Milyen lehet denevérnek lenni? Richard Dawkins nem képes megérteni Isten helyzetét, ezért azt hiszi, hogy nem is létezik. Dawkins azt kívánja bemutatni, hogy az istenhit téveszme, azonban az ő tudománya a Véletlenbe, mint ellenistenbe vetett irracionális hit vírusával van megfertőzve. Mi a helyzet a filozófia területén tett szárnypróbálgatásaival? A filozófus Alvin Plantiga szavaival élve, melyeket az Isteni téveszméről írt kritikájában olvashatunk, „Dawkins egyes bemerészkedései a filozófia berkeibe a legjobb esetben is csak sekélyesnek mondhatók. Ilyesmit legfeljebb egy alsóéves egyetemi hallgatótól várhatunk, bár ha meggondoljuk, ez még rájuk nézve is sértés. A tény az, hogy érvei legnagyobb része megbukna egy alsóbb évfolyam filozófia szemináriumán.”1 Thomas Nagel ateista filozófus szintén amatőrnek véleményezte Dawkins próbálkozásait, erőfeszítéseit pedig harmatgyengének ítélte.2 Thomas Nagel a szánkból vette ki a szót. Dawkins elmélkedése arra irányul, hogy feltárja az olvasó előtt a hagyományosan tisztelt istenbizonyítékok tévességét, valamint hogy mind praktikus, mind kevésbé praktikus okokból kifolyólag bemutassa: Isten nemléte bizonyítható. Ebbéli próbálkozásában mégis kudarcot vall: nem sikerül teljes kétséget kizárólag bizonyítania Isten nemlétét. Miért is? „Hogy Isten nemlétét nem tudjuk bizonyítani közismert és triviális” − világosítja fel olvasóit Dawkins, „de csak abban az értelemben, hogy soha nem lehetünk tökéletesen bizonyosak abban, hogy valami (bármi) nem létezik.” Dawkins Bertrand Russeltől kölcsönzött példájában arról győzi meg olvasóit, hogy egy a Föld és a Mars között keringő mikroszkopikusan parányi méretű porcelán csészealj nemlétében sem lehetünk bizonyosak, mivel a kérdéses tárgy semmilyen általunk ismert eszközzel nem kimutatható. Ez azonban nem kell, hogy kedvünket szegje így Dawkins, „hiszen ugyan melyikünk érezné kötelességének, hogy bebizonyítsa a repülő porcelán csészealjnak, a láthatatlan, hallhatatlan, megérinthetetlen egyszarvúnak, a repülő spagettiszörnynek, és mindannak a milliónyi bohókás vagy erőltetett dolognak a nemlétét, melyet termékeny fantáziák alkotott? Egy dolog a sok bizonyíthatatlan közül mégis megkülönböztetett figyelmet érdemel, ez pedig nem más, mint Isten. Istennel kapcsolatban nem az érdekel minket, hogy létezése cáfolhatóe (nem az), hanem hogy létezése valószínűe.”3 Miért fontos ez? Miért fontosabb számunkra az, hogy a cáfolhatatlan Isten nyomába eredjünk, mint az, hogy cáfolhatatlan csészealjak vagy unikornisok grabancát elkapjuk? Egyik kézenfekvő válaszunk az, hogy elenyésző azoknak a száma, akik cáfolhatatlan csészealjakban vagy láthatatlan, hallhatatlan, érinthetetlen egyszarvúakban hisznek, viszont az istenhívőknek se szeri, se száma. Ha meggondoljuk, hogy szinte minden gonosz gyökere a vallás, akkor már jó morális alapunk van arra, hogy elidőzzünk kissé Isten létének valószínűségén. Dawkins szerint ugyanis „Isten nem akármilyen téveszme, hanem igen káros téveszme.”4 Dawkins vallással szembeállított erkölcsét későbbi fejezetekben vizsgáljuk. Itt most másik két fontos okot említünk meg, ami miatt Dawkins nem képes békén hagyni a megcáfolhatatlan Istent. Először is, a megcáfolhatatlan Isten valójában egyáltalán nem olyan, mint a csészealj vagy az egyszarvú. Amint arra Dawkins igen tisztán és helyesen rámutat, „egy teremtő felügyelettel bíró univerzum egészen máshogy fest, mint egy azt nélkülöző világ.” 5 „Egy 1
Alvin Plantiga, „The Dawkins Confusion: Naturalism ad absurdum,”Books and Culture. http://www.christianitytoday.com/bc/2007/002/1.21.html). 2 Thomas Nagel, review of The God Delusion, „The Fear of Religion”, The New Republic (10/23/2006):2529. 3 Richard Dawkins: The God Delusion, 5154. 4 Richard Dawkins: The God Delusion, 31. 5 Richard Dawkins: The God Delusion, 55.