Pannon vallomások. Ajkai irodalmi antológia

ELŐSZÓ Ágh István az „Üres bölcsőnk járása” című könyvében Ajkáról írja 1979-ben: „Címerére egy hűtőtornyot és egy vastag kéményt terveznék, amit hátulról egy bányászlámpa kivilágít - alul meg egy évszámot: 1228. Neve ekkor fordult elő először oklevélben: villa Aika. Az előfordulás éve nem az alapításé, a település lehet akár kétezer éves, de jelezné a dátum a múlt és jelen kapcsolatát, azt, hogy a semmiből jelentős város épült ipara miatt.

A XVIII. század végén ezren sem lakják. A múlt századi iparosodás megduplázza lakosságát: 2862. 1941-ben 3322, 1960-ban 15 362, manapság 25 ezer lakosról beszélnek. Magyarország 63. városának nevezik, most gyarapodik legújabb városaink között.

Ha ipara, bányászata nem lenne, úgy gondolnék rá, akár Ajkarendekre, Kolontárra, Bakonygyepesre, Magyarpolányra, Kislődre. A Közép-Dunántúl legnagyobb ipari települése, ezért még történelmére is rákényszerít, akár falum gyér múltját, úgy hámozom ki a héjakból az övét is.

Mormogom történelmi neveit: Aika, Eyka, Felseuayka, Alsowayka. Nevét birtokosáról vette föl, mint ahogy többnyire szokás. Német ura lehetett, mert az Aiko germán név. 1552-ben a törökök elfoglalták, megadóztatták, 1559-ben elpusztították, akár a többi falucskát. Pillanatnyi mosollyal tekintek az ajkai Herkules-szentélyre, Nepomuki Szent János kétszáz éves szobrára, a jelenből a múltra a gyárkémények alól, a kilencszintes modern kórház tövéből.”

A város lakossága ma már 34 ezer fő. Megváltozott körülményeink mára már a bányászlámpát, a hűtőtornyot és a vastag kéményt lassan tényleg csak a múlt jelképévé teszik. Nem könnyű a változó világban talpon maradni, sem a városnak, sem a lakosoknak. Városunk hirtelen fejlődéséből következik a hirtelen létszámgyarapodása is. A betelepültek identitás–tudata nem csak Ajkához köti a lakosságot, a gyökerek sokfelé ágaznak. A várossá válás folyamata, a lokálpatrióta magatartásmód és tudat kialakulása még ma is tart. A kötődés sokfelé irányulásához az ismeretségi, rokonsági kötelékek is hozzájárultak. Így például, Ágh István nővére Nagy Mária Ajkán élt. Az ő testvérük Nagy László költő is, akiről a hivatalos politika kétéves tiltása után sikerült csak a város Művelődési Házát elnevezni. A mai esetleges létbizonytalansági lehetőségek között, a költő „Menyegző” című versén érdemes elgondolkodni: „…új délibábok rezegnek a talaj fölött kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben, dögvész-uszályában a miss Európák és Amerikák company-vezérek karjain, aranyos ringlispilen, forgó aranyfán pávaként ülnek magasban a porban toporgó, fejüket forgató tyúkok fölött, szédelgő, árva kis csajok fölött, és teljes az ünnep, s rebbennek gyűrűs galambok, felroppannak díszsortüzek, ….”

Egy város szellemi élete, léte, maga a város, és ez a sok közös és azonos gondolaton alapul. A jelen és a múlt ismerete nélkülözhetetlen. Bátorságra és hitre is szükség van ahhoz, hogy valaki merjen pénz és központi akarat nélkül egy önként vállalt, sok időt és munkát igénylő feladatot végigvinni. A város olyan lesz, amilyenné polgárai teszik. Csak akkor válunk a szó igazi értelmében vett várossá, ha vannak olyanok, akik hittel harcolva küzdenek a humán értékek megvalósításáért.

Egyesületünk, az Ajkai Városszépítő Egyesület csak mozgásteret tudta adni az antológiaszerkesztők munkájához. Az indulás a kiadói munka kezdetén, egymástól elszigetelt, de önzetlenül küzdő emberek kurucos, „azért is megmutatjuk” harca volt. A támogatások kezdetben csak ígéretek voltak, de a későbbiekben csorgadozni kezdtek a pénzek. A munka elkészültével, annak megismerése után hitték el igazán a támogatók, hogy a könyvet el lehetett készíteni.

A szerkesztők városi eredetű lokálpatriotizmusa, mellyel létrehozták művüket egy ajkai polgárként érezni tudó ember szellemi élményével, erősíti a városunkhoz való kötődést.

Az olvasó mindezek után kérem, szeretettel vegye kezébe e kötetet, és mindenkinek figyelmébe ajánlom a példát, hogy önkéntes munkával milyen értéket lehet létrehozni. Egyben szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik támogatásával a könyvet kiadhattuk.

Ajánlom mindenkinek a könyvet. Olvassák olyan szeretettel, amilyen alázattal a szerkesztők végezték munkájukat, Megéri a fáradtságot.

Ajka, 2001. augusztus 22.

Zsigmond László Ajkai Városszépítő Egyesület elnöke

BEVEZETŐ A Városszépítő Egyesület a millennium tiszteletére jelenteti meg az ajkai írók és költők antológiáját. Úgy érezzük, sokáig kellett várni erre a pillanatra. Amíg képzőművészeink „ab urbe condíta”, a város alapítása óta rendszeresen tárlatokon mutatják be műalkotásaikat a közönségnek, zenekaraink, énekkaraink nemzetközi szereplésük mellett számtalan alkalommal fellépnek különféle rendezvényeken, irodalmi alkotóinknak eddig nem volt fóruma. Műveik alkalomszerűen jelentek meg újságokban, folyóiratokban. Néhányan önálló kötettel is jelentkeztek. Figyelemreméltó kezdeményezésnek tartjuk, hogy fiatal ajkai irodalombarátok 1998-ban megalapították a Téglavetők c. irodalmi folyóiratot, amelynek napjainkig 4 száma jelent meg.

Törekvésünk az volt, hogy a keresztyénség kétezredik, a magyar államiság ezredik, a város alapításának negyvenkettedik esztendejében összegyűjtsük és bemutassuk a városhoz kötődő irodalmi alkotók termését a kezdetektől napjainkig. Emellett segíteni kívánjuk az új rendszerű tantervekben megjelenő honismereti tantárgy oktatását, a kulturális tevékenységet végző könyvtárosok és más, irodalmi hagyományainkat ápoló kollégáink munkáját.

Nem tekintettük az antológiában való megjelenés feltételének azt, hogy irodalmi alkotóink mikor és mennyi ideig éltek Ajkán. Egyes szerzőink élete és irodalmi munkássága kifejezetten városunkhoz kötődik, mások itt születtek, vagy itt tanultak, de idegenben szereztek maguknak hírnevet. Vannak, akik az ország más-más vidékéről jöttek Ajkára, és hosszabbrövidebb itt tartózkodásuk alatt kötődtek Ajkához, szeretettel emlékezve a Torna-parti városban töltött napokra. (Egyetlen esetben tettünk kivételt: az évszázadok ködén át máig átderengő hajdanvolt apáca emléke, nemzetes ajkai Péter úr leánya, Alinka esetében. Itt nem az alkotó kötődik településünkhöz, hanem a mű hősnője, akinek nevét egyik középkori legendában többször is megemlítik). A közös nevező, ami mindnyájukat egyesíti: Ajka szeretete, az „ajkaiság” vállalása, az irodalom tisztelete. Szerzőink valamilyen módon mindannyian hozzájárultak Ajka szellemi gyarapodásához, és büszkék vagyunk rá, hogy jó néhányukat az egyetemes magyar irodalom jeles alkotóiként tartja számon az irodalomtörténet. Ahogy a nemzetek nem felejtik idegenbe szakadt fiaikat, mi is a magunkénak vallunk minden olyan irodalmi alkotót, aki legalább élete egy szakaszában Ajkán élt és kötődött településünkhöz.

* Antológiánkban a régi Ajka faluban élt szerzők mellett a várost alkotó egyesült községek irodalmi alkotóinak írásai is szerepelnek.

Az irodalmi műveket a szerzők születésének időrendjében közöljük. Egy-egy szerző műveinek közlése előtt, a teljességre törekvés igénye nélkül rövid alkotói életrajz található, amelyben bemutatjuk szerzöinket. Az életrajzok megírása során felhasználtuk a Veszprém megyei életrajzi lexikon szócikkeit, és a kiadás előtt álló Kortárs-lexikon anyagát. Az alkotói életrajzok és az irodalmi alkotások terjedelme nem jelent értékítéletet: egyes esetekben a beküldött művek csekély száma műfaji össze nem illése, vagy a rendelkezésre álló pénzügyi keretek szabtak határt a megjelenés terjedelmének.

7

Antológiánkba csak a szépirodalom körébe tartozó műveket vettük fel. A szerzők által beküldött, a helytörténet, vagy a publicisztika körébe tartozó, történelmi, gazdasági és társadalmi kérdéseket boncoló írásokat nem válogattuk be a kötetbe, mert ezek mértéktelenül felduzzasztották volna a könyv terjedelmét.

* Minden antológia önkényes vállalkozás, végső soron összeállítóinak tájékozottságát, ízlését, irodalmi értékítéletét tükrözi. Emellett a szöveggyűjtemények hagyományos problematikájával is szembe kellett néznünk: nehéz egyetlen harmonikus egésszé ötvözni korok, stílusok, generációk különbségeit. Tudjuk, hogy nem alkottunk – nem is alkothattunk – tökéletes könyvet. Célunk egy olyan hiánypótló irodalmi kézikönyv létrehozása volt, amelyet haszonnal forgathatnak mindazok, akik többet szeretnének tudni Ajka irodalmi múltjáról-jelenéről, irodalmi alkotóiról és műveikről.

A szerkesztőbizottság nevében köszönetet mondunk mindazoknak, akik közreműködésükkel segítették antológiánk létrejöttét. Elsősorban szerzőinknek és az Ajkai Grafikai Kör alkotóinak kell megköszönnünk. hogy szerzői jogdíjukról lemondva, hozzájárultak alkotásaik közléséhez.

Antológiánkat jó szívvel ajánljuk valamennyi Ajkát szerető, irodalmunk múltja és jelen után érdeklődő kedves olvasónknak.

Ajka 2001. ……………….. hó …… nap

8

AJKAI ALINKA AJKAY Alinka (1241-1276 után) apáca. A Heiko (Ajka) által alapított Ajka nemzetség tagja. Heiko bajor lovag a 11. században Gizella királyné kíséretének tagjaként került Magyarországra. Az ő leszármazottja a 13. században élt Ajkay Péter, aki leányát, Alinkát az akkori főúri szokásoknak megfelelően - valószínűleg 1251-ben - kolostorba adta. Alinka 1254-ig a veszprémi, 1254 után a Nyulak-szigeti (ma: Margit-sziget) domonkos zárdában élt. IV. Béla király Margit nevű leánya (a későbbi Szent Margit) zárdatársa és barátnője.

Húsz évet töltöttek együtt a Boldogasszony zárdában. Alinka neve a Margit legendában maradt fenn.

Kodolányi János Boldog Margit című regényében, Kocsis István Árpádházi Szent Margit című drámájában eleveníti meg alakját. Ajkán utcanév őrzi emlékét.

A Margit-legenda kötetünkben közölt részletei Marcellus, Margit lelkiatyja 1276-1300 között írt latin nyelvű legendájából valók. Szövegét az 1360-1409 közötti években kibővíthették, módosíthatták. Végleges, ma ismert alakját Ráskai Lea margitszigeti apáca keze nyomán nyerte el 1510-ben. (Árpád-kori legendák és intelmek, Szépirodalmi, Budapest, 1983. 110-179, 221.)

SZENT MARGIT LEGENDÁJA (részletek) Egy időben mikoron Szent Margit asszony hallgatná Szent Jakab mártírnak kínját, miképpen ezt a szent mártírt ízenként elmetélték, vagdalták volna el a pogányok Krisztusnak hitéért, meggyullada a mennyei jegyesnek szerelmében, és monda az ő társának, szoror Alinkának, ajkai Péter úrnak leányának: „Szerető atyámfia, kellemetesek-e ezek teneked, kiket hallasz?” Felel a szoror: „Kellemetesek asszonyom, de mit használ énekem, ha én ilyen nagy kínokat nem szenvedhetek, miképpen e szent mártír szenvedett.” Monda Szent Margit asszony: „Akarta volna az Úristen, hogy én voltam volna az időben e világon és metéltettem volna ízenként, foltonként az én Uram Jézusnak szerelméért…”

* Vala egy szoror, ki neveztetik vala: szoror Erzsébet; ez vala igen vén. E szoror Erzsébet esék nagy hosszú kórságba… semmit nem emészthet vala, úgyhogy önmagát fel nem indíthatja az ágyból. Tehát némely napokon a szororok igen megfáradtak vala, és senki nem akart segélleni a betegnek. De Szent Margit asszony… megkéré a priorisszától az engedelmességet, hogy ő bánjék a szegény beteggel. A priorissza ezt neki megengedé… Szent Margit asszony pedig hívá el vele szoror Alinkát, ajkai Péter úrnak leányát. Mikoron elmentek volna mindketten, tehát Szent Margit asszony felemelé az ágyból a szegény, régi, vén beteget önnön kezével és tevé egy sámelszékre… a nagy dohosságért, és vérhasnak és vétésnek utálatosságáért szoror Alinka félre voná magát… Ezeket látván Szent Margit asszony, monda a szorornak: „Szerető atyámfia, ha te el nem szenvedheted, menj félre, és hagyd énnekem azt tennem.”

* Vala egy szoror, kinek vala neve Alinka és vala ajkai Péter úrnak leánya. E szoror Alinka egy időben ádventnek másodvasárnapján, mikoron volna a vacsorán az egyéb szororokkal a refektóriumban, kezde e szorornak az ő szíve igen fájni és sem egy a szororok közül nem gondola az ő szívének fájdalmával. Tehát e szoror Alinka kezdé önnön szívében gondolni és mondani: „Ha én nem volnék apáca és ha én volnék az én szüleim és atyámfiai között, tehát igaz elegen volnának, kik énvélem gondolnának és engemet orvoslanának.” …

Tehát Szent Margit asszony méne e beteg szororhoz és mondá neki: „Mi lelt tégedet, avagy minemű fájdalmad vagyon teneked atyámfia?” Mondá e beteg szoror: „Mint vagyok? Íme hol vagyok én?” Felele Szent Margit asszony: „Micsoda dolog ez, hogy e te fájdalmadért nem 9

akarsz szerzetben lenned, avagy, hogy e kevés fájdalomért bánod szerzetben voltodat.” És Szent Margit asszony mind megmondá, valamit gondolt vala e szoror. Ennek utána e szoror harmadnapig nem mere tekinteni Szent Margit asszonyra ő nagy szégyenletében, amiért őneki gondolatait megismerte vala.

* Harminchatod szorornak vala neve szoror Alinka, Ajkai Péter úrnak leánya. E szoror Alinka, mikoron bizonyságot tőn Szent Margit asszonyról, vala az időben harminc esztendős és lakott vala e klastromban húsz esztendőt. E szoror nagy, sok, szentséges dolgait látta vala Szent Margit asszonynak. Ezen szorornak szívének gondolatait is megismerte vala e szent szűz. De e szoror nem akar vala őróla bizonyságot tenni. Hanem az Úristen megostorozá halálos kórsággal és úgy tőn nagy sok tanúságot e szent szűznek szentségéről.

10

SZÜTS ISTVÁN (Ajka, 1768. ápr. 30. - Tét, 1839. márc. 18.) ev. lelkész, költő, műfordító. Sopronban tanult, majd másfél évig Győrben tanított. Pozsonyban folytatta tanulmányait, amelynek befejeztével 1788-tól lelkész Iharosberényben. 1795-ben Csöngére, 1805-ben Tétre választották lelkésznek. Az 1809-ben megjelent dunántúli énekeskönyvben 43 éneke található. Szorgalmasan írt verseket, alkalmi költeményeket és énekeket.

Csonkán maradt egy vallásbölcsészeti munkája, amelynek címe: Eusebius, vagy beszélgetések az emberi lélek teljes kifejlődéséről.

Műveiből: Ének...Pozsony, 1787. - Versek. Pozsony, 1788. - Erkölcsi és elegyes versek. Pozsony, 1791. - Áhítatosságra való könyv. Sopron, 1800. - A szép lélek. Győr, 1812.

KÖSZÖNTŐ VERSE STRETSKÓ GYÖRGY NÉVNAPJÁRA (1791.) (részlet) Trombita-szó mormol: mire néz ez? mit jegyez? és hol?

Mars közöttünk tekereg: kardra vitézi Sereg! Áll kiki merészen, Viadalnak két keze készen, Pártos erőre morog, már szeme vérbe forog.

Rettenetes romlás! szorul a Nép, szörnyít az omlás; Bár haki félre lohol, nincs menedéke sehol. Érzi halál Súlyát sok Ezer, sok ezer sebeket lát, Annyi viszont Hírt vett nagy Diadalma felett.

Mennyi Személyeknek, nemes és fejedelmi Feleknek Dolga hogy, és mire vált? Krónikaságra kiált.

Erre de nem fekszem, nem is illet, meg se cselekszem: Most Fejem éljen mentt, ebbe ha sokra ki-ment. — Más dolog itt meg-szállt, a’ mellybe reményem is el-váltt: Eggy vártt nap ki-derültt, édes örömbe merültt…

IGAZ MAGYAR (részlet) Hajnallott az idő, csillagok ragyogtak, A’ kedves párok is csendesen nyúgodtak, A’ szép fülemilék csak akkor virradtak, Ékes nótájokkal még nem vigadoztak.

Az útas még akkor nem kezdte pállyáját, Kereskedő bátran aludta hajnalát, Nem merte próbára vetni a’ kotzkáját, Hogy fel ne prédálják meg-rakott ládáját.

Még nem köszörülte meg Tzeres sarlóját, Orfébus se’ merte pengetni hárfáját.

A’ szegény Jobbágy-is szép fényes kaszáját FeI nem vette, s’ várta a’ hajnal’ rózsáját.

Apollo még akkor nem kezdte leckéjét, 11

Mert Fébus nem adta semmi fényességét, Az egeknek várta tiszta fejérségét, Hogy bátrabban járja Parnaszus’ tetejét.

Tytirus júhait még ki nem hajtotta, Kloris virágjait öntözni nem hagyta, Pán - is göbölyeit még fekve találta Csak a’ Márs’ tábora már a’ rnezőt járta.

A’ midőn álmomból egykor fel-serkenék, Katona - ruhámba frissen fel-öltözék, Reggeli levegö-égtől meg-újjulék, Bú el-felejtésért mezőre rándulék…

A SZÉP LÉLEK (1812.)

Zúgjon a’ Sors’ vad fergetege, Véled-e, hogy felderültt ege Végkép’ gyászos éjbe tűnik?

Nem ; annak örök nap világol; Ki Szépség trónusán országol S hive lenni meg nem szűnik.

Mint a’ patak’ tükör-vizein A’ felhő táncolni látszik Ugy a’ szép Lélek’ környékein A’ Sors’ nyila nem szur, játszik.

Mint a’ mosolygó tavaszi nap Életet áraszt, s tőle hegy ‘s lap Ujj ékességet kölcsönöz: Ugy ujját ő nyájas fényével, ‘S cselekedeti’ kellemével’ Mindent vigadni osztönöz; A’ jóra siető lelkeket Frissíti győző bájjával Mint viditja az Isteneket Hébe rózsás poharával.

Mint a’ gyermek, ki annyát várta.

‘S szivét keserves bú el-járta, A’ meg-jöttnek fut ölébe; Ugy a ki óhajt jelességet, ‘S fáradtt lelkének könnyebbséget, ‘S diszt vágy plántálni szívébe , Ott hagyja a’ vad felekezet’ Csömört okozó fiait, Az ékes lelkűvel fog kezet, ‘S csókolja indulatjait…

12

ZIGÁNY JÁNOS Evangélikus lelkész, költő, műfordító. Ajkán született 1772. márc. 19 –én. Veszprémben és 1784-1792 között Sopronban tanult. Veszprémben, majd 1798-tól 1809-ben bekövetkezett haláláig Kemeneshőgyészen lelkész. Főleg néprajzi műveket, búcsúztató verseket írt és a 18. század végi Angliáról szóló műveket fordított.

Műveiből: A két oldalról tekintett földi élet. Sopron, 1802. - Halotti versek. Veszprém, 1805. (KIS János beszédeivel együtt jelent meg.) - Palotás Karolina kisasszony története. Pest, 1806.

PALOTÁS KAROLINA KISASSZONY TÖRTÉNETE (1806.)

Egy évvel Kármán józsef halála után keletkezett ez a fordulatos, tömör jól szerkesztett szentimentális kisregény, amelynek levél- és naplóformája a kor újításainak jegyében remek lélekrajzot is kínál. (Szerk.)

(részletek)

Molnárné Asszony Napvári Asszonyságnak F*** 1. Febr.

Kívánjon nékem jó szerencsét, nagyságos asszony; reménysége felett tellyesíthetem most kivánságát. Egy szeretetre méltó gyámoltalan leányka, egy verbungo Tisztnek leánya úgy nézi a’ N. Asszonyság házát, mint az isteni Gondviseléstől kimutatott menedékhelyet, mellyben az ő ifjú kora’ veszedelmei elől elrejtőzhetik. Az Attyával T*** tájáról jött ide, hogy a Farsangot itt töltse. Eggyik estve az Attya minden pénzét eljádzotta, elszökött, és leányát egynehány arannyal a Vendégfogadóba hagyta. Ez a’ szegény szerencsétlen csak nem elveszett bánatjában. A Vendégfogadósnéja hozzám jött, azzal a kérdéssel, ha nem tudnám é hasznát venni boltomban. A’ nélkül, hogy éppen reá szükségem lett vólna, befogadtam házomba, hogy egy nemes Ifjú elől, elzárjam, a ki ugyan azon Vendégfogadóba vagyon szállva, és őtet legszorosabb értelemben vévén e szót, imádja.

Ez a leány éppen mellettem dolgozott midőn az Asszonyság becses levele kezemhez jött; elolvasám neki; eggy két pillanatig gondolkodott. Szívének harca, szép képe minden vonásán le vala ábrázolva. Hirtelen nyakamba esett, könnyei keblembe omlottak, és összetett kezekkel kért hogy ajánlanám az Asszonyságnak. A Sz. Isten előtt fogadom, így kiálta fel, hogy ajánlásának meg fogok felelni, és én Nagys. Asszonyom minden tartózkodás nélkül kezes vagyok fogadása teljesítéséért. Nem is fogja az Asszonyság vakmerőségnek állítani, hogy őtet így pártolom, mihelyt ezt a derék leányt megfogja esmérni, és ha még ezt írom felőle, hogy szeretőjének nem tsak segedelemről, hanem a kezéről is lemondott; mivel az alatt a feltétel alatt kinálta meg azzal, hogy a Házasság egy ideig attyára nézve titokban tartassék.

Még is pedig meg vagyok győzettetve arról, hogy ez a szegény gyermek azt a nemes Ifjút szereti. Tövisi Urnak hivják, és Tisztnek mondja magát. Ő egy igen kellemetes, s ha észrevételeimnek hihetek, egy nemes lekű Ifjú, a kit a szerelemben ugyan elmerültnek, de csábítónak éppen nem tartok. Roland Karolína, - ez a neve ezen kegyes még nem egészen 18 esztendős leánynak, - soha nem akart véle másképp’ mint az én jelenlétemben szóllani, és annak utolsó látogatásakor, Karolina olly vitézi bátorságot mutatott, mellyet bámulnom kellett, és a mi állandó eszéről kezes előttem…

13

Lína Molnárné Asszonynak A pap-szerző erkölcsi, nevelő szándéka kitűnik a szerencsés, mindent jóvá tevő befejezésben is; a„két atya” (a jó útra tért édesapa és az Obester, Tövisi úr - azaz Károly - Lina szerelmesének atyja), áldásukat adják szerelmükre. (Szerk.)

Április 11-dikén.

Oh Anyám, kedves jó Anyám! én már… óh! megint ezt a Levelet is elborítják elöntik könnyeim. Már kettőt tettem félre; de hiszem öröm könnyek ám. Öröm könnyek igen is? a szerencsés minden kibeszéllés és értelem felett szerencsés, boldog Linának örömkönnyeit.

Nem tudom, ha elbeszélhetek-é eggy történetet, mellynek leirása, az emberi erőnek határit olly igen meghaladta. Az én Lelkem az Isten világának egy új tartományában repdez, amely a Paradicsommal határos. Azt véli, hogy álmodoz, és pedig tudja hogy nem álmodoz.

A’ mit elfelejtek, a’ mit eldarabolok, a’ mit meg nem tudok mondani, azt kedves Anyám szívének kell egészre pótolni. Engedjen itt egy kevés pihenést, minekelőtte hozzá fogok. Még azt se tudom, hol kezdjem.

Tegnap estve az én két Atyáim a kandallónál ültek és ostábláztak, én pedig Erzsébet mellett vártam. Hirtelen nyílik az ajtó, az öreg Prédikátor bé lép, és utána egy személy, a’ kit nem láthatnánk. Nagyságos Uram, monda a Pap, eggy vendéget hozok. A személy előre jött, s íme Károly vala előttünk. Boldog Isten! Lina, így kiálta fel, s mint a sóbálvány helybe maradott. Én elsikóltám magamat, és az Atyámhoz rohantam, kinek karjaihoz nagy erővel ragaszkodtam. Ruhájában akartam rejtőzni; Károly utánam rándult, Lina! így kiálta még eggyszer, és kezem után nyúla, én vissza vonám, s az Obesterre mutattam. Ha a Mennyországot eggy szóval meg nyerhettem vólna, se tudtam vólna eggy szót is találni.

Károly az Attya elejibe térdelt: Atyám! bocsásson meg, így tördelte a szót, óh ez az! az Obester lehajtotta ősz fejét hozzá; eggy könnycsepp csordult le arcáján; és megcsókolta fiát.

Együgyü legény, mondá az Obester, hiszen jól tudom, hogy ez az, mindent tudok. Eggy hűséges Spion, minden titkotokat elárúlta. Én még csak reszketve függtem az Atyám karjain.

Ekkor egy pillanatot veték Erzsébetre, ez lecsüggő karokkal üldögélt az ágyszéken, és cseppenként hörpölte az örömpoharát. Az ő intésére én is az Obester lábaihoz rogytam.

Miképp reszketsz te Leányka? így szólla hozzám, azonközben karjai közzé szorítván: hiszen a Vőlegény csak nem késértet. Ez a szó villám módra hatott szívembe, és olly érzésnek nyitotta meg azt meg, olly érzésnek, Anyám, a’ milyen a Mennyországra innét, eggy szívbe sem jutott. Eggyédes ájulásban estem, de a’ melly csak eggy pillanatig tartott; Erzsébet csókjai ébresztettek fel. Ő közötte és az Obester között találám magamat, a párnaszéken. Károly eleimben térdelt, s a kezeimet váltakozva nyomta majd ajkaihoz, majd szívéhez, és könnyeivel áztatta…

14

BÁRÓ LAKOS JÁNOS (Ajka, 1774. márc. 20. - Eszék, 1843. jún. 28.) író, hadtudós, tábornok. Sopronban és Pozsonyban tanult. Pályafutását katonaként kezdte, 1811-ben vitézségéért és hadtudományi ismereteiért nemességet kapott. 1835-ben dandárparancsnok és vezérőrnagy, végül eszéki várparancsnok. Vitézségéért Mária Terézia bárói rangra emelte. 1819-ben Ausztria és Tirol feltérképezésével bízták meg. A Magyar Tudós Társaság 1832-ben tiszteletbeli tagjává választotta. Barátság fűzte Kazinczy Ferenchez és Kis Jánoshoz. Hadtudományi dolgozatai német folyóiratokban jelentek meg. Hunyadi Lászlóról szóló ötfelvonásos tragédiáját Pesten és Kolozsvárott adták elő. Ajkán a szülőháza ma Városi Múzeum, amelynek falán tábla őrzi emlékét.

Műveiből: A vándor szűnórái. (Olasz- és franciaországi emlékeinek naplója.) Pest, 1839.

MENYEGZŐ ÉNEK Thograi Arabs költő után.

(1802.)

Hadd édes a mohók hosszú tánczát Hadd virágos lány, pajtásid lánczát Hadd az ifjak pergő kerekét!

Csendes homály vár ránk kamaránkba Jöszte a táncz vége előtt nyoszolyánkba Hogy a csalfák hadjanak békét.

Tánczoljanak a gyertyák fényénél Míg újom e boldog nap éjénél, Egy gyönyörü virágot szakaszt; Ezer csók harmatja közt levele Hull rózsádnak, nem a hideg tele, Férjfiságom heve tépi azt.

Mikor e szív forró melljem verte Az indulat győzedelmét kérte Hányszor ingott e szép szűz virág!

De a legszebb éjek éje előtt E szemérmes jobb nem illeté őt Se nap se ha fénylt a hold világ.

Tovább nem már, tovább nem édesem!

Győzedelmemmel tovább nem késem Mert ez rég vártam éjszakája Lassan setét lakja kamaránkat Bezárt ajtó tartja istrázsánkat Messze a vad tánczok lármája.

Oldd hát édes, minden pántlikáid, Hányd le kendőd, hány gyenge ruháid, Tedd le égő ortzád fátyolát!

Minek a véd? minek a küszködés?

Csők zászlója alatt erőlködés nélkül győzlek, béke angyalát.

15

Dagadnak hattyu mejjed habjai Lebegnek föld fekete hajai Mint az éj liliom ágyok közt.

Mint nyomsz vissza gyenge kezeiddel?

Meggyőzlek és rózsa tseppjeiddel Múlt lányságod örömbe fereszt.

Ha Borostyán s ezer ágom vólna Tested minden részéhez szorúlna Gyengén, forrón minden levelem.

Ezer karokkal tested ölelném Leggyengébb sóhajtaton rengetném Magam, melly kirepül mellyeden.

Hunnyatok el ragyogó világok Mikor szív szíven függ és ajakok összvenyőnek – nem kell csillag fény.

Most utólján, legutólján csókold Leány szeretőmet édes szűz hold Legutólján – oh dicső remény.

Miként két láng eggyé ölelkezik Eggyé foly, olvad és szövetkezik Úgy olvadjunk, folyjunk egymásba Mint a szél szítt láng össze lobbanunk Két szikrából párosult láng vagyunk párosult láng te s én egymásba.

MATILDÁHOZ. Midőn egy gyönyörű reggel a Pó tul partjai elragadtak Sachettánál.

Ha e gyönyörű vidéknek édes gyerek te vólnál Asszonya, boldog férjedet akkor engem csókolnál.

Leoldanám a dicsőség kis béreit viselt vasát Eltemetném a hírhedés öldöklő kivánását.

Lemondanék a világról – benned világot lelnék!

Igy egy köd takart reggelről a legszebb napra kelnék.

16

NÁPOLYI LEVELEK (részletek) A VESUV …Közel a mély-út előtt széles ó láva-eret metsz az ösvény keresztül, melly a gazdag termést meghasítja, de nem végzi, mert még a remete-lakon túl, egy fertály órányira a gerinczterem. A remete lak egy-emeletű, több szobájú csinos épület a hegyoldalban, udvarát magas hársfák árnyékozzák, mellette a Calvaria kisded mértékben. Két remete lakik a házban egy cselédjökkel. Ők inkább fogadósok mint szerzetesek, mert az utas nálok eledelt és italt mindig talál. Odáig egy óra az út Resinából. Ott rendszerint minden utas leszáll, éli a szép kilátást Nápolyra és vidékeire, és egy pár nem legjobb palaczk Lacrima Christit1 ürít a remeték pinczéjéből. Ismét öszvérre ülvén a gerincznek keskeny hátán óra-negyed múlva elér a Vesuv talpához, hol gyalogra kell szállani. – Odáig a gerincz oldalai még be vannak nőve, de előre és kis távolyban mellette, a lávák puszta térei tűnnek fel. Mint mikor a Duna összesodorta jegeit, ollyan a tér, de borzasztóbb, mert a mozdulatlan habok, kormos hamuszínű ércz-salakok. A mint előbbre haladsz, hátra marad az eleven élet, és kinyílik előtted ama zordon táj, mellyben az örök tűzön kívül minden néma, minden lélektelen. Ott sem fű, sem virág, sem bokor nem nő, ott nem cseng soha madár torka, ott más hang a füledet nem éri, mint a lapilló-kövecsek2 zörgése, midőn azok talpadnak engedvén leszaladnak csoportosan, vagy midőn egy tűztorokból kihányt szikladarab alapját vesztvén, nevekedő ugrásokkal hengeredik le az oldalon.

Illy alapra támaszkodik a Vesuv tömege. Taréjától talpig, huzamos meredekkel lejt lefele oldala, minden behorpadás nélkül, mint egy ház-fedél. Sárgás verhenyes, feketés hamu és lapillo; hosszú folyamokban fedik az oldalt, a’ mint azokat a hegy gyomra kihányta. Azon kell felmászni annak, ki a torok ormához akar jutni.

Az út bajos, fárasztó. A meredek hágó egy egész óráig tart. Kalauzod, szamarának fékét, ön nyakába veti, te annak végibe fogódzol, és jobbodba ragadt botodra támaszkodván kapaszkodol felfelé, hol engedő lapilló és hamun, hol keményebb alapon. Csorog rólad a veríték, gyakran megállapodol, hogy magadat kifúhassad – de imé hatvan percznyi vergődésed után a crater torkánál állasz. Egy temérdek meghasogatott lyuk az, melly tetejétől feneke felé mindig szorosabb lesz, mint egy tölcsér. A lyuk karimájának legnagyobb átmérője ezer lépés lehet, mélysége, a’ mennyire bele láthatni, mintegy fél-annyi; alább senki sem lát, mivel a lyuk elannyira összeszorul, hogy csupán éji feketét mutat. A karima nem vizarányú, hanem temérdek csipkékbe szaggatva, mintha egy öblös korsónak felső része, sok csorbításokkal töretett volna el. A Bosco di tré Caséra szolgáló oldalon, a torok karimája 200 lábbal is alacsonyabb a legmagasabb pontoknál. A Crater megkerülése egy órát kíván, éppen az egyenetlenségek miatt, mellyek majd hágni, majd ereszkedni kényszeríttenek. A látogatók gyalog utat nyomtak a crater körül, hol külső hol belső oldalán a karimának, hol annak taréján, melly gyakran olly keskeny, hogy egy nyomot a másik elejébe szükség tenni, olly vigyázattal, hogy a’ hol egyik lépett, a másik is oda lépjen. Ottojano felé legkeskenyebb, legveszélyesebb a karimának taréja. A’ ki elszédűl, oda ne menjen; egy felől a Crater, más felől a síkosra lefaragott hegy-oldal, akár hová csusszék, nyakát szegi.

A Craternek belső oldala majd kisebb majd nagyobb meredekséggel száll alá. Ott, hol a lapillo széles ere nyúlik le a már említett fekete torokig, úgy tetszik, hogy képes volna lemenni. Hamu, lapilló-salakok, lávák, szikladarabok, ezek borítják a Craternek belső oldalait.

Sok helyen sárgás verhenyes erek tarkázzák azt; sok helyen füst gőzölög abból, de a legalsóbb 1 2

Lacrima Christi: Krisztus könnyei, olasz vörösbor.

Lapilló: mogyoró, vagy dió nagyságú könnyüded spongyiás kő, mellyet a torok kihány.

17

lyukból, melly függőlegesen a Crater fenekére szolgálni tetszik, az nap legalább, mellyen én fenvalék (December 28-dikán 1822.) legkisebb pára sem jöve fel. Gyönyörű, tiszta, fellegtelen, verőfényes nap vala ez, mellyen a Vesuvra felmentem, nekünk éjszakiaknak alig hihető, hogy az esztendő vége illy napokra derülhessen. Hasztalan akarnám a kilátást leírni ezen elszigetelt magas pontról annak, kit szerencséje ide nem hoz; de a’ kit hozott vagy hozand, velem együtt megvallani fogja, hogy a lehető látványok egyik legszebbikét innét tekintette, elragadva.

Közel a felvivőhöz van a leszálló ösvény. Ez, amannál talán még meredekebb, és folyvást lapilló-csatornán lejt. – Félszárig süllyed minden lépésre a vándor, a kövecs minden mozdulatnál gördül és csorog, és gyakran a megindult alappal, a lejövő egész öleket csuszik.

A lemenet sebes, de nem veszedelmes, és egy különös kellemes érzést szűl. Repülés az inkább mint menés. Egy óranegyed múlva, már a hegy alatt állasz…

Leírám Vulkán műhelyét, a’ milyen az most az 1822dik octoberi tüz-omlás után. A Vesuvnak felső torkolatja vagy craterje, minden kiomlás után más alakot mutat, elannyira, hogy a mostani azon craterhez, mellyet én Junius 17-dikén 11821. megjárék, teljességgel nem hasonlít… Én két kiomlását látám a Vesuvnak, az első Február 21-dikén 1822-ben kezdődött, és 28-ban végképpen megszünt, a második October 21-lén ütött ki, és November 10-keig tartott.

Szép volt az első és roppant annak, ki a másodikat nem látta; de kik ezt is láthatták, amazt csak könnyed játéknak tartják. Lefogom hát neked kedves Vinczém ez utolsót írni, de borzasztó szörnyűjét nem adhatom, mert azt szemmel látni, nem olvasni kell.

Az 1822-diki nyár Nápolyban szerfelett száraz vala. September végén és October elején aztán gyakran esőzőtt. Utána szép napok következtek, mellyeket itt is, a szép napok örök hazájában, páratlan tisztáknak lehetett mondani. Semmi sem gyaníttatta a közelgető kiomlást. Annak egyéb szokott elöljárói, ugymint a kútak kiapadása a Vesuv lábainál, olly vastag füstnek kiomlása a torokból, melly egy fenyű-nemet (pinie) himez, ez uttal kimaradának. Senki a hegy háborgásáról nem is álmodott, sőt Portici és Resina tömvék uraságokkal s idegenekkel, kik szokás szerint az őszt mezei palotákban szándékozának tölteni.

October 20-dik a’ estvéjén és éjszakáján látszottak legelőször a hegy tetején lángoszlopok, mellyek időrül időre magosan fellobbantak, de csak hamar megtikkadtanak. Sem dörgés, sem a hegy belső ordítása nem hallatván gyönyörű volt a tünet az éj setétében.

21-diknek reggelén három és négy óra között volt a legelső hatalmas kiomlás.

Földingások és dörgések között, temérdek lángboglya szökött ki a hegy tetejéből. Magasra szórta a felháborodott gyomor a tüzes sziklákat, a láng soha meg nem tikkadt, az egész egy áttüzesült hegy vala, és a széles láva-ér már lefolyni kezdett az oldalon. Igy dühödött a pusztítás közel hajnalig, a’ midőn csillapodni látszott. A kelő napnak világa lenyomta a lávaparázs fényét, mert nappal nem a láva, hanem egy hosszú füst-vonal látszik annak folyamágyán. Éjente ellenbe körös-körül minden setét, a hegy maga vastag árnyék a fekete homályban, a láva-erek rajta fényes parázs-folyók. Tömött fekete füst keringett egész nap a torokból, a közelebb tájékokon a hegy harsogásait hallani lehetett. Estve ismét lángokat okádott meg-megszűnve; ragyogtak a láva-csatornák, és egyes áttüzesült szikla-darabok, mellyeket bár messzire kivetett a tűz-műhely, még is ki nem aludtak.

22-dikén mindig több és több lávát hányván iszonyu dörgések közt a hegy ki, annak szomszéd lakosai bujdosni kezdettek.

Ez nap látszott 1. és 2. óra között délután a legemlékezetesebb tünemény. Én szerencsémre, épen azon időtájban a Strada novára kilovagolván, a tüneményt egész rettenetes gyönyörében láthattam. Meghaladtam már Johanna palotáját, lassu lépésben ballagott lovam, szemeim a füstölgő hegyen nyugovának, midőn egyszerre távoli mennydörgés üté fülemet, és azon pillanatban egy füsthegyet láték kiomolni a Vesuvból. Ez a rettenetes magas füst-oszlop, olly sebességgel ronta ki a torokból, hogy annak ki és felrohanását szem nem sejdíthette, nem 18

nőtt az, s nem növekedett, hanem ott termett, mint a gondolat. Nyilván csalódás volt, de nekem ugy tetszett, mintha ez a temérdek füst-oszlop, a tenger öblén keresztül hajolt, és ólom nehézséggel fejem felett függött volna. Illyes mi temeté el Pompéjit, gondolám, és nagy ugrásokban eresztém a lovat, hogy a leszakadni tetsző felleg el ne borítson. De az mindig fejem felett csüggött. Észrevévén a csalódást és átlátván, hogy a képzelt veszedelemből álgyugolyó sebesség alig menthetne, megállapodám, vizsgálni a szép tüneményt. A temérdek oszlop a Vesuvra támaszkodott, és minél feljebb, annál inkább elszélesült apró karikákban, mint a carfiol. Magossága a tudósok mérése után ¼ mérföldet megütött. Füst volt az, de fejérfényes nehéz hónak tetszett, abban csak legkisebb keringést vagy fordulást sem lehetett látni.

Lehetetlen volt hinni, hogy le ne esnék. A füst-oszlopba ütközének a napsugárok, azt fénylő fejérré, széleit halvány-rózsa szinné világíták. A szép látványból ollykor villámok löveltek ki.

Igy állott közel estig a tünemény, akkor felhőkbe feloszlott, az egész látókört bevonta, és mint tapasztalható hamu-eső lehullott.

Következett az éj, a legemlékezetesebb, mellyet Nápolyban megértem. A hold verhenyeg színben, a csillagok a feloszlott hamufátyol alól bádgyadtan tündököltek, a hegyet tüzes felleg lepé el, mellynek setét veresét, a csaknem szakadatlan omlások világos sárgára elevenítették-fel. Nápolyig hallatott a hegy bömbölése; a közel vidék rengett, az oldalon széles csatornákban folyt a parázs-láva, még pedig olly gyorsasággal, hogy annak haladása már távolról látszott. Felül, a tűz-fellegen, temérdek vastag fekete füst uszott, melly mint szinte maga az egész gőzkör, teli volt gyantás anyaggal elannyira, hogy szakadatlan villámlott, még pedig sok helyen egyszerre. Különös képűek valának ezen villámlások.

Gyakran csoportosan ugy szöktek ki, mint az elpattanó rakétából a csillagok, gyakran ismét egymás mellett vagy ellenében repülő kigyók hasogatták a setétet.

Ezen villámokat dörgés nem követte; égdörgés csak akkor hallatszott, midőn a craterből kénköves füst-oszlop rontott ki, melly a torkot meghaladván rögtön széles karikákba lapult, és ott villám nyilakká vált. A cráter temérdek áttüzesült szikladarabokat, és apró kövecseket hihetetlen magasságokba felhányván, azok mind tüz-eső hullottak vissza a hegyre, és a felséges tüneményt annál sokszerübbé tevék.

Négy külön ágozatban folyt a láva; az első Resinának, a másik Bosco di tré Casé, a harmadik a Monti nevű tájéknak, a negyedik végre Torre dell Annunciatának vette utját. A hegy körlakosi irtózván a közel veszélytől, csaknem midnyájan kivándorlottak. Sok anya két három gyermeket is vitt az ölében és hátán, sokan butoraikat otthon hagyák, de magokkal vivék bizodalmokkal bíró szentjöket: a szűz Máriát. Torre dell Annunciatában puskaporraktár van. Ennek részint hajóra szállítása, részint szekerekre rakása, mint nevelte a veszélyt!

Az ottlevő tág tömlöcz tele vala rabokkal. Milly rettenetes lehetett a nyomorultak sorsa.

Hallották a jajt, a költözés lármáját, a hegy dörgését, érzették a föld rengését. Bilincselve, vas rekeszekkel zárva, az irtózás nálok a kétségbeesésig emelkedék! A’ mit ezen szerencsétlenek szenvedtek, minden büntetést felülmúl. Végre leirhatatlan kinjoknak véget vetett a kormány, őket Nápolyba szállítván.

Különös volt ezen napnak estvéjén leginkább a Porticiba vivő utnak tekintete. Annak egyik felét Nápolyba-bujdosók foglalák, a másik felén kocsi kocsit ért telve dámákkal és urakkal, kik szinte azon veszedelem helyére siettek, a’ honnét amazok ijedten futottak.

Nápolynak minden utczájában azon estve csak egy fiakert, akármelly áron sem lehetett kapni.

Porticiban Devaux ezredének 4 – Torréban 2 századja, egy egész nápolyi gyalog ezreddel feküdt, induló készségben. A porticii gazdag muzeum szekerekre rakva, a még ki nem költözött lakosok figyelmezvén a harang-szóra. A veszély kezdetével tudniillik a szokott harangozás megtiltatott, és olly rendelés tétetett közönségessé, hogy a harang megkondulásánál kiki szaladjon. Értelmes emberek valának kiállítva a felvigyázatra, olly móddal, hogy jelt adjanak a harangozónak, ha bizonyos veszély közelít. A harang kondulásának kell vala az utolsó jelnek a futásra lenni. De ez nem hallatszott, és igy 19

Porticiból a katonaság nem mozdult, csupán az annunciatai sereg hagyá el egy éjszakára a várost, a huzamos lapillo-eső miatt.

Szakadatlan durrogott a hegy gyomra, mint meg annyi ujra-töltött számos álgyúbatteriák. Szünet nélkül több és több láva folyt ki; míg éppen éjfélkor a lapilló és hamu hányása sürü villámok közt kezdődött. Annunciata, Bosco, Ottojano, Sommára hullott a lapillo, Resina és Porticira a hamu.

23-dikán megcsillapodott a hegy dühe. A dörgés sokkal ritkábban hallatszott. Szakadatlan fejér vastag füst kavargott temérdek karikákban a torokból, melly hamu-ködre oszlék fel. A keleti tájakon olly sürüen esett a hamu és lapilló, hogy az egész kör setét volt, mint legvastagabb ködnél; magában Nápolyban a’ hol csak gyengén esdegélt a hamu, a napot még is csak délest lehete, az egyébkint fellegtelen égen, látni. Estvére kelvén az idő, semmi tüzes lávát észre venni nem lehetett, mert az olly hihetetlen hamar kialudt. Lángok sem lobbantak többé a torokból ki, csak néha ritka villámok.

24-dikén minduntalan hányta a Vesuv a hamut és lapillót, a keleti részekre. Nápolyt egész nap egy barna-piros köd takarta olly vastagon, hogy 300 lépésnyire akármi nagy palotát sem engedett látni. A köd nem egyéb volt mint feloszlott hamu, melly ugy szállinkózott mint a hó. Furcsa volt az utczán nap-ernyő alatt járkálókat nézni. Torre del Greco, dell’ Annunciata, Bosco di tré Casé, Ottojano, Somma, ezen helységek szenvedtek legtöbbet a hamu és lapilló-esőtül. Sok helyeken két arasznyi magasságra is béfedte hamu-eső a földet, és igy ez a szántó földeken és szőlőkben sokkal több kárt tett, mint a lávaparázs özöne, melly 62 moggia3 szántóföldnél többet ez uttal nem perzselt. Ezen hamuszakadásban százankint hullottak a pacsirták, hurosok, ’s más apró madarak a földre.

25-dikén egész nap hamu-köd volt, de közel sem olly vastag mint az előtti napon. Az egész Vesuv sürű fekete füstbe volt takarva talpig.

26-dika reggelén nagy zápor után az ég kiderült. A hegy egész a tetőig tisztán látszott.

Magán a csucson nehéz vastag füst felhő feküdt, és sokféle kanyarulásokban keringett. Ezen nap a Somma- és Ottojaniaknak rettenetes nap volt. A zápor a meredek oldalról a hamut és kövecset lemosta, és azt agyagos sárrá változtatván a mezőkre és épületek oldalaira sodorta, a házak tetejét, a fák ágait és leveleit betapasztotta, ugy annyira, hogy egy négyszeg arasznyi téren, az illy agyag-sár 7-8 fontot is nyomott. Veszedelemben volt minden fedél; sok beszakadott.

A következő napokon semmi ujságot nem mutatott a Vesuv. Temérdek bőséggel gomolygott a vastag füst a torokból, melly a tetőt szünetnélkül sőt gyakran az oldalokat is fedte, míg végre november első harmada felé a füst megszünt, és a hegy alig lehelt könnyüded párákat. Akkor látók csak, mennyire változott annak képe.

3

Egy moggia Nápolyban 900 négyszeg-lépést tesz.

20

PUZDOR GYULA PUZDOR Gyula, 1849-ig Armpruszter Gyula (Ajka, 1828. júl. 12. - Pápa, 1902. nov. 22.) földbirtokos, költő. Iskoláit Ajkán, Pápán és Pozsonyban végezte. Pápán tagja a Képzőtársaságnak, verset írt, prózát szerkesztett, idegen nyelvekből fordított. Ismeretségbe került Jókaival és Petőfivel is, akit 1843 húsvétján Ajkára is meghívott. Versei a Pesti Divatlapokban, a Győri Hazánkban, a Hölgyfutárban jelentek meg. Részt vett a szabadságharcban. 1849. május 24-én családi nevét Puzdor-ra változtatta. 1865-ben ajkacsingervölgyi birtokán szénkibúvások nyomán kutatásokat kezdeményezett, amelyek eredményeként 18691870-ben megindult a kitermelés, és vele Ajka fejlődése. A századvég erőszakos gazdasági környezete távol áll az irodalmi érdeklődésű földesúr világától. Vagyonát elvesztve szegényes életkörülmények között élt és halt meg. Nevét a történetíráson kívül az elsőként kihajtott táró, majd később a Gyula táró, ill. Gyula mező őrzi.

EMLÉKEZÉS IHÁSZ DÁNIELRE Ismét kidőlt egy híveink sorából Idegen földön tették sírba le, De lenne tőlünk bármily messze, távol, Emlékezete addig itt világol Míg a magyarnak lesz története.

Hűség, kitartás hoz fényt jellemére, Szabadság! neked adta életét; Érted folyt sok csatában hősi vére Clio! borulj le hideg sírkövére S meghatva írd meg szép történetét.

EGY FIATAL LEÁNYNAK Nagy bánat: a mit szíved hordoz, Oly tépő, gyötrő, leverő: Korán van még ifjú korodhoz, Szoknod ily rémes fájdalomhoz, Mely napjaiddal egyre nő.

Tegnap még feslő rózsa voltál, Ma már hanyatló liliom, Ki van már égve az az oltár, A szív, melynek szívet áldoztál.

A szép tündér vár: puszta rom.

Nincsen bajodra semmi balzsam, A föld oly gyógyírt nem terem, Melytől enyhülne, - bár ha lassan, Sőt folyton fáj, fáj, - súlyosabban, A megcsalatott szerelem.

A NAGY UZSORÁS Nézzétek… ott jár meggörnyedve Nézzétek a nagy uzsorást, Gyorsan hanyatlik élet-kedve 21

És ereje szemlátomást; Nem hagyja őt nyugton maradni A gyötrő lélekismeret, (Nehéz lehet annak meghalni, Ki oly sok embert tönkre tett, - ) S jót nem tett teljes életében, Szegényen meg nem könyörült.

Ki is telhetett tőle – éppen – Hogy nyomorúságán örült.

Nem is volt soha jó barátja, Ő sem lehetett jó barát.

De nincs is a ki szánja, bánja A társaság ez ostorát.

Te vérengző, gonosz vadállat, Téged gazdagnak mondanak, Elég szégyen, elég gyalázat: Ha ilyennek állítanak! – Koldus vagy te, mert becstelenül Zsaroltad, loptad mindened; Az átoktól, mely rád nehezül, Attól vagy ám te oly beteg!

S ha ér a kérlelhetlen végzet, Nem lesz sem testvér, sem rokon, Ki megsiratna s bánna téged: Az öröknéma hantokon.

A’ VILÁG A’ világot hej sokan nem Ismerik, Én tudom mi!

Egy befagyott folyó, mellyen A’ ki csuszni Nem tud, könnyen elesik.

BÖZSI ÉS AZ ARSZLÁN „Galambom egyetlen Bözsim, Miként szeretlek tégedet, Ha tudnád! ah, de nem tudod; Ha hinnéd! no de nem hiszed.

22

Szemeidet égből lopád, A’ rózsáé volt ajakad; A’ bércz havától csented el Fehéren ragyogó nyakad.” – És a’ szép Bözsi sirni kezd, ’S sirása közt szabadkozott, Hogy ő egész éltében, még Csak egy gombostűt sem lopott.

NE LÉGY OLLYAN… „Ne légy ollyan morózus, Szerelmes pajtikám, Üsd össze a bokádat, Igyál és légy vidám.” „Pénzem nincs, hogy ihassam, Lelkem jó cimborám S nincsen mit összeütnöm – Ellőtték a bokám!”

MI A SZABADSÁG? A szabadság tündér lányka, Tündér szülte a világra, Hogy a jó lelket megejtse Szemeinek nefelejtse.

AZ ESTHAJNALCSILLAG Ragyog az esthajnalcsillag Tulvilági fénye, Mint az édes szerelemnek Vágya és reménye.

HOZZÁ Szerelem tündére!

Lelkem ideála!

Holt reményeimnek Tulvilági álma! Édes gyöngyvirágom!

Angyalok testvérje!

Hozzon – egy ital bort, Hanem – jól megmérje!

23

SZOMORU IDŐ JÁR… Szomoru idő jár, Búnak ideje.

Mennyi szép reménység, mennyi tündérálom Hervad el vele!

Halvány az élet Napja, mindenütt, Csak a szenvedések Sápadozó fényü Holdvilága süt!

Tán a végitélet Napja közeleg, Hogy a lélek álmát S legszentebb imáját Orvul ölje meg?

Egy csillag ragyog a Messzeség felett!

Ragyogó fényeddel Te vagy ott! te vagy ott Hazaszeretet. – MI VAGY NEKEM? Gyémánt-szálakból szőtt szivárvány – Bús lelkem érzemény-világán.

Szerelmem legszebbik tündére, S aztán legjobbik angyala.

Reményeimnek, vágyaimnak, Ragyogó hajnal csillaga. –

AZ ISKOLAMESTER Foglalatoskodik az iskolamester, Künn a mogyorósban metéli az ágot.

Itt vagyon hej az az átkozott november!

Mindennap sürübben jönnek a diákok.

Ha tudnák szegények hogyan gondoskodik Felőlök a jámbor iskolatanító!

Megpróbálja, mellyik hajlik, és nem hajlik, A vágásra mellyik jó, és mellyik nem jó?

Sohasem tudják az meghálálni neki Millyen nagy figyelmet fordit a botokra!

24

Mikkel a korhelység lénungját kiméri: A jövendőbéli haza oszlopokra.

Az én nem tudhatom, hogy az ifjuságon A verekedéssel mi jót viszen véghez?

De azt tréfa kívűl mondhatom, mert látom, Hogy: a jövő évre nem sok mogyoró lesz!

TÁBLABIRÓ BECSKEREKI 1848-BAN Táblabiró Becskerei szomoru, Gyötri szegényt a sok bánat, a sok bú, Se nem eszik, se nem iszik se beszél, Csak morfondiroz magában, S boldogabb időt remél.

Az a szép has, az a kövér pocakos, Olly sovány most! mint a deszka olly lapos, Csa amollyan német kellnernek való, Iszonyuan tönkre tette A sok revolutzió.

Gyülésekre hiven eljárt azelőtt., Paszomántos attilába öltözött, Társaival minden jót – leszavazott, A fejében – semmi sem volt, A kezében – somfa bot. – MONDHATOM, HOGY… Mondhatom, hogy szép világ ez, A minőt kivánhatunk!

Semmi gondunk a jövőre, Multra semmi bánatunk.

Ha az isten igy akarta, Ember róla nem tehet, Várjuk nyugton a jövendőt, Mit hoz ránk a vakeset.

Csak azért a kis leányért Vagyok én olly nyugtalan, Ő is, Ő is, Ő is, Ő is, Ostromállapotban van.

25

IDŐJÁRÁS Átkozottul rossz napok, Cudar idők járnak, Épen semmi kedve nincs Az ember fiának.

Tele van a levegő Fojtó gőzpárával, Hogy ha igy tart, sok bajunk Lesz a – kolerával.

Ha, a mint én akarnám Minden ugy történne!…

Tüstént megvillámlanél És tüstént dörögne…

26

IHÁSZ LAJOSNÉ, JÓKAI ETELKA (1852. okt. 27. - Lőrinte, 1939. júl. 17.) író. Jókai Mór unokahúga. Fiatal korában gyakran jelentek meg írásai a Fővárosi Lapok és a Pápai Lapok hasábjain. Az irodalom terén nem méltatlan rokona a nagy írónak. Később Ajka melletti lőrintepusztai magányában francia regényeket fordított.

Műveiből: Emlékek br. Vay Miklósné Adelsheim Johanna báróné leveleiből. Bp. 1888. - ZACCONE: Az auteilli hölgy. (ford.)

A MI KIS TAPOLCZÁNK

Közli Etelke Fürdői tárczák idényét éljük most; miért ne volna hát szabad megemlékeznünk erről a mi jó kis Tapolczánkról is! s ha jól esik olvasnunk a nagyon látogatott külföldi és hazai. fürdők érdekesnél érdekesebb leírását s az ottani élet kellemeit to1mácsoló czikkeket, nem egyéb mint megérdemlett méltányosság, ha pár toll vonással lerajzoljuk a mi csekély igényü de annál nagyobb érdemü kis Tapolczánkat s e lapok szives olvasói, a sok érdekes fürdői tárcza élvezése után is, nem dobják félre olvasatlanul ezt a szerény kis karczolatot.

Van Pápától mint egy háromnegyed órányira, egy szép hosszú, tágas utczájú falu a Bakony aljában; e tágas, hosszú utcza nyugoti oldalán áll időtől barnult falaival a „szent egyház” mint a kálvinista templomot nevezni szokták a hivek — e templom és a paplak között meglehetősen meredek völgyre hajlik egy mellék utcza s ebben a völgyben van a mi kis Tapolczánk bölcsője.

Ezt a bölcsőt keressük föl legelőbb, nem csak azért mivel közel van hozzánk, hanem még inkább azért, hogy ritkán láthatni érdekesebb forrást a Tapolczafőnél. A völgybe le menve, legelőször is egy félholdra terjedhető, simának látszó viztükör szélére érünk, azt képzelem, hogy mindenkire gyönyörködtętőleg hathat e viztükör megfigyelése, mert partján végig haladva látjuk, hogy a sima felszin alatt, a kristálytiszta víz, millió, meg rnillió buborékban buzog és forr fel a csillogó fövennyel boritott talajból, s gombostü nagyságu kövi halacskák milliárdja úszkál a buborékok között, nagy örömére annak a sok hófehér réczének, mely kedvtelve fürdőzik a föld mélyéből alig kiszabadult habokban.

De nem csak a ruczák tartják azt, hogy a kis Tapolczának a mint a napvilágra jön, rögtön használni kell, mert a viztükör éjszak-nyugoti részén egy hatalmasan működő két kerekü nagy malom kelepel. Oly regényes fekvésü hely ez, hogy az ember szinte oda képzeli az emeletes malom ablakába a tündér szép molnárnét.

De mikor a malomig láttuk Tapolczánk forrását, még semmit sem láttunk. Dél és kelet felől sima, fehér mészkővel boritott kis hegyoldal emelkedik s a mészkő egymáson fekvő óriási nagyságu sima lapjai közül, megszámlálhatlan sok kis szökő kutacska tör elő s a kristály tiszta viz csörögve szalad alá a bársonyszerü zöld mohával tarkitott sima kőlapokon.

Valósággal tündéries panorama! méltó volna Mészöly Géza ecsetére! Az emelkedett háttér egyik oldalán a már emlitett csinos templom, másik a helység dús lombkeretéből elő kandikáló kedves fehér falú házaitól szegélyezve.

A forrás vize oly üde, tiszta, hogy a sima kőtalajon való elcsúszás veszélyével mit sem törődve a néző, sorban kénytelen kóstolni a felbuzogó kutacskák tartalmát, markába engedve hullani a jéghideg vizet.

Kis unoka öcsém — a kópé H. Sándorka — még jobbnak találta ugy a vizet: ha az ember a forrás mellé heveredik s mindjárt ajkával fogja fel az előtörő, játszani látszó habokat.

A már emlitett malmon tul keskeny mederbe szoritották a forrás bő vizét s gyorsan folyó habtükör elé pár kilométernyi utja alatt a mig t. i. Pápáig ér nyolcz nagy malmot épitettek! köztük olyat is — (p. o. a Csillag malom) melynek belső szerkezete egészen a gőzmalmok mintájára készült.

27

Sok jó tulajdonságain kivül az is egyik érdeme ennek a kis Tapolczának, hogy mig nyáron, a legnagyobb caniculai hőségben sem vize melegebb 14-18 foknál, télen soha be nem fagy, hanem annyival melegebb a téli nap hőmérsékleténél, hogy gőzölni látszik.

E ritka tulajdona miatt valóságos aranybányájává válik minden olyan iparágnak, melynek a vizre akár mint mozditó erőre, akár másféleképen szülksége van.

Pápa alá érve viruló szőllőskerteken keresztül folytatja útját be a városba s a leghosszabb utcza menten barátságosan keresztül foly minden ház udvarán; harmadfél öl széles medrében fürdőt nyujtva minden üdülni vágyónak.

Cseng is a Tapolcza mente egész nyár folytán a fürdő gyermekek vidám kaczajától, s a félénkek és kényes bőrüek sikongatásaitól! Nem kell itt a családanyának fürdői toiletteekről gondoskodni; lesétál (mert a Tapolcza mente házak udvara mind völgyre hajlik) apró és legapróbb gyermekeivel házi pongyolájában a jó kis Tapolczához s a sikongó kicsinyeit is rendre meg mártogatva a hüs habokban maga kedvtelve hütőzik és uszkál a legmélyebb helyen körülbelül 1 méter mélységü vizben.

A ki látja ezt a gyümölcsös és virágos kertek között haladó kis folyócskát, látja milyen kitörő örömmel hallják, — iskolai szünnapjaikat Pápán töltő kis unoka öcsém Loránt fiu és kicsi Sándor, hogy „menjünk fürdeni!” s mint igyekeznek a tavaly már egy kicsit megtanult uszást az idén még jobban begyakorolni, kis hugájok a pici Rózsika mint kiáltozza „natszejü! natszejü!” mikor rózsaszirom simaságu parányi lábacskáit bele mártogatja a tova siető habokba, lehetetlen, hogy sokszor azt ne gondolja magában „bizony sokat érő viz ez!!!”

De ha kényelmes a kertben kinálkozó fürdő a viz mellett lakóknak, van gondoskodva a távolabb lakók kényelmes fürödhetéséről is: a városban levő malmok egyike mellett szép tágas uszodájuk van a pápaiaknak s ez uszoda délfelőli végén (megjegyzendő, hogy a Tapolcza fölfelé folyik) a szomszédos malom zugója folytonos, nagy hullámokat verve szüntelen mozgásban tartja; mint egy megeleveniti a vizet.

Hát még ha, a mellett a sok kalapos és kék festő üzlet mellett végig sétálunk az ugy nevezett „tó-parton”! s látjuk ez utóbbiak között özv. Klugené imposáns festő gyárát, melynek a sz. fehérvári kiállitáson is kitüntetést nyert készitményei oly kapósak az egész vidéken; akkor ugy érezzük, hogy nem is tudjuk kellően meg dicsérni kedves kis vizünket.

A város felső végén már egészen a „tós part”-ra épültek a házak s nézik magukat a gyors folyásu viztükörben, melyről csak a gondola hiányzik (az egész Tapolczán nem lehet a csónakázni, mert minden házbirtokos hidat veret a maga vizére) hogy a lagunákat eszünkbe juttassa; majd ismét kertek közé siet a kis Tapolcza s irigyelnünk kell a sorsát, mikor olyan kis földi paradicsom gyönyörü rózsaligete és szebb ritka faju virágainak képe tükröződik vissza apró habfodraiban, mint azé a kis édené, melynek gyönyörű kilátásu sweiczi modorban épült verendáján, a virágok urnőjének jóságos mosolyú arczáról, az előttünk elterülő gyönyörü panorámára fordithatjuk tekintetünket: a Bakony sürü erdővel fedett hegyei szegék láthatárunkat; szinte oda képzeljük magunkat a sürü lombu fák alá s képzeletükben végig haladunk a közel s távolban látszó falvak utczáin is, és a leáldozó nap sugarai mellett mintha hallanánk a hazatérő nyájak kolompját, látnánk a sürgölődő falusi életet…

Más oldalról az Esterházyak pompás parkja a „várkert” fekszik előttünk. Ebbe a ritka szép parkba is be siklik a kis Tapolcza, hogy a csaknem páratlan szépségü ódon grófi palota is meg nézhesse magát tükrében s csak is azért látszik ott keresztül szaladni, mert lehető legrövidebb uton ki siet ismét; pedig mily gyönyörü helyeket láthatna még ott! én valahányszor felkeresem e ritka szép kert széles utait, alig tudok megválni a sok századokat látott hatalmas törzsü, gyönyörü lombozatu fák szemlélésétől. Különösen az a főut köt le, melynek végén az őserdőszerü lombozat alatt, különféle pálmákból összeállított csoportozatban gyönyörködhetik tekintetünk; ennél elragadóbb szépségü helyet a legköltőibb lélek sem képes maga elé teremteni…

Hát még az a sok fiatal fenyő! s ezek talán még soha sem voltak olyan üdék, mint az idén! nagy világos zöld hajtásaik balzsamos illattal töltik be a léget s tanuskodnak róla; mily jól érzik magukat, hajló galyaikon a szellő érintésére szeliden ringatva apró kis zöld tobozaikat.

Kis Tapolczánk, azonban talán azért siet ugy keresztül a „várkerten”, mert még igen sok dolga van, nem ér rá habjaiban a hattyú csapatot tovább hintázni! közvetlen a „várkert” szomszédságában tizkerekü malmot hajt s aztán éjszaki irányát elhagyva, nyugot felé siet, hogy arra is terjessze áldásait.

28

Egy hibája van csak e kitünő patakocskának, az t. i. hogy minden évben egy hétig hűtelen hozzánk! ugyan is minden pünkösd szombatján elzárják Pápa felé vonuló medrét, s egy álló hétig más irányba kényszerítik folyni, hogy ez idő alatt a pápai medret jól ki lehessen tisztogatni. Ilyenkor érzi ám csak a lakosság, hogy mit bír Tapolczájában, miután az egész városban nincs több 4-5 iható vizü kutnál!

Miután pedig emlitett hibáját nem lehet magának felróni, ismerjük el csorbítatlanul érdemeit s örüljünk neki, hogy otthonunkat nem kell elhagynunk s még is a lehető legteljesebb mértékben élvezhetjük a fürdésre való meleg időt, ugy, hogy kis Tapolczánkra gondolva re is illőnek találjuk a b. füredi hideg fürdő homlok-feliratát: „Lelked szép erejét A sors hullámai edzik E viz testednek Adja az életerőt”

29

FEKETE ISTVÁN (Gölle, 1900. jan. 25. - Bp., 1970. jún. 23.) író. 1928-ban került Ajkára, és 1941-ig dolgozott a Nirnsee-család gazdatisztjeként. Később a Földművelésügyi Minisztériumban vadászati előadó, 1950-től pedig a Mezőgazdasági Múzeumban tudományos kutató. 1952-1955 között a Halászmesterképző tanára. Az ajkai évekből merítette több műve ismeretanyagát. Sokat tartózkodott a Balaton-partján, Dalányi József szentkirályszabadjai tanárnál. Ajkán nagy tisztelettel, szeretettel és lelkesedéssel őrizzük emlékét. Emlékszobája, benne gipsz mellszobra (Z. Soós István alkotása), a városligeti Csónakázó-tó szigetén bronz mellszobra (Borsos Miklós alkotása), kedvenc állatfiguráiból szoborpark, (Samu Katalin alkotásai), a város különböző pontjain pedig három emléktáblája van: a Fő u. 1.sz. ház előtt, ahol egykor a családi házban élt és dolgozott; a Városi Múzeum falán; a róla elnevezett általános iskola falán alumínium dombormű, (Sashegyi József alkotása). Ajka város díszpolgára. 1960-ban József Attila-díjat kapott.

Műveiből: A koppányi aga testamentuma. Bp. 1937. (Film készült belőle.) - Zsellérek. Bp. 1937. - Gyeplő nélkül. Bp. 1947. (Egy volt ajkai nagybirtok széthullásának története.) - Lutra. Egy vidra regénye. Bp. 1955. - Halászat. Bp. 1956. - Bogáncs. Bp. 1957.- Tüskevár. Bp. 1957. - Pepi-kert. (A szarvasi arborétum története és leírása.)

Bp. 1960. - Őszi vásár. Bp. 1962. - Köd. Bp. 1960. - Téli berek. Bp. 1959. (A Balaton-part, illetve Ajka a történet színhelye.) - Hú. Bp. 1966.

LENGYELNADRÁG Abban az időben még így hívták a térdnadrágot, mely azonban nem harisnyában, hanem csizmában folytatódott.

Mindezt én csak később tudtam meg. Úgy kezdődött a dolog, hogy nadrágomat javíthatatlanul elszakítottam. Ez már, nem tudom, hányadik nadrág volt, azért a családi tanács — nagyanyám és édesanyám — elhatározták, hogy — tekintettel a nagy fogyasztásra — nadrágszükségletemet házilag pótolják.

A végső lökést ehhez az egyik divatlap adta meg. melynek szabásmintája nyomán — állítólag — rendkívül, „nett”, gyermekeknek való ,,lengyelnadrágocskák” voltak készíthetők.

Ezen a sárga, hártyapapírhoz hasonló tervrajzon különféle szaggatott és eredményvonalak voltak láthatók, melyeken egy mérnök se ismerte volna ki magát, de nagyanyám szerint rendkívül egyszerű volt minden és csak mértéket kellett venni. A mértékvétel ünnepélyes formák között meg is történt, aztán már nem is volt más hátra, mint apám egy letett nadrágjának feldarabolása.

Ez a nadrág olyan öreg volt, mint jó magam, mert amióta eszem tudtam, mindig megvolt, de nagyanyám szerint még mindig olyan volt, mint a vas, mert ,,Árpád csak angol szövetből dolgoztatott. Árpád mindig sokat adott magára.”

A nadrág szétszabásánál különben úgy álltak, mint orvosok a boncolóasztal fölött. A beteg nem hal meg, csak új formát kap…

Később az öreg varrógép berregni kezdett és kibontakoztak új nadrágom egyelőre homályos körvonalai.

— Mindenki megfordul az utcán a gyerek után, — mondta nagyanyám nem kis büszkeséggel és bevallom, ez a jóslás szóról-szóra be is teljesedett…

Ne vágjunk azonban az események elé.

Egy havas szép reggelen az új nadrág, a ,,lengyelnadrág” ott feküdt a széken ágyam előtt, hanyagul, szinte fitymálva megfiatalodott formájában a világot.

— Nem kell ezt próbálni — mondta nagyanyám munka közben—, mert olyan lesz ez, ,,mintha ráöntötték volna”.

30

Izgatottan húztam fel a nadrágot. Térd alatt összekapcsoltam és álltam. Úgy éreztem magam, mintha a nadrág nem lett volna befejezve, mintha én az emeleten lettem volna, a nadrág pedig a földszinten és mintha jó anyám nagyanyámra szemrehányó pillantást vetett volna.

—,,Nett!” — mondta nagyanyám, a divatlap hatása alatt, —csak a nadrágtartóval fel kell egy kicsit húzatni. És így csizma nélkül nem is mutat igazán… Lengyelnadrág csizma nélkül…

Csizmát húztam, nadrágtartómat megfeszítettem, de a nadrág lötyögős maradt és nem voltam sehogyse otthon benne.

— Nagy! — mondtam szomorúan, de titokban már szerettem volna levetni.

— Ez? Fiam, nem értesz hozzá!

— Bő! — keseredtem el.

— Bő? Ez Bő? Hozzátok ki az albumot. Láttál te már lengyelnadrágot? Nagyapád mindig ebben járt.

Kihozták a családi albumot. A fényképek között ott volt megboldogult nagyapám képmása lengyelnadrágban és olyan ráncos csizmában, hogy a nadrág ráncai a csizma ráncaival ölelkeztek össze.

— Idenézz!

Néztem. Néztem a képre, aztán magamra és tényleg valami hasonlóságot fedeztem fel, bár nagyapám hatalmas szakállt, bajuszt viselt és jobb kezével nyírfakorlátra támaszkodott.

Ez ellen már nem szólhattam semmit, mert nagyapám említésére már könnybe borultak a szemek és ha most én azt mondom, hogy az egészben csak az öreg úr férfias szép arca és a nyírfakorlát tetszik, hát összedül a világ.

Elindultam az iskolába. Az utcán megfordultak utánam az emberek… s amikor beléptem az osztályba, egyszerre csend lett.

Egyesek felálltak a padon, mások féloldalra hajtották a fejüket, mint amikor valami nagyon furcsa dolgot látnak, aztán az egész iskolát majd szétvetette a nevetés.

Szerettem volna kiáltani, hogy ez lengyelnadrág, hogy nagyapám is… de csak a helyemre támolyogtam és még ma is csodálom, hogy nem süllyedtem el.

Mindez azért jutott ma eszembe, mert fiam lengyelnadrágot kapott. Pont olyan ocsmány, buggyos volt, mint az enyém valamikor. Végignézett magén, a szeme felcsillant és azt mondta: - Szép!

Változnak az idők.

KÖRBE – KÖRBE Én még láttam nyomtatást.

Süt a nap, a lovak térdig gázolnak a kibontott kévék között, sásolva, törik a szalma, száll a nyárszagú por, s a kertek tűnődő csendjéből almák nézik a világot.

—Nee — Fecske! Szellő!

A lovak nem mennek egy lépéssel sem gyorsabban. Nem is biztatás ez, csak szól egyetegyet az ember, hogy ne legyen olyan egyedül.

A rét fölött gólyák szállnak, a réten kannarózsával öntözik a vásznat, mert ettől fehéredik.

Na meg a naptól. A víz — mint a gyöngy — pereg a vásznon, a gólyák köröznek a levegőben, a lovak a szérűben. A lovak száját néha meg kell húzni, mert a ló nem szeret körbejárni.

— Nee — Fecske!

A szérű födje sulykolt agyag, s a lovak minden lépésére hullik a szem a szérű tányérjára.

31

Az öregasszony az előbb kikiáltott mar, hogy az ebéd kész. de az öreg Péter eleresztette a füle mellett. Aztán kijött a menyük.

— Gyüjjön édesapám, a gyerek addig nem eszik.

Az öreg rám nézett: — Tartanád addig a gyeplőt, Pisti?

A gyeplő madzagb6l van, és nem kell vele tenni semmit. Forgunk körbe-körbe. Néha én is azt mondom: — Nee — Fecske!

Fecske odanéz a hangra, és elfogad. Ismerjük egymást. A faluban búg a cséplő. Itt nem.

Mi nyomtatunk.

* Búg a cséplő, és csattog a motor. Ez az első a faluban. Az első cséplőgép, a masina. Amikor megérkezett az állomásra, a lányok felvirágozták, és Cser Péter hajtotta a lovakat. Ennek az öreg Péternek a fia. A lovak füle mögött is virág, bazsarózsa. Az öreg Péter szigorúan nézte az ártatlan virágokat, de nem szólt. Majd később — gondolta. Ámbár: ami később van, az rendesen későn van. És ettől kezdve nem nyomtattak többet a faluban. A masina házról-házra járt, és megette az asztagokat. Kicsépelte, kiszelelte, s a tiszta búza úgy folyt a zsákokba, mint a rizskása a boltban, csak sárgán, mint az arany. Még osztályozta is. Hja, nagy dolog a tudomány.

Cseréknél ugyan ki kellett ásni az egyik kapudúcot, hogy beférjen a masina, de szívesen kiásták.

— Sulykold meg jó erősen — mondta az öreg Cser a fiának —, most már ott marad örökre. A fiú sulykolta a földet, csendesen és elgondolkozva. Nem jó, ha ilyeneket mond az ember, hogy örökre. De a fiú nem erre gondolt.

A masina így aztán beért, búgni kezdett, ami messziről úgy hallatszott, mint az orgona. A föld és a kenyér, a munka és az idő orgonája.

Szép volt, mindenki hallgatta.

Akkor este a fiatal Péter nem nyúlt az ételhez, pedig fáradt volt nagyon. Belül volt fáradt.

Vonszolta magát, és nem bírta tovább.

— Tán megemelted magad?

— Nem. — Hat akkor egyél!

— Nem kell.

Az öreg szeme megszűkült. A lovak virágos fejét látta hirtelen, és gyomrában mintha kő nőtt volna.

— Hát akkor mondd — ámbár — és összefonta mellén a kezét, de annyira, hogy két könyökét a markában tartotta.

— Ágnes. Úgy gondoltam — mondta a fiú rekedten, és anyjára nézett, de az sem szólt. A lámpát nézte.

— Amíg én élek, azt a kódist ide nem hozod.

Az asszony hallgatott.

A vacsora ott maradt az asztalon, és a fiú csak reggel jött haza.

32

Másnap aztán baj történt. A masina még ment, s a szíjat ilyenkor nem lehet ledobni a nagykerékről. Várni kell, amíg a kerék meglassúdik, de Péter nem várt. A kerék elkapta, egvet fordított rajta — csak egyet — aztán meg is állt.

Nagy csend lett ekkor, aztán nagy futkosás, lárma. Pétert bevitték az ágyra, s az öreg Cser addig nézte, amíg csak lehetett.

Temetés után pedig a kapudúcot visszaásta a helyére. A masina ide nem jöhet be, búghat, ahogy akar, itt minden évben elkészül a szérű, a lovak járnak körbe-körbe, itt nyomtatunk.

— Nee, Fecske!

Most én fogom a gyeplőt, ami madzagból van, és hol hosszabbra, hol rövidebbre kell húzni, hogy a lovak a szemet mindenütt kitapossák. Forog az ember, és azt hiszi, hogy egyhelyben forog, pedig ez nem egészen így van. Lám, a napról is azt mondják az iskolában, hogy állócsillag.

Ez csak olyan kitalálás. Elsősorban: csillag csak éjjel van, másodsorban a vak is látja, hogy reggel feljön, este pedig lemegy. A hold is és az évek is.

Péter sírján még ki se zöldült a fű, amikor anyja egy este megszólalt: — Annak a lánynak fia született.

De az öreg Cser nem válaszolt. Nem igen beszélt ebben az időben, és később se sokat. Még azt az utcát is elkerülte. Kemény ember volt, szíjas, inas és gyomrában a kő.

Azt azonban nem szerette, hogy almáját lopják. Ezeket a fákat még Péter ültette, ezekről ne lopjon senki. És látja ám egyszer, hogy mozognak az ágak. Eleresztette a kutyát, és kényelmesen odaballagott a fa alá. Kezében az ostorral. És felnézett, és hallgatott. Megszédült, mert forgott vele a világ; vagy megállt a világ, és harminc éve nem történt semmi.

— Gyere le, Péter!

— Nem bánt?

— Nem bántalak.

A gyerek gyanakodva lemászott, lyukas kalapjában almák. A gyerek liheg, az öreg is.

— Na add ide a kezedet. És mennek befelé.

— Van aludttej is meg puha kenyér, máma sütött - öreganyád. Aztán – ha ettél, elmegyünk anyádért.

* - Nee, Fecske!

Zizeg a szalma, és puhán aranyosan száll a por. A kert hallgat, s a faluban búg a cséplő, de mi nyomtatunk. Ámbár, talán utoljára.

Az előbb itt volt egy masiniszta, és a kapu szélességét méregette, az öreg Péter pedig azt mondta: - Hát, ha maguk kiássák, én nem bánom…

33

TITKOS KALENDÁRIUM (részletek) Május … mert május elseje volt. Erre a napra megfiatalodott az öreg kert, langyos eső mosta fényesre az utcát, a villamosok csengője kalandos kalimpálásokat végzett, mint egy éretlenül boldog szív, és az öreg kisasszony kitette öreg papgályát az ablakba.

A papagáj azt mondta: „Elemér vagyok” – aztán nem szólt semmit, mert e kutya sem törődött vele. Mindenki önmagával törődött csak. A madarak fészken ültek, vagy már a fiakat etették, a macskának kölykei voltak a padláson, az avart átszőtte a csalán és más füvek, a bokrok szoknyája alatt az ibolya elöregedett, és megérkeztek a fecskék is – szokatlanul későn, ámbár lehet, hogy ezek nem tavalyiak voltak, s eddig lakást kerestek.

Később egy reggelen azt kiáltotta valaki, hogy „Huncut a bíró” – ámbár ezt télen is tudták az idevalósiak; egyszóval megérkezett a sárgarigó Dél-Afrikából, és ezt megkiáltotta a kertnek, s mindenkinek, akit illet.

- Hülyébb mint valaha – vakarózott a bagolypapa - , átrepülte fél világot s csak ennyit tud mondani.

De a kisbaglyok gyönyörűek, esznek és pislognak, és hallgatják a vén kertet nappal és éjszaka, mert millió levélszárnyukkal sóhajtoznak a fák, virágpor száll a levegőben, a kerítés mellett egy diák andalog (zsebében versek), és nem is gondolná, hogy soha ilyen boldog nem lesz már életében, mert a május, a vágy, de az éjszakában érik már a beteljesülés, a Június … amikor a verébfészekből kirepülnek már az első fiókák, házmesteréknél megtörtént az első veszekedés, a papagáj megszökik a kalitkából, mondván, hogy ő Elemér, mire egy kósza karvaly nem szólt semmit, csak leemelte Elemért az ablakrácsról, és úgy találta, hogy a délszaki madaraknak rosszabb a húsuk, mint egy közönséges verébnek.

Ekkor már melegek voltak az éjszakák, illatokban dúsak és élettel teljesek.

Csigák mászkáltak a füveken, nyest hajkurászta az egereket, egy sündisznó is betévedt a kertbe, nagy bánatára a földigilisztáknak és rovaroknak. A tavalyi avar alatt a rothadás őrölte azt, ami volt, a nedvesség olvasztotta azt, ami lesz, és esők mosták a földbe a növények élelmét. A gyökerek aztán felszívták és nyomtatták akár húszméteres magasságba is a folyékony táplálékot.

Az emberek ekkor már nyitott ablaknál aludtak, azaz aludtak volna, ha a rádiók nem mocskolták volna össze az éjszakát olyan zörejekkel, amelyek meggyilkolták a pihenést és az álmokat.

De a madarak ennek ellenére jól aludtak, mert a fiókák ettek, ettek, akis szülők pedig repültek, kutattak, dolgoztak, és az utolsó forduló után csak annyi erejük volt, hogy fejüket a szárnyuk alá dugják, mit sem törődve a naptár fordulásával, amely szép, piros betűkkel másnap már azt mondta:

34

Július … de ekkor már nyoma sem volt a tavasznak. A vágyak zsenge puhasága megkeményedett, és akarattá lett. Az ablakokban kovászos uborkák értek hólyagpapír alatt, és a hólyagpapírt kivagdosták a cinkék, akik szerették az ilyen szépen doboló hangokat.

Az öregasszony új papagájt vett és most tanítja: - E-le-mér, mondd szépen E-le-mér!

A papagáj bambán néz, és kis agyvelejét aggasztóan erőlteti.

- E-le-mér, E-le-mérr…

A kerítés mellet a diák bandukol nagy gondterhelten, zsebében jegyzetek vannak, és minden lépés a vizsga felé visz…

A villamosok robotban csenegetnek, az autók sivítva fékeznek, a fiatal házmesterné most jött a doktortól, hogy ő állandóan rosszul van… egy kalauznő cseresznyét visz a tarisznyában, a kutyát tegnap megfürdették, mert folyton vakaródzott, s most már az egész ház vakaródzik: cinkeanyó már a második fészekalja tojáson ül, a verébcsemetéknek se szeri, se száma és esténként megnyitják a verébparlamentet, ahol délután öt órakor pontosan megjelenik a karvaly, és elvisz egy-egy szónokot. A többi szónokot ez nem érdekli, mert marad még elég…

PARTSZAKADÁS Nemcsak a halandó ember lesz földből, hanem a házak is. A tégla is földből van, ámbár előkelőbb formában. Sokszor azonban nincs kéznél éppen tégla, vagy csak toldozásról van szó, s ilyenkor megteszi a vályog is. Meg bizony! Akik tehát a vályogházat leszólják, nem értik a csíziót, inert a jó vályogház nyáron hűvös, télen meleg, és ha kellő szakértelemmel készült, tartós mint a beton, csak a vizet nem szereti. Emberben is akad i1yen...

Kalamár Péterék háza például vályoghól készült, és még Péter öregapja se tudta, hogy mikor, pedig az öreg már tíz éve hetvenkedett, az idén betöltötte a nyolcvanat. Ezek szerint az öregapa meg életben van, sőt marad is egyelőre, mert kíméli magát, lehetőleg könnyen emészthető, lágy táplálékkal élve, amin kizárólag bor értendő.

Mindezek azonban lényegtelen dolgok; a lényeg az, hogy az unoka, azaz Péter is megházasodott (nem Szabó Katával ugyan, hanem Szanyadi Treszkával), és a lakás egyszerre sokkal kisebbnek bizonyult, mint volt a valóságban. Treszkának ugyanis nemcsak a keze járt gyorsan, ha dologról volt szó, hanem a nyelve is, s ezért úgy határoztatott, hogy a házhoz még egy szoba lesz ragasztva, mert fő a békesség…

A vályoghoz megfelelő anyagot majd Péter kitermeli a faluvégi agyagpartról, míg a további munkát elvégzi Kalányos Ágoston és teljes zenekara, akik nyáron ezzel foglalkoztak közmegelégedésre.

Péter tehát azon a bizonyos reggelen vállára dobta a kapát és ásót, mert túl az agyaggödrön volt egy kis kukoricája, amit sürgősen meg kellett kapálni. Először tehát a kapálás, azután a bányászat. Így is tett. Szép május utója volt, a harmat korán felszáradt, így a kivágott gazoknak semmi esélyük nem volt az újragyökerezésre. A kapa csillant és csesszent, és a kukoricák szemlátomást húzták ki magukat, megszabadulva a túl élelmes környezettől. Közben Péter át-átpillantott a szomszéd kis kukoricaföldre, és meg-megcsóválta a fejét:

35

— Ha ember lennél, Péter, bizony megkapálnád szegény Kati özvegyi földjét is, nem törődnél azzal, hogy mit mondanak az emberek, és főleg mit mond tulajdon édes feleséged…

Péter ezek után rettentő nagyot sóhajtott, és arra gondolt, hogy talán jobb lett volna Katit elvenni, akit Treszka csak súlyos anyagi áldozatokkal tudott kiütni Péter szívének nyergéből. És ezek után Péter nem kapálta meg Kati kukoricáját, hanem végezvén a sajátjával, ismét vállra vetette a szerszámokat, és elindult az agyagbánya felé. Az ásó és kapa néha összekoccant, de ezt Péter nem is hallotta, mert a lázadás komor palántái majdnem olyan sűrűn burjánoztak fel szívében, mint a gaz Kati földjén.

— Nem vagy ember, Péter— állapította meg keserűen, és vágta az agyagot délutánig, kis ebédszünettel. De nem ízlett a szalonna a tarisznyából, s csak ímmel-ámmal faragcsálta a kenyeret is, amikor arra lett figyelmes, hogy a partifecskék szokatlan hangossággal vannak. Péter felnézett, hogy talán a karvaly abajgatja a kis madarakat, de karvaly nem volt sehol, azonban szeme mégis fennakadt a meredek falon.

— Ejnye — mondta tűnődve —, az a repedés… mintha az előbb meg nem lett volna akkora. És szalonnázott tovább. Később megint felnézett, és bár a repedés nem tágult, az előbbi lázadás palántái szépen kivirágzottak, és arra késztették Pétert, hogy az ásót dühösen a földbe vágva azt mondja: — Azért is megkapálom! Még rámszakad ez a büdös part. És elindult a kapával, férfiasan kilépve, mert már napszálltáig nem volt sok idő.

— Meg aztán nem is tudja meg senki — tette hozzá kevésbé férfiasan.

Ment is a munka keményen, az alkony mégis ott szorította, és csak az utolsó kapavágás után emelte fel a fejét, mert a falu felől zűrzavaros lárma hallatszott. Fülelt.

— Tűz nincs — gondolta —, mert se füst, se pirosság az égen, hát akkor mi?

A dűlőútnál Futó Dénes lépett melléje.

— Hallod?

— Hallom hát. Iparkodjunk!

A csődület az agyagbányánál volt.

— Valakire rászakadt a part — mondta Dénes.

— Az ám, mar délben is ereszkedett, de azt hittem, tán a szemem csal. Hát segítsünk, ahogy lehet. És szó nélkül beálltak a mentőcsapat hangtalanul verejtékezői közé.

— Itt az ásója! — kiáltotta valaki. — Nem lehet már messze szegény...

— Az az én ásóm. És egyszerre megállt mindenki. Kísértetre szokás így nézni, ámbár kísértetet csak Tüske Juli néni látott egyet, de — szakértők szerint — az se az volt.

— Hát te itt vagy!? — rikkantott Vakaró Ábris, aki mint sírásó vezette a mentési munkálatot — hát te itt vagy?...

— Hun a fenébe lennék? — mondta mérgesen Péter, aki tisztában volt, hogy a mentőcsapatnak áldomás jár.

— Cinegére! álmodtam az éjjel — helyeselt Vakaró, míg többen azt gondolták, jó volna tán, ha Péter előbb hazamenne feleségét megnyugtatni és az öregeket is.

— Arra ne legyen gondod, Péter, Tüske Juli nénit láttam felétek röpülni söprűnyélen. Tudja már a hírt az egész falu.

Elmentek hát a kocsmába, ahol Péter komorsága hamarosan felolvadt, sőt bizonyos eltökéltséggel ment haza rövidesen. Otthon persze először felesége szakadt a nyakába, megviselten és könnyezve.

36

— Péter, Péter, minek csinálsz ilyent, majdnem meghaltam...

—Jól van most már, csakhogy itt vagy — ölelte az anyja is.

— Aztán mindjárt kocsmába mégy... — szipogott a felesége —, ahelyett, hogy a templomba mentél volna.

— Megyek én oda is, akár veled most mindjárt…

— Péter!

— …ha a Kati földjének felét megkapálod… aztán többet nem beszélünk róla.

Az asszony felállt, szúrósan és meredeken, és nagy csend lett. Nézték egymást, és a gondolatok partjai itt is, ott is egymás felé dőltek, és elsimultak.

— Megkapálom…

Péter megölelte feleségét és nevetett.

— Most jut eszembe, hogy nem is kell már kapálnom, mert akkor szakadt le a part, amíg én azt elvégeztem. Bizony akkor…

Teréz az ura mellére hajtotta a fejét, és sírt még egy kicsit, arra gondolva, hogy azért csak zsivány az ilyen férfiféle, amíg idegen szoknya van a világon, és amíg véglegesen rá nem szakad a part, ámbár... ámbár azért ne szakadjon rá.

37

PENTZ GYULÁNÉ Tanár, idegenvezető. 1909. márc. 15-én született Pozsonyban. Kőszegen járt gimnáziumba, Sopronban végezte a tanítóképzőt, Budapesten szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát. 1945-1946-ban Ausztriában szállodavezető, utána Köveskálon pedagógus, innen került 1950-ben Ajkára. Nyugdíjba vonulásáig a Kossuth Lajos Általános Iskolában, a Bródy Imre Gimnáziumban és a Bánki Donát Szakközépiskolában tanított. Mint vizsgázott idegenvezető sokat utazott szerte a világban.

EGY IDEGENVEZETŐ BŐRÖNDJÉNEK NAPLÓJA Nyugalmamból az mozdít ki, ha gazdám rám adja ruhámat, a kofferhuzatot. Akkor tudom, utazunk.

Mert sokat utazunk mi erre, arra, amarra. Utazunk vonaton, autóbuszon, hajón, repülőn.

Rájöttem, hogy fontos vagyok a gazdámnak, mert mindig magával visz. Mivel megszid, ha nehéz vagyok, bepakoláskor igyekszem összehúzni magam, hogy minél kevesebb férjen belém, de akkor meg ez a baj. Nehéz az emberek kedvében járni. Nem sok kell hozzá és megkapom a „marha nehéz” jelzőt. Pedig újabban már gurulni is tudok, ki van a négy kerekem, amit rám szereltek. Én is hölgynek érzem magam, hiszen női fehérneművel, piperecikkekkel vagyok tele.

Mint minden nő én is megkívánom a nekem kijáró tiszteletet. Megvallom sokszor hiányolom ezt, például vonaton. Gazdám gondosan letesz az ülés mellé, oh de nem maradhatok itt bélében.

Szolgálatkész férfi-kezek kapkodnak utánam és emelnek a magasba, megfogva érzékeny fülemet. Nem egyszer gondoltam már arra, hogy leugrom a csomagtartóról, és buzgó segítőm fejére huppanok. De hátha összetörik bennem valami – ha nem is éppen a szívem – az egyéb holmikért is kár.

Autóbuszon utazni sem egyszerű dolog. Kinyitják az oldalajtókat, belöknek a busz hasába többi kollégával együtt. Volt már olyan esetem, amikor egy férfikoffer bizalmasan rám nehezedett, illetlenül közel került hozzám. „De uram! – mondtam neki – ez mégsem illik!” Mintha nem is hallotta volna! Ráadásul a többiek is elkezdtek mocorogni, kész pokol volt az egész utazás.

Hej ha a gazdám látná sokszor galád helyzetemet! Csoda-e ezután, ha néha elvesztem a fejem és olyat teszek… A múltkor elkezdtem a sztriptízt. Felnyíltak gombjaim és csatjaim, fél vállamról lecsúszott a ruhám. Mikor a gazdám kezébe kerültem jól összeszidott.

Egyszer nagyon megrémültem. Úgy láttam, hogy a busz félsötét gyomrában egy kígyó tekereg alattomos módon felém. De nem kígyó volt: egyik kollégám belsejéből csurgott valami nagyon szeszszagú folyadék. Lassan engem is elért a kígyószerű csík és elkezdtem nedvesedni. rövid idő alatt bűzlöttem a pálinkától, és mire kiszedtek a csomagtartóból formálisan be voltam rúgva. Gazdám egészen oda volt, mondogatta, hogy ezt nem várta tőlem. A büntetés nem maradt el: két napig nem a szobában, hanem a szálloda erkélyén aludtam, amíg végre megszáradt és kiszellőzött a huzatom.

Legelegánsabban utazni repülővel lehet. Mindig az utolsó percben tudom meg, hogy repülünk, vagy gurulunk, ezért nagy az izgalom. Repüléskor már az elején elvisznek a gazdámtól.

Esetleg a vámnál találkozunk, de ha nem, akkor csak az út végén, a szálloda halljában látjuk viszont egymást. Ilyenkor mindig sok ismeretségre teszek szert. Elegáns, disznóbőrös külföldi urakkal, középosztályhoz tartozó vulkánfíberekkel és szerény, szolgálatkész szatyrokkal és táskákkal kerülök egy társaságba. De ez az ismeretség sem egy életre szól, az utazás végén szétválunk és kiki megy a maga útjára.

38

Azt hiszem nagyon csinos vagyok. A vámosok az ellenőrzések alkalmával legtöbbször engem választanak, és felháborodásom ellenére gátlástalanul turkálnak bennem. Tetszem nekik, és tapogatni akarnak. A legborzalmasabb, hogy ilyenkor a gazdám mindig lehúzza ró–lam a ruhámat, közszemlére téve a bájaimat. Ha vámhoz érünk, már előre tudom kezdődik a macerálás. Végül otthagynak, és a gazdám felöltöztet.

Hát a liftet sem szeretem! Ha hirtelen megáll, mindig megtántorodok. Ilyenkor gyorsan kinézem magamnak a legelegánsabb férfi koffert, és annak dőlök… Neki tetszik, nekem is, a gazdámnak már kevésbé. Megállapítja, hogy ingatag a természetem, és bizonytalan lábakon (kerekeken) állok.

Egyszer Egyiptomban voltunk. Hát azok az arab hordárok! Egy durva rándítás és néhány kollégámmal együtt már a hátukon is voltunk. Talán azért, hogy akkor lássanak, mint a hátuk közepét? Ilyenkor erős fülfájást kapok, néhány kollégának pedig leszakad a füle. Mindig attól rettegek, hogy egyszer én is otthagyom a fülemet. Ázsiában egy ferdeszemű hordár beleállított a pocsolyába. Gazdám a szállodába vitt lehúzta rólam a ruhámat és kimosta – amíg megszáradt én pucéran szégyenkeztem a szoba sarkában…

Néha a csomagmegőrzőt is meglátogatom. Ez nem mindig finom hely. Egyszer egy kissé szagos, kétesen tiszta tojásos szatyor-nénike mellé kerültem. Szerencsére a belőle kifolyó tojáslé másfelé kanyarodott. Lipcsében pedig bújócskát játszottam a gazdámmal. Jól elrejtőztem a ruhatárban, az alkalmazottak nem találtak rám. Végül a gazdám mérgesen átlépett a pulton és saját kezűleg fülönfogott. Ő nem élvezte a játékot…

Pedig tudja, hogy szeretem őt. Útjaink során mindig hűségesen előtte, vagy utána cammogok. A városokban elválunk: ő a turistabuszon utazik, én meg a társaimmal egy furgonon. A viszontlátáskor mindketten örülünk egymásnak. Az hiszem ő is szeret engem, nem tud meglenni nélkülem.

Nekünk bőröndöknek is meg van a saját Vidámparkunk. Ez legtöbb helyen a repülőtereken található. Csúszdák, futószalagok, süllyesztők szórakoztatnak bennünket. Berlinben ringlispíl is van: a meredek csúszdáról körforgóba kerülünk. Én is ott kerengtem önfeledten a többiekkel, míg a gazdám ki nem halászott.

Orly repterén, Párizsban ovális körforgó van, hirtelen kanyarokkal. Nem volt jó játék: egy nagyhasú bőrönd-pacák mindig rámdőlt a kanyarban. Sok hátbavágást, oldalba rúgást, könyökölést kaptam a kollégáktól. Végül minden igyekezetem ellenére legalulra kerültem, a többiek mint a „kicsi a rakás” játékban minden rámfeküdtek. Hiába ez a Párizs!

Utazásaim során nyelvtudásom is fejlődött. Legtöbbször „Bagázs”-nak neveznek. Ez otthon Magyarországon sértő lenne de itt ez a nevünk. Néha „CUCC”-nak is hívnak. „Hozd a cuccot” mondják, és máris indulunk. Ha pedig a „DOUANE” szót meglátom, máris kezdek vetkőzni.

Amint gazdámtól hallottam, legközelebb hajóval utazunk. Erre az alkalomra biztosan kapok majd egy új ruhát is. A szekrény tetején várom az indulást, és visszagondolok a korábbi utazásainkra. Eszembe jutnak a régi kollégák, akik bár rövid ideig, de annál szorosabb érintkezéseikkel édesítették meg bőröndéletemet.

Csakhogy változnak az idők. Sajnos idősebb és kopottabb lettem, veszítettem a sikkemből is. Két új kolléga érkezett a házba: egyik elegánsabb, mint a másik. Baljós sejtelmeim beigazolódtak: szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy ezen túl itthon a helyem, ők egymást váltva utaznak helyettem.

Téli éjszakákon, éjféltájban, mikor a telehold ezüstös fénye besüt az ablakon, új kollégáim mesélnek utazásaikról. Sóvárogva, hegyezett füllel hallgatom történeteiket a zord tengerről, a

39

bárányfelhők fölötti repülésekről, és a végtelen utakon történő zötykölődésekről. Aztán elcsendesednek, én pedig visszaálmodom felejthetetlenül szép utazásaimat, amelyek emléke megédesíti magányos és kopott kis bőröndéletemet.

40

BORSOS MIKLÓS BORSOS Miklós (Nagyszeben, 1906. aug. 13. - Bp., 1990. jan. 27.) szobrászművész. Festőnek indult.

Olaszországi és franciaországi tanulmányútjai után évekig Győrben élt. Szobrait kőbe, bazaltba vagy márványba faragta, nevezetes domborításait vörösrézből kalapálta. 1931-ben rendezte első kiállítását a Frankel-szalonban, 1932-ben már a Nemzeti Szalonban mutatkozott be. 1943 óta a nyarakat Tihanyban töltötte, később gyakori vendég Lipták Gáborék balatonfüredi házában. Jelentősek voltak a Tihanyi Múzeumban rendezett kiállításai. Veszprém megyében több alkotása látható. 1972-ben kapcsolatba került Ajka városával, ahol nemcsak másokkal együtt, hanem önálló tárlaton is bemutatkozott. Kiállításainak anyagát a városnak ajándékozta. A városi múzeumban Borsos-terem (állandó kiállítással), a városban több szobor és a nevét viselő park őrzi emlékét. Ajka város díszpolgára. Munkásságáért Kossuth-díjat és Munkácsy-díjat kapott.

Műveiből: Visszanéztem félutamból. (Önéletírás.) Bp. 1975., 1989. - A toronyból. Bp. 1979. - Rajzai. Bp. 1985.

VISSZANÉZTEM FÉLUTAMBÓL (részletek) Találkozások, vándorlások Szabad időmet a Szépművészeti Múzeumban töltöttem. Hamarosan leszűrődött a néznivaló, és néhány kedvenc képemhez jártam csak. Ösztönös ízlésemnek és igényemnek, valamint művészettörténeti ismereteim együttesének tulajdonítható, hogy ezek a kedvenceim azóta is. Ez egyaránt vonatkozik a régi mesterekre és az újkori, modern mesterekre is. A múzeumlátogatás mellett araszos, kis képeket kezdtem festeni. Mert modern kedvencemtől láttam, hogy kis méretben milyen nagyszabású képeket lehet festeni. Ez a festő Nagy Balogh János volt. Petrovics Elek igazgatása alatt külön kis kabinetben meghitt, előkelő helyet kapott…

A Szépművészeti Múzeum könyvtára volt budapesti életem legkedvesebb és legtöbbet adó helye. Rendkívül gazdag anyagát, a legritkább, legdrágább külföldi művészeti könyveket böngészhettem, jó meleg teremben. Kedves könyvtári hivatalsegédek a kiválasztott könyvek hegyeit hordták a hatalmas olvasóasztalra. Jó modor, művelt légkör vett körül. Minden délelőttömet ott töltöttem. Belevetettem magam a kora reneszánsz mestereinek tanulmányozásába. Hatalmas, gazdag anyaga volt a könyvtárnak ebből a korból is. Masacciótól Leonardóig az összes firenzei festőt, szobrászt átvettem… Annyira beleéltem magam Firenzébe, hogy egy délelőtt, ott magamban üldögélve, fölmértem pesti tartózkodásom eddigi értékeit, értelmét, és úgy éreztem: túlságosan nagy ára van a továbbiakban, hogy Pesten maradjak. Elhatároztam, Firenzébe megyek…

Mindenki tanácsolta, ne menjek télen, várjam meg a tavaszt. Nem bírtam volna tovább maradni. A démon hajtott. Csak Firenzére tudtam gondolni. Titokban arra is gondoltam, hogy soha nem jövök haza.

Apámék egy kicsit megijedtek: a néhány hónap nagyon megváltoztatta a külsőmet…

Apám mégis megenyhült. Meg sem kísérelte marasztalásomat. A magyarországi, vidéken élő órásmester tudatában Firenze történelmi városként létezett; a nagy nevek eljutottak hozzá olvasmányain keresztül, de hogy oda elmenjen a fia, ez megzavarta. Akkor még nem volt a világ utazási lázban…

41

A firenzei festő Másnap este fél tizenegykor leszálltam a vonatból Firenzében. Az út, az olasz táj már hihetővé tette, hogy Firenzében vagyok. A vasút közelében sietve egy kis szállodába mentem, leraktam csomagjaimat, és megindultam az éjszakai városba. A firenzei pályaudvar akkor még a régi volt, de ugyanott, ahol ma az új. Minden csak néhány perc távolságban van. Nem is szólva a Santa Maria Novella templomról, mely a pályaudvar közvetlen közelében van. Az utcákon alig látni embert. A világítás gyér. 1928 volt és január: idegenforgalom semmi, autót még látni is csak ritkán lehetett. A város sötét, sok különös illat, kávé, fánk szaga fogadott. Néhány perc múlva alig bírtam elhinni, fölfogni, hogy ami előttem magasodik, az valóságos látvány. A Dóm előtt voltam; a harangtorony fölnyúlt az égbe, a sötétség elnyelte a hosszát. Megrendülve álltam; hogy meddig, nem tudom. Szédülve nagy lélegzeteket vettem, elindultam a Via Calzaiolin a Piazza della Signoria felé, ahol a reneszánsz minden nagysága, ereje egyetlen épületbe sűrítve tárult elém: a Palazzo Vecchio óriási kőkockája, a belőle kinyúló hasábtorony, az iszonyú erejű bástyafokok; úgy éreztem, fölfoghatatlan számomra. Szívem a torkomban dobogott, mikor megtaláltam az egy méter átmérőjű domborművet — akkor még dombormű volt, ma csak betűk —, mely a máglyán elégetett Savonarola fejét ábrázolta. Fiákeresek álldogáltak ott, s lovaik piszkolták be. Néhány lámpa égett csak, a Palazzo Vecchio tornya órára kongatott. Felejthetetlen haranghangok; minden éjjel hallottam Firenze harangjait, egyik ódonabb, mélyebb, mint a másik.

Fájdalmas, szorongató hatással voltak rám. Ez éjszakai séta után megértettem Gulácsyt, aki reneszánsz kosztümöt vett magára, és úgy járkált Firenze utcáin. Éhes lettem. Bementem egy kis trattoriába, vagyis kocsmába. Rámutattam a legolcsóbb ételre, s percek múlva egy főtt pacaldarabot tettek elém. Néhány szó elég volt ahhoz, hogy visszavitessem, és helyette magyarul, makarónit kértem. Barátságosan hozták. Másnap már meglepődve láttam, hogy délután öt óra tájban megjelenik egy kétkerekű kordéval a pacalos, óriási hegy főtt pacal a kétkerekűn, mellette hatalmas fatálban só. Torkaszakadtából ordított: - Trippa, trippa!

S jól öltözött emberek is mentek, lecsapott nekik egy darabot, sót rá, s ették ott az utcán.

Hazamentem a szállodába, mély álomba zuhantam. Másnap kerestem egy eldugott helyen egy zugszállodát, átvittem kofferjeimet, megindultam a városba. Napsütéses reggel volt, találomra mentem. Azt sem tudtam, hol, merre vagyok. Az éjszakai kép egészen más volt. Egyszer csak óriási, vakolatlan kőfalakat pillantok meg; a nap sápadtsárgán ragyog rajta, és zöldesbarna árnyékok tarkítják. A fal előtt szobrok. Majd fölbukkan Michelangelo Dávid-ja, szikrázik a téli napsütésben. Kesőbb az eredcti, a sérült Dávid-ot is megnéztem a Galleria dell’ Accademia gyűjteményében. A Loggia dci Lanzi magas, karcsú ivei árkádjai alól kinyúlt Cellini Perseus-a. Körötte antik szobrok, szoborcsoportok tömege. Odébb megpillantom Donatello Judit és Holofernes-ét. Körülnéztem a téren; ott voltam, ahol az éjjel. A Palazzo Vecchio teljes méltóságában nyult bele a sápadtkék firenzei égboltba. Ebben a pillanatban soha többé meg nem ismétlődő öröm töltött el. Már nem siettem. Megnyugodva elhittem, hogy ez mind az enyém, ezután itt járkálhatok, megnézhetem rendre a legnagyobb mesterek műveit, a képeket, a szobrokat, a várost, a dómot, a palotákat, bejárhatom a várost körülölelő dombokat, és onnan nézhetek a városra, az Arno csíkjára. Többre nem vágytam. Talán azóta sem.

Végigmentem a Palazzo Medici-Riccardi hosszú oszlopsorral tagolt udvarán: az oszlopsor előtt Firenze legnagyobbjainak szobrai. Az árkád alól az Arno partjára kerültem. A kiugró

42

mellévden áthajoltam, néztem a csöndes, zöld vizet és a Ponte Vecchio aranyporral hintett sárgáját.

Sok volt, nagyszerű volt. Mindenhez annyu, de annyi múlt fűződött; olvasmányaimból könnyen ráismertem mindenre, és ezáltal nekem a Lugarno – vagyis a rakpart – annak a folyónak a partja volt, ahol Dante járkált. Ott nézte a Vita nuová-ban leírt, erősen meztelen mellű nőket, s állítólag Beatricét is ott köszöntötte. Nem volt jó hírű férfiú, s Beatrice bizonyára azért is sütötte le a szemét, vagy fordította el a fejecskéjét, mert Dante híre nem volt kifogástalan. De talán éppen ezért tudott égi szerelmet oly szépen leírni. Firenzében nem lehet szellemei nélkül járkálni.

A Ponte Vecchio középső, nyugati nyílásán Cellini mester mellszobra idézi meg a brutális ötvösszobrászt, aki önéletírásával műfajt teremtett. Azóta van bátorságunk önéletrajzot írni.

Végigdicsekszi, - hencegi, -szépíti, -hazudja tetteit. Csepül, akit ér, s van, akit magasztal is: Michelangelót. Verekszik, gyilkol. És mégis kibontakozik belőle a reneszánsz minden szépsége és nagysága. Átmentem a bal partra, a San Frediano-negyedbe. Ez Firenze középkori, legrégibb része; a szűk, árnyékos utcák fölött csak vékony csík ragyog a kék égből.. Az ódon térre kerültem, szemben velem a Santa Maria del Carmine templom délelőtti, árnyékos, monumentális, barna kőhomlokzata. A Masaccio-freskókat kerestem bent; alig találtam meg. Hátul egy kis fülkében vannak, a Brancacci-kápolnában. Majdnem azt kérdeztem, csak ennyi az egész? Ám ezt a kérdést elnyelték az azóta elnyelt évtizedek, mert még most sem tudok betelni velük. A nagy remekművek csak nagyon ritkán nagyok méretükben is. Ezt akkor éreztem és láttam először. Kicsinek találtam a képet. A Kiűzetés a Paradicsomból egy pilaszterre van festve egészen magasan. Lenyűgözött fakószürkés színe, egyszerűsége, igénytelenségében komoly ünnepélyessége. Szürke színű volt rajta minden, csak az angyal ruhája vörhenyeges. Később Picasso korai harlequinjein találtam rá megint erre az egyszerűségre és a szürke erejére. Az Adógaras-on is tizennégy alak van. Megrendítő, komoly arcok, fejek. Hátul araszos kis alak, a földön guggolva, térdelve keresi a tóban az adógarast. Csak Péter apostolt lehet ilyen szerényen megjeleníteni. A Szent Péter keresztel a kis oltártól jobbra, fönt egy szűk falfelületbe van beszorítva. A didergő, meztelen alak – nekünk már alig hihető – az első életszerű ábrázolás az annyi évszázados bizánci sémák után.

Megilletődve, zavartan álltam, néztem, kérdeztem mindezt magamban. De lehet, hogy hangosan is. Ide jártak rajzolni Botticelli, Leonardo, Michelangelo, Raffaello – és azóta százan és százan: az előző évben Marino Marini, két évvel később az angol szobrász, Henry Moore és most én. És ennek a képnek festőjét huszonhét éves korában féltékeny riválisai már meggyilkolták. Az árnyékok minden fénylő szépségre ráhúzódnak…

Reggel festeni kezdtem, tíz óra után már le a vázlatkönyvvel, eleinte be a Carminéba, a Masaccio-freskók elé. Ez a remekmű olyan, mint a kenyér és a bor. Nem tudjuk, hogy milyen.

Telített. A lélek hatja át teljességgel. Az Adógaras egyetlen alakkal adja elő, amit ábrázol. Ez a figura háttal áll kifelé, a Názáretivel szemben. A hatalom küldönce, aki nem is ellenszenvesen, szinte jóindulattal figyelmezteti a fiatal vándorló mestert; Rabbi, adó is van a világon. Nemcsak betegek, esettek és jó cselekedetek. Nyúlj a zsebedbe – s a Názáreti megadta a császárnak, ami a császáré, mert nem anarchiát, hanem rendet akart, Isten országát hirdette. – Pénz? Menj, Péter, a tócsához, biztos van abban. Végy ki egyet, és add oda neki. A küldönc fejében magamhoz való hasonlatosságot fedeztem föl, noha csak negyed profilja láthat; még a haja is hasonlít az enyémhez. A kép így lassan egészen a birtokomba került.

Következtek az Uffizi, a Pitti gyűjteményei, a Museo Archeologico etruszk, egyiptomi, görög-római gyűjteménye, a San Marco-kolostor celláiban Fra QAngelico freskói. Ezeket mind leírhatnám, de gyöngék a szavaim, hogy éreztessék a művek szépségeit. Hamarosan mindenütt

43

rátaláltam először a legjelentősebb, legnagyobb művekre, azután kiválogattam azokat, amelyeket a legjobban szeretek. Mert ez két dolog. Így is nagyon sokat dugtam szellemi tarisznyámba.

Ilyen az Uffizibcn Paolo Uccello csataképe, melyhez fogható ereje csak a kép testvérpárjának van, melyet a párizsi Louvre-ban őriznek, egy másik párját meg a londoni National Galleryben.

Ezen a képen valóban csattognak, ropognak a rettentő súlyú dárdák, lovak patái, a pajzsok döngenek, nehezen, iszonyú erővel emelik egymásnak - fölvértezve — öldöklő szerszámaikat. A kép barnáiból tüzesen villannak az égővörösek, sárgák.

A kép ellentéteként Botticelli Judit-ját találtam meg. Araszos kis kép, hatalmas keretben.

Mindig azt hittem addig, hogy megközelíti az életnagyságot. Megkérdeztem a teremőrtől, hol van a nagy? Ez az — mondta. Lemértem. 22 x 28 cm a kép.

Azután két portré: Federigo da Montefeltre, a másik a felesége. Hátlapjukon tájképek: Piero della Francesca.

Utána Leonardo: Királyok imádása. Hatalmas, négy négyzetméteres deszkára festett, elkezdett kép, de mindjárt tökéletesen befejezett is. A barna, átlátszó lazúrfestéket olyan árnyalatosan, érzékenyen, anyagtalanul kezelte, hogy nem lehet már színesebb, legföljebb tarkább.

Akkor még a Ponte Vecchio fölötti folyosón az Uffiziből át lehetett menni az Arno túlsó oldalára a Pittibe. A kis folyosó a legutóbbi háborúban pusztult el. A képtár termeinek agyonaranyozott, zsúfolt freskói alatt, a pompázó, hivalkodó tombolásban hamarosan megleltem azokat a képeket, melyek feledtették, elhomályosították az aranyorgiát — mely némileg igazolja Savonarola átkát mindazok fejére, akik a szegények istápolása helyett ilyesmire költötték pénzüket. Szegény fejének az volt a baja, hogy ezt a pápával is közölte. Az egyik teremben, térben, festőállványon megpillantottam Giorgione Koncert-jét. Újabban Tiziano művének tartják. Én Giorgione művének érzem, és meg is maradok emellett. A giorgionei gordonkahang, mély líra sugárzik ebből a képből. Tiziano festészetében nincs szomorúság. A szomorú szépséget Giorgione festette. Tiziano csaknem száz évig élt, és jól. Giorgionét korán elvitte a betegség, és nem élt jól. Ezt elárulják képei is. Ez a kép, a Koncert azok közé tartozik, amelyeken már nem is festményt lát az ember. Mintha nem festve volna. Sem a színe, sem a levegője. Pedig nem naturalisztikus. A fiatal szerzetesféle muzsikus keze, a visszaforduló szomorú szép arc olyan beszédesen, annyi mélységet idéz, hogy az ember úgy érzi, nemcsak szavakban – a nagy költészetben , de a képekben is megtaláljuk azt, amit csak érzünk, de nem vagyunk képesek kifejezni. Ezért találunk, ismerünk rá önmagunkra a remekművekben. Ezért vezérelt engem már akkor is azokhoz a képekhez – zenében is ezekhez vonzódtam -, melyekben a magam érzésvilágával találkoztam. Ezek nem mindig a leghíresebb művek voltak; nagyon sokszor egészen szerény, majdnem jelentéktelennek létszó dolgokban is megtaláltam azt, amit a művészettől elvárhat az ember…

Teltek a hetek. A San Lorenzo-templomban, a Medici-sírok előtt mindig megindult tisztelet fogott el: Michelangelo számomra megközelíthetetlen volt, és talán az is maradt. Hiszen csak mosolyogni valók azok a dolgok, melyeket Michelangelo nyomdokain próbáltak létrehozni…

Toszkán kertek. A kora tavasz kihajtott a városon kívül. A kertek, a kastélyok és villák szépségéről kötetet kellene írni. A népvándorlás századaiban minden elpusztult, ami műveltség szépség volt, de itt a maradványaiból olyan kerteket, antik világot idéző kő- és növényi szépségeket építettek újjá, hogy ez Európa legszebb tettei közé sorolható. A szép hajlatú dombok oldalai ezüstösek az olajligetektől, legtöbbjét teraszos kőfalak tagolják. Amott a szőlődomboknak alacsony kőfalakkal telerajzolt oldalai, s legtöbb helyen a fekete ciprusligetek úgy övezik a kastélyt, hogy csak egy-egy kápolna harangtornya látszik ki. Ami feltűnt, a táj nagy csöndje. Nincs madárdal. Érthetetlen, de az olaszok megették, s megeszik ma is a madarat. Csak Assisiben, a vá-

44

rostól nyolc kilométerre levő Cerceri-erdőben hallunk madárdalt. Ott az öreg, megvasalt fa közelében, ahol a szent prédikált nekik…

A mohóság, mellyel mindent magamba akartam szívni és olvasztani, kimerített. Ami addig nem fordult elő, én is üldögélni kezdtem a Ponte Vecchio árkádos nyílásainak mellvédjén, délelőtt a tavaszi napsütésben, délután pedig a nyugati, árkád nélküli mellvéden, a Cellini szobor előtt. Megérintett a semmittevés gazdagsága. Csak nézni, nézni a palotákat, az eget, az embereket, akik furcsa módon sietnek, egymásba kapaszkodva bemennek a boltokba, egyikből a másikba, zajonganak, valami célért mindig sietnek – mert van pénzük. Nagy élvezettel műveltem ezt a szemlélődést. De azt is észrevettem, hogy nem nyúlok olyan gyorsan a ceruzámért, mint addig.

Bevallottam magamnak: elfáradtam. Hazamegyek… …Velencében három napot töltöttem. Az elszakadás Firenzétől nehezebb volt, mint gondoltam. Velencében már nem néztem meg még a Galleria dell’Accademia gyűjteményét sem.

Nem volt már fölvevő erőm. Mikor Magyarországra értem, úgy éreztem, hogy tíz évvel lettem öregebb.

45

MOLNÁR GÁBOR (Budapest 1908. dec. 2. - Budapest 1980. okt. 29.) író. Gyermekkorának jelentős részét Ajkacsingervölgyben élő nagyszüleinél töltötte. Felnőttként is szívesen visszalátogatott Ajkára. Pápán 1927-ben szerzett mezőgazdász képesítést, utána gyakornokként dolgozott. 1930-ban csatlakozott a Magyar Nemzeti Múzeum Észak-Brazíliába induló expedíciójához. Társai hazatérte után egyedül folytatta a gyűjtőmunkát. 1932-ben robbanás következtében elveszítette szeme világát és hazatért. 1933-ban a Pesti Hírlapban jelentek meg első írásai. Brazíliai élményeit számos irodalmi értékű útleírásban dolgozta fel. 1964-ben és 1968-ban gyűjtőmunkára ment Belső-Ázsiába, Mongóliába. 1972-ben ismét Brazíliába utazott. A tanulmányút során összegyűjtött anyag a Természettudományi Múzeumba került. Végakaratának megfelelően az ajkacsingervölgyi temetőben nyugszik, sírját kopjafa, Medgyessy Miklós alkotása jelzi. A múzeumban lévő emlékszobáját 1981. március 5-én avatta fel az ajkai Városi Tanács. Ajkán általános iskola és könyvesbolt vette fel nevét, az iskolában bronz mellszobra Marton László alkotása - látható.

Műveiből: Kalandok a brazíliai őserdőben. Bp. 1940. - Az óriáskígyók földjén. Bp. 1955. - Jaguárországban.

Bp. 1960. - A fehér arany vadonában. Bp. 1961. - Barátom a vadon. Bp. 1967. - Góbi sivatag. Bp. 1966. - Önéletrajza: Makk és jaguár. 1972. - Éjbe zuhant évek. 1973. - A Bakonytól Amazóniáig. Bp. 1978.

MAKK ÉS JAGUÁR Ezerkilencszázkilenc január tizenötödike. Molnár Ádám Gábor, a Fővárosi Orfeum pincére a hajnali derengésben mellette elrohanó rikkancstól megveszi az első korai lapot, a Népszavá-t. Álmos a rikkancs, nem kiabálja a pesti hajnalban a szenzációt, amit a másik, a rohanva közeledő már hirdet: — Óriási szenzáció! Hatalmas szerencsétlenség, bányatűz Csingervölgyben! Negyvennél több a halott! A resicai dománi bányában tíz halott! Ötszáz brennbergi bányász sztrájkja! — Ádám szeme a gázlámpa alatt nehezen követi a betűket. Belső remegéssel elsőnek a csingervölgyi tudósítást olvassa a hatodik oldalon. Roppant betűk, feketék; homályosuló szemmel olvassa, tudata feleségével, JuIiskával érez, akinek apja, fivérei csingervölgyi bányászok. Bányász az egész rokonság. Sokan olvassák a hajnali hidegben a lapokat, veszik az újságokat az innen-onnan előbukkanó fáradt emberek. Rikkancskiáltás verődik az Andrássy úton, az Oktogonon, szerte mindenfelé. Fekete szenzáció uralja a pesti hajnalt. Orfeum? — néz maga elé Ádám. — most zárt. Minek is gondol rá. Másfelé kell most gondolnia, Juliskára, hathetes kisfiára, Gabira. Konflis döcög el mellette, megállítja.

— Óbudára! — szól izgalommal. — Szentendrei út 62. — A báránybőr süveges, bundás kocsis bólint, suhint ostorával. Ádám a zörgő kerekű konflis kopott ülésén újra és újra elolvassa az imént vásárolt Népszava rettentő híradását. —,,Ajka — feketéllenek előtte a cím betűi. —Tűz a bányában” (Veszprém, január 14. „Magyar Távirati Iroda“), Az ajkai kőszénbányában rövidzárlat következtében robbanás történt ma délben. A bánya belseje ég. A kijáratnál alkalmazott lift a lángok martaléka lett. A bányában 200 munkás dolgozott, kik közül eddig hatot holtan húztak ki.

A mentési munkálatokat a legnagyobb eréllyel folytatják, amit azonban a bányából kitóduló óriási hőség megnehezít. A bánya körül óriási néptömeg hömpölyög. A bányászok családtagjai aggódva és kétségbeesetten várják családfenntartójuk megmentését. A hatóság részéről egy bizottság ment ki a szerencsétlenség színhelyére.

Egy másik tudósítónk Veszprémből a következőket jelenti: A robbanás nem rövidzárlat következtében történt. Amennyire eddig meg lehetett állapítani, a gépekhez szükséges olaj gyulladt meg, rossz kezelés következtében. A tárnában 350 munkás dolgozik. Eddig hét halottat húztak ki. Nagy baj, hogy az ajkai bányák Veszprémtől nehezen közelíthetők meg, amennyiben előbb egy negyedóráig vasúton és azután két óráig kocsin lehet oda jutni. Ezért a tűzoltóság csak a legközelebbi vonattal, éjjel 11 órakor mehet Veszprémből a szerencsétlenség színhelyére. Az egész tűzoltóság készenlétben várja a vonat indulását. Mihelyt az első hír Veszprémbe érkezett, 46

Koller Sándor aIispán egy bizottsággal azonnal kocsin ment Ajkára. (Az ajkai bányák bécsi vállalat, amelynek központi telepe, a Kohlen-Industrie-Verein, Wienben van. A társaságnak kiterjedt kőszénbányái vannak Ausztriában, Csehországban, Horvátországban és Ajkán.)

(Veszprém, január 14. „Magyar Tudósító“) A Veszprém vármegyei Ajka község mellett fekvő csingervölgyi kőszénbánya ma délután, állítólag a villamosvezeték rövidzárlata következtében, kigyulladt. A bányában 250 munkás dolgozott, akiknek élete veszedelemben forog. A mentési munkálatokat Huszár főszolgabíró, aki éppen a helyszínen tartózkodott, vezeti. A mentésben részt vett a környék egész lakossága. Újabb jelentés szerint délután hét halottat hoztak föl.

A mentési munkálatokat rendkívül megnehezíti az, hogy a minduntalan fenyegető robbanás miatt csak nagyon nehezen lehet a veszélyeztetett helyekhez hozzáférni, ahol egy hirtelen támadt földomlás a benn rekedt munkások szabadulásának útját teljesen elzárta.

Koller Sándor alispán a legközelebbi vonattal a szerencsétlenség színhelyére utazott. A városban, az estéli órákban terjedt el a szerencsétlenség híre, és óriási izgalmat keltett. Ajka községnek telefonállomása nincsen, és így közelebbi értesítést a helyszínről még nem küldhettek.

Tűz reggel óta (Szombathely, január 14. “Magyar Távirati Iroda”) A kőszénbánya kigyulladása után a munkások az égő tárnában bennrekedtek, és súlyos katasztrófától tartanak. A tűz a légcsatornában keletkezett, és meg ez ideig mindig ég. A tűz az ajkai kőszénbányában reggel 8 órakor tört ki. A tűz a légaknából befelé vette irányát, elzárva a munkások elől a menekülés útját. Állítólag mintegy 200 ember rekedt a bányában. Délután 6 óráig 10 embert vonszoltak ki az égő bányából, valamennyi korommá égett és fölismerhetetlen. A mentési munkálatokat az üveggyár és a vasút munkásai végzik, azonban nem bírnak a fékezhetetlen elemmel. A tűz hét kilométer hosszan a bányában befelé terjed. A lakosság között nagy pánik uralkodik, mert nem tudják megállapítani, kik hiányzanak. A veszedelem nőttön fokozódik, és senki sem tudja, hova fog fejlődni.

Nincs menekülés (Veszprém, január 14. “Magyar Tudósító-, 9 óra 15 perc). A bányában 250—300 munkás dolgozott a szerencsétlenség idején, akiknek menekülése úgyszólván lehetetlen volt, mert a tűz a bejáratnál keletkezett, a fölvonó is elégett. A mentési munkálatok nagy arányokban folynak, de a bányában levő áthatolhatatlan füst miatt a munka csaknem lehetetlen. Egy másik verzió szerint a szerencsétlenség úgy keletkezett, hogy a gépeknél éveken át fölhalmozódott, eldobott olajos anyagok fogtak tüzet.

(Veszprém, január 14. “Magyar Tudósító” 9 óra 35 perc) Az ajkai állomás távíróhivatalából érkezett legújabb hír szerint, melyet azonban még nem erősítettek meg, eddig negyven holttest került elő, de élő emberre még mindig nem akadtak. A mentési munkálatokat vezetők óriási erőfeszítéseket tesznek, de minden igyekezetüket megakadályozza az áthatolhatatlan füst és hőség. Éjfélig: negyvenöt halott (Szombathely, január 14. “Magyar Távirati Iroda”, érk. éjjel 12 órakor) Az ajkai bányatűz a légcsatornában történt robbanás folytán keletkezett. Ugyanis az esőzés következtében a légcsatorna átnedvesedett, és ezt fűtéssel akarták kiszárítani, és ekkor keletkezett a robbanás, amely elzárta az összes be- és kijáratokat. Kétszáznegyven munkás a bányában rekedt.” Ádám újra és újra megnézi az addig olvasott adatokat, amelyek nem egyeznek az előzőekkel. Ez nyilván a sokféle, felfokozott izgalommal továbbított híradás velejárója. ,,A tűz befelé állandóan terjed. Este 7 óráig az üveggyár munkásai és a vasúti alkalmazottak, valamint a bánya többi munkásai 10 halottat húztak ki. Éjjel fél 12 órakor sikerült a tüzet lokalizálni és az utakat is megnyitni, és 16 élő bányászt hoztak ki a bányából. A többi munkást még eddig nem találták meg, de remélik, hogy megmenthetik őket. Az összes halottak száma az eddig megállapított hi-

47

vatalos kimutatás szerint negyvenöt. A mentési munkálatok az éjjeli órákban is folyamatban vannak, úgyszintén a veszprémi és székesfehérvári orvosok is folytatják a mentési munkálatokat.” — Mire a konflis a Margit-híd budai hídfőjéhez érkezik, Ádám szinte kívülről tudja a Népszava még sok minden egyébre kiterjedő fekete hírtömegét. A kocsis Ádám izgalmát fél szemmel figyeli.

— Mi az izgalom oka? — kérdezi. Ádám elmondja. Jó ideig nem szól a kocsis, csak akkor beszél, mikor Óbuda felé fordulnak.

— Nagyságos úr — néz a kocsis vissza üléséről. — Kije él Csingervölgyben a nagyságos úrnak?

— Feleségem apja, sógoraim. Minden rokonságunk bányász.

— Az baj nagyságos úr, és különösen baj ilyenkor.

— Nem vagyok nagyságos úr, láthatja rajtam.

— Látom, pincér az úr. Engedelmével, nem kellene ilyenkor fekete csokornyakkendőt viselni.

— Lehet azt, öreg, előlegbe. Gyászszalagnak — törli Ádám a verejtékét. — Mit szól majd ehhez a feleségem? Nem kellene megmondanom a szerencsétlenséget.

— Az annál rosszabb — beszél hátra a kocsis, és már kihagyja azt, hogy nagyságos úr —, meg kell mondani, és mindjárt. Ha meghalt volna valakije, kerül az asszonyságnak ideje, hogy megszokja. Ha meg senki sem halt meg, igencsak megkönnyebbül felesége Őnagysága. Mindig azt mondom, jobb előre, egyenesen szembe, neki a bajnak!

— Talán igaza van — vesz Ádám mély lélegzetet. — Jártam Ajkán, Csingervölgyben láttam az Ármin-aknát is, ahol most a baj történt.

— Mindjárt a Szentendrei út 62-nél vagyunk — szól jó idő múlva a kocsis. — Megállni, hó! — húzza meg a gyeplőt. és a verejtékcsapta gebe megáll. Ádám kiszáll, fizet. Nyílik a téglás folyosón az utolsó konyhaajtó, és a kocsis sebesen elhajt, mikor meglátja a nyilván férjét váró asszonyt.

— Ádám! — Juliska szava csendes. — Megint konflissal? Megfogadtad, többé nem teszed.

— Juliska, most az egyszer — Ádám szava egészen idegen. — Most konflissal kellett jönnöm.

— Mi történt? — érez ki Juliska valamit Ádám szavából. — Mi történt, az istenért?

— Ez — adja oda az újságot Ádám. — Csingervölgyben a bányatűz megolt negyvenöt bányászt. Ne aggódj, édesapádnak, az öreg Beitlnek, és a fiúknak, Jancsinak, Jóskának egészen biztosan nem történt semmi baja. — Juliska elragadja a lapot, és mire Ádám beér, már az asztalnál olvassa döbbent, visszafojtott zokogással a csaknem egész oldalt betöltő híradást, a bányaszerencsétlenség részleteit.

— Ádám, vigyázz a gyerekre! — kapja magára kabátját. Ádám csak most veszi észre, Juliska harisnya nélkül, papucsban akar elrohanni.

— Hová indulsz? — rökönyödik meg Ádám. — Így, hajnalban!

— Be, a Nyugati pályaudvarhoz. Ott egész éjjel nyitva a posta. Táviratozom haza, Csingerbe — húzza, rántja magára Juliska harisnyáját, cipőjét. Kendővel köti le barna kontyát.

— Ne menj! Megfázol — próbálja Ádám megállítani. Juliska már kívül is van az ajtón, kezében bugyellárisa. Ádám csak futó lépteinek kopogását hallja. Zaklatott, nézi a gyereket. Nem mehet Juliska után. Nincs mit tennie, és mindaz, ami történt, megtörtént.

48

Csend. Ádám várja haza Juliskát. Számolgatja, most hol lehet. Ránéz a vekkerre, mikor végre nyílik a konyhaajtó, és zihálva, hidegtől pirosra csípve Juliska lép a szobába. Ledobja kabátját, kendőjét.

— Feladtam a táviratot — lélegzik mélyet. — Válasz fizetve adtam fel.

— Jól tetted — mondja Ádám. — Hidd el, Juliska, nincs semmi baj. Ép és egészséges a papa, egészségesek a fiúk. Érzem.

— Hagyj — rázza le Juliska Ádám kezét, ellép mellőle.

— Negyvenöt család, negyvenöt halott. Tudod, mi ez? Szörnyűség belegondolni is. Bánya — sírja el magát. — Százötven méterre a föld alatt. Negyvenöten sohasem látják meg többé a napot. A negyvenöt közt talán ott az apám, két öcsém!

Telik az idő. Dél, délután. Ádám éppen az orfeumba indul, mikor a táviratkihordó érkezik. Juliska remegve veszi át a táviratot, nem tudja rászánni magát, hogy kibontsa. Ádám nyitja ki. Mély, könnyebbülő sóhajt hallat.

— Mi van? — rebben Juliska szeme. — Mondd már!

— Semmi baj, mindenki él. Édesapád, mindkét testvéred egészséges.

— Hála Istennek — omlik össze Juliskában az addigi tartás, elkapja az idegkimerültség rettenetes sírása. Ádám csak most veszi észre, a postás vár. Aláírja a távirat átvételét, pénzt ad, és a kézbesítő eltűnik a növekvő sötétben.

Telnek a napok. 1909. január 20. Juliska kimerült, százszor elolvasta a sorba rakott újságokat. Ádám délelőtt fürdőbe ment. Fellapozza a Népszava 16-i számát. Ismét olvassa. Zaklatott, újból átéli az annyiszor olvasott hírek minden borzalmát.

A csingervölgytelepi ötvenöt. Csingervölgytelepen a véletlen hóhérkodott. A véletlen: — a szénport véletlenül tűveszedelmes helyre rakták évek óta, tűzveszedelmes helyen halmozták össze az olajos rongyokat — hát ki tehet erről? Hát ki tehet arról, hogy nincs biztosíték, hogy korláttalan a fölvonó, hogy megakadhat a lift, hogy a hosszú-hosszú bányában csak egy a szellőztető, csak egy a kivezető? Hát ki tehet arról, hogy a tizenhármaknak, a tizeknek, az ötvenötöknek pusztulniok kell, a kétszázaknak remegniök kell?

Urak, urak, a halálbányák izgatnak, a megszenesedett holttestek lázítanak!…

A csingeri halálvölgy (Ajka, január 15. Kiküldött munkatársunk jelentése.) Ötvenöt halott... Az ok? Lehet, hogy a ventillációs készülékre éveken át lerakódott szénpor gyulladt meg legelőször, de lehet az is, hogy a ventillátor mellett, a villamoskészülékek aljában összehalmozódott sok olajos rongy meg az olaj. Fojtó füst. Nem lehet szellőztetni. A ventillátor elromlik. Aztán dolgoztatják a fölvonót. Megakad. A rövidzárlat ellen való ólombiztosítékról nem tudnak a bányában. Az óriási bányának egy szellőztetőkészüléke, egy kijárata van. Megvan a baj, kiüt a tűz, segítség kellene. A telepen nincs telefon.

Itt van, ez egy magyar bánya. (Azaz, magyarországi bánya. Csak a munkások magyarok.

Csak a bánya van Magyarországon, a bányaurak nem magyarok és nem Magyarországon vannak.) Így van fölszerelve az ajkacsingervölgytelepi bánya, amely egyike a gazdag, hatalmas bécsi Kohlen-Industrie-Verein bányáinak. A társaság mérlege 1907, december 31-én 10 104 162 korona vagyont mutat, maguk a bányabirtokok 6 817 883 koronát érnek és 5 400 000 korona a részvénytőke összege. A tiszta nyereség 1906-ban 230 694, 1907-ben 292 397 koronát tett ki, és a társaság 1907-ben, egy esztendőben pusztán széneladásból 3 181 740 koronát vett be, és osztalékra 255 050, jutalékra meg 5860 koronát fizetett ki... Kétszázhatvanezer korona jut osztalékra meg jutalékra, míg a munkásalapra összevissza négyezer-ötszázhetvenhét korona, központi költségekre meg vagy százezer korona esik.

49

Nehezek ezek a számok, de csak ezekkel a számokkal lehet jellemezni a KohlenIndustrie-Verein garázdálkodásait. A fő a profit, az osztalék, a jutalék, a termelés fokozása — a munkásélet, a védelmi készülék semmi. És az ajkacsingervölgytelepi bánya munkásai még szerencséseknek mondhatják magukat, mert ez a bánya mentes a bányalégtől. De ha nincs bányalég, a gyilkos munkára alapos okot az éveken át fölhalmozódott szénpor vagy a villamoskészülék aljában összegyűlt olajos rongy...

Csingervölgy-bányatelepre... Budapest, Székesfehérvár, Ajka... A vonat száguldva visz az irtózat felé. A nap lemosolyog a Bakonyra, csupa tavaszi derű mindenfelé, szerte egészen a Csingervölgy kezdetéig, ott már fekete az ég, mintha ötvenöt agyongyilkolt proletárt gyászolna.

Ajkán pont tizenkettőkor délben megáll a vonat. Kiszállunk. Gyászoló ábrázatok mindenütt.

Ezen a vonaton érkezett meg a hivatalos vizsgáló bizottság, Hunkár Dénes veszprémi főispán vezetésével. A vizsgáló bizottság és Veszpémből. Harminckilenc órával a katasztrófa után. Pedig Veszprém közel van, csak a hivatalos fülek vannak nagyon messze, nagyon - nagyon messze...

Megkérdezek egy bányászruhás embert: —Mi van ott fönt?…

Az öklével a levegőbe vág.

— Nyomorúság, uram! A hullák egy rakáson, mint a dögök — mondja, és odább megy nehézkes járással.

Aztán megyünk ki a bányatelepre, az Ajkától délnyugati irányba s mintegy hat kilométernyire fekvő Csingervölgybe. A bányatelephez vezető iparvasúton megyünk födetlen kocsikon. Ajkarendeken sápadt asszonyok és rongyos gyerekek állnak a töltés mentén. Már tudják, mi történt.

Közülük sok asszony és apró gyerek indul el a bányába. A férj, az apa nem jött haza az este.

Mennek a hullák agnoszkálására. Tudják, ott megtalálnak majd valakit, összetörve, vérhabos, összemart ajakkal...

A bánya körül fekvő községek népe megindul mind a bánya felé a hivatalos urak nyomában.

Nagyobb részük sváb, köztük kevés a magyar. A bányában dolgozik Ajka, Ajkarendek, Városlőd, Kislőd, Úrkút, Csékút, Padrag és Tósokberénd környékbeli falvaknak valamennyi férfia és tizenhárom évet meghaladt gyereke. A gőzkocsi hamarább érkezik meg. Kevéssel utána tódul a nép, és nagy tömeggé növeli a már ott siránkozó sokaságot. A bányatelepen térdig ér a sár, dermesztő a hólé, és még dermesztőbb a csönd, a halálos szomorúság. A vizsgáló bizottság elvezeti először a Pestről érkezett újságírókat a hullakamrához, aztán bevonul a bányatársaság irodájába — megállapítani a “tényálladék”-ot.

Kisfaludy Mihály, a bányatanító vezet föl bennünket a félórányira levő Ármin-aknához.

Ezt az aknát a “Kövesárok”-ban fúrták, és folyosó köti össze a Csingervölgyben levő főaknával.

Az új aknatorony homlokzatán vasbetűkkel van kiverve: 1903. Jó szerencsét! Az akna körül ott találjuk Reithmüller Károlyt, a bánya igazgatóját, aki negyven év óta vezeti az üzemet. A másik igazgató, a másik Reithmüller, az Ármin, Veszprémben székel, és hiába keressük, nem látjuk sehol a bányatelepen. Az igazgató csak vonakodva felel a kérdéseinkre, persze németül, és elmondja, hallatlanul csodálkozva elmondja, hogy a bányatelepen eddig nem történt semmi szerencsétlenség, mert a bánya — valami “szerencsés geológiai alakulás folytán” — mentes a bányalégtől.

Elmondja, hogy 40—45 vagon szenet termelnek naponta, s hogy az akna három kilométer hoszszú. Itt, az Ármin-aknában történt a szerencsétlenség, csütörtökön délben, s itt megtudjuk — fölügyelők és előmunkások révén.

Hogyan történt a szerencsétlenség? A ventillációs készülékre — amely kiszivattyúzza az aknából a fülledt, rossz levegőt, és frisset vezet le a mélybe — talán az éveken át lerakódott szénpor gyulladt meg először. Meggyulladt állítólag úgy, hogy egy Harther Alajos nevű aknász

50

égő lámpájával hozzáért a szénporhoz, ez lángra lobbant, és utána meggyulladt a ventillátor mellett, a villamoskészülékek aljában összehalmozódott sok olajos rongy és az olaj. A fojtó füst hatalmas gomolyagokban tódult be az aknába, és nem lehetett kivezetni, mert a ventillátor elromlott. A katasztrófa keletkeztének pillanatában az aknaharanggal nyomban vészjelt adtak a lent dolgozóknak, akik aztán megriadva, hanyatt-homlok rohantak a fölvonógépekhez. Tizenháromszor sikerült a gépeket élő bányászokkal fölvontatni, a tizennegyedik húzásnál azonban az egyik fölvonógép megakadt. A fölvonó hídja tele volt emberekkel, a füst elszédítette őket, egymásra buktak. Az egyiknek a karja, másiknak a törzse lógott ki a hídról, és a keskeny nyílásban ez akasztotta meg a gépet. Lent maradtak az aknában, százhúsz méternyire a mélyben. Körülbelül száznegyven embert sikerült megmenteni a reggel leszállott kétszáz bányász közül, a többi lent maradt, és csak a hullájukat hozhatták már fölszínre.

A mentés — már annyira-amennyire — természetesen azonnal megindult. A bánya körül dolgozó napszámosok és gépészek segítettek a mentésben. A mentés közben pusztult oda Simon Sándor főaknász, aki a tűz keletkezésekor mindjárt berohant az aknába. A létrákon lejutott a tizedik erkélyig, ott már elkábult a nehéz füsttől, lebukott, és a következő erkély korlátját áttörve, holtan zuhant le a mélységbe. Hét óra hosszáig feküdt eszméletlenül az aknában Löbl Gyula dr. bányaorvos is. A bennszorultak segítségére sietett, de ő is elkábult, és csak hét óra múltán sikerült kimenteni. Mentés közben tizennégy ember sebesült meg, ezek között három súlyosan. Csütörtökön ötvenhárom hullát húztak ki, péntek délelőtt pedig kettőt, iszonyúan megcsonkítva, fej, karok és lábak nélkül.

Borzalmas volt a dulakodás a menekülők között a felvonógépek körül. A megmenekültek beszélik, de csak rosszul, halványan tudhatják visszaadni a gépek körül lejátszódott borzalmakat.

Megtépett ruhákkal, betört fejjel került a fölszínre sok bányász. A menekülés borzalmas pillanatainak lázrohamában is sok ember holtan maradt lenn az aknában. Egymásra tapostak, az apa kilökte a fölvonóhídról a szomszédját, hogy a parányi helyre behúzza a fiát, a 14 éves gyereket, akit odalenn lóhajtásra alkalmaznak. A tizennegyedik fordulónál aztán megakadt minden. A hallócsövön leszóltak a föntlevők, hogy vannak-e még lenn, de már emberi hangot alulról nem hallottak, csak a halállal birkózók hörgése szivárgott föl a csövön.

A mentés és a szerencsétlenség így történt a szemtanúk szerint.

A biztonsági intézkedések hiánya nagyban, sőt elsősorban volt az oka az ötvenöt bányászproletár halálának. Kikérdezzük az embereket, milyenek lent a ventillátor mellett a villanykészülékek, s az elbeszélésekből megtudjuk, hogy a villamosáram-szigetelők fára vannak fölszerelve, pedig márványlapra kellene, az áramvezető drótok összevissza egymáson, a rövidzárlat folytonos veszedelmével. A villamostelepen szükséges biztonsági ólomról az emberek nem tudnak, olyik látta valamikor, de most nem tud róla. A villamoskészülék előtt törvényszerűen szükséges korlátról sem tudnak, de tudnak arról, hogy a tűzveszedelmes helyen halmozták föl az olajos rongyokat, ott tartották kannákban az olajat, és ott alkalmaztak laikus, hozzá nem értő munkásokat, mert ezeknek olcsóbb a bére, az élete pedig dehogyis becses egyiknek is a Wiener Kohlen-Industrie-Verein urai előtt. A fölhúzógépek hídjai korlát nélkül valók, csak úgy szabadon, a lebukás veszedelmével szállnak le a bányászok mindennap.

Nem történt a bányában biztonsági intézkedés, a legprimitívebb sem, évek hosszú sora óta. Szakemberek az aknák előtt állították, hogy ha a szakszerű intézkedéseket betartották volna, nem történt volna semmi baj. Csodálatos csak az, hogy a balesetek nincsenek itt napirenden.

Hogy csak egyet említsünk, a három kilométer hosszúságú és száznegyven méter mély aknának egyetlen szellőztetőkészüléke és egyetlen kijárata van.

51

A társaság már évek óta tervezi egy új lejáratnak a föltárását, de mindig halogatja, mindig halogatja, mert ez bizony pénzbe kerülne. Nagy az öröm, hogy nincs bányalég, és nyitott lámpával dolgozhatnak a bányászok. Ezt világgá kürtölik, s ez is az oka, hogy minden hiányzik itt, ami az emberélet biztonságára szolgálná.

De minden megvan, a bányásznak minden nyomorúsága, a végletekig kizsákmányolása, ami a profit növelésére alkalmas.

Tűz a parázs alatt. Hat újságíró, egy bányamérnök vezetése mellett, leszáll az aknába. Kíváncsiak, mi van a föld alatt, fönnmaradok, azt tudakolom, mi van az emberek között a föld fölött. Megmenekült bányászok és olyanok, akiknek este kellett volna leszállniuk, férfiak és tizenöt éves gyerekek vegyesen állják körül az aknát.

Közben megégett, összegémberedett lovakat húznak föl az egyik fölvonógépen. Megmenekült lóhajtógyerek megismeri az elpusztult bányalovat, s szomorúan mondja: — Nini, a Vidra! Szegény Vidra!

— Vidra az első!

Megszólítom: — Hány éves vagy, fiam?

— Tizennégy.

— Aztán mennyit keresel itt naponta?

— Hát én lóhajtó vagyok, és ezért kapok egy napra hetven krajcárt.

A többi gyerek is ugyanannyit kap, de néha hetvenötöt is. Kiéhezett arcú, savószínű, didergő legény áll mellettem. Ennek este kellett volna leszállnia a bányába. Ez mentette meg.

Megszólal: — Nem törődik itt velünk az Isten sem. A társaság meg éppen nem. Tudom, a megégett tizenhárom lovat jobban sajnálja, mint a halottakat.

— Mennyit keresnek itt havonként maguk a társládával? — kérdezem.

— Harminc vagy harmincöt forintot, de van olyan is, aki negyvenet keres egy hónapban.

De mi haszna, itt olyan nagy a drágaság, hogy nem lehet megélni. Csupa szomorúság az egész vidék. A társládára minden forint után levonnak négy krajcárt, de ha nem, megy más vidékre, vagy ha mukkanni mer, kirúgjak. Nem lát az a társládából egy vasat sem.

Közbe-közbe mások is beleszólnak a beszédbe. A hangjuk megcsuklik, akadozik, torkukban bujdosik egész nyomorúságos életüknek a keserve. Panaszos az egész bányatelep munkássága, de nem tud kitörni keserűségük. Itt, a világtól annyira távol, eldugva a Bakony alján, nem ér hozzájuk semmi a világból. Kizsákmányoltak a végletekig. Napi munkaidejük 12 óra. Reggel hattól este hatig. és viszont, este hattól reggel hat óráig tartó. A bányába hosszú két óra távolságból jönnek naponta, és mennek haza a munka után. Tizenhat órát vesz el napjukból a bánya. Pihenni alig pihenhetnek valamit. Hazamennek, és hajrá, néhány óra múlva újra kezdődik a súlyos robot.

— Hol ebédelnek a munkások. mit és mikor? — kérdezem az embereket tovább.

— Hát lenn a bányában. A szénporban meg a büdös levegőben. Esznek egy kis túrót kenyérrel, amelyik szalonnát is ehet, annak már jól megy.

További kérdéseimre elmondják, hogy a bányatelepen két évvel ezelőtt volt valamelyes bérmozgalomféle. Nem szervezte őket senki. Az ínséget már nem bírták. Akkor a napszámot eltörölték, és akkordmunkával helyettesítették. Csillénként fizetik a barna szenet. De ezt sem egyformán. Ahol puhább a réteg, azt kevesebbel, de egyik fajtát sem eléggé.

A bányászokat megnyúzzák a bányában, megnyúzzák a társládával, s a sok keserűség nem tud kitörni. De a tűz ég a parázs alatt, ma már izzik... A kapitalizmus és a vallásos dogmák

52

jármában nyög itt a nép, az ajkai halálvölgyben. Meddig tart vajon ez a komor hallgatás, ez a vihar előtt való csöndesség? Talán egy másik nagy katasztrófa lobbantja lángra a tüzet?...

Agnoszkálnak... Lent, a Csingervölgy elején van a főakna, attól jobbra egy szénaraktárban rozoga faalkotmány — hordták halomra ötvenöt bányásznak iszonyatosan eltorzult hulláját.

Amikor megérkezünk az ajkai állomásról, oda megyünk először. A bejárat előtt három csendőr áll, s a raktárt jajgató asszonyok, lányok és siránkozó gyerekek tömege fogja körül. A vizsgáló bizottság megáll a bejárat előtt, és Koller alispán szól az újságírókhoz: — Menjenek az urak, én nem megyek. Borzalom ezt másodszor megnézni.

Bemegyünk. Az irtózat megállít mindannyiunkat a bejáratnál. Ott fekszik ötvenöt bányász hullája egymásra dobálva, borzalmas halomban. A széntől feketék mindannyian. Letépett zubbonyok valamennyin. Kimeredt szemek. a menekülés, a halálig való fulladás alatt a halál berögzítette a szemekbe minden iszonyatosságát. Az összecsukott ajkak fölött megfagyott, véres hab, összeszorított öklök. A hasa magasra puffadt mindegyiknek. Szívet rázó, lélegzetfojtó látvány. Amott egy fej, itt egy törzs lábak és karok nélkül. És behallik az apa, a fiú nélkül maradottak zokogása. Kezdődik az agnoszkálás. Lányi járásorvos funkcionál.

A deszkabódé előtt szalmát hintenek el, s oda hordják ki egyenként a hullákat. Először jönnek az ajkaiak. A halottját fölismeri valamennyi. A járásorvos kis papírlapra írja a neveket, s azt a hullákra ragasztják. Az agnoszkálás javában folyik, amikor lentről, a völgyből sikoltozva jön egy asszony meg egy leány. A fiút, a testvért keresik. Tudják, hogy kicsodák, de nem kíméli őket a hivatalos eljárás.

— A Meszlény Jóskát keressük — sírja az asszony.

— Meszlény Jóskát? Ez az?

Egy fejet mutatnak az asszonynak. Az fölemeli, két kezébe fogja, és belemered a véres, szénporos halott arcába. Sír. De a könnyei már kiapadtak.

— Ez az.

Leteszi a földre, és akkor egy deres bajuszú ember azt mondja: — Megcsúfoltak, Meszlény Jóska! Az én fiam többé le nem megy a bányába. Így megy ez lassan, és ki tudná híven lerögzíteni ezeket a jeleneteket? A gépek a szomszéd akna előtt állnak, a kémény nem füstölög. A bánya halott, mint ezek a véres tetemek. A gyerekek, az árvák előrenyújtott nyakkal figyelik a borzalmakat. Ez belevésődik a lelkükbe örökre, s mint valami véres memento, hajszolni fogja őket előre a Pénz ellen.

Délután fél három óráig falvak szerint agnoszkálták a következő huszonnyolcat: Ajka: Majlász József, Dombi János, Domoser István, Bajczy András, Bajczy Gábor.

Bódé: Keszler István, Sagmaister János, Treiber Mihály, Hoffmann János, Sorger János, Rózsa József, Kaufmann Gyula.

Tósokberénd: Elchinger Márton, Hauer Mihály, Lackner Mihály, Traubert Ferenc, Hellebronth János, Heisz József, Prem Pál, Vogel János, Klein Mihály.

Kislőd: Fábián István, Fábián Emil, Szellem Antal, Húgó Flórián, Marcona Bálint.

Városlőd: Freund Jakab, Gróf György.

Hozzák aztán a koporsókat. Gyalulatlan, fehér deszkák. Az apának kiadják a fiait, a feleségnek a férjet. Mind fiatal ember, a harmincon túl alig van egy is. Van közöttük három gyermek is. Megcsúfolva, bemocskolva. Szőke hajuk csupa szénpor, a kis öklük összemarkolva, lovat hajtottak vele már a bécsi urak bányájában. Amikor kiterítik őket a szalmára, egyszerre zokogás rázza meg az egész tömeget. Az agnoszkálás után mindenki hazaviheti a halottjait, a bánya áldozatait, s mint egy bécsi távirat jelenti, vasárnap lesz a temetésük...

53

Dolgozni, csak dolgozni! ...és pénteken hat órakor a bányászok egy része újra leszállt az Ármin-aknába... A gépek újra megindulnak, az olajmécseseket meggyújtják, és a kizsákmányoltak újra belevágják a csákányt a barna rétegekbe.

54

MÁTIS ISTVÁN Ev. lelkész, író. Evangélikus lelkészek és tanítók utódjaként született 1908-ban, Pálfán. A teológia befejezése után ösztöndíjjal kijutott Észtországba. A II. világháborúban tábori lelkész. Hat évig parókus, majd esperes Felsőszeliben. A párizsi békekötés után kiutasítják a Felvidékről. A csákvári, nádasdi, majd 1954-1977 között az ajkai evangélikus gyülekezet lelkipásztora. Nyugdíjba vonulása előtt Gyenesdiás öregjeinek gondozója. Nyaranta Zalában télen, Budapesten él, novellákat, esszéket, tanulmányokat ír. Az antológiában közölt novella a „Küszöb előtt” c. kötetében jelent meg.

KERESZT ÉS ÉSZAKI FÉNY Már rozsdásodott a szőlő levele, hűvösödtek az éjszakák, vetkőzni kezdtek a fák, és a vándormadarak útra készülődtek. Az öregúr a verandán üldögélt, fázósan húzta magára a takarót, és merengve nézte a lenyugvó napot. Egyedül volt, kimondhatatlanul egyedül. Néhány távoli rokona élt ugyan az ország másik végében, de nem tartotta velük a kapcsolatot. Az erdő közelében lévő házát is azért vásárolta, hogy itt magányosan élhessen. Bölcs nyugalommal szemlélte a tarkuló erdő színpompáját. Ez volt a kalandozás órája. Így nevezte ezt az időt, amikor a délutáni olvasás fárasztani kezdte, és félretéve a könyvet, szabadjára engedte gondolatait. Fölidézte élete eseményeit, és szomorúan gondolt arra, hogy sohasem valósult meg legszebb álma. Nem gazdagságot, fényt kívánt, hanem egy csendes kis házat, olyant, mint ez, amelyikben most él, de ebből hiányzik az élet, mert az övé már csak alkonyba hajló örök lemondás. Ez csak keret kép nélkül, szürkén, kifejezéstelenül.

Nyugdíjba vonulása után emberkerülő lett. Napi sétaútjait is magányosan rótta. Ha valaki mellészegődött, tűrte, de olyan rideg lett, hogy a másik jobbnak látta elköszönni tőle. Emberek közé csak a templomba ment, de oda is úgy, hogy pontosan beharangozáskor érkezett, és igyekezett megszokott helyére. Nagy ritkán felkereste a lelkészt, és hosszan elbeszélgetett vele. Különösen a halál utáni lét érdekelte.

Időnként ellenállhatatlan kényszert érzett: menni valahová. Menni, menekülni a kínzó gondolatok elől. Megmarkolta botját és útnak eredt. Mindenki azt gondolhatta volna, hogy csak megszokott sétájára indul, de tulajdonképpen menekült. Menekült az emlékektől, a megvalósulatlan álmoktól, a magánytól, önmagától. Ilyenkor leballagott a folyó partjára. Sorstársának érezte a folyót, mert magányosan hömpölyög keresztül a síkságokon, hegyek között, falvak mellett, városokat szelve ketté, a végtelen nagy tenger felé. Leült egy kőre, és hallgatta a víz csobogását.

Egyhangú muzsika ez, mint a távolról hallatszó beszéd, melynek értelmét nem lehet kivenni.

Az alkonyi szellő végigborzolta a folyó hátát, és ő észak felé nézett, ahonnan a folyó érkezett. Északra, ahol medvemozgású emberek élnek a hideg fényű világban. Ahonnan még most is feléje int a nyírfalomb, és megvillan az északi fény. Mérhetetlen szenvedések emléke tolul eléje, amikor az éhség és fagyhalál ellen a puszta létért küzdöttek. Hadifoglyok voltak, és emberfeletti, nehéz munkára hajtották őket. Esténként, mielőtt elnyomta őket az álom, a gyantás faszilánk lobogása mellett nem az északi fény titkáról beszélgettek, hanem az otthon emléke kínozta őket könnyekig, vagy a foglyok örök kérdését hánytorgatták: miként lehetne szabadulni? Szökni lehetetlen, mert az éhségtől legyengülten nem bírnák a hosszú gyaloglást, előbb-utóbb utolérné őket az éh- vagy a fagyhalál. Eszébe jutott az a karácsony, amikor úgy érezte, közel a szabadító halál. A legrövidebb nappalok egyik reggelén még sötétben indultak munkára. Ébresztőkor nagyon gyenge volt, de nem jelentett beteget, mert a halált is szabadulásnak vélte. Azt gondolta, ta-

55

lán úgy lesz igazi karácsonya, ha az ünnep meghozza neki a halált. Fölmerült ugyan benne az is, hogy nem öngyilkosság-e betegsége eltitkolásával siettetni a halált, de aztán az előző estére gondolt, amikor társaival elhatározták, megkérik az őröket, hogy hozhassanak magukkal a táborba egy fenyőágat. Ha fájdalmas is lesz az emlékezés, ne múljon el a karácsony úgy, hogy legalább egy éneket el ne énekeljenek. Megnyugodott, a halál közelsége sem rémítette már. Az a tudat erősítette, hogy a karácsony nem azért a szeretet ünnepe, hogy az emberek örömet szerezzenek egymásnak, hanem azért, mert Isten szerzett igazi örömöt az embereknek azzal, hogy hangulatos karácsony annak a születésnapja, aki mindannyiunkért meghalt a kereszten, és általa nyílt meg minden hívőnek az üdvösség. Ha most éri utol a halál, az valóban szabadulás lesz számára, de ha nem, akkor viszont tovább vonszolhatja ezt a kínnal teli életet azzal a reménységgel, hogy egyszer mégiscsak hazamehet. A karácsonyi kisdedből felnőtt Megváltó is ezt tette, amikor elindították kereszttel a vállán a Golgota felé.

Bertalan Miklós ennél tovább nem akart emlékezni fogsága történetére, mert a szabadulásig még iszonyú kínok részese volt. Idáig jutva megpróbálta a lehetetlent, hogy teljesen gondolattalanul csak csend legyen ott bent, ahol sebesen kergetik egymást az emlékek. Hosszú időre ki tudta kapcsolni kalandozó gondolatait, noha komoly erőfeszítésébe került elérnie ezt az állapotot. Úgy érezte, ez az egyetlen gyógyszere annak, hogy bele ne roppanjon értelme a gyötrő emlékezésbe.

A nap már lenyugodott, amikor azt súgta neki valami, hogy menjen haza, mert várnak rá.

Bár sokszor becsapta ez a sejtelmes érzés, mégis kihúzta derekát, fürge léptekkel igyekezett haza, és kipirult arccal lépett be a házba. A szobában Schmidt Fülöp – diákkori nevén Flipp – ült.

Az évek során ő maradt egyetlen barátja, a kis vézna, hátgerincferdüléses osztálytársa. Az iskolában egy padban ültek. Flipp – akit mindenki csípett, lökött, bolonddá tett – a védence volt. Szerette őt, és mindig megvédte, noha sokszor Flipp is rászolgált a többiek bántására, mert amikor biztonságban érezte magát, szemtelenül kigúnyolt mindenkit. Jó eszű, szellemes fickó volt, de stréber is,, amiért irigységgel vegyes megvetést keltett iskolatársaiban. Ha egymás mellett mentek, a többiek mosolyogtak rajtuk, mert olyanok voltak, mint a felkiáltójel a pontjával. A fogságból való hazatérése után ismét találkoztak, és éppen olyan jó barátok voltak, mint diákkorukban.

Hiába akart Flipp elől is elbújni nyugdíjazása után, az kinyomozta hollétét, és időnként felkereste. Ilyenkor nagy vitákba keveredtek. Flipp szerette volna barátját kimozdítani magányából.

- Miért vonultál el az emberektől? Csalódtál bennük? Megsértettek? Mellőztek? Mi a sérelmed oka? Nem felelsz, csak ülsz, mint egy kőszent. Azt vártad, hogy leboruljon előtted a világ? Sok ilyen sértett embert ismerek, de hiába duzzogtok, nélkületek is forog a világ! – korholta.

Bertalan csak nézte az ágáló kis embert, és elmosolyodott igyekezetén.

Flipp most is ott ült az asztal mellett, és vígan füstölt. A szivar illatáról érezte, hogy megkínálta magát az ő szivarjából. Szemtelen mosollyal köszöntötte a másik: - Üdvözöllek otthonodban. Kérlek, érzed magad itthon az én felemelő társaságomban. Látom még mindig megvan a hóbortod, hogy nem zárod be a lakásodat. No de hát – mint ahogy mindig – most is szerencséd van, mert csak ilyen magamfajta szélhámos téved be hozzád. Esküszöm, egyszer megteszem, hogy kirámolom a kéglidet. No, még mindig a búbánat sötét mezején barangolsz?

- Te őrült! Hogy kerülsz ide? – szólalt meg Bertalan bosszankodó csodálkozással. – Hát még mindig élsz?

- Ha nem csal a szemed, igenis vagyok bátor élni, és mondhatom neked, egyre jobban élek.

- Még mindig a Vöröskeresztnél vagy?

56

- Miért kérdezed? Talán el tudnál képzelni máshol?

- Nem, csak azon csodálkozom, hogy még nem unták meg a pimaszságaidat.

- Nono, vitéz barátom, csak ne tessék személyeskedni. Nagyon jól tudod, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Én nem lehettem vitéz, a barátokra sohasem áhítoztam, de mégiscsak kell valaki, aki keresi a rendet abban, amit ti, harcosok magatok után hagytatok a háború után. Különben most is ilyen ügyben jöttem hozzád.

- Ne mondd! Mi dolgom lehet nekem a Vöröskereszttel?

- Azt egy volt hadfi sohasem tudhatja. Mondd csak, nincs valami titka az életednek? Valami elhallgatott háborús emléked?

- Ugyan, hagyj már! Minek a múltat hánytorgatni, ha úgysem lehet visszaforgatni az időt!

- Az időt nem is kell visszaforgatni, de a múlt a jelenben is megszólalhat. Ugye te hadifogolyként dolgoztál Murmanszkban?

- Igen, de erről már beszéltem neked.

- Emlékszem de – Flipp egy pillanatra megállt, és kutatóan nézte barátja arcát – mindent elmondtál?

- Mi az? – csattant fel Bertalan nyersen -, mi vagy te, vizsgálóbíró, hogy így vallatsz? – Pillanatnyi csend után már keményebben mondotta: - Persze, hogy van, de ez nem tartozik senkire, és nem tűröm, hogy bárki is vájkáljon a múltamban!

- Csak csöndesen, kedves barátom. Én nem akarok a múltadban vájkálni, de van egy históriám, amit szeretnék elmondani. Egy hajdani hadifogoly kilétét kell felderítenem. A szál abból a hadifogolytáborból indul, ahol te is voltál. Úgy hallottam, az ottani zord időjárás meg a kegyetlen bánásmód nagyon megkínzott benneteket. Sokan nem bírták ki, és ottvesztek. Egyik társatok is majdnem erre a sorsra jutott. Amint hajtottak benneteket a munkaterületre, ez a bajtársatok roszszul lett az úton, összeesett, és úgy látszott, hogy pillanatokon belül kiszenved. Az őr ránézett és legyintett, hogy vége. Titeket továbbhajtottak, és a haldoklót az útszélen kellett hagynotok. Az őr talán azt gondolta, hogy a halottat majd később elszállítják. Meg is történt az intézkedés, de mire a holttestért mentek, az már nem volt ott. Rejtélyes módon eltűnt. A rejtély napvilágra kerülése csak idő kérdése. Íme a magyarázat: történetesen arra járt egy szamaritánus – ezúttal nő – aki éppen karácsonyesti istentiszteletről tartott hazafelé, észrevette az útszélen fekvő embert, és minden erejét összeszedve felvonszolta szánkójára az eszméletlen férfit, majd amilyen gyorsan csak tudott, továbbhajtott. Otthonában gondozásba vette az alig élő embert. Addig ápolta, gondozta, míg az vissza nem nyerte egészségét. Mindent titokban kellett tennie, mert a tábor parancsnoksága nem nyugodott bele, hogy egy halott egyszerűen eltűnjön. De hiába kutattak utána, nem tudtak a nyomára akadni. Végül is nem csináltak a dologból nagy ügyet, egyszerűen kiiktatták a névsorból, mint halottat. Ha mégis életben maradt, tudták, úgysem mehet messze, mert az ilyen legyengült embert az éhség és a hideg rákényszeríti, hogy valahol menedéket keressen, vagy éppen visszamenjen a táborba. Az irgalmas szamaritánus nő magára maradott fiatalasszony volt.

Alig élt néhány hónapot együtt az urával, a férfit máris elvitték katonának, és soha nem tért viszsza, csak a halálhíre érkezett meg. Az egészségét visszanyert hadifogoly nemcsak hálás volt megmentőjének, de meg is szerették egymást. A fiatalasszony titokban házához hívta a lelkészüket, és megkérte, hogy eskesse meg őket. Azt tervezték, hogy amint elmúlnak a háború kavarta zavarok, polgárilag is házasságot kötnek. Nem sokáig maradt titok a férfi ott-tartózkodása. Volt a fiatal özvegynek egy kérője, akit rendre elutasított. A kikosarazott kérő nem nyugodott bele a kudarcba, és leskelődött a fiatalasszony után. Egy alkalommal meglátta az idegen férfit, s mivel tudta, hogy nem a férj, nem is rokon, azon a vidéken teljesen ismeretlen, rájött, hogy nem lehet más, csak a szökött hadifogoly. Bosszúból följelentette az özvegyet. Hirtelen rajtütéssel a fogoly-

57

tábor őrei vették körül a házat, átkutatták minden zugát, és megtalálták a halottnak hitt szökevényt – egészségesen. A foglyot visszavitték a táborba, a fiatalasszonyt meg száműzték arról a vidékről, messze Szibériába. Ott szülte meg a fiát. A hadifogolytól nem maradt más emléke, csak egy arany nyaklánc, rajta egy kereszt és kis Luther-rózsa. Halála előtt az asszony a fiának adta a nyakláncot, és ezt mondta néki: „Látod fiam, ezen a kis medálián egy szív van, a szívben egy kereszt. Édesapád azt mondta, hogy az ő szívében is ott van az Úr Jézus Krisztus keresztje. Sokat beszélgettünk Róla, így az én szívemben is ott van a mi Urunk keresztje, és a te édesapád képe.

Keresd meg őt, és ha megtalálod, csak ezt mutasd meg neki, erről meg fog ismerni.” Mondd csak nem láttad valamelyik fogolytársadnál ezt a nyakláncot? – kérdezte Flipp, és hirtelen előkapott egy kis dobozt, az asztalra borította a tartalmát, majd barátja arcát figyelte. Az elbűvölten nézte a kis ékszert, elsápadt, és mélyről jövő zokogás rázta meg, aztán fájdalmas sóhajjal kérdezte: - Hogyan került ez hozzád? Ki mondta el neked ezt a történetet? –két kezébe vette a láncot, és arcához szorította.

Flipp átkarolta barátja vállát, és gyengéden csak annyit mondott neki: - Gyere, megismerheted! Ott lent várakozik rád a lelkészi hivatalban az, aki az édesanyjától kapta.

58

FEKETE ISTVÁNNÉ, PILLER EDIT 1909-ben született Heves városában. 10 éve koráig Verdnik-en élt, édesapja Dr. Piller Ernő a helyi bányászkórház igazgató-főorvosa volt. Az I. világháború után a család áttelepült Magyarországra, édesapja a bakócai gróf Mailáth család házi és urodalmi orvosa lett. Középiskoláit Budapesten végezte. A pécsi orvostudományi egyetemen kívánt továbbtanulni, de édesapja betegsége miatt Bakócán maradt. Itt ismerkedtek meg Fekete Istvánnal 1926-ban. 1929. december 12-én kötnek házasságot. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első önálló otthonukba, amelyben több mint tíz éven át, 1941 májusáig éltek. 1930-ban Ajkán született Edith leányuk, 1932-ben István fiuk. Fekete Istvánné férje halála után aktív szerepet vállalt íz író hagyatékának gondozásában, támogatta a ajkai Fekete István Irodalmi Társaság tevékenységét. Élete fő céljának tekintette, hogy a trilógiának szánt „Ballagó idő” folytatását megírja, amely végül „Keserves évek” címmel jelent meg. 1997 január 16-án húnyt el a máriaremetei betegotthonban.

Művei: Emlékezés Fekete Istvánról (é.n.), Keserves évek (?)

KESERVES ÉVEK (részletek) 1926. augusztus 1-jén ismertem meg Istvánt. Ő akkor végezte a magyaróvári Akadémiát, és a bakóczai Mailáth birtokon volt segédtiszt, három év múlva Ajkán vezető agronómus lett.

1929. december 12-én kötöttünk házasságot.

Gyerekeink — Edith és István — Ajkán születtek. Ajka akkor kb. háromezer lakosú, poros falu volt, s ma Hild-éremmel kitüntetett fiatal városunk. Férjem 1928-ban lett az ajkai Nirnseebirtokon vezető agronómus, ahogy akkor nevezték, intéző.

A gazdaság intenziv üzemű volt, s az ő vezetése alatt modernizálódott. István tejüzemet alakított, amely ellátta a bányatelep lakosságát, sőt az iskolába ingyentejet küldetett a gyerekeknek, akik egyébként nem jutottak volna hozzá. Híres volt még a “Bakonyi trappista sajt”, amelyből jelentős mennyiségű került exportra; ugyancsak nagy tételben szállitottak hízott sertést és göbölyöket külföldre, s a franciáknak az általuk kedvelt hús merinókat. Melléküzemekhez tartozott a szeszgyár és a vetőmag-nemesítés. Mindez — természetesen — rengeteg munkát jelentett, s visszagondolva szinte hihetetlen, hogy egy ember ilyen sokirányú munkát végezhetett: István ugyanis itt kezdte írni szépirodalmi munkáit, s ezért is tartják Ajkán őt, a maguk irójának.

Mindezek mellett azonban szólnom kell a templomépitésről is. Akkor Ajkának katolikus temploma nem volt, és vasárnaponként az egyik iskolateremben tartottak misét. Férjem tervezése alapján, kertünkben épült fel a mostani templom, amelynek oltárképét Jakab Károly festőművész készítette. A festmény a Megváltót nem dicsfényben, hanem a hivei köznapi foglalkozási körében ábrázolja. Alakjai az égbe néznek, a földből csak talpalatnyi helyet foglalnak el.

A kép a napjainkban sürgetett egyházművészeti realizmus telitalálata.

Pihenése óráit vette el írói munkájához. Írt a Nimródnak, az Új Időknek s szakcikkeket a Gazdatisztek lapjának.

1936-ban a gárdonyi történelmi regénypályázaton „A koppányi aga testamentuma” cimű regényével az első díjat nyerte. Ezzel a könyvével lépett véglegesen az irodalom szolgálatába.

1940-ben az Egyetemi Nyomda társadalmi regénypályázatán — 183 pályamunka előtt — az “Equitibus cano” jeligével beküldött „Zsellérek” c. regénye a nagydíjat kapta. A könyv 8 kiadásban jelent meg 1944-ig. Az egyik legsikeresebb és legismertebb könyve. Évtizedeken keresztül nálam keresték olvasói, s most jelent meg újra — közel félévszázados elhallgatás után — 1991ben a 9. kiadásban.

59

Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy talán ez a könyv volt oka 1945-öt követő ötéves szilenciumnak, bár a könyv minden sora igaz. Ezek az évek életünk mélypontját jelentették, — de erre a későbbiekben visszatértek...

Világhírű állatregény sorozatának első kötete — a fecskeregény — Csi is itt készült, amely furcsa módon először gróf Albertiné fordításában német nyelven Tschi cimmel jelent meg.

A könyvek szeretetéről így írt: “Szeretem a könyvet! Valamikor régen, mélyen a szivemre szívtam az iskolakönyvek nyomdaszagát. Titokzatos, igaz mélységek nyíltak meg előttem.

A történelem: regény volt, a földrajz: útleírás, a természetrajz: vadászat, az olvasókönyv pedig: muzsika.

Szeretem a könyvet és úgy nézek rá mindig, mint egy csodára. Mint elmúlt vagy élő lelkek néma, vagy hangosfilmjére, titkos jelekbe zárt örömére, vagy fájdalmára.

Szeretem a könyvet és hiszek benne... És sohasem bantam meg. Néha —majdnem mindig nem is azt találtam, ami a könyvekben meg volt írva, hanem annál sokkal többet. Békességet, magányt, halat, vadat, madarat, de mindig találtam valamit és a végén — nem mondom, hogy nagy érték — de megtaláltam — magamat.”

Az ajkai élet nehézségeit a „Gyeplő nélkül” című regényében írta meg. A nagybirtok pusztulását, a megváltozó idők versenyében, antiszociális felépitésében, elavult üzemeltetésében.

A befejező része a könyvnek a falutól való megválás (az öregember, akiről szó lesz, az öreg földbirtokos), a befejező sorok ezek: .,... az agronómus, amikor a park nagy vaskapuját betette, visszanézett. A fák sötéten és mereven álltak. Bent a kastélyban sír egy öregember, és ezek a könnyek elmostak minden megbántást, kíméletlenséget, és az emlékében nem maradt más, csak ez az elhagyott, szomorú öregember... A park fái, tiszafák, tuják, fenyőknek semmi közük nem volt a búzatáblákhoz, amelyek eltartották a parkot és a ridegen pompázó előkelőséget.

Tavaszi úton dübörögnek az autók. Az út mentén virágoznak a fák, hullámzanak a vetések, a bibicek keresik a fészek helyét. Az autók előtt csupa virág a határ s mögötte — rohannak az emlékek.

A búcsúzó, az elhagyott a házra gondol, a kapuban Ferkó áll, lassan int kalapjával, aztán — fordul az út és most elszakad az utolsó szál is.

Dübörögnek az autók, virágos a rét. Látja az elhagyott határt, lovai okos, szép szemét, a nyárfás utakat, lát mindent és mindenkit ... de a szálak nem szakadnak el, mert gyökerük a szívében van.”

Földszeretetét idézi ez a verse is: A föld Aranykalászoknak áldott, puha ágya, eke nyomán omló, barna földhasáb, zengő csalitoknak puha televénye, szemem simogatva tekint most le rád.

Meleg, puha álom, tebenned az élet, zúghatnak feletted fagyos viharok, magadhoz öleled tavasszal a rétet, s virágba szökkented az elhullt magot.

De jó rajtad s benned az élet, az álom

60

belőled fakadni, hozzád visszatérni, s alkonyok alkonyán lehullani lassan, ezer reménységgel egy kis helyet kérni.

Ajkán írta meg az „Öreg utakon” című vadász-novellás kötetet, a „Hajnal Badányban” című regényét. Az „Aranypáva” és a „Féltekenység” című filmek is ekkor készültek.

Irásaira felfigyeltek későbbi barátai, Kittenberger Kálmán, Csathó Kálmán. Biztatásukra itt kezdte meg szak- és szépirodalmi írásait, s megírta a „Hajnalodik” című drámáját, amelyet a Magyar Színház és az Andrássy-úti Színház mutatott be nagy sikerrel.

Az igazság azonban az, hogy már nyolc éves korában kezdett írni, Göllében a libavirágos réten: “…Egy madzagon lógó tintásüveggel, vadonatúj tollszárral és tollal, valamint egy árkus papírral felszerelve kiballagtam a Kács alá, mert vágyat éreztem írni. Májusban járt az idő, és a zsendülő fű édes szaga, a méhek döngése, a felhők fehér selyme, a patak csillogása, nem fértek el a szívemben. Írtam! Lázasan keresve a szavakat, amelyek puhák és hajlékonyak, mint a fűz ága, ragyogóak mint a vízen hintázó napsugár és melegek, mint a tűz lehelete, amelyet a cigányok raknak a faluvégen. Írtam bódultan, részegen; a tollam nyakig szakadt néha a papirba, amely csak a fűvön feküdt, de ezt észre sem vettem. Irtam a zsibavirágról, amelynek buksi, sárga feje ráhajolt a papir szélére, irtam az öreg fűzfáról, amelyen aranymálinkók költöttek, irtam a rétről, amelynek lágy ölében haris kiabált.

Akadozva járt a tollam és akadozva születtek meg a szavak. Amikor már eleget írtam — lehetett vagy tíz sor is — újra elolvastam az egészet, és dermedten, könnyesen néztem a verébfejű nagy betüket, amelyek nehezek voltak, mint a keletlen kalács és csak tinta volt bennük, meg papír, mert a szépség, lágyság, a virágok és az egész zengő, szerelmes tavasz ott maradt a levegőben” Most, hogy emlékezéseimet írom, elgondolkodtam: honnan vett ennyi erőt súlyos betegségeiben a harmónia, derű, jóság sugárzására?

Ezekben a sorokban maga adja a választ: “…A kísértés és a vágy el nem hagytak soha, életet, szint, csillogást, muzsikát adni a szavaknak, hogy a könyv kitárt lapjain ott legyen az ősz, tavasz, a bánat, az öröm és szólaljon meg az írás magáól, mint amikor a szél megzendül a nyárfák sudarában…”

Hogyan jelentkezik mindez életművében?

Válaszként idézem a nagy magyar dunántúli írót, Takáts Gyulát: ,,Könyveiből a külföldi a magyar tájat és embert, a magyar pedig a hazát ismeri meg, legnemesebb honismereti mozgalom az övé! Egyéni utakon járó magyar iró, aki jelentős műveket hagyott hátra. Könyveiböl harmónia, tiszta, egyszerű bölcsesség árad.

Hitének mélysége vitte közel az emberekhez. Szeretete egyetemes. Ahol magyarok élnek, irásait, mint a Hazához vezérlő kalauzt igénylik.“ Veres Péter — egyik legnagyobb írónk —így ír Olvasónaplójában Fekete Istvánról: „…nyilvánvaló, hogy az atomenergiás és elektronikus korszak eljövetelével mind, mind kevesebb lesz az olyan ember, tehát az olyan író, aki ért az állatok nyelvén, holott az igazi író próbája, ha a nem értelemmel élő lényeket is megérti és ábrázolni tudja. Fekete István, aki - én is tanúsíthatom - csakugyan ért az állatok nyelvén. Könyvében és állatregényeiben, amelyeket ha egy an-

61

gol, francia, vagy akárcsak német Kipling írta volna, százmilliós példányban cirkulálnának az egész világon. ... ez a fajta konstruktív irodalom —mármint Fekete Istváné — ma az országban talán a legolvasottabb, legnépszerűbb irodalom. ... főleg azokhoz szólok, tudósokhoz és kritikusokhoz, akik az irodalmi beltenyészet világából nem látnak ki, és sem értékelően, sem kritikusan nmn foglalkoznak az olyan irodalmi jelenségekkel, amelyek pedig százezrek s talán milliók gondolkodását és életérzését formálják.”

Igaza van Veres Péternek, mert Fekete István az, aki a század új állatregény-irodalmát szaktudása alapján megteremtette s elmondhatjuk — nem kis büszkeséggel — hogy más országokban ilyen irodalom még nem született, mert Kiplingnél is hűségesebb és pontosabb krónikása az állatvilágnak.

1941-ben férjem irói munkája tette szükségessé, hogy a fővárosba költözzünk, mert a Földművelésügyi Minisztérium meghívására mezőgazdasági oktató és szakfilmek megírására és megrendezésére kapott megbízást, egyidejüleg szépirodalmi lapoknak is dolgozott.

Ajka lakossága a „Hajnalodik” című drámájának előadásával búcsúztatta. Írói tehetségének, kibontakozásának, eredményeinek haláláig tanúja voltam.

1941-ben az elhunyt Harsányi Zsolt helyére a Kisfaludy Társaság tagjává választották, amely — abban az időben a későbbi Kossuth-dijat is felülmúló —kitüntetés volt. A Singer és Wolfner kiadónál pedig — ugyancsak Harsányi helyére — választják igazgatósági tagul. A történelmi események sodrában nehéz évek voltak életünkben, őt a veleszületett optimizmusa, derűje, jósága átsegítette a mélypontokon. Erről a kesőbbiekben majd részletesen beszámolok.

Nagyon sokat dolgozott, s mint egyik újságíró, nekrológjában írta ,,szívével írt — s a szíve vitte el” …1970. június 23-án hajnalban.

Az azóta eltelt évek során irodalmi hagyatékán dolgoztam, s úgy érzem ez az örökség halálomig kötelező.

Gyerekeink külföldön élnek. Thomas Manntól olvastam valahol, hogy “eljön életünkben az az idő, amikor gyerekeink levelekké válnak...”

A magányt — mint mindent — meg kell szokni. Akik félnek tőle, italhoz, kártyához, szerelemhez menekülnek, mert ítélkezni kellene maguk fölött. Hazudnak, mentséget keresnek. Ki vádlója, — ki védője önmagának. De akik távol vannak, sohasem jönnek vissza... Én nem tudok hazudni Önmagamnak: én egyedűl vagyok…

(Ezeket a gondolatokat — régen — olvastam valahol, de igazuk miatt nem lehet elfelejteni).

Budán, a Sashegyen, Kánya Kálmán akkori külügyminiszter újonnan épült, kertes villájába költöztünk. Ezt a villát a nyugalmazott külügyminiszter, súlyos beteg lévén — orvosai tanácsára — építette, akkor még Miasszonyunk u. 8-ban. Kis fenyves volt körülötte, csend és jó levegő. A rendkívül kulturált hazigazdánkkal eltöltött évek alatt európai történelmünk sok és nem publikált értelmetlenségeit ismerhettük meg.

62

MAYER FERENC 1912. ápr. 12-én született Tapolcán. Itt végezte iskoláit, kitanulta a fodrász szakmát. Dolgozott Badacsonytomajon, Keszthelyen, és közel tíz évig egy belvárosi fodrászüzletben, ahol több neves művész is megfordult. Badacsonyi évei alatt ismerkedett meg Leveldi Kozma Andor költővel, neki mutatta meg első verseit. 194-ben átvette nagybátyja ajkai fodrászüzletét, ebben dolgozott 1981. febr. 1-én bekövetkezett haláláig. Termékeny verselő volt, novellákat is írt. Kéziratai a tapolcai és az ajkai városi könyvtárakban találhatók.

BILLEGEI ERDŐ SZÉLÉN Billegei erdő szélén Van egy öreg csárda.

Ott tanyázott Sobri Jóska, A Bakony betyárja.

Szép pej lova ottan legelt A cserfák tövében, Amig Jóska a babáját Tartotta ölében.

Badacsonyi, szentgyörgyhegyi szőlők bora édes.

Azért járt ide a Jóska, Meg a kedveséhez. És amikor Tapolcáról Jöttek a zsandárok, Meg-megtörtént: ők futottak El, nem a betyárok.

Szentmiklósy szolgabírót Ehette a méreg: Fegyver nélkül tértek vissza Hozzá a legények.

A KALAP Békefi bácsi, az egyik jó ismerősöm mesélte el a következő érdekes esetet.

Hát tudja mester úr – kezdte a történetet, - az úgy volt, hogy nagy betegségben szenvedett az egyik jó komám. Szegény már hónapok óta nyomta az ágyat. Amikor tehettem, el is látogattam hozzá, hogy szomorú helyzetében megvigasztaljam.

A múlt hét csütörtökjén is voltam nála, de már vasárnap estefelé újra üzentek értem. A komámasszony átküldte hozzám Sárikát, a nagyszülőkhöz legjobban ragaszkodó unokát. A kislány sűrű könnyhullatások közepette mondta el, hogy az elmúlt éjjel nagyon rosszul volt a nagypapája. Ha tehetem, menjek át hozzájuk, mert attól tartanak valami nagyon szomorú eset következik be nemsokára; megtörténhet, hogy fekete gyász borul a házra.

Nem is késlekedtem, mentem vele azonnal. Mire odaértem, szegény jó komámuram bizony már a végét járta. Meg sem ismert amikor beléptem, már csak a szoba gerendáit, meg a fehérre meszelt falat nézte szüntelenül, szeme elrévedezett a nagy semmiségbe. Pár perc múlva fehérré vált az orra hegye, egyszer-kétszer még nyöszörgött szegény, a száját meg-meg 62

nyitotta, mintha szólni akarna búcsúzóul valamit, de már nem tudott. A szeme elhomályosult és kiadta a lelkét.

Jónéhányan voltunk a szobában. Idős asszonyok és fiatal gyerekek nézték a halottat sajnálkozva, és hangosan imádkoztak a lelki üdvéért, egymásután morzsolgatva a rózsafüzére gyöngyszem golyóit az ujjaik között. A komámasszony is remegő ujjakkal imádkozott, zokogott a szomszédokkal együtt. Közöttük én voltam egyedül javakorabeli férfiember, nekem jutott hát a feladat, hogy mindenben intézkedjem.

A komámasszony megkért, hogy segítsek felöltöztetni az urát, mielőtt megmerevedne. Így is történt, minden a kívánsága szerint. Utána megittam egy-két kupica pálinkát és készülődtem hazafelé. Már az ajtónál álltam, amikor eszébe jutott, hogy a többször hangoztatott hálás köszönömszépenek után valami kézzelfogható tárggyal is honoráljon, vagyis megajándékozzon a végzett szolgálatokért.

Odament az almáriumhoz, nyikordult az ajtó és jött felém egy nagyon jó formájú, fekete nyúlszőr kalappal a kezében, mondván: - Ha meg nem sértem komámuramat, a sok segítségért megajándékozom szegény megboldogult iramnak az ünnepi kalapjával, ha elfogadja.

Erre én a következőket válaszoltam: - Kedves komámasszony! Engem ajándékokkal még az életben soha nem sértett meg senki.

Köszönettel veszem és elfogadom.

El is vittem haza a kalapot és másnap, amikor a kezembe vettem, nagyon ismerősnek találtam. Forgattam, tapogattam, néztem a belsejét és amint a belevarrt bőrbetétre tekintettem, mégy a lélegzetem is elállt, úgy megdöbbentem. A bőrbe B. L., vagyis a saját monogramom volt fémbetűkkel beleütve.

Tüstént átvillant az agyamon, hogy ejnye, ez az a kalap, amit a sümegi vásáron vettem ezelőtt huszonöt évvel és még abban az évben a Horváth-kocsmában az iparosbál után ellopták tőlem. Úgy látszik az én kedves jó komám volt akkor a tolvaj.

A tárgyilagosság kedvéért még megjegyzem, hogy a kalapot az elmúlt huszonöt év alatt sohasem láttam a fején.

A MÉLTÓSÁGOS ÚR GÓLYÁI Doktor vitéz és nemzetes Petneházy Antal, magyar királyi szolgálaton kívüli vezérkari ezredes, volt iparügyi államtitkár, az épülőfélben lévő ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó igazgatója vidáman, mosolyogva lépett ki az általa eredeti finn módszer szerint építtetett szauna fürdőházából, ami a vállalati lakótelep uszodája melletti kabinsor végén volt elhelyezve.

Az öregúr az összes szabadidejét itt töltötte. Lehetett tél, vagy nyár, hideg vagy meleg, neki mindegy volt, minden nap igénybe vette a fürdőt, ahol nagyon szeretett tartózkodni. A felmelegített és vízzel locsolt kövek által fejlesztett gőz és testének gyenge nyírfagallyakkal való rendszeres csapkodása, meg utána a jéghideg vízben való úszás edzetté és makkegészségessé tette az öregurat, így joggal gondolt arra a lehetőségre, hogy majd a százéves kort is túlhaladja. Úgy is nézett ki, mint valami birkózó bajnok. Nem magas, de nagyon izmos teste, rövid vastag nyaka és szittya-magyaros gömbölyű feje volt, mandulavágású szemei meleg tekintetet sugároztak. Ha kint járt a levegőn, állandóan kalapot hordott és nagyon szeretett szivarozni. Egy szivar a szájában, egy szivar a füle mögött és még egy harmadik is mindenkor a vadászkalapján lévő sodrott zsinór alá volt tűzve. Mindig csak így lehetett látni a kissé bogaras méltóságos urat.

63

Most is így várta a parádés kocsisát, Feri bácsit, aki azzal volt megbízva, hogy egy gólyapárt telepítsen a kaszinó előtti kis dísztó partja mellé épített csonkatorony-szerű épület tetejére.

Nem is kellett a Feri bácsira egy percet sem várni. Tudta ő mi a rend, megszokja azt az ember katona korában. Alighogy a szaunát elhagyta az igazgató, máris ráköszönt.

- Adjon az Isten jó napot, erőt, egészséget méltóságos uram!

- Jó napot kívánok, - viszonozta a köszönést Petneházy. – Na mi van a gólyákkal Ferenc?

- Meghoztam őket méltóságos uram.

- Mutassa!

- Itt vannak a zsákban.

- Fiatalok?

- Igen.

- Miből gondolja?

- Mert világos a csőrük, meg a lábuk!

- Na jó, itt a száz pengő, akkor csak tegye fel szépen a fészekbe őket.

- Nagyon szépen köszönöm, igenis méltóságos uram.

- Mennyi békát fogtak a számukra?

- Talán még százat is méltóságos uram.

- Na itt van még egy százas, ebből meg tisztességesen fizesse ki a békafogókat!

Dénes Feri bácsi máris indult, hogy a parancsot teljesítse. A kaszinó előtti térre igyekezett, ahol a platánfák árnyékában lévő díszcserjéktől és virágágyaktól körülvett kis tó partján magasodó, nagy kövekkel kirakott építmény volt. Ennek a tetején, egy kocsikeréken lévő, gallyakkal, rőzseágakkal kirakott mű gólyafészek állott. Ebbe helyezte a nagy vesződséggel összefogdosott gólyafiókákat egy jó hosszú létra, meg a közelben tartózkodó néhány iskolás gyerek segítségével. Még néhány békát is sikerült beletenni a fészekbe. A többit a tóba engedték.

A távolból Petneházy éberen figyelte az eseményeket egy katonai távcsövön, ami egészen közelről mutatta a madarak otthonos viselkedését. Megdöbbent, amikor az egyik gólya a magasba szállt és igazán csak akkor nyugodott meg újra, amikor egy-két kör megtétele után nagy szárnycsapásokkal visszatért párjához. Úgy látszik, csak arra az időre hagyta ott, míg az a csőrével rendbeszedte a fészket. Amikor az egyik gólya szájában megpillantott egy békát, megelégedve, boldogan dörzsölte össze mindkét tenyerét. Nem is ment el a villája teraszáról napnyugtáig, nagy élvezettel nézte, bámulta a madarakat, amelyek látszólag egészen otthon érezték magukat.

Dénes Feri bácsi is nagyon örült a bizarr ötlet sikeres megvalósításának. Büszke volt a tudományára és magabiztosan, felemelt fővel sétált a parkban, kitartó figyelemmel kísérte a gólyapár minden mozdulatát. De aztán eljött az este és lassacskán egészen besötétedett. A gólyákat sem lehetett látni, az emberek is nyugovóra tértek. Amikor másnap hajnalban Feri bácsi odasietett a parkba, hogy a gólyákat megtekintse, tátva maradt a szája, a madarak nem voltak sehol. Elszállt a sötétség és vele a gólyák is tovatűntek.

64

NÉMETH ISTVÁN (Káptalanfa, 1915. nov. 7. - Ajka, 1983. márc. 19.) üvegfúvó, költő, üzemtörténet kutató. A káptalanfai elemi iskola elvégzése után Ajkán üveggyári munkás. 1937 óta írt verset. 1940-ben kötete jelent meg, a Rádió Újság pályázatán dicsérő oklevelet nyert, szerepelt az Őstehetségek c. lírai antológiában. 1941ben a Múzsa országos irodalmi és zenei pályázatán kitüntetésben részesítették. Később a Vörös Szikrák című Veszprém megyei antológiában is közölték írását. Közben elvégezte az általános iskola 7-8. osztályát. Az 50-es évek második felétől tudósítója a Veszprém megyei újságnak, amely nemcsak riportjait, hanem verseit is rendszeresen közölte. Nyugdíjazása után üzemtörténet-kutatással, írással foglalkozott.

Műveiből: Könnycseppek. (v.) Kaposvár, 1940. - Vitráriusok nyomában. (Kézirat.) Ajka, 1973. - Az ajkai üveggyár alapításának története Neumann Bernáttól a Kossuch cégig. 1878-1891. = Tanulmányok Veszprém megye múltjából. Veszprém, 1984.

MESSZIRŐL JÖTTEM Messziről jöttem, messze vágytam, Eget és földet mind bejártam, Most itt vagyok és itt könyörgök: Rozsdás szíveken be-bezörgök.

Fogadjatok be egy csavargót, Kit nótás kedve ide vetett, Ki élt, álmodott és egyre vágyott Magának egy szebb életet!

Jöttem a dalnak paripáján, És paripámnak sóhajszárnya Bús reményektől elűzötten Repül, hogy szívetek megtalálja!

Jöttem, hogy sírjak és zokogjak, - A nevetést én nem tanultam Fogadjatok be egy csavargót; Ki sírva-kacagtam és daloltam!

SZEPTEMBERI MEDITÁCIÓ Egy hulló levél arcomba legyint; Szeptember, te vén Itt vagy már megint…

Bár nem vártalak, Hiszen jól tudom; rövidre fogod illanó napom…

65

És a kertemben hervadó virág – fonnyadó szirom ellened a vád!

Hajnalra hozol hűvös szél zenét, s elrabolod a déli Nap hevét És az este – ó nincs, ki megbocsát; becsukatod a szobám ablakát De az éjszakám el nem lophatod, erre nincs, tudom, módod és okod … És ha tenni mást nincsen már jogom a tüzes nyarat visszaálmodom.

AZ ÜVEGFÚVÓ DALA Ha összekoccan két pohár és kéz szorít kezet Szíved örömmel telve már, s ajkad is csak nevet: gondolsz-e rá, kinek kezén éled a holt anyag és a parázsló tűz helyén törékeny kincs marad?

Gondolj hát néha arra is, ha poharad tele, melyben a bor lehet hamis, de a kohó heve ott csillan benne, ott tüzel: belőle inni jó, míg a mámorban nyújt kezet a víg üvegfúvó. És míg torkodon lecsorog a bódító nedű az ő kezében cső forog, mint egy prím-hegedű.

66

Gondolj reá, ki hallgatag és nincs dicső neve, de poharába a szívét – lelkét fújta bele.

AVATÓBESZÉD A szó kevés és száll miként a szellő, jer hát Múzsa, csókold meg homlokom, hogy kedvemet ne árnyékolja felhő és ragyogjon a nap a dombokon, hol – mint a nyáj, kis házak legelésznek; s köztük pásztorként gyárkémény őrködik, dicsőségére serény, dolgos észnek, melyen a szem most elgyönyörködik.

A szó kevés, ha nincsen kőbe vésve, s a toll, papír bár eszköznek szegény, de szólni róla soha nincs lekésve; hogyan ölt testet itt a költemény, mely sorait víg új utcákkal írja az anyaföldre, kis patak körül, s a néma száj, mely múltat vissza sírna; s ki élni vágy, az mind velünk örül.

A szó kevés, - csak tett szülhet csodákat, miről a költő hozsannát dalol, - kunyhó helyén építve palotákat, ahol az élet lüktet, zakatol, s nő óriásra kis falum a tájon; büszke csillagként Bakony homlokán, s izzik, miként a tüzes csók a szájon: égre vetítve fényt az éjszakán.

A szó kevés, de ennél többet ér ma kemény ököl, mely sújt és simogat, és a szebbért hű munka lesz a dézsma; s béke a bér, mely hív és csalogat állni a sort, hogy mind valóra váljon mit unokánk szemével olvasunk; - most hitszegőt, henyét szem ne találjon!

- Így üdvözöllek ifjú városunk!

1959. október 14.

67

RAISZ ATTILA Katonatiszt, villamosmérnök, idegenvezető, író. Ajka város díszpolgára. 1919. május 30-án született Budapesten. A pécsi Zrínyi Miklós katonai főreáliskolában érettségizett. 1937-ben avatták tüzértisztté a Ludovika Akadémián. Több helyőrségben szolgált, közben elvégezte a műegyetemet. 1945-től 1947-ig orosz hadifogságban volt. Hazatérése után több vállalatnál dolgozott, amíg az Ajkai Erőmű Vállalatnál kapott beosztást. 1974-ben járt Finnországban. Nyugdíjazása után mintegy 15 éven keresztül idegenvezetőként dolgozott. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület Ajkai Csoportja, majd az Ajkai Műszaki Klub alapítója, Ifjúkorától fogva jelennek meg írásai különböző szakfolyóiratokban és újságokban.

Művei: Napló (1993), Hadifogság után (2000).

MI AZ PAJTÁS? Nagyapám 1878-ban, Szepesbélán írt „Na was ist mein Freund?” c. versének fordítása és „aktualizálása”.

Még néha elmegyünk a bálba, hogy frakkunkat szellőztessük, s majomszigeten álldogálva a régi kedvünket keressük Még megisszuk a jó bort is tán, - de csak kortyolva, soh’sem exet, és szódavízzel, már nem tisztán, - és dohányzunk is NIKOTEX-et.

Nem indul párhaj-párbaj hátán, ha más hozzánk kissé goromba, már sokszor halljuk: Kedves bátyám! - és mondjuk gyakran; az én koromba’…?

Ha szembe jön egy csínos dáma, - tekintetünket rájavetjük. és meg is fordulunk utána. de követni már nem követjük.

Nem indulunk már utazásra, mert kifáraszt a hosszabb túra megyünk Füredre, Rácalmásra,- ez se nyaralás, inkább kúra.

A táncnak, bornak, útnak, vágynak elbódító varázsa megszűnt.

Legjobban örülünk az ágynak, s ha lehet kilenckor lefekszünk. Áhítozunk a halk, magányos, zavartalan nyugalmas csendre.

Kedvenc költőnk lett Arany János, - már nem bálványunk Ady Endre Nem perzselődünk élménylángon, csak emlékkályhákon melegszünk.

De mi csillog a szempillánkon? - Mi az pajtás, - csak nem öregszünk?

TAMARA Orosz fogolytábor 1919-ben, valahol Oroszországban. Endrődy Péter magyar hadi– fogoly főhadnagy éppen a városba igyekszik. A kapunál álló őr feszesen tiszteleg. (A világháború befejezése után – bár egyelőre nem mehettek haza a magyar hadifoglyok - egyes helyeken nemcsak emberségesen, hanem kitüntető figyelemmel bántak velük az oroszok.)

Endrődy mosolyogva fogadja a köszöntést, s lassú, kimért léptekkel indul szokásos sétájára. Délután 4-5 óra lehet. A nap aranyos sugarai sárgára festik a városka ódon templomának kupoláját. Kellemes idő van. Lágy szellő rengeti meg néha – néha a fák apró leveleit.

Endrődy gondtalanul rója az utat. Lassan már beletörődött a változhatatlanba. Egyelőre szó sem lehet szabadulásáról, de vigasztaló az, hogy az oroszok minden kedvezményt megadnak, szabadon járhat, kelhet, elhagyhatja a tábort is - tehát igazán nem lehet semmi oka panaszra.

68

Megrongálódott magyar uniformisát is levetette már, kényelmes orosz öltönnyel váltotta fel. Arcáról és ruhájáról mindenki orosznak nézné, egyedül megőrzött régi tisztisapkája emlékeztet magyar voltára.

Hirtelen arra lesz figyelmes, hogy valaki szelíden rángatja köpenyét és félénk hangon megszólítja.

- Tü tozse szoldat? (Te is katona vagy?)

Hátrafordul, s egy bájos gyermekkel áll szemben. Kis fehér sapkája alól kedves szőke fürtök kacsintgatnak. Egyszerű kis fehér trikó fedi testét, kis nadrág van rajta, emiatt még lány is lehet, hiszen nem több 3 – 4 esztendősnél. Endrődy tekintete most a gyermek kísérője felé fordul. Középmagas, sötétszőke, kékszemű gyönyörű lány áll előtte. Mikor tekintetük találkozik, a lány zavartan pirulva fordítja el fejét. Oroszul szól a gyermekhez: - Natasa ne zavard a bácsit!

A kisgyermek tehát lány, de vajon a kísérője ki lehet? – gondolkodik a magyar tiszt, s most jobban szemügyre veszi őt. Lassan végignézi tetőtől talpig, merészen, majdnem szemtelenül, s kénytelen bevallani, hogy a lány nagyon megtetszett neki. Félénk, őzike tekintete, édes, finom csókratermett piciny szája teljesen megbabonázta. Endrődy maga is jóképű atlétatermetű férfi, aki a háború előtt Kassán nagyon sok lánynak csavarta el a fejét.

De most egyszerre inába száll a bátorsága. Minden vésszel mindig bátran szembenézett, de ezúttal oly hevesen dobog a szíve, hogy meg sem tud szólalni. De itt van a gyermek, - jut eszébe,- ő majd segítségemre lesz.

- Kis Natasa, add ide szépen a kezedet, menjünk együtt!

- Nyet - volt a kislányi lakonikus válasza.

- Miért nem, csak nem félsz tőlem? – Ismét „Nyet” a válasz.

- Hát akkor mi a baj? - Ne félj, nem vagyok én rossz ember! – mondja Endrődy. Most a templom elé érnek, Natasa és kísérője keresztet vetnek. Endrődy evangélikus, ő nem vet keresztet, de tiszteleg. Natasa ezt nem érti, barátságtalansága csak nehezen oldódik. Ekkor egy koldus szegődik hozzájuk, s pár kopeket kér. Endrődy megsajnálja, szerény pénztárcájának egész tartalmát a koldusnak adja, ki nem győz hálálkodni. Térdreborul, s az adakozó alig tudja megakadályozni, hogy a kezét ne csókolgassa. Natasa szíve kezd felmelegedni. Csodálkozva néz a magyar tisztre, s érdeklődve kérdezi ugyancsak oroszul: - Hogy hívnak téged?

Endrődy elmosolyodik, de mielőtt felelne, a gyermek kísérője figyelmezteti Natasát, hogy ilyet nem illik kérdezni a bácsitól.

- Miért nem?

- Ha ideadod a kezedet Natasa, akkor megmondom, hogy hívnak. Jó?

-Jó,- válaszolta Natasa kiengesztelődve, -Hát a nevem Péter.

-És hol laksz Péter bácsi?

Endrődy - inkább a kislány kísérője felé fordulva feleli, hogy nem messze innen, a hadifogolytáborban.

Natasa szíve mégjobban megenyhül, s szeretne barátkozni Péter bácsival. Kéz a kézben jókedvűen sétálnak, s közben valahányszor orosz katonát látnak, Natasa szeme mindig érdeklődve fordul feléjük. Vajon miért? S vajon ki ez a gyermek, s ki a kísérője, aki úgy felkavarta őt? Kérdések, melyek feleletre várnak.

Most a városparancsnok lakása elé érnek. Natasa hívja Péter bácsit, hogy menjen be hozzájuk, - mert hazaértek.

Endrődy meglepődik. Szóval Natasa a városparancsnok gyermeke? De ki lehet a kísérője? A testvére nem lehet, hiszen a tábornokék alig ötéves házasok. Biztosan a gyermek nevelőnője lesz az a szép leány.

- Nem, nem mehetek fel hozzátok - szabadkozik Endrődy izgatottan.

69

- Jöjjön fel egész nyugodtan főhadnagy úr, - Natasa édesanyja nagyon kedves asszony szól közbe a leány.

- Honnan tudja, hogy főhadnagy vagyok? – kérdi csodálkozva Endrődy. - De bocsánatot kérek, még be sem mutatkoztam: Endrődy Péter főhadnagy.

- Nagyon örülök. Tamara vagyok. A kérdésre majd később válaszolok.

Péter meglepődik, s ismét nem talál szavakat, majd ostoba kifogásokat emlegetve zavartan elbúcsúzik.

Másnap délután. Péter ismét a városban sétál, s már négy órakor izgatottan lesi, hogy mikor pillanthatja meg Tamarát az utcán. Érdekes. A neve oroszos, a hajszíne inkább németes, de ettől bárki is lehet. Vajon ki Ő? A kis Natasát áldja magában, mert ha ez a gyermek nem szólítja meg az utcán, akkor tán sohasem ismeri meg Tamarát. A idő lassan múlik. Alig pár ember lézeng az utcán. No de miért nem jönnek? Mi lehet velük? Pedig a kis Natasa azt mondta, hogy ilyenkor minden nap erre sétálnak. Péter egészen búskomor lesz, s szomorúan indul a városparancsnok lakása felé, hátha ott meglátja őket.

Amikor a ház elé ér, meglátja az ablakból felé integető Natasát. Ekkor harsány trombitaszó szakítja meg a délután csendjét. – No, ez soha rosszabbkor nem jöhetett! Most amikor találkozhatott volna Tamarával, rohanhat a táborba, mert ez a trombitaszó semmi jót nem jelenthet. Valószínű hogy valami baj van, ezért létszámellenőrzést tartanak, s ha valaki ilyenkor késik, az hosszú és kemény magánzárkával lakol késéséért. Még hallja Natasa bájos hangját: ”Pá Péter bácsi!” – majd gyorsan rohan a táborba.

Az őr most nem tiszteleg, sőt durván ráordít. Péter rosszat sejt. Szívszorongva érdeklődik bajtársainál a riadó oka felől. „Nagy baj van” - szól Tamási őrnagy, a tábor legidősebb tisztje. „Megszökött Barcsay hadnagy, s ezért szörnyű dühös a táborparancsnok.

Addig senki nem mehet ki a városba, míg az orosz őrök el nem fogják a szökevényt. Már értesítették az egész környéket, s félő, hogy szegény fiú nem tudja elkerülni szomorú sorsát.”

Péter ugyan azon a véleményen van, hogy ha Ádám egyszer szökésre határozta magát, azt megfelelően előkészítette, és addig úgysem nyugszik, míg magyar földet nem érez a talpa alatt.

No de mi lesz velünk? –gondolják Péterék, -egyhamar nem igen láthatjuk a várost. E gondolatokra heves fájdalmat érez a szívében. Mi lesz, ha nem láthatja Tamarát?

Barcsay Ádám hadnagyot több napi keresés után sem találják meg, - de váratlan új szenzációt jelent a táborban, hogy Péter levelet kap. Ismeretlen írás, finom női vonalak. Hát ezt ki írhatta? Csak nem Tamara? – Szívdobogva bontja fel, s csodálkozva olvassa a benne álló sorokat: Kedves Főhadnagy Úr!

Szívesen látom Önt holnap délután 5 órára, teára. Férjem engedélyét mellékelem.

Novotarszkiné.

Hiszen ő a városparancsnok felesége! Lehet, hogy Tamara mesélt neki rólam valamit?

A bajtársak is irigykedve olvassák a levelet, s nagyon meglepődnek Péter nem mindennapi „előkelő” meghívásán.

Másnap délután öt óra. Péter izgatottan csenget a városparancsok lakásának ajtaján.

Mielőtt a szobába lépne, félénken kopog, de egyszerre megkönnyebbül, mikor megpillantja Natasa mosolygó arcát.

- Szervusz Péter bácsi! – Gyere, viszlek anyukámhoz.

A tábornok felesége középmagas, csinos asszony, de arca kissé barátságtalannak tűnik.

Pétert meglehetősen közönnyel, szinte majdnem bántóan fogadja.

- Üljön le kérem. A férjem azonnal itt lesz - mondja, majd hallgat. Péter nem érti a dolgot. Az asszony kedves meghívása, valahogy nincs összhangban a barátságosnak nem igen mondható fogadtatásával. De most megpillantja Tamarát. Gyönyörű ruha feszül párduc testén, s mosolyogva közeledik Péterhez. Még nem szól egy szót sem, de tekintetéből sokat lehet 70

kiolvasni. Péter semmivel sem törődve hosszasan kezet csókol, s alig várja, hogy fény derüljön Tamara kilétére.

Most megjelenik Novotarszki tábornok. Magas, férfias, délceg katona. Barátságosan üdvözli Pétert, majd asztalhoz ülnek. Tamara, Péter legnagyobb meglepetésére – magyarul szólal meg: - Hány cukorral szereti a teát?

Péter meglepődik. Egyszerre fejébe száll a vér, s észreveszi, hogy a tábornok megértő pillantást vet Tamara felé.

- De honnan tud maga magyarul? - kérdi meglepődve.

- Legyen türelmes, - mindent meg fog tudni, - válaszol mosolyogva Tamara.

Teázás közben Péter nem győz álmélkodni, s feltűnik neki, hogy a tábornok felesége nem valami kedves Tamarához, - sőt valami megmagyarázhatatlan gyűlölet sugárzik szemeiből.

Asztalbontás után Novotarszki négyszemközt akar beszélni Péterrel. Péter érdeklődve ül a tábornok közelébe, mert reméli, hogy ez a beszélgetés megoldja az előtte oly titokzatos Tamara rejtélyét.

Cigarettára gyújtanak. – Novotarszki kényelmesen hátradől székén, s beszélni kezd, ugyancsak magyarul: - Nagyon rövid leszek. Gondolom, hogy csodálkozva hallja, hogy Tamara is, meg én is beszélünk magyarul. Hát figyeljen ide! Még a régi szép békeidőben Budapesten teljesítettem titkos katonai szolgálatot. Akkor lettem szerelmes Apor bárónőbe s rövidesen rá meg is esküdtünk, sőt egy év múlva megszületett lányunk Tamara. Szegény feleségem, a bárónő a szülés után pár nappal meghalt s ott álltam egyedül a csöpp gyermekkel, s irtózatos lelki fájdalmak gyötörtek. Tamarát a feleségem nővére nevelte fel, de ő engem okolt, még később a lányom előtt is, édesanyja haláláért. Tamara nagyon szeretett engem, s gyűlölte nagynénjét.

Mikor visszakerültem Oroszországba, természetesen őt is magammal hoztam. Öt évvel ezelőtt újra nősültem. Reménykedtem abban, hogy feleségem szeretni fogja Tamarát, de sajnos tévedtem. Szegény lányom nagyon sokat szenved párom érthetetlen gyűlölete miatt. Tamara soha nem érezte más szeretetét az enyémen kívül, s ez bizony nagyon fájó számomra.

Hallottam hogy pár napja megismerkedtek Tamarával, s tudtam, hogy honfitársak is. Kértem a feleségemet, hívja meg magát, s Ön főhadnagy úr talán el tudja felejtetni a lányommal azt a sok bánatot és szomorúságot, amiben eddig része volt.

Mikor eddig jutott, leeresztette a hangját, s hosszabb szünetet tartott.

- Csak ennyit akartam mondani – s most ne szóljon egy szót sem, hanem menjen át a szomszéd szobába Tamarához, biztosan várja magát.

Novotarszki feláll, kezet szorít Péterrel, s sietve távozik, mert nem akarja, hogy egy „főhadnagy” tanúja legyen egy „tábornok” kicsorduló könnyeinek.

Péter – szinte átszellemülten, megmagyarázhatatlan érzésekkel a szívében megy át Tamarához, mélyen a szemébe néz, s határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon így szól hozzá: - Az édesapja mindent elmondott, most már tisztán látok mindent, s úgy érzem, el kell mondanom, hiszen bizonyára tudja, hogy nagyon megszerettem magát.

Látja ismét az ijedt őzike szemeket, közeledik hozzá, elfelejti, hogy fogságban van, nem törődik semmivel, s amikor kiolvassa Tamara szemeiből, hogy érzelmei viszonzásra találnak, nem akadályozhatja meg már senki és semmi, hogy boldogan és önfeledten megöleljék, megcsókolják egymást.

* Sok-sok év telt el azóta. Cegléden az Erdődy kúria egy 9 éves leányka dalától hangos.

Péter, a házigazda mosolyogva közeledik feleségéhez, mikor hallja, amint kiszól a kertbe: 71

- Tamara készülj, indulunk a templomba.

- Tamarám! Tudod-e, hogy ma van megismerkedésünk 10 éves évfordulója?

Emlékszel mit beszéltünk édesapáddal, mikor hadifogolyként először voltam nálatok?

- Hogyne! Szóval mi lesz a neve a legközelebbi gyermekünknek, ha fiú lesz?

- Péter – feleli Tamara – miután kislányunkat rólam nevezted el – s egy csillogó kis könnycsepp pereg le bájos arcán.

72

DALÁNYI JÓZSEF Tanár, író, Ajka város díszpolgára. Egeracsán született 1911. május 22-én. 1930-ban Csugón végezte a Tanítóképzőt, 1935-1936-ban az Esztergomi Egyházi Karnagyképzőben tanult. 1955-ben az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán szerzett tanári oklevelet. Néptanítóként kezdte pályáját, Pacsán, majd Egyházasfaluban. 1935-től 1949-ig Ajkán volt kántortanító, karnagy, majd iskolaigazgató. 1949-ben Szentkirályszabadjára helyezték. Volt tanár, népművelő, segédmunkás, könyvelő. 1958-tól tanár Gyulafirátóton, 1963-tól tanár és népművelő Vörösberényben és Balatonalmádiban. Meghitt barátság fűzte Fekete Istvánhoz. 1938-1940 között a Somlóvidék c. újság és a Műkedvelő Útmutató szerkesztője volt.

Művei: Kései vallomás (önéletírás, 1973.), Kelével, Bogánccsal Tüskevárig (Fekete István 100 ismeretlen levele, 1994.), Indiától a Bakonyig. Hárfás cigányok története (1992.), Balaton ÉK-i Öböl, Balatonalmádi története (Kézirat, 1984.)

KÉSEI VALLOMÁS (részletek) AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ vérzivatara korán ránk szakadt… Apánkat elragadta, eltemette a tarnovkai vihar… Ezért aztán csillag sem ragyoghatott azon az estén, 1915 karácsonyán.

- Nem lesz karácsonyfánk – siránkozott édesanyánk.

- Ekkora hóban hogyan is lehetne? – magyarázkodott Mari néném, aki pedig jobban bánt a fűrésszel, fejszével, mint családunk férfi tagjai, akik egytől-egyig a fronton vagdalkoztak…

Elszomorodtam… de nagyanyám, akinek szárnyai alatt nevelkedhettünk árván, családi melegségben, szegényen is puritán tisztességben, keresztény erények jegyében, észrevette, hogy álmaim zsenge szárnyai miként töredeznek le… Azon nyomban megvigasztalt: - Lesz rá gondja a Kisjézusnak.

Nem is mondhatott mást, hiszen vele együtt imádkoztunk érte a vaskályha előtt, amiről a kályhaajtón melegedő angyalkák is tanúságot tehettek.

- Aki hozza – súgta a fülembe – annak nincs szüksége se fűrészre, se útra.

Hogyan, hogyan nem megérkezett az ajándék, de kiderült az is, hogy nem az angyaloknak, hanem édesanyánknak kellett kikínlódnia… De minek vesztegetnénk e nehéz napokra több időt? *** A(z) ajkai (Szerk.) RÓMAI KATOLIKUS ISKOLASZÉK pályázatot hirdet az I. sz. tanítói (Szerk.) állásra kántori és mellékjövödelemmel. A kötelező pedagógiai és zenei képesítésen felüli magasabb végzettség és gyakorlat előnyt jelent. VÁLASZTÁS: 1934. december 23.

JAVADALMA: három szobás szolgálati lakás… státusbeli fizetési fokozat (30 % helyi hozzájárulás); 400 négyszögöl gyümölcsös és konyhakert gazdasági építményeivel; 60 q kőszén házhoz szállítva; 4 m3 kemény tűzifa; dupla stóla jövödelem; „Ferencz József alapi” támogatás.

MELLÉKJÖVÖDELEM: egy megmunkált hold hozama (később 10 q búza); visszavonásig 80 kg hízott sertés a földbirtokostól; egyezség szerint… ének és zenekar vezetési tiszteletdíjak. (Így volt, ilyen volt egy vezetőtanítói, kántori állás, ami a mai pedagógus előtt hihetetlennek tűnik.)

1934. december 5-én elküldtem a pályázati kérelmet: jeles oklevelet kántori diplomával, karnagyi abszolutóriummal; iskolaszéki bizonyítványt pedagógiai és társadalmi 73

tevékenységemről: a soproni daloskerületi bizonyítványt és a születési anyakönyvi kivonatot – ahogy azt előírták. *** 82 érdeklődő közül a pályázati követelményekkel 28-an próbálnak szerencsét…

Előzetes elbírálással három a püspöki jelölt, de az ének és zenei bemutatóra további öt pályázót is meghívtak…

Tele az új templom. Padok még nincsenek, kerti székeken ülnek a misehallgatók.

Orgona nincs, de a 12 regiszteres Angster harmónium pótolja az orgonát…

A pályázatomhoz csatoltak (és a személyes bizonyítás) megingatták Kakas Aladár papi engedelmességét, felborítva a sima és elképzelt ügymenetet… Ezt támasztja alá a választási jegyzőkönyv alábbi kivonata: „… az esküdtek csakis lelkiismeretük sugallatára hallgatva, az iskola, az egyházközség, a fiatalság érdekeire gondolva, a legjobb pályázóra adják le szavazatukat.” *** 1934-1949 őszéig tanítottam AJKÁN. NÉPMŰVELŐKÉNT – ahogy azt olvashatjuk FEKETE ISTVÁN barátjaként, „jótevőjeként” a KELE, BOGÁNCS TÜSKEVÁR, TÉLI BEREK c. művek írójának eszmetársaként”…

AJKA nekem a BAKONYALJA… A szelíd dombok alja, kelták, rómaiak, avarok, szlávok germánok, elő- és utómagyarok, vándorok hazája… Mindenkié – aki otthonra lelt benne.

ENYÉM is tehát ez a többször elpusztult, de újra meg újra benépesült bakonyaljai település: AJKA. Vállalom árnyékát és fényét, mulandóságának meleg és bűvös históriáit…

Múltbaveszett gondjait és mulatságait… Megdicsőülése és elbukása tanulságait. Tiszták és zsoldbaszegődöttek politikai huzavonáit, latrok és igazak harcát, amikről az egykori utcák már mit sem mondanak – mert nincsenek.

Csak a még élő TORNA PATAK mesélhetne valamit, azt is csak öregecskén, mert ahogy nőtt évei száma, akként fogyatkozott ereje.

Ajkára költözésem után (Szerk.) az elsők között egyházközségünk világi elnökével, FEKETE ISTVÁNÉKKAL, a családdal ismerkedtem. Társadalmi hovatartozása alapján (…) joggal várhatja el, hogy otthoni körben is szót válthassunk, közelebbről is megismerjük egymást.

Magam is így tartottam illendőnek, tudva, hogy jövőbeli és jelenlegi tevékenységeimhez így várhatok támogatást… Kollégáimon, a lelkészeken kívül orvosoktól, az üveggyár vezetőitől: Szentmiklóssy Pál, Halászy Sándor, Gönczi Tihamér igazgatóktól, Juhász István főmérnöktől, a huta vezetőjétől: Hajek (Hegyvári) Ferenc hutamestertől. Azt a támogatást, amit manapság szponzorálásnak nevezünk. Személyes vallomás: örültem, hogy a közvélemény annak fogadott el, aminek születtem- nótás, muzsikus népművelőnek, olyan tanítójuknak, akire nem Le, hanem Felnéznek az emberek…

A pünkösdi vásár A hagyományokat tisztelő, hagyományaihoz ragaszkodó bakonyaljai nép a szokottnál is vidámabban ünnepli temploma búcsúnapját, búcsúvasárnapját. És mozgalmasan… Ezen a napon hívás nélkül jöhet, érkezhet vendég, a vidéki rokonok, barátok.

A búcsú valamilyen templomi hagyományhoz, katolikus szentek tiszteletéhez kötődik.

Az ajkaiaknak nem volt templomuk, szentjük – búcsújuk sem volt. a hogy búcsúban ezért

74

továbbra ne szűkölködjön a falu – már temploma is van – búcsúvasárnapnak PÜNKÖSDÖT választották, hogy egy nap helyett két napig tarthasson. És mivel szegény volt az eklézsia „társadalmasították”. Megvették a BÚCSÚVÁSÁR jogot, birtokolva mindenféle vásári szolgáltatást.

Ugyanis – de ki ne tudná – a búcsúknak sápja van, amit a vendéglátóipar, a mézeskalácsosok, lacikonyhások, bábosok históriások (játékárusok), ringlispilesek, lövöldések, kucséberek a maguk javára szakítanak le…

S hogy a vendégsereg belépti díjjal is adózzon a soron következő egyházi fejlesztéshez (és felekezetre való tekintet nélkül minden látogató leadhassa obulusait), ahhoz körülkerített vásárhelyet kellett találni… Így lett több mint tíz éven át a kastéllyal szemben levő „színi udvar” raktáraiból, szerszámos kamráiból, garázs és parádéskocsi pajtáiból alkalmi sörház sramlizenével, lacikonyhás kiskocsma cigánymuzsikával.

Már az ünnepi mise előtt és után – még inkább délután – mint az igazi búcsúkban, tolong a nép, szorongnak a táncospárok, hangoskodnak a vásárosok.

Az adódó tanulságok alapján évről-évre újulnak a faladatok, szervezettebbek a szolgáltatások, gazdagodnak a hozamok… Így lett a PÜNKÖSDI VÁSÁRNAK e napra érvényes pünkösdi bankja és bankója. Vásári pénze: 10, 20, 50, fillérese, egy pengőse, kettő s öt pengőse, később forintos zsetonja… Tíz, tizenötezer pengő, később forint értékben.

A látogatók a két főpénztárnál és három mozgó pénztárosnál válthatták át pengőjüket (forintjukat), s vehettek belépőjegyet.

A szolgáltatásokat, ételt, italt, ajándékot pünkösdi pénzen vásárolták a vendégek. (A forgalomban lévő pénzérmékkel, bankókkal számoltak el befejezéskor a pénztárosok: átvételi leltár szerint az étel- és italárusok, fagylaltosok, cukorárusok, ajándékárusok, papír és üvegárusok, körhintások, tekézők, tombolások.

A FELADATTERV a felelős feladatait személyekre bontva tartalmazta. S mert évek során át ismétlődő feladatról volt szó, a tennivalókat hibátlanul látták el.

A felszerelést – többnyire – az üveggyártól kölcsönözték, az anyagféleségeket a helyi kereskedők bizományba adták és számolták el.

Voltak vele gondok is… főleg az időjárás, melyet több esetben biztosítottak a biztosítóknál.

Ami van, ami lett belőle, elsősorban a hívek, az ajkaiak érdeme!

A Műkedvelő Útmutató Mivel az iskolán kívüli ismeretterjesztés ügye sincs a helyén, a műkedvelő színjátszásban rejlő értékek kiaknázatlanok, a népi folklór magára hagyatott, irányítatlan, szükséges egy összefogó és irányító, tájékoztató havi folyóirat létrehozása. Így született meg a Műkedvelő Útmutató.

Schandl Károly országgyűlési képviselő – akivel a Somlóvidék szerkesztőjeként kapcsolatom volt – a kultusztárcánál szóvá tette a MŰKEDVELŐ ÚTMUTATÓ köré csoportosultak életrevaló kezdeményezését azzal, hogy megérdemelné a kultuszkormány figyelmét, támogatását. Feltárva a minisztérium előtt a lap céljait, többek közt, hogy az országban külön-külön küszködő, egymásról alig tudó kultúrerőket összehozva, munkájukat, törekvéseiket támogatni, segíteni kívánjuk. Gondozva a múlt hagyományait, táncait, dalait.

Minél több dalárdát, minél több színműtársulást, hogy olvasás hiányában – jól irányított és vezetett közös munka révén – etikai, morális, magatartásbeli jellembeli pluszhoz jussanak.

Bízva a tervek életrevalóságában, 1938 augusztusában postáztuk a lapot.

A Népművelési Titkárok Nemzeti Szövetsége – akik eddig Csipkerózsika álmát aludták – a megszerzett ötletekkel azt javasolják a KULTUSZMINISZTERI TANÁCSOSNAK, a minisztérium indítson a tárgyban hivatalos szaklapot.

75

És ugyanekkor a megyei titkárok eddigi laza szervezete sebtében átalakul MAGYAR NÉPMŰVELŐK TÁRSASÁGÁVÁ. Ugyanitt – az 1938. november 5-i közgyűlésen – bejelentik a MAGYAR LÉLEK – országos népművelési szaklap – beindítását. Így írtunk róla a Műkedvelő útmutatóban: „több levél és megkeresés érkezett hozzánk Útmutatónk és a Magyar Népművelési Társaság bejelentett lapja AZONOSSÁGA ügyében. Az alábbiakat közöljük: A MŰKEDVELŐ ÚTMUTATÓ és a Népművelő Társaság kiadásában beharangozott, majd csak ezután meginduló lap NEM AZONOS. Tartalmi keretét sem ismerjük. Nem tudjuk mennyiben lesz azonos célkitűzéseinkkel.”

A történtek, s a háborús hangulat, majd a papírkorlátozás miatt a szerkesztőbizottság elkedvetlenedett. Kétévi szerkesztői munka után II. évfolyamával búcsúzott egyre szűkülő terjedelmével Imre Géza ajkai nyomdájából a MŰKEDVELŐ ÚTMUTATÓ.

Sebtapaszként ajánlatot kaptam: havonként 10 oldalt, elgondolásaink továbbviteléhez!

Sem én, sem a szerkesztőbizottság tagjai nem éltek az ajánlattal. *** Szomorú, hogy csupa indulatról, felfordulásról, nyomorról, bánatról kell emlékeznem 1946-ot illetőleg. S ha már belecsöppentem,, mi mást tehetnék, minthogy valamiképpen kirángatom majd környezetemet a kilátástalanság letargiájából. --- Idemenekült hivatásosokkal és műkedvelőkkel Népszínházat szervezünk!

Bőrkabátosok és a „Népszínház” REMEK ZENEKAR, REMEK EGYÜTTES! Haszon nélkül, mert beléptidíj nincs, mindenki pénztelen. Csak a búfelejtés kötelező!

A zenét kedvelő, itt állomásozó szovjet alakulatok részére is, akik nagyon disztingváltan (igaz BÁDEN-BÁDENBŐL szerzett elegáns bőrkabátokban!) „reprezentáltak” a fűtetlen nézőtéren… Amíg az ezredsegédtiszt fel nem fedezi az „illik, nem illiket”. És azt hogy – amolyan nyugati módon – kézcsókkal gratulálnak a szereplő hölgyeknek…

A félelem miatta nagy… Ám a kihallgatás csak szelíd fenyítés, figyelmeztetés: a bőrkabát a ruhatárba való, nem a nézőtérre… A kézcsók meg szovjet katonáknál nincs!! Így vélekedett a dologról az üveggyári kastélyban székelő parancsnok. A cáridőbeli ezredes.

A színház sikerének híre eljutott a minisztériumig… Gombos államtitkár írásban fejezi ki elismerését. Dicsérve a kezdeményezést. A megyei SZABADMŰVELŐDÉSI FELÜGYELŐSÉG úgyszintén, mindaddig, amíg a helyi „káderek” gyanút nem fognak a TOPONÁRI MÁRI miatt. (ezen a címen írtam át a LEGYEN ÚGY MINT RÉGEN VOLT című Erdélyi Mihály operettet.) a KAKUKK-ÓRA jelenete sem tetszett!

Közszájon járó vicc után csúsztattam be a darabba, hogy egy „tovaris” tojást, kenyeret visz az óráshoz, hogy javítsa meg óráit… Hogy az órás keressen rajta, nem árulta el, hogy azért nem járnak, mert lejártak. Hadd jöjjenek továbbra is a továbbra is a tojások!

De nehéz helyzetbe került, amikor a tovaris KAKUKK-ÓRÁT hozott, hogy csináljon a nagyból egy kicsikét…

A nézőknek tetszett, a bőrkabátosok is a hasukat fogták…

Nekem viszont – egyhangúan igazolásom sírásója lett. A gyanú rámterelődött…

76

Az üveghuta feszülete KLERIKÁLISSÁGÉRT, LÁZÍTÁSÉRT már nyílt hajsza folyik ellenem, s a rendőrség kémkedéssel gyanúsít… Alkalom hozzá az AJKAI BLAHA-CSODA… Az üveghuta keresztjének nem akármilyen eltüntetése. Ami előtt az üvegfúvók- régi hagyományként – a reggeli hutakezdésnél imát mondtak. s mint kitudódott, az igazgató parancsára emelte le B. Ferenc hutamester a falon függő feszületet, hogy három nap múltával – máig megmagyarázhatatlanul – körmein és szája nyálkahártyáján át menthetetlenül elvérezzen…

Az izgalmakat fokozta, hogy halála éjszakáján kézzel másolt röplapokat szórtak szét az utcákon: „B. Ferenc haláláért a kommunisták a felelősök!”

A röplapszervezést P. Ilona és kommunista klikkje nekem tulajdonítva, a székesfehérvári ÁVH-tól kérnek nyomozókat…

Letartóztatnak.

Azzal kényszerítenek vallomásra, hogy a szomszéd szobában Werner Ottó kollégám és Mérai Gyula is letartóztatásban van, bevallották, hogy utasításomra másolták és szórták szét az indigós cédulácskákat…

Fogva tartásom után kiderült, a Werner-Mérai letartóztatás csak trükk, gyermekded nyomozói fogás. Magam viszont – az események idején - hősi halott sógorom exhumálásán vettem részt az orosz határon, Zemplénagárdon. *** Már csak a zeneegyesületi TARKA-EST, az október végi megbélyegzés hiányzott a „lefejező” fegyelmihez: „PEDAGÓGUSOK, KOCSMAI ÉNEKESEK, VAGY REAKCIÓS SZERVEZKEDŐK?” Fegyelmi eljárás…

ANDORKA SÁNDOR „tanügyi főigazgató” és társai kerek nyolc napig járják az ipartelepet, hogy a kiagyaltakhoz tanúkat találjanak. A fegyelmi jegyzőkönyv – mint azt Schleicher Imre iskolaigazgató elmondta – közel húsz gépelt oldal, de tanúk nincsenek hozzá.

A „HATÁROZATTAL” - szétszórva a szélrózsa minden irányába – a testület tíz tagjának lehetővé tették, hogy ne a kitelepítése 50 kilóval távozzanak…

Első „lágerhelyként „részünkre FEKETE-PUSZTÁT jelölték meg. Mondván, az Isten háta mögött nem leszek veszélyes… Az egykori gróf birtokán azonban parasztellentétek nehezítették a TSZ szervezést, ezért K. István tanfelügyelő (titokban szolidáris volt a szakszervezeti huzakodásban) ötletnek szánva javasolta a megyének, hogy akkor lesz nyugalom, ha szem elé kerülök… pl. Szentkirályszabadjára… Oda, ahonnan menekül aki csak teheti, ezért nagy pedagógus hiány van… Gyötrömország – ahogy a szóbeszéd járja – mert a falubelieket dolomit törmelékes határ, kivédhetetlen aszály, az ősi „nemeseket” pedig még kuláklista is gyötri.

Gyötrömország Feleségemmel és három kiskorú gyermekemmel tehát a nemes faluba, „Gyötrömországba” települünk. Gyötrődni’ Társadalmon kívüliségünk lassan oldódott, majd helyi szolidaritássá enyhült.

Olyannyira, hogy a rendőri és hatósági megfigyeltetés ellenére, a helyi párttitkár és a tanácselnök gyermekeit is tanítva, jobban bírtuk bizalmukat, mint ők a feletteseikét…

77

Tanítottam, tanultam és méhészkedtem… Félbeszakadt tanulmányaimat befejezve történelem és irodalom szakon tanári diplomát szereztem. *** Ötvenhét év múlt el az ajkai templomi „versengés” óta… A költővel mondva; búban és örömben… anyám hite és abbeli reményében, hogy a május végi rózsák között született fia végig rózsák között lépdel majd! volt is ilyen… És voltak csalódások, veszteségek. Elvesztett évek, melyek – mint halottszemfedő fonatai – vissza már nem orsózhatók.

De – a későbbi Napló cikk szerint – megmaradtam múltunk örökifjú krónikásának.

Tizenöt éves ajkai tevékenységem nemcsak néptanítói siker, hanem történelemmé is érett kitüntetés: 1994 októberében Ajka életművem elismeréseként a város díszpolgárává választott. ***

78

DR. SZEGEDI ANTAL Jogász. 1925. május 24-én született a délbaranyai Beremenden. 1957-ben szerzett jogi diplomát a Pécsi Jogtudományi Egyetemen. Első verse 18 éves korában jelent meg az Ifjúságunk-ban. Írt a Magyar Vetés-be, verseit szavalták a Pécsi Rádióban. A Napló című lapban közölték „Májusi ének” című versét. Az Írószövetségben ismerkedett meg Csorba Győzővel, Őrsi Ferenccel, Gáll Istvánnal, Galsai Pongráccal. Tell Emil Elkésett csokor c. kötetében „Eltűnt költő” címmel verses portrét írt róla. „Lélek és magány” című verse az Alterra Kiadó „Vallomások hajnali utakon” című antológiájában jelent meg.

BOR ÉS GRAVITÁCIÓ Egyre inkább érzem a Törvényt: a nehézkedését, a súly okát.

Kerülgetem, mint úszó az örvényt a fölfelé néző lépcsők sorát.

Pedig az ember fölfelé boldog, s szomorú, ha lefelé halad.

Hacsak nem lent a pinceboltok várják, a társak, a fénylő poharak.

Ilyenkor hej, a gravitáció Hébért markolva legyőzetik!

Bor pohárba csordul. Ó mi jó íze a bornak! Hűsít és hevít, és dalolni késztet, és élni jó!

S feledjük súlyát: a keserveit.

AZ ÁLMODÁS TERMÉSZETRAJZÁBÓL Alszik a test. A lélek ébren.

Megmérhetetlen idejében, távlattalan, téretlen térben játék játszódik: én az énben.

Lélek játszik itt önmagában…

Társakká oszlik, s mindahányan egyazon lélek, mások mégis.

- Így történt tán a teremtés isEgy léleknek vagyunk a sarja, s tesszük úgy ahogy Ő akarja: Osztódj egy lélek több lélekké, s álmodjad, hogy emberré lettél!

Egylélekké újra úgy leszel, felébredendsz és emlékezel társaidra, álomi létre…

Magányod, íme, így jön létre.

79

TÁLOSI ISTVÁN Villamosmérnök, vadászíró, szerkesztő. Bódén született 1927. július 26-án. 1945-ben Ajkán végezte el a villanyszerelő szakiskolát. 1946-ban Budapestre került, ahol a Kandó Kálmán Technikumban tanult tovább, majd a Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. 1946-tól nyugdíjazásáig a TRANSVILL Gyárban dolgozott, közel húsz évig a gyár igazgatója volt. Nyugdíjazása után megalapította a TerraPrint Nyomda és Kiadót, amely iskolai tankönyvek és vadász irodalmi művek kiadásával foglalkozik Vadász Könyvklub Egyesület Elnöke, a Vadászati Irodalomért Alapítvány és a Fekete István Irodalmi társaság tagja.

A vadászkultúráért a Nimród éremmel, Bársony István éremmel és a Hubertus Kereszt arany fokozatával tüntették ki.

Versei és prózai írásai az Elektro, a Pest megyei Hírlap, a Nimród c. lapokban, a Szlovákiai Vadászkalendáriumban, az „Ötven vadász emlékeiből” című antológa sorozatban és a Vadász Könyvklub 1993-1999. évkönyvében jelentek meg.

SZERETEM A NYÁRI ESŐT… Szeretem a nyári esőt, a búzát kalászba érlelőt, a formálódó szőlőfürtök vérfrissítő gondolatát.

Szeretem a nyári esőt, a földön csillogó tócsákat s lépted nyomán gyöngyöt fűző lenge szellők sugallatát.

Szeretem a nyári esőt, boldogító természetet épp úgy, ahogy viszontszeret, s életemnek értelmet ád.

MAGASLESEN ÉRT A HAJNAL Fátylat húzott magára a rét, kristálytiszta hajnalon.

Csermely csobbanása ébreszt.

Már a túloldalon lépdel.

Nem fekszik itt ma őzbak az avar-ravatalon.

Lappantyú cserregése, rigók dala száll.

Nem csatlakozom kórusukhoz, magamban dúdolgatom csupán álmaim napsütésében érlelt énekemet.

Harmatos fű nedvesíti csizmám, tompítja távozó lépteimet.

Kitartó vadász a Lét – Ki tudja, mit tartogat holnap nekem?

80

VADÁSZKÖTÉNY Nyáron minden hétvégét a víkendházunkban töltünk a családommal. A Pilisszántó és Csobánka határában elhelyezkedő üdülőtelep hangulata enyhet ad, nyugalmat áraszt. Testem megpihen a kellemes környezetben, kényelmesen, mozdulatlanul ülök a teraszon. Tekintetem lassan körbejár a tájon, képzeletem megmássza a Hosszú-hegy lejtőjét, majd leereszkedik és megmártózik a tóban…

Kiteljesedett ez a kiöregedett, vadkárt szenvedett gyümölcsös helyén létesült üdülőtelep. Lakályos épületek emelkedtek, gyümölcs- és díszfák, virágok, szőlősorok tarkasága csatlakozott az ősi erdőrengeteg élvezetes színeihez. Az emberek jól érzik itt magukat, pihennek, dolgozgatnak a kertben, sétálnak a lélekvidító táj varázsába merülve.

Figyelik Imre legelésző szarvasmarha-csordáját.

Ebben a megszokott nyugalomban gyakran tervezgetek, újabb ötletek sorát dédelgetem, de olykor-olykor visszarévedek a múltba is. Ilyenkor az évek távolságával arányosan patinásodó emlékek bukkannak elő gondolataim rejtett tárházából. Érdekes, hogy a középkor magyar földrajzi tudatában a Pilis egyszerűen csak a Bakonyerdő egyik részeként szerepelt. Ez a tény szülőtájammal kapcsol össze ebben a pillanatban is, hiszen a Bódé körüli mező- és erdőterület, ahonnét természetszeretetem ered, ugyanilyen jóleső izgalommal telitett kalandok kerete lehetett akkori gyermekmagam eszmélésének, mint az itteni környék, immár a hetvenes életéveimhez közelizve. Ott, a bódéi szőlőhegy lankás oldalában, szüleim néhai házától balra a Csinger-domb oldalát láthattuk, szemközt a csékúti dombok húzódtak, jobbra pedig a távolban a Somló vulkanikus kupolája emelkedett. A Csinger-patak sodrása malomkereket forgatott. Itt a nyaralómtól balra a Hosszú-hegy vonulata, mögötte a Pilis, jobbra a pilisvörösvári dombok, távolabb a Kis- és Nagy-Kevély húzódik. A Határréti-patakot az üdülőtelep közelében horgásztóvá duzzasztották. Párhuzamos adottságok ezek, szememet és szívemet gyönyörködteti mindkettő. Természetes közegem a természet, munkámhoz erőt mindig belőle merítettem, s ez ma is így van.

Szívesen pihenek, és szívesen dolgozom itt a kertben és a teraszon. Az írás számomra inkább pihenés, mint munka, de nem csupán karom izmait mozgatja meg, hanem agytekervényeimet is tornáztatja. Az írás nekem kedvtelés, ugyanakkor az emlékek elajándékozásának egyik remek lehetősége.

Ha már az ajándékozás került szóba, ezúttal egy elmúlt karácsony környéki emlékemet helyezem a képletes díszcsomagba.

Mindenki izgatottan várja az év végét. Talán azért is, hogy kicsit megpihenve a forgatagban, visszatekinthessen az elmúlt esztendő emlékezetes-elgondolkoztató eseményeire.

A karácsony ünnepe nyugalmat hoz lelkünkbe, lehetőséget teremtve arra is, hogy valamilyen ajándékkal kedveskedjünk családtagjainknak, barátainknak. A közvetlen karácsony előtti, vagy a karácsony és újév közötti vadászati alkalmak különleges boldogsággal töltenek el minket, vadászokat, s hirtelen feltöltődünk a vágyakozás feszültségével. Jó előre tervezgetjük: vajon hol, kikkel vadászgatunk majd, mit szeretnénk látni az erdőn? Hiszen nem is lehet elképzelni annál szebbet, mint meghitt karácsonyi hangulatban járni a hóval borított tájban, gyönyörködni a természet jelenségeiben, figyelni a vadak mozgását, hallgatni a madarak dallamos hangjait.

Lao Ce kinai filozófus bölcsességét szívesen idézem: ,,Aki kapni akar, tanuljon meg adni”. A vadászok zöme az ünnep környékén e mondás szellemében él, mert számunkra külön öröm, ha a karácsonyi asztalra finom vadpecsenyét juttathatunk, esetleg szép rókaprémmel ajándékozhatjuk meg kedvesünket. Talán a legszebb évszakomnak a telet választanám, ha erre kényszerítene a sors, mert a hófoltoktól idekint, gyertyafénytől odabent csillogó fenyőfa 81

látványa, az ajándékozás izgalma, a szeretet teljességének mással nem helyettesíthető kifejezése ebben az évszakban érvényesül a legőszintébben. A természetkedvelők a téli erdőtmezőt járva úgy tudnak olvasni a nyomokból, mintha térkép mutatná a vadváltók irányát...

Kialakultak visszatérő programok, mint például a házi hajtóvadászatok. Már december elején vártam a meghívólevelet Pilisszentkeresztről, hogy találkozhassunk kedves vadászerdész barátaimmal.

Ez a meghívólevél a 70-es évek kezdetén is megérkezett a karácsony és újév közötti időszakra.

Akkoriban az ünnep előtti napokra apróvadas (fácán, nyúl, róka) meghívást fogadtam el Hartyánba, január első napjaira pedig a galgagyörki vadásztársak meghívását nyugtáztam.

Abban az évben a karácsonyt szállingózó hó köszöntötte, valamennyi vadászat csodálatos élménynek ígérkezett. A pilisszentkereszti meghívás december 29-én reggel nyolc órára szólt. Úgy gondoltam, ha reggel hétkor indulok el a lakásomról, Pilisvörösváron, Pilisszántón ós a Pilis-hegynyergen keresztül időben a gyülekezőhelyre érek. Sajnos, nem így történt. Reggel a vártnál több hó fogadott az utakon és Zsigulimmal képtelen voltam átjutni a hegynyergen. Visszafordultam, gondolva: Pilisvörösváron át Csobánkára megyek, majd a pomázi útról közelítem meg Pilisszentkeresztet. Sajnos, Csobánka előtt ismét elakadtam.

Megint visszafordultam: így Ürömnél kijutottam a szentendrei útra, Pomázon át pedig a szentkereszti vadászházba. Az időjárás miatt közel egy órát késtem, a vadászatra meghívott vendégek vendéglátóikkal együtt - szánkóval, gyalogosan - már korábban elindultak…

Autómat a pilisszentkereszti erdészháznál hagytam és a pontos útbaigazításnak köszönhetően a szánkónyomot követve, még a hajtás megkezdése előtt utolértem a csapatot.

Szommer Jóska a szálerdő melletti útra állított, az erdő szélétől ötven méterre, a bokros résszel szemközti - általa előre kijelölt - helyre.

Az ismerős völgyhajlatban vezető út felett összeborultak a fák lombjai, az út mellett helyenként jégcsipkés szélű, kis ér folydogált, a hó berogyott vonala mutatta medrét. A bokros területet új telepítésű facsemeték uralták. A kökény-, vadrózsa-, akácbokrokkal tarkított térség közepén hatalmas tölgyfa nyújtogatta az ágait, mintegy mementóként: itt valamikor testvéreivel együtt álltak, s most is őrzi csemetéiket, figyeli növekedésüket, és ágaival hessegeti el a hívatlanokat.

Kisvártatva megindult a hajtás. Egy óra elteltével már hallottam a kutyák ugatását, néha pattantak a sörétes fegyverek. Észrevettem, hogy a leállókkal párhuzamosan, mintegy százötven méterre tőlem, egy vaddisznó szalad a szálerdő felé. Távcsöves mauseremmel rálőttem. A kan jelezte a találatot, majd derékszögben megfordult, és egyenesen felém kezdett rohanni. Gyorsan töltényt toltam a tárba és a kilencven-száz méterre közelített disznóra leadtam a második lövést. Jobb első lába megroggyant, de irama alig lassult: tovább rohant felém. Körülbelül ötven méterre lehetett, amikor a harmadik lövésem is eldördült. Ezúttal balra billent ki a futás irányából, de megint visszanyerte egyensúlyát és máris közvetlenül előttem láttam az agyarait. Több lövésre nem maradt időm, csak arra, hogy a terpeszállásból oldalra ugorjak, mert abban a pillanatban ott termett, s a hóban hagyott csizmanyomaim között elrohant mellettem, és öt méterrel arrébb összerogyott.

Szóval, sportnyelven fogalmazva: ,,kötényt” kaptam a vaddisznótól, akár egy rossz hátvéd a futballpályán. (Amikor a lábai között gurul vagy repül át a labda.)

Csőre töltött puskával közelítettem meg, de mar nem mozdult többé. Az utolsó leheletéig arra törekedett, hogy fellökjön!... Azóta is azon tűnődöm: vajon honnan tudhatta, hogy én sebesítettem meg legelőször is, miért akart megtaposni, miből sejthette, hogy én voltam az, aki rálőtt? Esetleg a szél hátán hozzáérkezett szagomról, vagy az átlagosnál nagyobb alkatom miatt, talán - és ez a legvalószínűbb - a bosszú ösztönétől vezérelve?…

Tulajdonképpen párbajt vívtunk, s a disznónak joga volt a bosszúra, hiszen én sebesítettem meg őt, s nem fordítva - szerencsére! Milyenek is ezek a vaddisznó-lelkek?

82

Ebben a hajtásban az általam lőtt kis kanon kívül négy disznó, egy malac, két süldő, egy meddő koca esett. Áldozatomnak tizenhárom centiméteres agyara volt. Most előszobám falát díszíti az ott sorakozó őz-, disznó-, szarvasbika-trófeák, kitömött madarak és az idén Szlovákiában, Vágtornócon lőtt vadpulykakakas között.

Ezt a vadászatot követte a szokás szerinti felavatásom, mivel ez a kis kan volt az első elejtett pilisi vaddisznóm. Hüvelykujjnyi vastagságú mogyorófába vésették be a dátumot.

Máig emlékeztet arra a vadászatra, és kedves barátaimra, akik jelen voltak. Néhány közülük már a túlvilág boldog vadászmezőin figyelik hajtásainkat a mennybéli magaslesről.

Aznap a vadászat a Csikóváraljai turistaház éttermében folytatódott. Finom májgombóclevessel, vadsüldő-pörkölttel, és a sikeres vadászatra meg az óévre együttesen koccintott pár pohár borral.

Azóta is gyakran járok azon a tájon. A Pilisszántó és Csobánka határában, a Hosszúhegy lankás lejtőjén létesített TRANSZVILL üdülőtelep az egyik megvalósult álmom.

Higgyék el nekem, mert én aztán tudom, hogy ezen az üdülőtelepen a legédesebbek az álmok.

A történetet befejezve felpillantok a papírról, és mint annyiszor, most is innen a teraszról figyelem a Hosszú-hegyről lefutó patak vizére szomjazó, a búza és a kukorica izére vágyakozó, a hegyoldal tisztásán időnként átvonuló, daliás nagyvadak izmos alakját.

Szeptemberben majd áhítattal hallgatom a szerelemre vágyó, viadalra kész szarvasbikák Határrét felett szálló és a Pilis-hegyről visszaverődő hangját. Micsoda áriák! Micsoda remek koncert a vadász füleinek! De ez már egy másik történet… l

83

TATAI ZOLTÁN 1928. júl. 31-én született Bódé községben. 1949-ben érettségizett a veszprémi Kereskedelmi Középiskolában. Két évig a Veszprémi Batsányi János Népi Kollégium tagja és titkára volt. 1953-ban közgazdaságtan-földrajz szakos tanári diplomát szerzett a Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1953-1958 között pénzügyi szakközépiskolában tanított. 1959-től 1976-ig az Országos Tervhivatalban dolgozott. 1966-ban „Magyarország alumíniumipara” című disszertációjával doktori címet szerzett. 1976 és 1996 között több egyetemen tanított. Megalakulásától 1989-ig tagja a Magyar Közgazdasági Társaságnak, és jelenleg is tagja a Magyar Urbanisztikai Társaságnak, a Magyar Földrajzi Társaságnak. Ez utóbbiban az 1970-es évtizedben a Gazdaságföldrajzi Szakosztály titkára. A Veszprémi Népi Kollégisták Társaságának elnöke, a Fényes Szellők Baráti Kör vezetőségi tagja. Mintegy háromszáz kisebb-nagyobb írása jelent meg.

Műveiből: Emlékezés a veszprémi népi kollégiumra (1996.), Emlékezés Szokolszky Istvánra (1998.), Szülőfalum Bódé (1998.), Tanítóim (1999.), A bódéi iskola története (2001.)

ÖREGAPÁM A NÉPTANÍTÓ Hauser Ádám A néptanító alakja, fogalma a magyar közéletben leginkább Gárdonyi Géza „Lámpás” c. regénye és Bródy Sándor „Tanítónő” c. színműve alapján vált ismertté, szerzett megbecsülést a tanítói hivatásnak.

A következőkben a magam és családom emlékezete, legendák és néhány dokumentum alapján próbálok bemutatni egy valódi néptanítót, a nagyapámat, Hauser Ádámot. Ő szülőfalum, Bódé község (jelenleg Ajka város része) tanítója volt a múlt század utolsó évtizedében. Családi körülményeiről nem sokat tudunk. Nevéből, szülőhelyének népességi viszonyaiból megállapítható, hogy betelepült németek (svábok) leszármazottja. Még 80 éves korában is beszélte a térségi német nyelvet, bár családi környezete egyértelműen magyar volt.

Anyai nagyapám, akit a családban öregapám-nak szólítottunk, 1856. július 6-án született Gyepes községben, Veszprém megye egyik jellegzetes bakonyi falujában. Édesapját, aki szintén Gyepesen született 1826. november 25-én, ugyancsak Hauser Ádámnak hívták. Édesanyja Nagy Anna, a nevéből ítélve magyar származású volt, 1831-ben született.

Nagyapám szülei 1851. február 5-én kötöttek házasságot. Első leánygyermeküket Annának keresztelték. Másodikként jött a világra három évvel később a nagyapám. Édesanyjuk fiatalon, 29 éves korában, 1860. január 13-án meghalt. Nagyapám ekkor még negyedik életévét sem töltötte be. Az anyakönyvi adatok szerint édesapjuk újra megnősült, és a második házasságából is több gyermeke született. Feltehető, hogy e családi háttérben keletkezett az a szájhagyomány, hogy nagyapámat a falusi plébános nevelte, vagy legalábbis a plébánián töltötte a gyermekkorát. (Úgy tűnik őseim kedvelték az Ádám nevet, mert a nagyapámon kívül a dédapámat, sőt az ükapámat és számos nagybácsit ugyancsak Ádámnak kereszteltek.)

A Hauser család a XVIII. század végétől Gyepesen lakott. Ez a község Ádánd (Rendek, később Ajkarendek) község római katolikus egyházközségéhez tartozott, az itteni egyházközség anyakönyveiben lehet a család XIX. századi adatait felkutatni.

A községben több Hauser nevezetű család élt, az unokatestvérek közötti házasságok is előfordultak püspöki engedéllyel. (A Hauser és a Hauser írásmód egyaránt előfordul a dokumentumokban.) A Gyepesen lakott Hauser nevű fiatalok gyakoriságát jól szemlélteti a bérmálás szentségében részesültek között található Hauser nevezetűek aránya: az 1887-ben 67 bérmálkozó között 8, az 1890-ben 88 bérmálkozó közül 11.

Ajka térségében a XIX. század közepén a „modern nagyipar” fejlődésnek indult.

1865-re tehető a szénbányászat kezdete, az 1870-es években létesített és ma is működő, nemzetközileg ismert és híres Ajkai Üveggyár, 1872-ben megépült a Veszprém-Szombathely vasútvonal. A térségben a népesség az átlagosnál jobban növekedett és emelkedett az iparban 84

dolgozók aránya. Ajka község ebben az időszakban kezdett kiemelkedni a térségi települések közül. Valószínűnek tűnik, hogy az ekkor már Bakonygyepesnek nevezett községben a növekvő népességű Hauser család számára a kevés és gyenge minőségű föld nem biztosította a megélhetést. Öregapám a térségben megindult bányászati ipari fejlődés révén jelentkező munkavállalási lehetőséget kihasználva került ismeretségbe nagyanyámmal Bódé községben és vette feleségül az itt lakó Bécsi Ágnest. Öt gyermekük született, 3 fiú, 2 leány. A fiuk is a bányánál vállaltak munkát a lányok bányászok feleségei lettek.

Az országosan terjedő elemi oktatás bevezetése az 1860-as évek elejére jutott el falunkba. Feltehető, hogy az oktatás indításához inkább a szándék volt meg, mint a feltételek.

Az iskolát, amelyben nagyapám tanított, a múlt század nyolcvanas éveiben készült statisztikai felmérésből és iskolalátogatási jegyzőkönyvből ismerjük.

Az iskola 1860-ban a római katolikus egyház költségén, a község közepén épült. Egy 16 m2-es (4x4 m) 2,4 magas tanteremből állt, amelynek kő fala, zsúpfedele, földpadozata volt. A tanterem felszerelése: 6 hosszú pad, egy padban 7 gyermeknek volt hely, tanítói asztal és falitábla volt. A tanítás eszközei: az olvasótábla gyűjtemény, egy számológép, egy Magyarország térkép és egy földgömb. A tanítói lakás: 1 szoba, konyha, kamra és egy 10x7 m-es kert.

Az 1890-es évek közepén Bódé községben valamennyi iskoláskorú, elemi iskolára kötelezett fiatal a kis iskola tanulója volt.

Ajka város területén a múlt század végén működő iskolák tanítóinak jövedelmi viszonyait ismerjük. A bódéi iskola tanítójának évi jövedelme 137 Ft volt, ezen belül 20 Ft a lakás használati érték, 57 Ft természetbeni juttatás és 60 Ft a pénzjuttatás. Említésre méltó, hogy az ajkai evangélikus iskola és izraelita iskola tanítójának évi jövedelme meghaladta az évi 500 Ft-ot.

Bódé falu fiókegyház iskolájáról készített 1897. november 10.-i jelentés szerint Hauser Ádám 40 éves tanító nem képesített, erkölcsére és munkásságára nézve jámbor, kielégítő sikerű. A környező falvak iskoláival szemben a bódéi iskola semmilyen iskolai alappal nem rendelkezett. Az iskola épülete és a tanítói lakás a kívánalomnak semmiképpen sem volt megfelelő.

Bódén az iskolaszék tagjainak választása 1896. december 13-án történt. A gyűlésről készült és fennmaradt jegyzőkönyv szerint az iskolaszék elnöke Szobek Lőrincz tósokberéndi lelkész megállapította, hogy a rendtartás szerint háromévenként a testületet újra kell választani és az 1897-1899. évre új vezetőséget kell választani.

A hitközségi gyűlés közfelkiáltással a következők szerint választotta meg 1897-1899. évre az iskolaszék tagjait: Szobek Lőrincz tósokberendi lelkész elnök Kersner Pál alelnök Hoffman József gondnok Hauser Ádám tanító, jegyző Hoffman György, Hoffmann Flórián, Kersner Mihály, Klazer János, KAUFMAN Imre iskolaszéki tagok.

Az iskolaszék száz évvel ezelőtti tagjainak neve Bódén napjainkban is ismerősen hangzik. A bódéi iskoláról készített statisztikai jelentés és az iskolaszék választásáról készített jegyzőkönyv dokumentálja, hogy Hauser Ádám valóban a faluban működő római katolikus iskola tanítója volt az 1890-es évtizedben.

A falu első iskolaépülete a 30-as években még létezett. Az alacsony, roskatag ház már az 1890-es években sem volt igazán korszerű, egy osztályteremből állt, valamennyi osztály együtt tanult.

A bódéi iskola múlt századvégi történetéhez tartozik, hogy több évi huzavona, alispáni leirat után a község elöljárósága 1894. június 17.-i rendkívüli ülésén döntött a faiskola 85

létesítéséről és a szükséges területet Nagy Vendel ajkacsingervölgyi lakostól 120 forintért megvásárolta az Ajkai Önsegélyező Egyesülettől felvett kölcsön segítéségével. A faiskola irányításával az akkori bódéi tanítót, Karl Benőt bízták meg évi 5 forint fizetéssel. Két évvel később, 1896-ban az akkori tanító, Hauser Ádám lett a faiskola vezetője is, ugyancsak 5 forint fizetéssel.

A korábbi években a községi képviselőtestület azzal az indokkal utasította el a faiskola létesítését, hogy a községnek nincs területe, de eladó föld sincs a faluban, de ha lenne eladó föld, a községnek akkor sincs pénze földvásárlásra. Azt is megírták az alispánnak, hogy a faluban nincs szükség faiskolára, mert a faluban igen sok a gyümölcsfa és minden gyerek a családban is megtanulhatja a gyümölcsfával kapcsolatos tudnivalókat.

Nagyapám tanítóskodásnak mai szemmel az volt a különlegessége, hogy semmiféle pedagógiai képzettsége nem volt, de más, elemi iskolai tanulmányain felül iskolai végzettséggel sem rendelkezett. Az emlékezet szerint a faluban elemi iskolát akartak nyitni és a község lakói maguk közül választották meg az arra legalkalmasabbnak tartott lakost, vagyis öregapámat. Gyermekkorában anyja korán meghalt és az árva fiút a községi plébános nevelte, tanította. Az emlékezet szerint öregapám a tanítóskodást megelőzően a képzett zsidó tanítóhoz járt tanulni, és 5 vagy 6 évig volt a falu egyetlen tanítója. Munkássága feltehetően azért szakadt meg az iskolában, mert a törvényi szabályozás által megkívánt képzettséggel nem rendelkezett, a továbbképzést pedig nem tudta vállalni. Ez érthető is, hiszen akkor már 40 éves elmúlt és 5 gyermekes családapa volt.

Az 1930-as évtizedben a negyvenes évek elején még a faluban öregapám tanítói munkássága közismert volt Anyámon kívül nagybátyám mesélt az „öreg” tanítóskodásáról, akinél az elemi iskolát végezte. Nagyapám iskoláját a faluban elismeréssel tartották számon.

Szigorú, kemény embernek, tanítónak tartották. Működésével kapcsolatban néhány tényt kívánok felhozni. János bátyám, - aki politikai okok miatt hosszú ideig nem tudott munkát vállalni a munkaerőhiánnyal küzdő térségben – megélhetésének lényeges forrása a „zugírászat” volt, szép írásának, jó fogalmazóképességének köszönhetően. Öregapám utolsó életkorszakában sokat foglalkozott unokáival. E sorok íróját is nagyon szerette, sokat mesélt nekem, főként, amikor együtt sétáltunk a falu körüli mezőkön, dombokon. Egyik legrégibb emlékem róla és gyermekkoromról, hogy 4 évesen, 1932 nyarán magával vitt a falutól 6-7 km-re Kolontár határában lévő „szent kúthoz”, természetesen gyalog. A kirándulás nagyon emlékezetes számomra, mert a kimerítő út után ittam a forrás hűs vízéből és hazaérkeztünk után néhány órával belázasodtam. Ifjú életem második tüdőgyulladását vészeltem át a következő napokban. Öregapán életének utolsó időszakáig az unokáit főként a számtani alapismeretekre okította: különféle tréfás, illetve szöveges feladványokat adott fel nekünk. Ezek lényegében egyismeretlenes egyenletek voltak, amelyeket megfelelő logikával meg lehetett oldani. Talán nem egészen véletlen, hogy szinte valamennyi unokatestvérem jó tanuló volt a falusi iskolában, és erősségük volt a számtan, a fejszámolás. Talán az sem véletlen, hogy a II. világháború utáni években még megfelelő korú unokái a munka mellett szinte valamennyien középiskolai végzettséget szereztek, a fiatalabbak pedig főiskolát, egyetemet végeztek.

Megélhetését idős korában, legfiatalabb fiának, a családfenntartó Hauser Imrének a bányában, 1922-ben bekövetkezett halálos balesete következtében kapott nyugdíja, és a felesége révén örökölt kevéske föld biztosította. Utolsó éveit legidősebb unokájának családjánál töltötte. Öregapám, szülőfalum és iskolám tanítója jó kondícióban szép kort élt meg. 86 évesen békésen költözött át a másvilágra és nyugszik a bódéi temetőben.

Gyermekkoromban, családunkban az a legenda élt, hogy öregapánk volt a falu első tanítója. Kutatásaim alapján ez a számomra szép legenda megdőlt, mert az iskola létesítésekor nagyapám csupán néhány éves volt és nem is lakott a faluban. Ugyanakkor igazolható több

86

éves tanítóskodása: aláírása a hivatalos írásokon a Veszprém Egyházmegyei Levéltárban ma is megtekinthető.

ifj. FEKETE ISTVÁN (Írásai néhány évig Fekete G. István névvel jelentek meg) Ajkán született 1932. febr. 28-án. 1951-1954. között 1-1 évet tanult az Agrártudományi Egyetemen, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen és Katolikus Hittudományi Egyetemen. Tanulmányait nem fejezhette be, mivel „az istenhívő, osztályidegen, nemzeti érzelmű Fekete Istvánnak, a „Zsellérek” írójának fia” volt. 1956-ban a szabadságharcban betöltött szerepe miatt emigrált. 1966-ban a chicagoi Moody B. Institute-ban szerzett fizikai doktorátust. Néhány hétig Bécsben, majd Münchenben élt, 1957-ben Kanadába emigrált. Volt pincér, gyárimunkás, magyar favágók francia tolmácsa és masszőr. 1963-ben átköltözött az USA-ba. Dolgozott mint masszőr, üzletvezetési előadó, közíró és sportklub igazgató. 1962-ben sport és gyógymasszőr, 1965-ben fizikoterapeuta diplomát szerzett. 1972-ben metafizika doktorátust nyert a chicagoi Moody Institute-on. 1968-1972 között Illionis Állam Magyar Republikánus Pártjának titkára. 1972-1975 között a Montreal-Torontoi Magyar Figyelő és a Nemzeti Figyelő szerkesztője. 1975-1985-ig a Chicago és Környéke társtulajdonosa és főszerkesztője. 1980-ban Ronald Reagan, az Usa elnöke dísztáviratban köszöntötte a Chicago és Környéke 75 éves fennállása alkalmából, értékes kulturális munkásságáért. 1984ben magyarságvédelmi és kulturális munkásságának elismeréseként Numismatica Hungarica díszéremmel tüntették ki. Írásai a Kanadai Magyarság, a Krónika, Itt-ott, Nemzetőr, Szivárvány Históriás Kalendárium és a Magyar Kéve c. lapokban jelennek meg. 1985 óta állandó heti rovata van a magyar emigráció két legnagyobb példányszámú és a világ minden kontinensén olvasott hetilapjában, az Amerikai Magyarságban és a Kanadai Magyarságban.

Művei: Ítéletidő (Cleveland, 1979.), Hajótörött nemzedék (Toronto, 1984.), Zászlóalj a Donkanyarban (Budapest, 1999.), Vuk (Budapest, 2000.)

NŐVÉREM...

Vasárnap kora délután volt és én kényelmesen elheveredve az ágyamon, az ,,Egri Csillagok”-at olvastam, - immár talán tizedszer. Nyitott ablakomon befolyt a nyár virágillatú, puha melege és gondolataim álmosan ballagtak Gárdonyi Géza halhatatlan története nyomán.

Egy idő után letettem a könyvet, hogy tovább álmodjam arról a régi világról, amikor olyan magyarok éltek, mint Dobó István várkapitány és az egri vár hős védői. Szinte már teljesen elsüllyedtem az álom végtelenségében, mikor halkan kopogtak az ajtómon.

- Szabad... mondtam kissé sértődött hangon, mert nem tetszett, hogy megzavarták alvásomat.

Alig néhány hete érettségizett nővérem állt az ajtóban, szépen felöltözve.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, de elmegyek itthonról... Édesapáék alszanak és szeretném, ha kikísérnél az ajtóig szívem... mondta.

- Meg vagy őrülve?! néztem rá mérgesen. - Ezért zavarsz engem alvás közben? Hiszen van kulcsod!

- Van... De nem viszem magammal.

- Hát vidd és engem hagyj aludni!

- Ne haragudj, hogy zavartalak... - mondta csendes, bocsánatkérő hangon, majd lehajolt, magához ölelte fejem és megcsókolt. Az ajtóból még visszanézett és szép, barna szemeiben párás szomorúság volt.

- Isten áldjon szívem... - intett búcsút és halkan betette maga mögött az ajtót.

Az ébrenlét utolsó pillanataiban kis bűntudattal arra gondoltam, hogy olyan kedvesen kért, talán ki kellett volna kísérnem az ajtóig, de már aludtam is.

—

—

—



87

Nővéremnek Edit a keresztneve, de a családban mindenki Tupikának hívja őt. A kissé talán furcsa becenév onnan ered, hogy kislány korában, mikor beszélni tanult, erősen selypített és a baromfiudvaron a tyúkok vályúja körül tolvajkodó galambokat ,,tubi-tubi” helyett, ,,tupi-tupi” szavakkal próbálta magához csalogatni.

Tupika alig másfél évvel idősebb nálam és őszinte szeretetem ellenére, kicsit mindig idegen maradt nekem. Talán azért, mert gyermekkorunkban keveset voltunk együtt.

Akkoriban Ajkán laktunk, de ő Pécsett járt elemibe, ahol apácák által fenntartott iskolának volt bentlakó növendéke. Később ő a pesti Sacre Coeur intézetben volt növendék, belőlem pedig a gödöllői premontrei gimnázium szigorú kanonok urai próbáltak — sajnos nem sok sikerrel embert faragni. Így aztán csak a vakációk alatt voltunk együtt. Akkor sem sokat, mert a hosszú nyári szünidőkben ő általában Anyánkkal nyaralt valami divatos üdülőhelyen, én pedig Édesapánkkal jártam vadász és halász túrákra.

Kicsit mindig féltékeny voltam a nővéremre, mert úgy éreztem, hogy őt mindenki jobban szereti, mint engem. Így utólag visszanézve, ez természetesnek is tűnik, hiszen ő kedves, szolgálatkész, nagyon jó kislány volt, én pedig messzeföldön híres lókötő. Ha egy nap nem csináltam valami égbekiáltó disznóságot, magyar nevelőnőnk, vagy a német fraulein már vette is elő a lázmérőt, mert biztosak voltak benne, hogy beteg vagyok.

Az iskolában ő első elemitől doktori diplomájáig kitűnő rendű tanuló volt. Én jelesként kezdtem, majd évekig jórendű voltam, aztán közepes, végül csak az Úristen kegyelmes jósága révén kerültem el a bukást. Tanulmányi zuhanórepülésemnek főként az volt az oka, hogy amilyen mértékben nőtt az érdeklődésem az aktív sportolás és a gyengébb nem képviselői iránt, olyan mértékben hanyatlott szorgalmam és tudásszomjam.

Hat-hét éves lehettem, mikor egy nagy felhőszakadás után kiöntött a közelben futó patak és elöntötte a hátsó kertünket, ahol a torma nőtt és a nádfonatú bagoly-kunyhó állt és a két vizsla - Finánc és Labanc házikója. A baglyokkal Édesapám járt vadászni és unatkozó délutánjaimon, - amikor az életemet nyomorító nevelőnőim sziesztáztak, - nagyon jól elszórakoztam az Uhuk mérgesítésével. Amit a két vadász vizsla mindig lelkes farkcsóválással figyelt a házikójukból, mintha azt mondták volna, hogy: - Úgy-úgy... Csak mérgesítsd a ronda, felfuvalkodott népséget!

Azon a bizonyos nyáron, mikor hetekig víz alatt volt a hátsó ,,tormás” kertünk, nővéremnek az a csodálatos ötlete támadt, hogy délután, mikor házunkban a felnőttek aludtak, a mosókonyhából vigyük le az egyik nagyteknőt a kertbe és csónakázzunk. Kicsit szégyelltem magam, hogy a remek gondolat nem tőlem származik, de azért lelkesen segítettem neki lecipelni a nehéz teknőt a vízre. Evezőlapátnak elhoztuk a két hosszúnyelű fakanalat, melyekkel nagymosáskor az üstökben fortyogó ruhákat szokta kavargatni Vida néni, a mosónőnk.

Nagyszerűen szórakoztunk egészen addig, amíg a teknő fel nem borult velünk. Ekkor nővérem belelépett egy törött üvegbe és úgy elvágta a talpát, hogy orvosnak kellett összevarrni a sebet. Hogy én mit kaptam Katókától a magyar nevelőnőnktől, meg a frauleintől, végül pedig Anyámtól, mikor meglátták vérző lábú nővéremet, arra a mai napig is csak némi borzongással tudok visszaemlékezni. A bődületes pofonokat ugyan kissé igazságtalannak tartottam, de nem csináltam nagy dolgot belőle. A nővéremet pedig annyira szerettem, talán ha megnyúznak, még akkor sem árulom el, hogy a csónakázás ötlete tőle származott.

—

 Karácsonykor mindig nővéremtől kértem tanácsot, hogy milyen ajándékokat adjak a szüleimnek, apai nagymamánknak, aki ugyancsak Ajkán lakott, Kató kisasszonynak, Helen frauleinnek és Ilonkának a szakácsnőnknek... Túlságosan bő választékról ugyan nem volt szó, mert a hölgyek ajándéka egy hímzett zsebkendő, vagy kis terítő volt. Édesapámé pedig egy 88

vadász témájú ,,festmény”. A hímzést férfiatlan és megalázó tevékenységnek tartottam, azért meg sem próbálkoztam vele. Festeni pedig egyáltalán nem tudtam, így mindig nővérem csinálta meg az én ajándékaimat is.

Karácsony este aztán kissé szerénykedve, bár büszkén könyveltem el a megajándékozottak és a nálunk ünneplő rokonság álmélkodó elismerését, hogy milyen nagyszerűen hímzek és festek!

- Tupika is segített... - mondtam ilyenkor, és jellemem példamutató egyenességétől kissé meghatva arra gondoltam, rám aztán igazán nem vonatkozik a közmondás, hogy: ,,Más tollával ékeskedik!” Életem első kilenc éve alatt Ajkán éltünk, és amikor nővérem otthon volt, vasárnap délutánokon együtt mentünk látogatóba nagymamához, aki a falu szélén lakott, egy kőkerítéssel körülvett szép kis házban. Mosolyogva és ölelésre tárt karral várt bennünket mindig a kapuban. Mellette Hiszkó csaholt, aki a pulik nemes családjába tartozott és a testőrség mellett, beszélgetőtársa volt nagymamának. Hiszkó neve ugyan eredetileg Fickó volt, de kislány korában selypítő nővérem Hiszkónak hívta. A csupaszív kis ebre aztán ráragadt név, ami azonban szemmel láthatóan cseppet sem zavarta, mert örökké vidám farkcsóválással vágtatott élete kacskaringós útjain.

A veranda asztalán már várt a szokásos jégbehűtött kakaó és a friss csokoládés-mazsolás kuglóf -, ami tulajdonképpen csak a későbbi uzsonna előtti étvágygerjesztő volt. Miközben én úgy faltam, mintha napok óta éheztem volna, elbeszélgettünk nagymamával, aki étkezéseink alatt kötögetett. Igaz, hogy nagymama szinte mindig kötött, mert az egész családot Ő látta el téli dolgokkal. Azóta sem voltak olyan szép sáljaim, mellényeim, pulóvereim… Talán azért, mert aki a későbbi darabokat csinálta, nem kötött bele a szívéből is egy kicsit, mint nagymama.

A szenteste előtti napot és éjszakát nagymamánál töltöttük a nővéremmel. Minden bizonnyal azért, hogy otthon feldíszíthessék a nagy ebédlőben felállított karácsonyfát. És nélkülünk is elég zűrzavar volt a házban. Ezen a napon érkeztek ugyanis azok a gyermektelen rokonaink, akik rendszerint velünk töltötték a karácsonyi ünnepeket. Nem tagadom, hogy nagyon kedveltem ezeket a nálunk vendégeskedő rokonokat. Szeretetemben bizonyára komo1y szerepet játszott, hogy mindig nagy ajándék-csomagokkal érkeztek. És, mert Anyámnak és nevelőnőinknek velük kellett foglalkozni, így szinte semmi idejű nem jutott az én egreciroztatásomra.

Lefekvés előtt a régi időkről mesélt nekünk nagymama. Arról a világról, mikor hidegebb ott a tél, forróbb a nyár, szélesebbek a folyók, nagyobbak a csillagok... És sűrűbbek az erdők, melyek titokzatos homályában tündérek, lidércek és törpék laktak... S amikor még hétfejű sárkányok, gonosz mostohák, nagyszakállú bakarasztok és egyéb titokzatos — és kissé félelmetes — lények éltek a földön...

Aztán régi karácsonyokról is mesélt nagymama. Amikor a karácsonyfák majdnem az égig értek, és éjjel, mikor mindenki aludt, pillangószárnyú kis angyalkák akasztgatták rájuk a díszeket, szaloncukrot és a csillagszórókat...

Miközben mesélt, a nővéremmel mi kuporogtunk a bársonyhuzatos, öreg fotelokban és szélesre tárt, hívő szívvel hallgattuk nagymamát, amint az álmokból és mesékből szőtt múlt végtelen országútját járta. Az ablakok jégvirágos üvegén ekkor már a megvénült este nézett a szobába. Az utcákon a házak fázósan összehúzták magukat a hidegben és a kémények nagy, szürke füstöt leheltek a csillagokkal hímzett égbolt felé.

Istenem, de régen volt mindez. Nagymama már régen elköltözött abba a szebb, békésebb és bizonyára boldogabb világba, ahol nincs gonoszság, könny és szenvedés. Hanem csak jóság van, szeretet és béke… Tupika azóta dr. Edith Fekete, iskolaigazgató-rendház főnöknő apáca lett Ausztriában… Rólam csak annyit érdemes megemlíteni, hogy az élet, vagy az

89

Úristen sokkal jobb volt hozzám, mint azt megérdemelném... És, hogy egyre hosszabb lesz az út mögöttem, amit már megtettem, és egyre rövidebb, amit még megtehetek...

Hiszem és tudom, nagymamának köszönhetem, hogy Karácsony táján a gondolataimban mindig kicsit fájó, de felejthetetlen szépségüket soha el nem vesztő emlékek járnak. A szívemben pedig régi ajkai karácsonyok színes, kis gyertyái gyulladnak ki... És lágy, simogató fényük az időtlen szeretet soha el nem múló melegét sugározzák felém...

 Arra riadtam fel alvásomból, hogy Anyám hangosan zokog a szobájában és Édesapám halkan, szinte suttogva vigasztalja. Mikor ijedten beszaladtam hozzájuk, megtudtam, hogy a nővérem ezen a délutánon örökre elhagyta a családi otthont, hogy apáca legyen a Sacre Coeur rendben. Szándékáról csak Édesapám tudott, mert valahányszor előhozta tervét, Anyám érthetetlennek és bűnnek bélyegezte azt. Én pedig őrültségnek tartottam, hogy egy szép, öltözködni szerető, társaságot kedvelő, életvidám lány apáca legyen. Így aztán, hogy elkerülje az újabb viharos lebeszélési szándékunkat, levélben búcsúzott el tőlünk, és jelentette be, hogy elhatározása megmásíthatatlan és végleges.

Visszamentem a szobámba és a nyár virágillatú melege egyszerre penészszagú nyirkossággá változott. Néztem a becsukott ajtót és könnyeimen keresztül is tisztán láttam a szívalakú, szép kis arc búcsúzó szomorúságát és hallottam a szerényen kérő hangot: - ... szeretném, ha kikísérnél az ajtóig szívem...

Fájó önvádat éreztem és kétségbeesett szomorúsággal borultam az ágyamra. —Tupikám... bocsáss meg nekem, édes Tupikám...

Azóta bárki is kér engem, hogy kísérjem ki az ajtóig, az első szóra, azonnal megteszem...

(Megjelent a Kanadai Magyarság 1996. december 19-i számának címlapján.)

90

GIAY FRIGYES (Kánya, 1931. jún. 29 – Ajka 1999. augusztus 29.) tanár, helytörténeti író. Tabon járt polgári iskolába, 1946-50-ben végezte el Pécsen a tanítóképzőt, utána Ságvár községben tanított. 1953-ban a pécsi pedagógiai főiskolán szerzett magyar szakos tanári oklevelet, majd, Csetényben, Bakonycsernyén tanított.

1955-ben Ajkára helyezték. 1955-1961 között több ajkai iskolában tanított, 1962-től 1966-ig a Városi Tanács művelődési felügyelője. 1962-0966 között az ELTE Bölcsészkarán szerzett középiskolai tanári oklevelet történelem szakon., 1966-1971 között a 6. sz. iskola igazgató–helyettese. 1971-től 1989.-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig ismét a Városi Tanács művelődési osztályának vezetője.

Behatóan foglalkozott Ajka város történetével, amelynek eredményeként sok cikke, tanulmánya, és több könyve jelent meg ebben a témában. 1985-1989 között az Ajkai Szó felelős szerkesztője volt, 1987-1989 között megalapította az ajkai Városi Múzeumot és irányította anyagának összegyűjtését. Rendszeresen jelentek meg cikkei a Naplóban, a Megyei Pedagógiai Körképben és az Ajkai Szóban.

MŰVEI: Villa Aika – Ajka (é.n.), A Tanácsköztársaság Ajkán (1979.), Ajka [Borsos Miklós előszavával] (1983.), Város a Torna partján (1989.), Hild érmes városok – Ajka (1990.), Ajka Kristály 18781998. (1998.) Az ajkai Üveggyár története (kézirat).

,,RIDEG SOMLÓ, TÉRFÖLDI REMETE… A Somló az irodalomban A celli vonat, ahogy átkapaszkodik a Bakony szentgáli vízválasztóján, vidám dohogással hagyja el az erdős tájat, Városlődöt, Ajka hatalmas, füstölgő kéményű üzemeit szélesre tárult síkságra tör — írja Vajkay Aurél. Itt szabályos csonka kúp alakú hegy, a Somló tárul szemünk elé. Messzire szakadt rokona a Badacsonynak, Szentgyörgy-hegynek. Eötvös Károly mindhármat töké1etes szoborműnek nevezi. Egyúttal élőlénynek, amely szerelmes, büszke és barátságos. Büszkeségét termetében, barátságát deli melegébcn, szerelmét borában érzi és nyújtja. Nemcsak a ma emberének, hanem kétezer év óta sok-sok nemzedéknek.

Az ital, ame1y itt készü1, a legnemesebb fajtából való. Akár a tokaji. Ez a borok királya, a somlai pedig a kirá1yok bora — ahogy Mikszáth örökítette ránk a szállóigét.

A vulkanikus hegyoldalak, napfény és a tüzes borok kapcsolatát nem kell magyarázni.

Mint ahogy azt sem; a hegy és vidéke mindig otthont adott az embernek, akinek élete történelmet írt ezen a tájon, s amelynek nyomaival lépten-nyomon találkozunk.

Lukcsics Pál: „A vásárhelyi apácák története” című munkájában ismerteti a bencés majd premontrei rend itteni működésének történetét, történelmi, gazdasági, kulturális szerepét. Innen indítható az irodalmi hagyományok számbavétele, hiszen az apácarend hiteles helyi működése szaporította középkori nyelvemlékeink számát, kódexmásoló és –író tevékenységük pedig hangsúlyozta kolostori műveltségük magas fokát.

A bencéseket felváltó premontreiek reformszellemű működés – Szegedről települtek Vásárhelyre – olyan irodalmi emlékeket hagyott hátra, mint az apácavásárhelyi kolostor számára írt Lányi-kódex 1519-ből. Náluk készült a Pozsonyi-kódex is 1520-ban, amely magyar nyelvű zsolozsmákat és néhány miseszöveget tartalmaz. 34 levélből áll. Ma a Pozsonyi Ferences Könyvtár őrzi az eredeti kéziratot. Innen a neve is.

Az apácák számára összeállított somlóvásárhelyi magyar nyelvű urbárium (1511-ből) egyik legnagyobb jelentőségű ebben a nemben, legrégibb gazdaságtörténeti, de egyúttal nyelvemlékünk is. Azzá teszi elsősorban magyar nyelve, amely összefügg a premontreiek tudatosabb anyanyelvkultuszával, gazdasági szempontból pedig abban az időben szokatlan emberiességével, szociális érzékével tűnik ki, amelyet Acsády Ignác, hírneves jobbágytörténészünk is aláhúzottan hangsúlyoz.

91

A Somló első irodalmi leírása egy 16. századi osztrák katonaorvostól, Wolfgangus Laziustól maradt ránk, aki a Balaton környékének nevezetességei között, Schumlauerwein”-ként megemlítette a somlai bort, s így elterjesztette jó hírét is.

A hegy történetének legkalandosabb alakja a „magyar Villon”ként is említett Liszthy László (Gyulaffy Zsuzsánna várúrnő fia és örökösc) volt, aki nevét a mohácsi csata kétkötetes verses krónikája (megjelent 1653-ban) révén tette ismertté az irodalomtörténetben. Elődeinck, a Choronoknak rossz hírnevét sikeresen továbbfejlesztette: okmányhamisítás hamis pénz verése gyilkosság, gyújtogatás, rablás miatt került a bécsi törvényszék elé ez a ,,hadi poéta”.

A törvényszék hóhérpadra is küldte, jóllehet végig ártatlanságát hangoztatta — mindhiába…

Liszthyre ugyan nem, annál inkább joggal büszke a Somló-vidék Kisfaludy Sándorra, aki a hegybeli kis birtokát legkedvesebb menedékhelyének nevezte.

1807-ben jelent meg „Regék a magyar előidőkből” című munkája Csobánc, Tátika, Somló váráról. Utóbbiban történeti mondát dolgozott fel, amelynek témája: A vár ura, Bakacs Elek hosszú távollét után hazatérve feleségét hűtlenségen érte. Miután ezért megölte kedvesével együtt, lovával a mélybe ugratott, s ott lelte halálát. A mű három énekből áll.

Kisfa1udy Sándor romantikus fe1do1gozásában átalakul a történet, mert Bakacs Elek igaztalanul öli meg feleségét, ezért fájdalmában megőrül és világgá megy. Részlet a regéből: „Pusztán áll az enyészetnek Szomorító bús jele; Hajdan büszke nemeseknek – Most a baglyok lakhelye.

A vár setét falai most Magas kórók lengenek s a falak moh szakállában Hangyák, férgek pezsgenek 1835-ben „A somlai vérszüret” címmel két részből álló regét írt. (ekkor veszítette el feleségét, s adta fel akadémiai rendes tagságát, s váltott át levelező státuszra. Versét még ebben az évben, szeptember hónapban felolvasta az Akadémia közgyűlésén is. A rege története Mátyás király korában játszódik. A történet folytatása már új rege. „Eseghvár” címmel…

Kisfaludy kortársa volt a Somlószöllősön született Döbrentei Gábor, aki az Erdélyi Museum című szépirodalmi lapot alapította. Később az Akadémia titkára lett…

Ugyanitt született Somlay Károly író, újságíró is, aki főleg regényeket, népies elbeszéléseket történelmi novellákat írt.

Mellettük számos, a mai olvasó számára ismeretlen író-költő szólt még a Somlóról.

Közöttük a legkorábbi Szép Ábrahám Veszprém megyei főfiskus. 1822-ben írta „Somlai szüretre” című versét.

Pápay Lajos huszárkapitány is megverselte a Somló borát, amelyet talán mindenkinél jobban szeretett, s még a halál ellen is ajánlotta: S ha érzed a halál fojtó karjait Miért nem ittál egy jó pohár somlait?!

1848-ból való Cseresnyés Sándor, Veszprém megye első tiszti főorvosának Veszprémben kiadott műve „A Nagy Somló hegyről”. Ebben találjuk „Vörösmartynkhoz a somlói ebéden” című versét, amelyet Vörösmarty 1845. szeptember 17-én tett látogatásakor írt. Vörösmarty igen kedvelte a somlai bort, többször is megfordult a Somlón…

92

A költő már korábbról is ismerte a somlait. 1845. március 29-én Pestről írja barátjának, Stettner Györgynek: „Ha jó somlai bort tudnál öcsém számára, azaz hogy majd én is innám belőle, ha nála leszek, kérlek, értesíts. Vagy 10-12 pengő forintot szánna akójáért, s alkalmat küldene érte.

A költőfejedelem azonban versben szólt a hegyről legszebben. „Jó bor” című költeményében, amelyben sok hazai borvidék borát ünnepli, a somlairól és a Somlóról az alábbi strófát zengi: „Rideg Somló, térföldi remete Reád száll a mezők lehellete, Körül foly a nap, mint hű szerető, Osztatlan hévvel téged ölelő – A távol Marcal szellőt küld feléd Hogy illat és fény olvadjon beléd.

Mégis Somló, benned nincs érzelem Tőid levét hiába szeretem: Megszégyenítni fösvény kebledet Baráti kéz tölté e serleget De mit beszélek? itt a bor Ahány csepp: éljen annyiszor A hű barát s a szeretet Rideg Somló! isten veled!…

Megérné a fáradtságot feltárni, miért ez a kettősség a költőben. Stettner Györgynek, a hű barátnak kijáró tisztelet és szeretet, a somlai borral együtt, ugyanakkor rideg szavak a hegyről, fösvénységről, érzelemszegénységről.

A század közepén Noszlopy Gáspárhoz kapcsolódó dalok szólnak vidékünkön, legfőképpen a Somló-környéken. Noszlopy emlékét őrzi Ajka, Csékút, Padrag népe is, akiknek erdeiben húzta meg magát, míg át nem tette vállalkozása színhelyét a Duna-Tisza közére.

A későbbi évtizedekben találkozunk Vályi Nagy Géza nevével, aki a Petőfi Sándor Társaság tagja volt, s „Hősök ünnepén” című versében ünnepli a Somlót is.

Szűcs Dániel református lelkész „Somlóhegy című verse több korabeli lapban is megjelent: „Egykor lángot vetettél Somlóhegy, most vesztegelsz És kiégett köveiden Szőlőfürtöt nevelsz.

Régi lángod, régi fényed Boraidban most is ég…”

A prózai munkák közül a legkiemelkedőbb Mikszáth Kálmán nevéhez kapcsolódik, aki „A Noszty fiú este Tóth Marival” című regényében egy somlai szüret eseményeit is elmeséli, továbbá a somlói sólymok történetét, amelyből kiderül, miért is maradtak meg a hegyen a sólymok, amiért a szőlőt pusztító madarak nem találhatók a hegy környékén sem.

Eötvös Károly, aki a Balatonról, Bakonyról írt útleírásaival beírta megyénk történetébe is a nevét, gyakran megfordult a Somlón. Nem kis elfogultsággal írja Tokaj, Méneshegyalja, Pécs, Eger, Buda szőlőhegyei után: „Szegény jobbágy volt ez mind a Somlyóhoz képest”…

A már említett Pápay Lajos borszeretetét is jól ismerte, erről szól hangulatos elbeszélése „Mi magunk” címmel a Bakony című kötetből.

93

Érdekes vonatkozása van Porkoláb István működésének, aki a Somlóvidékről sokat írt, többek között „Borszerzés” címmel. Elmeséli a betyárrá válás történetét, amelyben egy fiatal pásztorfiú bort szerezni indult a Zichy uraság pincéjébe. Elővigyázatlan volt, s nyomain haladva rátaláltak. A rajtavesztett pásztorfiút Savanyu Jóskának hívták…

Századunk, a 20. mintha elfeledte volna az előzményeket: nem akadt jó ideig folytatás.

A múzsa hallgatott, de jöttek a turisták, nyaralók, a filléres gyors utasai, a borkedvelők. S azután jöttek újra a költők is, akik a nagy elődök után újra felfedezték maguknak a hegyet, vagy éppen rácsudálkoztak – hiszen ezen a tájon ringatták bölcsőjüket.

A felszabadulás után úgy tűnt, meghal a Somló. Ágh István: „A madár visszajár” című szociografikus, személyes hangú prózai kötetének „Könyörgés a szőlőhegyért” című írása szól erről a fájdalomról. „A Somlón, első és felejthetetlen hegyemen, a térföldi remetén… évek óta hőköl visszafelé a kultúra a vegetáció embertelen állapotába… A déli részen, ahol a világhírű bor terem, parlagok, jobb esetben kukoricások sárgulnak a szőlők között. Az utak még a rómaiak korában is jobbak lehettek, a múlt századról nem is beszélve, hiszen nagy présházakat építettek a hegy eresze alá, s most se szekérrel, se autóval, csak helikopterrel lehetne őket megközelíteni”.

A pusztulás ellenére is megmaradt a bor, a hegy látványának varázsa, a bensőséges barátkozások lehetősége, amely számos költő versében is hangot kapott.

Az országot, barátokat egyformán járó Berda József „A Somló tetején” című versében így ír: „Bazalttüzes borod a föld legszomjasabb méhe szüli e költői kedélyt sugárzó szent hegyen”…

Jankovich Ferenc deli alakját is gyakrabban lehetett itt látni, akár borivóként, valamilyen rendezvény részeseként, akár csak hegyjáróként, aki rokonának érzi a hegyet, hiszen maga is hasonló környezetben élt megyénk legvonzóbb vidékén, a Balaton-tájon. „Somló” című versében varázshegynek titulálja, amely csodát mivel a Dunántúlon, bora, mintha Ámor itala lenne…

Borsi Darázs József ugyancsak „Somló” címen írt versében a történelmi múlt ihletésében tárja ki érzéseit az „omló romboló öreg Somló”-ról, amely figyeli sokszázad óta, hogy a kisalföldi róna szomorú-e, mint hajdanán. Ma már nem emelget hollót a szél, kakukk madár hangjától visszhangzik a határ, de a bor! „Somlai bor bíbora ég, Ha kelő nap nyitja szemét.

Sugarában a vén vulkán, Zöldkoszorús bazaltvállán, A viruló vesszők felett Sólyom helyett galamb lebeg!”

Sokan, sokat írtak hát a Somlóról. A szülőföld, a birtokbavétel belső élményével, a gyerekkortól az érett férfikorig elkísérő meghatározó erővel azonban kevesen Befejezésül, a hegy megújulása fölött érzett mai örömben említsük őket: az iszkázi születésű Nagy Lászlót és testvéröccsét, Ágh Istvánt. Igazi, nagy Somló-verseket hiába keresünk kötetükben. Én legalábbis nem találtam. De ott van életrajzukban, metaforáikban, ott van az „égi más” építőköveiben, s Nagy Lászlónál lírai igéző erővel ránk hagyott örökségében is.

94

Ma még ez a kapcsolat felfedezőre vár, hűséges és értő őrizőre, aki felmutatja az olvasónak Iszkáz, a Somló, a Bakony, a Kisalföld, Pápa hatását az életműben, hogy jobban érthessük őket a próbáló időben. Ágh István prózájáról már említést tettem. 1984-ben megjelent „Keseredik a föld héja” kötetében a címadó vers kifejezi az egész kötet alaphangulatát. „A Költő szülőháza” még abból az időből, amikor az enyészet kezdte ki az udvart, a házat, tolvaj lopta meg a halottakat.

Nem sokkal vidámabb a „Somló hegyen Bartók muzsikál” című verse sem, pedig az emlékek az örömöket idézik. „És fölgyalogolt a család csomagostul, megkérdeztük a kanyarban a Mária szobortól hol ez a ház? akár a szőlőművesek letelepedtünk, hajnalt lestem, míg aludt a család, heteltünk melegített húson, granadirmarson, hűtött boron…”

Aztán a vers muzsikálóra váltott az idillikumtól, amely muzsika belülről zakatolt; a nyugalmat áhító költő ellenére: „Ide se lehet menekülni, soha sehová…”

Nagy László: „Arccal a tengernek”, 1966-ban kiadott válogatása fülszövegében írja: „Isten háta mögötti vidéken, kicsi Veszprém megyei faluban: Felsőiszkázon születtem 1925-ben. Földművelők gyermeke lévén korán ismerősöm lett a kasza, kapa, fejsze, ragyogó és beborult ég. A föld és az évszakok viselkedéséből, az égitestek mozgásából tanultam olyan empirikus igazságokat kiolvasni, amelyek írva vannak Verglilius Georgikonjában…”

Ez a kötődés később sem lazult, s az emlékek vissza-visszatértek, mint ahogy „Itthon vagyok” című verse is tükrözi. „Csípős szélben jöttem, bolond idő volt, a Somló hegy ködben hóval villogott…”

A Somló (a hegy) a „Kemény számat angyal zabolázza” kezdetűben sajgó torkára enyhet adó bor utáni vágyakozását jelenti, de örül az új érkezésének is: „Homloka alatt a bazalthegynek izzanak a szőlők, édesednek, a forró must jót tesz a szívemnek…”

Az „Októberi napló”-ban aztán: „A rizling és a muskotály zavaros még, de így a jó, megtisztul velünk, ha leszáll a földre fényesen a hó.”

95

A „Májusi napló”-ban a látomások költője szól, az életet ismerő, kihívással szembenéző férfi. A hegy éli a maga életét, s jelenségei költői magasságba emelkednek: „A hegytetőt villámok bokra benőtte, az cicázik ott, a hegytetőn az árvalányhaj talán villámmá változott.” „Bolyongó” című versében a kötődés, a véreimhez tartozás kötelessége, a „nem menekülhetsz” parancsa szólal meg. A Somló képe innen sem maradhat ki: „Távol a Somló fehér lesz újra, hófátylában elsápad egészen, Én meg bolyongok, pedig elbújva láng-liliom közt pirulhatna képem…” „A vasárnap gyönyörei” című poémájában konkrétabban is megfogalmazza: „Falvaim, sárgák, fehérek, országút porát lesők, titeket látlak, ti vésznek tetőkkel süvegelők, Nevetek zenél a számon: Vid, Nagyalásony, Doba, Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba Mindenség voltatok egykor, vagytok most csillámai, félelmes nagy ez az élet, félelmes bevallani.”

Végezetül három rövid részlet a „Vértanú arabs kanca” című írásból, amelyben felmutatja mindazt, amit vállalt, amit értünk tehetett: „Állt a hegyoldalban meredek nyakkal fehéren, akár a kicsi Margit-kápolna a bazaltfokon. A kápolnában ezüst rámában kép meg hideg. De magzat a lóban, éretlen szájában piros glória a méhlepény. Állt a fehér arabs kanca, várt. Meglengette olykor kétoldalt fésült nehéz selyemlobogóit. Irhája hullámzott, megrándult rajta a sok kis szeplő, aranyközpontú margaréta. Csak várt és nézett a Besenyő-erdőn át az iszkázi torony iránt.”

* * * „Állt anyám az ajtónál igen vásott rózsás ruhában, kápolnafehéren, hasasan. Emelte fejét magasra, nehogy sörénye a földre érjen. Korán kikelt szeplőcskéihez éppen a csillagok hasonlítgatták magukat a mennyben. De csak állt és várt és nézett a távoli bazalthegyre a hidegben. S megrázkódott, mert látott lángoló csillagot, ahogy fut le a hegyről és lerogyik az erdő éjszakájába. Az a csillag: a szélben lángoló lovacska volt a kigyúlt szekérrel.”

* * * „És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulnak az idők végeztéig az éjszakában.

Legelöl én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.”

Rövid ismertetőm végén emlékeztetek arra, hogy az újra szerveződött Somló Barátok köre nemcsak a Somlót, hanem hagyományait is menti, s ez az írás felhívja a figyelmet egy tartozásra, amelyet leróni az utókor számára kötelesség.

96

KOCZKA ISTVÁN Nyugállományú tanár, igazgató. Romhányban született 1932. nov. 26-án. 1952-ben Egerben érettségizett. Itt végzett 1955-ben a Tanárképző Főiskolán. 1954–1956-között Nógrádmegyeren tanár. 1956– 1959 között tanár, 1959–1995 között igazgató a Padrag, Padragkút, Ajka(–Padragkút)-i Általános Iskolában.

1995-től nyugdíjas.

Művei: Versek és prózák. (Ajka, 1997.) Kötődések. (Versek) (Győr, 1998.) Újra Otthon. (Versek) (Romhány, 1999.) Cikkei jelentek meg a A Megyei Pedagógiai Híradóban.

MEDITÁCIÓ II. Az évek rohannak, úgy elszállnak, az emlékeink is haloványak.

Elmentek közülünk bizony sokan, létünk itt nekünk is bizonytalan Csak reményünk van, és ami éltet, tudunk még szeretni, kell az élet.

A FENYŐFA MELLETT /Az első karácsonyunk emlékére/ A fenyőfa mellett, az ünnepet várva, már béke, boldogság borult a világra.

Együtt voltunk ketten, egymás szemét nézve boldogság csillogott mindkettőnk szemébe'.

Csodálatos volt ott akkor az együttlét, hiszen érezhettük egymás közelségét. És úgy kézen fogva, szívünk együtt dobban, a jövőt fürkésztük, lehet ez még jobban?

97

Mi hittük, hogy lehet, bizakodtunk, várva, beteljesül kettőnk hőn óhajtott álma.

98

VACZKÓ LÁSZLÓ Tanár, helytörténeti kutató. 1933. jan. 20-án született Dobán. Budapesten érettségizett, Pécsen szerzett diplomát a Tanárképző Főiskolán. Ajkacsingerben és Devecserben tanított. 1971 óta Ajkán él. 1956ban aktívan résztvett a magyar forradalomban, utána politikai elítéltként napot tölt börtönben. Volt bányász, építőmunkás, hegesztő, díszpécser és szakszervezetu titkár. A rendszerváltás után két ciklusban Somlóvásárhely polgármestere.

Művei: Somlóvásárhely ezer éve (1996.), A Somló környéki községek monográfiája (?), Virrasztótűz (2001.)

BÖRTÖNVILÁG (részlet a „Virrasztótűz” c. önéletrajzi írásból) Amikor 1971. július 14-ének kora reggelén, a Nagy Francia Forradalom évfordulóján öt év és négy hónap, pontosabban 1948 napi rabság után kinyílt előttem a kőbányai börtön kapuja és szeretteimet, felcseperedett drága kislányomat és feleségemet magamhoz ölelhettem – úgy éreztem, hogy nem volt ennél boldogabb nap eddigi életemben. Második születésnapom lett a franciák nagy nemzeti ünnepe. Családunkban pedig egy sanyarú, nehéz szakasz lezárását, és minden ránk leselkedő keserűségeivel együtt is egy másik, a remény köveivel kirakott időszakának elkövetkezését jelentette életünkben.

Ha az ember valamilyen módon személyes szabadságát elveszti, nyilvánvalóvá válik számára, hogy a börtön nem a testet, hanem a lelket akarja megtörni. A börtönben tapasztalja meg, hogy a szabadságnak íze van, a világon semmi máshoz nem hasonlítható íze, amelynek csodálatos édességét csak hiányában érzi meg a lélek, mert az élet mindennapjainak olyan természetesen létező közege, akár a friss, ózondús levegő, amit szükségszerűen tele tüdővel szakadatlanul kortyolgatunk.

A szabadság, mint természetes emberi állapot, csak a börtön elzártságában értékelődik föl igazán. Itt, ahol az eddig a szemünkkel be sem fogható végtelen tér csak pár négyzetméterre szűkül össze, miközben az idő homokórája mindörökre megállni látszik. A kényszerű bezártság magas falai között, a napszakok percre pontos beosztásába zsúfolva, a változatlanság eseménytelen egymásutániságában vegetál a lét.

A csíkos formaruha is a börtönrácsot szimbolizálja viselőjének, hogy bárhol van, bármerre jár, bármit is tesz, egy pillanatra sem feledhesse; mindig a rácson belül van. A téli daróc pedig a nyomasztó, a lelkeken is átivódó szürkeség és az uralkodó durvaság eklatáns kifejezője.

Ebben a különleges, mesterségesen létrehozott közegben a testet, a fizikumot ért szakadatlan ráhatás a magatartásforma alakításában rövidtávon is „eredményeket” produkál.

A lélek megtörésére alkalmas „ópium” – s ez nyilván csak a politikai foglyokra értendő – lassú mérgű; fokozatosan felszívódó hatása révén csak hosszabb távon funkcionál, áldozatokat szedve az érintettek soraiból.

Az írott börtönszabályzaton kívül volt két íratlan is. Egyiket a rabok alakították ki az egymás közötti érintkezésre, a másikat a rabtartók hozták létre és tartották állandó működésben. A nevelés és az átnevelés hangzatos jelszavai a politikai elítélteknél a bosszú, a megtorlás, a megalázás, a megtörés leplezését szolgálták. Olyan légkör kialakítása volt a cél, amelyben a „börtönpolgár” minden pozitív erkölcsi jellemzőjétől megfosztottan, naponként, óránként, percenként, éjjel és nappal, kiszolgáltatottsága állapotában is „jól” érezze magát a Börtönvilágban. Észrevétlenül vegye tudomásul ennek a másik belső világnak létezését, „törvényeivel”, szokásaival egyetemben, és váljék alkalmazkodóvá „állampolgárságával”,

99

megalkuvással elfogadva így a valódi, a külső társadalmi jogállása másodlagosságát is. A fő cél az volt, hogy az emberben egyfajta alacsonyabbrendűség érzete beidegződjön.

Jómagam is a megélt események eredményeként tapasztaltam meg azokat a hatásokat, amelyek kivédése érdekében csak kemény belső, lelki ellenállás megteremtésével lehetett eredményesen felvenni a küzdelmet. Ez elsősorban azt jelentette, hogy nem szabad tudomást venni ennek a világnak, a Börtönvilágnak a létezéséről. Ez egy számomra nem létező álvilág, egy átmenet csupán. Ez csak egy álom, egy rossz álom, amelyből feltétlenül fel fogok egyszer ébredni. Nem szabad, hogy lehúzzon ez a mocsár, s százszor, ha kell, egyenként lefejtem a polip, a körülmények polipja összes karját magamról.

Ez azt jelentette, hogy nem vettem fel jellemző rabszokásokat. Nem kötöttem barátságokat, nem tanultam meg a nyelvezetét, nem vállaltam kultúrmunkás szerepet, újságírást, szellemi rabszolgaságot, együttműködést a politikaiak letörésére. semmit, amiben e hazug világ funkcionált. Könyvekkel bástyáztam körül magam és „szabad időmben”, a munkán túl, olvasás közben a másik, az igazi létező világban jártam, odatartozásomat egy percig meg nem tagadtam, amelyet nappal a remény szárnyaival, éjjel pedig az álmokéval újra és újra bebarangoltam. Franz Grillparzer német költő mondását tartottam a magam számára irányadónak: „Bilincs csak kezeket béklyózhat, a lélek szabja meg, ki szolga, ki szabad ember.”

Már itthon a Somló-hegyen munka közben idősebb barátomnak, szomszédunknak, Perger Károlynak kíváncsi érdeklődésére mesélni kezdtem arról az időről, amikor elítélt voltam, azokról a körülményekről, amelyek között éltem, s ahogyan éltem. Nem sokáig.

Kiderült ugyanis, hogy a háború után ő is fogoly volt egy teljes napig. Károly barátom ennek az egy napnak a viszontagságait, rabságban töltött ideje minden megpróbáltatását olyan hosszan, olyan lenyűgözően, olyan emocionális erővel adta elő, hogy az én kis történetemmel már nem is juthattam szóhoz. Befelé mosolyogva, megértéssel hallgattam őt, hiszen itt is bebizonyosodott, hogy az embernek milyen sokat jelent szabadnak lenni, mennyire szent számára a szabadság, aminek a létezését csak annak hiányában tapasztalja meg igazán.

A börtönvilág visszautasításának, tagadásának nemcsak ez a mód volt az egyetlen eredményes eszköze. Voltak, akik könnyed, bohém viselkedéssel, a dolgok félvállról vételével álltak ellen, ami még kevésbé hívta fel az operatívok - a rendőrségi elhárítás börtönben működő csoportja – figyelmét. Mert ennek a csoportnak gyanús volt mindenki, aki nem volt hajlandó a sorba beállni, ha valamilyen módon kihúzóvá vált. Nem a büntetésvégrehajtás illetékeseinek, hanem az itt szimatoló állambiztonsági csoport érdekei határozták meg, hogy mi és hogyan történjen az intézetben.

Ebben az időben már nem létezett az a hősies szolidaritás, ami a korábban idehurcolt ’56-osok jellemzője volt, amiről annyi szépet hallottam benntartottságom alatt. Amikor a zárkaajtók dübörögtetésével tiltakozva búcsúztatták a halálba menőt búcsúkiáltásakor, ahogy a siralomházba átkísérték. Dübörögtek a csillagok zárkaajtói a bántalmazottak jajgatása alatt, az ellátás hiányosságai miatt, az összezsúfoltság okán. A tiltakozás e módja ellen mint sem tudtak kezdeni az őrök és a parancsnokság. A gyakori étkezés megtagadást áthelyezésekkel próbálták megakadályozni. Az ’56-os hősök utolsó, reménytelen, de mégis bátor megnyilvánulásai voltak ezek a bajtársi szolidaritást kifejező dübörgések. A folyamatos kivégzések, majd a kikényszerített amnesztiák megritkították az ’56-osok sorait. Lassan, lassan betörték a bentmaradottakat. Kialakult a börtönvilág másodlagos elnyomó rendszere.

Ebben a politikaiak lettek az igazi bűnözők, a halálosan gyűlölt ellenségek, akikre Krisztus, míg a köztörvényesekre Barabás szerepét osztották.

Itt tudtam meg, hogy az ’56-os forradalmárokat érintő 1963-as, a Nyugat által kikényszerített, un. „nagy” amnesztiát milyen álnok módon hajtották végre. Az elengedettek közül sokakat hónapok múlva, vagy még később egyszerűen visszahurcolták a börtönbe,

100

mondván, hogy rájuk, mint életellenes cselekedetet elkövetőkre nem vonatkozik a közkegyelem, és csak a törvény rossz értelmezése miatt kerülhettek szabadlábra.

Milyen szörnyű lehetett ennek a közel kétszáz szabadultnak annyi idő után a börtönbe visszakerülni, és a kiszabott 10-15 évet letölteni! Sok ilyen elítélttel volt módom találkozni.

Többségükben egyszerű kiskatonák voltak. A tüzérségi lövegkezelők közt az irányzó, aki célra vezette az ágyú csövét, életellenes elkövető lett, halálosból 15 évre változtatott ítélettel, míg a tűzparancsot kiadó főhadnagyra vonatkozott az amnesztia és ’63-ban szabadult.

Akaratlanul is módomban volt két olyan rabtárssal – fiatalkorú ’56-osokkal – találkozni, akik mellől a negyvenfős, úgynevezett halálos zárkából mindenkit kivégeztek, s mindkettőjüket a bitófa alá hurcolva, a kötél alatt olvasták fel nekik a megkegyelmezés elnöki tanácsi határozatát. Ez életfogytiglani börtönt, vagy legkevesebb 15 évet jelentett. Megtört, meghasonlott „öreg” felnőttek voltak már ekkor.

A szabadságvesztésnek, mint büntetésnek a börtönvilág belső, kegyetlen, az embert mindennapjaiban felőrlő monoton malma abban is funkcionál, hogy a társadalomból kiemelve elzárja attól az embert, és a kapcsolattartás módozatainak (látogatás, csomagküldés, levelezés) meghatározott mértékével, gyakoriságával az érintkezés lehetőségét minimálisra szűkítse, korlátozza. Ezt a törvény biztosította összekötőzsinórt a külvilággal – akár elszakítva azt – a fenyítés és a fegyelmezés eszközeként használja, a kívánt magatartásformára kényszerítés eszközévé tegye. A fizikai kényszerű, sorozatban alkalmazott fegyelmezéseken kívül (egyszerű zárka, szigorított zárka, sötétzárka), a legkegyetlenebb, leghatásosabb lehetőség adódott ezzel a rabtartók kezébe.

Ezeknek a magánzárkára ítéléseknek jogát a mindenkori intézetparancsnok gyakorolta.

Az egyszerű zárka csak magánzárkában tartást jelentett, s akár 30 napig is tarthatott. A szigorított zárka 20 napos volt, minden másnap fél adag étkezéssel. A közbeeső napokon csak kenyér és víz járt az elítéltnek. A legszigorúbb a 10 napig tartó sötétzárka volt. Éjjel-nappal sötétben tartást jelentett, másnaponkénti étkezéssel. A szigorított és sötétzárkát szükség esetén csak egy-egy időszak kihagyásával lehetett alkalmazni. Voltak foglyok a kemény ’56-osok és a légionáriusok közül, akik éveket töltöttek le magánzárkával fenyítetten.

A börtön, a szigorított börtön és a fegyház kategóriába besorolt politikai foglyok a társadalom legelső és legveszedelmesebb ellenségeinek számítottak. A köztörvényes bűnözőktől elszeparáltan, külön elhelyezési körletbe zárva tartották az általában szigorított börtönfokozatra ítélteket. Ez a fokozat a külvilággal, a családdal való kapcsolattartásnak csak a legminimálisabb lehetőségét biztosította, s bizony – kevés kivétellel – ez, mármint a szigorított fokozat a fegyőrök magtartásában is kifejeződött. Életemnek e legszomorúbb időszakában szerencsésnek mondható, hogy az első napon egy öreg, többszörösen visszaeső köztörvényes elítélttel kerültem egy zárkába a jobb csillagban. A kőbányai börtön két háromágú, csillagszerűen kialakított intézet, ahol a két csillag egy-egy ágán érintkezik egymással. Az egyiket jobb, a másikat bal csillagnak nevezik, a szárnyakat pedig I-es, II-es, III-as számmal jelölik.

Nem emlékszem már a nevére a tapasztalt, minden hájjal megkent, öreg rabnak, de tanácsai meghatározták börtönbeli magatartásomat. s nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy „szűzen”, fenyítés nélkül úsztam meg a hosszú éveket, és sikerült harmadkedvezménnyel szabadulnom. A lényeg a hallgatás, megnémultság, a bezárkózottság: nem beszélni, nem barátkozni, senkiben sem bízni – szólt az öreg bölcs tanácsa, miután megtudta, miért vagyok itt. Megfogadtam. Nem volt könnyű megtartani, de megérte. Ez az alapállás segítette elő, hogy tudatosan csak átmenetnek éljem meg a szörnyű súllyal rám nehezedő börtönnapokat.

Nem is tudom mi minden történhetett volna velem jóindulatú „börtöntanácsnokom” intelmei nélkül. Azóta is csak hálával tudok gondolni rá.

Szabadulásom napján a családommal hazafelé tartva a vonat ablakából pillantottam meg annyi év után először a Somlót. Semmi sem változott. A hegy szép „magányosan 101

borongó” maradt a táj fölött, csúcsán a kilátóval, oldalában bazaltorgonáival, erdőségeivel, a völgybe lefutó, zöld kontyos szőlősoraival s füzérként körbe-körbe ölelkező apró kis fehér pince-gyöngyeivel. Az öreg Somló, a maradandóság jelképe semmit sem változott, de a táj! Észrevettem, hogy amióta nem jártam erre, az utak szegélyén, a csobogó Torna, a Csigere patak mentén megnőttek a zöld aranylombú rezgőnyárak és fűzek. Azóta mennyi hűs víz csobogott le partjaik között, mennyi csillagos éjből ébredt harmatos arccal, a Nap sugarára szomjasan a mező, azóta földön futó árnyaikat maguk után húzva mennyi felhővándor bandukolt át errefelé az egek országútjain. Azóta hányszor hajtotta le fejét a búza kalásza és vérezte össze a pipacs szirmaival az árkok partjait, s a virágok illatától részegen a szellő hányszor táncoltatta a színes pillangók seregét a nyárban! Azóta hány szüretnek pihent el nótaszárnya az alkonyok ősz subáján, hányszor orgonált a szél a tél vakító fehér katedrálisában, s bújt meg a csend karácsony éjjelén hókucsmás házikók bársonyos puha fészkein!

Azóta megnőttek a fák is! Azóta, hogy azon a kora tavaszi hajnalon a rendőrautóban két nyomozó közé szorítva búcsúztam tekintetemmel a sorfalként tisztelgő, hátrafutó, még lombtalan serdülő fáktól, a dérezüst subájú tájtól, szeretett szűkebb szép hazám ijedtségbe dermedt arcától.

102

KOZMA KÁROLY Okleveles geológus, okleveles környezetvédelmi szakmérnök, múzeumvezető. A Szabolcs megyei Gyulaházán született, 1936. máj. 20-án. Középiskoláit Kisvárdán és Ózdon végezte. 1959-ben az ELTE-n geológus, 1978-ban a Veszprémi Vegyipari Egyetemen környezetvédelmi szakmérnök oklevelet szerzett.. 1959– 1962 között a Várpalotai Mélyfúró Vállalat, 1962–1970 között az Ajkai Szénbányák geológusa. 1971-72-ben térképező geológusként dolgozott Mongóliában.. 1962-től részt vett a Bányászati Múzeum kialakításában, gyűjti az Őslény- és Kőzettár anyagát. 1985-től a múzeum vezetője. 1983–1990 Városi TIT elnök. 1994-től a Magyarhoni Földtani Társulat Középdunántúli Csoportjának elnökségi tagja. 1994-től tagja a Bányászati Lapok Szerkesztőbizottságának. 1994–1997 között az ajkai Városszépítő Egyesület elnöke.

Művei: Az ajkai szénbányászat története. (Társszerző) (Veszprém, 1991.) Ajka, Bányászati Múzeum.

(Veszprém, 1991.) Térképező úton Mongóliában. (Ajka, 1995.) Napjaim hordaléka. (Válogatott írások) (Ajka, 1996.) Szt.: 130 éves az ajkai szénbányászat – 30 éves a Bányászati Múzeum. Fotóalbum. (Ajka, 1995.) Az ajkai erőmű története. (Ajka, 1996.) Nótakincsünk. (Társszerkesztő) (Ajka, 1998.) Ajka Parkerdő – Bányászati Múzeum. (Társszerző) (Ajka, 1997.) Kb 150 cikke, tudósítása jelent meg különböző lapokban (Napló, Ajkai Szó, Városszépítők Lapja (Ajka), Értékmentő, Bányász, Bányamunkás, Energia, Bánya-Trend, Lámpás, Megyei Pedagógiai Körkép, Bányászati Kohászati Lapok stb.)

A GÓBI VARÁZSA (Részlet a „Térképező úton Mongóliában” c. könyvből) A tél –30 és –40 C-os hőmérséklete még a fővárosban is dermesztő volt, és a terepen, különösen nyáron a +4 és + 45 C közötti napi ingadozás megviselte a legerősebb szervezetet is. Április – május az éjszaka hideg, fagypont alatti a hőmérséklet, és ha nappal fel is melegedett 25 C-ra a levegő, az átfagyott területen a hó és jég még megmaradt. A június csapadékos, gyakran esik az eső, miközben a hőmérséklet éjszaka lassan fagypont fölé emelkedik. a Góbi éledni kezd. A csapadék hatására a nagy kiterjedésű medencerészek, a lankás domboldalak üde zöld külsőt öltenek, várva az évenként visszatérő sok ezernyi állatsereget. Benépesül az addig kopár, riasztóan rideg táj, felállítják a pásztorok ugyanarra a helyre, ahol az előző évben volt, fehér vagy kissé megviselt jutáikat, és egyre több a magányos lovas, aki a szabadon legelésző állatait keresi, ellenőrzi vagy éppen a szomszéd látogatására – 10-20 km-re- indul.

A csonttá-bőrré aszott, leromlott állapotú tehenek, amelyek átvészelték a hosszúra nyúlt telet szállásaikon, rövid idő alatt visszanyerik erejüket. A ménesek, a kecske- és birkanyájak sokasága tarka színfolt lesz a sztyeppés vidék zöld pázsitján.

Augusztus végén, szeptember elején visszatér az éjszakai hideg, a fagy, és a sztyeppe szürkülni kezd, a zöld pázsit eltűnik. A szemnek szép táj hirtelen újra kopár lesz. Elvonulnak a pásztorok nyájaikkal, csak a millió számra a föld alatt élő mezei egerek hada merészkedik ki a felszínre, kockáztatva bőrét az egyre éhesebb sas támadásának. Október közepén a tél tomboló viharral tör be és elfoglalja helyét hosszú hónapokra, elűzve állatot, embert egyaránt a pusztáról.

A térképező munkám sokán külön élmény volt figyelemmel kísérni az állatvilág alkalmazkodását, viselkedését. A június eleji csapadékos idő az első évben hirtelen jelentkező felhőszakadással tört ránk. Valami óriási zúgást, morgást hallottunk, s néhány perc múlva már jurtánk előtt a melyebb medencerészben hömpölygő, áradó vízfolyam jelent meg. A domboldalakról lezúduló csapadék a felszín alatt élő mezei egerek ezreit mosta ki., sodorta magával, mint lepkekönnyű kavicsot. A víz elvégezte a „természetes szaporulat” szabályozását,. munkát adva a túlélőknek, hogy újra helyreállítsák föld alatti járataikat, és az 103

új jövevényeknek előkészítsék puha fészküket. Jurtám előtt egy család tanyázott, s ha jobb dolgom nem volt, megfigyeltem nyüzsgő kis életüket. A Nap csalogató melegére korán ébrednek, hátsó két lábukra ülnek, és szabályos tisztálkodási ceremóniával kezdik a napot.

Hasukat a napfény felé fordítják, tudatosan sütkéreznek, hogy vérkeringésük a normális ritmust felvegye. Közben szemüket, füleiket tisztogatják, kis csupasz mellső lábakkal bundájukat vakargatják. Mikor mindezzel végeztek, kezdődik a munkás hétköznapjuk. A lyuk szájától bizonyos távolságig elszaladnak, gyorsan megtöltik szájukat fűcsomóval, és azonnal rohannak a föld alatti bejáratukhoz. Látszólag ész nélkül teszik meg ezt az oda-vissza utat, ám korántsem így van, ősrégi ellenségűktől, a ragadozó madaraktól félve csak olyan távolságra merészkednek, hogy veszély esetén visszatérhessenek. A gond akkor van, ha négyen egyszerre érkeznek a lyukhoz, ilyenkor mind a biliárdasztalon a golyók, egymáshoz ütköznek, szétgurulnak, az ügyesebbje aztán elsőként jut be a járaton. Egy késő hideg szeptemberi napon, egyik túrámon már olyan csend vett körül, hogy saját lépteim a laza felszínen dübörgésnek hangzottak. Annyira szokatlan lehetett a föld alá már visszavonult egérhadnak ez, hogy száz számra előjöttek. Első pillanatban nem is tudtam, mik azok a göröngyök előttem. Szokatlan megjelenésemmel úgy megleptem őket, hogy csodálkozásuktól csak ímmel-ámmal voltak hajlandók kitérni csizmám talpa alól.

Hasonló föld alatti életet él a tarbagán, ez a nyúl nagyságú rágcsáló állat. Barnásszürke bundájával jól alkalmazkodik a kopár terephez, ám a föld alatti járataiból kikotort törmelékhalmaz még az esetleg gyengén látó sasnak is szemet szúr. A sas hosszú ideig képes e buckák felett körözni, míg lecsaphat zsákmányára.

Nem készültem fel eme ősi párviadalra. A tarbagán tanya törmelékét vizsgálgattam, mert a homokkal fedett területen közel-távol egy szem dió nagyságú kőzet sem volt, amiből sejthettem volna, mi van a felszín alatt. Egyszer csak arra eszmélek, hogy valami légáram megcsap, felnézek, éppen a sast látom, amint támadó repülésre készül. Kalapácsom és a ráhelyezett melegítőmmel jeleztem neki, hogy ezt azért már ne tegye.

A tarbagánra nemcsak a sasok vadásznak, hanem a mongolok is értékes prémje miatt.

Kettőt-hármat hoztam haza magammal, amit elajándékoztam, s ha vendégségbe megyek, ott látom a kikészített bőrt, amely ezt az emléket mindig felidézi bennem.

A mongol pásztor nem tereli állandóan a rábízott ménest vagy a marhacsordát. Van terület a felállított jurta több km-es körzetében, s gyanítom, hogy évenként visszatérve a környezet az állatok számára is ismerős, otthonosan mozognak, tájékozódnak. Légifénykép értékelésekor nemegyszer jól kivehető volt, hogy több irányból egy-egy helyre koncentrálva fehér vonalak vezettek. Mint a terepen meggyőződtünk róla ezek kutak vagy kis állandó jellegű tavak voltak, ahova az állatok megszokott rendben minden délben azon az útvonalon mentek inni, és nem használtak más utat. Erről egyszer magam is majdnem végzetesnek tűnő tapasztalatot szereztem. Egy dombhajlat mögül jutottam egyik csapásukra. Hirtelen istentelen dübörgő hangra lettem figyelmes, rengett a föld. Egyedül voltam, segédmunkásom sem volt, így 5 km-es körzetben senki rajtam kívül. A dübörgés hangja közelített, majd a domb másik oldala felől vágtató több száz lóból álló ménes rohant felém. 30-50 m széles sávot alkotott a robogó tömeg, kiszámíthatatlan helyzet volt. 50 m-re lehettek, amikor elszaladni már nem láttam értelmét, nem volt hova, elővettem a kalapácsom, rá a melegítő felsőrészt, és elkezdtem körözni. Tudtam, hogy ilyen esetben a vezérló viselkedése a meghatározó. Az lát, az vezeti a ménest. Nehéz pillanatok voltak, mígnem alig 5 m-re megállt tőlem a ménes, és én lassan óvatosan elindulva kitértem előlük.

Egy másik alkalommal a ménestől elcsatangolt lovakat zavartam meg jelenlétemmel. Úgy tűnik embert csak lóháton közlekedve ismernek, a gyalogos ember számukra, ezeknek a félig mégis vadon nevelt jószágoknak szokatlan alakzatot jelentett nyugodt legelészésük közben. Pillanatok alatt „támadásra” készen álltak, fejüket összedugva körben elhelyezkedve

104

vártak arra, hogy szétrúgják hátsó patáikkal az esetleges támadót. Ősrégi ösztönüket láttam megnyilvánulni a ragadozókkal vívott harcukban, amely mára örökletessé vált.

A májusban kihajtott csordákat látszólag senki sem őrzi. Szétszórtan, nagy területen békésen harapdálják a füvet, ám mindig óvatosan megkerültem a csordát, mert a vezérbika ilyen esetben teljesen kiszámíthatatlan.

Az állatok tudatos viselkedésének megkapó látványa két tehénhez kötődik. Egy csendes kis völgyhajlatban pillantottam meg őket, közelben más állat kilométerekre nem volt.

Az egyik a földön feküdt, ellett, vajúdott, a másik orrával gyengén böködve állt mellette. S amikor a kis borjú megszületett, anyja elrendezte, szokás szerint lenyalogatta, majd miután a kis állat lábra állt, az anyja is felkelt. A másik tehén csak azután feküdt le és hozta világra a maga kis borját. Támogatást, védelmet adtak egymásnak e számukra is nehéz pillanatokban.

A gyenge, védtelen borjút, ugyanis ragadozók támadhatják meg, így ösztönösen, mondhatni tudatosan óvták egymást e nehéz pillanatokban.

A köves dombokat, a forró levegővel telitett végtelennek tűnő füves medencerészeket járva a csend az, ami szokatlan volt. Még ma is sejtjeimben érzem. Nem kell ahhoz a velencei dogek vallató ólomkamrája, elég, ha sorsa valakit az elnéptelenedett” kopár, kietlen Góbiba vezeti egy szeptember végi hideg napon. Ekkor már az a remény sem élteti az embert, hogy a következő domb mögött talán mégis feltűnik egy fehér jurta.

105

KÁLDI GÉZA 1941. aug. 30-án született a Vas megyei Nemeskocs községben. Dédnagyanyja bátyja volt az utolsó bakonyi betyár: Savanyó Józsi. 1957 óta Ajkán él, a Bánki Donát Szakközépiskola szakoktatója. 25 éve az iskola Országjáró Diákkörének vezetője. Írásai a Veszprém Megyei Naplóban, a Veszprém Megyei Pedagógiai Körképben, a Természetbarát Híradóban és a Magyar Kerékpártúrázók Szövetségének újságában jelentek meg. 1998-ban dicsérő oklevelet kapott az ajkai Nagy László Városi Művelődési Központ vers-pályázatán.

SZEPTEMBER A fák lomb-ecsetje Őszi színbe mártva, Piros a szömörce Sárgul a vén hársfa.

Hajnali köd-várba Rejtőzik a meleg, Minden csupa pára, Látszik a lehelet.

Megfáradva ballag A Nap is az égen, Délidőben fűt csak Néha, jókedvében.

Elfogy a madárdal A szarvasok bőgnek, Ökörnyál-vitorla Feszül már a szélnek.

A hulló makk táncol A nyirkos avarban, Gesztenye a dobos Termés-zenekarban.

Sötét eső-felhők Siratják a nyarat; A színes mezőkből Hervadó táj marad.

A SZŐLŐFÜRT A Nap leheletét, eső, harmat cseppjét, gazda gondosságát, a vulkán tűz nyomát, simogató szelet, metsző-kötő kezet, termőföld humuszát, 106

ásó, kapa hangját, kicsi méh döngését, madarak énekét, vadvirág sóhaját, villám suhintását, égzengés robaját, Balaton hullámát, harang zúgó szavát, Hold sápadt karéját, csillag ragyogását, kék ég hamvasságát, a szép lány mosolyát, legény kacsintását, az ízt, az illatot, a nótát, a táncot őzi e tőn lévő gyönyörű fürt szőlő.

LÁSD… Lásd a bimbóban a termést, Kelő napban a teremtést, Patak vízben az óceánt, Fuvallatban vihart, orkánt, Kicsi lányban anya-sorsot, Fiúcskában férfi-gondot, Hópehelyben a lavinát, Kődarabban vulkán-izzást, Homokszemben sivatagot, Kottafejben a dallamot, Kenyérben a búzamezőt, Fehér tejben a legelőt, Cseppnyi mézben méh szorgalmát, Csemetében piros almát, A téglában házat, várat, Templomot és iskolákat, Csillagfényben a végtelent, Kék égben elérhetetlent, Egy mosolyban a szerelmet, Puskában a veszedelmet, Ifjúban a jövő-tervet, Aggastyánban történelmet, Szál-deszkában a koporsót, Marék földben a takarót …

107

TURBÓK ATTILA Szerkesztő, költő. Budapesten született 1943 júl. 27-én. Diákéveit Ajkán töltötte, a Bródy Gimnáziumban érettségizett 1961-ben. 1976-ban diplomát szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakán, közben gondnokként dolgozott. 1970-től a Liszt Ferenc zeneművészeti Főiskola kulturális ügyintézője volt. 1977-ben Leányfalun művelődésiház-igazgató. 1977 és 1979 között mellékállásban az Ifjúsági Magazin irodalmi szerkesztője.1980-tól a Belügyminisztérium Heti Híradó című lapjának olvasószerkesztője volt. Önálló kötetei: Július (versek, 1975), Harmadnapi hó (versek, 1997).

KI VÉDI MEG A GYÖNGÉT? ki védi meg a gyöngét aki csak él magának ünnepe barkacsöndjét holdját a suttogásnak ki érti meg a görnyedt bátrat reménye felcsírázik miként az anyaföldet befutó bab virágzik megóv-e bárkit a szó e törékeny csontú többlet ha már a vállalható szándék is visszapöffed s ki kérdi meg mi bánt ma derékig zöld bilincsben miért ülök a nyárban mint aki volt de nincsen OBLOMOVI BÉKE Fű villan kezemen, suhintó kasza éle.

Saroglyán hordja fenn felhőit a szél.

Zápor pecére.

Sintéré vagy aratóké-e a gazdag délutánú oblomovi béke?

Madár zajong a fán, széncinke, vércse?

Fölkenhetően lágy a táj az alkonyatra,

108

meleg kenyérre.

Kapar a tyúk, billeg kotolva, giliszta, drága ékszer, ragyog csőrén, ejti a porba, megráncigálja egyszer-kétszer Mákgubó dülöngél lomhán rejtett ópiumtól, akárha én. Tüzes közöny fölöttem kemence hűl, arcomba kormol.

EMLÉKSZEM-E? Emlékszem-e majd a kezedre tíz év múlva húsz év múlva elcsitító tenyeredre Ragyogsz-e majd mint a márvány eszméletben képzeletben túl a testnek ifjúságán Kint az ágak ködbe buknak őzek csendjét füst nyesi lánca nyekereg a kútnak Még szorítlak még a sorsom kitárt zengés völgyi kürtszó ifjúságból felmorajló REPEDT TÜKÖR (szociodalok) 1.

Tengődtem, tengtem abból, léteztem lomhán, amit adnak, de a KÉZ ügyesen happol, a zseb üresen lappad.

Veremben, híd alatt lakjak?

Ingyenkonyhán kornyilázzak, örvendjek, jut krumplis abrak?

Hajbókoljak a csorba tálnak?

2.

Nincsen hová menekülnöm.

A teste híd volt, az arca hó.

Ma pehelyként (mint szesz a szemölcsön) marna, hogy vérezzek, hohó…

109

Hiába voltam párás tükre szégyene, szutyka lettem mára, pálmás kertjéből kizárt örökre, terelne árnyékvilágba.

3.

Ha meggyújtom, a lámpa lángja lidérces éjen átvilágít, torkomba tőrként metsz hiánya, merengő ujjam elvirágzik, repedt tükör árnyakkal játszik, dereng az ég, volt valaha, négykézláb mászom az ágyig, szakadt lópokróc vár haza.

4.

Megújulás ez? Ragtapasz.

Időleges – orbáncra, sebre. Ügynök ágál, gyilkos szavaz, Böffent a békés átmenetre. Így hát miénk a legszebb este, borostás, rozzant daliák előtt, mint nők, kifényesedve vetkőznek szűz butéliák.

5.

Hé, te! Hé! Az éden nem tiéd!

Nyúlj a zsebedbe szotyoláért.

Szájalhatsz, rotyog az ég: paprikáskrupli-ajándék.

Kanyaríts hozzá nagy karéjt, friss sütésű panoráma kérgeként rágcsáld el az éjt, terülve hajnal vánkosára.

6.

Tegnap megnyílt a rács, az égből pelyhező, puha hó esett, valószerűtlen, tűnt reményről dúdolt habkönnyű éneket.

Tudtam, esélyem kéjmeleg: mellé lépek és leütöm, a sittre, - mintha bérletet mutatnék – visszaköltözöm.

7.

Legalább bakancsot adna e hólapátos éjszakára, nem mordulnék (csak magamra), dicsérném, libbenjen álma,

110

s ha átdől szíve asszonyára, ne torlaszolja testét paplan, lüktessen szeméremága, mint lábujjam e mínuszokban.

8. „Volt könyvem, lányom és fiam”.

Pontocskákból összeállva - mint raszteres idegroham – prés alatt a holnap álma.

Bolond, ki förmed magára, mert könyve volt, fia, lánya, családi ágy és aktatáska, néhány dagerrotípia.

9. Új idő volna? Újra sánc.

Titkunk beásva szívgyökérbe.

Nekem rühellés, néki tánc, rokokó ajkak reszketése.

Nincs itt már düh, se érvelés, se tolófájás, se szűkölés, csak a kidülledt szemfehérje, ampulla, tű. Bűz. Dermedés…

111

BOROS EDIT Tanár, újságíró, szerkesztő. Celldömölkön született, 1949. ápr. 20-án. 1967-ben érettségizett az ajkai Bródy Imre Gimnáziumban. 1971-ben a szegedi Tanárképző Főiskolán magyar-orosz szakos tanári diplomát szerzett. 1974-ben elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem Böcsészettudományi Kar, magyar-oroszesztétika szakát. 1981-ben bölcsészdoktor. 1971-1972-ben Somlóvásárhelyen tanár. 1973-ban az ajkai Nagy László Városi Művelődési Központban népművelő. 1974-1982 között tanár az ajkai Bródy Imre Gimnáziumban, 1982-től 1989-ig a veszprémi Közlekedésgépészeti Szakközépiskolában, 1989–1994 között a budapesti Városmajori Gimnáziumban tanár. 1995-től szellemi szabadfoglalkozású tanár, újságíró. 1972– 1982 a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Ajka városi titkára. Résztvevője helytörténeti, irodalmi, filmművészeti társaságoknak, fórumoknak, pályázatoknak. 1985–1987 között kandidátusi levelező aspiráns.

Tagja hat irodalmi társaságnak. Verseit 1994 óta közlik a lapok. Kisgrafika gyűjteményéből kiállítások sorozatát rendezi.

Művei: Próbarepülés a Tűzmadárral. (versek) Nyíregyháza, 1996. – “Ex libris B” (versek) Veszprém, 1997. – Borongoló.(versek) Veszprém, 1998. – Más képmás.(versek) Veszprém, 1999. 1985-1988 társszerkesztője az Eötvös Károly Megyei Könyvtár Kisgrafika Galéria és Helytörténeti füzetek sorozatának.

1996-1998 társszerkesztője a Kelet Felől című, Nyíregyházán megjelenő folyóiratnak. Boros-Tükör.

Antológia. Nyíregyháza, 1997. Kis borostükör. Antológia. Veszprém, 1999. Jelent meg írása, verse a Névaparti Lapokban (1970), a Képes Újságban (Dömölki Edina néven), a Naplóban, a Megyei Pedagógiai Híradóban, a Visszhangban, a Horizontban, az Új Horizontban, az Életünkben.

ÖNARCKÉP születtem - koros-kortalan erdő- és harangzúgás nevelt tanultam háborút békét hallgatást is - nem keveset megéltem hogy elhagyjanak vágyak apák szeretők megtanultam a barátság mezejét művelni ősz előtt és tudom a szerelem szellemét idézni szembenézni magammal minden ellenemmel békét lelni

112

életben-halálban AKVARELL Szent Iván éjjel itt a hegyek ma tűz-tengerré válnak parttalan.

Korallzátonyos foglya vagyok hegynek, tűznek, tengernek, magamnak.

Majd szavaid kiszabadítanak.

HÉT HAIKU Egy egri költő naplójába Szétterült tájék: aranyősz hívogat ma mustkostolóra.

Hány hosszúlépés borongolón Szépasszonyvölgye?

Mámoros présház, mint aki vendéget vár: egri leánykát.

Napglóriásan csordul a zöld muskotály füstös kelyhekbe.

Telt poharadban érik a rubinbogyó: bikavér cseppje.

Felhangolt tücskök kabócát játszanának két korty óbor közt.

Hordóarcú hold, gyújts pincevilágot józanodásra.

FOHÁSZ A SZENT MIHÁLY SZÉKESEGYHÁZBAN Ki tudja, mennyi ideje állok itt ázva a porban.

Tudja-e majd valaki, hogy nem angyal, ember voltam.

113

Halandó létem semmivé foszlik Istenem, ami volt, hol van?!

Olyan esendő vagyok már most, hát milyen elesett leszek holtan?

Nem, még nem búcsúzni jöttem...

Uram, ne hagyj majd sokáig holtan, Szent Mihály lován röptess magadhoz, bizonyítsd: angyalember voltam.

HÁROM KORTY A KÖLTŐ POHARÁBA Nagy László emlékének A költő ma is észrevétlen járkál ezer pengeélen, ezüstözve a túlvilágon, száll, szemére nem jő álom.

Szava nem jár már szenvedésre.

Előtte óbor: somlai, s hogy kér-e a furmintból - kémleli Berda-bátyját, ki most is erdőn kerüli a lármát.

S míg a Somló napja fölszáll, fölhangzik egy régi zsoltár, hársfák árnyán, hárfák hangján üzen: „költő, vigyázz a strázsán”. ÚTON Bár rojtozódik rongy, ég, papír és lomb-avar, a csönd is és a moraj, a semmi még nem leng, de nő, megnő az idő, mint az illumináció levelek röptén gombaszagú alkonyatban.

Lomb és avar most nem különbözik, és nyílnak kimondhatatlan jeleid fekete-fehéren.

Szökik a hang, a szem beszél és zenél, zenél a földre szegzett ég.

Atlasz karnagya te vagy, te vonulsz át úton, földön-egen, és ügyetlen Hamupipőke-én

114

Salome táncát rejtve-lejtem Skorpió havában.

Míg holdbéli csónakosunk áldozza-áldja a Keresztelő fejét.

Néma vonulás a visszhangerdőn --Ész szökik a hang, és a szem beszél...

A távolság tükör-szakadékán innen már a te szemeddel nézem minden időben: az út két oldalán hogy szaladnak a fák.

115

TAMÁS LÁSZLÓ Tanár. 1955. októben 5-én született Szentgál községben, 1957-ben Ajkára költözött a család.

Középiskoláit a Bródy Imre Gimnáziumban kezdte, Veszprémben érettségizett 1979-ben. Pécsen szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát. 1983 óta a Fekete István Általános iskolában tanít. Középiskolás kora óta ír verseket.

A LEGSZEBB KINCS Most március vagy, csodaszép hívogató virág-szemed kinyílt pille-szirmok között ébreszti alvó lelkemet.

Most tavasz vagy, szétáradó őrzi szívem illatodat, ahogy múlik el a magány a hosszú csönd egy pillanat… és nem volt soha boldogabb ki együtt láthatott veled mert nem tudhatta titkomat hogy én őrzöm az életed.

HETEDIK REMÉNY Ez most a hetedik remény szabad hazában a jövő nekem második gyermekem szívre szálló szitakötő Emlékekkel festett ékszer énekeld, hogy félni nem kell Maradandó életedet vívod földi végzeteddel Álmokkal teli hideg éj arcodban fénylő csillagok hirdetik a holnap hitét hogy élnek még az angyalok és látom csöppnyi magzatom lelkem szitakötő táncát hogyan vívja meg életét szüleinek legszebb álmát OTT ÉS MOST ÉS MAJD Ültem a táj előtt kerestem a mindent …

116

Ott a fák hegyén a Somló mellette tűnik el a Nap előttem a nádas mocsár bokraival még itt marad Most éppen rám talál pár kicsi, fényes pont …

Ott belül a lelkem mögött Veled érkezik meg a Hold hozva a Nap testvéreit Szívünkben a sok gyertyacsonk lesz majd aki segít szemében a fénnyel …

Ott belül a lelkünk mélyén kering néhány tiszta Csillag Álmaink legszebb virága köszönöm, hogy valódi vagy.

VÉGTELEN LÁNC Jönnék fölrugni haragot simulni hozzád hittel bízva nyitni új napot egy megszakadt reményben játszani fényes életet megtartva minden törvényt: kenyérhez hű szerelmet adni - naponta, önként a küzdést megmutatni: míly nehéz lánc a magány de hűséget Te sem tudsz adni így csak hosszabb lesz a lánc.

117

KARÁCSONY ISTVÁN Onkológus. 1973-tól 1981-ig dolgozott az Ajkán. Részt vett az Onkológiai Gondozó létrehozásában, nyolc évig annak a vezetője volt. Az 1960-as évek óta foglalkozik szépirodalommal. Az 1970-es évek végén irodalmi díjat nyert „Tündéri utazás” c. elbeszélésével. Tagja a Magyar Orvosírók Körének és a Poly-Art Alapítványnak.

Versei, elbeszélései különböző lapokban és antológiákban jelentek meg, (Érdi Tükör, Magyar Orvosírók Antológiája. Poly-Art Antológia, stb.). Önálló kötetei: Tündéri utazás (1977.), Gyümölcskosár (1999.),

A TÉL ÜNNEPE Puhán süpped a csönd, a hószagú levegő nem mozog ... áll a sötétben.

Messzi-vonat fütty hallik, s távoli zaj.

- a vonat elment, a csend tovább lapít.

Hó kezd esni álmatagon, kristály terítő száll a földre le. ........................

Csillognak a poharak a fehér asztalon, s a karácsonyfát díszítő gyermekek arca pirosra hevül.

Csillagszóró szórja fényét, a karácsonyi kalács illata bajtvív a fenyőével, melynek gyantája itt-ott kiserken.

Szeretet tölt be most minden lelket, és érző szívekben lustán terül.

Harmadiknak az iménti viadalhoz most belopódzik a pecsenyéé, dölyfösen tölti ki az egész lakást, kiveri onnan illattársait.

Szaloncukrok árnya táncol a falon, míg a gyertyák lobogva énekelnek boldog Betlehemről.

Sercegő tálból ügyesen emel a gazdasszony piros falatot, az egyik gyerek máris többet akar, s kap ha megette.

- Míg esznek csönd van, csak az öntött bor gyöngyözik lassan, először tisztán ízleli mind. Az öröm hullámain áttáncolnak az ajándékok a fenyő alá, s ott kíváncsian nézik melyik kié?

Derűsek az arcok. „Mennyből az angyal”-ra álló szájjal örülnek belül kívül egy könnycsepp tolakszik a szemből, ... már-már a földre kerül. ÚRNAPJA A tömjénfüst illata szerelmes Afroditénként ölelkezik össze a lomha szél terítette

118

virágok pihéivel.

A kislány kezében rózsaszirmos kosárka, a sziromkavalkádból tallózgat a kora nyár lehelete.

Libegve pördülnek a pelyhek a Szentséget hordozó pap lábai elé.

Ki félszemével nézi a virágszőnyeget, az elé terülőt.

Uram! Te keresztet hordozó, s feltámadó, látod a sok halandót: odvas öreg szájukból, mint kénköves barlangból száll hozzád a dicséret, s országod - néha oly kétesnek tűnő eljövetelének könnyes kikönyörgése.

A rózsaszirom utolsó szusszanása zajlik, midőn kipréseli testéből utolsó csepp vérét a pap léptének gördülése, s odaszegezi az út kövéhez, mint egykor téged Krisztust keresztre a latrok között.

A szirmok következő hada még szállong, lassú halállal akarnak halni, de nekik is könnyes végzetük lesz egymás szagos párnái alatt.

Lengén karikázik a tömjénfüst lánccsörtető ezüstös tartójából az ég felé.

A lombokból tákolt, már fonnyadó sátrak bejáratai hajlongva fogadják az Áldozati Bárányt.

A szentségtartón megcsillan a Nap, hirtelen felhő fedi el, színeváltozásodat idézve.

A pap áldásosztó kezét is Te vezeted, hogy érjen el léted fénye bűnünk átkozott gyökeréig.

Uram megújulunk, mint lágy eső után a zsombékos káka között a leveli béka bársonyos zöldje. Így éltetünk Téged most és mindörökké. Ámen

119

SINE MORBO Nézem a nagy forgalmat. Pöfögnek a többtonnás teherautók. Szaladgálnak az emberek egy eredményesebb nap ígéretében. Az egyik házat tatarozzák, a másik ház előtt háromnégyéves gyermek próbálgatja biciklijét. Öreg, köhögős zsíros kalapos ember sántikálva botoz az utca bal oldalán, vásott tarisznyája majd leesik válláról. Néz jobbra, majd balra, azután előre biceg, törkölypálinka émelygő bűzét hagyva maga mögött. A Nap szikrázva süt, úgy, mint harminc évvel ezelőtt amikori ez a kedves történet… Ősz volt, az utcai fák kellették magukat az ide-oda szélben, de mihaszna, mert bár ruháikat már csaknem leszórták, szikár, csontos testükre mégsem figyelt senki. Az utca bal oldalán ágaskodó emeletes épületről pergett a vakolat, s a feliratot is kikezdte az idő. A járókelők azért tudták, hogy ez a helyi gimnázium fiúkollégiuma. A portának nevezett kis benyílóban a pedellus 10 dioptriás szemüvegével a helyi újság hirdetéseit böngészte…

A kollégiumban csend volt. Ezidőtájt beteg volt itt szinte mindenki. Azon az őszön korán jött az influenza-járvány. A betegszobák megteltek karikásszemű köhögős páciensekkel, akik bávatagon iszogatták csempe bögréikből azt a kincstári langyos löttyöt, amit errefelé teának neveztek. A nevelőtanár be-benézett a szobákba, de tüsszögésen és krahácsoláson kívül mitsem hallott, s ehhez a látvány sem volt valami szívderítő.

- Te – szóltam oda Karcsi barátomnak- ne legyünk mi is betegek? – Kari felélénkült, s a délutáni szilencium csendjében rámmeresztette sötét szemét. Ebben oly érdeklődést véltem felfedezni, mint amikor azt figyeljük fizikaórán: hogy hogyan lehet merőlegest szerkeszteni körző és szögmérő nélkül?

Révületéből visszaérkezvén a földre, odasúgta nekem. „Úgy van, legyünk betegek.” A szemfüles nevelőtanár vizslaként surrant oda hozzánk – méltán érdemelte ki a „Surranó” gúnynevet- és felénk suttogta: „Olyan jól tudtok már mindent?, no majd meglátjuk holnap.”

Ez „holnap”- s ezt a korábbi évek tapasztalataiból tudtok - soha nem következett be.

Viselkedése, viszont elhatározásukat megszilárdította.

Nem volt nehéz dolog – a hála Isten általában nem súlyos-meghűléses betegség alapvető tüneteit megismernünk. „Itt fáj, ott fáj, rossz a közérzetem, étvágytalan vagyok (ezt volt a legnehezebb álcázni), hőemelkedés (láz) ezt egy kis krétaporral elő tudtuk állítani.

Szóval testben és lélekben felkészültünk a „betegségre” és arra a néhány napa, amelyet iskola és tanulás nélkül – szerencsés esetben – szüleinkhez hazautazva eltölthetünk. Nem is beszélve a „betegség” utáni jelentésekről: mert hiszen a betegség alatt „természetesen tanulni sem tudtunk.” Szóval egészen belelovaltuk magunkat e vonzó helyzetbe.

A szilencium vége felé a kollégium igazgatója kis portyát tartott, s örömmel konstatálta, mint igazi jó pásztor, hogy „aklában újabb juhok nem betegedtek meg.” Jókedvű volt, ami ily késő délutáni órákban ritkaság-számba ment. Rám tekintve, bágyadt elégedettségéből rögtön kizökkent. „fiam, csak nincs valami bajod?” Rendkívül büszke voltam alakításomra, pedig még meg sem szólaltam.

Károly barátom leverte töltőtollát, amelyet „fájdalmában” fel sem tudott venni… Az igazgató bajusza szélén levő ritkás szőrzet, kissé összehúzódott, „azonnal ki kell emelni bennünket, a néhány talpon – pontosabban ülve- maradt egészséges közül.” A fene egye meg – mondta inkább magának – az emeletes egy ágyban levők milyen sűrűn elkapják egymástól…” „Azonnal menjetek el Pali bácsihoz (a kollégium orvosához)! Itt a betegkönyv, indulás!” – Nohiszen erre vártunk. Alakításunk olyan jól sikerült, hogy társaink is sajnáltak minket, hogy mi sem úsztuk meg a bajt. Az utcán baktatva egymást túllicitálva dicsértük

120

magunkat a a nagyszerű „produkcióért”, s komolyan felmerült bennünk, hogy esetleg nem a Színművészeti Főiskolára kellene-e jelentkeznünk továbbtanulni? ……………… „Doktor úr, fáj a kezem- nekem meg a lábam- toldotta hozzá Karcsi” „Fiaim, egyszerre csak egy!” – szólt ránk az orvos vastagkeretes szemüvege mögül. „Vetkőzz le” – mondta. A krétapor megtette hatását, így örömmel konstatálhattam, hogy ha nem is volt kifejezett hidegrázásom, de borsózott a hátam, s pihe szőrszálaim testemen mindenütt felálltak. „Tátsd ki a szád!” Tátottam. „Hol fáj még?!” kérdezte.

Ezt követően hallgatójával tüzetesen meghallgatta a szívemet, a tüdőmet.

Pali bácsi Karcsit is aprólékosan megvizsgálta, majd a betegkönyvbe mindent beírt.

Amikor visszafelé mentünk szinte már teljesen elfelejtkeztünk betegségeinkről. Harsogtuk egymásnak, hogy az orvosokat is milyen könnyen át lehet verni. Bár Kari váltig állította, hogy orvosunk – Pali bácsi- tapasztalt, jó szakember, s ezért ebben az esetben csak a mi nagyszerű színészi alakításunk téveszthette meg. Az úton azért lopva megnéztem – mivel már korábban elhatároztam, hogy orvos leszek és így kompetensnek éreztem magam – betegségünk latin dianózisát. Természetes, mindkettőnknek ugyanaz volt (világos hiszen egymástól kaptuk el): Sine Morbo.

A kollégium utcájában kénytelen- kelletlen vissza kellett zökkennünk a „beteg” szerepeinkbe. Nyögve, sóhajtozva adtuk át a betegkönyvet igazgatónknak. „De nincs az utasításhoz írva semmi!” – mondta az igazgató. „Nincs-nincs, mert olyan fáradt volt szegény, és elfoglalt volt szegény Pali bácsi, de nyilván ugyanaz vonatkozik ránk is, mint a többi betegtársunkra: pihenés, tea, lázcsillapítás…” „Igazgató úr, nem mehetnénk haza erre a pár napra?” Kari, úgy láttam túl lőtt a célon, mert az igazgató arcán valami titokzatos, gyanakvásféle jelent meg.

Határozottan mondta, hogy legjobb, ha itt maradunk, mert, ha esetleg súlyosbodik állapotunk kéznél van az az orvos, aki már ismer bennünket és betegségünket… „Influenzánkat”, mint gondolom, vélik, kihevertük, s a kollégiumi élet ment tovább a maga útján… Ötéves érettségi találkozó. Már mindenben jártas igazi szakembernek éreztem magam, hiszen ötödéves medikus voltam. Mindenesetre ezt, hogy a sine morbo mit jelent, már tudtam.

Jó hangulat, a kerthelység egész placcát benépesítettük. Egyik- másik tanárunk már megengedte, hogy visszategezzük.

Pirospozsgásan, a nyári melegtől kissé izzadtan, igazi jó kedvvel voltunk együtt.

Zene, lengedező falevelek, nyár, fiatalság! – kell ennél több?

Finom ételek, hűvös italok, tánc… Nagyszerűen bódultunk egymásba, s ígéretes jövőnk igézetébe.

A negyedik fröccs után kértem még egyet, s homlokomat törölgetve meséltem az asztalnál ülő barátaimnak – akik még nem hallották volna – a híres nevezetes sine morbo történetemet. „… és képzeljétek, az igazgatónk nem tudta, hogy sine morbo mit jelent – hát ugye azt, hogy betegség nélkül! A százezerszer előadott sztori végén szinte csak én nevettem, de én aztán jóízűen… egészen addig, amíg hátulról egy hatalmas kéz rámnehezedett. „Nem, a fenét nem, csak gondoltam néhány nap pihenést adok nektek…” Az igazgató bajusza kissé őszessé vált az elmúlt évek során, de ugyanúgy rángatózott külső ritkás széle, mint történetünk idején…

121

SZABÓ ISTVÁN ANDRÁS Jogász. 1958. augusztus 5-én születert Devecserben. A Janus Pannonius Tudományegyetem Államés Jogtudományi karán szerezett jogi diplomát. Jelenleg jogászként dolgozik Ajkán. Első esszéi, filmkritikái, elbeszélései az egyetem közéleti és kulturális lapjában a Glosszátor-ban jelentek meg, Szabó István András név alatt 1980-84 között publikált. Később a lap munkatársa lett. 1982-ben megjelentették a lapban Illyés Gyula "Egy mondat a zsarnokságról" című versét, később megjelent a "Honfoglalás" című dal szövege is.

Gazdasági és jogi szaklapokban is publikál.

ELMARADT TALÁLKOZÁS Azon a reggelen az öreg Oláh Péter már harmadszor ébredt arra: "ma meghalok".

Mindent elrendezett maga körül, illendően. Az éjjeli szekrényen a maréknyi gyógyszer között hidegen csillogott a víz, amint a ráncos kezek belekapaszkodtak a pohárba. A benti időjárásnál zordabb csak odakint lehetett, ahol a szilvafát cibáló szél táncoltatta a havat. A dunyhák között megbúvó öregembernek zavaros gondolatok kavarogtak a fejében, az elérkezettnek hitt végzet előtt. "Ilyenkor meghalni sem jó; előfordulhat, hogy a szomszédok napokig rám sem nyitják az ajtót." - gondolta. A sóhajt a kövér macska türelmesen hallgatta a másik ágyon. Régen elhalt belőle az akkor még fiatal asszony, így azóta macskák tanyáznak benne. "Bizony régen volt az már..." - dörmögte a beesett arcú, borostás özvegyember a figyelő zöld szempárnak.

- Nekem semmihez sem volt szerencsém. A gyerek korán meghalt, két éves sem volt.

Akkoriban azt mondogatták a faluban: "Nem tudott vele bánni az asszony". De hamar utána ment ő is. Sokan megszóltak, miért nem nősültem újra. Mind a házat akarták.

- Nem értett engem soha senki. Bolondnak tartanak. A magamfajta emberre szeretnek mondani. Egyszer azt mondta valaki: " Jó az ilyennek, se kutyája, se macskája".

Az állat mintha megérezte volna, hogy róla van szó, s tekintetét a gazdára emelte. A pici ablakot megzörgette a szél. Az öregember szíve összeszorult, mintha többé ki sem akarna nyílni. Hányszor elképzelte a napot, amikor valaki megáll az ajtóban s alig hallhatóan azt mondja: "Most érted jöttem". A sokszor kívánt órát, percet most mégis késleltette volna. A látomás és valóság képe mind közelebb ért egymáshoz, s egybefolyva kavargó összevisszasággá lett. A szoba ritkuló levegőjében az ágy lakója idegesen hortyogott, nem tudva mi történik körülötte. Gyertyák pislákoltak a langyos szélben, s a folyosón igyekvők elszórták ruháikat, hogy visszaküldjék a bejárat felé. Évek teltek el nyomtalanul.

"Milyen különös, de mégis más mint gondoltam..." - suttogta. Hirtelen világos lett.

Egy pillanat választotta el a szűk folyosótól és a nehéz tölgyfa ágytól, de a szemét nem merte kinyitni. A vén macska dorombolására csak a dunyha szuszogása válaszolt.

- Figyelsz ! - förmedt barátjára a még mozdulatlan ember, aztán lassan előreemelte a fejét és tovább mondta. A beszédtől elfáradva nekidőlt a magas párnának, de nem hagyta annyiban. Az óra dél felé járhatott, de a téli nap mintha tovább hajtotta volna.

- Jó lenne, ha nem csak ketten lennénk. Már a lakókban sem lehet bízni, meg aztán ilyen öreg házba senki sem költözik. Beszélhetnek a szeretetházról, hogy ott mennyivel jobb, akkor sem megyek máshova meghalni. Elbotorkálgattam eddig is.

A macska megelégelte a dolgot és bársony léptekkel ment a kijárat felé.

Az öregember lassan kikászálódott az ágyból, hogy kinyissa az ajtót. Keze nehezen találta a gombokat, meg a kampósbot előteremtése sem volt könnyű. Elmúlt egy óra, mire elindult az éthordóval az udvaron át a kapu felé. Lábnyomokat látott kirajzolódni és egy

122

árnyat, mely mind nagyobbra nőtt a hóban. Felkúszott egészen a ház falára, hogy bepillantson az ablakon, kiadó szobát kutatva.

A hóesésben a kertvégi fák összehajoltak, hogy láthatatlanná tegyék az idegen alakját, aki már feléjük vette útját. Közben az öreg Oláh Péter óvatosan fordította a zárat és maga sem értette, hogyan sikerült kitérnie a látogató elől.

Z.K. KÜLÖNÖS ESETE Z.K. konzervgyári munkás ugyanolyan szorgalommal dolgozott, akárcsak húsz évvel ezelőtt, amikor fölvették a gyárba. Egyhangú, kimért mozdulatokkal rakosgatta a kupakot az üvegre, melyből bódítóan szállt föl az ecetgőz. Az üvegek hangosan zötyögtek a szalagon, emiatt a mellette üldögélő munkatársaihoz csak ritkán szólt. Szűkszavú ember hírében állt. A munkakönyvébe bejegyezték: "csendes, megbízható, régi dolgozó". Főnökei utasítását azonnal teljesítette, amiért a többiek kicsit jámbornak is tartották. Z.K. mindig törekedett arra, hogy közvetlen főnökének, a vékony, vörös hajú embernek a kedvébe járjon. Gyakran figyelte a mogorva férfi arcvonásait, egy-egy rövid parancsát.

Az évek lassan, kimérten, egyszóval unalmasan teltek. Z.K. naponta fölkelt, dolgozott, buszozott, legtöbbször aludt, vagy nézegette az ablakon átsuhanó szőlőket. Miközben hétfőn reggel a társai a vasárnapi gólokról vitatkoztak, ő félrehúzódva öltözött és elsőként sietett a futószalaghoz. Éppen a gépet indította a megszokott mozdulattal, amikor a főnöke magához intette és közölte vele: a mai naptól a másik gépen kell dolgoznia. Az alacsony negyven év körüli ember szíve hirtelen összeszorult. Mélyen maga elé nézve tűnődött; miért neki kell mennie, hiszen tíz éve lesz szeptemberben, hogy egy gépen dolgozik. Ősz haját idegesen húzogatta kopaszodó homlokán, aztán bánatosan elindult az új munkagép felé. A falióra csak ritkán ugrott előre, még lassabban Z.K. órája. Keserűen rakosgatta a kupakokat, amikor különös ötlete támadt. "Mi lenne, ha belebújnék egy üvegbe?" - fordult magához a furcsa kérdéssel. "Azután már hiába keresnének !" - gondolta. Óvatosan körülnézett, s látván a többiek elfoglaltságát, gyorsan belebújt egy ötliteres konzerves üvegbe. A fedéllel gyötrődött, amikor arra járt a vörös, vékony ember. Z.K. minden porcikáját összehúzta, s így nem vette észre a jókora uborkák között. A következő pillanatban az üvegek elindultak zötyögő útjukon. Már nem lehetett kijönni az üvegből. Haragosan lökdöste a zöld színű uborkákat, amiért annyira szorították a lábát. Eszébe sem jutott, azonban hogy milyen kényelmetlen helyzetbe hozta utazótársait. Társai azon kérdésére,: "Miért utazol üvegben? " - sohasem válaszolt.

Z.K. gondolatai sokfelé kalandoztak és gyakran beszélgetett családtagjaival. A hangos úton többször megálltak, rövid pihenőre. Az utolsó állomáson vastag piros csíkot ragasztottak az üvegre, így többé nem kellett félnie, hogy valaki felismeri az uborkák között.

A megpróbáltatásokat Z.K. türelmesen viselte. Végül a nehéz üveget papírdobozba csomagolva egy áruházba szállították. Az üveg másnap már babák és konzervek társaságában a kirakatot díszítette. Z.K. helyzetét egyre elviselhetetlenebbnek érezte. Z.K. a tetőt felnyomni sehogysem tudta, a lábában már nem volt elegendő erő. Egyetlen reménye maradt, hogy valaki megvásárolja az üveget. Az ecetben aszalódott ember a kirakatból mindenkit látott, de őt nem vette észre senki. A kedve napról napra rosszabb lett. Néhány nap múlva egy idős néni megfogta az üveget, de nehéznek találván, visszatette a helyére. Az üvegház töpörödött lakójának egyetlen öröme volt, hogy már kényelmesen elfért.

Fájdalmasan nézegette a karácsonyi készülődést, amikor a bolti eladó egy vásárló szatyrába tette az üveget. Z.K. most már érezte, nincs messze a szabadulás napja. A táskából hamarosan a kamrába került. Izgalommal töltötte el a karácsonyi készülődés, a konyhai sütésfőzés. Lassan jött el az ünnepi este. A karácsonyfa felavatása után az ünnepi vacsora következett. A szépen terített asztal roskadozott a sok finomságtól. A család közkedvelt

123

tagjának falánksága és a véletlen folytán az ötliteres üveget is felbontották. Z.K. is terítékre került. Szerette volna elmesélni, hogyan került az üvegbe, de akkora volt a nevetés, hogy szóhoz sem jutott. Fáradtan, vizesen, az uborkáktól megzöldülve, félénken álldogált a szoba közepén. Az ünneplők az egészet a konzervgyár vidám tréfájának, karácsonyi üdvözletének tartották.

A vacsora elfogyasztása után átöltözött és elindult hazafelé. Az utcák néptelenek voltak. Szaporán lépkedett a lámpák fényében és arra gondolt, a gyermekei már alszanak.

Ahogy megérkezett, ruhástól ágynak esett és elaludt. Reggel ötkor az óra pontosan csörgött.

Z.K. fáradtan ébredt. Táskáját magához véve, ruháját az udvaron megigazítva, fázósan elindult a buszmegálló felé.

TÖREDÉKEK A FÉLMÚLTBÓL "..... repüljünk egy kicsit szemközt a naplementével!"

"47-ben még minden egyszerű volt /morzsák a világ gyermekarcán /szél és napsütés/ nincs többé háború" A képlet egyszerű: romok között romok, zsír és kenyér.

Konszolidáció. Szabad május. Kolbász mustárral.

Az istenek mi vagyunk! /ütemes taps/ Októberi napfogyatkozás. Kire lőjek?

Szabadság ! Egyenlőség! Testvériség!

Menni vagy maradni? József útra kél. Az első állomás Bécs.

Három nap a cett gyomrában. Akármi is lehetek.

Utat a Vöröskeresztnek! Találkoztam a gyorsvonattal: Sanyi 68. utca? Itt már jártam. Különös alak, hasonlít Marcuséra.

Ez nem lehet ... Két cilinder közeleg. A hajtókában virág.

Istenem, de szép! Sietek, pisilnom kell.

Cafe de Paris? A felvonó a vérpadig meg sem áll. Ki volt az?

Valaki kikapcsolta. Ügyeljünk a tisztaságra !

Törvény az ifjúságnak. Gyes. Boldog békeidők a Népköztársaság utján.

Ha most fiatal lennék? Mi lenne? Ne szemtelenkedj öcsi!

Istenkáromlás az aszfalton. Vigyázz! A gyerek beszélni tanul. "Sej a mi lobogónkat..." Milyen szelek fújják?

Engedd meg, hogy bemutatkozzam/A jó ízlés és vagyon embere vagyok/ Hosszú éveken át elloptam/Az emberek hitét és lelkét/Ott voltam Jézus Krisztus mellett/A kétség és a hit pillanatában" Mr. Jagger! Meggyónja bűneinket? "szállj le a felhőmről/…az utcai harcosnak nincs már hely" "Nem akarok meghalni" Hideg halhatatlanság? Feltámadás!

Minek? Rossz napja volt…

1970. márc. 29. Nagypéntek. Bemutató az operában.

124

Íme, a zsidók királya! Feszítsd meg őt! A siker óriási, a közönség állva ünnepel.

"Uram bocsásd meg nekik, nem tudják mit cselekesznek".

Közöny 36 ezer példányban. /Végkiárusítás a Balaton partján/ ".....az élet nem éri meg, hogy végigéljük. Ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk."

Baráti üdvözlettel: Albert Camus Túlhevített gyertyák. Ringatózás. "Kései sirató" Előjönnek a holtak: Joplin, R.B. kapitány ..... Másfél óra örökkévalóság. A zene végetér......Menjetek békével !

"Ne ítélj túl keményen", avagy Brian Jones kőbe vésve. /1942-1969/ A Falak távolodnak, a Korlátok mozdulatlanok.

Kérem őrizzék meg nyugalmukat !

Zuhanunk.

Idézetek:Albert Camus: Közöny, Földes László: Rolling Stones versek Orbán Ottó: Az alvó vulkán, Pilinszky János: Élőképek

125

HORVÁTH TIBOR Könyvtáros-tanár, író. Ajkán született 1959. okt. 21-én. 1978-ban érettségizett a Bródy Imre Gimnáziumban, 1983-ban végezett a szombathelyi Tanárképző Főiskolán, magyar-könyvtár szakon. 1983–1998 között a Fekete István Általános Iskola tanára és könyvtárosa. 1998-tól Szent-Györgyi Albert Szakközépiskolában tanít. 1992-től a Fekete István Irodalmi Társaság elnökségi tagja. Elbeszélései a Naplóban (1996.), a Megyei Pedagógiai Körképben (1998.), a Városszépítők Lapjában (1999,2000,) jelentek meg. Novellái antológiákban: a Labdázó angyalok-ban (Bp. 1997.), a Karácsonyi ajándék-ban (Bp. 1997.), és a Visszhang-ban (Eger, 1999.) olvashatók.

Tanulmányai FEKETE Istvánról a Szeretem a könyvet és hiszek benne (Ajka, 1995.), A koppányi agától a halhatatlanságig Tanulmányok Fekete istvánról (Ajka, 1997.), a Töredékek FEKETE István levélhagyatékából és írásaiból (Ajka, 2000.) című kötetekben jelentek meg. Ifj. FEKETE Istvánról a Megyei Pedagógiai Körképben (1998.) írt. Önálló kötetete: Földhözragadt csoda. Novellák. (Bp. 1998.)

BORSOS MIKLÓS KÉPÉN: EMBER AZ ÓCEÁN PARTJÁN Zúgva teríti eléd kicsi léted a végtelen őselem, Szűkre szabott utaid lankadó vágya igéz.

Mégis, a végtelen partjain állva szabadság lép közel, Tárul elő,befogad, mert eleven csodaként Léted a fényt örökül hatodik napon egymaga nyerte.

A ZENÉSZ LEGENDÁJA A katedrális tornyában a falépcsők nyikorogva fogadták a látogatót. Balázs zseblámpája fényénél csak nehezen, tapogatózva tudott haladni; a vállára tekert hegymászó kötél vége is belebeleakadt a korlát hézagaiba, még nehezebbé téve a feljutást. A szokatlan zajra a toronyban alvó verebek felriadtak, a félénkebbje kiröppent az éjszakába a torony nyitott ablakán át.

Balázs lépett még néhányat felfelé, aztán megállt, körülnézett. Mivel megfelelőnek ítélte a helyet, lebontotta a kötelet válláról és leült, mert kicsit pihenni akart. Megint barátja, Tamás jutott eszébe, sokadszor, mióta elindult.

- Nem, nem, oda, a fisz-moll után „E” kell. - mondta egyik alkalommal. - Próbáld csak meg!

Balázs végigfuttatta ujjait a zongorán, próbálgatta a dallamot így is, úgy is.

- Tényleg, jobban hangzik! – ismerte el. Kijavította a hangjegyeket a kottában, és közben arra gondolt, hogy Tamásnak igaza volt. Megint… Soha nem mondta ki, de érezte, kettőjük közül Tamás a tehetségesebb. Persze mindketten értettek a zenéhez, elvégre az volt a hivatásuk, a munkájuk. A színházi zenekarban nem is volt köztük különbség, de otthoni közös munkájuk során Balázs mindig elfogadta barátja véleményét, utasításait.

Akkor is így történt. Még egyszer lejátszotta a dallamot a javított formában, aztán lecsukta a zongora fedelét és odafordult Tamáshoz: - Jó lesz! Akarsz egy sört?

- Szeretem az ilyen kérdéseket, főleg így, állító formában feltéve. – nevetett Tamás. – Nem vagyok elrontója semmi jónak, főleg nem most, amikor ilyen szépen haladunk.

- Gondolod? Te tényleg hiszel benne, hogy ebből lesz valami?

- Miért csinálnám különben? El tudnám ütni az időmet mással is!

Balázs elgondolkodott. Közös nagy munkájuk – és nagy álmuk – amin szabad idejükben dolgoztak, egy zenekari mű elkészítése volt. Egész estét betöltő mű, szimfonikus zenekarra. Ő ugyan nem nagyon hitt a sikerben, de Tamás állandó, töretlen optimizmusa időről időre erőt adott neki is. Barátja hittel és elszántsággal tudott beszélni jövőbeli sikereikről, és olyankor Balázst is

126

eltöltötte némi remény – legalábbis egy ideig. Tamás őt is vitte, sodorta magával vágyaik közös útján.

- Tudod – folytatta elgondolkodva Tamás – én úgy gondolom, az álmok is élnek. Ha megszületik egy, azt nem szabad megölni. Hagyni kell felnőni, kiteljesedni, mert tőlük gazdagabb a világ.

Legalábbis annak, akiben megszülettek. De mivel mindenki a világ része, így az egész világ gazdagodik.

Ahogy ezt mondta, elnevette magát, és legyintett: - Na hagyjuk, mert a végén még valami nagyon okosat találok mondani, és pályát változtatok.

Töltött és felemelte a poharát: - Szóval: Metropolitan? – kérdezte szertartásosan.

- Milánói Scala! – vágta rá Balázs, mint aki tudja a leckét.

- Aztán megkongatjuk a nagyharangot! – mondták egyszerre, és felhajtották a poharat, mintegy lezárásaként aznapi közös munkájuknak.

A nagyharang emlegetése afféle helybéli szólás volt. „Ez is megkongatta a nagyharangot” – szokták mondani arra, aki hihetetlent állított, vagy túl sokra tartotta önmagát.

A szólás alapjául a városka határában álló katedrális óriási méretű harangja szolgált. Maga az épület már romos volt, de tornya és benne a harang csodálatosképpen megmaradt, a középkori mesterek ügyességét dicsérve. A környék egyetlen idegenforgalmi látványosságául szolgáló harang valóban monumentális volt. A krónikák tanúsága szerint mikor még használatban volt, négy-öt kötél lógott le róla és öt-hat markos legény kellett hozzá, hogy megszólaltassa. A legenda úgy tartja, hogy egyszer egy bivalyerejű ácslegény összefogta a köteleket, és hosszas erőlködés után sikerült egyedül megkondítania az óriást. De ezt az eseményt semmilyen írásos emlék nem támasztja alá. „Legendának azért megfelel” – gondolta Balázs, és felállt. Újra bekapcsolta zseblámpáját, felvette kötelet és átlépett a lépcső korlátján.

Az ég odakint borult volt, a hold nem látszott, de a műemléket kívülről megvilágító reflektorok fénye beszűrődött az ablakon át, kissé megsegítve a zseblámpa gyenge fényét. Balázs óvatosan, egyik kezével állandóan kapaszkodva araszolt előre a gerendán. Szerencsére a harangot tartó ácsolat erős, sűrűn rakott faoszlopokból állt, így keze és lába mindig talált támasztékot. Néha megállt és lenézett. Semmit nem látott maga alatt a sötétben, de tudta, hogy mélység felett áll. A hűvös idő ellenére kiverte a verejték, lábai remegtek. Félt. Ilyenkor Tamásra gondolt, és arra, miért is szánta el magát erre az útra. „Autóbaleset. Ennyit mondtak először. Meg hogy még nem lehet tudni… Persze aki látta akkor Tamást, már tudta.” Aztán a temetés… Család, barátok, rokonok, az egész színházi zenekar. Ő pedig, miközben játszottak, arra gondolt, hogy a „szép” temetések tulajdonképpen az élőknek szólnak. Akik még az élet innenső partján vannak, próbálják széppé tenni az elmúlást. Bátorítják önmagukat.

Balázs izzadt tenyerét ruhájába törölte, mert a sima gerendákon nem tudott már biztonsággal kapaszkodni. Egy percre megállt, kifújta magát.

A temetés után sokáig nem ült otthon zongora elé. Magának sem vallotta be, de félt.

Hiányzott barátja lendülete, optimizmusa, alkotóereje. Úgy érezte, egyedül képtelen megbirkózni a zeneszerzéssel.

Amikor aztán mégis elszánta magát és kézbe vette a kottákat, valóban nem tudott dolgozni.

Gondolatai egyre Tamáson jártak. „Elment, anélkül, hogy valóra váltotta volna vágyait. Pedig mennyire hitt bennük! Mégsem volt igaza? Vajon az álmok arra valók, hogy egy beteljesülést nem hozó vég szétszórja őket, mint a szél kiszáradt folyómederből a port? Vagy a rendkívüli emberek kiváltsága, hogy álmaik valóra váljanak?” Akkor még csak lemondó szomorúsággal mosolygott ezen a gondolaton. „Valóban, mit tehetek én? Írjam meg egyedül a művet, amit ketten kezdtünk el?

Vagy kongassam meg a nagyharangot…? Végül is mindegy. Egyre megy… Ha a nagyharangot megkongatnám, már mindenre képes lennék…” Keserűen összecsukta a kottákat és visszatette őket

127

oda, ahol Tamás hagyta még hetekkel azelőtt. Azt gondolta, számára is lezárult a zenei sikerekről való álmodozás. Másként, mint barátja számára, de lezárult.

Azonban saját gondolatai nem hagyták nyugodni. Agyában mindegyre ott visszhangzott a mondat: ”Ha megkongatod a nagyharangot, mindenre képes leszel!” Próbálta elfelejteni az őrült sugallatot, amit csak a keserű irónia dobott gondolatai közé, de az újra és újra, makacsul visszatért, egyre hihetőbbnek mutatva magát. „Ha megszólaltatod a nagyharangot…” Óvatosan, tapogatózva haladt a sötétben, míg úgy nem ítélte, már elég közel került a haranghoz. Hátát egy gerendának vetette, a kötelet feldobta a feje felett vízszintesen fekvő gerendán, másik végét áthurkolta a hóna alatt. Ha lelép a gerendáról, úgy fog lógni, mintha egy kötélből font hintán csüngene.

Minden félelme ellenére halványan elmosolyodott. „Nem is rossz.” – gondolta. A kötélhinta akkor jutott eszébe, mikor végül elment a toronyhoz és egy turistacsoportot követve – életében sokadszor – szemügyre vette az óriási hangszert. Az idegenvezető épp azt magyarázta, hogy bizonyítottan még senkinek nem sikerült meghúzni a köteleket és megszólaltatni a harangot, mikor Balázsban megszületett a gondolat. „Meghúzni a köteleket… ez az! Mindenki a köteleket próbálta meghúzni, pedig…” Hazarohant, immár a bizonyosság érzésével. Agyában egyre ott motoszkált a gondolat: „Ha megkongatod a nagyharangot…”

Most pedig itt van. Egyedül a toronyban a haranggal, amit valahogy ellenfelének érzett. Le kell győznie, és akkor… akkor más ember lesz!

Az eső közben eleredt, a vízcseppek hangosan verték a torony tetejének bádogborítását.

Balázs egy kiszögellésbe helyezte zseblámpáját úgy, hogy annak fénye épp a harang alját világította meg. Belekapaszkodott a kötélbe és leugrott a gerendáról, amelyen állt.

Az első lendülettel nem jutott messzire, ezért újra elrúgta magát. Ezúttal már elérte a harang nyelvét, és két lábával erőteljesen meglökte. A hatalmas alkatrész kissé megbillent, Balázs pedig a sikeren felbuzdulva újra és újra lendületet vett, testi erejét a mozgás által megsokszorozva egyre nagyobb erővel rúgta a harangnyelvet. A súlyos bronzdarab lassan mozgásba lendült, és Balázs szinte megrészegedve várható sikerétől egyre csak lengett és rúgta, rúgta az óriási bronznyelvet.

Kezét lehorzsolta a kötél, lábai sajogtak, de a harangnyelv kis híján hozzáért már fémkupolájához.

Az eső egyre hangosabban kopogott a tető borításán. A reflektorokat is kikapcsolták a zivatar miatt, a sötétség még nagyobb lett a torony belsejében, csak a kis zseblámpa adott halvány fényt.

A gerendák meg-megreccsentek a szokatlan terhelés alatt. Balázs egyébként talán félt volna ettől a recsegéstől, de most nem is hallotta. Fülében zúgott a vér, szíve hangosan kalimpált, a harangnyelv csikorogva lengett. Egy utolsó, elszánt lendülettel átölelte a harangnyelvet, eggyé vált vele, hogy az óriási harang részévé válva ő maga csikarja ki a hangot, amit senki más nem tudott.

Végre keményen koppant a fém a fémen, és az óriási hangszer halkan kondult egyet.

Egyet, csak egyetlen egyet kondult a harang, de Balázs számára ez a hang, amit rajta kívül nem hallott más, amit még az eső dobolása is elnyomott, maga volt a győzelem. Görcsösen ölelte a harang nyelvét, lengett vele együtt, és szinte nem lehetett tudni, hogy a fém olvadt-e az emberhez, vagy az ember keményedett a fémhez.

A lengés lelassult, Balázs visszamászott a gerendára és fáradtan leült. Hátát nekitámasztotta a faszerkezet egyik oszlopának és lassan tudatára ébredt, hogy fáj minden tagja és halálosan fáradt.

De néhány perc elteltével minden fájdalmat és minden fáradtságot elnyomott az érzés, hogy sikerült! Sikerült, neki, a zenésznek, aki csak a hangszerével és a kottával foglalkozott nap mint nap, aki ugyanúgy élt eddig, mint bárki más, aki az életben még nem vállalkozott semmi nagy dologra… Most pedig… senki nem hallotta, el se hinné senki, mégis, a legenda már nem a harangról szólt, nem csak a rendkívüli erejű ácslegényről, hanem róla is. Ez már egy új legenda, az övé, ami saját magáról szól önmagának.

Hosszú percekig ült így, fáradt, boldog kábulatban. Aztán felállt, lebontotta a kötelet a gerendáról, összetekerte és megindult lefelé.

128

Az eső már elállt, de az ég nem tisztult ki, és hűvös szél fújt. Balázs kissé didergett, amikor kilépett a toronyból, izzadtságtól átázott alsóruhája kellemetlen nyirkossággal tapadt bőréhez.

- Még az hiányzik, hogy megfázzak, megbetegedjek. – mormogott magában. – Akkor aztán nem tudom befejezni a szimfóniát.

Kissé elmosolyodott magában, mert érezte, hogy ezt most már komolyan kell venni. Hiszen megkongatta a nagyharangot…

Egyre jobban fázott, hát összegombolta magán a kabátot, gallérját is feltűrte és sietve elindult hazafelé.

EGYKOR, MOST ÉS …

Ritkás pálmaliget nyújtott csekély menedéket a téglavetőknek. A nap függőlegesen tűzött, a hullámzó homok sárgája összeolvadt a remegő sugarakkal.

Majdnem valamennyi munkás árnyékba húzódott pihenőre, már csak ketten igyekeztek a szárító irányából. Egyikük alacsony, széles vállú fiatal férfi volt, ruházata egy fejkendőből és ágyékkötőből állt. Kezét, lábát, mellét száradt sárfoltok borították, melyeket menet közben próbált ledörzsölni magáról. A másik hosszú kötényt viselt, kendőjét úgy hordta, hogy arcából keskeny csík maradt szabadon. Bár igyekezett a másik után, mégis el-elmaradt néhány lépésre. Mozgásából látszott, már nem fiatal.

A fák árnyékának sötétebb sávja éles vonallal vált el a napsütötte homok vakító végtelenségétől.

Az utolsóként érkezetteknek alig jutott hely. Felsőtestük még védve volt, lábukat azonban bele kellett fúrni a homokba, hogy testüknek azon a táján is némi enyhüléshez jussanak.

- Sosem lesz ennek vége. Addig hajtanak minket, amíg beledöglünk. – sóhajtott a fiatalabbik, mikor végignyúltak a tengődő fűcsomókon. Az idősebbik kendőjével halántékát, mellét törölgette. Hallgatott.

A fiatal tovább dohogott: - Pedig nem vagyunk rabszolgák. Szabad népként, szabad akaratunkból érkeztünk ide egykor!

Társa továbbra is csukott szemmel, némán feküdt. A monológ folytatódott: - Mi is szabadok vagyunk, mint azok ott, akik őriznek, hajtanak minket, és még az árnyékot is sajnálják tőlünk. – mutatott a fiatal munkás az őrökre, akik a fák védelmében, gyékényfonatú tetők alatt hűsöltek.

Az öreg, még mindig csukott szemmel, végre megszólalt: - Szabadok?

A másik kapott a szón és felélénkülve szőtte tovább hangos gondolatait: - Miért? Szerinted nem szabadok? Ha lejár a szolgálatuk, felváltják őket, pihenhetnek, ehetnekihatnak kedvükre. De igazán itt sem dolgoznak, csak dolgoztatnak. És ezért még pénzt is kapnak Hát nem szabadok?

Az öreg félkönyékre támaszkodva felemelkedett.

- Szabadok? – kérdezte újra elgondolkodva. - Mi a szabadság?

A másik értetlenül nézett rá.

Az öreg visszafeküdt és folytatta: - Elmondok neked valamit, ami még gyerekkoromban esett meg velem. Azóta sokat töprengek rajta, de nem tudom megfejteni. Talán te, te még fiatal vagy. Vagy ha nem, majd te is elmondod valakinek.

- Rég volt, amikor még nem fogtak munkára minket. Táborunk élte mindennapi életét, végezte mindenki a rá szabott munkát, ahogy az Úr rendelte. Egyszerre sűrű porfelhő közeledett. Gyorsan haladt felénk, időnként fémes sugarak visszfénye tört át rajta. Hamarosan zajt is hallottunk: kocsik zörejét. Az asszonyok letették vizeskancsóikat, elhallgattak a kézimalmok, mi, gyerekek csapatokba gyűltünk és vártunk. Valami szokatlan készült.

129

Kis idő múlva két harci szekér hajtott végig a táboron. Az elsőben katonák voltak, és bár akkor még nem őriztek minket, megismertem: a fáraó katonái. A másodikban sötét bőrű, egyszerű ruhájú kocsihajtó mellett fiatal, világos bőrű férfi állt, aki a fáraó színarany jelvényeit viselte.

Csend volt a táborban, míg a látogatók a legnagyobb sátor elé értek. A díszes ruhájú fiatal férfi leszállt, megállt a sátor előtt. A kocsik zajára megnyílt a függöny, Atyánk lépett ki rajta fényesre kopott, hosszú botjára támaszkodva. Megállt a vendég előtt és várta, míg az érkező szól elsőként.

- Hívattál, atyám – szólt a vendég és fejet hajtott, mire megcsörrentek fénylő aranydíszei.

- Igen, hívattalak József, mert elköltözöm…

- Végre! – vágott az öreg szavába a fáraó embere. - Már rég mondtam, hogy nem itt, a pusztaságban lenne a helyetek…

- Nem. Nem erről van szó. – állította le az öreg a fiát egy kézmozdulattal. – Gyere, üljünk le, mindjárt megérted.

Tehát József! - örvendeztem magamban. - A fáraó jobbkeze, a helytartó! Még soha nem láttam, de hallottam róla. Azt is neki köszönhetjük, hogy itt vagyunk…

Atyánk a sátor nyugati oldalához vezette vendégét, ahol állatbőrök voltak leterítve. Leültek, és hosszan hallgattak. Mi türelmetlenül, izgatottan vártuk, hogy történjen valami. Máig sem tudom miért, de elhatároztam, minden szavukat megőrzöm. Talán azért, mert olyan rendkívülinek tűnt, hogy a fáraó helytartója meglátogat minket. Én, gyerekként még nem fogtam fel, hogy az igazi csodát nem a fáraó jelvényei jelentik, és nem is az, ha hordhatja őket valaki.

Sokáig ültek némán egymás mellett, az apa és József, a fáraó helytartója. A nap lassan kezdett lenyugodni. Már csaknem elsomfordáltunk csalódottan, mikor Atyánk kinyújtotta kezét a horizont felé. A távolban a piramisok hatalmas fekete tömbjei lebegtek az alkony vöröslő fényében.

- Vajon meg tudták állítani a nagy Változást, ami a végtelen természet lényege? – szólt Atyánk, elnézve a messzeségbe. – Nem, azt nem. Csak az időt. Az időt, amit az ember hozott létre, és beosztotta napokra és évekre, hogy kijelöljön magának egy kis részt a végtelenből. Mert véges az ember, míg az anyag kínálta csapdákból kitörni nem bír. Az ember legnagyobb rabtartója önmaga. Míg leláncolja magát a kapzsiság, a hatalomvágy láncaival, addig csak az általa létrehozott idő szűk körében mozoghat, mert ezeknek a vágyaknak a maga az idő szab határt.

De ha el tud szakadni az anyagtól, részese lehet a Végtelen Változásnak mindörökre. Akkor lesz igazán szabad. – elhallgatott, és ránézett fiára, vajon érti-e. Mivel József nem szólt, az apa folytatta: - Nem általad marad fenn nemzetségünk, csak azért mondom mindezt el neked, mert te vagy a legmagasabban közülünk, a te szavad hallik legmesszebbre. Add tovább ezeket a gondolatokat, ha én elköltözöm. Azt akarom, hogy szabadok legyetek. Egyszer majd, talán, mindenki hallgat ezekre a szavakra…

Az öreg téglavető munkás elhallgatott. Fiatal társa tűnődve szólalt meg: - Mást nem mondott atyánk?

- De mondott. Még sokáig beszélgettek, csak már nem emlékszem rá, mit. Ezek a szavak viszont megmaradtak bennem, és most elmondtam neked is.

- Én sem értem e szavak értelmét. Ha szabad akarok lenni, át kell lépnem az időt? De hisz az egyiptomiak is ugyanabban az időben élnek, mint mi, mégis szabadok. És egyáltalán, hogyhogy az ember alkotta az időt? Ki az, aki kitalálta és mikor? És hogy én tartom rabságban magam?

Engem az egyiptomiak tartanak fogva… Én ezt nem értem…

- Én sem… - szólalt meg újra tűnődve az öreg.

A fiatalember hallgatott, mint aki rágódik valamin, aztán azt mondta: - Nem értem. De talán a mi fiaink, az én fiam… - elharapta a szót. Az öreg tágra nyílt szemmel emelkedett fel: - A fiad? Neked fiad van? De hiszen a fáraó…

- A fáraó elvehette a szabadságomat, de a fiamat nem! A fáraó nem isten! Az Úr csodát tett! – tört ki az indulat a fiatal munkásból.

130

Csodát? Pont veled? – kérdezte az öreg hitetlenkedve.

Igen. Azt hiszem, csoda volt. – folytatta higgadtabban a fiatalember. – A fiam az egyiptomiaknál van. Ők nevelik. Nevet is ők adtak neki: Mózesnek hívják.

Letépett egy sárgás fűszálat és elgondolkodva morzsolgatta ujjai közt.

- De hiszem, hogy egyszer visszatér közénk, mert közülünk való. Akkor én is elmondom neki…

Ahogy te most nekem. Talán ő megérti.

A feltámadó szél finom homokot szitált, az őrök lovai türelmetlenül rázták fejüket. A nap lejjebb szállt, enyhült a hőség. Felhangzott az őrök kiáltása: folytatni kellett a munkát. Az emberek lassan feltápászkodtak, fejükre tették kendőiket, lerázták a homokot és elindultak vissza, az agyagosgödrök felé. Ugyanúgy, ahogy oly sokszor azelőtt.

-

131

D. NAGY IMRE Orvos, író. 1961. szeptember 10-én született Berettyóújfalun. 1981 - 1987 között végezte el Budapesten a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karát. Ezt követően a pápai Városi Kórház sebészeti osztályán kapott állást. 1987 októberétől 1997 júniusáig az ajkai Magyar Imre Kórház érsebészeti osztályán dolgozott. Jelenleg Vácon él. Orvosi hivatása mellett tagja a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének és a Domján Edit Alapítvány Kuratóriumának. Írásai az Ajkai Szó, az Egészségügyi Dolgozó, Lyukasóra, Magyar Nemzet, Napló, Orvosegyetem, Pápai Hírlap, Recept, Taps, Új Horizont, Új Idő, Új Írás, Veresi Hírmondó és a Vigília c. folyóiratokban és újságokban jelentek meg. Szerepelt a MOKK XX. jubileumi antológiában (1995.), a Sorsfordítók –ban (Littera Nova, 1996.), és a Százszorszép című MOKK kötetben. (1999.) Önálló kötetei: Gyurkovics Tibor: Kettő zsoltár (szerkesztő és válogató, Széphalom Könyvműhely, 1999.), Gyurkovics mint olyan (monográfia, Gondolat, 1994.), Bertha Bulcsu emlékkönyv (szerkesztő, Magyar Írók Egyesülete, 1999.)

TENGERPARTI SZERELEM A nap már magasan járt, amikor a hosszú buszok megálltak a szálloda melletti utcában.

Lassan kanyarodtak le a főútról, és fenségesen közelítették meg a magas épületet.

Dénes kikászálódott üléséről, és beállt a többiek mögé, kivárva, amint a hatalmas alsó rakodótérből előhalásszák valamennyiük csomagját. Csakhamar kezébe adták a barna táskát, és elindult a recepció felé. Még mielőtt fellépett a lépcsőre, oldalra pillantott.

A közeli, pálmafák övezte kertek mögött ott állt teljes nagyságában a tenger. Megtorpant a csomaggal, letette a lábai elé, és nyakát kissé kinyújtva, elvágyakozva nyelt egy nagyot.

A tenger.

A keskeny út, amely a pálmafák mellett vezetett, rövid egyenesként érte el a partot, ahol nagy, határozott élű kövekbe ütközött.

A forró napsütés, a fárasztó utazás meleg teherként nyomta Dénes tarkóját, de amint megpillantotta a vizet, csakhamar elfelejtett minden kellemetlenséget. Mély levegőt vett, mintha már a haboknál állna, és akaratlanul is elmosolyodott.

A nő arcára gondolt, akinek szerelmét otthon hagyta. Egy pillanatra felötlött benne az a kép, amikor a keskeny szoba megtört fényénél az ajtónak támaszkodva nézte, megérintette halántékát, állát, szemöldökét. Most ebben a hőségben ujján érezte a nő bőrének hevét, amint elköszönésük előtt kimondhatatlan mozdulatlanság, láthatatlan izzás égett kettőjük között. Miközben nehéz táskája felé nyúlt, átvillant emlékezetében az asszony puha csókja, amely kezdetben visszafogottan, majd egyre odaadóbban omlott arcára.

A több mint húsz órai buszozás után kissé megtört léptekkel indult a szobakulcsot átvenni, majd sorbaállt a lift előtt. A szobába érve kellemes meglepetés várta. A világos szobához kis erkély csatlakozott, amelyről teljes egészében látni lehetett a vizet. A szálloda jelképes udvarában mélykék színű medencében csillogott a víz. Körötte kék napozóágyak húzódtak mértani pontossággal elrendezve. A buszokból kiomló embertömeg a csomagtömegekkel csakhamar eltűnt, ki-ki szobájában frissítette fel magát, mások egy félreeső sarokban tudakolták, hogy hol lehet ásványvizet és szangriát vásárolni.

A kiürült buszok elkígyóztak a főút felé, s a népes kis utcácskákban csak spanyol motorbiciklis lányok kacskaringóztak tovább.

Dénes az ágyra dobta a táskáját és kilépett a cipőjéből. Lerúgta zokniját, és kiállt az erkélyre.

A nap magasan járt. A parton kevesen voltak, a pálmafák mellett néhány német turista bandukolt. A hőséget a pálmafák leveleit meg-meglebbentő szél enyhítette. Dénes halántékát megérintve, nyakán kis bizsergést váltott ki. Amint a Barcelona felé húzódó kis sínpárt követte tekintetével, eszébe jutott az az érzés, amely elkísérte valamennyi határátkelőhelynél, autópályánál, a lemenő napot nézve a dél- olasz tájon, és az ébredés után a francia földeken. Az ismeretlen környezetben valami belső melegséget, valami megfoghatatlan odatartozást érzett, s az először látott arcok, tájak, karcsú 132

templomok most régi ismerősként érintették meg. A hosszú kilométerek türelmes kígyókként kúsztak a busz kerekei alá, amikor arcát az üvegablaknak tapasztva fülére igazította a kis fekete magnó fejhallgatóját.

Az éveken át keresett Led Zeppelin- nótát hallgatta, a Kashmirt, s most ez a vágyott monotonítás egybecsengett a szerelem érzésének fel-felvillanó, de folyamatosan impulzusokat adó emlékképével. Az Esődalt hallgatva, a gitár lágyan lejtő ritmusa egybecsengett a búcsúzásuk kissé keserű mozdulatával. Csak a szemeddel beszélj – mondogatta magában a dal egyik sorát, és az asszony szúrósan barna szemére gondolt, az erőteljes szemöldökívre, és ritka pillantásaira.

A zene körbevette teljesen, nem észlelte a külvilágot, csak az elsuhanó nagy mezőket, távoli templomok rövid tornyát. Az utazás számára isteni adomány volt, hiszen a kilométerek százain, ezrein is az asszonnyal lehetett gondolatban.

A pihenők során teleszívta tüdejét friss levegővel, ivott egy kevés narancslevelet és befészkelte magát újra helyére.

Most, a kis vasutat szemlélve, megint felbizsergett benne az az állandósult érzés, amely elkísérte végig az úton, s most belebújt itteni életébe, beköltözött vele szobájába. Ledobta ruháit, és a zuhany alá állt. Fehér törölköző, és tiszta csempézett fürdőszoba várta. A hűsítő víz megérintette tarkóját, és végigsimította gerincét, kicserélte elnyúzott izmait, és homlokára is új fényt lehelt.

Miután könnyű pólót és rövidnadrágot kapott magára, kulcsra zárta az ajtót és a partra indult. A kis vasút alatt keskeny aluljáró húzódott, amely a pálmafák övezte kerthelyiség mellett vezetett a felszínre. Az út rövid volt, szemközt nagy, széles lapú kövek feküdtek egymás mellett.

Egy félig kész bódé üvegfalain munkások dolgoztak, lentebb, a vizet övező homokban kint hagyott napernyők tátongtak.

Dénes kilépett a papucsából, kezébe vette azokat és elindult a süppedő, szemcsés homokban.

Az olasz partot övező finom homokra gondolt, amikor a durva szemcsék minduntalan megszúrták a talpát. A korábbi út, amely évekkel ezelőtt kápráztatta el a maga finom, lisztszerű homokjával, most üdítőleg hatott ebben a süppedő tüskerengetegben.

Felemelte fejét és nem látott semmit, mert a valami is végtelen volt.

Előtte úszott, kígyózott, elfeküdt, nyaldosott, meglapult, kiemelkedett, elvékonyodott és hullámaiban előtte végződött maga a tenger. A tenger, amelyhez vágyott. A vállára omló hőség, a végtelenség látványa homlokára verejtékmorzsákat varázsolt. Szerette volna kinyújtani a karjait, hogy megfogja a látóhatár széleit, hogy elérje a víz túlsó felét, de inkább megérintette a habzónak tűnő, lecsillapodó vizet.

Hideg volt, és sós.

A ki-kicsapódó hullámok végei nem hoztak a talpai alá apró csigákat, kagylómaradványokat, csupán egy-egy viharformálta szürke követ, vörös kavicsot.

Amint a végtelen előtt állt, becsukta a szemeit, és mély, lassú levegőt vett. Szemhéján megütközött a víz felől futó szél, majd arcára omlott. A homlokára sütő nap és a ráfutó szélfoszlány együttesen eredményezték, hogy nem vette észre, de csakhamar pirosra festette a magasan álló nap.

Dénes mindig kétkedéssel fogadta Camus novellájában azt a jelenetsort, amikor Janine az éjszakával szeretkezik, s kifekszik a holdfény, a csillagok alá. Most kezdte lassacskán érteni a nőt.

A távolról húzó, végtelenített vászon kockáin valódi vonzás mikrofilmjei játszódtak le, és Dénes úgy érezte, hogy lelke másodpercek alatt évekre jó előre feltöltődik. A tiszta szél, ami megborzolta halántékát, a víz ritmusos, partot simogató játéka mind- mind nyugtatólag hatottak arcára, szemére, gondolataira.

A boldogságába egy szemernyi keserűség vegyült. A fiatal nő járása ötlött fel benne, amint oldalt végigmérte a partmenti homokot. „Milyen szépen járna magas lábfejtartással” – gondolta, és jólesően a széllel szemközt nézett a víz felett. „Mennyire tudnám szeretni hajnalban a parton” – úszott be elé egy következő kép. Járására ugrott tekintete, amint lapos papucsával kecsesen elfordult a hosszú folyosón. Valahányszor elment 133

mellette, szeretett volna utána nyúlni, s a csípőjénél fogva maga elé fordítani. A megzabolázhatatlan érzés, bármennyire igyekezett leplezni, rendes mederbe terelni, időnként a bőrét perzselte, s a karját óhatatlanul valami szabályozható mozdulatba terelve, elfogadható érintésre irányítani. „Mondtam már?” – állította meg a csempézett hosszú folyosón, miközben a nő munkáját végezve elhaladt mellette. „Mit?” – kérdezte finom hangon, mosolyogva az asszony. „Imádom”. „Ne mondjon ilyet!” – fordult el látható zavarában. A zavar igazából elterelő volt, hiszen jólesett neki ez a szó, de nem akarta még tudatosítani magában ezt a felkavaró érzést. „Ne mondjon ilyet” – az elutasító kifejezésben vonzó hangsúly volt, s csakhamar átváltozott Dénes agyában „Mondjon ilyet”- kifejezéssé.

A mindennapok egybefolytak ezekben a hetekben, Dénes agyában, oly mértékben, hogy találkozásaik időpontjára sem emlékezett, csak a pillanatokra, amikor a fiatalasszony felé fordult, a másodpercekre, amikor kivillanó bokáján megtört a kerek lámpa fénye, s a fáradt hajnalokra, amikor hazaindult magányos szobájába. Nem emlékezett az időrendiségre, csak a testápoló illatára, amit pólóján hazavitt magával, és elfeledte mindazt, ami találkozásukat megelőzte. Az izgalmat, a találkozás feszültségfokozó erejét és a bénulásig fokozott mozdulatlanságot, ami már-már láttatni szeretné a vágyva szeretett nőt, de egy fékező mechanizmus folytán mégis késlelteti az izmok működését, a lábak mozdulatait.

A parton állva az égre pillantott, hunyorogva a nap felé, majd lesütötte a fejét. A víz a bokáját mosta, hideg volt, és szemcsés homokot terített a lábfejére minden nagyobb kicsapódás alkalmával.

Szerette volna megosztani most ezzel a nővel mindazt a jót, amit lát, mindazt a hideget, amit lábujjainak zsibbadásával érez, a víz illatát, a szél simogató csapkodását.

Szerette volna maga mellett látni.

Szerette volna odaállítani jobbjára, és bemutatni a tengernek. Boldog volt, hogy rá gondolhatott.

Talán azért volt mindenben olyan mohó, mindent oly határtalanul magába szívó, hogy elraktározhassa az ingereket magába, elvihesse az érzéseket ennek a nőnek.

A szemében, az orrában, a hallásában, a szájában.

Azért itta oly mohón magába a szél ízét, meg a tűző napot, hogy egy fáradt hajnalon megérinthesse a bőrét, és rálehelhesse minden tenger végtelenből jött üzenetét.

Maga elé nézett a vízen, és hálás volt.

Nem beszélt, csak befelé.

HÉTKÖZNAPI FELTÁMADÁS A fiú nézte a magas templom tornyát, és ellépett oldalra, érzékelni akarta a meredeken felfelé futó íveket, éleket. Ugyanazokat az érzéseket kereste, kutatta, amelyek egy éve érintették meg egy stájer templom tövében. Akkor meleg nyár volt, a köveken jókedvű gyerekek szaladgáltak, köztük az ő lányai, akik felhőtlennek hitték a nyarat, az életet, csakúgy, mint ő.

Az ember, amíg szülőket tud maga mögött, még mindig gyermek egy kicsit, még mindig úgy lépked, mintha gyermek maradhatna örökre. Aztán bekövetkezik egy-egy tragédia, és egy pillanat alatt rá kell ébrednie, hogy felnőtté vált. Felnőtté és árvává.

Ezek a gondolatok jártak eszébe, amikor a templom tövében a nyári érzéseit kutatta.

Mindhiába. Akkor a felröppenő galambok megpihentek a párkányokon, most híre-hamva sem volt madaraknak. Emlékezett a köveken futó kislányra, aki karját felfelé emelve próbálta maga elé csalogatni őket, de a madarak nem szálltak vissza. Másik két lánya furcsa játékra lelt az egyik játszótéren, s azzal szórakoztak a nyárban. Volt a fák alatt valami örök illat, valami örök játék hangulata.

134

A templom, amelyre oly várakozóan tekintett fel, nem hozta vissza akkori hangulatát. Nem is hozhatta. Apjára gondolt, aki hirtelen elment.

Kitörölhetetlenné vált az utolsó találkozás, a mozdulatok, a kivételes megelégedettség, a belenyugvás, ami addig elképzelhetetlen volt róla.

Az idő nagy úr. Amint teltek- múltak a halála óta a hónapok, egyre tisztábban látta lépéseit, amit az élet nem könnyű útvonalain tett meg. A távolból rálátott a hibákra, s kivilágosodtak az erények, amik talán az életében elfedődtek, valamiféle takarásban voltak.

Most alkalmas volt az idő, hogy végigkísérje őt azokon az utakon gondolatban, amelyeket megtett.

Nem az indulat, nem az érzelem határozta meg gondolatait, hanem a tisztázás kényszerűsége.

Eszébe jutott Kiss Dénes apjáról írott könyve, a „K. Ferenc, a léglakatos” című. Sok- sok azonosságot fedezett fel a tisztánlátás érdekében a két feltárás között. Talán csak ilyen mélységgel, ilyen őrjítő őszinteséggel szabad értékelni az embernek az apját. Viviszekció, önmarcangolás, élveboncolás. Ez a mélység, ez a magasság alkalmas arra, hogy hibájában, erényében megvilágosodjék valakiről az igazság. Csak így lehet megérinteni azt, akit kemény kritikával illetünk, csak ilyen kemény, pőre őszinteséggel lehet beszélni arról, akit nagyon szeretünk.

Amint a néma falakat kémlelte, eszébe jutott a kis halom, amelyet a hosszú télen át hó borított. Nagyon hamar elfedte, és sokáig takarta. Talán a tél is tisztító szerepet játszott. Talán a fehér hó is valahogy próbálta leülepíteni az élet és halál dolgait.

A sírhalomra gondolva eszébe jutott, hogy vajon milyen a mi feltámadásunk? Olyan-e, mint amit a templomok falai között hallunk, vagy valami más? Lehetséges-e a feltámadás ember által?

Lehetséges-e a megtisztulás az emberi elmék által? Van-e arra lehetőség, hogy a magunk belső tisztítótüzében megforgatva valakit, alkalmassá váljék a teljes megtisztulásra?

Van-e emberi feltámadás? Van-e ama régi, és oly szimbolikussá vált feltámadás mellett napi, pici feltámadás életünkben?

Ahogy a templom falait nézte, elmosódtak az egykori kérdéses vallomások tagadó hangsúlyai, s eszébe jutottak apjának utolsó mozdulatai, amint unokáit egy csokorba gyűjtve, egybefogta őket ölében. Egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy az emberi szeretet megvallásának parányi kristályai által millió apró feltámadás készítődik elő.

Megnyugodva lépett el az épület tövétől. Megbizonyosodott, hogy létezhet apró megváltás.

Embernek ember általi megbocsátása, itt, a földön is.

135

KURDI IMRE Egyetemi oktató, műfordító, író. Ajkán született, 1963. február 4-én. 1981-ben érettségizett a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban. 1987-ben végzett Eötvös Loránd Tudományegyetemen. 1992-ben Dr phil, Bp. ELTE és ugyancsak 1992 PhD, Bp. ELTE. 1989-től Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Germanisztikai Intézetében tanársegéd, adjunktus, docens. A Nappali Ház c. folyóirat alapító szerkesztője.

Műveiből: Egy nemlétező narancs (Versek). Bp. 1989. – Angelus Silesius: Kerúbi Vándor. (versek). Bp. 1991. – Georg Büchner: “Dantons Tod. Ein Drama.” Versuch einer Interpretation. (Bölcsészdoktori disszertáció) Bp. 1992– Várakozás a maradóra (Versek) Bp. 1995. – Heiner Müller: Képleírás (Vál, ford. utószó) Pécs, 1997. – Friedrich Nietzsche: Így szólott Zrathustra. Könyv mindenkinek és senkinek (Ford.) Bp. 2000. Társszerkesztője volt három német nyelven megjelent könyvnek. Jelentek meg versei az Élet és Irodalom, az Életünk, a Győri Műhely, a Harmadkor, a Holmi, az Igen, a Jelenkor, a Kortárs, a Látóhatár, a Magyar Műhely, a Mozgó Világ, a Nagyjaink, a Nappali Ház, az Orpheus, a Pompeji, a Stádium, a Théléme, a Tiszatáj, az Új Forrás, a Vigília című folyóiratokban, a Fiatalok könyve (bp. 1989.), a Harmadkor antológia (Bp. 1989), a Médium–Art (Bp. 1990.) ill. német nyelven az Anderntags (Köln–Bp. 1996), Budapester Szenen ) Köln, 1999) című kötetekben. Fordításait közölték a ’84–es kijárat, az Arc, a Harmadkor, a Holmi, az Igen, a Kapu, a Lettre Internationale, a Magyar Napló, a Nagyvilág, a Nappali Ház, az Orpheus, a Palócföld, az Új Írás, a Vigília című lapok, a Német elbeszélők 1900–1945 (Bp. 1990) és egyéb kötetek. Megjelent esszéinek, tanulmányainak száma a húszat, recenzióié pedig a tizet közelíti.

EGY NEMLÉTEZŐ NARANCS Így képzelem: egy bonyolult csomót bogozol türelemmel vagy felcsavarsz és válladra vetsz egy szőnyeget Vagy inkább egy narancs legyen ahogy megeszed egyik gerezdet a másik után Vagy még inkább ahogy gerezdenként összeraksz egy nemlézető narancsot.

NÉGYKEZES II. Kihajol mélyen, fentről. Eltűnődve néz le és hosszan: ez hát a jelen?

S hol a jelentés, hogyha idefenn cél sem, kudarc sem sejlik semmiből se, és hogyha végül úgyis hidegen hagyja a hely, szín: nincsen aki győzze számolni, mennyi ősz rakódik őszre – feladja hát a meddő figyelem, feladja, vagy (mert úgy sincs folytatás) az ösztönök vak mélyibe ás, míg áskálódván végleg elveszejti az esélyt, hogy most itt jelen legyen e kétesnek sem mondható helyen, hol mégsem állhat őhelyette senki.

136

HOMMAGE Á Már bánom az elvadult szilvafát: kivágtam, több mint egy éve, mielőtt megérlelte volna utolsó gyümölcseit.

A szőlő mégis alig hajt az idén, de bő termést ígér a barack, a fiatal körte- és almafák pedig most először mutatják meg gyümölcsüket.

Látod erre gondolok: sem így, sem úgy, hanem ígyis – úgyis Eleinte számolom a napokat, és külön az éjszakákat is.

Később majd ezt is elhagyom.

A KERUBI VÁNDOR Mert nem a csend van két szó között hanem a szó van két csend között: szólni nem az tud, aki szólni tud Szólni az tud aki hallgatni tud TÖREDÉK EGY MEGÍRATLAN VERSBŐL Hazafelé menet éjszaka eszembe jutottál még egy pillanatra talán éppen a Váci úton de ez most mindegy nem játszik szerepet elindult bennem ez a vers és valószínűleg nem fog megérkezni nem sikerül a végére járnom elakadok elakadunk és elakad az éjszaka is leülepszik köréd és körém reggelre megint nyirkos lesz a ruhám és ködszagú – átmeneti évszak mintha turisták lennénk itt már évek óta szóval marad a vers épp csak elakad megíratlanul

137

A LEGSZEBB VERS HELYETT A legszebb versre készülök – MIÓTA Kezed mióta elalvó nyírfaág Mióta csöppen asztalomra méz Mióta nem vagy más világ Néha azt hittem Istennel beszélek megszólítanom mégsem adatott az a beszéd nem szavakból állna nem lennének benne mondatok A várost jártam tegnap épp mikor (ezt még azért elmondhatom talán) hirtelen egy neonfelirat ragyogott föl egy régi ház falán – ki is húnyt rögtön Azóta tudom nem írom meg a legszebb versemet mert az a vers visszatér a csendbe amiből vétetett

138

KERTÉSZ ANIKÓ 1963-ban született Ajkán. Tapolcán járt középiskolába, Szombathelyen szerzett tanári diplomát. Írásai napilapokban, folyóiratokban és két antológiában jelentek meg. Jelenleg Győrben él, és középiskolában tanít.

BARÁTOMNAK Motyogva bolondságokat fogva kezed akárha gyerekként lehettem veled kóborolva sok ósdi kő között áhítva fa lombját zárt kertek helyett kifosztott királynő palotám a csönd palástom leterítve trónom a puszta föld

RONDAI ANZIX Délidő A dombtetőn az idő is megpihen szusszan a pillanat a völgyben lágyan kanyargó patak fakó kanca poroszkál sárgás csikajával libák vonulnak úszni béke kinn s benn befejezni-lezárni itt a létem a megnyugvás méltóságával a távolban hegyek hátán futó utak itt és most vagy örökre veled SZÁRNYAK A PADLÓN Ritkuló lélegzet.

Szívdobbanásszünet.

A takarótlan est szárnyrebbenést keres.

Fáradt madár a test, óvó fészket keres.

Egy vadidegen tükörkép két fehér szárnyat a padlóra szegez.

139

ESTE A szék hátán élire hajtogatott magány.

Az ágy is csak egynek elég.

Az este száraz sóhajait csöndesen teregeti szét.

FÉLELEM Cellám legtávolabbi sarkában kuporgok.

A sötétben félelem motoz.

Minden emléktárgyat elkoboz.

MARGITNAK Ködpalotámba hiába hívlak, hajnalt lesni lusta lettél.

Gyöngykönnyeim szétgurulnak a fűben. Árvaságom csak a fák látják.

MAGADHOZ Arculütnek a hétköznapok.

Jól rágd meg a tegnapi kenyeret.

Kortyold teád esős májusi esten.

Hallgasd: a szél beköszön ablakodon.

Visszaintesz, elmosolyodsz, motyogsz. „Orgonalevélen sóhajt az erezet.”

Kedves kutyád mély mandulaszemében fölfénylik az ősszép szeretet.

140

SEBŐ JÓZSEF Tanár, szerkesztő, író. 1957. május 14-én született Ajkán. A Bródy Imre Gimnáziumban érettségizett 1975ben. 1980-ban könyvtár-magyar szakos diplomát szerzett a szombathelyi Tanárkéző Főiskolán. 1985-ben szociológia, 1990-ben magyar szakos tanári diplomát nyert az ELTE Bölcsészkarán. 1975-81 között az ajkai Városi Könyvtárban dolgozott, 1981-82-ben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia könyvtárosa. 1983-84-ben Budapesten az Őrnagy utvai Általános Iskola tanára. 1984-1987-ben az esztergomi Városi Tanács Művelődési Osztályán dolgozott, 1987-1995 között az esztergomi Vitéz János tanárképző Főiskolán tanársegéd, majd docens. 1995-től a veszprémi Padányi Bíró Márton gimnázium tanára. 1986-tól 1995-ig szerkesztője, majd főszerkesztője az Esztergom és Vidéke c. lapnak. 1995-től a veszprémi Új Horizont szerkesztője. Írásai az Új Magyarországban, az Esztergom és Vidéké-ben, a Comitatusban, a Veszprém megyei Pedagógia Hiradóban, az Ajkai Szóban és az ajkai Városszépítők Lapjában jelentek meg. Önálló kötete: A Bakony-mítosz, A Bakony a magyar irodalomban (1999.)

HAMVAS BÉLA (1897-1968) Az Ötéves tervünk nagy művei sorozatban 1952-ben jelent meg a Várpalota című brosúra.

Ebben olvashatjuk az Inotán épülő November 7. erőműről: "... nem az inotai erőmű az ötéves terv legnagyobb ipari építkezése. Még a villanyerőművek között sem az: a sztálinvárosi hatalmasabb lesz. De azért elámul az ember az arányokon...Ha gyalog megy az ember, a vízhűtőt és a kéményt már messziről megpillantja...a hűtőtorony nem ereszti el az ember szemét. Furcsa építmény, nem is tudom, mihez hasonlítsam. Óriási hordóhoz nem lehet, mert a hordó közepe tájt a legvastagabb. ez meg éppen fordítva, alul a legszélesebb, följebb megkarcsúsodik, mint egy parasztkorsó."

E gigászi hűtőtoronyhoz hasonlóan ez idő tájt az inotai erőmű-építkezésen egy másik furcsa jelenségre is fölfigyelhettek az ott megfordulók. Igaz, ő "csak" segédmunkás volt: Hamvas Bélának hívták, aki a legenda szerint az odaérkező kínai elvtársakkal is anyanyelvükön tudott társalogni. Törékeny, de enciklopédikus lénye Inotán bizonyára olyan bizarr jelenség lehetett, mint a bakonyi tájba épített hűtőtorony.

Ma, amikor Hamvas életműve főnixként kel életre, s különböző helyekről föllelt írásai kötetsorozattá állnak össze, az emlékezők-méltatók-kritikusok egy mozzanatról rendszerint elfeledkeznek: legkedvesebb zarándokhelyeink egyike -- a Bakony volt.

E mítosz-erdő nemcsak a fizikai erőszak üldözöttjeinek, Sobri Jóskának és társainak volt menedéke, hanem – bár metaforikusan – Adynak és Hamvasnak is.

Mindkettőjüknek szükségük volt – mint Szent Jánosnak – Pátmosz szigetére, ami számukra – a Bakony volt.

Hamvasnak, aki katonaként idegösszeroppanással élte túl az első világháborút, majd Trianon után szeretett városát, Pozsonyt is el kellett hagynia, igazi, megszenvedett élmény volt a modern világ válsága, a spengleri értelemben vett Nyugat alkonya.

Az első világháború következtében megingathatatlannak látszó birodalmak dőltek össze, a korábbi kiszámítható és kerek világ rész-elemeire bomlott, s a Duna-tájon éppen csak kiépülőfélben levő polgári értékrend minden eresztékében recsegett-ropogott.

Merre, Történelem? – tette fel a kérdést a kor megannyi gondolkodója. S ebben az egyetemes érték-süllyedésben ki-ki a maga iránytűje szerint próbált kikötőt találni. Hamvas – új filozófiát megalapozandó – az ősi kultúrák világát térképezte föl.

141

A Bakony-esszé írásának évében /1937/ George segélykiáltását idézi: "Keiner, der heute ruft..." Senki, aki ma az égi hatalmasokhoz kiált segítségért.1 Nitzschenek igaza volna? – Der Gott ist tod? – Isten halott? S a Hamvas által is többször említett tömegember számára csupán egyetlen út maradt volna: a totális diktatúráé: a bolsevizmus vagy a fasizmus igájába sodródni? S valóra válna Capek jóslata a báb-emberek, a szalamandrák elleni harcról? S hová is menekülhetne az ember ebből a világból? A gondolkodásba, Pátmosz szigetére, vagy a Bakonyba.

Dul Antal szerint Szűcs Jenő, Bibó István, Prohászka Lajos szemléletmódja – Hamvaséval összevetve – horizontális. Ez a magyarságkutatásban a transzcendens távlat kiiktatásával a puszta történelmi, néprajzi, földrajzi vagy politikai megalapozást jelenti. Ezt nevezi Hamvas ksátrija típusú történetírásnak. A másikat, az övét is, brahmaninak, amely a múlt-jelen-jövő horizontjára az ég-ember-föld transzcendens függőlegesét vetíti.2 Hamvas értékvilágában fontos hely illeti a génius locit. Egyik leglíraibb esszéjében, az Öt géniuszban sorra veszi a történelmi Magyarország öt lelki karaktert formáló tájegységét. Ezeket C.G. Jung nyomán úgy fogta föl, mint a föld környezeti feltételeiből származó alkalmazkodási rendszert. "Az archetípusok készenléti rendszerek, amelyek egy füst alatt képek és emóciók is."

Az öt géniusz Hamvas értelmezésében, nagyjából: Felvidék, Erdély, Alföld, Zala tájéka és a nyugati sáv. Ezek öt lelki alkatot predesztinálnak, s az örök magyar fátum, a széthúzás jórészt ezek összebékíthetetlenségéből fakad.

Az ország délnyugati csücske – nagyjából Zala – a mediterránum kisugárzásában él.

Mintha Adria fehérebb, tisztább, világosan tájaira érkeznénk. Életeszménye a derű.

A nyugati félkör Pozsonytól Szentgotthárdig terjed, befelé közelebbről meghatározhatatlan mélységbe. E táj kultiváltságáról ismerszik meg; arcával Párizs felé fordul. Itt a sors eszménye nem a győzelem, hanem a rend. Adekvát műfaja – a többi táj líraiságával ellentétben – a próza.

Az északi táj Pozsonytól Szatmárig terjed. E föld Észak felé nyílt. Az uralkodó szín a kékeszöld, a levegő melankolikusan párás. A babona és a csoda honos itt.

Az Alföldön a táj és az ember viszonyára az ideiglenesség a jellemző. Az alföldi város életrendje nem különbözik a faluétól. Debrecen inkább falu, mint Kőszeg.

Erdélyben a központ nem Róma vagy Párizs, hanem Bizánc, azaz Sztambul. Ott a despotizmus a honos; előkelő és munkás között nagy a szakadék. Jellegzetes műfaja a ballada.3 S ha van Magyarhonban olyan szeglet, amely az öt géniuszt képes együvé ötvözni, akkor az – Hamvas szerint - a Bakony, melynek leglényegesebb vonása a változatosság. "...Az előbb az ember mészköves karszton barangolt, majd Niebelung-erdőben járt. Máskor meg mintha a Thüringiai erdőben járna. Néhány kilométerrel odébb pedig délies, görög vidéken...

Már egészen megszoktam azt, hogyha néhány szabad napom van, azt itt töltöttem. Itt mindig együtt van; szépség, erő, nyugalom, fenség és változatosság.4 Amikor Hamvas századunk húszas-harmincas éveiben bejárta a Bakony erdejét, a vasút révén már legeldugottabb zuga is megközelíthető volt. Ennek ellenére még egy archaikus világ fogadta. "...A hegységek általában földrajzi helynevek. A Bakony nem az. A Bakony a magyar számára és elsősorban mítosz. Mikor Szent István az országot krisztianizálta, ennek a hegységnek rengeteg erdőségeiben rejtőztek el azok a pogányok, akik a királynak nem engedelmeskedtek. S azóta ebből a szóból a magyar függetlenséget érez ki: az uralommal való szembeszállást, forradalmi szellemet és lázadást. A hegységet sűrű és sötét erdővel benőttnek gondolja, amely tele van rejtélyes szakadékokkal, barlangokkal, hozzáférhetetlen völgyekkel. Ez a magyar dzsungel, ahová csak azok rejtőznek el, akik a világgal nem tudtak megegyezni. A vad és elementáris őstermészet mítosza jut benne kifejezésre. Tele van misztikummal és még ma ezer évvel Szent SZIGETHY Gábor , Bevezetés Hamvas Béla Világválság című esszéjéhez, Bp., Magvető, 1983, 3-8.

DUL Antal, Bevezető Hamvas Öt géniusához , Életünk, 1989, Hamvas - különszám.

3 HAMVAS Béla, Öt génius, Szombathely, Életünk, 1989.

4 HAMVAS Béla, Bakony, Napkelet, 15. évf. 6.sz., 1937, 371-379.

1 2

142

István uralkodása után is tele van pogánysággal. A mítoszból azt érezni, hogy a bakonyi ember keményebb, civilizáltabb, elemibb, mint az ország más helyén lakó."

Ez az a mítosz - varázs, amely leginkább Görögországhoz hasonlítható, legalábbis az archaikushoz, a Homérosz korihoz.

Hamvast hétvégenként még majdnem az erdőség nyelte el, mint hatvan évvel korábban a Bakony első tudományos kutatóját, Rómer Flórist, a magyar régészet megalapítóját. Bizonyára nem olvasta a kulturhistórikus előd Bakony című könyvének olvasót köszöntő sorait: "...Ha pedig akad, ki ezen útmutatás által mintegy felbuzdítva utánam indul, és terjedtebb tudománnyal, avatottabb tollal, fényesebb sikerrel festendi e vadregényes szép vidék terményi- és régészeti nevezetességeit; én leszek az első, ki neki őszinte köszönetet szavaz."

Ha valakit megillet e köszönet-szó, akkor az Hamvas. De milyen is volt az első találkozás?

"Az első benyomás, amit a hegységről nyertem, ennek a mítosznak tökéletesen megfelelt.

Ezerkilencszázhúsz júliusának közepén indultam neki az erdőnek és este a Kab-hegy, egy kialudt vulkán tetejére értem. Az éjszakát ott akartam tölteni. Meleg volt, derűs idő és szélcsend.

Hátizsákomból megvacsoráztam, aztán szénát hordtam egy fa alá, lefeküdtem, betakaróztam és mivel még világos volt, könyvet vettem elő. Rousseau "Confessions" tizenegyedik fejezetét olvastam. Éppen besötétedett, mikor elálmosodtam, letettem a könyvet és éppen akkor a völgyből csaholást, rekedt, sajátságos vonítást hallottam. A hangot régebbről már ismertem. Ilyesmit az ember egyszer hall és sohasem felejti el. Farkas volt. Egy keveset vártam. Az álom azonnal kiment a szememből. A csaholás közelebbről hallatszott. Nemsokára csörtetés. Nem volt nálam fegyver.

A legközelebbi falu másfél óra, vagy még több. Felkaptam a holmim és felmásztam a tölgyfára.

Két perc múlva ott voltak a farkasok. Nem tudom hány, de több. Ott morogtak, szuszogtak, settenkedtek hajnalig. Zöld szemük félelmetesen foszforeszkált a sötétben. Hangosan ásítoztak, vinnyogtak és ágyamat szaglászták. Mikor a nap fölkelt, eltűntek... Ez a Bakonyról az első és legmélyebb benyomásom."

E kaland nem szegte kedvét, sőt: "...Már egészen megszoktam, hogy ha néhány szabad napom van, azt itt töltöttem. Eszembe sem jut más hegységbe menni. Itt minden együtt van; szépség, erő, nyugalom, fenség és változatosság. Minden évszakban van valami új látnivaló. A legszebb idő minden bizonnyal május vége. Vannak mélyen fekvő nedves völgyek, amelyekben a szem káprázik a virágok színes pompáján, az orr beleszédül a fűszeres illatok áradatába és a fül megtelik a sok száz erdei madár harsogó zenéjével."

A Bakonyt járóknak megvan a maguk szinte pogány áldozati helye. Ez rendszerint a Magas-Bakony egy-egy részlete. Rómer Flóristé, Eötvös Károlyé a cseszneki vár, Hamvas néhány kilométerrel odébb, Tés mellett. "...Emlékszem rá, amikor először ott voltam. Lélegzetem elállt, mikor kiléptem a fák közül s azonnal Böcklinnek az a képe jutott eszembe, amelynek címe: Gefilde der Seligen - Az üdvözültek ligete. Tulajdonképpen semmi sem hasonlít Böcklin képéhez.

Mégis ugyanannak éreztem hangulatban, természetben. Akkor is, most is. Ez a táj virágos nyugalmával, sugárzó üdeségével, friss harmóniájával olyan édes és mosolygó derűt áraszt, mintha nem a földön volna, hanem a boldogok szigetén. Íme, gondolom: a Mátyás királyszerűség!

A fensőbb rendű táj, valami, ami szépségben természetfölötti, mint ahogy ő, a király, emberfölötti volt. Leülök és bámulom a virágokat és beszívom a zsálya illatát. Ide egyszer el kell jönnöm, több napra, sátorral, itt kell laknom, hogy e szépséggel és földöntúli nyugalommal torkig jóllakjak."

A Bakony-esszét olvasva a harmincas évek több ma már divatosnak tűnő, sokat emlegetett eszméje, gondolatköre is elő-előcsillan, de leginkább egy fogalom: a sosemvolt aranykor. Ami egyrészt a Nyugat alkonyat-hangulattal, másrészt a Trianon-traumával magyarázható. Hamvas itt a Bakonyban fedezte fel az Üdvözültek ligetét, a magyar Árkádiát.

A bakonyi karakterek — a betyár, a sváb, az erdész, a duhaj — mint típusok mögött ott érezhetjük Szekfű Gyula kuruc-magyar és labanc-magyar ellentétpárját, de Németh László híg magyar mély magyar elméletét is, vagy törzsökös magyar és jött magyar szóhasználatát.

143

"Sobri Jóska és minden bakonyi duhaj tulajdonképpen egy neme az ősi, civilizálatlan, elementáris "bakonyiság" megnyilatkozásának." Olyan mitológiai hős, amely egyetlen más nép szabadságharcos vadlegényével sem hasonlítható össze.”

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 1941-ben feleségével, Kemény Katalinnal Bevezetés a modern karakterológiába címmel egy könyvet is összeállítottak.5 Hamvas kortársa, Prohászka Lajos nemzetkarakterológiájában a német metafizikai vándor típussal a metefizikátlan, végzettudattal sújtott bujdosó, bezárkózó magyart helyezi szembe.

Hamvasnál különösen a duhajról írtak rímelnek a kortársak "magyar fajról" írt gondolataira. A Bakony-esszé ugyanabban a Napkeletben jelent meg, mint Szekfű Gyula A faji kérdés és a magyarság című tanulmánya /1923/, amely a biológiai fajelmélettel szembefordulva, a "történeti népfaj" esszéje mellett tesz hitet. De a "másik parton", a baloldalon is élénk viták folytak a "faji jellegről", amit természetesen sohasem sikerült igazán tisztázni. A Bakony-esszé megírása idején például a Szocializmus hasábjain zajlott nevezetes és több fordulós vita Veres Péter és Fejtő Ferenc között.6 Az esszé utolsó passzusai a hegység déli oldalán elterülő csenevész, bokros részről íródtak.

E hajdan őserdővel borított tájra Hamvas Németh László Kert-Magyarországát gondolja Húszezer hold gyümölcsös álma címmel. Noha Kert-Magyarország a modernizációnak olyan programja, amely ugyan modern mintákat akart meghonosítani, de a polgárosodásnak mégiscsak valamiféle utópiája lehetett.7 Nem véletlen, hogy Németh László meleg hangon írt Hamvas e korban született műveiről a Tanúban /1934, 1936/. Mindkettőjükre az egységben való látásmód a jellemző.

A Hamvas-reneszánsz kezdetén, 1987-ben megjelent Hamvas-emlékszámban8 Spiró György a mesterről, mint a "legszabadabb magyar íróról" szól. "Hamvas szabadságának alapja a műveltsége" — teszi hozzá.

S ha e legszabadabb magyar író valahol igazán szabadnak érezte magát, ahol megtalálta azt a fizikai-lelki tájat, melynek legjellemzőbb sajátossága az Európa távoli tájait idéző változatosság, az a Bakony.

Hamvas írásaiban a bakonyi táj egyfajta metafizikai mondanivalót hordoz. S ő, aki a régi távol-keleti bölcselők modern tolmácsolója is volt, jól tudta, hogy a régi kínaiak tájképet, a traktátust (kínaiul “hegy-víz” képet) tekintették a legmagasabbrendű művészetnek. A Tao a természetről minta mindenek mértékéről beszél. Ezért a kínai festők előszeretettel fejezték ki az emberről szóló gondolataikat - burkolt formában - tájképek segítségével. Az emberi tulajdonságokat, értékeket például fák szimbolizálják (a bambusz rugalmassága, a fenyő szívóssága, a ciprus hosszú élettartama stb.)

Hamvas példáinak nagy részét – tőle, a nagy Bakony-járótól mi sem természetesebb - a mi mítosszal teli öreg hegységünkből veszi.

A győző Ez a hársfa a Bakony egyik völgyében nő, ahol a völgy beszűkül és a déli oldalon tíztizenkét tonnás sziklák a hegyoldalból merednek elő. A mag két szikla közé esett. Amíg ezt a vastagságot, amit a kövek engedtek, elérte, csaknem akadálytalanul nőhetett. De nem tartott soká.

Akkor nekifeszült a köveknek és szétnyomta őket. Most felülről rázuhant egy ház nagyságú szikla és eltakarta. A hárs kibújt alóla. Gyökereivel az alsó kövekbe megkapaszkodott és elkezdte a sziklát nyomni fölfelé. Amelyik kő útjában állt, azt megrepesztette. Két helyen, közvetlenül a törzs mellett, asztalnagyságú tömbök zuhantak rá. A fa rájuk borította kérgét, rájuk ömlött, mint az élő láva, és a két tömböt egyszerűen megette. Az alatta lévő köveket szétmorzsolta úgy, hogy KŐSZEGI Lajos -VÁRKONYI Miklós, Hamvas emlékszám, Függelék = Életünk, 1987/9., 895.

KŐSZEGI Lajos -VÁRKONYI Miklós: uo..895.

7 MONOSTORI Imre, "Faj" és "alkat" = A gondolkodó Németh László, Hódmezővásárhely, 1990, 41.

8 Életünk, 1987. 8.sz.

5 6

144

gyökereivel átölelte őket és szorította, mint az óriáskígyó, míg a kövek megfulladtak, vagyis darabokra omlottak, évekig tartó halálos szorításban kinyomta belőlük az ellenállást. Most a hársnak három deréknagyságú gyökere van. Az egyik több kanyarulat után, amit a sziklatömbök között tesz, egyenesen belefúródik a hegyoldalba. A másik szétágazik negyven, vagy ötven szárra, ötvenujjú rettentő marok, melynek fogságába belenyög a sziklagerinc. A harmadik gyökér félig meztelen, mert a kövek kigurultak alóla s a víz a földet kimosta, olyan ez a csupasz gyökér, mint a felvágott hasból kiboruló belek tömege. És fölötte három ember vastagságú, négyemeletes, egyenes törzs rohan bele a térbe, magával rántva ágainak és leveleinek roppant tömegét, él, mint egy halhatatlan nevetés.”9 A szűz Ha az ember a vasúti megállótól Porva felé megy a Hódosér völgyében, amelyik még a legszárazabb nyárban is zöld marad, a keleti hegyoldalban néhány nyírfa áll. A középen, a többitől körülvéve nem a legmagasabb, de az a fa, amelyiket az ember először vesz észre, annyira először, hogy nézi, s csak egy idő múlva jön rá, hiszen több is van, azaz nincs, mert a többi más. – Tulajdonképpen nem is fa, hanem virág. És mi a virágmorál? Virágozni. Édes mosollyal belenyílni a világba. Csak lenne az embernek száz szeme, hogy minddel nézni tudná. 10 SZUEZ A MELLÉKUTCÁBAN A collegista Brusznyai árpád (részlet) Minden évben egyszer – az igazgató neve napján – kabaréra is sor került,11 melyekhez Árpád korában már csasztuska-paródiák is kapcsolódtak. A megzenésített darabok fő témája a kollégiumi élet volt, s a vaskos diáktréfák céltáblái a tanárok. Akik ugyan távolságtartóak voltak, de igazi mester-tanítvány viszony kialakítására törekedtek. Sokat beszélgettek, vitatkoztak diákjaikkal, s közös vacsorákra, sörözésekre is sor került. Árpád későbbi életét mindvégig e vaskos diákhumorral áthatott collegiumi szellem határozta meg. A kortársak által ma is idézett szellemes megnyilvánulásainak, intézkedéseinek, poénjainak stílusa e világból táplálkozott. Még a legdrámaibb helyzetekben sem hagyta cserben az itt vérévé vált, mindenre szellemesen reagáló stílus. Amikor 1956 november negyedikén az oroszok beözönlöttek Veszprémbe, egy tank tetejéről őt is leszólították: mondja már meg, merre van Szuez! Árpád, felesége visszaemlékezése szerint, a szeme sarkában huncut mosollyal, csak annyit válaszolt: menjenek a sarokig, ott a második mellékutca balra - s mindezt még szépen el is mutogatta…

A veszprémi Lovassy Gimnázium tanáraként – a Nagy Imre-féle politikai oldódás idején egy iskolai ünnepségen, amelyen kötelező penzumként egy szovjet költő versének is meg kellett szólalnia, ő a maga költötte csasztuskát mint taváris Picsarszkájá költeményét konferálta be. A mellette álló kollegákban meghűlt a vér, de a hivatalosak vagy nem vették észre, vagy nem akarták észre venni a cselt. 12 Még a Collegiumban az őt Vácról kerékpárral meglátogató bátyját azzal fogadta, hogy : Szörnyű ez az atombomba!. Húsz éve használom ezt a lepedőt, de mióta az amerikaiak ledobták az atombombát, kezd szétmenni. Igazán hozhatnál egy másikat!

Vácott élő bátyja gyakran tette szóvá, hogy mint collegista nem ad életjelet magáról. Egyik alkalommal kapott egy postai levelezőlapot, amelyen csak egy szó állt: Életjel!

9

HAMVAS Béla, Babérligetkönyv., Esszék 1932-1945, Szombathely, 1993, 179-180.

HAMVAS Béla, uo. 185-86.

10

12

KAJTÁR Józsefné személyes közlése, 1996.

145

A veszprémi menzán, ha finom ebédet kapott, kollegái előtt fennhangon Ma - ebédet ettünk!

- kel nyugtázta elégedettségét.

Férfi kollegáitól rendszerint „a távozás hímvesszejére lépek”-kel köszönt el.

A szláv küldetéstudat - Keletről jön a Fény - ekkor a világmegváltó kommunizmus eszméjében öltött testet. A valóságban azonban egy kegyetlen, nem emberszabású rendszer jött létre, amely semmibe vette az európai társadalomfejlődés egyik legfőbb eredményét: a személyiség autonómiáját.

Fodor András naplójában 1947. november 25-én a következőket jegyezte fel: „…Végül Brusznyai ül a zongorához, körötte tíz-tizenöten az idősebbek közül teli szájjal, szemrebbenés nélkül zengik a vaskosabbnál vaskosabb kollégiumi nótákat….nem először hallom az idei évzáró kabaré egyik slágerét, Szabó Ferenc A munkásoké a jövő tömegdalát ezzel a szövegvariánssal: Mert a munkára épül az állam, Az államban él a Gerő.

Szolga vagy s az maradsz a munkádban, De munkádból lesz a jövő, S a munkádból él a Gerő.

E sorok persze nemcsak az újjáépítés szólamait vonják kétségbe /Az eredetileg Vorosilovdalként , 1932-ben írt Szabó Ferenc-zenéhez Gál Zsuzsa írt szöveget 1945-ben: „Már termelnek újra a gyárak /…a gépben feszít az erő, / zengjük milliónyi barátnak / a munkásoké a jövő! /a munkásoké a jövő!” F.A. 1989.), hanem a hídverő Gerő nimbuszát, akit még a múltból maradt gyárigazgatók is respektussal emlegetnek. Itt az Eötvös-kollégiumban a párttagok is oly természetesen fújják ezt a gúnydalt, mint akik tudják, ettől még nem bukik meg a demokrácia.”13 Ez még a „fényes szelek” nemzedéke volt, indulójuk szövegét is egy volt collegista, Jankovich Ferenc írta.

A collegiumi évek alatt Árpád az akkortájt egyre mitikusabbá váló Nyugatra, Bécsbe is kijutott. 1947-ben közeledett a szabadságharc századik évfordulója. Andics Erzsébet történészt, a kommunista párt feltétlen hívét megbízták, hogy az évforduló kapcsán folytasson levéltári kutatásokat az osztrák fővárosban, a Staatsarchivban és a Hofarchivban. Mivel nem tudott igazán németül, ezért a nyelvet jól beszélő Eötvös collegistákat vitt magával. Köztük Árpádot is.

A Bécsben kutakodó filoszok – Brusznyai József visszaemlékezése szerint – az egyik nap nagy örömmel vitték Andics Erzsébetnek egy Kossuth nevére kiállított, 100.000 koronáról szóló csekket. Eszerint Kossuthot megvesztegették, s rábírták, hogy a Bécs alatt, Schwechat-nál előretörő Görgeynek adjon parancsot a visszavonulásra.

Andics Erzsébet reakciója váratlan volt: - Kérem, csomagoljanak, megyünk haza! Így két hónap múltán rendkívüli gyorsasággal befejeződött a kutatás, s a Collegium Hungaricumban töltött kellemes idő is.14 Ismereteink szerint ez volt Árpád egyetlen külföldi útja. Később, az ellene folytatott perben az utolsó szó jogán is büszkén említette föl, hogy „… 1947-ben nyugaton ösztöndíjas voltam, és visszajöttem…1956 októberében elmehettem volna, magammal víve a roppant értékes urándokumentációt. Ez eszem ágában sem volt…”15 Árpád ebben az időben önéletrajzát kollégium szerte legendásan így kezdte: „Apám csendőr volt, bátyám a váci püspök titkára”.16. Volt ebben valami vitriolos kemény kiállás. Később aztán FODOR András: I.m. 47.

Brusznyai József személyes közlése, 2000. március 25.

15 KAHLER Frigyes: I.m. 364.

16 SZÁSZ Imre: I.m. 76.

13 14

146

már nem volt ajánlatos ilyen értékekkel, tradíciókkal előállni. Fölényes magabiztosságával, pengeéles logikájával félelmetes, legyőzhetetlen vitatkozó hírében állt. A Collegiumban a legkeményebben Árpád védte a magyar érdekeket, a fel nem készültek, a sarlatánok elleni harcot.

Fő ellenfele a magát kommunistának valló Frankl (később Falus) Róbert – Zsebi - volt. A kollégisták szemében ő volt az akkori fogalmak szerint a baloldal, Brusznyák pedig a jobboldal vezéregyénisége. Leginkább ő és Rusvay Tibor voltak a „baloldal” céltáblái. „…hogy Burcsa a szó igazi értelmében csakugyan jobboldali volt-e, hogy manapság minek vélném, akkoriban azonban kétségkívül jobboldalinak tartottam…Burcsa helyzetét még egy személyes motívum is meghatározta, azt is mondhatnám, képletbe szorította, talán méltánytalanul, de sorsszerűen. Évfolyamtársa volt a szintén klasszikus filológus Frankl Robinak, tehát egyúttal vetélytársa is, annál is inkább, mert mindketten éles eszűek, kiváló képességűek voltak, s mindkettejükben működött a függetlenség szelleme. Frankl apró termetű volt, zsidó, zsidóságának iszonyú élményével, s előbb erősen baloldali, majd kommunista; Burcsa csendőr fia, vallásos, kommunistaellenes és sánta. Párharcukról legendák keringtek a kollégiumban; még az a valószínűleg hamis hír is szárnyra kapott, hogy egyik ellopta a másik szakdolgozatát, és elégette.

Hogy sorsukban már ekkor ott bujkált-e a tragédia lehetősége, amely későbbi életüket, sőt egyikük halálát meghatározza, azt nem tudom. Valószínűleg igen, bár Burcsáéban kimutathatóbban, mint Frankléban. Kettejük közül, noha Frankl Robival voltam valamivel közelebbi kapcsolatban, nekem mégis Burcsa a jelképesebb. Addig amíg véleményét szabadon hirdethette, ebédlőben, társalgóban, bárhol, s ezzel vitára vagy ritkábban egy lefricskázó megjegyzésre ingerelte a kollégiumot – „Maga tiszta hülye, gólya-, feljelentésre soha, amíg valószínűleg másoktól átvett és bizonyosan nem végleges, bár alkalmasint meghatározó nézeteiért nem rúgtak ki senkit, tehát a szellem hánykolódásainak, csiszolódásának vagy még pontosabban megtalálásának lehetőségét megadta, sőt bátorította a kollégium, addig volt kollégium. Persze egy kizárólagosságra törő politikai hatalom nem szellemet akar kialakítani, nem a szellem önismeretének néha kacskaringós útját nyitja meg…(1985)”17 Állítólag egyszer még verekedésre is sor került. Brusznyák és köre Zsebit (zsebpiszok) nem tartotta eredeti gondolkodónak, csak afféle ollózónak; nem is álltak vele szóba. 1948 augusztusában a kizárásokat és a marxizálást követően a Fiatal Magyarország hasábjain az Eötvös Kollégium „újjászületéséről” adott hírt.18 A szigorú ítéletű Zulauf Teofil szaktanári jelentése szerint Árpád „provinciális látókörű”.19 Noha, mint írja: „Brusznyai Árpád Ausztriában volt, utána szakvizsgára készült, mindössze egy órán volt jelen.” Frankl (Falus) Róbert neve mellett a „kissé nyegle” minősítés olvasható. De a többi, már nagy nevű tanítványról is ilyenfélék olvashatók: „gondolatmenetei hebehurgyák”, „V. nyelvész, minden más iránt érzéketlen. A szöveget nyelvtani formák halmazának látja, értelmi összefüggések számára nem léteznek. De formai képzettsége kielégítő”. 20 Falus Róbert később a párt kiadójának, majd napilapjának, a Népszabadságnak a munkatársa, végül az ELTE görög tanszékének vezetője lett. Miközben a mindenható Párttól távol álló Brusznyai Árpádnak legfeljebb vidéki tanárságra nyílt lehetősége, majd a Collegiumból hozott eszmék védelmében a hóhérkötél jutott osztályrészül. (Falus Róbert 1983-ban önkezűleg vetett véget életének.) Árpád másik két kommunista ellenfele, vitapartnere Lakatos (Lifsic) Imre és Lám Leo (Jofka) voltak. Lakatos Erdélyből illegális kommunistaként érkezett, s öt évvel volt idősebb a többieknél, de kiváló szellemi képességei miatt felvették. A kollégisták többnyire Te, Latyak-nak szólították, de Brusznyák még erre sem volt hajlandó, annyira nem kedvelte. Ő, az Eötvös SZÁSZ Imre: I.m. 87-88.

FRANKL Róbert: Az Eötvös Kollégium újjászületése, Fiatal Magyarország, 1948, augusztus 13.

19 BORZSÁK István: A klasszika-filológia az Eötvös Collegiumban, 403. = Borzsák István: Dragma, Bp, 1994, Telosz, 390-404.

20 Eötvös Collégium irattára, szaktanári jelentések, Zulauf Teofil tanulmányi jelentése, 1947. december 19.

17 18

147

collegista, kommunista alapállásból, a Valóság hasábjain már 1947-ben élesen támadta a kollégiumot, melynek szellemiségét - a Györffy Kollégiummal és a belőle kinőtt népi kollégium mozgalom ellenében - elavultnak nevezte. Elítélte a Collegium második világháború alatti magatartását, melyet az intézmény „polgári korlátozottságából” eredeztetett. Majd egy ifjú kommunistától elvárható határozottsággal fejtette ki, hogyan kell a Collegiumot a népi demokrácia követelményeinek megfelelően átalakítani. 21 Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy collegista saját anyaintézményének hagyományait a nyilvánosság előtt bírálja; annak, amely neki otthont, tanulási lehetőséget adott. Keresztury őt és barátait „a Collegium mindenre elszánt hóhérjelöltjeinek” nevezte.22 Ám a mögötte álló, egyre agresszívebbé váló hatalommal a Collegium vezetése sem mert nyíltan újat húzni, noha Lakatos saját jótevőjéről, igazgatójáról is azt írta, hogy „…a magyar kulturális fejlődés kerékkötője.”23 Diáktársak azonban, a szellem szabadságát védendő, igyekeztek e vádakat visszaverni. „Az Eötvös Kollégium ifjúságának válasza Lakatos Imre cikkére” kezdetű lét - védő írás a Valóság következő, márciusi számában jelent meg.

Korábban – 1946 novemberében – ugyan e lap hasábjain Köpeczi Béla még azt írta, hogy „…a kritikai szellem és a demokrácia nem egymást kizáró fogalmak”. Árpád e politikai vitákban azonban nagyon élt, élvezte, ha fölényességével, szellemes tudásával az említetteket lehengerelhette. Tartottak is tőle: „…harcias és germánosan marcona emlékét bennem csak roppant zeneszeretete lágyítja meg némileg” – írta róla évtizedekkel később a balosokhoz húzó Szász Imre.24 A többiek persze nagyon élvezték ezeket a riposztokat. A Collegium növendékeitől joggal várták el ezt a vitázó kritikai szellemet, melynek fokmérője az elfogulatlanság, a tárgyiasság volt. Árpádról kollégiumi társai később úgy vélekedtek: a felesége szelídítette meg.

A történelmi hitelességhez hozzátartozik, hogy az akkor önmagukat baloldalinak, kommunistának tartó kollégistákban inkább egyfajta romantikus kép élt a szocializmusról.

Elsősorban a közösségi elvek, az értelmiség küldetésének ideája élt bennük, s mit sem tudtak annak sztálini gyakorlatáról, mindennapjairól, a csajkarendszerről, a Gulág-táborokról. S még csak nem is gondoltak arra, hogy egy elnyomó diktatúra dogmák irányította eszközeivé alacsonyodnak.

1947. november 28-án Lukács György tartott előadást a kollégistáknak. Hadrovics felszólalása: mi a helyzet a szovjet-orosz írók szabadságának korlátozásával? Lukács felelete: „csúsztatott halandzsa”.

Az évek múltával Árpád jó kapcsolatba került kollégiumi igazgatóságát minisztersége alatt is megtartó Keresztury Dezsővel, akinek feltétlen tekintélye volt a kollégisták között. Minden diákját igyekezett személyesen megismerni. Nagy társadalmi életet élt, számos nagy hírű előadót hívott a kollégiumba. Árpád mint öreg diák sokat vitatkozott vele: miért engedett az erőszaknak, miért engedte be a kollégiumba a kommunisták szellemét. Sokszor indulatos lett, és ki-kikelt ellenük. Keresztury az évek múlásával egyre levertebb lett.

Sebő József (Új Horizont, 2000. 5.szám, 57-60.o.)

LAKATOS Imre: Eötvös Collegium – Györffy Kollégium. Valóság, 1947. február.

KERESZTURY Desző: I.m. 77.

23 KERESZTURY Dezső: Im. 78.

24 SZÁSZ Imre: I.m. 77.

21 22

148

SZAMOSVÁRI ÁGNES Tanár, költő. 1956-ban született Ajkán. Középiskoláit Győrben, egyetemi tanulmányait Budapesten az ELTE magyar – történelem szakán végezte. 1978 óta tanít Ajkán. Egyetemi hallgatóként kezdett verseket írni.

2000. májusában jelent meg ”Arcok” című verseskötete.

FALAK vonalat húztál árkot is talán valami változik talán a riadt mozdulat talán a fények inganak körbetáncolnak napjaid talán magányod játszik itt tűzben a pernye játszik itt szétfoszlik minden pillanat a falak körbezártanak ismétled mindig önmagad: táncok szorongás mozdulat fénycsonkok árnyak napra nap széttörnek sorban napjaid körbevettetnek álmaid az óra tegnapot mutat falaid bezárultanak MINDÖRÖKKÉ Szemedben szemed árnyaiban szemed táguló pupillakörében kezedben kezed ízeiben 149

tenyered vonalnyi rémületében ráncodban arcod pórusaiban a pórusokba szüntelen szivárgó könnyben csöndjeidben a csöndek katakombáiban klausztrofóbiáiddal küszködve a rád omló időben HALMAZATI BÜNTETÉSKÉNT mindig önmagad írod: Hogy a papír ARCOD sebét takarja hogy szemed kezed pórusaid vacogása a falnak fordított görbe tükörarc MAGÁNYA kibírható legyen!

Mert agyadban MINDÖRÖKKÉ a tegnappá vált idő a mindig kattogás a szüntelen elakadó lemez sercegése most és mindörökké (AMEN)

150

IN MEMORIAM N. N. (HA MÉGIS) Ha csönd vagy hárfacsönd szakad Ha fény vagy rongyos fénycafat Ha föld vagy könnyek vermei Ha víz légy titkok mélyei Ha szél csak verjed arcomat.

Ha ház vagy álmok kapuja Ha lépcső mindig távolodj Ha szoba árnyék falamon Ha kép üresség arcomon Ha ágy hiányzó paplanom.

Ha hang vagy légy csak szénkemény Fekete mint a telefon Mint félig szívott csikkjeim Mint álmok minden éjszaka Csukott redőnyben vaksötét.

Ha szín vagy szürkészöld legyél Ködben botolva gyászoló Kezed ha nyújtod énfelém A semmit markold kedvesem Arcom helyett hiányomat.

Ha emlék régi kép legyél Megfakult kép a retinán Hogy tudjam: minden hangszíned Csönded szobád földed vized A nem lehet már nem lehet…

PROFÁN IMA Uram, hallgass meg engem, a szenvedőt, mert eltévedtem a ködben, és hasztalan panaszkodom, már senki sincs a Sion-hegy alatt.

Uram, hallgass meg engem, a vétkezőt, a létbe vetetten létezni kénytelent, az örök zsidóként szenvedve menekvőt, mert hangom a torok tornácáig se juthat, mert nem Téged nem ismer, Uram, de önmagát.

Uram, 149

zsoltáraid jól ismerem és felkavarnak de nem jutnak el hozzám szavaid igéid nem tudom nem értem és hiába kiáltozom Szent Bibliád csak jelkép polcomon.

Uram, megvallom félek önmagamban mert kétéltű feneségek lakják testemet nedveim lárvákat nevelnek sejtjeim rákosan szétburjánzanak a romlás virágzik véremben gyomromból már pórusaim felé szivárog a félelem.

Uram, tudom, te nemvaló vagy, mégis mindig rád éhezem de nincs edényem amit megrakhatnék a jó kenyér is elfogyott és friss halam sincscsak Jónás cethala bűzhödt gyomrában beleinek örök labirintusában tévelygek fényt keresve de elfordítottad tőlem arcodat Sötétbe zárt létem a büntetésed…

Add magad, Uram, a létezéshez!

150

SZEGEDI SÁNDOR Tanár, alapítványi titkár. 1973. január 29-én született Ajkán. A Bródy Gimnáziumban érettségizett, majd könyvtár-biológia szakon szerzett diplomát. 1991 óta ideje nagyobb részét Nyíregyházán tölti, 1996 óta a RÉV alapítvány titkára. Rendszeresen publikál a Parázs c. irodalmi újságban, ahol zenetörténeti sorozatot is szerkeszt.

VALAMIT ADTUNK A FÖLDNEK Én tudom, hogy szép szemed szerelmes sugára Belehullik egyszer a fénytelen homályba, S a szavak, miket suttogunk egymásnak titokban, Porrá omlanak s lesznek vázak a sívó homokban, Hogy voltunk s léteztünk, nem jelzi semmi más, Mint megsárgult lapokon vers és vallomás Vers és vallomás.

Kóbor madarak vagyunk, büszke és vad sasok, Bércekről leomló, zúgó patakok, Kik únva a nagy magányt, egymás felé szállnak, A Másik tengerében csillagot találnak, Kikben felbuzog titkos, égen túli forrás, Szerelem - születés és örökös elmúlás, Örök búcsúzás.

Most áthajlik rajtunk az együttlét varázsa, Most kihajt a szívünkben világnak virága, S a percek két karodban végtelenné válnak, Tárulnak kapui, meséknek, csodáknak, Gyermek leszek újra, az égig növő virág, Szép szemed sugarában igaz lesz a világ, A szomorú világ.

De tudom: szép szemed szerelmes sugára Belezuhan egyszer a fénytelen homályba.

Most gyermekek vagyunk, de elmúlnak az évek, Por lepi el emlékét csóknak, ölelésnek, Hogy éltünk s szerettünk, nem jelzi semmi más, Mint megsárgult lapokon vers és vallomás, Vers és vallomás.

De ha már nem leszünk, s kihunynak a fények, Emlékét sem őrzik már egy fiú s egy lány nevének, Én hiszem, hogy mégsem volt mindez hiába: Valamit beleoltottunk e szomorú világba, Amerre jártunk, színesebbek a virágok, Hol egymásra találtunk, szelídebbek az álmok, Égig érnek az álmok.

151

PENK TÍMEA Ajkán született 1974. február 23-án. 1999-ben kezdte meg tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, általános nyelvészet szakon. Gimnáziumi évei óta ír. A VMK 1997-es versíró pályázatán díjat nyert Ábécé, Reanimatio című verseivel. Több antológiában jelentek meg versei. 1997-ben a Megérint, rádtalál című kötetben: Rohanás és Decompenzált szív; 1998-ban a Kereszt vigaszán: Dr. SzAZs, aki eleven és Megmentő; a Szívek hóparazsában: D.G, július 3., majd az év végi Butuska kalandjaiban: Átok és áldás és Madárkáim; 2000. tavaszán pedig az Álomban, ködben, harmatban című antológiában: Ábécé és Sopor.

ÁBÉCÉ Aranyos Ábrándos Boldogító Cédrus Csipkedje Drága Dzéta Dzsungjelében Elveszett Életedet Figyelmesen Gondosan Gyorsan Hajoljon Imádkozó Írásod Jeleire Kísérleted Lásson Lyukat Most Néma Nyitányt Odafenn Ó Örülj Ő Példája Quociense Ringatásnak S Szentsége Titkok Tyűhajának Utolsó Útitársad Ül 152

Űrben Várja Whiskyjét Xilofonját Yardnyi Zöldülő Zsoltárát ... ÉS MEGJELENSZ Ma erre járnod kell e téli éjen, hol élek, lássad, én nem álmodom.

Te játszol míg a fények árnya nyom, de mégsem ápol mennyek régi képe. , Ha sírva várlak m ért is vagy még ott? , Ez óra néked m ért a csillag fénye? , Mi húz magával? M ért nem jössz ma értem?

Hiába vár a szívem és karom?

A gyertya már a kínnal küzdve kérdi: hol álldogálsz e téli éjszakán?

Az óra már a hármat félve méri s te megjelensz a furcsa vágy haván; e csókkal bújsz az ágyba, tested érzi, de szíved távol megfagyott talán?

KINCSEM Kincseket gyűjtöttem, vagy nem is gyűjtöttem, de találtam, vagy nem is én találtam, hanem kincsek találtak énrám? Jaj, csillogok! Bennem éltek, oly távol, mint a csillagok...

Kincsek ragyognak lelkemben, segítség, megvakulok!

Fürkésző tekintetem nyughatatlan pásztázott, s mikor csilingelést látott, testem kilépett önmagából, s mezítelen lelkem ájult velők és vörös ritmusok közé bújt.

Nem volt rajtad emberi ruha és tenyerünk sem volt, mi összeérhetett volna.

Maradhattam volna te! S te vártál volna bennem!

Javakat gyűjtögettek körülöttem, én viszont kincsekre leltem!

153

REVICZKY KRISZTINA 1976-ban született Munkácson. 1987-ben szüleivel Ajkára költöztek. A Bródy Imre Gimnáziumban érettségizett. Jelenleg banki ügyintézőként dolgozik. Elvégezte a veszprémi Napló újságíró studióját, és külső munkatársként publikált a lapba. A Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakán végzett, (ezen belül a PR [public relation] szakterületen.

Versei megjelentek a Bakony-balatoni Kalendáriumban, a Héviz művészeti és művelődési folyóiratban, az Ajkai Szóban és a Városszépítők lapjában. Önálló kötetei: Kapaszkodó (1998.), Vészkijárat (2000.)

VENDÉGET VÁRVA Virágport sóhajt a levél Simára vasalt hátán az él.

A kertben sétál, néha megáll A karton ruhájú, szőke halál.

Vadszőlő mögül rivall A görög-kék sziklafal, Lágy galuskaként guruló golyó, Lehengerel a fekete folyó.

PSZICHOLÓGUSNÁL Fekszem, ahogy az alázatra lapuló fűszálak, mint a nagy titkok előtt a széles gabonakörök.

A metszett fák, régivágású pipadohányként illatoznak.

Lassan gyermekizek kopnak ki a számból, s az órámból kicsippentett mutatóval kardozok az idővel.

Ha néha győzök, ugrókötelezik örömében a szív, és pislog fekete szőlőszemekkel.

A kukorica sárga tejfogakkal kicsit megharap, s a kenyér alján a héj még langymeleg, mit a kérges pék-tenyér.

154

KERINGŐ Gyöngybe fűzöm a vizet, millió darabra töröm a tükrét.

Vérszekéren tolva dacomat, kincseimet vonulok sk. megváltóként keletnek.

Pultnál időzöm, nadrágot veszek.

Ez a jeans-divat kora.

(Elcsúsztatva ő függvényem vektora) Útközben megfog egy érdekes tetőszerkezet, s a földön kivetett néhány szem-érme, metafora.

Leülök a lépcsőn.

De nincs már a Dunán se dinnyehéj, se citrom.

Csak én ringok a folyó bánatában.

NYOMOKBAN A hinta előtti halvány homokban Nyomok közt hever A hold és a napocska.

23 éves lóként ülök Hosszú lábaim kulcsolva lakattal, Kicsi rácsokban szorongva Várok krétára, homokozó-perpatvarra.

155

MAKOVECZ GYULA PÉTER 1977. május 29-én született Sümegen, de születése óta Ajkán él. 1995-ben érettségizett a Bródy Imre Gimnáziumban. 1993-ban másodmagával megalapította a Bródy Imre Gimnázium rendszeresen megjelenő diákújságját, melynek két évig volt a szerkesztője. A lap harmadik évfolyamában irodalmi melléklet is megjelent, ebben saját versei is olvashatók. Jelenleg a Veszprémi Egyetem Környezetmérnöki szakán tanul, és az UV független, irodalmi diáklap szerkesztőbizottságának tagja. Versei e lap hasábjain jelennek meg.

A SOROK SORSA Haladok a homokon, olvadó nyomokon omladozó tornyokon, zordon ormokon, monoton gondokon.

LÁNGOLJ! Ágak, gallyak égnek, A lángok égig érnek, Megperzselik a felhőket, A Napkoronáig nőnek.

Gyufa serceg, papír lobban, Holdvilágnál sokkal jobban Fénylik. Harap a nyelve.

Zabálna, falna, nyelne.

Lángolj! Égj! Tisztulj!

Velük a rossz is pusztul.

Tüzet fog erdő, tenger, Mező, folyó, állat-ember.

Fényben úszik az ég, Hamarosan az is elég.

Egyetlen szín lesz a fekete. Ünnepelhet a győztesek vesztese.

156

NÉMETH NÓRA 1979-ben született Ajkán. A Bródy Imre Gimnáziumban érettségizett. Jelenleg a bajai Eötvös József Főiskola könyvtáros szakán tanul. 1995 óta ír verseket, 1997-ben az ajkai versíró pályázaton három versével is szerepelt. 1998-1999-ben Baján versíró önképző kört vezetett.

VÁLJUNK EL Váljunk el, mint fától a levél ha meghalni készül.De új tavaszra várva álljon az a fa; új levélre vágyva. Én leszek a levél, te pedig a tölgy.Vagy legyek én a tájban, hóbanfagyban mozdulatlan, és te az ki a földre hullva táplálod a jövőt.

EGYSZER RÉGEN Egyszer régen a tied voltam azóta viszont elkallódtam.

AZ ELÉGEDETLEN NYÚL Egyszer volt, hol nem volt... Á, ez így túl sablonos. Szóval adott két állat : egy róka és egy nyúl. Mindketten a fajukra jellemző tulajdonságokkal rendelkeztek.

A vörös ravasz, és nagy életművész volt, a tapsi pedig félős, de nagyon gyors. A nyúl azonban - a megszokottól eltérően - elégedetlenül viselte sorsát. Állandóan a többi állatot leste, hogy megfigyelje, vajon melyik a legtökéletesebb.

Választása végül a rókára esett. Ettől kezdve sokat lebzselt a ravaszdi körül, megpróbált a szívébe férkőzni. Az nem bántotta, hiszen tetszett neki, hogy valaki végre körülrajongja. Mindenhova együtt jártak: sétálni az erdőszélre, iszogatni a Fenyvesi Borozóba, és az utóbbi napokban a faluszéli tyúkólba is. Ennek következtében a nyúl fokozatosan átvette a róka szokásait.

Történt egyszer, amikorra a tapsi már annyira hitt saját vörös színében, hogy csapdába esett. Elment egyedül baromfit lopni, de a gazda - mivel már napok óta fosztogatták állatállományát-, védelmi vonalat állított a kutrica köré. Tapsi barátunk nem ismerte ezeket a szerkezeteket, így az egyik fogságába esett. A vékony, de izmos lábat szinte lehetetlen kiszabadítani a vasfogak öleléséből, és a hosszúfülű állatka nem tudta, hogy ilyenkor a rókák lerágják a beszorult végtagot. A füles tehát rab maradt reggelig, amikor a gazda megtalálta.

Nagyot lesett a férfi, de fogta a butuska nyulacskát, levágta és megfőzte ebédre.

A tanulság pedig ennyi ( ha még nem jöttél rá! ): Törekedj a jobbra, a tökéletesebbre, de ezért - vagy azért- magad soha fel ne add!

157

Nóra MINDIG 5 ÓRA 25 PERC Ajka, nagy tömeg a buszpun. Riasztó. 6 óra 40. Semmi, végre busz. Nyomakodás, néha van hely, de mindig Balázs alteregója. indulás. Új hétfő, új utazás. Vagy mindig ugyanaz? "A tónál nem állok meg, mert Kislőd nem fér el az ölemben!" Haladunk, bokorsor, várostábla, fasor, újabb emberek, néha egy konkrét, de már a többi is ismerős. Az a hölgy, ott elől ideges-nek látszik. Persze ismét hétkezdés. Ez van. Párás ablak, ébredés szaga (na meg néhány tankönyvé) a levegőben. Mindenki párolog valahogy. Meleg van. Itt ülök az ablakhoz préselve, megpróbálok koncentrálni., de mindig ugyanaz a táj. Veszprém. Végre. Lezúdulunk.

Nővérem elmegy. Egy cigi és 25 perc hideg. Már megint csak öten várjuk a buszt. EWU-979.

(Aki nem ismeri, annak Veszprém-Balmádi-Enying-Szekszárd-Baja.) Látszat a kedves sofőr, amúgy mindig késik, és modortalan is. 8 óra 05. Fehér tolatólámpa, már nem lehet írni.

Balatonpart. Hideg, de kék a víz. A sínek alját mossa. Megnézem útitársaimat. Szóval mi vagyunk az össze-zárt hatos, persze a vezetőt is beleértve. Hú, már autópálya. Fejér megye, aztán Enying. Most jön a 34 km-es semmi. Fű, fa, traktor, föld, fű, fa, fa, traktor - elakadt a sárban -, föld. MOL kút. Haladunk! Nem állunk meg. Éljen! Fű, fa, fű, ház, faluból kirekedt temető. Fű, fa, domb, épületek, 5 perc, falutábla, nagy, lehet, hogy város. Vasút. Megállunk.

Tolna, Tornya. A sofőr megígéri, hogy 6 perc múlva indulunk. Lekúszok, cigaretta.

Kamionosok. Furcsa, és unalmas élet lehet az övék. A nagy pénz az ámítás, aztán meg hetekig tartó autópálya az egész. Nem csinálnám. 9 perc. Indulunk. Lámpa. Vasútállomás.

Senki, lámpa. Fejér, Cece. Itt lehet elmenni Fehérvárra, és jön be a Paks-Németkér út. De izgi.

Változik a táj: fa, fa, fa, Vajta, fa, szántó, új út, egész jó, most megint lehet írni, eddig csak a megállóhelyeknél lehetett. Tolna. 3 kanyar, szántó, falu, hosszú, két megállós, már csupán 1 és háromnegyed óra. Most sokáig semmi sem jön, leszámítva egy vasúti kereszteződést és egy béna kis települést. A következő ilyen a kedvencem, mindig sokan szállnak fel. Néha anyóka apókával együtt, de fontosabb az etnikum. Ők mindig érdekes sztorikat mesélnek, és ki lehet őket hallgatni. Én ilyenkor "látszatolvasok". Nemsokára 6-os, mármint út, aztán a "feledombfelesík" Szekszárd. Mindenki leszáll, majd újak jönnek, de én vagyok egyedül, aki végig utazik Kórház, rettentő nép: rendőr, tájszólós pár, öregek (főleg ők, hisz ez a kórházi megálló, és még délelőtt van). A biztosúr vajon miért van itt? Szórakoztatom magam, emberismerési torna. Csoda, még mindig csak én vagyok a hátsó szektorban. Várdomb, Bátaszék. Leszáll a tömeg. A városka (szerintem inkább nagy falu) peremén Alsónyék, föld, Pörböly, és a Gemenc. Szép, szép, de 12 km egyenes. Szenvedek. Bács, Dunahíd. Zöty-zöty, mozog az egész vasszerkezet - vonattal olyan, mint az Eiffel-torony gyalog -, homokpad, depók. Zsák nevű utca. Tök jó! Lámpa, az utolsó. Kabát, sapka, sál. Kesztyűm nincsen, fázik is a kezem.

Hátsó ajtó nyiluk, hideg, mondjuk eddig sem volt dög meleg. Fősuli, ebéd, aztán már csak Baja.

158

CSERÉP RITA Ajkán született, 1962. március 15-én. 2000-ben érettségizett a veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészati Szakközépiskolában. Jelenleg az ELTE BTK magyar – kulturális menedzser szakán tanul, és az Európai Ifjúságért 2002 Alapítvány önképzőkörei közül a Népszava újságíróinak foglalkozásán vesz részt.

Rendszeresen szerepel irodalmi pályázatokon: 1999 tavaszán, az Írók Szövetsége által meghirdetett Fiatal Írók és Költők pályázatán könyvjutalmat nyert.

TILTOTT ÁLMOK Tiltott álmok, figyelem, zárok: becsukódjanak ajtajaim, nem szédítenek már hiú ábrándok, nincs több remény mi elkábít.

Felébredtem.

Fáj, hogy fenn vagyok égő lelkemmel szürke utcákon szürkén baktatok.

Ne nézzetek, ne hívjatok nincs több sóhaj mit meghallgatok.

Hazug vágyak, FELFALTATOK. ÁTOK Anyu, sírok.

Ezt Te most érzed-e vajon?

Vagy csak húzod az igát, vagy nyugodtan várod, hogy a mai Nap is lebukjon.

Anyu, kiabálni akarok, csapkolódni, törni-zúzni, de belémszorult az átok, Már régóta nem hallod, ha segítségért kiáltok.

Anyu, félek.

Miért nem mondtad, hogy vérzékeny vagyok?

Hogy minden sebem kifakad még ha nem is vakarom!

Némelyek már kékek állandóan ütések érik ha valami jót remélek.

159

Jó éjszakát, anyu.

(Neked is, apu).

Aludjatok jól, meg ilyesmik, örüljetek, már itthon vagyok, és hogy nem ismertek, ne okozzon problémát, hogy halva születtem, jobb ha nem tudjátok.

GÖRBETÜKÖR EGY KONCERTRŐL Illatfelhők minden irányból, maszkba bújtatott arcok, könnyű kisestélyik, mindenki kezében programfüzet; szép esténk van, azaz lesz, remélhetőleg. Egyelőre még üres a színpad, a szokásos pár perces késést ki-ki arra használja, amire akarja. Mégegyszer gyorsan körbepásztázzák a terepet, hátha még betoppanhat a kedves; vagy éppen a fejükbe húzzák a táskákat, nehogy észrevegye őket múltkori kellemetlen alak; hamar még igazítanak kicsit a sminken is, hiszen ha leoltják a neonokat, már nem lesz idő az újabb világosságig eltűntetni a komisz ráncokat vagy pattanásokat.

Na de most már itt az idő. Tessék helyet foglalni, hamarosan kezdődik a koncert. Már jönnek is a muzsikusok.

Mennyei hangzás, betölti az egész aulát. Hangjegyek hatalmas serege tolakodik be a fülünkbe, onnan pedig már szabad az út a szívünkig. Szabad az út a szívünkig?!

Nézz körül, barátom! Hiába a maskara, a hozzáértő bólogatás, előbb-utóbb megnyugszik mindenki, elfeledkezik a magamutogatásról, elréved a tekintete, egyenletesen szuszogni kezd, és már nincs is itt. Bújj beléjük, most még azt sem vennék észre! Csak vegyük őket sorra! Neki meghalt az anyukája. Ott az első sorban az a szőke csalja az urát; az a kis vörös hiába nézeget fel a bal páholy felé, észre sem veszi a kiszemeltje. Amott az a sápadt kis nőcske meg képtelen felejteni, pedig már 8 hónapja hideg „búcsút” vett tőle a párja. Őt meg hamarosan leleplezik, mivelhogy már jó ideje sikkaszt. Neki az epéjével van baja, ott az a férfi terrorizálja a családját; az a kis zöldkosztümös meg már 3 éve csak azért jár ide, hátha fennakad valakinek a hálóján.

Ugye, már nyeled is a könnyeidet?! Neked milyen kis titkod van? Te mitől akarsz megszabadulni, hogy idejöttél? Hát igen, most nem kell senkivel sem beszélgetni, most mindenki a zenészeket nézi, most egy kis időt nyerhetsz, hogy közelebb kerülhess a megoldáshoz; elvegyülhetsz a többi lelkisérült között.

Aztán jön a szünet, francba a többiekkel meg a kínzó problémákkal; gyerünk fel vagy le, vagy ki a szabadba, fújjuk ki magunkat valamilyen finom dohányon keresztül, és a második részben most már tényleg a zenére koncentráljunk!

Hiszen elvégre ezért jöttünk ide, vagy nem?! ÉN MEG CSAK NÉZEK 2000. július 29. 7 óra 48 perc.

Lelkes apukák és anyukák hada özönlik a piacra, hogy mire a gyerekek felébrednek, bármit megkívánnak, az asztalra lehessen tenni. Persze vannak olyanok is, akik csak a későbbi tömeget akarják elkerülni, a tolakodást, vagy azt a – szerintük – szégyenletes érzést, amikor csak néhány létfontosságú dologgal kibélelt kosárral kell a többiek között botladozni.

Egy másik réteg – ki tudja már a nap hányadik cigarettájára gyújtva – egészen máshova igyekszik. A második otthon? Vagy netán az első? Van aki már ezen a hajnali kocsmázáson is régen túl van; mint egy keretet adva a napnak, este majd újra betérnek; na de 160

hol van az még, addig valami más értelmes elfoglaltságot kell találni, amivel hamar elmegy a fennmaradó idő.

Besötétített ablakú furgonok másznak hangtalanul. Honnan hová? Éjszakai maffiózó találkáról, vagy Tímár Mihály idilli kis szigetéről vissza a hétköznapok megszokott falai közé? És jönnek a panelből kiszabadult kutyusok álmosan botorkáló gazdiikkal. Bemérik kis területeiket és szinte percre pontosan tudják már előre, mikor tartják már elegendőnek a sétát a sétáltatóikkal, és újra majd a beton gyűrű foglyaivá válnak néhány; évszázadoknak tűnő óráig. És jönnek a fitt, életerős hajnali kocogók, felveszik a legkényelmesebb tempót és gondolataikba merülve úgy kapkodják a lábaikat, mintha nem is a földön „járnának”. És jönnek a kis magányos öregek, a virágárusok törzsvendégei; szerény csokraikkal kezükben, beletörődést sugárzó arcukkal csak egyvalahová tarthatnak; emlékeikhez, eltűnt idők világába, a mindig csendes és mindig hívogató temető felé. És jönnek a bőröndös, nyűgös utaznivágyók, míg a csomagtartó elnyeli a holmijaikat, utoljára végigfutják a láthatatlan listát, mi az, ami nélkül nem víkend a víkend. Csak legyen jó a társaság és menjünk már, mire várunk még? És jönnek még sokan, senki sem maradhat tétlen. Aki még békésen húzza a lóbőrt, az is valamikor felébred és az már teljesen lényegtelen, hogy kialudt vagy táskás szemekkel, de nekik is szembe kell nézniük a lehető legnehezebb feladattal: át kell vészelni egy újabb napot, pláne egy szombati napot, amikor nem rejtőzhet az ember a munkahelyi kötelességek mögé.

Valamit tenni kell, valami hasznosat, valami újat, valami mást, mint egész héten, különben feladva a harcot, beesünk a TV elé, és a saját gondjaink helyett a másokéba éljük bele magunkat.

Kezdődik a nap emberek!

Itt a lehetőség, itt egy újabb alkalom arra, hogy végre rájöjjünk, hogyan kellene élni!

Csak azt már végképp nem mondja meg senki, hogy minek.

TÉGLAVETŐK 1998-ban az ajkai irodalombarát fiatalok megalapították a város első irodalmi folyóiratát Téglavetők címmel. A lapnak eddig 4 száma jelent meg. A Téglavetőkben publikáló fiatalok több alkalommal rendeztek irodalmi délutánokat, ahol saját műveik előadása mellett zenével, filmvetítéssel is szórakoztatták a közönséget.

Az alábbiakban a folyóirat szerzőgárdájának műveiből közlünk válogatást.

BECK LÁSZLÓ LACI MÁSNAK VERMET ÁS, MAGA ESIK BELE Szeretem a kerti munkát. Vettem is magamnak egy kis telket, csak pár fa van rajta, egy aprócska veteményes, meg egy faház a szerszámoknak. Egyike ez azoknak a földeknek, amiket a város szélére szoktak kitolni az emberek, vasárnap délelőtt kimennek oda, hazaviszik a répát meg a zöldséget, hogy a vasárnapi leves igazán saját legyen, meghitt, családias. A kert alján megy a vasút, onnan tudom, mikor kell hazabicikliznem.

Ha utazom, mindig ott állsz a kocsik hosszú sora mellett integető kezeddel, és ez így megható: legyen valaki, aki fontosabb, mint én. Határozott kontúrja van így mindennek, s ha most innen föntről rádmosolyogva búcsút intek - azon töprengve, hogy a békejeles verziót, vagy a levegőben zongorázást vessem be kőkemény férfiasságom jeléül - látom a te körvonalaid is szűkösen megszabottak.

161

Álmomban persze minden elmosódott. A vonatfülke és az állomás egybeforr egy királyi palotává, amiben én vagyok a király, a váróteremből hálószoba lesz baldachinos ággyal, ahova esténként a királyném fekszik be mellém nagy mellekkel és elhízott fenékkel: van mit fogni rajta. De egy király fogja a népét!

Hát így fogjuk meg egymást mi is egyik kezünkkel. A másik szorosan markolja a kapaszkodót a buszon. Csak minél közelebb a gombhoz, az ajtóhoz, csak minél távolabb tőled. Így kicsi leszel és legyőzhető, és most, hogy elindul a vonat, érzem, lassanként túl vagyok rajtad.

Milyen megnyugtató a természet. Hamar csillapodik bennem az élet, zsibbadnak tagjaim. Van is mit pihenni. "Kicsi, de játékos" mondod, "nagy, de ritkán használom" mondom, aztán mosolygunk, ölelkezünk és kezdjük előröl az egészet, míg elalszunk.

Az esti fények úgy vibrálnak kint, mintha Morze-jeleket olvasnék. Nem is jelek ezek, inkább az állatos, Micimackós képeslapok a maguk egyszerű üzenetével: Hívj már fel, tegnap veled álmodtam, a címem ugyanaz, önts már tiszta vizet a pohárba! És én önteném szívesen, de nincs pohár, a földön meg gyorsan szétfolyik, felszárad. Nincsen már súlya a szavainknak, vagy csak annyi, mint a lapnak, amit postai mérlegre tesznek, rá harminc forintért bélyeget, és már viszi is azt a pár kedves sort, ami az utazás során meggyűrődik, fakul, leszakad a sarka és így még könnyebb lesz, mire megtalál.

Kedvességünk így válik gyanús töredékké.

Gyanakszom is sokat, hogy talán van valaki más, akivel összebújsz. Széles, férfias vállaival rád dől, és együtt lihegitek a Holdat. én hátul a sötétből belopózom, hosszú kést veszek ki kabátom alól és átfúrom mindkettőtökön. Aztán lemegy a függöny, a nézők meg tapsolnak az ősi férfibosszú tökéletes színrevitelén.

Mindig behúzod a függönyt, mikor átöltözöl a hálóingedbe, pedig mondom neked, hogy a harmadikra csak nagyon távolról lát be az ember, s akkor is csak árnyakat vehet ki. Te meg persze szólsz már azért is, ha előtted meztelenkedem; olyat csak a takaró alatt szabad.

Felveszem hát a nadrágomat, bebújok a takaró alá, ott aztán lehúzom, s kicsit később felveszem újra. Aludni sem szabad pucéran. Persze jobb is, ha az alsógatyám felfogja az álmaimat, ha jó, ha rossz, könnyen emlékezhetek rá vissza reggel.

Fogmosás előtt tilos a csók, amikor felébredünk. Kicsi törvény ez, ami megszabja magánéletünk határait. Neked nincs közöd az álmaim ízéhez, s nekem sincs a tieidhez. A reggeli vajas-sajtos kenyér viszont úgy bensőségesebb, ha egymás szájából esszük meg.

Gólya eteti a fiát.

Már négy órája utazom, és nem ettem egy falatot sem, pedig a táskámban ott a szendvics, amit csináltál. Olyan vagy, mint az anyám, és én, mint jó fiad. Elviszem a szendvicset az osztálykirándulásra, zötyögtetem a buszon oda, megnézetem vele a múzeumokat, aztán vissza is, és este boldogan eszi a család a madárláttát. A fiú örökre megőrzi anyja ízét.

A hónaljadnak a sósa, a dezodorod savanyúja, és apró borostád tüskéi itt vannak nyelvemen. Valami olyan tökéletes elegy ez, amit csak akkor fogadnál el, ha te lennél én, és én te. Akkor nem néznéd olyan undorral, amikor ott csókollak, de nem is kacagnál úgy, mint egy kislány, akit fürdetés után döncöl az apja.

Amikor először együtt bámultuk az eget éjszaka, mint tanult klisét romantikus filmekből, boldogan kiáltottál fel, hogy lám te rögtön tudod hol a Göncöl. Én meg büszke voltam rád, mert amilyen erősek a város fényei igazán nem egyszerű dolog ilyen gyorsan kiszúrni. Másodszor már készültem. Előre kinéztem magamnak egy W-re hasonló alakzatot, az úton mondogattam magamban a nevét és miután rámutattál a szekérre, gyorsan rávágtam, hogy az meg ott a Kassziopeia, amit olyan ritkán látok, és hogy mennyire boldog vagyok.

Erre megcsókoltál, és hirtelen minden olyan tökéletes volt, mint filmeken éjjel, ég alatt, tó fölött.

162

Az ég alatt hó van, a tó fölött meg jég. Nem is megyünk ilyenkor a szigetre, csak megbetegednénk, mint a legutóbb is. hát igen, vékonyak vagyunk, könnyen átfagyaszt minket a levegő. Viszont vékonyságunk megengedi azt, hogy ha együtt fázunk meg, együtt is üljük ki a forró vizes kádban, ott meg a habból felhőket, meg a víz alá lebukva magunkra zárjuk a kompótosüveget, hiszen abban csak ketten jó.

A savanyú káposzta a kedvenc köretem. Akkor a legjobb, ha kevés répát is kevernek hozzá, és a káposztacsíkok hosszúak, mint a spagetti. Az ember úgy is eszi, mint a spagettit: bekapja az egyik felét és aztán csak szívja, és az étel leve meg fröcsköl szerteszét; földre, ruhára, arcra. Ilyenkor, ha csókra nyújtom a szám, félretolod, hogy "nehogy már összekenj ezzel a büdös lével". Kimegyek hát a fürdőbe, megmosom az arcom, olykor a fogamat is, és mire visszaérek a konyhába már te is a húst eszed, hozzá meg a savanyút, és a szádat felém nyomva érzem, hogy bár finom a káposzta, elviselhetetlenül büdös: hát félretolom.

Toltam az autót is eleget. Nyugodt kirándulást terveztünk a hétvégére, tó, kis napozás, meg volt nálunk minden jó, piroskockás abrosz, mogyorós csokoládé, kiskosárban egy fingótál cseresznye, és míg toltuk a kocsit, köptük a magot. Leállt. "Mindig leszokott" nyugtattál, de ettől nem lett jobb. Fáradt voltam, izzadt, a cseresznye meg felfújta a hasamat de gondoltam éjjel majd jókat röhögünk, mintha csak a balatoni táborokban lennénk babfőzelék és villanyoltás után. (Mindig volt a héten egy nap, amikor babot adtak. Vagy több is, nem tudom pontosan. Mindenesetre a táborszervezők jól kitalálták ezt, csak a tizennégy éves korosztály érezte kínosan magát, mikor a lány kezét fogva beszélni, csókolni kellett.)

Most viszont mintha egymás bélmozgásának intimitása megszûnne, közös élmény lesz, közös móka, és ilyenkor is azt érzem, csak összeillünk mi ketten.

Illik hozzád az a feszülős, keresztbe fekete-fehér csíkos pulóver, azzal a rövid szoknyával. Mint egy francia iskoláslány egyenruhában. Egyébként is francia nőkre hasonlítasz leginkább, legfeljebb te nem fested magad. Csak nagyon ritkán, s a körmeidet akkor sem - persze minek is, ha folyton rejted őket -, így marad a szemed egy kis feketével, szád rózsaszínnel. Ilyenkor persze én is valami párizsi forradalmárnak érzem magam rögtön.

Az utcán röpiratokat dobálok - hirdetéseket 70 fillér/db -, barikádot építek - szupermarketben babkonzervből - , te pedig, hű szerelmem lekiabálsz az utcára a bérházból, hogy ennem is kéne valamit ekkora harcban - szendvicset raksz táskámba mielőtt reggel elindulok dolgozni.

A barikádat nemcsak Húsvétkor simogattam és becéztem. Sőt. Hallod szép nevet is találtam neki. Ne hívjam már úgy, ahogy más előttem, más utánam. Persze a névválasztás nem az én fantáziámat dicséri. Az a dús, göndören aláhulló szőrzet bárkinek eszébe juttathatja (“más előttem, más utánam”, de te sose mondtad). Lehetünk is könnyen fekete bárányokká, te az enyém, én a családé.

Nálunk csupa okos ember él otthon, tudod. Ha meg nem okosak, hát tehetségesek.

Apám például ötvös, anyám pedig festő. A bátyámból híres ember lesz egyszer, a húgom meg még olyan pici, hogy bárki zseninek mondhatja. Na persze az is, s ha nem matematikus válik belőle, akkor a szépsége miatt láthatom minden nap a tévében.

Sokat nézed a sorozatokat. Hogy azért mert nő vagy, vagy azért mert addig sem kell velem és magaddal foglalkoznod nem tudom. Mindenesetre rászoktam én is. Azóta is gyakran ülök le, ha az idő épp ezt akarja. Csak nézem a villámló fényeket, azok meg egyre erősebben rajzolják ki, hogy te és én az ágyban fekszünk, csatornákat váltunk és szent a béke.

Mindig a váltók zajára ébredek fel, pár perccel azelőtt, hogy beérkezne a vonat. Így elég időm marad felöltözni, és belenyugodni abba, hogy most már itthon vagyok végleg.

Temető fölött lakom, te a temetőben, mert az emberek gondosan elásni szokták azt, akit szeretnek: földbe, szívbe.

163

BOROS OSZKÁR KÖVEKBEN Kövekben őrzi a végtelen a világ ősi rendjét, fákkal lélegzi a szél csillagok hal(l)hatatlan csendjét.

Semmiből pattan az öröklét, az Erő a lélekben honol, az Út kanyargós szerpentinen magas várakat ostromol.

Egy barlang csak az öntudat, zárókő magányból bástya, dirib- darabra törött fény halványzöld mécsessel járja.

Szemedben cseppkőből pálcikák, szivárványlátomás csapok, parányi végtelen a szívben, szerelembékefény sarok.

Elhajló fákban őrzi a szél reccsenő ágak terceit, folyók görgetik öntudatlan sziklák faragott perceit.

Kövekben őrzi a végtelen, lélekből öröklét pattan, az Út kanyargós szerpentinen lépeget veled is lassan.

FODOR GÁBOR MÁTÉ HANGTÁVOLÍTÓ

Lehet megteszem, hogy feltartott kézzel írok ezentúl.

Logikátlan cselekedet, de az út amely hozzá vezet logikus, amennyire egy útvesztő logikus lehet.

Olyan akár egy szószerkezet, mely elemezhetetlen 164

talán mert túl összetett. Érdektelen - értelem, nem léteznek szép szavak hangtávolító lettem.

GOMBÁR ZSÓFIA REGGEL 2.

Alkonyra kel a nap Pókhálót bont a fény, És közben az erőszak Álomban ölti ki, Hogyan vágja szét a mindennapok csöndjét.

A csupasz ágakon halott Madár énekel.

Fagyott szárnyait hajlítja a szél.

Egyedül kelti fel a Harmat illatát.

Ma még alszom tovább.

Az asztalon morzsák Gördülnek tovább.

A háziasszony kötényébe Gyűjti a világ zaját. Álmokat ereget a kislány, Míg fejére húzza arcát.

Tévé zörög.

Kiabál a ház, És a közöny kézen fogja Fiát, és térdére ülteti.

- Látod, te is nagy leszel.

Arctalanul csókolja fejét.

Lámpafény.

Kulcscsontok tömege, és Meztelen karok suhogása Új élet reménye várja A szürkület homályát.

Szeretlek…

A vágy tovasuhan.

Hajak érintését viszi tovább A szél.

Angyalok félelme riasztja El az alvás örömét: Ma sem jött el a Messiás.

165

JUHÁSZ NORBERT A 669. NAPON Roskadnak az ágak: veled töltött napok gyümölcse érik.

669 falatnyi édes hús.

Lassan lepotyognak, és mi elrakjuk őket befőttnek az emlékezetünkbe.

Fáim kopaszok újra.

Jön a tél, és én megint levesszagú konyhánk küszöbén kuporgok.

A kerteket hó lepi el, és barackmagok száradnak a fehér papírral bevont polcokon.

KUNDERMANN BALÁZS FÜRDŐKÁD-EFFEKTUS Csak ülünk a kádban, és rendszerint azt vesszük észre, hogy nem igazán férünk el benne. Kilóg a fejünk, meg kérem, ott van az embernek a lába, s azt sem tudja úgy istenigazából kinyújtani, kilóg az is. Ha hideg a fürdőnk sapkát még csak lehet húzni, de hogy cipőt is, az már igazán hülyén néz ki.

Szóval ülök a kádban sapkával a fejemen, hideg van, s mártogatom lábaimat a vízbe, mint más reggel a kiflit a forró kakaóba. A víz meg csak hűl és hűl, lábaim között egyre alakul a két centi ezer ránc. Lassan el fog jönni az az idő is mikor ki kell szállnom, talán borotválkozni is kéne, meg fogat mosni. És ilyenkor folyton rám tör az elvágyódás, hogy most nem is itt kéne lenni, hanem egy csendes déli sziget aranysárga fövenyén, vagy egy hatalmas, kivilágított luxushajó fedélzetén, egyik kezemben te, a másikban pezsgő, s az óceán felett kergetőző lágy szellők belebelekapnak fehér ruhád szélébe, míg én már a zsebemben kotorászok a kabinunk kulcsa után.

Várom, mikor nyitsz be előmelegített törölközővel a kezedben, de még csak a városban sem vagy. Olyan ez, mint amikor a gyerek várja, hogy a hírek után a bemondónő kijöjjön a TV mögül és kérjen egy pohár vizet, mert úgy kiszáradt a szája a sok beszédtől.

Szép, de sok értelme nincsen, legfeljebb a külvilág szórakozik jól rajta. Sőt még azt is elmondják neki, hogy a rádióban meg egy egész szimfonikus zenekar van, s csak azért nem látni őket, mert ritkán járnak haza, szoros a munkatempó. Úgy szeretem, mikor csacsogsz, mikor olyanokról mesélsz, hogy régen ki nem állhattad a petrezselymet, de most már szereted, meg hogy a mamád egyszer hazavitt egy nagy zsák WC papírt, és ti meg ott ugráltatok körülötte, milyen sokáig elég lesz; de hamar elfogyott. Én meg mindig olyanokról beszélek, hogy a világegyetem megszületése pillanatában kisebb volt, mint egy borsószem és aztán abból lett ez az egész rendszer, a galaxisok, a csillagok, a föld alattunk stb. S nagyon régen te is benne voltál abban a

166

borsószemben. Tudod, az a különbség köztünk, hogy én csak beszélek a dolgokról, te meg általában csinálod is őket.

Látna egy külső szemlélő: kék fej, vörös test, kék lábak. Mikor az ember belemerül a kádba sok minden elkerüli a figyelmét, mert eleinte minden olyan puha és meleg. Még jó, hogy csak a hasamat takarja a hab, a fej meg a lábak kilógnak, így aztán egy idő után kezdünk odafigyelni a dolgokra.

Fekszem a langyos vízben, s arra jövök rá, hogy valójában milyen kicsi is ez a hely.

Van egy WC, egy mosdó, egy kád, majdnem teli velem, meg egy keskeny sáv, ahol közlekedni lehet a dolgok között. Persze a víz az még kellemes, de mégsem kéne elhinnem, hogy olyan jó ez a 4x1,5 méteres helyzet. Ha most kiszállnék a kádból és elmennék az ajtóig, tudom addig hideg lesz, az mögött talán találnék valami érdekesebbet. De ez hülyeség, persze hogy találnék. Ott van az előszoba, abból meg további szobák nyílnak.

De mi van akkor -csak tegyük fel-, ha miközben fürödtem igencsak megváltozott a világ odakint. A lakáson kívül van az utca, a város, ha este van világítanak az autók, amiket emberek vezetnek, csaptelepek, fejfedők, meg lábbelik, amiket emberek használnak.

Legalábbis mielőtt bejöttem volna a fürdőbe és beszálltam volna a kádba, ilyen volt a világ szerkezete. Semmi célszerű okát nem látom annak, hogy ez megváltozott volna. De ki tudja.

Várjunk csak, mik ezek a zajok a fürdőn kívülről? Ki kapcsolta be a rádiót? Ki az, aki húst süt? Ki az, aki mosogat?

Kiszállok a kádból, s miközben borotválkozom arra gondolok, milyen jó is volt meztelenül úszni a tóban meg a tengerben. Meleg volt, kergettelek, elkaptalak, semmi sem lógott ki a vízből, se sapka, se cipő. Jó ez a borotva is, egyszer sem vágtam meg magam. Ülök egy kocsi kormányánál s városi tempóban hajtok a többsávos út fölé behajló véget nem érő lámpafény-sor alatt. A rádióból kellemes zene szól, s a lehúzott ablakon dőlnek be az este nyugodt illatai. Tudom, hogy semmi nem változott, a világ éppen olyan, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Épp olyan egyszerű. Ha balra tekerem a kormányt, balra kanyarodom, ha jobbra tekerem, akkor remélhetőleg jobbra fordulok. Néha azt érzem, hogy már nem fáj semmi.

Bíró Veronikának

LUKÁCS BOGLÁRKA ÉN ÉS ŐK Megint készülődni kell.

Van egy kis, kertes faházunk a domboldalon, közel a tóhoz – oda megyünk. Mi csak így hívjuk: Odakint.

Szokás szerint sietve és fintorogva keresem elő azokat a holmikat, amiknek odakint semmi hasznát nem veszem, nélkülük mégsem indulhatok el. Nem örülök. Odakint csak unatkoznék, úgyis meleg van, sőt hőség, hát még mi lesz egy hét múlva, amikor tényleg beköszönt a nyár! Odakint elvesztegetem az időmet, menekülök az árnyékba, és elálmosodom a virágillattól.

Mégis, nagyon elszomorodnék, ha nem mehetnék. Odakint csend van és nyugalom.

Odakint mindenki boldog.

Megérkezünk. Segítek pakolni, székeket kihozni a nagy meggyfa alá, az asztal köré.

Azután sétálni indulok. Először a kedvenc helyemet keresem fel: a mogyoróbokrokat. Nagy bokrok ezek, köztük egy kis tisztás. Szeretek oda elbújni, mert ott senki sem lát. Nyugodtan képzelhetem, hogy egy kis vadonban vagyok, távol a városoktól, autóktól, emberektől.

167

Ez a hely nem az én rejtekhelyem volt. A legidősebb bátyám, Zolkó fedezte fel magának, amikor még meg sem születtem. Hat testvérem van, közülük ő áll a legtávolabb tőlem, hiszen kilenc évvel idősebb nálam, és már két gyermeke is van, mégis rá hasonlítok a legjobban. Egyformán csendesek és álmodozók vagyunk (sokszor mentünk az erdőbe csak azért, hogy a csendet hallgassuk). Ezért hagyta rám a rejtekhelyet.

Később a málnás felé veszem az utam. Emlékszem, hogy Móni és Beri, a nővéreim, mennyit beszélgettek és nevettek itt kedvenc gyümölcsüket szedve. Én nem szedtem velük, mert kicsi voltam, és nem tetszettek a bokor tüskéi. Addig követtem csak őket, amíg nevetve el nem küldtek. De azért soha nem haragudtam rájuk. A példaképem volt mindkettő: Móni, az idősebb, mindig elérte, amit akart, akár kemény munkával és kitartással; és Beri, aki tehetséges festő, emellett szerény és szelíd. Olyan akartam lenni, mint ők.

A málnabokrokat elhagyva elindulok a tó felé. Hatalmas tó, nem afféle kis tavacska a ház végében. Előtte kerítés- ezen a kerítésen gyakran átszöktünk Marcival, aki két évvel idősebb nálam. Átszöktünk és megtanított úszni. Tudta, hogy nem szeretem, ha látják, hogy ügyetlenkedem. Megtanított titokban.

Odébb a mólónál sekély a víz. A két kicsi, Peti és Mimi szeret ott tocsogni és ebihalra vadászni. Öcsi tizenkét éves, Mimi kilenc. Ők a legelevenebb gyerekek, akiket Odakint valaha látott.

Most is szaladnak nevetve, a kezeiket lóbálva. Egymás szavába vágva beszélnek.

Közben egyre csak nevetnek, hangjukat a kék ég felé viszi a szellő, és körbehordja a fák fölött. A dombok is az ő szavaikat susogják.

De már előttük futok, a szél zúg a fülem mellett, kellemesen belekap a hosszú hajamba. Keresztülfutunk a parti domboldalon, a málnáson, elfutunk a mogyoróbokrok mellett, el a múlt emlékei mellett- egyenesen a jelenbe.

Látjuk a fehér mikrobuszt, amely bekanyarodik a házikó elé. Megjöttek mind! Ott van Zolkó a feleségével és a gyermekeivel, ott van Móni a férjével és a kisfiával, ott van Beri a vőlegényével és Marci… Együtt vagyunk.

Futunk egymás felé. Karok találkoznak karokkal, arcok arcokkal, ölelések ölelésekkel. És ekkor arra gondolok, hogy soha nem akartam máshová menni, csak ide, ahol mindig boldogok voltunk, mindig együtt. Ahol mindig megtaláljuk egymást, akkor is, ha már nem leszünk.

RAPAI JUDIT LÁZADÁS Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egyszer egy asszony, meg a férje. Régóta boldogították már egymást 2,5 szobás, 3. emeleti, központi fűtéses lakásukban. Egy nap éppen ebédeltek. Ludmilla (mert így hívták az asszonyt),szóval Ludmilla így szólt: - Gedeon! Ezerszer megkértelek már, hogy amikor a szádba veszed a kanalat, 60 fokos szögben tartsd a kisujjadat. Ez így elegáns.

Gedeon (mert így hívták a férjet), szóval Gedeon erre nem szólt egy szót sem, csak rendületlenül, becsukott ujjakkal kanalazta tovább a levest. Látszott az arcán (mereven a tányérjába bámult), hogy nagy erőfeszítésbe kerül ilyen nyíltan ellentmondania.

- Gedeon, édesem, kértelek egy pillanattal ezelőtt, hogy 60 fokos szögben tartsd a kisujjad! Mit fognak szólni a vendégek, ha meglátják? Majd elkönyvelnek udvariatlan fráternek.

Gedeon még merevebben bámult a tányérjába, melyben aranyosan sárgállott a tyúkhúsleves. Elszántan szorította tovább a kanalat.

168

- Gedeon! Nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy ezt nem tűröm tovább!

- Gedeon! A kisujjad!

- Gedeon! Fogd már meg normálisan azt a rohadt kanalat!

Ludmilla feje egyre vörösebb árnyalatban pompázott, gondosan elkészített frizurája szétzilálódott, hibátlan sminkje elkenődőt és szépen lassan, fokozatosan megőrült. Már csak romja volt egykori önmagának. Miközben Gedeon nyugodt kitartással kanalazta tovább a semmit a tányérjából és hallgatott, mint a csuka.

- Gedeon! Az egy igaz Istenre kérlek, könyörgöm, a kis… a kisujjad! - nyöszörögte Ludmilla elhaló hangon, utolsó erejét összeszedve. Gedeon ekkor felnézett végre tányérjából és roppant udvariasan azt mondta édes kicsi feleségének: - Ludmilla szívem! Nyitva van az ablak.

Hamarosan tompa puffanás hallatszott és összecsődülő emberek zsivaja. Gedeon elégedetten hátradőlt és megdörzsölte damasztszalvétájával a száját.

SZERELEM Kronicsák Elemér úr izgatottan sietett a belváros felé. Randevúja volt. Az alkalomhoz illően öltözött: mint pedáns adóellenőr, hibátlanul vasalt fekete zakót, keményített fehér inget, nyakkendőt, elegáns olasz bőrcipőt viselt, kezében pedig szolid, de mutatós virágcsokrot szorongatott. Szíve rögtön erősebben kezdett dobogni, ahogy a találkahelyet, a szökőkutat meglátta. Órájára pillantott és konstatálta, hogy az izgalmak ellenére pontosan érkezett, mint mindig. A kút mellett álldogálva türelmesen várt. Hamarosan megérkezett Szíve választottja.

Pazar eleganciájú középzöld kosztümjében különösen elbűvölő látványt nyújtott. Kecses fejbiccentéssel üdvözölte Kronicsák urat, aki erre zavartan átnyújtotta neki a csokrot és kérte, üljenek le. Miközben elhelyezkedtek a kútkáván, a férfi torkát köszörülte - láthatólag erőt gyűjtött -, majd így szólt: - Nos, hm, tudom meglepi Önt, hogy egyszerre hirtelen, csak így, bátorkodtam találkára hívni. (Torokköszörülés.) Ön még nem ismer engem, ezért úgy hiszem, illik néhány szóval bemutatkoznom: Kronicsák Elemér vagyok, foglalkozásom adóellenőr. Becsületesen és nagy lelkesedéssel végzem munkámat és immár 20 éve ugyanazon jó hírű cég alkalmazásában állok. Van egy szerény, 2,5 szobás, világos belvárosi lakásom, ahol teljesen egyedül élek édesanyám halála óta. (Ez utóbbit igyekezett kellőképpen szánalomra méltóan mondani.) Nem űzök káros szenvedélyeket, szeretem a klasszikus zenét és irodalmat.

Szabadidőmben hosszú sétákat teszek a természetben egészségem megőrzése érdekében. Életem egyik nagy vágya, hogy találkozhassam a köztársasági elnökkel. A másik az, hogy családot alapíthassak. Tudja hiányzik az asszonyi kéz a házból, meg aztán a gyermekeket is módfelett kedvelem.

(K. úr itt szünetet tartott, a hölgy pedig bátorítóan rámosolygott, de továbbra sem szólt semmit.)

- Az Ön szépsége, sugárzó bája és tisztasága azonnal elbűvölt, ahogyan megláttam.

Egy percig sem kételkedtem abban, hogy Ön az, akit a sors nekem rendelt, ezért ünnepélyesen szeretném…szeretném megkérni az Ön kezét…

(A hölgy továbbra is rendületlenül mosolygott.)

- Nem kell persze feltétlenül azonnal válaszolnia, hiszen bizonyára meglepi Önt ez a hírtelen leánykérés.

(A nő még mindig nem szólt semmit.)

- Oh, remélem, őszintén remélem, nem vette tolakodásnak a kérésemet, biztosíthatom, én talpig becsületes úriember vagyok és őszintén, tiszta szívből szeretem Magát.

(A téren csak a galambok szárnycsattogását lehetett hallani.)

169

- Kérem, ne tartson türelmetlennek, de mégiscsak arra kell kérnem Önt, hogy ha tud, adjon feleletet lelkem mélyéből jövő kérdésemre: hozzám jön feleségül?

- Brekk.- válaszolta a zöld ruhás hölgy, majd egy pazar szaltóval nagyot csobbanva beleugrott a szökőkút vizébe.

Kronicsák úr nem tudta eldönteni, ez nemet vagy igent jelent, ezért hét szomorúan hazabaktatott világos, belvárosi lakásába.

SZABÓ ATTILA KERTI KÉP - Tóth Sándornak Kertet ápolunk, s lassan benő székünk körül. Elhagy a merev erő, hogy félve összehúzzuk, amit szétszórtak nekünk.

Ezért már csak úgy teszünk, mert hát elvégzi majd más, várni kell csak rája, s hisszük, hogy nem is sokára eljön az, aki majd felás.

S mire mégis mozdulunk, hogy érte küldjünk, hogy jöjjön el, vagy üzenjen, ha nincs a bokán már gáncs van, a karon bilincs.

TÓTH SÁNDOR KIS SZERELMESVERS, KUTYÁVAL (bárki használhatja) Szokatlan fényeket rajzoltál az égre, látod, valahogy alig vettem észre, hogy most minden kabát otthon van, a napfényt is bemondták a rádióban a furcsa hírt, csak nekem új, leheta vízállás a falon már semmit nem jelent, mert te papírhajóimat szépen felszeded, már nem kellenek nekik a sós vizek. És beváltasz nálam pár palackpostát, ha feljössz (majd), hozd még a kutyát át, zsebedben hordozol egy új galaxist, ajtó nyitva, ha nem akarsz soká itt, csak csobbansz egy fejest a szemembe, és másnál szárítod így-víztiszta magad 170

és talán érzed, porfelhő száll rád le, mint nyári verandán húsra fényes bogarak.

Redőny szemem nyitom, nézz be a két ablakon már tükröződnek benne az éledő kertek, egy lemezt, egy teát, egy kérdést felteszek, a kutya fültövét meg lassan megvakarom.

171

TARTALOMJEGYZÉK XIII-XVIII. szd.

Ráskai Lea

Szent Margit legendája (részletek)

9

Szűcs István

Köszöntő verse Stretskó György névnapjára (részlet) Igaz magyar (részlet) A szép lélek (részlet) (versek)

11 11 12

Zigány János

Palotás Karolina kisasszony története (részletek)

13

Lakos János

Menyekző ének Matildához Nápolyi levelek. A Vesuv (részletek)

15 16 17

Puzdor Gyula

Emlékezés Ihász Dánielre Egy fiatal leánynak A nagy uzsorás A világ Bözsi és az arszlán Ne légy ollyan…

Mi a szabadság?

Az esthajnalcsillag Hozzá Szomoru idő jár Mi vagy nekem?

Az iskolamester Táblabíró Becskereki 1848-ban Mondhatom, hogy Időjárás

21 21 21 22 22 23 23 23 23 24 24 24 25 25 26

Ihász Lajosné, Jókai Etelka

A mi kis Tapolczánk,

27

XIX. szd.

XX. szd.

Fekete István

Lengyelnadrág Körbe-körbe Titkos kalendárium Partszakadás

30 31 34 35

Pentz Gyuláné

Egy idegenvezető bőröndjének naplója

38

Borsos Miklós

Visszanéztem félutamból, (részlet)

41

Molnár Gábor

Makk és jaguár (részlet)

46

Mátis István

Kereszt és északi fény

54

Fekete Istvánné

Keserves évek (részlet)

58

Majer Ferenc

Billegei erdő szélén A kalap A méltóságos úr gólyái

62 62 63

Németh István

Messziről jöttem Szeptemberi meditáció Az üvegfúvó dala Avatóbeszéd

65 65 66 67

Raisz Attila

Mi az pajtás?

Tamara

68 69

Dalányi József

Kései vallomás (részletek)

73

Szegedi Antal:

Bor és gravitáció Az álmodás természetrajzából

79 79

Tálosi István

Szeretem a nyári esőt Magaslesen ért a hajnal Vadászkötény

80 80 80

Tatai Zoltán:

Öregapám a néptanító

84

Fekete G. István

Nővérem…

87

Giay Frigyes

”Rideg Somló…”

91

Koczka István

Meditáció II. A fenyőfa mellett

97 97

Vaczkó László

Börtönvilág

99

Kozma Károly

A Góbi varázsa

103

Káldi Géza

Szeptember A szőlőfürt Lásd…

106 106 107

Turbók Attila

Ki védi meg a gyöngét?

Oblomovi béke Emlékszem-e?

Repedt tükör

108 108 109 109

Boros Edit

Önarckép Akvarell Hét haiku Fohász a Szent Mihály székesegyházban Három korty a költő poharába Úton

112 113 113 113 114 114

Tamás László

A legszebb kincs Hetedik remény Ott és most majd Végtelen lánc

116 116 116 117

Karácsony István

A tél ünnepe Úrnapja Sine morbo

118 118 119

Szabó István András

Elmaradt találkozás Z. K. különös esete Töredék a félmúltból

122 123 124

Horváth Tibor

Borsos Miklós képén: Ember az óceán partján A zenész legendája Egykor, most és…

126 126 129

D. Nagy Imre

Hétköznapi feltámadás Tengerparti szerelem

132 134

Kurdi Imre

Egy nemlétező narancs Négykezes II. Hommage A A kerubi vándor Töredék egy megíratlan versből A legszebb vers helyett

136 136 137 137 137 138

Kertész Anikó

Barátomnak Rondai anzix Szárnyak a padlón Este Félelem Margitnak Magadhoz

139 139 139 140 140 140 140

Sebő József

Hamvas Béla Szuez a mellékutcában

141 145

Szamosvári Ágnes

Falak Mindörökké In Memoriam N. N. (Ha mégis) Profán ima

149 149 150 151

Szegedi Sándor

Valamit adtunk a földnek

153

Penk Tímea

Ábécé …És megjelensz Kincsem

154 155 155

Reviczky Krisztina

Vendéget várva Pszichológusnál Keringő Nyomokban

156 156 157 157

Makovecz Gyula Péter

A sorok sorsa Lángolj

158 158

Németh Nóra

Váljunk el Egyszer régen Az elégedetlen nyúl Mindig 5 óra 25 perc

159 159 159 160

Cserép Rita

Tiltott álmok Átok Görbetükör egy koncertről Én meg csak nézek

161 161 162 162

Beck László

A „TÉGLAVETŐK” c. irodalmi folyóirat szerzői: Laci másnak vermet ás, maga esik bele

163

Boros Oszkár

Kövekben

166

Fodor Gábor Máté

Hangtávolító

166

Gombár Zsófia

Reggel 2.

167

Juhász Norbert

A 669. napon

168

Kundermann Balázs

Fürdőkád effektus

168

Lukács Boglárka

Te és ők

169

Rapai Judit

Lázadás Szerelem

170 171

Szabó Attila

Kerti kép

172

Tóth Sándor

Kis szerelmesvers kutyával

173