említett Kopácsy-házon – szerző] kívül, amint szivarra gyújték, hallatszék kívülről a nagy dobszó és még távolabbról harsogó zene. Visszafordultam, s a komakúti kis téren egy kis alkalmas magas összehányt dombocskára álltam, melyről többed magammal vártam a mindig közelebb-közelebb érkező zenét. Alig álltam jó kilátású helyemen, kívülről a kanyarodó országúton egyszerre előbukkant nádorunk [t. i. Habsburg István főherceg – szerző], gyönyörű pej paripán lovagolva, mellette egyik felől Móga [t. i. Móga János tábornok magyar főparancsnok – szerző], másik felől Teleki tábornok [t. i. gróf Teleki Ádám a drávai magyar katonai erők parancsnoka – szerző] lovaglának, s utánok a hozzájok tartozandó kíséret. Midőn az említett kis térre [t. i. a Komakúti térre – szerző] értek, megálltak kissé oldalvást úgy, hogy a jöendő katonaságnak előttük kelle elvonulni. Pár perc múlva jöttek néhány huszárok, vagy kétszáz lépésnyi távolságra ismét néhányan, melyeket aztán egy egész csapat követte. [T. i. a magyar drávai sereg állományában volt a cs. kir. 6. Württemberg-huszárezred, valamint a 9. Miklós-huszárzred és a 4. Sándor-huszárezred részei, ami hat huszárosztályt, azon belül tizenkét huszárszázadot alkotott – szerző.] Ezek után jött a zene, mely után császári gyalogkatonaság halada előre. A zene [t. i. a zenekar – szerző] a kis téren félrevonulva állt mindaddig, míg az egész következő vonal [t. i. a mai megyeháza felé fordulva – szerző.] behúzódott a városba, folyvást játszva a marsot. A gyalogság után ismét huszárok jöttek, s ezek után egy nagy sereg gyalog önkéntesek, kiket ismét egy csapat huszárok követének, utánuk császári gyalogság, s ezek után hat ágyúk és hat lőporos szekerek jöttek, melyeket egy nagy csapat huszárok kísérének, kiket nyomban követve egy nagy sereg önkéntes, s ezek után a fehérvári őrsereg jött, egyenlő pörge kalap fejükön, utánuk ismét császári gyalogkatonaság, ki után ismét hat ágyúk és hat lőporos szekerek dörömböztek, ezeket is egy nagy csapat huszárok kísértek, kik után utoljára jöttek a sok mindenféle tábori szekerek. Minekutána ezen leírt hadtest bevonult a városba, nádorunk is kíséretével utána lovagolt, hanem ugyancsak csendesen léptethette a kísérő roppant néptömeg közt.” 56

A Dráva-vonalról visszavonuló magyar csapatok – hogy megelőzzék a Balatontól délre vonuló horvát csapatokat, már másnap reggel tovább vonultak Székesfehérvár felé. Zömében ezek a csapatok – 1848. szeptember 29-én – a Pákozd-Sukorónál vívott csatában kényszerítették visszavonulásra a Budapestre támadó horvát sereget. 1848 szeptemberétől december végéig Veszprém vármegyét nem érintették a szabadságharc katonai eseményei. Az Ausztriai Császárság hadereje csak 1848. december 11-től kezdte meg a többirányú hadműveleteket Magyarország ellen. A fő támadó erő Bécs körzetéből bontakozott ki Győr–Budapest általános irányába. Francsics Károly borbélylegény már említett naplójában leírta, hogy „... (1848) December 11én az első számú [»Császár« – szerző] huszárezredből egy divisió [osztály: két század – szerző] jött hozzánk Veszprémbe. Néhány tisztjeink zászlójokkal a püspökházba szállásoltattak, a többi a városban, 12-én reggeli 8 órakor elmentek tőlünk… December 29-én vagy háromezer katonaság jött Veszprémbe, vagy hatszáz sebesülteket s más betegeket hozván magokkal… December 30-án még több katonaság jött Veszprémbe, s folyvást jött egész nap… December 31-én vasárnap volt… [Egy Földes nevű ismerőssel] a Szabadi utcán [ma Brusznyai utca – szerző] végigmenvén, balra a vásártérrel [a mai Veszprém Hotel felé – szerző] kanyarodánk, mely közepe táján jókora csoport embertömeg feketedett a sötétben… Kissé odább három ágyúk álltak készen, négy-négy ló beléjük fogva, melyeknek fedezésökre vagy száz rendes gyalogoskatonák álltak ott szuronyos puskákkal… A luteránus templomhoz érve [mely ma is ott áll a Kossuth L. utcán – szerző], annak átelleni ház előtt vagy harminc-negyven huszárok ültek lovaikon, majdnem néma csendességben, kik előtt amint elhaladánk, s éppen a szegletháznál [a Kossuth L. végén lévő kis árkádnál – szerző] akartunk becsavarodni, egyszerre robaj támadt utánunk, visszatekinténk, láttuk, hogy a huszárok indultak meg, s felénk közeledének… Lassú léptetve közeledtek a huszárok felénk, s előttünk elhaladván, előre a piacnak [ma Óváros tér – szerző], a Vigyázótorony [ma Tűztorony – szerző] felé mentek. Mi utánok. A Hosszú utcába [ma a vár nyugati széle alatt húzódó Jókai u. – szerző] ereszkedtek le, melyen lassú lépésekkel haladva végig, a pápai országútra tértek ki… [majd] vágtatást Márkó felé elnyargaltak…” (I. m. 205–206. o.) Az 1848. december 31-én este a Francsics Károly által – a veszprémi vásártéren látott katonák és ágyúk, valamint a mai Kossuth Lajos és Rákóczi Ferenc utcákon, illetve a Sziklai lépcsőkön és a Jókai utcán a városból távozó huszárszakasz a visszavonuló magyar honvédhadsereg egy utóvédje volt, mely mögött – Márkó körül – már az előnyomuló császári csapatok közeledtek Veszprém városa felé. Veszprém vármegye területén harcokra nem került sor. Az előnyomuló császári csapatok 1849. január 1-jén harc nélkül vonultak be Pápa felől Veszprém városába. Francsics Károly – már idézett – naplója szerint a cs. kir. 62. Turszky-sorgyalogezred – Temesvár környékbeli – oláh (román) nemzetiségű katonái szállták meg Veszprémet. A városban eseménytelenül eltelt hónapok után – az 1849. április első napjaiban meginduló magyar „tavaszi hadjárat” váltott ki eseményeket. Az első magyar honvédcsapatok 1849. május 21. után indultak Veszprém megye felé. A budai vár Vizi-kapujánál benyomuló 15. honvédhadosztály (pk. Kmety György ezredes) – Szé57

kesfehérváron át – érte el Veszprémet. 1849. június 6-án a reggeli órákban híre terjedt a városban, hogy Palota felől mintegy háromszáz magyar honvéd huszár közeledik Veszprém felé. A hadosztály állományába két huszáralakulat tartozott: a 10. Vilmos-huszárezred hat százada (Zsurnay őrnagy parancsnoksága alatt), illetve a 12. Nádor-huszárezred két százada egy osztályban. Nem ismert, hogy az elővédet alkotó háromszáz huszár melyik ezredhez tartozott. A veszprémi Francsics Károly borbélylegény naplója az alábbiakban idézte a 15. huszárhadosztály veszprémi bevonulását: „…Aki csak mehetett, ment a huszárok eleibe. Előkelőbb uraink a Szilasi cigány bandával mentek ki a Palotai úton majdnem a határig. Leányaink, mintha mindannyi vőlegénye eléibe ment volna, bőszülteknek látszottak örömükben… Mindegyiknek kezében lehete látni egy vagy több koszorúkat is, kisebbet-nagyobbat, egyszerűbb zöldet, vagy rikitós tarkát mindenféle összeszedett virágból. Az uriabb rendűek kezeik egy-egy kis bokrétát tartanák. A szélső házon kívül mindjárt nem messze állapoda meg többnyire a nősereg, s különb-különb osztályokban csevegve várták a már nagyon közelgő huszárokat, kik végre a városhoz érvén, a szélső házon kívül megállapodtak. Mint midőn két ellensereg a csatatéren egymásra rohan, úgy rohantak leányaink a huszárok mellé s közé, az tartotta magát szerencsésebbnek ki előbb nyújthatá koszorúját akármelyik vitéznek. Nem tekintve most arra, hogy a lovaktól félni is kellene, a legkisebb leányka is vakmerően szaladt azok közé, s lábhegyre ágaskodva nyújtá kis kezével koszorúját vagy bokrétáját a naptól majdnem feketére pörkölt huszárnak. Vagy tíz percnyi nyugvás után megindult a kis hadsereg… a Palotai utcán befelé haladt a városba… Néptolongás közt értek a városháza eleibe… 5 órakor a piacon [Ferenci-ház előtt] összesereglettek a huszárok, honnand aztán hadisorban megindulván, a püspökkertbe mentek. [A mai színházkertről van szó – szerző]. Melybe midőn a vitézvonal eleje belépett, a már akkorra roppant sokaságra összesereglett nép harsány éljen kiáltásokkal fogadá a vitéz sereget… S alig értek ki a huszárok a hársalléból azon térre, melyen a lakoma volt megrendezve… azonnal táncnak eredtek, s vígan, tapsolva járták a csárdást, mégpedig szakadatlanul, mert ha az egyik cigánybanda kifáradt, húzta a másik…” 1849. június 10-én hajnali 4 órától a 15. honvéd hadosztály tovább folytatta menetét Pápa felé, ahová 11-én a déli órákban érkeztek meg hasonló ünneplés közepette, mint ahogy őket Veszprémben fogadta a lakosság. A Pápán összpontosított honvédhadosztály június 12-én tovább vonult Marcaltőre, majd 13án hajnalban a 10. Vilmos-huszárezred, a 12. Nádor-huszárezred két százada, továbbá a Pápán a hadosztályhoz csatlakozó 13. Hunyadi-huszárezred részei átkeltek a Rábán, s a Győr nyugat és Szany közt felvonuló Habsburg császári hadsereg délnyugati – jobb – szárnyán összpontosított III. Schwarzenberg-hadtest Schütte-hadosztályának alárendelt Wyss-könnyűlovasdandárainak Csorna faluban állomásozó csapatait rajtaütésszerűen megrohanta. A császáriak megerősített őrségei riasztották a dandár csapatait. A cs. kir. Kaiser ulánusezred – pikás – könnyűlovas egységei azonnal rátámadtak a magyar huszárcsapatokra, s kemény lovassági csata bontakozott ki Csorna faluban. A csornai rajtaütés után a 15. honvédhadosztály visszavonult: a 10. Vilmos-huszárezred hat százada és fél lovasütege Pápára vonult vissza, a gyalogság öt zászlóalja és a 12. Nádor-huszárezred két százada pedig Tét községbe hátrált. A had58

osztály további hadműveleti feladata az volt, hogy a Győr térségében összpontosított magyar VII. (Poeltenberg) hadtest déli szárnyát biztosítsa. Mivel június 25-én olyan felderítési adatok születtek, hogy a Habsburg-csapatok támadási előkészületeket tettek, a 15. honvédhadosztály főerő – Tétről és Pápáról visszatértek Marcaltő körzetébe. A Rába túlpartján – Páli faluban – egy magyar huszárkülönítmény maradt előőrsben. Június 26-án este a Habsburg-hadsereg III. Schwarzenberg-hadtestének Moltke- és Schütte-hadosztályai öt dandárral átkeltek a Rábán. Június 27-én kora reggel a 15. honvédhadosztály feladva a Rába menti védőállásait – a Pápa felé vezető úton – Ihászipusztáig vonult vissza (Pápa ÉNy). A visszavonuló magyar gyalogság öt zászlóalját a nyolc huszárosztály csoportjai fedezték. A magyar gyalogság Ihászipuszta előtt, a pápai út kétoldalán állt fel három védelmi vonalban. A jobb szárny végén állt fel a 10. Vilmoshuszárezred négy százada. A második harcvonal – ÉK-i – jobb szárny végén a 10. Vilmos-huszárezred 2. őrnagyi osztályának további két százada állt fel. A második gyalogos-harcvonal DNy-i balszárnyán a 12. Nádor-huszárezred két százada összpontosult. Miután mindkét harcoló fél tüzérsége működésbe lépett, az első magyar gyalogsági harcvonal jobb szárnyán álló 10. Vilmos-huszárezred – délután 16 órakor – négy (vagy hat) százada rohamra indult a császári balszárny (Welden gyalogezred III. zászlóalja) ellen. A magyar huszárok rohama 500 lépésre érte el a császári harcvonalat, mikor egy császári félüteg tüzérség – a görsönyi csatorna – mögül olyan kartácstüzet lőtt a rohamozó magyar huszárokra, hogy azok – tizenöt huszárt és harmincnégy lovat hátra hagyva meghátráltak. A magyar gyalogság bal szárnyán összpontosított 12. Nádor-huszárezred két százada is megkísérelte a rohamot, azonban a szemben álló császári Walmoden-gyalogezred IV. zászlóaljának sortüzei a roham kibontakozását is megakadályozták. Este 18 óráig csak a kölcsönös tüzérségi harc folytatódott, mikor a császári Schüttehadosztály – katonai zene mellett – megkezdte a támadást a magyar harcvonallal szemben. A Welden-gyalogezred arcvonalban előnyomuló IV. és III. zászlóaljától balra a morvaországi 6. Ficquelmont-dragonyosezred két százada (lovasság), a jobb szárny végén pedig a 19. vadászzászlóalj gyalogsága nyomult előre. Közben a magyar tüzérség a közeledő császári harcvonalat lőtte. A császári gyalogsági vonal – mást nem tehetett! – rohamra indult a magyar tüzérség ellen, mire az elmenekült a 10. Vilmos-huszárezred hat századának fedezete alatt. Ezzel megkezdődött a 15. magyar honvédhadosztály visszavonulása a csatatérről! A hátráló magyar hadosztály kb. 3, 5 km-es hátrálás után újra harcvonalba állt, majd az éjszaka folyamán visszavonult Pápára. A győztes császári Schütte-hadosztály nem üldözte a visszavonuló magyar csapatokat, mert végeredményben teljesítette feladatát: a 15. magyar honvédhadosztályt leszakította a Győrnél harcoló magyar VII. hadtest déli szárnyáról! A teljesség kedvéért: a magyar VII. hadtestet is császári támadás érte, és az is visszavonult. Az 1849. június 27-i ihászipusztai csatával lezajlott a magyar szabadságharc egyetlen Veszprém megyei csatája. A 15. honvédhadosztály Pápáról Zircre (június 30.), majd Várpalotára, onnan Székesfehérvárra vonult. A nyomában támadó császári III. Schwarzenberg-hadtest Moltke 59

hadosztálya (a Wolf- és Veigl-dandárokkal), illetve a Schütte-hadosztály (a Gerstner-, Dossenés a volt Wyss-dandárokkal) további harcok nélkül megszállták Veszprém vármegyét. A 15. honvédhadosztály – csatlakozva a Szeged felé visszavonuló magyar főerőkhöz, 1849. augusztus 9-én a temesvári vesztes csatában fejezte be szerepét a magyar szabadságharcban.

A m. kir. 7. honvéd huszárezred megalakulása a kiegyezés után A magyar szabadságharc katonai leverését követő abszolutizmus (1850–1866 között) idején a birodalmi „közös hadsereg” egyeduralma helyre állt: 1850 után tizenhat – magyarországi kiegészítésű – császári-királyi huszárezredet szerveztek újjá, valamennyit a Habsburg Birodalom magyarországi területeiről (A Magyar Királyság önálló államisága 1850–1866 között szünetelt). Az első években – 1852 után kísérlet történt az általános hadkötelezettség bevezetésére, de azt véglegesen csak 1868-ban vezették be. Egy 1851. július 27-én kelt uralkodói rendelet szerint a cs. kir. huszárezredek az ezredtörzs, négy osztály (két-két századdal) és egy tartalékszázaddal rendelkeztek. Veszprém vármegyében – 1850–1866 között cs. kir. könnyűlovasság nem állomásozott! A Habsburg Birodalmat – 1850–1866 között ért diplomáciai és katonai vereségek a politikai vezetést a magyarokkal való elfogadható kiegyezésre kényszerítették (1867. február 20.). Megalakult az Ausztriai Császárságból (Osztrák Főhercegség, Cseh Királyság stb.) és a Magyar Királyságból az egyenjogú dualisztikus monarchia. A két egyenrangú – perszonális unióban lévő államnak – közös volt a hadserege: gyalogság, lovasság, tüzérség, műszaki csapatok, haditengerészet (vezényleti nyelv a német volt!). Mind a 60

két államnak volt egy-egy viszonylag kisebb (csak gyalogság és lovasság!) saját hadserege is: az Ausztriai Császárságnak a landwehr, a Magyar Királyságnak a honvédség. A Magyar Királyságban egyetlen könnyűlovassági fegyvernem volt: a huszárság, amely 1868–1913 között tíz ezreddel alakult meg. Ezeket az ezredeket már – az 1868: 4. törvénycikkben elrendelt általános hadkötelezettség alapján állították fel. Békeidőben csak kislétszámú keretek működtek, melyeket csak háború esetén töltöttek fel teljes létszámra. Az 1868. évi XLI. törvénycikk rendelkezései értelmében a magyar királyi honvédség csupán lovasságból és gyalogságból alakult meg (akárcsak az ausztriai és csehországi landwehr!). A lovasságot harminckét könnyűlovas század, a gyalogságot nyolcvankét gyalogzászlóalj képezte. Veszprémben kellett elhelyezni a 24. veszprémi honvéd lovasszázadot, valamint a 71. veszprémi honvéd zászlóaljat. A két alakulat pontos elhelyezési megoldása pontosan nem ismert. Ekkoriban Veszprémben két kaszárnya volt: a „József-kaszárnya, vagy népiesen „Felső-kaszárnya” a mai megyei múzeum szomszédságában (ma zeneiskola). Épült az 1780-as években. Első írásos említése „A Felsőkaszárnyához menő utza” formában, az 1793. évből. A másik volt az „Alsó-kaszárnya” a veszprémi vár keleti tövében húzódó Buhim-völgyben, a mai Deák Ferenc utcában. A közeli Urkut melletti ún. Kőnig József-féle vendéglőt is bérelte a város 35 honvéd részére. Feltehetően ez a veszprémi huszárszázad tette lehetővé, hogy az 1874. október 1-jétől a magyar királyi honvédség kötelékébe szervezett tíz huszárezred egyikét – a magyar királyi 7. honvéd huszárezredet Veszprém városában állították fel. Minden huszárezred a hagyományos – a XVIII. század közepén kiforrott szabású és színű „magyaros” egyenruhát kapta. A huszárezredeknél csak a csákó színe volt különböző. A veszprémi huszárezred zöld színű csákót viselt. A m. kir. 7. honvéd huszárezred közvetlen felettese a pécsi m. kir. 3. honvéd huszárdandár parancsnokság volt. A m. kir. 7. honvéd huszárezred mindössze 26-27 évig állomásozott Veszprém városában, illetve a város körüli falvakban. A XX. század első éveiben a teljes ezredet Pápára telepítették át, ahol a hadsereg korszerű kaszárnyaépületeket építtetett a huszárezred számára. Így az ezredet már mint a pápai m. kir. 7. honvéd huszárezredet szállították ki az első világháború kitörésekor – 1914. augusztus első napjaiban a galíciai, vagy ismertebb nevén az orosz frontra! A szarajevói merénylet után pont egy hónappal, 1914. július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent a Szerb Királyságnak. Mivel az Orosz Birodalom megkezdte a katonai mozgósítást Szerbia támogatására, az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. augusztus 5-én hadat üzent az Orosz Birodalomnak is (illetve Nyugat-Európában is kibontakozott az első világháború). Ekkor még a Monarchia huszárezredei színpompás ruházatban pompáztak: kék mente és dolmány, vörös nadrág, fekete bőrcsizmákkal. A csákók színe viszont ezredenként más és más volt. A felelőtlen osztrák–magyar katonai vezetés ezeket a – színes ruházatukban – kiváló célpontot mutató huszárokat kivont karddal vitte lovasrohamra a géppuskákkal és gyorstüzelésű lövegekkel, valamint a gyors tüzelésre képes ismétlőpuskák ezreivel felszerelt gyalogsággal zsúfolt orosz védőállásoknak. A szörnyű következményekkel járó huszár lovasroham a háború tizenkettedik napján – 1914. augusztus 17-én történt Satanov-Gorodok galíciai falu közelé61

ben. Egy magyar királyi huszárdandár két huszárezredét – a szürke csákós budapesti m. kir. 1. honvéd huszárezredet és a zöld csákós pápai m. kir. 7. honvéd huszárezredet vezényelték rohamra a velük szemben húzódó orosz védőállások áttörésére! A lelkiismeretlen katonai vezetés örök gyalázata volt ez a parancs! Egy korabeli visszaemlékezés az alábbiakat írta erről a „halálrohamról”! „…Délután négy órakor a láthatáron a porfelhőben Gorodok felé vágtázó lovasság bontakozott ki. Elérkezett az ütközet döntő pillanata: az ellenség [t. i. a magyar parancsnokság – szerző] lovasságát vetette be közepünk áttörésére. Bárczay őrnagy három, lépcsőben fejlődött századdal közeledett felénk. Elöl Szkitovszky százados vágtatott, mögötte a szárnyon Sibrik kapitány huszárjai és a közép mögött, 200 lépésnyire Thaly kapitány következett századával. A magyar huszárság hadrendbe fejlődve színpompás, élénk viseletében felejthetetlen látvány volt… Orenburgi ütegeink észrevették a rohamot, és tüzüket áthelyezték a vágtázó lovasságra… A vágtázó vonalak előtt srapnelrobbanások füstfelhői jelentek meg… De a huszárok semmibe véve az ágyútüzet, a legteljesebb rendet megőrizve, gyors vágtában közeledtek felénk. Azok a huszárok, akik alól kilőtték a lovat, hamar felugrottak a földről, rajvonalba gyülekeztek és gyalogosan támadtak máris az osztály mögött… Az orosz gyalogsági állásokból egy lövés sem hangzott el. A lövészek nyugodtan várták be, amíg az ellenség a hatásos puskatávolságra ér. Hiszen 1500 orosz puska állott itt 1000 huszárkard ellen. Akkor az orosz alezredes vezényszavára öldöklő puska- és géppuskatüzelés indult meg… A kozákhadosztály géppuskái is megkezdték a tüzet… A mindent elsöprő tűzzel szemben megtorpantak a huszárok. Hullottak az emberek és a lovak, a vonalak összekeveredtek, a rend felbomlott… Végre a századok maradványai megfordultak és ezután csak a mezőn vágtató lovasok voltak láthatók, akik siettek oltalmat keresni gyilkos tüzünk elől. Az előttünk elterülő vidék újra kihalt, csak a sebesült vagy elesett huszárok és lovak emlékeztettek arra, hogy itt egy véres háborús epizód játszódott le.” A nagy veszteséggel járó roham is hozzájárult ahhoz, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia tizenhat magyarországi császári és királyi huszárezrede, valamint a magyar királyi honvédség tíz honvéd huszárezrede – a gyalogságéhoz hasonló színű, de továbbra is szabásában hagyományos huszárruhát kapjon, s gyalogsági harcban alkalmazzák őket a korábbi lovassági karabélylyal, de már szuronnyal. Az első világháborút befejező fegyverszünet (1918. november 3.), illetve a trianoni békediktátum után (1920. június 4.) Magyarországon betiltották az általános hadkötelezettséget, s csak önkéntes – ﬁzetett zsoldos katonaságot lehetett fenntartani 1938-ig. A diktátum alapján csak egy huszárhadosztályt lehetett újjászervezni két huszárdandárral, illetve összesen négy huszárezreddel. A megszüntetett m. kir. pápai 7. honvéd huszárezred laktanyájában szervezték meg az 1. huszárdandár parancsnokságának (Székesfehérvár) alárendelt m. kir. pápai 2. „Árpád fejedelem” honvéd huszárezredet. A világháborút közvetlen megelőző „Huba-I” és „Huba-II” hadrendi átszervezéskor (1939. okt.) Pápán állomásozó m. kir. 2. „Árpád fejedelem” honvéd huszárezredet áttelepítették – az előző évben – a Magyar Királysághoz visszacsatolt Munkácsra. A m. kir. Honvédelmi Minisztérium intézkedésére a megüresedett huszárlaktanya épületeinek részeibe telepítette a szombathelyi B. repülőtérről a m. kir. honvéd ejtőernyősszázadot. 62

A m. kir. 1. honvéd lovashadosztály keretében összevont m. kir. 2. „Árpád fejedelem”, 3. „Nádasdy Ferenc” és 4. „Hadik András” honvéd huszárezredek – jelentősen megerősítve – hadosztály- és ezredközvetlenekkel. Az 1939-ben megjelent Harcászati szabályzat hangsúlyozta: „S lovasság mozgékony, gyors és tűzerős fegyvernem. Hivatása: a harchoz kedvező feltételek megteremtése, közreműködés a döntésben, döntés után a siker kíméletlen kiaknázása vagy balsiker ellensúlyozása és a felderítés!”

A második világháború Veszprém megyei huszárai: 1941–1945 A huszárság a második világháborúban is tovább élt és tevékenykedett. Két szervezési formája volt: a sereglovasság, mely önállóan működött: önálló hadosztály-, dandár-, ezred-, osztályés század formában. A magyar honvédhadseregben egy ilyen volt: a m. kir. 1. honvéd lovashadosztály, majd 1944. szeptember 14-től m. kir. 1. honvéd huszárhadosztály új elnevezéssel. Az ezrednek Veszprém vármegyei kiegészítésű alakulatai nem voltak. Az összfegyvernemi hadseregek, hadtestek, hadosztályok, ezredek viszont csapatlovassággal rendelkeztek osztály, század, szakasz erejű huszáralakulatok formájában. Veszprém vármegye a második világháború idején (1941–1945) a m. kir. 2. honvédhadseregének alárendelt m. kir. szombathelyi III. honvédhadtesthez tartozó m. kir. soproni 7. könnyű hadosztály kötelékeibe volt osztva. Elsősorban a m. kir. soproni 4. honvéd gyalogezreden belül a m. kir. veszprémi 4/III. honvéd zászlóalj és annak ikerezrede, a m. kir. veszprémi 34/III. honvéd ikerzászlóalj alárendeltségében. A szombathelyi m. kir. III. hadtest parancsnokságának csapatlovassága a m. kir. 2. önálló huszárezred volt. A hadtestnek alárendelt m. kir. soproni m. kir. 7. honvéd könnyűhadosztály – valójában a soproni m. kir. 4. honvéd gyalogezredből és a szombathelyi m. kir. 35. honvéd gyalogezredből álló dandár volt. A továbbiakban csak a m. kir. soproni 4. honvéd gyalogezreddel foglalkozunk, mert ebben voltak Veszprém vármegyéből mozgósított hadköteles férﬁak. Valószínű, hogy Veszprém vármegyéből mozgósított hadkötelesek a könnyűhadosztály- és gyalogezred-közvetlen csapatokban, elsősorban a huszárosztagokban katonáskodtak. A m. kir. 7. soproni könnyűhadosztály közvetlenje volt a m. kir. soproni 7. önálló huszárszázad (pk. Szabó Ferenc huszár alezredes, majd 1942. október 1-jétől ezredes) századtörzsből, négy huszárszakaszból (pk. Hertelendy Dezső hadapród huszár őrmester, gróf. Zichy Mihály testőr főhadnagy, Flandorfer Andor tartalékos huszár zászlós, Putzer Sándor hadapród huszár őrmester, Bacza Béla hivatásos huszár hadnagy), egy-egy távbeszélő- és nehézpuskás rajból, lőszerlépcsőből és századvonatból álltak. A keleti frontra (szovjet frontra) való kiszállításhoz 1942. április 18-án rakodtak be. (212 fő legénység, 230 ló, 17 jármű.) A vasúti szállítás 1942. április 21–26-án, kirakodás Orel-Kurszk, itt kirakodás. Május 3-án a veszprémi m. kir. 4/III. honvéd zászlóalj parancsnokának eligazítása után indulás két csoportban partizánveszélyes falvak megtisztítására. Nem történt semmi. Jusku Turi faluban megtekintették hét partizán kivégzését. Május 30-án egy szovjet repülőgép szálláskörzetük kö63

zelében kényszerleszállt. Pilótája menekülés közben lövöldözött, lelőtték. Június 22-én éjszaka szállásterületüket – Afanaszjevka falut – erős légibombázás érte. Július 4-e, a huszárszázad harcba vetve, veszteség: 13 huszár és 6 ló. Július 5: a huszárszázad a m. kir. 7. könnyű hadosztály élén. Másnap egyik tehergépkocsijukat partizántámadás érte: Baskay Barnabás huszár szakaszvezető hősi halált halt. Július 7-én Tyim várostól északra vonultak. Július 11-én benyomultak Bolgyirevka faluba. A huszárok a m. kir. 4. és 35. honvéd gyalogezred arcvonala között biztosítottak. Elérték Uriv falu Ny-i kijáratát. Július 11-én a m. kir. 4. és 35. honvéd gyalogezredekkel elérték a Don folyót. Július 20–21.: harc Uriv és Sztorozsevoje faluk között, a harcban huszonöt partizánt lelőttek. A huszároknak egy lovuk esett el. Július 22–26.: a harci övezetbe került falvak orosz lakosságát kísérték a huszárok a harcvonaltól távolabbi falvakba. Majd július 30-án az aratási munkára kirendelt orosz polgári személyekre felügyeltek. Augusztus 9-én a soproni 4/I. honvéd zászlóalj alárendeltségében a huszárok védelmi állásokba vonultak Gyevica falunál. Augusztus 11-től a Don és a Potudany folyók összefolyási közében elterülő mocsarakban partizánfelderítésben vettek részt a huszárok. A harctevékenység napokig elhúzódott. Két huszár hősi halált halt. A tisztogató harcok 17-ig elhúzódtak. Pihenő Kalinyin faluban. Tábori tevékenység szeptember 23-ig, majd megkezdődött a téli állások kiépítése. A huszárszázad két zsidó munkaszolgálatos szakaszt kapott segítségül az erődítési munkákhoz. December 8-ig szakadatlan védőállás-építési munkán a huszárszázad. December 8-án a 7. önálló huszárszázadot a hadtest déli szárnyán védő szombathelyi 35. honvéd gyalogezred alárendeltségébe utalták. Többségében harcelőőrsi szolgálatra alkalmazták őket. Szórványos szovjet géppuskatűz, illetve aknavető-belövések. 1943. január 1-jétől a huszárszázad a m. kir. soproni 4. honvéd gyalogezred középső arcvonalán – az Uriv falu nyugati kijáratánál – védő veszprémi 4/III. honvédzászlóalj védőkörletében foglalt állást. A védelmi állásokat javították, illetve havat lapátoltak ki a lövészárkokból. A Hertelendy-huszárszakasz kilencven lóval a téli lóátteleltető állomásra indult (január 3.). Január 5-én újabb 84 lóval indulás ugyanoda. Január 12-én a huszárszázadot a veszprémi 4/III. honvédzászlóalj védőállásaiban érte az elsöprő erejű szovjet előzetes harcfelderítés! A támadás más arcvonalszakaszokon! – csak január 14-én indult meg! Január 13-án a huszárszázad a veszprémi 4/III. honvédzászlóalj harcálláspontját védte. Déli 12 órakor parancsot kapott a huszárszázad: vonuljon vissza Bolgyirevka faluba, ahol a 4. honvéd gyalogezred parancsnoksága is volt. A huszárok egy visszavonuló német páncéloscsoporttal Jablocsnoje faluig vonultak vissza, s ott sündisznóállásba mentek (körkörös védelembe). Január 15-én a huszárszázadot egy német nehéztüzércsoport alárendeltségébe utalták. Január 25-én a huszárok Luszinovo faluban – más egységekkel együtt – védelmi állást kíséreltek meg kiépíteni. Bekerítés fenyegette őket. Január 27-én a huszárszázad tovább folytatta visszavonulását Krasznij Hutor faluig, majd másnap elérték Romni falut… Így folytatódik – egyre kevesebb eseménytörténeti leírásokkal – a m. kir. soproni 7. önálló huszárszázad – talán hivatalos – hadinaplója. (Annál részletesebb az idézett hadinaplóval párhuzamosan közölt magánnapló, amely éppen rendkívüli aprólékossága miatt nem fér bele egy rövidre szabott tanulmányba!) A Don-menti frontvonalból visszavonuló m. kir. 2. honvéd hadsereg roncsai 1943. március 8-án érték el Kijevet. A huszárszázad háborús történetének hiteles leírása 1943. március 14. 64

napjának leírásával fejeződik be, mikor a huszárszázad maradványait bevagonírozták, és délután 15 órakor elhangzott Versényi Tibor huszár százados búcsúparancsának felolvasása.

A magyarországi frontvonal: 1944. augusztus 26–1945. április 12. A magyarországi frontvonalban egyetlen sereglovassági magasabb egység – a m. kir. 1. honvéd lovashadosztály (1944. szeptember 18-tól) m. kir. 1. honvéd huszárhadosztály 2. 3. és 4. honvéd huszárezrede harcolt a Tiszántúlon, illetve a Duna–Tisza közén, a Csepel-szigeten és Budapesten, majd a Velencei-tó K–ÉK, É-i térségében, majd a Vértes hegységben, végül a Dunántúl ÉNy-i körzetében. Mivel csapatainak nincs Veszprém vármegyei kötődése, jelen tanulmányunkban nem részletezzük – kétségtelenül – elismerésre méltó katonai teljesítményét. Veszprém vármegye területén – 1944. december 3–1945. március 31. között – dúló harcokban szereplő magyar honvédhadosztályok csapatlovassági huszárszázadairól – jelenleg még – nincsenek megbízható adataink. Viszont vármegyénk területén – elsősorban a Mezőség, illetve a Balaton-felvidék térségében harcolt a német Wehrmacht részét képező I. lovashadtestnek alárendelt 3. lovashadosztály (31. és 32. lovasezred), valamint 4. lovashadosztálya (5. és 41. lovasezredei). Szovjet részről – 1944 decemberében Veszprém vármegyét csak érintették a szovjet 5. gárda lovashadtestnek alárendelt 11., 12. és 63. lovashadosztályai, melyek 1945. március 17-től a Siócsatorna vonaláról támadtak, majd a Balatont északról megkerülve, a Balatontól északnyugatra vetették be. Március 27–28-ra forduló éjszaka a Balaton-felvidék térségében támadó 27. szovjet hadsereg jobbszárnyán vetették harcba az 5. gárda lovashadtest három lovashadosztályát Zalaegerszeg főirányba. A Veszprém vármegye térségében harcoló német és szovjet hadseregek lovascsapatainak tevékenysége azonban nem tartozik témánkhoz.

Bolla Kálmán

A 7ES HONVÉDHUSZÁROK EMLÉKÉNEK ŐRIZŐI  A PÁPAI HUSZÁREGYESÜLET

„Nem halt meg, aki honﬁtársainak emlékezetében él.” (Gróf Széchenyi István, Lovakrul)

Több mint 500 éves fennállás után a magyar huszár letette végleg a fegyvert. Nem az ellenség, hanem a technika előtt. Nincsen Európában hadszíntér, ahol ne harcolt volna, ne hullatta volna vérét. Harcolt legfelsőbb hadura parancsára, és soha nem kérdezte, hogy kiért és miért. Legkevesebbet saját hazája, saját fajtája érdekében szenvedett. Hosszú évtizedeken keresztül szó sem lehetett arról, hogy megemlékezzünk hősi tetteikről, bátorságukról, a nagyszerű huszár- és lovasszellemről. Gyerekkorunk áhított példaképe volt a gyönyörű zsinóros ruhában feszítő, fényes karddal felszerelt lovas katona. Így hát sokat olvastunk történetükről, dicsőségükről és tragédiájukról. A mi korosztályunk még találkozhatott személyesen olyan hősökkel, akik átélték az első világháború borzalmait, ahol az utolsó igazi lovas rohamok zajlottak.

A Magyar Királyi 7. Honvéd Huszárezred parancsnoksága és I. osztálya Pápán állomásozott. A II. osztály elhelyezési körlete Érsekújvár volt. l9l4. augusztus l7-én Gorodok-Satanownál a vörös ördögök utolsó nagy lovasrohama tragédiába torkollott. Az érsekújvári osztály csaknem teljesen megsemmisült. A harmincas években a tiszteletükre emelt emlékműnél a II. világháborúig minden évben megemlékeztek az ezred szomorú végnapjairól. Azután sok-sok éven keresztül csak az idő és a moha szürkesége borította az emlékművet, na és néha egy-egy odacsempészett virágszál. Elsősorban az ő tiszteletükre, dicsőségük és emlékük megőrzésére, de minden idők huszárjainak emlékére, kik ártatlanul lettek áldozatai a történelmi korszakok különböző érdekeinek – egy hagyományőrző egyesület létrehozásán fáradoztunk. Néhány lelkes kezdeményező (Tóth Kálmán, Bedők János, Bolla Kálmán, Varga Sándor) – irányításával l992. június 30-án – az országban hatodikként – megalakult a Pápai Huszár Egyesület. 25 felnőtt taggal, három kishuszárral, 6 fő pártoló taggal indult útjára ez a nagyszerű vállalkozás. Hamarosan az egyesület tagja lett dr. Kovács Zoltán, Pápa város polgármestere is. Az alapító tagságot a lovaglás szeretete és a magyar huszár iránt érzett mélységes tisztelet hozta össze. Egyesületünk célul tűzte ki a magyar lovas- és huszárhagyományok felélesztését. Törekszik a lovas- és huszárhagyomány színvonalasabbá tételére és arra, hogy minél szélesebb rétegek ismerhessék meg nemzeti múltunkban, de a világtörténelemben is jelentős szerepet játszó huszárság történetét, kultúráját.

Elhatároztuk az egykoron Pápán állomásozó tragikus sorsú 7. honvéd huszárezredről a szélesebb körű ismeretanyag nyilvánosságra hozatalát. Már a kezdeti időszakban tervbe vettük, hogy részt kívánunk venni a hazai és külföldi huszártalálkozókon, bemutatókon, felvonulásokon, koszorúzási és megemlékező ünnepségeken, hagyományőrző összejöveteleken. Ahhoz, hogy méltó módon tudjunk megemlékezni dicső elődeinkről, a pápai Eszterházy út sarkán található huszár emlékmű rendbetételét, tisztítását tartottuk fontosnak. Nagy László 67

volt egyesületi tag felajánlásával az emlékmű rendbetétele 1993-ban megvalósult. Ettől kezdve minden év augusztusában megemlékezünk az 1914-ben gyilkos rohamban elesett hős pápai és érsekújvári huszárokról. Az utóbbi években – rendhagyó módon – augusztus 17-én tartjuk a pápai hősök napját, amely alkalmakkor az első és második világháborúban elesettek emlékére helyezi el a város lakossága, önkormányzata és egyesületei az emlékezés koszorúit. Egyesületünk gondol a háború poklát megjárt még élő katonákra is. Hősök napi rendezvényünk minden esetben bajtársi találkozóval ér véget, ahol közös ebéd és borozgatás mellett eleveníthetik fel élményeiket az öreg harcosok. A Pápai Huszáregyesületet 2008. március 15-én Pápa Város Díszoklevelével tüntette ki Pápa Város Önkormányzata.

Ruházat, fegyverzet Kezdeti terveink között szerepelt, hogy külsőleg megjelenítsük a huszárezred lovas katonáját. Sok-sok forrásmunka tanulmányozása után sikerült elkészíttetnünk a 7-es honvédhuszárok egyenruháját, amely piros nadrágból, kék színű atillából és mentéből áll.

A legénységi és altiszti egyenruha meggypiros, a tiszti egyenruha pedig aranyszínű zsinórzattal készült. A csákó fűzöld színű, csákórózsával és fehér lószőr forgóval. A legénységi ruházathoz tartozik még az 1869 mintájú piros szövet sapka. A ruházat mellett beszereztük az 1875 mintájú lovassági kardokat is. A lovak teljes málházásához szükséges nyergek, kantárak és egyéb szükséges csatlékok egy részét régi/eredeti szerszámok felkutatásával szereztük be. A fel nem lelhető szerszámokat Bedők János szíjgyártó tagtársunk készítette el. Mivel az egyesületünket a Pápa környéki huszár- és katonai hagyományaink ápolására hoztuk létre, úgy döntöttünk, hogy történelmünk különböző korszakainak lovas katonáját is sze68

retnénk megjeleníteni. Így történt, hogy már az 1992. augusztus 20-i ünnepségen egyesületünk honfoglaló magyar ruházattal és felszereléssel lovon jelent meg. Még ezen a nyáron l6 rend kuruc kori dolmányt és süveget varratott az egyesület. Ennek legfőbb támogatója Szabó Károly – volt egyesületi tagtársunk – volt.

Gyönyörű Rákóczi korabeli lobogót készíttettünk Somogyi Győző festőművésszel, a Balaton-felvidéki Huszár Egyesület tagjával. Kuruc kori felszerelésben még ezen az őszön megrendezett Játékfesztiválon mutattunk be lovas karusszelt. Jelenleg több mint 400 ruhája és hozzá tartozó fegyverzete van az egyesületnek a honfoglalás korától a II. világháború koráig.

A lovakról Az alapító tagok szinte valamennyien a Pápai Lovasiskolában kezdtek lovagolni. Itt született az élethosszig tartó szerelem a lovakkal, és itt szövődtek azok a barátságok is, amelyek a huszáregyesület megalakulását megalapozták. A lovas kultúra és a huszárság tiszteletét igazi huszártól tanulhattuk, hiszen a lovasiskola egyik vezetője Hajnóczky Béla bácsi huszárként teljesített szolgálatot a II. világháború idején. A lovakat részben jelenleg is a lovasiskola biztosítja. Több egyesületi tagnak van saját hátaslova, így közvetlenül ismeri a lótartás örömeit, gondjait és költségeit.

A történelmi játékok Az évente megrendezésre kerülő augusztusi huszárparádéra és megemlékezésre meghívtuk más huszáregyesületekből barátainkat. Kezdetben Döbröntén, majd Attyapusztán tartottuk 69

katonai regula szerint zajló huszártáborainkat. Pápa Város Önkormányzata és lakossága kérésére ezeket a huszártáborokat hamarosan a Pápai Lovasiskola területén rendeztük meg, ahol történelmi lovasjátékokat mutattunk be. Ezek a huszártáborok minden részt vevő hagyományőrző barátunknak és nekünk rendezőknek is feledhetetlen élményt nyújtottak. A táborok megrendezéséhez Pápa Város Önkormányzata mindig segítséget nyújtott, amiért hagyományőrző barátaink Pápa városát a hagyományőrzők Mekkájának nevezték el.

1996-tól a Történelmi játékok városi rangú rendezvény, amely minden augusztusban több ezer látogatót vonz. A játékokon szereplő – alkalmanként több mint száz résztvevőt – a más városokból érkező hagyományőrzőkön kívül pápai egyesületekből toboroztuk. Így a Delta íjászegyesület, a Vadvirág táncegyüttes állandó szereplője a történelmi bemutatóknak.

A huszárok nem csak huszárok… A huszáregyesület közel húszéves története során sok barátság és kapcsolat született. A honfoglaláskori és középkori bemutatókon rendszeresen szereplő íjászok hamarosan az egyesület tagjaivá váltak. A tánccsoport néhány tagja ma már szintén egyesületi tagunk. Született egy zenekar is… A hazájuktól távol szolgáló, harcoló magyar katonák – különösen a huszárok – büszkesége és honvágya gyönyörű népdalkincset szült. Bátran kijelenthetjük, hogy ezek a katonadalok a feledés homályába tűntek volna, ha a hagyományőrzők táboraikban az esti tábortüzek és jó borok mellet nem kezdték volna el dúdolgatni apáink, dédapáink énekeit. A pápai huszártáborban is előkerült először egy hegedű, egy brácsa, egy bőgő, és énekelni kezdtek a huszárok. Mindig új dalok kerültek elő. Hamarosan kazettákról, CD-lemezekről egyre több katonadalt tanultunk. Ma már több ﬁatal zenész húzza a pápai huszárzenekarban a talpalávalót. Öröm látni a tizen-huszonéveseket, akik teli tüdőből fújják a nótákat és táncolják a verbunkot. 70

Kapcsolatok Egyesületünk szerves része a győri nemzetőr szakasz, amelynek alapítója és parancsnoka Vígh Attila. A Veres Péter Mezőgazdasági Szakközépiskola diákjaiból szervezett – az iskola által példásan támogatott – kis csapat valóban a huszár katonai rendet, fegyelmet és a ló szeretetét és tiszteletét tanítja meg a gyerekeknek. Jelenleg is segíti munkájukat tanácsaival Hajnóczky Béla. 71

A városi és társ hagyományőrző egyesületekkel való kapcsolat az alapja azoknak a rendezvényeknek, ahol történelmi bemutatókat tartunk. Pápa térségében számon tartják a Pápai Huszáregyesületet. Történelmi emlékművek koszorúzásán, hősök napi megemlékezéseken huszárjaink lóval vagy ló nélkül rendszeresen részt vesznek. 1995-ben egyesületünk küldöttsége részt vett Lengyelországban a gorlicei áttörés 80 éves évfordulóján rendezett nagyszabású ünnepségsorozaton. A kiválóan szervezett megemlékezések részeként megkoszorúztuk a harcokban elesett magyar katonák példásan rendben tartott sírjait. Huszárjaink fegyelmezettségének, jókedvének és huszáros mulatásának következménye lett Pápa és Gorlice testvérvárosi kapcsolata.

Üzenetek az utókornak Az egyesület kiadásában három könyv jelent meg Huszárok Pápán címmel Ezek a kiadványok a Pápa környéki lovas katonaság történetét dolgozzák fel a középkortól a kuruc-labanc világon át egészen az 1848–49-es és az I. és II. világháború közötti időszakig. A könyvek szerzője Fejes Sándor pápai helytörténész. A történelmi játékokkal egy időben rendezett több képzőművészeti és történeti kiállítás létrehozásában is részt vett az egyesület. A Zalaegerszegi Városi Televízió rövid dokumentumﬁlmben dolgozta fel az 1914-es Gorodok-Satanovi tragikus huszárrohamot, amely ütközetben a zalaegerszegi 6-os huszárok is komoly veszteségeket szenvedtek. Ennek a ﬁlmnek a készítésében aktív szerepet vállalt a Pápai Huszáregyesület. A huszár mint a lovas szellem őrizője a természet szeretetét is igyekszik átadni. Ezért kezdeményeztük Pápán a csókai körforgalom mellet található ligetben egy emlékkő felállítását, amely a valamikor itt kis tóvá szélesedő Tapolca patak emlékét hirdeti. Ennek a pataknak a forrása az emberi kapzsiság áldozataként a hatvanas években tűnt el a bauxitbányászat következtében.

A legnagyobb elismerés Egy történelmi lovasbemutatónk után könnyes szemmel szólított meg bennünket egy idős ember, aki azt mondta: – Fiaim, ma újra magyarnak éreztem magam. Köszönöm! Ezek miatt a szavakért érdemes volt elkezdeni ezt a munkát!

Székely Tibor

AZ ÚJJÁÉLEDT HUSZÁR ÉS KATONAI HAGYOMÁNYŐRZÉS A huszárhagyomány-őrzés mai formájában még csak csírájában ugyan, de 1968-ban már megjelent a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ezt követően majd két évtizednyi szünettel, a táncházak köréből indultak el az első új huszár hagyományőrzők. Az 1980-as évek közepétől a magyar huszár hagyományok őrzését tűzték ki célul: a Történelmi Lovas Egyesület Sándor Huszárai, a Jászberényi Nádor Huszárbandérium, a Váci Miklós Huszárok, a Balaton-felvidéki Radetzky Huszár Egyesület és a Pápai Huszárok Egyesülete. A Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség 1991-ben társadalmi alapokon alakult, ma már közhasznú úgynevezett ernyőszervezet.

Szerteágazó kapcsolatok Öt jól elkülöníthető történelmi korszakra tagozódva kizárólag a magyar katonai kultúra hagyományait őrizzük. Mára már több mint száz tagegyesület (egyesületek, önálló jogi személyek) működik a történelmi Magyarországon. A taglétszám meghaladja a kétezer főt. Az ország csaknem minden megyéjében tevékenykednek huszáraink. Erdélyben már 14 újonnan alakult huszáregyesület dolgozik több mint 150 fővel kiválóan. A Várvidéken, Burgenlandban és már a Délvidéken is vannak kezdemények. Tagegyesületünk az USA-beli Kaliforniai Magyar Huszárbandérium is. Tagjai vagyunk a Hadtörténeti Egyesületek Európai Uniójának, amelyben előkelő helyet foglal el a magyar katonai hagyományőrzés. A különböző megyékből érkező bandériumok rendszeres résztvevői nemzeti ünnepeinken történelmi évfordulókon rendezett állami ünnepségeknek. Szövetségünk az egyik hivatalos alapítója a Magyar Köztársaság Nemzeti Lovas Díszegységének. V. Győrﬀy-Villám András korábbi elnökünk és jómagam is szakmai segítői voltunk létrehozásának 2001-ben. Fő célkitűzésünk a magyar huszár- és katonai hagyományok hiteles ápolása, a magyarságtudat, a hazaszeretet erősítése, nemzeti értékeink felmutatása, kulturális értékmentés, az értékek átadása a jelen és a jövő nemzedékeinek. Tagegyesületeink – meggyőződésünk szerint – kulturális missziót töltenek be. A mi szerepünk élesztő szerep: egyértelművé tenni és minden eszközzel megmutatni, hogy a magyar huszárkultúra az egyetemes kultúra gyöngyszeme.

Az anyagi háttér Szervezetünk munkáját évtizedekig állami támogatás nélkül, önerőből végezte. Önzetlen, hazaszerető emberek saját költségükön – főként a rendszerváltást megelőzően a politika meg nem értésével és bizalmatlanságával övezve – végezték munkájukat. A tagtársak magántulajdonát képező lóállomány, a történelmileg hiteles huszárruhák másolatai, a fegyverek és korhű lószerszámok, az évi közel 1000 hagyományőrző megmozdulás, ünnepségek, parádék, hadijátékok ﬁgyelembevételével, milliárdos értéket képvisel. Ezt az értéket a huszárok 80-90 százalékban magánvagyonukból illetve saját erőből fedezik. A Honvédelmi Minisztérium szövetségünket szerződéses partnerei sorába emelte, és az éves szerződésben foglalt feladatok végrehajtását támogatja. Ám az éves támogatás inkább csak a konkrét feladatokhoz elegendő, így továbbra is nagyon nehéz a korszerű kihívásoknak megfelelő menedzsmenttel segíteni az egyesületek munkáját. Kevés, illetve a HM inkább rendezvényekre kiírt éves pályázatain kívül nincs illetve nagyon csekély az olyan szakpályázat, amely esetleg a ruházat, fegyverzet, lófelszerelés fejlesztését vagy az oly fontos oktatás területén segítené munkánkat. Ezért is fogadjuk nagy tisztelettel az olyan felkéréseket, mint pl. a Nemzeti Vágta, amelyen úgy érezzük, válogatott legjobbjaink hiteles képet tudnak adni a múltunkról, a honfoglalástól a közelmúlt történelméig. Az eﬀajta összefogás, új értéket teremtő események is segítenek társadalmi elfogadottságunk, támogatottságunk növelésében. Magam a Nemzeti Vágta főkapitányaként is ezt az ügyet szolgálom.

Lóháton az emlékhelyekhez Csepin Péter bajtársunk a Bakonyi Poroszkálók Egyesület vezetője és kiváló társai rendkívüli lovasteljesítményekkel ajándékoztak meg minket és fényesítve a magyar lovas katona emlékét: Várpalotáról lovagoltak el Rodostóba, Santiago de Compostellába és természetesen vissza is. A legnagyobb vállalkozásuk volt Kazahsztánból való mintegy 9000 km-es hazalovaglásuk. Soksok ezer kilométer lóháton a végvári huszárok egyenruhájában. A Szent Imre-túra résztvevői, Hajdú-Bihar megyei huszárbandériumunk vezetésével, végiglovagoltak Erdélyben. Az Esterházy-huszárok a burgenlandi Lorettóból indultak, hogy Berlinig lovagoljanak, emlékezvén Hadik András generális zseniális haditettére. Hasonlóan jelentős teljesítmény – és a magyar huszár nemzetközi és a NATO-beli ismertségét is elősegíti – a Nemzetközi huszárportya. Ádám Barna alezredes és Bugnics-Mike Pál hadnagy tényleges NATO-szolgálatuk befejeztével lóháton, magyar huszár hagyományőrzőként érkezett haza Portugáliából. A Magyar Huszár 2008-ban megkapta a Magyar Örökség Díjat. Széchenyi István gróf halálának 150. évfordulóján (2010-ben) Széchenyi-emlékdíjban részesültünk. Előadói voltunk a Hungaricum konferenciának is. 75

A jövőről • Szeretnénk elmélyíteni, napi gyakorlattá tenni együttműködésünket az egyre eredményesebb lovas sportvilággal. Célunk, hogy a világszínvonalon megrendezendő eseményeken mind gyakrabban jelenhessenek meg a huszár hagyományőrzés legjobbjai. • A továbblépést tagjaink magas színvonalú és sokirányú képzésével, oktatásával igyekszünk elérni. Az új képzési formák megteremtése már folyamatban van. Az eddigiek pl. a Radeczky Huszárakadémia Sümegen, a Puszták népe lovas viadal (amelyet határainkon túl is bevezettek), és az eddig már hat helyszínen megrendezett „Vivát Huszár” minősítő próbák. Ezek mindegyike új lehetőségeket biztosít a ló és lovasának egyenruhában és fegyverrel történő mozgásának fejlesztésére. Ezek tulajdonképpen újfajta, minden elemében magyar lovasjátékok. A huszár a magyar népéletben már régen nemzeti jelkép! Szélesebb társadalmi összefogással el kívánjuk érni, hogy a magyar huszár a közeli jövőben hivatalosan is a Magyar Köztársaság nemzeti jelképévé válhasson. A magyar huszárnak turisztikai, kereskedelmi és pedagógiai értéke is van. • A magyar huszár amely az egész világon elismert hungaricum, ténylegesen a hungaricumok sorába kell, hogy kerüljön. • A magyar huszár országos védjeggyé válhat akárcsak pl. az angol testőrség. • A magyar huszár kulturális és igényes turisztikai érték is lehetne, jó értelemben véve kereskedelmi cikké is válhatna a másodlagos értékesítések révén. (A lovak, huszárruhák, felszerelések, nyergek, huszárbábok, csákók, gyerekjátékok… stb. Hisszük, mi is hozzájárulhatunk a magyar lófajták piaci felértékelődéséhez, a minket kiszolgáló kismesterségek továbbéléséhez.) • Fontos, hogy részvételünkkel újra fogalmazódjék a nemzeti lovas díszegység helye, szerepe! Ezen belül célunk, hogy a hivatásos állomány mellett újra megerősítsük a hagyományőrzés társadalmi hátterét. A 2011-ben 10. születésnapját ünneplő díszelgő alegységet feladataiban és elismertségében is, nem utolsósorban pedig ﬁnanszírozását illetően a megfelelő helyre kell tenni! • A magyar huszárnak, mint országos védjegynek állandósított megjelenési formát kell biztosítani, ez pedig a rendszeres lovas őrségváltás intézménye lehetne. Erre voltak már próbálkozások a várban. • Másik formális keret az ünnepi eseménynaptárba beiktatandó magyar huszár emléknap, melynek eseményeit európai léptékű huszárfesztivállá lehetne léptetni. • A franciaországi Tarbess (Bercsényi huszárok mai otthona) városának képviselője személyesen keresett fel, hogy segítsük a világ legjelentősebb huszármúzeumának létrehozását, amelynek gerincét teljes egészében az 500 éves magyar huszárság története alkotja. • A gyermekek fantáziáját megragadja a huszár artisztikus szépsége. A hozzá kapcsolódó hősi legendák, népmesék és a népszerű ifjúsági irodalom kiváló lehetőségeket kínálnak hazaszeretet gondolatának elültetéséhez is. 76

• A hazaﬁas nevelést elősegítendő az egyesületeink által újrajátszott 1848–49-es ütközetek sora, a tavaszi hadjárat csatáinak megidézése, de a későbbi korok monarchiás és világháborús hadjáratai is mind olyan események, amelyek szervesen illeszkedhetnének a tanulmányi programokhoz is. Ezekre a csatahelyszínekre tudatosan és nagylétszámban szervezhetőek osztálykirándulások. • Amikor azt mondjuk, hogy a diákjaink tegyenek látogatást határon túli területeken, akkor azt gondoljuk, ugyanolyan fontosságú, hogy magyarországi ’48-as, de az I. és II. világháborús emlékhelyekre is eljussanak legalább egyszer tanulmányaik során. • A hagyományőrző egyesületek tagjai szívesen vállalják továbbra is – ha erre szervezett formában lehetőség nyílik –, hogy rendhagyó történelemórák vagy osztályfőnöki órák keretében ellátogatnak iskolákba, bemutatják a huszárok alakját, a huszárság történetét. Rengeteg példa van erre már napjainkban is országszerte. • Javasoljuk, hogy a honvédtiszti képzésnek legyen újra része e lovaglás gyakorlati ismerete. • A huszár kifejezést és fegyvernemet Magyarország adta a világnak. Mi tovább éltetjük a méltán oly híres huszárszellemet. Napjaink értékvesztő világában, amikor arról beszélünk, hogy hazánk erkölcsi válságban van, akkor a huszárhagyományok őrzése és felmutatása az egész világ számára példát adó erkölcsi érték újrateremtését is szolgálhatja. Erőt! Tisztességet!

A LÓ A MŰVÉSZETEK IHLETŐJE

Hadnagy László

LÓ A MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETBEN, A NÉPHITBEN, AZ ÉRZELEMVILÁGBAN „Az ember mindenkori legnagyobb hódítása a ló.” (Buﬀon)

Lótenyésztési múltunkat, a lovashagyományok ápolását bizonyítják a szájhagyomány, a néphit alapján régről fennmaradt helység-, határrész- és dűlőnevek, valamint az utak elnevezései. Ilyenek a Ménfő, a Csikómező, a Postakocsi út, a Lórév és a Renovatelep. Pápa környékén pedig a Csikórét (Malomsok határában), Pápán a Huszárrét, Porva mellett pedig a Ménesjárás elnevezés ismert. A mai Veszprém megyében több helységnév őrzi az egykori lovas élet emlékeit. Például az 1367 óta ismert Lovas nevű település, melynek lakói valószínűleg lóval szolgáltak vagy adóztak. Lovászpatona nagyközség nevének előtagja arra utal, hogy egykor királyi lovászok lakták. A Zirc közelében, 1758-ban alapított Lókút, az itt állott lóitató kútról kapta a nevét. Bakonybélben a Lugeréb a hegymeneti erőlködésben elpusztult ló sokáig látható, gerinccsontjáról kapta máig is őrzött nevét. A Bakonybél határában emelt emlékkereszt, a Hasprai kereszt a módosgazda és szolgája, valamint lovai a Gerence patak vizébe fulladásának állít emléket. A Somhegyen az ún. Sánc eredetével kapcsolatos népi etimológia azt tartja, hogy a Podmaniczkyaknak kapcás lova vágtatott át a Bakony hegyvonulatán, és annak patkója hagyta a nyomokat. Mintha Arany János balladáját hallanánk, amikor harcba indul a sírjából feltámadott László király: „Egy ugrás a kálvária és kettő a Királyhágó.” A népi képzelet szép példája. 78

Veszprém környékén máig is több lóval kapcsolatos dráma emléke él. A Jutas-pusztai, ma veszprémi vasútállomáson a várakozó tömeg láttán kiscsikó került a vonat alá. A nem messze ekét húzó anyja mellől iramodott a robogó vonat után. Minden bizonnyal az anya iránti szeretet érzését is eluralva a száguldás atavisztikus ösztöne okozta tragédiáját. Olyanról is hallottunk, hogy anyjuk mellől megugró gyenge kis ikercsikók lovalták bele egymást az erőn felüli száguldásba a végkimerülésig. Gyulaﬁrátóton házat pusztító tűz keletkezett, mert a lovaiért aggódó gazda a hideg istállóban tüzet rakott lovai melengetésére. Nagy László szomorú elbeszélése is megörökíti azt a szokványos esetet, amikor a magát megmakacsoló ló hasa alá tüzet raknak, hogy elinduljon. Az iszkázi esetet még szomorúbbá teszik, hogy az így elpusztult ló vemhes volt. Számtalan legenda kering a ló és a kutya barátságáról. Ennek igazolására ismerjünk meg egyet. Amikor a borzavári ember Rátóton vett lovát hazahajtotta, a ló jó barátja, a kutya is vele szökött. S ahányszor a lóval Borzavárról a veszprémi piacra mentek, a lovat mindig kísérő kutya a régi rátóti gazda udvarára ment vizet inni. Több év után, amikor a megöregedett lovat borzavári gazdájától az olaszok szérumnak vitték el, a kutya szem elől tévesztette, és talán azt keresve visszajött a régi rátóti házhoz, hogy legalább szeretett barátja régi vályujából olthassa szűnni nem akaró szomját. Sok háborús kép, festmény, levelezőlap, elbeszélés tanúskodik a katonaló bajba jutott gazdája iránti hűségéről. A népmesék, a nép hiedelmek világának a ló is főszereplője. Rátóton nemzedékről nemzedékre száll a fekete kutya (boszorkány) által megrontott olaszfalusi ló esete, amelyik úgy volt 79

hajlandó s Séd fahídján átmenni, hogy Holczinger bácsi (boszorkányok királya) valamit a fülébe súgott. A ló a klasszikus szépirodalomban is tud beszélni az ókortól napjainkig. A lóval, lótartással kapcsolatos szólásoknak, közmondásoknak a száma kimeríthetetlen. Így marad fenn minden időkre az ember és a ló hasznos és szép kapcsolatának társadalmi emlékezete. A gazdasági haszonnyerés mellett a ló közelsége a nép érzelemvilágát is gazdagította. Nagy László írásaiban, grafikáiban művészi magaslatra emelte a lovat. Apja méneket tartott és éppúgy büszke volt „diplomásménjeire”, mint sok más parasztember, akik ma is őrzik délceg lovaik okleveleit. A szentkirályszabadjai volt papi istállójának falfestménye a háborúban beszállásolt lovas katonák helytörténeti emlékét őrzi, s mint művészi alkotás akár műemlék is lehetne. A ló és az ember kapcsolatáról – az elmúlt századokban – számos közmondás terjedt el hazánkban, köztük Pápa környékén is. A már 1958-ban kiadott első közmondásgyűjteményben és O. Nagy Gábor által 1966-ban kiadott Magyar szólások és mondások című könyvben szereplő 232 lóval kapcsolatos jeles mondás közül ismertebbek közül a következők: Ajándék lónak ne nézd a fogát; A lónak négy lába van, mégis megbotlik; Ha ló nincs, a szamár is jó; Közös lónak túros a háta; Minden cigány a maga lovát dicséri; Bolond lónak részeg a gazdája; Magas lóról beszél; Nem adná egy vak lóért sem; Izzad, mint a szódás lova; Nagy a feje, búsuljon a ló; Rossz lóra tett; Átesett a ló másik oldalára; Kilóg a lóláb; Lóvá tették; Lovat adtak alá; Azt a lovat ütik, amelyik húz; Egy fenékkel két lovat nem lehet megülni; Ló elli a csikót, de a zab az anyja; Nyomtató lónak nem szokás a száját bekötni. Végül a magyar ember, közte a Pápa környékiek lószeretetére és hozzáértésére utaló bölcs mondás így hangzik: Lóra termett a magyar! Az említettek mellett a ló és az ember kapcsolatáról, a ló sokrétű hasznosításáról egyre több maradandó emléket állítanak írók, költők, szobrászok, grafikusok, festők, kerámikusok és éremművészek egyaránt. A ló és az ember barátságát számos költő is megénekelte versében. Közülük csupán a Veszprém megyében született Simon István és az egykori pápai diák, Nagy László nevét említjük. Az előbbinek a Mirza című verse egy csikóról szól, az utóbbi a Katonalovak című versében a lovakat sem kímélő háború borzalmait mutatja be. Grafikusaink ügyes kezemunkája nyomán, az elmúlt évtizedek alatt számos bélyegterv készült hazánkban, melyek között több ló- és lovasjelenet-ábrázolást találunk. Az érmék is az ember és a ló szoros kapcsolatát példázzák.

Krámlik Attila

HUNGARIKUMOK TALÁLKOZÓJA: A HERENDI PORCELÁN ÉS A LOVAK „Az ember sohasem érzi magát szabadabbnak, fennköltebbnek és boldogabbnak, mint lóháton.” (Goethe)

A Herendi Porcelánmanufaktúra története 185 évre tekint vissza. 1826-ban Stingl Vince alapította, de az első nagy sikerek és a hírnév megalapozója Fischer Mór. 1839-től – amikor átvette a porcelánüzem irányítását – Herend egyik legsikeresebb és mind a mai napig meghatározó korszaka következett, egészen 1874-ig, amikor visszavonult. Világkiállítási sikerek, prominens megrendelések jellemzik a korszakot. Átmeneti időszak után a XX. század fordulóján Farkasházy Fischer Jenő – Fischer Mór unokája – révén következett be egy újabb sikeres korszak, melyet a gazdasági világválság és a két világégés tört meg. Ma, a XXI. században sikeres és egyedi tulajdoni viszonyok között, ahol a munkavállalók egyben tulajdonosok is, a világ legnagyobb porcelánmanufaktúrája, hatalmas termékpalettával. A ló és a lovas ábrázolása évezredekre visszatekintően gyakori tárgya a művészetnek, egyidős az ember és hű segítőtársa kapcsolatának kialakulásával. Nagyon sok idő eltelt már azóta,

1., 3. ló: Csikó az anyjával, tervező: Tóth János; 2., 4. ló: A hűséges ló, tervező: Tamás Ákos

hogy eleink a lascaux-i barlang falára az első lovat felrajzolták, majd a görögök, rómaiak a lóábrázolásokat igen magas szintre fejlesztették. A reneszánsz korban Leonardo és kortársai szobrai tökéletesek. A ló és ember kapcsolata ellentétben a dicső múlttal, napjainkban szinte csak a versenyzés és a lovas sport területére szorul, de szobrászaink és festőink változatlanul kedvelt témái között maradt az ember második legjobb barátja, a ló. A Herendi Porcelánmanufaktúra korai figurái között nem maradt fent kisplasztika, mely lovat formázna meg, igaz, a kezdeti Magyar történelmi jelenetek alapján készült miniatúrák a évekre nem is volt jellemző a kisplasztikák Képes Krónikából, zöld fonddal. Francia megnevezés: Historie készítése. Az 1930-as években, amikor a Hongroise Variétés • Tervező: Takács Zoltán • Limitált, sorszámozott termék: 1/25 manufaktúra akkori vezetése nagyléptékű figurafejlesztésbe kezdett a kor legnevesebb tervezőivel, a lovas ábrázolások is megjelentek. Számtalan művész formázott meg lovakat olyan élethelyzetben és formában, ahogy látta, ahogy tapasztalta. Herenden akkoriban még egyáltalán nem számított unikumnak, hogy az itt élők lovakat tartsanak, így a megfelelő élmény rendelkezésre állt. A herendi mesterek értő kezei alatt számtalan, különböző méretű és különböző festési technikával készült figura készült el, melyek mind a mai napig kedveltek. A természethű ábrázolás,

Csikós, tervező: Markup Béla

az izmok tökéletes megjelenítése, a figurák finom festése teszi őket különlegessé és kedveltté. Néhány konkrét figurát kiemelve: Vastagh György Csikós szobra mellett egyik leghíresebb lovas szobrunk Hadik András lovas szobra, melyet szintén ő adaptált porcelánra. Az eredeti szobor a budai várban látható. Markup Béla alkotása, a Csikós lovon, szintén a pusztai életformát idézi meg. Tóth János, aki talán Herend legszebb állatkisplasztikáit alkotta, két figurával is képviselteti magát: Csikós és Csikó az anyjával. Később a ló, mint díszítőelem is megjelent, vázákra, dísztálakra, hamutálakra festve. A népművészetben különösen kedvelt volt a huszárábrázolás. Bár más európai népek parasztművészetében is elterjedt ez a motívum, azonban másutt – a magyarral II. Erzsébet a lovon, tervező: Kisfaludy Strobl Zsigmond ellentétben – nem számít nemzeti jelképnek. Nem véletlen tehát, hogy a Herendi Porcelánmanufaktúra szortimentjének a huszárok is kedvelt darabjai. Leghíresebb darabja a Pengéjét vizsgáló huszár, melynek eredetije Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotása, és amely tökéletes példája annak, hogy milyen remekül képesek Herenden porcelánra adaptálni egy híres szobrot. A különböző huszárezredek egyenruháit bemutató sorozat dr. Csernus Alánné nevéhez főződik. E sorozatban találhatjuk Kiss Ernő szobrát is, mint hannoveri huszár. Különös véletlen, hogy a balatonfüredi Anna-bálokat régóta támogató por-

Csikó az anyjával, tervező: Tóth János

celánmanufaktúra e ﬁgurával, mint Kiss Ernő-díjjal tud minden évben kitüntetni egy arra érdemes embert. Kiss Ernő az első Anna-bálon ismerkedett meg későbbi feleségével, Anna Krisztinával. A magyar szabadságharc 150. évfordulójára a manufaktúra jubi-

Clydesdale ló, tervező: Tamás Ákos

leumi pályázatot hirdetett, melynek eredményeképp kivételes, exkluzív darabok készültek, melyeken majd minden esetben szerepeltek lovak illetve huszárok. Egyedi darabokról is érdemes megemlékezni: híres lovak, herendi lovas, vagy huszárﬁgurák híres embereknek ajándékba, vagy épp híres emberek ábrázolása lóháton. Különleges, egyedi darabok ők, melyek őrzik a kézműves porcelánkészítés titkát és szépségét. Esterházy Antal herceget is megfestettük huszáregyenruhában, lovon, mint ahogy Erzsébet királynét is, vagy épp Overdose-t. A Herendi Porcelánmanufaktúra további kapcsolódási pontokkal is rendelkezik, hiszen évek óta fő díjszállítója az OTP Lovas Világkupának, és az elmúlt években egyéb lovas eseményeket is támogatott. Edgar Degas (1866) festményének adaptáláA ló, mint ősi ábrázolási mód, mint a magyarok számá- sa: Racehorses in Front of the Grandstand. Limitált, sorszámozott termék: 1/100. ra kiemelkedő jelentőséggel bíró állat, illetve a magyar Váza alján: Racehorses in Front of the Grandtörténelemben hangsúlyosan megjelenő lovas huszárok stand, Edgar Degas: 1866, Ikon a képből kiemelten jelennek meg a herendi porcelánok között. A ló szerepe oly jelentős a történelemben, hogy nincs ma állat, amely ennyire befolyásolta volna az emberiség sorsát. Így kiemelt a herendi porcelánok között is. Porcelánba égetett tökéletességben, időtlen szépségben.

A hűséges ló, tervező: Tamás Ákos

Seb József

A LOVAK DICSÉRETE AZ IRODALOMBAN Az ókori görögök a lovakat a tenger istenének szent állataiként tisztelték. A kocsi- és lóversenyeket az olimpiák műsorába is felvették. A hippológia, a lovakkal, a lovaglással kapcsolatos tudomány megalapozója a Kr. e. 430–354 között élt hadvezér és író, a szenvedélyes lótenyésztő Xenophon, aki több művében is a ló dicséretét zengi. Híres mondásainak egyike: „Ha meggyőződtünk róla, hogy a lovak jól vannak, a következő feladat az emberek képzése.” A ló szépségét az irodalomban először – mintegy háromezer évvel ezelőtt – nem kisebb nagyság, mint Bölcs Salamon énekelte meg: „A fáraó szekereiben való paripákhoz hasonlítalak téged, én mátkám.” A királyok legbölcsebbike joggal dicsekedhetett: „Valának neki feleségei hétszáz királyasszony és háromszáz ágyas… és vala neki negyvenezer szekérbe való lova az istállókban.” – Bizonyára volt bőséges tapasztalata asszonyok és lovak dolgában, így bízvást hihetünk neki. Platón a szépről írt tanulmányában írja: „Nem szép-e a kanca? ... Nyilván el kell ismerni, hogy a szép kanca bizony szép. Az isten is méltán mondta ezt. Ez az edény is szép… de az egész dolog kancához vagy leányhoz hasonlítva nem méltó arra, hogy szépnek tartsák.” Kanca és leány összehasonlítása dolgában a mi Ladányi Mihály költőnk így jeleskedik: „Ha lovacska lennél És lovacskának is ilyen nyugtalanító tomporú lennél A csődörök megvadulva kaparnák a földet – Mert szép vagy és olyan vagy mint a királyok lova…” Homérosz azt mondja Erichtonius lovairól, hogy azok a zord északi széltől, a szerelmes Boreastól származtak: „…háromezer kancája legelt vizenyős legelőkön, És virgonc csikajának örült valamennyi szökellve: Néhányért közülük Boreas támadt szerelemre, S ménnek alakjában meghágta a sűrűsörényűt; És ellettek a vemhes kancák néki tizenkét Fürge csikót; ezek ugrándoztak a búzamezőkön.”

Mirza Saﬃ, az arab költő így énekelt a lovakról: Boldogságunk voltaképen Jó ló hátán van csak épen, Testünk, lelkünk épségében És az asszony szerelmében. Erre nagyon szépen rímel a magyar közmondás. Szép asszonynak, jónak, Jó járású lónak Kár megöregedni.

Somfai Balázs

A LÓÁBRÁZOLÁS VESZPRÉM MEGYE TELEPÜLÉSEINEK CÍMEREIBEN

A címerképek általános jellemzői A címernek, e nagy hagyományú, szabatosan szerkesztett azonosító jelvénynek legfeltűnőbb sajátossága a látványosság. E szempontból a pajzson szerepelhető ábrázolások végeredményben négyfélék: a tarpajzs (az egyszínű mező, minden osztóvonal vagy más ábrázolás nélkül), a mesteralakok (lényegében a pajzsmezőnek mértanilag megosztott változatai és még a különféle alakú keresztek), a címerképek (az élő és az élettelen természetből, a mesterséges tárgyakból, a képzelet világából), végül egyes írásjegyek. A természetből, a valóságból vett címerképeknek az egyike a ló ábrázolása a címerpajzson. Ez a címermotívum a magyar heraldika gyakorlatában elég kedvelt jelenség, bár a ló önmagában ritkán fordul elő. Inkább lovasával együtt. Maga az ábrázolás többnyire természethű. A természethű ábrázolás azt is jelenti, hogy színei (szakszóval helyesebben: „borításai”) is természetesek vagy aközeliek. Ez az akár fantáziaszegénységnek is nevezhető naturális megoldás a magyar heraldika jellemzője, Nyugaton bármilyen színű lehetne a ló, akár kék vagy arany is. A ló a címerben lehet álló, lépő, ágaskodó, ülő helyzetű; lehet egész alakos és lehet felső félalakos Veszprém város címere is („növekvő helyzetű”). Minden címerkép mögött van mondanivaló. Az európai szimbolikában a ló a gyorsaság, az életerő, a szabadság jelképeként vagy valamely szent ábrázolásának kiegészítőjeként ismeretes. Így látjuk a szászok jelképei közt, Litvánia címerében vagy pl. Sárkányölő Szt. György alatt Moszkva város címerében. A magyar heraldikai gyakorlatban a lovat (vagy lovat és lovasát) mutató ábrázolások jelentését nem nehéz megfejteni: a katonáskodásra, a hon védelmére, jelesül 87

a hódoltság korának vitézségeire utal leginkább. Nemesi családok és nemesi önkormányzatok címerében egyaránt használatos volt. Veszprém megye települései címerének ilyen vizsgálatához jó lehetőséget ad az alább negyedikként jegyzett kiadvány. Annál inkább, hogy a történeti forrásadatok (azaz a pecsétképek, a községi címerek egyetlen fennmaradt formái) összegyűjtésében és kommentálásában Gáty István kolléga és a magam révén a mi levéltárunknak nagy szerepe volt. A kb. 160 településnek a kötetben közzétett történeti címerei a pecsétképeken jól reprezentálják a történeti tényeket. Ezek szerint a községek 4,5%-ának címerében szerepel a ló, ezek majdnem kivétel nélkül hajdani nemesi falvak. Többek közt ilyen Adásztevel, Csögle, Nagypirit, Nemesvámos címere; melyek a viaszpecsét-lenyomatban fennmaradt feudális kori címerükben, annak alapján az 1909-es fémbélyegzőjükben és jelenkori, megújított formájukban egyaránt lovon ülő fegyverest, huszárt ábrázolnak.

Adásztevel, Csögle, Nagypirit nemesi községek feudális kori címerei a viaszpecsét lenyomatokban

Fontos tapasztalat azonban, hogy a nemesi falvak esetében a lótól eltérő címermotívumok is megjelennek, méghozzá a lónál sokkal nagyobb arányban! Ezek pedig: az oroszlán (az összes esetek 13%-ában) és egy rokon motívum, a kardot markoló kar vagy kivont karddal álló vitéz (11%-ban). Tehát a mintegy negyvenöt nemesi település pecsétben megőrződött címerének majdnem a fele (kategóriáján belül a nemesi falvaknak a 47%-a) oroszlános, és még kb. 38%-uk mutat vitézt karddal vagy kardot markoló jobb kart. Különösen szépek Takácsi, Tapolcafő, Somlóvecse pecsétben megmaradt, harciasan ágaskodó oroszlánjai, de valahogy bájosak az olyan rusztikus rajzolatú oroszlánok is, mint amilyeneket Vid vagy Mencshely régi pecsétjében látni. Alsógörzsöny viaszpecsétjében, majd 1909-es fémbélyegzőjén jobb kezében kivont görbe kardot tartó vitéz áll, fején tollforgós csákóval, a szomszédos Felsőgörzsöny régi pecsétjében egy hasonlóan kardot tartó lovas vitéz lépdelő lovon ül. Az 1940-ben Nemesgörzsöny néven egyeTakácsi község 19. századi sített községnek 2000 óta van új címere, ám abban, sajnos, utalás címerpecsétje sincs a lóra. Érdekes módon hasonló dilemma Veszprém város esetében is felmerült. A megye székhelyvárosa címerében ugyanis a nagy hagyományú polgárságnak a kivont kardú, lovon ügető páncélos vitéz motívumát és a nemesi kommunitást jelképező, szintén szablyát markoló és ügető 88

huszár alakját kellett valamiképpen egyesíteni. A mesteri megoldás úgy alakult ki, hogy a páncélos vitéz a pajzsra került, lovastul, míg a ló nélkül ábrázolt huszár a sisakdíszből emelkedik ki. Ezt az 1906-ban elfogadott címert alkotta újjá 1991-ben Somogyi Győző graﬁkus és festőművész. (6. kép) Továbbmenve, a kardot markoló kart ábrázoló régi címereknek egy része – Csesznek, Csobánc, Nagyvázsony – erődített helyé volt, és az ilyen értelmű képi utalás újraalkotott címerükben is fennmaradt. A többi község fegyvert tartó behajlított kart ábrázoló címerképe is javarészt megmaradt, amire jó példa Egeralja, Noszlop, Nemeshany vagy Monoszló esete. Annak az okát, hogy a vitézség szimbolizá- Veszprém város 1991-ben megújított címere lására mikor melyik motívumot választotta a címeralkotó, forrásadatok hiányában nehéz lenne megmondani. Ahogyan az sem tudható, hogy az egyik bakonyi falu címerében mért van fejsze, ácsbárd, a másikéban fúró vagy éppen kocsikerék. Nem tudjuk, hogy konkrétan mikor és miért van a síkvidéki, gabonatermelő jobbágyfalvak címerében egyszer ekevas és csoroszlya, más esetben kapa, cséphadaró, ösztöke, ismét máskor néhány szál gabona vagy egész kéve. Borvidéki falvak vagy hegyközségek pecsétjében meg szőlővessző, fürt, kacorkés valamelyike. A megjelenítendő mondanivaló sok azonos vagy nagyon hasonló jellemzője közül alighanem úgy emelték ki az egyiket vagy a másikat, ahogyan a nyelvben is az aktuális kifejezés megválasztásában megtaláljuk az alkalmasat. Példával élve, az adott favágó-, ács- vagy asztalosszerszámot mondhatjuk szakszerűen: hasasfűrésznek, precízen: fogazott élű darabolóeszköznek, simán: fűrésznek, netán viccesen: felémhuzogatónak. A maga helyén mindegyik kifejezés jó lehet.

A lóábrázolás heraldikai szerepe A lóábrázolás heraldikai szerepéről beszélünk, tehát teoretikusan a ló hiánya is témánkhoz tartozik. Ebből a tekintetből ﬁgyelemre érdemes lehet a 19. század közepe és a kiegyezés kora közti időszak községi pecsétjeiben helyenként tapasztalható új jelenség: vaseke taligával, vasgereblye, borona ábrázolása, néha még életképszerű beállítások is a paraszti munkáról. Eﬀéle, egymásra is hasonlító pecsétje maradt fenn e korszakból pl. Marcaltőnek, Dudarnak, Lókútnak, Ősinek – ez utóbbi azért nevezetes, mert kivételként ezt erősítette meg az 1909-ben központilag megállapított községi címer is. Mintha a korabeli társadalmi haladásnak, valamiféle antifeudális gondolatnak a képi megjelenítői lennének ezek a szimbólumok, valójában nem is címerek, amelyek időnként kísértetiesen hasonlítanak az Egyesült Államok némely tagállamá89

nak címerére, mint ahogy azt pl. Dél-Karolina, Kansas, Montana, Nevada hivatalos nagypecsétjében láthatjuk, és – meglepő módon – hasonlítanak a régibb szovjet heraldika sematikus és erősen propagandisztikus alkotásaira is. Mindez nem csoda, a maga módján mindegyik a korai modernizáció szándékáról árulkodik. Visszatérve az oroszlán, a kardot markoló kar és az álló vitéz motívumára, feltételezhető még egy motiváló momentum. Mégpedig Nagygyimót 1832. évi pecsétje az, hogy a ló ábrázolásától eltérően a harcias kiállású vitéz és a páncélos kar látványa közvetlenül utal a címer viselőinek hadi vitézségére, az oroszlán pedig még egyértelműbben a bátorságára. A ló viszonylag szerényebb arányú ábrázolásában számításba jön még az a szubjektív tényező is, hogy a mindennapokban kevésbé elérhető dolgok, úgymint: páncélzat, fegyver, pláne vadállat alkalmasabbnak bizonyultak emelkedettebb, elvont fogalmak jelképezésére. Nézetem szerint mindez semmit nem von le a magyar ember hagyományos lószeretetéből. Tapolcafő 1833. és Nagyjenő 1826. évi címerpecsétjei

Napjaink községi címerei Egypár szót az elmúlt két évtizedben alkotott vagy felújított Veszprém megyei községi címerek minősége is megérdemel. A már említett Somogyi Győzőn kívül a túlságosan hamar eltávozott Mógor Tamás, aztán Rainer Pál, Koncz Pál, Drabant András és még néhány további

Csögle és Nemesvámos jelenkori címere

megyénkbeli szakember, köztük a megyei levéltárnak már szintén említett munkatársai tanúsítják alkotásaikkal, hogy nincs nagy baj, ha összhangban áll a heraldikus tartalom a címer művészi kivitelezésével, és ha mindkettő kvadrál a történelmi megalapozottsággal. Nagy kár, hogy ez bizony számos újsütetű címerről nem nagyon mondható el – főleg nem az átabota megjelenésű, antiheraldikus rajzokról, de a címertan eszköztárával tobzódva visszaélő harsány produktumokról sem.

Címerképek üzenete Vitézi múlt, mely kötelez és töretlen hazaszeretet, kiállás magunkért, áldozatvállalás családunkért, az országért. Ha továbbgondoljuk a községi pecsétek lovaskatona-, ekevas-, kéve- és szőlőmetszőkés-ábrázolásait, felismerhetjük, hogy mélyebb gondolatokat rejtenek, magasztos eszméket is közvetítenek e címerek. Nem túlzás, ha állítjuk: a közösség szolgálata karddal, kétkezi munkánkkal, szellemi erőnkkel – egy élni akaró nép jövőnek szánt üzenete szól hozzánk a falvak címerei által a századok mélyéről. Csak egyszerű rajzok, lehet, hogy csorbán fennmaradt viaszpecsét-töredékek képében; mégis, ha értőn fordulunk feléjük, a fél világot hozzák elénk.

Magassy Dániel mencshelyi evangélikus lelkész pecsétje, 1844

Márkusné Vörös Hajnalka

A MAGYAR LÓTARTÁS ÉS A HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ MESTERSÉGEK „Nekem kell rendbe tennem azt – mit nem szolgálni: kárhozat!” (Illyés Gyula)

Minden tájra jellemző és egyedi hungarikumokat rejtenek a lótartást kiszolgáló iparosok sajnos már-már feledésbe menő remeklései. A magyar lótartáshoz hozzátartozott a lovak patkolását végző kovácsok és a lószerszámokat készítő mesteremberek munkája. A magyar lovas élet ősisége sokat vitatott kérdés. Minden jel arra mutat, hogy a háziló és a lovaglás az i. e. 2. évezred folyamán eljutott az ugor népekhez. Az ugor lovas kultúráról tanúskodik ló, nyereg, fék, ostor, kengyel és zabla szavunk. Az ősmagyar korban – mintegy 1500– 1800 éven át – őseink biztosan lótartók voltak, s eközben tárgy- és szókészletük új elemekkel gazdagodott (mén, nyűg, béklyó, gyeplő, kantár). Az új tárgyak és szavak egy részét őseink a szomszédos török Feszty Árpád: Honfoglalás kori magyar lovas és más népektől kölcsönözték, más részét maguk alkották. Európa a magyarságot mint harcos lovas népet ismerte meg. Egyik legfontosabb közlekedési eszközük, harcban nélkülözhetetlen társuk a hosszú évekig idomított, kisebb testű ló volt, amely nem csak életében, hanem halálában is követte tulajdonosát. Különösen a korai időszak temetőiben gyakori a felszerszámozott lóval történt temetkezés. A lovat vagy a gazdájával közös, nagyobb sírgödörbe vagy külön sírba temették el. Szerencsésnek mondható feltárások tették lehetővé, hogy ma a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum jelentős, Pannóniában egyedülálló lószerszám-garnitúrákat mondhat magáénak. A legszebb lószerszámok és járomalkatrészek döntő többsége Veszprém megyéből származik (Inota, Tihany, Baláca, Gyulaﬁrátót–Pogánytelek, Szentkirályszabadja–Romkút). 1 Honfoglalás kori lovas sírokat tártak fel Badacsonytomajon, Balatonakaliban, Felsőörs–Kishegyen, Szentbékkála–Öreghegyen, Gic–Szőlőhegyen (gazdag női lovas sír), Veszprémben a Benedek-hegyen, a Csererdőben és Várpalotán. 2 A sírleletek alapján pontosan megrajzolhatjuk a honfoglaló magyarok lovát és lófelszerelését. A ló kistermetű, ﬁnom és kisfejű, szárazlábú, az ahal-tekéhez hasonló fajta volt, amelyet nagy tömegben tartottak és idomítottak. Évszázadokig tiltották kivitelét és más lófajták behozata1 2

Éri I.–Kelemen M.–Németh P.–Torma I. 1969. 5–333. S. Perémi Á. 1998. 21–52.

lát, hogy tiszta vérben maradjon. Ez a ló gyors és kitartó volt, képes megtenni egy nap 100 kilométert és átúszni Duna méretű folyókat. Fején csontpeckes, ezüstveretes bőrkaftán. A boltozatos keleti nyereg fából és bőrből készült, kápáit karcolt csontlemezek díszítették. Veretes szügyelő és farmatring tartotta egyensúlyban. A honfoglaló magyarok harcmodora szorosan kapcsolódott a lovaglási hagyományaihoz. Hosszú ideig tartó harci sikereinek egyik titka az Európában ekkor ismeretlen kengyel volt. Ennek segítségével lehetővé vált a nyeregben való Honfoglalás kori ló és lovasfelszerelése biztonságos ülés, sőt akár a kengyelben történő felállás és többek közt a hátrafelé nyilazás, egyúttal segítette a gyorsabb lovaglást, a váratlan manőverezést, az íjjal való pontosabb célzást, közelharc esetében a kengyelben álló harcos hatékonyabban használhatta fegyvereit. A lószerszám bőrszíjazatát bronz-, ezüstveretekkel díszítették. A ló sokoldalú gazdasági hasznosítása és a kultuszban, hitvilágban betöltött szerepe (lóáldozat, lovas temetkezés, totemős, táltoshit) folytán a honfoglalók legfontosabb háziállata volt. Koroncói honfoglalás kori nyereg Szerepe a gazdaságban ugyan nem érte el a szarvasmarháét, de a és lószerszám hadászatban és a szellemi kultúrában annál jelentősebb volt. Krónikáink hírt adnak arról, hogy a magyar fejedelmek és királyok – Árpádtól elkezdve – gyakran ajándékoztak felszerszámozott nemes lovakat külföldi uralkodóknak. 3 A középkor századaiban, különösen az Anjou-korban is bővelkedett lovakban Magyarország, s városaiban igen olcsón lehetett szép hátaslovakat venni. A középkori lovagi felszerelések legpompásabb darabjai voltak a Zsigmondkori nyergek, amelyek díszítésein Szent György kapott Zsigmond-kori nyereg központi szerepet. A 15–16. században a lókivitel megélénkült, és a török hódoltság időszaka alatt is őrizték a gyors lovas harcmodor és a szilaj lótartás hagyományait. A végvári élet a lótartást kiszolgáló céhes ipar területén is speciális helyzetet teremtett. A végvári katonaság igényeinek kielégítésére a várak közelében sajátos összetételű céhek jöttek létre, melyek elsősorban a bőr- és vasipar képviselőit egyesítették: a szíjgyártók és a nyergesek lószerszámot, nyerget, a kovácsok patkót, a lakatosok zablát és kengyelt, a csiszárok kardot gyártottak. A végvárak mesteremberei

László Gy. 1943: 168.

Török kori Veszprém ábrázolása

egymásnak adták a céhszabályzataikat, így például a nagyvázsonyi vitézlő szíjgyártó mesterek 1657-ben a „kiskomáromi végház” mestereitől, míg a tihanyi vár kovács-, csiszár-, szíjgyártó céhe 1711-ben a veszprémi mestereknek adták át rendtartásaikat. A végvárak céhes iparosai egyidejűleg az őrség tagjai is voltak, katonai fegyelem alatt álltak. Neveikkel a zsoldlistákon is lehet találkozni. A falusi, mezővárosi lakosságnál elszállásolt lovas katonaságot a 17–18. században a vidék népe látta el élelemmel és takarmánnyal. A katonatartás a 18. század elején nyert szervezett formát, akkor vezették be az orális (kenyér, hús) és az equilis porciót (széna, szalma, zab). Szénát, szalmát csak kötegelt adagokban vett át a katonaság, s porciószám szerint történt a nyilvántartás, az elszámolás és a ﬁzetés is. (A porciószéna emlékét őrizte meg a Jól van dolga a mostani huszárnak kezdetű népdal.) Magyarország lótenyésztése a 18. században nagy hanyatlásnak indult. Előbb a törökellenes felszabadító háború, majd a Rákóczi-szabadságharc ritkította meg a lóállományt, amit csak betetőzött az osztrák örökösödési (1740–1748) és a hétéves (1756–1763) háború. Mária Terézia korában állami ménekkel, keresztezéssel kezdték kialakítani a „javított magyar ló”-nak nevezett fajtát. Ez nagyobb, arányosabb testű lófajta volt. A parasztgazdaságok közel két évszázadon át főként ezekkel a javított, keverék lovakkal dolgoztak. Az uradalmi és paraszti lótartás igényeit a céhes iparosok elégítették ki. Veszprém megye egyike volt Magyarország legélénkebb céhes 94

ipart űző megyéinek. A céhrendszer mély gyökereket eresztett itt nemcsak a mezővárosokban, hanem a falvakban is. Ennek is köszönhető, hogy a megye igen gazdag tárgyi céhemlékekben. Az 1850–1950 közötti száz évben az állami lótenyésztés mellett a paraszti lótartás és lófogatolás szerepe eltérő volt a különböző birtokkategóriák szerint. A lóállomány 15%-a jutott az 5 katasztrális hold alatti törpebirtokosokra, de egy pár lónál nem tartottak többet a 10-20 holdas gazdaságok sem.4 1942-ben a mai ország területén még mindig csaknem 900 ezer A veszprémi Betekints-völgy lovakkal az 1860-as években lovat tartottak. A következő egy-két évtizedben azonban olyan méretű állománypusztulás következett be, hogy az 1960-as években a paraszti, népi lótartás teljesen visszaszorult. E folyamat hátterében a háborús veszteségeket, a mezőgazdaság tulajdonviszonyainak átalakulását és a motorizáció gyors előretörését kell látni. Napjainkban a lótartás Magyarországon is főként a sport, a tenyésztés és az idegenforgalom Lóitatás Balatonfüreden az 1860-as években céljait szolgálja.

Kovácsok A lótartással szorosan összefüggő mesterség a kovácsé, amely már a honfoglalás idején is önálló ipari tevékenység volt. Művelői köztiszteletben álltak. A Kárpát-medencébe letelepedett magyarság kialakította saját vaskohótípusait és kovácsműhelyeit. A korabeli kovácsműhelyek nyomait Veszprém megyében Várpalotán, Veszprémben a Szent Miklós-szeghez tartozó területen (a József Attila u. 6. sz. alatt, a Csermák lépcsőnél, a Hóvirág utcában) tárták fel a régészek. Patkolókovács A kovácsokat az életükben használt eszközökkel temették el: üllővel, fogókkal, kalapácsokkal, reszelőkkel. A kovács személyének honfoglalás körüli kiemelt tekintélye és tisztelete a későbbi századok során ugyan megkopott, de munkája nélkülözhetetlen volt minden településen. A szolgáltató falvak megszűnésével, specialistáinak polgári, jobbágyi vagy éppen katonai sorban való munkálkodása gyorsította a korábbi tisztelet csökkenését.

Kocsis Gy. – Nagy Varga V. 1977: 117.

A középkorban az uradalmakban és a településeken dolgozó kovácsok, műhelyük, munkájuk évszázadokig nem, vagy alig változott. A Kárpát-medence mezővárosaiban és a kisebb településeken is a patkolókovács a gazdaságok számára első számú iparosnak számított. Közösség is megfogadhatta, céhben, majd ipartestületben önálló mester is lehetett, ha a feltételeknek meg tudott felelni. A török hódoltság idején a kovácsok társultak a bognárokkal, lakatosokkal, e három iparágnak több egyesült szervezetét is ismerjük. A kovácsok és bognárok közös céhei a 16–17. században elsősorban a Dunántúl nyugati felében az uradalmi központokban és mezővárosokban jöttek létre, többek között Veszprémben, ahol 1584-ben alakult meg a kovácsok és a lakatosok szervezete.5 A török alól felszabadult területeken az önálló kovácscéh elenyészően kevés, ellenben kovács- és bognár-, illetve a már említett vegyes céhek annál nagyobb számban alakultak. De tudunk arról is, hogy a megszállt területek mesterei például a közeli győri kovácsok céhébe kérték felvételüket. A kovácsok egy része inkább lópatkolással és kocsivasalással foglalkozott, más részük a mező- és erdőgazdasági szerszámokat (ásó, kapa, kasza, sarló, fejsze) gyártotta, ők voltak a szerkovácsok. A lakatosipar is tagolódott pléhmívességre, tisztított mívességre és fejérmívességre. A fejérmívesek készítették a zablákat, kengyeleket, buzogányokat és sarkantyúkat. Gyártmányaik természeténél fogva gyakran voltak egy céhben a csiszárokkal, akik kardokat és egyéb fegyvereket készítettek és hajdan a pajzs-, kopja- és íjgyártókkal, valamint a szíjgyártókkal és a nyergesekkel folytatták közösen mesterségüket. A 18. század végétől szaporodó vegyes vagy egyesült céhekben, ahol néha egy helység 10-15 szakmájának mesterei kértek szabályzatokat, a kovácsok elmaradhatatlanok. Önálló kovácscéh működött: Veszprémben (1660, 1756), Várpalotán (1779) és Nagyvázsonyban. Bognár és kovács céhek működtek: Ajka és környékén (1824), Csöglén (1776), Mencshelyen (1815), Takácsiban (1780), Veszprémben (1785). Így hát szinte minden céhes településen megtalálhatók a 19. században. A falusi vagy patkolókovács főleg lovak, tehenek patkolásával, illetve a paraszti munkaeszközök készítésével, javításával foglalkozott, szerepe egy község vagy táj életében jelentős. Többnyire közülük kerültek ki a múlt század elejétől a paraszteszközöket újító, feltaláló emberek. Legtöbbjük állatgyógyítással is foglalkozott, de mindenesetre teljes felelősséggel tartoztak a végzett munkáért. A gyakorlatlan kovács könnyen kárt okozhatott a ló patájában, a rossz helyre vert szöggel „megnyilalta”, megsértette a lábát, hogy rálépni sem tudott a ló, sőt sokáig sántított is, tehát munkaképtelenné tette a jószágot. Szerszámaik legjavát, a különféle kalapácsokat, fogókat, vágókat maguk készítették, az üllőket, fújtatókat manufaktúrákban vásárolták. Szinte valamennyi munkát hagyományos kézi kovácsolással készítettek. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken át öröklődött. A kovácsműhelyek általában a település főutcájában voltak, hamar észre lehetett venni, mert az izzó vasnak, a perzselő lópatának messze ható jellegzetes illata van, és mert a műhelyhez

Hungler 1986. 150.

kapcsolódó tevékenységének egy részét az utcára nyíló ajtó és az utca széles nyilvánossága előtt végezték a kovácsok. A kovács szakma jelenét és jövőjét a lópatkoló ipar számára a lovas versenyek, a művészeti ágát a díszkovácsok és az ő termékeikre, műveikre igényt tartó vásárlók tarthatják életben.

Lószerszámokat készítő mesterek A lószerszámokat, amelynek legfontosabb elemei az ember lóra illesztéséhez és a ló kormányzásához kapcsolódnak, szintén a megyében élő mesteremberek készítették. A nyereg és nyeregtakaró, valamint a kengyel és ezek szíjazata teszi lehetővé azt, hogy a lovas biztosan üljön és változatos testmozdulatokat is végezzen a lovon. A zabla a ló kormányzásának eszköze. A szíjazat, a hám lehetővé teszi, hogy a felszerelést a ló testéhez rögzítsék. A lószerszám kiegészül a ló harci felszerelésével is, amelynek az egyik eszköze a csutora.

Nyeregkészítők A nyereg a másik nagyszerű találmány, amit a keletről érkező lovas nomád népek adtak az emberiségnek. A magyar nyereg a honfoglalás óta a 19. század végéig kevesebbet változott, mint a sztyeppi nyergek ugyanezen idő alatt. Ugyanis a Kárpát-medencében nem fejlődött ki a fa áthidalásos nyeregszerkezet, s a tiszafüredi, az igmándi készítésű parasztnyereg csakúgy, mint a kárpitozott ülésű úri nyereg a 7-8. századi sztyeppi nyereg szerkezetét őrizte meg a közelmúltig. Régészeink az elmúlt évtizedekben nyeregmaradványok előkerülésekor tettek kísérletet az avar és a honfoglalás kori nyergek szerkezetének Magyar nyereg felszereléssel és díszítményének rekonstruálására.6 A magyar nyereg a ló hátára simuló két puhafa nyeregszárnyból, az ívesen felhajló keményfa kápából áll, melyet enyvezéssel és bőrszíjjal erősítettek egybe. A kápák közepén ovális vagy kerekded kápafejeket alakítottak ki. Ez igen célszerű szerkezet – mely lovat és lovast egyaránt kímélt – az idők folyamán ugyan kisebb-nagyobb módosításokon átesett, de alapvetően soha sem változott meg. A 18. század elejétől a magas kápájú baknyereg volt a Habsburg Birodalomban a huszárság hivatalos, szabálytalan rögzített nyerge, melyet a világ 34 országában a fegyverzettel és a viselettel egyaránt átvettek. Magyarországon köznapi használata is igen népszerű volt. A hadsereg számára készített fanyergek dísztelenek voltak. A vásári árszabások szerint a piacra kerülő példányok között egyszerűbb, dísztelenek mellett faragással vagy csontbetéttel díszesek is előfordultak, melyek ülését különböző minőségű bőrrel vonták be. A faragással vagy csontbetéttel díszített példányok megrendelésre vagy a választék bővítése céljából készül-

László Gy. 1941. Révész L. 1993.

tek. A csontos nyergeken a kápafejek kaptak vésett és színezett csontbetétet. A faragással díszített nyergek kápafejeit domború vagy vésett faragás, beütött ornamentika díszítette, amely lehetett stilizált növényi ornamentika, kinyílt virágtányérok, melyek a honfoglalás kori leletekre emlékeztető palmettás motívumokkal egészültek ki. Birodalmi és országcímeres darabok is előfordulnak. Az igényesebb darabokon a kápák szélein domború faragású indasor fut körbe. A szentgáli országzászlós kápafej A nyeregkészítés központja Tiszafüred volt, de a 18–19. század folyamán a Dunántúlon is készítettek nyergeket. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum több értékes nyerget őriz vidékünkről, többek között egy Szentkirályszabadjáról származó karcolt díszítésű fanyerget, amelyet Rosos István alispán ajándékozott 1912-ben a múzeumnak, bőrhevederrel, feszítőszíjakkal, elöl és hátul vésett-faragott díszített. Ugyancsak itt található az a szép szentgáli nyereg, amelynek kápáján díszes ország címer található.7 A nyereg készítésével foglalkozó mesterembereket nyergesnek nevezték, akik a paraszti kézműves és a cé1830-as évszám a nyereg hátoldalán hes iparos rétegek határán éltek.

Csapók, posztókészítők A lovas életmód egész más öltözéket igényelt, mint a földművesé. Jellegzetes ruhadarabok alakultak ki a lovas kultúrában, amelyek aztán a lóval és divattal, hasznosságuk folytán, az egész világon elterjedtek, de az öltözet fő ruhadarabjait a lovas katona őrizte és hordta, számtalan változatban, de lényegében azonos formában évezredeken át. A lovas katona öltözetének főbb darabjai: a jellegzetes szabású, viszonylag szűk, de mégis kényelmes nadrág, az alatta viselt alsónadrággal; a bőr- vagy nemezcsizma; a dolmánynak vagy kaftánnak nevezett T szabású, csuklóban zárt, gombokkal záródó felsőruha; a veretes fegyveröv, amely egyetlen mozdulattal felcsatolható és amely Honfoglalás kori lovas az íjat, tegezt, a kardot, a tőrt és a tarsolyt egyaránt hordozta. A nyeregtakaró a ló hátát védi a lovas nadrágjának és más fölszerelési tárgyának horzsolásától. Erre a célra kiválóan megfelelt a csapók által gyapjúból készült sűrű, majdnem vízhatlan,

Vajkai A.: 1959. 63. és 30–31. kép

tartós, nemezszerű posztó. A posztó iránti kereslet eleinte a végvári katonaság szükségletei miatt nőtt meg, majd a hadsereg vált folyamatos megrendelővé. A mesterség első Veszprém megyei képviselőiről 1606-ban értesülünk Pápa városával kapcsolatban. Veszprémben 1657-ben említik őket először, 1720-ban pedig már Várpalotán is szép számmal találunk csapómestereket. A 19. század elején Peremartonban is dolgozott gyapjútakács. 1848-ban a palotai gyapjúművesek a szabadságharc honvéd hadseregének szállítottak posztót, a honvédség azonban a világosi fegyverletétel miatt nem egyenlítette ki a számlát. A 19. század második felében a céhes mesterek helyét fokozatosan átvették a posztógyárak. Veszprémben a Séd völgyében létesült 1884-ben posztógyár, amely durvább lópokrócot készített a hadsereg számára, és az első világháború éveiben a hazai szükségleten kívül Ausztriába és Bosznia-Hercegovinába is exportált.

Szíjgyártók A szíjgyártók és nyergesmesterek a csiszárokkal, fegyverkovácsokkal, tímárokkal, szűcsökkel, kerékgyártókkal, fazekasokkal együtt a legősibb magyar iparosok közé tartoznak. Híresek voltak már honfoglaló őseink között is. Honfoglalás kori sírleleteink olyan jellegzetesek, hogy azok csak hazai, magyar mesterek művei lehettek. A szíjgyártók, nyergesek már korán céhekbe tömörültek. Kezdetben csak várvédelmi és vallásos társulásaik alakultak céhekké a 14. században. Ebből a korból ismerjük legrégibb céhszabályaikat, melyek 1376-ban Nagy Lajos királytól jóváhagyott erdélyi regulákon alapultak. Zsigmond király alatt, a 15. században nyugati mintára felvirágzott ez az iparág is. A debreceni mesterek 1484. és 1489. évi céhlevele szerint a kovácsokkal, lakatosokkal alkottak közös céhszervezetet, és csak 1599-ben váltak szét. Mátyás király idejében tovább fejlődött a mesterség, és sűrűn alakultak új céhek az országban. Legtöbbször közös céhbe tömörültek a szíjgyártók, nyergesek a csiszárokkal, tímárokkal, irhakészítőkkel. Veszprémben a 16. század első ismert céhe a szíjgyártóké volt (1578). A török idők visszavetették a fejlődést, de utána új virágzásnak indult a mesterség önálló céhekben. A fejlődést nyomon követhetjük az egyes évszázadokból megmaradt árszabásokból, limitácíókból. A legrégibb, 16. századi limitációk megmutatják, hogy mai lószerszámainkat nagy részben már ekkor is használták, legfeljebb a díszítésük volt gazdagabb, választékosabb, a régi magyar lovas hagyományoknak megfelelően. A Szíjgyártók és nyeregkészítők nyergesek készítményeire ugyanez áll. Az úri és paraszti nyereg egyformán az ősi magyar nyereg lehetett, s csupán a kivitelezésben volt köztük különbség. A korbácsok, ostorok, nadrág- és bocskorszíjak a mesterek vásári forgalmának jelentős részét adták, és nem utolsósorban a sokféle magyar katonai felszerelés is (szablya-, puska-, lódingszíjak, díszes bagaria tarsolyszíjak). 99

A 17–18. századi árszabások szinte pontról pontra megegyeznek az előzővel. Ugyanazok a „mívek” szerepelnek bennük. Új csupán az, hogy a 18. században már nálunk is megjelennek az úri „frantzia hámok”, a hintótartó szíjak, francia gyeplők, szíjistrángok, a nyugatról jött zablák, valamint az idegen német nyereg. A 19. században csökkent a szíjgyártók műveinek változatossága az előző századokhoz viszonyítva. Hiányoztak már a magyar katonai felszerelés szíjai is. Viszont ekkor jelenik meg először a „füles kantár”, vagyis a szemző, de csak az úri, parádés szerszámokon. A parasztkantárok továbbra is szemző nélkül készültek. A 20. század elejének árjegyzékei jól mutatják, milyen nagy kultusza volt a lónak és kocsinak a századfordulón. A díszes úri, parádés munkák voltak gyakoriak. Sok gondot fordítottak a sallangos, rózsás, pillangós díszítésekre, a ﬁnom, apró varrásokkal kidolgozott mutatós bőrökre. A szíjgyártók termékei között megjelentek a kutya- és korcsolyaszíjak, patavédő papucsok, lábszár- és bokavédők, térdvédők, lóidomító kötőfékek, örvek, szájkosarak, takarók, hevederek, izzasztók, pokrócszíjak, vadásztáskák, tölténytáskák, pisztolytáskák, bőrkamásnik. Ezek mellett a mesterek munkájának nagy részét már a különböző javítások, varrások, toldások, foltozások jelentették, ami a fokozatos drágulás jele. A szíjgyártók műhelye együtt volt az üzlettel. Az utcára nyíló szobában volt az üzlet, mögötte a műhely. Ha vevő jött be, a mester fogadta. A műhelyben a legények, vagyis segédek legfőbb munkája a varrás volt. A szabást, összeállítást a mester végezte. Nagyobb műhelyekben külön szabász dolgozott, ő felügyelt a munkára és parancsolt a segédeknek, inasoknak. A mester csak az üzlettel foglalkozott. A segéd reggel ráült a csikóra, varrószékre, és estig azon nyargalt, vagyis varrt szakadatlanul. Az inasoknak „lótifuti” feladataik voltak, s csak apróbb munkákat bíztak rájuk. A javításokon kezdték, majd a varrást, a szerszámkészítés fogásait tanulták meg. A kész szerszámokat nyakukba akasztva vitték haza a megrendelőhöz.

Csutorásmesterség A fából esztergályozott kulacs hozzátartozott a 18–19. századi katonai felszereléshez. A katonai parancsnokságok ezresével rendelték meg ezeket a speciális kulacsokat. Megyénkben korábban is nagy múltra tekinthet vissza az esztergályozás, a famegmunkálásnak ez a speciális ága. A királyi szolgálónépek falvai között is megtalálhatók a 13. században. Igaz, hogy csak három Esztergár nevű falu maradt fenn az erdős Zalából, a Bakonyból és Nógrád megyéből. A veszprémiek (1726) a csutorás elnevezést használták, ami elsőrendűen a kulacsok, faedények készítésére vall. Híres kulacskészítő központ volt Veszprém, jelentős hadiszállításokat is végeztek, de vidéki kulacsbőrözőket is elláttak éven át nagyobb szállítmányokkal.8 Veszprémi céhük 1734-ben alakult, de akkor már virágzó iparnak számított, 14 mester dolgozott. A veszprémi csutoráscéh működését jelentősen fellendítették a hadiszállítások. A napóleoni, majd a porosz–osztrák–

Nagy L. 1940; Bartócz 1971.

100

olasz háború idején olyannyira keresett cikk lett a hadicsutora, hogy a mestereknek szinte mindig gondot okozott a megrendelt mennyiség (10-20 000 db) legyártása. A veszprémi csutorások céhe 1798 és 1867 között közel 400 000 darab hadicsutorát szállított a hadsereg számára. A veszprémi csutorások a Cserháton és a Buhim-völgyben laktak, ezért is hívták a 19 század végéig a mai Fenyves utcát Csutorás utcának. Az utolsó csutorásmester, Illikmann György a 20. század első évtizedében még A veszprémi csutoráscéh pecsétje gyakorolta mesterségét a Cserháton.

Céhpecsétek Egy-egy céhpecsét művészien és szemléletesen tudja magába sűríteni korának kultúrhistóriai emlékeit. A veszprémi kovácscéhnek két magyar nyelvű pecsétje maradt fenn, az egyik 1756-ból, a másik, a kisebb pedig 1789-ből. A címerben látható patkófogó, patkókalapács és patametsző formái lényegében azonosak a patkolókovács kisiparosok által mai napig használt hagyományos patkolószerszámok formáival. A strucc alakja, csőrében patkóval, a kovácsipar szimbolikus címerképe. A strucc szimA palotai kovácscéh pecsétje 1849-ból bólum magyarázata az, hogy a középkori hiedelem szerint a strucc a vasat is megeszi, sőt megemészti, olyan kitartóan fut, mint a ló, és minden szenvedést eltűr. Így a kitartás és a türelem szimbóluma lett. Ugyancsak érdekes a palotai kovácsok, szíjgyártók és csiszárok 1725. évi pecsétnyomója, amelyen patkolókalapács, patkó és patkófogó fölött két zászlócskával díszített hegyes sisakú vártorony látható, Palota jelképes ábrázolása. A devecseri kovácsok és szíjgyártók 1826. évi pecsétjén a patkó és patamező alatt a kötőfék jelzi a szíjgyártókat, a két egymással keresztbe rakott görbe szablya és a hatalmas gombostű pedig arra utal, hogy a céh keretében csiszárok és tűkészítők is tevékenykedtek. Korunk iparának technikai, technológiai lehetőségeivel a kézművesség nem versenyezhet, de – hiányt pótló módon – legyőzhetetlen akkor, ha személyesre, egyedire, természetesre van szükség. Ezeket az értékeket akkor tudja felmutatni, ha a kivitelezés magas színvonala mellett esztétikai minőségre is törekszik, ha a mesterségből művészetté válik.

101

Arcél – Domján Imre pápai kovácsmester A lótenyésztés fontos láncszeme, egyik főszereplője a patkoló- és kovácsmester. E mesteremberekből Pápán és környékén az átlagosnál is többet találhattunk az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok során. Ugyanis a lótenyésztés fejlettsége, a lovas sport magas színvonala, és a huszárság jelenléte miatt nagyszámú volt a lóállomány, ami a mesteremberek sokaságát igényelte. Amikor egy szép mestermunkát kedvelő látogató Pápán jár, nem mulaszthatja el megtekinteni a városon átvezető főút melletti Veszprémi úton látható díszes vaskaput, amit egy jónevű kovácsdinaszia utolsó mestere kedvtelésből készített saját háza bejárati kapujának 1965-ben. Ez a kovácsmester Domján Imre, akinek ősei – dédapja, nagyapja és apja is – híres mesteremberek voltak. Köztük apja, id. Domján Imre Bécsben, a Monarchia közös hadseregében katonaként patkolókovács volt. A mester egész életében ütötte a vasat. Apja műhelyében (Pápán a Jókai utca 112-es szám alatt, a Gyimóti út sarkán) 17 éves korától dolgozott és csak 1990-ben, 80 éves korában tette le a kalapácsot. Emlékezete szerint volt, amikor apjával és egy tanonccal hárman 100-120 lovat patkoltak meg naponta. Mellette fejszét, csákányt, ekevasat élesítettek és ekét, boronát, taligát, szekeret, kocsit vasaltak. A második világháború után hamarosan mesterlevelet szerzett. Az őseitől örökölt tudást, mesterséget továbbfejlesztve művelte. Mivel a háború, majd az ’50-es évek lóellenes gazdaságpolitikája megapasztotta a lóállományt, és a parasztságot nagyüzembe terelte, a patkolás, kocsikészítés helyett más jellegű munkát kellett végezni. Így került sor kapuk, kerítések, szerszámok készítésére, közte a 2800 darabból álló kovácsoltvas díszkapu felállítására, mely dísze a házának és a városnak egyaránt. Hozzá hasonlóan sok minden őrzi keze munkájának egy-egy szép emlékét Pápán és a környező falvakban. A két emberöltő alatt végzett munkája mellett nemzedékeket tanított a szakma mesterfogásaira. A gyakorlati ismeretekből éveken át vizsgáztatott kovácstanulókat, mesterjelölteket. Mindig szebbre, jobbra törekedve számos újítást, ésszerűsítést vezetett be, és tapasztalatát szívesen átadta másoknak is. Mint a szakma kiváló művelőjét 1948-ban, a szabadságharc centenáriuma tiszteletére rendezett kiállítás alkalmával a pápai ünnepi hét rendezőbizottsága aranyéremmel és oklevéllel tüntette ki. Domján Imre a szakma szeretete és hozzáértése mellett azok közé a művelt iparosok közé tartozott, akik a kultúra iránt is érdeklődtek, és hasznos időtöltésre, pihenésre vágytak. Muzsikáló mesternek is nevezhetnénk Domján Imrét, mert 55 évig tagja volt a sok sikert megért városi fúvószenekarnak, ahol kontratrombitás, majd szárnykürtös volt, később a vadászkürtöt fújta, végül pisztonon játszott három évtizeden át. Ifjú korában leventeként ismerte meg a hangszereket, a foglalkozásokon gyakran fújta a sorakozót, takarodót és az indulókat. A zene mellett ﬁatal korában kiváló sportoló volt. Tanoncként a Pápai Kinizsiben rúgta a labdát, majd az egykor jónevű Pápai Perutz labdarúgója volt 15 éven át. Idősebb korában kedvenc időtöltése volt a vadászat. Évtizedeken át tagja az Ugodi Vadásztársaságnak.

102

VESZPRÉM MEGYE LOVAS FELLEGVÁRAI

103

H. Szabó Lajos

A LOVAS HAGYOMÁNYOK PÁPÁN ÉS VIDÉKÉN Fehér Károly: Szemelvények)

„Bölcs embernek ló való, mert lóvá lesz az ember, s emberré a ló.” ( Jókai Mór)

Természetföldrajzi tagoltságában, műemlékeiben és történelmi hagyományaiban Veszprém megye vonzó régiója Pápa városa és környéke. A lovas sport Veszprém megyei fejlődését az 1870-es évek közepétől követhetjük nyomon.

Az Esterházy család meghatározó szerepe A város és a vidék birtokosa és földesura – gróf Esterházy Miklósnak Nyári Krisztinával kötött házasságát követően – több mint három évszázadon át az Esterházy család volt; Pápa fejlődéséért, városi rangjának megtartásáért sokat tettek. A város újjászületésének legjelentősebb alakja gróf Esterházy Károly földesúr, a későbbi egri püspök (1725–1799). Birtokain majorságokat létesített. Pápa város és vidéke, később híressé vált lótenyésztését és lovas sportját is az Esterházy család alapozta meg. Pápa és környéke lótenyésztésére és lovas sportjára kedvező hatással volt gróf Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök ﬁa, Batthyány Elemér gróf is. Az 1858-ban vásárolt dákai uradalom birtokán (1889) telivér lótenyészetet alapítottak. Az ott idomított lovakkal országos és nemzetközi versenyeken számos díjat nyertek. Az Esterházy- és a Batthyány-ménesek hatására Pápa környékén sorra alakultak a magánménesek. Az 1880-as évek legkiválóbb lovassport-támogatója a megyében gróf Esterházy Móricz (1856–1900), Pápa és Felsőgalla földesura, veszprémi főispán volt. Lovai számtalan hazai és nemzetközi versenyen győzedelmeskedtek.

104

1880: Fedeles lovarda Veszprémben 1877-ben vetődött fel először egy fedett lovarda terve a katonaság számára. Később a polgári körök is mozgolódni kezdtek. 1878-ban a gazdasági egylet konferenciáján Ányos Tivadar „azon életre való eszmét vetette fel, hogy a gazdasági egylet tartson lóversenyt. Az egybegyűltek egyhangulag helyeseltek”. 1880-ban átadták a veszprémi fedett lovardát. Létrehozója Kutassy Ignácz ezredes. Az ő javaslatára került Veszprémbe egy lovas honvédalakulat is.

1894: tótvázsonyi derbinyerő Szentpéterváron A XIX. század utolsó két évtizedében egymás után alakultak a magyar lovas sportot segítő egyesületek, köztük a Magyar Lovasegyesület, a Dunántúli Lóverseny Egyesület, majd a Veszprém Megyei Agarász- és Lovas Egylet. Az utóbbi, 1882 októberében – a pápai 7-es huszárokkal karöltve – rendezte az első pápai lóversenyt. A következő év Veszprém megyei versenyein kiemelkedően szerepeltek a pápai 7-es és a keszthelyi 8-as huszárok sportolói. Ekkor még döntően a síkfutás és az ugróversenyek szerepeltek a programban. Miután egy tótvázsonyi birtokos lova 1894-ben Szentpéterváron ügetőderbit nyert, lassan a hajtósport is teret nyert a megyében. Az 1907-ben újjáalakult veszprém vármegyei Agarász- és Lovas Egyesület gróf Esterházy Pál meghívására Pápán tartotta első versenyét. 1913-ban megtartották a mezei gazdák lovainak síkfutóversenyét is. A korabeli lapok szerint a verseny mulatságosnak tűnt, mivel a lovak gazdái, vagy lovasai szőrén – többen mezítláb – ülték meg a ﬁcánkoló paripákat. Az első és második díjat (150 és 100 korona) Surányi János takácsi lovas gazda nyerte.

Szigorú követelmények A versenykiírás általános rendelkezései közül kiemelendő az előzetes írásbeli nevezés és nevezési díj ﬁzetésének kötelezettsége, továbbá a lókereskedők tulajdonában lévő lovak versenyből való kizárása. A versenyen előírásszerű öltözékben és felszereléssel kellett megjelenni a lovasnak és lónak egyaránt. A lovas öltözéke szürke nadrág, attila, kabát, illetőleg ulanka lehetett, míg a ló felszerelése angolnyereg és kantár volt. 1929-ben már távlovas versenyt rendeznek ezen a vidéken. Kétségtelen, hogy Pápa város és vidéke lovas sportjának fejlődésére a huszárság jelenléte nagy lehetőséget teremtett. Mellette azonban gróf Batthyány Elemér hozzáértő segítségnyújtása és a Pápa melletti lótenyésztésnek jó híre szintén ösztönzőleg hatott, élénkítette a lovas sportot. Halálának 60. évfordulóján (1932. január) tisztelettel emlékeztek rá, mint Széchenyi István tanítványára. A magyar lovas sport fellendítéséért, Pápa és vidéke fejlődéséért sokat tett. 105

Végeszakadt… 1939 tavaszán Pápán vége szakadt a lovasversenyeknek. Felsőbb parancsra a Pápán állomásozó huszárezred II. osztályát Munkácsra vezényelték. Hamuth János polgármester ünnepi beszéde után, egyházi áldással sok-sok pápai lakos jelenlétében a főtéren köszöntek el, vagoníroztak be a szeretett pápai huszárok. A háborús hangulat miatt szinte teljesen megszűnt a lovas sport Pápán.

A lovak szeretete töretlen A II. világháború után történtek ellenére a Pápán és vidékén élő emberekben a lovak szeretete, a lovas sport iránti igény tovább élt. Ezért hamar népszerűvé vált a Pápai Mezőgazdasági Szakközépiskola kebelén belül alakult lovasszakosztály, majd az önálló Pápai Lovas Club, melyet a Pápai Állami Gazdaság és számos termelőszövetkezet támogatott. Napjainkban a magánlótenyésztők, klubok, lovasiskolák, a lóért rajongó emberek sora – sokszor meglehetősen nehéz körülmények között is – igyekszik tovább vinni Veszprém megye igen gazdag lovas hagyományait.

A Veszprémi Ménállomás Jegyzőkönyvek tanúsága szerint „1891. január 17-én kelt levelében Veszprém vármegye Alispánja értesítést ad arról, hogy a Földművelésügyi Magyar Királyi Minisztérium 76910/890. számú leirata szerint a város területén az 1891-es fedeztetési idény tartamára két ménnel fedező állomás létesítését határozta el. Tudomásulvétetik, Polgármester Úr pedig megbízatik, hogy a mének részére kijelölt istálló biztosítása, kitisztítása, fertőtlenítése iránt intézkedjék és alispán Úrnak tegyen jelentést”. Az intézkedést gyors végrehajtás követte. A fedeztetés március 1-jén kezdődött a jeruzsálemhegyi bányáknál lévő pásztorháznál. Díj.: 2,50 és 3,50 korona. A méneket – az akkoriban katonai szervezetként működő – Székesfehérvári Magyar Királyi Méntelepről helyezték át. A megyei állomás vezetője Drahos Imre őrvezető, társa pedig Ignác József közkatona volt. Zabot és szénát Rósenthal és Weisztől, a szalmát a helybéli gazdáktól vették.

A Pápa környéki magánménesek Pápa és vidéke lótenyésztésére, lovas sportjára az állami ménesek mellett kedvező hatással volt a környék számos magánménesben tenyésztett és idomított versenyló és az ezzel járó szemlélet. A korabeli források megőrizték a századforduló Pápa környéki magánméneseinek néhány tenyésztési adatát. 106

Dákai ménes (alapítva: 1889), tulajdonosa gróf Batthyány Elemér. Ménes helye Dáka. A birtok nagysága 2200 kat. hold. Dáka belmajori ménes (1875). 1333 kat. holdján Pentz József uradalmi bérlő gazdálkodott. Kancaállomány 12, melyből 2 angol telivér, 10 angol félvér. Tenyésztési irány angol magasfélvér lovak előállítása katonai csikótelepek részére. Az igali ménest (1878) gróf Esterházy Móricz alapította, a Pápa város határában lévő pápa– ugodi hitbizomány igali majorság 426 kat. holdas birtokán. A ménes állománya 15 angol telivér anyakanca, melyeket a kisbéri állami magánménekkel fedeztek. A csikókat árverésen értékesítették. A devecseri Esterházy-ménest (1885) az Igal majori tenyészanyag felhasználásával gróf Esterházy Ferenc alapította 800 kat. holdon. A ménes összes lóállománya 125, melyből 24 angol félvér anyakanca. Tenyészcél: hintós- és vadászlovak előállítása. A hathalmi ménest Ihász Sándor táblabíró alapította 1829-ben. A ménes lóállománya 90; ebből 33 angol telivér, 21 angol félvér és 9 fogarasi és terzováczi lipicai fajtájú. Fedezőménként mezőhegyesi furiosót és angol félvéreket használnak. Nagydémi ménest (1872) 700 kat. holdas birtokán Szabadhegy Antal alapította. A ménes nyolcvan egyedből állt. Ebből a 25 angol félvér anyakanca fedeztetésére kisbéri félvér és nóniusz méneket is alkalmaztak. A 3 éves csikókat katonai csikótelepekre adták el, a jobb egyedeket pedig belovaglás után katonatiszteknek vagy más úrlovasoknak jóval magasabb áron értékesítették. Pölöskei angol telivér ménes. A pölöskei (ma Bakonypölöske) ménes törzsállománya 24 angol telivér anyakanca, melyeket magán és állami angol telivérrel fedeztettek. A ménes tulajdonosa a Marcaltőről származó báró Üchtritz Zsigmond, akiről 1863-ben a Zsigmondháza pusztát nevezték el. A nórápi ménest Walla Géza (1894) alapította. Az összes lóállomány 90, melyből 30 anyakanca, köztük 8 angol telivér. Tenyésztési irány: a hadsereg részére alkalmas hátaslovak nevelése, és méncsikók eladása az államnak. A legelő kancákat fogatolták.

1945: Lóüdülő állomás Nemesszalókon A második világháborút követően az I. Magyar (Dálnoki) Hadosztály lóüdülő állomását 1945 májusában alapították. Cél: közreműködés a súlyos károkat szenvedett lótenyésztés újjászervezésében. Babocsai Sándor százados, az egység parancsnoka és Hávor Endre hadnagy, beosztott tiszt vezetésével a közel húsz főt számláló altisztnek és az 50-100 fő körüli honvédnek feladata, hogy a háborús körülmények hatására elkallódott honvédségi, tovább a kisbéri, bábolnai vagy más ménesből származó tenyészlovakat összegyűjtsék, majd átadják az újjászerveződő méneseknek.

107

A lóüdülő állomás több mint egy éven át a pápai járásban működöt; 1945 májusától 1946 év végéig Nemesszalókon, a Szalóky Lajos középbirtokos majorságában volt központja. Egy-egy részlegét Pápára és Mezőlakra, a Petzenhoﬀer-birtokra és Kistima pusztán, Békáson helyezték el.

1967: Megalakul a pápai lovasszakosztály A lovasiskola létrehozásának gondolatát elsősorban Hávor Endre vetette fel. Lótenyésztési főfelügyelőként gyakran járt e vidéken, ismerte a pápai járás lóállományát. A termelőszövetkezetekben a tenyésztésre alkalmas lovakat minősítette. Látta, hogy a fedeztetőállomásokon (Pápa, Pápateszér, Malomsok) jó ugróképességű ménekkel fedeztetnek. Sok huzavona után végül 1967. február 23-án megtartott alakuló közgyűlés – 40 alapító tag részvételével – kimondta a Pápai Mezőgazdasági Technikum sportkör lovasszakosztály megalakulását. Tevékenysége gyakorlatilag 1967. május elsején kezdődött. Az alapító tagok Varga Sándort, népszerű nevén „Sampit” választották vezetőjüknek, aki később elnöki tisztséget kapott és ebben a beosztásában maradt 1985 januárban bekövetkezett haláláig. Tóth Gyulát titkárnak választották, Nemere Pálné pedig 6 éven át – a technikumi főkönyvelői beosztása mellett – becsülettel ellátta az adminisztratív teendőket is. Az alapító tagegyesületek között található többek között a Pápai Állami Gazdaság Tanüzeme Valkó Zoltán vezetésével, a Pápai Mezőgazdasági Technikum állattenyésztési szakköre és a Pápai Járási Tanács mezőgazdasági osztálya. Amikor a nagyüzemek támogatása alábbhagyott, szerencsére más szervezetek közül egyre többen ﬁgyeltek fel a lovasszakosztály támogatásra érdemes eredményeire. A Veszprém Megyei Lótenyésztési Felügyelőség például elsőként segített, és több éven át támogatta a sportló vásárlását. Az alapítók egyik fontos célkitűzése volt, hogy a mezőgazdasági technikum tanulóival megismertessék és megszerettessék a lovas sportot. A jobb lovasokból verbuválódott versenyzőkeret a helyi, a megyei, majd az országos versenyeken – az elődökhöz méltóan – képviselje Pápa város és a járás lovas sportját.

A Pápai Mezőgazdasági Szakközépiskola A már Pápai Mezőgazdasági Szakközépiskola nevében szereplő intézmény sportkörének lovasszakosztálya 1976. január elsejével kivált, és azóta önálló lovasklubként működik. A kiválás és az újjáalakulás igényével 1976. január 9-ére összehívott közgyűlésen, a szakközépiskola előadótermében 42 alapító tag gyűlt össze.

108

Elsőként Varga Sándor, a lovasszakosztály elnöke ismertette az addig végzett munkát. Majd indokolta az iskolai kereteket kinőtt lovasiskola kiválásának és önálló gazdálkodásának szükségességét. Az új alapszabály és fegyelmi szabályzat előterjesztése és megismerése után a tagság egyhangúlag kimondta az önálló lovasiskola megalakulását.

1963-tól: Döbröntei lovasnapok A Pápa város közelében és a Bakony lejtőin elterülő festői környezet pihenésre, sportolásra egyaránt kiválóan alkalmas. Nem véletlen, hogy az 1963 óta Döbröntei napok, máskor Várünnepségek néven ismert rendezvények műsorában helyet kapott a lovasverseny is. A Pápai Lovas Club, népszerű nevén pápai lovasiskola ifjú lovasainak szárnypróbálgatása, ha úgy tetszik, tanulóoskolája volt a döbröntei lovasversenyek sorozata. A falu határában lévő, és Szarvaskő néven ismert középkori vár romjai közelében rendezett lovasversenyek és erőfelmérés a későbbi nagyobb feladatokra való felkészülés főpróbái voltak. A rendezvény – mint kiderült – a térségben az évek során legkedveltebb és leglátogatottabb lovasünneppé nőtte ki magát. A minden év szeptemberében rendezett ünnepségeken Pápa város és vidékének lakossága nagy számban vesz részt, és nem mulasztja el megtekinteni a színvonalas lovasversenyeket sem. Pár év elteltével az egész Dunántúlon ismertté váltak a döbröntei lovasversenyek. Jó híre és a szíves meghívás alapján később más lovasiskolák is részt vettek, és lovasaik is vendégeskedtek itt és lovasaik indultak a versenyen. Közülük a kerteskői, a mosonmagyaróvári, a rádiházi, a sárvári, a somogysárdi és főleg a sümegi lovasok szerepeltek gyakrabban. Külföldi lovasok 1986-ban indultak először Döbröntén. Ekkor egy bécsi lovasiskola négy lovasa sikeresen szerepelt a versenyen. A dunántúli lovasiskolák döbröntei háziversenye később kiszélesedett és több alkalommal a Délnyugat-dunántúli Lovasszövetség által rendezett területi bajnokság egy-egy döntő fordulójának színhelye lett. A megyei bajnokság fordulóit szintén itt rendezte a Veszprém Megyei Lovasszövetség. A fogathajtók bemutatója, majd versenye, a történelmi témájú haditornajáték és a lovasok tréfás vetélkedője (pl. a szalagtépés, székfoglalás stb.) tovább gazdagította a látványt. Az első fogatversenyt 1968-ban rendezték. Ekkor a környék termelőszövetkezeteinek kettes fogatai még a hagyományos parasztkocsikba fogatolva mérték össze erejüket. A bakon ülő hajtók árvalányhajas kalapja, lovaik befont sörénye magyaros hagyományt tükrözött. Összességében elmondható: a döbröntei lovasversenyek évről évre nagy közönségsiker mellett zajlottak, buzdítást, bátorítást adtak a versenyzőknek és különösen az első években botladozó pápai lovasoknak. Közülük később többen az országos megmérettetéseken is sikeresen szerepeltek.

109

Lovas hagyományok Pápateszéren Pápateszér a Bakony lábánál, a Kisbért Pápával összekötő útvonal mellett helyezkedik el. Az alacsony dombhátra települt, ezer lelket számláló falutól délre magasodnak a Bakony hegyei. A falu rangját nemcsak a híres vízimalmai és vásártartó joga, hanem a gazdálkodáshoz értő, szorgalmas parasztsága és híres állattenyésztő múltja is fémjelzi. Nem véletlen, hogy 1923-ban az országban elsőként, a pápateszéri kiskastélyban szerveződött téli gazdasági szakiskola. Pápateszéren a lótenyésztés is megállta a helyét. Számos gazdának volt a termelőszövetkezetesítés előtt gazdasági használatra és parádézásra is alkalmas fogata. A lótenyésztő gazdák és Gróf László, a későbbi csődörös kérésére, egy Győrfalvi nevű volt huszártiszt a jegyző engedélyével a második világháború után ménállomást alapítottak Pápateszéren.

110

Lékó Sándor

AZ UTOLSÓ LOVAS „MOHIKÁNOK” PÁPÁN A Pápa környéki lótenyésztést és lovassportot – sok egyéb áldásos cselekedete mellett – az Esterházy család alapozta meg a XVIII. század második felében. Mint azt H. Szabó Lajos egy évtizede megjelent monográﬁájában (Lovashagyományok Pápán és környékén) olvashatjuk, az Esterházyak Pápa melletti igali ménese lett az alapja az 1885-ben alapított devecseri angol félvér ménesüknek, ahol magasfélvér hátaslovakat, továbbá tenyészméneket neveltek. Manapság egyedül a harmincöt éves múltra visszatekintő Pápai Lovas Club – talán az utolsó ilyen jellegű szervezet az országban – az, amely, ha tenyésztésben nem is, de sporteredményekben próbál méltó lenni a nagy elődökhöz.

A dicső múlt Az elmúlt, valamivel több mint egy évszázad alatt számos változást élt át a Pápa környéki lótenyésztés és lovassportélet. Ezen a helyen csak az idézett műből kiragadott példákkal tudjuk illusztrálni azt a fejlődést, amelynek egyik első állomása volt Batthyány Elemér gróf dákai angol telivér lótenyészetének megalapítása 1889-ben. A krónikák szerint a gróf lovaival számos díjat nyert országos és nemzetközi versenyeken. Ugyancsak az ő javaslatára indult el 1914 tavaszán az ország tizenhét városában – köztük Pápán is – a szervezett lóversenyzés és a lovaspóló. Az Esterházy- és Batthyány-ménesek jó hatással voltak a környékbeli uradalmakra, ahol az 1800-as évek vége felé számos, később híressé vált magánménes jött létre. Ugyancsak jótékony hatással volt a Pápa környéki lovaséletre a huszárság jelenléte (1874–1939). A kincstári lovak között ugyanis számos eredményes versenyző és lovaspólóra alkalmas egyed akadt az évtizedek során. A második világégést követően hamar fellendült a lótenyésztés Pápán, de ez a felvirágzás csak az ötvenes évekig tartott, amikor szinte parancsszóra irtották a nagy gonddal kitenyésztett egyedeket is a „gépesítés” jegyében. A téesztagoknak még a lótartást is megtiltották. Ugyanakkor a lósport is úri passziónak minősíttetett, vagyis megkongatták felette is a lélekharangot. Mint H. Szabó Lajos írja, a második világháború után csupán néhány lóversenyt rendeztek már Pápán, vendégegyüttesek részvételével. Az utolsót 1948-ban, a szabadságharc centenáriumi ünnepén láthatta a pápai közönség. A verseny szervezésében a Pápán állomásozó gépesített tüzéralakulat egykor lovas tüzér tisztjei és tiszthelyettesei segédkeztek.

111

Újjáéledt hagyományok Ilyen előzmények után nem csoda, hogy amint egy kis lehetőség is nyílt rá és lazult a diktatúra szorítása, újjáéledtek az „úri hagyományok”, és egyre többen kezdtek el lovagolni a városban és környékén. Termékeny talajra hullott a Pápai Mezőgazdasági Szakközépiskola ez irányú kezdeményezése is, amelynek kebelében előbb egy lovasszakosztály alakult (1967-ben), majd létrejött az önálló Pápai Lovas Club (1976). A klub ekkor 42 tagot számlált, amely még abban az évben 73-ra bővült. A megalakulást a Pápai Állami Gazdaság és számos környékbeli termelőszövetkezet is támogatta. A legújabbkori pápai lovasélet eseményeibe már Kocsis László, a klub elnöke és dr. Tóth András állatorvos, elnökségi tag engedett bepillantást olvasóinknak.

Dr. Tóth András ideje nagy részét a klub lovai mellett tölti

112

Egy verőfényes, kora őszi napon érkeztem a klub telephelyére, az istállókkal, nyári állásokkal, verseny- és gyakorlópályákkal, valamint karámokkal tűzdelt városszéli területre. Legelőször dr. Tóth Andrásba botlottam, aki elmondta, hogy Kocsis Lászlóra még várni kell, de addig is szívesen beszélget velem a klub történetéről. Egy parányi irodában ültünk le, de alig váltottunk pár szót, megérkezett az elnök, így már „háromszögben” tudtuk folytatni a visszaemlékezést az elmúlt nagy időkre. Mert igenis volt időszak, amikor Pápára ﬁgyelt az ország, s időnként a nemzetközi lovasközvélemény is, amikor egy-egy ifjú reménység beváltotta a hozzá fűzött reményeket. De ne vágjunk a dolgok elébe.

Példák az aranykönyvből Dr. Tóth András meglehetősen kanyargós úton került (vissza) a lovagláshoz. Még általános iskolás volt, amikor lovagolgatni kezdett a klubban, és éppen versenyzői jövőjét alapozhatta volna meg, amikor elvégezvén a gimnáziumot, elkerült Pápáról. A lovaglóélet közeléből azonban szerencsére nem, mert egyetemistaként a galopp-pályára járt tréninglovaskodni. Az Állatorvostudományi Egyetem elvégzése után egy időre úgy tűnt, végleg szakít a lovaglással. A pályakezdés nehézségei és állandó elfoglaltsága a Pápai Húskombinát sertéstelepén mind ezt vetítették előre. Egy szerencsétlen baleset azonban életében szerencsés fordulatot hozott. Egy lószállító karambolozott, és sürgősen állatorvosra volt szükség. – Felhívott Laci – mármint a jelenlegi klubelnök –, hogy sürgősen szüksége lenne rám. Jöttem, segítettem, és már közel húsz éve vagyok a klub elnökségi tagja – mondja Tóth András a legnagyobb természetességgel.

Kocsis László klubelnök, többszörös bajnok vállát sok gond nyomja

113

Kocsis Lászlónak ebből az időből legjobban a military versenyzés indulásának nehézségei maradtak meg. Valahogy ez az „úri passzió” bélyeg nagyon rajtaragadt ezen a sportágon, és a hetvenes évek elején a Magyar Lovas Szövetség sem ismerte el önálló sportágként. Márpedig Pápán ebben a katonai gyökerekkel rendelkező sportágban látták a jövőt, s ez a nézetük később helyesnek is bizonyult. A nyolcvanas évektől kezdve, amikor már szabad volt militaryzni, számos országos bajnok került ki Pápáról, nem beszélve a megszámlálhatatlan ezüst- és bronzéremről, amelyet ugyancsak országos versenyeken szereztek a klub versenyzői. Közülük is kiemelkedett Bőhm Róbert és Győr Gábor, akik 1992-ben az ifjúsági military válogatott keret tagjai lettek, illetve Győr 1998-ban felnőtt országos bajnokságot is nyert. De ne feledkezzünk meg egyik jelenlegi beszélgetőpartneremről, Kocsis Lászlóról sem, aki ugyan nem dicsekvő fajta, de – mint a dokumentumok tanúsítják – egykor igen eredményes díjugrató versenyző volt, több országos (egyéni és csapat) bajnoki cím birtokosa. Ezek azonban csak kiragadott példák a klub aranykönyvéből, amelyet az elmúlt három évtized szinte bármelyik oldalán felnyitva, elismerésre méltó teljesítményekkel találkozunk. Ismét H. Szabó Lajost híva segítségül, néhány további eredmény: Bőhm Géza a Nagyvázsonyi lovasjátékokon a legjobb hajtó… csapatbajnokságot nyert a Kocsis László–Kovács Imre–Bódi Zoltán–Németh László összetételű csapat, a díjugratás bajnoka Kocsis László lett (1975)…, a Rádiháza, Nagyvázsony és Pápa helyszínen megtartott területi bajnokságon a pápai a legeredményesebb lovasklub, annak ellenére, hogy versenylovuk csupán tíz, abból is 2 db kezdő ló, 8 db túraló és 10 db csikó a további állomány (1976)…, Hancsics Tamást és Boldizsár Józsefet, később Kirschner Tamást az Országos Military Szakbizottság a magyar ifjúsági military válogatott keret tagjainak sorába jelölte (1982)…, Rádiházán júliusban, az ifjúsági military versenyen Boldizsár József második, majd októberben Debrecenben az első lett (1984)…, Neumarkt városában nemzetközi military versenyen Bőhm Róbert győzött Titulus nevű lován (1991)…, Wiendorfban nemzetközi military versenyen Győr Gábor a harmadik helyen végzett Hűhó nevű lova nyergében, míg Bőhm Róbert Hannibállal ötödik lett… és folytathatnánk a sort egészen Tóth Katáig, aki 2000-ben vett részt az ifjúsági Európa-bajnokságon.

A válogatott kebelében A klublétszám a hetvenes évek végére érte el a maximumát, akkoriban több mint százan gondolták úgy, hogy ez a lovaglás legjobb módja. Közben az idegenforgalom is egyre erősödött, és szép bevételeket hozott a klubnak. Tulajdonképpen ez vezetett az önállósodáshoz is, mivel a mezőgazdasági szakközépiskola az IBUSZ-szal való jó kapcsolat eredményeként – na meg a ﬁzikai munkától sem visszariadó klubtagság áldozatvállalásának köszönhetően – épülhetett meg 1986 nyarán egy új istálló is szociális és kisegítő helyiségekkel, valamint egy tárgyalóterem. Ebben az évben felújították a lovasfelszereléseket, és számos új eszközt – nyerget, kantárt, kabátot, kobakot – is beszereztek.

114

Mára a klub szolgáltatásai ugyancsak visszaszorultak, de nem tűntek el teljesen – tudom meg Kocsis Lászlótól, aki élversenyzőként, alelnökként, majd elnökként a régi idők egyik nagy tanúja, és – dr. Tóth Andrással együtt – a jelen formálója is egyben. – Amíg a klub versenyeztetett, ﬁnanszírozott mindent, de ma már ez – a jelenlegi, szinte jelképes tagdíjak mellett – nem lehetséges. Persze, amiben lehet, segítünk, beﬁzetjük a licencdíjat, segítünk a lovak szállításában, de ez után már minden versenyzőnek saját magának kell vállalnia a versenyzéssel felmerülő költségeket – mondja Kocsis László, aki a Megyei Lovas Szövetség elnöke is egyben. – Tudunk azonban segíteni a felkészülésben, ezért tartjuk fenn az akadálypályát, az edzőpályákat, fenntartjuk ezt a telepet, és erőnkhöz mérten versenyeket is rendezünk. Érdekelne, folyik-e tenyésztőmunka az egykori tangazdaságban. – Tenyésztéssel nem igazán foglalkozunk, én inkább szaporításnak nevezném – folytatja Kocsis László. – Főleg magyar félvér sportlovaink vannak és – a military miatt – angol telivérek, de ma már jelen vannak a holland és holsteini vonalak is. Ez utóbbiak utódai most két és fél évesek, de máris látszik, hogy érdemes volt „kísérletezni” velük. A pápaiak nem járnak külön utakon, ami a nemzetközi megmérettetéseket jelenti, az általában a magyar lovasválogatott kereteiben történik. Így azonban – hála tehetséges lovasaiknak – gyakran szerepelnek nemzetközi versenyeken, Ausztriában, Romániában, Csehországban és Németországban. Kijutottak az idei felnőtt Európa-bajnokságra is, azonban Írország nagyon messze van…

115

116

Az idén nem sok fű nőtt a legelőkön Pápán sem

Népszerű lovasbálok Abban dr. Tóth András és Kocsis László is egyetért, hogy az utánpótlás szempontjából Pápa nincs túl kedvező helyzetben. Mire beérne egy versenyző vagy egyetemre megy, vagy más okból hagyja el Pápát. Nem beszélve az állatok iránt tapasztalható általános érdektelenségről. – Azoknak a gyerekeknek, akik megengedhetnék maguknak, hogy ezt az átlagosnál költségesebb sportot űzzék, nemigen fűlik a foguk a lovagláshoz. De nemcsak Magyarországra jellemző ez, a külföldieknél is megfigyelhető, hogy a fiatalabb korosztály nem igazán érdeklődik a lovaglás iránt – kesereg Kocsis László, akit kemény érvágásként ért az utóbbi 1-2 év visszaesett idegenforgalma. Ő ugyanis jelenleg saját tulajdonaként tartja a klub lovait úgy, hogy bérleti díjat fizet a telep használatáért. (Ha a szerződés megszűnik, neki az eredetileg átvett darabszámú, korú stb. lovat kell visszaszolgáltatnia.) Ez a lovasklub legjelentősebb bevétele manapság, nélküle valószínűleg megszűnne az élet a telepen. Szerencsére vannak egyéb bevételek is. Az említett szerény tagdíj mellett szépen hoz a konyhára az évenként, a szakmunkásképző aulájában – talán már csaknem másfél tucat alkalommal – megrendezett lovasbál is, ahol a városi (és távolabbról, Győrből, Nagyvázsonyból, Szombathelyről idelátogató) polgárság általában négy-ötszáz fővel képviselteti magát. – Minden sportnak problémája van az utánpótlással – tér vissza az ifjúsági problémához dr. Tóth András, a military válogatott egykori állatorvosa. – Télen ugye hideg van, szombaton is ki kell jönni, és nemcsak lovagolni kell, de a lovat ápolni, az istállót takarítani is, szóval a lovaglás macerás dolog. Megint visszatérünk oda, hogy ez csak az urak, pontosabban néhány kiváltságos 117

sportja lesz vagy inkább lenne, hogy ha éppen azok, akik kényelmes körülmények között élnek, vállalnák a szükségszerű kényelmetlenségeket. A fogyatkozó létszámot azonban mindenképpen igyekszik megtartani a klubvezetés. Ezért szerveznek közös rendezvényeket, túralovaglásokat, és ezért fáradoznak a versenyzők felkészítésével is. Tulajdonképpen ezt célozza az együttműködés a helyi szakmunkásképző lótenyésztő szakával is, ahonnan rendszeresen érkezik egy tucatnyi leendő szakember – ha nem is a majdani virtuóz lovastudás ígéretével.

A verseny az éltető erő A Pápai Lovas Club azért még rendelkezik bizonyos kisugárzással, hatással a környék lovaséletére. A két szimpatikus szakember egymás szavába vágva említi az elmúlt évek lovaskalandjait. Részvételt ﬁlmforgatásokon (Napóleon, Hídember, Sacra Korona), a középkori fegyveres lovasbemutatókat, a részvételeket önkormányzatok által szervezett falunapokon, búcsúkon, egyéb rendezvényeken, amelyekből egy évre húsz-huszonöt is esett a „múlt rendszerben”. Ezek nemcsak pénzt hoztak, de klubprogramnak sem voltak az utolsók. – Az utóbbi két évben ez is jelentősen visszaesett, elfogyott az önkormányzatok pénze – kesereg Kocsis László. – Ehhez jön hozzá, hogy most már a külföldiek is egyre kevesebben jönnek, s ha jönnek, hozzák a saját lovukat. A turisztikai szövetség mostanában próbálkozik túralovagló utak kialakításával, de csakúgy, mint nyugaton, a földtulajdonosok részéről egyre nagyobb ellenszenv kíséri az ilyen próbálkozásokat.

Bőhm Szabolcs az idén Döbröntén megrendezett megyei döntőn Makk 7 nyergében

118

– A lovasélet visszaesését a szponzori támogatások csökkenésén keresztül is megérezzük. Pápán is többen megtehetnék, hogy támogatják a rendezvényeinket, erre azonban manapság nagyon kevesen hajlandók – színezi még sötétebbre a képet dr. Tóth András. Tegyük hozzá: a kilencvenes évek privatizációs törekvései is inkább ártottak, mint használtak a pápai lovassportnak, amely a nehézségek ellené- Dr. Tóth András lánya, Kata, szintén aktív re igyekszik magára találni. A pápaiak ugyanis az versenyző ( Jókora nyergében) idén négy versenyt is rendeztek: május 1-jén a B kategóriás díjugrató megyei bajnokságot, június 27–29-én egy military ob-fordulót a közeli attyapusztai pályán, július 18–20-án egy regionális fogathajtó bajnokságot, és szeptember 28án egy díjugrató megyei és meghívásos bajnokság döntőjét Döbröntén. Szóval nincs minden veszve a Pápai Lovas Clubnál sem, sőt, búcsúzóul Kocsis Lászlóból sikerül előcsalnom egy majdnem optimista mondatot is: – Volt azért már rosszabb is – mondja, és mintha mosolyognának mindig szigorú szemei.

119

Papócsi László

KERTESKŐ A Bábolna lótenyésztése és Veszprém megye kapcsolatának két fő szaka van. Az első amikor az 1789-ben alapított bábolnai ménes feladata szerint az ország lóállományát nemesítő országos fedezőmének tenyésztésbe állításával, tenyésztési koncepciójával hatott az országos és ezen belül Veszprém megye lótenyésztésére. Az 1962-ben kezdődő második szakasz Bábolna lótenyésztésében is jelentős állomás. A lótenyésztés átszervezése okán vállalati gazdálkodási formába helyezték és Bábolnához csatolták a dióspusztai, az apátipusztai, valamint a Veszprém megye területén lévő kerteskői és szépalmai méneseket. Ezzel Bábolna közvetlen kapcsolatba került Veszprém megyével és annak lótenyésztésével. Pápától légvonalban alig 30 kilométerre található, 1952-ben alapított, majd tíz év múlva a Bábolnai Mezőgazdasági Kombináthoz csatolt kerteskői ménes az angol telivér törzstenyészet fellegvára. A kerteskői birtokot Rainprecht Antal jószágkormányzó 1920-ban vásárolta a szentgáli nemesektől. Veszprém megye főispánja nyári rezidenciát rendezett be a birtokon. 1938-ban a tulajdonos panziót nyitott Kerteskőn, és hátaslovakat állított be. 1948-ban a birtok egy részét a földhözjutottak között szétosztották, a másik részét a Nagyesztergári Állami Gazdasághoz csatolták. 1950-ben a Kísérleti Állami Gazdaságok Igazgatóságához került. 1953-ban az óbányai angol telivér kancákat Kerteskőre helyezték. 1955-től – a többi méneshez hasonlóan – a kerteskőit is a Földművelésügyi Minisztérium Lótenyésztési Igazgatósága felügyelte, és továbbra is költségvetésből gazdálkodott. Istállóépítési programot dolgoztak ki, és rövid idő alatt megépítettek egy 57 boxos kancaistállót. 1962-ben a kerteskői ménest is vállalati gazdálkodásba vonták, és a területi tagoltság ellenére a Bábolnai Állami Gazdasághoz csatolták.

120

Papócsi László

HUNGARIKUMUNK: IMPERIÁL „Jó lovakat nevelni, Magyar Országnál különb nincs.” (Gróf Széchenyi István, Lovakrul)

A versenysikerek Imperiál 1960. február 14-én született. Az 1962. évi versenyévadban kétévesen hétszer indult és nyert. Budapesten négy, Prágában két és Bécsben egy versenyen győzött. A következő évben még rangosabb versenyeken szintén hét aranyérmet szerzett. Milleniumi-díj, a Magyar és Osztrák Derby, valamint a Szocialista Országok Nagydíja fémjelzi sikereinek fontos állomásait. Ezután világversenyeken is startolt: Washingtonban hetedik, Baden-Badenben nyolcadik helyen végzett. A külföldi sikersorozat 1964-ben ért véget hat aranyéremmel; köztük a hamburgi és a malmői nagyszerű győzelemmel. Büszkeségünk 25 hazai és külföldi versenyen indult, melyből húszat megnyert, kétszer volt helyezett.

Nagy örökítő Az 1964-es versenyévad befejezése után a fedezőmén először Dióspusztára, majd Apatipusztára, 1973-ban pedig Kerteskőre került. Nagy örökítő volt. Az Angliából érkező kancák javát a lófenoménhez osztották. Még 28 éves korában is fedezett. Hatására a ménes és az ország telivérállományának minősége, genetikai értéke sokat javult.

Tenyészeredmények 1965-től 1988-ig fedezett, 348 csikó született utána. 12 alkalommal nyerte el az apamén rangsorban az első helyet. Tíz derbinyerő utódot adott. Imperiál legkiemelkedőbb ivadéka Prince Ippi 1969-ben született pej mén, 549 810 DM-et nyert, legjelentősebb eredménye a Preis von Europa 1972-ben.

121

Az NSZK apamén-statisztikában hosszú évekig az első tíz között szerepelt. 1988-ban az NSZK Derbyt Hamburgban Prince Ippi csikója, Philippió nyerte. Imperiál ivadékai közül 17 mént állítottak tenyésztésbe. 29 éves elmúlt, amikor végelgyengülés jelei mutatkoztak nála, ezért megkímélve a hosszú szenvedéstől, egy injekció hatására 1989. október 26-án békésen kimúlt. Hozzá méltó jelképes temetéssel búcsúztatták Budapesten, majd a Kincsemhez hasonlóan csontvázát kipreparálták és a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban állították ki. Szívét Kerteskőn temették el. Imperiál két kiváló zsokéja, Németh Ferenc és Gelics Mihály lósportunk hatalmas értékei – hungarikumok. Németh Ferenc munkásságát 2011 februárjában postumusz gróf Széchenyi István-emlékéremmel, a legmagasabb lovaskitüntetéssel ismerték el.

122

NAGYVÁZSONY

Fábry Szabolcs

NAGYVÁZSONYI SOKADALMAK „Az együtt játszók közösséget alkotnak, becsülik, tisztelik egymást.” (Latinovits Zoltán)

Nagyvázsony egy sokszínű falu, sokféle emberrel, sokféle múlttal. Ki ide született, ki ide települt, ki ide költözött. Van, akinek őseit Zichy gróf telepíttette a faluba; van, akinek szülei, nagyszülei a téeszesítést követően kényszerültek a környék apróbb falvaiból Nagyvázsonyba; van, aki egy közeli vagy éppen az ország másik felén elterülő városból költözött a Balaton-felvidék lankái közé. Vannak német iparos családok leszármazottai, egykor volt magyar kisnemesek gazdálkodó utódai, sőt: a térség legjobb muzsikus cigányai közül is itt élnek néhányan. Zömében római katolikus, kisebb részben evangélikus gyökerekkel bíró családok és maroknyi református is él Nagyvázsonyban.

Átvészelni a sablonvilágot Egy ilyen településnek éppen sokszínűségében rejlenek küzdelmes nehézségei is, ám még inkább számos lehetősége, kitörési, megújulási lehetősége kínálkozik. Mert éppen a múlt, és a tradíció azok, amelyek képesek a sokféle ember között vidám harmóniát, önfeledt együttmunkálkodást és erőt adó közösséget teremteni. Ez a közösség minden egyéb fejlődés alapja is. Ezek a hagyományok azok, amelyek segítenek átvészelni a sablonvilágot, megtartani a gazdálkodás, a falusi élet, a tisztes iparosság esélyeit azokra az időkre, amikor mindezek újra méltó helyükre kerülnek egy barátságosabb világban. Ibsen mondása örökbecsű: „Életöröm és munkakedv – a kettő voltaképpen egy”. Hagyományaink újrateremtésre, újraszervezésre szorulnak. Nagyvázsony sokszínűségéből fakadóan sok-

123

féle forráshoz nyúlhat vissza, amely források már-már elapadni látszottak, de kitartó munkával újra bőséggel ontják tiszta vizüket. Az egyházi év ritmusát követve négy hagyomány él a faluban: Adventi örömök – élő betlehem ünnepe, a Szent György-napi és a Szent Mihály-napi marha(nagy)hajtás ünnepét és egy modernkori, de már hagyománnyal teli ünnepséget, a VölgyTornác-programokat. A lovak fontos szerepet kapnak ünnepeinken.

Adventi örömök – élő betlehem 2006 adventjében a saját, szabadtéri betlehemünket állítottuk fel a falu központjában. De legyen ez más, legyen ez különleges építmény – vallottuk. Mivel az állattartás mai napig meghatározó Nagyvázsonyban, azt találtuk ki, hogy a nagyvázsonyi betlehemet népesítsék be hús-vér jószágok. Főként a fiatal asszonyok, kismamák és a nyugdíjasklub tagjai álltak a kezdeményezés élére. A helyi baba-mama kör tagjai Somogyi Imre és felesége életnagyságú szalmabáb figuráit felöltöztették s beállították azt az önkormányzat fizikai dolgozói által barkácsolt méretes betlehembe, amely hamar istálló is lett egyben. A betlehem mellé felállított színpadra aztán szép sorban jöttek a falu emberi értékei: közösségek, intézmények készültek karácsonyi műsorokkal, a szépszámú vendégsereg pedig jó hangulatban várta hétről hétre az újabb műsort, és szürcsölte forralt borát, forró teáját. A következő években a térségből is hívtak hagyományőrzőket, sőt: egy év múlva már adventi dalos találkozó keretében adtak randevút egymásnak a pannon térség dalkörei, kórusai is. Mára az ünnep négy hétvégén át tart, az utolsó héten pedig majd minden nap van program, esemény, kézműves nap, kalácssütés, de a betlehem mellett gyűlnek a helyi Mikulás-gyár adománycsomagjai is.

Marha(nagy)hajtás Szent György- és Szent Mihály-napon Egykor a békésen bandukoló jószágok falun valahogy nem csak a nap végét, hanem a biztos megélhetést vagy kiegészítő jövedelmet, az önálló gazdaság létét is jelentették. Önbecsülést, tartást férﬁembernek, iskolán kívüli tanulást gyermeknek és élelmet a ház asszonyának. Innen ered a marha(nagy)hajtás ünnepének gondolata és mára már hagyománya is. Hála Istennek, Nagyvázsonyban vannak gazdák, fogatos lovak, sőt: van csorda (naponta jár ki és haza) és gulya is (egész évben őszig a legelőn tartózkodik). Az első ünnepségen a többség egy domboldalról, távolról ﬁgyelte az erre az alkalomra ünneplőbe öltözött szarvasmarhatartók felvonulását jószágaikkal, a vásári forgatagot, amelyre szép számmal érkeztek vendégek, de inkább a városi népek. Aztán 2009 őszén csak a faluból mintegy nyolcszázan szorgoskodtak a rendezvényen – nem nézelődtek, hanem valamit hozzátettek az egész napos rendezvényhez. Szent György napja (április 24.) hagyományosan a jószágkihajtás napja, Szent Mihály-nap (szeptember 29.) pedig a csorda utolsó hazahajtásának napja. 124

E köré a hagyomány köré szerveződik e két nap. A tavaszi alkalmon a pálos romoknál szentmisével és jószágáldással kezdődik a nap. A tavaszi esemény bevezetője az ún. Médiafogat, ahol a sajtóvendégeknek mutatjuk be a község értékeit – természetesen némi szakmai programmal, ﬁnomsággal és fogatos körutazással. Az őszi ünnep a szüreti mulatsággal egybekötve a hazaterelés köré szervezett hagyomány, amelyet lovas fogatos gazdák felvonulása egészít ki. A lovasok fogatversenyt és bemutatót tartanak, legújabban pedig a krumplitermelők is önálló versenyeket szerveznek a nap keretében (tócsnisütő verseny, krumplikiállítás stb.). A rendezvények aktív közreműködői és látványosságai is a még élő kismesterségek helyi képviselői: kovácsmester, kenyérsütők, csipkések, kosarasok, csuhékészítők, borászok. Évről évre megjelennek a turistabuszok, amelyek kifejezetten e nap kedvéért látogatnak el hozzánk.

VölgyTornác: HumorVár – DumaVölgy Ez az ünnepség két modernkori hagyományra támaszkodik. Az egyik a község évtizedeken át államilag ﬁnanszírozott lovas napjai; a másik a térségben megszületett immáron húszéves Művészetek Völgye rendezvénye, hagyománya. A lovas napoknak, a lovas katonai hagyományoknak újjáteremtése lassú és pénzigényes folyamat. A Művészetek Völgyéhez való kapcsolódás viszont kézzel fogható lehetősége Nagyvázsonynak is, még akkor is, ha bizonytalan e rendezvény jövője. Mindenképpen egyedi és sajátos értékekkel jelennek itt meg, amely egyben alkalmas arra is, hogy önállóan megálljon a lábán. 2007-ben lettek a Völgy Tornáca. Ettől az évtől kezdve van jelen újra a faluban a hadkultúra, a honvéd hagyományőrzők és a huszár hagyományőrzők, valamint helyi, környékbeli lovasok jóvoltából. Az új arculat azonban a vidámság, a humor megjelenése, amely tíz napon át kínál esténként 1000-1500 nézőnek önfeledt szórakozást. Exkluzív partneri megállapodást kötöttek a Dumaszínházzal, amely a hazai stand up műfaj legnépszerűbb képviselőit, humoristáit vonultatja fel a vár melletti színpadon. A jókedv, a minőségi humor alapfeltétele annak az életörömnek, amelyről Ibsen kijelenti, hogy az együtt jár a munkakedvvel. Természetesen ezen az ünnepségsorozaton is fellépnek helyi és a térségbeli alkotók, kézművesek, vásárosok, művészeti közösségek, zenekarok, valamint szép számmal látogatják a vendégek ugyanennek a körnek kiállításait a kisiskola épületében. Az ünnep különlegessége a napján tartott zenés éjszakai Boldog Özséb-áhítat, amely zárása is egyben a húsznapos rendezvénynek az Özséb alapította pálos szerzetesrend kolostorromjánál.

Lovas farsang Szót kell ejteni egyéb évközi hagyományokról, köztük a nagyvázsonyi lovas farsangi felvonulásról.

125

Az őszi Kinizsi-nap keretében a vár legjelentősebb urára, Kinizsi Pálra emlékeznek; a Szent Márton-napi világítás pedig a jótékony püspök emlékét idézi fel. A magyar falunak – benne Nagyvázsonynak – jövője van. A szó ősi, nemes és hagyományos értelmében fejlődni fog, mert fejlődésre ítéltetett. Ünnepeink, hagyományaink közösséget teremtenek, ahogy magukban hordozzák az életörömöt és a munkakedvet is.

Jó tudni Szent György napja Sárkányölő Szent György ünnepe (április 24.), aki évszázadokon át a lovagok, lovas katonák, fegyverkovácsok, szíjjártók, vándorlegények és utóbb a cserkészek patrónusa volt. Legendája szerint legyőzi a sárkányt, és kiszabadítja fogságából a királylányt. Az igazi tavasz kezdetét a néphagyomány e naptól számítja. Továbbélése mutatható ki a hazai állattartás szokásaiban is. Az állatok Szent György-napi első kihajtásához számos hiedelem és szokás fűződött, amellyel az állatok egészségét, szaporaságát, tejhozamát igyekeztek előidézni. Ehhez a naphoz kapcsolódik az ún. Szent György-napi kilövés. Ez a lányokat, legényeket összepárosító, illetve a hibákat kiéneklő szokás. A legények kikiabálták, „kilőtték” a lányok és asszonyok hibáit. Szent György napját a néphit alkalmasnak tartotta a földbe rejtett kincs keresésére.

Szent Mihály napja Szent Mihály arkangyal ünnepe (szeptember 29.), a hagyomány szerint ő a túlvilágra költöző lélek kísérőtársa, bírája. E nappal kezdődik az ún. kisfarsang ideje, a lakodalmazások őszi időszaka, ami Katalin napjáig (november 25.) tart. Szent Mihály napja a gazdasági év fordulója. Ezután kezdték a kukoricát törni. A Szent György-napkor legelőre hajtott állatokat ilyenkor hajtották haza. Ez a nap a pásztorok elszámoltatásának, szegődtetésének időpontja is volt. A cselédfogadás egyik időpontja. A Szent Mihály-napi cselédfogadásról szól az alábbi csallóközi ének szövege: Mikor a szógát fogadják, Öcsémuramnak szólítják, De amikor már megkapták, Csak főtt krumplival táplálják. Marczeli B. 1985:50. Sokféle, időjárással kapcsolatos szólás, közmondás ismeretes Szent Mihály-napra vonatkozóan.

126

Wagenhofferné Magyar Ágnes

LOVASSPORT NAGYVÁZSONYBAN A ’60AS ÉVEKTŐL NAPJAINKIG Az 1960-as évek elején Zákonyi Ferencet nevezték ki a Veszprémi Idegenforgalmi Hivatal vezetőjének. Úgy látta: Nagyvázsonyban érdemes lenne idegenforgalmi lovasközpontot kialakítani. A gondolatot tett követte: a lovasember a keszthelyi akadémiáról hat lovat hozatott és ezzel indította a Zichy-kastélyban a bérlovardát. Hivatalosan a Nagyvázsonyi Lovasiskola 1963-ban alakult, az Idegenforgalmi Hivatal fennhatósága alatt. Vezetője Yby Sándor. Az első feladatai között egy ifjúsági csapatot szervezett, melynek tagjai: Pető István, Burucs Balázs , Fehér Péter. A felnőtt lovasok között versenyezett Jobbágyi József. A ﬁatalok 1964-ben kezdtek versenyezni, ám jelentősebb eredményt csak két évvel később a Nagyvázsonyi lovasjátékokon érték el ahol a Kinizsi-kupát Pető István nyerte Baba nevű arab kancájával. Az 1966-os lovasjátékokat Haranghy Miklós szervezte, és ő jelent meg Mátyás király szerepében is; Kinizsi Pált Hathalmi Sándor, a rádiházi ménes vezetője alakította. A Nagyvázsonyi lovasjátékok ezekben az időkben – és majdnem 30 éven át – országos méretű rendezvénysorozat volt. Magyarország minden részéről – Hortobágyról, Debrecenből, Budapestről, Szombathelyről, Mezőhegyesről – is jöttek a lovasok, nem ritkán száznál több lóval. Sokan emlékezhetnek még a lovas napok fantasztikus hangulatára, a mezőhegyesi és a debreceni nóniusz, valamint a szilvásváradi lipicai ötös fogatra. Itt volt – sok lovas kiválóság között – Ejuri Orsolya, Egri Zoltán, Tibor István, Endrődi László. A díjlovagló bemutatón Tóth István, Hársvölgyi József és Magyar Ágnes. 1966-ban került Nagyvázsonyba a lovasiskolához Jobbágyi József. A lovasiskola éléről ebben az évben távozott Iby Sándor, és helyére a Ludovikát végzett Monspart Gábort nevezték ki. Monspart a nagyvázsonyi lovassport meghatározó személyisége már az akadémián bekapcsolódott az öttusasportba. 1932-ben került Örkénytáborba. A tanárképző elvégzése után a 3. sz. Nádasdy-huszárezredbe vonult be. Ebben az időben vett részt rendszeresen országos ugró és military számokban. Háború után 1951-ben koholt vádakkal nyolc évre elítélték, majd 1954-ben szabadult. Rehabilitálták, visszakapta rangját, ezredessé léptették elő. Az 1967-ben Nagyvázsonyba érkezett Monspart ﬁgyelme elsősorban a military felé fordult. A sportág újra feltámasztásában a kiváló mesternek döntő szerepe volt. Munkája nyomán a nagyvázsonyi militarysok rövidesen az élvonalba kerültek. A müncheni olimpia felkészítő edzéseiben is tevékenyen részt vett, ám a sportvezetőség, személyét mellőzve végül csak az általa előkészített lovakat vette igénybe. 127

Az 1967-es military év jó eredményeket hozott: Kronstei Pál területi iﬁ bajnok lett, Szombathelyen. 1968-ban Léber József díjlovaglásban, Burucs Balázs díjugratásban nyert területi bajnokságot. 1969-ben folytatódott a sikeres sorozat. A vázsonyiak, Léber, Schall, Burucs, Vincze együttese rangos versenyt nyert. A Savaria-kupán Jobbágyi József első. 1972-ben az országos military csapatversenyt a Léber, Schall, Burucs, Jobbágyi összetételű csapat nyerte. Ez az együttes nyerte Döbröntén a területi díjugrató bajnokságot is. Monspart helyére 1972-ben rövid időre Stipsics István került. A lovasiskolát a kelebiai tsz-től három évvel később az Ócsai Vörös Október Tsz átvette. Ekkor került ide Bábolnáról Demjanovics Endre agrármérnök, díjugrató versenyző. A lovasiskola fő feladata a belovaglás és lóeladás volt, ám közben a sportsikerek is folytatódtak. A ﬁatalokkal kiegészült csapat az országos díjugrató versenyen is eredményesen szerepelt, Végh József, Burucs Balázs, Pap Ferenc, Dékány Imre neve fémjelzi a sikereket. A militaryban Cseresznyés László kiemelkedő eredményeket ért el: négy éven át volt felnőtt magyar bajnok. A moszkvai olimpián egyéniben 17. lett, csapatban pedig negyedik helyen végeztek. A Nagyvázsonyi Lovasiskola a fogatsportba 1979-ben kapcsolódott be. Jobbágyi József ült bakra, edzője Töpler István, segédhajtója Holczer József volt. 1982-ben az Idegenforgalmi Hivatal visszavette a lovasiskolát, Balaton Sportegyesület Lovasszakosztály néven 1983-ban alakult meg. Szakosztályelnöke dr. Horváth Balázs, fáradtságot nem ismerve, nagy ambícióval segítette a lovasokat – írta róla Jobbágyi József. Az 1985-ös évtől felnőtt kategóriában Végh József versenyezett. A lovasnapokon rendezett Kinizsi-kupán második lett. Az ifjúsági kategóriában Egyed Sándor, ifj. Jobbágyi József szerepelt: megnyerte az országos bajnokságot. A legeredményesebb nagyvázsonyi ifjúsági és junior militarys versenyző volt; Európában több rangos versenyen vett rész. 1986-ban Walldorfban Lamurrel, 1987-ben Rómában Irnokkal 18. helyezést ért el. 1990-ben Angliában a junior Eb-re jutott ki. 1994-95-ben a saját lovával, a telivér Appolóniával nyerte az országos ifjúsági military bajnokságot. A versenyzést 1996-ban fejezte be. A Nagyvázsonyi Lovasiskola közel harminchat éves történetének egyik legszomorúbb éve 1997 volt. A csupaszív, szerény, mindig segítőkész, szakmában méltán elismert, ám mára kicsit elfelejtett igazi lovasember Jobbágyi József elvesztése. A Zichy-kastély reprivatizációja után a lovasiskola feloszlott, a lovakat, a felszereléseket értékesítették. 1987-1995-ig – iskolai testnevelés keretén belül – kaptam lehetőséget a lovasoktatásra. Ezeket a foglalkozásokat a melegebb őszi és tavaszi hónapokban a kastélyparkban heti két órában rendeztük. Az Árkádia és a Rió nevű lovon alkalmanként 20-25 tanuló sajátította el a lovaglás alapjait. Nagyon fontosnak tartottam – és tartom most is – a lovasok biztos ülését. Ezért a voltizsálásra, e lovastornára és a kengyel nélküli lovaglásra nagy súlyt fektettem. A mai napig hiszem, hogy jó ülést csak kengyel nélkül, teljes ellazulás után lehet elsajátítani. Ha egy gyereket megtanítunk

128

a helyes, korrekt ülésre, könnyű kézzel való lovaglásra, akkor már feladatunk egy részét teljesítettük. A jól végzett munka után simogatás és veregetés legyen természetes mozdulata a lovasnak. Kulturált viselkedés lóval, lovon és egymás közt. Ennek megtanítása a legnehezebb és múlhatatlanul fontos feladat. Nagyvázsony lovas élete – hisszük – nagy változások előtt áll. Ma 57 ló van a faluban. A Nagyvázsonyhoz tartozó Nemesleányfaluban lovasiskola működik Hockné Tillier Júlia vezetésével. Lovas terápiával Nagyvázsonyban évek óta Hajdú Judit foglalkozik. A Völgynapokon és a várban kosztümös bemutatókat láthat a közönség. Hock Ferencet, Farkas Gézát, Pálfy Bélát, Leitold Róbertet. Reméljük tervünk valóra válik, és az iskolánkban újból elkezdhetjük a gyerekek lovasoktatását.

129

Füssy Angéla

LOVAK ÉS LOVASOK A KINIZSIVÁR TÖVÉBEN Nagyvázsony nem csak földrajzi adottságai, de történelmi öröksége miatt is méltán a Balaton-felvidék egyik lovas központja. A Veszprém megyei település Postamúzeuma ma is őrzi az egykoron itt váltott postakocsilovak emlékét. Számos Európa-szerte ismert díjlovagló telepedett meg rövidebb-hosszabb időre Kinizsi falujában. Ennek köszönhető, hogy a lovas turizmus kialakulásának első éveiben, Nagyvázsonyban szerveztek először lovasjátékokat. Az évtizedeken át lovasok százait és turisták ezreit vonzó verseny és szemle a településen élő fiatal fiúkat, férfiakat örökre elkötelezte a lovak mellett. Legtöbben lovasok, díjlovasok, lovas oktatók vagy állatorvosok lettek. Bár Nagyvázsonyi lovasjátékokat évek óta nem tartottak a faluban. Magyar Imre itt letelepedett lánya, Wagenhofferné Magyar Ágnes és a nemesleányfalui Hock család is gondoskodik arról, hogy Nagyvázsony igazi lovas település maradjon, és megőrizzék az ősök hagyatékát. Nagyvázsony hírnevét ma is öregbítik a nemzetközi versenyeken kiválóan szereplő lovasok.

Nagyvázsonyi lovasjátékok Nagyvázsony lovas múltja egészen az 1800-as évekig visszavezethető. A Balaton-felvidéki falu ugyanis egykoron a postakocsilovakat váltó állomás volt. Az istálló épülete ma is látható a Kinizsi u. 63. szám alatt. Ez egészen 1862-ig működött, amikor is állandó postamesteri hivatal váltotta fel. Részben a postalovak emlékére, részben a Kinizsi-vár történelmi múltját idézendő rendezték meg első ízben 1963-ban az első Nagyvázsonyi lovasjátékokat, a Zichy-kastély udvarában. A 18. századi barokk kastély parkja évtizedeken át adott otthont a lovasok százait megyénkbe vonzó seregszemlének. A Zichy-kastély ma már magántulajdonban van. Évente egy-két rendezvényt tartanak itt, és az egykori lovasjátékokról már csak a lovasok beszélnek. A Zichy-kastély egykori lovardája viszont örökre beírta magát a történelembe. Az ünnepi lovasjátékokon minden évben megelevenedett a Kinizsi-vár története. A hivatalos versenyszámok mellett közel 200 lovas korabeli jelmezekben keltette életre a négyszáz évvel ezelőtti eseményeket. A lovagi torna és a törökökkel vívott harc előadott jelenete ezreket vonzott a térségbe.

Magyar örökség Nagyvázsonyban – Wagenhoﬀer Ági élete a lovakkal Így került Nagyvázsonyba a Spanyol Lovas Iskola életre hívójának, örökös díjlovagló bajnokunknak, Magyar Imrének lánya, Wagenhoﬀerné Magyar Ágnes. „1962-ben jöttünk először Nagyvázsonyba, résztvevőként a lovas napokra. Kislány voltam még akkor. Egy rangos ver130

131

senyre vagy lovas rendezvényre a világ végére is elmentünk volna. Annyira megragadott az egész környezet, a Balaton-felvidék szépsége, és persze Nagyvázsony pezsgő lovas élete, hogy később visszatértem, és itt telepedtem le” – meséli Wagenhoﬀerné Ági. Egész élete, életműve a lovakhoz kötődik. Felcseperedve kiváló lovasedző és díjlovagló versenybíró lett. Ági után tanítványai is sorra nyerték a hazai és nemzetközi díjlovagló versenyeket. Lovait Nagyvázsony mellett neveli, ahol lovagol. Napjainkban is azon fáradozik, hogy a település, melyet otthonának választott, újra igazi lovas paradicsom legyen. Aktívan részt vesz a környék díjlovagló versenyeinek szervezésében, számos lovas rendezvény, főszervezője. Nem hiába, a vér kötelez. Wagenhoﬀerné Magyar Ágnes a közelmúltban egy könyvet is megjelentetett száz éve született édesapja emlékére.

A vér kötelez – Magyar Imre története A nagypapa, Magyar Imre édesapja, törpebirtokosként nevelte kilenc gyermekét. Fiát mégis taníttatta, aki iskolái elvégzése után 1929-ben került a komáromi huszárokhoz. Tehetségére hamar felﬁgyeltek, ezért 1931-ban az örkénytábori Lovagló- és Hajtótanárképzö Iskolához vezényelték, amelyet kiváló eredménnyel végzett el. 1933. szeptember elsején itt alakult meg a magyarországi Spanyol Lovasiskola, ahová őt is beosztották, melynek megszűnéséig lovasa volt. Magyar Imre főidomárként olyan szintre emelte, fejlesztette tudását, hogy a legjobb bécsi idomárok elismerését is kiváltotta. Így vonult be a lovas történelembe. A negyvenes évektől már oktatta is a ﬁatal lovasokat. A spanyoliskolát a háború vihara elsodorta, lóállománya csaknem teljesen megsemmisült, lovasai szétszéledtek. Magyar Imre volt, aki a fogságból hazatérve újjá132

élesztette a magyar lovas életet és a hazai Spanyol Lovas Iskolát. Először Cegléden alakított lovas szakosztályt. Az 1948-as jubileumi versenyt közel húszezren tekintették meg. Magyar Imre egy személyben volt edző, versenyző, tanított és szervezett. Az ötvenes évek időszaka számos megpróbáltatás elé állította a lovasokat. Mivel a szocializmusban a lovaglást és lovas sportokat a gazdagok kiváltságának tekintették, kiváló lovas szakembereket szorítottak háttérbe. Sokan feladták hivatásukat, vagy külföldre menekültek. Magyar Imre végig kitartott hivatása, és a lovak szeretete mellett. 1949-től a jászberényi méntelepen dolgozott. 1953 nyarán már a díjlovagló válogatott keret tagja volt. 1957 és 1964 között nyolc alkalommal volt országos bajnok, eredményei alapján elnyerte a Magyar díjlovaglás örökös bajnoka címet. 1965-ben fejezte be a versenyzést, és edzőként dolgozott tovább a keszthelyi ATE lovasszakosztályában, nyugdíjba vonulásáig. 1974-ben halt meg, életével példát mutatva a jövő lovasnemzedékeinek. Munkáját versenyzőként, oktatóként és szervezőként lánya, Wagenhoﬀerné Magyar Ágnes folytatta és folytatja ma is. 133

A Hock család és a Nemesleányfalui Lovas Klub Nagyvázsony szintén kiemelkedő lovas központja, és a lovas élet szervezője a Nagyvázsonyi, azaz Nemesleányfalui Lovas Klub, mely számtalan verseny rendezőjeként és kiemelkedő lovas versenyzői révén lett híres. Ma is a lovasok egyik paradicsoma. Programjaik sorában a lovasoktatás, tereplovaglás, hetes lovaglás, csillagtúrák, kocsikázás és az őszi vadászlovaglás szerepel. A Hock Ferenc és családja által szervezett és vezetett Nagyvázsony-Leányfalui SE növendékei kiváló eredményeket produkálnak szerte az országban. A Hock Ferenc és neje, Hockné Tillier Júlia tulajdonában lévő sportegyesületnél főként gyerekeket képeznek, a 6-7 évesektől kezdve egészen a 14-16 éves ifi korosztályos fiatalokig. Utóbbiak közül a legtehetségesebb növendékek a közelmúltban bekerültek a díjlovagló országos döntőbe. A gyerekek maguk készítik fel a lovakat a versenyekre. Hockék szerint ugyanis ehhez a sporthoz hozzá tartozik a ló ápolása, edzése és idomítása is. „Az állattal való bánásmód nagyon komoly felelősséget ad a gyereknek. Lehet rajtuk látni, hogy mennyire elszántak, s mennyire szeretnék minél jobban űzni ezt a sportágat. Nagyon fontos, hogy a viadalokon egy összeszokott párost (ló és lovasa) lássanak a bírók. Ehhez rengeteg munkára van szükség a gyerekektől. Ezért a nejem irányításával pályaedzéseken és tereplovagláson vesznek részt” – vallja a családfő. A lovak szeretete szinte kódolva van a Hock család génjeibe. Már a gyerekeik is magukba szívták a lovas sport szeretetét, ami nem csoda, hiszen az aktívan versenyző édesapa és édesanya mellett, ők már lovak között nőttek fel. A tizenkét éves Hock Zsófinak már komoly eredményei vannak díjlovaglásban, fiatal kora ellenére a legeredményesebb, legrutinosabb versenyzője a klubnak. Első lovát, egy pónit kétévesen

134

kapta. Hétesztendős volt, amikor először indult díjlovagló versenyen, akkor már persze egy nagyobb pónin. Nyolcévesen Barbi nevű lován megnyerte a regionális döntőt. Zsóﬁ arról álmodik, hogy egy nap ő viszi majd tovább apja lovas iskoláját, és egy nap ő maga is országosan elismert díjlovas bajnok lesz. A Hock család legkisebb tagja, Luca még csak ötéves, de már most látszik, biztosan belőle is lovas lesz. Örömmel törődik a lovakkal, és egyre gyakrabban ül póni hátára.

Postakocsijárat Nagyvázsonytól Kislődig Hock Ferenc és a Nemesleányfalui Lovas Klub jóvoltából egy éve tavasztól őszig menetrend szerinti postakocsijárat közlekedik hétvégenként Nagyvázsony és Kislőd között. A postakocsijárat utasai nagyjából két óra alatt jutnak el az induló állomásról a végállomásra, eközben átszelik a Dél-Bakony erdőit. A 22 kilométeres táv felénél rövid pihenőt tart a postakocsi, ilyenkor zsíros kenyérrel, pogácsával, borral kínálják meg az utasokat. Alkalmanként bakonyi betyárnak öltözött ﬁatalok is „megtámadhatják” a kocsit. A turistacsalogató szolgáltatást nem titkoltan azzal a szándékkal hozták létre, hogy a Dél-Bakony két legkedveltebb idegenforgalmi központját – a Kinizsi-várat és a kislődi kalandparkot – összekapcsolják egymással. Az attrakcióval a környékbeliek egyúttal emléket is állítanak annak, hogy Nagyvázsonyban egészen 1970-ig működött a lovas postaszolgálat. A menetrend szerinti közlekedés azt is indokolttá tette, hogy mindkét végállomáson kialakítsanak egy-egy táblával jelzett megállót, ami Nagyvázsonyban stílszerűen a postamúzeum mellett kapott helyet. 135

Terápiás lovaglás és a Kengyel Alapítvány A veszprémi székhelyű Kengyel Alapítvány nagyvázsonyi telephelyén 1995 óta foglalkoznak sérült és ép gyermekek integrált lovagoltatásával. Munkájukat az különbözteti más terápiás lovas központoktól, hogy itt egyaránt foglalkoznak értelmi sérült, lelki sérült, mozgássérült és egészséges ﬁatalokkal. Az integrált oktatás jótékony hatása egészségügyi állapotuk javítása mellett a sérültek szocializálásának elősegítése, önmaguk elfogadása, és a másság elfogadására nevelés az ép gyermekek körében. Az alapítvány kuratóriumi elnöke, Hajdu Judit szerint a legfontosabb az egészséges, természetszerető szemlélet kialakítása a gyermekekben. Ennek során megtanítják nekik az állatokkal való kommunikálást, mely mentes az erőszaktól, a félelemtől, de óvatos, és tiszteletben tartja az állatot. Hajdu Judit maga is Nagyvázsonyban tanult meg lovagolni. Bár tanulmányait Budapesten folytatta, minden nyáron hazajárt a Nagyvázsonyi lovasjátékokra. „Amikor megláttam a Dobány utca 5. szám alatti parasztházat, tudtam, itt akarok gyermeklovardát nyitni – mondja. – 1985-ben költöztünk haza a családommal. Megvettük az első két lovat. 1988-ban pedig megszerveztük az első lovas táborunkat.” Akkor Judit még csak lovagoltatott, de mivel a tanított gyermekek között mindig akadt egy-egy sérült gyermek, egyre inkább érdeklődni kezdett a lovaglás gyógyító hatása, a terápiás lovaglás iránt. 1992-ben került a veszprémi állatkerthez, mint a Póni Klub vezetője. Amikor egy nap felkérték, hogy vállalja a veszprémi Kozmutza Flóra speciális fejlesztő szakiskola autista csoportjának lovagoltatását, pozitív értelemben megpecsételődött sorsa. A Kengyel Alapítvány 1995. március 16-án jött létre, a sérült és egészséges gyermekek integrált lovas oktatását célul kitűzve. Akkor, amikor a lovas terápia még egyáltalán nem volt elterjedt, elfogadott terápiás módszer Magyarországon. Az elmúlt tizenhat évben Hajdu Judit alapítványánál több mint kétezer gyermekkel foglalkoztak Nagyvázsonyban. A növendékeik kétharmada sérült. Ötven önkéntes segítővel több mint félszáz tábort szerveztek. A mindennapos lovagoltatás mellett Hajdu Judit a témában számtalan tudományos dolgozatot írt, terápiás tanfolyamot tartott, megalapította és azóta rendszeresen megszervezi sérültek és egészségesek integrált szereplésével a Kengyel-kupát, valamint az intergált speciális öttusát. Id. Jobbágyi József (1941–1997) • Zalaszentgróton született, a család gazdálkodott, lovaik voltak és korán kiderült, hogy Jóskának különös érzéke volt a lovakhoz. Közép- és főiskolai tanulmányait mezőgazdasági iskolákban folytatta Keszthelyen és Nagykanizsán. Életét meghatározta a lovakhoz való szenvedélyes kötődése. Az iskolai évek alatt is lovagolt, az iskolai gyakorlatát a nagyvázsonyi lovasiskolában végezte, majd itt is maradt. Meghatározó személyisége volt a nagyvázsonyi lovaséletnek. Szervezője és lebonyolítója volt a nagyvázsonyi lovas napoknak, lovasjátékoknak. Nevéhez fűződik a military versenyek megrendezése, a military pálya megépítése. Szerénysége, segítőkészsége legendás volt. Ha a megyéből vagy országból érkeztek a környékre vagy Vázsonyba lovasok, segítségére, jóindulatára mindig számíthattak. Nagyvázsonyba nősült, felesége Kronstei Erzsébet, ﬁa Dódi ( József ) és lánya Klaudia. Elhunytával nagy veszteség érte Nagyvázsony lovaséletét. 136

ifj. Jobbágyi József • 1969. augusztus 28-án Zircen születtem. Szüleim Nagyvázsonyban laktak, így én is ott nőttem föl. Édesapám a nagyvázsonyi lovasiskola vezetője volt. Otthon is mindig voltak lovaink, így a lovak szeretete már kiskoromban elkezdődött. Előbb ültem lovon, mint járni tudtam. Kilencéves koromban kezdtem el rendszeresen lovagolni futószár nélkül. Tizenkét évesen lehetett először versenyen indulnom. Ekkor indultam el Végh József lovával úttörő kategóriában Dombóváron. Itt második helyezést értem el. A következő versenyem Nagyvázsonyban, a lovasjátékokon volt Cseresznyés László olimpikon Andris nevű 137

lovával. Megnyertem az úttörő kategóriát. Ezek után voltak kisebb-nagyobb sikereim a területi versenyeken. 1985-ben vett nekem édesapám egy vágásra szánt kancát, az Apolliniát. Ezzel a lóval próbálkoztam meg először a military sporttal. Már ebben az évben ifjúsági magyar bajnok lettem. A következő évben sikerült megvédenem a bajnoki címemet. Ekkor figyeltek fel rám a Magyar Lovas Szövetségben. Az ifjúsági Európa-bajnokságra már kaptam egy állami mént, a Lamurt, amellyel Horváth Zoltán a moszkvai olimpián negyedik lett csapatban. Az ifjúsági Eb-n a legjobban szerepeltem a magyarok között, így a következő évben kaptam egy másik, fiatalabb állami mént. 1991-ben vele lettem ifjúsági military magyar bajnok. Szerepeltem kétszer Eb-n az ifjúsági csapattal és kétszer a junior csapattal. A sáripusztai ménesből került hozzám a Mámor nevű ló, amivel az 1992-es barcelonai olimpiára készültem, és ki is jutottam, de betegségem miatt nem startolhattam. (Idézet ifj. Jobbágyi József lovas életrajzából.) Ifj. Jobbágyi József díjugratásban és militaryban is a legsikeresebb nagyvázsonyi ifjúsági és junior versenyző volt. A fiatal tehetséges sportoló Európában több rangos versenyen vett részt. 1986, Walldorf, Lamur nevű lóval, 1987-ben Rómában egyéniben 18. hely Ironnal, 1988, Zanhover, (B) Gavallér nevű lovával, 1989-ben a cseh bajnoki cím Horoicében C kategóriában. Gavallér n. lóval, Eb. Aschesweg (D) Hannibál nevű lóval, 1990, Anglia, junior Európa-bajnokság. 1994–95-ben Appolónai nevű lovával militaryban ifjúsági magyar bajnok és országos bajnok. A versenyzést 1996-ban fejezte be a szerény fiatalember. Dr. Pető István (1950) állatorvos, tizenhat évesen a Baba nevű lovával nyerte meg a nagyvázsonyi lovasjátékokon megrendezendő kitartásos versenyt 180 cm-en. Császár Károly (1931–) a nagyvázsonyi patkolókovács-mester abban a házban született, amiben ma is él. Édesapja is kovács volt. Lószeretete, nyugalma legendás volt. Patkoláskor mindig figyelmesen, pontosan, türelmesen nézte a lovak lábát és nagy szorgalommal patkolta őket. A csendes mester szavai jó hatással voltak a legtüzesebb lovakra is. Meséit a régi időkről, szívesen hallgatták a lovak gazdáikkal együtt.

138

SÜMEG Lékó Sándor

VADÁSZLOVAGLÁS SÜMEGEN

Nyomkövetés lóval, borral, szépasszonyokkal Sok mindent lehet írni a vadászlovaglásról, de ami a félig-meddig, vagy egészen kívülállót először megragadja és érdekli, az valószínűleg nem a szabályok ismertetése, hanem az a „fíling”, az érzés, élmény és hangulat, ami a vadászlovaglásra készülődők körében szinte magával ragadja az embert. November közepén szerkesztőségünk munkatársait a vadregényes sümegi vár tövében látták vendégül az újra felfedezett, különleges szabadidős lovaglás hazai szerelmesei. Egy felhős, de szokatlanul enyhe novemberi napon Capári Róbert uram sümegi lovas tanyáján volt alkalmam elkapni a fentebb említett hangulat néhány erőteljes megnyilvánulását, a több mint száz résztvevő egyikeként. Magamat a díszes kompánia (erre még visszatérünk) megﬁgyelő tagjaihoz sorolom, akik valamivel többen voltak, mint a lovasok, és gumis kerekű lovas kocsikkal vagy terepjárókon követték az események folyását. Összetételüket tekintve kíváncsi szépasszonyok (barátnők, feleségek), gyerekek és óvatos férﬁszemélyek voltak. Az egybegyűlteket a kötelező barackpálinka előtt (után, közben) Somogyi Győző, Salföldön élő festőművész, a Balaton-felvidéki Radeczky Hagyományőrző Huszár Egyesület elnöke köszöntötte, ami már önmagában is sejteti a vadászlovaglásra egybegyűltek egy részének alapállását. A fentebb említett díszes jelző ugyanis ebben az esetben nem pejoratív érzelmi értékítélet, hanem igenis jelentős tartalommal rendelkezik. Az egybegyűltek egy része ugyanis különböző korokból származó huszáregyenruhában, mások kuruc vitéznek öltözve, megint mások ősi magyar öltözékben díszelegve hallgatták a köszöntő szavakat. Persze voltak itt klasszikus angol lovasok is, de nem kevés feltűnést keltettek a lengyel ulánusok, akik szintén korhű ruhákban feszítettek magyar ajkú társaik között. A köszöntő és Capári úr rövid szabályismertetője után bemutatkozott az országban egyedülálló, angol–francia trikolór kopókból álló, nyomkövető falka, amelynek csaholó négylábúi szemmel látható örömmel és fergeteges rohammal vették be a megszokott ketreces utánfutót,

139

ami a féktelen rohanás ígéretével a nyílt mezőre szállította őket. Ezután ki-ki lóra, kocsira kapott, és nekiindult a Sümeget övező erdős-rétes vidéknek. A klasszikus vadászlovaglás szabályait hosszan is ismertethetnénk, de ezúttal maradjunk a rövid változatnál. A vadászlovaglás, mint neve is jelzi, az egykori féktelen, nyeregben végrehajtott közös vadászatok szelídített változata. Mint ilyen, természetesen több száz éves múltra tekint vissza, s a tőlünk nyugatabbra eső államokban – elsősorban őshazájában, Angliában,

140

valamint Franciaországban, Ausztriában és Németországban – most éli, ki tudja hányadik reneszánszát. Ott, de Amerikában és a világ más részein is nemegyszer saját folyóirattal rendelkező klubok, társaságok űzik ezt a szabadidős sportot, de nálunk is egyre több kedvelője akad. Köszönhető ez demokratikus voltának, hiszen megfelelő tereplovas ismeretek birtokában bárki részt vehet rajta, akár saját, akár kölcsönzött ló nyergében. 141

Mindenki másképp csinálja „A falkavadászat a lósportnak az az ága, mely célkitűzést, mesteri lovaglást, lovasnevelő hatást, szabatos lóidomítást, lóismeretet, lószeretetet, lómegbecsülést, élvezetes időtöltést és komoly életfelfogást tekintve, az összes lovassport-foglalkozásokat messze túlszárnyalja. Úgyszólván egyedül való fokmérője a ló teljesítőképességének, de mindenképpen a legalkalmasabb eszköz edzettségének fokozására, és így közvetve testi erejének teljes kifejlesztésére, ésszerű és értékes felhasználására” – írja Waldbauer Henrik nyugalmazott honvéd huszár ezredes Falkavadászat című, 1939-ben kiadott könyvében. Ugyanitt ismerteti a falkanagy (a falkavadászatban meghonosodott angolos szóhasználat szerint a master) az egész vadászat megtervezőjének és vezetőjének feladatait, a kopókat irányító falkamestertől (huntsman) és az ostorosoktól (whiper, wipp) elvárt képességeket és tevékenységet. Nem véletlen, hogy a falkavadászatot vagy vadászlovaglást ismertető leírások több könyvet is megtöltenek, hiszen olyan tevékenységről van szó, amely nemcsak az űzött vad számára veszélyes üzem, de a vadűző rohanás (run) közben megkíván bizonyos szervezettséget és előrelátást. Angliában és Franciaországban még ma is dívik a vadászlovaglás eredeti, mondjuk így „véres” változata, amikor élő vadra – szarvasra, őzre, rókára, nyúlra – mennek a vadászok. A falka, a vadászat legmeghatározóbb eleme (a ló csak a második helyen áll!), kifejezetten erre a célra szakosodott ebekből, kisebb testű, többnyire nyúlra, rókára alkalmas, 30–50 cm-es marmagasságú beagle, harrier, vagy foxhund kutyákból, illetve nagyobbacskákból (akár 80 cm-es), staghoundokból áll, amelyekkel már szarvasra is lehet menni. A vadászlovaglás azonban eredetileg (és nyugatabbra még ma is) valóban egyetlen nagy rohanást (run) jelentett, a vad becserkészését és űzését mindaddig, amíg a falka – nyomában a lovasokkal – körül nem veszi a vadat, és csaholásával, fenyegető fellépésével sakkban nem tartja,

142

meg nem bénítja. A megbénítást szó szerint kell érteni, mert a vad (szarvas, őz, róka, nyúl) a fáradtságtól és a kutyák fenyegető közelségétől annyira besokkol, hogy szó szerint képtelen lesz megmozdulni. Ekkor lép elő a vadászat irányítója, a mester, aki késével ledöﬁ a zsákmányt. (Ha nem döfné le, az áldozat már akkor sem tudna szabadulni a végzetes sokkból.) A kutyák jól idomítottságára jellemző, hogy a foglyul ejtett vadat – adott esetben egy szarvast – mindaddig nem érintik ﬁzikailag, míg erre a mestertől engedélyt nem kapnak. Hogy akkor mi következik, azt nem részletezném, de maradjunk annyiban, hogy a szarvas (vagy medve) fejének levágása után – a többi az övék. Húsz perc múlva a szarvasnak szó szerint nyoma sem marad…

143

144

145

Ebéd a templomromnál Az újkori (magyar) változat már nem ennyire természetközeli, a sport űzése már a városi ember gyomrát sem viseli meg. Nálunk már több mint száz éve tilos élő vadra menni, vagy a vadat a végkimerülésbe, a pusztulásba hajszolni. A XIX. század második felében már kifejezetten a célra alkalmas, vadasparkokban tartott szarvasokat használtak falkavadászatokon. A lebonyolítást pontos szabálykönyv rögzíti. A vadat ezúttal nyomfektető (ánizsos teát csepegtető) lovas helyettesíti, a lovasok pedig egy előre megtervezett, akadályokkal tarkított pályán követik a kutyákat, de vannak „kutyamentes” pályaszakaszok is. Ez a vadászlovaglás falkászat, vagy vonszalékos vadászat változata. A vadászlovaglás az eligazítást követően jókor reggel kezdődik, és útvonala többnyire erdős-mezős terepen halad keresztül. Nálunk űzött, szelídített formájában előre megtervezetten, különböző természetesnek tűnő akadályokat, ugratókat is érint, izgalmasabbá téve a résztvevők számára a lovaglás élményét. A szervezők mindig gondoskodnak megfelelő pihenőhelyekről, ahol általában előre terített asztal várja a megfáradt lovasokat, és lehetőség van a falka szétszéledt tagjainak begyűjtésére is. Két „run” közötti pihenőben a vendéglátók frissítővel, pogácsával kedveskednek a résztvevőknek, de a legnagyobb élmény talán az ebéd a szabadban, amelyet ez alkalommal is egy igazi magyar népzenét játszó zenekar színesített és tett hangulatosabbá. A déli pihenő egy dombtetőn, a XIII. századból fennmaradt csonka templomtorony tövében nemcsak hangulatos volt, de szemlátomást is jólesett a lovaglásban megfáradt résztvevőknek. Capári úr segítői hét nyelven beszélő székelykáposztával, puha fehér kenyérrel és tüzes rizlinggel sarkallták újabb teljesítményre a kissé elpilledt, mégis egyre vidámabb társaságot. A közeli réten, az utánfutó biztonságában az ugyancsak szép teljesítményt nyújtó kopófalka várta a következő bevetést. Itt volt alkalmam néhány szót váltani Maciej Falkewiczcel, aki a lengyelországi Janów Podlaskiból érkezett, és egy galéria tulajdonosa. Természetesen lovai is vannak, összesen húsz darab, főleg shagya-arab fajtájúak. Lakóhelyén egy hatalmas, négyszáz lóból álló ménes is működik, és – ezek után nem csoda – bár hatvan fölött jár már, mindene a lovaglás. Elismerő pillantásomra csak annyit tesz hozzá mindehhez: egykori mestere még most, 83 éves korában is lovagol, de ő is „kölyöknek” tekinti magát 89 éves lovas barátjukhoz képest... Ugyancsak az ebédszünet kellemes színfoltja volt, amikor Somogyi Győző, a huszárhagyományok kiváló és elismert ápolója avatott be bennünket pihenőhelyünk egykori stratégiai jelentőségébe. Errefelé a gyepűs, csalitos vidéken ugyanis szabályos védelmi rendszert alakítottak ki őseink, ügyesen kihasználva a terepadottságokat, a bozótosokat, ingoványokat. Itt csak az juthatott át a Balatontól észak felé indulva, aki tökéletesen ismerte a vidéket. Amennyire megﬁgyelhettem, közben új barátságok is szövődtek a legelésző lovak szomszédságában, s mindehhez a langyos szellő járta lankás dombok látványa szolgálta a hangulati aláfestést. A bőséges ebéd ledolgozásában a délutáni futamok és poroszkálások segítettek, de kellett is a hely a továbbiak számára, hiszen a huszáregyesület egyik tagja éppen a vadászlovaglás koronájaként tervezte esküvőjét – nem kell ecsetelni, micsoda hangulati körítéssel. De ez már egy másik történet. 146

Jó tudni „Ősidőktől fogva, amióta a kutya az emberhez szokott, a vadászataiban is részt vesz. A falkavadászat a kutya természetéből fakadó vadászati mód; némi túlzással azt lehet állítani, hogy a kutya tanította meg az embert a falkavadászatra. A több nyelvben meghonosodott parforce (parforsz) nem árulja el a vadászati mód lényegét, amit Pák Dienes 1829-ben így fogalmazott meg: erőszakolt, azaz kutyákkal lóháton űzés által gyakorolt vadászat.” (Walleshausen Gyula: Erzsébet királyné és falkavadászatai) A vadászlovaglás ősének tekinthető honfoglaló eleink mindennapi konyhavadászata is, ami falkavadászat volt a maga nemében, csak nem így hívták. A császári és királyi felség, Ferenc József és felesége, Erzsébet királyné is kedvelte a falkával lóhátról végrehajtott szarvas-, róka- és nyúlvadászatokat. Mint az egyik korabeli beszámoló írja, előfordult, hogy ilyen vadászat alkalmából a király is pórul járt. A nyáron szelíden csörgedező Rákos-patak az egyik őszre 5-6 méter mély folyammá változott, de ezt csak az utolsó pillanatban lehetett észrevenni. „Jól tudta ezt Freyer Emil, Erzsébet istállójának igazgatója, de Ferenc Józsefet már nem tudta visszatartani” – írja könyvében Walleshausen Gyula. „A király nekiugratott, de nem érte el a túlsó partot, s a nyomában vágtató Freyer is kénytelen volt a vízbe ugratni. Nem tehette, hogy a száraz partról nézi, hogyan kászálódik ki a király az iszapos vízből…” Betiltanák Nagy-Britanniában a rókavadászatot – adta hírül a DPA hírügynökség július közepén. A brit alsóház ugyanis elfogadta a hagyományos hajtóvadászatot betiltó jogszabályt. A vitatott törvénytervezetet 317 igen és 145 nem szavazattal fogadták el a képviselők. A szavazást a rókavadászat több száz hívének tiltakozása kísérte, akik kutyákkal vonultak a parlament épülete elé. A parlament döntése vereség Tony Blair kormánya számára, amely egy korábbi javaslatában a hajtóvadászat szigorúbb szabályok közé szorítása mellett állt ki. Az alsóház viszont a múlt hét elején váratlanul a kormányzat kompromisszuma ellen fordult. A javaslatot a teljes tilalom szellemében átdolgozták, majd elfogadták. A törvényt most a felsőház elé terjesztik. Itt viszont az elfogadásának rosszak az esélyei, mivel a House of Lords korábban már kétszer megakadályozta a rókavadászat betiltását. Mit ne felejtsünk otthon? A vadászlovas és -ló felszerelését szabályos „checklist”-ről ellenőrizhetjük a lovaglás megkezdése előtt. Így bizonyára nem feledkezünk meg a kobakról, a plastronról (nyakba kötött, baleset esetén kötszerként is hasznosítható kendő), a nyakkendőtűről, a mandzsettagombról, a fehér lovaglónadrágról, az itatóvödörről, a csizmapucolóról, a vasvilláról és a tucatnyi egyéb kellékről sem.

147

Rásky Péter

MRÁZ TAMÁS  SIKER KISBÉRI LOVAKKAL Névjegy – Első verseny: 2005. július • Edző: Mráz Csaba • Kedvenc lova: Rakéta Remény • Legkedvesebb verseny: gas.hu A Magyar Lóért Kupa 2010 • Példaképek: Kovács Henri és ifj. Szabó Gábor • Ideális az a ló…: „…amely megnyeri a versenyt” • Ha nem lovagolnál, melyik sportot választanád: motokrossz. Évekkel ezelőtt feltűnt a Veszprém megyei versenyeken egy lelkes lovas kisﬁú, akinek a csizmája alig ért a nyeregszárny alá, de hallatlan ambícióval, kiváló lovasösztönökkel megáldva, nagy tempóban teljesítette a hibátlan pályákat. A hozzáértők már ekkor összesúgtak: ebből a gyerekből még lesz valami. Azóta eltelt 5-6 év, és Mráz Tamás, mert róla van szó, letette névjegyét a felnőttek között is. Legutóbb a gas.hu A Magyar Lóért Kupa-sorozat döntőjének győztese, második és negyedik helyezettje volt egyben. A siker után kértük egy beszélgetésre a szerény, mindössze 17 éves Balaton-felvidéki lovast.

148

– Lehet azt mondani, hogy esetedben a lovassport úgymond családi indíttatás volt, hiszen édesapád, Mráz Csaba a sümegi ménösszpontosító állomás egyik ismert lovasa volt, majd később szüleid Salföldön kezdtek lovas vállalkozásba? – Igen, a családunk évek óta működteti Salföldön a Balaton-felvidéki Nemzeti Park természetvédelmi majorját. Ez bemutatóhely is egyben, ahol az őshonos állatfajok mellett lovas programok, sétakocsikázás és lovaglási lehetőség is várja az odalátogatókat. A vállalkozásban a család valamennyi tagja részt vesz, így én is kiskorom óta lovagolok. Háromévesen ültem először egy pónin, amivel ötévesen már részt vettem a lovas bemutatón. Aztán nagyon megtetszett ez a munka, amelyet nem is tartok igazán annak, hiszen nagyon szeretem a lovakat. A feladatok pedig szinte maguktól jöttek, anélkül, hogy észrevettem volna, én pedig egyre jobban élveztem az újabb és újabb kihívásokat. Hétévesen például már részt vettem a vadászlovaglásokon. Eleinte nem voltak komoly terveim a lovassporttal, de láttam, hogy a többiek hogy csinálják, így kedvet kaptam én is. Édesapám, aki a kezdetektől fogva egyben az edzőm is, nagyon sokat segített. Pedig azt az időt, amit a lovassportra fordítunk, a családi vállalkozástól kell elvonni, és amíg mi a versenyzéssel, edzéssel foglalkozunk, addig a család többi tagjára, elsősorban az édesanyámra hárul a munka dandárja. Mégis mindenki támogat a családból, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen nélkülük sohasem lehettem volna versenyző. – Hogyan indult a sportolói pályafutásod? – Kezdetben, 11-12 éves koromban kisebb helyi versenyeken indultam első lovammal, Keomával, és néha bizony akadtak ﬁzikai gondjaim, főleg az ugrás után a ló összeszedésével. Aztán a military sportba is belekóstoltam. Gyerek kategóriában ott is értem el szép eredményeket (országos bajnoki cím Maxim Mokkával – a szerk). Később aztán mégis inkább a díjugratás felé fordultunk, mert az első militarys évem után a díjugrató szövetségi kapitány, Szotyori Nagy Kristóf behívott tartalékként a gyerek díjugrató válogatottba. Az első néhány verseny után aztán a tartalékkeretből alapember lettem a válogatottban. Annyi hasznom volt azonban a lovastusamúltból, hogy megszoktam a nagyobb iramból való ugrást, amit később az összevetések lovaglása során jól tudtam kamatoztatni. – Első sikereid összefonódnak egy kisbéri ménnel, Maxim Mokkával, amelyet a mai napig lovagolsz. Hogy is volt ez a sztori? – Maxim Mokka (Maxim XVI–Maxim XV Milon) ﬁatal ménként egy alföldi fedeztetési állomásra volt kihelyezve, ahol lóhoz méltatlan körülmények között tartották. Mikor elhoztuk, azt lehet mondani, zsákbamacskát vettünk a nyakunkba, hiszen eleinte agresszív ló volt. Nehezen lehetett rávenni arra, hogy együttműködjön velem. Sokan mondták is apámnak, hogy egy ilyen komisz lóra hogy meri a gyerekét felültetni. Én azonban bíztam benne, mert a folyamatos munka hatására egyre jobb lett. Első sikereim, amit a lovassportban elértem, az ő nevéhez fűződnek. 2007-ben megnyertük a megyei és a regionális kezdő lovas bajnokságot és a regionális ifjúsági bajnokságot. 2008-ban általános iskolás magyar bajnok lettem vele lovastusában. A korosztályos championátusban pedig negyedik helyezést értünk el úgy, hogy az első két fordulót 149

megnyertem, de a döntő utolsó akadályán hibáztam, így csúsztunk le a dobogóról. 2009-ben megnyertem a fedeles döntőt a gyerek kategóriában, majd második helyezést értünk el a korosztályos championátusban. 2009-ben és 2010-ben is az országos ifjúsági bajnokságon csapatban második helyezést értünk el. Több nemzetközi versenyen is indultam, és sikerült vele nyerni, valamint több helyezést elérni. Mára egy nagyon jó, könnyen kezelhető, nyugodt ló lett belőle. – Időközben aztán több más lóval is jó eredményeket sikerült elérned. Melyek ezek, és mik a jövő lovai? – Rakéta Remény és Maxim Mimi két kisbéri ló, amelyekkel már nemzetközi szinten indultam. Rakéta Remény egy kisbéri fedezőmén, vele nyertem meg 2010-ben a gas.hu a Magyar Lóért Kupa döntőjét az Arénában. Mokkához hasonlóan kezdő lóként került hozzánk. Remény származásában a kisbéri fajta tehetséges ugróvonalait hordozza. Apja a telivér (Róbert Endre xx) eredetű Rakéta vonal ma élő legjobb képviselője, Rakéta V törzsmén, anyai részén apjához hasonlóan Formás II-2 révén rokontenyésztés található arra a Formás I-5 kisbéri ménre, amely Ausztriában is fedezett, és sok jó ugrólovat adott. Másik sikerlovam Maxim Mimi, amellyel a 2010-es évben talán a legtöbb versenyt nyertem. Egy rendkívül precíz, óvatos, gyors, fordulékony ló, vele sok nehéz hibaidős versenyen győztünk 120–135 cm-en. Talán a legemlékezetesebb a bécsújhelyi Aréna Novában megnyert versenyünk, ahol a több mint százfős mezőnyben Wili Melligert is sikerült vele megvernem. Ő később melegen gratulált nekem, amire nagyon büszke vagyok. Mimivel sem volt egyszerű zöldágra vergődnöm a versenyzés során, ugyanis nagyon érzékeny volt a szája, kapkodta a fejét, ezért rendkívül nehéz lovaglású volt. Hozzá a kulcsot egy sikeres állatorvosi beavatkozás jelentette, mikor rendbe tették a ló fogazatát, és attól a pillanattól Mimit mintha kicserélték volna. Bár külleme alapján sokan telivért sejtenek benne, igazából Mimi egy dupla Maxim kanca, Gróf Gyula tenyésztette. Apja Maxim XIII-9 Okos, a sikeres ugróként elkönyvelt Maxim VI (Hódmezővásárhely Aranyálom) vonal egyik leszármazottja, anyai részén Rakéta I törzsménnel. Mimi anyai oldalán szintén a Maxim VI vonalból Maxim XVI törzsmén található. Ugyanez a mén az apja Maxim Mokkának is. (A most 21 éves Maxim XIII-9 jelenleg Salföldön, Mráz Csabánál van felállítva. Aki kisbéri ugrólótenyésztésben gondolkodik, annak érdemes lenne jobban kihasználni ezt az idősen is hibátlan lábakon álló mént, mert csikói nagyon jó képességet mutatnak – a szerk.). Rajtuk kívül még két fiatal kisbéri lovam van, mindkettő Rakéta vonalú. Egyikük, a ménvizsgán is kiemelt Rakéta Ramirez Reménynél fiatalabb, de magasabb teljes testvére, talán még bátyjánál is nagyobb képességekkel rendelkezik. Vannak persze sportlovaim is, így a fiatal, Cordalme Z apaságú, fekete oldenburgi kanca, No Name, vagy a Lordanos apaságú Lordanus. Ők a jövő reménységei. – Véletlen vagy tudatosan törekedtetek a kisbéri lovak használatára? – Mindig is szerettük a magyar lovat, de ha őszinte akarok lenni, akkor a véletlen hozta így, hogy eddig kisbéri lovakkal értünk el sikereket. Sokan próbáltak lebeszélni bennünket róluk, mondván, hogy behatároltak a képességeik, de kicsit talán magunk is meglepődtünk, hogy 150

130–135 cm-ig igenis felveszik a versenyt bármelyik sportlóval. Néhány különlegesen jó képességű egyed, mint Rakéta Remény, illetve a saját tulajdonunkban álló fiatalabb Rakéta Ramirez pedig talán ennél is nagyobb reményekre jogosít. – Hogy néz ki egy napod? – Badacsonytördemicen lakom, de Tapolcára járok középiskolába. Mikor ott végzek, ebéd után megyek Nemesgulácsra, ahol a sportlovaink vannak, és ott lelovagolom a 6-8 lovat, mindennap sötétedésig. Másnap kezdem mindezt elölről. Hétvégenként pedig versenyekre járunk. Télen nehezebb a feladatom, mert sajnos sem fedeles lovarda, sem megfelelő talajú pálya nem áll rendelkezésemre, így ilyenkor otthon nem szoktunk ugrani, csak a sík munkát gyakorolom, és a versenyeken ugratok. – Ki segíti a felkészülésedet? – Édesapám egyben az edzőm is, szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk. Nem azt mondom, hogy nem voltak vitáink, de tisztáztuk, mi a célunk, amit el szeretnénk érni. Ez az a motiváció, ami a sikerhez szükséges. Sokszor leülünk itthon, és előre megbeszéljük a teendőket, kielemezzük a versenyeimet, és az edzéseken eszerint járunk el. Nagyon szeretem a lovakkal való munkát, versenyzést azért is, mert ez egyfajta közös hobbinkká vált édesapámmal. Így sokkal jobb érzés, mikor sikereket érünk el, és együtt örülünk neki. A versenyzés költségei ugyan jórészt a családi költségvetést terhelik, de ezúton szeretném megköszönni egyetlen támogatómnak, Kálmán Endrének és cégének, a Validusz Trans Kft.-nek az önzetlen segítségét. Még több támogatóra és segítőkre lenne szükség azonban, hogy több nemzetközi versenyre tudjak eljutni. Itt szeretnék kitérni arra is, hogy mennyire jólesik, hogy az egész magyar felnőtt díjugrató mezőnyből sok mindenki segít egy-két jó szóval, tanáccsal, mert a baráti, jó szándékú kritika építőleg hat a teljesítményemre. Esetenként felhívja a figyelmet olyan dolgokra, amelyek felett esetleg elsiklunk. – Mik a céljaid 2011-ben? – Szeretném megtalálni azt a stabil lovat, amellyel tagja lehetek az ifi válogatottnak, minősülni az ifi Eb-re, és ott jól szerepelni. A lovaim közül a kisbéri Rakéta Remény vagy a német import Lordanus jöhet szóba első helyen. Ezenkívül szeretnék minél több nemzetközi CSI*– CSI*** versenyen tapasztalatot szerezni a felnőtt mezőnyben is, és a felnőtt ranglistán az első húszba bekerülni. Aztán majd meglátjuk, mit hoz még az élet. – Térjünk most vissza ahhoz a bizonyos arénabeli sikerhez, a gas.hu A Magyar Lóért Kupához. Úgy tudom, nem is zajlott minden olyan simán, mint ahogyan azt mi, kívülállók láttuk… – Valóban kissé kalandosra sikerült az év legjelentősebb versenye számomra, hiszen útban a Világkupára, kiesett a lószállítónk egyik kereke. Így a négy lóval három óra hosszat vesztegeltünk az autópályán. Elgondolkodtató, hogy sokáig senki sem állt meg segíteni nekünk, végül aztán mégis sikerült a kihullott csavarokat összeszedni, a kereket visszatenni, és elindultunk 151

Budapest felé, ahol viszont óriási dugóba kerültünk. Mire elértük az Arénát, jóformán nem is maradt időnk. Lepakoltuk a lovakat, és én voltam az első induló Rakéta Reménnyel. Nem sok időm maradt az izgulásra, megpróbáltam mindent úgy tenni, ahogyan azt előre megbeszéltük édesapámmal. Mindhárom lovammal sikerült hibátlan alappályát teljesíteni, végül az összevetésben elsőként induló Reménnyel voltam a leggyorsabb, Maxim Mimivel második, Mokkával negyedik lettem. Nem is tudom elmondani, milyen jó érzés volt egy ilyen nagyszerű versenyen elindulni, és annyi ember előtt nyerni. Ez volt életem eddigi legnagyobb sikere. Erre szokták azt mondani: minden jó, ha a vége jó.

152

Lékó Sándor

SOMOGYI GYŐZŐ  A TÖRTÉNELEM BŰVÖLETÉBEN Fordulatokban gazdag, műalkotások tekintetében pedig termékeny évtizedeket tudhat maga mögött Somogyi Győző, a Balatonhoz közeli Salföldön élő grafikus, festő, akinek írói munkássága sem elhanyagolható. Értő kritikusai szerint nem sorolható egyetlen festői irányzathoz, művészcsoporthoz sem. Ha csak vázlatosan is át akarnánk tekinteni eddigi életpályáját, meglehetősen nagy terjedelmű anyag lenne a végeredmény. Ezért óhatatlanul is nagy elhanyagolásokat téve talán legjobb, ha a művésznek a lovakhoz, a lovasélethez való viszonyát tekintjük közelebbről. Somogyi Győző 1942-ben született, pesti gyerekként, de nyitottan a falusi élet szépségeire. Míg mások a képzőművészeti főiskolára jelentkeztek, ő a képzőművészeti gimnázium befejezése után a Római Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója lett. 1967-ben pappá is szentelték, de nyolc év elteltével kilépett az egyházi rendből, hogy szabadfoglalkozású képzőművész lehessen. Ekkor már önállóan kiállító, világot járt művész, túl van egy római és egy párizsi tanulmányúton, s romániai élményekkel is gazdagodik. Néhány évvel később nagy hatást gyakorol rá görögországi utazása, ottani élményeiből egész műsorozat jön létre. A nyolcvanas évek közepén, többévi rendszeres odajárogatás után, végleg Salföldön telepedett le. Azóta tagja lett a Káli-medence Környezetvédő Társaságnak, a Veszprémi Művész Céhnek és a Magyar Művészeti Akadémiának is, de vannak a lovaglással, a lovas (hadi) kultúrával összefüggő társadalmi elkötelezettségei is. 1985-ben alapító tagja volt az első lovastörténész körnek, tagja a Balaton-felvidéki Radeczky Huszár Egyesületnek, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség alelnöke. Somogyi 1973-as indulásakor még főleg grafikával foglalkozott, míg a nyolcvanas évek elejétől szinte kizárólag festészettel. Előszeretettel nyúl történelmi témákhoz, de – mint a Művészeti lexikon írja róla – történelmi hősei nem hasonlítanak a korábbi, közhelyszerű ábrázolásokra: figurái groteszk hatást keltenek arcuk és kezük felnagyítása miatt. Ugyanakkor maximális korhűségre törekszik, illusztrációi tudományos igényűek. E sorok írójának személyesen is módjában állt megtapasztalni – s ebben egy, a salföldi parasztházban berendezett házi múzeum is segítségére volt –, milyen könyörtelen elszántsággal és szívóssággal gyűjt össze a művész mindenféle apró írásos vagy képzőművészeti emléktöredéket. Korabeli irodalmi művek olvasása során számára felbecsülhetetlen értékű egy olyan mondattöredék, amelynek az író talán nem is tulajdonított jelentőséget, de Somogyinak esetleg az a hiányzó láncszem, hogy az abban a korban, abban az adott huszárregimentben viselt századosi egyenruhát tökéletesen rekonstruálhassa. 153

Somogyi-féle lószerszám-ábrázolás

154

A festő a kopját is ügyesen kezeli

155

Műterembelső

Salföldi kopjások. Akcióban a hagyományőrző huszárcsapat

156

Külön említést érdemel az 1996-ban, a honfoglalás 1100. évfordulóján bemutatott, száz portrét tartalmazó ikonosztáza. A Magyar hősök arcképcsarnoka Attila hun királytól Maléter Pál ezredesig bezárólag azon hősöknek kíván emléket állítani, akik viharos történelmünk során a hazát védelmezték. A művész különös gonddal festette le az ábrázoltak öltözékét: az egyenruhák, fegyverek, címerek, rendjelek korhűek, aprólékos kidolgozásuk komoly előtanulmányokra vall. A lovakkal való találkozása nem volt egy „egyszerű kaland”. Fiatal korában megpróbálkozott a lovászkodással (akkor még a Tattersaalban) – kevés sikerrel –, de aztán jó hosszú szünet következett. Már Salföldön élt, amikor néhány kellemetlen lovasincidens után úgy döntött, vesz magának egy szamarat, arról csak nem lehet majd akkorát esni… Három évig szamaragolt a környéken élők nem kis gyönyörűségére, hiszen jól megtermett lévén nem akármilyen látványt nyújtott a művész úr a csacsiháton. Negyvennyolc éves volt, mikor először felült saját lova hátára. Gazdasági udvarában ma már jó néhány ló ropogtatja a zabot, de jó falusi emberhez méltón tart kecskét, sőt rackajuhot is. Az évek során egyre több ismeretet gyűjtött a lovakról és a lovaskultúráról, nemcsak hadtörténeti, de tenyésztési ismereteit is gyarapította. Szomorúan mesél a második világháborút követő időszakról, amikor a lovaglás a letűnt és megvetett úri világ szimbólumának számított, s ennek nagyon sok ló, lovat szerető ember és végső soron az egész magyar lovaskultúra megitta a levét. Szerencsére ma már egészen más a helyzet, egyre több ember megismeri és szereti a lovat. Élen járnak ebben a hagyományőrző egyesületek. Ma már mintegy kétezer embernek van huszárfelszerelése. Mint említettük, Somogyi irodalmi munkássága is igen ﬁgyelemreméltó, az általa illusztrált hadtörténeti témájú könyvek – nemcsak igényes képzőművészeti kivitelük, de tudományos igényességük miatt is – mindig biztos sikerre számíthattak. Így a Páncélos lovagok, A szabadságharc hadserege, a Magyar huszárok, a Királyért és a hazáért, Az erdélyi fejedelemség hadserege, a Nagy huszárkönyv, az Elfelejtett háborúk és a Kis huszárkönyv mind-mind a magyar könyvkiadás unikális darabjai.

Díjak Somogyi Győző munkásságát többször ismerte el kitüntetéssel a magyar kulturális kormányzat is, így a művész több országos biennálé nagydíja mellett a Március 15. díj (1983), a Munkácsy-díj (1988), a Magyar Művészetért Díj (1992), a Pro Natura (1993), a Mednyánszky László-díj (1997) és a Kiváló Művész (1997) elismerés birtokosa is egyben.

157

ZÁNKA Bogó Ágnes–Kváry Péter

ZÁNKA A LOVAK KÖZÉ CSAPOTT „Valamit létrehozni csak közös összefogással lehet.” (Latinovits Zoltán)

Eötvös Károly, a XIX. század – ma úgy mondanánk – lokálpatriótája, lelkesülten így írt gyönyörűséges vidékünkről az Utazás a Balaton körül címmel híressé vált könyvében: „Fönt a magasban, északkelet felé, a veszprémi Bakony sötét erdős ormai zárják be a messzelátás határait. De Badacsony mellett továbbsiklik szemünk, és eljut Tihanynak kék vonaláig. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor én ezt a tündérországot először megláttam. Van-e még ilyen ragyogó foltja több a kerek világnak? Nincs! Csak fedezzék föl egyszer!”

158

És fölfedezték! Csodavilág: Közép-Európa legnagyobb gyermekés ifjúsági üdülő birodalma a Balaton északi partján, a valamikori Ság-puszta füves tisztásokkal tarkított erdőivel, a Csorsza patak melletti lankás domboldalaival és a tó lágy hullámaival kiváló lehetőséget biztosít a kis- és nagyobbacska gyermekek üdültetésére. A Zánkai Gyermek és Ifjúsági Centrum Balatonfüred–Csopak történelmi borvidéktől és a badacsonyi szőlészetektől egyforma távolságban, pontosan félúton van. Ez a különleges adottságokkal rendelkező kulturális és üdülő központ változatos szálláshelykínálattal, éttermekkel, óriási saját stranddal és kikötővel, hajókkal, színház- és konferenciateremmel, új kalandparkkal, sportcsarnokkal, stadionnal és új világszínvonalú fogathajtó maratonpályával várja vendégeit. Az itteni gazdag programok mellett érdemes felkeresni a környék festői tájait, kulturális és történelmi nevezetességeit, a hangulatos kisvendéglőket, és végiglátogatni a helyi gazdák borospincéit. Nem véletlen, hogy már a két világháború közötti évtizedekben is kedvelték ezt a területet a cserkészek. A KALOT ifjai is itt vertek sátrat az akkor még egyházi tulajdonban lévő birtokon.

159

160

1970-től 1989-ig Balaton Úttörőváros néven évente több tízezer gyereket üdültetett a zánkai intézmény. Ma a Zánkai Gyermek és Ifjúsági Centrum Kht. a gyermekek és fiatalok puszta üdültetésén túl sportolási és egészségturisztikai szolgáltatásokat is biztosít, de konferenciák és tanfolyamok, valamint iskolai és iskolán kívüli oktatás szervezésével is sikeresen foglalkozik. Az üdülőcentrum évente mintegy 45 000 embert fogad. Vendégkörüket elsősorban a belföldi és külföldi gyermek és ifjúsági csoportok alkotják, de egyre több családot, baráti társaságot, felnőttcsoportokat látunk vendégül minden évszakban. Külön figyelmet szentelünk a fogyatékkal élő gyerekekre, fiatalokra. Jó kapcsolatot építettünk ki a Máltai Lovagrenddel, a Rotary Klubbal, számukra több rendezvényt is szervezett. Több hazai szervezet is helyszínül választja a biztonságos és a szervezésben nagy gyakorlatot szerzett zánkai tábort. 161

Célok és programok A Zánkai lovas napok eseménysorozatán belül a Nemzeti lovas fesztivál programjához számos ingyenes rendezvény kapcsolódik. A Zánkavics nap, Kárpát-medencei boros lovas találkozó, Gyerek lovasnap, Nemzetközi fogathajtó verseny, Lovas showműsor – szintén hagyományteremtő szándékkal rendezett Zánkai gyermek lovas nap, továbbá az A kategóriás fogathajtó és B kategóriás nemzetközi minősítő verseny keretében kelnek életre az ősi lovas hagyományok a gyermekváros több mint kétszáz hektáros területén. A sport, a történelmi lovas mesterségek, tevékenységek bemutatása mellett a közönség zenei, kulturális, gasztronómiai, hagyományőrző, sport- és gyermekprogramokon vehet részt; a szórakozás és ismeretterjesztés legszélesebb palettáján válogathat a nyár legszínvonalasabb lovas fesztiváljának hatalmas műsorkínálatából.

Zánka a lovak közé csapott! Ezzel a jelmondattal tudattuk országgal-világgal, hogy a Zánkai Gyermek és Ifjúsági Centrum a jövőben mindent megtesz a lovas kultúra fejlesztéséért, a lovas sportok és ezen belül a fogathajtás fellendítéséért. A célunk pedig az, hogy Zánka a magyar lovas életnek kiemelkedően fontos helyszínévé váljon. Minél szélesebbre kívánjuk tárni a lovas élet iránt érdeklődő ﬁatalok előtt azt a kaput, amelyen keresztül bejuthatnak a magyar lovas hagyományok csodás világába, azok is, akik a lovakért élnek-halnak, akik idővel versenyzővé szeretnének válni, de azok is, akik csak simogatni vagy csupán csodálni szeretné az emberiség évezredek óta hűséges ősi barátját, sőt bajtársát, a szépséges lovat.

162

A lovas rendezvények helyszínei E tevékenység gyakorlati megvalósításához a Centrum igen jelentős infrastrukturális háttérrel rendelkezik. • A felújított stadionban 5000 ember ülhet a lelátón • A fogathajtó versenyekhez a Balaton-felvidék jellegzetességeit őrző új, nemzetközi minősítésű maratonpálya készült, melyet Finta Gábor fogathajtó szövetségi kapitány tervezett. • Közel 700 ló elhelyezésére szolgáló mobil istállókat építettünk 20 000 m2-en • 5000 m2-es bemelegítőpályát is erre az alkalomra létesítettek • Továbbá a 9 önálló lovas tábor több mint 10 000 m2-en élhette életét és tarthatta bemutatóit. Már az első fogathajtó versenyre több mint 110 ló és lovasa érkezett a helyszínre. Az új maratonpályát Mondok József, a Magyar Lovas Szövetség alelnök, a fogathajtó szakág elnöke avatta fel, versenyzőként pedig többek között jelen voltak a tizenháromszoros világbajnok Lázár testvérek.

Minden, ami lovas hagyományainkat idézi Az V. nemzeti lovas fesztivál megnyitóján közel 700 ló és mintegy 900 résztvevő tisztelgett korhű ruhákban a lovas hagyományokat szerető közönség előtt. Az ország valamennyi megyéje és Budapest lovasküldöttséggel képviseltette magát a fesztiválokon. Négy napja a lovas hagyományőrzés, a lovas hagyományőrzők nagy, nemzeti seregszemléje volt. A négy jeles évforduló kapott kiemelt szerepet a fesztiválon. Az első napon Négy megye – Veszprém, Pest, Fejér, Zala – 1000 éves fennállását ünnepeltük. A kunok bejövetelének 770 éves évfordulója előtt tisztelegtek a második napon a résztvevők. A harmadik napon a mezőhegyesi katonai ménes megalapításának évfordulójára emlékeztek, Mezőhegyes 225 éve című műsorral és nóniuszparádéval. A negyedik nap jelszava: Nyergelj, fordulj!, a 160 évvel ezelőtti tavaszi hadjárat, az 1849-es csaták hangulatát idézték fel a rendezvényen a huszárok bemutatói.

Lovas táborok A nemzeti lovas fesztiválon az érdeklődők önálló táborokban ismerkedhettek a huszárok, az íjászok, a kunok, a honfoglalók, a cigányok, a betyárok, a kurucok életével, hagyományaival, fegyverzetével. A western lovasok tábora mellett egy magyar szekértábor is élt. A Lovasélet Iskola az idomítás természetes, mindenki által elsajátítható módszerét mutatta be. Egy-egy táborban átlagosan 15–30 ember és 10–25 ló várta – és a jövőben is várja – az eleven múlt iránt érdeklődőket.

163

Középpontban a gyerekek 2009-ben hagyományteremtő szándékkal hirdettük meg – és azóta évente rendezzük – az Zánkai gyermek lovas nap programját. Fővédnöke Lázár Vilmos, a Magyar Lovassport Szövetség elnöke. Ilyenkor – a párhuzamosan futó lovas versenyek mellett – az ifjúságé a főszerep. Fontos célkitűzés, hogy a gyermekek számára is bemutassuk, megkedveltessük a lovassportot, hangsúlyozzuk a lovas viselkedéskultúra fontosságát, a lovas élet nyújtotta élményeket és a kapcsolódó néprajzi, történelmi és sportismereteket. Sok játékkal, ingyenes programokkal várjuk az érdeklődőket. Állatsimogatás, pónizás, a soha le nem győzött Kassai Lajos világbajnok lovas íjász bemutatója, díjugratás és fogathajtás hívja várja az érdeklődőket. A lovak nyelvén „Suttogó” lóidomítás gyakorlatából tartott bemutatót Csontó Zoltán, aki az amerikai musztángok között tanulta tudományát.

A gyerek-lovaspályázatok sikere A „Táltos” pályázat 2009 névre keresztelt – 3 és 18 év közötti gyermekek számára kiírt – nemzetközi tematikus rajzverseny eredményhirdetésére is a fesztivál ideje alatt került sor, melynek aktualizált témája stílszerűen: A ló szerepe a magyar történelemben és ma. Mit jelenthetett őseink számára a ló a honfoglaláskor, és mit jelent ma? Munkaeszközt, közlekedési lehetőséget, egészséges életmódot, gyógymódot, versenyzési lehetőséget vagy lelki társat? Erre keresték és találták meg a választ a gyerekek az alkotások nyelvén. 164

Kárpát-medencei lovas találkozó 2009-ben először rendeztük a Kárpát-medencei boros és lovas találkozót, ahol a Kárpát-medence egy-egy tájegységének lovasai mellett híres borászokkal és pincészetük legjavával és a tájegységek gasztronómiai hagyományaival ismerkedhettünk meg. Izgalmas szakmai bemutatók, különleges étel- és borkóstolások, valamint folklór előadások és kirakodóvásár várta a nagyérdeműt.

165

166

Nemzetközi fogathajtó versenyek Nemzetközi fogathajtó versenyeinken az érdeklődők egyes, kettes és négyes fogatok küzdelmeit tekinthették meg a három nap alatt. A fogatok eleinte szépségükkel és országúti távhajtó versenyekben vetélkedtek. A mai fogatversenyek szabályait az angol királynő férje, Fülöp herceg, a Nemzetközi Lovas Szövetség akkori elnöke javaslatára 1969-ben fogalmazták meg. Az első hivatalos Európa-bajnokságot 1971-ben Budapesten rendezték – teljes magyar sikerrel.

167

A dobogóra három magyar hajtó állt fel. Európa-bajnok Abonyi Imre és a csapat. Második Fülöp Sándor, a harmadik Papp József. A fogathajtósport egyéni világbajnokainak magyar névsora jelzi, hogy ebben a sportágban ma is a világ legjobbjai között vagyunk. 65 világ- és Európa-bajnoki érem, köztük 35 arany jelzi a diadalutat. Zánka ezt az egyedülálló hagyományt is őrzi. Zánka eddigi karakterének határozott megtartása mellett elkötelezte magát a magyar lovas kultúra fejlesztése és népszerűsítése mellett. E törekvésünk valóra váltásában – örömünkre és hívó szavunkra – honi lovas életünk legkiválóbb, példaadó személyiségeire számíthatunk. A minőség határozott igényével folytatjuk a további munkánkat. E téren utunk elején járunk.

További terveink

Rehabilitációs központ A magyar gyerekek és ﬁatalok egészségügyi állapotának javítása érdekében és a már kialakult betegség és káros szenvedélyek gyógyítása rehabilitációja érdekében a régió kórházaival együttműködve, Zánka kiváló adottságai és tevékenysége révén képes a kórházakban elvégzett beavatkozást követően szakfelügyelettel folytatni a további tanulással egybekötött rehabilitációt. 168

A rehabilitációs központ kialakításának potenciális partnerei főként a környékünk egészségügyi és oktatási intézményei: – a veszprémi Cholnoki Ferenc Megyei Kórház – a balatonfüredi Állami Szívkórház – a hévízi Szent András Reuma Kórház – a zánkai Egry József Középiskola, Szakiskola és Kollégium – a Pannon Egyetem Veszprém – a Szent István Egyetem – és a Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézet (Nupi) A rekreációs és rehabilitációs központ létrehozása érdekében új intézményeket és szolgáltatásokat kell létrehozni és működtetni, mely szolgáltatások az ifjúsági centrum más vendégei számára is látogathatóak. Ilyen új létesítmény lenne például a gyógylovarda. Így egy helyszínen valósulna meg a gyermek- és ifjúsági korosztályt megcélzó, egyetlen szabadidős, rekreációs és rehabilitációs központ.

169

Bogó Ágnes–Kváry Péter

ZÁNKA SZTÁRVENDÉGE: KASSAI LAJOS, A SOHA LE NEM GYŐZÖTT LOVAS ÍJÁSZ VILÁGBAJNOK

„A test, a szellem és a lélek összhangja.”

Kassai a lovas íjászat megteremtője; a sportág versenyszabályzatának kidolgozója; az angol és német nyelven is megjelent Lovasíjászat című könyv szerzője. Iskolájának tizenkét országban vannak tanítványai. Munkássága nyomán e lovas szakágban Magyarország vezető szerepet tölt be a világban. A Megszállottak Klubjának tagja. 2008-ban 24 órán át lovas íjászott. Guinnessrekorder. Könnyedség, magabiztosság – és rengeteg munka, fegyelem, elhivatottság eredménye mindez. A Zánkai lovas napok szívesen látott sztárvendége, nagysikerű főszereplője.

A Kassai-hitvallás Az első rekord alkalmával 1998-ban, 12 óra alatt 286 futamból, több mint 1000 célzott lövést leadva 4238,18 pontot gyűjtöttem össze, mely pontszám versenyátlaga több mint 133 pontnak felel meg. A második rekordot 2002-ben állítottam fel, 12 óra alatt 323 vágta során, közel 3000 lövéssel, 7126,05 összpontszámot sikerült összegyűjteni, mely pontszám versenyátlaga 198,55 pont. A 2006-os rekord felállításakor 24 óra alatt 661 vágta során, 5412 lövéssel, 15596,43 összpontszámot értem el, mely eredmény versenyátlaga 212,35 pont. Mindhárom próbatételemnek ugyanazok voltak a mozgatórugói. Mélyen behatolni önmagam belső világának feltáratlan zugaiba, és ezzel párhuzamosan minél többet megtudni a lovas íjászatról. A bejegyzett világrekord az esemény mellékterméke volt, és nem a célja. Az élmény minőségét lelki beállítottságunk határozza meg, a fájdalom elkerülhetetlen, de ha céljaink összhangban vannak képességeinkkel, a szenvedés nem válik osztályrészünkké. A test, a szellem és a lélek összhangja teremti meg harmóniánkat az életben, és nyújt támaszt megpróbáltatásaink során. Képzeljünk magunk elé egy fogatot: erőtől duzzadó lovak, jól megépített kocsi és egy kiváló hajtó. A lovak ösztöneink, érzelmeink, indulataink; a hajtó értelmünk, és a kocsi testünk szimbóluma. 170

Most pedig játsszunk el a gondolattal, és képzeljünk két göthös gebét a fogat elé, ültessünk egy gyakorlatlan kocsist a bakra, és idézzünk magunk elé egy rozoga, lerobbant szekeret. Bizony, ezen sorscsapások közül egy is elég ahhoz, hogy születésünktől a halálunkig tartó utunkat egyik kátyúból a másikba való vergődéssé nyomorítsa. Végignézve embertársainkon, kinél kevésbé, kinél jobban kiütköznek karmikus fogatuk hiányosságai. De még mielőtt túlzottan elmerülnénk a bennünket körülvevő világ kaján szemléletében, vessünk csak egy röpke pillantást önmagunkba. Mit látunk magunk elé nézve, aszott párákat vagy tajtékzó méneket? Kocsink könnyen gördül vagy foghíjas küllőin nyikorog rozsdás kerekünk? És vajon mi, ki mindezt a bakról szemléljük józanul, látunk-e, elég tiszta-e tükrünk, melyben önmagunkat szemléljük? A legtöbb, amit erről a rekordról elmondhatok, hogy 24 órán keresztül szilaj lovak húzták hangtalanul suhanó kocsimat, és élveztem rövid utazásom minden pillanatát. Sohasem tudom majd meghálálni a sorsnak azt a kegyét, hogy engem választott ki erre a csodálatos feladatra, és ekkora élménnyel ajándékozott meg ilyen érdemtelenül. A próba nem azért jelent számomra értéket, mert teljesítettem, hanem azért, mert a siker fénye jól rajzolta ki eddig előttem rejtve maradt hibáim árnyait. Egy harci művészetet gyakorló ember számára sohasem az a fontos, ami jól megy. Önmagunk csiszolásának rögös útján mindig a legnagyobb ellenállás irányába kell haladnunk. Az esemény felidézése, a videofelvételek elemzése tapasztalatok tömegét hozta bennem felszínre. Egy húsz éve tartó korszaka zárult le életemnek. Annak ellenére, hogy a verejték, melyet ez alatt az idő alatt kiizzadtam, egy kisebb vízimalmot meghajtana, még mindig kezdőnek érzem magam. Egy hegymászó érezhet hasonlót, minél magasabbra tör, annál meredekebb a lejtő, hidegebb a levegő, és kevesebb az oxigén. Ha az út kilencven százalékát megtetted, akkor jársz a felénél. Amik egyre élesebben kirajzolódnak előttem ezen a hosszú úton, azok az állomások körvonalai: – Az első száz pont a helyes íjász- és a helyes lovaglótechnika megtanulásának az ideje, az alapok lerakásáé. – A száz és kétszáz közötti korszak olvasztótégelyben ötvöződik a lovaglás és az íjászat. – Kétszáz és háromszáz között kel életre a kentaur, egyre többször éljük meg az egység élményét, majd lényünk elválaszthatatlan részévé válik. – A háromszáz feletti tartomány a sas birodalma (a hun katonai elitet hívták sasíjászoknak): a szellem és a spiritualitás színtere. Végső számadásként farkasszemet nézve önmagammal eddigi sikereimet nem egyedülálló képességeimnek köszönhetem, hanem ellenfeleim felkészületlenségének. A kor, melyben élünk, a civilizáció egyre magasabb szintjére repít minket, miközben a kultúra egyre elérhetetlenebb mélységű szakadékba zuhan. A harci művészetet gyakorló ember, aki egykor a vérontás potenciális eszköze volt, egyre nagyobb szerepet kell hogy vállaljon fogyasztói társadalmunk kíméletlen malmában őrlődő emberi értékeink átmentésében. Lehet-e nagyobb kihívás, mint feslő morálunk egy cafatját fogunk közé szorítva átvonszolni e hitvány századon? Reptessük meg a sólymokat! Juttassuk el kiváló lovas íjászainkat a világ minden részére! 171

Lékó Sándor

ZÁNKA SZTÁRVENDÉGE: CSONTÓ ZOLTÁN, AZ ÉGI LOVAS Veszprém megye lovas jelenéről szólva Csontó Zoltán személyében nem csak a megyei, hanem az országos lovas társadalom is egy tevékeny és hasznos személyiséget tisztelhet. Nevéhez fűződik a Lovasélet című népszerű lovas szaklap útjára indítása (anno 1999), majd nem sokkal később, megalakítva a Lovasélet Iskolát a természetes lovaglás úttörőjévé vált Magyarországon. Mint az újra fogékony jó szemű lovasember, az elsők közt volt, aki meglátta a zánkai létesítményekben rejlő lehetőségeket és biztatta, bátorította, valamint tanácsaival segítette Zánka lovas irányban elkötelezett vezetőit, hogy az egykori úttörőváros a megye és az ország egyik legjobb adottságaival rendelkező lovas paradicsomává válhasson. Ezért már csak természetes, hogy fellépőként is gyakran megfordul lelkes követőinek kis csapatával a zánkai lovas programokon. Az pedig méltán töltheti el elégedettséggel, hogy itt sokszor találkozik, Kassai Lajossal, korunk lovas íjász váteszével, aki a tőle tanult alapokon fejlesztette ki mára világszerte elismert íjászló-kiképzési módszerét. A zánkai bemutatók sok embert vittek közelebb a ló természetes módon való lovaglásához, kiképzéséhez (natural horsemanship), amelynek a közeli Felsőörsön élő, a westernsport iránt is elkötelezett avatott mesterét, quarterhorse-tenyésztőt kérdezünk pályafutásáról.

172

– Az én történetem nem a szokványos módon kezdődik, hogy már gyerekkorom óta... Nem, én felnőtt fejjel, MIG–21-es vadászpilóta-pályafutásom befejezése után, 33 évesen kezdtem el lovagolni, és ez a szerencsém. Meg sok másé is. A Balaton-felvidéki lovas szolgáltatás szenvedő alanya voltam 1998-ban, és ide datálható lovas pályafutásom és sorsfordulásom kezdete is. Mi tagadás, nem ragadott meg a lóval való együttműködés az első találkozások alkalmával. Azt hiszem, ebben is rendhagyó vagyok. Leginkább az tartott a ló mellett, hogy nem akartam elhinni, hogy a ló és ember viszonyában csak annyi rejlik, mint amit az ember megélhet egy ilyen lovas turisztikai szolgáltatás alkalmával. Azt a kapcsolatot kerestem és vártam, amit egy kutyával el lehet érni. Az együttműködést, a harmóniát, a ragaszkodást és játékot... E helyett kaptam küzdelmet, frusztrációt... és a túlélés örömét. 1999 márciusában, életemben először mentem el az Equitanára, Essenbe. Amikor beléptem az első csarnokba, egy lovast láttam pörögni (spinelni) lovával. Körülbelül három másodpercet láttam belőle, mert éppen ez volt a záró momentuma egy bemutatónak. Ennek ellenére magával ragadott a látvány, és a következő két napban látottak után a western lovaglás szerelmesévé váltam. Essenből hazafelé eldöntöttem, hogy ezt Magyarországon is népszerűsíteni kell a Lovasélet hasábjain, így 1999 őszén a lapunk segítségével egymásra találtak a hazai western – de leginkább western érzületű – lovasok. Bábáskodtam a hazai western élet megszületésénél, de a dolgok nem úgy folytak, ahogyan azt egy dinamikusan fejlődő szervezet igényelte volna, ezért nekem voltak egyéni kezdeményezéseim , ami miatt eltávolodtam a western lovaglástól. A természetes lovaglás, azaz a Parelli-módszer elsajátításába fektettem az energiám. Néhány kezdeti western oktatás után (Viktor Fröshl, Denis Schulz, Silvia Oberlassing kurzusain) megtapasztaltam, hogy ezek az oktatások nem olyan szisztematikusak, és a ló megismerésében nem olyan mélyre hatóak, mint a Parelli-módszer. Ezért 2002-től 2008-ig csak Parellioktatásokra jártam, és elvégeztem mindent, amit Európában el lehetett végezni. Ez az első három szintet jelenti (partnerség, harmónia, ﬁnomítás), és elkezdtem a negyedik szintet is (a sportbéli használhatóságot) az Európában járt Parelli-oktatóktól tanulni. Így tanultam díjugratást Luca Monetától, díjlovaglást Caren Rolftól, reininget Craig Johnsontól, marhával való munkát a cutting legenda – Leon Harell – tanítványaitól, a svájci Parelli-oktatóktól, Walter Gegenschatztól (www.parelli.ch), Michi Wanzenriedtől(www.parelli.ch). 2003-ban tettem egy kísérletet arra, hogy a Parelli-rendszer hivatalos szervezője legyek hazánkban, de ők ezt akkor elutasították, nem akartak még akkor a magyar piacra jönni. Így 2004-ben elkezdtem oktatni a természetes lóidomítást a Parelli-módszer szerint. Később szerettek volna jönni, de akkor már én nem akartam. Egyik tanítványom úgy jellemzett, hogy maximalista vagyok. De ez így nem igaz. Egy másik szerint inkább perfekcionista. Ez azt jelenti, hogy törekszem a tökéletesre. Úgy is mondhatnám, hogy fejlődésmániás vagyok. Mindig keresem azt, hogy hogyan tudnám jobban csinálni azt, amit csinálok, keresem a tanulási, fejlődési lehetőségeket. A western lovaglást az akkor 3 éves Mambó nevű, magyar félvér lovammal kezdtem el. Amikor megvettem, még nem tudtam, hogy western lovagolni akarok. Az első akasztói és csengődi 173

versenyeken vele indultam leginkább trail és gyorsasági számokban, a lányom, Dorottya (akkor 9 éves) pedig egy 20 éves haﬂingerrel. A koncepcióm az volt, hogy addig, amíg nem tanulom meg az idomítást egy félvéren, számomra elfogadható módon, addig nem veszek western lovat. Három év alatt a nulláról elég sokat fejlődtem, így 2002-ben megvettem az első kétéves quarter horse heréltemet, Lennoxot, majd 2003-ban egy kétéves kancát. Ma már 15-en vannak. A koncepcióm az, hogy négy kancával tenyésztem a leginkább all round qh-okat, és 3-4 éves korukban értékesítem az ideális körülmények között felnőtt és belovagolt lovakat. Így most már minden évben van eladó lovunk. A vágyaim közé az tartozik, hogy elkészüljön a csúszó talajú reining pályánk, és elmélyülhessek a reining tanulásában és gyakorlásában. De leginkább a working cow horse érdekel mint sport, így szurkolok azért, hogy minél előbb összejöjjön egy olyan jól képzett ló- és lovas társaság, akikkel együtt tovább tudjuk fejleszteni tudásunkat a marhákkal való munkában. – Mostanában egy új kezdeményezése a Long Trail, vagy tereplovasvizsga. Mi ennek a lényege? – Ismerve a hazai viszonyokat, egy széles lovas réteg, a magyar hobbilovasok számára, akik döntően a tereplovaglásban lelik meg örömüket, nincs igazi megmérettetési, tanulási lehetőség. Ezt kívánjuk megteremteni a tereplovasvizsga- a Long Trail bevezetésével a Magyar Lovasszabadidő Sportszövetség (MLSZSZ) égisze alatt. Maga a Long Trail egy németországi kezdeményezésre megalakult, ott már kitűnően működő szisztéma – innen az elnevezés –, amely tulajdonképpen egy négyszintű tereplovasvizsga, ahol a bíró együtt lovagol a vizsgázókkal, a feladatok megoldásának a minőségét értékeli. Cél, hogy az MLSZSZ etikai elveinek ﬁgyelembevételével, a ló-lovas párosok képzettségi szintje a gyakorlatban is felmérhető, fejleszthető legyen. A vizsga túlnyomórészt olyan elemekből épül fel, amelyeket csak a terepen történő lovaglás során mutathatnak be, ezek a gyakorlatok lovas pályán nem kivitelezhetők. A tereplovasok

174

vizsgája tehát nem öncélokat szolgál. Nem is a versenyzés áll az előtérben, hanem azon lovasok és lovak hosszan tartó együttműködési képességének fejlesztése, akik az (MLSZSZ) tereplovaglás munkacsoport által kidolgozott tereplovaskódexének meg tudnak felelni, célja tehát a tereplovaglás fejlesztése. A vizsgarendszer további részletei a www.longtrail.hu oldalon olvashatók. Ez az az új kezdeményezés, amelynek beindításán most dolgozunk. – fejezi be az egykori pilótából lett lovas és lókiképző, aki Felsőörsön az El Dobogo Ranchen családi összefogással működteti a lovas vállalkozását.

175

Bóka István

BALATONFÜRED  KULTÚRA ALAPÚ VÁROSFEJLESZTÉS „Akik a Balaton partjára sereglenek maguk legjobban érzik e vidék varázsszerű hatását.” ( Jókai Mór)

Településünk több mint kétezer éves múltra tekint vissza, már a római korban lakott település volt. Igazán jelentőssé azonban a XIX. században vált. Ekkor a hazai kulturális és társadalmi élet egyik legjelentősebb központjaként tartották számon. Híres költők, írók, politikusok töltötték itt a nyarat, lelték gyógyulásukat. Vonzereje gyönyörű fekvésében, szénsavas forrásainak gyógyhatásában, a felvidéken termő zamatos, jó boraiban, ám legfőképpen az itt élő emberek vendégszeretetében rejlik. Történelmi, kulturális hagyományaink, évtizedekre viszszatekintő rendezvényeink és természeti kincseink minden évszakban városunkba csábítják az érdeklődőket. Balatonfüred évek óta a kultúra alapú városfejlesztés híve, méltán nyerte el a kultúra magyar városa elismerést. 2010-től a magyar művészetek, az alkotások és kultúránk kiválóságai még nagyobb szerepet kapnak a város hírnevének öregbítésében, turisztikai vonzerejének növelésében. Balatonfüred Város Önkormányzata 2007 májusában nyújtott be egy kiemelt projektjavaslatot A Balaton-part ékköve: a reformkori városközpont felvirágoztatása Balatonfüreden II. címmel. E projekt célja a kulturális turizmus fellendítése, az idegenforgalmi szezon meghoszszabbítása, a térség vonzerejének, így jövedelemszerző képességének növelése. A Közép-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács javaslatát követően az Ékkő II. kiemelt projektet másfél milliárd forint vissza nem térítendő támogatással az elsők között fogadták el, a Közép-dunántúli Operatív Program akciótervében. A kivitelezési munkák 2008 októberében el is kezdődtek, és a 2009-es és 2010-es idegenforgalmi szezon kezdetére el is készültek. A regionális jelentőségű kulturális, turisztikai fejlesztés eredményeként Balatonfüred műemlék jelentőségű reformkori városrésze továbbfejlődött, és új arculatot kapott. Elkészült a Jókai Mór Emlékmúzeum épülete és kertje, valamint a Városi Múzeum és Látogatóközpont épülete, több mint 275 millió forint értékben. Az épületek berendezése 50 millió forintba került. Több mint 600 millió forint költséggel felújítottuk a Vaszaryvillát, ahol rangos és reprezentatív kiállításoknak helyet adó művészeti központ létesült.

176

A kiemelt projekt költségvetése 1770 millió forint. A másfél milliárd forint támogatás mellett az önkormányzat 270 millió forint vállalásával ﬁnanszírozta a beruházást. Meggyőződésem, hogy a Balaton-part ékköve II. beruházás sikerre van ítélve, hiszen az uniformizálódó Európában minden egyedi színfolt valóságos kincs lesz. A kultúra ráadásul igazi megújuló erőforrás, sosem fogyó érték, mert aki őrzi, gazdagabb lesz attól, hogy átadja. És a füredi múltból bőségesen van mit őrizni. Volt mit átvenni elődeinktől. És lesz mit átadni az utódainknak. Balatonfüred a Közép-dunántúli Régióban és a Balaton turisztikai térségében kiemelkedő szerepet játszik: első helyet foglal el a kereskedelmi szálláshelyeket és a vendégéjszakák számát tekintve. Balatonfüred, Budapestet nem számítva az ország ötödik legnépszerűbb városa.

177

Kváry Péter

VESZPRÉM MEGYE BÜSZKESÉGE A BALATON ÉKKÖVE „Idejárnak szépet látni mind az öt világrész utazói.” (Eötvös Károly)

A Balaton kulturális fővárosának fényes múltját, melynek kiemelkedő csúcsa a magyar reformkor volt, csak diadalmas jelene és jövőben bizakodó tervei múlják felül. A tizenkilencedik század ébredő magyar öntudata itt volt a legjobban érezhető. A reform gondolatát hordozó nemesek, arisztokraták és polgárok találkozóhelyévé vált a divatos fürdőhely, mely az itt épült és magyar társulattal büszkélkedő kőszínházzal, a Nemzeti Játékszínnel a vendéglők és fogadók sokaságával és az Anna-bálok adta varázslattal vonzotta a művészeket, jurátusokat, a későbbi politikacsinálókat, kereskedőket, nemeseket és világlátott utazókat. A füredi park elején a Nemzeti Színház, egy fedett épület, mely közköltségen épült, homlokzatán a szép felírással: „Hazaﬁság a nemzetiségnek”, beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyen derült estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. Azért is beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanúbizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Így gondolta Jókai Mór 1858-ban megjelent A magyar Tempevölgy című írásában. „És ide épített gőzhajót Széchenyi. És épített kikötőt és hidat Balatonfüredre. Hej pedig, néhány év előtt, amikor a Kisfaludy gőzös első körútját tette, s minden kikötőt meglátott, ide is fellobogózva jött. Itt is eldördültek üdvözlő ágyúi. Födélzetén gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar, Veszprém, Zala és Somogy urai, nagytisztviselői s ragyogó szépségű asszonyai. Kinn a parton ezernyi nép. Húzta a cigány, itták az áldomást. Örökké éljen a nagy gróf, kerek világnak legyen büszkesége a Balaton. Ide járjanak szépet látni mind az öt világrész utazói.” Ezt kívánta 110 évvel ezelőtt Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül című könyvében.

A lovas postakocsik Balatonfüreden előbb kötött ki gőzhajó, semmint megjelenhetett a vaspályán pöfögő gőzmozdony. Ugyanis a füstokádó lokomotívok jóval előbb közlekedtek a Balaton-part somogyi települései között, mint az északi oldalon. A személyszállítás, az áruszállítás, a teljes közlekedés mind a lovak vontatta posta- és gyorskocsijáratokra hárult. A tizennyolcadik század végétől egészen a vasút megépítéséig Fü178

red megközelítése csak lóvontatású járművekkel bonyolódhatott. Ebből az időből származó írásokban sokat olvashatunk négylovas hintókban parádézó vendégekről. Egyes metszeteken lovasokat is látunk, jeléül annak, hogy lóháton is érkeztek, különösen a nőtlen ﬁatalok, vagy már idősebb, feleség nélküli, gyógyulni vágyó, elsősorban nemesi rendű férﬁak. Hazánkban utasszállító postakocsijárat csak 1752. szeptember 18-a óta közlekedett – olvashatjuk a Közlekedési Múzeum 1971-es Évkönyvében. Veszprém megye bekapcsolása az állami postakocsi-forgalomba valószínűleg csak 1823 után történt meg. Ekkor nagy gyorsasággal Ottenfeld Miksa udvari tanácsos javaslatára engedélyezték az úgynevezett gyorskocsik beállítását, amelyek az eddigi szokástól eltérően éjjel is közlekedtek. Ugyanis a korábbi nehéz, delizsánsznak nevezett kocsikkal csak nappal lehetett utazni.

28 óra alatt Pestről Füredre A gyorskocsikat hamar megkedvelték. Dr. Halász Tibor postatörténeti kutató szerint: Az első magánpostakocsi-járatról – amely Budáról Füredre vezetett – Bártfay László 1838. évi naplójából tudhatunk. Ő Vörösmarty Mihály társaságával 1838. július 21-én reggel 5 órakor indult el Budáról. Pestről csónakon mentek át a budai partra, ahol a Hét Választó Fejedelem elnevezésű vendégfogadótól indult el a fedett kocsi, melyben hátul három személy ült, előttük ismét három, velük szemben csak kettő. Menetideje 19 óra volt, Székesfehérváron 2 órát állt, este 8 óra tájban érkezett Palotára – a mai Várpalotára –, ahol éjszakáztak. Másnap reggel fél ötkor indultak és délelőtt fél 11 órakor érkeztek Füredre, a Horváth-ház elé, ahol a végállomás volt. A teljes járatidő tehát 29 és fél óra volt. Ez igen sok, hiszen egyes gyorskocsik a Bécs–Budapest közötti hosszú utat 28 óra alatt tették meg, igaz, éjszakázás nélkül. Nem hajtottak valami gyorsan, mert nehézkes volt a fáradt lovak pihentre cserélése. Ugyanis magánvállalkozás lévén, nem vehette igénybe az állami posta lóváltó állomásait, így nem tudtak többször és gyorsan lovakat cserélni. De – amint Bártfay írásából is kitűnik – így volt idő a szemlélődésre, és az utasok a tájban elgyönyörködhettek. Újabb világos bizonyíték csak az 1847. évi gőzhajózási hirdetményben és az 1848. évi útikalauzban van. Valószínű azonban, hogy a balatoni gőzhajózás megindulása előtt is már volt járat egyenesen Pestről Füredre. Két esemény teheti ezt hihetővé. Egyik az 1831-ben megnyílt színház, amely után biztosan érdeklődtek a hazai fejlődést üdvözlő és támogató jobb hazaﬁak. A másik az 1836-ban felépített új fürdőház, amelynek révén sokkal több férőhely volt már a fürdőn, mint azelőtt. Jogos véleménynek tűnik, hogy csak az 1840-es évek közepén kezdődött meg Oberhauser János járata Pestről. Erről így ír Horváth Bálint útikalauzában, melyet 1848ban A füredi savanyúvíz s Balaton környéke címmel adott ki Magyar-Óvárott: „A postakocsi megérkezése ünnepélyszámban ment. Hamar összegyűltek a fürdői vendégek a sétatéren és a Nagy vendéglő előtt – ahová nagy ostorpattogással befutott a négylovas kocsi. Kíváncsian lesték, akad-e ismerős az érkezők között.” 179

A másik gyorskocsijárat szoros kapcsolatban volt a gőzhajózással. Hertelendy Károly – akinek nagy érdemei vannak a gőzhajózás megindításában – 1847 májusában kiadott hirdetményében írja, hogy „Lobmayer úr gyorskocsizása Pest és Kenese közt a gőzös fentebbi járásaival megfelelő összeköttetésben áll.” A hajó hétfőn, szerdán és pénteken Keszthelyről Kenesére és Füredre ment, kedden, csütörtökön, szombaton pedig visszafelé. Füreden tehát mindennap kikötött a gőzös. Leggyorsabban ez a járat érte el a Balatont. Reggel 5 órakor indult a Tigris vendégfogadó elől, áthaladt a hajóhídon és a megszokott Tétény–Martonvásár–Velence úton haladt Székesfehérvárig, majd Palotáig és onnan Berhida–Papkeszi érintésével érkezett délután 2 órakor a balatonkenesei hajóhídhoz. Ott már várakozott a Keszthelyről jött Kisfaludy gőzhajó. Felvette az utasokat, és egy óra alatt Füredre, az ottani kikötőhöz szállította őket. Füredről délután 5 órakor indult tovább a hajó Kenesére, ott a várakozó kocsi felvette a hajóval utazókat, és éjfél után 4 órakor megérkezett velük a Tigris fogadó elé. A gyorskocsijáratokkal Füred közelebb került az ország közepéhez és távolabbi részeihez. Amikor pedig a gőzhajó is megindult, még jobb lett a megközelítése. A gyorskocsik alkonya is elérkezett. Fejlődést jelentettek a korábbi lassúbb delizsánszokhoz hasonlítva, de a technikai fejlődéssel, a vasútvonalak megépítésével végleg leáldozott a lovak világa a távolsági közlekedésben.

A lovak szeretete, a csikós-, betyárromantika tovább él Az igavonó és parádés lovak gazdasági jelentőségét messze túlszárnyalja az az érzelmi, szellemi romantikus és szinte szerelmes lelki vonzódás, mely mindig megihlette a művészi talentummal megáldott költőket, festőket, zenészeket, szobrászokat, írókat, majd napjainkban csatlakoztak hozzájuk a fotósok és a ﬁlmművészek. Évszázadok óta a ló a harmónia, a tisztaság és a megzabolázhatatlan szilaj erő megtestesítője. Érdekes, hogy a Balaton költészetet lehelő vidékét, jeles íróink hasonló tulajdonságokkal, a harmóniával, a tisztasággal és szeszélyes, megzabolázhatatlan szilaj erővel ábrázolták. A tihanyi echó költőjét, Kisfaludy Sándort, a keszthelyi Helikon íróit, Vas Gerebent, Vörösmartyt, Garay Jánost, Krúdyt, a Tihanyban alkotó Németh Lászlót, Illyés Gyulát és a többieket is, mind mind poézissel áldott meg a Balaton szelleme. A Füreden letelepedő Jókai így ír a Balatonról: „Akik nyaranta fürdővendégekül a Balaton partjaira sereglenek, maguk legjobban érzik e vidék varázsszerű hatását. A meleg párázattal telített lég, mely éjjel is megtartja jóltevő langyosságát, a villanyos meleg hullám új tüdőt, új gyomrot, új szívet, idegzetet, új vért ad az embernek. A bűbájos holdvilágos éjszakák, valami mély pihentető érzést vezetnek a kedélybe. A test és lélek megedződik. Azt mondhatnók, hogy ez egy tó, csupa szentelt vízből.” Nem kevésbé érdekes, hogy egy tizenkilencedik századi német költőt is megigézett Füred varázsa. Ihletett szép költeményekben örökítette meg a bakonyi és a Balaton-felvidéki emberektől halott regék és mondák világát. 180

Ez az író Württembergi Sándor gróf (1801–1844). A balatoni tartózkodásának irodalmi termése az a tizenhárom költemény lett, amelyet a Balatoni képekben – Bilder vom Plattensee – foglalt össze 1837-ben. Epikus életképeinek szereplői balatonmelléki csikósok és betyárok. Legsikerültebbek: Gyuri csikós halála és a Betyárpárbaj. Ezen a vidéken akkoriban nem volt ritka a betyár-csikós mesterség és életforma. Romantikus borzongással vonzották és taszították a békés polgárok képzeletét. Az Éji lovaglás (Nächtlicher Ritt) hősei is csikósok. A szenvedélyes betyár csikós alakja, ki az akkori Balaton–Bakony vidékén éppenséggel nem tartozott a ritkaságok közé, ebben a költeményben domborodik ki legjobban. A csikós szenvedélye, mely nem ismer akadályt, ha egy szép ló megszerzéséről van szó. A cselekmény drámai gyorsasággal pereg le. Ferkó csikós gyönyörű ménest lát a Balaton felé vágtatni, vezetője hószínű remek állat, melyet mindenáron meg akar szerezni. Biztatja társát Marcit, vegyék üldözőbe. Társa eleinte vonakodik, de mikor meghallja, hogy van köztük egy neki való pej is, mellyel a legsűrűbb huszársorokat is letiporhatná, lóra kap, s üldözik őket. Mikor utolérik, a lovak egyenesen a Balatonnak tartanak, beleugranak – Ferkó csikós akadályt nem ismerve utánuk vágtat, de vesztére. Elsülylyed. Fuldokolva is felkiált még, de kár ezért a szép lóért! A volt lovastiszt érdeklődését felkelthették a magyarországi nemes paripák. Előszeretettel foglalkozik velük. A Fekete lóban elbeszéli, hogy egy csikós halálra gyötri lovát. Ezt meglátják a Balaton felett elnyargaló felhőlovak, megbosszulják a megkínzott állatot, s tüzes villám sújtja legott az állatkínzót. Lova pedig máig is bejárja a puszta végtelenjét, s jaj annak a csikósnak, aki lovát kínozza. Megjelenik előtte, hátára kényszeríti, s elvágtat vele. Történelmünk köréből egy Kinizsi-mondát dolgozz fel a Cigánysymphoniában. Kinizsi és huszárjai dicsőségére Veszprém táján, egy sziklán szobrot emeltek a hősnek. Egy évszázaddal később ismét egy török csapat közeleg, s mikor a vezír basa meglátja a szobrot, haragra lobban, eszébe jut, mint kaszálta Kinizsi a törököket. Haragjában a szobor fejének irányítja fegyverét, de a golyó visszapattan, s a basa halva lerogyik lováról. Így győzött Kinizsi még száz év múlva is!

Anna-bál és a fényes hintók Krúdy Gyula így emlékezik: „Bizonyos, hogy az idén is megismétlődött a szívhalászat a Balaton mellett, mint akár a Vörösmarty Mihály idejében. Megtartották az Anna-bálat, mert mindig akad valahol néhány öregúr, aki rabságának kezdetét, vagy szívbajának eredetét az Anna-bál napjától kezdve számítja. A nők itt férjhez jutnak, a költők felírhatják verseiket a legyezőre, hazavihetnek emlékbe egy félkesztyűt, és ez tökéletesen elég a költőknek.” Balatonfüred, mint a magyarság színe-javának kedvelt tanyája, nagyon is vonzotta a bécsi kamarilla spionjait. A négyes fogaton érkező nemes urak és dámák sorában megjelentek az ügyes spiclik is. A kornak egész lelkét elénk tárja a következő bizalmi jelentés: 181

„Balatonfüreden szidták a németet és azt harsogták, hogy csakis magyarul szabad beszélni, sőt csupán magyar ruhát szabad viselni. Ismételten kizavarták a zenekart és inkább cigányt hozattak, aki újra Rákóczi-nótákat húzott”. Évről évre küldték az ilyen referátumokat. Annyira nem bíztak senkiben, hogy állandóan szemmel tartották Balatonfüreden magát Deák Ferencet is, aki rendszerint nővérének az urával, a derék Oszterhuberrel érkezett Kehidáról, vagy Pestről. De hagyjuk a kamarillát és a politikát! Idézzük fel a Hölgyfutár 1856. július 29-én megjelent példányát, melyben a gondtalan ﬁatal bálozókról ír emígyen: „boldogok az Annák, mert őket ünnepli az egész világ, Füred, Pest, Buda, kertek, közcsarnokok, sétányok zúgnak az Anna-nap zajától…” Huszka Jenőt, a neves zeneszerzőt is megihlette az Anna-bálok varázsa. Életének utolsó szerzeménye az 1962-ben alkotott Anna-báli keringő, melyre azóta is táncol a bálozó közönség. Ismét választanak bálszépét, ismét elnyeri a kiválasztott ifjú hölgy az aranyalmát, ismét egy csodálatos mezőhegyesi ötös fogattal hajthat büszkén végig az őt ünneplő és csodáló füredi polgárok és nyaralóvendég-sereg sorfala között. Igen! A csodálatos lovak, a pompát, a gazdagságot jelképező fényes, hintók, fogatok az Annabáloknak elmaradhatatlan kísérői. Az e világot idéző Romantikus reformkor – séta a századok között nevű többnapos hagyományőrző rendezvény főszereplői a korhű ruhákban felvonuló lovasok és fogatok. A ló, a lovas kultúra Füred hagyományainak, általános kultúrájának szerves része. Gyakran vendégeskedett a városban Széchenyi István és Wesselényi Miklós. Sok egyéb között a lovak értői. A legnagyobb magyar – rengeteg zseniális – munkája mellett e téren is maradandót alkotott, 1828-ban megjelent Lovakrul című remekműve a lovasok bibliája. Örökérvényű meglátásai, intelmei, felismerései ma is velünk élnek. „A lótenyésztés az egész polgári társaságnak hasznot hajtson és az ország belső erejét gyorsítsa” – hirdeti. Barátja a reálisan látó és ítélő, kiváló gyakorlati érzékű Wesselényi mindent tudott a lóról és a lótenyésztésről. „Célvesztett hazaﬁság rossz lovainkat dicsérni; s a régit fenntartani…” – vallotta. Volt mit tanulni tőlük. Persze messze nem csupán a Lovakrul.

182

Szentesi István

BALATONALMÁDIVÖRÖSBERÉNY ÉS A LOVAK Találjuk meg a ló helyét a környezetünkben

Levéltári adatok szerint Szárberény neve (ma Vörösberény – Balatonalmádi ősi városrésze) egy 1109. évből fennmaradt eredeti oklevélben szerepel először. Eszerint István király 48 füstöt (azaz háznépet) és 6 halászt adott itt az apácáknak. A szárberényi birtokosok jószágait 1339-ben határolták el egymástól (az apácák és a káptalan között), megállapították, hogy a hegy-völgy nem kedvez a nagyállattartásnak, de ennek ellenére kellő számú ökör és ló tartásáról tudtak számot adni. Márpedig ha elhatárolás történt, akkor korábban is voltak már lovak. 1853. március 2-án kelt egy „nyílt-parancs” és a 10. § értelmében a jobbágyság részére „faizati haszonélvezet” íratik elő, és az egy „sessio”-ra jutó fa mennyiségét 32 szekérben határozták meg. Ez szép számú ló tartását bizonyítja. Az 1858. évi kataszteri felmérés jegyzékében lakóépület-tulajdonosként 4 kocsist, 1 szekerest, 1 szíjgyártót és 1 kovácsot tüntettek fel a földművesek, mérnökök, írnokok, pékek, téglavetők, szabók, fazekasok, kőművesek, gombkötők, csizmadiák, molnárok, kádárok, csutorások,

Lovas tájékozódási verseny 2010, díjátadás

183

vargák, tímárok, bognárok, asztalosok, napszámosok, szűcsök, kereskedők és vendéglősök mellett. Az 1860-as „legelőböcsü”-t elvégezve elkülönözési-tagosztályi egységbe foglalták a legelőket. A szegényebb rétegek a kőpados-kősziklás területeket kapták, meredek, de mégis csalitoscsepőtés területeken, de a ligeteknek és forrásoknak köszönhetően kedvezőek voltak ezek a lovak tartására. 1884-ben Veszprém és Almádi között Czollenstein Ferenc kocsigyártó omnibusz-járatot üzemeltetett, a derék lovak 75 perc alatt tették meg az utat igen sokszor, egészen a századfordulóig. 1909-ben átadják a vasutat Veszprém és Almádi között. Egy 1933-ból származó jelentésből az derül ki, hogy Horthy István nyugalmazott lovassági tábornok elnökletével a Magyar Gazdák Országos Lovasegyesülete Almádiban szeretne letelepedni. Tudomásunk szerint ez sajnos nem valósult meg... 1934. november 19-én a Balatoni Intéző Bizottsághoz címzett levelében Tormay Béla úgy ír, hogy sok más sportág mellett a lovaglás is meghonosodott sportág Balatonalmádiban. 1959-ben jött az erőltetett tsz-be léptetés. Mintegy harminc család 100-110 lovát volt kénytelen bevinni, köztük feleségem családjának is (Brazsil család) 4 gyönyörű lova került a tsz-be. Ezek közül a családok közül jó néhányat személyesen is ismertem, és valamennyien tartottak még 15-20 éve lovakat Vörösberényben (mert azért a tsz nem tudott mindent megölni), mai napra ezen családok unokái közül hárman tartanak lovat. 1980-ban a moszkvai olimpián Balatonalmádi szülötte Cseresnyés László (Pödri) IV. helyezést ért el militaryban. Ma is szívesen vállal oktatást szülővárosában, egyesületünk tiszteletbeli örökös tagjának választotta. Őt édesapja, Cseresnyés István vitte el Nagyvázsonyba Berényből nap mint nap, hogy megfelelő szakmaisággal tanulja meg mindazt, ami az olimpiáig vezetett. 1990-ben a Polgári Olvasókör hosszú kihagyás után ismét megszervezte a színes szüreti felvonulást, és azóta is minden év szeptember második szombatján 40-50 ló színesíti a menetet. Ekkor kerültem én a településre. Lenyűgöző a Balaton-felvidék itteni szelete. Veszeli Lajos (akinek az unokája egyesületünkben lovagol), Fülöp Lajos, Szőllősi Máté festőművészekkel egy településen élni önmagában is kitüntető, hát még úgy, hogy ők igazi hagyományőr184

zők és közösségi emberek, és rendszeresen diskurálunk többek közt a lovakról. Séllei Katalin keramikusművész munkáin is gyakran szinte felnyerít egy ló. Koppa György díszkovács munkáit évente megcsodálhatjuk a kovácstalálkozókon, és hosszasan sorolhatnám a hagyományok őrzőit-ápolóit. Nagyapám, vitéz Szenczy Feördeős Gyula csendőr őrnagy, többszörös fogathajtó hadseregbajnok hatására (sajnos 13 éves korom óta az égi lovardákból figyel minket) vagyok elkötelezett híve a lovaknak. 1997 óta tartok lovakat Vörösberényben. Először csak a szomszédságból, aztán egyre messzebbről is csak jöttek és jöttek a gyerekek lovaglást tanulni, néhány felnőtt is csatlakozott a csapathoz, és törvényszerű volt, hogy egyesületet alapítunk. 2001-ben 78 fővel megalakult a Balatonalmádi–Vörösberény Lovas Egyesület, de hát az ügyészség fontoskodásának köszönhetően, csak 2003-ra lettünk jogerősen bejegyezve Vörösberény Lovas Egyesület néven. Ez egy igazi sikerév volt, hisz a Rákóczi Lovas Emléktúra pályázaton nem egész 13 évesen Vajk fiam és Futó Cseresnyés Anna is részvételi jogot kapott, és egész életre szóló élményt és indíttatást szereztek Györffy Villám Andrástól és Székely Tibortól, (de az egész stáb előtt le a kalappal), hogy egyenes gerincű magyarként tudják leélni az életüket. Az egyesület alapszabálya szerint meghatározott célok: – amatőr, szabadidős, hagyományőrző, turisztikai és verseny-lovassport megteremtése. – a ló helyének biztosítása környezetünkben. – Minél szélesebb rétegeknek legyen lehetősége kapcsolatba kerülni a lovakkal. – Az iskolai oktatásba való bekapcsolódás lehetőségének megteremtése. Mindezen célok elérése érdekében egyesületünknek jelenleg 8 saját lova van. Évente 5-700 túránk van, vannak egész napos és többnapos túráink is. Népszerűek a nyári lovas táboraink. Huszáraink, csikósaink állandó szereplői a városi ünnepségeknek. A nyári szezonok nyitásaként idén már nyolcadik alkalommal rendezünk lovaskavalkádot, ahol egész napos program keretében bemutatásra kerül a fogathajtás, díjugratás, és valamilyen hagyományőrző program. Ősszel egy új sportág meghonosításaként, már tizedik alkalommal fogjuk megrendezni a Berény-kupa lovas tájékozódási versenyt. Itt az eddigi legkevesebb induló létszám 58 fő volt. Mai napig több mint négyszáz, zömében iskolás korú fiatal tanult meg nálunk lovagolni, szerette meg a lovat, és minden ezzel járó előnyt (sport, természetszeretet, környezetbarát magatartás, tolerancia, kiegyensúlyozottság, szabadság és büszkeség érzete, segítőkészség stb.). Mára oda jutottunk, hogy Almádi–Káptalanfüred–Budatava városrészekben helyi rendelet tiltja a lótartást, de Vörösberényben lehet szám szerint tíz lovat tartani. Van is 25 ló Vörösberényben, bízom benne, hogy Isten segítségével számuk megötszöröződik addig, amíg a szárat kezemben tudom tartani, mert akkor nem éltem hiába. 185

Füssy Angéla

LOVAGLÁS TESTNEVELÉSÓRÁN  AZ ÍGÉRETES TIHANYI PÉLDA „A tavasz és a lovak körül mindig van valami csoda.” (Latinovits Zoltán)

Mialatt a Magyar Lovas Szövetség és az Új Nemzeti Lovas Program kidolgozói azon fáradoznak, hogyan építsék be a Nemzeti Alaptantervbe, azon belül az alapoktatásba a lovaglást, Veszprém megyében, egy kicsi Balaton-parti településen egyosztálynyi gyermek már élvezi e ma még nem szokványos lovas foglalkozást. Az iskolai kereteken belüli lovaglás egyelőre valóban csak kiváltságosoknak adatik meg, hiszen nem mindenhol rendelkeznek ilyen adottságokkal, és persze támogatottsággal, mint a tihanyi általános iskolában. Az intézmény hatodik osztályos tanulói viszont már elmondhatják magukról: testnevelésórákon tanulnak lovagolni az Érdi házaspár és a vászolyi Bátor Lovasiskola jóvoltából, akik térítésmentesen ajánlották szolgáltatásaikat az iskolának, ahol saját gyermekeik is tanulnak.

186

A tanév során öt összevont tanórát töltöttek a lovardában, úgy, hogy többségük előtte sosem ült lovon. Ma már mind a tizennégyen önállóan ügetnek, voltak tereplovagláson, és annyira megszerették a lovakat – és velük együtt persze a sportágat –, hogy arra kérték osztályfőnöküket, Csizmazia Kenézt, a nyár eleji kétnapos osztálykirándulásra is Vászolyba vigye őket, hogy még egyszer együtt lovagolhassanak, mielőtt véget ér a tanév.

Úton a lovak világába A gyermekekkel találkozva igencsak megdöbbentünk. Szinte hihetetlen, mi mindent tanultak a lovakról, a lovaktól tíz testnevelésóra alatt. Hosszasan sorolják a híres lovakat, lovasokat. Imperiált, Kincsemet, Overdose-t, a Lázár testvéreket és Dallos Gyulát. Sok mindent tudnak a lovak szokásairól, az állatok tisztán tartásáról, abrakolásáról, a nyergelésről. Csillogó szemmel mesélik, az utolsó órán már terepen lovagoltak, így kerestek szarvasgombát. Ők a kiváltságosok. Tihanyban többféle sporttal ismerkedhetnek meg a gyerekek. A negyedikesek például úszni, a hatodikosok lovagolni járnak. Azt mondják, a lovakat és a lovaglást nem felejtik. Az osztály fele szeretne a jövőben is lovagolni, és ugyanennyien majd egyszer saját lovat. „Nyolc-kilenc éve merült fel először egy tantestületi ülésen, milyen jó lenne, ha itt az iskolában lovagolni is megtaníthatnánk a gyerekeket. Ám akkor legnagyobb igyekezetünk ellenére sem sikerült ennek a feltételeit megteremteni. Az oktatáshoz – a ló mellett – ugyanis befogadó lovardára, szakképzett lovasoktatóra, kísérő pedagógusokra, szülői egyeztetésre, önkormányzati segítségre is szükség van. S ha ez mind adott, még mindig meg kell oldani a gyerekek

187

188

szállítását, és az egész program ﬁnanszírozását” – meséli Bertha Mihályné, a tihanyi általános iskola igazgatója. 2010 tavaszán visszautasíthatatlan ajánlatot kaptak. Az intézménynek ugyanis szerencsés helyzete, hogy van olyan szülő, aki nem csak hogy lovasoktató, hanem férjével közösen saját lovardájuk van a Tihanytól mindössze tízpercnyi autóútra fekvő Vászolyban. „Érdi Gabriella egy nap felvetette: szívesen lovagoltatnának egyosztálynyi gyermeket térítésmentesen, testnevelésórák keretében. Örömmel fogadtam az ajánlatot, és mivel a szülők is beleegyeztek és az önkormányzat is mellénk állt, belevágtunk.”

Tantervbe iktatott lovasoktatás „Még a nyár folyamán kiegészítettük az iskola pedagógiai programját, és átszerveztük a hatodikosok testnevelésórai tanrendjét, így az őszi tanévkezdéssel a rendhagyó testnevelésórák utat nyertek” – mondja az igazgatónő. A mindenkori hatodik osztályra esett a választás, akiket két csoportra bontva, összevont, dupla testnevelésóra keretében, az önkormányzat által fenntartott iskolabusszal visznek öt alkalommal Vászolyba, a Bátor Lovasiskolába. Lovasoktatójuk Érdi Gabriella, aki megfelelő szakképesítéssel rendelkezik. Kísérőtanáraik Cseh Tibor testnevelő, valamint az osztályfőnök, aki bevallotta, bizony ő is ezen órák alatt tanult meg lovagolni. Azt mondja, az iskolában minden gyermek az ő osztályát irigyelte. Sosem merült fel, hogy pluszkötelezettséget róttak rájuk, ellenkezőleg, azok sajnálkoztak, akik kimaradtak. Csizmazia Kenéz tanár úr már osztályfőnöki órák keretében felkészítette a rábízott gyermekeket a lóval való találkozásra, és segédanyagok segítségével mindarra, amit a lovakról tudni kell. A lovardában kobakot és pálcákat kaptak, és mielőtt még lóhátra ültek volna, megtanulták, hogyan közeledjenek az állathoz, és hogyan viselkedjenek majd a hátán.

A ló összetartó erő „Nekünk is új volt a helyzet. Lovastábor keretében volt már nálunk harminc, sőt negyven gyerek is. De ez egészen más. Fel kellett építeni a tanmenetet, még akkor is, ha tudtuk, sok minden menet közben adódik majd. Lépésről lépésre kellett haladni, úgy, hogy a kötődés is kialakuljon, és tanév végén úgy engedjük el a gyerekeket, hogy biztonsággal ülnek a lovon és valamennyire már tudnak lovagolni” – mondja a lovasoktató, Érdi Gabriella. Persze rögtön hozzáteszi, senki ne bízza el magát, és ne gondolja, hogy tíz óra elég. Ez az öt összevont testnevelésóra arra elegendő, hogy alapokat adjon. Aki kedvet kap, a későbbiekben az itt megszerzett tudásra már könnyebben építhet. Gabriella elárulja, ő sem gondolta volna, hogy addig eljutnak, ameddig végül is sikerült. A második órán még csak szárral vezették a lovakat, a negyediken már a gyerekek egyedül ügettek körbe a tanpályán. Az utolsó órán pedig terepre is kivitték őket. Elöl az osztályfőnök, utána hét gyerek, mögöttük lovasoktatójuk, Gabi. 189

Czizmazia Kenéz szerint osztálya összekovácsolódott a foglalkozások alatt. Tanítványai kinyíltak, még felelősségtudóbbak lettek, mint korábban. Kialakult bennük a természet szeretete, és az állatokhoz való kötődés. Pontosan ez volt a cél – erősítik meg azonnal igazgató és lovasoktató. „Belecsempészi életükbe azt a pluszt, amit csak a ló, a lóval való kapcsolat adhat. Az pedig, hogy tizennégy lovagolni tudó gyermeket neveltünk, páratlan élmény. Megérte a fáradozást.”

A jó példa terjed Új osztály veszi majd be a lovardát. És, ha minden jól alakul, már nem ők lesznek az egyedüli gyermekcsoport, akik iskolai keretek között lovagolnak Vászolyban. Érdi Gábortól – Gabriella párjától – megtudtuk, a jó példának híre terjed. A közelmúltban bejelentkezett a balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnázium, hogy évfolyamonként egy osztályt szeretnének náluk lovagoltatni. A költségeket a fenntartó ﬁzeti majd. A Vászolyi Bátor Lovasiskolában most tizenhét lovat tartanak Érdiék, kimondottan oktatásra, hobbilovaglásra és persze tájékozódási lovaglásra, ami lovardájuk specialitása. Gábor és négy lánya csapata 2010-ben ebben a sportágban a megyei verseny második helyén végzett. Éppen miattuk, saját gyermekeik miatt vették meg első lovaikat is. Ötöt, hiszen ennyi gyermeket nevelnek. A lovarda kapuit hat éve nyitották meg a lovagolni vágyók előtt. Máig háromszáz embert tanítottak meg lovagolni, zömében gyermekeket. Van recept: a tanár, szülő, diák és az önkormányzat példaszerű összefogása!

190

Füssy Angéla

LÓHÁTON A GYÓGYULÁSÉRT A gyógylovaglás, illetve a lovas terápia az egyik leghatásosabb gyógypedagógiai eszköz a sérült gyermekek fejlesztésében. A lovaglás segíti a jó mozgáskoordináció kialakulását, a viselkedés- és magatartászavarok kezelését, oldja az autisták általános félelemérzetét. A lóval kialakuló kapcsolat aztán átültethető az emberi kapcsolatokba, olyan gyermekek esetében, akik embertársaikkal képtelennek tűnnek kapcsolatépítésre, kommunikációra. Ezt mondja a veszprémi Kozmutza Flóra készségfejlesztő szakiskola igazgatója. A Kozmutzából tizenöt éve hordják gyógyterápiás lovaglásra a középsúlyos értelmi fogyatékos és autista fiatalokat. Dörnyeiné Barabás Éva igazgatónő szerint minden szakkönyvekben leírt jótékony hatást igazoltak már. Olyan gyermekeknél értek el fejlődést lovak segítségével, akiknél a javulás az első időszakban szinte reménytelennek tűnt. „Tizenöt éve lovagolnak a ránk bízott gyermekek. Eleinte csak azokat tudtuk ebben a speciális terápiában részesíteni, akiknek a szüleik megengedhették maguknak, hogy áldozzanak erre a költséges terápiára. Akkoriban Nagyvázsonyba és Felsőörsre jártunk, költségtérítéses formában. Vagyis fizetnünk kellett az órákért. Négy éve keresett meg Török László, a veszprémi állatkert igazgatója, hogy próbáljuk ki a vadaspark lovait, és ha alkalmasak a terápiás lovaglásra, akkor megyünk az állatkertbe lovagolni, amikor akarunk, és fizetnünk sem kell érte”

191

– meséli Dörnyeiné Barabás Éva. Az állatkert lovai jól vizsgáztak, így az elmúlt négy évben már minden olyan sérült kozmutzás gyermek lovagolhatott, akiknél nem volt kizáró ok. Az értelmi és mozgássérült fiatalokat minden esetben gyógypedagógus javasolja lovas terápiára. „Elsősorban azokat választjuk ki, akiknél úgy gondoljuk, hogy hasznos lehet a lovaglás. Ilyenek a mozgáskoordinációs problémás gyerekek, a viselkedészavaros, például hiperaktív gyerekek és az autisták is. Ajánlásunk után szigorú orvosi vizsgálat következik. Az epilepszia kizáró ok, hiszen ha ló közelében, netán lóháton kap rohamot a gyermek, az komoly veszéllyel jár. A Downszindrómásokra is figyelnünk kell, náluk gyakran előfordul, hogy gyengék a nyaki csigolyák, amelyek rázkódás hatására összecsúszhatnak” – mondja Marosi Diána, a veszprémi speciális fejlesztőiskola gyógytestnevelője. Pajkos a gyerekek kedvenc lova, gondozói azt mondják, olyan mintha lélekben is rákészülne a sérültekkel való találkozásra. Érdekes, hogy alaptermészete szerint bohókás, játékos ló, amire a neve is utal, de a sérült, fogyatékos gyermekek közelében mindig nyugodt, gyengéd, türelmes és óvatos. Szívesen fésülgetik és etetik a gyermekek, ugyanis nem csak a lovaglás, a ló gondozása is a terápia része. Segíti a kapcsolat kialakítását az állattal, a félelem és a gátlások oldását, valamint az önbizalom megerősítését. „Az autisták szinte mindentől félnek. Amikor egy nagy testű állat közel engedi magához, engedi, hogy megsimogassa, az már önbizalmat ébreszt az autista gyermekben. Lépésről lépésre kerül közelebb az állathoz, és elmúlik a félelme. Ők embertársaikkal nagyon nehezen kommunikálnak, szinte képtelenek a kapcsolatépítésre. Ha a lóval sikerül, azt már csak át kell ültetni az emberi kapcsolatokba – jegyzi meg az igazgatónő. Pajkos egy alkalommal nem kis megpróbáltatáson bizonyította, alkalmas a feladatra. Egy autista kisfiú rettegve próbált közelíteni felé. A ló annyira koncentrált a fiúra, még a lélegzetét is visszatartotta, míg az végig nem simította a nyakát. Meg volt az első érintés. A viselkedészavaros gyermekeknek, köztük még a hiperaktívoknak is meg kell tanulniuk, ló közelében nem lehet kapkodni, kiabálni.

192

Miért épp a ló? – tehetnénk fel a kérdést. „A ló rendkívüli állat, teljesen rá tud hangolódni az emberre. Képes érintésre érzelmeket közvetíteni, és megérzi az ember minden belső rezdülését, és alkalmazkodik hozzá. Testalkata is fontos, illetve, hogy nagy állatról van szó. Amikor a sérült gyermek érzi azt, hogy egy ilyen nagytestű állat közel engedi magához, azt megsimogathatja, majd irányítani tudja, és a ló engedelmeskedik neki, az a legjobb önbizalom-építő gyakorlat” – sorolja Dörnyeiné. Szintén érdekesség, hogy a ló az egyetlen állat, amelynek csípőmozgása megegyezik az emberével. Amikor lóháton ülünk és a ló léptet velünk, csípőnk ugyanazt a mozgást veszi át, minta gyalogolnánk. „Volt egy mozgássérült kislány az iskolában. Az egyik lába jóval rövidebb volt a másiknál. Az ortopéd szakorvos sarokemelőt írt fel neki. Két évet lovagolt, majd egy kontrollvizsgálaton kiderült, képes a normális járásra, és elhagyhatja a sarokemelőt. Meggyőződésem, hogy a lovaglás gyógyította meg” – meséli Marosi Diána gyógytestnevelő. – A lovaglás mellett a voltizsálást alkalmazzuk, nagy sikerrel – teszi hozzá a gyógypedagógus igazgatónő –, ami gyakorlatilag gyógytorna a ló hátán. A ló lépésben halad, száron vezeti az oktató, miközben a gyógytornász, azaz Dia a tornagyakorlatokat diktálja. A Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark nem csak a helyet és a lovakat biztosítja ingyenesen a Kozmutza Flóra készségfejlesztő speciális iskola tanulói terápiájához, hanem a lovas oktatót is. A sérültek lovagoltatása ugyanis összetett feladat, fel kell készíteni a gyermeket, de a lovat is. A terápia csak ekkor lesz kétoldalú és sikeres, ha felkészült szakemberek felügyelik, és segítik állat és ember közös munkáját. – Nem ritka a teljes gyógyulás sem, ami mondhatni csoda számba megy – jegyzi meg az igazgatónő. – Volt egy kislány, beszédsérült, ötödik osztályos. Egyáltalán nem beszélt. Két éven keresztül hordtuk lovagolni és lovas terápiára. Ilyenkor az oktató ismételgeti a lónak az utasításokat: Lépés! Állj! Ügetés! Vissza! Alig egy év után, a ló neve volt, amit a kislány először kimondott, majd a rövid vezényszavakat. Most már gyakorlatilag felnőtt. Beszél. Pedig mindenki azt mondta, némán fogja leélni az életét. 193

Fehér Károly–Füssy Angéla

LOVASÁLMOK A NEMESVÁMOSI SPORTISKOLÁBAN „A sportok között kevés van annyira magyar – mint a fogathajtás.” (Pettkó-Szandtner Tibor)

Mielőtt bepillantanánk Kovács Csaba sportistállójába, vele együtt tisztelgünk fogathajtóink párját ritkító sikerei előtt. Fogathajtóink az eddigi Európa- és világbajnokságokon 65 érmet, köztük 31 aranyat nyertek.

Fogathajtó zsenik A világhírű Sankt Georg szaklapban Lasollay német lovaskapitány így nyilatkozik a magyar hajtókról: „Az angol hajtómódot egy klasszikusan képzett, konzervatóriumot végzett hegedűshöz, muzsikushoz hasonlítom, akinek a hegedűt vagy zongorát bizonyos meghatározott szabályok szerint (kottából) kell kezelnie, illetve megtanulnia. Ezzel szemben a magyar hajtómódot egy virtuóz hegedűs gyönyörű muzsikájához hasonlítom, ahol nem a tanulás, a kiképzés és a szigorúan vett szabályok betartása, hanem az istenadta tehetség, a veleszületett érzés, a temperamentum ragad magával. A magyar hajtó stílusát az igen sok érzés, a talentum, a szárak egyszerű ügyességgel való vezetése, a véletlen körülmények befolyásolják és jellemzik.” A sikeres magyar hajtósport világra szóló eredményei a folyamatosságra, a nagy elődök tudására, tapasztalataira épülnek. A könnyű szügyhámra és a könnyű kocsira épülő magyar fogatolási módot mintegy háromnegyed századdal ezelőtt Pettkó-SzandtnerTibor ismertette meg (és el) a világgal. Fogathajtóink a hatvanas évek elején jelentek meg először a nemzetközi versenyeken. Ekkor bontakozott ki a rangos versenyeket nyerő gyöngyösi Kádár László őstehetsége. Mestere volt a lónak, a szerszámozásnak. Visszafogottan, csendesen, egyenletes tempóban, elegánsan hajtott. Mesélik, hogy egyszer fogadásból harminc métert tolatott négyes fogattal, egy nyomon! Aki látott már fogatversenyt, az tudja, hogy mit jelent ez! Kádár Lászlót Abonyi Imre, a másik hajtózseni követte. Ő más egyéniségű, más stílusú hajtó volt. Erős alkata, mély hangja révén nagy lendülettel, látványosan hajtott. Tökéletesen uralta a négy lovat. Sok bravúrját emlegetik. Nagy szerencse, hogy ők ketten összetalálkoztak a lóval. 194

Stílusukat, a szárkezelés művészetét Kádár Lászlótól tanuló, tizenkét Európa- illetve világbajnokságot nyerő Bárdos György, a maiak közül pedig a hatszoros világbajnokunk, Lázár Zoltán ötvözte. A világon egyedül neki sikerült négy kettesfogat-hajtó világbajnoki cím után a négyesfogat-hajtók között is egyéni, valamint csapat-világbajnoki címet nyerni. A nagy elődök, zsenik közé érkezett a fogatvilág kiemelkedő személyisége, hétszeres kettesfogat-hajtó világbajnokunk, Lázár Vilmos. A kettesek között – aligha felülmúlható teljesítményével – mindenki által elismerve ő a „Hajtókirály” (bár kiválóságunk elhárítja, ha ezzel a címmel illetik). Nemesvámos a Rómába vezető hadiút mentén fekvő település, mely egykoron királynéi birtok volt. Hűen múltjához, ma is igazi lovas település. Több mint hetven lovat tartanak a faluban. Vannak házak, ahol egy-két ló, és vannak családi gazdaságok, ahol öt-hat is található. A leggazdagabb állománnyal Kovács Csaba és az általa vezetett Nemesvámosi Sportistálló büszkélkedhet. Ahogy beérünk a településre, lovas embernek azonnal feltűnik az építmény, automata jártatógéppel, díjugrató pályával és persze a modern istállóépülettel. Annak ellenére, hogy bensőségesnek tervezték, mely abban nyilvánul meg, hogy az egész komplexum az udvarra befelé fordított, kívülről, külső szemlélőnek csak a főkapu árulkodik. Csabáék harminc lovat tartanak itt. A sportistálló lovaival sokat versenyeztek, főleg fogathajtásban. Iskolalovaik többeket megtanítottak már lovagolni, mely nyilván a szakképzett lovasoktatók érdeme is egyben. Ez a hely egyszerre szolgálja a lovas sportok híveit, a hobbilovasokat, no meg a falusi turizmust, hiszen saját szálláshellyel is rendelkeznek. Az itt készülő házi ﬁnomságok, sajtok, joghurtok, és disznótoros egy-egy meghirdetett falusi lakoma alkalmával sokakat idecsalogat. A Nemesvámosi Sportistállót Kovácsék saját erőből építették még 2002-ben. Azóta folyamatosan bővítik, miközben arról álmodnak, hogy idővel, talán néhány év múlva itt építik fel a megye legnagyobb fedett lovardáját.

195

Az előző rendszerben még nem becsülték valami nagyra a lovas szakmákat. A lovasokat pedig kimondottan csapongó, szabadelvű embereknek tartották. Csaba első lovát, Játékot huszonöt éves korában vásárolta. Eleinte csak lovagolt, majd a tihanyi versenyek alkalmával magával ragadta a fogathajtás. Egy kedves szomszéd csábította magával a balatoni visszhang városában rendezett fogathajtó versenyre. A következő években rákapott a különleges sport ízére. Varga Péter segédhajtója lett, aki 2009-ben akadályhajtásban Kecskeméten világbajnoki címet szerzett. Kocsi János az igazi mester, akivel az ifjú fogathajtó egy ugrófelkészítő táborban találko-

196

zott. Ő volt az, aki kilovasított engem, így szoktuk mondani – meséli Csaba. A mestertől, azaz Kocsi Jánostól vette meg egyik legkedvesebb, az ötszörös világbajnok lovát, Kígyót. Csaba eleinte felső-dunántúli régiós versenyeken szerzett dobogós helyezéseket, majd felkerülve az A kategóriában, kétszer nyert Magyar Derbyt. A magyar bajnokságon egyszer ötödik, azt követően hatodik helyet szerzett. Ez idő alatt lovai száma szépen gyarapodott. Játék, az első ló többször gazdát cserélt, de mindig visszakerült Kovácsékhoz. Megtanította lovagolni többek között Pásztor István világválogatott kézilabdázót, végül újra hazakerült Nemesvámosra, hogy Csaba Zsóﬁ lányát is első és kedvenc lovának nyergébe ültethesse. Sokáig zárt ajtók mögött, csak a versenyzésre és a felkészülésekre koncentráltam – árulja el Kovács Csaba, amikor azt kérdezem tőle, hogyan lett fogathajtó bajnokból egy sportlovarda tulajdonosa és vezetője. – Akkoriban a lovakra koncentráltam. Abba az életformába nem fért bele az oktatás, a programok, a turizmus. Egy nap úgy éreztem, szeretnék valamit tovább adni, legalább a lovak szeretetét, és nem csak a családomnak, nem csak a gyermekeimnek. Ebből a gondolatból született meg a Nemesvámosi Sportistálló. Az ötpatkós minősítésű komplexumban oktatáson és lovagoltatáson túl foglalkoznak háztáji gazdasággal, és falusi, illetve lovas rendezvények szervezésével. Nem csak hobbilovasokat várnak, hanem sportolókat, versenyre felkészülő lovasokat is. Mindehhez az infrastruktúra is adott, egy díjugrató és egy díjhajtó pálya, automatizált jártatógép, valamint komplett akadálypark tartozik a nemesvámosi lovardához. Amellett, hogy Kovács Csaba minden felkérésnek eleget tesz, és minden lovas rendezvényen igyekszik részt venni a megyében, a Nemesvámos környéki vadászlovaglás szervezése kimondottan az ő nevéhez fűződik. Gyakorlott lovasok számára ez az őszi-téli vadászlovaglás jelenti a lovaglószezon befejezésének és az új szezon kezdetének méltó megünneplését. E hagyományos program a régi korok lovas vadászatait eleveníti fel, melynek középpontjában ma már nem egy róka elejtése, hanem egy mintegy 25 km-es, akadályokkal nehezített terep végig lovaglása áll. Akik nem lovagolnak, azok fogaton kísérik a lovasok csapatát. Este a vadászbál keretében hirdetik ki a vadászlovaglás győztesét. Ilyenkor összeülő „bíróság” ítélkezik a lovasok felett a nap folyamán elkövetett kisebb-nagyobb szabálytalanságok miatt. A büntetést késő éjszakáig tartó vidám mulatság keretében egyenlítik ki. A vadászlovagláson kívül a túralovaglás is jelentős ezen a vidéken. Ezt az ágazatot hamarosan GPS-re tervezett, kijelölt lovas túraútvonalak segítik majd. Kovács Csaba azt mondja, ő már nem a versenyzésben, hanem az oktatásban, és a lovas turizmusban képzeli el a jövőt. Megálmodta Veszprém megye legnagyobb és legszebb fedett lovardáját, melynek szerinte Nemesvámoson volna igazán létjogosultsága, azon a településen, amely múltjában és jelenében is hű a lovakhoz. Kétezer négyzetméteres csarnokot szeretne építeni. Egy ilyen fedett lovardához legalább hatvan ló dukál, ami azt jelenti, hogy Csabáék megkétszereznék az állományt. Így, ha az alapoktatásba, testnevelésórák keretében lovas oktatással csatlakoznának, egyszerre egy egész osztálynyi gyermek lovagolhatna Nemesvámoson, a sportistállóban. – Jövőt formáló tervek. 197

198

Fehér Károly

HUNGARIKUMOK: VÉDETT TÖRTÉNELMI LÓFAJTÁINK „A védett, őshonos állatok jelentős genetikai értéket képviselnek. Eredeti állapotú fenntartásuk nemzeti érték és állami feladat.” (Állattenyésztési törvény, 1993)

A tenyésztőtudomány sorra-rendre alkotja meg az egyre nagyobb termelőképességű háziállatfajtákat. Ám emellett a környezetünk genetikai sokféleségét jelentő – kisebb termelőképességű – történelmi állatfajták, géntartalékainak feltárása, fenntartása, sőt gazdagítása is alapvető feladat. Hazánkban 27 védett állatfajtát, köztük 8 lovat tartunk számon. Veszprém megyében a védett történelmi lófajtáinknak nincs törzstenyészete. Egykoron – főként a Pápa környéki magánménesekben – szívesen tartották ezeket az őshonos, ma már nemzeti kincsünknek számító lófajtákat. Napjainkban a versenyeken a lovas vigaszságokon, az idegenforgalomban, a fuvaros kocsik előtt, a portákon időről időre feltűnnek. A térség lovas életének szemet-lelket gyönyörködtető szereplői.

A SHAGYA ARAB A Bábolnán tenyésztett shagya-arab ló távlovagló világbajnokságot nyert „A legszebb asszony sem tud jobban vigyázni magára, mint a ló, ha jól megy a dolga.” (Móricz Zsigmond) Shagya arab az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén alapított ménesekben – Bábolnán és Radautzban – kitenyésztett arab fajtájú lovak tiszta vérű, zárt törzskönyvben továbbtenyésztett ivadékai. A fajtát hivatalosan is elismerték. A szakértők szerint ezt a rangot – az arab telivért meghaladó – méretei, korrekt külleme és használati értéke révén érdemelte ki. 199

A tenyészcél: – az arab fajtacsoporton belül – nagyrámájú, bottal mérve legkevesebb 150 centiméteres marmagasságú hátas és kocsilóként is jól használható nemes, tetszetős, elegáns, kitartó, könynyen kezelhető fajta fenntartása, és az eredeti tenyészvonalainak megőrzése. Ennek érdekében a tenyésztés nemzetközi együttműködéssel folyik. Tenyésztői szerint: „ha a lovak között az arab telivér gyémánt, akkor a shagya arab a briliáns.” Ideális, szép „dámahátas”. Alkati adottságaival, kitartásával elsősorban a távlovaglásban képes kimaHarsonások gasló teljesítményre.

Jussuf VIII Shagya arab törzsmén

200

A LIPICAI Veszprém megyében 1829-ben a hathalmi ménesben tenyésztették „Valami él a lipicai lovak és lovasok testében; egyfajta előkelőség és kellemesség, valamilyen bűntudatos kellemesség és ütemérzék.” (Márai Sándor) „…itt a legjobb lovakat tenyésszék, melyek a császári udvar számára lesznek elővezetve” – szólt a császári udvar parancsa. A lipicai fajta az 1580-ban Lipicán (Lipizza) alapított udvari ménesből származik; lényegében az Osztrák–Magyar Monarchia szülötte. Kialakításában elsősorban a spanyol jellegű kancaállomány, némi keleti hatás és a nyolc klaszszikus törzsalapító (Conversano, Neapolitano, Favory, Maestoso, Pluto, Siglavy, Incitato, Tulipán) kapott szerepet. A lipicai lovak 1950-ben – karakterük megőrzésének igényével a fajta eredeti tartási körülményeivel egyező környezetben – a Bükk-fennsíkon jelentek meg. Szilárd szervezet, magas, látványos lábemelés jellemzi a lipicait. A tenyésztőtudomány az évszázadok során intelligenciát, szellemet, harmóniát, dinamizmust – egyszóval – képességet alkotott ebben a fajtában. A magyar fogathajtók – köztük Fülöp Sándor, Abonyi Imre, Bárdos György, Juhász László, Lázár Vilmos és Zoltán, Kecskeméti László – az Európa- és világbajnokságokon 65 érmet, köztük 31 aranyat nyertek. Jórészt lipicai lovakkal. A fajta gondozója és értékeinek továbbfejlesztője az Állami Ménesgazdaság Szilvásvárad főménese.

201

A NÓNIUSZ 1872-ben a nagydémi ménesben, majd Pápateszéren találkozunk a fajtával „Aki a lovat becsapja – magát is becsapja.” (Patkócsattogás c. könyv) A nóniusz lófajtát az 1785-ben alapított Mezőhegyesi Magyar Királyi Állami Ménesben tenyésztették ki. Valamennyi nóniusz egy közös ősre, a napóleoni háborúk során zsákmányolt Nonius Senior nevű anglo-normann ménre vezethető vissza. Eredeti tenyészcélja a legnehezebb viszonyok között is helyt álló nehéz tüzérhámos ló kialakítása volt. Teljesítményét a háború előtt kettes fogatolásban 3 nap alatt megtett 350-370 km-es távon mérték és méltán értékelték nagyra. Tájfajtái a mezőhegyesi és a hortobágyi, vagy sziki nóniusz. A nóniusz – amellett, hogy kiváló mezőgazdasági munkaló, – a fogatversenyeken is eredményes. Kettes és négyes nóniuszfogatokkal – többek között – a mezőhegyesi Szentmihályi Sándor, a hortobágyi Pásztor György, majd tanítványa, a mai fogathajtó szövetségi kapitány Fintha Gábor értek el nemzetközi szintű eredményeket. Szegedi Gábor, a domonyvölgyi Lázár Lovasparkban pedig nóniusz pusztai tizennégyesek hátán Guinness-rekorder. Jellegzetes klasszikus külleme, egyöntetűsége miatt a hobbilótenyésztők körében – mint legkonszolidáltabb megjelenésű magyar fajta – távlatilag is jelentőssé válhat.

A FURIOSO NORTH STAR (mezőhegyesi félvér) 1829-ben a hathalmi ménesben említik a fajtát „Minden muzsikánál dallamosabb a patkócsattogás.” (Zelk Zoltán) A fajta neve a két alapító angol telivéréből ered. Az 1841-ben a mezőhegyesi ménesbe beosztott Furioso és 1852-ben tenyésztésbe állított North Star nevű mének a ménes korabeli kancaállományából két életerős törzset alapítottak.

202

A fajtát ma is a kettősség jellemzi: tömegesebb egyedei a mezőgazdasági munkákban kifogástalanok; az elegánsabb, hátastípusú lovak pedig mint sport-, hobbi- és túralovak jeleskednek. A tenyésztési követelmény: a feltétlen használhatóság, kifogástalan munkakészség, terhelhetőség, szilárd szervezet. Színe jellemzően pej; esetenként fekete és sárga is előfordul közöttük.

Furioso North Star négyes fogat

Furioso kanca csikójával

203

A KISBÉRI FÉLVÉR 1872-ben a nagydémi ménesben, majd a Bakonypölöskei Állami Gazdaságban szívesen tartották „A ló olyan okos, hogy még hajtani sem kell.” (Zelk Zoltán) A XIX. század vége lótenyésztésének sikertörténete egyúttal az 1853-ban alapított kisbéri ménes sikertörténete is. A cél: a hadsereg részére kipróbált angol telivér mének felhasználásával nemes, kitartó katonai hátasló előállítása. Az angol telivér jelleghez közel álló elegáns, nemes, szilárd szervezetű hátasok a könnyebb hámos munkában is helyt állnak. A fajta mai tenyészcélja a korszerű sportkövetelményeknek is

Fokos Fantom (kisbéri félvér) nyergében Széplábi Fülöp

204

megfelelő nemes, tetszetős hátas és fogatló előállítása a hagyományos tenyésztési és a modern sportirányú szelekciós módszerek felhasználásával. A szakértők – az egykoron falkavadászatokon jeleskedő – acélos, robbanékony, kemény kisbéri lovakat a lovassportnak szinte valamennyi szakágába ajánlják. A különféle lovas sportágakban (díjugratás, military, fogat) a fajta egyedei mindenütt megtalálhatók. Eredményességük számarányukat meghaladó.

A GIDRÁN A Kertai Lovasudvar ma a Gidrán nevet viseli „Csupán a lóban nem lehet csalódni.” (Krúdy Gyula) Dr. Ócsay Imre professzor, kiváló „lótudósunk” – lovasgenerációk tanítója – szerint nincs még egy magyarországi lófajta, amelynek hasznosításáról, hasznáról, sőt már kialakulásáról is olyan különböző vélemények, nézetek, hagyományok terjedtek volna el, mint a gidránról. A Mezőhegyesen 1855 óta önálló törzsként tenyésztett lófajtát elegáns huszárlóként ismerte meg a világ. A két világháború között a nagybirtokosok elfordultak a gidrántól. Később Regöly, Sütvény igyekezett megmenteni az állományt. Ma az Állami Ménesgazdaság Szilvásvárad gondozásá-

205

ban jelentős állománya található Marócpusztán. Ezt az értékes tenyészállományt 2006-ban az agrártárca a jelentős tenyésztői kultúrával rendelkező Állami Ménesgazdaság Szilvásvárad gondozásába adta. A tenyésztési szabályzat a fajta klasszikus értékeinek megőrzését írja elő. Fő tenyésztési feladat: a vonalak, családok fenntartása, értékének növelése és hagyományainak megőrzése. A szilárd szervezetű, robbanékony, kitartó többhasznú fajta hátas- és fogatlónak egyaránt megfelel. Egykor falkavadászatokon jeleskedett. Ma főként a militaryban érnek el sikereket.

A MAGYAR HIDEGVÉRŰ „Halad az eke: cipeli, vontatja a szürke, némán, türelmesen, panaszhang nélkül.” (Gárdonyi Géza) Vidékünkön is kenyérkereső lófajta. Elsősorban a fuvarosok fogataiban jeleskednek. Egykor Pápán a gazdák versenyein külön számot írtak ki a „nehéz lovak részére” és szigorú szakmai bírálatokon is szerepeltek. A hidegvérű kifejezés nem a ló hőmérsékletére, hanem – a német Kaltblut szó tükörfordítása nyomán – a vérmérsékletére utal. Kialakulása a múlt század közepéig nyúlik vissza. A századforduló táján két népies tájfajtája alakult ki: a nagyobb, tömegesebb pinkafői és a kisebb, kitartóbb muraközi.

Magyar hidegvérű mén

206

Szervezett tenyésztését csupán 1913-ban, Vas megyében engedélyezték. 1949-ben 59 belga-ardenni és 16 francia-ardenni mén importjával és a széleskörű fajtanemesítő munka eredményeképpen alakult ki a nagy testtömegű, szilárd szervezetű, a mezőgazdasági és szállítási munkákra kiválóan alkalmas lófajta. Önálló fajtaként csak 1953 óta ismerik el. Két egymás melletti – bizonyos esetekben együttes – tenyészcélja: az igásló- és húslóhasznosítás. Emellett az utóbbi időben hobbilóként is egyre népszerűbb.

A HUCUL „Te négylábu ingyen napszámosa az emberiségnek.” (Gárdonyi Géza) Az első világháborúban, majd később is a katonai hegyi vadász alakulatok nélkülözhetetlen málhás lova volt. A világháború a fajtában óriási veszteséget okozott. Törzsménesét jórészt a népies tenyésztésből építették újjá. Feltétlen munkakészsége és nyugodtsága miatt a legutóbbi időben a gyermekeket oktató lovasiskolákban is elterjedt.

Hucul mén

207

Fehér Károly–Horváth Zsolt–Lázár Vilmos

A JÖVŐ AZ ÚJ NEMZETI LOVAS PROGRAM 2009 áprilisában Lezsák Sándor, az Új Nemzeti Lovas Program mentorának felkérésére elkezdődött a stratégia kidolgozása.

A kezdőcsapat Szakmai elnök Lázár Vilmos, a Magyar Lovas Szövetség elnöke; Társelnök Dallos Gyula mesteredző; Bánki Erik, az Országgyűlés sport- és turisztikai bizottság elnöke; Dr. Horváth Zsolt, az Országgyűlés alkotmányügyi, igazgatási és ügyrendi bizottság tagja, a program jogi hátterének kidolgozója; Dr. Wagenhoﬀer Zsombor, a Magyar Állattenyésztők Országos Szövetségének igazgatója Pécsi István, Nemzeti Lóverseny Kft. marketing vezetője; Dr. Fehér Károly, a Magyar Lovassport Szövetség kommunikációs igazgatója, a tájékoztatás, közvélemény-formálás, a kapcsolatszervezés (PR) kidolgozására kapott megbízást; A bizottság titkára Lezsák Levente lovaskultúra-oktató. A további szakértők – dr. Sótonyi Péter, Kassai Lajos, Báthory Balázs – bevonásával folyó műhelymunka után 2010. október 20-án a Parlament Felsőházában lovas barátaink, a társadalmi, politikai és gazdasági életünk képviselői – 600 érdeklődő – előtt mutattuk be a programunkat. Dr. Kövér László, az Országgyűlés elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Mindez az országszerte folyó lovas társadalmi párbeszéddel folytatódott: jól szervezett fórumokon népszerűsítettük programunkat. Sok véleményt, javaslatot kaptunk, amelyeket folyamatosan hasznosítunk. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke a programunk megvalósításában érintett és érdekelt több mint ezer személynek, szervezetnek névre szólóan küldte el stratégiánkat – kérve véleményüket, javaslataikat.

208

A legmagasabb szintű szakmai és politikai támogatás Új társadalmi, gazdasági, politikai, jogi, nemzetközi háttér, új kihívások, új szemlélet, új felelősség, közös cselekedet, együttműködés – ebben az új környezetben kell sikerre vinnünk a társadalom, a lovas társadalom meghatározó szereplőivel számoló, őket megszólító Új Nemzeti Lovas Programunkat. Újra kell tehát gondolnunk a környezetünkhöz – egymáshoz! – való viszonyunkat. Az idősebbek és a hagyományok adta tapasztalatokra építkezve (a generációs szakadék áthidalásával) egy új elhivatott nemzedéket, lovas nemzedéket (is) hívunk, várunk programunk valóra válásához. Fiataljaink számára vonzó lovas életpályát kell felvázolnunk – pályakövetéssel, mintaadó példaképekkel; a tanulást, az előrehaladást ösztönző ﬁnanszírozási rendszerekkel. Mindezt a digitális világban, számítógépes információval élő ﬁatalok, gyerekek számára kell tennünk. Nem csupán lovastudást, lovas kultúrát, hanem a lovassportunk társadalmi elismertségét, hazai és nemzetközi presztízsét és kapcsolatrendszerét erősítő általános, benne viselkedéskultúrát is sugallnunk, tanítanunk kell. A tárgyi és a szellemi erőforrások megteremtésével, új fejlesztési stratégiával, szolgáltató egységekkel vonzó, kulturált versenyképes infrastruktúrát kell kialakítanunk lovardákkal és felkészült, hiteles oktatókkal, edzőkkel. Terveink között szerepel Új Nemzeti Lovas Oktatási, Tréning-, Öttusa- és Versenyközpont kialakítása. Szándékaink szerint együttműködő lovas tudásközpontokat hívunk életre feltehetően a felsőoktatási agrárintézmények állattenyésztési karain és – a szövetségünk által akkreditált – színvonalasan dolgozó lovas intézményeinkben (párhuzamosságot elkerülő közös képzés, kutatás, tanácsadás). A lovasoktatásikoncepció-hiány megszüntetése, új kialakítása egyik alapvető feladatunk. Meg kell ragadnunk a stratégiai pontokat – mert változtatási kényszerben vagyunk. Új Nemzeti Lovas Programunkra építkezve kell változtatnunk, hogy az egykor kitűnően csengő lovas nemzet márkanevünket erősítsük. Az Új Nemzeti Lovas Programunk ezt a célt szolgálja, és nem csupán a szakma, hanem a legmagasabb szintű politika fogadókészségét, támogatását és akaratát is élvezi.

209

Jogalkotó program A stratégia keretében jogalkotó program készül. Fontos feladat ez, mert a lovas intézkedéseknek jogi, törvényi háttere eddig nem volt. A felülvizsgálatra ajánlott törvények: – állattenyésztési törvény (mert közel két évtizede történt – 1993 – megalkotása óta állattenyésztésünk szerkezete, társadalmi és gazdasági környezete alapvetően megváltozott) – erdőtörvény (amely jelen formájában az Európában egyedülálló lovas turisztikai versenyelőnyünket, a szabad lovaglást veszélyezteti) – oktatási törvény (e törvény szellemében, ahhoz kapcsolódva fogalmazzuk meg az új lovas oktatási programunkat) – szerencsejáték-törvény (a galopp- és ügetőverseny-fogadások okán) – önkormányzati törvény (a lótartás túlzott szabályozása, tiltása miatt). A cselekvési programunk mindezek mellett kiterjed a nemzeti és az uniós források lehívására, a pályázatok adta lehetőségek hasznosítására; Meghatározza a lovassport, a lósport, a tenyésztés, a tenyésztésszervezés a hagyományőrzés, a lovas turizmus, az oktatás, a tájékoztatás, a közvélemény-formálás (PR), szakmai és gazdasági hátterének rendezését; kiterjed a szervezeti keretek korszerűsítésére. (Ma egymástól elkülönülten hatalmas adminisztratív költségekkel kereken 20 lovas szervezet működik az országban. Húsz! Jó, ha köszönőviszonyban vannak egymással.) Összefoglalva a programunk fő jellemzőit: – konkrét – sokszínű – komplex program, – azonnali és középtávú (3–5 év) feladatokat, lépéseket határoz meg, – rendszerben – összefüggésekben – kölcsönhatásokban gondolkodik, – lovas életünk valamennyi – tehát valamennyi! – szereplőjével számol.

A sarokpontok Nagyon nehéz az Új Nemzeti Lovas Programunkból egy-két sarokpontot kiválasztani. Ha mégis – akkor két sarokpont említhető: – A lovassport társadalmi (tömeg-) bázisának bővítése; a ﬁatalok, a gyerekek széles körű bevonása – A lovassport (lovas ágazat) presztízsének, jó hírének erősítése.

210

Középpontban a fiatalok Fiatalok, a gyerekek széles körű bevonásának legfontosabb eleme a tantervbe iktatott, államilag támogatott, szervezett, kulturált lovas oktatás folyamatos bevezetése. (Tekintettel az iskolai szünidőkre is.) Feltétel: a biztonság, a Magyar Lovas Szövetség által minősített lovarda és tapasztalt, szakmai és lovas kultúrát sugárzó lovas szakember foglalkoztatása. Nevelnünk, oktatnunk kell a lovak, a lovasok világába igyekvő fiataljainkat – lovas szakmai ismeretekre, – általános, viselkedési és lovas kultúrára, – a szülő, a tanár, az oktató, az edző, a környezet tiszteletére, – rendre, fegyelemre: Mindezekhez kitűnő partner a ló. Kulturált, vonzó feltételeket kell teremtenünk számukra. Közben köztük is keressük a jövő nagy profi lovasait. Tisztelettel adózunk és keressük az örkénytábori lovas zsenik, Platthy József, Bodó Imre, Endrődy Ágoston, Kenéry Pál, Joszipovich Zsigmond, Burián Mihály, Szerdahelyi Tibor, Moys Elemér, Máchánszky Gyula, Magyar Imre, továbbá Pettkó-Szandtner Tibor, a fogathajtó világbajnokaink és Dallos Gyula, Kassai Lajos méltó utódait! (Szerencsénkre még messze nincs vége a sornak. Persze e maximalista igyekezetnél egy kicsit alább is adhatjuk…) Szellemiséget, anyagiakat – pénzt kell áldoznunk a lovas gyerekeinkre. Ez a legjobb befektetés és programunk sikerének alapfeltétele. A legtöbb gyerek életében van egy fogékony időszak (általában 12 éves korig) – ha ez alatt találkozik a lóval, akkor az egész életére jótékony hatással lesz. Ausztria síparadicsom, sínemzet: minden gyereket megtanítanak síelni. Magyarország legyen lovas paradicsom: meg kell tanítanunk gyerekeinket lovagolni.

A jó hírnév erősítéséért A másik sarokpont: a lovassport presztízsének, jó hírnevének erősítése. Sok egyéb között ezt a törekvésünket az érdekes, közönségvonzó, látványos, nemzetközi (világszínvonalú) rendezvényeinkkel érhetjük el. Ilyenek például a Lovas Világkupa, a Nemzeti Vágta. Távlatilag tervezzük: Négyesfogat-hajtó Euróba-bajnokság (2013), a nem olimpiai lovas szakágak világbajnoksága (2017) és az összes lovas szakágat felvonultató, az olimpia után a legnagyobb rendezvény, a Lovas Világjátékok (2018). 211

E téren legalább két fontos kérdést hangsúlyozni szükséges: – A nemzetközi- (világ-) színvonalú lovas események vendégei üzletemberek, politikusok, sportdiplomaták, döntéshozók.Tehát rendezvényeink kitűnő kapcsolatépítési lehetőséget kínálnak – Igazán rangos szponzort, támogatót, befektetőt kizárólag média- és közönségvonzó, látványos, világnagyságokat starthoz szólító nemzetközi versenyeinkhez, rendezvényeinkhez lehet megnyerni. Egy gyönyörű magyar mondás szerint: „Ide kell hozni mindent ami szép, ami jó, amit érdemes.” Ez a feladatunk! Ezt tervezzük!

Hol tartunk? Nemzetközi összevetés Változtatási, kitörési pontok Ma alig van 70 ezer lovunk. (Volt idő, amikor 1 milliónál is többet számláltunk; igaz: merőben más körülmények és igény közepette.) A bejelentett sportlovaink száma 3200. Ma 1000 lakosra Magyarországon 6–7, EU átlagban 12, Hollandiában 27 ló jut. Az előrelépéshez van követésre érdemes jó példa. Hollandiának a lovas ágazatból 50 százalékkal több a bevétele mint a világhírű kertészetükből. Pedig: 30-35 éve még nem lótenyésztési kultúrájukról voltak híresek. Ma: a holland sportló fogalom, sikert sikerre halmoz nem egy lovas szakágban. Vagy a jó példák között említhető – a ma kétségkívül gazdasági gondokkal küszködő – Írország. 20 éve (amikor az ország még Európa szegény nemzetei közé tartozott) kezdődött nálunk a korszerű alapokra helyezett tervszerű telivértenyésztés. Napjainkban Írország a világ egyik lótenyésztő központja. A lótenyésztés és versenyzés ma az ország tíz legjelentősebb gazdasági ágazat között szerepel. 412 lovasegyesületünk van. Ausztria 1500 Belgium 1000 (területe Magyarország 40%-a) Németország (ne is említsük?) 8000 212

1861 igazolt versenyzőnk van. Ausztria 10 ezer Belgium 15 ezer Sok mindent összevetve a lovas- és lósport Európában több mint 310 ezer embernek ad munkát; a mezőgazdasági terület 4 százalékán termesztenek lótakarmányt; az innen származó adóbevétel 1,6 milliárd euró (EPMA-adat). Itthon: a lovas ágazat éves forgalma (a lósportfogadások nélkül) a hozzávetőleges becslések szerint 40–80 milliárd forint.

A ló gazdasági haszna

Életünk számos területén főszerepet játszik – a ló – A vidékfejlesztésben: növeli a népességmegtartó erőt – A mezőgazdaságban: 10 ezer ha szántót (abrak-, zabtermelés) és 60 ezer ha legelőt köt le (környezetkímélő módon; vegyszer nélkül!) – Kenyeret ad: három ló egy munkahelyet teremt (20 ezer ember – család megélhetési forrása) – A lovas iparágak további munkahelyteremtő hatása, ugyancsak jelentős; több tízezer embert érint (takarmánygyártás, kocsi-, szerszám-, nyereg-, lovasruha-, lovasemléktárgy-készítők, kovácsok). Sok közöttük a népművész (hagyományőrzés). – A ló a lovas turizmusban – az idegenforgalomban – a vendéglátásban is kiemelkedő szerepet játszik. E szolgáltatásokat (aktív és passzív formában) évente több mint 500 ezer ember veszi igénybe. Egy rangos külföldi lap szerint: a világ öt legjobb, legvonzóbb lovastúra-útvonalából kettő Magyarországon – az észak-magyarországi és az észak-alföldi régióban – húzódik. (ismét hangsúlyozni kell: az erdőtörvény mai formájában gátolja a szabad lovaglás adta versenyelőnyünk érvényesülését.) – A lovas terápia – a gyógyítás, a rehabilitáció felbecsülhetetlen haszna. – Természetesen alapvető a ló szerepe, a verseny, a szabadidő és a társadalmi (a tömeg-) sportban (egészséges, természetközeli életmód). Ha igaz a felmérés: nálunk kb. 16-18 ezren lovagolnak. És: mintegy 2 millió ember érdeklődik, szimpatizál a lóval és az ágazattal. Egy érdekes felmérés szerint – Európában a foci, a tenisz, a torna- és lovassport a kedveltségi sorrend (a 14–18 éves korosztálynál). Nálunk is az élmezőnyben van a ló.

213

Van mire alapoznunk, építkeznünk Hosszú az út és rengeteg a feladatunk! Tisztában vagyunk vele, hogy nem lesz könnyű a menetelés. Ám erőt gyűjthetünk a munkákhoz: – mindenekelőtt a lovas életünk aranykorának kiemelkedő személyiségeitől, tenyésztőitől, a méneskari emberektől, akik a magyar lovas életet sikerre vitték – a magyar lovasművészetet tökélyre emelő, világhírű örkénytábori lovaglótanárainktól, világbajnokainktól – kiváló lovaink tenyésztőitől – azoktól, akik ma is korán kelnek és későn fekszenek, hogy lovaikért, a lovassportért dolgozhassanak – akik sokszor ingyen vagy vékony pénzért tanítják gyerekeinket a csodálatos sportunkra, általános műveltségre, a szülő, az edző, a tanító tiszteletére és a tisztességre – és persze erőt merítünk a szépséget, empátiát, a nemességet, a szelídséget, ugyanakkor a nyers erőt, energiát sugárzó, szolgálatunkba szegődött, elénk tükröt tartó lovainkból.

A lovassport adni akar A lovassport, a lovas ágazat állami támogatása – megítélésünk szerint – inkább megtérülő befektetés!!! Ha most megalapozzuk a jövőt, az ágazat önfenntartóvá válik, sőt proﬁtot is termel majd. Az anyagi alapok egyik forrása lehet – a más vonatkozásában már szóba hozott –merőben új alapokra, korszerű, új szervezeti keretek közé helyezett lóversenyzésből származó bevétel. A múlt alapjain kell megújulnunk és bátran változtatnunk. Nem a múlton kell rágódnunk (bezzeg akkoriban; bezzeg a mi időnkben). Csak a tanulságok okán érdemes visszapillantani. A mai modern piaci világ igényei szerint kell átalakítanunk és modernizálnunk lovas- és lósportunk, lovas ágazatunk minden szeletét! Van egy ország, Magyarország, ahol kitüntetett érzelmi, sport-, egészségvédő és gazdasági szerepe van a lónak; ahol a lovas- és a lósport, a lovas ágazat támogatása megtérülő befektetés.

„Ha mind egyik azt hiszi’ hogy tőle függ a siker akkor mindegyik ereje szerint dolgozik.” (Gróf Széchenyi István: Lovakrul, 1828)

Az Új Nemzeti Lovas Programunk sikere az összefogástól, a tenni akarásunktól, a közös gondolkodástól: TŐLÜNK FÜGG! 214

ZÁRSZÓ HELYETT… A ló és az ember egymásra talált. A ló a történelem és a civilizáció része. A ló évezredek óta a művészetek ihletője. A ló kultúránkat idézi, értéket véd. A ló élő legenda. A ló testi, lelki egészséget őriz, felfrissít. A ló sportolásra, természetközeli kikapcsolódásra hív. A ló versenyélményhez segít. A ló és a lovas terápia életkedvet, reményt hoz, derűt áraszt. A ló munkahelyet teremt, szociális biztonságot, kenyeret ad. A ló az aktív természetvédelem szereplője. A ló életminőséget javít. A ló rendre, fegyelemre, tisztaságra, munkára sarkall. A ló gyönyörködtet. A ló látványosan szórakoztat. A ló tartást ad, az elegancia, a büszkeség megtestesítője. A ló egyéniség, a kecsesség, az érzékenység, az energia hordozója. A ló tanítómester. A ló helyettünk és értünk is cselekszik. A ló közösséget formál. A ló segíti a kapcsolatépítést. A ló az egymásra utaltságot, az összetartozást jelképezi. A ló tükröt tart elénk. A ló egy csodálatos élményvilágot varázsol vissza. A ló hű társ. A ló gyógyír bajainkra.

215

BÖLCSESSÉGTÁR A „LOVAKRUL” Gyűjtötte: Fehér Károly

Idézetek gróf Széchenyi István Lovakrul (1828) című remekművéből, A ló állapota hazánkban nem a legjobb karban van. A lótenyésztés általjában való káros lételének csupán a’ rossz elintézés az oka. A lótenyésztés által nyerni és én szépen nyerni kívánok s, hogy minden számlálásaim és eddig volt tapasztalásaim szerint nyerni reménylek is. Mindenek előtt azt állítom – fel ’hogy a lótenyésztés a’ gazdasághoz tartozik. Miért akarják azt némellyek abbul kirekeszteni. A lótenyésztés az egész polgári társaságnak hasznot hajtson és az Ország belső erejét nagyobbítsa. Ha a lótenyésztés csak gyönyörűség tárgya; akkor csak annyi Ménes lesz, a’mennyi vadas és fénymutató kert van. (a Pesti Lófuttatás) …sokakban kétséget, sokban új ideált szült’ s így …ezután több lesz a’ gondolkodó, több lesz a’ kételkedő. Lovakban éppen olly lehetetlen találni mindenest – mint Kutyában. Semmi sem tesz minket rövidebb idő alatt Lóesmerőkké, mintha néhányszor érzékenyen megcsalatkozunk. Á Gymnastikának nem csak á test mineműségére és mozdulásaira, hanem bizonyosan á lelki tulajdonságokra is leghathatósabb befolyása van. Minden lóval, az ő természete, ereje ’s más különösségeihez képest másképp kell bánni. Ma már senki sem akar vesztes lenni semmiben, de még a’ lótenyésztésben sem. A’ nyereség keresése az első mozdító szer; a’ többi mind abbul származik.

216

A’ melly gazdaságbéli tárgy hasznot hajt, annak előbb-utóbb sikere lészen. A’ melly pedig hasznot nem hajt, annak előbb-utóbb vége szakad. Én tehát a’ nyereséget teszem ki ingerül és jutalmul a lótenyésztők iparkodásának Fogjunk tehát sokan a dologhoz: tegyen érte kiki, a’mennyit tehet.

Márai Sándor Veszélybe jut a nemzet, amely nem tiszteli hagyományait. Valami él a lipicai lovak és lovasaik testében: egyfajta előkelőség és nemesség, valamilyen bűntudatos kellemesség és ütemérzék. Tíz, húsz éve a lóverseny még ünnep volt, mint a tavaszi szerelem. Nincs többé ünnep és áhitat sehol, a zöld gyepen sem. Mint az agarak: az írók is akkor futnak jól – ha éhesek és boldogtalanok.

Móricz Zsigmond Az embernek imponál a ló. Lehet, hogy a lónak is az ember? A ló nemesíti az embert, ha az szeretni tudja őt. Az ember és a ló ősi s meglehetősen ismeretlen okok miatt, olyan barátságban tud lenni, mint semmilyen más állattal. A legszebb asszony sem tud jobban vigyázni vonalaira, mint a ló, ha jól megy a dolga. A lóról még sohasem hallottam semmi becstelenséget. Két nemes állatról akarok mesélgetni Az egyik a ló, a másik az ember Nem is tudom, melyik a nemesebb.

Szabó D. Mária (Patkócsattogás c. novelláskötet) Aki a lovat becsapja – magát is becsapja. A ló és az ember – kultúránk sajátos szőttese.

217

Zelk Zoltán Minden muzsikánál dallamosabb a patkócsattogás.

Gárdonyi Géza Halad az eke: cipeli, vontatja a szürke, némán, türelmesen, panaszhang nélkül. Te négylábú ingyennapszámosa az emberiségnek.

Mikszáth Kálmán A paraszt, a dzsentri és a mágnás ebben a pontban találkoznak: mind imádja a lovat. A fogatok minősége jelezte a nemesek rangját.

Krúdy Gyula Csupán a lóban nem lehet csalódni.

Népi mondás A nők csak nők, de szeretni a lovat lehet.

Kosztolányi Dezső Egy lóerős ló. A ti unalmas nyelveteken kifejezve: egynyolcvanad autóerejű természetes gépkocsi; mely benzin nélkül is megy – ha akar…

Weöres Sándor Ó bár tudnék lóul dalolni zablát, kantárt rám múzsa fonna…

218

Herczegh Ferenc Az emberek és az állatok között titokzatos viszonosság létesül.

Padányi Viktor A lovaglás, a nyereg és a kengyel feltalálása a művelődéstörténet legnagyobb tetteinek egyike és az emberi felemelkedés egyik nagy lépése.

Regino évkönyve Őseink: …lovakon szoktak járni, gondolkodni, álldogálni és beszélgetni.

Pettkó-Szandtner Tibor A sportok között kevés van annyira magyar – mint a fogathajtás. A fajtánkban lappangó született tehetségnek köszönhető, hogy annyi jó kocsisunk van. Két ló – egy ló; három ló – két ló; öt ló – négy ló; négy ló – négy ló (A négyes fogat az igazi)

Fischer Ádám Versenylóval nem szabad szántani.

Latinovits Zoltán Valamit létrehozni csak közös összefogással lehet. A tavasz és a lovak körül mindig van valami csoda.

Szabó Magda A megnyúlt lábakon ágaskodó ló különös arányai arra ﬁgyelmeztetnek, hogy a teljesítményhez mindig meg kell nőni, hogy ágaskodás nélkül semmilyen akadályt nem lehet átvinni.

219

Artur Kottas-Heldenberger A ló ember nélkül is ló, de a lovas ló nélkül csak ember.

Arab mondás A ló Isten ajándéka az embernek.

Buﬀon Az ember mindenkori legnagyobb hódítása a ló.

Cubertin báró Csodálatos vagy oh sport, a népeket összefűző szép szalag.

Anatole France Amíg nem tapasztaltuk meg, milyen érzés szeretni egy állatot – lelkünk mélyen alszik.

H. R. H. Prince Philip, Fülöp herceg, a Nemzetközi Lovas Szövetség (FEI) volt elnöke, fogathajtó csapatvilágbajnok (1980, Windsor) elismerő szavai (Szilvásvárad, 1984) A nemzetközi fogathajtó sportban Magyarország mindig úttörő szerepet vállalt.

Goethe Az ember sohasem érzi magát szabadabbnak, fennköltebbnek és boldogabbnak mint a ló hátán.

Shakespeare Hű, mint leghűbb ló, mely nem fárad soha.

R. S. Surtees Nincs oly bensőséges titok, mint amilyen lovas és ló között alakul ki.

220

LOVAKRÓL, LOVASOKRÓL KÉPEKBEN

221

222

223

224

225

226

227

228

229

230

231

232

233

234

235

236

237

TÁMOGATÓINK

239

240

241

242

243

244

245

246

247

248

249

250

251

252

253

254

255

256

257

258

259

260

261

262

Köszönet a támogatóknak Magyar Lovassport Szövetség Veszprém Megyei Levéltár Zánkai Gyermek- és Ifjúsági Centrum Veszprém Megyei Önkormányzat Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata Lovas Élet szerkesztősége Séd-Coop 2000 Zrt., Veszprém Kukoda Nándor

263

Köszönjük a fotókat Berecz Tibor Csontó Renáta Csontó Zoltán Hajdu Krisztina Imre Gyula Lékó Sándor Mitrov Gabi Nagy Lajos Novotni Péter Rásky Péter Rombauer Tamás Szalai Balázs Váraljai János Vonzem Gabriella Zilahy István Lovas Élet Robinson Club

264

Felhasznált irodalom H. Szabó Lajos: Lovashagyományok Pápán Veszprém megyei Honismereti Tanulmányok XV. kötet Tóth Dezs: Bibliográﬁa a kéziratos honismereti művekről XIII. Hecker W. – Karádi J.: Lovasnemzet Ernst J. – Fehér D. – Ócsag I.: Magyar Lovaskönyv, Natura – Corvina Kiadó A Magyar Országgyűlés Felsőházában a Hungarikumokról rendezett Országos Tanácskozás dokumentumai Új Nemzeti Lovas Program dokumentumai Lovas Élet szaklap

265

Felhasznált levéltári források és szakirodalom A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere I–II. Budapest, 1975–1976 Bartócz József: A veszprémi csutorások. In.: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. Veszprém, 1971. 247–257. Bodgál Ferenc: Kovácsok lógyógyítása. In.: A Miskolci Hermann Ottó Múzeum Évkönyve 10. 1971. 457–486. Domonkos Ottó: Kézművesipari műhely- és szerszámkataszter. In.: A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere I. Budapest, 1975. 162–179. Énekes Ambrus: Kézművesipar Veszprém megyében. Veszprém, 2010 Éri I.–Kelemen M.–Németh P.–Torma I.: Magyarország régészeti topográﬁája. Veszprém megye régészeti topográﬁája 2. A veszprémi járás. Budapest, 1969 Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) Budapest, 1967 Gráfik Imre: A nyereg. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai 6. Budapest, 2002. Gráfik Imre: A nyerges mesterség és a nyereggyártás emlékei Nyugat-Dunántúlon. In.: Vasi Szemle XVIII. 5. sz. 2004. 535–561. H. Csukás Györgyi: Az Mester Emberek műveinek árazása. Vasárosok, kovácsok, kerékgyártók, kaskötők árszabásai (1626–1821). Budapest, 2004 Hungler József: A török kori Veszprém. Veszprém, 1986. 150. László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. Archeológia Hungarica XXVII. Budapest, 1941 Nagy László: Adatok a magyar csutora és csutoramesterség eredetéhez. Veszprém, 1940 Nagy Zoltán–Szulovszky János szerk.: A vasművesség évezredei a Kárpát-medencében. Szombathely, 2009 Nagybákay Péter: Veszprémi és Veszprém megyei céhpecsétnyomók. In.: Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 1. Veszprém, 1963. 185–220. Révész László: Honfoglalás kori nyeregmaradványok Kakasról. Hermann Ottó Múzeum Évkönyve XXX–XXXI. Miskolc, 1993. 105–125. S. Perémi Ágota: Veszprém megye 10–11. századi régészeti emlékei. In.: Veszprém és környéke a honfoglalás korában Veszprém, 1998. 21–52. Temesvári Ferenc: Lakatosipari termékek. In.: Nagyvázsonyi Füzetek. 1. szám. Budapest, 1961. 6–16. Vajkai Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza, Budapest, 1959 Veszprém és környéke a honfoglalás korában. Múzeumi konferenciák 8. Szerk.: V. Fodor Zsuzsa. Veszprém, 1998 Veszprém a török korban. Múzeumi konferenciák 9. Szerk.: Tóth G. Péter. Veszprém, 1998

266

Tartalomjegyzék Köszöntők ....................................................................................................................................... 5 Dr. Horváth Zsolt: Szeresd a magyart, szeresd Veszprém megyét! .................................................... 6 Lezsák Sándor: A lovas kultúra nemzeti reneszánsza ............................................................................ 7 Lázár Vilmos: Legyünk újra lovas nemzet................................................................................................ 8 V. Németh Zsolt: Lóval a vidék fejlesztéséért .......................................................................................... 9 Simon István: Mirza .................................................................................................................................. 10

Az ember és a ló egymásra talált .................................................................................................... 11

A ló társ a munkában ................................................................................................................. 12 Hadnagy László: A paraszti-népi lótartás ........................................................................................ 12

A ló társ a harcban ..................................................................................................................... 19 Nagy Szabolcs: A Veszprém megyei huszárság története ................................................................ 21 Veress D. Csaba: Veszprém vármegye és a huszárok ........................................................................ 33 Bolla Kálmán: A 7-es honvédhuszárok emlékének őrizői – a Pápai Huszáregyesület ................ 66 Székely Tibor: Az újjáéledt huszár- és katonai hagyományőrzés .................................................... 74

A ló a művészetek ihletője .......................................................................................................... 78 Hadnagy László: Ló a művelődéstörténetben, a néphitben, az érzelemvilágban .......................... 78 Krámlik Attila: Hungarikumok találkozója: a herendi porcelán és a lovak ................................. 81 Seb József: A lovak dicsérete az irodalomban ................................................................................... 85 Somfai Balázs: A lóábrázolás Veszprém megye településeinek címereiben ................................... 87 Márkusné Vörös Hajnalka: A magyar lótartás és a hozzá kapcsolódó mesterségek ................ 92

Veszprém megye lovas fellegvárai................................................................................................. 103 H. Szabó Lajos: A lovas hagyományok Pápán és vidékén ...................................................................104 Lékó Sándor: Az utolsó lovas „mohikánok” Pápán...............................................................................111 Papócsi László: Kerteskő .......................................................................................................................120 Papócsi László: Hungarikumunk: Imperiál .........................................................................................121

267

Nagyvázsony ........................................................................................................................ 123 Fábry Szabolcs: Nagyvázsonyi sokadalmak .....................................................................................123 Wagenhofferné Magyar Ágnes: Lovassport Nagyvázsonyban a ’60-as évektől napjainkig ...127 Füssy Angéla: Lovak és lovasok a Kinizsi-vár tövében ...................................................................130 Sümeg .................................................................................................................................. 139 Lékó Sándor: Vadászlovaglás Sümegen ............................................................................................139 Rásky Péter: Mráz Tamás – Siker kisbéri lovakkal.........................................................................148 Lékó Sándor: Somogyi Győző – A történelem bűvöletében ..........................................................153 Zánka ................................................................................................................................... 158 Bogó Ágnes–Kváry Péter: Zánka a lovak közé csapott ............................................................158 Bogó Ágnes–Kváry Péter: Zánka sztárvendége: Kassai Lajos, a soha le nem győzött lovas íjász világbajnok .........................................................................................................................170 Lékó Sándor: Zánka sztárvendége: Csontó Zoltán, az égi lovas ...................................................172 Bóka István: Balatonfüred – Kultúra alapú városfejlesztés ............................................................176 Kváry Péter: Veszprém megye büszkesége a Balaton ékköve ......................................................178 Szentesi István: Balatonalmádi–Vörösberény és a lovak ..............................................................183 Füssy Angéla: Lovaglás testnevelésórán – az ígéretes tihanyi példa ..............................................186 Füssy Angéla: Lóháton a gyógyulásért .............................................................................................191 Fehér Károly–Füssy Angéla: Lovas álmok a nemesvámosi sportiskolában .............................194 Fehér Károly: Hungarikumok: Védett történelmi lófajtáink .................................................................199 Fehér Károly–Horváth Zsolt–Lázár Vilmos: A jövő – Az Új Nemzeti Lovas Program ............ 208 A szerkesztő: Zárszó helyett… .....................................................................................................................215 Bölcsességtár a „Lovakrul”...............................................................................................................................216 Lovakról, lovasokról képekben ..................................................................................................... 221 Támogatóink ............................................................................................................................... 239 Köszönet a támogatóknak ..............................................................................................................................263 Köszönjük a fotókat.........................................................................................................................................264 Felhasznált irodalom .......................................................................................................................................265 Felhasznált levéltári források és szakirodalom .............................................................................................266

268