Lerk

LÁSZLÓ ERVIN KOZMIKUS KAPCSOLATOK A harmadik évezred világképe

Ervin Laszlo: The Cosmic Connection (The Fifth Field).

Copyright © Ervin Laszlo, 1996 Hungarian translation © Dr. Dienes Gedeon, 1996 Magyar Könyvklub, Budapest, 1996 Felel s kiadó Dr. Kratochwill Balázs igazgató Irodalmi vezet Ambrus Éva Felel s szerkeszt Greguss Ferenc M szaki vezet Szilassy János A borítót tervezte Koronczi Endre M szaki szerkeszt Pintér László Szedte a Pytheas Kft. Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felel s vezet Vadász József igazgató Megjelent 15,57 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 374 0

Tartalom El szó a magyar kiadáshoz Bevezetés Mir l szól a könyv?

ELS RÉSZ / AHOGY MA LÁTJUK 1. A világegyetem fejl dése Több évezredes töprengés Az srobbanás kozmológiája Kozmikus elméletek 2. Az anyag természete Örök keresés Bonyodalmak korunk fizikájában 3. Az élet jelenségei Élet az élettelenb l A fejl dés hajtóereje Színre lép az ember 4. A tudat megnyilvánulásai Gondolkodni tanul az sember Pillantás az agyba MÁSODIK RÉSZ / A KÉP ELHOMÁLYOSUL 1. Nyitott kérdések a kozmológiában Hány srobbanás volt?

Finoman hangolt állandók 2. A felh szer anyag Tartózkodási helye ismeretlen Részecskék üzennek egymásnak 3. Az élet rejtélye Ugrások a törzsfejl désben Mutációk - nem véletlenül A láthatatlan forma nyomában 4. A tudat furcsaságai Egy (vagy több) élet emlékei Telepátia és egyéb rejtélyes jelenségek Távoli, de egyidej kultúrák HARMADIK RÉSZ / ÚJ ÉRTELMEZÉS FELÉ 1. Tudományos összerakójáték Egységesítés a fizikában 2. Összefonódó tudományágak Bohm „bels rendje" Heisenberg kvantumuniverzuma Prigogine dinamikus rendszere 3. Egységesít elméletek napjainkban A nagy egyesített elméletek eredményei és hiányosságai Ami az egységesítésb l kimaradt NEGYEDIK RÉSZ / A FELTÁRULÓ LÁTVÁNY 1. Úton a „mindenség elmélete" felé Az alapfogalom Állandó paradoxonok rövid leltára A múlt közbeszól Kapcsolatok térben és id ben Az „ötödik mez " 2. A pszi-mez felfedezése A kvantumvákuum bevezetése Nyomok a vákuumban ÖTÖDIK RÉSZ / EGYSÉGES VALÓSÁG 1. A fejl dés átfogó szemlélete srobbanások sorozata

Jéghegyek az energiatengerben 2. A kozmikus tánc A tudat nyitott ablaka si gyökerek UTÓSZÓ / GYÓGYÍTÁS AZ „ÖTÖDIK MEZ " RÉVÉN (Sági Mária) Mi a holisztikus medicina?

Minták a pszi-mez ben Az agy „antennája" Változatok a gyógyításra Erich Körbler felfedezései Csakraterápia FÜGGELÉK / KELETI ÉS NYUGATI TÁVLATOK 1. Keleti értelmezés (Karan Singh) 2. Nyugati értelmezés (David Loye) Jegyzetek A szerz r l László Ervin m veinek válogatott bibliográfiája El szó a magyar kiadáshoz Különös örömömre szolgál, hogy a Kozmikus kapcsolatok magyar kiadását köszönthetem.

A magyar olvasó ugyanolyan megvilágító erej nek fogja érezni ember és világ egybesimuló képének üzenetét, mint a nyugat-európai vagy amerikai olvasók, de valószín leg kevésbé találja majd meglep nek. Magyarországon - akárcsak Közép- és Kelet-Európában sok helyütt - a tudomány és a szellem, az ember és a természet sohasem vált külön egymástól annyira, mint e kontinens nyugati részében és az angolszász világban. De a világkép sem volt itt annyira töredezett, mint amott. A magyar olvasók nem alakítottak ki a fejükben olyan rekeszeket, amelyekbe azután külön-külön berakosgathatták volna a „m vészet", a „szellem", „az ember világa" és a „természet" fogalmait - megérzéseik és tapasztalataik egységesebb egészet alkotnak.

A tudományokban most kibontakozó forradalom olyan új világképet nyújt, amelynek néhány részlete az ösztönös megérzés révén régóta jelen van a magyar irodalmi és m vészeti kultúrában. Ez annak az embernek a megérzése, aki része a természetnek, ez pedig része a világmindenség szédít mélységeinek. Ez az ember minden dolgot, nagyot és kicsit, él t és élettelent, egy nagyobb egész részeként lát. Ezen az egészen belül az anyag legkisebb részecskéi és a bel lük felépült atomok és molekulák mind kölcsönhatásban vannak testünk sejtjeivel, szerveivel és természeti környezetünkkel, amelyet bolygónk bioszférája alkot. Részecskék és atomok, sejtek és él szervezetek, emberi lények és különféle környezetek fejl dnek egymástól függ en, és ezek mind részei a kozmikus kapcsolatoknak, amelyeket a tudomány frontvonalában dolgozó kutatók folyamatosan felderítenek.

A világmindenség, az anyag, az élet és az értelem fogalma az új tudományokban egységes, átfogó, összefügg rendszerként jelenik meg. Alapvet felismerések, amelyeket látszólag elfelejtettek az évszázadok folyamán, most ismét felbukkannak, természetes okaikat a kutatók újra felfedezik, és beillesztik a világegyetem új fogalmába. A korszer tudomány és az si megérzés friss és átfogó egységbe forr.

Az ösztönös megérzésen alapuló felismeréseknek a tudomány legújabb eredményei révén való igazolása különösen fontos Magyarország számára. Az a dilemma, hogy a nyugati mintájú ipari és városi haladás vagy az a fejl dés jobb-e, amely az élet több hagyományos és kulturális sajátosságát olvasztja magába, könnyen feloldható, ha rádöbbenünk, hogy nem feltétlenül az olyan tudomány ihleti a fejl dést, amely távol áll a kultúra hagyományos fogalmaitól és értékeit l, s t talán még ellent is mond nekik. Egy olyan korban, amelyet a szervesen egymásba kapcsolódó technológiák, a gondolkodás holisztikus módozatai, valamint a különféle kulturális életmódok és hagyományok jellemeznek, mindezek nem a gátjai, hanem csak szerves részei lehetnek a társadalmi, gazdasági és m szaki haladásnak.

A szerz reméli, hogy az utazás, amelyet a kibontakozó világkép távolabbi horizontjai felé tesz meg majd a magyar olvasó ezeken az oldalakon, különösen érdekes: gyümölcsöz a személyes

felismerésekben, valamint hasznos a valódi célok és az emberi értékek felé vezet úton. A 20. század kés i és a 21. század korai éveinek gyorsan fejl d , az egész Földet átfogó, információval telített világában mindannyiunknak szükségünk van tudományosan megalapozott szemléletre, értékekre és célokra. Amellett, hogy személyi igényeinket elégítik ki, talán egyéni jólétünk és közösségi fejl désünk is t lük függ majd.

Bevezetés 1597-ben, csaknem egy évszázaddal azel tt, hogy Newton a Királyi Társaság elnöke lett, Francis Bacon angol filozófus azt írta, hogy a tudás hatalom. Állítása ma igazabb, mint valaha, de csak azzal a kikötéssel, ha ez a szóban forgó tudás a tudományból ered vagy rendelkezik valamiféle tudományos hitelességgel. A tudomány ugyanis a mai világban az egyik legnagyobb - vagy talán a legnagyobb - er .

Akár tetszik, akár nem, a tudomány valamiféle „világi vallássá" vált. Míg a középkorban az egyház és az állam kapcsolatát az úr és szolga viszonya jellemezte, a Newton felfedezései óta eltelt három évszázad során az úr szerepét a tudomány apostolai vették át. A tudomány m velt papságot nevelt ki magának azzal az el joggal, hogy csak k férhetnek hozzá az ezoterikus (titkos, rejtett) ismeretekhez. Ez a rend teszi törvényessé a politizálást és állít fel viselkedési normákat. A „szent iratok" itt az elméleti és kísérleti kutatók tanulmányai. A fizikusok tanai a mérnöki gondolkodást támasztják alá a természet- és a társadalomtudomány területén; a biológusok felfedezései az egészség és a jólét dolgaiban ülnek törvényt; a mikrogazdaság szakembereinek képletei az egyéni vállalkozások irányításának vezérfonalát adják; a makrogazdaság doktrínái pedig a nemzeti és a nemzetközi gazdasági folyamatoknak szabnak irányt.

Korunk társadalmainak hosszú távú fejl dését és még váratlan forradalmait is inkább a tudományos újdonságok számos társadalmi és m szaki mellékterméke hajtja, mintsem a politikusok és üzletemberek alkotóereje és akarata. A mikroelektronika sikerei például megnyitották az információs országutat a föld körüli jeltovábbítás el tt, így szinte karnyújtásnyi közelségbe került mindenki számára, hogy elérjen mindenféle információt a pletykától a világválságig. Az információ- és vezérléselmélet felfedezéseinek sokféle m szaki alkalmazása számtalan embernek ad lehet séget, hogy megrövidítse munkaidejét, és több szabadid re tegyen szert - viszont sokakat kényszerít munkanélküliségre. A közlekedéstechnika újításai turisták és üzletemberek óriási tömegei számára teszik lehet vé, hogy kényelmesen és biztonságosan jussanak el órák alatt a hat földrész bármelyikére. A biotechnikai vívmányok lehet vé teszik az élelmiszer-ellátás növelését, az emberi élet meghosszabbítását, és új gyógymódokat kínálnak régi, kínzó betegségekre. Furcsa módon még a totális háborúk elmaradása is bizonyos mértékben a tudományon alapuló technikai haladásnak köszönhet : a modern fegyverek olyan hatékonnyá váltak, hogy magukat a lehetséges gy zteseket is veszélyeztetik, és a háborús zsákmányt olyan romhalmazzá változtathatják, amely ráadásul esetleg mérgez vagy veszélyesen radioaktív.

De a tudomány vívmányainak és jótéteményeinek jegyzéke mellé odatehetjük a veszélyek és pusztítások listáját is. Ha rövidlátó módon alkalmazzák a tudományt, akkor lerontják a környezet min ségét, kizsigerelik az értékes természeti forrásokat, és hamisan osztályozzák a társadalmakat egy olyan választóvonal mentén, hogy a tudomány bonyolultságával kik képesek megbirkózni, és kik nem tudnak - vagy nem is akarnak. Végül pedig, els megközelítésben a tudományos dogmák embertelen képet festenek a világról, amely rideg és elvont, mindent számokra és képletekre egyszer sít érzelem és érték, szív és lélek nélkül.

Akár csodáljuk a tudományt, akár rettegünk t le, akár elfogadjuk következtetéseit és alkalmazásait, akár visszautasítjuk, annyit el kell ismernünk, hogy a tudomány jobban befolyásolja életünket, sokkal több oldalról hatol be gondolkodásunkba, mintsem közülünk legtöbben hinnék - és néhányan kívánnák. Nemcsak a tudomány számos m szaki vívmánya befolyásolja életünk min ségét, hanem a természetr l, az emberr l és a világról alkotott tudományos véleményünk is. A tudomány teremtette fogalmak alakítják érzékelésünket, színezik érzelmeinket, és befolyásolják az egyéni értékekr l és a társadalmi érdemekr l alkotott véleményünket. A fogalmak behatolnak a gondolatok, érzelmek, értékek és szándékok kötegébe, közvetlen tapasztalásunk szövetébe, vagyis emberi tudatunk rendszerébe.

A kérdés már nem az, vajon a tudomány befolyásolja-e életünket és tudatunkat, hanem csak annyi, hogy ezt jó vagy rossz irányban teszi-e, segít-e elérni céljainkat, megvalósítani álmainkat, vagy inkább megrázkódtatásokkal és meglepetésekkel teli embertelen feltételeket teremt a számunkra.

A mai „tudományos világkép", amely sok ember gondolkodását uralja, nem valami boldogító.

Ebben a világképben az emberi faj lényeges vonásai esetleges, véletlen események sorozatából

erednek az élet földi történetében, míg az emberi egyedek egyéni vonásai a velünk született kiszámíthatatlan kombinációkból származnak. A túlélés folytonos küzdelme, amelyet minden egyén, minden vállalkozás és minden társadalom szüntelenül vív, egoista egyedekké alakított bennünket, elválasztván mindattól, ami testünk határain vagy személyes és szakmai érdekl désünkön kívül esik.

A legújabb tapasztalati tudományok sugallta világkép azonban gyökeresen eltér az el bbit l. A mutációk esetlegességein és a természetes kiválasztódáson túl az atomok és részecskék véletlen ütközései által uralt világban a tudomány frontvonalában tevékenyked kutatók mélyebb logikát vélnek felfedezni. Nem arról van szó, hogy a szakemberek most egy transzcendens szellemre vagy tudatra hivatkoznak, mert ez irányítja azokat a folyamatokat, amelyek az emberi nem kialakulásához vezettek, hanem sokkal inkább azoknak a folyamatoknak a teljes dinamizmusát fedezik fel, amelyek az embert (és a világegyetemben észlelhet minden dolgot) létrehozták. A most kibontakozó képben minden, ami az univerzumban létrejött -Mozart és Einstein, Ön és én, a leghatalmasabb galaxis és a legparányibb rovar -, egy nyitott kimenetel , de mégsem véletlenszer önteremtés bámulatos folyamatának eredménye. Semmi olyan, ami valaha létrejött, nem létezik elkülönülve a többit l. Minden dolgok összefüggenek, minden egy átfogó, szerves egység része.

Ebben a képben a valóság nemcsak apró részek egybefügg csoportja, hanem olyan egész, amelyben minden rész állandóan érintkezik a többivel. Állandó, bels , igen finom kapcsolat van a dolgok között, amelyek együtt léteznek és együtt fejl dnek a mindenségben; kapcsolatok és üzenetek közössége ez, ami kölcsönhatások és közlések bámulatos hálózatává avatja a valóságot.

Amikor majd mi és társadalmaink a technika, a pénzügyek, a termelés és fogyasztás, s t a szabadid és a kultúra egymásra ható és egymástól függ hálózatába lépünk, életbe vágóan fontos lesz, hogy tudatunkat ez az új kép hassa át, ne a régi. Az egyedi emberek, valamint az emberek és a természet közötti kozmikus kapcsolat elismerése igen hasznos, ráadásul rendkívül jelent s is. Ez a fajta szemlélet az, amely harmóniát és egyensúlyt tud teremteni a növekv káosz és a sebezhet egymásrautaltság világában.

A kozmikus kapcsolatok univerzumának képe megbízható lámpás lehet személyes fejl désünk egyéni útján az emberiség közös jöv je felé. Ebb l a meggy z désb l íródott ez a könyv. A szerz reméli, hogy ugyanez a meggy z dés alakul majd ki másokban is e könyv elolvasása után.

Montescudaio (Olaszország), 1996 tavaszán László Ervin Mir l szól a könyv?

A tudományok legújabb fejl déséb l kialakult világkép részleteit a szerz egy másik könyvében fejti ki, amelyet els sorban a tudományos közönségnek írt (The Interconnected Universe - Conceptual Foundations for Transdisciplinary Unified Theory [Az összekapcsolt világegyetem Fogalmi alapok a tudományágak közötti egységesített elmélethez] London, New York és Singapore; World Scientific Ltd., 1995). Jelen könyv eltekint a szakmai fejtegetések szigorától csupán a tudományos eredmények és a legújabban felismert összefüggések alapvet kérdéseit tárgyalja, valamint azt, hogy mit jelent mindez az emberiség számára.

Az Els rész a „megállapodott" világképpel foglalkozik, amely a természettudomány legfontosabb elméletein és fogalmain alapul, majd áttekinti mindazt, amir l a legtöbb tudós azt hiszi, hogy ennyit már biztosan tudunk a világegyetemr l, az anyagról, az életr l és a tudatról. Ez a kép teljesebb, mint valaha, és valóban fontos a maga nemében, de nem az utolsó szó: az elfogadott kép még nem végleges, mert vannak benne zavaros területek, s t fekete lyukak is.

A Második rész az eddig elfogadott világkép tisztázatlan kérdéseire összpontosít a természet f bb területein, de nem azt hangsúlyozza, amit a tudomány tudni vél róluk, hanem ami továbbra is rejtélyes és ellentmondásos az elfogadott elméletek szempontjából.

A Harmadik rész a tudományos kutatás élvonalának legújabb eredményeir l számol be. A tudomány szabad vállalkozás: amikor a kutatók rejtélyekre és ellentmondásokra bukkannak, akkor új utakon indulnak el, maguk mögött hagyva a megrögzött fogalmakat és elméleteket. Egy ilyen „forradalom" van ma is kibontakozóban. A fizikában sorra jelennek meg a „nagy egységesítés elmélete"-i, nagyvonalúan keresve a megtapasztalható világegyetem egységes megfogalmazását.

Rengenek a biológia alapjai is, ahol a fejl déstan holisztikus (az egységes egészre vonatkozó) fogalmai kihívást jelentenek a darwinizmus tisztességben meg szült tanai számára. És új távlatok nyílnak azon a tudományközi ösvényen, amely átvág a klasszikus mez kön, és megpróbál eljutni annak megértéséhez, hogy az élet miként alakult ki az élettelenb l és az értelem az életb l.

A befejez Negyedik rész még ennél is tovább megy. Felvázolja azt a képet, amelyhez eljut a tudomány a 21. század hajnalán. Az eljövend tudományos forradalom el rejelzését a szerz a fizikai és az élettudományok terén nemrég megjelent m vekre alapozza, valamint azokra az avantgárd elméletekre, amelyek meg akarják érteni, hogyan fejl dött ki az élet és az értelem a fizikai világegyetemben az srobbanás tüzes kezdete vagy talán még régebb óta. Áttekintésünk ezeknek a kutatásoknak megnyitó távlataihoz vezet: egy emlékekkel telített, egymásba kapcsolódó és önteremt kozmosz képéig.

A „virtuális" szellemi utazás, amely a szerz t ebbe a sokrét en összekapcsolódó világegyetembe vezette, izgalmas és feszültségekkel teli volt. Az olvasóra váró utazás is kétségtelenül izgalmas lesz, ha kell bátorsággal néz szembe a felmerül kérdésekkel, és végiggondolja a könyvben adott válaszokat.

A szerz számára most már nem marad más hátra, mint hogy azt kívánja az olvasónak... kellemes utazást!

ELS RÉSZ AHOGY MA LÁTJUK 1. fejezet A VILÁGEGYETEM FEJL DÉSE Kevés tudományos téma hozza lázba jobban az embereket, mint a világegyetem felépítésének és eredetének kérdése. Mi rejt zik a földfelszínt borító fák, sziklák, folyók és tengerek világán túl? A csillagok egyformán távolinak t nnek, akár sík vidékr l, akár magas hegycsúcsról szemléljük ket. Vajon örökt l fogva ott ragyognak, vagy a természet alkotta ket? És ha ez az utóbbi feltevés igaz, vajon ugyanazok az er k hozták-e létre ket, mint amelyek a fákat, sziklákat és minket, embereket?

Ezek a kérdések napjainkban újabbakkal gyarapodtak. Vajon a világegyetem valóban az úgynevezett srobbanás révén keletkezett? És ha igen, mi volt azel tt? Virágozhat-e az élet vég nélkül a világ r irdatlan mélységeiben, vagy egyszer csak vége szakad? És mi a helyzet a csillagokkal, a bolygókkal és a számtalan galaxissal? Van-e élet valamelyikükön? És mi lesz mindannyiuk sorsa azzal a térrel és id vel egyetemben, amelyben léteznek?

Ezek a legfontosabb kérdések, amelyekre a tudománytól remélünk értelmes választ. Már érlel dik a válasz ezekre a kérdésekre, ami korunk fizikai tudományának 'figyelemre méltó fejl dését jelzi.

Noha a különböz kozmológiák (a világegyetem - a kozmosz - jellegére és fejl désére vonatkozó elméletek), valamint a különböz kozmogóniák (a világegyetem eredetének elméletei) még versengenek egymással, a kutatók ma nagyjából egységes álláspontot foglalnak el a világegyetem eredetének és fejl désének kérdésében.

Nem mindig volt ez így. Bár a kozmológiák és kozmogóniák egyid sek az emberi szellem fejl désével - hiszen amióta csak megjelent ezen a bolygón a Homo sapiens, mindig vonzotta érdekl dését és foglalkoztatta fantáziáját a hunyorgó csillagokkal teleszórt koromfekete égbolt rejtélye -, a korábbi elképzelések alapját tapasztalati tényeken túli következtetések, feltevések, s t titkos (ezoterikus) tanok alkották. A világmindenség eredetére és fejl désére vonatkozó elméletek csupán az utóbbi kétszáz évben váltak tudományossá.

TÖBB ÉVEZREDES TÖPRENGÉS Részletes beszámolók maradtak fenn az si sumerok, babilóniaiak, egyiptomiak, valamint az indiaiak és kínaiak elméleteir l, hogy milyennek képzelték az ember és a világmindenség kapcsolatát. A dél-amerikai inkák, a maják, az aztékok és az afrikai törzsi kultúrák mind természetfeletti er kre alapozott kozmológiákat alkottak a maguk számára. Ezek a teremtésmítoszok természetfeletti hatalommal felruházott isteni lényekt l származtatták a létez világot. Szerintük ezek a lények olykor harcba keveredtek egymással, és egymás felett aratott gy zelmeiket jelképezte számukra a megtapasztalható világ. Máskor az ellentétes er knek alkotó jelleget tulajdonítottak, így a keletkez feszültségb l - a jin és a jang párból - bontakozott ki szerintük az ismert világegyetem csodálatos változatossága. A legtöbb kozmológiában, különösen Keleten, a világot létrehozó folyamatot egymásra épül szakaszok sorának tekintették.

Amikor a klasszikus Görögország filozófusai a mitikus mesékkel szakítva áttértek a racionális gondolkodásra, bonyolultabb kozmológiák jelentek meg. Noha legalább annyi elmélet létezett, ahány gondolkodó, a részletekben sok közös vonás fedezhet fel. A világ keletkezését néhány

lehetséges elemb l (víz, föld, t z, leveg ) és alapelvb l vagy ezek kombinációiból származtatták. A folyamatot úgy tekintették, hogy a tökéletlent l a tökéletes felé halad - ellentétben a korábbi „aranykor" mítoszaival, amelyekben a világfolyamat egy eleve tökéletes állapotból bontakozott ki elkerülhetetlenül.

A görög filozófusok általában egyetértettek abban, hogy a világegyetemnek nincsenek természetes határai sem térben, sem id ben, és saját, megváltoztathatatlan, ismétl d ritmusú törvényei szabályozzák. Amikor feltételezték, hogy a szem és a fül által látott és hallott változatosság mélyén egységes és összefügg valóság húzódik meg, akkor voltaképpen a keleti filozófusok si felismerésére jutottak: minden, ami e világon létezik, fokozatosan bontakozik ki egy seredeti Forrásból. Ez a Forrás a maga seredeti lényegében oszthatatlan, határtalan és id tlen. A keleti bölcsekt l eltér en azonban a görögök ragaszkodtak ahhoz a feltevésükhöz, hogy miszticizmus nélkül is megismerhet az seredeti Forrás és az a folyamat, ahogyan lépésr l lépésre mind bonyolultabb formában alakul ki az érzékelhet világ.

A görög filozófia aranykorában a kozmikus folyamat elve der látást és ésszer séget tükrözött. Az skáoszból valamiféle határozott rendez elv alapján fejl dött ki a világegyetem. Platón számára ez az elv az értelem (nous) volt, míg Arisztotelész azt hangoztatta, hogy a rend mögött maga a természet áll.

Bár ezek a nézetek sok évszázadon keresztül hatottak a gondolkodókra, a kereszténység térhódítása révén nyugaton fontos módosuláson mentek keresztül: az eredeti teremt Forrást azonosították Istennel, a föld és az ég mindenható alkotójával. A csillagok elvesztették önállóságukat, csupán kellékekké váltak, amelyek az ember világa fölé boruló hatalmas fekete gömbre vannak függesztve, ez pedig mindennap egyszer fordul meg a Föld körül. A Föld kitüntetett helyet foglalt el a világegyetem középpontjában az ember mozdulatlan lakhelyeként, kit Isten a maga hasonlatosságára teremtett. A világegyetemre úgy tekintettek, hogy az változatlan és megváltoztathatatlan, amióta csak Isten teremtette, ám a térben mégis véges terjedelm , s határát a kering csillagok alkotják. Rajta túl a végtelen teret a végtelen isteni jelenlét tölti ki.

A 16. században Tycho Brahe dán csillagász „összetörte" azokat a kristálygömböket, amelyeket a középkori gondolkodás helyezett a Nap, a Hold és a csillagok mögé mozgásuk magyarázataként. Az rendszerében a Nap kering a Föld körül, a bolygók pedig a Nap körül. Erre a finomított, de még mindig geocentrikus világképre súlyos (de szándékosan óvatos) csapást mért N. Kopernikusz, amikor 1543-ban bejelentette, hogy az asztronómusok számításait lényegesen egyszer síteni lehetne, ha feltételeznék, hogy nem a Föld, hanem a Nap áll az univerzum központjában. Ez könnyen elképzelhet , mondta a lengyel csillagász, hiszen a természet szereti az egyszer séget. A heliocentrikus világegyetemben tehát a Föld 24 óránként fordul meg saját tengelye körül, így váltakoznak a nappalok és az éjszakák, valamint ezzel magyarázható az éjszakai égbolt látszólagos forgása is.

A kopernikuszi forradalom jelent s következménye volt az is, hogy nem kellett többé egy Földet körülölel kristálygömbre akasztani a csillagokat. Bárhova el lehetett ket helyezni tetszés szerinti távolságra, és abban a pontban mozdulatlanok maradhattak. Ez egyezett azzal a nézettel, amelyet 1440-ben, tehát egy évszázaddal korábban Nicholas Krebs német bíboros vallott. De docta ignorantia cím m vében azt fejtegette, hogy a világegyetem kiterjedése és alkotóelemeinek száma végtelen. A Föld semmivel sincs kitüntetettebb helyzetben, mint a csillagok, és a világegyetem középpontja bárhol és mindenhol lehet, Istenhez hasonlóan. A kopernikuszi elméletet kés bb egy lelkes Domonkos-rendi szerzetes és látnoki erej tudós, Giordano Bruno karolta fel. Eretnekségéért meg is kapta jutalmát: máglyán végezte.

A kopernikuszi nézetek széles kör megismertetéséért sokat tett Thomas Digges angol matematikus, aki 1576-ban leírást adott a heliocentrikus világrendszerr l abban a könyvben, amelyben Kopernikusz értekezésének f bb részeit adta közre saját fordításában. Maga Kopernikusz nem utasította el a Földt l bizonyos távolságban rögzített csillagok tanát (nem lehetnek végtelen távolságban, hiszen akkor, ahogy Arisztotelész rámutat, végtelen teret kívánna), Digges azonban elutasította ezt a nézetet. Határozottan kijelentette, hogy a világegyetem végtelen; a távoli csillagok maguk is önálló napok, és csak azért olyan haloványak, mert óriási távolság választja el ket a Földt l. A Naphoz hasonló csillagok, állította, az univerzumban bármely távolságban elhelyezkedhetnek, egészen a végtelenig.

Amint a tudósok megbarátkoztak a végtelen világegyetem gondolatával, az a kérdés kezdte nyugtalanítani ket, vajon a csillagok ugyanolyan mennyiségben fordulnak-e el a világegyetemben az általunk belátható távolságokon túl is, vagy ahogy a végtelen felé haladunk, lassan elfogynak.

1692-ben Newton úgy vélte, hogy a világegyetemnek sok egyedi tömegb l kell állnia, s ezeket hatalmas távolságok választják el egymástól. Az anyag a gravitációs er hatása következtében

hajlamos az összes r södésre, és ezek a gigantikus tömbök elszórtan helyezkednek el a világegyetem végtelen terében. Az már távcsöveink korlátozott felbontóképességének tudható be, hogy mindebb l csupán véges számú csillagcsoportot látunk. Immanuel Kant dolgozta ki azt az elképzelést, hogy a végtelen világegyetem önálló, meghatározott „sziget-világegyetemekb l" épül fel - ez a nézet vált uralkodóvá a 18. század közepét l kezdve. Ezt a felfogást er sítette meg William Herschel angol csillagász is, amikor a 19. század elején bámulatos részletességgel térképezte fel galaxisunkat (amelyet „nebulá"-nak [csillagködnek] nevezett), és közben új galaxisokat is felfedezett. Ezek, jelentette ki, ékes bizonyítékai, hogy a sajátunkon túl más szigetuniverzumok is léteznek.

A tudományos kozmológia következ nagy lépése Einstein nevéhez f z dik. 1917-ben ismertette világegyetem-modelljét, amely egy évvel korábban közzétett általános relativitáselméletén alapult.

Einstein modellje elutasítja azt a feltevést, hogy „a tér végtelen óceánjában lebeg véges számú szigetek" a távolsággal arányosan ritkulnak, és végül elt nnek. Rámutatott, hogy a népesebb csillaghalmazokból az energia sugárzás formájában állandóan szétszivárogna a kevésbé s r n benépesített térségekbe, majd elnyel dne a világ r végtelenjében. Végtelenül hosszú id alatt véletlen ütközések során a csillagok kilök dhetnének a világ r peremére, így az általunk belátható világegyetem az égitestek szempontjából lassan elnéptelenedne, s t teljesen kiürülne. Ilyen módon a világegyetem eleve pusztulásra volna ítélve az újjászületés legkisebb reménye nélkül. Einstein nem tudott megbékélni ezzel a gondolattal, ezért összekapcsolta az id t és a teret, majd megállapította, hogy ennek a térid -kontinuumnak a geometriáját az euklideszit l eltér en az jellemzi, hogy tere görbült és négydimenziós - vagyis határtalan, de nem végtelen. A térid visszagörbül önmagába, így ha egy rhajós elég hosszú id alatt eléggé hosszú távolságot tesz meg, végül azon veheti észre magát, hogy kiindulási pontjához ért vissza - holott számára olybá t nt, hogy állandóan egy egyenes vonal mentén haladt.

Einstein matematikai kozmológiája úgy kezeli az anyagot, mintha egyenletesen oszlana el a térid ben. Minden anyag - tömeg formájában - a gravitáció törvényének van alávetve, ebben a világegyetemben hajlamos rá, hogy egyetlen titáni tömbbe s r södjék össze a középpontban.

Miután a valóságban nem ez történik, Einstein bevezetett egy taszítóer t (az úgynevezett kozmikus állandót), amely pontosan kiegyensúlyozza a gravitáció vonzerejét. Szerinte ez tartja mindörökre nyugalmi állapotban a világmindenséget.

Einstein változatlan háromdimenziós világegyeteme a maga végtelen, négydimenziós téridején belül kellemes matematikai tulajdonságokkal rendelkezett: még egy határozott és kézenfekv rádiusz is adódott bel le a világ számára (nagyjából 10 milliárd fényév - majdnem ugyanannyi, mint az 5 méteres tükörátmér j Palomar-hegyi teleszkóp látótávolsága). Einstein nyugalmi állapotú modelljét mégis el kellett vetni! Már 1917-ben Willem de Sitter holland csillagász másik megoldást talált Einstein relativitási egyenleteire. De Sitter megoldása azt jelezte, hogy amikor anyag kerül a térid -kontinuumba, fokozatosan távolodni kezd a megfigyel t l, és sebessége a távolsággal arányban növekszik. Ezzel párhuzamosan még furcsább dolog is bekövetkezik. Ahogy n távolsága a megfigyel höz képest, az id éppen fordítva viselkedik: lelassul, és a megfigyelés határán végül megáll.

Nemsokára Arthur Eddington angol csillagász rájött, hogy Einstein világegyetemében az anyagnak bármely tágulása vagy zsugorodása folytonos mozgást idéz el a kezdet irányában. Ennek következtében úgy látszott, hogy Einstein világegyeteme csupán átmeneti állapot (ha az anyag mozgása maga a tágulás) De Sitter világegyeteméhez képest. Ennek a labilis univerzumnak a lehet ségét Alekszandr Fridman orosz kutató mutatta ki matematikailag 1922-ben. Einstein statikus kozmikus állandója helyett olyan állandót vezetett be, amelynek értéke pozitív, negatív vagy éppen nulla lehet. Ezek az értékek azt jelzik, hogy a világmindenség tágul, összehúzódik vagy éppen nyugalmi állapotban van.

Az srobbanás kozmológiája 1923-ban Edwin Hubble amerikai csillagász a Wilson-hegyi Obszervatóriumban meggy z kísérletek sorával bizonyította a Doppler-hatás csillagászati változatát. A Doppler-jelenség lényege, hogy a közeled és távolodó hullámforrások között rezgésszámkülönbség mutatkozik: a közeled hullámok összenyomódnak, így megn frekvenciájuk, a távolodók széthúzódnak, így frekvenciájuk is csökken. Így derült ki, hogy a galaxisok színképe távolodó fényforrásokra jellemz „vöröseltolódás"-t mutat, és minél nagyobb ez a távolság, annál nagyobb az eltolódás is. Úgy látszott, hogy ezzel határozottan igazolódott a táguló világegyetem elmélete. Továbbra is nyitott kérdés maradt azonban, hogy miként kezd dött ez a kozmikus tágulás. Noha a nyugalmi állapotú

kozmológiák már a század közepe táján elfogadottá váltak, James Jeans amerikai matematikus és csillagász javaslata alapján a végtelen térbe szét-áramló anyagot és energiát a középponti térségekben folyamatosan keletkez anyaggal, illetve energiával helyettesítették, így az út most már szabaddá vált az srobbanás elmélete felé.

Az srobbanás (a Big Bang) „forgatókönyvé"-nek jelenlegi változata az 1980-as évekb l ered.

Kiindulási feltételeit annak a körülbelül 300 millió megfigyelésnek a számítógépes elemzésével támasztották alá, amelyeket 1991 folyamán az Amerikai rkutatási Hivatal (a NASA) kozmikus háttérsugárzást felderít m holdjával (a COBE-val) végeztek. Ennek a mindenütt tapasztalható háttérsugárzásnak a részletes mérései azt mutatják, hogy a sugárzási mez nek az ingadozásai sokkal nagyobb valószín séggel eredhetnek az srobbanásból, mint az égitestek sugárzása által okozott torzulásokból, amire sokáig gyanakodtak. A variációk olyan id szakból erednek, amikor a világegyetem körülbelül 300 000 éves volt: hatalmas anyagfelh kre utalnak, amelyek a galaxisok el futárai lehettek. A szakemberek úgy sejtik, hogy ezek az eltérések azokból a parányi ingadozásokból születtek, amelyek a kozmikus t zgolyó szétszóródásából keletkeztek alig egybilliomod másodperccel a robbanás után.

Maga az srobbanás valószín leg gyors egymásutánban két fázisváltozáson ment át. Az els annak a lüktet „vákuum"-nak a felfúvódó robbanása volt, amely nem más, mint a kozmikus anyaméh, a világegyetem születési helye. (Ez a fázis követi De Sitter egyenleteit, és a neve is De Sitter univerzum). A második fázisban a „dagadó" világegyetem egy nyugodtabban táguló, RobertsonWalker-féle univerzummá alakult át - ebben élünk ma is. Amikor a világmindenség kora 50 000 és 1 000 000 év között lehetett, újabb fázisváltozás következett be: az anyag elvált a sugárzástól. A tér áttetsz vé vált, és az anyag részecskéi elfoglalták a táguló kozmikus tér minden részét. Ett l kezdve az általunk ismert világegyetem története a térben és id ben fejl d galaxisok és csillagok története.

Mai vélemények szerint a kozmikus teret benépesít anyag az srobbanás utáni els néhány ezredmásodpercben alakult ki. De a térid ben nem hirtelen és készen született, mint Vénusz a habokból. A nagyon korai világegyetemben uralkodó rendkívül magas h mérsékleten csupán túlhevített plazma létezett: atomoknak még nyomuk sem volt, mert az er s h mozgás megakadályozta, hogy az elektronok atommagokkal társuljanak. Ám amint a plazma h lni kezdett, az elektronok keringési pályára álltak az atommagok körül, és az atomok gázhalmazállapotot öltöttek. Ez id tájt s r södtek össze a plazmában a galaxisok és a galaxisokban a csillagok.

További leh léssel a különféle atomok molekulákká álltak össze. Kés bb még alacsonyabb h mérsékleten még bonyolultabb molekulák formálódtak, így alakult át az anyag gázhalmazállapotból cseppfolyóssá, majd a napjainkban ismert szilárd kristályformává.

Amint az anyag a tömegvonzás következtében tömörült, kialakultak a galaxisok, ezeken belül pedig a csillagok és csillagrendszerek. A csillagok szerencsésen elhelyezked bolygóin a molekuláris és kristályos szerkezetek tovább formálódhattak. Sejtszer alakzatok - úgynevezett protobiontok épültek fel, és ha kedvez ek voltak a h mérsékleti és kémiai feltételek, ennek révén szabaddá válhatott az út azoknak a még magasabb rend alakzatoknak a kifejl dése felé, amelyeken az életjelenségek alapulnak.

Az srobbanás kozmológiájának klasszikus változata ehhez a folyamathoz sorolja a világesemények sorát a megfelel id kerettel együtt. Az els kialakuló részecskék a hadronok voltak (nehéz részecskék, mint például a protonok és neutronok): ezek az srobbanás utáni 10-24 és 10-3 másodperc közötti id szak alatt jöttek létre, vagyis az univerzum életében egy ezredmásodpercnél is rövidebb id alatt. Ezek valószín leg szabad, kötetlen anyagdarabkák voltak, de a korai világegyetem rendkívül s r közegében gyakran összeütközhettek, és kölcsönhatásba léphettek egymással. Ennek a korszaknak a hihetetlenül magas - 1015 (ezerbillió) Kelvin-fokra becsült h mérséklete valószín leg megakadályozta, hogy a részecskék atomokká tömörüljenek. A folyamatban tehát a hadronok valószín leg önmagukat semmisítették meg: fotonokká sorvadva a t zgömb er teljes sugárzásához csatlakoztak. Az els ezredmásodperc után a t zgömb h mérséklete viszont már olyan mélyre süllyedt, hogy átlépte azt a küszöbértéket, amikor a hadronok keletkezése még lehetséges volt, így teret nyerhettek olyan részecskék is, mint az elektronok és neutrínók (a könnyebb részecskéket együttesen leptonoknak nevezik). Így a táguló világegyetem s r sége csökkent, anyagtartalma 1030-ról kb. 1010 gramm/cm3-re zuhant. De amikor a világmindenség életében elmúlt az els másodperc, a leptonok is megsemmisültek, vagyis fotonokká alakultak, ami tovább táplálta a t zgömböt a nagy rezgésszámú sugárzás révén.

Az els másodperc idején a fotonok többségben voltak az anyagi részecskékhez képest: a világegyetem energiáját f leg sugárzás alkotta. A létez anyagi részecskék nem tudtak bonyolultabb halmazokba tömörülni, mert az er s sugárzási mez minden további részecsketársulást

megakadályozott. Az anyag csupán úgy lebegett az er s sugármez ben, mint a páracseppek a hajnali leveg ben.

Amikor a világegyetem kora elérte a 100 másodpercet, átlagh mérséklete kb. százezer Kelvin-fokra süllyedt, s r sége pedig 1000 köbméterenként 1 grammra csökkent; ez az érték uralkodik nagyjából a ma megfigyelhet csillagok belsejében is. Ezzel lehet vé vált, hogy a hadronok és leptonok elektromágneses kölcsönhatás révén semleges atomokká váljanak. Miután a maradék t zgömb „kritikus h mérséklete" még mindig elég magas volt ahhoz, hogy az úgynevezett proton-proton ciklus révén két hidrogénatomot összeolvasszon egy héliumatommá (feltételezés szerint minden 10 hidrogénatomra egy héliumatom jutott), a fiatal univerzum telít dött hidrogén- és héliumgázzal.

Miután az anyag eléggé stabillá vált ahhoz, hogy elszakadjon a sugárzástól, beköszöntött a galaxisok kialakulásának hajnala.

A galaxisok létrejöttének id szakáról ma is vitatkoznak a kutatók: több modell vetélkedik egymással. Valószín azonban, hogy galaxisok akkor alakultak ki, amikor a világegyetem életkora körülbelül 106 és 109 (egymillió és egymilliárd) év között volt. Ebben az id szakban az átlagh mérséklet mintegy 300 Kelvin-fokra esett vissza, a s r ség pedig 10-20 g/cm3-re (százezer köbkilométerenként 1 grammra) csökkent.

A hatalmas galaktikus hidrogén- és héliumfelh kön belül a hidrogén- és héliumrészecskék egyenl tlen eloszlása további gravitációs s r södéshez vezetett, s ezáltal az anyaghalmazok ismét felhevülve elérték az atommagfúzió-h mérsékletet - ezúttal az újonnan formálódó csillagok belsejében. Ez néhány nehéz elem (szén, oxigén, vas) kialakulását eredményezte. Amint a hidrogénb l hélium lett, ennek az alapvet átalakulási folyamatnak a során állandó sugárzás áradt szét a vajúdó csillagoktól a környez tér felé. Ahol a csillagok körül bolygók keringtek, ott ezeknek a h séges kísér knek is jutott az energiaáramlásból.

Amennyiben a bolygók olyan távol voltak, hogy a kialakuló h mérsékleten a víz nem forrt fel és nem fagyott meg, az elemek még összetettebb és bonyolultabb együttesei jöttek létre. Itt-ott szupramolekuláris alakzatok keletkezhettek, és közülük néhány - mint például bolygónkon is -olyan bonyolultsági szintet érhetett el, amelyen beindulhattak az élettel társult önfenntartó anyagcserefolyamatok.

A jelenleg elfogadott elmélet szerint a világegyetem mintegy 15 milliárd éves (bár az is lehet, hogy sokkal fiatalabb, csupán 8 vagy 7 milliárd éves), alig 10-30 g/cm3 átlags r ség , és háttérsugárzása 2,7 °K h mérséklet . Napunk csupán szerény égitest a Tejútrendszerünkben látható 200 milliárd csillag és a világegyetemben lebeg kb. 1022 (tízezertrillió) csillag között. Galaxisunk annak a Helyi Csoportnak a tagja, amelyen túl körülbelül 100 milliárd további galaxis található, ráadásul ezek közül némelyik döbbenetesen hatalmas méret (1. ábra).

Kozmikus elméletek Tudomásunk szerint így fest ma a világegyetem. De milyen lesz holnap... és a távoli jöv ben?

Erre a kérdésre többféleképpen válaszolhatunk. A világegyetem lehet nyitott (végtelenül tágul a kozmikus térben), lehet zárt (egy id után ismét összehúzódik a végs összeomlásig), de lehet állandó is, mert finom egyensúlyban van a tágulás és az összehúzódás határán. Ami azonban az anyag és az élet végs sorsát illeti, ezek a változatok nem sok különbséget jelentenek. Mindenesetre a világegyetem fejl dése nem tarthat a végtelenségig: el bb-utóbb bekövetkezik a visszafejl dés.

Ez a „visszafordulás" különféle helyeken, különböz id pontokban következik be, de amikor sor kerül rá, kétségtelenül megállíthatatlan lesz. Végs soron a világegyetem minden anyaga szétbomlik és elt nik.

A világmindenség makroszerkezetei - a csillagok, a csillagrendszerek, a galaxisok és a galaktikus halmazok - ugyancsak el fognak pusztulni. A kozmikus leépülés lényegében a következ módon játszódik majd le: A jelenlegi állapottól számítva kb. 1012 (egybillió) év múlva már nem keletkeznek újabb csillagok.

A meglév k már átalakították hidrogénjüket héliummá, ami a rendkívül s r , de még világító fehértörpe-csillag állapot legf bb üzemanyaga. Azután a hélium is elfogy, és a galaxisok vöröses színt öltenek. S ahogy csillagaik tovább h lnek, a galaxisok végül teljesen elt nnek a szemünk el l.

Ahogyan a gravitációs sugárzás révén fogy az energia a galaxisokban, az önálló csillagok közelebb kerülnek egymáshoz, és megnövekszik összeütközésük esélye. Az így bekövetkez ütközések néhány csillagot a saját galaxisának középpontja felé lendítenek, másokat pedig kilöknek a galaxison túli térbe. Ennek következtében a galaxisok mérete csökkenni kezd, és a galaktikus halmazok is zsugorodásnak indulnak. Végül mind a galaxisok, mind a galaktikus halmazok egy-egy fekete lyukká omlanak össze.

1034 év döbbenetesen hosszú id , de éppen elegend ahhoz, hogy a világegyetem anyaga sugárzásra, pozitróniumokra (pozitronok és elektronok párjaira), valamint tömör atommagokra redukálódnak a fekete lyukakban. Aztán maguk a fekete lyukak is elpusztulnak a Stephen Hawking angol fizikus által „párolgásnak" nevezett folyamatban. Egy galaxis összeomlásából keletkezett

fekete lyuk körülbelül 1099 év alatt párolog el; egy galaktikus szuperhalmaz tömegét magába s rít fekete lyuk pedig 10117 év alatt semmisül meg. Ezen az elképzelhetetlen id horizonton túl a világegyetemben már csak pozitróniumok, neutrínók és gammasugárfotonok alakjában maradnak anyagrészecskék.

Hogy az anyag pontosan mikor t nik el az univerzumból, attól függ, hogy elbomlanak-e a protonok vagy sem. Ha igen, akkor a protonok és más barionok (nehéz ,,anyag"-részecskék) bomlástermékei 10117 év alatt párolognak el a szupergalaktikus fekete lyukakból. Ha azonban a protonok nem pusztulnak el, ez az id horizont 10122 évig terjed. Akkor viszont még a „tartós" protonok is elpárolognak az utolsó megmaradt óriási fekete lyukakban.

A világegyetem anyagának pusztulása az élet sorsát is megpecsételi. Valójában az életjelenségekhez szükséges bonyolult molekulaszervez dések sokkal el bb t nnek el, mint az anyag.

Egy zárt világegyetemben - ahol az anyag saját magába omlik össze - a háttérsugárzás fokozatosan, de könyörtelenül növekszik. A sugárzás hullámhossza a mikrohullámú tartománytól a rádióhullámokon keresztül a színképtartomány infravörös végéig növekszik. Amikor eléri a látható spektrumot, az egész világ rt vakító fény világítja be. Ekkor azután minden élethordozó bolygó valósággal elpárolog a többi égitesttel együtt.

Egy végtelenül táguló, nyitott világegyetemben az élet inkább a hideg, mint a forróság miatt fog elt nni. Ahogy a galaxisok szétáramlanak a világ rben, számtalan csillag fogja befejezni természetes életciklusát, miel tt a tömegvonzás eléggé összeterelné ket ahhoz, hogy esélyük nyílna a véletlenszer összeütközésekre. Ez persze nem javítja az élet hosszú távú kilátásait. El bbutóbb minden tevékeny csillag elfogyasztja atom-tüzel anyagát, tehát csökken energiatermelése is.

A haldokló csillagok vagy felpuffadnak vörös óriásokká, elnyelve így bels bolygóikat, vagy kisebb fényerej szinten rekednek meg, úton a fehér törpe vagy neutron csillag állapot felé. Ezeken az alacsonyabb energiaszinteken azonban már nem lesznek képesek fenntartani az életet, bármilyen formában alakult is ki bolygóikon.

Jelenleg nem tudjuk eldönteni, hogy világegyetemünk nyitott, zárt vagy éppen egyensúlyi állapotban van. A kérdés akkor d l el, amikor a csillagászati megfigyelések lehet vé teszik, hogy pontosabban megbecsüljük, mennyi anyag található a világ rben. Ha az anyag mennyisége túllépi a kritikus küszöböt - ami 5x10-27 kg/cm3 - amit olykor Omega-tényez nek neveznek -, a tömegvonzás legy zi a tágulás tehetetlenségi erejét, és a galaxisok menthetetlenül összezuhannak egyetlen pontba (amely nullánál nagyobb nagyságrend lehet az anyag maximális s r ségének kvantumkorlátai miatt). Ha viszont az anyag mennyisége a kritikus Omega-küszöb alatt vagy éppen azon van, akkor a táguló világegyetem galaxisai vagy tovább száguldanak a végtelenségig, vagy bekövetkezik a tágulás és összeomlás között valamilyen dinamikus egyensúlyi állapot. Ám mindkét esetben az általunk ismert univerzum megsz nik. A h mérsékleti kiegyenlít dés következtében a világegyetem halott, kih lt, üres hellyé válik. Meglehet sen komor kép! Talán csak az a vigasztaló, hogy mindez elképzelhetetlenül sokára következik be.

Az srobbanás kozmológiája abban különbözik a legtöbb korábbi elképzelést l, hogy eszerint a világegyetem életkora nem végtelen. Bármi történt is az srobbanás el tt, és bármi következik is a nagy „összeroppanás" (vagy az utolsó galaxishalmaz-méret fekete lyukak elpárolgása) után, az már mind téren és id n túl történik. A további eseményeket nem ismerjük, és valójában nem is ismerhetjük meg. Még a kérdést sem érdemes feltenni, mert a kozmológusok szerint ez értelmetlen.

Az srobbanás kozmológiája valószín leg nem a végs elmélet. Lehet, hogy a kozmosz nem 15 milliárd évvel ezel tt született, és az sem biztos, hogy 10117 vagy 10122 év múlva megsz nik.

Létezhetett a világegyetem az srobbanás el tt is, és létezhet azután is, amikor már a t zgömbben keletkezett utolsó anyagrészecskék is elpusztulnak. Egyre több bizonyíték szól amellett, hogy a világegyetemben léteznek részecskék, s t egész galaxisok is, amelyek nem az srobbanás termékei, hanem - talán - százmilliárd évekkel korábbi „robbanás"-ból származnak.

2. fejezet AZ ANYAG TERMÉSZETE Mi az anyag? Els hallásra naivnak t nik a kérdés. Hiszen testünk anyagból áll, és amikor öklünkkel az asztalra ütünk, minden kétséget kizáróan anyagba ütközünk. A józan ész azt súgja, hogy ami szinte kézzelfogható valóság, az anyag. A többi - kivéve a teret, amelyben az anyag színjátéka folyik - csupán illúzió.

Az anyagnak az „anyaga" azonban nem olyan egyszer dolog, mint ahogyan elképzeljük. A régi misztikusok és metafizikusok közül sokan úgy vélték, hogy az anyag voltaképpen az energia valamilyen formája; néhány ókori elképzelés szerint maga az összes r södött tér. A mechanikus

materialista tudomány korában az ilyen elképzelések puszta képzelgésnek vagy egyszer babonának min sültek. A 20. században azonban a kutatók már nem helyezkednek ennyire elutasító álláspontra. Annak ellenére, hogy ma mélyen belátunk a világegyetem anyagának eredetébe és fejl désébe, korunk fizikája nem alakított ki semmilyen merev álláspontot az anyagra vonatkozóan.

A kérdés vizsgálatakor a kutatók valamiféle rejtéllyel találják szembe magukat, amely éppoly mély, ám sokkal meglep bb, mint a kozmosz kezdetének és végs sorsának problémája. Végs soron a világmindenség roppant hatalmas és id s, s t az is lehet, hogy végtelen és örökkévaló.

Megismerése nem könny dolog. Az anyag azonban itt van a szemünk el tt: körülöttünk és bennünk. De akkor miért nem ismerjük az anyagot pontosabban, miért nem tudunk róla biztosabbat?

A biztos tudás kérdésér l azóta vitatkoznak a filozófusok, amióta a görögök két és fél ezer évvel ezel tt töprengeni kezdtek rajta. Eltekintve az érvek részletes ismertetését l, elég lesz annyi, hogy minden filozófus és szinte minden szakember elismeri a tételt: semmit sem ismerhetünk meg teljes bizonyossággal, amit a világban észlelünk, még a saját testünket sem. Sohasem lehet teljesen kiküszöbölni azt a kétséget, hogy mi az, ami létezik, és egyáltalán létezik-e. Csupán a saját tudati folyamataink fel l lehetünk biztosak, beleértve magát a kétkedést is. Ahogy Descartes mondta: Cogito ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok. Legalább az biztos, hogy gondolkodom. De hogy az az „én", amelyre ez az állítás vonatkozik, anyagi valóság volna, azt sem Descartes, se más filozófusok vagy tudósok nem jelenthetik ki teljes bizonyossággal. Pusztán az, hogy kezemmel az asztalra csaphatok, vagy arcomat megcsíphetem, és ezt érzem is - még nem jelenti szükségképpen, hogy anyagra találtam. Testem végeredményben lehetne valamilyen szubsztancia, például s rített energia, amely ha találkozna egy másik energias rítménnyel például asztal formájában, nem tudna belehatolni. Kevésbé s r energiákban, például vízben el tudna merülni, bár nem minden ellenállás nélkül. S t, még ritkább energiák, mint a leveg , még kisebb ellenállást fejtenének ki. Mindez persze akkor lenne igaz, ha az anyag valóban energia volna, de ezt semmiképpen sem szabad feltételezni további bizonyítékok nélkül.

Az az állítás azonban alapjában véve ésszer , hogy végs természeténél fogva az anyag nem „anyagi", hanem valami más. A világnak nem feltétlenül kell olyan apró, kemény és oszthatatlan épít kockákból állnia, mint a kis téglák vagy biliárdgolyók. Felépülhet a világ energiamez kb l is, vagy esetleg valami másból. A kérdés mélyebb elemzést kíván.

A tudományok és a filozófia történetében - keleten nem kevésbé, mint nyugaton - ezt a kérdést sokszor és mélyen taglalták. Hogy az új fizikában megjelen anyag fogalmát körülhatároljuk, végig kell tekintenünk a történelem során született érvek vonulatán, mert ezek vetik fel azokat a lehet ségeket, hogy mi, emberi megfigyel k, miként tudjuk megközelíteni és megérteni a fizikai valóság végs természetének kérdését. Örök keresés Az anyag megértésére való törekvés mindig együtt járt a valóság alapvet természetének megértése iránti igénnyel. A kutatás a nagy ókori civilizációkban kezd dött. Kr. e. a 6. században a jón természetfilozófusok lemondtak a mitológiai világnézetr l, amely addig a mediterrán civilizációt uralta, és a világot úgy próbálták megérteni, hogy az voltaképpen parányi részecskék sokaságából, valamilyen szubsztanciából épül fel. Kozmológiai elméleteikben (amelyeket már az els fejezetben említettünk) a korai természetfilozófusok nem tettek határozott különbséget anyag és tudat, anyag és eszményi valóság között; úgy vélték, hogy az általuk látott sokféleség és rend az id k folyamán kevésbé sokféle és rendezetlenebb állapotból keletkezett. Szerintük a világegyetem a „káosz" állapotából (ami a rend hiányát jelenti) a „kozmosz" állapota felé halad (ami összefügg rendet jelent). Az érzékeik által tapasztalt változatos világot úgy próbálták megérteni, hogy feltételezték: létezik valamilyen alapvet egység, az „Egy". Err l úgy gondolták, hogy minden homokszemben éppúgy megtalálható, mint az egész világegyetemben. A mikrokozmosz tehát tükrözi a makrokozmoszt; a makrokozmosz benne ragyog a mikrokozmoszban. A görögök ismerték a Sok fogalmát is, hiszen látták a világban a dolgok bámulatos változatosságát: növényeket, állatokat, embereket, de éppúgy a tengert és a felh ket. Ezt a sokféleséget úgy magyarázták, hogy valamilyen alapvet , eredeti „anyagból" vagy „szubsztanciából" származik. Az egység, állították, mindig benne van a sokféleségben.

Thalész szerint az eredeti egységes szubsztancia a víz, ám tanítványa, Anaximandrosz szerint a t z, a föld és a leveg ugyanolyan fontos szerepet játszik a világ felépítésében; az eredeti szubsztancia viszont meghatározhatatlan, mert korlátlan és mindenre kiterjed. Anaximenész ezzel szemben azt

állította, hogy az si szubsztancia a víz és a föld keveréke, amelyb l a nap melege révén véletlenszer teremtéssel alakultak ki a növények, állatok és az emberek.

A görögök racionális gondolkodása rendkívül magas fokra fejlesztette a Thalész által kezdeményezett természetfilozófiát. Hérakleitosz, aki a tüzet tartotta a legfontosabb szubsztanciának, az örök keletkezésre tette a hangsúlyt: arra az elvre, hogy „a változás a minden".

Híres mondása szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni; a világon nem lehet tudni egyetlen dologról sem, hogy igazából micsoda - hiszen állandóan változik. Empedoklesz mindent úgy tekintett, hogy leveg b l, földb l, t zb l és vízb l áll, az összeköt szeretet és az elválasztó gy lölet elve által meghatározott arányokban. Szerinte a föld belsejének tüzeib l alakultak ki az si formák, amelyekb l kés bb az ismert él szervezetek fejl dtek ki. Közülük, ami tökéletlen volt, az elt nt, ami tökéletes, az fennmaradt.

Szókratésszel az ókori görög filozófusok természet iránti érdekl dése az emberi világ felé fordult: mindennek mértéke az ember. Kiváló tanítványa, Platón, a valóságot csupán „valószín mesének" tartotta; az érzékelhet világ dolgait örök és változatlan Formák vagy Ideák képeinek vagy árnyainak tekintette. Arisztotelész ezt az elgondolást természeti törvényekkel helyettesítette, így filozófiájában gondos megfigyeléssel ötvöz dik egy valóban enciklopédikus méret tudás. Az arisztotelészi „létez k nagy láncolata" az élettelen tárgyaktól a növényeken és állatokon át egészen az emberig terjed. Ebben a természet fejl dését a lélek érése kíséri. Számos átalakulás során a szerveden szervessé válik, és a szerves lények birodalmában az érzékenység képességével megáldott állatok él bbek a növényeknél, amelyek csupán táplálkozásra képesek. A természet fokozatosan, de kitartóan halad a tökéletlent l a tökéletesebb felé, miközben egyre bonyolultabbá és összetettebbé válik ebben a folyamatban. A haladás nem véletlen: Arisztotelész szerint semmi sem létezik ok nélkül. A természet fejl dését valami végs ok vezérli, ami nem más, mint a tökéletesség.

Leukipposz és Démokritosz dolgozta ki azt az anyagelméletet, amely a legmélyebb hatással volt a modern tudományokra. Szerintük minden dolog atomokból áll, ezek a valódi világ oszthatatlan és elpusztíthatatlan épít kövei. Az atomok és az atomokból álló dolgok alkotják a Létezés szféráját, de miután az atomok változásra (tehát mozgásra) képesek, léteznie kell rnek is: a nem-Létezés szférájának. A változások azért következhetnek be a világban, mert létezésük során az atomok különböz helyzeteket foglalnak el, és különféle formákat alakítanak ki az rben.

Démokritosz híveinek atomista elmélete éppen arra tapint rá, amit sokan a világ valódi természetének vélnek: az anyag oszthatatlan és elpusztíthatatlan elemeib l áll, amelyek kombinációja alkot minden létez t. Ez az elmélet különféle változatokban majdnem kétezer évig tartotta magát, és csupán a kísérleti fizika tökéletesedésével vált elavulttá a 19. században.

A tudomány kísérleti oldala a modern kor hajnalán er södött fel, miután a reneszánsz kor és a reformáció lazított a keresztény dogmák szoros kötelékein. A kolostorok falain kívül független kutatások kezd dtek a pápa tiltakozása, valamint Giordano Bruno és Galilei üldöztetése ellenére. A tudományos kutatás akadozva, de konokul megindult. Az elméleteken és a kísérleti tudományok gyakorlati alkalmazásán alapuló civilizáció nagykorúvá vált.

Miután a korai kísérletez tudósok eszközei aránylag kezdetlegesek voltak, az els elméletek olyan problémákon alapultak, amelyeket meg tudtak oldani az általuk használt módszerekkel és eszközökkel. Az egyetemes mozgástörvényeket például elhajított testek sebességének és pályájának megfigyeléséb l, valamint lejt n lefelé guruló golyók gyorsulásának méréséb l következtették ki.

Nem meglep , hogy a szület modern tudomány világképe egy olyan óriási mechanizmussá vált, amely bonyolultsága ellenére egyszer és alapvet törvényeknek engedelmeskedik. Ez a Galilei által el ször megfogalmazott nézet éles ellentétben állt az él k világával, amely az akkori felfogás szerint céllal és tudattal volt átitatva. Ennek eredményeként a természettudomány menthetetlenül elvált az emberrel és az emberi szellemmel foglalkozó tudományoktól. A modern kor hajnalán az ismeretek nyugati rendszerei kettéváltak természetfilozófiára (amely az id tájt egészében véve tapasztalati tudomány volt) és erkölcsfilozófiára (amely magában foglalta a napjainkban humántudományoknak nevezett elméleteket).

A természetfilozófia Newton nagyszer szintézisében tet zött. Newton saját nézetei ellenére amelyek a fizika matematikai leírását csupán els lépésnek tekintették egy misztikus és vallásos alapú tökéletes elmélet felé vezet úton - maga a newtoni fizika olyan átfogó gondolati és cselekvési mintává vált, amelyet csaknem három évszázadon át nem kérd jeleztek meg. A szintézis ereje és tetszet ssége abból fakadt, hogy bebizonyosodott: egyszer matematikai állítások pontos el rejelzésekhez vezethetnek számtalan megfigyelési területen. Newton klasszikus mechanikájának sikerei közé tartozott például a bolygók helyzetének vagy a lövedékek röppályájának, valamint a démokritoszi atomokat felváltó tömegpontok mozgásának pontos meghatározása.

A mozgás klasszikus törvényei azt bizonyították, hogy az anyagi testek matematikailag leírható szabályok szerint mozognak. Kiderült, hogy szigorúan meghatározzák a mozgást az induló feltételek: például a gyorsulás és a lövedék indítási szöge. Ha a kezdeti feltételeket pontosan megadják, a mozgás el re meghatározható.

A newtoni fizika világa óram -pontosságú univerzum; szigorú, meghatározott és lényegileg megismerhet . A matematikus Laplace pontosan fogalmazta meg a vonatkozó ismeretkört, amikor azt mondta, hogy ha egy átfogó értelem ismerné a természet összes er it, továbbá minden létez jének pillanatnyi állapotát, akkor „egyetlen képletbe tudná foglalni az univerzum legnagyobb testeinek és legkönnyebb atomjainak mozgásait; számára semmi sem volna bizonytalan; a jöv s a múlt egyformán a szeme el tt lebegne".

Bonyodalmak korunk fizikájában A 20. század hajnalán a klasszikus mechanika tiszta atomisztikus és determinisztikus képe kissé zavarossá vált. Akkor kezd dtek a bajok, amikor a 19. század elején John Dalton angol vegyész ismét felfedezte Démokritosz atomelméletét. Az angol tudós elmélete, amely szerint minden gáz apró és oszthatatlan egyedi egységekb l, úgynevezett atomokból áll, forradalmasította a kémiát. Diadala azonban rövid élet nek bizonyult. Dalton elméletének közzététele után ötven évvel ugyanis a kísérletez k felfedezték, hogy az atomok nem oszthatatlanok, hanem még kisebb részecskékb l állnak. És még ezek sem lehetnek a görögök által ismert végs „atomok", mert ha a térben véges terjedelm ek, akkor még tovább oszthatóknak kell lenniük. És valóban, amikor már hatalmas kísérleti berendezések álltak a kutatók rendelkezésére, kiderült, hogy nemcsak az atomok, hanem még az atommagok is széthasíthatók.

A 19. századi atomnak és a 20. századi atommagnak a hasadásával több minden hullott részeire, nem csupán a fizikai anyag. A klasszikus természettudomány egész épülete megremegett. A korai 20. századi fizika kísérletei megdöntötték azt a nézetet, hogy a valóság egésze oszthatatlan atomokból áll, de a fizikusok még nem tudtak javasolni helyette semmiféle hasonló egységes és értelmes fogalmat; magának az anyagnak a fogalma vált kérdésessé. Az atomok és az atommagok hasadásából keletkez szubatomi részecskék ugyanis nem úgy viselkednek, mint a hagyományos szilárd testek: van bennük valami rejtélyes kapcsolat, valami határozatlansági tényez . Ráadásul ezek a parányok kett s természet ek: egyszer hullámként, máskor részecskeként viselkednek.

Az 1920-as évekre a kutatók olyan új világgal kerültek szembe a kvantumfizika terén, amelyben a fizikai valóság furcsasága minden várakozást felülmúlt. Tér és id ahelyett, hogy csupán szerény háttere lenne az anyagi atomok (vagy tömegpontok) érintkezésének, inkább bonyolult létez vé válik, mindkett kölcsönhatásba lép a fotonokkal, elektronokkal, és valósággal behatol a fizikai jelenségek szövedékébe. A filozófusok és a filozofikusan gondolkodó tudósok számára úgy látszott, hogy maga a fizikai világegyetem anyagtalanná vált: Karl Popper szavaival élve az anyag inkább felh szer , mint sziklaszilárd.

Az 1920-as években kibontakozó kvantumfizikai forradalom sokkal mélyrehatóbb változásokat idézett el , mint ami a századfordulón a relativisztikus fizikával történt. Einstein szemlélete megtartotta a newtoni fizikára jellemz egyértelm leírást és az alapvet meghatározottságot. A kvantumelmélet viszont elvetette az egyértelm pályákat, és az anyagi valóság alapjaiba beépítette a valószín meghatározatlanságot. Így az anyag tartománya mind rejtélyesebbé vált. A t lünk független valóság mintha szertefoszlott volna a kvantumfizikusok csodálkozó szeme el tt. Látva a természet rejtélyeit, számos fizikus - Niels Bohr dán fizikussal az élen - úgy döntött, hogy nem töpreng tovább az általa megfigyelt független természetr l - megfigyelései tárgyát pusztán „jelenségeknek" tekinti.

Minden jelenség, ahogy Werner Heisenberg német fizikus észrevette, nem a természet „m ve", hanem csupán a tudomány „szövete". „Az atomfizikusnak - mondta Heisenberg - meg kell elégednie azzal, hogy tudománya csak egyetlen szem az ember és a természet közötti vita végtelen láncolatában, csak egyszer en a természetr l »önmagában« nem is beszélhet". Függünk a nyelvt l, helyeselt Bohr, „a fizika arról szól, amit mondani tudunk a természetr l". Sir Arthur Eddington szerint a fizika küls világa árnyékvilággá alakult. „Semmi sem valódi - írja -, még saját feleségünk sem." A kvantumfizika abba a hitbe ringatja a tudóst, hogy felesége csupán meglehet sen bonyolult differenciálegyenlet. (Eddington azonban hozzátette, hogy az ember elég tapintatos ahhoz, hogy ezt' a véleményét a családi életben nem nagyon hangoztatja.)

Bár nem ajánlatos a laboratóriumi megfigyeléseken túli valóság természetér l gondolkodni, egyes kutatók tovább merészkedtek. Úgy gondolták, hogy az a világ, amelyre a tudomány nyelvezete és „szövegtartalma" vonatkozik, inkább mentális, mint materiális (inkább szellemi, mint anyagi).

„Durván megfogalmazva a következtetést - mondta Eddington -, az a valami, amib l a világ áll, inkább szellemszer , mint anyagszer ." Sir James Jeans így érvelt: „...a valószín okoskodás különböz darabjainak együttes bizonyítékai egyre valószín bbé teszik, hogy ez a valóság inkább tekinthet szelleminek, mint anyaginak... az univerzum valahogyan jobban hasonlít egy hatalmas gondolathoz, mint egy hatalmas géphez."

Heisenberg sajnálkozva beszél „Démokritosz filozófiai tanításának" tévedésér l. Szerinte a világ inkább matematikai, mint anyagi szerkezet; nem érdemes azt kérdezni, hogy a matematikai fizika képletei - önmagukon túl -mire vonatkoznak. Ahogyan Platón az ókori görög természetfilozófusok materializmusát a formák és ideák elvont világában oldotta fel, a klasszikus mechanika határozott világa a matematikai fizika bonyolult képleteiben t nt el.

A kutatók nemcsak az alapvet létez ket nem tudták azonosítani, amelyek a nyilvánvaló jelenségek sokfélesége mögött rejlenek, de még azt sem tudták eldönteni, hogy ilyen létez k vannak-e egyáltalán a természetben. Nyilvánvaló, hogy sem a démokritoszi atom, sem a newtoni tömegpont nem a fizikai valóság végs alapja. Wigner Jen magyar származású amerikai atomfizikus megfogalmazása szerint a modern kvantumfizikának meg kell elégednie azzal, hogy sokkal inkább „megfigyelésekkel" dolgozik, mintsem „megfigyelhet kkel". A fizikusok le tudják írni, amit észlelnek, de észleléseiket nem tudják ilyen jól valódi dolgokra vonatkoztatni, amelyek a megfigyelést l függetlenül léteznek.

Ez a helyzet nem volt szerencsés, és nem is fogadta el mindenki. Azok a kérdések, melyekkel a kvantumfizikusok a laboratóriumokban szembesültek, a modern tudomány történetének leghíresebb és legmélyebben szántó vitáját váltották ki a fizikai valóság természetér l. 1927-1933 között Albert Einstein és a kvantumfizika megalapozója, a dán fizikus, Niels Bohr találkozott, majd hosszan levelezett a zavaró megfigyelések értelmezésér l. Einstein nem tudta elfogadni azt a sajátos határozatlanságot, amely az elemi részecskék viselkedését jellemezte; egymás után talált ki ún. gondolati kísérleteket annak kimutatására, hogy a kvantumelmélet - az akkori megfogalmazásban logikailag következetlen. Bohr viszont elutasított minden olyan értelmezést, amely túlment a tényleges megfigyelések határán. A dán fizikus szerint a természet nemcsak annak szabott abszolút határt, ami mérhet és megfigyelhet , hanem annak is, amir l egyértelm en lehet beszélni.

Einstein egyetértett a Heisenberg-féle határozatlansági elvvel - nevezetesen, hogy egy elemi részecske helyzete és lendülete (impulzusa) nem mérhet meg egyidej leg -, de azt már nem fogadta el, hogy ez annyit jelentene, miszerint az elemi részecskéknek egyáltalán nincs határozott helyük és lendületük. Bohr épp az ellenkez jét állította: szerinte nincs értelme beszélni egy adott pályájú részecskér l, ha hiányzik a megfigyel vagy az eszköz ennek a „feljegyzésére". Ez viszont Einstein számára volt elfogadhatatlan. „Ha egy személy, mondjuk egy egér, nézi a világot, vajon megváltozik-e ett l a világ állapota?" - kérdezte Einstein John Wheeler amerikai fizikus relativitáselméleti szemináriumán Princetonban. „Ezt a gondolatot t rhetetlennek találom" - írta korábban Max Bornnak. Ha a mai értelmezés helyesnek bizonyulna, folytatta, „akkor inkább lennék cipész vagy egy játékbarlang alkalmazottja, mint fizikus".

Einsteinnel folytatott párbeszéde végén Bohr már csak a „kvantumjelenség" kifejezésre szorítkozott. Amint John Wheeler amerikai fizikus kés bb rámutatott, ez a kifejezés rendkívül jelent s. Azt sugallja, hogy amikor egy részecskér l beszélünk, nem egy önálló, a megfigyel t l független valóságról van szó. Semmi alapunk sincs arra, hogy azt állítsuk, milyenek a részecskék, vagy mit csinálnak a kibocsátás és a beérkezés két megfigyelt jele között. Ami közben történik, Wheeler szemléletes kifejezésével, csupán olyan, mint egy „nagy ködös sárkány". Tisztán látszik a farka, ahol a részecske kilépett, meg a szája, amellyel beleharap az érzékel be, de teste a kett között csak ködbe vész. „A kvantumjelenség - mondta Wheeler - ebben a furcsa világban a legfurcsább jelenség."

A legtöbb mai kvantumfizikus elfogadja azt az összes jelenség közt legfurcsábbat, hogy összes képletük - híres kutatók három nemzedékének büszkesége - elvégzi a rábízott feladatot. Ha a kutatás az alapvet képletek érvényességének megkérd jelezését vonja maga után, a fizikusok rendszerint nem mernek a mélyebb valóság után kutatni. Mintegy húszévnyi kutatás és keresés után ma a kvantumelmélet voltaképpen azzal dicsekedhet, hogy egyszerre elképeszt en sikeres és kétségbeejt en zavaros. Az atomméret alatti világ kutatásában fizikusok ezrei használták már szinte minden elképzelhet kísérletben, és felt n en következetesnek bizonyult. Ugyanakkor nagy hiányokat mutat azoknak az ismereteknek a területén, amelyeket minden egészséges elme a megfigyel t l független valóságként fogad el.

Egyrészt például a kvantumelmélet nem tudja leírni a mindennapi tárgyak alapvet alkatrészeit e tárgyakban lév elemekként. Józan ésszel elképzelhetetlen valószín ségi létez kr l beszél, amelyek egyazon id ben vannak jelen egy adott helyen, és amelyek nem mások, mint hullámok vagy

részecskék, attól függ en, milyen kérdést teszünk fel nekik - és milyen a kölcsönös kapcsolatunk velük. Másrészt a kvantumelmélet nem ad magyarázatot egyik legalapvet bb megérzésünkre: hogy az id visszafordíthatatlan.

A kvantumegyenletek keretében az id visszafordíthatatlansága kísérteties rémálom, mégpedig Neumann János nézete szerint - mérési tevékenységünk következménye. Az atomméret alatti világban Erwin Schrödinger-nek a részecskék kvantumállapotára vonatkozó egyenletei nem tudják megkülönböztetni a múltat és a jöv t, ahogy erre Newton mozgásegyenletei sem képesek a makroszkopikus testek és folyamatok esetében. Az id csak akkor lép be a kvantumelmélet matematikájába, amikor a részecskék lényegileg valószín , de úgyszólván elképzelhetetlen állapota átmegy egy olyan határozott állapotba, amely már ismer s számunkra a valósággal fenntartott mindennapi kapcsolatai alapján - vagyis amikor a józan észnek ellentmondó, egymásra rakódó hullámjelleg „összeomlik", és egy józan ésszel meghatározható állapotba kerül. De ez az összeomlás - a józan ésszel ellentétes, egymás fölé rakódó (szuperponált) valószín ségek sorával együtt - nem a megfigyelésünkt l független valóság arculata: ezt a valósággal való kölcsönhatásunknak kell tulajdonítanunk - Neumann János szerint azért, mert mi mérjük a részecskét, Wigner Jen szerint pedig azért, mert a részecskér l szerzett ismereteink kölcsönhatásba lépnek a részecskével.

3. fejezet AZ ÉLET JELENSÉGEI Az élet a legismertebb és egyben legrejtélyesebb természeti jelenség. Amíg gondolkodunk és lélegzünk, nem kételkedhetünk abban, hogy élünk, de ez persze nem válasz arra, milyen valójában az élet.

Ha az anyag természete még homályos el ttünk, és a világegyetem természetének megértésében is megoldatlan problémákkal küszködünk, mit várhatunk a tudománytól az élet megértésében? Végül is az élet akár egy olyan sajátos, bonyolult vegyi mechanizmus megnyilvánulása is lehet, amely atomok, molekulák és sejtek milliárdjainak együttm ködéséb l ered. De olyan valóság megnyilvánulása is lehet, amely teljesen eltér a fizikai világtól - olyan valóság, amely lényegében szellemi. A nyugati vallások halhatatlan lélekr l beszélnek, amely csak id legesen társul az él testtel, sorsa pedig örök élet vagy szüntelen kárhozat. A keleti vallások szerint az él testeket id r l id re egy anyagtalan elem hatja át, szerintük ez a lélek, amelynek megszerzett érdemeit és érdemtelenségeit a „karma" viszi át életr l életre.

Sok ember számára, különösen nyugaton, a tudomány azt jelenti, hogy az ilyen fogalmakat eleve el kell vetni. A józan nyugati elme számára sokkal kényelmesebb az a nézet, hogy az él szervezet voltaképpen bonyolult gépezet. Az élet új tudományai azonban már messze túljutottak ezen a felfogáson, bár a kutatók (néhány kivételt l eltekintve) nem ismerik el, hogy az egyébként élettelen testtel lélek vagy egy más „életelv" társuli egészen más fogalmaik vannak arról, amit mi él szervezetnek tekintünk. Ezt a nézetet történeti távlatba helyezve érthetjük meg a legjobban kialakulásának folyamatában. Élet az élettelenb l Ahhoz, hogy nyomon kövessük az élet fogalmának kialakulását, nem kell Ádám-Éváig visszamennünk, elég szemügyre vennünk a 19. század közepén uralkodó nézeteket. Itt találkozunk a klasszikus mechanikával, a kor uralkodó természettudományával, amely éppen nagy nehézségekkel kerül szembe. Mozgástörvényei térben és id ben mozgó tömegpontokra vonatkoznak. A tér, amelyben a pontok mozognak, euklideszi tér (két- és háromdimenziós). Az id , amelyben mozognak, visszafordítható. A newtoni fizikában ugyanis minden el reható reakció visszafelé is megtörténhet. Newton törvényei megmagyarázzák az inga mozgását, a tárgyak leesését, s t a bolygók Nap körüli keringését is. Ezzel szemben nem magyarázzák meg az élet jelenségeit! Az él rendszerek id ben visszafordíthatatlan folyamatokat mutatnak (máskülönben örökkévalók volnának), és „mozgásaik" túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy a fizikai rendszerek mérésére kialakított eszközökkel lehetne meghatározni ket. Egyébként az élet eredete is rejtély. Ha igaza van Darwinnak, vagyis az él lények a fizikai világból fejl dtek ki, akkor ezt az él világot valaminek át kell hatnia, valami olyan különleges fizikai elvnek, amelyet Henri Bergson francia filozófus élan vital-nak (éltet lendületnek) nevez.

A 19. század tudósainak zavara mutatja, hogy a newtoni fizika mechanisztikus világegyeteme mennyire ellentétben áll az él világ darwini fejl désével. A fizikai univerzumot eddig úgy ismerték,

hogy id ben visszafordítható mechanizmus, amelyet néhány egyetemes törvény vezérel, az él világról pedig úgy gondolták, hogy visszafordíthatatlan módon alakul. A tudománynak a valóságról alkotott fogalma ilyen módon kettészakadt.

Létezett már azonban egy olyan tudományág, amely - a klasszikus mechanikával ellentétben inkább igazolta, mintsem tagadta volna az id visszafordíthatatlanságát. Ez a klasszikus termodinamika volt, amelynek jogosan híres második törvénye szerint egy munkát végz zárt rendszerben a rendetlenség és a véletlenszer ség nem csökkenhet, csupán növekedhet. (A zárt rendszerek nem folytatnak anyag- és energiacserét környezetükkel, tehát bármekkora energiával kezdenek m ködni, annak egyszer el kell fogynia.) Ez a ragyogó tétel azonban nemigen hidalta át a newtoni fizika és a darwini biológia között tátongó szakadékot. Noha az id nyila már kitartóan suhant a világegyetemben, mégis rossz irányban repült. A fizikusok azt látták, hogy az észlelt világ szétes ben van ahelyett, hogy egyre bonyolultabb formák felé haladna. Az élet viszont engedelmeskedett az egyirányú id nek, egyszer sejtekkel kezd dött, majd a sejtek társultak, egyszer algák és szivacsok alakultak ki, aztán az élet mind magasabbra hágott a bonyolultság létrafokain, míg el nem jutott az állatvilágig és végül az emberig.

Az élet fejl désének során tehát az eleven szervezetek mind összetettebbé váltak, nemhogy egyszer södtek volna. És a termodinamika második törvénye nem magyarázta meg, miként történhetett ez - még ha képletei nem tiltották is a lehet ségét.

Napjainkból visszatekintve azt találjuk, hogy a 19. század természettudományában két id irányzat (a termodinamikai és a biológiai) uralkodott - és egy elfogadott fizikai keret (a newtoni), de ez sem adott magyarázatot mindenre. A tudományos életnek a 20. század második feléig kellett várnia, hogy az ellentmondásra valamilyen elfogadható megoldást kapjon. Az 1950-es évek végére az egyensúly nélküli (vagyis a klasszikus szemléletnek ellentmondó) termodinamika megmutatta, hogy az él szervezeteknek nem kell szükségképpen a leépülés felé haladniuk: ezek ugyanis nem zárt rendszerek. Az él szervezetek lényegében nyitott rendszerek, és mivel folyamatosan feltöltik energiatartalékaikat, távol tudják magukat tartani a termodinamikus egyensúly semleges létezési módjától - ahogyan a gép is tovább m ködik, ha friss üzemanyaggal látják el.

Ennek a felfogásnak a fényében az élet, jóllehet eleve nem csupán egy fizikai rendszer leny göz változatossága, tulajdonképpen azoknak a folyamatoknak a logikus folytatása, amelyek a fizikai világegyetemben végbemennek. Az univerzum fejl dése során galaxisok, a galaxisokon belül csillagok, ezek mellett pedig néha bolygók keletkeztek. Néhány bolygó azután véletlenül olyan keringési pályára állt, ahol a központi napból érkez energiaáramlás lehet vé tette, hogy a bolygó felszínének kémiai „ slevesében" egyre bonyolultabb vegyületek alakuljanak ki. A helyi napból áramló folytonos sugárzás energiával töltötte fel az óceánok „ slevesét", és nyílt rendszereket teremtett, amelyek energiacserét folytatnak környezetükkel. Ezek a rendszerek még messzebb távolodtak a kémiai és h egyensúly közömbös állapotától. Megfelel bolygófelületen, például a Földön, az élet nem-egyensúlyi jelenségként fejl dött ki anélkül, hogy magyarázásához szükség lett volna olyan fizikán túli különleges hatásokra, mint az életer vagy az anyagtalan lélek.

Az srobbanás elfogadott elmélete szerint a világegyetem már legalább 10 milliárd éves volt, amikor bolygónkon (és talán másutt) is megjelent az élet. Úgy t nik, hogy a Napot körülvev protoplanetáris por- és gázköd mintegy 4,5 milliárd évvel ezel tt kezdett megszilárdulni, és figyelemre méltó módon az élet fejl dése nem sokkal kés bb indult meg a Földön. A vegyi fejl dés nyomai már 3,5 milliárd éves fosszíliákban megtalálhatók. Bizonyos kezdetleges biológiai szervezetek legalább 2,8 milliárd évvel ezel tt léteztek, a modern enzimszerkezet prokarioták (sejtmag nélküli sejtek) biokémiai tevékenységére pedig 2,3 milliárd éves fosszíliákban találtak bizonyítékot.

Az élet kialakulásához szükséges vegyi összetev k már akkor jelen voltak a földi óceán „ slevesében", miel tt a biológiai fejl dés megindult. A világegyetem születése során ugyanis összeállt már az a hat elem - a hidrogén, a hélium, a szén, a nitrogén, az oxigén és a neon -, amely ez ismert univerzum 98 százalékát teszi ki, és körülöttük nyüzsögtek azok a bonyolultabb molekulák is, amelyek dönt fontosságúak az els , szaporodásra képes sejtek szintéziséhez. Még aminosavak és nukleinsavak is termel dtek (és valószín leg termel dnek ma is) a világmindenségben: ezeket meteoritokban találták meg a kutatók. Ezért igencsak valószín nek látszik, hogy valamilyen formában az élet más bolygókon is kifejl dhetett; becslések szerint ilyen bolygókból 1022 (tízezertrillió) létezhet szétszórva a galaxisok milliárdjaiban.

Bolygónkon a h mérsékleti és vegyi feltételek rendkívül kedvez nek bizonyultak az élet bonyolultabb molekuláris összetev inek egybeszervez déséhez.

A Nap szüntelen energiasugárzásában monomerek (például cukrok), aminosavak (purin- és piramidinbázisok), valamint a bel lük felépül lineáris polimerek, például fehérjék, nukleinsavak és más

óriásmolekulák is létrejöhettek. Id vel az élet magasabb rend formáit megel z prokariotikus sejtek fejl dtek ki, és a bolygó kibontakozó bioszférájának fontos részeivé váltak.

A mai elképzelések szerint az élet magasabb rend formái akkor fejl dtek ki, amikor a prokariotikus sejtekb l álló algák globális uralmát megingatta az eukarióták (a sejtmaggal rendelkez egysejt ek) megjelenése. Ezek ugyanis algákkal táplálkoztak, és ilyen módon megtörték az évmilliárdokon keresztül létez pangás korszakát. Az algák elvesztették egyeduralkodó szerepüket, rések keletkeztek az élettérben további fajok számára, ahová az eddig teng d alfajok már be tudtak nyomulni. Gazdag változatosságban jelentek meg az újabb prokarioták, ezek pedig lehet vé tették „ragadozóként" m köd szakosodott eukarióták kialakulását.

A Földet napjainkban benépesít szerves fajok - a vírusok és baktériumok kivételével - mind a korai eukariotikus sejtekb l származnak. Fajok nagy csoportjai - az úgynevezett nemek - jelentek meg a fejl dés egymást követ robbanásszer korszakaiban. Mintegy 600 millió évvel ezel tt a „kambriumi robbanás" hozta létre például a gerinctelen fajok legtöbbjét, alig néhány millió év alatt.

Maga az ember is ebben a hatalmas lendület törzsfejl désben alakult ki, bár kés i jövevénynek számított.

A jórészt visszafordíthatatlan fejl désben azok a fajok, amelyek igen sokféle környezeti feltétel között is képesek voltak a túlélésre (különböz éghajlati, domborzati viszonyok, valamint különféle ragadozó és zsákmányszerz csoportok között), hosszabb ideig fennmaradtak, mint azok, amelyek egy sz kebb környezeti „sávhoz" alkalmazkodtak. A specializálódott fajok óhatatlanul kihalnak számtalan olyan környezeti feltétel között, ahol a sokoldalúan alkalmazkodóképes fajok életben maradnak. Ennek eredményeképpen az életfa diagramja nem hasonlít többé a klasszikus darwini elmélet folyamatos V alakú elágazásaihoz. Az új kép inkább váratlan átkapcsolásokat mutat, amikor az uralkodó fajok hirtelen kihalnak, és egyszer csak a jelentéktelenebb fajok válnak uralkodóvá. A szakosodott fajok ugyanis rövid élet ek (folyton kihalnak, hogy új mutánsoknak adják át helyüket), míg az általános képességekkel rendelkez k hosszú élettartamra számíthatnak. (Lásd kés bb a 4. ábrát.)

Az stengerek sekély és meleg vizében megszületett szerves életet a Napból érkez szabad energia tartotta fenn. A növények napfényt használnak fotoszintézisükhöz, miközben vizet és szén-dioxidot alakítanak szénhidráttá; az állatok növényeket vagy más állatokat esznek, az ember pedig a táplálkozási lánc végén növényt és állatot eszik egyaránt. Ha a Nap felülete és a Föld felszíne (kb.

6000 °C, ill. 25 °C) közötti energiakülönbség valaha kiegyenlít dne, nemcsak az élet, hanem minden termodinamikai folyamat megsz nne hamarosan bolygónkon. A Föld légkörében tárolt h néhány hónap alatt kimerülne, az óceánok melege pedig néhány hét alatt elillanna. Csupán férgek és kagylók maradnának életben rövid ideig az óceánok legmélyebb zugaiban. Amíg azonban a Nap energiája bolygónk felszínére áramlik - és ez még évmilliárdokig várható -, az él rendszerek a szabad energiának egy részét szüntelenül biomasszává (él anyag-tömeggé) fogják átalakítani. Az él szervezetek nemcsak megtartják majd felépítésüket, hanem új s az eddigieknél még bonyolultabb és kifinomultabb szervezeteket is létrehoznak.

A fejl dés hajtóereje Bolygónkon az él világ törzsfejl désének folyamataiban szinte elképzelhetetlen er rejlik: az utóbbi három és fél milliárd év folyamán annyi él sejt keletkezett, amelyek együttes tömege meghaladná az öt földrész súlyát. A szerves anyagnak ez a gigantikus tömege nemcsak folyton újratermel dött, hanem folyamatosan egyre bonyolultabbá is vált. A fejl dés ritmusa szakadatlanul gyorsult a Föld élete folyamán. William Day amerikai biológus megjegyzése szerint a fejl dési id felét az a szakasz tette ki, amikor a sejtmag nélküli prokarioták uralmát a sejtmagos eukarióták váltották fel. Ennek az id nek ismét a felére volt szükség, amíg a fejl dés eljutott a halak szintjéig.

A következ fejl dési szakaszok tovább rövidültek. És jóllehet az él világ egyes részei el bb-utóbb bizonyos egyensúlyba kerültek környezetükkel, és nem fejl dtek tovább, a fejl dés hullámának általános lendülete nem tört meg, hanem fokozatosan tovább gyorsult.

A fejl dés új lépéseit és szakaszait a f bb id közök szerint egyre rövidebb periódusokkal jellemezhetjük. (A fejl dési folyamatban a fontosabb szakaszokat a következ kifejezésekkel jelöljük: eónok, érák, rendszerek, periódusok, korszakok és korok, ahol az eónok jelölik a leghosszabb id közöket, a korok a legrövidebbeket.) A biológiai fejl dés elején az eseményeket egyetlen címszó alá soroljuk: azoikum („élet nélküli" éra). Ebben az id közben a föld kérge többször megolvadt és megszilárdult, míg végre a légkör olyan állandó kérget alakított ki, amelynek legnagyobb részét óceánok borították. Ezután az ún. archeozoikumban ( séleti érában) az élet legprimitívebb formái, baktériumok és algák jelentek meg. A széles kör eljegesedések, özönvizek

és a szárazföldi tömegek nagyméret mozgásai által jellemzett proterozoikum volt a tanúja az egyszer gerinctelen állatok megjelenésének. A paleozoikumban (az skorban) a halak és a hüll k, valamint az els erd k t ntek fel, majd a mezozoikumban (a földtörténeti középkorban) a dinoszauruszok térhódítása és pusztulása, valamint a madarak és a mai növények kialakulása ment végbe.

A cenozoikum már a földtörténeti újkor, és az általa kiváltott evolúciós robbanás olyan változatos volt, hogy különböz „rendszerek"-re kellett felosztani. Ezek a következ k: a paleogén, amely az eml sök és az állatok modern változatainak fejl dését foglalja magában; a neogén (további alosztályai a miocén és a pliocén), amelyben az él formák tovább egyéniesültek (specializálódtak) és széttagolódtak (divergálódtak); végül a negyedkor, amely a legújabb a nagy fejl dési szakaszok közül. Ez utóbbi a következ három korra oszlik: alsó, középs és fels pleisztocén.

A törzsfejl dés folyamán szinte drámaian megrövidült az id . Úgy látszik, mintha az evolúció gyorsuló pályát írna le. A hajtóer akadálytalanul m ködik, és a lendület (a mozgásmennyiség) diktálja az ütemet - ahogy egy magasról lehulló k viselkedik. Az archeozoikum 3,5-4,5 milliárd évt l kb. 2 milliárd éven át tartott; a proterozoikum 2-2,5 milliárd évvel ezel tt kezd dött, és több mint félmilliárd évvel ezel tt (550-600 millió éve) adta át helyét a paleozoikumnak. A mezozoikum kb. 200-250 millió évig tartott, és az els cenozoikus rendszer több mint 65-70 millió évvel ezel tt kezd dött. Ekkor a törzsfejl dés újabb gyorsulási szakaszba lépett. A miocén kb. 25 millió évvel ezel tt kezd dött, a negyedkor alsó pleisztocénja 1,6 millió évvel ezel tt, a középs már 750 ezer éve, és a fels pleisztocén csupán 125 ezer évvel ezel tt indult. A hominidák (az emberfélék) már a holocén korszakban (a jelenkorban) bukkantak fel, bár a mi származási vonalunk valószín leg jóval korábban elkülönült más hominoid fajoktól.

Színre lép az ember A hominoid fajok három családot alkotnak: az els be tartoznak a hilobatidák, amelyeknek él képvisel je a gibbon, a másodikba a pongidák (vagy óriásmajmok), amelyeket jelenleg az orangután, a csimpánz és a gorilla képvisel, végül a harmadik család a hominidák. Ez utóbbi az ember családja (bár egyes elméletek szerint a csimpánz és a gorilla is ehhez a családhoz tartozik azzal a feltételezéssel, hogy a mi seink fejl dése t lük ágazott el).

A Homo a másik két hominoid családtól akkor vált el, amikor a korai hominidák leszálltak a fáról.

Hogy ezt miért tették, ma sem világos - talán éghajlati okai lehettek. Öt- vagy több millió évvel ezel tt a kontinentális táblák nagyobb eltolódásai következtében valószín leg jelent sen módosultak a légmozgások és ezáltal az id járás is. Dél- és Közép-Afrikában a trópusi erd k visszahúzódtak, és a buja növényzet megritkult. A hominidák korai csoportjai talán azért ragaszkodtak egyre jobban a földhöz, mert gyümölcsöt és tápláló gyökereket kerestek. Az erd k mentén él csapatok hosszabb utakra kényszerültek a fás területek között. Ilyen körülmények között határozottan nagyobb esély nyílt a túlélésre azoknak, akik két lábon tudtak járni.

A kétlábú helyváltoztatás a csecsem k biztonságát is növelte. A fákon lakó f eml sök között a csecsem halandóság f oka valószín leg az volt, hogy az újszülöttek nem mindig tudtak anyjukba kapaszkodni, és így leestek. Azok a törzsek gyorsabban szaporodtak, amelyekben a n k elüls végtagjaikkal tartották csecsem iket, mert a gyermekek több eséllyel maradtak életben. Miután ezek az anyák ügyetlenebbül mozogtak a magas fákon, idejük nagy részét inkább a földön töltötték.

Aki csecsem jét az egyik elüls végtagjával tartotta, míg a másikkal gyökereket, bogyókat keresett, akkor került el nyösebb helyzetbe a többi anyával szemben, ha hátsó végtagjain tudott járni.

Bár a fenti tényez k kétségtelenül komoly szerepet játszottak abban, hogy a fán lakó majmokból kiegyenesedve járó fajok alakultak ki, az átalakulásban seregnyi más tényez nek is szerepet kellett játszania. A kiegyenesedett tartás a földön hozzájárult a veszély gyorsabb észleléséhez, a lapos talp pedig több biztonságot nyújtott, amikor egy er sebb és fürgébb húsev el l kellett menekülni. A hosszabb és egyenesebb lábszárcsont egy olyan nagy-ujjal, amely a testsúly jó részét hordozta, és minden lépésnél lendületet adott, nyilvánvalóan növelte a túlélés esélyeit. A mells végtagok, amikor már nem kellett velük az ágakba kapaszkodni, más feladatokra váltak alkalmassá. A karok és az ujjcsontok kiegyenesedtek, a kéz hüvelykujja megnyúlt, és szembefordult a többi négy ujjal.

Ezek a módosulások keményebb markolást biztosítottak, és különféle tárgyak egyre ügyesebb használatát tették lehet vé. Ugyanakkor az alsó és fels állkapocs méretei csökkentek: az élelemgy jtéshez nem volt többé szükség rájuk. Az egész csontváz vékonyabbá vált, és még az agyat körülvev csontmennyiség is csökkent. Így nagyobb koponya alakulhatott ki, ez pedig nagyobb agytömeg befogadására vált alkalmassá.

Körülbelül 1,6 millió évvel ezel tt egy megnövekedett agyú és egyenes tartású faj jelent meg, amelyet a kutatók Homo erectus-nak neveztek el. Képes volt baltát készíteni és tüzet használni. A rákövetkez 600 000 év folyamán ez a faj Afrikából Ázsiába és Európába is benyomult, majd elterjedt. A H. sapiens egyike volt a H. erectus leszármazottainak. A Homo sapiens mintegy 50-100 ezer évvel ezel tti fosszíliákban ad hírt magáról. A másik ág a Sapiens Neanderthaliensis, vagyis a Neander-völgyi ember ugyanekkor jelent meg, de létér l nem hagyott nyomot az utóbbi 35 000 év folyamán. Ezek után a sapiens modern formája (Homo sapiens sapiens) vált bolygónkon a hominid származási vonal egyetlen képvisel jévé.

Túlzás volna azt állítani, hogy a tudomány megoldotta már az élet jellegének kérdését, de megállapításai mégis dönt haladást jelentenek a korábbi elképzelésekhez képest. Egy él szervezet nem csupán fizikai rendszer, de nem is teljesen független a fizikai létt l. Az élet annak a hosszú fejl désnek a terméke, amely a kozmikus t zgömböt hadronokká és leptonokká, csillagokká és galaxisokká alakította, és amely a mi „itthoni" csillagrendszerünkben a Föld sóceánjának vegyi „levesét" úgy változtatta meg, hogy önfenntartó nyílt termodinamikus rendszerek jelentek meg benne. Ezek az él rendszerek a Napból szüntelenül érkez szabad energiából táplálkoztak, és a fejl dési ciklusok bonyolult láncolatán keresztül haladtak a legalacsonyabb rend algáktól a legmagasabb rend ragadozókig. Hárommilliárd évnyi gyorsuló fejl dés után az élet nagyjából ugyanolyan egységes és átfogó önszabályozó rendszerré bontakoztatta ki magát, mint amilyen folyamatok az egyes él szervezetekben találhatók.

James Lovelock angol biológus azt állítja, hogy Földünk bioszférájának és fizikai környezetének rendszere egyetlen él szervezetet alkot, ezért találóbb a mitológiai istenn után Gaiának nevezni.

Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy az élet rendkívül finom és kiegyensúlyozott hálója veszi körül a Földet. A Homo ebbe az összehangolt rendszerbe lépett be, és most benne is él, akár tudatára ébredt ennek, akár nem.

4. fejezet A TUDAT MEGNYILVÁNULÁSAI Csupán önvizsgálattal nem tudjuk felderíteni az agynak azt a szürkeállományát, amelyhez kapcsolódik, legalábbis a természettudományok mai feltételezése szerint. A filozófusokat és a bölcselkedésre hajlamos tudósokat azonban mindig megdöbbentette, hogy a megfoghatatlannak t n , lebeg tudat miért társul szövetekb l, szervekb l, csontokból álló testtel és szürkeállományt tartalmazó aggyal. A testnek ezek a részei ugyanis sejtekb l, ezek az egységek viszont molekulákból és atomokból tev dnek össze; a test molekulái és atomjai pedig semmi jelét nem mutatják annak, hogy tudatosak lennének vagy valamilyen módon különböznének más molekuláktól és atomoktól. A tudatosság mégis valahogy „áthatja" azokat az atomokat és molekulákat, amelyek az élettani szürkeállományt képezik az agyban. Vajon arról van-e szó, hogy agyunkban az idegsejtek képesek tudatot létrehozni? Vagy talán a tudat és az agym ködés valami olyan teljesen eltér dolognak - szellemnek vagy léleknek - a létezését jelzi, amely nem maga az agy, hanem csak társas viszonyban áll vele?

A kutatók által gyakran hangoztatott egyik nézet szerint a tudat azonos az aggyal: a tudat jelensége valamilyen módon a magasan szervezett agysejtek millióinak bonyolult kölcsönhatásából ered. Ha ez így van, akkor felvet dik a kérdés: az agysejtek szürkeállománya miként lehet annyira szervezett, hogy tudatot hozzon létre? Ha pedig ilyen szervez dés lehetséges, ahhoz elvileg el kell ismernünk, hogy idegsejtek (neuronok) helyett elektronikus kapcsolókból felépített rendszerek ugyancsak képesek lennének tudatot teremteni. Akkor viszont azt is el kellene ismernünk, hogy az emberi agy bizonyos feladatait ellátó számítógépek szintén rendelkeznek a tudat valamilyen formájával. Hiszen végeredményben az elektronikus kapcsolórendszerek, amelyekb l ezek a komputerek felépülnek, ugyancsak bináris módon m ködnek, tehát vagy be-, vagy kikapcsolt állapotban vannak, hasonlóan az agy neuronjaihoz, amelyek vagy „hallgatnak", vagy impulzust adnak („kisülnek").

Misztikusok, költ k és egyes filozófusok ezzel ellentétes nézete szerint az emberi agynak van valamilyen sajátossága, amely egyedülálló módon képessé teszi arra, hogy tudatot hozzon létre. Ez az érvelés túllép a természettudomány határain, akárcsak az a még merészebb állítás, hogy a tudat nem korlátozható az agyra: inkább valami lelki vagy szellemi lényeg, amely különbözik agykérgünk szürkeállományától, noha szoros kapcsolatban áll vele. Bár az ilyen nézetekben ott rejt zhet az igazság magva, a modern természettudományok err l semmit sem tudnak mondani.

Megfigyeléseikkel és kísérleti módszereikkel csupán akkor tudnák igazolni egy önálló tudat szellem vagy lélek - létezését, ha ennek észrevehet hatásai lennének az agyra. Ezeknek a

hatásoknak persze olyanoknak kellene lenniük, amilyeneket maga az agy nem válthat ki. A tudomány azonban nem lehet biztos afel l, hogy egy bizonyos agyi hatást olyasmi váltott ki, ami nem maga az agy. Ilyen bizonyosságot csak akkor lehetne szerezni, ha a kutatók mindent vagy csaknem mindent tudnának az emberi agy tevékenységeir l. Ám ez a tudás ma még nem létezik, és nem is valószín , hogy belátható id n belül vagy bármikor is megszerezhet lesz.

Következésképpen az agyi folyamatok tudományos kutatása azon a feltételezésen alapul, hogy a tudat jelensége valamilyen módon kapcsolatban áll az agy idegm ködésével (bár ez a feltevés nem használható a mélylélektannak azokban az ágaiban, ahol a megismerés els dleges forrását a kutatónak vagy kísérleti alanyának önmegfigyelése szolgáltatja). Az agy viszont a test egyik szerve, így bármilyen tudat, amely vizsgálni kezdi, voltaképpen az agyra is hat. Vagyis az a probléma, hogy az agy megismerheti-e önmagát.

Gondolkodni tanul az sember A természet megismerése szempontjából a tudomány azokat az okokat kutathatja, hogy miért alakult ki tudatos értelem a Homóban. Hozott-e bizonyos túlélési el nyöket a tudat azokban a fajokban, amelyek szert tettek erre? Ha igen, akkor ennek természetes módon kellett végbemennie, ahogyan a halakon uszonyok fejl dtek ki a tengerben, és az állatokon dús sz rzet n tt a hideg éghajlatú vidékeken.

Valójában bebizonyítható, hogy egyes szellemi képességek (mint például az intelligencia) az él világ hosszú törzsfejl désének termékei. Míg egyes kutatók vitatják, hogy az értelem tudatot feltételez (értelmes információfeldolgozás szerintük tudat el tti vagy alatti szinten is végbemehet az agyban), világos, hogy az értelmes adatfeldolgozás néhány fajtája hasznosítja az alanyban meglév tudatosságot - ilyen például a különféle viselkedési módok és stratégiák mérlegelése. Ezeknek a képességeknek a szempontjából lehetséges volt, hogy a természetes kiválasztódás új elemként részesítette el nyben a tudatot az idegrendszer m ködési körének b vítésében.

Ismeretes, hogy maga az intelligencia - akár kíséri valamilyen embertípusú tudat, akár nem - jelen van a nem emberi fajokban is. Számos faj kifejlesztette az értelem bizonyos formáit, és kétségtelenül tovább is fejlesztette volna, ha szüksége vagy alkalma lett volna rá. A bálnák és a delfinek tagadhatatlanul értelmesek, de a vízben sokkal biztonságosabb és barátságosabb környezetben élnek, mint a szárazföldi fajok. A tengeri eml söket tehát semmi sem késztette arra, hogy magasabb értelmi képességeket fejlesszenek ki, amilyenekre a szárazföldi él lények tettek szert. Ez utóbbiaknak olyan értelemre van szükségük, amely képessé teszi ket közvetlen környezetük nehézségeinek legy zésére - a földi színpadon a túlélés bonyolult m veleteket kíván.

A víz megszerzése és meg rzése, a szabad energia folyamatos lekötése és az állandó testh mérséklet fenntartása mind fontos feladat abban a viselkedési együttesben, amelynek az a célja, hogy biztosítsa a bonyolult életfenntartó biokémiai reakciók összhangját. Ezeknek a segítségével a tudatos értelem valószín leg értékes segítségnek bizonyult a környezeti feltételekhez való alkalmazkodásban.

Teljesen ésszer annak feltételezése, hogy hominid seinknek igen nagy szükségük volt a túlélési ötletekre. Amikor lejöttek a fáról, az életben maradás érdekében szükségük volt a test m ködésének magas szint szabályozására, érzékeny tapintásra, kézügyességre és a közlési módok kialakítására.

Ezeknek a képességeknek a fokozatos kifejl dése annak a bonyolult idegrendszernek volt köszönhet , amelyet egy nagy és részben tudatos agy uralt.

Az ötletesebb információfeldolgozás és a testi ügyesség mintegy másfél millió évvel ezel tt hozta meg els gyümölcseit, amikor a hominid csoportok meghódították a tüzet. Megtanulták, miként kell száraz avart és gallyakat szórni a természet gyújtotta t zbe, hogy tovább táplálják az égést, és azt is észrevették, hogy egy ég botnak elég h vös a másik vége ahhoz, hogy kézben tarthassák.

Megtanulták, hogyan kell kövek összedörzsölésével tüzet csiholni, és arra is rájöttek, hogy egy lángoló bottal alkalmasabb helyre vihet k a természetes tüzek.

A szétszórtan él semberek csoportjainak a t z feletti uralom határozott el nyt biztosított a fennmaradásért vívott harcban. A t z félelmet kelt. A láng és a parázs elégeti a tollat, a sz rzetet és a b rt. Miután az eml söknek ösztönös védekezési reakciója a menekülés, akik a tüzet uralták, saját védelmükre tudták felhasználni ezt. A t z fontos szerepet játszott a folyamatos táplálkozásban: a nyers hús gyorsan romlik, megsütve viszont ízletes és ehet marad. Az élelem megsütésével seink megszabadultak a napi beszerzés gondjaitól; a vadászatok közötti ínséges id szakokat és a rossz id járást közösen elraktározott élelmiszerrel lehetett átvészelni.

A t z megszerzésével a Homo számára megnyílt a hódítás felé vezet út. El deinknek nem kellett többé az er sebb fajoktól rettegve küzdeni a fennmaradásért: lakhelyeket tudtak teremteni,

otthonukat meg tudták védeni, és elraktározhatták az alapvet élelmet. Egymástól távoli helyeken hosszú id n át tartottak fenn tüzeket. Jelek mutatnak arra, hogy az emberiség olyan különböz településeken rakott tüzet, mint a Pekinghez közeli Csu-kutien, a dél-franciaországi Arago vagy a magyarországi Vértessz l s. Kenyában Chesowanja mellett a régészek égetett agyagot találtak hominid csontok és pattintott k eszközök mellett: a másfél millió éves agyag magasabb h fok nyomait mutatja, mint amit erd t z okozhat. A csu-kutieni barlang olyan t zr l tanúskodik, amely mintegy 230 000 éven át égett kisebb-nagyobb megszakításokkal. A t zrakó hely csak akkor sz nt meg, amikor a barlang beomlott.

Körülbelül 8000-10 000 évvel ezel tt a Közel-Keleten az ember különféle növények és állatok háziasításával er sítette meg uralmát közvetlen környezete felett. Ez lehet vé tette, hogy nem kellett mindig élelem után vándorolnia. Az ember különböz folyók völgyeiben telepedett le, így például a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, a Gangesz és a Sárga-folyó mentén. A folyók által lerakott iszap természetes trágyaként szolgált a gabonatermesztéshez, míg az id nkénti áradások természetes öntözést biztosítottak. A nomád hordák legeltet telepesekké váltak - ami ezután következett, az már maga a történelem.

Az emberiség írott történelme a szervezett társadalmakban hasznosított fejlett értelmi képességeken alapul. A társadalmi együttm ködés a szándékok közlése és a félreértések elkerülése végett kifinomult kommunikációs formákat igényel. A vadászat, az élelemgy jtés, a közös védekezés és a gyermeknevelés mind olyan feladat, amely közös munkamegosztással könnyebben végezhet , mint magányosan. Az elemi nyelvi ismeretek birtokában seink dönt fölényre tettek szert a többi fajjal folytatott versenyben. A jelképeken alapuló nyelv kifejl désével a társadalmi viselkedés megszabadult a genetikus programozás merevségét l, és sokoldalúan alkalmazkodott a változó körülményekhez. Az együttm ködés révén az emberek egyre több olyan feladatot tudtak megoldani, amely még nagyobb pontosságot és er feszítést követelt.

A beszélt nyelv hatalmas haladást jelentett az egyszer hangokkal való érintkezéssel szemben. A hangadás képessége közismert jelenség az élet különböz területein, de ez még nem jelent beszédet.

A nem emberi fajok vészjelekkel kommunikálnak; párosodásra, zsákmányszerzésre, s t nemegyszer játékra hívnak. A hangjelekkel szemben a jelképrendszeren alapuló beszéd a legprimitívebb törzsek számára is biztosította a fennmaradást például azzal, hogy megjelölte a zsákmányt vagy ennek elejtési helyét, valamint párosodásra vagy akár utódnevelésre szólított fel - bár ilyen jelzések hangok használata nélkül is kifejl dtek a méheknél és más fajoknál a másolható viselkedési minták révén.

Az évezredek folyamán a kézügyesség és az eszközhasználat a hominidák agyában összekapcsolódott a nyelvi és társas érintkezési képességekkel. A majmok genetikai alapon m köd jelbeszéde így az emberi nyelv sajátosságának tekinthet közös jelrendszerré alakult át.

Valószín leg nem is olyan régen ebb l a fejl désb l érdekes „melléktermék" származott. A szimbólumokon alapuló nyelvvel az emberek nemcsak a többi embert, a tárgyakat és az eseményeket tudták környezetükben megjelölni, hanem saját magukat is. Ez teremtette meg az alapot az embertípusú tudat kifejl déséhez: ez nem más, mint a tükröz jelleg tudat, amely ráeszmél mind az embert környez világra, mind pedig a világban létez emberre.

Pillantás az agyba Amint láthattuk, a mai természettudományok számára értelmetlen az a kérdés, hogy „mi a tudat önmagában, a maga valóságában". Természeti és realista felfogásuk szerint a tudat az agyi m ködéshez kapcsolódik. Az agy tevékenysége azonban olyan elképeszt problémákat vet fel, amelyeket napjainkra is csak részben tudtunk megoldani. Az embert az állatoktól megkülönböztet idegtevékenységek a neocortexben összpontosulnak. Ezek a sejtcsoportok fajunkban a legkés bb fejl dtek ki, és hihetetlenül bonyolultak. Itt van az észlelés, a válaszreakció, a szabályozás helye éppúgy, mint az információk elemzésének és tárolásának, a gondolkodásnak és a megismerésnek a központja. Eddig csak az egyszer bb, alapvet m ködési módokat sikerült alaposan megértenünk: ilyenek az észlelés, a motorikus reakció és a szerves szabályozás elemei.

Bizonyos tények azonban világossá váltak. Például az észlelés során az agy sokkal többet tesz, mintsem tétlenül befogadná a szemb l, a fülb l és más szervekb l érkez jeleket. Inkább arról van szó, hogy a befutó adatokat összeolvasztja azokkal a jelzésekkel, amelyek már az agy különböz részeiben keringenek, és az eredmény alapján „állítja be" a test érzékszerveit. A látás során a retinát ér sugárzó energia még nem ad kész képet: az úgynevezett optikai minta valósággal „szétsugárzódik" az elektromágneses spektrumban - ugyanolyan széles sávban szóródva, akár a

rádióhullámok. Valamilyen eszköznek vagy lencsének kell fókuszálnia és egyesítenie a szétszórt mintát összefügg képpé. Ezt a feladatot a retina és az agy látóközpontja közösen végzi el.1 A fül is olyan szerv, amely finom jelzések árnyalati elemzésére alkalmas. A bels fül a hidrogénatom átmér jénél kisebb mechanikus rezgéseket is fel tud er síteni igen-nem válaszokká; még a hihetetlenül parányi, 10"11 méter (századnanométer) nagyságú kitéréseket is érzékeli. Úgy látszik, hogy a csigában az alaphártya nem olyan egyszer eszköz, mint a mikrofon membránja, amely csak átveszi a hangrezgéseket. Olyan mechanizmusai is vannak, amelyek a kicsiny gerjeszt mintákat annyira élessé teszik, hogy meg lehessen különböztetni ket. A fül csupán er s hangok esetében m ködik egyszer rezonáló-eszköz módjára; halk hangoknál szinte „rátapad" a bejöv jelzésre azáltal, hogy saját maga is rezgést kelt. Eszerint a halk hangok finom rezgéstartományainak érzékelése úgy megy végbe, hogy kölcsönhatás alakul ki a külvilágból a fülbe érkez és maga a fül által keltett jelzések között. Az emberi hallás tehát a küls és a bels rezgések együttes fáziselemein alapul.

A külvilágból a szervezetbe érkez információk elemzése (vagyis az észlelés) csupán kis része az ember szellemi képességeinek. Az észlelés fontos része a megismerés, amely elemzéssel jár, továbbá a felismerés, amely meg rzi és el hívja mindazt, amit elemeztünk. Ez utóbbival foglalkozik az emlékezet.

Ahhoz, hogy az észleléseket id ben tároljuk, úgy látszik, a bejöv jelzésekre válaszul valamiféle nyomnak vagy emlékképnek kell keletkeznie az agyban. Ez módosítja az idegsejtkapcsolatokat az elemz hálózatokban, és valamiféle „visszajátszható" feljegyzést hoz létre. John Eccles angol agykutató szavai szerint „fel kell tételeznünk, hogy a hosszú lejáratú emlékek valamilyen módon bele vannak kódolva az agy neuronkapcsolataiba. Ebb l arra következtethetünk, hogy az emlékezés szerkezeti alapja a végbunkók (szinapszisok) tartós módosulásában rejlik". Ám sikertelennek bizonyult az emléknyomok és más olyan állandó szinaptikus módosulások kutatása, amelyek révén tartósan raktározódnának az emlékek az agyban. A rendszeres vizsgálatok az 1940-es években kezd dtek Karl Lashley amerikai idegsebész állatkísérleteinek híres sorozatával. Lashley patkányok agyában próbált állandó emléknyomokat (engramokat) felfedezni olyan módon, hogy sajátos viselkedési szokásra tanította meg kísérleti állatait, majd agykérgük egyes részeit eltávolítva megnézte, hol tárolódnak a szokásokra vonatkozó utasítások. Mind nagyobb és nagyobb szeleteket távolított el az agyszövetb l, de nem talált összefüggést az agyi terület és a szokások felidézése között: a kísérleti állatok emlékezete annál er sebben romlott, minél több szövet eltávolítására került sor, de sohasem sz nt meg teljesen. Úgy látszott, az emlékek az egész patkányagyat áthatják. Lashley tehát arra a következtetésre jutott, hogy tekintet nélkül az egyes idegsejtekre, a szervezet viselkedését valószín leg az általános cselekvési mez ingerületei határozzák meg.

Lashleynek a patkányok helyhez nem köt d emlékezetére vonatkozó megállapításai óta kevés agykutató állítja, hogy az emlékek az agy jól elkülöníthet részeibe vannak kódolva emléknyomok formájában. Ezzel szemben más kutatók kifinomult hálózattípusú elméleteket dolgoztak ki. Ezek szerint az idegsejtek olyan különféle hálózatokat alkotnak, amelyek közül egyeseket a tapasztalatok módosíthatnak. Gerald Edelmann amerikai biológus az egyik legismertebb „ideghálózati" elméletet alkotta meg. Elképzelése szerint az agy megismer tevékenysége olyan elkülönült idegsejtcsoportokon alapul, amelyek száztól akár egymillió sejtig is terjedhetnek. Az ilyen csoportok bármilyen jelzésre egységesen válaszolnak. Mindegyik csoport a jelzéstípusok sajátos halmazára válaszol. Ezek azok a halmazok, amelyek az agyi adatfeldolgozás során figyelmi reakciókat ébresztenek. Miután a jelzések meghatározott idegsejtcsoportokat választanak ki, a csoportok egymással versengve lépnek m ködésbe. Ezért nevezi elméletét Edelmann „neurodarwinizmusnak".

Az alapvet neuroncsoportok képezik az agy „els dleges készletét": ezek genetikailag kódoltak, tehát az él szervezettel veleszületett adottságok. De azok a csoportok, amelyeket az els dleges készletb l egyszer már aktivizáltak, ugyanolyan vagy hasonló jelzések hatására sokkal nagyobb valószín séggel lépnek m ködésbe újból. Ez oda vezet, hogy fokozatosan olyan idegsejtcsoportok alakulnak ki, amelyek er sen kapcsolódnak egymáshoz, létrehozva ezzel az agy „másodlagos készletét". Miután egyes neuroncsoportok nagyobb hajlandósággal válaszolnak bizonyos jelzéstípusokra, a köztük folyó verseny a szellemi fejl dés útját egyengeti. Így azután az észbeli fejl dés során a már létez neuroncsoportok kiválogatódnak a beérkez jelzések alapján, és magasabb szint együttesekké ötvöz dnek. A kiválasztás és a csoportalkotás mechanizmusa az agy megismer képességének alapja, beleértve az ingerek megkülönböztetését, az ismert rendszerezés kialakítását és az önmegismerést.

Az ideghálózati elméletek magyarázattal szolgálnak arra, hogy létezik valamiféle emlékezet a fajok változatos sokaságában a rovaroktól a majmokig. Az els dleges készlet nem más, mint az állati agy vagy idegrendszer genetikailag kódolt szerkezete, a másodlagos készlet pedig a tanulási képességet jelzi, mivel ezt módosíthatja a tapasztalat. A legtöbb fajnak szüksége van ilyen képességekre, mert a legegyszer bb szervezetek kivételével a genetikailag rögzített viselkedési szokások merevségét olyan mechanizmusoknak kell fellazítaniuk, amelyek képessé teszik a szervezetet a tapasztalatok alapján való tanulásra.

A „genetikai emlékezet" önmagában ritkán biztosítja a fennmaradást.

A vírusok és a baktériumok szintje felett majdnem mindenféle él lény képes arra, hogy tapasztalatok révén módosítsa genetikailag rögzített viselkedési szokásait. A madarak - például a cinkék - találomra gy jtögetik a rovarokat, ha ezekb l több faj is él környezetükben. Ha azonban az egyik rovarfaj számbeli túlsúlyba kerül, a madarak ezt fogyasztják nagyobb el szeretettel a többihez képest. Amikor az adott rovarok száma lecsökken, a madarak egy ideig még ezekre vadásznak, de aztán áttérnek egy másik faj fogyasztására, vagy visszatérnek a véletlenszer táplálkozásra. Még a halak is „emlékeznek" arra a dobozra, amelyb l etették ket, bár ez az emlékezet tíz másodpercig sem tart. A békák és tekn sök emlékezete néhány percig terjedi a kutyák viszont több óráig vagy akár napokig is képesek emlékezni egy-egy élelemforrásra, s t a babuinmajmoknál ez az id akár hat hét is lehet.

Saját agyunk még figyelemre méltóbb teljesítményekre is képes: az érzékszervi ingerületek elemzésére és tárolására. A jelképekben és fogalmakban való tudatos gondolkodás olyan hallatlanul kifinomult idegi információfeldolgozást feltételez, amely részben az agy által szolgáltatott adatokon alapul. Nemcsak érzések, sejtések és érzelmi árnyalatok kísérik az érzékszervi észlelést, hanem elvont gondolkodási folyamatok is. De a bonyolultabb értelmi m ködés idegélettani alapja lényegében továbbra is ismeretlen: az idegtudomány ma még csak a kezdete egy olyan hosszú útnak, amely az agyban lejátszódó folyamatok révén valamikor a tudat jobb megismeréséhez vezethet. A siker nem attól függ majd, hogy mekkora a fennmaradó rejtélyek óceánja, hanem attól, hogy a kutatók mennyire ügyesen tájékozódnak rajta.1

MÁSODIK RÉSZ A KÉP ELHOMÁLYOSUL 1. fejezet NYITOTT KÉRDÉSEK A KOZMOLÓGIÁBAN Amint láttuk, a mai tudomány nagyszer építménye még nem teljesen befejezett. Persze kétséges, hogy az emberi értelem képes lesz-e valaha is teljesen megérteni a valóságot. Annyi biztos, hogy a figyelemre méltó eredmények ellenére a mai tudománynak még sokat kell fejl dnie.

Sok helyütt zavaros a kép, és fogalmi fekete lyukak tátonganak a tudományos kutatás számos területén. Ez vonatkozik egyaránt a világegyetemre (kozmológia), az anyagra (fizika), az életre (biológia) és a tudatra (idegélettan és a megismerés tudományágai). Most áttekintünk néhány vitás kérdést, miel tt a könyv harmadik részében megvizsgálnánk a legvalószín bb fejleményeket, amelyek hozzájárulhatnak a kérdéseket körülleng homály eloszlatásához.2 Kezdjük a kozmológiával.

Hány srobbanás volt?

Bár az srobbanás alapvet elméletét világszerte elismerés övezi, mégis baj van vele. Olyan megfigyelések sora áll a kutatók rendelkezésére, amelyeket ez az elmélet nem tud megfelel en megmagyarázni. Nemcsak ilyen egyebek közt az a nyugtalanító kérdés, hogy mi lehetett az srobbanás el tt - és mi lesz az általa beindított folyamat befejez dése után -, hanem vannak itt komoly szakmai rejtélyek is. Az srobbanás elmélete például nem tudja megmagyarázni a kozmikus háttérsugárzásban felfedezhet „ujjlenyomatokat" - az apró inhomogenitásokat —, amelyek állítólag a galaxisok kialakulásához vezettek. Nem magyarázza meg a világegyetem „hiányzó tömegét" sem (a csillagoknak a galaxisokon belül megfigyelt mozgásából ítélve sokkal több tömegvonzás van jelen az univerzumban, mint amennyit az ismert csillagokban lév anyag megengedne), és tanácstalanul áll azzal a mechanizmussal szemben, amely által a nagyon korai világegyetem „felfúvódási" folyamata be-, majd aztán kikapcsolódhatott volna.

Végül, de nem utolsósorban rejtély veszi körül a galaxisok és a csillagok korának kérdését és magának az univerzumnak a korát is. Úgy látszik, hogy egyes galaxisok túl nagyok, és túl mélyen

helyezkednek el a világ rben ahhoz, hogy az srobbanás utáni z rzavarban keletkezhettek volna.

Négy, lényegre tör tanulmány mutatta ki, hogy rendkívül nagy galaktikus szerkezetek léteznek több mint egymilliárd parsec távolságon túl, körülbelül 150 millió parsec szakaszonként ismétl dve (ahol egy parsec 3,26 fényévet jelent). Ezeknek mindegyike er sen hasonlít a Nagy Falként ismert legközelebbi szerkezethez, amely több mint 153,37 parsec (vagyis 500 millió fényévnyi) távolságig nyúlik az égen keresztül. Ezek a gigantikus szerkezetek azt sugallják, hogy a világegyetem életkora sokkal nagyobb, mint amennyit az srobbanás modellje lehet vé tesz - egyes asztrofizikusok becslése szerint több mint 63 milliárd év.

Kínos ügy. Miként lehet, hogy egyes galaxisok a világegyetemben öregebbek, mint maga a világegyetem?

Még ha a jelenleg megfigyelt galaxisok és csillagok sokkal fiatalabbak volnának is, mint amilyennek most látszanak, még akkor sem illenének bele az univerzum korába. Az elfogadott elmélet szerinti 15 milliárd éves kor így tehát vitathatóvá vált. A kormeghatározás az úgynevezett Hubble-állandó pontos értékét l függ: ez azt a sebességet adja meg, amellyel a földi megfigyel t l távolodnak a vizsgált égitestek.3 Hogy a kozmoszban minden szerkezet egyetlen robbanási instabilitásból ered-e, végül is feltételezés marad, függetlenül attól, hogy ez a megingás 15 vagy 8 milliárd évvel ezel tt következett-e be. Az alapkérdés nem az, hogy a robbanási instabilitás akkor jelentkezett-e, amikorra a modell feltételezi, hanem hogy ez az els és az egyetlen volt-e. Végeredményben az srobbanás lehetett akár egy sor korábbi (vagy akár kés bbi) egyike is.

A standard „forgatókönyv" hívei azt állítják, hogy ezek a kérdések számukra nem zavaróak.

Rámutatnak, hogy a kérd jelek többsége nem árt a modelljüknek. Bármi idézte is el az srobbanást - egy hirtelen tágulási korszak vagy valami egyensúlyi bizonytalanság egy korábbi világegyetemben, ez számukra nem lényegbevágó. Szerintük a világegyetem korára és jöv jére vonatkozó kérdések válaszai (ismételt összeomlás, végtelen kiterjedés vagy borotvaélen táncoló egyensúly) olyan bizonytalan segédértékekt l függnek, amelyekkel a kozmológusoknak együtt kell élniök. Az elfogadott modell, állítják, mégis seregnyi jelent s értelmezést és sikeres el rejelzést ad, lényegesen többet tévedéseinél.4 Egyes kozmológusok odáig mennek, hogy szerintük nem létezik más kozmológia, amely ennyire megmagyarázná a megfigyelések és a kísérletek összességét.

Vannak azonban az srobbanás-kozmológiának olyan értelmes elméleti ellenlábasai, amelyek az utóbbi id ben egyre tökéletesebbé váltak.

Az srobbanás mai elméletének egyik közismert elgondolása az állandó állapot modellje. Ezt széles körben tárgyalták, egészen 1965-ig, aztán az srobbanás kozmológiája teljesen háttérbe szorította.

Eredeti megfogalmazásában az állandó állapot modellje Einstein elméletének alapfilozófiáját tartja fenn, de figyelembe veszi az instabilitást is olyan módon, hogy az anyag folytonosan újrateremt dik a tágulásban elvesztett mennyiség pótlására. Így a világegyetem közepes s r sége állandó maradhat.

A szüntelen anyagkeletkezés gondolata James Jeans egyik ötletére vezethet vissza. 1929-ben ezt írta: „Valahogy konok következetességgel bukkan fel mindig az a feltételezés, hogy egy csillagköd középpontja olyan »szinguláris pont«, ahol anyag ömlik univerzumunkba egy másik, teljesen idegen dimenzióból, így a mi világegyetemünk lakói számára ezek a pontok olybá t nnek, mintha itt az anyag folyton újrateremt dne." Az 1960-as években A. C. Arp és Sir Fred Hoyle ezt a gondolatot az állandó állapot modern modelljévé fejlesztette azzal a változtatással, hogy a „teljesen idegen dimenzióból szakadatlanul a mi univerzumunkba öml anyag" gondolatát egy ezen belüli anyagteremtéssel helyettesítette.

A QSSC (Quasi-Steady State Cosmology: a látszólagos állandó állapot kozmológiája) jelenlegi (1993. évi és kés bbi) változataiban Hoyle, Burbidge és Narlikar úgy véli, hogy az anyagteremtés robbanások formájában megy végbe, a korábban létez anyags r södésekkel kapcsolatos er s gravitációs mez kben, például a galaxisok magjában.5 A világegyetem általános tágulásán alapuló QSSC szerint valójában egy 40 milliárd éves lüktetési periódus jellemz az univerzumra. Ilyen id közökben összpontosul az anyagteremtés, s ez a ciklus abba az id be nyúlik vissza, amikor a világegyetem méretének szüksége volt egy lüktetési minimumra. A nagyobb méret anyagteremtés legújabb robbanása mintegy 14 milliárd évvel ezel tt ment végbe, és ez lényegében megegyezik az srobbanás elfogadott modelljében becsült id vel.

Mint ahogy néhány más újabb elmélet is, a QSSC szintén többciklusú kozmológián alapul. A világegyetem úgy van alávetve a periodikus teremt ciklusoknak, hogy a jelenlegi ciklusból származó anyag együtt létezik a korábbi ciklusokból fennmaradt anyaggal. Hogy egy galaxis a „miénk"-e, az megállapítható a vöröseltolódás értékéb l: egy korábbi ciklusból fennmaradt

galaxisok gyorsabban távolodnak egymáshoz viszonyítva, tehát nagyobb vöröseltolódást mutatnak, mint világegyetemünk saját ciklusának galaxisai.6 Egy másik sokciklusú kozmológiát alakított ki Prigogine, Geheniau, Gunzig és Nardone. A Hoyleféle kozmológiához hasonlóan ezek a kutatók azt vetik fel, hogy a térid nagylépték geometriája nem más, mint a negatív energia tartálya, amelyb l a gravitációs anyag pozitív energiát szerez. (A negatív energia az az energia, amely ahhoz szükséges, hogy egy testet a tömegvonzás irányával ellentétesen mozgassunk). Ebben a sokciklusú kozmológiában a gravitáció eddig nem sejtett szerepet játszik: nemcsak a galaxisokat kovácsolja össze, hanem ott rejlik az anyag szintézisének mélyén is.7 A Prigogine és társai által javasolt „nem- srobbanási önálló kozmológia" valamiféle örökmozgó gépezetet vázol fel az anyag teremtésének magyarázatára. Minél több részecske keletkezik, annál több negatív energia jön létre, ez pedig pozitív energiaként kerül át még több részecske szintézisébe. A kvantumvákuum (amelyr l még b vebben szólunk a következ fejezetekben) gravitációs kölcsönhatás jelenlétében nem stabil, úgyhogy anyag és vákuum öngerjeszt visszacsatolási hurkot alkot. Az anyag által gerjesztett kritikus instabilitás oda vezet, hogy a vákuum táguló állapotba kerül, ami az anyagszintézis újabb korszakának kezdetét jelzi. Így aztán az ismert világegyetem nem egy korábban létezett megvizsgálhatatlan vákuumnak köszönheti létét, hanem új ciklusként jelent meg egy már létez világmindenségen belül.

Finoman hangolt állandók A sokciklusú kozmológiák azt ígérik, hogy tudományosan érvényes választ kapunk az örök kérdésre: mi volt itt az srobbanás el tt, és mi lesz azután, hogy az általa szintetizált anyag végleg elpusztul? De egy ésszer válasz, bármilyen óriási lépéssel viszi is el bbre a tudományt, még nem oldja meg a mai kozmológia egy másik nagy rejtélyét. Ez pedig az élet lehet sége a kozmoszban.

Lehetséges az élet a világegyetemben, ezt mindig is tudtuk. Azt azonban nem, hogy élet csupán ebben (vagy ilyen típusú) univerzumban lehetséges. Pedig úgy t nik, err l van szó. Igen korlátozottak azok a feltételek, amelyek között az élet kibontakozhat, az alapvet hatásértékek legcsekélyebb változata is lehetetlenné teszi az életet a világegyetem óriási térségeiben. Szerencsére a kozmosz hatásértékei (paraméterei) éppen illenek az élethez. A csillagfizikusok azt találták, hogy az életfolyamatok nemcsak a kozmosz fizikai folyamataihoz igazodtak (persze ennek így is kell lennie, hiszen az élet a fizikai háttérb l bontakozott ki), hanem a kozmosz fizikai jellemz i is finoman rá vannak hangolva azokra a feltételekre, amelyek között az élet kifejl dhetett.

A szóban forgó finomhangoláshoz tartozik a világegyetemben létez anyag mennyisége és eloszlása, valamint azoknak az egyetemes er knek és állandóknak az értéke, amelyek ezek kölcsönhatásait szabályozzák. Úgy látszik, bármilyen finom cseppekben van is jelen az anyag a világ rben, ez a s r södés pontosan megfelel az élet kifejl dése számára. Ha az univerzum csak egy kicsivel több anyagot tartalmazna, a csillagok nagyobb s r sége nagyobb valószín séggel eredményezne csillagközi összeütközéseket, ami az életet hordozó bolygókat is letérítené biztonságos pályájukról. Ennek az elkalandozásnak a nyomán azután vagy megfagyna, vagy elg zölögne az életnek az adott bolygókon kialakult minden formája. Ezenkívül ha az atommagok részecskéit összetartó er s kölcsönhatás csak egy leheletnyivel is gyengébb volna, nem létezhetnének deuteronok, így a mi Napunk és a hozzá hasonló csillagok sem világíthatnának. Ha viszont ez az er csak egy kicsit is nagyobb volna, akkor a Nap és a többi m köd csillag felduzzadna és talán szét is robbanna.

Az életfeltételekhez hangolt fizikai világegyetemben számtalan egybeesés figyelhet meg - ha ugyan valóban err l van szó. Ezek bámulatos sorozatot alkotnak, amelyben az adott értékekt l való legkisebb eltérés is az élet végét, pontosabban azoknak a feltételeknek a megsemmisülését jelentené, amelyek nélkül az élet sosem bontakozhatott volna ki. Ha az atommagokban a neutronok száma nem haladná meg a protonokét, akkor a Napnak és más csillagoknak az aktív élettartama mindössze néhány száz évre zsugorodna. Ha az elektronok negatív és a protonok pozitív villamos töltése nem volna pontosan egyenl , az anyaga egyetlen - egyre bonyolultabb - alakzata sem maradna állandó, és a világegyetemben csupán sugárzások és gázok viszonylag egyforma keveréke létezne. Ha az srobbanásban nem léptek volna fel a gigantikus szabályossághoz képest finom, de pontos érték eltérések, akkor ma nem volnának galaxisok és csillagok - meg persze bolygók sem, amelyeken kíváncsi emberek keresnek megoldást ezekre a rejtélyekre.8 Hogyan van az, hogy az anyag tömege és a világ rben való eloszlása, valamint a négy egyetemes er értékei éppen olyanok, amilyenek lehet vé tették az élet kifejl dését a kozmoszban? A világegyetem tágulási üteme és az egyetemes er k értéke valószín leg már meg volt határozva,

miel tt az univerzum (vagy az univerzum jelen ciklusa) létrejött volna. Vagy lehet, hogy ezek tiszta véletlenségb l igazodtak az általuk beindított folyamathoz, már akkor, miel tt maga a folyamat elindult volna? A természet ilyen mérv „találékonysága" kissé próbára teszi az ember hiszékenységét. Lehet, hogy ezt a szerencsét a nagy számok törvénye vezérelte? Vagy talán világegyetemünk csupán egy a milliárdnyi világegyetem között, azzal a figyelemre méltó jellegzetességgel megáldva, hogy óriási együttesekben a valószín tlen változatok is valószín vé válnak? És ha nem így van, akkor talán az állandók azért vannak ilyen finoman egymáshoz igazítva, hogy éppen az ket vizsgáló emberek kifejl déséhez vezethessenek? Vagy talán minden természetes magyarázat kudarcot vall, és itt állunk egy kozmikus épít mester által céltudatosan megtervezett világ el tt?

Mindezeket a feltevéseket már sokan megvizsgálták, de egyikre sincs kielégít bizonyíték. Még ha a nagy számok törvényével tompítjuk is a véletlent, akkor sem kielégít a válasz, mert ez mindent, amit tapasztaltunk - beleértve saját magunkat is -, voltaképpen egy kozmikus rulett játékszerévé tesz. A céltudatos tervezés ugyan magyarázatot ad erre a problémára, de bármilyen el re elképzelt cél-ok még nehezebben elfogadható a tudomány számára, mint a természet egyszer találékonysága. Noha err l az antropikus „emberi elv"-r l - amely szerint a világegyetem azért ilyen, mert most mi, emberek szemléljük - széles kör viták folynak, aligha lehet értelmes magyarázat, kivéve néhány kvantumfizikus számára. Marad tehát a rejtély: Hogyan tudta megsejteni a világegyetem az srobbanás pillanatában megteremtett feltételek révén, hogy milyennek kell lennie tíz- vagy még több milliárd év múlva?

Lehet, hogy az élet titka és az srobbanás rejtélye valahogy összefügg? Vagy ha jobban ismernénk azokat a feltételeket, amelyek között világegyetemünk megszületett, talán azt is megtudhatnánk, hogy a természeti állandók miért vannak oly kit n en ráhangolva az élet fejl désére?

2. fejezet A FELH SZER ANYAG Korunk fizikusainak kísérleteiben és megfigyeléseiben az anyag leveti magáról a szilárd és semleges jelleg álarcát. Számos tekintetben az anyag inkább felh szer nek, mint sziklaszer nek bizonyul. Most nézzük meg közelebbr l azokat az állításokat, amelyek a habszer anyagot sokkal rejtélyesebbnek mutatják az égen felettünk gomolygó felh knél.

Tartózkodási helye ismeretlen Laboratóriumi kísérletek mutatják, hogy az anyag legkisebb megfigyelhet összetev i nemcsak kett s (hullámrészecske) jelleg ek, hanem a helyüket sem találják - oly módon kapcsolódnak egymáshoz, ami átlépi a tér és id minden lehetséges korlátját. Ezt már századunk eleje óta tudjuk, amikor el ször került sor Young klasszikus kett srés-kísérletére, amelyet ma bármely fizikahallgató megismételhet. Egy rendkívül gyenge fényforrás olyan szaggatott sugarat bocsát ki, amelyben minden egyes foton elkülönül (a kísérlet mai változatában lézereket használnak). Az egyenként kibocsátott fotonok áthaladnak egy árnyékoló erny keskeny résén. Ekkor az els mögé egy második erny t helyeznek, hogy felfogják a résen átjutó fotonokat. Ekkor ugyanaz történik, akárcsak egy kis lyukon átfolyatott vízsugárral: a fotonokból álló fénynyaláb legyez szer en szétterül, és fénytörési mintát alkot. Ez a minta a fény hullámjelleg arculatát mutatja, tehát önmagában nem tekinthet ellentmondásosnak. A paradoxon akkor lép fel, amikor az els erny n még egy rést nyitunk. Ekkor két fénytöréses minta vetül egymásra, holott mindegyik foton egyénileg indult útnak a fényforrásból, és mindig a két rés valamelyikén haladt át. A rések mögötti hullámok mégis jellegzetes interferencia mintát alkotnak (egymást er sítve és kioltva fáziskülönbségeik szerint). De hogyan juthat át egy-egy foton mindkét lyukon, amikor mindegyikük még egyedi energiarészecskeként indult el a fényforrásból? (2. ábra)

John Wheeler amerikai fizikus olyan kísérletet tervezett, amelyben a fotonok ugyancsak egyenként indulnak útnak a kibocsátó fényforrásból, és egy olyan detektoron át haladnak, amely kattanással jelzi, amikor egy foton beleütközik. A fotonok útjába féligátereszt tükröt helyeznek; ez kettéosztja a sugarat oly módon, hogy nagy valószín séggel két foton közül az egyik áthalad a tükrön, a másik visszaver dik, vagyis irányt változtat. Ennek a valószín ségnek a mérésére kattanó fotonszámlálókat helyeznek a féligátereszt tükör mögé, egyet pedig hozzá képest derékszögben.

Az várható, hogy átlagosan két foton közül az egyik az egyenes, a másik a derékszög útvonalat választja. Hogy valóban ez történik, azt az eredmény mutatja: a két számlálón körülbelül egyforma számú kattanás (vagyis foton) jelentkezik. Ha egy második féligátereszt tükröt helyezünk abba a pontba, ahol az els tükör által eltérített, illetve a rajta áthaladó fotonok útja egymást keresztezi, akkor azt várhatnánk, hogy a második tükör ismét egyenl számban engedi át, illetve téríti el a fotonokat. Tehát azonos mennyiség kattanásra számítunk mindkét számlálóban, hiszen az egyedileg kibocsátott fotonok így csupán úti céljukat cserélték fel a két detektor között. Ezzel szemben az történik, hogy csak az egyik kattog, a másik hallgat. Az összes foton tehát ugyanabba a célba fut be (3. ábra).

Úgy t nik, hogy a kett srés-kísérletben észlelt interferencia itt, a kett s osztott sugaras kísérletben megismétl dik. A második tükör egyik oldalán a fotonok er sítik, a másik oldalán kioltják egymást.

Lehetséges, hogy egyedi részecskékként a fotonok úgy viselkednek egymással, mint a hullámok?

Ahogyan egy laboratóriumban a pillanatokkal korábban kibocsátott fotonok interferálnak egymással (er sítik vagy kioltják egymást), a természetben hasonlóképpen viselkednek akkor is, ha jelent s id különbség van a kibocsátásuk között. Wheeler kísérletének „kozmológiai" változata ezt bizonyítja: a kísérletben a fotonokat nem egy mesterséges fényforrás bocsátja ki, hanem egy távoli csillag. Az egyik esetben egy a 0957+516A, B jelzés kett s kvazár által kibocsátott fénynyaláb fotonjait tesztelték. Err l a távoli csillagszer égitestr l azt gondolják, hogy valójában egyetlen csillag, kett s képe azonban annak köszönhet , hogy fényét egy olyan közbüls galaxis téríti el, amely a Föld és a kvazár közötti távolság egynegyedén helyezkedik el bolygónkhoz viszonyítva (Einstein elmélete értelmében a galaxis meggörbíti a térid t és így a benne haladó fénysugár útját is.) Ennek a „gravitációs lencsének" az eltérít hatása elég nagy ahhoz, hogy összehozzon két sugárnyalábot, amely több milliárd évvel ezel tt indult el. A közbüls galaxis által eltérített fotonok azonban hosszabb útvonalra kényszerültek, és így mintegy 50 000 évvel tovább voltak úton, mint azok, amelyek közvetlenül érkeztek hozzánk. Bár a fotonok több milliárd évvel ezel tt keletkeztek, és 50 000 évnyi id eltolódással érkeztek, mégis ugyanúgy találkoznak (interferálnak) egymással,

mintha egy laboratóriumban csupán néhány pillanatnyi id különbséggel repültek volna ki a fényforrásból.

A részecskék, noha bizonyos távolságra vannak egymástól, mégis úgy hatnak egymásra, mintha ehhez nem lenne szükség id re. Ez a helyt l független (nem lokális) jelleg jelenség az ún. EPFkísérlet során derült ki, amelyet eredetileg Einstein javasolt két kollégájával, Podolskyval és Rosennel együtt. A kísérletben egy azonos kvantumállapotban lév részecskepár szerepel, amelyek egymáshoz képest ellenkez irányban haladnak. Az egyiknek meg kell mérni a helyzetét, és mivel a részecskék azonos állapotúak, az eredményeket fel lehet használni a másik részecske megfelel állapotának el rejelzésére. Ekkor a második részecske másik sajátosságát, az impulzusát mérik meg. Azt várnánk, hogy így a második részecskének mind az impulzusa, mind a helyzete ismertté válik. Ezt azonban a Heisenberg-féle határozatlansági elv kizárja. Einstein azt várta, hogy ez a kísérlet bizonyítja: a határozatlansági elv nem a természet lényegi vonása, csupán a mérés (a beavatkozás) következménye.

Bár az EPR-kísérletet már 1935-ben javasolták, csak 1982-ben sikerült olyan laboratóriumi berendezést készíteni, amellyel elvégezhették. így Franciaországban Alain Aspect és munkatársai kimutatták, hogy a kísérlet alátámasztja Heisenberg elvét - de nem úgy, ahogy várták. Kiderült, hogy a térbeli távolság ellenére az egyik részecskén végzett mérés hatással volt a másikra.

Pontosabban a második részecske határozatlansági kvantumállapota a megfigyelt részecskékre jellemz határozott állapottá válik, mihelyt az els részecskét megmérik. Ekkor ugyanis mindkét részecske hullámtermészete azonos id ben „összeomlik". Akárcsak az osztott sugaras kísérletben, ahol két részecske, amennyiben azonos kvantumállapotból fakad, egymással összhangban viselkedik még akkor is, amikor térbelileg el vannak egymástól választva. Ez az összhang majdnem egy pillanat alatt jön létre: kifinomult mérések mutatják, hogy ez a fénysebességnél gyorsabban történik.

A helyfüggetlenség (nemlokalitás) jelenségei a kutatókat újabb érdekes gondolati kísérletekre ösztönözték. Ezek közül „Schrödinger macskája" vált széles körben ismertté. Erwin Schrödinger osztrák fizikus azt ajánlotta, hogy vegyünk egy macskát, és helyezzük egy zárt tartályba. Ekkor állítsunk fel egy olyan készüléket, amely teljesen véletlenszer en vagy mérges gázt fecskendez a tartályba, vagy nem. Eszerint, amikor kinyitjuk a tartályt, a macska vagy elpusztult, vagy él. A józan ész azt sugallja, hogy a macska vagy elpusztult, amikor a gáz beáradt a tartályba amennyiben ez történt -, vagy életben maradt a tartály kinyitásáig. Ezeket az eseteket azonban a kvantumelméletben kizártnak kell tekintenünk. Addig, amíg a tartály le van pecsételve, állapotának van egy valószín ségi értéke: a macskának egyszerre kell él nek és döglöttnek lennie. Csupán a tartály kinyitásakor esik egybe a kett s valószín ség (ami a macska hullámtermészetét jelképezi).

Hasonló gondolati kísérletet javasolt Louis de Broglie Nobel-díjas fizikus. Macska helyett elektron van egy zárt tartályban. A Párizsban található tartályt kettéosztjuk, és az egyik részt Tokióba, a másikat New Yorkba küldjük. A józan ész ebben az esetben azt diktálja, hogy ha a tartály egyik felét New Yorkban kinyitjuk, és benne találjuk az elektront, akkor ez valószín leg benne volt már akkor is, amikor Párizsból útnak indították a tartályt. Ezt az állapotot azonban kizárja a határozatlansági elv, akárcsak Schrödinger macskájának esetében, hogy vagy él, vagy elpusztult. A tartály mindkét felének nullától különböz valószín séggel kell tartalmaznia az elektront. Amikor az egyik tartályrészt kinyitják New Yorkban - függetlenül attól, hogy benne van-e az elektron, vagy sem -, az elektron létének valószín ségét meghatározó hullámcsomag abban a pillanatban Tokióban is meghatározza a tartály állapotát.

A kísérletek alapváltozatában - és az ket megel z gondolati kísérletekben is - azt feltételeztük, hogy a részecskék összhangban maradnak egymással, amennyiben valamikor „egyek" voltak vagyis addig, amíg azonos kvantumállapotból származnak. Kiderült azonban, hogy a részecskék akkor is befolyásolhatják egymás viselkedését, ha korábban sosem voltak kapcsolatban. Gerhard Hegerfeldt német fizikus 1995-ben vette ezt észre, amikor átnézte Enrico Fermi 1932. évi számításait két olyan atom kölcsönhatásáról, amelyek közül az egyik „gerjesztett" állapotban volt.

Fermi azt akarta megtudni, hogy egy atom, amely gerjesztett állapotból alapállapotba megy át, milyen hatással lehet egy másik atomra. Ismeretes, hogy miután az atom a gerjesztett állapot többletenergiáját kisugározza, ez a sugárzás ennek megfelel mértékben gerjeszt egy másik atomot (ami nem más, mint a lézer m ködési elve). Fermi persze feltételezte, hogy a hatás késést szenved, éppen annyi id vel, amennyi ahhoz kell, hogy a kisugárzott energia az egyik atomból eljusson a másikba. Hegerfeldt vizsgálata azonban azt mutatta, hogy a második atom abban a pillanatban gerjeszt dik, amint az els „megnyugszik". Amikor az els atomban egy elektron egy adott energiaszintre leugrik, az ennek megfelel elektron a másik atomban ugyanannyival magasabb szintre ugrik. Úgy t nik tehát, hogy a gerjesztett atomban lév elektronhullám jellege átfedésben

van a gerjesztésre váró atom elektronjának hullámjellegével. A két elektron ugyanúgy kapcsolatban van egymással, mint az eredetileg azonos állapotú, majd szétválasztott elektronok az EPRkísérletben. Lehetséges, hogy a fizikai világban számos jelzés túllép azon a relativisztikus sebességhatáron, amellyel terjedhet?

Részecskék üzennek egymásnak A szupravezet kben és szuperfolyadékokban is hasonló jelenségek mutatkoznak. Az együttm ködés ezen formáinak furcsa vonása hasonlít azokhoz, amelyekr l fentebb szóltunk: az energia semmilyen formája sem szerepel bennük.

Amikor különböz tiszta fémeket és ötvözeteket néhány fokkal az abszolút nulla fokhoz közeli h mérsékletre h tenek, akkor villamos ellenállásuk elt nik, az anyagok szupravezet kké válnak: az elektromos áram ellenállás nélkül folyik bennük. Ezt a jelenséget 1911-ben Heike Kamer-linghOnnes holland fizikus fedezte fel, de részletesebben - a szuperfolyékonysággal együtt (amikor egy túlh tött folyadék, például a hélium elveszti bels súrlódását) -csak a következ évtizedekben tárták fel az alacsony h mérsékletek fizikájának kutatói. Kiderült, hogy mihelyt egy kritikus h mérséklet alá h tenek egy bizonyos fémet vagy ötvözetet, az elektronok teljesen rendezett módon folynak át rajtuk. Hasonló jelenség figyelhet meg a „szuperfolyadékokban" is: korábban véletlenszer en ütköz molekuláik egyetlen kvantumtömbbé tömörülnek mindenféle bels súrlódás nélkül, így egy ilyen folyadék ellenállás nélkül áramlik át hajszálcsöveken és réseken. Mindkét esetben nagy tömörség kvantumállapot jön létre. A villamos áramban az összes elektron mozgásának és egy folyadék molekuláit alkotó összes részecskének a Schrödinger-féle hullámfüggvénye teljesen azonos alakot ölt.9 Úgy t nik tehát, hogy egy szupravezet ben az elektronok és egy szuperfolyadék molekuláit alkotó részecskék pontos és állandó összhangban vannak egymással. Holott nem m ködik közöttük olyan dinamikus er - vagyis jelhordozó közeg -, amely összekapcsolná ket.

A legújabb kutatások szerint a szupravezet k közötti közvetlen egymásra hatás által el idézett összhang sokkal szélesebb kör jelenség, mint ahogy korábban gondolták.

Brian Josephson Nobel-díjas angol fizikus ilyen együttm ködést fedezett fel szupravezet k között akkor is, amikor azok véges távolságban voltak egymástól. A különös „Josephson-hatás" átlagos h mérsékleteken is el fordul. Emilio Del Giudice olasz biokémikus és munkatársai szerint hasonló hatás figyelhet meg szomszédos anyagi rendszerekben is, álljanak azok akár részecskékb l, atomokból vagy molekulákból. Két közeli sejt úgy viselkedhet, mintha Josephson-kapcsolat létezne közöttük, és azonos sejtek sokasága is egész sor ilyen kapcsolatot teremthet a sejtek bels vibrációjának azonos fázisa révén. Miután az egyes sejtek közötti összetartozás egész sejtegyüttesek közötti összetartozást idézhet el , ez a hatás fontos tényez lehet az él szervezet teljes összhangjának biztosításában. De honnan „ismeri" az egyik részecske - vagy molekula, vagy sejt egy másiknak az állapotát?

Részecskék közötti nem energetikai együttm ködés az atomok elektronburkain belül is el fordul. A kérdéses hatást - amelyet Pauli-féle kizárási elvnek neveznek - Wolfgang Pauli fizikus írta le már 1925-ben. Itt olyan atomokról van szó, amelyek ugyanazon atommag körül keringenek (bonyolult molekulák esetében azonos atommagkészletr l van szó). Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megértsük, elevenítsük fel ismereteinket: az atommag összetétele határozza meg az energiaszinteket, amelyek különféle nagyságú burkok formájában helyezkednek el körülötte, de az atommag energiája nem határozza meg a burkok között az energiaszintek megoszlását. Ezt csupán az elektronok közötti együttm ködés határozza meg, amely azon alapul, hogy az elektronok kölcsönösen korlátozzák egymást a Pauli-féle kizárási elv alapján. Ez a kizárási elv megmutatja, hogy egy atomon belül az elektronok mindig egy aszimmetrikus hullámjelleg állapotot vesznek fel.10 Az aszimmetriára való hajlam kielégítése érdekében az atommagot körülvev elektronoknak ismerniük kell egymás kvantumállapotainak hullámjellegét. De hogy ez miként lehetséges, még nem világos. A kizárási elv pontos együttm ködést követel az elektronok között anélkül, hogy megengedné valamilyen dinamikus er cseréjét. Ugyanúgy, ahogy az EPR-kísérletben két részecske, az osztott sugaras kísérletben pedig két foton „tájékozódott" egymás kvantumállapotáról bármiféle energiacsere nélkül, ugyanúgy kölcsönösen informálódnak egymás kvantumállapotairól az elektronok az atomokban, molekulákban és fémekben.

Pauli elve megmagyarázza, noha dinamikája rejtélyes, hogy az anyagból miért épülnek fel egyre bonyolultabb szerkezetek a világegyetemben. Ez azért van így, mert az atommagok körüli elektronok kénytelenek egyedi kvantumállapotok elfoglalására, így inkább elkülönül szerkezeteket, mintsem egyre nagyobb anyag-energia csomókat hoznak létre. Az elkülönül

szerkezet atomok vegyértékük sajátos tulajdonságaitól függ en kombinálódhatnak egymással.

Ennek következtében az id k folyamán bonyolult anyag-energia rendszerek épülhetnek fel.

Ahhoz, hogy az anyag mind magasabb szint és összetettebb szerkezeteket építsen, további elektronoknak kell id nként belépniük a létez atommagok energiaburkába. Ez megköveteli, hogy az alkalomszer reakciókban a küld és a fogadó atommagok energiaszintjei össze legyenek hangolva. A világegyetemben ilyen óriási méret össze-hangolódás rendkívül valószín tlennek látszik. Mégis végbe kellett mennie, méghozzá felt n gyakorisággal, mert a kozmosz számos helyén az anyag aránylag bonyolult szerkezeteket épített ki; ilyenek a nehéz elemek és azok az összetett molekulák, amelyek néhány fajta (és feltehet en óriási mennyiség ) atomot foglalnak magukban.

A magasabb rend atomszerkezetekhez a világegyetemben a szén adja a kulcsot. Ahogy az 1. fejezetben szó volt róla, a korai univerzumban a hidrogénatomok els ként jöttek létre. A további reakciók néhány hidrogénmagot a hélium összetettebb atommagjává egyesítettek.

Ezzel szemben a hidrogén és a hélium egyaránt semleges hatású elem, így a táguló és leh l világegyetemben nem volt jelen az a mennyiség energia, amely szükséges ezeknek nehezebb elemekké való kovácsolásához. Még bonyolultabb felépítés elemek csak úgy alakulhattak ki, ha elég szén volt kéznél annak a reakciónak a serkentéséhez, amely a hidrogént és héliumot további, nehezebb magokká tömörítette volna. Valójában elég szén állt rendelkezésre, de hogy miért, ez csak a szén és a berillium, valamint a hélium és az oxigén energiaszintjei közötti megdöbbent egybeesésnek köszönhet .11 Bármennyire kicsi a valószín sége, hogy a szén, a hélium, a berillium és az oxigén energiaszintje éppen a szükséges mértékig van finoman összehangolva, mégis ez a valóság. A természet négy különböz elem energiaszintjeinek rejtélyes finomhangolását mutatja. Ennek a ténynek tudható be (az egyetemes állandók korábban említett finomhangolása mellett), hogy a világegyetemben sokkal érdekesebb dolgokkal és eseményekkel találkozunk, mintsem pusztán a hidrogén és a hélium véletlenszer en örvényl gázaival.

Feltehetjük azonban a kérdést: Vajon egyszer véletlen-e a négy, egyébként különböz elem frekvenciáinak összhangja?

3. fejezet AZ ÉLET REJTÉLYE Az élet mibenléte túl nagy kérdés ahhoz, hogy határozottan választ adhatna rá bármilyen elmélet, amely megfigyeléseken és kísérleteken alapul; mindig fény derülhet olyan tényekre, amelyek megkérd jelezik a régi tanokat, és új, gyakran meghökkent felismeréseket hoznak. És valóban, a legutóbbi évek során az élettudományok terén nem volt hiány szokatlanul új megállapításokban, s ennek következtében a hagyományos szemlélet is alapos változáson ment át.

Az alapgondolat azonban nem kérd jelez dött meg: a kutatók ma is fenntartják, hogy az élet a bioszférában az élettelen anyagból keletkezett megfelel fizikai és kémiai feltételek, valamint a napenergia állandó sugárzása révén. De hogy az élet miként fejl dött ki, ma is éppoly nyugtalanító kérdés.

Ugrások a törzsfejl désben Darwin írta le el ször, hogy az élet miként keletkezett, vagyis hogyan fejl dtek ki új fajok a régiekb l. Klasszikus elmélete szerint a természetes kiválasztódás hat a véletlen mutációkra. Az utóbbiak voltaképpen „sajtóhibák" a szül nek az utódokban lemásolódó genetikai kódjában; ilyen hibák többé-kevésbé állandó ütemben fordulnak el minden fajban. A véletlenszer variációknak tulajdonított mutánsok legtöbbje valamilyen vonatkozásban hibásnak bizonyul, így a természet kiselejtezi ket. Olykor azonban a véletlen mutációk olyan genetikus kombinációt adnak, amely az utódot életképesebbé és termékenyebbé teszi szüleinél. Az ilyen egyed a következ nemzedékekre is átörökíti a mutáns géneket, és id vel ezeknek a nemzedékeknek a viszonylag nagyobb számú utódai kiszorítják a korábban uralkodó fajt. A lehetséges genetikus variációkat csupán a mutánsoknak az életre és a szaporodásra vonatkozó viszonylagos rátermettsége szorítja korlátok közé.

A klasszikus darwini elméletnek ez a magyarázata azonban nem egészen fedi a valóságot.

Paleobiológusok, a fosszíliák kutatásában jártas szakemberek kétségbe vonják, hogy a természetes kiválasztódás olyan evolúciót idézne el , amely fokozatos és folyamatos. Az slénytani leletek azt sugallják, hogy egy feltehet leg folyamatos láncolaton a fejl dés átugrott néhány szemet: hirtelen új fajok jelentek meg anélkül, hogy fokozatos átmenetek el zték volna meg ket.

Valószín , hogy a klasszikus darwinizmus „folyamatos törzsfejl dése" nem helytálló. Valószín , hogy a folyamatosságot maga Darwin is inkább egy hagyományos el feltételezés, mintsem tudományos bizonyítékok alapján állította. Linnét követte, amikor azt állította, hogy natura non facit saltum - a természet nem tesz ugrásokat. A természetben a hirtelen ugrások az emberi társadalom forradalmaihoz hasonlítanak, és a darwini id k uralkodó gondolatvilága a fokozatosan illeszked fejl dést dics ítette, a gyökeres átalakulásoktól pedig irtózott.

Az életrajzi kutatások azt mutatják, hogy Darwint er sen befolyásolta korának elfogadott gondolkodásmódja. A természet azonban figyelmen kívül hagyta a 19. századi angol úriemberek véleményét, mert továbbra is hirtelen ugrásokkal, gyökeres átalakulásokkal haladt. Csaknem százhúsz évvel A fajok eredete megjelenése után, 1972-ben Jay Gould és Niles Eldredge amerikai biológusok nagy hatású tanulmányt tettek közzé, amely a neodarwinista elméletbe bevezette az „ugrás" fogalmát.

A Gould-Eldredge-féle „pontozott egyensúly" elméletében - ahol „egyensúlyon" a fajok és a környezet közötti dinamikus egyensúly értend - a fejl dési folyamat inkább teljes fajokra, mintsem szaporodó és túlél egyedekre vonatkozik. Evolúció szerintük akkor van, amikor hasonló alkalmazkodási hajlammal rendelkez fajok csoportján belül az uralkodó népesség túlsúlya meginog a maga közegében, és a törzsfejl dés peremén véletlenszer en felbukkanó fajok vagy alfajok törnek el re. Ez az a pont, ahol a korszak véget ér, és bekövetkezik az evolúciós ugrás a korábban uralkodó, de kihalással küszköd fajoktól a diadalmasan feltörekv fajok vagy alfajok felé. A folyamat aránylag hirtelen zajlik le: ezek a fordulópontok tarkítják azokat a hosszú id szakokat, amelyek folyamán a fajok lényegében változatlanok maradnak. Ez annyit jelent, hogy amíg egy faj létezik, aránylag változatlan marad, tehát többé-kevésbé érintetlenül örökíti át az újabb nemzedékekre genetikus információinak összességét. Csoportos életének végén nem változik át egy másik fajjá, hanem kihal, és helyet ad egy jobban alkalmazkodó fajnak.

Ezt a meglep tényt a fosszilis emlékek is alátámasztják. Arról tanúskodnak, hogy az él fajok nem folyamatosan és egyenként fejl dtek, hanem évmilliók teltek el, mialatt a meglév fajok nem változtak lényegesen. Új fajok viszont aránylag rövid id közönként - kb. 500-tól 50 000 évig terjed en - törtek be a színre.

Az újabb törzsfejl dési elméletek elismerik, hogy egyaránt léteztek hosszú fennmaradási és részleteiben el re kiszámíthatatlan rövid, hirtelen átalakulási szakaszok. A klasszikus darwini alkalmazkodási mechanizmus csak az el bbi id szakban m ködik, amikor a fajok belesimulnak környezetükbe. Amikor azonban az alkalmazkodási folyamat megszakad - talán a környezeti változások miatt -, akkor az átalakulási folyamat lép a helyébe. Ekkor a faj és környezete által felépített rendszer kaotikus állapotba jut, és ennek legkisebb ingadozása is dönt választáshoz vezethet a lehetséges fejl dési irányok között, amelyek mentén tovább haladhat a fejl dés. Ez a klasszikusan meg nem határozott kaotikus folyamat „kettéágazó" (bifurkációs) folyamat néven ismert. (Az elnevezés azt jelzi, hogy a fejl dési út vagy pálya már nem folytatódik változatlanul, hanem kettéágazik az új módozatok felé.) A rendszert meghatározó er k és állandók új felállása jelenik meg, és így alapvet en más rendszer lát napvilágot.

A határozatlansági elem a kettéágazási folyamatban csak az egyes fajokra vonatkozik, nem pedig az egész törzsfejl désre. Annak ellenére, hogy egy adott faj kibontakozása (vagy elhalása) nem jósolható meg, létezik egy mindent átfogó el relátás, amely bolygónkon az evolúció menetével van kapcsolatban. Amint az slénytani leletek bizonyítják, az evolúció valamilyen meghatározott irányban halad. A törzsfejl dés folyamában számos faj alakul át egysejt lényekb l és egyszer algákból nagyobb és bonyolultabb szervezetekké. Így a bioszférát most lépésr l lépésre, de semmiképp sem simán és folyamatosan haladó fajok népesítik be a mikroszkopikus nagyságúaktól az aránylag egyszer szerkezet eken át a növekv méret és bonyolultságú csoportokig.

Mutációk - nem véletlenül A jelenlegi darwinizmus a véletlennek kétszeres beavatkozását viszi bele az evolúciós folyamatba. El ször is azzal, hogy mutációkat hoz létre a genomban (amely az él szervezet genetikai információinak összessége), másodszor pedig azzal, hogy a mutáns szervezeteket olyan környezetnek teszi ki, amelyben ezek fenn tudnak maradni. Egyes kutatók, mint például Richard Dawkins angol biológus, teljesen meg vannak elégedve a véletlennek eme kett s elemével.

Dawkins szerint a génállomány próbahiba (vagyis fokozatos megközelítés) alapján fejl dik úgy, hogy az él fajok evolúciója egy „vak órásmester" munkájához hasonlít. Ha van elég ideje a törzsfejl désnek, akkor ezzel a próba-hiba módszerrel létre fogja hozni az összes él formát, amely valaha is benépesítette a bioszférát.

Más kutatók err l kevésbé vannak meggy z dve. A darwinizmus szókimondó kritikusa, Michael Denton azt a kérdést tette fel, hogy a véletlenszer folyamatok vajon összeállíthattak volna-e olyan fejl dési sort, amelynek még az alapeleme is (mondjuk, egy fehérje vagy egy gén) sokkal összetettebb, mint amit az ember el tud képzelni. Lehet-e statisztikailag megmagyarázni a valóban nagyon bonyolult rendszerek véletlenszer megjelenését? Ha például az eml sök sajátosan szervez dött agyára gondolunk, egy ilyen idegrendszerben az összeköttetések egy százaléka is több, mint a világ egész hírközlési hálózatában. Denton arra a következtetésre jutott, hogy a természetes kiválasztódást befolyásoló véletlen mutációk megmagyarázhatnak bizonyos variációkat az adott fajokon belül, de aligha indokolhatják a közöttük lév fokozatos variációkat.

Még egy kezdetleges szaporodó prokariota felépítéséhez is szükség van egy DNS kett s spirálra, amely kb. 100 000 nukleotidból áll, amelyek mindegyike 30-50 atomot tartalmaz pontos elrendezésben, valamint ott van a kett s réteg véd hártya és azok a fehérjék, amelyek táplálkozásra teszik képessé a sejtet. Ehhez a szerkezeti felépítéshez egész sor olyan vegyi reakcióra van szükség, ahol minden egyes reakció tovább csökkenti a rendszer bels entrópiáját (rendezetlenségét). Fred Hoyle rámutatott, hogy ha ez a folyamat csupán véletlenszer volna, akkor az általunk ismert végeredmény körülbelül olyan valószín séggel következne be, mintha egy roncstelepen végigszáguldó orkán m köd képes repül gépet hozna létre.

Néhány évvel kés bb Konrad Lorenz hasonló következtetésre jutott. Bár formailag helyes az az állítás - jelentette ki -, hogy a véletlen mutáció és a természetes kiválasztódás szerepet játszik a törzsfejl désben, ez önmagában nem tudja megmagyarázni a tényeket. A számos mutáció és a természetes kiválasztódás felel s lehet a variációkért az adott fajokon belül, de az a nagyjából 4 milliárd év, amely a biológiai fejl dés rendelkezésére állt bolygónkon, nem lehetett elég ahhoz, hogy véletlen folyamatok kifejlesszék egysejt el deikb l a mai bonyolult és rendezett szervezeteket.

A probléma nem új. A század közepén Hermann Weyl matematikus észrevette, hogy - miután az élet alapjául szolgáló minden molekula egymillió atomból áll - az atomkombinációk száma csillagászati nagyságrend . Másrészt viszont a kombinációk száma, amelyek életképes géneket tudnak teremteni, aránylag korlátozott. Így tehát elhanyagolható annak a valószín sége, hogy véletlen folyamatok által keletkezzenek ilyen kombinációk. Kézenfekv bb az a megoldás - állítja Weyl -, hogy valamiféle válogatási folyamat ment végbe, amelynek során a természet különféle lehet ségeket próbált ki, és fokozatosan tapogatta ki az utat az egyszer szerkezetekt l a bonyolultakig. Weylnek az volt a véleménye, hogy „anyagtalan" tényez k - például képzetek, eszmék vagy felépítési tervek - játszhattak közre az élet kibontakozásában.

Weyl elképzeléseit nem fogadta el a tudományos társadalom: a kutatók úgy vélik, hogy a természet saját maga alkotja meg „építési tervrajzait", nem pedig készen kapja ket. Ezzel szemben mégis felfedezhet k bizonyos el -tervek nyomai. Jean Dorst francia biológus, bár vonakodott attól, hogy elfogadja a teleológiát (a természet fejl désében uralkodó célszer séget), mégis arra a következtetésre kényszerült, hogy végeredményben rejt zik a természetben valamilyen terv, amely megfigyelhet a különböz fajok közötti egyensúlyban éppúgy, mint néhány különleges alkalmazkodási módban, például a növények és a rovarok között. Szerinte ezek messze túlmutatnak azokon a tényeken, amelyeket a darwini elmélet meg tud magyarázni.

Etienne Wolff francia biológus „irányultságról" beszél a fejl désben. Az eml sök családjának tíz vagy annál is több se élt a másodkor hajnalán, közülük mégis egyb l fejl dtek ki a mai eml sök.

Számos olyan faj is létezett, amely megpróbált felemelkedni a leveg be, ideértve a dinoszauruszokat, a pteroszauruszokat és a hüll ket, s t az archeopteryxet is, de csak egyetlen változat bizonyult sikeresnek. Az állatok törzsfejl désének fáján minden ágról elmondható, hogy valami olyat hoz létre, amely bonyolultabb és jobban alkalmazkodik a környezeti feltételekhez.

Nyilvánvaló - jelentette ki Wolff -, hogy egy véletlen folyamat nem fejlesztette volna ki a rendnek és az összefüggéseknek azt a hatalmas hálózatát, amely ma tapasztalható. Ha a fejl dés a véletlenek játéka szerint alakult volna, útja egészen másfelé vezet. Úgy látszik, a véletlen nem elegend magyarázat az él fajok közötti összefüggésekre. A madarak és a denevérek szárnyának felépítése például azonos jegyeket mutat a törzsfejl désben t lük teljesen távol álló fókák uszonyával vagy a kétélt ek, hüll k és gerincesek mells végtagjaival. Alig a csontok mérete és alakja gazdag változatosságra utal, maguk a csontok egymáshoz és a test többi részéhez viszonyítva hasonló módon helyezkednek el. Egymástól teljesen eltér fajokban is a szív és az idegrendszer hasonló elrendezést mutat: a bels vázas fajokban az idegrendszer a háti, a szív pedig a hasi oldalon, míg a küls vázas fajokban (például a rovarokban) éppen fordítva helyezkedik el.

Nem kevésbé meglep , hogy néhány igen sajátos anatómiai vonás olyan fajokban is közös, amelyek igen eltér fejl désen mentek keresztül. Számos egymástól független faj, noha genetikai és fehérjekészletének bonyolultsága óriási változatosságot mutat, alaktanilag mégis rendkívül hasonló.

A biológusok úgy tartják, hogy különböz fajok majdnem azonos fenomokat (fenomenológiai közvetlenül megfigyelhet sajátosságokra épül - szervezeteket) hozhatnak létre nagyon is különböz genomok alapján. Még ennél is megdöbbent bb, amikor egy genom azonos elemei teljesen különböz fenomokban bukkannak fel. Rendkívül hasonló, s t azonos géneket találtak olyan fajokban is, amelyek egymástól teljesen függetlenül fejl dtek ki. Ebb l a szempontból a legérdekesebb eset a szem.

Walter Gehring svájci biológus és munkatársai felfedezték, hogy az él k birodalmában mintegy 3040-féle szemnek közös az eredete. A legyek összetett szeme, valamint az egerek és emberek látóideghártyás fényérzékel szerve azonos alapmintából származik, mert kifejl désük ugyanabba a „vezérl génbe" van kódolva. A szem genetikai mechanizmusa tehát teljesen eltér fajok között is felcserélhet - egy egér „szemgénje" egy légy szemének növekedését válthatja ki.

Ennek az információkódoló vezérl génnek körülbelül 500 millió évvel ezel tt kellett kialakulnia.

Azóta negyven különböz törzsfejl dési ág, rovar- és állattípus fogadta el és alkalmazta. De hogyan szerezték meg ezek a különböz fajok a látószerv kiépítéséhez szükséges azonos információkat?

Lehet, hogy ezek a különféle fajok egymástól - vagy a természetben rejl valamilyen stípusú alaktól vagy mintától - szerezték ezt az információt?

A véletlen problémája a Földön kialakult élet kezdetéig nyúlik vissza. Bonyolult alkatok t ntek fel bolygónkon bámulatosan rövid id közökben. A legrégebbi k zetek körülbelül 4 milliárd évesek, az élet legkorábbi és már igen bonyolult formái (a kék-, zöldalgák és a baktériumok) több mint 3,5 milliárd évvel ezel tt jelentek meg. Miként tudott a bonyolultságnak ez a foka aránylag rövid, 500 millió év alatt kifejl dni? Erre a kérdésre nincs megnyugtató válasz. A véletlen önmagában magyarázza a tényeket: az „ sleves" molekuláinak véletlen összekeveredéséb l lényegesen hosszabb id alatt alakulhattak volna ki ezek a szervezetek. Értelmes magyarázatok után kutatva, az elméleti biológusok szabadjára engedték fantáziájukat. Már a 19. században Lord Kelvin angol fizikus azt állította, hogy az élet valószín leg kész formában került a Földre valahonnan a világ rb l. Nemrég Sir Francis Crick, a DNS kett s spiráljának egyik felfedez je, újra felvetette ezt a gondolatot.

A véletlen „próbálgatás" útján haladó törzsfejl dés valószín tlenségét az a tény is alátámasztja, hogy a környezet, amelyben a biológiai fajok fejl dtek, egyáltalán nem állandó. Ami valaha megfelel él hely volt, id vel esetleg kevésbé alkalmassá válhat, s t egyes fajok fennmaradását is veszélyeztetheti. Ahhoz, hogy életben maradhassanak, a különféle környezetben él fajoknak módosítaniuk kell alkalmazkodási tervüket. De hogy miként hajthatnak végre ilyen változásokat a darwini feltételek szerint, továbbra is rejtély. Ha egyszer egy faj véletlen és lépcs zetes mutációkon megy keresztül, könnyen el fordulhat, hogy rosszul alkalmazkodik - és esetleg elhal -, miel tt be tudná tölteni a számára kínálkozó törzsfejl dési lehet séget (4. ábra).

Nem valószín , hogy a genetikai készlet egyszer véletlen módosulásai olyan DNS-változásokat idézhettek el , amelyek biztosítják egy faj életképességét a megváltozott környezetben. Ez azért van így, mert nem elég a mutációk számára, hogy egy vagy több el nyös változást idézzenek el egy szervezetben; több, teljesen új készletet kell létrehozniuk. A tollak kifejl dése például még nem vezet olyan hüll höz, amely repülni tud; szükség van a csontok és az izmok gyökeres változására, valamint a gyorsabb anyagcserére is a tartós repülés eléréséhez. Nem valószín , hogy egy-egy újítás önmagában evolúciós el nyt eredményez. Éppen ellenkez leg: valószín leg a szervezet kevésbé illik bele a környezetébe, mint az az állandó forma, amellyel szakított. Akkor pedig a természetes kiválasztódás folyamata hamar kiselejtezi. Egy faj genetikai kódjának véletlenszer fejl dése tehát rendszerint nem vezet életképes eredményre.

N. Schutzenberger francia biológus szerint szinte vakon kell hinnie a darwini elméletben annak, aki azt gondolja, hogy a puszta véletlen idézte el a madarak fejl dési vonalán azokat a módosulásokat,

amelyek kiváló repül szerkezetekké fejlesztették ket, vagy hogy a dinoszauruszok kihalása után véletlen mutációk sora vezetett az eml sök szédít fejl déséhez. A törzsfejl dés fáján ugyanis az eml sök ága igencsak messze húzódik a dinoszauruszokétól, amely a halaktól a hüll kig vezet fejl dési soron található. Giuseppe Sermonti olasz biológusnak is ez volt a véleménye: aligha hihet , hogy a véletlen apró mutációk és a természetes kiválasztódás tudott volna egy am bából dinoszauruszt csinálni. Úgy t nik, az élet nem egyenkénti javítások, hanem alkalmankénti, de átfogó és forradalmi újítások révén fejl dik.

Ami a fejl dés sebességét és módját illeti, a klasszikus darwinizmus adós marad a magyarázattal.

Az a felismerés dereng, hogy a természetes kiválasztódás által próbára tett véletlen mutációk valószín leg nem hozhatták létre az slénytani maradványok által jelzett bonyolult és igen magas szinten alkalmazkodott fajokat- legalábbis nem az ismert határokon belül. A mondás szerint Isten malmai lassan rölnek - de az élet fejl dése szempontjából nem rölhettek annyira lassan, amennyire a klasszikus darwinizmus megkövetelné.

A biológusok ma már elismerik, hogy igazán jelent s evolúciós események (mint például az új fajok megjelenése) nem magyarázhatók meg kielégít en azzal a feltételezéssel, hogy az általános törzsfejl dés voltaképpen a véletlen és a természetes kiválasztódás által el idézett apró fejl dési módosulások összessége. Nemcsak új fajok nem alakulhattak ki el z fajok fokozatos módosulása révén, hanem maguk az slénytani leletek is cáfolják a „fokozatosság" tanát. Dönt újdonságok nem parányi változások felhalmozódásából keletkeztek: túl nagyok voltak a variációs lehet ségek és a fajok között tapasztalható ugrások ahhoz, hogy ezeknek lehetne tulajdonítani a törzsfejl dés ismert menetét. De akkor hogyan sikerült a kedvez tlen környezeti változások által fenyegetett fajoknak életben maradniuk? Miért nem haltak ki, hogy helyettük f ként algák és baktériumok népesítsék be a bioszférát?

A láthatatlan forma nyomában A modern genetika újabb kihívással találja magát szemben, amikor a morfogenezis (szerves formafejl dés) folyamataihoz ér. Az egysejt szervezetek osztódással szaporodnak, kromoszómáik kettéhasított DNS-ének egyik szálát adva tovább az új sejteknek. A bonyolultabb felépítés fajok azonban már szaporítósejtjeik révén teszik ugyanezt. Feltehet en e sejtek mindegyikében rejt zik egy utasításkészlet, amely elegend az egész szervezet felépítéséhez. De tényleg elegend ?

Feltétlenül magyarázatra szorul az a tény, hogy a fajok a szaporodás során önmagukat hozzák létre újból - vagyis egy csirketojásból kiscsirke kel ki és nem fácán. A genetika készen áll a válasszal: egy adott faj ivarsejtjeiben benne rejlik az egész szervezet tervrajzát rz genetikai kód. Ez a nézet azonban számos nehézséget takar. El ször is: ahogy korábban szó volt róla, a genetikai kód gyakran hasonló a különféle fajok és sokszor eltér az aránylag hasonló fajok között. A csimpánz kromoszómájában a DNS felépítése 98,4 százalékban egyezik az emberével, míg az alaktanilag számos vonásában egyez kétélt ek igencsak eltér genetikai információkat hordoznak. Ezenkívül er s túlzásnak bizonyult a genetika alapvet feltételezése, hogy egy adott génnek határozott és egyedülálló hatása van a szervezetre. A gének önmagukban nem határozzák meg a m ködési hibákat és betegségeket, de még a növekedés és az öregedés folyamatait sem. Az összetett szerves folyamatok dönt része nem egyedül a genetikai kódoláson alapul: bár vannak gének, amelyek bonyolult folyamatok egész sorát vezérlik, a fejl dés rendszerint több gén, géntermék és környezeti (ún. epigenetikus) tényez kölcsönhatását feltételezi. Egy olyan betegségben, mint a rák vagy a szívelégtelenség, akár ezer gén is szerepet játszhat, és kölcsönhatásukat alapvet en befolyásolják a különféle környezeti hatások. A népességgenetikusok jól tudják, hogy egy betegség teljes kör genetikai variációinak megjelenéséhez valamiféle „ülepít jelleg " környezetre van szükség.

A szerves m ködés, úgy látszik, nem közvetlen - úgynevezett lineáris (egyenes vonalú) következménye a génekbe kódolt információknak. Az efféle m ködés inkább olyan bonyolult, nem egyenes vonalú folyamatot igényel, amelynek számos eleme a káosz dinamikájára emlékeztet.

Ez a megállapítás különösen nyilvánvaló, ha az embriófejl désben részt vev hihetetlen bonyolultságú folyamatokat vizsgáljuk. Az eml sfajok esetében az embriófejl déshez milliónyi dinamikus pályára van szükség az anyaméhben, beleértve ebbe a milliárdnyi osztódó sejt összehangolt kölcsönhatását. Ha kizárólag gének kódolnák ezt a folyamatot, akkor a genetikai programnak tökéletesen hiánytalannak és részletesnek kellene lennie. Ezenkívül eléggé rugalmasan kellene m ködnie ahhoz, hogy biztosítsa számtalan dinamikus pálya elkülönülését és szervez dését egy viszonylag széles feltételrendszerben. Az embrióban mégis minden egyes sejtben azonos a genetikai kód. Nem valószín , hogy ez az utasításkészlet egymagában tudná szabályozni és összehangolni a fejl déssel járó kölcsönhatások teljes körét.

Francois Jacob, a Nobel-díjas francia biológus elismerte, hogy roppant keveset tudunk az embrionális fejl dés szabályozási folyamatairól. Eltekintve az olyan bizonytalan fogalmaktól, mint a biológiai mez k és az epigenetikus táj (amikor az egyed fejl dését egy „völgyrendszerbe" lefutó golyó jelképezi), a kutatók valójában csak vonalas (egydimenziós) logikát alkalmaznak. Ha a molekuláris biológia képes volt a gyors fejl désre, mondja Jacob, ez f ként annak köszönhet , hogy a mikrobiológiában történetesen az épít kockák lineáris sora szabja meg az információkat. így aztán mindenr l kiderült, hogy egydimenziós vonalként szemlélhet : a genetikus üzenet, az els dleges szerkezetek közötti kapcsolatok, az öröklés logikája és így tovább. Egy embrió fejl désében azonban a világ már elveszti egydimenziós jellegét. A gének bázissorrendje már olyan kétdimenziós sejtrétegek keletkezését határozza meg, amelyek pontosan úgy türemkednek és hajtogatódnak egymásra, hogy háromdimenziós szöveteket és szerveket hozzanak létre, amelyek kialakítják az él szervezet sajátos morfológiai felépítését és élettani tulajdonságait. Hogy mindez miként történik, Jacob szerint még teljes rejtély. Az embrionális fejl désben részt vev szabályozó körök m ködési elvei ugyancsak ismeretlenek. Például amíg az emberi kéz molekuláris anatómiáját bizonyos mértékig ismerjük, szinte semmit sem tudunk arról, hogy az emberi szervezet miként utasítja magát arra, hogy ezt a kezet létrehozza. Úgy látszik, hogy a szervezet hallatlan pontossággal tudja építeni, s t bizonyos mértékig újjáépíteni a károsodott részeket. Amikor például egy emberi kézen az els ujjperc fölött vágják le az ujjat, és a sebet nem zárják le sebészetileg b rrel, az ujjhegy regenerálódhat.

Meglep módon az újran tt ujjhegy a legapróbb részletekig tökéletes lesz: még az egyén ujjlenyomata (b rlécrajzolata) is azonos lesz a régivel.

A darwinista elmélet azt állítja, hogy a szerves önjavítás programjainak a faj történetére jellemz természetes kiválasztódással kellett kialakulniuk. Ha a véletlen mutációk olyan módosításokra leltek, amelyek emelték a szervezet károsodásjavító képességét, értékesnek bizonyultak a fennmaradás szempontjából; ezek a mutánsok azután nagyobb és a többiekhez képest változatosabb utódnemzedékeket hoztak létre - végül ezekb l keletkezett az uralkodó népesség. Az elképzelés ésszer nek t nik, csak az a baja, hogy nem igazodik a valósághoz. Számos szervezetr l derül ki, hogy jó néhány önjavító programjára nem tehetett szert természetes kiválasztással, mert a károsodás fajtája valószín leg el sem fordult a faj egész történetében.

Az el zmények nélküli titokzatos programokra akkor derül fény, amikor finom laboratóriumi eszközökkel kezelnek egyszer szervezeteket. Nyilvánvalóan ilyenekre nem kerülhetett sor a természetben. Például amikor a kísérletez k felvágnak egy közönséges tengeri szivacsot -különféle sajátos sejtekb l álló, összehangolt m ködés , valódi többsejt szervezetet -, és egy finom szitán préselik át sejtjeit, hogy megszakítsanak közöttük minden kapcsolatot, a látszólag szétvált sejtek ismét egyetlen él szervezetté állnak össze.

A tengeri sün - bonyolultabb szervezet, emészt - és érrendszerrel, valamint helyváltoztatáshoz használt cs szer lábakkal és mészlemezkékb l álló vázelemekkel - hasonló önjavításra képes.

Amikor a vázkerethez szükséges kalciumot kivonják bel le, akkor részei szétesnek, így a tengeri sün különálló sejtek masszájává oldódik. Ám amikor helyreállítják a szükséges kalciumszintet, a sejtek újraszervez dnek, és a tengeri sün ismét helyreállítja önmagát.

A béka hasonló mutatványra képes. Amikor ennek a kétélt nek a megtermékenyített petesejtjeit centrifugába helyezik, akkor a gravitációs er sokszorosával összekeverhet k a sejtszerkezet alkotóelemei. Ennek ellenére a petékb l normális békák fejl dnek ki. Ha egy szitaköt petéjét kettévágják, és az egyik felét megsemmisítik, a másik félb l mégis hibátlan szitaköt bontakozik ki.

Minden gyerek tudja, hogy a szegény gilisztát több részre lehet vágni, mégsem pusztul el: minden egyes darabja teljes gilisztává n . Ha egy g te lábát levágják, a békától - közeli rokonától - eltér en új lábat növeszt. Még a szemlencséjét is újranöveszti: ha sebészetileg eltávolítják, a szivárványhártya szélén található szövetek új lencsévé alakulnak át. Mindezek után felvet dik a kérdés: Ha a tudományos kíváncsiságból laboratóriumban okozott m vi sérülések önjavító programjai nem kerülhettek be az él szervezetek fennmaradásának eszköztárába, akkor miként lehet, hogy ezek mégis mindig megtalálhatók bennük?

A kérdésre az a felismerés adja meg a választ, hogy az önjavítás nem alapul szükségszer en egyedül a genetikailag kódolt biokémiai folyamatokon. Végeredményben a giliszta levágott farokrésze a levágott fejet is pótolja, a g te levágott végtagját újjáépít sejtdifferenciálódás pedig nem a seb melletti hiányzó rész, hanem a végtag ellenkez végének pótlásával kezd dik. Az önjavító folyamatok, úgy t nik, inkább a teljes információhalmazon mennek végbe, amely a szervezet felépítésében vett részt, nem pedig arra a genetikai információs készletre támaszkodnak, amelyet a természetes kiválasztódás részesített el nyben, és a szakosodott sejtek biokémiája adott tovább.

Ha viszont feltételezzük, hogy az önjavítás felhasználja a szervezet morfológiáját kódoló teljes információs készletet, akkor megint csak újabb rejtélybe botlunk: Hogyan szerzik be a szervezetek az alaktani információ teljes készletét?

4. fejezet A TUDAT FURCSASÁGAI A tudat jelenségeire vonatkozó problémák, amelyekkel a tudománynak és a tudósoknak szembe kell nézniük, még súlyosabbak, mint a más megfigyelési és kísérleti területeken jelentkez gondok. A szakemberek még olyan alapvet kérdésekre sem tudnak válaszolni, mint például miért kell bizonyos agyi tevékenységeinket tudatos tapasztalásnak kísérnie. Ennek ellenére a tudományt, mint láttuk, nem hozzák zavarba az értelem jelenségei. A tudomány abból a feltételezésb l indul ki, hogy ha az agy és a tudat nem is szükségszer en azonos, de legalább szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ez annyit jelent, hogy az olyan filozófiai kérdések, mint „Miért van tudatunk?" vagy „Mi a tudat voltaképpen?" valahogy hidegen hagyják a kutatókat, mert k sokkal szerényebb kérdésekkel foglalkoznak, például azzal, hogy „Miféle idegi tevékenységekkel és mechanizmusokkal kapcsolatos a tudat?".

Erre az utóbbi kérdésre irányulnak most a legszélesebb kör kutatások; frontális támadás indult a tudat és az agy közötti viszony végleges felderítésére. Az agykutatók mikroelektródokkal, magmágnes-rezonanciás készülékekkel és pozitronkibocsátó tomográfokkal vizsgálják az agykéreg legmélyebb zugait. Ezek az eljárások számos olyan élettani mechanizmust feltárhatnak, amelyek kapcsolatosak az ember tudatának megnyilvánulásaival.

A tudományos tudatkutatás jelenlegi új hulláma 1990-ben indult el, amikor Sir Francís Crick és munkatársa, Christoph Koch kijelentette, hogy ideje volna beható vizsgálatokat kezdeni a tudat jelenségének megértésére. A tudat vagy tudatosság szerintük azonos az éber állapottal, amelyben mindig szerepel a figyelemnek és a rövid távú emlékezésnek a kombinációja. A kutatóknak a vizuális figyelemre kell koncentrálniok, mert a látórendszert már alaposan feltérképezték mind az állatokban, mind pedig az emberben. Ha jobban ismernénk a vizuális megfigyelés alapját képez idegmechanizmusokat, akkor olyan bonyolultabb és finomabb tudati jelenségeket is meg lehetne fejteni, mint például az él világban egyedül az emberre jellemz éntudatot (vagyis azt, hogy tudomásunk van saját tudatunkról).

Ezek az elképzelések óriási er feszítéseket és rengeteg vitát váltottak ki a tudatkutatásban. Néhány kutató megkérd jelezte, hogy a Crick-féle „elektrofiziológiás" elmélet elég volna-e a tudatosság megmagyarázására. Az is lehet, hogy önmagában az agy tanulmányozása nem elegend ; talán az egész test részt vesz a tudatos szellemi tevékenység minden mozzanatában. Akkor pedig a tudat idegmodelljét a megismerés elméletével vagy akár társadalomelmélettel is ki kellene egészíteni.

Roger Penrose angol és Henry Stapp amerikai fizikusok másik nyomon indultak el: a tudat megértésének kulcsát az agyi ideghálózat elektronjainak és más mikrorészecskéinek folyamataiban keresik. Bár az agy és a tudat jelenségeinek mikrofizikai megközelítését eleinte a kutatók elutasították, majd támadták, mostanában számos lelkes híve akad. Ebben a megközelítésben az a legígéretesebb, hogy a szabad akarat érzékelésére kínál magyarázatot. Penrose szerint az agy a kvantumvilág határozatlansági hatásait használja fel, hogy olyan folyamatokat teremtsen, amelyek keletkezésükt l fogva szabadok. Ez megmagyarázná azt a tapasztalatunkat, hogy dönteni tudunk saját akaratunk szerint. Az agykutatáshoz közeled új fizika arra is kínál magyarázatot, hogy az agy különálló és olykor viszonylag távoli részei rendkívül pontosan és a jelek szerint azonnali szinkronizált kapcsolatba lépnek egymással. Az új megközelítés hívei azt mondják: a helyhez kötöttség hiánya - vagyis az, hogy egy részecske látszólag egy id ben több helyen is tud lenni esetleg jellemz lehet az agy számos folyamatára.

Bár a tudat jelenlegi vizsgálata sokat ígér, ma a kutatók csupán a tudatunkkal kapcsolatos bonyolult idegfolyamatokról szereznek felszínes ismereteket. A nehézségek, mint említettük, hatalmasak. A koponyánkban rejl agykéreg az el agy köpenyének felszínét borító 2-5 mm vastag szürkeállomány. Ennek fejl déstanilag új része a neocortex, amely hat rétegb l áll. Ebben tízmilliárd neuron mintegy ezerbillió idegkapcsolatot alkot. Noha az agykutatók most már kezdik érteni néhány alapvet értelmi képesség élettani hátterét, az agy magasabb szint tevékenységei még mindig kifognak rajtuk. Ilyen a hosszú távú emlékezés is.

Egy (vagy több) élet emlékei

Az emberi lények, úgy látszik, ideiglenesen és hosszú ideig is képesek tárolni tapasztalataikat és benyomásaikat. A rövid távú vagy rövid idej emlékezés aránylag könnyen érthet az agykéreg ideghálózatainak átalakulása révén, de az igazán hosszú idej emlékezés meglehet sen rejtélyes, bár gy lnek már az erre vonatkozó bizonyítékok. Az önelemz emlékezésen kívül ismerjük a halálközeli élményeket (NDE: near-death experiences) és a pszichoterapeuták elgondolkoztató megfigyeléseit is, akik regressziós hipnózis során betegeiket gyermekkorukba „küldik vissza", s t olykor még tovább is. Ezeknek a bizonyítékoknak a sorát a kutatók még megkérd jelezik, bár sokkal kevésbé, mint néhány évvel ezel tt. Ezek a módszerek tüzetesebb vizsgálatot érdemelnek.

Elisabeth Kubler-Ross amerikai orvos klasszikus tanulmányai óta a klinikai pszichológusok és szaktudósok rendszeresen vizsgálják a halálközeli élményeket. Úgy t nik, azoknak az embereknek, akik közel jutnak a halálhoz, van valamilyen különös élményük, amely határozott emlékekkel kapcsolatos. Ifj. Raymond Moody híres amerikai kutató ma már arra a „teljesen nyilvánvaló" következtetésre jutott, hogy a klinikai halálból újraélesztett emberek jelent s részének tapasztalata esetr l esetre egészen hasonló, függetlenül a beteg korától, nemét l, vallásától, m veltségét l, iskolázottsági, társadalmi és gazdasági hátterét l. Ez az élmény, amelyben az illet egész életének eseményei újra leperegnek, sokkal szélesebb kör , mint általában gondolják: ifj. George Gallup 1982. évi felmérése szerint egyedül az Egyesült Államokban mintegy 8 millió feln ttnek volt ilyen élménye. A felmérési mintában szerepl személyek 32 százaléka kijelentette, hogy a halálközeli élményben „életük áttekintésére" is sor került.

David Lorimer brit NDE-kutató kétféle halálközeli „felidézést" különböztet meg: a panorámaszer emlékezést és magát az élet áttekintését. Szerinte a panorámaszer emlékezés olyan képek és emlékek felvonulásából áll, amelyeket az alany részér l igen csekély vagy semmilyen érzelem nem kísér. Az élet áttekintése azonban, bár hozzávet leg hasonlít az el bbihez, érzelmi kísérettel és erkölcsi értékeléssel jár. Az értelmi folyamatok tisztasága mindkét emlékezési folyamatban figyelemre méltó. A felidézés különösen élénk a panorámaszer emlékezésben, amikor az agyon átvillanó képek rendkívül gyorsak, pontosak és valószer ek. Az emlékek sorrendje különféle lehet: olykor a gyermekkorban kezd dik, és a jelen felé halad; máskor a jelenb l fut visszafelé a gyermekkor irányába. Olykor az emlékek egymásra vetülnek, mintha holografikus képek volnának.

Az alanyoknak az a benyomásuk, hogy minden felidéz dik, amit életük során valaha is átéltek; úgy t nik, egyetlen gondolat, egyetlen esemény sem veszett el örökre.

A halálközeli élmény hasonlít a hipnózishoz, amely lehet séget nyújt arra, hogy a beteg szinte teljes pontossággal idézze fel egy korábbi élményét. (Mindkét esetben tökéletes a felidézés, de a hipnózisban ki van téve az alany a hipnotiz r tudatos vagy tudattalan befolyásolásának -ami ronthatja a kísérleti bizonyíték hitelességét. NDE esetén ez nem fordulhat el .) Egy élet felidézése megdöbbent dolog. Neumann János úgy számolt, hogy élete során egy ember körülbelül 2,8 x 1020 (vagyis száztrillió) bit informácót gy jthet össze. De hogyan tudhat egy átlagosan 1300 cm3-es agy ennyi információt tárolni? Úgy sejlik, agyunk még ennél is több információhoz férhet hozzá. Ennek bizonyítékai még sokkal vitatottabbak, de semmiképpen sem elhanyagolhatóak. A leghitelesebb beszámolókkal gyakorló lélekgyógyászok szolgálnak. Amikor regressziós hipnózissal „visszaviszik" a beteget a gyermekkorába, a gyógyító gyakran észreveszi, hogy alanya tovább halad az id ben, és esetleg el z életekig jut. Egyes betegek több elmúlt életet is fel tudnak idézni, amelyek óriási id szakot ölelnek fel. Thorwald Dethlefsen, a híres, bár er sen vitatott müncheni gyógyító szerint a „reinkarnációk" sora akár több száz is lehet, és akár 12 000 évet is átfoghat. Stanislav Grof, az Egyesült Államokban él ugyancsak híres kutató azt állítja, hogy regressziós hipnózissal egyes alanyok valamilyen állati lét emlékéig jutottak vissza. Különböz korú betegek gyakran számolnak be olyan korábbi életekb l származó élményükr l, amely kapcsolatos a jelenkori problémáikkal és idegességükkel. Dethlefsen esettörténetei között szerepel például egy beteg, aki nem látott egyébként m köd képes ép szemével, és a regressziós hipnózis során eljutott ahhoz az emlékhez, hogy a középkorban katona volt, és a szemét egy nyílvessz fúrta át. Morris Netherton amerikai úttör kutató egyik betege, aki fekélyes bélhurutban szenvedett, újraélte egy nyolcéves kislány esetét, amint egy náci katona lelövi egy tömegsír szélén. Egy New York-i gyógyító, Roger Woolger betege, aki állandó nyak- és vállmerevségre panaszkodott, azt a képet idézte fel a regressziós hipnózis során, hogy holland fest ként egykor felakasztotta magát.

Az ilyen rejtett forrásokból felszínre tör képek és élmények gyakran gyógyító hatásúak; sok testi és lelki baj valószín leg olyan megrázkódtatások következménye, amelyek mintha korábbi

életekb l erednének. Az ilyen események felidézése és újraélése olyan b ntudatot vagy aggodalmat oldhat fel, amelyet mintha korábbi létezésekb l hoztunk volna magunkkal.

Az el z életekre vonatkozó megállapításokat sokan megkérd jelezik. Egyes kutatók azonban bizonyítékokat találtak, hogy amikor bizonyos esetekben az alanyok egy korábbi életb l származó képet vagy eseményt idéztek fel, sok mindent tudtak az adott korszakról, személyekr l vagy helyszínekr l. De el fordultak olyan esetek is, amikor az alany ismeretei közé olyan elemek vegyültek, amelyeket valószín leg semmilyen módon nem szerezhetett meg jelen létezése folyamán. Ezek között a meglep adatok között szerepelnek homályos (de kés bb igazolt) történeti és földrajzi részletek, valamint a „visszaküldött" alanyok számára ismeretlen emberek élettörténetei is, akik közül sokan távoli országokban és régmúlt id kben éltek. S t a legtöbb alany nemcsak emlékezik, de újraéli az emléket a regresszió állapotában, mialatt érzelmei és élettani reakciói messze meghaladják a véletlenszer ség vagy a színlelés ésszer határát. Így például egy csecsem korba visszavitt személy szopási reflexeket mutatott, és még lábujjait is legyez szer en szétterpesztette, ami a csecsem k reflexe, amikor a talp oldalát hegyes tárggyal megérintik.

Ian Stevenson, elismert amerikai pszichiáter nem kevesebb, mint kétezer gyermek korábbi életeib l származó élményeit gy jtötte össze. Így arra a következtetésre jutott, hogy sokkal több gyermeknek lehetnek emlékei korábbi létezéseir l, mintsem gondolnánk. Ilyen alanyokkal mi rendszerint csak kés bb találkozunk, amikorra emlékeik már elhomályosultak vagy teljesen elt ntek. Azok a gyermekek, akik korábbi életekr l mesélnek, ezt két- és ötéves koruk között teszik. A visszaemlékezésekre átlagosan 38-39 hónapos korban kerül sor. Kétéves koruk el tt a gyermekeknek még nincs meg ehhez a megfelel szókincsük és kifejez készségük, ötéves kortól kezdve pedig a korábbi életek emlékei visszahúzódnak, függetlenül attól, hogy a szül k bátorítják-e gyermeküket az emlékezésre, vagy megtiltják neki.

E hároméves „id ablak" folyamán a gyermekek el z életb l hozott emlékei általában annak a személynek az életéhez köt d legutolsó évnek, hónapnak vagy napnak az eseményei köré csoportosulnak, akivel a gyermek azonosítja magát. Olykor a korábbi élet emlékei valószer bbnek t nnek, mint a jelen élet élményei. Stevenson arról számol be, hogy egy török kisfiú legels szavai ezek voltak: „Mit keresek én itt? A kiköt ben voltam." Amikor többet tudott mondani, a gyermek leírta egy dokkmunkás életének részleteit, akit egy hajó rakodóterében alvás közben baleset ért, és meghalt. Az alanyok csaknem háromnegyede azt állítja, hogy emlékszik, miként halt meg a korábbi életben az illet , és erre sokkal gyakrabban emlékeznek er szakos halál, mint természetes okok esetén. De hát honnan jönnek ezek az emlékek?

Telepátia és egyéb rejtélyes jelenségek A tapasztalatoknak van még egy rejtélyes része, amely nemcsak fiatal gyermekekben és erre érzékeny emberekben fordul el , hanem szinte bárkiben: ez a „személyközi" (transzperszonális) élmény vagy közlés.

A konzervatív kutatók azt hangoztatják, hogy az emberi kommunikáció csupán gesztusokkal, arckifejezéssel és nyelvi eszközökkel - vagyis hagyományos módon - történhet. Vannak azonban bizonyítékok arra, hogy emberi üzenetközlés a hagyományostól eltér módon is lehetséges.

Amennyiben ezek a módok a szem, a fül és más érzékszervek érzékenységi tartományán túl is lehet vé teszik üzenetek küldését és fogadását, akkor ezek az ún. transzperszonális közlések közé tartoznak. Úgy látszik, hogy az ilyen közlések valamilyen formában az érzékszerveken kívüli érzékeléshez (ESP: extrasensory perception) kapcsolódnak.

A telepátia - az érzékszerveken kívüli érzékelés leghétköznapibb formája - valószín leg széles körben használatos a primitív kultúrákban. Számos törzsi társadalomban a sámánok voltak képesek a telepatikus kapcsolatra, miközben különféle módszerekkel jutottak el az ehhez szükséges megváltozott tudati állapotig: például egyedülléttel, tudati figyelem-összpontosítással, böjtöléssel, valamint amikor varázsszövegeket kántáltak, táncoltak, doboltak és kábító hatású füveket égettek.

De nemcsak a sámánoknak, hanem egész törzseknek volt telepatikus képességük. Még napjainkban is számos ausztrál bennszülött tud tájékozódni családja vagy barátai sorsáról, holott messze az érzékszervi érzékelés távolságán túl vannak t le. A. P. Elkin antropológus így ír le egy szül földjét l távol lév férfit; „...egy napon hirtelen bejelenti, hogy meghalt az apja, máskor meg azt, hogy felesége gyermeknek adott életet, vagy valami baj van azon a vidéken. Annyira biztos a dolgában, hogy mihelyt teheti, hazaindul."

Eltekintve a jórészt kedélyes és megismételhetetlen eseményekt l, laboratóriumban lefolytatott, ellen rzött kísérletek is tudományos bizonyítékot szolgáltatnak az emberek közötti közvetlen kapcsolatokra és közlésekre.

Az érzékszerveken kívüli érzékelés tudományos vizsgálatát J. B. Rhine híres amerikai kutató az 1930-as években a Duke Egyetemen kezdte el kártya- és kockakísérletekkel. Azóta az újabb kísérletek jóval kifinomultabbak, és ellen rzésük is szigorúbbá vált; gyakran fizikusok csatlakoznak a pszichológusokhoz a próbák pontos megtervezése érdekében. Ara rejtett érzékelési kódoknak, gépi torzításoknak, az alanyok csalásainak, valamint a kísérletvezet tévedéseinek és hiányos szakértelmének figyelembevételével sem sikerült megmagyarázni egy sereg, statisztikailag egyértelm eredményt.

Az 1970-es években két amerikai fizikus, RusselTarg és Harold Puthoff a Stanford Kutatóintézetben végezte a legismertebb gondolat- és képátviteli kísérleteket. Arról akartak bizonyosságot szerezni, hogy végbemehet-e telepatikus adatátvitel különböz egyedek között, akik közül az egyik „küld ként", a másik „fogadóként" szerepel. A kutatók egy lezárt, átlátszatlan falú és elektromosan árnyékolt kamrában helyezték el a fogadót, míg a küld egy másik szobában szabályos id közönként felvillanó fényt látott. Közben EEG-vel (elektroencefalográffal) rögzítették mindkét fél agyhullámainak jeleit. Ahogy várni lehetett, a küld ben ritmikus agyhullámok jelentkeztek az er s felvillanások nyomában. Rövid id elteltével azonban a fogadóban is hasonló mintázatú agyhullámok mutatkoztak, jóllehet a küld t l nem kapott semmiféle érzékszervi jelzést.

Erre a távközlésre különösen meglep példát szolgáltat Jacobo Grinberg-Zylverbaum munkája a Mexikói Nemzeti Egyetemen. Az elmúlt öt év folyamán végzett több mint 50 kísérletben GrinbergZylverbaum kettesével helyezte el alanyait egy hangszigetelt és elektromágneses hullámok számára áthatolhatatlan „Faraday-kalitkában". Arra kérte ket, hogy meditáljanak együtt húsz percig. Ezután az alanyokat különálló Faraday-kalitkákban helyezte el, s az egyik személy kapott ingereket, a másik nem. Az alany szabálytalan id közönként kapott ingereket úgy, hogy még a kísérletvezet sem tudta, mikor kerül sor az ingerlésre. A „fogadó" alany lehunyt szemmel, nyugodtan pihent, mert csak arra kérték, hogy érzékelje a társa jelenlétét, mit sem tudva annak ingerlésér l. Általában száz ingerb l álló sorozatot alkalmaztak.

Fényvillanások, hangok, rövid, er teljes, de fájdalmat nem okozó sokkhatások érték a „küld " jobb kezének mutató- és gy r sujját. Ekkor mindkét alany EEG-jét összehasonlítva megvizsgálták, hogy a sokkhatások milyen „normális" feszültségeket váltottak ki a kísérleti egyedben, és milyen „áttételes" feszültségek jelentek meg a pihen alany agyhullámaiban. Ilyen kísérleti helyzetekben az áttételes feszültségek az esetek közel 25 százalékában következetesen megjelentek. Rendkívül jellegzetes példát szolgáltatott egy fiatal szerelmespár. EEG-görbéik szinkronban maradtak az egész kísérlet során, ami tökéletes érzelmi összhangjukra utalt.

Korlátozott mértékben meg lehetett ismételni az eredményeket. Amikor egy alany az átviteli feszültséget az egyik kísérletben megvalósította, ezt rendszerint a következ kísérletekben is megtette. Lehet, hogy az emberek egynegyede - és nem csupán a különleges érzékenységgel bírók képes arra, hogy bizonyos mértékig „olvasson" egy másik személy tudatában, akivel szellemi összhangban van?

Az ESP-kapcsolatok persze hangsúlyosabban jelentkeznek egymáshoz érzelmileg közelebb álló személyek között. Az egypetéj ikrek például megérzik a másik fájdalmát, és akkor is értesülnek a testvérüket ért megrázkódtatásokról, ha az akár a világ másik felén tartózkodik. Az „ikerfájdalom" mellett az anyák és a szerelmesek érzékenysége is figyelemre méltó: számtalan történet szól olyan anyákról, akik tudják, hogy fiuk vagy lányuk mikor forog komoly veszélyben, vagy mikor szenvedett éppen balesetet.

Az utóbbi néhány évtized során Targ és Puthoff sokféle olyan transzperszonális üzenetközvetítést is megvizsgált, amelyet közös gy jt névvel „tisztánlátásnak" neveznek. Ezekben a kísérletekben a küld és a fogadó olyan messze volt egymástól, hogy szó sem lehetett az érzékszervi közlés bármilyen formájáról. Egy véletlenszer en kiválasztott helyen az egyik alany volt a „sugárzó", és a „felvev " megpróbálta venni azokat a képeket, amelyeket a „sugárzó" küldött. Benyomásainak dokumentálására a felvev mindig szóbeli leírást adott, s t olykor vázlatokat is rajzolt. A kísérletek végén egy pártatlan bizottság úgy találta, hogy a felvev leírásai és vázlatai átlagosan 66 százalékban egyeztek a „sugárzó" által látott helyszín jellegzetességeivel.

Más laboratóriumok távollátási kísérletei csaknem egy kilométert l több ezer kilométer távolságig terjedtek. Függetlenül attól, hogy hol és ki végezte a vizsgálatokat, a siker általában 50 százalék körül mozog, amikor a véletlen egyezésre csak jóval kisebb volna az esély. A legsikeresebb tisztánlátók azok közül kerültek ki, akik nyugodt, figyelmes és elmélked állapotban voltak. Ezek arról számoltak be, hogy el ször valami lágy és suhanó formában kapták meg az el zetes benyomást, majd ez a forma fokozatosan egységes képpé alakult. A képet meglep nek találták, mert tisztán kivehet volt és nyilván máshonnan származott.

Képek úgy is átvihet k, hogy a fogadó alszik. Stanley Krippner amerikai pszichológus és társai több évtizeden át végeztek „álom-ESP-kísérleteket" a New York City-beli Maimonides Kórház álomlaboratóriumában. A kísérletek során egyszer , de hatékony módszert alkalmaztak. Egy önkéntes vállalkozó, aki hajlandó volt a laboratóriumban tölteni az éjszakát, megérkezésekor találkozott az „adó"-val, majd a kísérletez kkel, akik elmagyarázták a teend ket. Ekkor az önkéntes fejére elektródokat helyeztek az agyhullámok és a szemmozgás követése céljából, de több érzékszervi kapcsolat nem volt vele egészen másnap reggelig, miközben az illet aludni tért. Az egyik kutató ezután kockát dobott, amelynek pontszáma egy véletlenszám-táblával kombinálva egy sorszámot adott. Ekkor m vészi képeslapokat tartalmazó zárt borítékok sorából kiválasztották azt, amelyiknek épp ez volt a sorszáma. A borítékot akkor nyitották fel, amikor az „adó" megérkezett a kórház valamelyik távoli részének magánszobájába. Az adó ezután azzal töltötte az éjszakát, hogy er sen összpontosította figyelmét a képre.

A kísérletez k csak egyszer ébresztették fel házi telefonon az illet „vev "-t, amikor a monitor a gyors szemmozgás (a REM) szakaszának végét jelezte alvása közben. Ekkor felkérték, hogy mondja el álmát, amelyet a felébredés el tt látott. A beszámolókat rögzítették a másnap reggeli beszélgetéssel együtt, amikor megkérték az alanyt, hogy gondoljon álmára. Így kett s „vakkísérlet" folyt, mert sem az alany, sem a kísérletez k nem tudták, milyen képre esett a választás el z este.

Az önkéntesek els laboratóriumi éjszakájának adataiból 1964 és 1969 között összesen 62 éjszaka eredményeit elemezhették ki. Jelent s egyezés mutatkozott az adott éjszakára választott kép és a „vev " azon éjszakai álmai között. Az egyezések száma lényegesen magasabb volt olyan éjszakákon, amikor alig vagy egyáltalán nem voltak elektromos viharok abban a térségben, és a napfolttevékenység is gyengének bizonyult, tehát amikor a Föld mágneses mezeje aránylag háborítatlan maradt.

Egy másik érdekes kísérlet az alany agykérgében a bal és jobb félteke közötti összehangoltság mértékét vizsgálta. Rendes ébrenléti tudat esetén a két félteke - a beszédre irányuló, lineárisan gondolkodó, racionális „bal agyunk" és az alakérzékel , érzelmi „jobb agyunk" - összerendezetlen, véletlenszer en eltér hullámgörbéket mutat az elektroenkefalográfon. Kiderült, hogy amikor az alany meditatív tudati állapotába lép, ezek a görbék szinkronizálódnak, mély meditációban pedig a két agyfélteke majdnem azonos hullámformákat ölt.12 Elmélyült tudati állapotban nemcsak egyazon alany jobb és bal agyféltekéje, hanem más alanyok agyféltekéi is azonos görbéket mutatnak. Bizonyos kísérletek során egyszerre 12 személyre terjedtek ki a megfigyelések. És mi történt? Bizonyos id után az összes meditáló egyén agyhulláma bámulatos összhangba került egymással.

Amikor sok ember együtt meditál, rendkívül er s szinkronizáltságú, ún. „Buddha-mez " keletkezik.

Lehet, hogy különböz emberek agyhullámainak összhangjában a csoport méretének nincs fels határa? Nem lehet tehát megkerülni a következ kérdést: Lehetséges, hogy valaki megfelel meditatív tudati állapotban, önkéntelenül és közvetlenül képes hatni egy másik személy agyára?... És lehetséges, hogy több, együtt meditáló ember valamilyen kölcsönös és közös tudati állapotba kerül?

A személyes távkapcsolat másik fajtája az orvoslásban is el fordul: a távgyógyításban. A „pszichikus" (tisztánlátó) diagnoszták csak a beteg néhány személyi adatát kapják meg (név, születési dátum), és ennek alapján sokszor orvosi felkészültség nélkül is meglep en pontos kórismét állítanak fel az illet r l.

A távdiagnózis ma már eléggé mindennapos, amint erre Norman Shealy amerikai idegsebész meggy z bizonyítékot közöl The Creation of Health (kb. Egészségalkotás) cím könyvében.

Missouri állambeli rendel jéb l Shealy egyszer en megtelefonálta ott ül egyik betegének nevét és születési dátumát Carolyn Myssnek, a távoli New Hampshire-ben él tisztánlátó diagnosztának. A hölgy hamarosan megadta a kórismét. Dr. Shealy szerint az els száz eset közül a diagnózis 93 esetben bizonyult helyesnek. Lehetséges, hogy valaki nagy távolságból is „beleláthat" egy másik személybe, és meg tudja mondani, mi a baja?

A személyi távkapcsolatok további változata, amikor testi hatások tev dnek át egyik emberr l a másikra. Ezt „teleszomatikus" távtesti hatásnak nevezik. Ilyenkor olyan élettani változások következnek be, amelyeket valaki a tudati folyamataival idéz el egy kiválasztott személyben. A köztük lév távolságnak ebben az esetben is alig vagy egyáltalán nincs szerepe.

A hagyományok szerint különleges adottságú természetgyógyászok váltottak ki teleszomatikus hatásokat olyan módon, hogy állításuk szerint „finom energiák" közvetítésével gyógyították meg betegeiket. (A teleszomatikus hatások negatív változatai „vudu" vagy fekete mágia néven ismeretesek, és gyakran szerepelnek a sámánok eszköztárában.) Miután az esetek többsége szájhagyományból ismert, ezért leginkább az antropológusok érdekl dését keltette fel, de az esetleírásokat az orvosi közvélemény elvetette. Nemrég azonban laboratóriumi kísérletekben is észrevettek teleszomatikus hatásokat, ahol a szigorú ellen rzés és számos kísérleti alany nyújt lehet séget az eredmények megbízható mennyiségi elemzésére. A texasi San Antonióban William Braud és Merilyn Schlitz a Mind Science Foundation keretében több száz próbát végzett, hogy az „adók" által küldött szellemi képek milyen hatást gyakorolnak a „vev k" élettani állapotára. Az utóbbiak távol voltak, és nem is tudtak arról, hogy képeket küldenek feléjük. Braud és Schlitz határozottan állítja, hogy sikerült bebizonyítaniuk, egy személy mentális képei „átnyúlnak" a téren keresztül, és változásokat idéznek el egy távoli személy szervezetében - hasonlóakat azokhoz, amelyeket az ember saját tudati folyamatai váltanak ki saját testében.

Teleszomatikus hatások egyszerre több emberen is jelentkezhetnek. Egy hagyományos hindu elképzelés szerint ha egy nagyobb embercsoport meditál közösen, akkor ez hatással van azokra is, akik nem meditálnak. 1974-ben Maharishi MaheshYogi ezt az elképzelést valósította meg. Úgy gondolta, hogy ha egy népességnek csupán egy százaléka meditálna rendszeresen, akkor ez érezhet lenne a többi 99 százalékon is. Garland Landrith, David Orme-Johnson és más szerz k tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a „Maharishi-hatás" statisztikailag kimutatható változást idéz el . Úgy t nik, hogy a véletlenszer ségnél sokkal szorosabb összefüggés jelentkezik egy közösségben a meditálok száma és a közösségben el forduló b nözési arány, közlekedési balesetek, alkoholizmussal kapcsolatos halálesetek, s t még a légszennyezettség szintje között is.

Randolph Byrd amerikai kardiológus, a Kalifornia Egyetem volt professzora a Maharishi-hatás egyik változatát vizsgálta meg: hogyan hat a meditáció helyett az imádkozás. Számítógépes elemzéssel tíz hónapra terjed en azoknak a betegeknek a kórtörténetét dolgozta fel, akiket a San Franciscó-i General Hospital szívkoszorúérbántalmakkal foglalkozó részlegében kezeltek. Byrd egyúttal olyan átlagemberekb l állította össze kísérleti csoportját, akikben csak az volt közös, hogy valamennyien katolikus miséken vagy protestáns gyülekezetekben imádkoztak rendszeresen. A kiválasztott személyeket megkérték, hogy imádkozzanak a 192 betegb l álló kórházi csoport felgyógyulásáért. További 210 beteg alkotta az ellen rz csoportot, értük senki sem imádkozott. A kísérlet során szigorú feltételeket alkalmaztak: a kiválasztásnál biztosították a véletlenszer séget, valamint sem a betegek, sem az ápolón k, sem az orvosok nem tudhatták, melyik beteg melyik csoportba tartozik.

A kísérlet résztvev ivel csak a betegek nevét, szívük állapotának néhány adatát közölték, és azt kérték, hogy naponta imádkozzanak értük. Ennél többet a vallásos csoport tagjai sem tudhattak.

Mivel egy-egy részvev több betegért is imádkozhatott, így a kiválasztott kórházi ápoltak mindegyikéért 5-7 személy mondott imákat. Az eredmény statisztikailag értékelhet nek bizonyult.

Mindazok, akikért imádkoztak, átlagosan 5-ször kevesebb antibiotikumot igényeltek, mint a kontrollcsoport tagjai (3 személy a 16-tal szemben), 3-szor kevésbé volt esélyük tüd ödémára (6nak a 18-cal szemben), senkinek sem volt szüksége mesterséges lélegeztetésre az ellen rz csoport 12 esetével szemben, és végül kevesebb beteg halt meg az el bbi csoportban, mint az utóbbiban (bár itt az eredmény nem mutatkozott statisztikailag bizonyíthatónak). Nem számított, milyen közel vagy távol voltak az imádkozók a betegekt l, az imádkozás módja sem volt lényeges. Úgy t nik, csak az elmélyültség és az ismételt imádkozás számított, függetlenül attól, hogy az imádság kihez szólt és hol hangzott el.

Százával végeztek eddig ilyen jelleg kísérleteket, amelyek újabb izgalmas kérdést vetnek fel.

Lehetséges, hogy több ember összpontosított csoportos tudata más emberek - s talán nagyon sok ember - testi állapotát befolyásolhatja?

Távoli, de egyidej kultúrák A személyek közötti önkéntelen távkapcsolat nem az egyetlen különös érintkezési forma: úgy látszik, hogy embercsoportok között is átvihet k információk spontán és közvetlen úton. A „szinkronicitás" egyedi esetei mellett - Carl Jung kifejezését használva az „egybeesés" fogalmára jól dokumentált eseményekr l is tudunk, amelyeket nem lehet egyszer en a véletlen számlájára írni.

Ismerünk egymástól igen távoli kultúrákat, amelyek meglep en hasonló eszközöket fejlesztettek ki.

Az acheuli szakóca például a k korszak igen elterjedt eszköze volt: jellegzetes mandula vagy csepp alakú tömbjét mindkét oldalán szimmetrikusan pattintották. Európában kovak b l készítették, a Közel-Keleten t zk b l, Afrikában pedig kvarcitból, agyagpalából vagy diabázból (vulkáni magmás k zetb l). Alapvet formáját feladata határozta meg, de hogy szinte minden hagyományos kultúrában egyeznek a kidolgozás részletei, ez aligha magyarázható a közös szükséglet diktálta hasznos megoldások véletlenül egyez felfedezésével. Nem valószín ugyanis, hogy a próbálkozások módszere ennyi hasonlatossághoz vezetett volna a részletekben ennyire sokféle távoli népcsoport körében. Úgy látszik, hogy számos szerszám képe a közvetlen kulturális érintkezés keretein túl szinte „átugrott" a téren. Felt n en hasonló óriási piramisokat építettek Egyiptomban és a Kolumbusz el tti Amerikában egyaránt. A kézm vesmesterségek - például a fazekasság - igencsak hasonló formákat hoztak létre minden kultúrában. A t zgyújtás technikája is hasonló alapformájú szerszámokat eredményezett a világ legkülönböz bb tájain. Bár minden kultúra hozzáadta a maga díszítéseit, az aztékok és az etruszkok, a zuluk és a malájok, a klasszikus indiaiak és az ókori kínaiak mind úgy alakították szerszámaikat és úgy emelték építményeiket, mintha azonos minta vagy stípus szerint dolgoztak volna.

Nemcsak fizikai eszközök bukkantak fel többé-kevésbé egy id ben és egymástól függetlenül, hanem egész kulturális mozgalmak is. A klasszikus héber, görög, kínai és indiai kultúra nagy áttöréseire egymástól távol es térségekben is gyakorlatilag egy id ben került sor. Palesztinában a nagy héber próféták Kr. e. 750 és 500 között jelentek meg, Indiában a korai upanisádok (vallásifilozófiai értekezések) Kr. e. 660 és 550 között keletkeztek. Sziddhárta Buddha Kr. e. 563 és 487 között élt, Kínában Konfuciusz Kr. e. 551 és 479 között tanított, az ókori Görögországban Szókratész 469-t l 399-ig élt, amikor a hellén filozófusok a platóni és arisztotelészi filozófiával megalapozták a nyugati civilizációt, a keleti filozófusok pedig a konfucianizmusban, taoizmusban és más tanokban rakták le a keleti civilizáció idealista alapjait. Míg a peloponnészoszi háborúk után Platón megalapította Akadémiáját, Arisztotelész a maga Líceumát, valamint vándorszofisták tucatjai prédikáltak és adtak tanácsot királyoknak, tirannusoknak és polgároknak, addig Kínában hasonlóan nyugtalan és ötletes elmék iskolákat alapítottak, tömegeket tanítottak, doktrínákat állítottak fel, és a Háborúzó Államok kés i korszakában a fondorlatosan számító hercegek között man vereztek.

Az egyidej kulturális vívmányok nem korlátozódnak a klasszikus civilizációkra; a modern id kben is el fordulnak. Még a tudomány fegyelmezett világában is akadnak az ösztönös felismerésnek olyan esetei, amikor azonos id ben különböz kutatók tettek felfedezést, holott nem ismerték egymás munkáját. A leghíresebb esetek közé tartozik például az integrálszámítás, amelyet Newton és Leibniz egyszerre, de egymástól függetlenül fedezett fel; vagy amikor az él világ törzsfejl désének alapvet mechanizmusát Darwin és Wallace egymástól függetlenül ismerte fel.

De említhetnénk Graham Bell és Elisha Gray esetét is a telefonnal.

El fordulnak olyan példák is, amikor a megsejtés és a felfedezés egyazon kultúra különböz ágazatain „ugrott keresztül". Amikor Newton prizmával bontotta színeire a cambridge-i lakásának ablakán bet z napsugarat, Vermeer és egy másik flamand m vész a színes ablak- és ajtóüvegeken keresztül behatoló fény természetét tanulmányozta. Amíg Maxwell matematikai alakba öntötte az elektromágnesség elméletét, amely szerint egyebek között a fény forgó elektromos és mágneses mez k hullámainak formájában terjed, addig Turner forgó örvényekként festette meg a fényt.

Néhány éve egyes fizikusok többdimenziós tereket kutattak a szuperszimmetriával kapcsolatos elméletük kidolgozása során, ugyanakkor, t lük nyilván teljesen függetlenül, avantgárd m vészek vizuális szuperponálással kísérleteztek, és képeiken hét térdimenziót ábrázoltak egymáson.

Tér és id , fény és vonzás, tömeg és energia - mindezt fizikusok és m vészek kutatták olykor egy id ben, olykor egymást megel zve, de ritkán ismerve egymás munkáját. Leonars Shlain M vészet

és fizika: párhuzamos látomások térben, id ben és a fény c. könyvében számos példával mutatja be a m vészeknek azt a képességét, hogy vagy tükrözik, vagy el re jelzik a fizikusok agyában zajló fogalmi áttöréseket anélkül, hogy valamit is tudnának a fizikáról vagy ismernék a kutatók érdekl dését. Lehet-e mindezeket a párhuzamokat elvetni egyszer en azzal, hogy csupán véletlen egybeesések?

HARMADIK RÉSZ UJ ÉRTELMEZÉS FELÉ 1. fejezet TUDOMÁNYOS ÖSSZERAKÓJÁTÉK A tudomány által festett kép elhomályosult. Bár napjaink természettudománya fejlettebb, mint valaha, messze nem oldotta meg az összes rejtélyt, és nem értette meg mindazt, ami környez világunkból megérthet . Éppen ellenkez leg, a 20. század közepének világképe egyre halványabbá válik: nagy területek hiányoznak, mintha valaki egy összerakójátékból elcsent volna néhány darabot, a többi részt pedig tejüveggel fedte volna be. A fontos tudományok f irányvonalában a kutatók mintha visszahúzódnának a technikai részletek biztonságába, megkerülve ezzel a valóban alapvet kérdéseket. Amint Carl Friedrich von Weizsacker tudományfilozófus írja. „Jellemz a tudományra, ahogy ma m velik, hogy a fizikában nem teszik fel az igazi kérdést, mi az anyag, sem a biológiában, hogy mi az élet, sem a pszichológiában, hogy mi a lélek..."

Elérkezett az id a kutatók számára, hogy felülvizsgálják feltevéseiket annak értelmér l, amit megfigyeléseikkel és egyenleteikkel írnak le, valamint megnézzék, felderíthet k-e még hiányzó területek, és áthatolhatnak-e azon a fátylon, amely eltakarja el lük ezt az ismeretlen tájat. De mint mindig, amikor a kutatók ismétl d eltérésekkel és ellentmondásokkal találkoznak, nehezen adják fel megalapozott elméleteiket. Már annyi kivétel és kiegészítés társul a f elméletekhez, hogy ezek lassan elhomályosulnak, és végül senki sem tudja pontosan, mit jelentenek valójában. Széls séges esetben a bel lük levonható következtetések már sokkal bonyolultabbak, mint amit a józan ész és a türelem elvisel. Éppen ez történt, amikor a geocentrikus világ elméletét felváltotta a heliocentrikus elmélet. Hosszú id n át uralkodott az a nézet, amely szerint a Nap és a bolygók tökéletes körpályán keringenek a Föld körül olyan módon, hogy forgó kristálygömbökön függnek. De ez kés bb csak úgy maradhatott összhangban a megfigyelésekkel, ha feltételezték, hogy a gömbökön belül újabb gömbök és a körökön belül újabb körök helyezkednek el. Végül aztán ezeknek az „epiciklusok"-nak a száma annyira megn tt, kiszámításuk annyira bonyolulttá vált, hogy hitelét vesztette az alapelképzelés. Kopernikusz - aki er sen hitte, hogy a természet szereti az egyszer séget - ekkor el állt a heliocentrikus elmélettel, és ezt az egyszer bb, bár forradalmi elképzelést számos csillagász elfogadta. Einstein forradalmi gondolata a századforduló körül hasonló tényez kb l eredt: a fizikai jelenségek Newton klasszikus mechanikája szerinti értelmezése olyan bonyolulttá vált, hogy az Einstein egyenletei által bevezetett rendet és egyszer séget - bár elképeszt nek t nt - a fizikusok nagy megkönnyebbüléssel üdvözölték.

Hasonló folyamat zajlik napjainkban számos tudományágban. Egyetlen elmélet sem ússza meg cáfolat nélkül: láttuk már, hogy a század folyamán még a kvantumfizikában és a kozmológiában is eltérésekbe ütköztek a kutatók. Ennek eredményeként a fizikusok új nemzedéke lázasan keres új megközelítéseket és új fogalmakat. Sokasodnak a szabálytalanságok a biológiában is, ami egyre nagyobb nyomással nehezedik nemcsak a klasszikus darwini elméletre, hanem ennek neodarwinista változataira is. A tudat birodalmát persze sohasem értette meg tökéletesen a tudomány, de id nként akadtak kutatók, akik úgy vélték, hogy az alapvet fogalmak tökéletes megértése felé haladnak.

Ezek az illúziók mára már szertefoszlottak: olyan ellentmondások, felfedezések láttak napvilágot az emberi értelem és tapasztalat terén, amelyeket nem lehet többé figyelmen kívül hagyni pusztán azzal az indokolással, hogy ezek csak képzelgések, és nem tartoznak a tudomány vizsgálódási körébe.

Napjainkra szétzilálódott az a magabiztosság, hogy már felfedeztük a természet világának alapvet vonásait; a 19. század végének önelégültsége korunkban szinte teljesen elt nt. Mind több társaság és szövetség alakul a tudományos megfigyelésekben el forduló rendellenességek vizsgálatára, és ezek a tudomány építményének széleir l lassan a középpont felé haladnak. A tudomány forradalmi változások küszöbén áll.

A most kezd d tudományos forradalom gyorsabban zajlik le, mint a kopernikuszi forradalom, és szélesebb lesz, mint amit Einstein indított el. Az jellemzi, hogy igen sokoldalú tényeket olvaszt

össze egy er sen egységesített, egyszer - még ha elvontnak is látszó - elméletben. A tudományban ugyanis nem úgy old meg valaki egy rejtélyt és válaszol egy kérdésre, hogy egyszer en új feltételeket fércei össze egy már elfogadott fogalomhoz. Ehelyett a kritikus pontnál, ahol a szabálytalanságok már annyira felgyülemlenek, hogy a tudományos közösség nem t rheti tovább ket, ugrás történik egy új, alapvet feltétel -egy új alapminta felé. Egy ilyen mintaeltolódás mélyebb (vagy mondhatjuk így: magasabb) szinten foglalja egységes elméleti keretbe az adott területen elért megállapításokat.

Ahogyan a Newton és Kopernikusz által kidolgozott elméleti keret megnyitotta az utat az éggömb és a földgömb egységes szemlélete el tt, és ahogy a 20. század nem egyensúlyi termodinamikájának alapvet fogalmai utat törtek a fizikai és a fizikai-kémiai rendszereknek a biológiai, s t a pszichológiai és a szociológiai rendszerekkel való egyesítése felé, ugyanígy a jelenkori forradalom az elméletalkotás új szintjére lép. Olyan értelmezést keres, amely egységesebb és teljesebb, mint amire a klasszikus tudományágak töredékes megközelítései és fogalmai épülnek.

A tudomány története folyamán a jelent s haladás mindig együtt járt azzal, hogy a kutatók mélyebben és szélesebb körben nyertek betekintést a természet tapasztalati valóságába. Ez jellemz Galilei, Newton, Kopernikusz és Kepler felfedezéseire éppúgy, mint Einstein, Bohr, Jung, Guth, Hawking és Pribram elméleteire. Az el ttünk álló forradalom folytatja a múltból ered kezdeményezéseket: elmélyíti és kiszélesíti a tudományos kutatás alapjait.

Az elmúlt évszázadok folyamán a tudományos kutatás következetesen mind mélyebbre hatolt.

El ször Démokritosz láthatatlan „atomját" fedezte fel újból Dalton és Lavoisier a légnem anyag alapvet alkotórészeként. Amikor aztán Dalton atomjáról kiderült, hogy hasítható, az alapokat egészen Rutherford atomjáig mélyítették: eszerint az atom még parányibb atommagból és körülötte kering elektronokból áll. A kutatók még mélyebbre hatoltak ebben a században a Planck-féle állandóval, majd a kvarkok, „húrok" és a több mint kétszáz elemi részecske felfedezésével: ezekre mind a nagy energiájú kísérletekben derült fény. És az a mez , amelybe ezek az egyre kisebb és elvontabb létez k be vannak ágyazva - az úgynevezett „nullaponti mez ", amelyr l kés bb még szó lesz -, a klasszikus mechanika közömbös euklideszi teréb l lassanként átváltozott egy örvényl , rejtett energiával töltött kvantumvákummá. És innen hogyan tovább? Az új tudományos forradalom még korai szakaszában van; egy teljes és hibátlan elméleti keret ma még csak reményteli óhaj. Ismerünk azonban olyan jelzéseket, amelyek szerint ennek az óhajnak vannak reális kilátásai. Ezeket a jelzéseket vesszük most sorra.

Egységesítés a fizikában Az el ttünk álló szemléletváltozásnak az a legbiztosabb jele, hogy a különböz tudományágakban er teljes kutatás folyik egy egységesebb elmélet irányában. Ez az elmélet sokféle jelz t kapott már: rendszeres, holisztikus, integrált vagy egyszer en általános. Sok kutató jobban szereti az egyesített jelz t. Az új fizika legkevésbé vitatott területéhez tartoznak a „nagy egyesített elméletek" (GUT: grand unified theories). .

Az egységesítésnek - bár nem a „nagy egyesítésnek" -közismert a célja a fizikai tudományok történetében. Minden nagyobb elmélet egységesítette a tudományos közvélemény által ismert tényeket. Ez történt a Galilei által felvázolt mechanikában és a Newton által egyetemessé formált Galilei-féle elmélet esetében; de ez történt Maxwell elektrodinamikájával és Boltzmann termodinamikájával is. Századunk elején Einstein indította el azt a dönt áttörést, amely a 19. századi fizika zavarossá vált világképét egységesítette. Ez volt a speciális relativitáselmélet érdeme, mert a klasszikus fizika által felvetett kérdéseket következetesen és elegánsan oldotta meg, de még inkább az általános relativitáselméleté, amelyben átfogóan és váratlanul találkozott a geometria és a mechanika. Tér és anyag a geometria, illetve mechanika segítségével új és szerves egységre lépett.

A gravitáció korábbi mechanikus er hatása a geometria egyik elemévé vált: ett l kezdve a tér görbületének tekintették. A tér geometriáját viszont az anyag eloszlásának tulajdonították. Bár továbbra is hasznos dolog volt a térre és az anyagra úgy gondolni, mint különálló valóságokra, a fizikusok lassan rájöttek, hogy ezek elválaszthatatlan, egységes egészet alkotnak.

Minthogy Einstein nem volt megelégedve a geometria és a mechanika egységesítésével, újabb lépésen töprengett, amellyel az anyag valamennyi ismert részecskéjét összekapcsolhatná a térid összes ismert er ivel egy egységesített mez elmélet id tlen mátrixán belül. A nagy tudós azonban a négy kölcsönhatás (egyetemes er ) közül csak kett t vett számításba - a gravitációt és az elektromágnességet -, így tehát figyelmen kívül hagyta az elemi részecskék gyenge és er s kölcsönhatását. Hogy végül kudarcot vallott, inkább a természet egyetemes er ire vonatkozó téves feltételezésén, nem pedig a vállalkozás megvalósít-hatatlanságán múlott. Amikor a mai fizikusok

nagy egyesített elméleteket állítanak fel, már figyelembe veszik mind a négy egyetemes er t azoknak a részecskéknek a sokaságával együtt, amelyek létezésére csak századunk második felében derült fény.

A nagy egységes elméletek fogalmi keretet kínálnak ahhoz, hogy a fizikusok egyesíthessék a legújabb kísérletek során megismert részecskéket azokkal az er kkel, amelyek ezeknek a részecskéknek a kölcsönhatásait szabályozzák. Az egységesítés mind szükségesebbé válik, mert az elemi részecskék hihetetlenül „elszaporodtak", és kiderült, hogy már mindennek nevezhet k, csak „elemi"-nek nem.

A RÉSZECSKÉK EGYSÉGESÍTÉSE - Az 1920-as években csupán három elemi részecske volt ismert: a foton, az elektron és a proton. Ekkor Ernest Rutherford angol fizikus vetette fel azt a gondolatot, hogy az atommagban jelen kell lennie egy további részecskének is - a neutronnak.

Amikor ennek a részecskének a létezését kísérletileg igazolták, az elemi részecskék családja lassan gyarapodni kezdett. 1930-ban Wolfgang Pauli magyarázatot keresett a radioaktív atommagok bomlásával kapcsolatos kísérletek zavarba ejt eredményeire, és elméletileg megjósolta a neutrínó létezését. Huszonöt évvel kés bb a neutrínó valóban hírt adott magáról a kísérletekben.

Ez id tájt a kvantumelmélet már kielégít magyarázatot adott az atomok küls héjára, de továbbra is rejtély maradt, hogy mi tartja össze az atommagot. HidekiYukawa japán származású fizikus ekkor felvetette, hogy itt egy újabb elemi részecskér l lehet szó. Mivel ennek a tömegét valahol a protoné és az elektroné között sejtette, ezért a feltételezett részecskét mezonnak nevezte el. Yukawa elmélete szerint az atommag állandósága annak köszönhet , hogy a protonok és a neutronok között szüntelenül cserél dnek a mezonok.

Amikor a fizikusok kísérletet végeztek a mezon létének igazolására, nemcsak egyetlen részecskét, hanem egy egész részecskecsaládot találtak, amelybe müonok és pionok tartoznak. Ahogy mind hatalmasabb részecskegyorsítók épültek, és a kozmikus sugarakban is vizsgálták a részecskeütközéseket a légkör felett, számos további elemi részecskét fedeztek fel. Közülük egyeseket az elméleti fizikusok számításai alapján találtak meg, más részecskék viszont váratlanul bukkantak fel a kísérletekben.

Az els elemi részecskék - az elektron, a proton, a neutron és a korai mezon - a várakozásnak megfelel en jelentek meg, és szépen beleillettek az atomszerkezetre vonatkozó akkori elméletekbe.

De ahogy a kísérletek egyre magasabb energiaszintre emelkedtek, a megfigyelések már nem illettek bele az elméletbe. Az egyik ilyen sikertelen próbálkozás a csererészecskék élettartamára vonatkozott. Az elmélet azt jósolta, hogy az ilyen részecskék élettartama nem lehet több 10-23 másodpercnél, bár ebben az esetben egy fénysugárnak alig volna elegend ideje arra, hogy egy elemi részecske átmér jének megfelel távolságot tegyen meg. De a kísérletek azt mutatták, hogy a részecskék 10-10 másodpercig léteznek, ami elég hosszú id ahhoz, hogy a fény néhány centiméter utat tegyen meg. Mivel a részecskék tízbilliószor hosszabb ideig léteznek, mint amennyit feltételeztek róluk, és mindig párokban keletkeznek, „különös" részecskéknek nevezték el ket.

Hogy rendet teremtsen az egyre b vül „részecskeállatkert" rengeteg - különös és kevésbé különös - lakója között, Murray Gell-Mann amerikai fizikus elhatározta, hogy nyolcas csoportokban (Buddha megvilágosodásának nyolc útjára gondolva) osztályozza ket. Ez az elrendezés arra az elméletre épült, hogy a részecskék alapvet bb létez kb l, kvarkokból állnak. Eredetileg a fizikusok úgy vélték, hogy háromféle kvark van: fels , alsó és - itt is! - különös. A proton például két fels (u) és egy alsó (d) kvarkból, a neutron két alsó (d) és egy fels (u) kvarkból áll, és az er közvetít részecskéknek még van egy különös (s) kvarkjuk is. Amikor azonban még több részecskére derült fény, a háromféle kvark már nem volt elegend , így a kvarkcsalád hattagúra b vült. A család hatodik, utolsó tagját - a „tet " (t) kvarkot - nagy energiájú kísérletek során fedezték fel a chicagói Fermilabban 1995. március elején.

Gell-Mann kvarkelmélete egy szívós problémát oldott meg a részecskék csoportosításában: a leptonok (kis tömeg részecskék, ilyen például az elektron) egységes szimmetriacsoportokat alkotnak, a hadronok (a nehéz részecskék, ilyen például a proton és a neutron) viszont nem. De ha minden hadron három kvarkból épül fel, akkor kvark-kombinációk révén a hadroncsalád is beilleszthet a szimmetriacsoportokba.

AZ ER K EGYSÉGESÍTÉSE - A részecskék sokaságának szimmetriacsoportokba való rendezése kiváló teljesítménynek számított, de a valódi egységesítés megkövetelte, hogy a részecskék által képviselt er ket is összekapcsolják. Ennek a törekvésnek az élén Einstein állt a maga egységesített mez elméletével. Noha elmélete csak a gravitációs és az elektromágneses er ket vette figyelembe (és ezért eleve kudarcra volt ítélve), ihletül szolgált egy egész sor „nagy egységesít elmélet" számára. A mostani hasonló elméletek és szuperelméletek a kvantum- és a relativitáselméletre támaszkodva számba veszik a négy egyetemes kölcsönhatást is: az elektromágnesség és a gravitáció

mellett az er s és a gyenge nukleáris er ket. A fizikusok ugyanis feltételezik, hogy a fizikai világegyetem engedelmeskedik mind a relativitás, mind a kvantummechanika törvényeinek.

A nagy egységesítés a négy egyetemes er mez elemeinek tekinti az elemi részecskéket. A mez intenzitását, egy bizonyos ponton a mez er ssége határozza meg, ami megadja a statisztikai valószín ségét, hogy egy részecske ott tartózkodik-e vagy sem: bizonyos értelemben tehát a részecskéket úgy tekinthetjük, hogy a mez er sségének különféle változatai hozzák létre ket. A fotonok, az elektronok, az atommagok - és az egész részecskekavalkád -voltaképpen az egymásra ható mez k kvantumdinamikájának következményei.

Ez az elképzelés alapvet hangsúlyeltolódást eredményezett a fizikában a részecskeegységekt l az ket beágyazó dinamikus mátrixok - mez k - együtteséig. Steven Weinberg amerikai elméleti fizikus bátran kimondta, hogy a világegyetemet valójában a mez k töltik ki; a részecskéket csupán másodlagos fontosságú kísér jelenségnek kell tekinteni.

Az új mikrofizikában - amelyet kvantum-mez elméletként ismerünk - a mez elmélet alapjait már az 1920-as és 30-as években lerakta többek közt Jordan, Wigner, Dirac, Born, Pauli, Fermi és Heisenberg. Az elmélet érett formája, amelyet kvantum-elektrodinamika néven ismerünk, az 1940es években jelent meg. Megállapításait látványosan meger sítették a nagy energiájú kísérletek, amelyek századunk közepén indultak meg. Amint a fizikusok sikeresen magyaráztak meg összefüggéstelen folyamatokat a mez fogalmával, ezt újabb kvantum-mez elméletek követték, jól jelezve a természet fizikai er inek egységesítésében elért fokozatokat.

Az els áttörést a gyenge kölcsönhatás (gyenge nukleáris er ) és az elektromágnesség egységesítése hozta. El tte a gyenge er hatás egészen másképp viselkedett, mint az elektromágnesség. Sidney Sheldon, Steven Weinberg és Abdus Salam azonban kimutatta, hogy ez a két er egyetlen „elektrogyenge" er különböz megnyilvánulásainak fogható fel. Ma úgy véljük, hogy a világegyetem korai pillanataiban nem volt különbség elektromágnesség és gyenge nukleáris er között. Amikor azonban kezdett kibontakozni a világegyetem szerkezete, megtört ez a tökéletes szimmetria, és az egységes er kettévált hosszú hatótávú elektromágneses és rövid hatótávú gyenge nukleáris er re.

További egységesítés az er s kölcsönhatás (a mager k) mélyebb megértésével érhet el. A kvarkok megjelenése el tt az volt a feltételezés, hogy a közbüls tömeg részecskék (a mezonok) szüntelen kicserél dése hozza létre a mager ket. De a hadronok kvarkelméletének elfogadásával fel kellett tételezni egy újabb, a kvarkok közötti hatóer létezését is. Kiderült, hogy matematikailag hasonló módon lehet kezelni ezt az er t, mint az elektromágneses er t. Bár a kvarkok között m köd er t egységesíteni kellett az elektrongyenge er vel, végül formailag igen hasonló leírást kaptak. A kvantum-elektrodinamika (QED: Quantum Electro Dynamics) mintájára az egységesítést megvalósító elmélet a kvantum-kromodinamika (QCD: Quantum Chromo Dynamics) nevet kapta.

Ezeknek az elméleteknek köszönhet en a világegyetemben létez alapvet mez k és er k számát sikerült kett re csökkenteni: az egyik az integrált elektrogyenge és er s kölcsönhatás, a másik a gravitációs er .

A nagy egységesítés programjának els szakaszát - az er s kölcsönhatás és az elektrogyenge er k integrált elméletét a leptonokkal és hadronokkal együtt, amelyekb l a világegyetem anyaga áll újabb szakasszal kellett kiegészíteni. Ekkor történt, hogy a nagy egységesít elméletbe be kellett kapcsolni a gravitációs er t, és ekkor kezdtek hozzá a fizikusok a „rendkívül nagy egységesítés "hez (6. ábra).

A rendkívül nagy egységesítés megköveteli a gravitációs mez kvantálását. Az er s kölcsönhatást már a gluonrészecskék révén „felaprították", az elektrogyenge er közvetítését pedig W és Z jel részecskékre bízták. A fizikusok abból a feltevésb l indultak ki, hogy a gravitációs er is voltaképpen parányi elemi részek - gravitonok - sorára bontható (kvantálható).

A gravitációs mez kvantálása bonyolult problémákat vetett fel. Miután Einstein gravitációs elmélete a térid geometriája, ennek az elméletnek a kvantálása a geometria apró egységekre való bontását jelenti. A fogalmi akadályon kívül más nehézségek is vannak. El ször is nincs bizonyíték arra, hogy léteznek gravitonok a természetben, másrészt a gravitonok leírásához szükséges matematika végtelen értékekhez vezet. Ezért a gravitáció kvantumelmélete új megközelítést keres, amely gyökeresen eltér a kvantum-mez elmélet korábbi megfogalmazásaitól. Úgynevezett méretszimmetriákat kell bevezetni szuperszimmetriák és szuperterek alkalmazásával. Így született a „szuperelméletek" új nemzedéke (amelyet az angol „SU-per SYmmetry" névb l Susynak becéznek).

Az els áttörés a szuperszimmetria matematikájának kifejlesztése volt. A szuperszimmetriát magában foglaló kvantum-mez elméletb l lett a „kvantumszupergravitáció": így egyesíthették a fizikusok a fermionokat és a bozonokat (két részecskecsaládot). Ez nagy teljesítmény volt, mert az ún. félperdület fermionok a f anyagrészecskéknek, míg az egyperdület bozonok az egyetemes er knek a részecskéi. (A fermionokat és a bozonokat perdületük - más néven „spinjük", azaz impulzusmomentumuk - különbözteti meg egymástól: a bozonoknak csak egész számú <1, 2, 3...>, míg a fermionoknak tört érték <l/2, 3/2, 5/2...> perdületük lehet.)

Korábban a fermionokat családokba lehetett csoportosítani, és ugyanígy a bozonokat is. De éles határvonal választotta el a fermionok bels leg rokon családját a bozonoknak ugyancsak bels leg rokon családjától. Most viszont, Susynak köszönhet en, a fermionokat és a bozonokat - anyagot és er t - lehetett egymáshoz viszonyítani. A szupertéri magasabb dimenzióiban mindegyiket szimmetrikusan át lehetett „tükrözni" a másikba.

Ahhoz, hogy fermionokat és bozonokat egyesíthessenek a szupertérben, egész sor új részecskét kellett bevezetni: minden egyes fermionnak és bozonnak kellett találni egy szuperszimmetrikus társat. Ugyanúgy, ahogy a fotonok szereztek maguknak fotino nev tükörkép részecskéket, a kvarkok pedig s-kvarkokat, a gravitonokat a szuperszimmetrikus gravitinókkal kellett összekapcsolni. Ez feloldotta azt a legf bb akadályt, amely a gravitációnak a nagy egyesített er vel

való integrálása el tt tornyosult. Az elméleti fizikusok most már bejelenthették, hogy megvan a szupernagy egyesített er : a szupergravitáció!

A rendkívül nagy (szuper) egységesített elméletek (GUT-ok) azonban nehézségekkel találták magukat szembe. El ször is a kvantum-szupergravitáció megkövetelte, hogy a szuperszimmetrikus részecsketársaknak nagyobb tömeg eknek kell lenniük, mint azoknak a részecskéknek, amelyek a tükörképeik. Ez egy igazolhatatlan elemet vitt bele az elméletbe: kiderült ugyanis, hogy a szuperszimmetrikus részecskék energiaszintje túl magas ahhoz, hogy kísérleti részecskegyorsítókban létre lehetne hozni ket. Az új részecskék megfigyelhetetlenek maradnak, hacsak -amint azt néhány fizikus hiszi - nem fedezhet k fel elektronok és pozitronok vagy protonok és antiprotonok nagy energiájú ütközéseiben.

A GUT-elméletek nemcsak seregnyi új és kísérletileg megfigyelhetetlen részecskét jeleztek, hanem egy másik meglepetéssel is szolgáltak: a legtöbb matematikai képletben csak akkor dolgozhattak velük az elméleti fizikusok, ha 11 dimenziót feltételeztek. Einstein forradalmi újítása - hogy a tér három dimenziójához negyedikként kapcsolta hozzá az id t - szinte elhalványul az új elméletek mellett, ahol a térid négy dimenziójához hét újabb dimenziót adnak hozzá.

A fizikusok munkához láttak, hogy bonyolult matematikával „összes rítsék" a szupertér hét további dimenzióját, és ezáltal hozzáillesszék Susy négydimenziós relativitáselméletéhez. Feltételezték, hogy a többletdimenziók léteznek ugyan, de úgy vannak „felgöngyölítve", hogy hatásuk nem érvényesül még az elemi részecskék szintjén sem. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez az igyekezet kudarcra van ítélve. Nem találtak semmiféle módot arra, hogy a 11 dimenzióból lecsökkentsenek 7-et anélkül, hogy a maradék 4-et ne kellene tömöríteniük. Ez viszont az elmélet tapasztalati következményeit nulla dimenzióra sz kítené - ami igencsak kínos fejlemény egy olyan elmélet számára, amely a fizikai valóságot kívánja leírni.

Egy ideig úgy látszott, hogy a GUT-vállalkozást fel kell adni. Ekkor azonban a fizikusok ifjabb nemzedéke állt el egy másik, még merészebb gondolattal. Joel Scherk felvetette, hogy a részecskék egyáltalán nem „szemcsék", hanem talán olyan „húrok", amelyek a térben forognak és rezegnek. Arról volna szó, hogy a fizikai természet minden ismert jelensége ezeknek a rezgéseknek különféle kombinációiból épül fel, ahogyan egy vonósnégyes zenéje a hangszerek húrjainak különféle rezgéseib l áll össze.

Már az 1960-as években felvet dött az a gondolat, hogy forgó és rezg húrokat kellene feltételezni a természet alapvet megértéséhez. Ekkoriban Gabriel Veneziano javasolta, hogy amikor az elemi részecskék tömegük szerint rendez dnek, akkor voltaképpen hangokhoz vagy rezonanciákhoz hasonló mintázatot alkotnak. Más fizikusoknak kés bb az a gondolatuk támadt, hogy részecske nagyságú parányi rezg húrokból is lehet rezonanciákat el állítani.

Scherk húrelmélete összeegyeztethet nek bizonyult Gell-Mann kvarkelméletével. Az új elmélet megmagyarázta, hogy a kvarkok miért nem figyelhet k meg a természetben. Mert egy húrnak sosem lehet egyetlen vége! Amikor egy húrt kettévágnak, ismét két újabb véget kapnak. Ugyanez történik, amikor hadronokat „törnek fel" ütköztetési kísérletekben: nem önálló kvarkok, hanem friss kvarkpárok keletkeznek.

1976-ban Scherk, Ferdinando Gliozzi és David Olive kimutatta, hogy a szupergravitációt be lehet vezetni a húrelméletbe, ha ezt szuperhúrelméletté fejlesztik. Itt a részecskehúrok még több dimenziós szupertérben vibrálnak. Az elmélet igazi diadala az 1980-as évek közepén következett be, épp akkor, amikor a szuperszimmetria-elméletek cs döt mondtak a dimenziók tömörítésének kudarca miatt. John Schwartz és Michael Green kimutatta, hogy egy tízdimenziós szimmetriaelmélet tökéletesen összehangolható a négydimenziós térid vel, és itt fel sem merült a tömörítés gondja. Kiderült, hogy az új szuperhúrok kisebbek, mint az eredeti elmélet húrjai: nem hosszabbak a 10-35 méteres Planck-hossznál - sokkal kisebbek bármilyen ismert elemi részecskénél.

2. fejezet ÖSSZEFONÓDÓ TUDOMÁNYÁGAK A tudomány sikerei a jelenlegi világkép rejtélyeinek megoldásában és titkainak feltárásában nem azon múlnak, hogy a nagy egységesítés elméletei megállják-e a helyüket a fizikában. Ahogy az ember elvárja, a fizika nagy egységesít elméletei csupán (vagy f ként) a természet fizikai jellegére érvényesek. Ez azonban er s korlátozás: a fizika a természeti jelenségek igen jelent s részét öleli fel, de semmi esetre sem mindegyiket. Nyilvánvaló, hogy anyag (vagy anyag-energia) nemcsak részecskékben, atomokban és molekulákban tömörül, hanem szerkezeti formákat ölt a sejtekben, él szervezetekben és környezeti rendszerekben is - legalábbis bolygónkon. De ha - Stephen Hawking

megjegyzésével élve - a fizika célja mindannak a teljes megértése, ami körülöttünk van, beleértve saját létezésünket is, akkor nem sikerült eddig a kémiát és a biológiát a megoldott problémák közé sorolni, és még távolabbinak t nik az a lehet ség, hogy a fizika az emberi viselkedés magyarázatára alkalmas egyenleteket tudjon felállítani. Míg a fizikusok nagy egységesít elméleti részecskék, atomok és molekulák tulajdonságait és kölcsönhatásait írják le, azt már nem mutatják meg, hogy a létez részecskék, atomok és molekulák miként idézik el az él világ jelenségeit -nem is említve az ember külön világát.

Egy igazán egységesített tudomány magyarázatot adna a természeti világ összes arculatára, a fizikaira ugyanúgy, mint a biológiaira vagy az ideglélektanira. Számot adna a mind bonyolultabb és összetettebb, valamint az egyre eltér bb jelleg rendszerek fokozatos kiépülésér l, függetlenül attól, hogy ezek a rendszerek a fizikai, a biológiai vagy az emberi tudományok világához tartoznake.

Eleget lehet tenni ennek a kihívásnak? A tudomány vállalkozásának számára nincs igazi bels ok, amely ezt megakadályozhatná. Valószín azonban, hogy a kihívás megválaszolása szükségessé tenné a kutatók által megfogalmazott jelenlegi GUT-elméletek alapvet feltételezéseinek felülvizsgálatát.

Napjainkban a nagy egységesít elméletek azon a feltételezésen alapulnak, hogy a világegyetemben mindent (vagy majdnem mindent) meg lehet magyarázni a négy egyetemes mez vagy er kölcsönhatásának alapján; ez a négy f szerepl a gravitációs, az elektromágneses, az er s és a gyenge nukleáris er . De mi van akkor, ha a dolog nem így áll? Vajon lehetnek-e további er k és mez k a természetben a fenti négyen kívül? Valójában lehetnek. Miért ne létezhetnének például szupergyenge er k, amelyeket nem mutatnak ki a fizikusok jelenlegi eszközei? Ezek az er k hatást gyakorolhatnak a kvantumvilág határozatlansági részvev ire és a makrotartomány bizonyos igen bonyolult és szuperérzékeny rendszereire. És hatásuk dönt en különbözhet, amikor felépül az atomok és molekulák világegyeteme - az atomokból és molekulákból álló számtalan égitesttel együtt -, majd magasabb szint szervezeti formák és tartományok alakulnak ki, amelyek olykor az atomok és molekulák fölé kerekedhetnek.

Elképeszt en nagyravágyó törekvés, hogy felfedezzük azokat a finom kölcsönhatásokat, amelyek az ismert világegyetemet olyan bonyolultsági szintig tudták építeni, ahol megjelent az élet, majd a tudat. Mégis akadnak úttör tudósok, akik nekigyürk znek ennek a feladatnak. Ha fogalmat alkotunk munkájukról, egyúttal bepillantást nyerünk abba az elméletalkotásba, amelynek révén valamikor majd sikerül megteremteni a fizikai és az él világ igazán nagy egységesít elméletét.

Bohm „bels rendje" Talán David Bohm a legkiválóbb úttör je annak a különféle tudományterületeket felölel elméletnek, amely a fizikában gyökerezik ugyan, de nem korlátozódik a fizikai világra. Gondolatait szélesebb körben fogadják el, mint bármely más kutatóét a modern id kben - Einstein kivételével.

Tudományos körökben ugyanúgy beszélnek ezekr l, mint a fiatalok összejövetelein, s t elméletei népszer ek az alternatív kultúrákban és az Új Korszak hirdet i között is.

Bohm elképzelése rendkívül egyszer , bár alapvet en új. Szerinte a valóságnak két szintje (vagy dimenziója) van: az egyik a felületen mutatkozik meg a fizikai és biológiai jelenségekben, a másik egy mélyebb szint, amelyet csak közvetett módon ismerhetünk meg. A világegyetem alapos leírásának tartalmaznia kell az alsó réteget is: ezt „bels " (vagy befoglaló) szintnek nevezi.

A bels rend lényeges vonása, hogy minden, ami térben és id ben - a „küls " rendben - történik, ebbe a „bels " rendbe van beburkolva. Ilyen például az örvény. Aránylag állandó, ismétl d formája van, mégsem létezik annak a folyadéknak a mozgásától függetlenül, amelyben megjelenik.

Az örvény önálló tárgynak látszik, holott rendezettsége az áramló víz dinamikájából ered.

A mélységi, bels rend és a felületi, küls rend közötti viszonyt Bohm a londoni Royal Institute-ban összeállított eszközzel illusztrálta: két koncentrikus üveghenger között szirups r ség folyadék (glicerin) helyezkedett el. Amikor Bohm egy csepp oldhatatlan tintát juttatott a folyadékba, és a küls henger lassan forogni kezdett, a cseppecske fonálszer en széthúzódott. Megfelel forgatási sebességnél a csepp egyszer en feloldódik, és úgy látszik, mintha elt nt volna a glicerinben. Ha a folyadékba két cseppet helyeznek, akkor mindkett önálló fonálszer alakot ölt. Ha a fonalak keresztezik egymást, akkor mindegyik cseppben összekeverednek a részecskék. Ha azonban a henger mozgását megfordítják, akkor mindegyik fonál ismét külön-külön cseppé alakul vissza. A tinta szénszemcséi tehát részei az egész rendszernek - a glicerinoldatnak -, amely szinte beburkolja ket.

Bohm elméletének technikai részleteit nem ismerik szélesebb körben, pedig igen jelent sek: ezek a bels és küls rend kölcsönhatásairól szólnak. A küls rend megfigyelhet világában az anyagrészecskék mozgását folyamatosan vezérli a bels rend. Ezt a feladatot egy Q-val jelölt, kvantumpotenciálnak nevezett „vezérhullám" végzi. A G gravitációs állandóhoz hasonlóan a Q kvantumpotenciál is áthatja a térid t. A Q azonban a térid n túli bels rendb l származik. Így nem maguk a részecskék rendelkeznek korpuszkuláris és hullámtulajdonságokkal: valójában igazi szemcsék, és csak azért figyelhet k meg rajtuk hullámtulajdonságok, mert a „vezérhullám" hatása mutatkozik meg szemcsés szerkezetükön.

A kvantumpotenciál hatása alatt a megtapasztalható világ teljessége a bels rendb l származik, és a szüntelenül megújuló állandó formák alkotják ezt a küls rendet. Miután bels , rejtett rendben a dolgok egyszerre vannak jelen, ezért nincsenek többé véletlen események a természetben; minden, ami a küls , felszíni rendben történik, az a bels , mélyen húzódó rend kifejez dése. Kvarkok és galaxisok, él szervezetek és atomok egyszer s mindenkorra részei annak a rendnek, amely a megfigyelhet világ mögött rejt zik.

Heisenberg kvantumuniverzuma Nézzünk most egy másik elméletet, amely megpróbálja összefoglalni mindazt, amit életünk és értelmünk közvetlen tapasztalatai alapján tudunk a fizikai világegyetemr l. Ez a Heisenberg-féle örökség, amelyet Henry Stapp berkeleyi kvantumfizikus újított fel és b vített ki.

Maga Heisenberg is eléggé ellentmondásosan vélekedett a kvantumelmélet filozófiai következményeir l. Például ezt írta: „Végül is azt kell hinnünk, hogy a természet törvényei, amelyeket matematikai formába öntünk a kvantumelméletben, már nem magukról a részecskékr l szólnak, hanem arról, amit az elemi részecskékr l tudunk... Az emberi tudattól függetlenül létez részecskék valóságának felfogása így beleolvadt... egy kristálytiszta matematikába, amely már nem az elemi részecskék viselkedését, hanem inkább ezeknek a részecskéknek a viselkedésér l szerzett tudásunkat tükrözi." De Heisenberg mégis kitart amellett, hogy „ha le akarjuk írni, mi történik egy atomi esemény során, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a »történik« szó a megfigyelésnek a fizikai és nem pszichikai részére vonatkozik, és azt mondhatjuk, hogy a »lehetségesb l« a »ténylegesbe« való átmenetre nyomban sor kerül, amint létrejön az egymásra hatás a tárgy és a mér eszköz - ennélfogva a világ többi része - között. Ez nincs kapcsolatban azzal a tevékenységgel, ahogyan az eredmény a megfigyel agyában rögz dik."

Nyilvánvaló, hogy ha a „lehetségesb l" a „ténylegesbe" való átmenet (vagyis „a valószín séghullámjelleg összeomlása") a mér eszköz és a részecske közötti kölcsönhatás következménye, akkor a kvantumvilág a fizikai valóságnak felel meg. Ha azonban a hullámjelleg már akkor összeomlik, amikor az eredmény megjelenik a megfigyel agyában, akkor a tapasztalatainkon túli kvantumvilág lényegében tudati valóság. Az el bbi változat a kvantummechanika úgynevezett „ontológiai" (lételméleti) értelmezését nyújtja, szemben az utóbbi változattal, a „mentális" (vagy idealista) értelmezéssel, amely a fizikusok ún. koppenhágai iskolájának gondolkodására jellemz .

Stapp a lételméleti értelmezés mellett foglalt állást (bár adott neki egy idealista fricskát), és kiterjesztette a kvantumtartományon túl a makroszkopikus jelenségek területére is. így alakult ki a nagylépték , nem klasszikus hatásokkal kiegészített „heisenbergi kvantumuniverzum".

Ez a kvantumvilág nem szorul rá Bohmnak a kvantumpotenciálon alapuló bels rendjére, bár megtartja bel le azt a gondolatot, hogy a kvantumelméletben el forduló valószín ségi megoszlás a természetben is létezik, még ha nem is a szemlél agyában. A kvantumvalószín ségi megoszlás - a maga hirtelen változásaival együtt - tökéletesen megjeleníti a valóságot. Ebb l ugyanis világosan látszik, hogy a fizikai világ fejl dése kétféle módon megy végbe: egyrészt fokozatosan, olyan határozott törvények révén, amelyek hasonlóak a klasszikus fizika törvényeihez; másrészt hirtelen és szabálytalan kvantumugrásokkal, amelyek rendszeresen bekövetkeznek. Az utóbbi eset a határozottsági törvények által keltett különböz makroszkopikus lehet ségek valamelyikének megvalósulása. A „felismerés" (a hullámjelleget kioltó kölcsönhatás) olyan körülmények között fordul el , ahol a határozottsági törvények jól elkülönül ágakra bontják a kvantumvalószín ségi eloszlást. Ez m ködésbe hozza az esemény egyik lehetséges lefolyását, míg a többit kizárja. A heisenbergi kvantumuniverzumban ez a jelenség nem korlátozódik a mikroszkopikus világra; lehet makroszkopikus történés is, amely a közvetlen megfigyelés szintjén ismerhet meg.

Stapp szerint a heisenbergi kvantumuniverzum átfogó és egységes kvantummechanikai magyarázatot ad nemcsak a biológiai, hanem a lelki jelenségekre is. Ebben a különös világegyetemben a fejl d kvantumállapot, noha részben a klasszikus fizika törvényeihez hasonló matematikai törvények vezérlik, voltaképpen nem vonatkozik semmiféle lényegi tényez re (szubsztanciára); csupán az adott történésekkel kapcsolatos lehet ségeket és valószín ségeket képviseli. Következésképpen számunkra a világegyetem többé már nem anyagszer , hanem

tudatszer . A jelenségek anyagszer vonásai bizonyos (nem klasszikus) matematikai tulajdonságokra korlátozódnak, és ezeket a tulajdonságokat ugyanúgy meg lehet érteni, mint egy fejl d tudatszer világ jellemz it. Megfordítva a klasszikus fizika problémáját - ahol a tudat nem találja a helyét -, a heisenbergi kvantum-világegyetemben f leg az anyagnak nem jut hely.

Henry Stapp arra a következtetésre jutott, hogy ha ezeket a nem klasszikus matematikai szabályosságokat egy lényegében tudatszer világ jellemz iként fogadjuk el, akkor „úgy t nik, hogy a kvantumelméletben megtaláltuk egy olyan tudomány alapjait, amely matematikailag és logikailag egységes módon talán sikerrel birkózik meg rengeteg tudományos problémával az atomfizikától a biológián át a kozmológiáig, beleértve azokat a területeket is, amelyek hozzáférhetetlenül titokzatosak voltak a klasszikus fizika számára, mint például az emberi agyban lejátszódó folyamatok és a tudatos tapasztalat közötti kapcsolat".

Prigogine dinamikus rendszere Henry Stappnek a heisenbergi kvantumuniverzumról alkotott idealisztikus felfogása arra késztet, hogy ne higgyünk egy „anyagszer " világegyetemben. Léteznek azonban olyan elméletek is, amelyek nem követelik meg t lünk ezt az áldozatot. Egy olyan egységesít elmélet is lehet , amelyben a fizikai világ lényegileg anyagszer marad. Egy ilyen elméletben mind a tudat, mind az élet a világegyetem folytonos fejl déséb l ered.

Azok az elméletek, amelyek a fejl dést tekintik a tudományközi egységesítés kulcsának, arra a lépten-nyomon tapasztalható jelenségre hivatkoznak, hogy az id k folyamán a természet egyre bonyolultabb formákat épít fel. A fejl dés folyamatai sorozatosak és folytonosak, bár lehetnek ugrásszer ek és nemlineárisak is.

Az elemi részecskék atomokká, az atomok molekulákká, a molekulák pedig kristályokká állnak össze. A molekulákból azután óriásmolekulák, majd ezekb l még bonyolultabb, az élettel kapcsolatos sejtszer szerkezetek épülnek fel, végül a sejtekb l soksejt szervezetek, ezekb l pedig társadalmi és ökológiai rendszerek képz dnek. Nem szükségszer és valójában nem is ésszer , hogy ez az összes szervez dési folyamat eleve különböz törvényeknek engedelmeskedjék.

Ugyanazok az alaptörvények -mintegy a természet algoritmusaként - megteremthetik azt a kölcsönhatási dinamikát, amelynek alapján kibontakozik a természet bonyolultsága a részecskék szintjét l egészen az él szervezetekig. Ezek lennének a fejl dés alapvet törvényei, amelyek a természet összes tartományában érvényesülnek, és ezeket a tudományosan átfogó elméleteket lehetne tekinteni a fejl dés általános elméleteinek.

A legutóbbi néhány évtizedig olyan filozófusok alkották meg a fejl dés általános elméleteit, akik a tudományos ismereteik hiányát filozófiai ötletekkel pótolták. De a gondolkodás történetében fontos mérföldkövek maradnak, gyengéik ellenére is, például a következ könyvek: Henri Bergson: Teremt fejl dés, Herbert Spencer: Alapelvek, Sámuel Alexander: Tér, id és istenség, Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség és Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság. Nemrég azonban már olyan elképzelések és elméletek láttak napvilágot, amelyek a filozófiai gondolkodás birodalmából a tudományos kutatások szintjére emelték a fejl dés általános jelenségét. Az egységesítési elméletnek ezt a változatát Ilya Prigogine-nak a visszafordíthatatlan folyamatok termodinamikájáról szóló m ve képviseli. Ilya Prigogine (ejtsd: prigozsin) orosz származású belga fizikokémikus az els k között jött rá, hogy a fejl dési folyamatok tanulmányozásának egységesít szerepe lehet. Kijelentette, hogy egy él rendszer nem óram , amelynek m ködése a részek közötti egyszer ok-okozati viszonyokkal magyarázható; egy szervezetben minden szerv és folyamat az egésznek a függvénye. Hasonló megközelítési módra van szükség a társadalomtudományban is. A termodinamikailag nyitott rendszerek visszafordíthatatlan fejl désének elmélete pedig nemcsak a fizikai kémiára, hanem a biológiai rendszerekre, s t az emberi rendszerekre is alkalmazható.

Ahhoz, hogy megértsük ennek az elméletnek a szépségét, emlékezzünk vissza, hogy a klasszikus termodinamika azzal foglalkozik: miként alakul egy zárt rendszerben a szabad energia h veszteséggé, vagyis hogy alakul ki termodinamikai egyensúly a rend felbomlása következtében.

A 19. századi fizikában ezt a gondolatmenetet addig vitték, hogy megjósolták az egész világegyetem kih lését (ez a h halálelmélet). De a 20. század els fele óta a kutatók új megközelítési módokat kerestek. Lars Onsager holland fizikus 1931. évi tanulmánya (Reciprok kapcsolatok a visszafordíthatatlan folyamatokban) olyan folyamatokra hívta fel a figyelmet, amelyek a termodinamikai egyensúlyból inkább kibillentik, mintsem az egyensúly felé tolják az egyes rendszereket. Ekkor, 1947-ben, Prigogine, doktori értekezésének témájaként, az egyensúlytól távol es rendszerek viselkedését választotta, az 1960-as évek elején pedig Aharon Katchalsky izraeli fizikus és P. F. Curran a nem egyensúlyi termodinamika új tudományának matematikai

alapjait dolgozta ki. Ezek a kutatók kimutatták, hogy ha zárt rendszerekben a fokozatos változásokat figyeljük, a klasszikus termodinamika nem kerül ellentétbe a valódi világ rendszereivel. A valós világot olyan nem egyensúlyi rendszerek népesítik be, amelyek nem lineárisan fejl dnek, és nyitottak a környezetükb l áramló szabad energia irányában. Negatív entrópiát (szabad energiát, vagyis rendezettséget) fogadnak be környezetükb l, és entrópiát (felhasznált energiát, vagyis rendezetlenséget) bocsátanak ki, illetve „szórnak szét". Az ilyen rendszerek alapvet fontosságúak az élet számára; amint Schrödinger a század közepén megjegyezte, „az élet negatív entrópiával táplálkozik".

Miután a termodinamikai egyensúlytól távol es nyílt rendszerek munkavégzés közben entrópiát bocsátanak ki, Prigogine disszipatív (kb.: h leadó) rendszereknek (illetve szerkezeteknek) nevezte ket. Az ilyen rendszerek lehetnek állandó állapotban (amikor a környezetükb l felvett negentrópia [negatív entrópia] pontosan kiegyenlíti a bennük termelt entrópiát), de növekedhetnek és bonyolultabbá is változhatnak (ha negentrópia-felvételük meghaladja a rendszerekben a visszafordíthatatlan folyamatok által termelt entrópia mennyiségét). A h leadó (disszipatív) rendszerek m ködése csak akkor „jár le", ha az általuk felvett szabad energia nem fedezi a bels entrópiatermelést.

A h leadó (disszipatív) rendszerek dinamikája lehet vé teszi, hogy megértsük a természet egyre bonyolultabb fejl dését. A bonyolódási folyamat akkor indul meg, amikor a rendszerben vagy környezetében egy kritikus ingadozás megzavar egy távolról sem egyensúlyi állapotú rendszert. A bizonytalanná vált rendszer vagy kialakít magának egy új dinamikus egyensúlyt negentrópiafelvétele és saját entrópiatermelése között, vagy kaotikus állapotba kerül, ami a rendszer átalakulásához - vagy ha nem, akkor felbomlásához vezet. Ha a disszipatív rendszernek sikerül a dinamikus egyensúly újabb állapotát megtalálnia, akkor nagy a statisztikai valószín sége, hogy ebben az állapotban fokozottabb lesz a szerkesztettség és a bonyolultság, mint a korábbi megzavart állapotban. Ez annyit jelent, hogy a disszipatív rendszerek népes csoportjában a véletlenszer különféle ingadozások által kiváltott - bizonytalanságok még messzebb lökik a termodinamikai egyensúly semleges helyzetéb l a rendszereket egy olyan nem állandó dinamikai egyensúly felé, ahol megjelenhet az élet - s t talán az értelem is.

A zavarok, a kritikus hullámzások véletlen összjátéka és a korábbi rendszerállapot megingását követ átalakulás -ezek azok a kulcselemek, amelyek meghatározzák Prigogine egyesített elméletének „kettéágazó" dinamikáját. Ez a dinamika uralja a rendszereket a megfigyelés minden tartományában: a fizikában, a kémiában, a biológiában, az ökológiában, de még a társadalomban is.

EGYSÉGESÍT

3. fejezet ELMÉLETEK NAPJAINKBAN

A jelenkori egyesített elméletek bámulatra méltóan széles körben és mélységben próbálják megmagyarázni világunkat. De valójában mennyire tökéletesek ezek az elméletek? Megkíséreljük értékelni ket: el ször a fizikán alapuló nagy egyesített elméleteket, aztán az egységesített elméletek tudományközi változatait.

A nagy egyesített elméletek eredményei és hiányosságai A nagy egyesített elméleteket (GUT-okat) illet en meg kell jegyeznünk, hogy a fizikusok valóban figyelemre méltó eredményeket értek el mind elméletük hatókörére, mind pedig megfogalmazásának matematikai pontosságára vonatkozóan. A világegyetem új arculata bontakozik ki; egy magas szinten egységesített kép. Ebben az univerzum részecskéi és er i egyetlen „szuperer b l" fakadnak, és noha különálló dinamikus eseményekre tagolódnak, kölcsönhatásuk nem sz nik meg. A térid dinamikus folyamatosság, amelybe a részecskék és er k szervesen illeszkednek bele. Minden részecske és minden er hat az összes többire. Nincsenek elkülönült er k és dolgok a természetben, csupán egymásra ható történések sorozatai különféle jellegzetességekkel.

Egy kölcsönható és önszervez világegyetem képe valószín leg még akkor is sértetlen marad, amikorra már az ehhez tartozó elméletek régen megkoptak. Nehéz elképzelni, hogy a fizika valaha is visszafelé fejl djék a különálló anyagi dolgok és dinamikus er k univerzuma felé, amelyet összefüggéstelen események mozaikjai töltenek ki.

De negatívumként kell említenünk, hogy jóllehet a nagy egyesít elméletek, a GUT-ok szakmai értéke szinte tökéletes, terjedelmük és jelentésük nem egészen világos. Alkotóik túlságosan küszködtek, hogy megteremtsék azt a matematikát, mely az általuk észlelt jelenségeket egységesíti, így nem merészkedtek mélyebbre állításaik következményeinek elemzésekor. Ezzel szemben a filozófusok, koruk ismereteinek hagyományos értelmez i, jobbára nem kísérték figyelemmel ezeket

a próbálkozásokat, vagyis -néhány kivételt l eltekintve - nem tartottak lépést a legújabb fejleményekkel.

A mélyebb gondolkozás hiánya mutatkozik itt meg. Az els sikerek lázában néhány kutató úgy vélte, hogy nagy egységesít elmélete úgyszólván mindent megmagyaráz. Ami azonban a nagy és rendkívül nagy egységesít elméleteket illeti a fizikában, a „mindenség elmélete" címke nyilvánvalóan túlzás.

Amint láttuk, a nagy egységesít elméletek nem tudnak kielégít magyarázattal szolgálni, hogy az anyag miért fejl dik egyre bonyolultabb szerkezet formák felé. Azt is láttuk azonban, hogy legalább elvileg létezhet olyan elmélet, amely képes megfogalmazni a világegyetemben növekv szerkezeti bonyolultságot vezérl törvényeket. A kérdés az, hogy vajon meg lehet-e fogalmazni egy ilyen elméletet pusztán a fizika törvényeinek kiterjesztésével, vagy túl kell lépni ezeken valamilyen módon. Nyilvánvaló, hogy a természet bonyolultabb területei már nem a fizikai természet tartományai; a fizikában, ahogy ezt hagyományosan képzeljük, az elméletek nem foglalják ezeket magukban. A fizika jelenlegi elméletei azonban talán általánosíthatók lennének - vagy további tényez kkel kellene kiegészíteni ket -, hogy a fizikán túli tartományokat is felöleljék.

Ami az egységesítésb l kimaradt A fizikai és a fizikán túli világot magában foglaló egységesített elméletek között David Bohm gondolatai vezet helyet foglalnak el. Láttuk, hogy Bohm a kvantumfizika fogalmait igyekezett egy további tényez vel kiegészíteni: a Q tényez vel. A Q olyan vezérhullám, amely a világegyetem legalapvet bb dimenziójából ered, vagyis a „bels rend"-b l. Ebb l jön létre azután a „küls rend". Els pillantásra úgy tetszik, ez megoldaná a tudományágak közötti egységesítés problémáját, de ezért súlyos árat kellene fizetni: el kell fogadnunk a bels rend „külön valóságát" (hogy Carlos Castaneda megfelel en misztikus kifejezésével éljünk). Eszerint a bels rend a valóság els dleges dimenziója, de nincs róla közvetlen tudomásunk: minden megfigyelésünk a másodlagos valóságra vonatkozik, ami nem más, mint a küls rend. Ebben a rendben azonban a vezérhullám kezdeteire és m ködési jellemz ire nincs magyarázati tehát tetsz leges feltételezések maradnak. Bohmnak azért kell a bels rend, hogy megszabadítsa vezérhullámát a tetsz legességt l.

De elméletében a rend végs soron hit dolga.

A Henry Stapp által nagyra becsült és feldolgozott heisenbergi kvantumuniverzum-elmélettel más bajok vannak. Amikor a kvantumfizika törvényeit kiterjesztjük a makroszkopikus jelenségekre, akkor olyan világot kapunk, ahol a meghatározottság és véletlenszer ség váltakozik. A meghatározó törvények valós változatokat alkotnak, és egy részecske a világ többi részével való kölcsönhatás révén kiválasztja az egyik lehet séget, így a többi megsemmisül. Ez egyetemes folyamatot feltételez, amely nemcsak a részecskék viselkedésére ígér magyarázatot, hanem olyan bonyolult rendszerekére is, mint az él szervezetek és a tudatos agyak. Ez az ígéret azonban nem valósul meg maradéktalanul.

Az egyik gond az, hogy az elméletben nincsenek olyan törvények, amelyek megmagyaráznák, miként „választ" a kvantumtörténés a rendelkezésére álló lehetséges valóságok között. A választási folyamat voltaképpen a véletlenre van bízva. Ez egy csillapítatlan véletlen elemet vezet be, ami nem egyeztethet össze a tapasztalati világban végzett megfigyelésekkel.

Van azonban még egy probléma: a makrotartományban, amelyre az elmélet állítólag vonatkozik, szüntelen „választási" folyamat zajlik, aminek eredményeként minden tárgy hullámjellegének folytonosan össze kellene omlania. Talán egyetérthetünk abban, hogy egy fényforrásból egy számláló felé haladó foton mentes minden kölcsönhatástól (és így egy valószín ségi kvantumállapotban van), mégsem világos, miként lehet egy szervezet vagy egy másik makroszint rendszer annyira elszigetelt a környezetét l, hogy ilyen „tiszta" állapotban maradjon. Amikor egy ilyen rendszer tisztátlan állapotban van - vagyis amikor kölcsönhatásban van környezetének valamely részével -, hullámjellegének össze kell omolnia. A heisenbergi kvantumuniverzumban ennek gyakorlatilag állandóan meg kellene történnie. Olyan anyags r ség térségekben, mint a mi világunk is, a „döntési események" eléggé s r ek lennének ahhoz, hogy megakadályozzák a dinamikai er ket azoknak a változatoknak a megteremtésében, amelyek között határozniuk kell.

Lehetséges-e, hogy a fizikai elméletek szükségszer en alkalmatlanok az élet és a tudat világának magyarázatára? Ha így van, talán az egységesített elmélet evolúciós változata kínál jobb megoldást.

Prigogine felfedte, hogy a termodinamikai egyensúlytól távol álló rendszerek fejl dési dinamikája visszafordíthatatlan. A rendszerek ebben a „harmadik állapotban" (az egyensúlytól távol, nem pedig a közelében vagy pontos egyensúlyban) különös módon viselkednek: amikor az ingadozások

megbontják egyensúlyukat, nem az egyensúlyosabb állapot felé mozdulnak, hanem esetleg átszerkesztik bels er iket, így környezetük szabad energiáiból többet tudnak felvenni, feldolgozni és tárolni. Ennek következtében m ködésük nem áll le; inkább er re kapnak, hogy növekv dinamikájú létformákat és még bonyolultabb állapotokat érjenek el.

Ha azonban közelebbr l vesszük szemügyre ezt a termodinamikai elméletet, bármilyen ragyogónak látszik is, el t nnek súlyos (bár talán nem kijavíthatatlan) hibái. A gond ott van, hogy - amikor egy, a termodinamikai egyensúlytól távoli rendszer fejl dési pályája kettéválik -az illet rendszer sorsa tisztán a véletlenen múlik. Prigogine ugyanúgy nem tudja megmagyarázni, hogy a kettéválást követ en a rendszer miért „választ" egy új dinamikus létformát, mint ahogy Stapp sem tudja megindokolni, miért „választ" egy részecske meghatározott állapotot, amikor kölcsönhatásba kerül a világegyetem többi részével. Prigogine egyensúlytól távoli világmindenségében, akárcsak Heisenberg kvantumuniverzumában, a fejl dés a tiszta véletlen játékának van kitéve.

Ez valóban elgondolkoztató. Ha sem a rendszer múltja, sem az univerzum jelenlegi állapota nem határozza meg az átalakulás kimenetelét, akkor az új dinamikus létforma kiválasztásának véletlenül kell történnie. Megjósolhatatlan lesz egy rendszeren belül, hogy a fejl dés miként bontakozik ki, több rendszeren belül pedig valószín leg igen sokféle lesz a fejl dés pályája. Ha a h veszteséget termel (disszipatív) rendszereket véletlen dinamika hajtaná, akkor csupán az eltérések felé irányulnának. Ez azért van így, mert bármely két rendszer - még ha azonos állapotból és azonos feltételek között indul is - szükségszer en ki lesz téve különféle küls behatásoknak és ingadozásoknak. Ezért feltétlenül egymástól különböz fejl dési pályára fognak térni.

Ha azonban a fejl d rendszereknek az volna a f sajátosságuk, hogy id vel különböz vé válnak, akkor egymástól er sen eltér rendszerek összehangolatlan tömegével volnánk körülvéve. Pedig mi következetes rendet észlelünk a kozmológia szerkezeteiben és állandóiban, valamint a fizika és kémia folyamataiban, hogy ne is beszéljünk a biológia és az ökológia által felfedezett, szinte a csodával határos módon koordinált rendszerekr l. Ha a tudomány meg akar felelni a tényeknek, akkor - a széttartás (a divergencia) dinamikája mellett - le kell írnia az összetartás (a konvergencia) dinamikáját is.

Milyen következtetéseket vonhatunk le a jelen helyzet értékeléséb l az egységesített elméletekre vonatkozóan? A legfontosabb tanulság az, hogy tovább kell lépnünk. Esetleg a gravitációs, az elektromágneses, az er s és gyenge kölcsönhatás mellett újabb kölcsönhatás mez it és er it is fel kell ismernünk. Egy ötödik mez , a természet ölén m köd szuperkönny mez finoman köthet össze részecskéket, atomokat, molekulákat, sejteket, szervezeteket és egész él rendszereket. A természetben megjelen és fejl d számtalan rendszer, amelyik kapcsolatba kerül ezzel az er vel, arra kényszerülhet, hogy egymás között széttartóvá váljon, majd fokozatosan a magasabb szint rendszereken és metarendszereken belül összetartson. Ez megmagyarázná a tapasztalatilag érzékelhet sokféleséget és rendet. Ez pedig elvezethet az egység és a következetesség feltárásáig az evolúció hatalmas lendületében, amely a mikroszkopikus kvantumoktól a makroszkopikus szervezetekig és helyenként a tudatig terjed.

NEGYEDIK RÉSZ A FELTÁRULÓ LÁTVÁNY 1. fejezet ÚTON A „MINDENSÉG ELMÉLETE" FELÉ E könyv Els része a tudomány által megalapozott világképet járta körül - egy fontos képet, amely azonban jórészt bonyolult képletek és elvont fogalmak mögött rejt zik. Ez a körutazás annak áttekintésével kezd dött, hogy mit ért a tudomány és mit értenek a kutatók világmindenségen, anyagon, életen és értelmen (ami egészen más, mint amit a józan ész - s t az általános közvélemény - annak tart). A Második részben kiderült, hogy a tudományban uralkodó kép nem végleges és határozott; akadnak benne homályos területek, s t fekete lyukak is. A Harmadik részben egyfajta újítást - más szóval „forradalmat" - vizsgáltunk meg, amelyre akkor volna szükség, ha a tudomány olyan egységes és összefügg képet kívánna alkotni a valóságról, amely valóban megfelel a kutatók észleléseinek és kísérleteinek.

A tudomány által elfogadott képt l olyan gondok mentén haladtunk végig, amelyek elhomályosítják ezt a képet; majd eljutottunk a kevésbé homályos, átfogóbb és egységesebb képet ígér mai kutatásokig. Most még tovább merészkedünk. A feltevések dzsungelébe indulunk felfedez

expedícióra. Célunk egy olyan világkép elérése, amely valószín leg akkor kerül el az új kutatók szellemi m helyéb l, amikor a mostani tudományos forradalom mindenütt tért hódít.

Az alapfogalom Egy valódi egységesített elmélet a fizikai természetr l és az él világról alkotott képünket ötvözi az észr l és a tudatról szerzett bens ségesebb ismereteinkkel. Ez óriási feladat, de mint említettük, nem lehetetlen megoldani. Mire lenne tehát szüksége egy új, feln tt tudománynak, hogy megbirkózzék ezzel a feladattal?

E kérdés megválaszolásához vizsgáljuk meg, hogy jelenlegi fejl dési szakaszában a tudomány hol ütközik rejtélyekbe és ellentmondásokba - hol törik meg világképének egysége. A világról alakuló ismereteink, amelyeket a tudománytól jelenleg is kaptunk, nem teljesen illeszkednek egymáshoz.

Egyes kutatási területeken persze egységes a kép: „el hívása" éppen a tudomány alapvet feladata.

A növénytan számos észlelése illeszkedik a Linné által kidolgozott osztályozási rendszerhez, s összhangban van a biokémia és a növénybiológia jelenlegi alapelveivel is. Kevésbé illeszkedik azonban ahhoz, amit a kutatók az ember élettanáról, és még kevésbé ahhoz, amit az atom bels szerkezetér l tudnak. A mai tudományos világképben a legnagyobb szakadék a fizikai és az él világ, valamint ezek együttese (a „természet") és az emberi tudat világa között tátong.

Egy valódi egyesített elmélet olyan átfogó lenne, hogy igényt tarthatna a „mindenség elmélete" (TOE: theory of everything) elnevezésre. Egy ilyen elmélet a világról szóló összes tudományos ismeretünk elemeit elrendezné és könnyebben érthet vé tenné. Így a világot jobban megismerhetnénk és többet megtudhatnánk róla. Ezért a „mindenség elmélete" meglep módon ahelyett, hogy bonyolultabbá tenné a tudományos ismereteket, éppen az egyszer sítés felé haladna.

Ennek érdekében természetesen nem kellene feláldozni a részleteket és a pontosságot. Miközben például a pszichológusok ismerik nagyjából az emberi természetet, ez nem akadályozza meg ket abban, hogy mélyebb ismereteket szerezzenek egy bizonyos beteg pszichéjér l. Éppen ellenkez leg: amikor a beteg egyedi személyi vonásait összehasonlítják az emberi személyiség közös vonásairól alkotott alapvet képpel, ezáltal mélyebben megérthetik az adott személy problémáit. Végül is ami egy emberben egyedülálló - akárcsak bármi a valós világban -, nem egy ilyen vagy olyan vonás (mert ha így volna, ett l teljesen megzavarodnánk); a sajátos jelleg mindig olyan ismer s vonások kombinációja, amelyek más dolgokban is el fordulnak. Ugyanez áll az él szervezetekre és a kvarkokra, egyszóval az észlelhet és megismerhet világ minden tagjára.

Egy jó tudományos elmélet megmutatja, hogy az egyedi vonások nem mások, mint önmagukban nem egyedi elemek sajátos kombinációi. Egy jó általános elmélet pedig még ezen is túlhalad: összefüggést mutat rengeteg (önmagában egyedi) dolog között. Egy TOE-elmélet még ennél is tovább megy, mert összefüggést teremt minden olyan jelenség között, amelyr l már tudományos ismereteket szereztünk valamilyen formában.

Hogyan alkotná meg a tudomány a „mindenség elméletét"? A legésszer bb mód az, hogy megvizsgáljuk a töréseket, szakadékokat a mai tudományos világképben. Ha ez a kutatás kulcsot nyújt a rejtélyek megoldásához, és helyreállítja az összhangot, akkor a jelenlegi tudományos ismeretek különböz tételei beépíthet k egy következetes és magas szint elméletbe - egy képzeletbeli katedrálisba, amelyben a különböz épít elemek tökéletes harmóniában illeszkednek össze.

A kérdés az, hogy az elméleti töréseknek van-e közös vonásuk és így közös megoldásuk. Ha nincs, akkor lehetetlen elérnie egy általános fogalomra épül egységesítést. De ha van, akkor meg kell keresnünk a kulcsot a megoldáshoz. Állandó paradoxonok rövid leltára (A)

A FIZIKAI VILÁG ELLENTMONDÁSAI Az elemi részecskéknek azonos kvantumállapotban nincs lokalitásuk: azonnal összekapcsolódnak még akkor is, amikor óriási távolságok választják el ket egymástól. Az egyenként kibocsátott fotonok „csomagjai" úgy viselkednek egymással, mintha hullámok volnának; az elektronok a szupravezet kben egy ütemben „menetelnek", és azonos hullámok módjára viselkednek; a különböz atomokban az elektronok azonnal és nem dinamikusan léphetnek összhangba még akkor is, ha el z leg nem álltak kapcsolatban egymással, az atommagot burkoló energiahéjakon pedig mindig „ügyelnek" egymás állapotára. Négy különböz elem (a hélium, a berillium instabil izotópja, a szén és az oxigén) rezonanciafrekvenciája olyan pontosan van hangolva, hogy így elegend szén keletkezhet a világegyetemben az élet fizikai alapjainak

megteremtéséhez. Az egyetemes állandók pedig olyan finoman vannak összehangolva, hogy lehet vé teszik az élet megszületését a Földön és feltehet en más bolygókon is.

(B) AZ ÉL VILÁG ELLENTMONDÁSAI Igen különböz fajok alakja, s t genetikai információtartalma is meglep egyezéseket mutat - még ha a véges id keretben végbemen fejl désr l azt gondoljuk is: a mutációknak, valamint a természetes kiválasztódásnak a bels véletlenei és összefüggéstelen folyamatai vezérlik. Az él fajok képesek rendkívül bonyolult formák felépítésére és kijavítására, jóllehet minden sejtjük azonos mennyiség genetikai utasítást tartalmaz; és ha a környezet átalakulása alapvet változásokat igényel a faj alkalmazkodási tervében, akkor ezeket a változásokat tömeges és er sen összehangolt - de semmiképpen sem véletlen - genetikai mutációk hozzák létre alkalmilag.

(C) AZ EMBERI TUDAT ELLENTMONDÁSAI Az emlékezés, valamint az érzékeken kívüli információcsere meghaladja azokat a képességeket, amelyeket eddig hagyományosan az emberi agynak és idegrendszernek tulajdonítottak. Különleges körülmények között az emberek, úgy t nik, képesek rá, hogy visszaemlékezzenek bármely vagy talán minden tapasztalatukra és talán mások tapasztalataira is; és alkalmilag hatással lehetnek téren és id n át egy másik ember lelki és testi állapotára. Úgy t nik, egyedek, s t egész kultúrák képesek láthatatlan kapcsolatba lépni egymással oly módon, hogy ötleteiket és alkotásaikat megosztják egymással a hagyományos és kölcsönös információcsere keretein túl is.

Ezekkel a zavaró (de egyben nyugtalanító) paradoxonokkal kapcsolatban a felvet d izgalmas kérdések a következ k: • Hogyan tudta a világegyetem nulla id alatt el re látni azokat a feltételeket, amelyek tízvagy még több milliárd évvel kés bb jöttek létre?

• Mi - vagy ki - felel s azért, hogy a négy különböz elem atommagjában egybeesnek az energiaszintek?

• Hogyan tud a kett srés-kísérletben minden foton átmenni mindkét résen hullámként, ha eredetileg részecskeként indult útnak?

• Hogyan „ismerheti" egyik részecske a másik állapotát - tekintettel arra, hogy a szupravezet kben a közös atommagok körül, de még különálló atomokban is állapotuk összhangban van egymással?

• Miként lehet, hogy az el zetes környezeti feltételekre finoman hangolt fajok akkor is fennmaradnak, amikor környezetükben gyökeres változások mennek végbe -ahelyett, hogy kihalnának, és csupán algákkal meg baktériumokkal benépesített világot hagynának maguk után?

• Hogyan tehetett szert a rovarok és más állatok csaknem negyven, törzsfejl dési szempontból egymástól lényegesen eltér típusa ugyanarra a f szabályozógénre szemük felépítésében? Vajon az információhoz valamilyen stípusos forma vagy minta révén jutottak hozzá - vagy egymástól vették át?

• Miért vannak az él szervezetekben olyan programok, amelyek a laboratóriumi kísérletek során el idézett károsodásokat helyre tudják hozni, holott a fajok történelme során ezek a programok nem alakulhattak ki természetes kiválasztódással?

• Honnan jönnek az egész életet felölel és a látszólag el z életekb l származó emlékek?

Hogyan képes egy alig másfél kilós agy 2,8 x 1020 bit (vagy még több) információ tárolására?

• Miként lehet, hogy az emberek egynegyede - és nemcsak az érzékeny típusok - azzal a képességgel bír, hogy távérzékeléssel „leolvassa" annak a személynek a tudatát, akivel kapcsolatba lép?

• Hogyan képes valaki spontánul és közvetlenül hatni egy másik személy agyára és tudatára s t talán óriási távolságból „belenézni" a másikba, és megmondani, mi baja van az illet nek?

• Lehet-e, hogy együtt meditáló embereknek van valamilyen csoporttudatuk - és ez a közös tudat hatással van más emberek testi állapotára?

• És lehet-e puszta véletlennek tekinteni, hogy különféle és egymástól igen távoli kultúrák, valamint különböz m vészeti és tudományos ágak id nként megdöbbent párhuzamokat és „szinkronitást" mutatnak fel?

Mindezekre a kérdésekre létezik közös válasz, mert a velük kapcsolatos rejtélyeknek és ellentmondásoknak óriási a hajtóerejük. Mindez, amit itt a felsorolásban megkérdeztünk, lehetséges! Feltéve, hogy a világegyetemben el forduló dolgok és események között finom és folytonos kapcsolatok vannak. Ha léteznek ilyen „kozmikus kapcsolatok", akkor a mikrorészecskék tudomást szerezhetnek egymás állapotáról bizonyos koordináta-rendszereken belük az él szervezetek genomja kapcsolatban állhat a környezet megfelel vonásaival; az emberi agyak és a tudatok pedig téren és id n túl léphetnek közvetlen kapcsolatba egymással.

Lehet, hogy fel kell ismernünk a természet különböz tartományaiban (a fizikában, a biológiában, valamint a pszichológiában) egy tér- és id összeköt tényez t? Ugyanis „összekapcsoltság" hiányában nem várhatunk el semmi érdekesebbet a fizikai világegyetemt l, mint hogy hidrogén és hélium keletkezik benne. Máskülönben az olyan bonyolult rendszerek, mint az élet, csak valami elképeszt szerencsének vagy egy mindenható Teremt akaratának köszönhetik létüket. Ugyanígy a biológiai rendszerek fejl dését - keletkezésüket és megújulásukat - titokzatos „építési tervekkel" vagy más metafizikai tényez kkel kellene magyaráznunk a megfigyeléseken és kísérleteken alapuló jóhiszem tudományos fogalmak helyett. Ha pedig nem ismerjük fel az emberi agyak közötti önkéntelen kapcsolatok lehet ségét, akkor igen sok izgalmas emberi tapasztalatot kellene tagadnunk vagy elvetnünk, rájuk sütve azt a bélyeget, hogy mindez csupán babona vagy képzelgés.

A múlt közbeszól Úgy látszik, kozmikus kapcsolat létezésére van szükség ahhoz, hogy a mai tudományos világ számtalan rejtélyére és ellentmondására értelmes megoldást találjunk. Tegyük fel, hogy a valós világ létre tud hozni ilyen kapcsolatokat. (Hogy ez így van-e vagy sem, mindjárt meglátjuk.) Mit jelentene ez az ismert fizikai, biológiai és emberi jelenségek számára? Úgy tudjuk legjobban megvilágítani ezt a kérdést, ha két izgalmas példát veszünk. Ezeket a világ nagy tudósai dolgozták ki, bár eredetileg más kérdések magyarázatára szánták ket.

Az egyik példa Sir Fred Hoyle-tól, a kiváló angol csillagásztól származik. Tegyük fel - mondja Hoyle -, hogy egy vak ember próbálja rendbe hozni egy Rubik-kocka összekevert felületeit. Amint a tapasztalat mutatja, mind a hat oldal színeinek összerendezése eléggé hosszadalmas folyamat; még egy egészséges, okos ember is órákig keresheti a megoldást. Egy vak ember számára azért kell több id , mert nem tudja, hogy egy adott forgatás közelebb viszi-e a megoldáshoz, vagy eltávolítja attól. Hoyle számításai szerint annak a valószín sége, hogy elrendezi a kocka mind a hat oldalát, l:5xl018 nagyságrend . Következésképp nem valószín , hogy a vak ember életében ez sikerül: ha másodpercenként egy forgatással dolgozik, akkor öttrillió másodpercre van szüksége az összes lehet ség kipróbálásához. Ez az id tartam nemcsak egy emberölt nél, hanem a világegyetem feltételezett életkoránál is hosszabb. Ám a helyzet gyökeresen megváltozik, ha súgnak a vak embernek. Ha minden forgatásnál azonnal kap egy igen vagy nem választ, akkor átlagosan 120 fordulattal elrendezheti a kockát. Ha másodpercenként egyet forgat, akkor átlag 2 percre lesz szüksége, nem pedig 128 milliárd évre, hogy a cél elérése érdekében az összes változatot kipróbálja.

Hoyle példája mutatja azt a különbséget, amelyet egy kapcsolat - ebben az esetben az információ állandó visszacsatolása - eredményez egy célkeres folyamatban. Ebben a példában a játékos tökéletes tájékoztatást kap: a súgás mindig helyes. Ha azonban az információ kevésbé tökéletes (vagy a játékos számára kevésbé kényszerít erej ), akkor el fordulnak véletlen tévedések, és a játékosnak több id re lesz szüksége a cél eléréséhez. De még egy esetleges és nem kényszerít súgás is felgyorsítja az esetleges tapogatózás célkeres folyamatát.

Hoyle példájában kezdett l fogva adott a cél: a Rubik-kocka oldalain a színeket kell egységesíteni.

A természetben azonban nem biztos, hogy a célok készen állnak. A tudósok nem bíznak a „teleológiában" - abban a feltételezésben, hogy a természet olyan terv szerint dolgozik, amely már a folyamat megindulásakor készen áll. Ehelyett számos kutató úgy véli, hogy maga a keresés folyamata teremti meg a célt. Hogyan lehetséges ez? A választ egy másik érdekes példa adja meg, amely John Wheelert l, a neves amerikai kvantumfizikustól származik.

Wheeler példája a „Húsz kérdés" néven ismert (a barkochbához hasonló) amerikai társasjátékra vonatkozik. Ebben a játékosok által el re meghatározott tárgyat vagy személyt kell kitalálni. A cél legfeljebb húsz kérdéssel érhet el, miközben a válasz csak igen vagy nem lehet. Valaki kimegy a szobából, és a többiek eldöntik, milyen tárgyat vagy személyt adnak fel. A játék általános kérdésekkel kezd dik, pl.: „Zöldség?", aztán lényegre tör bb kérdések jönnek, pl.: „Nagyobb-e, mint egy elefánt?" Egy jól vezetett kérdéssor utolsó szakaszában egy konkrét kérdés tehet fel (ez a „rákérdezés"), például: „Az utcasarki lámpára gondoltatok?"

A játék rendszerint célorientált, mert a játékosok el re meghatározzák a kitalálandó dolgot vagy személyt. A játék azonban - állítja Wheeler - másképp is játszható. A játékosok összebeszélnek, hogy nem adnak fel semmilyen tárgyat vagy személyt, de ezt nem árulják el a kérdez nek; ez viszont olyan kérdéseket tesz fel, mintha tényleg volna valami kitalálandó dolog. A játék teljes z rzavarba fulladna, ha a részvev k nem követnének egy egyszer szabályt: bármilyen választ adnak is, annak az el z leg adott válasszal összhangban kell lennie. Ha például a „Zöldség?" kérdésre a válasz igen volt, akkor az összes többi válasznak úgy kell megfogalmazódnia, mintha a feladvány növény volna. Amint a kérdések az általánostól az egyedi felé tartanak, a megengedett válaszok száma rohamosan csökken. Egy ügyes játékos eljuthat egy olyan kérdésig, amelyre az

ellentmondást tiltó szabály következtében a játékosok csak igennel válaszolhatnak. Ekkor kiderül, hogy a játékos olyan célt ért el, amely kezdetben nem is létezett a megállapodás értelmében.

A példa azt mutatja, hogy azok a „játékok", amelyek emlékeznek saját korábbi állapotaikra, és visszacsatolással hozzájutnak a megfelel információkhoz, határozott célirányultságot mutatnak.

Ezenkívül gyorsabban és hatékonyabban haladnak az önmaguk által keltett cél felé, mint egy olyan folyamat, amely véletlen próbákon és tévedéseken alapul.

A természetben ezek a tényez k majdnem mágikus hatásúak lehetnek. Amikor a múltra vonatkozó információk a jelen folyamatokra hatnak, akkor ez a visszacsatolás korlátozza a valószín ségek véletlen játékát a bonyolultság fejl désében, mert felgyorsítja és önmagához képest következetessé teszi a fejl dési folyamatot. A Prigogine által észlelt „széttartás" tulajdonsága kiegészül az „összetartás" tulajdonságával, így az egész természet egy célteremt és önfejleszt rendszerré válik.

A folyamatban elért széttartó-összetartó állapotok, illetve rendezettségi szintek olyan id keretekben jelennek meg, amelyek már nem haladják meg azt az id t, amennyi - jogos feltételezésünk szerint rendelkezésre áll a fizikai fejl dés számára a világmindenségben és a biológiai fejl dés számára a Földön.

Azokra a folyamatokra vonatkozó elméletek, amelyek által a természet világa visszacsatolással hat a benne létez dolgok fejl désére, megmagyarázhatná azt a módot, ahogyan a bonyolultság kibontakozott az srobbanástól (vagy még korábbról) napjainkig. Végs soron egy ilyen elmélet szinte mindent meg tudna magyarázni - mivel a világegyetemben minden az önteremtés kölcsönhatási folyamatának eredménye. Ez lehetne a „mindenség fejl dési elmélete" az E-TOE (evolutionary theory of everything).

Kapcsolatok térben és id ben Mint láttuk, a kozmikus kapcsolatok szinte csodákra lennének képesek a természetben: egy véletlenszer tapogatódzó világot egy olyan önellentmondás nélküli és önfejleszt világgá alakítanának, amelyet egyetlen, teljesen átfogó, de önellentmondás nélküli és ezért feltehet en szabatos elmélettel tudnánk megragadni. De lehetnek-e a világban ilyen kapcsolatok körülöttünk?

Miel tt megvizsgálnánk a fizikai bizonyítékokat, fel kellene derítenünk a kozmikus kapcsolatok puszta lehet ségét. Esetleg metafizikai vagy természetfeletti alapelvek kellenek ehhez? Kezdjük a térbeli kapcsolatok logikájával, és folytassuk az id beli kapcsolatok lehet ségeivel!

Ami a térbeli kapcsolatokat illeti, észrevehetjük, hogy ha egy dolog (vagy esemény) a tér valamely pontján kapcsolatban áll egy másik pontban lév dologgal (vagy eseménnyel), akkor kell valaminek lennie, ami átviszi a hatást az el bbir l az utóbbira. A „távhatás" nem elfogadható fogalom: fel kell tételeznünk, hogy létezik egy folytonos közvetít közeg, amely a két dolog (vagy esemény) között helyezkedik el, így össze is köti ket. Az ilyen folytonos közegeket a szakemberek „mez "-nek nevezik.

A mez k különös létez k: hatásuk általában megfigyelhet , de a mez k önmagukban nem észlelhet k. Ebben a vonatkozásban szuperfinom hálóhoz lehetne hasonlítani egy ilyen mez t. Ha a háló szálai vékonyabbak, mintsem szabad szemmel láthatnánk ket, akkor magát a hálót sem vehetjük észre megfelel eszköz nélkül. Láthatjuk azonban a csomókat, ahol néhány szál találkozik. Úgy látszik, mintha a csomók lebegnének a leveg ben, noha a szálak kötik ket egymáshoz, így amikor egy csomó mozog, akkor a többi is vele mozdul. Ha tehát észrevesszük, hogy egyetlen csomó mozgása kapcsolatban áll a többi csomó mozgásával, akkor fel kell tételeznünk, hogy egy viszonylag kiterjedt háló köti össze ket.

A jelenségeket összeköt mez ket hasonlíthatjuk egymáshoz kapcsolt rugókhoz is. Amint az egyik rugót megnyomjuk, a többi is meghajlik, összenyomódik vagy kitágul, és ennek megfelel en a felület összefügg en, bár nem egyenletesen mozog. Ez a dinamikus metafora vonatkozik a húrelmélet feltételezett részecskéinek viselkedésére is. Ebben az elképzelésben a részecskék valójában helyhez kötött rezgésminták - folytonos rezgési mez kben. A rezgéseket er terek kötik össze oly módon, hogy az egyik rezgés frekvenciájának változása megfelel változásokat idéz el a többiek rezgésében. És mi van az id beli kapcsolatokkal? A mez k ebben a vonatkozásban is teljesíthetik egy összeköt közeg szerepét. A klasszikus fizikában a megfigyelt hatásokat a mozgás egyetemes törvényeire és egy szigorú ok-okozati láncolatra vezették vissza. Minden folyamat kezd feltételeit olyan korábbi okok hatásában látták, amelyek maguk is korábbi okok okozatai. Ezek szerint egy szakadatlan okozati lánc húzódott visszafelé addig a feltételezett els pillanatig, amikor a világegyetem mozgásba lendült. Ennek a pillanatnak a kezdeti körülményeir l azt feltételezték, hogy ezek határozták meg mindazt, ami azóta történt.

A kutatók azonban ma már nem fogadják el az id kapcsolatnak ezt a formáját. Századunk els évtizedeiben a klasszikus mechanika meghatározottságának nézetét elvetették, és az okozati láncok id kapcsolatait is elutasították. Egy valószín ségi világegyetemet - mint a miénk -nem „okozhatott" a múlt; legfeljebb különleges események hagyhatnak észlelhet nyomokat az egymást követ események sz k szakaszán.

Hogy megértsük, miként képzeli el a mai tudomány a dolgok és események id beli összekapcsolódását, másfajta analógiát kell alkalmaznunk. Ha egy esemény id beli kapcsolatban van egy másikkal, akkor az utóbbinak valamilyen formában „emlékeznie" kell az el bbire. A kulcsfogalom itt az emlékezet.

Els pillantásra úgy t nik, mintha az emlékezet az emberi tudatra korlátozódna. De közelebbr l nézve látható, hogy az emlékezet szélesebb fogalom, amely nemcsak az emberi, hanem a fizikai és a biológiai világra is vonatkozik. Míg az emberi emlékezet a tudattal van kapcsolatban, léteznek az emlékezetnek más formái is a fizikai és az él természetben egyaránt. A legegyszer bb él szervezet is meg riz valamit a környezeti benyomásokból: van valamilyen emlékezete, bár nincsen az értelemig és tudatig terjed idegrendszere. Még az exponált filmnek is van emlékezete, hiszen olyan különböz fényer sség mintázatokra „emlékszik", amelyek a fényképez gép lencséjén keresztül érték felületét. A számítógépnek is van emlékezete - valamilyen formájú logikája és intelligenciája -, de nem valószín , hogy értelme és tudata is volna.

A hologramhoz hasonló emlékezet látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy a természetben az egyetemes jelleg id kapcsolatokat megmagyarázza.

Vizsgáljunk meg egy hologramot! Alapjában véve nem más, mint fényképlemezen vagy filmen tárolt, két egymást keresztez fénysugár hullámmintázata (interferenciaképe). Az egyik sugár közvetlenül éri a filmet, míg a másik a megörökítend tárgyról ver dik vissza. A két sugár egymásra hat, és az interferenciamintázatok kódolva rögzítik annak a felületnek a jellemz it, amelyr l az egyik sugár visszaver dött. Ahogy az interferenciakép szétterül az egész filmen, a „fénykép" minden része információt kap a tárgyról. Ez azt jelenti, hogy a hologram szétosztva tárolja az információkat.

Miután a hologram mindegyik része kap információt a lefényképezett tárgy minden részér l, a film bármely darabkájából helyreállítható a tárgy tökéletes háromdimenziós képe, bár minél kisebb az információ visszanyerésére használt darab, annál elmosódottabb lesz a kép. Ha a film két vagy több részét egy id ben nézzük, a különböz helyen tartózkodó néz k azonos id ben ugyanazt az információt kapják.

A holografikus adattárolás nemcsak szétszórt, hanem rendkívül s r is: egy hologramlemez kis része is óriási mennyiség interferenciaképet tárolhat. Bizonyos becslések szerint egy kockacukor nagyságú optikai memóriatárban, többszörösen egymásra másolt hologramok alakjában annyi információt lehetne tárolni, mint amennyit az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának teljes könyvállománya riz.

A holografikus adattárolás sajátosságai azt valószín sítik, hogy a kozmikus kapcsolatok a természetben hologramszer ek. Lehet, hogy a természetnek holografikus emlékezete van.

A természet holografikus emlékezete nem létezhet üres térben, mert olyan összefügg közegre kell támaszkodnia, amely hordozza a hologram interferáló hullámképeit. Ezért a természet emlékezete egy holografikus információ rz és -továbbító mez t feltételez.

Még ha közvetlenül nem is figyelhet meg, a folyamatos holomez (holografikus mez ) a természetben mind térbeli, mind id beli kapcsolatokat el tud idézni. A térbéli kapcsolatok, mint láttuk, azt követelik, hogy az információ egyidej leg álljon rendelkezésre különböz térbeli pontokon. Egy holografikus mez ben az információ szórt természete éppen megfelel ennek a követelménynek. Az id beli kapcsolatok pedig döbbenetes mennyiség információ tartós meg rzését igénylik, és egy holomez ezt a követelményt is kielégíti.

Az „ötödik mez " Amennyiben egy tér- és id összeköt holomez egyáltalán létezhet a valós világban, a kérdés az, hogy tényleg létezik-e. Nézzünk hát körül világunkban.

A tudomány a természetben négy egyetemes mez t ismer: a gravitációs, az elektromágneses, az er s és gyenge nukleáris mez t. Az új fizika „nagy egyesít elméletei" szerint a kölcsönhatásoknak ezek az egyedüli egyetemes mez i és er i. Mind a négy egyetlen „rendkívül nagy egyesített er b l" jött létre a világegyetem igen korai szakaszában. A ma észlelhet mez k önkéntelen szimmetriatöréssel váltak szét abban a gyorsan táguló és h l fázisban, amely a világegyetem

születését követte. Lehet, hogy az egyik ilyen mez nek vannak olyan tulajdonságai, amelyek egyetemes holomez vé avatják?

Ez nem valószín . Az er s és gyenge nukleáris mez k a kölcsönhatás helyi er i, amelyek nem tudnának óriási térbeli és id beli távolságokon keresztül kapcsolatba hozni egymással különféle jelenségeket. A gravitáció és az elektromágnesség külön-külön is kozmikus kiterjedés mez , de az ilyenfajta kapcsolatok (mint láttuk) az elfogadott elméletek szerint szabálytalanságokat idéznek el .

Ahhoz, hogy információk meg rzésére és továbbítására tegyük alkalmassá mindkett t, a felismerhetetlenségig át kellene alakítanunk elméleteinket. Mint már jeleztük, több értelme van, ha tovább keresünk, és egy szuperkönny (de semmiképpen sem hatástalan és jelentéktelen) „ötödik mez " létezését feltételezzük a természetben.

Noha egy ötödik mez nem - vagy még nem - tartozik a fizikusok által vitathatatlanul elismert mez k közé, számos kiváló fizikus töprengett azon, hogy esetleg mégis létezik. Harlow Shapley, a Harvard Egyetem híres csillagfizikusa már 1967-ben feltette a kérdést, hogy esetleg nem található-e „még egy ötödik létez " a világegyetemben a tér, az id , az anyag és az energia mellett. Mi húzódik az olyan fogalmak mögött, mint „hajtóer ", „irányultság", „az élet els lehelete" vagy „kozmikus fejl dés"? Shapley a legutóbbi fogalom mellett tört lándzsát, mert ennek létezését tartotta a legvalószín bbnek. Szerinte talán a kozmikus fejl dés az ötödik létez , amelynek segítségével meg tudnánk érteni egy dinamikus világegyetemet.

Láthatjuk azonban, hogy egy dinamikus univerzum magyarázatához szerényebb fogalommal is eljuthatunk: a kozmikus kiterjedés holomez vel. Ez a „szupergyenge" ötödik mez finom kölcsönhatásban áll a többi négy ismert mez vel. William Tiller amerikai fizikus ugyanerre a következtetésre jutott. „A hagyományos tudományban -írja - négy er t tartanak felel snek a világegyetemben megfigyelhet minden jelenségért: ez az er s nukleáris er , a gyenge nukleáris er , az elektromágneses er és a gravitációs er . Ezzel szemben egyre halmozódnak azok a kísérleti adatok, amelyek pusztán ezeknek az er knek az alapján már megmagyarázhatatlanok." Az egyébként érthetetlen adatok magyarázatához szükséges er t Tiller finomenergia-mez nek nevezi.

A finom energia erejének vagy mez jének vizsgálatakor az ezoterikus (titkos) tanok múltbeli és jelenlegi f irányvonalával találkozunk mind a múltban, mind a jelenben. Egyébként Laurence Beynam török kutató szánta rá magát a feltételezett ötödik mez ma már óriási irodalmának tanulmányozására, majd összegezte azokat a jellemz ket, amelyeket a kutatók ennek a mez nek tulajdonítanak. Az ötödik mez , írja, megfigyelhet a h ben, a fényben, az elektromosságban, a mágnesességben és a vegyi reakciókban, mégis különbözik mindegyikt l: betölti az egész teret; behatol mindenbe és átitat mindent; a s r anyagok jobban és gyorsabban vezetik, a fémek visszaverik, az él szerves szövetek elnyelik; negatív entrópiája szervez hatású; a változások benne megel zik a tárgyakban végbemen változásokat; s r sége a távolsággal fordított arányban módosul - vagyis annál élénkebb hatású, minél messzebb vannak egymástól az általa összekötött tárgyak; és úgy kapcsolja össze a tárgyakat, ahogyan azok a múltban köt dtek egymáshoz.

Az ötödik mez megjelent már különböz tudományágakban is, el ször és f ként a biológiában.

Ahhoz, hogy megértsük, miként jöttek létre az él természet felt n en rendezett formái, számos biológus azt a gondolatot vetette fel, hogy a biokémiai folyamatok és a genetikai programok mellett valami sajátosan biológiai jelleg mez nek is m ködnie kell az él szervezetben.

A biomez vel kapcsolatos viták az 1920-as évekre nyúlnak vissza, amikor Alekszandr Gurvics szovjet kutató egy morfogenetikus (alakteremt ) mez gondolatával állt el . Azt vette ugyanis észre, hogy az embriófejl désben az egyedi sejtek szerepét nem a saját tulajdonságaik, nem is a szomszédos sejtekhez való viszonyuk, hanem egy olyan tényez határozza meg, amely magában foglalja a teljes önszervez rendszert. Feltételezte, hogy létezik egy - az egész rendszerre kiterjed „er tér", amelyet az egyedi sejtek részer terei hoznak létre. Bár eleinte Gurvics azt állította, hogy ez az egész mez nem anyagi jelleg , kés bb elismerte, hogy a fogalom a fizika nyelvére is lefordítható.

A biomez korai gondolatát számos biológus kidolgozta, többek között N. K. Kolcsov Oroszországban, Bauer Ervin Magyarországon és Paul Weiss Ausztriában. Kísérleteik során számos megmagyarázhatatlan jelenségre lettek figyelmesek: egy szivacsállatka szétválasztott sejtjei önként újra egyesültek; a g te egyik végtagja, s t szemének szivárványhártyája is újran tt; vagy néhány faj megtermékenyített petesejtje akkor is egész szervezetté fejl dött, amikor a sejt molekuláris szerkezetét teljesen szétrázták. Azt állították, hogy amikor kettévágnak egy örvényférget (Planáriát), akkor a két darab úgy pótolja önmagát, hogy teljes szervezetté alakulását a biológiai mez vezérli. Ahhoz hasonló történik él ben, mint amikor kettétörünk egy mágnest, és az új mágnesek önállóan kialakítják saját teljes mágneses mezejüket: a kettévágott féreg mezeje is két

azonos biomez vé válik szét, így vezérli az egyik a fejrész és a másik a farokrész regenerálódását egy-egy teljes örvényféreggé.

Az utóbbi ötven év folyamán mez szer jelenségeket fedeztek fel számos kutatási területen, így a kezdeti találgatások is jelent s változásokon mentek át; D'Arcy Thompson francia matematikus él fajok alakfejl désér l írt kiváló, úttör jelleg könyvet, és elméletét a halak folytonos átalakulásával illusztrálta; Hermann Weyl német matematikus számos él faj formáján a szimmetria önellentmondás-mentes átalakulását bizonyította be. Conrad Waddington angol biológus és René Thom francia matematikus szerkezeti állandóság szerint geometriai zónákra osztotta fel a biomez t, így a geometriai formákat dinamikus folyamatokhoz kapcsolta az él rendszerekben. Harold Saxton Burr, a Yale Egyetem biológusa úgy képzelte, hogy a biomez voltaképpen L-mez (Lifefield: életmez ), amely irányítja és szervezi az él szervezet fizikai szerkezetét. Burr munkatársa, Leonard Ravitz amerikai biológus bizonyítékot vélt felfedezni arra vonatkozóan, hogy az életmez közvetlenül a halál el tt t nik el.

Legújabban olyan biológusok, mint Brian Goodwin, azt állítják, hogy a biomez k a növények és állatok növekedési folyamataival kapcsolatosak. Goodwin szerint az él természet formái akkor fejl dnek, amikor biológiai mez k hatnak létez szerves egységekre. A biomez a szerves forma és szervez dés alapvet egysége: a molekulák és a sejtek csupán „kompozíciós egységek". Goodwin azt feltételezi, hogy a szervezet és a környezet találkozási határán fejl dik ki az élet abban a szent táncban, amelyet a szervezetek és beburkoló biomez ik kölcsönhatása idéz el .

Goodwin nem mondta, hogy a biológiai mez k az él szervezetekt l függetlenül léteznek. V. M. Injusin szovjet biológus viszont bátran kijelentette, hogy a biológiai mez k fizikailag léteznek, akár kapcsolatban állnak egy szervezettel, akár nem. Injusin szerint az ilyen mez k alkotják az anyag ötödik állapotát, amely ionokból, szabad elektronokból és szabad protonokból áll. Míg az emberben a mez az agyhoz kapcsolódik, hatása eljuthat a testen túlra is, és telepátiás jelenségeket idézhet el .

Rupert Sheldrake - egy széles körben tárgyalt és vitatott biomez -elmélet alkotója - szintén úgy vélte, hogy a biomez k önálló valóságok: attól a szervezett l függetlenül is tudnak létezni, amelyre hatást gyakorolnak. Sheldrake szerint a morfogenetikus mez ket a korábban létezett azonos típusú szervezetek alakítják és er sítik folytonosan. Egy faj él tagjai fajuk korábbi nemzedékeinek formáival olyan kapcsolatot tartanak, amely áthatol téren és id n. A kapcsolat alakrezonancia révén jön létre, ezért a jelenség az alak vagy mintázat hasonlóságát követeli meg. A rezonanciát az ismétlés er síti: minél szaporább egy adott faj, annál több utódot hoz létre a jöv ben; minél több viselkedési szokást tanul meg egy állat, annál gyorsabban tanulja el t le a többi állat is - és így tovább.

Sheldrake szerint a morfogenetikus mez k nem hordoznak mérhet energiaformát. A biomez kre vonatkozó bizonyítékok azonban másról árulkodnak. Az A. Sz. Popov Bioinformációs Intézet kutatói a volt Szovjetunióban arról számoltak be, hogy az ember bioenergia-mez jének hullámhossza a 300 és 2000 nanométer közti hullámsávba esik. Azt is állítják, hogy a mez összefügg a természetgyógyászok által keltett hatásokkal, mert kölcsönhatásba lép betegeik biomez jével. A kínai Lancsou Egyetem és a sanghaji Atommag Intézet kutatói szintén vizsgálták az emberi biomez energiajellegét, és úgy találták, hogy az alany szellemi er inek függvényében változik. A Csi-kung mestereknek például sokkal er sebb a bioenergiájuk, mint az átlagembereknek.

Hogyan áll tehát az ötödik mez kutatásának mai helyzete? A vizsgálatok rengeteg érdekes és figyelemre méltó felfedezést hoztak, bár mindeddig nem kerültek napvilágra a biomez vel kapcsolatban sem vitathatatlan bizonyítékok, sem cáfolhatatlan elméletek. Teljesen ésszer azonban az a feltevés, hogy egy ilyen mez létezik. Több mint valószín , hogy egy eddig nemigen értett mez húzódik meg a világ dolgai, eseményei mögött, és össze is köti ket, beleértve minket, embereket is.

2. fejezet A PSZI-MEZ

FELFEDEZÉSE

A „mindenség elmélete"-inek tudományos megfogalmazása a kölcsönös egyetemes kapcsolatokon nyugszik. Egy ilyen elmélet akkor alakítható ki, ha megtaláljuk a világegyetemben azt a mez t, amely összeköti az atomokat és a galaxisokat, az egereket és az embereket, az agyat és a tudatot, valamint visszacsatolja az információkat mindegyikr l az összes többire és fordítva.

De van-e megbízható bizonyíték arra, hogy létezik ilyen kozmikus információs hálózat a világegyetemben? Nyilvánvalóan nem elég csak „feltételezni" a kívánt mez t, mintha a

szükségletekhez szabnánk. Ez egyszer eljárás lenne, de nem volna tudományos. A tudománynak tisztelnie kell a 14. századi William of Occam által lefektetett híres törvényt, amely szerint nem kell a létez k számát a szükségesnél tovább szaporítani (ez az „Occam-borotva" elve: le kell nyesegetni a felesleget). A biológusok nem használhatják szabadon az „életer " fogalmát annak magyarázatára, hogy a szervezetekben miért zajlanak az élettel kapcsolatos folyamatok; és a pszichológusok se jöjjenek el semmiféle „szereteter vel" annak magyarázatára, hogy az emberek miként tudják szeretni egymást. Ugyanígy a mai fizikusok sem tételezhetnek fel egy ötödik mez t csak azért, hogy kitöltsék tudományos ismereteink hézagait. Új létez ket (amelyek lehetnek er k vagy mez k) csak úgy szabad feltételezni, ha ezzel bizonyos dolgok vagy megfigyelések együttesére a legegyszer bb, a leggazdaságosabb és a legésszer bb magyarázatot tudjuk adni.

Egy kozmikus összeköt mez esetében történetesen nincs szükség arra, hogy ötletszer en feltételezzünk egy új létez t. Ezt a mez t olyasmihez kapcsolhatjuk, amelyr l már tudjuk, hogy létezik a világegyetemben.

A kvantumvákuum bevezetése Mi a kvantumvákuum? Bár a kifejezés rejtélyesnek t nik, a fizikai világ egyik legfontosabb és legkevésbé ismert jelenségére vonatkozik. Feltétlenül megéri, hogy alaposabban szemügyre vegyük.

A modern fizika szerint a kvantumvákuum egy rendszer legalacsonyabb energiaállapota, amelynek az egyenletei a hullámmechanikának és a speciális relativitásnak engedelmeskednek. Persze azért többr l van szó, mint csupán egy rendszer állapotáról. Ez a vákuum hatalmas energiamez , amely se nem elektromágneses, se nem gravitációs, de nem is nukleáris jelleg . Ehelyett az ismert elektromágneses, gravitációs és nukleáris er k, illetve mez k forrása - valójában magának az anyagnak az eredeti forrása.

A kvantumvákuum m szaki leírása folytonos energiatengerre utal, amelyben az anyag részecskéi sajátos kisebb szerkezeti egységek. Paul Dirac angol fizikus számításai szerint minden pozitív energiaállapotú részecskének van egy negatív energiájú megfelel je (ilyen „ellenpárokat" -például elektron-pozitron, proton-antiproton stb. - ma már minden ismert részecskéhez találtak kísérletileg).

A kvantumvákuum a „Dirac-tenger": a negatív energia-állapotú részecskék tengere. Ezek nem érzékelhet k - a fizikusok „virtuális" (látszólagos, elképzelt) részecskéknek nevezik ket. De ett l még nem lettek képzeletbeliek! Ha a vákuum negatív energiájú állapotait megfelel en nagy energiával gerjesztik, akkor ennek egy bizonyos része „átlökhet " a pozitív energia valódi (vagyis megfigyelhet ) állapotába. Ez a párképz dés ismert eljárása: a vákuumból kirepül egy pozitív energiájú (valós) részecske, míg egy negatív energiájú (virtuális) részecske a vákuumban marad. Így hát a Dirac-tenger mindenütt jelen van; a megfigyelhet világegyetem mintegy a felszínén úszik.

Bár a legtöbb fizikus, vegyész, biológus és egyéb természetkutató nem ismeri eléggé ezt az alapvet energiamez t, az érdekl dés egyre fokozódik iránta. Fontos felfedezésekre kerül sor. Ma már ismeretes, hogy a kvantumvákuum mez je adott életet a megfigyelhet világegyetemnek, amikor ennek egyik térsége (a Minkowski-féle vákuum) elvesztette stabilitását, így aztán anyagra és gravitációra szakadt szét. És ez volt az a hatalmas energiamez , amely - az univerzum következ és nyugodtabb Robertson-Walker-féle fázisában - „összerakta" azokat a részecskéket, amelyek ma benépesítik a térid t. A fizikusok azt is tudják, hogy a kvantumvákuum energiamez je nemcsak az anyag forrása, hanem az egész világegyetem temet je is. Stephen Hawking angol elméleti fizikus híres feketelyuk-elméletében is szerepel, hogy egy fekete lyuk „eseményhorizontján" a vákuumban keletkezett részecskepárok egyike kilép a környez térbe, míg antirészecskéjét (vagyis ikerpárját) a fekete lyuk beszippantja, így az visszazuhan a vákuumba.

A kvantumvákuum megdöbbent s r ség energiát tartalmaz. Wheeler ezt a tömörséget köbcentiméterenként 1094 grammra becsüli, ami annyit jelent, hogy a vákuumban rejl energia nemcsak az anyagban megkötött összes energia mennyiségével egyenl , hanem David Bohm számításai szerint még ennél is kb. 1040-szer több.13 Ehhez viszonyítva az atommag energias r sége szinte elenyész , mivel köbcentiméterenként csak 1013 gramm. És mégis az atommag a legenergikusabb anyagtömeg a világegyetemben.

A vákuum maga nem anyagi: energiái negatív állapotban vannak. Ez szerencsés dolog, mert ha nem így volna, akkor a világegyetem nyomban olyan kicsire zsugorodna, mint egy atom átmér je. (Ez Einstein híres tömeg-energia egyenérték-egyenletéb l, az E = mc2-b l következik: egy adott energiamennyiség megfelel tömegmennyiséget követel, ebb l ered a gravitációs vonzás is.)

Mivel az anyag „valódi" - vagy ahogy a fizikusok mondanák, „tömeg-energia" - világa elképeszt en kisebb energiatartalmú a vákuumhoz képest, ezért érzékelhet világegyetemünk anyaga nem szilárd s rítményként úszik a vákuumenergia-tenger felszínén, hanem inkább buborék alakjában lebeg benne. És valóban! Az általunk ismert anyagi világ - amelynek mi is részei vagyunk - energiában kifejezve nem a vákuum megszilárdulásának, hanem ritkulásának tekinthet .

De akkor miként lehet, hogy a vákuum megdöbbent energiatengere nem nyom agyon bennünket, és létezését nem is vesszük észre?

Jánossy Lajos már évtizedekkel korábban kidolgozott egy elméletet, amely utat mutat a válasz felé.

A híres „relativisztikus hatásokat" (mint az órák lelassulása vagy a tárgyak tömegének megnövekedése a fény sebességének közelében) a valós világ tárgyai és a kvantumvákuum közötti kölcsönhatásnak tulajdonította. Amikor csaknem a fénysebességre gyorsulnak a tárgyak anyagi részecskéi, akkor a vákuum energiarészecskéihez (a bozonokhoz) dörzsöl dnek, így ez a súrlódás lelassítja haladásukat és megnöveli tömegüket. Ebben a felfogásban a vákuum nem elvont geometriai szerkezet, mint az Einstein-féle térid , hanem egy valós fizikai mez , amely kölcsönhatásban áll a benne mozgó tárgyakkal.

Számos fizikus - köztük Ignazio Licata Olaszországban és Manfred Requard Németországban olyan relativisztikus univerzum fogalmát kezdte tanulmányozni, amelyben a térid nem elvont geometria, hanem valódi „hálós" mez . Jánossy elképzelését egy másik magyar elméleti fizikus, Gazdag László egy teljes érték „poszt-relativitáselméletté" fejlesztette, amely megvilágíthatja, hogy a vákuumenergiák miért nem roppantanak össze bennünket - és hogy valójában miért nem érzékelhet k.

Gazdag úgy tekinti a vákuumot, mint egyfajta szuperfolyadékot. Tudjuk, hogy amikor a héliumot az abszolút nulla fokhoz közeli h mérsékletre h tik, szuperfolyadék lesz bel le. A szuperhideg héliumban minden ellenállás és súrlódás megsz nik, így ez a folyadék keskeny réseken és hajszálcsöveken is lendületvesztés nélkül halad át. Ezzel szemben a tárgyak is úgy mozognak benne, hogy nem találkoznak ellenállással. (Minthogy az elektronok szintén ellenállás nélkül mozognak benne, a szuperfolyadékok egyben szupravezet k is.) Így egy bizonyos értelemben a szupravezet szuperfolyadék a benne mozgó tárgyak és elektronok számára nincs „ott" - jelenlétér l nem kapnak információt.

Képzeljük el tehát, hogy a kvantumvákuum a rajta áthaladó pozitív energiájú részecskék számára szuperfolyadékként viselkedik. Ekkor az ilyen részecskék és a bel lük épített tárgyak nem érzékelik jelenlétét: számukra a vákuum nem létezik. Miután testünk és agyunk a valós világ pozitív energiájú részecskéib l van felépítve, és e részecskék együttese úgy halad át a vákuumon, hogy az voltaképpen szuperfolyadék, érzékszerveink és legérzékenyebb mér eszközeink sem jelzik az áthaladást. Igazán megbocsátható tehát, ha azt hisszük, hogy a minket és világunkat körülölel energiatenger nem is létezik.

A vákuum azonban nem állandóan és folyamatosan viselkedik súrlódásmentes szuperfolyadékként.

Ahogy Pjotr Kapica szovjet fizikus, aki sok évet töltött a szuperfolyékony hélium tulajdonságainak vizsgálatával, észrevette: egy ilyen közegben csak azok a tárgyak haladnak súrlódásmentesen, amelyek szinte állandóan egyenletes mozgásban vannak. Ha egy tárgy er sen gyorsul, akkor a közegben olyan örvények keletkeznek, amelyek ellenállást tanúsítanak: a klasszikus kölcsönhatás jelei mutatkoznak. Például a szuperfolyékony hélium örvényeiben az er sen felgyorsult fa- vagy papírdarabkák úgy keringenek, akár egy hagyományos folyadékban.

Ha ilyen hatás keletkezne a kvantumvákuumban, akkor ez befolyásolná a valós világ nem állandó vagy csaknem egyenletes sebességgel rajta áthaladó részecskéit: megjelennének a meghökkent relativisztikus hatások és a valós világ részecskéinek megszokottabb tulajdonságai (tehetetlenségi er , tömegvonzás, elektromágnesség).

Einstein relativitáselméletének Gazdag-féle újraértelmezésében az ismert matematikai képletek a bozonok áramlását írják le a szuperfolyékony vákuumban.14 Ez az áramlás határozza meg a térid geometriai szerkezetét és ezzel a fotonok és elektronok pályáját is. Amikor a fény és az anyag részecskéi egyformán mozognak, a térid még klasszikusan euklideszi. Ám amikor felgyorsulnak (vagy lelassulnak), a vákuum kölcsönhatásba kerül mozgásukkal, és ekkor látszik görbültnek a térid .

A fizika élvonalában folyó kutatások alátámasztják ezeket a forradalmian merész feltételezéseket. A jelenlegi munkák Paul Davies és William Unruh fizikusoknak az 1970-es években kifejtett gondolatait folytatják. Davies és Unruh, akárcsak Jánossy és Gazdag, a vákuumban lév állandó sebesség és gyorsuló mozgás közötti különbségre alapozta érvelését. Az állandó sebesség mozgás a vákuumot izotrópnak (minden irányban azonosnak) mutatja, míg a gyorsuló mozgás olyan h sugárzást idéz el , amely feltárja az irányszimmetriát. A „Davies-Unruh-féle hatás" egymagában

túl kicsi ahhoz, hogy mérhet legyen fizikai eszközökkel. Ez késztette a kutatókat annak vizsgálatára, vajon a vákuumon áthaladó gyorsuló mozgás el idéz-e járulékos hatásokat. Ez a sejtés roppant hasznosnak bizonyult. Kiderült, hogy a tehetetlenségi er a vákuum kölcsönhatásaiból ered.15 1994-ben Bernhard Haisch, Alfonso Rueda és Harold Puthoff matematikailag is kimutatta, hogy a tehetetlenségi er (az inercia) vákuumon alapuló Lorentz-er nek tekinthet . Ez az er a mozgó részecske alatti szinten keletkezik, és az anyagi tárgyak gyorsulása ellen hat. A vákuumon keresztül gyorsulva mozgó tárgyak mágneses mez t keltenek, és ez eltéríti a tárgyat alkotó részecskéket.

Minél nagyobb a tárgy, annál több részecskét tartalmaz, így annál er sebb az eltérítés - és a tehetetlenségi er . Az inercia tehát az elektromágneses ellenállás egyik formája, amely a vákuum virtuális részecskékb l álló (egyébként szuperfolyadékként viselked ) gázának torzulásából ered gyorsuló mozgás esetén.

Kiderült, hogy a tehetetlenségi er n kívül maga a tömeg is a vákuum-kölcsönhatás egyik terméke.

Ha Haisch-nak és munkatársainak igaza van, akkor a tömeg fogalma a fizikában sem nem alapvet , sem nem szükséges. Amikor a vákuum tömeg nélküli elektromos töltései (a szuperfolyékony vákuummez t alkotó bozonok) kölcsönhatásba lépnek az elektromágneses mez vel a már említett energiaküszöbön túl, akkor a tömeg tényleg „megteremt dik". Ezért elég meglep módon a tömeg esetleg sokkal inkább kozmikus energiából összes r södött térszerkezet lehet, mintsem valami független létez a világegyetemben.16 Ha a tömeg a vákuumenergia terméke, akkor a tömegvonzás is az. Amint középiskolás korunkból tudjuk, a gravitáció mindig a tömeggel kapcsolatos, és a gravitációs tömegek közötti távolság négyzetével arányosan csökken. Ha viszont a tömeg a vákuummal való kölcsönhatásban keletkezik, akkor a tömeggel kapcsolatos er nek is így kell létrejönnie. Ez azonban azt jelenti, hogy a rendszerint anyaggal társuló minden alapvet jellegzetesség a vákuum-kölcsönhatás eredménye: így az inercia, a tömeg és a gravitáció is.

Nyomok a vákuumban A kvantumvákuum persze nem üres tér. Jelent s eleme a világegyetemnek, ezért elvárható, hogy valamilyen módon az univerzum minden folyamatában részt vegyen. Valóban meglep kölcsönhatásokban vesznek részt gyorsuló elemi részecskék; de vajon a kölcsönhatás finom formái is el fordulnak-e ismertebb létez kkel kapcsolatban?

Szovjet kutatók néhány csoportja szerint ez így is van. Anatolij Akimov, Gennagyij Sipov és Jevgenyij Bondarenko egy „torziós mez r l" számolt be, amely állítólag az elektromágneses és gravitációs mez kön túl létezik. Ugyanúgy, ahogy egy villamos töltés mozgása mágneses teret kelt, és ahogy a tömeg jelenléte gravitációt hoz létre, a torziós mez forgást idéz el a fizikai világban.

Ez a forgás (vagy perdület) a fénysebességnél gyorsabb információtovábbításra képes, méghozzá csillapítás nélkül. Minden szubsztanciának, minden atomnak és részecskének megvan a maga torziós mez je, amely „polarizálja" a teret, és információt továbbít a benne lév jelenségek között.

A torziós mez állítólag a kvantumvákuum tartományában fordul el . Áthatol az anyagon, mert rezgése elképeszt en nagy. A hatás rendkívül finom; egészen kis távolságokon belül érvényesül, ahol a kvantumvalószín ség törvényei uralkodnak. Így a torziós mez hatása önmagában nem érzékelhet : csak a kvantumvalószín ség törvényeinek megszegésekor mutatkozik meg. Ezek a finom hatások azonban befolyásolhatják a biológiai rendszerek viselkedését, változásokat idézve el - a változó frekvenciájú könny mágneses er khöz hasonlóan - a víz és más anyagok tulajdonságaiban. Bár nehéz ket megmérni, azt mondják, hogy a hatások félig állandóak.17 Egy másik orosz csoport kutatásai szerint a vákuum valóban olyan szuperfolyadéknak tekinthet , amelyben a mozgó tárgyak sajátos hatásokat idéznek el . L. B. Boldireva és N. B. Szotyina elméletében egy részecske perdülétének változása örvényekhez vezet a vákuumban. Az örvények, akárcsak a szuperfolyékony héliumban, egy-egy örvény tengelye mentén állítólag perdületi, valamint elektromos polarizációt keltenek. Az eredmény az áramlás megtörése, amelyet az örvény központjában lév szuperfolyadék hoz létre; ezután a szokásos tömeghatások jelennek meg. Ezek a vákuumban a tárgyak „nyomát" jelölik meg. Boldireva és Szotyina szerint - mivel bizonyos típusú mozgások hosszú ideig megmaradhatnak egy szuperfolyadékban - a tárgyaknak a vákuumban jelentkez nyoma még akkor is fennmaradhat, amikor a tárgyakat már eltávolították onnan.

A tárgyak „vákuumnyomát" és még inkább ezeknek felt n maradandóságát kísérletileg igazolta egy másik orosz kutatócsoport Vlagyimir Poponyin vezetésével az Orosz Tudományos Akadémia Biokémiai Fizikai Intézetében. Poponyin, aki azóta megismételte a kísérletet az amerikai Heartmath Intézetben, h szabályozott kamrába DNS-molekula-mintát helyezett, és lézersugárral világította

meg. Azt találta, hogy a kamra körül sajátos szerkezet elektromágneses mez alakult ki, többékevésbé a várakozásnak megfelel en. De észrevette, hogy ez a szerkezet még hosszú ideig fennmarad azután is, hogy eltávolították a DNS-t a lézerrel besugárzott kamrából. A DNS „nyoma" tehát akkor is jelen van a mez ben, amikor a DNS már nincs ott. Boldirevához és Szotyinához hasonlóan Poponyin és munkatársai is arra a következtetésre jutottak, hogy kísérletük során a fizikai vákuumból gerjesztették az új mez szerkezetet. Ez a mez rendkívül érzékeny; számos, nulla értékhez közeli energia gerjesztheti. Ez a fantomhatás szerintük egy eddig észre nem vett „vákuumszerkezet"-et jelez.

Van itt azonban még egy kérdés, amelyet meg kell gondolni. Ha a valós világi tárgyak tartós nyomot hagynak a vákuumban, vajon ezek a nyomok nem közvetítenek-e információkat két tárgy között?

Erre már válaszolni tudunk még akkor is, ha ez csak egy valószín magyarázat, amely további megfigyelésekt l és kísérletekt l függ. A válasz (ahogy az oroszok sejtették): igen - feltéve, hogy a tárgyak vákuumnyoma a kölcsönösen interferáló hullámfrontok alakjában jelenik meg. Ilyen interferencia akkor jöhet létre, amikor a vákuum nemcsak ismert elektromágneses hullámokat hordoz (amelyek egyszer en áthaladnak egymáson), hanem olyan különös hullámokat is, amelyeket Nikola Tesla fedezett fel a századfordulón. Ezek a „skaláris hullámok" tartós interferenciaalakzatokat tudnak létrehozni. A skalárok által el idézett interferenciaminták nem hoznak létre olyan szerkezeteket, amilyenek a „valós" részecskék világában megfigyelhet k, mert a vákuum nem tartalmaz fermionokat, olyan anyagi részecskéket, amelyek bizonyos szempontból egymást kizárva hozzák létre az anyag különféle építményeit. A Tesla-hullámok által el idézett interferenciaalakzatok a vákuum bozontengerében inkább egy hologram jellegzetes tulajdonságaival rendelkeznek. Úgy tekinthetjük-e a vákuumon alapuló „kozmikus hologramot", mint olyan közeget, amely kozmikus kapcsolatot hordoz? Vonzó feltételezés. A kozmikus hologram minden olyan tárgyról információt továbbít, amelynek mozgását bekódolva rzi minden más tárgyhoz képest, amely a vákuum egy bizonyos térségében mozog. A vákuum ilyen módon összeköt holomez vé válik, és éppen ez a mez oldja fel a fizika, a biológia és a többi tudományág korábban megismert ellentmondásait.18 Ebben a felfogásban a holografikus szerkezet vákuum az az információs mez , amely az anyagi részecskéket egymáshoz köti a világegyetemben. A részecskék által alkotott tárgyakat is összeköti, legyenek ezek atomok, molekulák, sejtek vagy akár él szervezetek.

A vákuum bozonmez jét e könyv szerz je pszi-mez nek nevezi. Itt a görög (pszi) bet azt a tényez t jelzi, amely a kvantumtartományban Schrödinger pszi-függvényét kiegészíti. Egyúttal azt a kapcsolatot is jelenti, amely az él szervezeteket egymással és környezetükkel köti össze a biológia tartományában. De az emberek agya és tudata közötti kapcsolatot is jelenti a pszichológia és a megismer tudományágak terén - beleértve azokat a rejtélyes kapcsolatokat, amelyek „pszijelenség" néven ismeretesek.

ÖTÖDIK RÉSZ EGYSÉGES VALÓSÁG 1. fejezet A FEJL DÉS ÁTFOGÓ SZEMLÉLETE Ha a tudomány felismeri, hogy a múlt állandó visszacsatolással tájékoztatja a jelent, minden olyan dologra összefügg magyarázatot tud nyújtani, amely el fordulhat térben és id ben az atomoktól a galaxisokig, a baktériumoktól az egereken át az emberekig. Egyúttal megnyithatja az utat egy igazán egyesített elmélet - a fejl dés változatosságának átfogó szemlélete felé.

Ez az átfogó evolúciós látvány izgalmas lesz. Bár az elmélet részletes állításai további elemzést és ellen rzést kívánnak, már most is pillantást vethetünk néhány jellegzetességére. Most felvázoljuk sorban a kozmoszról, az anyagról, majd az életr l és az értelemr l alkotott képünket. srobbanások sorozata

Egy olyan világegyetemben, ahol a megfigyelhet jelenségek mögött energiatenger hullámzik, feloldhatók a tisztán geometriai térid -univerzum zavaró ellentmondásai. El ször is új megvilágításba kerül a kozmológia nagy kérdése: miért fordul a világmindenség olyan bámulatos el szeretettel az élet felé?

Ahogy a II./l. fejezetben kifejtettük, a rejtély az univerzum alapvet állandóinak pontos hangolásában rejlik. A világegyetemnek az élet biofizikája és biokémiája felé fordulása szárnyakat ad a képzeletnek a tudósok között -nem sok teret hagy egy ésszer magyarázatnak.

Persze az srobbanás kozmológiájának szempontjából kideríthetetlen, hogy a világegyetem fizikai állandói a kozmosz születésekor miért így alakultak ki: az az „anyaméh", amelyb l a világegyetem származik, a klasszikus tudományelméletek számára elérhetetlen marad. Nem ez a helyzet az újabb, többciklusú kozmológiák esetében. Ha a világegyetem nem az srobbanásban keletkezett, hanem csak újjászületett egy „robbanás" során, akkor megtudhatnánk valamit arról az állapotról is, amelyb l világra jött. Lehet, hogy ez a kozmikus anyaméh már „tájékoztatást" kapott a korábbi világegyetemekr l, amelyek megel zték a miénket. Világegyetemünk örökölhetett néhány jellegzetes vonást a korábbi világegyetemekt l.

Ilyen öröklés kétségtelenül lehetséges, feltéve, hogy van egy fizikai közeg, amely továbbítja a jellegzetességeket az „anya-világegyetemt l" a mi „utód-világegyetemünkbe". Az itt vázolt megközelítés szerint létezik ilyen közeg: a pszi-mez . Ha ez a mez nem akkor alakult ki, amikor a mi világegyetemünk született, és ha ez a valaha létezett összes világegyetemek emlékezete, akkor képes volt korábbi univerzumok nyomait átadni a miénknek. Nem valószín , hogy világegyetemünk „tiszta lappal" kezdett: a vákuumenergia-tenger, amelyb l ered, feltehet en korábbi világegyetemek kódolt nyomaival volt tele.

Képzeljük el, hogyan m ködik a kozmikus emlékezet. A vákuum-holomez nek a korábbi univerzumokkal való párhuzamos fejl dése oda vezet, hogy az életfolyamatok kölcsönösen összehangolódnak azokkal a fizikai el feltételekkel, amelyek lehet vé teszik az életet. Az anyag, az élet és a mez fenséges tánca kozmikus méreteket ölt: az id felfoghatatlan nagy korszakai, évmilliárdjai folyamán a tánc alakzatai mind látványosabbá válnak a növekv harmónia során.

Minden egymást követ világegyetemben az atomok és molekulák, a sejtek és él szervezetek mindjobban idomulnak az alapvet állandókhoz, amelyek meghatározzák fejl désük határértékeit.

Az állandók aztán hozzáilleszkednek azokhoz az atomokhoz és él szervezetekhez, amelyek minden egyes világegyetemben kifejl dnek. Ezeknek a robbanva születésekor az emlékekkel zsúfolt kvantumvákuum pontosan azokat a finom eltéréseket hozza létre a robbanás gigantikus térbeli egyformaságához képest, amelyek csillagokból álló galaxisokat és csillagok körül kering bolygókat teremtenek. És pontosan annyi anyagot szintetizálnak - alkalmas kölcsönható er kkel -, amelyek molekulákat, sejteket és a megfelel bolygókon él szervezetek egész bioszféráját állítják el .

Ez ragyogó feltevés! Elárulja számunkra, hogy a mintegy 15 (vagy talán csak 7-8) milliárd évvel ezel tt „robbanással" született világegyetemünk miért oly kiválóan alkalmas az élet kifejl désére.

Ez azért van így, mert univerzumunk olyan korábbi univerzumok hosszú sorának része, amelyek egy folytonos „metauniverzum" maradandó méhében alakulnak ki.

Ha ez is igaz, akkor megkérdezhetjük, hogy maga a metauniverzum mikor született - mennyivel korábban, mint a mi világegyetemünk.

A tapasztalati tudomány nem tud meggy z választ adni erre a kérdésre: ez a teológusokra és a misztikusokra vár. A tudomány azonban nem teljesen tájékozatlan ebben a vonatkozásban: ha nem is tudja pontosan megmondani, hogy mikor történt „az eredeti srobbanás", valamit azért mondani tud arról, hogy miként történt.

Itt az orosz kozmológus, Andrej Linde elméletei jöhetnek számításba. Az eredeti srobbanás lehetett hálózatszer : vagyis különböz térségekre tagolódhatott. Ebben az esetben hasonló lehetett egy szappanbuborékhoz, amelyben több kis buborék tapad egymáshoz. Amint egy ilyen buborék szétpukkan, a kisebbek szétválnak, és mindegyikük önálló buborékká válik. Lehet, hogy ez történt a kezdeti srobbanáskor. Az eredeti robbanás számos térsége egy-egy különálló világegyetemmé fúvódott fel. A térségek mérete és adottsága más és más lehetett - legtöbbjük olyan világegyetemnek adhatott életet, amelyben galaxisok, csillagok, bolygók és él lények kifejl désére nincs lehet ség. De a számtalan „halva született" világegyetem között egyik-másik magában hordozhatta az élet kialakulásának feltételeit. Esetleg a mi világegyetemünk volt közülük az egyik.

Nyilván a „mi buborékunk" elég nagy és „szemcsés" volt ahhoz, hogy galaxisokat, csillagokat, számos naprendszert és legalább egy olyan bolygót alkosson, amely alkalmas az élet számára. Ez nem lehetett puszta véletlen. Nem tudtunk volna kifejl dni egyetlen más • világegyetemben sem.

A leg sibb felfúvódásnak ebb l az elméletéb l következ számítások szerint igen valószín , hogy az eredeti robbanás egyik alkalmas térségének sorozatos buborékai nagy eséllyel foglalták magukban a fejl dés egymáshoz hasonló adottságait.

Most b vítsük a képet egy további elemmel: ez az emlékekkel telt kvantumvákuum, amelyet pszimez nek nevezünk. Ha az egymás után önállósuló „világegyetem-buborékokat" ez a mez kötötte össze, mindegyikük egy fokkal alkalmasabbá vált az életre az el z nél. Az id k folyamán a mi univerzumunkat tehát a pszi-mez révén összekötött robbanások sorozata teremthette meg, amely az eredeti srobbanást követte. Ez megmagyarázza, hogy világegyetemünk miért van olyan kiválóan ráhangolva az élet feltételeire.

Egy önteremt és „emlékez " kozmosz látványa -amely folyamatos, de nem egyenletes lendülettel fejl dött az eredeti egységb l a mai, bonyolultan összefügg sokféleségig - nem más, mint amit az emberi tudat id tlen id k óta sejtett. India védikus és posztvédikus gondolkodói például úgy vélték, hogy a világmindenség egy gigantikus teremt er , egy s r és önmagába zárt káosz örvényl folyamatából jött létre. Miel tt a világ megszületett volna, ez a névtelen és áthatolhatatlan s r ség mérhetetlen sötétségben terjedt szét. A szétválasztatlan szubsztancia a maga megszámlálhatatlan mennyiség összetorlódó hullámtömegeivel elözönlött mindent, ami volt. Miközben a hullámtömegek összecsaptak, létrehozták a világmindenség magját - aranytojás formájában. A kozmosz aranytojása megszilárdította az t létrehozó hullámtömegeket. A súrlódások és ütközések révén alakuló embrió-világegyetem szilárd anyagként lebegett az si áradatban.

Számos teremtésmítosz szerint az érzékelhet világegyetem tárgyai és lényei voltaképpen olyan létez k, amelyek az eredeti forrásból fakadó kozmosz alapenergiájából csapódtak le vagy váltak érzékelhet valósággá. A fizikai világ sokkal finomabb világokból ered olyan energiarezgések tükörképe, amelyek viszont még finomabb energiamez k tükörképei. A létezés nem más, mint a tiszta energia si egységéb l teremtett dolgok és lények rangsora.

Az indiai upanisádokban a kozmosszal együtt keletkezett, energiával teli tér neve Akasa. Ez az a tömény szubsztancia, amely áthatja a többi négy szubsztanciát (a leveg t, a tüzet, a vizet és a földet). Ez a rendkívül finom szubsztancia ( sanyag) betölti az egész teret, és mindent megteremt, ami csak létezik benne. Kezdetben csak Akasa volt, és végül csak Akasa marad. Akasából lesz a Nap, a Föld, a Hold, a csillagok és az üstökösök, Akasa válik állattá és emberi testté és növénnyé; bel le lesz minden, ami létezik. Egy ciklus végén minden visszaolvad Akasá-ba, hogy a következ ciklusban ismét létrejöjjön bel le.

A Prána pedig a végtelen és mindenható hatalom, amely Akasára hat. Swami Vivekananda beszámolója szerint a Prána mozgás, gravitáció és mágnesesség: jelen van az emberi cselekvésben, a testi idegfolyamatokban és még a gondolat erejében is. Végül minden er ismét beleolvad Pránába, ahogyan minden dolog visszaalakul Akasává. És ami a legérdekesebb: ez utóbbi meg rzi mindannak a nyomát, ami a világegyetemben történt. Az ún. Akasa-krónika az ön-teremt és emlékez univerzum maradandó memóriája. Íme Visnu egyetemes alakja modern köntösbe öltöztetve. A létez világ örök álma bontakozik itt ki újra és újra - mint egy lótuszvirág - az örvényl , folyékony teremt szubsztanciából, abból az alapvet energiatengerb l, amely téren és id n át minden dolgok teremt je és táplálója. Ez megegyezik az univerzumról alkotott legkorszer bb képpel, azzal a világmindenséggel, amely a szuperfolyékony kvantumvákuumból születik és fejl dik téren és id n át, hogy abba ismét visszahulljon - majd újra és újra megszülessen a kozmikus alkotás büszke lüktetésében.

Ahogy ezek a gondolatok mutatják, a kép, amely az átfogó kozmológiai fejl dés értelmezése alapján tárul elénk, olyan régi, mint maga az emberi civilizáció, de nem kevésbé találó és izgalmas.

Nem hivatkozik isteni beavatkozásra, hogy megmagyarázza a kozmoszban az életre való eleve meglév hajlamot, és nem számol a szerencse szinte elképzelhetetlen mérték szerepével. A világegyetemben az élet keletkezése folytonos kozmikus fejl désnek tudható be, amely összefügg evolúciós ciklusok hosszú során keresztül bontakozott ki.

Jéghegyek az energiatengerben A köznapi nyugati felfogás mindig azt tartotta, hogy végs soron csak kétfajta dolog létezik a világon: anyag és tér. Az anyag betölti a teret, és mozog benne - ez az els dleges valóság. A tér csak közömbös háttér. Ha nem volna benépesítve anyagi testekkel, akkor önmagának aligha volna valósága.

Ez a józan elképzelés a görögökig nyúlik vissza. Ez volt Newton fizikájának is a megingathatatlan alapja. Ezt forgatta fel gyökeresen Einstein relativisztikus világegyeteme, ahol a térid

négydimenziós folytonos közeggé olvadt össze. Ugyanez történt Niels Bohr és Werner Heisenberg kvantumvilágában is. Talán ezt szintén újra kell gondolni.

Az új tudomány egyetemes fejl dési képe a valóság természetér l alkotott alapvet feltevések további módosítását kívánja. Nem volna szabad többé az anyagot els dlegesnek és a teret másodlagosnak tekinteni. Most már a térnek - vagy inkább a teret betölt mez nek - kell tulajdonítanunk els dleges valóságot.

Az anyagra - mint láttuk - legjobb úgy tekintenünk, hogy valójában a tér, pontosabban a teret betölt egyetemes vákuumenergia-mez terméke. A látszólag szilárd tárgyak, amelyek benépesítik a világunkat, valamint a hús és a csontok, amelyekb l testünk összetev dik, nem állnak oszthatatlan épít kövekb l, amelyeket megfelel módon „anyagnak" nevezhetnénk. Az anyagként ismert dolgok - és amit a fizikusok tehetetlenségi és gravitációs tulajdonságokkal rendelkez „tömeg"-ként ismernek - valójában finom kölcsönhatások ered i a teret átható mez mélyén. Az új szemlélet szerint nincs „abszolút anyag", csupán abszolút anyagteremt energiamez .

Az új szemlélet még nem befolyásolja az élvonalbeli kutatók többségének gondolkodásmódját. A szokásos értelmezések még nem képesek elszakadni a valóság természetének alapvet en klasszikus felfogásától. Például a II./2. fejezetben leírt kett srés-kísérlet hagyományos értelmezése szerint úgy vélik, hogy a fotonokat a téren keresztül erny k és tükrök alkotta m szaki eszközök felé vetítik. A kísérleti berendezésre úgy tekintenek, hogy ezt szilárd vagy félig szilárd testek alkotják, a fotonokról pedig azt hiszik, hogy ezekbe ütköznek különféle érthet , de néha majdnem érthetetlen módokon. Els dleges valóság marad a foton és a kísérleti berendezés; ami ezek alatt vagy között van, valamilyen módon csak másodlagos.

Ez azonban nem igazolódik, ha a fotonokat és az elektronokat egyszer en a téren át erny kre és tükrökre vetített anyagszer létez knek tartjuk. A bizonyítékok azt látszanak jelezni, hogy minden részecskét úgy kell tekintenünk, mint amely a kvantumvákuumból ered és abban létezik. A fotonok, elektronok, az erny k és más laboratóriumi eszközök kvantált hullámok ebben az alapvet energiamez ben. Amikor a kutatók részecskéket mérnek, végeredményben hullámalakzatokat mérnek ebben a mez ben. Amikor kvantumkísérleteket végeznek, akkor állóhullámok együttese valójában maga a kutatócsoport -kísérletezik haladó hullámok másik együttesével (fotonokkal és elektronokkal).19 Ha a részecskék hullámok, akkor megkérdezhetjük, hogy ezek a hullámok hol vannak (jobban mondva minek a hullámai). A válasz most már nyilvánvaló. Az érzékelhet világot alkotó részecskék a vákuumban vannak - valójában ennek szerves részei. A kezd egyetemi fizikushallgatókat alapos fejtörésre késztet absztrakció most már nagyjából kiküszöbölhet : a fényt és a gravitációt nem kell többé az üres térben haladó hullámoknak tekintenünk. A térid nem csupán geometria - Einstein szerint -, hanem alapvet fizikai valóság. Energiával zsúfolt közeg, amelyet ha megzavarnak, „hullámozni" képes. Az asztalok és fák, sziklák és fecskék mind állóhullámok ebben a folytonos energiaközegben.

Ez a szemlélet arról tanúskodik, hogy egy si sejtés -amely szerint a tér az anyag teremt forrása közelebb állt az igazsághoz, mint a szokásos, de mára már elavuló nyugati felfogás. Az ókori India risijei (látnokai) szerint a tér nem olyan, mint amilyennek a hétköznapi tapasztalataink alapján képzeljük - alapvet en nem üresség, nem puszta tartály az egyedül valóságos anyagi dolgok kalandjai számára. A tér - ahogy a risik ötezer évvel ezel tt mondták - kiváltságos valóság, finom szubsztancia, amely éppen olyan valós és érzékelhet , mint a négy elem, vagyis a leveg , a t z, a víz és a föld. A maguk módján tehát megfogalmazták a kvantumvákuum gondolatának lényegét, azt az si energiatengert, amelyb l minden keletkezett és amelybe minden dolgok újra visszazuhannak.

Ennek a szemléletnek a világról alkotott ismereteinkre gyakorolt hatása néhány mai filozófus gondolkodásában is tükröz dik. Gopi Krishna, a széles körben ismert Kundalini Mozgalom alapítója például azt írja, hogy a látható világ energiái az si energiában rejl teremt képességb l származnak. A világmindenség olyan, mint egy úszó jéghegyekkel teli végtelen óceán. A kozmikus óceán betölti a teret és az id t - és minden dolgok alapja. Érzékszerveink számára az óceán felfoghatatlan, de a gigantikus jéghegyek, amelyek az alattuk hullámzó vízb l alakultak ki, már érzékelhet k. Amikor érzékszerveinkkel vizsgáljuk a világot, akkor csupán a jéghegyeket látjuk. De amikor magunkba tekintve (szamadhiban) figyeljük a valóságot, akkor a jéghegyek elt nnek, és a víz lesz látható mindenfelé. Az anyag régi-új fogalma - amelybe beletartozott Eddington nem éppen hízelg megjegyzése, hogy felesége voltaképpen csak differenciálegyenletek bonyolult összessége felcserélhet lesz egy kevésbé elvont, de aligha hízelg bb képpel. A kibontakozóban lév átfogó evolúciós szemlélet azt mondja, hogy hitvesünk (mint ahogy mi magunk is, valamint minden él és élettelen rendszer) igazában nem más, mint bonyolult állóhullám egy láthatatlan energiatengerben.

2. fejezet A KOZMIKUS TÁNC Az általunk tapasztalt anyagi dolgok és a világegyetemben hullámzó energiamez közötti finom viszony átformál mindent, amit az életr l és az él világról tudunk. Ez az új szemlélet olyan hálónak tekinti a természetet, amely folyamatos, szerves önteremt folyamattal hozza létre az általunk megfigyelhet dolgokat. Ez az elképzelés, akárcsak a kozmoszról alkotott képünk és az anyagról alkotott fogalmunk talál megdöbbent el zményeket, amikor visszapillantunk az emberi tudás hosszú évezredeire. A lényeget olyan sformájú jelképek tükrözik, mint a Nagy Anya, ahol a Föld a teremt forrás, és a Világfa vagy az Élet fája, ahol a gyökerek és a levelek szerves kapcsolata szimbolizálja a forrás és kisugárzás közötti összefüggést. A prekolumbiánus kultúrák Nagy Utazásról beszélnek, amelynek során a természetben minden dolgok eljátsszák szerepüket és megvalósítják önmagukat. India, Kína és Görögország klasszikus hagyományai egybehangzóan állítják, hogy Egy Forrás van, a lét önfenntartó csomópontja, amelyb l minden dolgok származnak.

A hinduk ennek kisugárzását lilá-nak (játéknak) nevezték, a szanszkrit nyelvben az sforrás pedig a mulaprakriti - ebb l ered minden dolog, amely a káoszból fejl déssel bontakozik ki. Lao-ce határozott, de szándékosan homályos beszámolót adott err l az eredeti teremt forrásról. „Volt valami bizonytalan, miel tt ég és föld keletkezett. Íme, milyen nyugalmas! Milyen üres! Magányos és változatlan, de mindenütt hat fáradhatatlanul. Talán anyja minden dolgoknak az ég alatt. Nevét nem ismerem, de taónak nevezem."

Az új elképzelés pontosítja az si ösztönös sejtéseket -megfigyelések és kísérleti bizonyítékok köntösébe öltözteti ket. Eszerint az él szervezet nem véletlenek sorozatának eredménye. A szervezet genetikai információkészlete nem független a környezett l, és variációi nincsenek kitéve a véletlen szeszélyének. Finom, de közvetlen kapcsolat húzódik meg a genom és a szervezet, s t a genom és a szervezet sokkal tágabb környezete között. Az új fajokat teremt variációk nemhogy a gének véletlen kombinációi volnának, hanem kifejezetten „alkalmazkodók": rugalmas válaszok a szervezet genetikai alapszerkezete révén a környezetben tapasztalt változásokra.

Hogy ilyen alkalmazkodó mutációk el fordulhatnak, erre már id r l id re rámutattak merész gondolkodók és kutatók. Bár ez Lamarck kísértetét idézi fel (a francia természettudós azt állította, hogy örökölhet k azok a változások, amelyek egy él szervezetben mennek végbe a környezet hatására), a kutatás élvonalában dolgozó tudósok gyakran felvetették azt a lehet séget, hogy kapcsolat van a genom mutációi és a környezet között. Az alkalmazkodó mutációk elméletét, amely legutóbb az 1980-as években kavart nagy vitát, ismét felülvizsgálják a legújabb bizonyítékok fényénél.

A sokasodó bizonyítékok arra utalnak, hogy a genom (az él szervezet összes örökletes tulajdonságainak kódkészlete) nem is tanúsít olyan nagy ellenállást egy élet során bekövetkezett változásokkal szemben. A DNS szerkezete és m ködése majdnem ugyanolyan rugalmas, mint a szervezet többi része - a mikrobiológusok elismerik, hogy a genom „folyékony" (vagy képlékeny).

Ellen rzött kísérletek számos példával igazolják, hogy környezeti hatások nemcsak befolyásolják, hanem alkalmazkodó változásokra késztetik a genomokat. A lennövényben például m trágyázás hatására célirányos változást lehetett felfedezni a genomban. Rovarirtó szernek kitett különféle bogarakban olyan sajátos, örökölhet gének sokszorozódását mutatták ki, amelyek hatástalanítják a mérgez vegyszereket, és növelik az ellenálló képességet a toxinokkal szemben. Hasonló módosulások mennek végbe különféle fajok genetikai készletében elektromágneses és kémiai hatások nyomán. Úgy látszik, hogy a genom „informálódik" a környezeti változásokról. Tehát a klasszikus darwinizmus egyik tartópillére - hogy az örökl dés tökéletesen érintetlen marad a szervezetet az élet folyamán ér megpróbáltatásoktól - már er sen inog, és hamarosan feledésbe merül.

James Shapiro amerikai biológus szerint a genetikai folyamatokról sokkal körültekint bben kellene gondolkodni. A neodarwinizmustól örökölt alapvet en mechanikus kémiai felfogás és a korai évek molekuláris biológiája helyett úgy kellene tekintenünk a genomokra, hogy azok inkább információfeldolgozó rendszerek.20 Az új gondolkodásmód néhány eleme már lassan felszínre kerül. Egy új irányzat például a fejl dési folyamat összevont fogalmát hirdeti. A szervezet és a környezet egyetlen összefügg rendszer része, és ez a rendszer fejl dik az id ben. A genom és a fenom (amely a küls megjelenésre vonatkozó tulajdonságok összessége), akárcsak az egyed és a népesség, ennek a rendszernek egy-egy szerves eleme, és egyik sincs elszigetelve a másiktól. A puszta véletlen ki van zárva, mert még a genom mutációira vonatkozó variációk is egy rendkívül szervezett „küls genetikai rendszerben" jelennek meg.

Mind több biológus kezdi megérteni, hogy a fajok fennmaradása nem a genom elszigeteltségének tulajdonítható, és nem pusztán a véletlen mutációkra ható természetes kiválasztódás eredménye.

Nem vitás, hogy a természetes kiválasztódás szerepet játszik a fejl désben: a fennmaradásra és szaporodásra el nytelen variációk kihullanak az id rostáján, így ez meger síti a szervezet és a környezet között tapasztalható illeszkedést. Ma azonban a természetes kiválasztódást inkább negatív, mint alkotó tényez nek tekintik: kigyomlálja az alkalmatlan mutánsokat, de nem biztosítja, hogy valóban alkalmas mutánsok teremt djenek. A biológusok már látják, hogy a pozitív tényez a szervezet és a környezet szoros kapcsolódása egy olyan összefonódó rendszerben, amely folytonos önfejl désen megy át. Ez a tényez csökkenti a véletlen szerepét a fejl désben, mert a képlékeny genomot összekapcsolja azokkal a következetes mutációkkal, amelyeket a veszélyeztetett fajok hoznak létre nagyobb evolúciós ugrások érdekében.

Az életr l alkotott új szemlélet más megvilágításba helyezi saját testünket is. Nem vagyunk pusztán biokémiai gépek! Ez dönt eltérés az akadémikus pszichológia és orvostudomány által még mindig vallott klasszikus felfogáshoz képest, amely szerint a szervezet olyan reakciók révén m ködik, amelyek az élettani felépítéshez, ez pedig az emberi test biokémiájához kapcsolódik. A hagyományos nézet szerint az egészség az élettani felépítés egységét l függ, ez az együttm ködés pedig számos szerves és szervetlen vegyület kiegyensúlyozott reakcióján múlik. Valahányszor testünk nem m ködik tökéletesen, az okot valamilyen felborult kémiai egyensúlyból ered szerkezeti hibában kell keresni.

A „biokémiai orvostudomány" felt n en sikeres volt a gyógyítás számos területén, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a kezelés sok esetben nem felel meg sem az egészséges, sem a beteg szervezet természetes állapotának. A részben si gyógyászati módszerek modern alkalmazásában elért sikerek komolyan megkérd jelezik egy kizárólag biokémiai megközelítés helyességét. Arról van szó, hogy egy új tényez t kell hozzáadni azokhoz a kölcsönhatásokhoz, amelyek a test m ködését, szerkezetét és biokémiáját szabályozzák. Ez az új tényez a bioenergetikai mez .

Els látásra az ember bioenergetikai mez je (vagy biomez je) elektromos és mágneses természet nek t nik. Az idegélettan kutatói felfedezték, hogy az agy bizonyos területeit összeköt elektromos áramok ugyanazokat a hatásokat váltják ki, mint amikor ingerkelt vegyületeket fecskendeznek az agyba. Más kutatók úgy találták, hogy megfelel en alkalmazott villamos árammal megújulásra késztethet k a sejtek, ilyen módon a törések gyorsabban gyógyulnak, és a testszövetek kipótolják önmagukat. Mágnesrezonanciás képalkotó vizsgálatok is bizonyítják a röntgensugaras és nagyfrekvenciás megfigyelések mellett, hogy az elektromágneses mez k nem elhanyagolható szerepet játszanak a test épségének meg rzésében. Ezekben a hullámtartományokban az egyensúlyhiány a test kémiájának olyan lehetséges zavarait jelzi, amelyek egészségkárosodáshoz vezethetnek. Az „energetikai orvostudomány" tehát napjainkban hasznos segít társként zárkózott fel a biokémiai orvostudomány mellé.

De az elektromágneses biomez talán nem árul el mindent: feltételezhet , hogy testünket még finomabb energiák is befolyásolják. Ezeket ritkán vagy egyáltalán nem lehet közvetlenül észrevenni, ezért a kétked kutatók megkérd jelezik létezésüket. Ám az alternatív orvoslással foglalkozó természetgyógyászok és orvosok rendszeresen használják ezeket, és tapasztalataik azt mutatják, hogy a „finom energiák" valóban befolyásolhatják a test bioenergetikai mez jét és ezzel közvetetten - de olykor dönt en - egészségi állapotát is.

A természetes (vagy „alternatív") gyógyászat az utóbbi években nagy lépésekkel haladt el re. A fejl dést jelzi egyebek között, hogy a washingtoni Nemzeti Egészségügyi Intézet felállította az Alternatív Orvostudomány Irodáját; több szakfolyóirat alapítására került sor, valamint számos könyvet adnak ki, és konferenciákat rendeznek a kutatási kérdésekr l és a klinikai gyakorlatról. A kutatókat számos kérdés érdekli: tudatunk milyen kölcsönhatásban van testünkkel az öngyógyítás szempontjából; hogyan befolyásolja egyik személy tudata a másik tudatát és testét közvetlen vagy közvetett jelátvitel során; és hogyan tev dik át az ilyen befolyásolás „nem lokálisan", téren és id n keresztül - vagyis milyen a teleszomatikus (távolból a testre gyakorolt) hatás, amely mind több és több tanulmányban és kísérletben merül fel.

A jelenlegi vizsgálatok azt mutatják, hogy a testünkben zajló kölcsönhatások láncolatához és a hozzájuk kapcsolódó elektromágneses biomez höz még egy összetev t (vagy tényez t) kell hozzáadnunk: a finom energia mez jét. A hagyományosan „éterinek", „mentálisnak", „spirituálisnak" nevezett energiák - vagyis az új szemlélet értelmében a szuperfinom energiák összekötik testünket a pszi-mez vel: a kvantumvákuum holomezejével. Az emberi testek, akárcsak minden él szervezet, ebbe a mez be beleágyazva léteznek, és állandó kölcsönhatásban vannak vele. Testünk állandó tánca a pszi-mez ben megváltoztatja az életr l és az él világról alkotott

legalapvet bb fogalmainkat. Ez nem a klasszikus darwinizmus vad élettere, ahol minden szerves létez harcol egymás ellen, mert minden faj, minden szervezet és minden gén el nyre akar szert tenni a másikkal szemben. Az él szervezetek nem szerves anyagba bújtatott önz létez k, és a verseny sohasem gátlástalan. Az élet fejl dik, akárcsak a világegyetem, miközben a holomez vel karöltve járja szent táncát. Ez avatja az él lényeket alkotóelemekké abban a finom kapcsolatokat alkotó óriási hálóban, amely maga is összeköt elem a világmindenséget átfogó kapcsolatokban.

A Föld bioszférájában a finom viszonyok hálózata a sejt kromoszómáiban megbúvó DNS-szálaktól a globális ökológia egészéig terjed. Testünkben a genetikai kód nincs elszigetelve az életfenntartó környezett l; az egyik egyed nincs határozottan elválasztva a többiekt l. A „finom energiák" továbbítanak jeleket szervezetünk dinamikus állapotáról testünk minden sejtjéhez, ugyanakkor tágabb körb l is folyik az információáramlás környezetünk és a dinamikus folyamatok közötti kapcsolatokról a sejtekben lév genetikai kódhoz. Agyunk és testünk ilyen módon állandó összeköttetésben áll azokkal a társadalmi és ökológiai rendszerekkel, amelyekben élünk.

A kialakuló új-régi szemlélet szerint minden él szervezet kapcsolatban van egymással a holografikus információtároló és -továbbító mez révén, amely áthatja a világegyetemet. Minden él dolog töretlen lendülettel szakad ki a természet öléb l, és mihelyt megszületik, azonnal kapcsolatba lép a többiekkel, hogy aztán együtt járják kozmikus táncukat.

A tudat nyitott ablaka A kozmikus táncban az élet az élettelenb l, a tudat pedig az élet bonyolultabb formáiból születik. Ahogy a tudat megjelenik, nyomban belép az össztáncba - a világegyetem többi részével való kapcsolata egyrészt t alakítja, másrészt maga is finoman visszahat a többi dologra.

Ez is si elképzelés - új köntösben. A filozófusok évezredeken át töprengtek, hogy a tudat miképpen illeszkedik a természet rendjébe. Szakajtóra való elmélet született, de a használható változatokból jó, ha egy maroknyi van. Hogy megértsük, mi az új és mi a régi ebben a jelenlegi elképzelésben, vázoljuk fel a f bb lehet ségeket.

1. változat. A tudat az agy terméke, pontosabban azoknak a túlélési módszereknek a mellékterméke, amelyekkel az agy segíti a szervezetet. Minél bonyolultabbá válik egy szervezet, annál sokoldalúbb „számítógépre" van szüksége, hogy ennek irányításával megszerezze a túléléshez és a szaporodáshoz nélkülözhetetlen élelmet, búvóhelyet stb. és a megfelel nemi társat. Ennek a fejl désnek egy bizonyos pontján jelenik meg a tudat. A tudat tehát nem egy els dleges adottság a valós világban, hanem másodlagos fontosságú „kísér jelenség", és csak azoknak a lényeknek a számára t nik valóságosnak, amelyek agya eléggé bonyolult ehhez.

2. változat. A tudat a végs valóság: az anyag csupán az emberi agy illúziója. A világegyetem fejl désében a tudat volt az els dleges. Ma is ilyen a valóság - és talán az egyetlen. Az anyagi világ csupán annak az emberi agynak a teremtménye, amely vizsgálja a körülötte létez - valójában szellemi jelleg - világot.

3. változat. A tudat és az anyag egyaránt alapvet , de teljesen különböz létez ; az emberben az agy teremt kapcsolatot közöttük. A tudat megnyilvánulásai nem magyarázhatók azokkal a rendszerekkel, amelyekben ezek megjelennek, de még az ember döbbenetesen bonyolult agyával sem. Az ember esetében a tudat anyagi agyhoz kapcsolódik; az agy csupán a tudat székhelye, de nem azonos vele.

4. változat. Anyag és tudat egyetlen egészet alkot, amely nem szedhet szét sem képzeletben, sem a valóságban. A tudat és az anyag teljes szétválasztása (amit Descartes vezetett be a nyugati gondolkodásba) hamis megoldás: a végs elemzésben anyag és tudat szerves egészet alkot. így kell elfogadnunk és kezelnünk ket, függetlenül attól, hogy hol és milyen formában nyilvánulnak meg.

5. változat. Mind az anyag, mind a tudat valóságos, de nem alapvet létez . Együtt fejl dtek ki a valóság mélyebb rétegéb l. Az anyag és a tudat gyökerei a valóság olyan szintjéig nyúlnak le, amely önmagában se nem szellemi, se nem anyagi jelleg .

Ez az utolsó változat azt a holisztikus (a valóságot egységes egészként kezel ) látásmódot képviseli, amely most születik az új tudományban. Ez a fejl déselmélet nem sz kíti le a valóságot pusztán semleges, élettelen anyagra, sem rejtélyes, anyagtalan tudatra. Eszerint mindkett valódi, de egyik sem a valóság eredeti eleme. Anyag és tudat egyaránt kozmikus eredet : mindkett jük a kvantumvákuum méhéb l született.

Az új elképzelés arról tájékoztat, hogy amikor az ön-teremtés döbbenetes folyamata megindult, anyag és tudat együtt fejl dött egyre magasabb szint és bonyolultabb formák felé. Még az elemi részecskéknek is volt (és van) valamilyen studatuk. Ez a tudat aztán mind összetettebb és

határozottabb alakot öltött, amint anyagi „hordozó" rendszerei - az atomok, molekulák, sejtek és él szervezetek - egyre összetettebbé és kifinomultabbá váltak. Mi, emberek, személyes tudatunkként érzékeljük azt a magasan fejlett tudatot, amely kifinomult agyunkkal együtt fejl dött. Bár bolygónkon ez a tapasztalat különleges, mégsem egyedülálló: minden más szervezetnek, még a molekuláknak, az atomoknak és az elemi részecskéknek is van valamilyen tudati tapasztalatuk, amelynek mértéke megfelel fejl dési szintjüknek.

De hozzá kell adnunk ehhez az elképzeléshez még egy elemet, amely nem minden el zmény nélküli az eszmék történetében, de új a tudományokban. Ez a kapcsolódás eleme. A tudat (hogy a hagyományos szóhasználatnál maradjunk) az anyaghoz kapcsolódik. Jobban mondva: a világegyetemben fejl d anyagi/szellemi rendszerek folyamatos és bens séges összeköttetésben állnak a kozmikus méhvel, amely létrehozta ket. Ez a méh - a kvantumvákuum - nem egy közömbös, megállapodott valóság, hanem tevékeny, „tápláló" anyatényez , amely a kozmikus tánc révén továbbra is kapcsolatban van mindazzal, amit világra hozott. si gyökerek Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuummal a környez többi tudathoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterül kozmoszhoz köt bennünket - „kitárja" értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé. Ezt a nyitottságot ismerték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Tagadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megértésének egyedüli módját a modern tudományban látják. A nyitottság felismerése azonban ismét kezd tért hódítani az új kutatónemzedék körében. A szület (és ez ideig forradalmi) felismerés abban áll, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról agyunk talán nem úgy szerez információkat, hogy pusztán az elektromágneses hullámok látható és a hanghullámok hallható tartományára támaszkodik, hanem értesülései kiterjedhetnek a vákuumalapú energiamez re is. Ez a mez pedig finoman összeköti tudatunkat a világegyetem valamennyi részével.

Err l az si felismerésr l megfeledkeztek a modern társadalmakban, valószín leg azért, mert a mindennapi tapasztalat kevés bizonyítékot nyújt erre. Ám ez nem azért van így, mert szélesebb kör kapcsolataink nem valódiak és nem m ködnek, hanem mert ennek a kapcsolatnak a jelei általában nem hatolnak be szokásos, éber állapotú tudatunkba. Modern, józan észlelésünkb l mindent kirekesztünk, ami nem felel meg modern, józan elvárásainknak.

Nem ez a helyzet a hagyományos és nem nyugati mintájú társadalmakban. Ott az emberek gyakran kerülnek szembe az empátia (beleérzés) olyan figyelemre méltó eseteivel, amelyek mind embertársaikkal, mind a természettel kapcsolatosak. Keleten a tao követ i azt állították, hogy az ember számára a legmagasabb jó annak követése, ami természetes; nyugaton pedig Amerika slakói az egész természettel való azonosulásukat hangoztatták. Seattle névadó indián törzsf nökének gyakran idézett szavai szerint: „Egyet tudunk. Minden dolog kapcsolatban van egymással, ahogy a vér egyesít egy családot. Minden dolog összefügg. Ami érinti a Földet, az a Föld gyermekeit is érinti."

Az ilyen felfogás éles ellentétben áll a modern társadalmak tagjainak elszigeteltségi érzésével. Itt a közöttünk lév különbségek túlzott hangsúlyt kapnak összeköt kapcsolataink és közösségi érzéseink rovására. Egyéni önkiteljesedésünk iránti igyekezetünk végül is ahhoz a tévhithez vezetett, hogy személyiségünk a test börtönébe zárva elkülönül a társadalom többi részét l és a természett l.

Persze akadtak kivételes egyéniségek. Az olyan nagy költ k, mint John Donne vagy William Blake, megénekelték a világegyetemmel való azonosságunkat, és az olyan úttör tudósok, mint Gregory Bateson vagy Arne Naess, igyekeztek megérteni ennek részleteit is. Maga Einstein így írt: „Az ember id ben és térben korlátozott része az egésznek, amelyet »univerzumnak« nevezünk.

Gondolatait és érzéseit úgy tekinti, mint amelyek valahogy elválasztják minden mástól - ez tudatának egyfajta optikai csalódása. Ez az érzékcsalódás olyan börtön, amely korlátozza személyes döntéseinket és néhány hozzánk közel álló személy iránti szeretetünket." Ám a magány érzése, amely áthatja a modern társadalmakat, nem gyötri a nap huszonnégy óráján keresztül az embereket. A szokásos éber tudati állapotban elkülönülésünk börtönének foglyai vagyunk, és átéljük a dolgok egyedi önállóságát, ám amikor alszunk, meditálunk, vagy amikor tudatunk megváltozott állapotba kerül, a helyzet is megváltozik. Ez figyelemre méltó: az éber tudat szokásos állapotai - bár látszólag mindent felölelnek -agym ködésünknek csupán rendkívül kis részét veszik igénybe.21

A megváltozott tudatállapotok nemcsak valóságosak, de hozzáférhet ek is. William James több mint száz évvel ezel tt papírra vetett híres megjegyzése szerint „normális éber tudatunk... csak a tudat egyik sajátos állapota, míg körülötte t le csak homályos véd erny kkel elválasztva, egészen másfajta tudat formái léteznek. Egy életet leélhetünk anélkül, hogy gyanítanánk létezésüket; de alkalmazzuk csak a kell ingert, s egyetlen érintésre megjelennek a maguk teljességében."

Az új tudományokban mind többen elfogadják a megváltozott tudatállapot (ASC: altered states of conscious-ness) kutatását a „tudatkutatás" új ágának jogos részeként. Charles Tart híres amerikai pszichológus például észrevette, hogy a megváltozott tudatállapotokban egymással való „finom" kapcsolataink sokkal nyilvánvalóbbá válnak. Ez olyan tudatállapotra is vonatkozik, amelyet csaknem mindenki tapasztalt már: az álmodó alvás állapota. Carl Jung úgy vélte, hogy egyik-másik álmunk saját fajunk kollektív tudattalanját tükrözi: kijelentette, hogy az ilyen álmoknak valamilyen „numenális" (érzék feletti, felfoghatatlan) értéke van. Ma több pszichológus osztja ezt a véleményt.

Montague Ullman álomkutató szerint - bár egyénenként élünk, fajunk és közösségünk nagyobb egészét l elkülönítve - álmaink helyreállítják a kapcsolatokat, illetve támogatják er feszítéseinket, hogy összhangban éljünk a természettel és a világegyetemmel. Eltér en a freudi elméletekt l, amelyek álmainkban egymással harcban álló pszichés létez kr l beszélnek, az Ullman-féle álomelméletek úgy tekintenek az álomlátásra, hogy ez bels kapcsolatokat teremt köztünk és más dolgok között egy átfogó teljességen belül.

Fred Alan Wolf fizikus is egyetért azzal a nézettel, hogy tudatunk mélyrétegei össze tudnak kötni bennünket egymással. Szerinte tévedésben vagyunk, amikor a tudatot az egyedi agyakban keressük.

Szerinte elképzelhet , hogy az „én" tudatom nem csupán a testemen belül létezik, hanem azon kívül is, mint valami kiterjedt tudatmez .

Ezt a merész, de érdekes következtetést határozottan alátámasztják Stanislav Grof cseh származású amerikai pszichiáter kísérletei is. „A tudat új térképe", ahogy nevezi, gondosan feljegyzett esettanulmányai tömegének tapasztalatain alapul. Megváltozott tudatállapotaikban betegei ülésr l ülésre olyan információkat hoztak el , amelyeket nem szerezhettek testi érzékeléssel - de más tudatállapotban sem igen. Grof arra a következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között tulajdonképpen azonosíthatjuk magunkat bármivel a világegyetemben. Vannak olyan tapasztalatok is, amikor a tudat a kett s egység állapotába kerül egy másik személyen belül, s t az is el fordul, hogy valaki teljesen magába olvasztja egy másik egyén személyiségét. Vannak olyan élmények, hogy valaki ráhangolódik egy embercsoport tudatára, vagy annyira kiszélesíti saját tudatát, mintha az egész emberiséget felölelné. Arra is képesek vagyunk, hogy átlépjünk az emberi tapasztalás korlátain: így azonosulhatunk állatok, növények, s t szervetlen tárgyak és folyamatok tudatával is.

Grof szerint ugyancsak át lehet élni az egész bioszféra, bolygónk, s t akár az egész világegyetem tudatosságát.22 A Grof által feljegyzett transzperszonális élmények, saját szavai szerint, világosan mutatják, hogy valamilyen, eddig még megmagyarázhatatlan módon mindegyikünkben van információ az egész világegyetemr l vagy az egész létr l, és tapasztalatilag hozzáférhetünk annak minden részéhez, és ez bizonyos értelemben nem más, mint az egész kozmikus hálózat... Bár pillanatnyilag nem tudják a kutatók megnyugtatóan megmagyarázni ezeket a tapasztalatokat, a helyzet valószín leg megváltozik. Az egységesített elmélet felé haladva az új tudomány hamarosan abban a helyzetben lesz, hogy szilárd alapokat teremthet ezeknek a sokszor zavarba ejt jelenségeknek.

Ahogy már Jung megérezte, az új elgondolás szerint a tudat folyamatosan áthatja az egész emberiséget, s t tulajdonképpen a teret és az id t is. Az agyunk/tudatunk és a világ többi része közötti jeltovábbítás állandó és mindkét irányban folyamatos. Gondolatainkat, benyomásainkat és érzéseinket mások felé küldjük, és mások gondolatait, benyomásait és érzéseit fogadjuk. Minden, ami tudatunkban történik, otthagyja hullámnyomait a pszi-mez ben, és mindenr l tudomást szerezhetnek azok, akik „ráhangolódnak" ezekre a finom mintázatokra.

Talán egy ilyen közös tudatmez er södött fel id r l id re az emberi kultúra és a szellem története folyamán. Indiától Kínán keresztül a klasszikus Görögországig utalásokat találunk a tudatátvitelnek erre a módjára legalább két és fél ezer évre visszamen en. Az ebbe vetett hit a kelet vallásainak és metafizikájának, valamint a nyugat misztikus és gnosztikus hagyományainak központi kérdése volt.

A „kollektív tudatalatti" néhány változatának elképzelése a 19. század végére, a 20. század elejére megy vissza. Ez tükröz dik olyan kiváló gondolkodók írásaiban, mint Henri Bergson, Frederic Myers, H. H. Price, Gardner Murphy - de William James és kés bb Carl Jung nagyszer tanulmányaiban is.

A tudat csoportos kiterjedésére vonatkozó jelent s megállapítások között kétségtelenül a modern kísérleti pszichológia alapítójának, Gustav Fechnernek a kijelentése a legérdekesebb. Szerinte

mélytudatunk egyesül a „világlélekkel". „Amikor egyikünk meghal - írta röviddel egy súlyos betegségb l való felgyógyulásakor -, az olyan, mintha a világ lehunyná egyik szemét, mert abból az egyedi részb l már nem kap több érzékelhet közlést. De azok az emlékek és fogalmi viszonyok, amelyek az illet személy érzéklései köré csoportosultak, megmaradnak a nagyobb Föld-életben olyan tisztán, ahogy valaha is léteztek, új viszonyokat teremtve, növekedve és fejl dve a további jöv ben oly módon, ahogyan az emlékezetünkben egyszer már elraktározott tiszta gondolataink új viszonyokat alakítanak ki és tovább fejl dnek véges életünk folyamán."

A világlélek vagy világtudat gondolatát a híres (bár annak idején er sen támadott) francia jezsuita biológus, Pierre Teilhard de Chardin fejlesztette tovább a 20. században. Az elképzelése szerint az emberiség feltartóztathatatlanul fejl dik egy magasabb egység felé, amelyet a „nooszférának" nevezett planetáris tudat megjelenése jellemez. Teilhard észrevette a rokonságot az emberi agy és a társadalmi tudat között, annak az alapján, hogy az el bbi milliárdnyi egymáshoz kapcsolódó idegsejtb l áll, az utóbbi pedig közösen gondolkodó milliónyi egyénb l. Rámutatott, hogy egyfel l létezik a neuronokból álló agy, másfel l ott van a milliónyi emberi egyed gondolkodása révén m köd „agyak agya". Bár vannak köztük különbségek - az egyedi agy esetében a gondolat nem gondolkodó idegrostok rendszeréb l ered, az agyak agyának esetében pedig minden különálló egység önállóan elmélked központ -, annyira szembeszök en sok bennük a közös vonás, hogy ezeket nem lehet felületesnek ítélni vagy véletlennek tekinteni. A kollektív „agyak agya" -mondta Teilhard - éppoly valóságos, mint azok az egyedi agyak, amelyekb l felépül.23 Az emberekkel és a természettel fennálló, újra felfedezett kapcsolataink szélesebb és mélyebb következményei gondolkodásra késztethetnek valamennyiünket.

El ször is a másokkal és a világegyetem többi részével összeköt finom kapcsolataink azzal vigasztalhatnak bennünket, hogy létezésünk nem múló valami, hanem része egy folyamatnak, amely átfogja egész életünk összes élményét, és beépíti ket saját kibontakozásának elemeiként.

Másodszor pedig tudatunk és agyunk kozmikus táncának felismerése er sebb biztonságérzetet nyújthat, de egyben nagyobb felel sségérzetre is késztethet. Ez azért van így, mert ha a tánc valódi, akkor gondolataink és érzéseink nemcsak ránk tartoznak. Akár tudjuk, akár nem, gondolkodásunk és érzéseink hatnak embertársainkra, túl a nekik mondott szavainkon és a velük szemben tanúsított viselkedésünkön, annál az egyszer oknál fogva, hogy együtt gondolkodunk és érzünk velük. Ez a befolyás lehet igen hatékony és igen valódi: amint azt a lélekgyógyászok nagyon jól ismerik, a tudatazonosulást átélt személy nemcsak emlékszik a másik személyre és annak élményeire, hanem ténylegesen azzá a személlyé válik, tapasztalja fizikai létezését, befogadja vizuális és más érzékszervi észleléseit, valamint átéli érzéseit. Még kevésbé teljes tudati azonosulás esetén is meglep lehet a hatás azáltal, hogy a benyomás kitörölhetetlenül belevés dik a tudatba, és finoman befolyásolja az érzékel személy gondolkodását és érzéseit további élete során.

A tudomány mai fejl désében egy si megérzés kap tapasztalati, s t kísérleti meger sítést: egyedi tudatunk bizonyos értelemben halhatatlan. Korábbi életek emlékei így többé már nem rémképek: valódi információk egy megosztott tudatmez b l. Érzéseink, gondolataink és érzékeléseink folyamatosan rögzít dnek és meg rz dnek egy kozmikus információtárban. Halhatatlanságunk abból fakad, hogy részei vagyunk e tárnak: részei az emlékez és önteremt világmindenségnek.

UTÓSZÓ GYÓGYÍTÁS AZ „ÖTÖDIK MEZ " RÉVÉN (írta Sági Mária)

Mi a holisztikus medicina?

A Kozmikus kapcsolatok által felrajzolt új tudományos világkép nemcsak a természetr l és az emberi lét fontos kérdéseir l alkotott elképzeléseinket változtatja meg, hanem az emberi lét napi gyakorlatának tudományos magyarázatában is segítségünkre siet. Testi és szellemi egészségünk meg rzésének, valamint a gyógyításnak azokat a meglep módszereit is új megvilágításba helyezi, amelyek a klasszikus tudományos elméletekkel mindeddig nem voltak bizonyíthatóak.

Az ezoterika (a titkos tanok) - vagy modern kifejezéssel a parapszichológia - témakörébe tartozó, több ezer éve bevált módszerekr l van szó, amelyek ebben a könyvben is megjelennek. Ide tartozik a halálközeli élményben leperg „életfilm", a telepátia, a megérzéseinkben megjelen különös

távkapcsolat éppúgy, mint az úgynevezett „tisztán látó" gyógyítók távdiagnózisa és távgyógyítása vagy a kevésbé természetfölöttinek t n bioenergetikai gyógymód, mint a kézrátevés vagy a különböz ingamódszerek. Szinte alig lehet számba venni az összes gyógymódot, nem is beszélve a több ezer éves kultúrák nagy gyógyító hagyományairól. Mivel magyarázhatók például az Ötztali Alpokban lelt férfi tetemén talált mértani formák? Egy osztrák turista ugyanis 1991 szén az osztrák-olasz határtól 60 méterre az olasz oldalon különös holttestre bukkant. Az örök jégtakaró alól egy b rbarna múmia került el , k b l készült kés, bronzfejsze, íj és nyilak társaságában, de ami a legfurcsább, a hátára egy egyenl szárú kereszt és párhuzamos vonalak voltak festve. A kutatók vizsgálatai alapján a jéggé fagyott tetem kora kb. négyezer év, ami egyedülálló lehet séget kínál a kor gyógyító, illetve mágikus jeleinek tanulmányozására.

A Kozmikus kapcsolatokban ismertetett új tudományos eredmények mindezeket a természetfölöttinek vagy ezoterikusnak tetsz jelenségeket a fizikai valóság talajára helyezik, így lehet vé válik, hogy ezek az er teljes hatású, évezredek óta ismert gyógymódok létjogosultságot nyerjenek az orvosi gyakorlatban. Ennek következtében talán a tudományos szakemberek és az orvosok is létez valóságnak fogadják majd el a mindmáig kétkedéssel szemlélt holisztikus gyógymódokat (holosz görögül egész, teljes).

A holisztikus medicina sohasem a tünetet, a szimptómát kezeli, hanem a tünet okát kísérli meg orvosolni. A szervezet hibás m ködését, vagyis a megbetegedéseket tehát nem biokémiai vagy m téti úton kezeli, ahogy azt a klasszikus nyugati orvoslás teszi, hanem olyan módon, hogy a szervezet biokémiai rendjét fenntartó rendszerekre hat. Feltételezi ugyanis, hogy az él szervezet önfenntartó, öngyógyító egész, amely id nként jelentkez m ködési zavarait, betegségeit képes kijavítani, meggyógyítani.

A holisztikus medicina tehát nem mesterségesen gyógyít, hanem segítséget nyújt, hogy a szervezet öngyógyító mechanizmusai beinduljanak. De nemcsak a fizikai testet tekinti egységes egésznek, hanem figyelembe veszi a személy érzelmeit, gondolkodásmódját, emberi kapcsolatait és szellemét is. A történelmi távlatok alapján megfigyelhet , hogy a holisztikus medicina mindig nagy, átfogó jelképekkel keres párhuzamot, így a fizikai test gyógyítását a lélek és a szellem gyógyításával kapcsolja össze.

Ennek a szemléletnek az a következménye, hogy nemcsak a fizikai testben lejátszódó és többékevésbé ismert biokémiai folyamatokat kell figyelembe venni, hanem a rajtuk kívül es ket is. Az si kultúrák még természetes módon elfogadták az energetikai tényez k valódiságát, tehát gyógyító módszereikben felhasználták a fizikai testben és a körülötte zajló bioenergetikai folyamatokat is.

Viszont az újkor embere már csak a tapasztalatokat és a „kézzelfogható" anyagi világot fogadta el valóságosnak, vagyis csak a „mérhet t" tekintette létez nek. A huszadik században aztán újból felébredt az energetikai tényez k iránti érdekl dés, és a bioenergia kutatásához Wilhelm Reich német származású amerikai pszichiáter vizsgálatai mutattak utat. A jelen könyvben azután láthattuk, hogy a tudomány fejl dése révén az új fizika eszközeivel már olyan jelenségeket, mez ket is leírhatunk és megfigyelhetünk, amelyek a newtoni fizika alapján még „mérhetetlenek" voltak. így például a sejtek elektromágneses és még finomabb, kvantummez beli kommunikációja olyan bioenergetikai tereket hoz létre, amelyek bizonyos tulajdonságai már mérhet k, s t befolyásolhatók is. Ezzel lehet ség nyílik arra, hogy a mai orvostudományban is egyre nagyobb teret hódítson az energiamez kön alapuló tudományos világkép, s ezáltal kölcsönösen közelebb kerüljön egymáshoz a holisztikus orvostudomány és a legújabb fizika.

Minták a pszi-mez ben Mit jelent ez az orvostudomány számára? Hogyan képzelhetjük el az emberi szervezetet és különböz állapotait az új tudományos világkép alapján? Mint ahogy László Ervin részletesen kifejti e könyvben, az emberi test biokémiai folyamatait nemcsak az elektromágneses bio-mez höz kötött kölcsönhatások láncolata, hanem még egy különös tényez is vezérli: a kvantumvákuum holo-mez je. Ez a mez - vagyis a világegyetem alapenergiaállapota - energetikailag igen tevékeny.

Hatalmas rejtett energiái olyan holografikus mez t képeznek, amely nemlineáris kölcsönhatásba lép a kvantumokkal és a kvantumokból építkez bonyolult anyag-energia szerkezetekkel. Minden él szervezet - tehát az ember is - ebbe a mez be van beágyazva, és állandó kölcsönhatásban van vele.

Az élet ugyanúgy, akárcsak az egész világegyetem, ebb l a mindenség alapját képez holomez b l kapja energiáját, vezérlését, s ezzel az alapvet holomez vel lejtett szent táncában fejl dik. Ezek a „finom energiák" küldenek információkat testünk minden sejtjéhez és a bennük lév genetikai kódhoz élettani állapotunk dinamikus szerkezetér l és a környezetet alakító dinamikus

folyamatokról egyaránt. A holomez köti össze agyunkat és testünket a társadalmi és ökológiai rendszerekkel is.

Ez az „ötödik mez " (a kvantumvákuum holomez je), vagyis a pszi-mez olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek magyarázatot adnak jó néhány, a tudomány számára eddig rejtélyes jelenségre, így a holisztikus gyógyítás különböz módozataira is. Különösen fontos számunkra, hogy a kvantumvákuum holomez je „emlékezettel" rendelkezik, amely az eddigi id n és téren túli, személyek közötti távkapcsolat jelenségeire és ezzel együtt az ilyen típusú gyógyításokra is magyarázatot nyújt.

Hogy a világegyetem holomez je miként riz és továbbít információkat, azt egy tengeren úszó hajó példájával szemléltethetjük. A kutatók úgy találták, hogy a víztömegek - tengerek, tavak - felülete igen gazdag információkban. A hullámképek adatokat nyújtanak a hajók haladásáról, a széljárás irányáról, a partvonalak hatásáról és különféle más olyan tényez kr l is, amelyek korábban megmozgatták a felületet. A hullámminták néha órákig, néha napokig megmaradnak, miután a hajók - vagy más szilárd tömegek - tovat ntek. A polinéziai bennszülöttek például úgy hajóznak, hogy követik a tengerrészükben fekv szigetek által keltett vízi mintákat. (Ilyen mintákat szabad szemmel is láthatunk, amikor a felszín nyugodt, és elég távolról, mondjuk egy magas szikláról vagy repül gépr l figyeljük a tengert.) Igaz, hogy a minták végül is elt nnek, amint a gravitáció, a szél és a partvonalak közötti kölcsönhatás eloszlatja a hullámokat, de amíg léteznek, tájékoztatnak mindarról, ami a tengernek abban a térségében történt.

A hullámminták nemcsak közömbös adatokat nyújtanak a tenger egy részér l, hanem finoman befolyásolnak is mindent, ami itt történik. Egy hajó által keltett hullámok rendszerint csekély hatással vannak más hajók mozgására, egy nagy hajón az ember alig veszi észre azokat az ingadozásokat, amelyeket mellette egy kisebb hajó nyomdokvize idéz el . De bárki tanúsíthatja, hogy sokkal drámaibb is lehet a helyzet, ha már utazott kis hajón, és egy nagy óceánjáró mögé került. Ez azt jelenti, hogy a találkozó hullámfrontok révén finom, de hatásos információátadásra kerül sor; ez a jelenség nagyon is hatékony, akár a tenger felületén a vízhullámokból, akár egy holografikus fotólemezen a fényhullámokból alakul ki.

A hajók és a tenger kölcsönhatása jól érzékelteti, mi játszódik le a kvantumok és az „ötödik mez " között. A tenger, a leveg , valamint más rugalmas közegek „feljegyzik" a találkozó hullámok jellemz it, amelyeket a bennük mozgó tárgyak hoznak létre. A világegyetem ötödik mez je ugyanígy tesz. Míg a tengernek és a leveg nek hatalmas, de mégiscsak behatárolt mintameg rz képessége -tehát memóriája - van, a holografikus mez hasonló képessége viszont minden tekintetben végtelennek látszik, ráadásul minden információs veszteség nélkül képes hullámfrontokat érzékelni és meg rizni. Ennek az a titka, hogy az interferenciaminták képesek egymásra épülni. A mintáknak ez az egymás fölé rendez dése több dimenzióban elemezhet : egy bonyolult interferenciaminta többszörös dimenziókat képvisel. Ezért lehet teljes kör a hullám képe a mez ben.

Míg a tenger és a leveg elveszti a hullámfrontok mintáit, a világegyetem „jegyz könyve" tartósan rögzíti. Mivel a víz- és a leveg molekulák mozgása számtalan szétszóró er hatásának van kitéve, ideértve a Föld tömegvonzását is, ezért a tenger felszíni szerkezete és az atmoszféra finom szerkezete el bb-utóbb elsimul, és id r l id re átrajzolódik. Még egy holografikus fotólemezre felvett mintázat is elt nik, amint az emulzió tönkremegy. A világegyetem holografikus mez je azonban nincs kitéve szétszóró er knek. Ezért a természet „memóriája" állandó és teljes.

Most vizsgáljuk meg, mi minden található a természet tartós memóriájában, és mit jelent ez az emlékezet az emberi szervezet egészsége, betegsége és gyógyítása szempontjából.

Mi, hús-vér emberek egy olyan láthatatlan információs mez be vagyunk beágyazva, amellyel szervezetünk állandó kapcsolatban áll. Szervezetünk nemcsak biokémiai rendszer, hanem - mivel az anyag elektromágneses tulajdonságú részecskékb l áll - egyúttal összetett elektromágneses mez t is képez. Ezt a testünk körüli finomenergia-mez t érzékelik a gyógyítók auraként, bioenergetikai mez ként. Ebben a mez ben a kóros elváltozások mindig el bb jelennek meg, mint ahogy a fizikai testben észlelhet k. A bioenergetikai mez egyensúlyát a tudatunk képes befolyásolni. Mondjuk, egy hirtelen dühroham azonnal érzékelhet a bioenergetikai mez ben (egy gyógyító úgy mondja, hogy „lyukas az aura"), de ez a testben még nem okoz tünetet.

Az egyén biomez mintája - mint minden más létez é az anyagi világból - beleíródik a pszi-mez be.

Mivel minden él lény megismételhetetlen és egyedi, minden szervezetnek egy egyéni morfodinamikus minta felel meg a pszi-mez ben, ahogyan az egyszer bb élettani mintát a DNS rzi. A pszi-mez ben lév információs halmaz minden, a szervezettel és így a tudattal is kapcsolatos információt tárol. Ezzel a mintával agyunkon és idegrendszerünkön keresztül - magától értet d en - szüntelen információcserében állunk. Ebben a morfodinamikus mez ben megtaláljuk

egyrészt a fizikum összes jelenlegi adatát, de megtaláljuk az egyént a fogantatásától kezdve ért és azután átélt összes fizikai, érzelmi, tudati információt, s t az öröklött betegségi hajlamokat is.

A pszi-mez azonban nemcsak az él szervezetek saját információs halmazát tárolja, hanem azokat az adatokat is, amelyek az összes eddig létezett egyedt l származnak. Ez az óriási mennyiség , egymáshoz hasonló információ egy általános mintában összegz dik, illetve átlagolódik. Az ember esetében ez megfelel az emberi test m ködési normájának, ezért ezt a mintát az egyéni morfodinamikus mintával szemben faj specifikus mintának nevezzük. Ezzel a mintával az egyén ugyancsak szüntelen kapcsolatban áll.

Mind az egészség, mind a betegség és gyógyulás jelenségeit a fizikumnak ezek a pszi-mez beli összeköttetései teszik magyarázhatóvá. Az egészség meg rzése az állandó információcsere útján történik: az egyén pszi-mez beli morfodinamikus mintája szüntelenül méri magát a pszi-mez beli fajspecifikus mintához, és ezáltal ahhoz igazodik. A két pszi-mez beli minta „együtt táncol" egymással, ahogy László Ervin fogalmaz. Az egyén addig táncol szabadon, amíg ki nem kerül abból a körb l, amely még a fajspecifikus megfelelést biztosítja. Ha a tudat harmonikus, akkor a fizikum az önálló idegrendszer által maga is képes arra, hogy a fajspecifikus mintához igazodjék, és folyamatosan közvetítse a fajspecifikus minta információját a fizikum felé. A fizikum és pszimez beli egyéni morfodinamikus mintájának folyamatos visszacsatoláson alapuló kapcsolata azt eredményezi, hogy szervezetünk egészséges marad; a fajspecifikus mintától való apró eltéréseit folyamatosan képes korrigálni, így a fizikumot dinamikus egészségi állapotban tartja.

Ha a tánc heve elsodorta az egyént, és táncával nem követi már a fajspecifikus mintát, betegség jelentkezik. A beteg szervezet pszi-mez beli morfodinamikus mintája eltér a pszi-mez beli fajspecifikus mintától, így a hibás morfodinamikus minta a betegség információjával táplálja a fizikum bioenergetikus mez jét (a biomez t), s ezzel fönntartja a betegséget.

A tudatnak mind a betegség kialakulásában, mind a gyógyulásban rendkívüli szerep jut. A tudat ugyanis egyrészt védelmet nyújt a pszi-mez beli információözönnel szemben, másrészt viszont képes korlátozni, s t elvágni a fizikum és a faj specifikus minta automatikus kapcsolatát. Ezáltal el idézheti és fenntarthatja a fizikum m ködési zavarát. S t többre is képes: megakadályozza a szimpatikus (a bels szerveket beidegz ) idegrendszernek azt a törekvését, hogy gondoskodjék az öngyógyító folyamatok beindulásáról.

Az él szervezet m ködéséhez ugyanis hozzátartozik, hogy folyamatosan helyreállítsa a fajspecifikus mintához való egyéni hasonlóságát, vagyis visszabillentse saját egyensúlyát, ha ezt a tudat segíti és nem akadályozza.

Az agy „antennája" Minden egyén agya állandó kapcsolatban van a pszi-mez beli információval, akár tudunk róla, akár nem, mivel ez a különleges rendszer hallatlanul érzékeny mindenféle beérkez jelre. Éber tudatállapotban azonban az agy nem képes a pszi-mez beli információk felhasználására.

Megváltozott tudatállapotban viszont az agy cenzúrája megsz nik, mondhatnánk úgy is, hogy „antennáját" a pszi-mez re tárja, és így képessé válik a pszi-mez beli információ kiolvasására. Ez hasonló ahhoz, mint amikor parabolaantennát csatlakoztatunk egy tévékészülékhez, hogy az „kiolvassa" egy m sorszóró m hold kisugárzott hullámait. Az antenna nélkül nincs erre mód, pedig a m holdról sugárzott hullámok az antenna felszerelése el tt is elérték készülékünket. Mindig a megfelel antenna szükséges ahhoz, hogy a készülék a mez ben rejl információt érzékelhet formára tudja lefordítani. Ilyen antenna leginkább a megváltozott tudatállapotban van „felszerelve".

Ha az így kiolvasott információt nem nyomjuk el, eljutunk az egyéni, majd az öröklött élményekig, amelyek a pszi-mez ben vannak kódolva.

A holisztikus diagnózis felállításához az agy „antennája" ad segítséget, a gyógyítónak ugyanúgy megvan a pszi-mez beli morfodinamikus mintája és a m köd tudata, mint a betegnek. A különbség csak az, hogy a gyógyító tudata - bármilyen problémát kell is megoldania - kevésbé vagy egyáltalán nem korlátozza saját fizikuma és a pszi-mez beli fajtaspecifikus minta össztáncát, legalábbis abban a vonatkozásban nem, ami az érzékelésen kívüli érzékelését illeti. A gyógyítóknak mindig is megvolt a technikájuk ahhoz, hogy miként biztosítsák ezt az érzékelésen kívüli érzékeléshez szükséges tudatállapotot. Mai ismereteink szerint ebben a tudatállapotban az agym ködés során nagyobb szerepet kap a jobb agyfélteke és - a legújabb kutatások szerint - a frontolimbikus rendszer. Ennek az állapotnak a másik sajátossága, hogy a két agyfélteke szinkronizációja is jóval magasabb az átlagosnál, akár a 95-98%-os szinkronizációt is elérheti.

Megváltozott tudatállapotban az agy képes a pszi-mez ben tárolt információk kiolvasására, mert azokkal a frekvenciákkal van összehangolva, amelyek ezt képviselik.

Az ún. „tisztán látó" gyógyító ilyen módon minden nehézség nélkül képes akár távdiagnózis felállítására is. „Antennáját" betegének pszi-mez beli morfodinamikus mintájára irányítja, és automatikusan hozzáméri a fajspecifikus mintához. A beteg pszi-mez beli mintáján a patologikus helyek más frekvenciát közvetítenek: a gyógyító úgy érzékeli, mintha lámpácskák gyulladnának ki, és vibrálásukkal magukra vonnák figyelmét. A tisztán látó így csak „elolvassa" a morfodinamikus minta jeleit, és máris pontosan tudja, mi a baj, s t azt is, mi a baj oka, s hogyan lehet a szervezetet hozzásegíteni öngyógyító mechanizmusának beindításához.

A nem tisztán látó gyógyító ugyanerre a célra segédeszközöket használ. Tudatában van saját érzékszerven kívüli érzékelési módjának, és adottságainak megfelel en választja meg segédeszközét. Érzékelhet a kezével, különböz radiesztéziai eszközök segítségével - inga, bioindikátor stb.

A beteg vizsgálata közben kisebb egységekre állítja rá antennáját a pszi-mez ben, és lépésr l lépésre dolgozik, miután nincs adva számára a teljes kép, de nagy gyakorlattal ugyanahhoz a diagnózishoz jut el, mint az ún. „tisztán látó" gyógyító. is a beteg morfodinamikus mintáját méri össze a fajspecifikus mintával, csak számára segédeszköze mutatja meg a patológiás különbségeket.

A mai holisztikus gyógyítás válfajai túlmennek a klasszikus orvostudományra jellemz biokémiai szemléleten. A régi, hagyományos tapasztalatok felhasználásával igyekeznek a test és a tudat harmóniáját - és ezzel együtt a fizikai testben lejátszódó biokémiai folyamatok egyensúlyát helyreállítani, illetve a beteget hozzásegíteni ahhoz, hogy önmaga állítsa helyre az elvesztett harmóniát. A gyógyulás folyamata ott a legbiztatóbb, ahol a legmélyebben fekv okot tudjuk orvosolni. Tehát azt a zavart, amely a fizikai test panaszát okozza és fenntartja.

A holisztikus medicina a betegség okát nem a fizikai testben lejátszódó biokémiai mechanizmusok megváltozásában keresi, hanem a biokémiai folyamatokat vezérl bioenergetikai mez ben, s ennek összetételét, tulajdonságait, megjelenési formáit teszi vizsgálata tárgyává. A holisztikus orvostudomány szerint a testben végbemen biokémiai folyamatok ugyanis nem önállóak, hanem az egész szervezetet jellemz összehangolt energetikai állapottól függnek. Ahol ez az energetikai állapot nem összefügg és egységes, vagyis ahol az energetikai mez tulajdonságai eltérést mutatnak a normától, a kívánatostól, azon a ponton el bb-utóbb a biokémiai folyamatokban is zavar keletkezik, és betegség fejl dik ki.

A gyógyítás célja mindig az, hogy a pszi-mez beli egyéni morfodinamikus mintának adjuk meg azt a segítséget, amellyel a fajspecifikus mintával való táncát képes helyreállítani. Ezt több módon is elérhetjük. Közvetlen gyógyítás esetén a gyógyító a beteg fizikumán keresztül dolgozik. A pszimez beli segítséget célozza meg, de a fizikumon keresztül. A fizikumnak ad olyan információkat (geometriai formák, homeopatikus szerek formájában), amelyeket a fizikum a finomenergiatartományban érzékel, és ilyen módon önm köd en közvetít pszi-mez beli morfodinamikus mintája számára. Ha az információ megérkezett, a pszi-mez beli minta már önmaga is képes újból a fajspecifikus mintával való „össztáncra", ami a gyógyulási folyamatnak felel meg.

Távgyógyítás esetében nyilvánvaló, hogy a gyógyító a beteg pszi-mez beli mintájának adja a segítséget. Olyan információt, vibrációt irányít a mez be, amelyet a morfodinamikus minta hibás zónái „megértenek", fel tudnak venni, s ezáltal képessé válnak arra, hogy önállóan igazodjanak a fajspecifikus mintához. Ilyen módon történik az, amit úgy hívunk, hogy a gyógyító segítséget nyújt az öngyógyító folyamatok beindulásához.

Változatok a gyógyításra Nézzünk néhány példát a holisztikus gyógymódok változataira! A bioenergetikai mez feltérképezésén és egyensúlyának helyreállításán alapszik az indiai ajurvédikus és a hagyományos kínai orvoslás. A bioenergetikai mez változásainak megfigyelésére azonban számtalan más mód is adódik. Ezek a módszerek a bioenergetikai mez nek azt a részét térképezik föl, amely a sejtek elektromágneses és még finomabb, kvantummez beli kommunikációjából adódik össze. Ha a bioenergetikai mez ben változást idézünk el (például akupunktúrás kezeléssel, Bicom- vagy Radionik-készülékkel), a sejtek hírközlésében is változás áll be, ez kihat a panaszokra is, és legtöbb esetben a panaszok megsz nését eredményezi. Ezek a változások már a klasszikus biokémiai orvosi módszerekkel is mérhet k.

Megfigyelhetjük azonban, hogy a bioenergetikai mez egyensúlya egymagában is különböz tényez kt l függ. Azt kell megvizsgálni, melyek azok a tényez k, amelyek a bioenergetikai mez összhangját és egységét gyengítik vagy sértik. Ezek a tényez k a mélyebb okai annak, ahogyan a bioenergetikai mez egyensúlya megbomlik, és aminek következtében a biokémiai folyamatokban is zavar keletkezik, és megjelenik a betegség.

Az angol Psionic Medical Society szintén ezen az alapon kezeli betegeit. Az 1960-as években alakult orvoscsoport gyökeresen új gyógymódot vezetett be a betegségek okainak vizsgálatára és megszüntetésére. Módszerének leírására a „pszi-funkció" meghatározást használta, mert úgy vélte, hogy a pszi-funkció felel s a pszi-mez egyensúlyának megbomlásáért, ami azután a bioenergetikai mez és a biokémiai rendszer zavarához, betegségéhez vezet. A mez vizsgálatára rendkívül finom ingázási módszert, a kezeléshez pedig homeopatikus (hasonszervi) szereket alkalmaznak.

Itt tehát a diagnózis nem a szervezet biokémiai sajátosságaira, hanem olyan mez re vonatkozik, amely a pszionikus orvosok szerint a páciens szervezetével van kapcsolatban. A pszi-mez (amelyet olykor „vitalitásmez "-nek is mondanak) szerintük a fogantatás pillanatában vagy az id tájt lép be az egyénbe, és áthatja egészen a halálig. Az élet folyamán a test sejtjeit folyamatosan ellátja az összes szükséges információval, hogy ezek aztán a megfelel helyeken szöveteket alkossanak: növekedése folyamán a szervezet olyan szerkezeti formákat vesz fel, amilyenek a pszi-mez ben vannak kódolva. Szerintük ez a mez nem zárt rendszer, hanem érzékeny az egyén környezetéb l és a múltjából jöv hatásokra, így több nemzedékre visszamen en örökölt vonásokat is magában foglal.

Ha ez valóban így van, akkor a több nemzedéken át örökl d információk már értelmes magyarázatot adnak a betegségi hajlamok kialakulására, hiszen az ember nem „tiszta lappal", hanem az el dei által er sen befolyásolt és terhelt bioenergetikai mez vel születik. Ebben a mez ben az örökölt információk hajlamokat és gyengeségeket tartalmaznak, amelyekb l betegségek alakulhatnak ki. A pszionikus orvosok az öröklött tényez k meghatározáshoz Samuel Hahnemann német orvos (1755-1843) elméletét alkalmazzák, amelyben „miazmák" és szerzett toxikus tényez k indokolják a különböz betegségekre való fogékonyságot. Mai nyelven úgy mondhatnánk, hogy az immunrendszer teljesít képessége mindenkinél más és más, tehát fokozott érzelmi és fizikai terhelésre ki-ki egyénenként más-más típusú megbetegedéssel válaszol, és a betegség más-más szervrendszert érint.

A pszionikus diagnózis tehát annak az öröklött mez nek a tulajdonságát vizsgálja, amelyben a bioenergetikai folyamatok lejátszódnak, és így a bioenergetikai zavarok okát képezik. A pszionikus kezelés ennek megfelel en inkább a személynek a pszi-mez ben kódolt mintájára, mintsem közvetlenül a testére való ráhatással történik. A diagnózist nem közvetlenül a személyen végzik, hanem egy ún. „tanún", amely a személy szervezetéb l származik (lehet hajtincs vagy vércsepp). A tanú, vagyis a minta bármikor és bármely távolságból elemezhet azáltal, hogy összeköttetést teremt a személy morfodinamikus mintájával.

A minta közvetlen vizsgálata az ingázó módszerrel történik. Az elemzés megállapítja, hogy a személy mez jét milyen miazmák és milyen szerzett toxikus tényez k terhelik, fenntartva a személyre jellemz betegségek hajlamait. A kezelés kb. 3-4 hónapig tart, és szakaszosan történik: homeopatikus szerek adásával egymás után megszüntetik el bb a miazmák, majd a szerzett toxikus tényez k zavaró hatását. A külföldi betegek részére postán küldik el a kiválasztott homeopatikus szert. A Psionic Medical Society tagjainak gyakorlati gyógyító tapasztalatához végül is László Ervin 1993 szén angolul megjelent A teremt világegyetem cím könyvének elmélete adta meg a tudományos alapot.

Ezenkívül létezik a holisztikus gyógymódoknak egy olyan csoportja is, amely nem közvetlenül a bioenergetikai mez t vizsgálja, hanem azokat az okokat keresi, amelyek befolyásolják a bioenergetikai mez összhangját és egységét. Az ember esetében a bioenergetikai mez egységét tekintve a legmagasabb vezérl er a tudat. Az éber tudatállapotban és a megváltozott tudatállapotban szerzett információk és élmények együttesen határozzák meg a pszi-mez beli egyéni morfodinamikus minta hibátlan, „egészséges" állapotát. A benne tárolt lelki sérülések, élmények emlékei és az emlékek er ssége jelent sen befolyásolja a morfodinamikus minta „táncát" és ezen keresztül a bioenergetikai mez t. Fenntartja hajlamaink és gyengeségeink rendszerét, hozzájárul immunrendszerünk sebezhet pontjainak kialakulásához.

A legújabb módszerek elérnek a tudat legmélyebb pontjáig, ahol egyénileg tudják kezelni élményszinten - a megbetegedés okát. Felderítésére és kezelésére megfelelnek mindazok a módszerek, amelyek mind a tudatos, mind pedig a tudatalatti én hatásainak vizsgálatára szolgálnak.

Az eddig használt módszerekhez azonban a megváltozott tudatállapotok valamelyikére van szükség.

Az úgynevezett regressziós hipnózissal például a beteg valóságos id utazást tesz korábbi életszakaszaiba, illetve korábbi életekbe, és ennek során egy megrázó esemény újra átélésével szabadul meg nyomasztó tudatalatti emlékeit l.

Vannak azonban olyan módszerek is, amelyek a tudat közvetítése nélkül képesek hozzáférk zni a tudat jelenségeihez. Ezeknek az a sajátosságuk, hogy mind a diagnózishoz, mind a terápiához

szükséges információt közvetlenül az idegrendszer közvetíti. Az itt használt információ tehát nem jut el a tudat szintjére, vagyis nem tudatosul, mégis hatékony!

Erich Körbler felfedezései A módszert Erich Körbler bécsi tudós többéves kísérletezés során dolgozta ki az 1980-as évek második felében. Kísérletei során felismerte az sid k óta kultikus és gyógyítási célokra használt színek, hangok és mértani formák elektromágneses hatásmechanizmusát. Módszerét „új homeopátiának" nevezte el, és bebizonyította, hogy mértani formák alkalmazásával rendszeresen lehet befolyásolni a szervezet állapotát azáltal, hogy ezek a formák megváltoztatják a bioenergetikai mez tulajdonságait. Kutatásait többek között arra alapozta, hogy a szervezet, Prigogine terminológiájával, ún. nyílt disszipatív rendszer, amely a saját entrópiatermelését a környezetében szórja szét, és helyette a környezetéb l „szabad energiát" (vagyis negatív entrópiát) vesz föl.

Kísérletei során Erich Körbler kimutatta, hogy az él szervezet mindig szétválasztja a környezetéb l érkez , számára kedvez és kedvez tlen hatásokat. Ezt a válogatást az idegrendszer önm köd en végzi, és a Körbler által szerkesztett bioindikátor (kézben tartott egykarú inga) segítségével ki is jelzi. Az él sejtek méretének megfelel elektromágneses spektrumban (vagyis a nanométeres hullámhosszúságok tartományában) minden mértani forma antennaként m ködik. Ha a b rre mértani alakot (párhuzamos vonalakat, sinusjelet vagy Y-t) rajzolunk, akkor ez a forma, mint valami antenna, elektromágneses energiát vesz fel, és azonnal továbbítja a szervezetbe. Ehhez a hatáshoz csak arra van szükség, hogy a mértani forma vezet képessége eltér legyen az emberi b rt l. Ilyenkor például egy b rre rajzolt vonal középpontjától kiindulva állóhullám keletkezik, a vonalvégek polarizálódnak, és körülöttük polarizált mez k jönnek létre. A vonal formája szerint ezeket a mez ket tetszés szerint lehet er síteni vagy kioltani: ha ellentétes mez ket állítunk el , pl. egyenl szárú kereszttel, akkor a szervezetnek azon a pontján megsz nik az energiaáramlás.

Körbler olyan vektorrendszert dolgozott ki, amelyben 9 különböz bioindikátor -jelzéssel állapítja meg a szervezetet ér információ tulajdonságát. Ennek megfelel en azután 9 különféle jellel tudja változtatni, illetve befolyásolni a szervezethez érkez információt.

Az információ tehát megváltoztatható. Oly módon, hogy a mértani forma egy káros elektromágneses sugárzásból átengedi az energiát, de megváltoztatja az információt, vagyis hasznossá változtatja az él szervezet számára. A vizsgálat úgy történik, hogy a bioindikátor segítségével bizonyos akupunktúrás pontok vizsgálata során el bb föltérképezzük az illet személy bioenergetikai mez jének tulajdonságait. Az információt a vizsgálónak a bal mutatóujja, ill. bal tenyere veszi föl, a vizsgáló idegrendszere közvetíti, és a bioindikátor teszi láthatóvá. A vizsgáló minden esetben teszteli a vastagbél-, illetve vékonybélvezeték végpontjait, a vesevezeték 3-as és 27-es pontját, a lép-hasnyálmirigy vezeték 6-os pontját, a tüd vezeték l-es pontját, a jobb tenyéren pedig a napfonat reflexzónáját. A vizsgáló így pár perc alatt képet kap a bioenergetikai mez állapotáról.

A bioindikátor mozgása arról is felvilágosítást nyújt, milyen mértani formákat kell alkalmazni, hogy a bioenergetikai mez állapota újra harmonikussá váljék. Ekkor a vizsgáló a megfelel akupunktúraponton felrajzolja a b rre a kiválasztott mértani formát, és ellen rzi a bioenergetikai mez állapotát. A betegnek ezt naponta minden fürdés után újra fel kell rajzolnia mindaddig, ameddig a geometriai formák szükségtelenné nem válnak. A gyógyulási folyamat akut esetben igen gyors, pl. heveny torokgyulladás esetében 1-2 nap; krónikus, évtizedek óta fennálló panaszok esetében 2-4-6 hét is lehet. A módszernek ez a része a bioenergetikai mez ben szünteti meg a tünet okát.

A módszer meglep módon távgyógyításban is hatásos. ebben az esetben a vizsgáló a beteg fényképén végzi a vizsgálatot. A gyógyításra két mód adódik: 1. A beteg telefonon megkapja az információt, hogy mely mértani jelet mely testrészére kell felrajzolnia. 2. A vizsgáló a beteg fényképére helyezi a kiválasztott mértani formákat. A gyógyításnak ez a módja még er teljesebb és gyorsabb hatású, mint amikor a testre magára rajzolunk. Ebben az esetben az információközvetítés a pszi-mez n keresztül történik, és így kerül a bioenergetikai mez be.

Ha a betegség oka els sorban a tudati, pszichikus tényez kön múlik, akkor is segít a Körbler-féle módszer. Az osztrák kutató ugyanis felfedezte, hogy a bioindikátor a szervezet összes információjára érzékeny, tehát a tudat és a tudat alatti információra is. Az általa felfedezett pszichomeridiánnak (amely a fejen a hajforgótól a nyakszirtig húzódik), illetve a jobb agyféltekének a vizsgálata során tesztelhet a pszichikus információk hatása, majd mértani formák alkalmazásával befolyásolható. Ha például a beteg gyomorpanaszának hátterében egy munkahelyi konfliktus húzódik meg, akkor úgy járunk el, hogy a beteg a problémára gondol, és elegend , ha csak egy

jelöl szót, egy nevet vagy egy eseményt mond, miközben nézi a kiválasztott geometrikus formát hatására a bioenergetikai mez harmonizálódik.

Csakraterápia A tudat által okozott megbetegedések pontos megkeresésére és gyógyítására szolgál a Sági Mária és Sági István által kidolgozott csakraterápia. A csakrák az si hindu bölcselet szerint egy összetett, láthatatlan energiarendszer állomásai, és arra szolgálnak, hogy ellássák energiával a szervezetet. Az ún. „tisztán látók" valóban látják is a káprázatos színekben kavargó energiaörvényeket, amelyeknek a rezgésszáma mindig magasabb a fizikai test rezgésszámánál.

Mindegyik csakra különféle színösszetétel és mintázatú energiaörvényként jelenik meg. Sokan próbálkoztak már ábrázolásukkal. A számtalan gyönyör kép közül mi a gyógyászati célra leginkább bevált Rev. Edward Warner-képeket használjuk, amelyek C. W. Leadbeater Csakrák c. könyvében jelentek meg el ször.

A Körbler-féle új homeopátia gyakorlati alkalmazása során olyan módszert dolgoztunk ki, amely lehet vé teszi, hogy az idegrendszer önm köd en kikeresse a pszi-mez ben azt a régi, megrázó eseményt (és id pontot), amely a jelenlegi betegséget okozza. Ez olyan módon lehetséges, hogy ha valaki egy csakraképet néz, akkor szervezetében a csakraképnek megfelel örvényl bioenergetikai központtal rezonáló frekvenciák hívódnak el , és így az agy „antennája" olvasni tud a pszi-mez ben lév egyedi morfodinamikus minta információhalmazában. A kritikus információk kiválasztása a bioindikátor segítségével, a gyógyítás pedig mértani formák használatával történik.

A vizsgálat diagnosztika és terápia is egyben. A keresés és a kezelés lépései addig követik egymást, ameddig meg nem találjuk a legmélyebben rejt z okot. A vizsgálat els lépéseként megkérjük a vizsgált személyt, hogy 15-20 másodpercig nézze az els csakraképet. Eközben a vizsgáló a jobb agyfélteke fölé tartott bal tenyerével érzékeli a reakciót, amelyet a bioindikátor megfelel mozgása jelez. Az els után a második, majd a harmadik stb. csakrakép következik. Minden egyes csakrakép után lejegyezzük a bioindikátor mozgásának vektorjelét.

Mintegy másfél-két perc alatt teljes képet kapunk a vizsgált személy energetikai állapotáról, ahogyan ezt a csakrák (mint energiaközpontok) mutatják. Ez a kép min ségileg másfajta, bonyolultabb tájékoztatást ad, mint amikor csupán a szervezet egyes részeinek energetikai állapotát vizsgáljuk a bioindikátorral.

A csakrák m ködésének kiigazításában a közvetlenül érzékelhet fel l haladunk a „finomabb energiák" irányában. Minden egyes lépés után ellen rizzük, hogy mennyit változott a csakrafunkció. El ször a gerincoszlop rendellenességeit kell a megfelel terápiás módszerekkel helyrehozni, majd a bioenergetikai mez t módosítjuk azáltal, hogy az akupunktúrás pontokat megfelel mértani formákkal látjuk el. Ezután vizsgáljuk a szervezet táplálékhiányát, és kikeressük a gyógyuláshoz szükséges ásványi anyagokat, vitaminokat és nyomelemeket. Ha még mindig azt tapasztaljuk, hogy nem kielégít a csakram ködés, akkor homeopatikus szereket adunk. Ha még ez sem elég, legutolsó lépésként jutunk el a csakram ködést gátló kritikus pszichikai információhoz az egyedi morfodinamikus mintában.

Most már csak a megmaradt „hibás" csakrával dolgozunk. Megkérjük a vizsgált személyt, hogy miközben bal kezében tartja a szervezete er sítésére szolgáló eddig kiválasztott szereket, nézze a megfelel csakraképet, eközben a bioindikátorral megvizsgáljuk a pszichomeridiánt, hogy melyik életszakaszban kell a baj okát keresnünk. Ha megtaláltuk a gyanús életszakaszt, a következ képpen pontosítunk.

Megkérjük a vizsgált személyt, hogy miközben nézi a csakraképet, hangosan mondja a bioindikátor által jelzett életkort (például „két hónapos vagyok", „hároméves vagyok" vagy „tízéves vagyok" stb.). Amelyik életkorban a bioindikátor jelez, abban az életkorban olyan esemény játszódott le, amelyet a szervezet már nem tudott kell képpen ellensúlyozni. Ennek következtében el bb energetikai zavart hozott létre a biomez ben, majd ez a hiba az id k folyamán megváltoztatta a pszi-mez ben lév egyedi morfodinamikus mintát. A „beteg" minta ezután a visszacsatolás révén ugyanezen a láncon visszafelé el idézte és most már fenn is tartja a test fizikai zavarát, vagyis a betegséget.

Sok esetben a vizsgált személy nem emlékszik semmilyen zavaró eseményre, pedig a trauma abban az életkorban keletkezett, amelyikben a bioindikátor jelzi. A csakra-képpel (mint antennával) az agy képes megtalálni a keresett történést, függetlenül attól, hogy ez tudatosodott-e vagy sem. Ezután viszont a megfelel Körbler-jellel megváltoztathatjuk az esemény információját.

Ebben a folyamatban ki kell próbálnunk sorban, hogy melyik jel látja el ezt a feladatot. Ha kiválasztottuk a jelet, megkérjük a vizsgált személyt, hogy nézze felváltva a jelet és a csakraképet,

közben pedig mondja hangosan a kiválasztott életkort. Néhány perces szemlélés után a bioindikátor mozgása jelzi, hogy a megfelel jelet választottuk ki a megrázkódtatás információjának megváltoztatásához.

Tapasztalatunk szerint a vizsgálatnak, illetve a gyógyításnak ez a legdrámaibb része. A vizsgált személy többnyire megváltozott tudatállapotba kerül, és ebben a folyamatban különös élmények rohanják meg képi formában és testi érzékelés alakjában egyaránt. El fordul, hogy a vizsgált személy újra átéli a trauma sokkoló hatását, és ez a legkülönböz bb érzelmi és testi reakciókban nyilvánulhat meg. (Ilyenkor komoly energetikai és pszichés segítségre van szükség a vizsgáló részér l.) Szerencsére ezek a folyamatok rövid id alatt lejátszódnak, és pár perc után a vizsgált személy érzelmi és fizikai állapota harmonizálódik. A felszabadító élmény már a vizsgálat folyamán megindítja és tulajdonképpen elvégzi az információmódosítás folyamatát.

A gyógyulás el segítésének mechanizmusa mindig is ugyanez volt a történelem folyamán, csak tartalmai és eszközei változtak. A primitív népek varázslóinak gyógyító eljárásai, a régi nagy kultúrák beavatási szertartásai, a titkos tanok teljes tárháza éppúgy ezt szolgálta, mint napjainkban a pszionikus gyógyítók módszere, Hahnemann homeopátiája vagy Körbler új homeopátiája: végs soron a pszi-mez beli hibás egyedi morfodinamikus mintát változtatják meg, hogy helyreálljon a test és a tudat harmóniája. Egészségünk fenntartása vagy helyreállítása érdekében tehát bizalommal alkalmazhatjuk ezeket a fent ismertetett diagnosztikus és gyógyító módszereket, mert ezek nem természetfeletti jelenségek többé, hanem egy fizikailag megmagyarázható folyamat részei az új tudományos világkép alapján.

FÜGGELÉK KELETI ÉS NYUGATI TÁVLATOK 1. Keleti értelmezés KARAN SINGH A Tudomány, Kultúra és Tudat Nemzetközi Központjának elnöke; Jammu és Újdelhi, India Az utóbbi id k talán legjelent sebb fejleménye - amely néhány fontos könyvt l eltekintve még mindig nem kapta meg a kell figyelmet - az a fokozatos közeledés, amely a misztikus világszemlélet (az els dleges, de nem kizárólag keleti világnézet) és a legkorszer bb ismereteket képvisel kutatók körében terjed valóságkép között megfigyelhet . László Ervin munkája, a valóságot feltérképez fontos sorozatának legújabb könyve, a Kozmikus kapcsolatok sokat tesz ennek a közeledésnek az érdekében.

A Kozmikus kapcsolatok lélegzetelállító képet tár elénk bámulatos éleslátással és világossággal.

Legfontosabb benne az a megállapítás, hogy a kozmikus sors valószín leg nyitott; a sors és a végzet nincs el re megírva, a jöv nemcsak megtörténhet, hanem formálható is. Ez meglep en hasonlít Sri Aurobindónak, a modern id k legnagyobb hindu filozófusának feltevéséhez, amely szerint az Ember megjelenésével olyan teremtmény áll el ttünk, aki tud és kénytelen együttm ködni az evolúciós er vel, hogy felgyorsítsa folyamatait. A következ lépés az emberi fejl désben nem a test küls változásaira, hanem a tudat bels állapotaira vonatkozik. A jóga hindu fogalma - az ember és a kozmikus tudat pszichofizikai módszerekkel való összekapcsolása - ehhez a teremt átmenethez nyújt módszertant. Nyugaton C. G. Jung és Teilhard de Char-din munkái - hogy csak két kiemelked gondolkodót említsek - hasonló er feszítéseket tesznek a tudatfejl dés bels lehet ségeinek feltárására.

Az emberi civilizáció világméret elterjedése a szemünk láttára zajlik, így egy globális tudatosság kifejlesztése halaszthatatlan feladat, ha az emberiség nem akarja önmagát és a bolygónkon virágzó életet elpusztítani, mert képtelen rá, hogy felel sségteljesen kezelje technikai lehet ségeit. Ahhoz, hogy a globális tudatosság kialakuljon, feltétlenül szükség van egy olyan világszemlélet kidolgozására, amelyben a tudományos és a misztikus világkép fokozatosan összeolvad. A Kozmikus kapcsolatok jelent s lépés ebben az irányban.

Egy finom és alapvet energiamez ben perg kozmikus tánc képe érdekes párhuzamokat és megfeleléseket mutat a hindu gondolattal. Amint László Ervin írja, nem hagyható figyelmen kívül az a lehet ség, hogy a világ sokkal több az energia vaktában folyó áramlásainál, valamint az anyag véletlenszer en felbukkanó és let n alakzatainál. Az upanisádok világnézete, amely a legkorábbi és bizonyára a legátfogóbb megfogalmazása ennek a nézetnek, valóban éppen abból a fogalomból indul ki, hogy anyag és energia szüntelen átalakulásai mögött - akár a galaxisokban vagy az atomok mélyén - ott áll az örök és változatlan Brahman, a változatlan „mez ", amelyben minden

megnyilvánulás történik. Ez az az örökkévaló mozivászon, amelyre rávetül a megnyilvánulások szüntelenül változó képe az id hatalmas ciklusainak végtelen sorában.

Aztán itt van az Akasa fogalma, azé az elemé, amely mindent, ami a világegyetemben bárhol és bármikor történik, megörökít egy olyan folyamat révén, amely hasonló ahhoz, ami László Ervin pszi-mez jében történik. A Svetásvatara-upanisádban Sivát úgy írják le, mint az „id teremt jét" és „az id rombolóját", más szóval míg a megnyilvánulás csupán egy folytonos térid ben történik, a magasabb szint valóság - lévén örök - megel zi és túléli a világmindenség ismétl d mozgásának megnyilvánulásait. Íme, ez Siva Nataradzsa, a kozmikus tánc ura, aki minden emberi alkotásnál jobban jelképezi a kozmológia új dimenzióit. Egyik kezével Siva a dobot fogja - az alkotó igét -, amelynek révén galaxisok milliói születnek minden másodpercben; a másikkal a tüzet tartja, amely ugyanezeknek a világoknak a pusztulását jelképezi. Ennek értelmében a világegyetem a „szamszara" - az állandó változás. Siva másik két keze - az egyik áldásra emelkedik, a másik pedig felemelt lábára mutat - azon az úton indít el, amely a személyes kapcsolat révén vezet a teremtés és rombolás kozmikus ciklusának isteni lényegéhez.

Világegyetemünkr l úgy véljük, hogy tizenöt- vagy csupán nyolcmilliárd évvel ezel tt született. De hogyan feltételezhetjük, hogy ez az egyetlen világegyetem, amely létezik? A hindu kozmológia nem riad vissza attól a feltevést l, hogy végtelen számú univerzum létezik, és ezek a mindent átható Brahmantól nyerték létüket. Függetlenül attól, hogy hány srobbanás volt, a Brahman fenntartja örök teljességét. Ahogy a védikus himnusz mondja: „Ez vég nélküli végtelen, az a végtelen, amely a végtelenb l származik, ha a végtelent kivonjuk a végtelenb l, az még végtelen marad." Ha ez így van, akkor a kultúrák közötti összehasonlító elemzés is végtelen; a hindu kozmológia és a modern tudományos elképzelések közötti párhuzamok felderítése máris sikerekkel kecsegtet. A világegyetemr l formálódó tudományos kép az upanisád-modell mélyre ható vizsgálata révén könnyebben megvilágítható és kidolgozható. László Ervin ezt a módszert választja, amiért kiváló munkája nemcsak csodálatot érdemel, hanem alkotó válaszokra is késztet.

A Kozmikus kapcsolatok el adásmódjában különlegesen meglep az elegáns egyszer ség és - a laikus olvasók örömére - a matematikai képletek teljes hiánya. László Ervin az alkotó személyiségekkel és intézményekkel fenntartott sokrét kapcsolatai révén b séges tapasztalatot szerzett annak a szokatlan képességnek a kifejlesztéséhez, hogy tömören és érthet en írja le világegyetemünk természetére vonatkozó nézeteit. Így vált lehet vé a számára az is, hogy elszakadjon a dualista/materialista szemlélet merevségét l (amit én a karteziánus-newtoni-marxista modellnek nevezek), mélyebben tekintsen bele a tudomány új fogalmaiba, és megértse, hogy a fejl dés nagy ív pályáin miért alakultak ki bonyolult, következetesen rendezett jelenségek a rendetlenség és következetlenség helyett.

A milliárdnyi galaxis közül egy a mienk. A Tejútrendszer milliárdnyi csillaga közül egy a miénk. És e naprendszer milliárdnyi él lényeinek egyike mindegyikünk. Ám az emberi lény olyan nagyszer és titokzatos, hogy képes elindulni kimondhatatlan misztériumának megértése felé. Mi, akik múlt és jöv , a föld és ég, a fény és sötétség, a világ és túlvilág emberi és isteni tulajdonságokat hordozó gyermekei vagyunk, akik egyszerre tünékenyek és örökkévalók a múló id ben és örökkévalóságban, hihetetlen módon kaptuk ajándékba azt a képességet, hogy megértsük helyzetünket, felülemelkedjünk földi korlátainkon, és végül átlépjünk a tér és id lüktet mélységei fölött. Ez az a sosemvolt kaland, amely azokra vár, akik - a Kozmikus kapcsolatok révén elmerészkednek az új tudatosság feltérképezetlen térségeibe, ahová a mai tudományok élvonalában szület új eredmények vetnek fényt.

2. Nyugati értelmezés DAVID LOYE A Közösségi Tanulmányok Központjának társigazgatója Carmel, Kalifornia, USA Századunkat egyebek között az jellemzi, hogy a modern id k tudományos „igazságainak" bálványai sorra porba hullnak. Az utóbbi évtizedben valósággal bombáztak bennünket a gyengén megalapozott „új bölcsességt l" eltér elméletek, hogy „még újabb" bölcsességekkel halmozzanak el bennünket. A termodinamikában, valamint az él és élettelen alapját képez kémia egész területén például Ilya Prigogine a káosz és a rend világát egy olyan új világnézetté fogalmazta át, amelyben a rend a káoszon belül van, abból fakad, és általa létezik. Az agykutatásban Karl Pribram kavart vihart azzal a feltételezésével, hogy az agy a holografikus elmélet misztikus matematikai képletei alapján dolgozik. A fizikában David Bohm a Niels Bohrnál már nyilvánvaló „misztikus" kényszert fokozta a végs kig azzal, hogy egy id tlen bels rend látható pillanatnyi küls rendünkkel való hatalmas kölcsönhatását hirdette. Rupert Sheldrake a biológiát rendítette meg- és

valójában a jeltovábbítás tudományát a legszélesebb értelemben - azzal, hogy a halmozódó és örök morfogenetikus mez k tömeges emléktárolása mellett érvelt.

Amikor ezek az új nézetek el ször láttak napvilágot, a széles körben uralkodó tudományos hit rz i mindig elriasztottak bennünket t lük. De már kezdett l fogva volt valami ezekben az „eretnekségekben", amit ösztönösen kényesnek éreztek az olvasók ezrei, tudósok és laikusok egyaránt. A tudomány haladásával bármennyire elavulttá válhatnak is, az ember érez mögöttük valami új, nagy „igazságot", amely nemcsak ki akar bontakozni, hanem - éppen gondolkodásunk régóta esedékes átalakítására való képességénél fogva - konokul küzd már megszületéséért is.

Ezeknek az új tudományos kutatóknak - és a modern tudomány minden területén m köd sok más kutatónak - a gondolatai képezik az „igazságnak" azt az új tartományát, ahol László Ervin a fontos ismeretek kiváló összegz jeként kamatoztatja közismert szakértelmét. Az új ismeretek egyik problémája az, hogy töredékesek, ezért csupán sejteni tudjuk a jelent ségteljes egészet. És éppen az egész érzékelésének hiánya miatt - amihez a részleteket viszonyíthatjuk - hajlandók vagyunk könnyedén figyelmen kívül hagyni a töredékekben rejl szokatlan ismereteket. Egy másik gond szorosan ehhez kapcsolódik: az „új tudomány" legújabb megállapításai a részletek nyelvén fogalmazódnak meg, igen bonyolult és olykor riasztóan szerteágazó területek szaknyelvébe és fogalomkörébe ágyazva. Úgy teszünk, mintha megértenénk mindent, de ha szinték akarunk lenni magunkhoz, és szeretnénk kibírni a reánk zúduló ismeretek „bombatámadását", akkor be kell vallanunk, hogy nehézségekkel küzdünk.

László Ervinnek megvan az a ritka képessége, hogy egy új világnézet itt-ott felvillanó mozaikkockáit értelmes és érthet egésszé rakja össze, ezért a Kozmikus kapcsolatok nagyon sok olvasó számára leny göz „értelmes utazás" lesz. A könyv er teljes példája annak, hogyan lehet megfogalmazni merész, úttör gondolatokat, amelyekre oly nagy szükség van a mi id nkben. A szerz fegyelmezettsége, széles kör érdekl dése és szellemi ereje mind a régi korok nagy filozófusainak képességeire emlékeztet, de ehhez társul még László Ervin éleslátása is, amellyel megragadja az egyes tudományágak legújabb eredményeinek lényegét. A Kozmikus kapcsolatok azonban jóval több, mint korábbi gondolatok régóta esedékes szintézise. Ahogy elvezet bennünket a tudomány új területeire, olvasmányunk valójában egy eredeti kutató naplójává válik a felfedezés folyamatában. Az olvasó szinte a gondolatok s r jében jár, és nem egy olyan tudományos író könnyed áttekintésén ámuldozik, aki néhány évvel el bbre jár koránál.

A tudomány új képe bontakozik ki el ttünk, amikor László Ervin ismerteti saját elképzelését a „mindenség elméleté"-r l, amely azon alapul, hogy összeházasította az új fizika (kozmikus felfúvódás, fekete lyukak, szuperhúrok stb.) „szuperelméleteit" valamennyi élet - köztük a miénk kifejl désének új elméleteivel. Felvillan valami az új elmélet nagyszer ségéb l, ha izgalmas beszámolóként olvasunk az eredetr l, a fejl désr l és a természetr l, amely elszakad a fizikai valóságtól, és felemelkedik az élet, az értelem és a tudat éteri szféráiba. Ez a fejl d , mindent átfogó világegyetem rögzíti és visszatáplálja az összes információt, bármit is teszünk és gondolunk - így tehát nem pusztán az univerzumban élünk, hanem a részei vagyunk. Szabatos értelmünk számára a világegyetem különállónak t nhet, de magánvalósága is csodálattal tölt el bennünket. Ez az alkotó kapcsolatoknak, valamint az információn és emlékezésen alapuló fejl désnek az univerzuma.

Ebben az új fejl désben a tudomány használható eszközzé válik a világegyetem teljességének és minden benne létez teljességének helyreállításában, a létez kön értve gondolatainkat, érzéseinket, álmainkat, félelmeinket, reményeinket és mindenekfelett elképzeléseinket és teremt képességünket is.

László Ervin összegz - és felfedez képességét mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy ki tudja választani a kulcsot minden egyes tudományág megoldatlan rejtélyeinek zárjához. Lépésr l lépésre, leny göz leleményességgel mutatja meg számunkra, hogy egy kulcsfogalom - és a mögötte kibontakozó elmélet a mindenségr l - inkább átfogó (holisztikus), mintsem töredékes választ ad a gondolkodásbeli „fekete lyukakra" a tudat és a világegyetem jobb megértése érdekében.

Külön szeretném felhívni a figyelmet a László Ervin által felvázolt kozmológiai következtetésekre amelyek hosszú távon nagy reményekre jogosíthatják az emberiséget. A szerz nem egyetlen srobbanást feltételez, amely a felfúvódás szakasza után lassan összeomlik, hanem egymás utáni világegyetemek folyamatos megújhodásáról beszél, amelyeket egy „ötödik mez " memóriatára köt egymáshoz. Az egyik kérdés az, hogy az úgynevezett pszi-jelenségek (a telepátiától a korábbi életekkel történ gyógyításig), amelyeket a hivatalos tudomány eddig kiátkozott, hogyan illeszkednek a többi életjelenséghez. A másik kérdés az, hogy milyen jelleg az összeköt híd a keleti és nyugati gondolkodás, az ösztönös megérzés és a kísérleti tudomány között.

Ez a könyv óriási segítség éppen az emberi fejl dés kritikus pillanatában. A szület „igazság" életbe vágó új részleteit nyújtja érthet nyelven. És annak a jelent ségteljes egésznek a még életbe vágóbb értelmét fejti ki, amelybe beleillenek ezek a részletek, miközben sóvárogva hiányoltuk a nagy egészet. Eszembe jut, hogy egy másik könyv - amelyre ez a könyv és egy úttör tudományos tanulmány (Ervin Laszlo: The Interconnected Universe [Az összekapcsolt világegyetem]) támaszkodott - egykor a 18. század legjelent sebb m ve volt. A tiszta ész kritikájában egy hasonlóan bámulatos tudású és minden iránt érdekl d filozófus - Immanuel Kant - annyira meghaladta szintézisével korának tudományát és filozófiáját, hogy ezzel szinte az egész modern gondolkodás alapjait vetette meg. Érdekes lesz majd látni, hogy László Ervin munkáival a történelem megismétli-e önmagát.

Jegyzetek 1. Hogy a szem miként gy jti össze a szétszórt fénymintákat, és alkot összefügg képet, egyszer kísérlettel bemutatható. Vegyünk egy közönséges diavetít t, és emeljük ki bel le az objektívlencsét.

Ekkor a vetít erny n részletek nélküli, szórt fényfolt jelenik meg. Most tartsuk az objektívet a vetít és az erny közé. A diapozitív teljes képe jelenik meg rögtön a lencse mögötti vetít erny n.

Az objektív bárhol mozgatható a fényfolton belül, a kép mindig ott fog megjelenni, ahol éppen a lencse van. Emellett még annyi kép jelenhet meg, ahány lencsét alkalmazunk - amikor például egy szemüvegb l kiemelt lencsepárt helyezünk a fény útjába, két kép jelenik meg, mindegyik az adott lencse mögött.

2. Ez az áttekintés valamivel több figyelmet kíván a szakmai részletek szempontjából, mint amennyire az el z fejezetekben volt szükség. Könnyebb leírni, amir l azt hisszük, hogy ismerjük, mint amit nem ismerünk, mert az utóbbi esetben azt is el kell mondanunk, miért hiányosak ismereteink. A szakmai részleteket a jegyzetekbe utaltuk, így még ezeknek a futólagos átolvasása is segíti majd az olvasót abban, hogy képet alkosson magának a problémákról - valami olyan képet, amelyet hasznosnak fog találni, amikor a következ részben megvizsgáljuk, hogyan oldhatók meg a problémák.

3. A Hubble-állandó, amelyet a csillagokról és más ismert fényesség égitestekr l (például egy szupernovának nevezett csillagrobbanásról) hozzánk eljutó fény frekvenciájának „vöröseltolódási" értékével adnak meg, arról tájékoztat minket, hogy egy égitest milyen sebességgel távolodik t lünk.

Az 50-es érték körülbelül 15 milliárd évet jelent a világegyetem számára. Ha azonban az állandó értéke 80, akkor a világegyetem korára nem kapunk többet, mint 8 milliárd év. És ez éppen annyi, amennyit számos csillagász állít egyebek között a pasadenai Carnegie Csillagvizsgálóban és a hawaii Mount Kea Csillagvizsgálóban.

4. Ide tartozik a „vöröseltolódás" ténye is (bár értéke többé már nem pontos), a kozmikus háttérsugárzás (2,7 K°) és a hidrogén-hélium arány a világegyetemben (kb. 3:1).

5. A modell szerint az anyag mintegy 1016 naptömeg „apró srobbanások" által jön létre. Ez egy olyan negatív energiájú skaláris C-mez révén történik (C a teremtést jelöli), amelynek értékeit egy térid függvény adja meg. Ütemét ezen teremt mez id -differenciálhányadosának négyzete adja átlagosan az univerzumra. Miután az apró srobbanások tartják fenn a világegyetem tágulását, maga a tágulási ütem nem állandó, hanem a teremt központok számának és tömegének függvényében változik.

6. A kozmikus háttérsugárzás jó része az univerzum korábbi ciklusaiból származó sugárzás szóródásából adódik- a QSSC-nek ugyanis 20 kozmikus ciklusra van szüksége ahhoz, hogy megmagyarázza a mai mikrohullámú háttér észlelt tulajdonságait. Ez azonban azt jelenti, hogy az univerzumban a fotonok többsége nem 14-15, sem 7-8, hanem 800 milliárd évvel ezel tt keletkezett.

7. Az elmélet szerint van egy állandó és kiegyenlített kölcsönhatás a világegyetem nagy lépték szerkezeteinek anyaga és a kvantumvákuum anyaga között - ez a nullponti energiamez , amely a világegyetemben minden energia és anyag alapja. Minden ciklusban anyagrészecskék termel dnek a vákuumban annak az energiának köszönhet en, amelyet a korábbi ciklus során felépült részecskék szolgáltattak. Az anyag szintézisében részt vev pozitív energia állandóan és pontosan ellensúlyozza a negatív energiát, amelyet a térid görbültsége gerjeszt a korábban létezett anyag gravitációs vonzása következtében.

8. A tények röviden a következ k: - A nagyon korai univerzum tágulási üteme l:1040-nél is pontosabb volt minden irányban. Voltak benne azonban kisméret eltérések a gigantikus egyformasághoz képest - ezért keletkezhettek galaxisok, csillagok és bolygók a tér és id leny göz en nagy birodalmában.

- A gravitációs er pontosan akkora nagyságrend , hogy csillagok alakuljanak ki, és elég hosszú ideig létezzenek annyi energia termeléséhez, amelynek révén már az élet is kifejl dhet az erre alkalmas bolygókon.

- A neutrínó tömege ha nem is nulla, de elég kicsi volt ahhoz, hogy a hatalmas tömegvonzás ellenére nem sokkal az srobbanás után megakadályozza az univerzum összeroppanását.

- Az er s nukleáris er értéke pontosan akkora, hogy a hidrogén héliummá, majd szénné és az élethez nélkülözhetetlen összes többi elemmé alakulhat.

- A gyenge nukleáris er nek pontosan olyan az értéke, amely lehet vé teszi, hogy az atomok és elemi részecskék szétbomoljanak egy szupernova-robbanás során. Így a csillagok következ nemzedékében már rendelkezésre állnak, hogy az élethez nélkülözhetetlen bonyolultabb elemekké ötvöz djenek.

- A gravitációhoz viszonyítva a gyenge nukleáris er nek pontosan olyan az értéke, hogy inkább a hidrogént, mint a héliumot teszi a világmindenség uralkodó elemévé, így a csillagok hosszú ideig világíthatnak, és elegend víz jöhet létre ahhoz, hogy az élet egy bolygón kibontakozzék.

9. Normális esetben, amikor villanyáram halad át fémen, sodrást idéz el az elektrongázban - a fém rácsszerkezetének rezg atomjaiból elektronok szóródnak szét. Ez hátráltatja a rácson átáramló elektronokat, súrlódást idéz el , ami felmelegíti a fémet - ez magyarázza a villamos ellenállás jelenségét. Amikor azonban a fém az abszolút nulla fok közelébe van h tve, az atomok rezgése csillapul, és a fém ellenállása csökken. Mivel még az abszolút nulla fok közelében rezgésben kell tartaniuk a rácsot a nullponti energiáknak, a villamos ellenállásnak fenn kellene maradnia még akkor is, ha a fémek vagy ötvözetek már csak néhány fokkal közelítik meg az abszolút nulla fokot.

Ezzel szemben ezeken a h mérsékleteken az ellenállás teljesen megsz nik: egy szupravezet kb l álló gy r ben egyetlenegyszer indukált elektromos áram végtelen ideig fog keringeni.

10. Ez a szabály annyit jelent, hogy az atomon belül minden egyes elektron különböz keringési pályát foglal el. A Pauli-féle kizárási elv annak a kvantummechanikai megfogalmazásnak az eredménye, amikor úgy véljük, hogy a Schrödinger-féle egyenletnek csak azok a megoldásai lehetségesek fizikailag, amelyek antiszimmetrikusak az elektron koordinátáinak permutációjában.

Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy amint további elektronokat adunk az atomhoz, újabb elektron nem helyezkedhet el olyan pályán, amely már foglalt: ki van zárva err l a pályáról. Csak olyan pályán keringhet, amelynek hullámfüggvénye ellenkez szimmetriájú.

11. A szén szintézise egy sor reakciót kíván, amely a hélium+héliummal kezd dik: ez egy berillium-atommagot hoz létre. Az így kapott berilliummag instabil izotóp: alig alakul meg, máris héliummá esik szét. Ahhoz, hogy inkább szenet hozzon létre, mintsem héliummá essen szét, a berilliumnak reakcióba kell lépnie a héliummal. Ez a reakció, bár nagyon valószín tlen, mégis megtörténik. Ennek oka az, hogy ez egy „rezonanciareakció", ahol a berillium- és a hélium együttes energiája (7,370 MeV) csak éppen valamivel kevesebb, mint a szén energiája, vagyis a reakció eredménye (7,656 MeV).

Nem biztos azonban, hogy a reakció során keletkezett szén fennmarad: egy további reakciónak szén+hélium - kell ezt oxigénné redukálnia. Az a helyzet azonban, hogy a szén+hélium reakciót a természet nem nagyon szereti: a reakcióból keletkezett oxigén energiaszintje (7,118 MeV) a reakciót okozó szén+hélium energiaszintje (7,1616 MeV) alatt van. Ennek eredményeképpen az oxigén magja aránylag stabil, és mind szénb l, mind oxigénb l elég mennyiség alakul ki ahhoz, hogy további elemek épüljenek fel, majd olyan bonyolult molekulák, amilyeneken az élet alapul.

12. Ennek maga a szerz volt tanúja egy Olaszországban végzett kísérlet során. Személyi számítógépet kötöttek össze EEG-készülékkel, és egy erre a célra készített program elemezte az agy két féltekéjének szinkronizáltsági szintjét. Ezzel az „agy-holotesztel vel" végzett próbák kimutatták, hogy amikor két alany egy id ben meditál, akkor azonos szinkronizációs hatás lép fel nemcsak egy személyen belül a jobb és bal félteke között, hanem a két egyed agya között is.

Mélyen meditáló alanyokban közel azonos, négyszeres szinkronizáció állt el (a bal és a jobb félteke szinkronizációja az alanyokon belül, de az alanyok között is), bár k maguk nem látták, nem hallották és más módon sem érzékelték egymást.

13. A számítások Heisenberg határozatlansági elvén és Einstein tömeg-energia összefüggésén alapulnak. Ha egy részecske helyzetét egy részecske rádiuszának pontosságával határozzuk meg, akkor frekvenciája 1044 Hz lesz. Feltéve, hogy az energia a fénysebesség négyzetével aránylik a tömeghez, a fenti számot kapjuk az energia s r ségére vonatkozóan.

14. A kérdéses részecskék valószín leg inkább bozonok, mint fermionok; vagyis állapotuknak (pontosabban hullámfüggvényüknek) nem szabad a kölcsönhatás miatt megváltoznia. Ha állapotuk megváltozna, akkor nem kapnánk egyenletes áramlást, hanem egy olyasféle szerkezet rendszert, amilyen a tér és id „valós" világa.

15. A tehetetlenséget eredetileg úgy határozták meg, mint egy anyagi tárgy azon tulajdonságát, hogy küls er k hiányában vagy nyugalomban marad, vagy egyenletesen mozog - ez Newton második mozgástörvénye: F = ma (az er egyenl tömeg szorozva gyorsulással). Ezért a tehetetlenség (az inercia) az anyag alapvet mennyiségi tulajdonságának látszott. Mégis titokzatos volt: maga Newton sem tudta felmérni, hogyan kapcsolódik ez az anyagi tárgyakhoz.

16. Bár els látásra az új elmélet ellentmondani látszik Einstein híres E = mc2 egyenletének, valójában igaz marad: a tömeg még mindig egyenl a fénysebesség négyzetére gyorsított energiával.

17. A szovjet kutatók a gyenge torziós mez k létezését kísérletileg is vizsgálták. A kísérlethez használt „torziós mez generátor" 11 gigahertz frekvenciával és 3 • 105 volt sztatikus feszültséggel m ködött. Ezt a készüléket a Space Lab-ben (kering rlaboratóriumban) fogják alkalmazni.

18.

Ennek az elméletnek a szakmai részletei megtalálhatók László Ervin: The Interconnected Universe (Az összekapcsolt világegyetem) cím könyvében (World Scientific, Singapore and London, 1995).

19. A fizika nyelvén szólva a fotonok és elektronok nem mások, mint a vákuummez vektoriális hullámtorzulásai, a felfogóerny k és más szilárd testek pedig nem mások, mint a vákuummez ben lév „álló vektorhullámok". Az el bbiek haladó hullámok, mint a tenger szélfújta felületén mozgó hullámok; az utóbbiak állóhullámok, mint amelyek egy medencében keletkeznek, ahol a víz állandó ütemben cserél dik (a be- és kifolyó vízmennyiség egyenl ). Minden anyagi tárgy állóhullám. A viszonylag álló hullámalakzatok azt a benyomást keltik, hogy szilárd testek.

20. Kiegészít vizsgálatok kutatták Shapiro szerint, hogy miként jön létre a genetikus változás akár az örökl dési csíravonalban az elemek átrendez dése révén, akár a test szöveteiben a fejl dést vezérl DNS újrarendez dése által. Az eredmények világosan mutatják, hogy sok (talán a legtöbb) DNS-változás nem véletlen kémiai hibák vagy másolási tévedések m ve.

21. Egyszer számítás mutatja az óriási különbséget a tudatos folyamatok és az agy teljes kapacitása között. A számítást legjobb „bitek"-kel elvégezni, ahol egy „bit" egy információegység (igen/nem válasz vagy egy vagy/vagy döntés). Rendszerint ezt úgy jellemzik, hogy 0 és 1 között lehet választani. Egy bit információ bekódolásához vagy továbbításához az agynak két feszültségi állapotra van szüksége: 0 és 1. Ahhoz, hogy két bitet kódoljon és továbbítson, négy feszültségi állapottal kell rendelkeznie (00, 01, 10 és 11), ahhoz, hogy három bitet kódoljon és továbbítson, nyolc feszültségi állapottal kell rendelkeznie (000, 001, 010, 100, 110, 101, 011 és 111). A legtöbb információ, amit az agy fel tud dolgozni bitekben, egyenl a lehetséges állapotok számának 2-es alapú logaritmusával. Az érzékszervekt l érkez adatok feldolgozásához kb. 10 milliárd bitre van szükség másodpercenként. Ez persze csillagászati mennyiség agyi állapotot követel, amit 10 milliárd agysejtb l álló hálózat tesz lehet vé milliószor milliárdnyi kapcsolódással. De a tudat szintjén az információfeldolgozás csak ritkán kíván többet másodpercenként 10 bitnél. A feldolgozás többi része a tudatalatti szinten folyik, ahol sor kerül az agyba befutó üzenetek nagy többségének kódolására és továbbítására éppúgy, mint fogadására és dekódolására.

22. A „kett s egység" átélését az jellemzi, hogy fellazulnak a testi én határai: úgy érezzük, hogy az egység állapotában összeolvadunk egy másik személlyel. Ebben az élményben - annak ellenére, hogy egymással való tudati összeolvadásról van szó -az érzékel személy bizonyos fokig meg rzi önazonosságának tudatát. Egy hasonló, de mégis eltér élményben az alany elveszti önazonosságát, és a másikkal való teljes azonosság érzése fogja el. A „másik" lehet él személy, akit az illet gyermekkora óta ismer; vagy sei közül való; vagy aki nyilvánvalóan egy korábbi életb l származik. De lehet híres történelmi személyiség, mitológiai vagy stípusos alak. Az ilyen azonosulásba beletartozik a testérzet, a fizikai érzékelés, az érzelmi reakciók, valamint a viselkedés, gondolkodási folyamatok, emlékek, arckifejezések, jellemz gesztusok, testtartások, mozdulatok, s t még a hanghordozás is. A csoportazonosulás élménye a tudat további tágulását és a határok elmosódását vonja maga után. Ahelyett, hogy egyedi személyekkel azonosulna, az alany úgy érzi, hogy valamilyen faji, kulturális, nemzeti, ideológiai, politikai vagy szakmai jellegzetességgel bíró embercsoporttal azonosul. Széls esetben el fordulhat az is, hogy az alany az egész emberiség tapasztalatával azonosul - örömével, haragjával, szenvedélyével, bánatával, dics ségével és tragédiájával.

23. A kollektív agy gondolata sem új. H. G. Wells angol író 1938-ban Világagy címen érdekes tanulmányt tett közzé. Ebben az egész világot behálózó szellemi szervez dés kialakulásáról beszél, amely szerinte éppoly elkerülhetetlen, mint bármi, amire lehet ség nyílik az emberi ügyekben.

Wells ezt pozitív folyamatnak tekintette: a világagyat alkotó tudás szintézise egyben az új világ szükségszer kezdetét jelenti.

Felhasználva napjaink információrobbanásáról közvetlenül szerzett ismereteit, Peter Russell futurista filozófus felvázolta az általa „globális agynak" nevezett képz dmény fejl dését. Az emberiség szeme és füle ma már távközlési hálózataink szeme és füle, s t ennek a most szület globális agynak talán megvan a maga globális tudata is. Az idegélettan kutatói azt gyanítják, hogy a tudatunkban megjelen élmények és érzések bizonyos módon kapcsolódnak az agyunkban lév sejtek közötti információáramlás bonyolult alakzataihoz - így hát ki merné állítani, hogy nem történhet meg ugyanez globális szinten? A távközlési világhálózatok milliárdnyi csomópontja között áramló információ ugyancsak bonyolult alakzatokat hoz létre, ami valamiféle átfogó tudatossághoz vezethet bolygónk felszínén. Russell úgy véli (ahogy Wells is hitte), hogy ez pozitív folyamat: a globális agy igencsak áhított támaszt és tájékoztatást nyújthat valamennyiünk személyes tudata számára.

A szerz r l László Ervin 1932-ben született Budapesten. Kilencévesen zenei csodagyerekként a Vigadóban adta els zongoraestjét a Magyar Filharmonikusok közrem ködésével. A Liszt Ferenc Zeneakadémia m vészdiplomáját tizennégy évesen kapta meg. 1947 tavaszán Budapesten a Liszt Ferenc-zongoraverseny els díját, majd ugyanebben az évben Genfben a nemzetközi zenei verseny második díját nyerte el. 1948 tavaszán az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ett l kezdve híres zongoram vészként járta a világot 1966-ig.

Utazásai során sokféle kultúrával ismerkedett meg, így a m vészet mellett felébredt érdekl dése a tudomány és a filozófia iránt is. Elbeszélése szerint kisgyermekkorában találkozott el ször a filozófiával, amikor filozófus nagybátyja egy séta közben Kantról mesélt neki. Koncertkörútjai nem kötötték le minden szabadidejét, közben a New York-i Columbia Egyetemnek és a Társadalomkutatások Új Iskolájának szemesztereit hallgatta.

1959 óta kezdett tanulmányokat írni. Három évvel kés bb egy hágai koncert után egy szakért elkérte tudományos írásait, majd a holland Martinus Nijhoff Kiadó felajánlotta, hogy könyv alakban megjelenteti ket. Els könyve, A társadalmi lényeg élénk érdekl dést keltett mind az európai, mind pedig az amerikai filozófusok körében.

László Ervin tudományos pályafutása a hatvanas évek elején kezd dött. 1961-66 között koncertjei mellett a Friburgi Egyetem Kelet-európai Kutatási Intézetének tudományos munkatársaként dolgozott. 1966-ban a Yale Egyetem Filozófiai Karának meghívására visszatért Amerikába. 1967ben az Indiana Egyetemen a zene és esztétika vendégprofesszoraként és az Akron Egyetem filozófiai tanszékének rendes tanáraként tanított.

1969-ben New York Állam Egyetemének filozófiatanára volt. Ett l kezdve két folyóiratot is szerkesztett (The Journal of Value Inquiry, The Philosophy Forum), valamint Európa és Amerika legnagyobb egyetemein adott el . Cikkei mellett számos könyvet írt és szerkesztett. Tudományos munkájának elismeréseként 1970-ben megkapta a párizsi Sorbonne Egyetem bölcsészeti és humanisztikai doktori címét.

Tudományos pályájának harmadik szakasza 1972-ben a Princeton Egyetemen kezd dött, itt a nemzetközi kapcsolatokban alkalmazható általános rendszerfilozófiáról adott el , és szemináriumait az egyetem többi tanszékér l is rendszeresen látogatták. Ekkor vet dött fel benne az az igény, hogy a biológiai és fizikai fejl dés nézeteit egyesítse az emberi és társadalmi fejl dés elméletével.

Munkássága eredményeként Aurelio Peccei felkérte, hogy a Római Klub számára készítsen egy tervezetet arról, mi legyen a kormányok, közösségek, üzletemberek feladata az 1970-es, 80-as években. Ennek az óriási munkának az elvégzéséhez 130 munkatársat kapott a világ minden tájáról.

Egyetemi katedráját ezután felcserélte az ENSZ Továbbképzési és Kutatási Intézetének (United Nations Institute for Training and Research, UNITAR) igazgatói székével. Tanulmányai eredményeként 1977-ben jelent meg Célok az emberiség számára cím könyve. 1979-ben újra az UNITAR számára dolgozott a nemzetközi társadalmi és gazdasági együttm ködés programján.

Kutatási eredményei az új nemzetközi gazdasági rend témaköréb l 15 kötetben, a térségek és köztes térségek együttm ködésér l pedig 6 kötetben jelentek meg.

Tudományos pályájának negyedik szakasza 1984 nyarán kezd dött, amikor visszavonult olaszországi családi házába, hogy elméleti munkáinak szentelje ideje nagy részét. Kutatásait számos cikkben és könyvben tette közzé a természet és a társadalom fejl désének egységes elméletér l. Az 1980-as évek óta világszerte a globális problémákról és saját általános fejl déselméletér l tart el adásokat.

László Ervin egyebek között tagja a Római Klubnak, a Nemzetközi Tudományos Akadémiának (International Academy of Science), valamint a M vészeti és Tudományos Világakadémiának

(World Academy of Arts and Science). Jelenleg az Európai Evolúciós Ügyvezetés és Fels fokú Tudományok Akadémiájának (The European Academy for Evolutionary Management and Advanced Studies) rektora, az Európai Kulturális Hatásokat Kutató Társulás (European Culture Impact Research Consortium) f titkára, az UNESCO f igazgatójának tanácsadója és a Budapest Klub alapítója és elnöke.

László Ervin m veinek válogatott bibliográfiája ESSENTIAL SOCIETY (Az alapvet társadalom) An Ontological Reconstruction The Hague: Martinus Nijhoff, 1963 INDIVIDUALISAI' COLLECTIVISM AND POUTICAL POWER (Individualizmus, kollektivizmus és politikai hatalom) A Relational Analysis of Ideological Conflict The Hague: Martinus Nijhoff, 1963 BEYOND SCEPTICISM AND REALISM (Szkepticizmuson és realizmuson túl) An Exploration of Husserlian and Whiteheadian Methods of Inquiry The Hague: Martinus Nijhoff, 1966 SYSTEM STRUCTURE AND EXPERIENCE (Rendszerelmélet és tapasztalat) Toward a Scientific Theory of Mind New York and London: Gordon & Breach, 1969 LA METAPHYSIQUE DE WHITEHEAD (Whitehead metafizikája) Recherche sur les prolongements anthropologiques La Haye: Martinus Nijhoff, 1970 INTRODUCTION TO SYSTEMS PHILOSOPHY (Bevezetés a rendszerfilozófiába) Toward a New Paradigm of Contemporary Thought New York and London: Gordon & Breach, Toronto: Fitzhenry & Whiteside, 1972, 1984 A STRATEGY FOR THE FUTURE (A jöv stratégiája) The Systems Approach to the World Order New York: George Braziller, 1974 GOALS FOR MANKIND (Célok az emberiség számára) Report to the Club of Romé on the New Horizons of Global Community New York: E. P. Dutton, 1977 Toronto & Vancouver: Clarké, Irwin, 1977 London: Hutchinson, 1977 THE INNER LIMITS OF MANKIND (Az emberiség bels korlátai) Heretical Reflections on Contemporary Values, Culture and Politics Oxford and New York: Pergamon Press, 1978 Revised edition: London: Oneworld Publications, 1989 SYSTEMS SCIENCE AND WORLD ORDER (Rendszerelmélet és világrend) Selected Stuedies Oxford and New York: Pergamon Press, 1983

ZENE - RENDSZERELMÉLET - VILÁGREND Válogatott tanulmányok Budapest: Gondolat, 1986 THE AGE OF BIFURCATION (A változó világ megértésének kulcsa) The Key to Understanding the Changing World New York and London: Gordon & Breach, 1991 THE CREATIVE COSMOS (Teremt világegyetem) Towards a Unified Science of Matter, Life and Mind Edinburgh: Floris Books, 1993 A MULTICULTURAL PLANET (Bolygónk sokszín kultúrája) Diversity and Dialogue in Our Common Future Report of an Independent Expert Group to UNESCO (edited) Oxford: Oneworld, 1993 VISION 2020 (Pillantás a jöv be: a 2020. év) Restructuring Chaos for Global Order New York: Gordon & Breach, 1994 DÖNTÉS EL TT Budapest, KIT Kiadó, 1994 THE INTERCONNECTED UNIVERSE (Az összekapcsolt világegyetem) Conceptual Foundations of Transdisciplinary Unified Theory Singapore and London: World Scientific Ltd., 1995 THE SYSTEMS VIEW OF THE WORLD (A világ rendszerelméleti szempontból) A Holistic Worldview for Our Time Cresskill, N. J.: Hampton Press, 1996 EVOLUTION: FOUNDATIONS OF THE GENERAL THEORY (Fejl dés: az általános elmélet alapjai) Cresskill, N. J.: Hampton Press, 1996 THE INSIGHT EDGE (A belátás el nye) An Introduction to the Theory and Practice of Evolutionary Management (with Christopher Laszlo) Westport, CN: Quorum Press, 1966 Wiesbaden: Gabler Verlag, 1996 Lisboa: Instituto Piaget, 1996