Varga Csaba Magyarország jövőképe a poszt-információs korra Az új nemzeti fejlesztési terv (meg más kihívás is) azt követeli, hogy Magyarország lehetséges és optimális jövőképét 2015-2020-ig dolgozzuk ki. Az elmúlt két-háromszáz évben talán soha nem volt olyan nehéz és körülményes jövő tervezni, mint éppen most, az ezredforduló után. A jövő látszólag ködbe veszik, elszökött, mintha elérhetetlen lenne, a jövőtervezés szinte megoldhatatlan feladat, mert az sem világos, hogy milyen jelenben vagyunk, így a jelen is mintha ködben fürödne, és nem találnánk. Miközben szinte senki előtt nem kétséges, hogy a jövő – bármilyen is lesz – sokkal kevésbé hasonlít a jelenhez, mint bármikor korábban. Ha a jelen globális modelljét valamilyen összetett, sok jelzős fogalommal írjuk körben, például avval, hogy fenntartható, innováció vezérelte információs kor, akkor a tízes évek jövőállapota bizonyára a posztinformációs és modernizációs kor lesz, ami egyenlő a tudás és tudatfejlesztő társadalom modellel; a változás tehát változatlanul olyan gyors és katartikus marad, hogy egy-két évtized alatt újabb modellváltás következik be. Azt állítom majd, hogy Magyarország jövője feltárható, noha ennek megvalósítása érdekében végig kell mennünk több megrázó-felrázó folyamaton. A jövő (mint konkrét realitás, és ettől eltérően, mint optimális állapot) megnevezhető, ugyanakkor az kétséges, hogy a magyar elit képes lesz-e az optimális jövőbe kormányozni minket.
A jövő, mint titok Nincs nyomorultabb állapot, mint az, hogy nincs jövőképünk. Ha az embertől elveszik a holnapot, az legalább olyan szörnyűség, mintha felszámolják a múltját. Csakhogy van egy új univerzális jelenség: a jövőkép hiányának „bűne” egyre kevésbé terhelhető arra, aki ettől a hiánytól szenved. Miről is szól ez a rejtett paradigma? Nem pusztán arról, hogy valami elképesztően gyorsan és evvel párhuzamosan gyökeresen változik, hanem kitüntetetten arról, hogy a változássorozat 1