Ködfoszlányok by Tóth Judit

TOLOKÁN RÉKA

LILLA

"Én vagyok a Te távoli társad és örökös barátod, kinek kezét sose fogod meg és igazi arcát sose látod. Én is, mint te, egyazon úton járok szüntelen körbe-körbe, s éjszakánként ugyanúgy nézek önmagamba, e furcsa, görbe, törött és fátyolos tükörbe. De nem szabad velem törődnöd, legfeljebb ints egy lenge búcsút felém, ha más tájakra visz ez a vidám és néha bús út, mely annyi felé kanyarog, mert szánalmasan gyönge, gyatra vadász, ki másra is figyel, mint az üldözött drága vadra: célod, hogy rálelj önmagadra... Virág vagyok a zordon, ében-fekete idők belsejében, fekete álmok erdejében virág, csak egy a millió közt, százezer álomból egy álom... De amit látott, gyönyörű volt, és vele marad mindörökre. És övé marad mindörökre..." - Dsida Jenő -

EMLÉKEZÉS… – 2004. március

Talán az volt az egészben a legszebb, amikor reggelente leültél kis unokád ágya mellé és letetted a forró teát, a frissen vásárolt ropogós perecet. - Jó Reggelt! - mosolyogtál… És két aprócska kéz máris a nyakadba csimpaszkodott, Te pedig mesélni kezdtél... Lehetett csikorgó hideg, esős, szeles idő, meleg lett körülötted a levegő, édes a keserű, vidám a szomorú. Tréfáid mosolyt varázsoltak a legmogorvább ember arcára is, és az iskola kedvenc tanárjaként szájról-szájra jártak történeteid, mondásaid. Rendíthetetlen voltál, mint egy kőszikla, lágy, mint a kalács… Emlékszem... Mennyire örültél a tavasznak, az első virágba öltöző fáknak, a színpompás gyümölcskerteknek, ásványfelhőknek, mindennek, ami ÉL és tavaszt jelent. Talán tudtad, érezted, hogy nem látsz több tavaszt... Nem nyílik Neked több orgona, és nem hozhatod el kis unokádnak azzal a csodálatos, életerős mosolyoddal a legelső hóvirágot, amit minden évben megtettél, olyan szeretettel, ragyogó szemekkel, utánozhatatlan örömmel... Magad voltál az élő, eleven természet, olyan voltál mint a föld, fekete és tiszta - életet adó és termékeny anyag voltál, amit formálni lehet, és fény, ami átragyog az ablaküvegen... Eltelt még egy év és hiányod kitörölhetetlen szívünkből. Ilyenkor mérem fel igazán, mit is jelentettél nekem, nekünk. Milyen más világban éreztem magam, ha Veled beszélhettem, ha tanácsaidat hallgattam. Te tanítottál meg helyesen értelmezni azt: „A mindenséggel mérd magad!" EMBER voltál, Édesapám. Így egyszerűen, nagy E-vel, jelző nélkül - számomra példaképül. Kollegáid, barátaid, tanítványaid ma is emlegetnek el nem múló frissességgel, tréfáidra, maradandó munkádra emlékezve. Kislányommal kiválasztjuk a legszebb csillagot az égen, és a fellegekbe röpítünk egy óriáslufit, tele sok-sok üzenettel számodra, hisz annyi minden történt tavaly óta... Az idő nem állt meg, továbblépett egy évet... Nélküled... A messzeségben egyre magasodik alakod, kikristályosodik jellemed, és milliónyi képzeletbeli csillagfény ragyogja be a márciusi eget...

VELED VAGYOK… – 2004. április

Egy érzés. Veletek vagyok? Hívogattak a csillagok… Ahogy az égre néztem Szikrázott egész lényem. Álmodtam vagy valóság volt? Szívem csillaggá változott. Benne gyúlt ezernyi apró fény,

Beragyogva szeretetem egét. Egy érzés. Ma Veletek vagyok, Szívem sóhaja száll hozzátok! Odafenn, kik vagytok: Milliók Az én kicsikém Ott Fenn… boldog? Ha látjátok őt, mondjátok Meg neki, nagyon szeretem… S bár pirinyó a fénye, jóllehet, Átható az ereje mindenen! Huncut mosolyát mindig látom, Dalára a szívem mindig kitárom. Ő már nekem az égbolt éke, Számomra legszebb a fénye! Álmodtam vagy valóság volt… Egy érzés - Veletek vagyok! Egy érzés - szenvedő, fájó Régi emlékekből táplálkozó! Álmodtam vagy valóság volt… Kiscsillagom, ma láttalak… Ott! Pompáztál és ragyogtál, Hívó szavaiddal - körbefontál! Fogócskáztál és nevettél… Mint egykor, velünk; - Rég volt, nagyon rég De szívemben ott élsz! Ölelnélek, ringatnálak, Anyai csókkal beborítanálak! Megfognám apró kis kezed… Nevetnék, szállnék én is - Veled! De már… eltűntél!... Nem látlak… Szememmel hiába pásztázlak. Sötét lett az éjjelem… Csak nézem - a két kezem… Benne a semmi… Mégis minden csupa csillag-érzelem! Álmodtam, vagy valóság volt? Egy érzés - Csodálatos volt… Ölelkeznek a csillagok… Én is, ott fenn - Veled vagyok!

SZERETSZ… – 2004. április

Nem kértelek rá… Mégis szeretsz. Édesen, lágyan átölelsz. Mosolyoddal betakarsz, Kedves dallal elringatsz. Szikrázó gyöngyszemeiddel Megérinted lelkem, Két izzó tenyereddel, Simogatod a szívem. Mint szerelmes dalával, A zöld mezőt a rét. Karodban úgy ölelsz, Érezzem - szerelmed hevét! Mint tavaszi virágok, Úgy élednek a lángok… A szerelem mezején, Veled már eggyé-válok… Megszűnik a világ, Elszáll a képzelet! A virágok lágy ölén, Két szív - egymásé lehet… Nem kértelek rá… Mégis olyan jó, hogy… SZERETSZ!

ÁLOM VOLT… – 2004. április

Végtelen nagy mezőn lépegettem én, Szikrázó napsugarak kacsintgattak felém. Madarak daloltak, csicsergett a táj. Zsongott a tavasz vándorlábaim alatt. Égig érő fűben, ahogy lépegettem… - Kedves kis hangocska - egy dalt énekelt. Édes volt és lágy, zsenge és zenés Táncolni kezdett tőle a pipacsos rét. Elfordult egy fűszál és a tövében: Gyöngyszemű kisleányka nézett, az égre: Fel. Arany volt a haja, szomorú kis arca, Apró kis kezeit puha fű betakarta. Rám nézett és hívott, Szomorúan mosolygott - Gyere ide mellém. Megnézed, mit mutatok? Szótlanul leültem és bámultam a kislányt: Bőre fehér, mint a hó, Arcán - a napsugaraktól - egy kis pír-varázslat;

Tündöklően ragyogó. Piciny kezével megérint, az ég felé mutat: - Látod, ott lakik a Mamim - szomorú a hangja - Elköltözött messze. Egy másik világba… Piros kis ajka mesélni kezdett, Szavai hatására remegett testem, lelkem. A zöld mezőbe olvadt apró kis alakja, Pipacsok szomorú táncával egyesült a hangja… Magamhoz öleltem! Aranyfürtjeit forró könnycseppel öntöztem. Feltekintett rám csodálkozó kis szeme: - Ki vagy te, vándor? Virágaim esőcseppel itatod? - Megígéred - hogy a Mamit visszahozod? Elszorult a torkom, tehetetlen voltam! Csak ráztam a fejem: - Kicsikém, én ezt nem tehetem… Kis fejét lehajtja, kezére száll egy lepke, Sokáig csak nézi; - a némaság körülölelte. Hirtelen megmozdul - olyan nehéz a szívem! Vigasztalnám kis lelkét - soha nem engedném el! - Szállni kezd a lepke Lassan, az ég felé emelkedve… Utánanéz a kislány, tündöklő a szeme: - Tudod, ez én vagyok; Napközben a Mamihoz szálldogálok! Égnek emeli kis ujjait… - Óriásnak látom Őt Elszállok, elszállok… És eltűnik szemeim elől… Utána sietek… - Várj! Kis Tündér, ne szállj el! Én itt maradok veled… Kerestem, kutattam őt! De bármerre forogtam; Csak egy színes, röpködő pillangót láttam. Édes kis nevetése egyre távolodott, Szomorú szemeiből egy esőcsepp aláhullott… Lerogytam a földre! Markoltam a füvet! Forgott velem minden: Pipacs, rét, lepke… Pipacs, rét, lepke. A mező nagy végtelenje… …Felébredtem… Kislányom mosolyogva tekint rám… Bőre fehér, mint a hó… Arcán - a napsugaraktól - egy kis pír-varázslat; Tündöklően ragyogó…

A KÉK ÁLOM… – 2004. május

Napfény. Parti szikla. Szememben égő szikra. Állunk ketten. Kéz a kézben. Elveszve egymás tekintetében. Hullám moraj, száll a permet. Nap fényei vörösen égetnek. Dübörög a tenger kékje, Harsog a szél ereje… Csábít a végtelen kékség, Hívogat a magányos mélység… - Ugrani szeretnék! Átöleltél. Két karodban ébredtem. Eltűnt a parti szikla… Sirályok rikácsoló hangja, A semmibe veszett! Pompázó szemeid kéksége, Aláhúzott a mélységbe… - Elvesztem Benned én… A szerelem örvénylő tengerén!

HISZEM… – 2004. május

Hiszem… Lényem osztozik Lényeddel. Érzem… mert, Fájó sebeidtől Én is vérzem! Hiszem… Szívem megosztom Veled, Mint vándor a kenyeret. Érzem… Erősebb ez által lesz, Tested és lelked! Hiszem… És nem félek… Érzem… Együttes erővel, Minden Rossz Sejtet

Belőled kitépek! Ha kell - Veled együtt vérzek! Hiszem… Keringve az éterben, Lelkem - lelkeddel Együtt érez… Érzem… Nem oly sokára… - Mint egy vonítás az éjszakába Újjászületik: Lelked győzelmi tánca! Hiszem… mert Érzem…

FÁJ, HOGY SZERETTELEK – 2004. május

Mint talált kincset a gyermek… Elveszítettelek! Sebeimre gyógyírt, mondd, Kitől remélhetek? Esti magányomba, Egy csöndburokba burkolózva… - Emléked mélyen Belém mar… Mint éles penge, szúrod… húsomat! Vércseppként buggyansz ki belőlem, Mint Testemből elszálló Életem… Elveszítettelek… Vér-könnycsepp Óceán földet érve, Emlékeztet a régi időkre… Hogy tudsz úgy fájni nekem? Emlékszem arra az éjszakára… Távozásod szívem szaggatta… Úgy Belém martad Magad, Mint anyaméhbe a Magzat! Elveszítettelek! Fájt mikor elmentél - szó nélkül. Talán… vissza sem néztél… Szívem apró darabkáit, Mint mozaikot… úgy törted szét! Egyedül, elhagyottan ülök a sarokban… Fáj a magányom… mi Testem beborítja! Elveszítettelek… Forró zokogásként még Bensőmben remegsz… Mint tócsává dagadt könnysereg! Vissza-visszatekint rám Arcod…

És Megáll az Emlékezet… Hiányod bugyogva tör fel Belőlem… - Úgy Fáj, hogy ennyire szerettelek! -

SZÍVEMBEN ÉLSZ MÉG… – 2004. május

Szívemben úgy élsz még… Mint Ősi, Eleven emlék… Még érzem Testemen, Tested hullámzó rezdülését… Belém nyilall a veszteség! - Szívsimogató két kéz Már nem olt belém reményt… Még érzem… Zongorázó ujjaid melegségét, Öledben az üvöltő, kéjes szenvedélyt. Minden mozdulat a térben Téged idéz… Élő anyagként beborítod, Magányom végtelen sötétjét! Újra fellobban egy régi érzés… Meddig szeretlek még? Már hiába kérdem én… Magam vagyok… rég elmentél… Szeretnék most leborulni… Zokogni, mint egy kisgyerek! Lelked öntözni könnyemmel, Szíved szeretni szívemmel! Már érzem… Mint egy halk zene… A halál szele közeleg… - Most ne engedj el, kérlek! -

ÉJSZAKAI GYÖTRŐDÉSEK, LÁZÁLMOK – 2004. május

Előfordult már Veled, hogy nem volt kedved menekülni az álmok világába, és mégis, reggelig csak éberen álmodni tudtál? Olyan gyönyörű, ahogy az éjszaka átengedi a teret a Fénynek... Én mégis csak sírni tudnék. Miért veszítek el mindent? Minden apró reményt, mi a holnap felé vezet?

És mi az a holnap?... Talán felkel egy új nap?... De hisz minden csöndes... és itt, ebben a sötét, elkerített helységben senki nem veszi észre, hogy új nap kezdődött... Üres lett egy ágy mellettem... Valakit fehér lepedővel letakarva már nem üdvözöl a hajnal... A Kaszás nem kímélte az ismeretlent, lelke már fenn ragyog valahol... a Fényben... Van egyáltalán Fény? Ezen a napon is elveszítem a Tegnapom?... Minden nap?... Ezen a napon is meghalok kicsit... Fekszem, és arra gondolok, hogy miért éppen én?... Miért éppen engem hálózott be a láthatatlan pókháló, rám telepedve és egyre szűkebb kört vonva körém... Miért? Gondolatok sokasága gyötör és verejtékezem... Langyos könnyeim a számba folynak… hajam kócosan szemembe lóg... Fázom… A magas, állványos üveglombikok óriásnak tűnnek... a belőlük kivezető gumicső mozdulatlanná teszi testem... Tehetetlen vagyok ezekkel az erőkkel szemben! Csend van... a szó hiánya, a cselekvés hiánya, a zaj hiánya... a magamra utaltság ereje... Megszólalnak a belső hangok... Éjszaka csendje... Fájdalom csendje… Könnyek csendje… Örökös némaságra ítéltek utolsó, kétségbeesett vergődése... Beteg emberek üvöltő, kapaszkodó belső csendje... Csönd... Némaság... Üresség... Halál? Nem múlik az idő... Nem bírom tovább... Magas a mennyezet... Fogy az erőm... De Remélni kell... Egyik pillanatban alámerülni... mindegy, hogyan, miért... mert... elfogyott valami... …Nincs levegő… Remélni, hogy csak egy időre merültél...hogy előbb felmerülhetsz... Mielőtt elfogy az Éltető Oxigén... Remélni, hogy a felmerülés győzelmet arat... és VAN MIÉRT felmerülni... Mert fogy az Erő... És fogy az Idő... Végesen fogy az éltető Levegő... Mégis... Várni a pillanatot... Mikor megküzdött magányos próbáid után... Feltűnhetsz... Remélni... máshogy lesz ezután... Remélni... Várni és... Küzdeni! Itt nincsenek játékszabályok és nincsenek Győztesek sem! Sodor az ár... Jó lenne megkapaszkodni... Nyújtsd a Kezed... és MENTS meg!... Meglátod, egyszer ennek is vége lesz... Vége egy rossz álomnak... De… lassan közeledik a Hajnal... Lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgysem látnék belőle semmit a könnyeimtől... Mert átölelném kislányomat... De nem tehetem… Ő még biztos alszik... Most nem lehet... De holnap, talán holnap… Igen?... Várom a Holnapom... Remélvén, hogy akkor talán nem veszítem el a Tegnapom...

JÉGCSAPKÖNNY – 2004. május

Pitymallott… Megállt a lépted.

Láttam, vissza-visszanézel. Eltűnődtél a rigók dalán… Talán… Ezen a reggelen… Elhagytál… Némán, hangtalanul, Távoztál… Gyűlöltem, hogy Sírni láttál! Mert… Könnycseppemben is Te voltál! Alakod rég elnyelte A homály… Szememből egyre Csak Te folytál… Arcomra, számra, ruhámra… Könnycseppként ittalak Magamba! Ma is érzem… Ízed a számban. Csókjaink - miket annyira Vágytam! Még itt él Bennem, A Szerelmes Nyár… Könnycseppem, - kispatakként Folydogál… Elhagytál… Hiányod zokogva, Húz a homályba… Magányom felidézi Arcodat, Újra érzem forró csókjaidat! Könnycsepp… kispatak… Csendesen elapad… Elhagytál? Csak álmodtam, Hogy újra Velem vagy? Te voltál az… Varázslatos pillanat! Jó volt érezni illatod… Karod lágyan simogatott… Feléd nyúltam… Karjaidban - hangtalanul sírtam! Alakod lassan távolodott, Édes álmom Jégcsappá fagyott! Szememből újra Te folytál… Arcomra, számra, ruhámra… Belefagytál a húsomba! Jégkönnycseppként is... Iszlak Magamba!

TESTTELEN SZERELEM – 2004. június

Rád gondolok én… Bennem él egy érzés… Az éjszaka sötét leplén, Áthatolva jössz felém. Kinn csendes az éj, Bennem némaság - sötét ég! Csak szemeim rebbennek, Testem - testeddel összeér… Ó, alázatos kéj! Úgy Belém martál… Mint húsba az éhes falkavezér! Tested - testemből enni kért… Nem mozdultam. Egy forró érzést magamba szívtam… Lényed szétáradt lényemben, Kéz nélkül is ölelsz… Tisztán… érzékenyen… Velem vagy ezen az éjjelen! Testem kitárom… Érzem… Kérem… Még adj… Magadból Nekem! Lassú táncot lejt a Tested, Egy ütemre dobban szíved, Tested uralja Testemet! Engedem… Játssz velem! Tiszta, Testtelen szerelem… Magamba szívlak, - éhesen… Lelked égető mámora, Testem zugait átjárja… Forró édes éjszaka, Érzéseid itt hagyta… Gondolataid átadta… Szívemet simogatta… Ezen az éjjelen éreztem… Milyen a Test nélküli, Tiszta szerelem…

ÁLOM ÉS VALÓSÁG – 2004. május

Itt fekszem, tehetetlenül, Álmatlan, lanyha éjszakán A halott, hideg ablaküvegen, Pompázó fénysereg ragyog rám... Két éje már... Álmatlanul álmodom! Talán a mennyei fényár ez... Hol táncot lejt sok csillagom? Tündöklő látvány, csillámló, csodaszép; - Egy fájó, halott éjszakát idéz... Fények lenyúlnak... Apró kezek magukkal húznak... Cikázó, pörgő csillagsereg... Felszállok én is Veletek... Kacag a Hold... hol vagyok? A Földtől lassan távolodom... Hallok ezernyi visszhangot, Látok sok kedves hívó arcot! Csillagok közt Kisfiú táncol... Édes, Gyermeki kéz átkarol... Csillag-nótát kacarászva dúdol, Anyai szívvel együtt dobog! Az égi pompában... Magamhoz ölelem! De el kell Elengednem... Álmatlanul álmodom... Már itt fekszem az ágyamon... Távolodó hangok foszlánya... Ellepi szobám a búcsú fényárja... Visszahúzott sok gondolat... Két ölelő kéztől… Lelkem új életre kap! Álmaim mezején kis zsenge hang megszólalt: „Anya, már vártalak!" S bezárult ajtó, ablak. - Kislányom ölelése, legyőzte a csillagokat! -

HAMIS SZERELEM – 2004. június

Némán fekszem. Elmúlt éveink, Mint élő képek; Leperegnek előttem... ...Érzem illatát... Egy vissza nem térő Nyárnak! Hallom...

Dallamos zenéjét, Egy régi románcnak. Nem feledem... Madaraink csicsergő dalát, Együtt töltött pásztorórák Édes, titkos zamatát. Tenyered nyoma arcomon... Még éget! Elvesznék redőcskéiben... Érintésednek! Kacskaringós utacskái, Bejárják testemet... Felfedik - a lehetetlent! Beleszövődsz Testembe! Érzem... Márványtömbként bezársz, Tested Börtönébe! Hideg a márvány... De forró a Nyár... Körbefon indáival, Mint Földet a napsugár. Hideg az érzés... Mit Börtönöd kínál! Testemben mégis ott égsz... Tébolyult nyári Emlék! Ízlelnélek... Szeretnélek... De Márványod Már Jéghideg! Belőled ébredek... De nem Veled! Engedtük... Hogy elvesszen Egy csodás képzelet! … Itt fekszem. Némán. Szertefoszló varázs... Megváltoztunk... Megváltoztál... Egy régi Nyár... Hamis álarcban jár! Még itt vagy... De már rég elhagytál! A nyár emléke... Fájó múltunk lágy zenéje, Eldobott! Érzelmeink tava... Belénk Fagyott!

APUVAL… – 2004. június

Egy pad. Egy emlék. Mellém ülsz. Érintenélek... Eltűnsz! Játszott velem a szél! Egy pad. Egy emlék. Melléd ülök. Érintesz... Fúj a szél! Szellő vagy... Nevetek. Mesélek Neked. Érintenélek... Eltűnsz! Csak játszik velem a szél? Egy pad. Egy emlék. Ketten ülünk. Te és Én. Érintenélek. Forró érzés. Lelked lelkemhez ér. Hozzám érsz. Hajam borzolja a szél. Érzem, hogy itt vagy Mesélsz, mint rég. Hallgatlak... De néma a szád, A képzeletem tovaszállt. Csak játszott velem a szél... Egy pad. Egy emlék. A Béke csendje ült mellém. Te vagy. Melletted Én. Gyerekkorom mesél... Érintesz. Érintenélek. Lebegnek az érzelmek... Érzem... Mindig visszatérsz. De elmész... Már nem játszik a szél... Én élek még. Te már nem élsz... Még érzem az érzést, Mit Utánad hagyott a szél...

ELSŐ SZERELEM – 2004. június

Kedvesem... Újra nyár van... És hőség a szobában. Fényképed kezemben, Könnycseppek szememben. Nézem a képed... Előjönnek az emlékek. … Rég volt, Mikor vártuk Nyíljon közös virágunk... Emlékszel, mennyit fáztunk? És mindig bőrig áztunk. Fenyves erdők vad illatában, Csókba forrt össze ajkunk! Csak hullt a nyári zápor, Esőcsepp-mámorától Megrészegült a táj is. Víz, ég képét ölelte, Szivárványszín csóvája. Kitártuk karunk Gyönyör-tájon forogtunk... Az ég csodás könnyeit, - Gyöngycseppként Magunkba ittuk! Ruhánk szárította langy szellő, Kezeid ölelése... Szenvedély... Szerető... Elvesztünk a puha fövényben... Meghaltam a két szemedben! Ringatózva tisztás zöldjén, Természet puha, lágy ölén… Kinyitja szemét sok növény, Virágok édes mezején. Ég testünk-lelkünk… Tűz szenvedélyünk! Eggyé formálnak érzelmek… Szemed… szememben… Elveszett! Virágaink nevettek, Csokorba kötötted őket. Puha fövénybe helyezted, - Óriásvázaként… Illatuk, még bennem ég…

Szerelmünk pecsétjeként… Sziklába vésted nevem. Tiéd lettem… Egészen. Fák, illatok, virágok között, Eljegyezted szerelmem! Kedvesem… Leteszem képed… Ébren ért az alkony. Csak hull a nyári zápor… És fáj… Hogy nem vagy sehol! Talán az ég is sirat, És egyre csak körbejár… Körbejár… …Az órán a mutató.

TEA KETTESBEN – 2004. július

Rigódalra jött ma a kikelet, Fák ágán ébredezik a szerelem. Halld, hogy súgják Neked, A teádban a szívem ott leled. Füstölgő gőz, a magasba száll, Terített asztalkád készen vár. Reggeli csuprodban én leszek, Várom, érinthesselek… Igyál Magadba csendesen, Elolvadok a Testedben… Mézesen, édesen, kéjesen, Megédesítem reggeled! Tested lesz az én testem, Egy forró tea kettesben. Hát nem édes a szerelem? Otthon vagyok a lelkedben.

KISFIAM… – 2004. július

...Kisfiam… Édes kicsi kincsem… Kezembe vettem képed. Megsimogattam csillagarcod…

Lényed most újra ragyog! Kicsiny szíved… tenyeremben… Tenyeremben… újra dobog… Anyai szívem Érted sajog! Érzem finom illatod… Bőröd puha, bársonyos, Tekinteted égető… Szemeid, szád követeli, Anyai táplálékod… Érzem az érzést, A nyugodt lélegzést. Kicsikém… Testemen csüngve, Édesen elalszol… Szívem szíveddel most együtt dobog! Tudom, hogy Te is tudod… Foganhat száz és száz más élet, Pompázhat tündöklő fénysereg… - Millió! Lényed soha nem pótolható! …Kisfiam… Legfényesebb tekintetű csillag! Megérintelek… Kezemben tartalak. Gyönyörű vagy! Anyai szívem sóhajt… Érzem… Nélküled már, Örökre vérzem! … Leteszem képed… Tenyeremben kicsiny szíved lüktet… …Elengedem… És… ahogy nézlek… Homályos szemekkel… Az égen egy kiscsillag …Nevet… dúdol… Piciny szíved Ott, Fenn, Tovább dobog… dobog… Meghódítottad a sötét eget… …Kisfiam… Örökre Veled leszek!

MIELŐTT ELMENNÉK… – 2004. július

...Add a kezed... Mielőtt elmennék, Add a kezed… Mielőtt végleg veszítenék. A szívem teszem bele! Talán örökre... Add a két kezed, Az életemért cserébe. Próbálok kitörni karjaidból… Érzem, szorítasz! Nem engedsz! Örökre kilépek álmaidból, Kérlek… Tovább ne dédelgess! Úgy kérlek Téged, Hagyj elszállnom Az élet nehéz tengere fölött… Mint egy lepke, Ki szárnyait összetörte… És zuhan alá… A semmiségbe! Beteg vagyok… Ezt Te is tudod. És… Mennem kell, Ha hívnak… Hangos, Halálos hörgéssel - Odaát Vetnek az Istenek nekem, Sötét, puha nyoszolyát. Nem kívánom a másik világot… Nem mennék, rettegek! A halál… Mégis hív és szólít; Nem maradhatok e földiek közt, Itt lenn - Veletek… Kegyetlen hangja dübörög agyamban! Hallom, ahogy lecsap reám! Érzem… rideg csontkezeivel: Végez velem! Oh, ne, Még ne engedjetek! Félek! Add, most add, kérlek, A két ölelő kezed! Add, hogy még egyszer, kedvesem… - Láztól égő, sajgó fejem Tenyeredben elvesszen…

Két kezed puha ölelését, Mélyen magamba temessem… Fájó könnyeim sós ízével; - Mint apró tócsa, mely megáll Locsoljam, érintésed… Még egyszer, utoljára! Mint már annyiszor, Képzeletben… Tarthassam kezed - a két kezemben… Add a kezed! A kis redők, a kacskaringós utacskák, Arcomat még egyszer - utószor Lágyan álomba ringassák. Add hát a kezed… Érezzem még, Bőröd érdes érintését bőrömön, Hogy elmondhassam: - A búcsú helyét Két tenyeredet tenyeremben… Immár örökre megőrzöm!

THÁLIA-CSILLAG – 1980-90

Autóbusz, gitár, énekszó, jókedv, nevetés, szavalatok, villámtréfák… ilyen légkörben érkeztünk műkedvelő társainkhoz, meghívott vendégként. - Jönnek a „kis színisek” - így mondták nekünk… Megpróbáltam felvenni én is a „lezserebb” magatartást, amit a nagyobb társaim már sikerrel gyakoroltak. Nem hiszem, hogy sikerült, nagyon izgatott voltam. Álltunk barátnőmmel lemeredve a rögtönzött színpad mellett és vártuk, hogy mikor következünk… Tanárunk észrevehette, hogy nagyon elanyátlanodtunk, mert hozzánk lépett és bíztató hangján így szólt: - Na mi a csoda? Ez az első fellépésetek. Mozgás, ti jösztök! Elindultunk… Enyhe remegés futott végig testemen. Bohócot kellett alakítanom. Mire a reflektorok fényébe érkeztem, valóban annak is éreztem magam. Játszani kezdtünk… Kigyúlt egész lényem a tekintetek tüzétől. Mennyei fájdalom ez az égés! Jött az első kacagás a nézőtérről. Aztán a taps… a LEGESLEGELSŐ taps… a mennyei, az utánozhatatlan kezek csattanása… Megkaptam az első adag „drogot” - a játszás varázslatát… Ma is „részeg” vagyok tőle… Soha nem fogom elfelejteni azt a kis színpadot, azokat az arcokat, szíveket, kezeket, Akik tudtukon kívül - megtörték bennem a jeget, és csendesen felavattak. Megöleltem volna őket, ehelyett hanyagul meghajoltam és olyan természetesen, mintha jó anyám deszkát szült volna talpam alá, kiléptem a rivaldafényből. Észrevétlenül kiosontam az épületből és féllábon ugrálni kezdtem. Két kezemet erősen a számra szorítottam, nehogy valaki meghallja örömkitörésemet.

Felnéztem az égre… Milliónyi kis reflektorfényt láttam tündökölni a sötét égbolton… Kiválasztottam a legvakítóbb, legfényesebb, pompásabb csillagot és elneveztem Tháliacsillagnak… Fejet hajtottam előtte és megköszöntem ezt a csodálatos napot, amit soha nem fogok elfelejteni! Hazainduláskor kedvenc tanárom erősen megszorította a kezem, talán Ő érezte, mi ment végbe lelkemben, szívemben. Sokáig nem tudtam éjszaka elaludni… Thália csillagát kutattam az égen, azt a csillagot, mely ma este született meg bennem és - mint egy útmutató - elindított egy távoli cél felé… A leírt történet óta sok év telt el, mégis mai napig nagy szeretettel és büszkeséggel emlékszem vissza arra a távoli csillagra, mely esténként gyakran bevilágít ablakomon és a „múlt bohócát” idézi fel emlékeimben. Ilyenkor előhívom a múltat, és újra játszom… egy régi bohóc elérhetetlen álmát. Thália csillaga pedig még tündöklőbben ragyog, valósággal elkápráztatja fényével a sötét eget, és a távolból - milliónyi reflektorfény közül - a régi bohóc tekint le rám, piros orrával, nevetésre görbülő szájával, egy forró könnycsepp sós ízét varázsolva számba… Thália csillaga soha nem fog kihunyni számomra… Örökéletű és felejthetetlen…

VELED VOLTAM… – 2004. július

Várunk. Várunk. Erőtlen a lábunk. Kezemben kezed, Nyirkosan remeg. Sápadt az orcád, Kicsiny ujjaid szorítják Erőtlen tenyerem. Mosolygok. Ölellek. Bátorítlak Téged. De belül Veled vérzek. Orvosok jönnek. Köszönnek. Félsz. Úr a félelem. Erős leszek… Hogy apró szívedbe, Erőt merítsek… Görcsös kis kezed - Kapaszkodik! Nem engedsz… Utolsó pillanatig Veled megyek! Ígérem, ott leszek… Elveszik kis kezed! Helyetted is vérzek! Kopott ajtók. Kábítanak az illatok. Betolnak. Eltűnsz…

Félsz. Félek. Zokogva engedted el, A biztonságos kezet. Tenyerem szorítom… Benne gyermeki kezed - Nyoma! Még forrón lüktet… Kislányom, szeretlek. Akarom, helyetted vérezhessek! Csend. Fájdalmas csend. Áll az idő. A másodperc Csikorgóan megy. Késdöfés minden pillanat. Nagyon hosszú ez a nap. Várakozás. Féltelek! Tíz perc helyett… Még tíz perc lett! Senki nem jön? Lelkem üvölt… Mint kivert vad A pusztán tekereg… Senki nem hall!? Az ajtó felfedé titkát, De lelkemnek nyugalmat nem ád. Kicsiny Tested kiterítve látom! Kábító maszk arcodon… Üveglombikok hada karodon… Nézni se lehet! Engedjetek! Engedjetek! Helyetted szenvedhessek! Oly élettelen vagy, Hófehér kis ajkad… Rohannék, ölelnélek Életet adnék újra Neked, Kérlek… Engedjétek meg! Csak egy jelt… Csak egyet! Megmozduljon kis Tested. Kislányom, engedd… Én vérezhessek! Ajtó csukódik. Csend. Tikkasztó, néma csend. Türelmem nem lelem. Könnyeim patakok, Simogatják arcod. Kezemben érzem kezed… Testem átadom Neked! Tenyeremben szíved… Pulzál, lüktet… Anyai szív dobog Benned… Már én is vérzek - Helyetted! Kislányom, nagyon szeretlek! Egy órája… Fáj a csend!

Lehunyt szemem. Érezlek. Mozdul a mutató… Hamarosan megjelensz! Visszaadom piciny szíved Anyai szeretetem Benned lüktet. Hoznak. Alszol. Fehér vagy… Mint fákon a legelső hó. Kis kezed újra kezemben… Szép vagy, egyetlenem. Velem vagy, ragyogsz, Fehéren is csillogsz. Arcodhoz érintem arcom… Ajkadon a legelső mosoly. Szemedben első piciny könnycsepp, Szemembe folyik… összemosódik... Szeretet-felhő mindent beborít! Gyermeki és anyai szívünk Együtt dobog. Boldog. Kezemet szorosan fogod. Kislányom, Életem... Fehér kis ajkad suttog: „Anya, veled vagyok…” - Sok kiscsillag az égen, mosolyog. -

ELMEGYEK… – 2004. augusztus

...Ha már elmentem... És köröttem csend lett... Hosszú, néma csend. A Szél hangjával küldöm - Nektek Végtelen szeretetem. Nem akarok már fájni! Nem szeretném, hogy fájjon. Semmi! Csak, mint a lepke... Mely nem fér már tenyeredbe... Elszállok innen - messze; A végtelen sötétbe... Két tenyered érintése Még lágyan marasztal, Puha kis utacskáival Barázdákat simogat… Mit a fáradt halál Arcomon otthagyott. Két tenyered Lesimított Róla Minden gondot… ...Ha már elmentem… Kérlek, hagyd meg nekem Az érzést.

Magammal vihessem kezeid Hullámzó rezdülését. Az erecskéket, Mik duzzadtan kiülnek. Érezhessem Melegségének lüktetését Kihaló Testemen. Perzselő helyét arcomon… Rég Magamba véstem… Érzem… forr bennem! Mint búcsúzó szívem… …Mikor el kell mennem… Úgy fáj a lelkem! Az élet, mely körülvesz; Bezárul előttem! Papírra sírom betűim - Félek! Szúrnak könnyeim… Reszketek… Szeretnék még… Nagyon szeretnék Tenyeredben megmaradni, Kérlek!... Félek! Ne engedj örökre elszállni! Hamis világban - Hamis az életem Csak két kezed maradt őszintén tenyeremben. Mielőtt mennék… Utoljára kedvesem, Szorítsd meg erősen Láztól égő kezem… Beleteszem gyenge szívem, Itt hagyom… Kezeidben. Meglásd… Már nem fog fájni - Semmi Nem akarok mást… Csak csendben elköszönni. Ne szólj semmit… Csak Szorítsd össze jól forró tenyered, Hogy élhessek tovább benned. Kérlek… Hagyj… Hagyj… megnyugodni… …Ha már végleg el kell menni…

ÁLOM ÉS HALÁL – 2004. július

Fekszem a porban Elhagyottan… Sáros víz mossa arcom,

Könnyektől zokog Néma hangom… Homályon át látom arcod, Nyújtom kezem De nem vagy ott… Üresen markolom A homokot Szemembe tűz Az égi fájdalom Kiáltanék, Hozzád, De béna a szám… Hangom tovaszáll Forró homokszemcsék Arcomat belepték. A múlt hangjai leperegtek Mozaikképek átöleltek Velem volt Alakod… Mégsem voltál ott… Úgy szúr Hiányod, Mint véres penge, Mely ereimet felmetszette Vérem elfolyni engedte. Vöröstől pirosló Aranyszínű homok. Árad, mint a folyó Mi zabolátlan, Önt el teret, házat. Halálnóta… Szívem ezt dúdolja: Ta-dam, ta-dam… Lassul a motor. Az éltető szív már alig dobol. A monitoron egyenes a görbe A Test a lélektől Elköszön örökre… ...Felébredek… Hajam ragad Kezeim ködfátyolon át Forró Homokot kutatják… A nap éget Mindenen átragyog… Tüze arcomon ropog. Fáj az érzés - A Valóság! Kiszáradt torkom Érted kiált… Forró homokszemcsék Nyelvem megégették. Sós könnyeim Megszűrik alakod, Felismerem hangod A monitoron mozog már a görbe Visszatér az élet Élek?!… Élek! Fogom kezed… Könnyes ölelésed… Szívem egyre dobol…

A Sötét ég letekint, átkarol… Magasban könnyeznek kis csillagok.

APRÓ VAGY… – 2004. július

Apró vagy. Fekete bársony. Szemeden álom fátyol. Tenyeremre hajtott fejed, Vadonodban jár velem. Tejszag illatú álomhús... Pici mancsod érte nyúl. Felsejlik mamád képe, Csak nézlek Téged… Boldog vagyok. Kis lényed nyugodt… Érzem… Kezem melege Nyújt biztonságot. Szívem szeretete Érzéseket sugároz... Apró farkas szíved …Kifosztották… Oda lett Az anyai szeretet, A gondoskodás… A vadon melege… Farkas életed Az élet… Tőled elvette. Ígérem… Nem hagylak Magadra… Tested táplálom Élelemmel, erővel, Lelked Vadon szeretetével! Az összetartást, a falka vonyítását Csillagos, teliholdas éjben… - A szabadságot Mit csak a vadon lelke ád! Ígérem… visszakapod! Megmozdul kis Tested és kérsz… Keresed azt, mit nem adhatok én… Fájdalmad óriásként hasít az éjbe! Könnycsepp ajándék hull kis fejedre… Ez mondja el helyettem, Mily nagyon szeret szívem! Az Ég üzent Veled...

A vadonnak visszavigyelek! Neked adjam fél lényem… Érezhessem életed, szenvedésed… Ki nevet adott Neked Megmutatta a jelet, …A titkos jelt… Később… merre vigyelek Emberektől távol! - Szabadon!… Álmaimban veled lehessek… Kicsi házban, körben fenyvesek, Biztonságot ad tenyerem. Ám az édes álom darabokra hullik - Farkas falka üvöltése hallik Szemeidben vörös fény felragyog… Megremeg a kerek Telihold! Apró farkasom… Ígérem… Ahogy tudom… - Szabadságod visszaadom! -

ELJÖTTEM… APU… – 2004. október

Eljöttem hát… Apu… és Állok némán, Mert jéghideg a kő, Fehér a márvány. Fázom… mert Neved látom És forró vagyok A beteg láztól. Itt csend honol. Körülvesznek a fák. Csivitelő madarak, Életüket játsszák… Tudod, Szép a táj, Ragyogó napkorong csillan. Elmaszatolt Könnycsepp-zokogásban… Apu… fázom És várom… Kihűljön kezem Öreg kopjafádon. Tudod… Hoztam virágot, Friss mezei illatot Neked, és Papírszíveket…

Mit unokád készített. Mint egykor én - Veled. És nevettük, Hogy girbe-görbe lett… Emlékszel még? - Apu? Mézédes gyermekkorom Nektár íze számon, Ahogy papírszívet fest Óriáskezed. És egyre csak Nevetsz - nevetsz… Mint - megcsillanó Könnycseppben Olvadó emlékezet. Csak állok. - Apu! És egyre jobban fázom! Kihűlt kezem… Zokogó szívpapír Öreg kopjafádon. Hiányzol… És fáj, hogy Fehér márvány alatt Alszod hideg hamu-álmod!

APRÓ CSILLAGOM… – 2004. november

Csak állok… Némán… Forró viasz Csöppen kezemre Gyertya lángja sír Sírod fölött. A temető, Most… Díszbe öltözött. Pici kincsem… Csillagarcod Fájó égi könny, Apró lángok fölött… Zokogó szemem Csörgedező patak, Ahogy Dúdolom a dalt… Hallom a kacajt… Mit ajkad Rózsaszín gügyögése, Mint Égi gyönyör Hallat…

Most… Fájnak a szavak! Anyai szívem Görcsösen remeg… Ahogy gyermeki Éden illatod Körbeleng… Ahogy tartom E csöppnyi kis Láng-szívet, Huncut mosolyod Gőgicsélve életre kelt… Elringatlak… Hallod?… Piciny fiam? Bársony bőröd Érinti arcom. Könny puhaság Kis párna kezed, Ahogy a szélben Játszik a képzelet… - Maradj még!… Suttogom halkan És… dúdolom a dalt Elcsukló hanggal. Távolodik kacajod… S mi utána maradt, Égi fehér könnycsepp Fájdalmam Eloltotta… És a gyertya lángját… Az Égen felragyog Mosoly-csillagarcod… Kisfiam… Piciny fiam Most is… - Veled vagyok! -

SZÍNES LÉGGÖMBÖK… – 2005. március

Még színes léggömböket Rajzolt a zsenge tavasz, Mikor a reggeli hóvirágot Kócos asztalunkra raktad… Mosoly-varázslat Derült ajkunkon, Mikor tiszta illatát A hajnali szél játéka Orrunkba cibálta.

Hamvas szürke hajadba Temetett arcod Lágyan fölénk hajolt. Mint illanó káprázat Úgy égtek szavaid, Átívelve lelkünk zugait. Daloló hóvirág, Fehér kristálytisztaság, Napsugár szemek ébredése, Felhőpamacsok zenéje… Ezt hoztad el, Apu Egy utolsó reggelen… Ma is bennünk ég Mit éden szemed Itt hagyott, Kócos asztalunkon Az utolsó hóvirágot… Elsuhant Életvonatod, Mint felszálló Színes léggömbök, Mit emléked ránk hagyott...

SZÜLETÉSNAPODRA – 2005. március

Nézem, szemlecsukva alszol. Pilláid sejtelmes remegése, Mint tengerszínű álom ringása, Lágy hajók kéklő ölelése... Virgonc mosoly csillagfénye Arcodon felragyog, Ahogy rózsaszín ajkad Hajszálnyira nyitod, És édenkertet álmodsz. Kezem simítása aranyló hajadon Oly csodás, Mint napsugárban éledő Legelső kis virág... Úgy ölellek magamhoz, Édes kis angyalom, És óvlak, Mint szíved a mezei margarétát... Kezeid érintése Még elvész tenyerem öblében, Mézédes ráncocskák Csókolják meleggé hideg sejtjeimet. Ma leszel tíz éves, Méhem édes gyümölcse, Éjjeli néma ölelésben Csendesen köszöntelek. Reggeli rózsa-mosoly bomlik

Csacsogó ajkadon, Szép szivárvány íve feldereng Szemeid íriszében, Mikor kérded: „Anya, ma tíz éves leszek?" És elmerengek... Tiszta fehér szeretet Beborítja lelkemet...

ANGYALI TAKARÓ… – 2005. április

Üres a kiságyad… Angyalok ringatnak, Édes kisfiam. Éden fekete szemed Minduntalan rám nevet, S átölel apró kezed. Párnás érintéseddel, Mint puha tiszta hó, Betakarod testem, Angyali kis takaró. Mennyei csillagok Hímezték a kis mosolyt, Égi zenekar játssza Gőgicsélő hangod. Üres a kiságyad… És… apró a takaród, E kis selyemburok Örökre rejti illatod… Angyali csókok szállnak Éhes ajkadról, Illatmezőt varázsol Édes kis tejillatod. Bársony érintésed Emlőimen remeg, Pilláid lehunyod Ringatózik testemen… Üres kiságy itt áll… Pici gyerekem… Nevető takaród, Rám hímezte csillagod.

ÁLOM… – 2005. május

Egy álom… Ha leszáll az éj, Lelked fehér virága Új életre kél... Bejárja a pusztát, Álma hófehér. Falka közé vágyik A tiszta tünemény. Legördülő farkas-könny - Az éjben gyöngyöző Tenyeremben megáll, A tiszta hó-eső száll… Ködfátyol lepel, Égető szemében Vöröslő könnysereg Befesti az eget... Hófödte tájban... - Hideg magányában Fa mellé telepszik, Testét pelyhek ellepik… - Ne félj! - kiáltok némán Nem vagy egyedül! A hó csak hull… Könnyem legördül. Kinyújtom kezem Bundád érintem, Bánat gyökeret ereszt, Két vöröslő szemed… Csak hull a hó… Szürkés vihar a táj… fázom… Farkas szíved melengetve Vöröslik fehér álmom… Vizesen ébredek… Mi volt ez?… csak képzelet? Farkas szív dobogása Még ereimben lüktet… A fehér virág… Tenyerembe égett… Lelked apró darabkáját Szívemben felejtetted…

PICINY SZÁD… – 2005. május

Apró csokorral, reggel Ébresztelek s kezemmel, Kis pillád hunyorogva Játszik a két szemeden. Mosolyod elárulja, Messze már az álom… Hangod, ahogy felcsendül Boldogan, vibrálón. Kezed karolja nyakam, Árad virágillatod, Ahogy megszeretgeted E kis mezei csokrot. Csiripelő piciny szád Csak mesél… mesél, Mint réten a madárdal, Szabadon zenél… Hegedű édes hangján Pengetsz apró dalt, S dudorászva súgod A kis csokornak. Indulsz az iskolába, S visszatekintesz, Szemed szerető sugara Lágyan átölel… Kis csokor vázában Mosolyog utánad, Szeretet-fényed Beragyogja szobámat.

ELMÚLNI A SZEPTEMBERREL… – 2005. július

Elmúlni a szeptemberrel… Istenem, ó mily szép lehet! Mint árván hagyott falevél, Mint pille könnyű képzelet… Elmúlni, mint nyári szellő

Mely nem borzolja ősz hajad, Mint fa ágai közt megrekedt Utolsó, csendes fuvallat… Elmúlni, mint lepkék tánca Arany szíved pázsitján, Mint egy utolsó érintés Kezed ölelő bársonyán… Elmúlni, és vissza sem nézni, Csak szállni, szállni egyre fel, Míg mélykék éj üdítő fodra Mint ajkadon kelt égi ima, Csendes csókjával átölel…

HIDEG FALAK – 2005. október

Itt, ahol a hideg falak A halálról mesélnek, Add a kezed… Reszketve, mélán bámulom A halványzöld mennyezetet. Kint az őszi szél dala Kócosan, szabadon nevet, Míg szemeim íriszén Haldoklik az élet. Aludni volna jó… Álmodni új létet, Hol nem rongyruhákban Vajúdik az élet! Érezni, van még remény, Mit nem fújhat el a szél Hideg csövek monoton arca Nem takar el többé. Hinni, újra lesz erőd És a szeretet éltet Elhinni bárgyún, betegen A nap érted is ébred! Hinni beteg szívednek, Ha lassul a lélegzet… Tán vért küld ereidnek És tovább, tovább lüktet! Hinni. És nem feladni! A pillanatnyi létet… Elhinni… várnak még Idelent, melegségek.

ÉLETJEL… – 2005. július

Itt állok… Mint egykor rég. Imára kulcsolt kezem Papírszívet szorongat S remeg, Mint csatában elesett Utolsó vitézi lehelet. A folyosó kongó hangja, Mint sötétben feltámadt Éj-lidérc Lepedő-fehérré szelídült Emlék-arcokat idéz. Félek… s féltelek! Zavartan kutatom Jéggé dermedt hangod Remény-foszlányait… S - a Csend Szelíden, megszólít. A félelem dacos ereje Üvöltve töri át Az üvegajtó rettegett Némaság-szikráit… Kezem lassan öltögeti Éledező lelked Tépett kínjait… S ott felejtem… - Mint egykor rég Kongó folyosó Árnyasztalán Csillag papírszív emlékeit…

KÖDFOSZLÁNYOK… – 2006. március

Hiányzol, Apu… Magamra maradtam Egy idegen világban. Kutatom hamuszín Ujjaid érintését, Lágy szellő Lényed

Angyal leheletét, Hogy megérints. Az őszinte szavak Mint szélnek eresztett Ködfoszlányok Hullnak a márciusi földre… S tenyerem öbléből Kicsordult homok-könny Öntözi Meleg hamvaid nyomát. Már nincs kiben higgyek! Tudod, csupán az elveszített Reménykockák gurulnak Megfásult lábaim elé Magány-vásznam Hideg burkolatán. Miért, Apu…? Miért nem mozdulnak Elüszkösödött ujjaim Halott agyam Parancsára? Ugye, Te tudod? Mondd, miért Harminchat évesen Fázva, és éhesen Kopogom e szavakat Neked, kihűlt Hideg billentyűzeten… Romhalmaz testem Gyilkos sejtjeit Utolsó leheletként Eldobom már! Kegyetlen földi létem Gyengesége, a légben Halott madárként tovaszáll…

BARÁTOMNAK… – 2006. január

Tudod, Most nagyon fáj Hogy nem lehetek ott. Érzem, kiált néma hangod, Csövek fogják tehetetlen karod! Magad vagy. És vársz... Vársz egy kedves szót, Bíztatót, bátorítót, Én meg bután Könnyeim hálóján

Csendben gondolok rád... Oly távol vagy, barátom Érzem, szívem megtört Miért? Miért néma a drót? Csak fájdalmam sír... Mert... érzem kínjaid! Mi szétfeszít! Mint megrekedt papírhajó Könnyóceán medrében Úgy ölel emléked, S lassan, mint kék halál Süllyed a sötét mélybe, Elnyel szörnyű végzet S bennem zokogón Visszhangzik nevetésed... Régi hangulatok, Hangos kacajok, Tóparti hosszú séták, Lágy madár trillák, Egy kisvirág illata, Nagy szemeid éke, Nevetésed dallama... Fülemben csengő ének... - Bennem tovább élnek! Mentőöv két kezem! Szorítsd, tartalak erősen! Barátom, kérve-kérlek... Ne engedd, hogy veszítsek!

ŐSZI GONDOLATOK – 2005-2006.

Szeptember van. Fázom… A múlt hidegen Tekint be Kihűlt ablakomon. Rozsdaszínű kacajt Hord Az őszi szél, Éj-kék lepke - Tenyerem mélyén Dermedt halált Remél… ***

Hív a múlt… S könnyesen fáj az út, Mi idáig vezetett. Az őszi fény Megcsillan jég-ablakomon, S már nincs remény Mi visszatartson… Elveszek. Hív az út… Felöltöm köd-köpenyem, S lelkem szín-virágait Rozsdaszín kacajú Őszbe temetem. *** Játszik velem a Sors Néha hív Máskor eldob Felölti Köd-ruháját Kioltja pisla lámpását S rám húzza az ajtót. Nem látom a fényt Mi életet adott, Sorsom mostoha - Magamra hagyott *** Esik az eső, Könnyezik az ég, Szürkévé fakul Szememben az álom, Nem tudom már Meddig élek én S mikor lesz úrrá Szívemen halálom. *** A szeretet nevetve Megkeres, És ölembe hajtja fejét A Veszteség Szerettelek… Hamis volt játékod S érzésed elfeledve Dobtál a sötét mélybe! Labdává görnyedt testem Már csak elmúlást remél *** Újra itt az éj, S én újra várok… Kopogtat-e a halál, E hideg álom? Átölel két karja,

Bódítón, lágyan… S én megadom magam Csendes magányomban.

HALDOKLOM... – 2005.

Halott magányom Ködös rejtekébe Burkolózva Várom a halált. Az éj-vonat Sötét alagútján Fel-felcsillan Egy apró remény… Talán… az élet-fény Tudom, kedves Lesimogatnád Az Idő-ráncokat Megfásult homlokomról, Kiszakítanád A fájdalom-órát Testem mélyéből, Mely körbe forog És gyilkolva megfojt! De nem teheted… Tudom, Megállítanád az Időt, Hogy lássam Benned a jövőt! De… látod, az élet Kegyetlenül kinevet, És észrevétlen Elszalad vonatunk Mellettem, melletted. Érzem, Miközben kezem A kezedbe helyezem, Hogy verítékben Fürdő testem Behálózó sejtjei ellen Már nem harcolhatok… Gyermekemért, Érted, és Értem A jövőért, Mit eltakar Az árnyék. Isten, segíts!

Haldoklom…

KIMONDHATATLAN… – 2005.

Csak pár hónap volt Ez a csoda-írtam Csak egy feltörő érzés Miben hittem - elvakultan De véget ért… Már nem jönnek szavak Tollam alatt a papír Üresen marad Csak serceg némán Mint haldokló gondolatok Mit kisírok magamból Mégis - néma maradok! Csak pár lélek-rezdülés Összetört nyelvem hegyén Mit leírtam… Immár kimondhatatlan

LÉLEK-AJÁNDÉK – 2007. február

Szavaid oltárán Életre kelt lelkek Örömmámor, szépség Mennyei könnycseppek Szeretet-felhő... Színek, érzések... Virágaim tavában, Varázs-nevetések Fehér könnycsepp pereg Márvány-színű síron, Friss margaréta nevet Egy hegedű húron... Madarak csicsergik A szeretet dalát,

Szívembe ültetted Barátság-virágát…

EZ AZ ÉRZÉS… – 2007. március

Ez az érzés... Ahogy egymásba fontad a szavakat... Folytatása egy elkezdett pillanatnak... Lélek-zenéje egy félbe maradt dalnak, Elszakadt húrja, egy öreg vonónak Fáradt gondolata egy kócos tavasznak, Dallamos zenéje elhalt ajakadnak, - Tövisből font koszorú, arcod magányában Kiserkent vércsepp homlokod ráncában; Elhalt virág-dal szíved pitvarán, Reszkető kezeid, magányom teraszán Ez az érzés... Apu - Múlt-lényed remegő arcom balzsamán…

MARADJ MÉG… – 2007. március

Maradj még… Csendre vágysz, tudom Letörlöm könnyes arcod, Belénk kapaszkodik a múlt, És távol viszi hangod. Forró vágyaink tengerén Hol lángoltunk, egykoron Thália édes vizében Együtt, megmártóztunk. Gyermek-szín Álmokban hittünk, Mint hófehér angyalok Játszottunk… Önfeledt mámort, S az öreg színpad - Tapsolt! A csapat… az a régi csapat Hol elkoptak az évek

Emlékek édes játékában Még egyszer, Együtt éghet Maradj még… Csend vagyok, tudod Töröld le könnyes arcom Bennem a múlt Hazatalált… …És nézd, egy vadóc hóvirág Őszbe bújtatott álma Ma is, tavaszért kiált.

EMLÉKEZIK A TÉR… – 2004.

Egy Emlékkép. Egy Fénykép. Egy Tér… Tér… Kedvesem… Most megáll bennem a szó. Egy érzés hasít belém. Egy Emlékkép. Egy Fénykép. Egy Tér… Tér… Otthon vagyok. Kinn szürke már a táj, Barátok kacaja száll Emlékektől hangos a szoba, Múltam belém váj A Tér moraja! Emlékezünk… A Téren. Együtt vagyunk. Egy dallamfoszlány röppen, Láncszemként fonódva össze, Ezernyi lélek. Szív - a szívvel, Kéz - a kézben. Együtt dúdolunk a Téren. Emlékezem… Valamikor, Régen… Itt a téren. Fegyverek ropogtak, Kezeink összefonódtak!

Itt a téren. Hiába a pusztító erő Nem hátrált a sok szenvedő, Együtt kiáltottunk, Igaz szóra vágytunk! Itt a téren. Emlékeztem. Üres lett a Tér. De velem van sok kéz! Elveszített barátok, Újra rátok találok! Képzeletben, Velünk vagytok. Emlékezés gyertyalángja, Csonkig égett! Torkom, szívem vájja. Már nem ropognak a fegyverek. A Hold árnyéka megremeg. Édes-sós könnyem lepereg. Már nem fogjátok kezemet, De Örök - az Emléketek! Belém szívódik a Tér… A régi tömeg - még él! Keresi a Reményt, Egy igaz szót, Mely éltet még… - Csillagoktól ragyogni kezd A sötét ég! Kedvesem… Megáll bennem a szó. Kezeimen ott a béklyó, S belém hasít egy érzés: Itthon vagyok. Végképp. Magam vagyok a Tér!

VEZESD A KEZEM... – 2007. február

Vezesd a kezem... Kérlek Nézd, a toll sercegni fél És elveszett Szavaim labirintusába Beköltözött az éj… Sötét betűk sírnak, Halott fehér papíron

Árva kék madarak Vergődnek Láng-síron - Benned, bennem... S Kérlek, Ne hagyd eltemetni Mit szó-virágaim Neked adtak, Egy utolsó mozdulattal Álomba ringattak Csak még egyszer... Isten, tárd ki Szavaim kapuját… Hadd érezzem bőrömön Az írás mámorát S vezesd rá kezem újra... - Úgy zokog a szív Hogy leírhassam Mit elnyelt a kín - Benned, bennem... Meglásd… A betűk összeállnak, Érzésekből Szavakat formálnak Érted - és nézd A féltett színek Újraélednek Lelked simogatják Meleg szókövek. S míg vezeted kezem, Érzed...? Neked köszönhetem - Visszatértem...

MÁR NEM TUDOM... – 2005.

Már nem hallom hangod, Édes csengő dallamát, Már nem látom arcod Mert… a homály ízekre bontott. Már nem érzem illatod, Ahogy bódítja orrom Már nem vágyom kezeid, Hogy lágyan átkaroljon. Már nem tudom milyen Az, ha sírsz… Egy boldog éjszaka után Már nem tudom meghallani…

Dalol-e még a csalogány? Már nem tudom, mi értelme van Télnek, tavasznak, nyárnak? Meghaltak már az évszakok? Már nem tudom… Csak fájnak!

KÖNNYEIM... – 2006.

Könnyeim, Az égen feltűnő Esthajnal csillogása Szárította fel. Mellettem, A tó ezüstös fénye Éj-kacéran nevet, S bőröm Átforrósodó plazmáján A fény szilánkja, Csend-zokogásként Átölelt. S míg a Hold Ezüstös keresztje Hunyorogva ragyog, Múltam leple alatt Elmúlt könny-szemed… Itt hagyott.

LÁTTAD A HOLDAT...? – 2007. április

Láttad már a Holdat körbe táncolni… És felhők lágy fodrán elszédülni? Érezted a csodát, amikor Szürke arcán megvillan a remény S pillanatig úgy tűnik, Visszamosolyog Rád a fény…? Láttad nevetni a Holdat? Kacaja oly édes! Ártatlan, akár az első szerelem Érintése

Lágy, akár friss szellő… Édes, mint az első csók, - Mely ajkadon elcsattan A hamvas-szürke éjben. Izzó… mint a lángoló tűz, Mely szenvedéllyel feltör Szíved melegén át … És tisztán öleli Az ég torkát… Hallottad, ahogy nevet? Mondd, most is hallod? Mint kisgyerek… Ki ezüst játékát Huncut fény-szemeivel, Szétszórja az éjben, - És apró színekkel vegyíti Kék arcát A sötétségnek. Csillagokat mintáz kezével, S az ég mellényére tűzi élet-rajzát. *** Láttalak… ma éjjel… Fény voltál… Ölelésedre vágytam, - S szavaiddal betakartál…

HOZZÁD SZÓL... – 2007. június

Hiányzol... Tudod, Itt béke van És csend, S a tó vize Hullámokban Remeg. Tükrében Szél játszik, S a nap is Úgy ragyog, - Ahogy Szemeidben A csillagok, S a képzelet… Itt béke van,

Érezd. A fák integetnek. Lombjukon Pára-csepp, A légben gyöngyöző Apró Víz-ékszerekre száll - Arcunkon szikrázó Égi, Édes permet, S ékes Nyárközépi táj… S míg hull A nyári zápor, Hallgasd, - Az ég táncol Lüktetését érezd… Mert... Hozzád szól! Eldúdolja, kedves Sóhajom Száll a szélben - Szíved pitvarába Vésett Hitért reszkető Dalom, S mint a pillanat Még hív… és érezd… Hozzád repült Varázs, - A fénylő Természetbe zár Két szív… Gyönge érintése

REGGEL VAN… – 2004.

Reggel van, Édes Az élet ma Érted ébred Kezemben szíved… Kezedben szívem… Vigyázz Ránk Ma is Kérlek. Két forróság, Egy lélek… Összezárult tenyereink Érzed?

Érezd… Kettős lüktetését Szerelmünk hevének. A forró vágyakozást, Mi ereinkbe Hágott… A tiszta lángokat; Fölnyílt Tűz-virágot. Hunyd le szemed, Kedves És emeld meg karod… Nézd, nézd a tenyered! …S Beléd olvadok Szétáradsz bennem Kedvesem, Ahogy ajkam Ajkadon remeg Ne kímélj! Marcangolj szét! Gyere… Szeress… Reszkető mámor, Ahogy Testem testeddel Táncot lejt… Kedvesem, Kigyúl a vágy Minden testrészem Átadom… - Míg nektár ízeink Keverednek, Kövess Forró nyomon! Mámor-könny, Csöpögő… Egymás testén Ernyedő, Gyönyör-gyöngyök Vöröslő, Szerelem illatú Selymes levegő… S megszűnik Az Élet, …Megszűnik, És újraéled… Egy test… Két lélek… Egymásban égnek!

ALKONYULÓ SZAVAK – 2006. június

Búcsúzom, Bár pilled még a nyár… Szemeim fátyolán Az írisz sötétül. Elhervadtam már. Míg elmúlt jégkockák Csöngő hangja Zeng a fülembe, S múlt koccint Hideg poharán… - Búcsúzom hát. A forró nyár Fellibbenti Utolsó mámorát, S édes illata Magába zárja Gyöngykristályaim Porát… - Fehér lepke libben Régmúlt Kék virágon, S bábbá változik Tenyeremben Az álom. Élet, Ó keserű élet! Ne hívj, Nem jövök többé. Elszállt Az utolsó lélegzet, Köddé vált a remény. Nézel… Szemedbe nézek, S érzem Te vagy A mindenség. Erőt… mondd Hogyan szerezzek, Ha rég elveszítettél.

ELPATTANT HÚR – 2007. augusztus

Apu… Márványkövön Koppan az eső, A szél vadul tépi A tájat… Nyárvégi temető otthonod Hamvaid porát Magába zárja. Kopjafád… hideg álom Valóság-keresztet éget Neved kopott betűibe Ujjam érintése, - S némán… Gyermeki könny csorog Rég elfeledett Margaréta szirmán. Emlékszem… - Egykoron, Együtt léptünk a fénybe Virág-fejek gurítottak Kerek labdát Az égre, Nevetésed csend-szava Biztonságot adott... S most... Apu Némult a húr, Lényed Darabokra hullt. De bennem reszket Legyőzött léted, …Fázom! A forró nyár Csak lüktet Vizes kőtábládon… Kopott pereme Nélküled Darabokra tépett A lét… Félig megírt élet, - Elsuhanó vonat Halál-sínen tipor Fel nem támadt remény. S árva szavad zokog. Elrejtett naplód Utolsó oldalán kiált: Még élhetnél! Ha nem pattan el a húr Az öreg zongorán… És szíved pitvarán A szó, S langy eső Érintése fáj… - Tarkómon csorog Az égi fény, Mint könnybe zárt

Fohász S most kopott kőbe Temeti arcod A fájdalom. …S a Lét, A margaréta Kiscsokor Nem virít többé. Dühbe szorult kezem Reszket Reménylő gondolat, Ökölbe zárt… …Apu, Maradj velem… S a táj… Csendesen játssza valóságát.

MÚLTAM VENDÉGE… – 2004.

Elmentél… Forró könnyem Arcomra ragad, Mint fájdalom szülte Jégcsap. Vad volt az utolsó éj És könnyes… A válás vasfoga Testünk véresre marta Ó, hogy öleltél…! Már szinte fájt Csókod éhes íze S magányom Érted kiált Miért tetted, mondd…? Csak tenyerem forró Testem dermedt, És fázom… Édes emléke egy Éjszakának Gyöngyharmat Lángon. Elmentél… Nem látlak már - Hűtlen imazsoltár. Hangom Érted kiált Várj még, Az a forró érzés…

Tenyeremben hagytad Szíved rezdülését, Belém égett ujjad Ráncai közt Ver még! S egy álom… Érzem, ahogy Kis szobánk Remegve átölel - Ne menj még, Gyújts újra lángot! …Ölembe hajtsd Megtört szíved És pihenj… Én vigyázok Míg éden hajadba Túr kezem… S nem fogod érezni Ha minden Hiába már Mert… múltam vendége, Eldobtál Te csak pihenj Fájdalmad bennem Zokogjon, mélyen… Csitt, aludj… Aludj Kedvesem Én ébredek - Messzeség, Sós könnyed tiszta vize Szemembe folyt, És fájsz… Vérvörös lepelbe Borul a táj, Mert hiányod… Úgy fáj!

BÚCSÚ – 2005. június

Nem szeretném, hogy szenvedj… Feloldozom szíved. Csendesen elmegyek, Oda… hol vár a végzet. Tudom, hogy nagyon szeretsz, Mégis fáj mindkettőnknek, Mert - gyilkos kór belém mart Emészti testem-lelkem… Tehetetlen ellene Minden zsigerem!

Reménytelen már - minden A romhalmazzá lett élet, Fanyar ízű halál-sejtek Cafatokra tépnek! Fáj… hogy Neked fájok… Csak ennyi, mit adhatok? Halk lélek-remegést Csendes sóhajt… Illanó káprázatot… Mit követ rút sötétség? Nem! Ezt nem tehetem! Fáj a lelkem… Halk zokogás Vonaglik bennem. Beteg hő tűz szememben, Legördül forró könnyem. Mint reszketeg lángtenger Halódó óceán vizén, Küldöm Feléd Szívem szeretet-szelencéjét. Fogadd el, Kedves… És felejts! Ha búcsúnk nehéz is lesz, Ha zsibbad is Marasztaló két kezed… Elszállnom - kérlek engedj! Régi emlékeink Már úgyis összekötnek… Szeretet-köldökzsinór; Átéri lelkemet. - Elszakítani nem tud E könyörtelen élet! Én mindig itt leszek… Letörlöm könnyeidet. Arcodon pergő Összetört kristályüvegek, Lélek-fénnyé egyesülnek - Ó, fájó Élet-képek! Hát búcsúzom Kedves… Hisz… léterőm Már véges, És harcom Egyre keményebb! Elnehezül a test is, Ha a halál közeleg… Kérlek! Felejts! - Látod? Hold közelben - az égen Egy csillag felnevet…

EGYBEZÁRVA – 2004.

Éjfél van Alszanak a fények Éjfél van Álmodnak remények Lázasan üvölt A szenvedély Forrón Magával ragad A kéj Testemet Érzem Ellepi a mámor Kiáltva Tested keresi Lángol Hívlak Remegve Sóvárgok Epedve Üvöltő szenvedélyem Két karodba Vetve Forrjon egybe Testünk Lángoljon A lelkünk Vad szerelem vízén Vadul evezzünk Hemperegve Szeressünk Izzadjon Kéj-testünk S éjféli nászunkban Egymásba Vesszünk Ajkad harapva Forrón Csókolva Testem Testeddel Eggyé válhat Ritmikus Összhangra Körbefonja Vonja Körbefonva Lázas vágyainkat

Szenvedélyes Táncban Gyönyör Remegése Feltörjön keblünkből Egybeégve Fénye S ha véget ér A mámor Még Összefonódva Egybeolvadt élet Egybeolvadt óra Egybezárult Szerelemmel Szívünkben Égjünk… S együtt Semmiségbe Hajítsuk majd Végünk

...ÉRZEM, AHOGY... – 2004.

…Nézem Ahogy száll az ég felé Síró hangom, és érzem Amint foszlik semmivé Elcsukló remegése az éjben. Fájdalom! Égbe kiáltó, Eldobott vak remegés Láthatatlan börtönőr vagy Uralod testem, emészt Kendőzetlen fátyol csendje Rám tekint, vádol, üvölt Vöröslő szemed tüzénél Velőig fájó fényt ölt… Dallamfoszlánya az éjnek, Te vagy e szélben a kéjes Megmaró szenvedély lángja Testemet égeti fényed. Felizzó katlan, a láva Megperzsel ajkad igéje Kéj érzéki harapása Ujjaid vágy-érintése Mézédes sejtek bezárnak

Kéjes ölelkezésben, Karmok lágy selymébe vájtad Elernyedő testem egészen Lebegő remegés táncol Felszálló mámor a gőz… Fájdalom pezsdítve lángol Holt szívemen elidőz, Zokognék - elengedsz? Látom. Érzem, mint testi halál Életem - újra egy álom Ég csillagaihoz száll. Haldokló könnyszerű fények; Gyásztáncot lejt a világ Mélységbe még letekintnek… Nem vagy velem - ideát… Lecsukott szemem. Nem érzés, Könnyes lángokban égek. Ég felé száll síró hangom… és …Újra érzem Amint foszlik semmivé Elcsukló remegése Az éjben.

ÉRKEZÉS – 2007. március-június

Eljöttél hát... Megfogtad két kezem Boldogság illata Körbeleng Bekopogtattál Bús szívem ajtaján Elhoztad a fényt; Szétoszol a magány Élet-ajándékot hoztál Lélek-érzést, Szavaink oltárán Áldozhatok még… *** Két tenyeredben mondd, Elfér apró kezem…? Összekulcsolt ujjak Kacskaringós játéka Az ívek metszete… Érintésed emléke

- Hiányzik… Arcom magányáról Lekopik illata A tavaszi szélnek, Játéka a tengernek, Kéklő mélységekbe Aláhúz szerelmed. *** Megérint költészeted Lágy remegése S patakzik könnyem, Érted... Mert díjazni én Szívemmel szeretnélek. *** Még játszott a tó A fák alatt Ezüstjén megcsillant Egy égi lant Minek írtam annyit, Ha szavam elfeledted Miért nem él a múlt Benned, és bennem Kedves... *** Még tenyeremben tartom Romos halmaz szíved Még itt él bennem szavad, - Még él bennem hited Elvette az Idő, Mit alkotott a kéz Varázs-szavaimmal Betakarhatlak még? *** A ragaszkodás Féltő köntösébe Zártam lelked mezejét. Szeretlek... Fénynek álmodnám Neked a sötét éjeket Kedves

ELVÁLÁS – 2007. március-június

Hold fénye zokog... A sötét éjben Hangod könnyként Csorog, az égen Szemembe folyó kis patak Mutass utat! *** Várj, ne menj Még, kérlek, Nézd, a fény Aludni tér Ne vedd el Érintésed Mely lágyan Hozzám ér… *** Ha szeretnéd csend leszek Csend, mely nem bántja szíved Míg tavasz húrja Zsong, bolyong Csend leszek, Ha úgy akarod… Örök, néma csend! *** Ne menj még... Nézd Kezem ölel, szorít Könnyem, arcod havában Vad szőnyegeket borít *** Csend zokogó, fájó csend Hogy ne zavarjam élted… Kéj-falevelek remegnek A könnyező éjszakában, Utolsó érintésed Belefagy arcom havába *** Emlékszem... Marasztaltál - Hiába csókoltál Két kezed öblén Legördülő könnycseppek Reszkető arcomhoz értek Ó, fájdalmas gyöngy-patak, Borítsd be testem!

Ne engedd... Kérlek ne, Hogy Őt elveszítsem!

MOST HAJNALÁN... – 2007. március

Tenyeremben tartom Könnyes meleg szíved, Még itt él bennem szavad… Még itt él bennem hited. Lépteid nem temette A messze tűnő nyár... Még várom, hogy betoppansz Egy hideg éjszakán És mellém ülsz... Leveted fény-kabátod Minden szilánkját, És átölelsz. A csend lesz kedvesed... Puha fövénybe dőlve - Remegő képzelet, Madarak dalát ringató Szirom-ébredés, - Arcod lágysága A kéklő éj. S ha fázni kezd bennem A múlt alvó parazsa Ne illanj el, Édes álom-vendég. Hevítsd lelkem tovább, Langy tavaszi nap… Láng-szemeimbe mart Egy utolsó érintés. S míg lényed a csöndbe lép Fölénk hajol a múlt… Ringat könnyed mámor; Arcom arcodba fúlt …De lélegzet gyalogol át A most hajnalán, S míg lehunyom szemem Te csak szállsz tovább, tovább…

NARANCSVÖRÖS SZÉLBEN... – 2007.

Hajnali kócos ébredés Suttogja holnapod... Belém égett egy ölelés, S oly magam vagyok. Az éjszaka könnyein át Kutatom leheleted, S az elengedett édes vágy Még simogatva keres. Ujjaid redőcskéi, Még érintik forró testem... Puha ajkaid méz-íze - Tűzliliomként bennem. S bíborszínű álmom Lepke-fodron táncol… Kéjes szenvedélyem, - Narancsvörös lángon Hagyd égni! Ó, egyszer Csak még egyszer, Hagyj elveszni Fény-édes remegésben… Arcod kéj-gyönyörében. Csak még egyszer! Lágyan - hagyj… Utolsó mozdulat… S a tengerparti horizont Kéklő ölelésében, - A narancsvörös szélben Orkán-szívem megszakad...

MINDÖRÖKKÉ – 2007. június

Kedvesem… Mielőtt elmennék, Leborulok előtted.

Ölelj magadhoz Csak még egyszer… Ott, Hol a dal utoljára sír Az éjszakában, S a hold Ragyogó karjában Elringat arcod Lágy rezzenése, - A csend. Tudod, a dal Mit annyiszor Eldúdoltál nekem; Itt kering Ereimben. Lágy melódiáját Magába zárta A test, A lélek, Az est fáradt arca. Szívem pitvara, Kutat, kedves Míg utoljára érint Kezed. - Remegsz... Mint belőlem elszállt Vérző lehelet Múlni Kérlek, még Ne engedd. Imára kulcsolt Kezeim tartsd Fel a fénybe Még egyszer. Fektesd lelked Tiszta asztalára Szívem, A simogató szelet Hívd …S add, Égesse örökre Bőröm plazmájába A szent ítéletet: Az Isten ege alatt Tűz-oltáron égjen Szívedben a szívem, S reszkető szemmel Meredjen rám Az éj-sötét. Te és Én Mindörökké Egyek Leszünk

/LÉTED.../ – 2007. június

Békében, csendben Reszket a természet, S egy gitár hangja Andalítón szól. Megbűvölve benned Utolsó légvételt SírKépzeleted S a horizont dalol. Ébreszd Édes természet, A régi dallamot. Simítsd, hűs szellő Magánytól őszült lelkét. Add, a nyári árnyat - Táncot lejtő légzés …Sötétedő tájba Kibontja szerelmét. Hallom hangod... Ölel, akár a fák Ezerszínű levelet. Sötétlő-szürke Lenyugvó Fények közt, Bőröm plazmáján Remegsz. Kismadár az égen Aláröppen… Kéklő légben A nyár megáll. Csöndáramlat-légzés… Fodros eget ölel - Vihar előtti csend, Vörös kikeletbe vált. S egy kisbogár Koppan, Féltő fák tövében. Föld kérgét érinti, Út porába röppen… S az esti szélben Ásítva nézi a táj. Ébredj! Hallgasd... A természet dalát.

Érted zengi Léte dallamát, S gitárod húrjain Elpattan a múlt. Reszket, S könnyé fakul Az út. Hallom még hangját Üzen a széllel… Régmúlt csodák között Remegő fénnyel. Itt vagy… Ingeden az élet Megcsillantja Üzenetét… Hozzám bújó illat, S dörren az ég. Első esőcsepp Ajkamhoz ér. S a homok-szürkében Fagyott… - Léted ragyog… Könnyem csorog… S életbe olt A mindenség.

Gyertyafény Jó lenne eltűnni Szótlanul az éjszakákba, S nem tekinteni vissza. Elfújni a gyertyát, Mit éj kopott köpenye festett Arcod balzsamán S hevített mozdulatokkal Öltöztetett Ködlepel homályba

A múlt karcsú zsinege. Báb voltál... Ide-oda rángatott Az élet madzaga. Tőrrel átdöfött szíved; - Jelen holtjaként sem emészt el A porladó föld. Ezerarcú játék. Vörös függönyöd mögött, Újra és újra hallik Csend-szimfóniák vad varázsa; ...Újra és újraéled szavaid Pókhálóvá szőtt fénye, Elbuktál ezerszer... Feküdve a porban. S kezed törött Törmeléket markolt Az élet pohara helyett. Neked nem adtak inni... Tudom, szomjazol... Szeretet kelyhe Üresen áll a polcon - Véredben Feléled a simogató érzés ...Könnyezel Zokogás rázza tested - s lelked Hidegen húzza a valóság. Kegyetlen, Pillanatnyi vágy. Rohanó időnk Szürke ködbe vonta az Embert. S megállsz Egy villanásnyi csendért.

A földre borulsz... Hiány-csillagok festik Végtelenné A benned élő magányt; Fényt koldul íriszed A hold arcából. Egyedül... Zokogás rázza éned. Beléd fullad Egy utolsó lélegzet. Elhal - s újraéled. Törvény... Ének. Öntudatlan örvény. Örökélet. Bimbózó szavak

Nézd, Barátom: Kezem feléd nyújtom, Virág-bimbó Szirmait markolom, S nedves kezemen Szavaid Csendje csorog; Mit fehér lepke-léted - Lelkemen Itt hagyott. Halk hangokkal Száll fel A forró nyári dallam: Fohásszá szelídül; (Sokáig mormoltam) Építs... Vigyázz a világra. A pillanat-szirmok Egymásra csendülnek, Ködbe kapaszkodnak. Együtt Hatalmasak.

Hát add a kezed... S bár fárad a lét, Nyisd ki lelked kapuját; Míg élsz, Szavakká szelídülnek Tenyeredben a forró Teremtés-csodák. Hiányzol Kezem Összekulcsolva érted... Érzem, hogy a Gondolat nyoma Bentről, újra éget. Mint láva - Lényed koronája S szálló ige-varázs fogan A szemhunyásnyi kékben: Vár, majd kibomlik A reszkető bimbónyi hang Sziromtalan árnyék-vidéken.

Hajnali kócos ébredés Suttogja a neved... Belém égett ölelésed S az éj sötét könnye Egy elengedett édes kéz, Az ujjacskák redői… Most haldoklik Benned szívem Szíved követeli Lepkeszárny szürke fátylán, Elér könnyeid hada… Szemembe folyó vízsugár Lényed hiány-dala… Úgy éget már e forró szín, Ajkad kínzó láza, Utolsó ölelések Illanó románca… Fájó lenyomat testeden, Könny-remegve marasztal Utolsó káprázat együtt, S a Hold karja betakar Megremegnek a csillagok Szép szemeidnek fénye Hiányod oltárán reked Homokórám szíve…

Maradj...

Hiszem, hogy tudod... Mert hinni akarom! Érzem, hogy látod - Feléd nyúl karom Tudom, megérted Ajkamon az imát, Két kezem öleli Remegő orcád Fénylő alak, Kit elfed a Hold Zokogó árnyék, Bujdosó magányon Kérlek... Maradj velem! S ha átölel a csend, Ne lökd el szívem... Nézd, törve is Szeret! Hiszem, legyőzzük A sötét éjeket ...S ha éden szemeid Álmot követelnek, Ajkamon Parázs gyúl, - Szavaid tüzének...

Érezd a szépséget, Mi átöleli lelked. Forró napfény ízét... Arcodra festi - melegét Érezd a kéklő eget - Neved suttogó ecset Ölelő szeretetet, hol Két szív pitvara remeg S ha ébredsz, álmodból Nyújtsd két kezed... Érezd... szellő lényem Elűzi gond-hegyed S ha elmúlik az éj - Érted... Holnapom, újra remél

Tartalom

01 - Emlékezés… 02 - Veled vagyok… 03 - Szeretsz… 04 - Álom volt… 05 - A kék álom… 06 - Hiszem… 07 - Fáj, hogy szerettelek 08 - Szívemben élsz még… 09 - Éjszakai gyötrődések, lázálmok 10 - Jégcsapkönny 11 - Testtelen szerelem 12 - Álom és Valóság 13 - Hamis szerelem 14 - Apuval… 15 - Első szerelem 16 - Tea kettesben 17 - Kisfiam… 18 - Mielőtt elmennék… 19 - Thália-csillag 20 - Veled voltam… 21 - Elmegyek… 22 - Álom és Halál 23 - Apró vagy… 68

03 03 04 05 07 07 08 09 09 10 12 12 13 15 16 17 18 19 20 21 23 24 26

24 - Eljöttem… Apu… 25 - Apró csillagom… 26 - Színes léggömbök… 27 - Születésnapodra 28 - Angyali takaró… 29 - Álom… 30 - Piciny szád… 31 - Elmúlni a szeptemberrel… 32 - Hideg falak 33 - Életjel… 34 - Ködfoszlányok… 35 - Barátomnak… 36 - Őszi gondolatok 37 - Haldoklom… 38 - Kimondhatatlan… 39 - Lélek-ajándék 40 - Ez az érzés… 41 - Maradj még… 42 - Emlékezik a Tér… 43 - Vezesd a kezem… 44 - Már nem tudom… 45 - Könnyeim… 46 - Láttad a holdat…? 47 - Hozzád szól… 48 - Reggel van… 49 - Alkonyuló szavak 50 - Elpattant húr 51 - Múltam vendége… 52 - Búcsú 53 - Egybezárva 54 - …érzem, ahogy… 55 - Érkezés 56 - Elválás 57 - Most hajnalán… 58 - Narancsvörös szélben… 59 - Mindörökké 60 - /Léted…/

27 28 29 30 31 32 33 33 34 35 35 36 37 39 40 40 41 41 42 43 44 45 45 46 47 49 49 51 52 54 55 56 57 59 60 60 62