Az átok őrzője by Hertelendy Anna

Andy R. Cain

ÁTOK ŐRZŐJE FANTASY

Andy R. Cain

Az átok őrzője

http://spiritart.hu 2014, Budapest

Andy R. Cain

Az átok őrzője Regény ISBN 978-615-5453-00-7 Kiadja a Spiritart Kiadó – Budapest, 2014 A kiadásért a SpiritArt Egyesület elnöksége felel

Írta

Mészáros András

Szerkesztette

Hertelendy Anna

Lektorálta

Varga Tamás József

Illusztráció és nyomdai előkészítés Hertelendy Anna

A kötetben szereplő dalokat írta Mészáros András

Nyomda

Tama Solutions Kft. 1136 Budapest, Balzac u. 54. ©SpiritArt Egyesület

Műfaj: Dark-fantasy

Elohang Négyszáz évvel korábban, a vámpírháborúkat követő 44. év: Császárváros

z ifjú nefilim a fiatorony pártázata alatt lapult. Magabiztosan tartotta magát az alant ásító százölnyi mélység felett, mozdulatlanul és mereven, akár egy vízköpő. Hegekkel borított inas testét mindössze néhány koszos ruhadarab fedte. A szakadt rongyokat tépte-ráncigálta az alattomos későőszi szél, a fiú mégis biztosan kapaszkodott az érdes kövek vékonyka réseibe. Ügyet sem vetett a dermesztő hidegre. Óvatosan kémlelt befelé a mellette nyíló keskeny, lőrésnyi ablakon. Strázsák jártak az alatta kanyargó, gránitlapokkal kirakott utcákon, örökké éber szemek fürkészték a Császárváros minden zegét és zugát. Ezúttal azonban úgy tűnt, a mindentlátó tekintetek vakok maradtak. A kölyök abban reménykedett, hogy elkerülheti a csipkézett tornyokat, a díszes tereket és széles utakat átszövő védővarázslatokat. Bízott benne, hogy a várost őrző megannyi csapdát nem egy gyermekre méretezték. De ennek ellenére tisztában volt a ténnyel: a városgigász mindig paranoiásan őrzi titkait. „Tudj meg egy rejtélyt.” A próba bárhol másutt

a birodalomban könnyű lett volna, az orgyilkos tanoncok számára mégis ez volt az egyik legrettegettebb feladat. Évről évre tucatnyian rajtavesztettek. Az okosabbak ritkán merészkedtek a Kastélynegyed fölé magasodó Császári Palotába hisz tudták: szinte biztosan elbukik az, aki megpróbálja kikémlelni az ott élő nemesek és varázstudók titkait. A fiú még a kezdet-kezdetén elhatározta, hogy a józan eszére hallgat, és a kereskedőnegyedbe megy. Ha a becsvágy felül nem kerekedik rajta, be is éri valamilyen kisebb titokkal; amikor azonban megpillantotta az eldugott, szürke tornyok közt megbúvó terecskén átsurranó vámpírokat, nem tudott ellenállni a kihívásnak. Egy, a torony mellől nyíló szűk átjáróból, az esőcsatornán mászott fel a pártázatig. Az eresz egy felnőtt ember súlyát nem bírta volna el, a fiú azonban könnyű volt és inas. Körmei beszakadtak mire felért, ujjvégei véres nyomot hagytak a falon, de nem adta fel, mászott tovább a tornyon vágott ablakrés felé. Tudta, hogy titokra lelt, hiszen a vérszívók csendben, minden felhajtás nélkül érkeztek. Pedig akárhányszor követeket küldtek a birodalomba, azok mindig dölyfösen jártak-keltek. Mintha övék lenne a város, mintha a nefilimek csupán megtűrt nép lenne itt. Pedig a vérszívók kis híján elvesztették a háborút. Legalábbis a fiú így tudta. Mindenesetre, most néhány közülük itt volt, és a jelek szerint egy fiatal, de magas rangú tisztviselővel tárgyalt. A kölyök a résnyire tárt kristályüvegen keresztül pontosan rálátott a férfira. A nemesen született nefilim vonásai élesek voltak, ezüstszín pupilláit

vörösre festette a halványan izzó parázsgömbök fénye. Hamuszín haja feketének tűnt a félhomályban. A rőt derengés ellopta a színeket az elegáns, vasfa bútorokkal berendezett társalgóból. Az orgyilkos-tanonc égő izmokkal kissé távolabb kapaszkodott az ablaktól, miközben lélegzetvisszafojtva fülelt. A kiszűrődő hangok hallatán különös rejtély bontakozott ki előtte. – …és vajon meddig maradna a császárotok a trónján, ha kiderülne az igazság? – tette fel a kérdést hűvös hangon az egyik vámpír. – Egy egész tartományt mételyeztetek meg, vérszívó! – kelt ki magából a magas rangú nefilim. – A békeszerződés fejében gyógyszert, nem pedig mérget ígértetek! – Gyógyszer vagy méreg, egyre megy. A segítségünkkel tartjátok fent a hatalmatokat az Átokföldeken. – Ha ez kiderül, újabb háború lesz… – Ne fenyegetőzz, angyalfajzat. Tartsátok és tartassátok meg a titkot. Abban a nyomorult országrészben úgyis csupán féllények és szerencsavadászok élnek. – Így lesz – válaszolta fagyos hangon a nefilim. – Azt hiszem, végeztünk. A vámpírok nem vesztegették az időt. Köszönésnek szánt kurta biccentéssel távoztak a helyiségből. Miután a fiatal nemes egyedül maradt, egy ideig mozdulatlanul állt egyhelyben, mintha csak töprengene, majd halkan megjegyezte: – Úgy tűnik, ezt a titkot nem sokáig sikerült megőriznem… – Az ablakhoz lépett, és derékig kihajolva

a hallgatózó kölyökre meredt. – Talán azt hiszed, fiú, szárnyaid vannak, mint az őseinknek? Sohasem gondoltam volna, hogy a mi fajtánk ilyen egyszerűen fel tud kapaszkodni ezen a falon. – Nem volt egyszerű – közölte dideregve a kölyök. Hangjában nyoma sem volt a rettegésnek, pedig tudta, hogy ezek az utolsó pillanatai. – Aarus kancellárt csalja a felesége az egyik átokőrrel. Ha visszamész az oktatóidhoz, ezt a titkod add át nekik. És soha ne feledd, tartozol nekem. Az életeddel. Valahol messze a Császárváros pompájától, a romváros álmodott. És ez az álom rémálom volt a javából. Baljós érzésekkel teli, keserű és fullasztó rémálom, amelyről az ifjú nefilim még nem sejthette, hogy egy távoli napon maga is részese lesz.

Elso fejezet A vámpírháborúkat követő 548. év: Határmezsgyék, az Elátkozottak Városa

kis csapat nesztelenül haladt a romos kikötőnegyedben. Óvatosan kerülgették a kortól reves, lehullott törmeléket, miközben tekintetük szüntelenül a düledező épületek közt megbúvó árnyékokat fürkészte. Az alkony még messze járt, de a fejük felett sorakozó esőfelhők sötétbe borították a tájat, és a víz felől felszálló pára átáztatta viseltes ruházatukat. Az élen egy magas, szürke hajú, szikár nefilim lépdelt. A tisztavérű angyalfajzat szabályos vonásaival olyannyira kirítt a többi marcona alak sorából, akár egy vércse a galambrajból. Az őt követő szedett-vedett társaság fegyelmezetten haladt a nyomában. Éber pillantásokkal fürkészték a romokat, inas kezük megfeszült a lapockájukon vagy deréktájon megkötött fegyvereik markolatán. Számkivetettek, kitaszítottak, gonosztevők. Hittel és vagyonnal már rég elszámoltak, mégis valamiféle megmagyarázhatatlan erkölcsiségtől hajtva, vállt vállnak vetve haladtak előre. Hisz’ küldetésük volt. Tán még maguknak sem vallották be, de ez jelentett számukra mindent, ami régi életükből megmaradt. Tisztavérűek és korcsok, majd’ mindahányan erőszakos, durva

alakok. Mégis védték a rászorultakat, az elesetteket. Nem jóindulattól vagy emberségtől hajtva. Csupán a vágyért, hogy legalább egy körömhegynyit kiemelkedjenek a többi kitaszított és nyomorult sorából. Nap, mint nap bejárták, ellenőrizték területük határait az Elátkozottak gyilkos romvárosában. Pedig haláltánc volt ez a javából. Alig akadt olyan alkalom, amikor mindannyian épségben értek vissza a táborba. Mégis minden elesett helyére új állt – az angyalföldek nyugati határán korcsokból és kitaszítottakból mindig akadt elég. Az élen haladó hosszúéletűre más szerepet osztott a sors – ő sohasem volt préda. Majd két évtizede érkezett ide, miután a fegyverei közül utolsónak megmaradt tőre csonkját egy nyomában járó fejvadász szemébe vágta. Az orgyilkosnak, akinek szavától egykor az átokőrzők is megremegtek, fegyverrel és vérrel írták az élettörténetét. A valódi nevét senki sem tudta, ezért Ordennek szólították – a férfi sosem ágált ellene. A kifejezés ősi nyelven halálhozót jelentett. Pedig nem lelt örömet a gyilkolásban, csupán a szükségszerűség vezérelte. Azt rebesgették, hogy a nefilim egy csatamezőn született. A pletyka minden bizonnyal túlzott, az azonban tény volt: amikor a felnőttkor küszöbére ért, az egykor tanonccá avatott hat tucat kölyök közül már csak ő maradt. Sok fiatalt képeztek a Császárváros szürke tornyaiban, de közülük évente csupán egy részesülhetett a kegyben, csupán egy válhatott császári orgyilkossá. A többinek halnia kellett. Megfontolt testtartással

Tizenegyedik fejezet

lanta és Fenshir már hajnalban készülődni kezdtek. A két férfi csupán némi sózott húst és pár szelet kőkemény rozskenyeret pakolt iszákjába. A konyhában már főtt a reggelinek szánt zabkása, néhány koránkelő asszony pedig a jókora kondérok körül szorgoskodott, de a harcosok úgy érezték, hogy hiba lenne tovább halogatniuk az indulást. A pirkadat első jelére elhagyták a katedrálist. A bejárat előtt álló őrök bágyadtan dörzsölték szemüket, és morogva kívántak jó utat nekik. Hangjukban a fáradságon kívül, mintha némi lemondás bujkált volna. Az Elátkozott Városban élő kitaszítottak majd’ mindegyikéhez eljutott már a hír, hogy Almeira eltűnt, és vezetőjük, az egykori orgyilkos sem tért még vissza. Pedig szükség lett volna rá, hiszen a nefilimnek megvolt a képessége arra, hogy lelket öntsön a menedék falai közt élő nincstelenekbe. Recsegve nyílt ki a jókora fakapu, és a két férfi útjára indult. A csípős hajnali szél vattaszerű ködpamacsokat kergetett, de a korábbi, vastag pára már felszakadozott; a kelő nap fényében az üres, düledező épületek még a szokásosnál is rondábbnak, kísértetiesebbnek tűntek. Mohos, időrágta kőoszlopok közt, magányosan álló tűzfalak mellett vezetett útjuk. Korábban, rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy csak ketten indulnak el. Átvágnak a földférgek által uralt területeken, és a legrövidebb úton a felsőváros felé veszik az irányt. Feleslegesnek tűnt több harcost bevonni a küldetésbe, hiszen erővel aligha győzhetik meg az

őrült mágust, hogy segítsen nekik. Jelentkezőből amúgy sem akadt túl sok. Mindenki tudta, hogy akik a felsővárosba készülnek, jó eséllyel rajtavesztenek a feladaton. Más lehetőséget azonban nem láttak a boszorkány megmentésére. Bármennyire is kockázatosnak tűnt a vállalkozás, egyetértettek abban, hogy legalább tesznek valamit Almeira kiszabadítása érdekében. Alanta jobban rettegett a tehetetlenségtől, mint bármiféle veszedelemtől, amivel az útjuk során találkozhatnak. Ettől függetlenül nem tudta száműzni a lelkét marcangoló bizonytalanságot és kétséget.

Ha sikerül eljutnunk a felsővárosba… Ha a denevérlények meg nem ölnek, mielőtt beszélhetnénk a démonmágussal… Ha odafent találkozunk egyáltalán Thalinnal… Mindkét férfi egyetértett

abban, hogy ez kifejezetten rossz terv, más megoldást azonban – bárhogy is törték a fejüket korábban – nem találtak. – Apád és Almeira rengeteget segített az itt élőknek – törte meg a baljós csendet a mocsárjáró, ráérezve a mellette lépkedő fiú gondolataira. – Talán eljött az ideje, hogy megfizessük az árát. – Csak az élők tudják megfizetni a tartozásukat, a holtak sosem – válaszolta a félvér halkan, miközben kezét a fegyvere markolatán tartva a környező épületeket mustrálta. – Figyelnek. – Egy ghoul – bólintott a nefilim. – Világosban, egyedül, aligha fog támadni. – Valaki más is – rázta a fejét Alanta. Feszülten szemügyre vette a körülöttük porladó romokat,

majd amikor a szeme sarkából megpillantotta az őket követő éjangyalt, dühösen felkiáltott: – Ery, azonnal gyere ide! A lány megadóan bújt elő egy magányosan álló, omladozó boltív mögül. Alanta csípőre tette a kezét és haragtól lángoló arccal förmedt rá: – Tudod te, mit csinálsz?! Nem járhatsz állandóan a nyomomban, és én sem lehetek örökösen résen a felelőtlen ostobaságaid miatt! – Ide figyelj, te nagyképű majom – közölte a lány nyugodt hangon, miközben pár lépésnyire megállt a fiútól –, én is itt nőttem fel. Ismerem az összes épületet, ismerem az összes veszélyt. Gyermekkoromban ezeken az utcákon játszottam, és figyeltem az éjirémeket, ahogy a hozzád hasonló felfuvalkodott alakok testéből lakmároznak. Ha azt hiszed, hogy neked kell vigyáznod rám, butább vagy, mint hittem. – Fontos és veszélyes dolgunk van – fogta halkabbra a hangját Alanta, ám szinte remegett a dühtől. – Sietnünk kéne, és helyette most egy elkényeztetett fruskát kísérhetünk haza! – Ilyen sürgősen rohannál meghalni? – kérdezte a lány meglepetést színlelve. – Ha ez így van, nekem is mennem kell. Véletlenül sem hagynám a jövendőbelim csontjait magukban porladni. Alanta segélykérően nézett a vén mocsárjáróra, ám az csupán tanácstalanul vonogatta a vállát: – Úgy tűnik, már te is sejted, milyen halat fogtál – morogta a bajusza alatt, a helyzet ellenére kifejezetten derűsen.

5 6 12 26 36 46 54 68 74 78 84 92 104 114 120 134 144 156 168 180 198 208 214 224 236 256 276 278

TARTALOM

Az átok őrzője Előhang Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodit fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tízedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Utóhang

ISBN 978-615-5453-00-7 Kiadja a Spiritart Kiadó – Budapest, 2014 Nyomda – Tama Solutions Kft.

“Az Elátkozottak Városában minden lélegzetvételnyi idő, csupán a haláltól lopott pillanat.” Több mint négyszáz éve ért véget az utolsó vámpírháború. A békével azonban nem volt mindenki elégedett. A virágzó kereskedővárost a béketárgyalás napján megátkozta egy őrült mágus. A rettenetes varázsige több ezer áldozatot követelt, az épületek napok alatt üszkös romokká, a Határ-tó környéke pedig lakhatatlanná vált. Az Átoksújtotta Vidék közelébe azóta, néhány szerencsevadászon és vakmerő karavánon kívül, már senki nem merészkedik. A félvér angyalfajzat, Alanta, ifjúkorának jórészét egy olyan romvárosban tölti, ahol nappal vérszomjas bestiák és élőholtak törnek az életére, éjszaka pedig lidércek és lelkekre éhes rémek lepik el az utcákat. Ráadásul tudtán kívül egy politikai játszma kellős közepébe csöppen, amelyben láthatatlan kezek rángatják távolról a zsinórokat. Hamarosan ráébred, ha nem cselekszik, a háttérben lapuló sötét ármány mindnyájuk vesztét okozhatja. A városban tengődő nincstelenekre és kitaszítottakra vajon a Császárság, a Vámpír birodalom ügynöke, vagy pedig a közeli szigeten élő nemes, nefilim dinasztia jelenti a legnagyobb veszélyt? Alanta az őt árnyékként követő kedvesével, Eryvel, megpróbálja kideríteni, ki áll a rejtélyes események mögött. A lány jelenléte állandó bosszúságot okoz a heves vérmérsékletű, kamaszkorból alig kinőtt harcosnak. Ám a fiú számára rövidesen kiderül, hogy a lerázhatatlannak tűnő éjangyal sokkal többet segíthet neki, mint azt korábban sejtette. Útjuk során szembekerülnek a legsötétebb félelmeikkel, és megállíthatatlanul sodródnak végzetük felé. „A sötét hangulatú fantasy regény igazi csemege azok számára, akik kedvelik a horrorisztikus elemekkel tűzdelt konspirációs történeteket. Az átok őrzője a sorozat első kötete.”

1990 FT

ISBN 978-615-5453-00-7