Allegoria Online Irodalmi es Kozeleti folyoirat by Judit M. Fehérvári

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

ALLEGÓRIA ONLINE IRODALMI ÉS KÖZÉLETI FOLYÓIRAT „Szép az ami egyszerre ingerlően vonzó és fenséges.” (Friedrich von Schlegel)

I. Évfolyam 1. szám

2011. szeptember www.allegoria.hu

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu az Allegória Irodalmi-, Művészeti –és Közösségi Portál online periodikája (Kizárólag letöltésre!) Megjelenik: negyedévenként (március, június, szeptember és december hónapokban)

Az Allegória Portál tagjai azzal, hogy a Portálon publikálnak, beleegyezésüket adják az Online Folyóiratban való megjelenéshez, azonban minden egyes művet szerzői jogok védnek (1999. évi LXXVI. törvény), s maga a sajtóorgánum letöltés és kinyomtatás után sem hozható kereskedelmi forgalomba, mivel a művek alkotói a megjelenés után is jogot formálnak szellemi termékükre. Az Online változat azonban az egyetemes közkincs része, így szabadon megtekinthető.

Főszerkesztő: Mocsár Gáborné Fehérvári Judit Email: jfehervari62@gmail.com

Szerkesztőségi munkatársak: Allegória Németh Jenőné Norb01 tcsilla Nyelvi, irodalmi lektorok: Sándor Lászlóné Barta Erzsébet Subiczné Palotai Erzsébet A borítón Sárkány Sándor Tűz című festménye látható A szerkesztőség nem vállal felelősséget plágiumért, pontatlan idézetek felhasználásáért, s ezek használatának következményeit teljes egészében áthárítja a szerzőre. Kéziratokat nem őrzünk meg, s nem küldünk vissza. A folyóiratba kizárólagosan az Allegória Irodalmi-, Művészeti-és Közösségi Portálról emelünk be tartalmakat. Az alkotásokért tiszteletdíjat nem áll módunkban fizetni. A szerkesztőség a munkáját térítésmentesen végzi. A lapunkban megjelenő verseket, prózákat, fotókat, grafikákat stb. lemásolni, terjeszteni bármilyen formában csak a szerző írásos beleegyezésével lehet. Lapzárta: minden negyedévet kezdő hónap utolsó napja. Következő számunk előreláthatólag 2011. december havában jelenik meg. Egyéb elérhetőségünk: allegoria2011@gmail.com

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

Egy portál története

Valójában a mai napig négy olyan ember van, aki pontosan tudja, miért is született meg az Allegória nevű Irodalmi-, Művészeti –és Közösségi Portál. Azt, hogy hogyan, mindösszesen ketten, s ez így van rendjén. Sok érdekes és hajmeresztő momentum is szerepet játszott abban, hogy ma ott tartunk, ahol. És a kíváncsiságunk, mert az határtalan volt, s remélhetőleg, amíg önfeledten tudunk játszani, közösséget építeni, ez így is marad. Még két hónaposak sem vagyunk. Egy ember életében ez elenyésző idő, s valahogyan így van ez az internet világában is. Mi nem a napokat, hanem az órákat számoltuk. Ha Németh Jenőné nem hisz abban, hogy lehetne valami nagyszerűbbet is létrehozni, mint a szokásos „Szóljunk hozzá!”, „De szép!” hozzáállású oldalak, nem tudtunk volna együtt haladni az eddigi úton sem, s talán nem azok csatlakoznak hozzánk, akik most a legjobb Barátaink, Munkatársaink, Szerzőtársaink. Az új mérföldkövet Bocskai Lajos Barátunk belépése jelentette és minden tekintetben, hiszen Ő volt az, aki egészen más lehetőségeket hozott ki az oldalból, s annak arculatára már az Ő elképzelései nyomták rá a jó értelemben vett bélyegét. Közben nagyokat mosolyogtam, mert immár három olyan ember találkozott, akiknek életkora, világnézete csaknem háromfelé is mehetett volna, de, hogy ez nem történt meg, annak az az oka, hogy értettük egymást, s azokat az embereket is, akik szorosabb munkatársaink lettek. A portál legfiatalabb tagja 15 éves, a legidősebb 71. Magában a vezetésben is érdekes az életkor statisztika, mert itt is 19 és 67 év között ingadozik az arány, s nők és férfiak vegyesen vagyunk. Az irodalomhoz és a művészetekhez a vonzalom köt bennünket, s a ráérzéseink, amelyek néha becsaphatnak, de azért vagytok Ti, az Alkotótársaink, hogy ilyenkor korrigáljatok bennünket is. Nincsen tabu téma, bármiről írhattok, de aztán a Ti Fejetek fog főni amiatt, hogy hogyan is kerültök ki egyegy vitából. Az emberek ugyanis sokfélék, más-más az a szorosabban vett mikrotársadalmi és lakóhelyi környezet, amelyet a Magatokénak vallotok. Ugyanígy szerintünk bármilyen videó és fotó, fotógrafika etc. művészet, de, hogy, miért az, azt Nektek kell bizonyítanotok. Eddigi segítségükért ezúton szeretnék köszönetet mondani Bocskai Lajosnak, az Allegória Portál tagjának, Fazekas Rékának, a Műcsarnok Kft. munkatársának, Gulyás Gábornak, a Műcsarnok Kft. igazgatójának, Izsó Máriának „A Főnix Dala Irodalmi és Kulturális Lap” főszerkesztőjének, Németh Jenőnének, az Allegória Portál tagjának, Orosz T. Csabának, az Allegória Portál Tagjának, Sass Bálintnének, a Benedek Elek Könyvtár vezetőjének, Szinay Balázs irodalmárnak és portáltulajdonosnak, Tokaji Mártonnak, „Az Alföldi Tollforgatók Lapjának” a főszerkesztőjének, a Cserhát Művész Kör Alföldi tagozatának a vezetőjének és Zsidai Erzsébetnek, a Csillagszemek Irodalmi és Közéleti Portál főszerkesztőjének.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

Miről olvashatsz ebben a számban: • Az Allegória Portál Alkotásaiból válogatás • Szerzőnként, ABC rendben

Még nem publikáló szerzőink

Portál hírek • Aktuálitások • Tervek

Tartalomjegyzék BAKKNÉ SZENTESI CSILLA (ZSEFY ZSANETT) NAGYAPÁM ESTELENTE

BAKOS KISS KÁROLY: VAGYUNK

BÁTAI TIBOR: ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ

BÉNI ATTILA: SZERELMI TÖREDÉK

BIHARY EMŐKE: CSERESZNYE

BOCSKAI LAJOS: ÉLETKOR

BOÉR PÉTER PÁL: ŐSAPÁM

BRÁTÁN E RZSÉBET: JOLI NÉNI

DÁVIDNÉ ÁGNES FOTÓI

FEDÁK ANITA: ESETEM A KÉMÉNYSEPRŐVEL

FEHÉRNÉ VIOLA ZSUZSANNA: EGYEDÜL

GABRIELLA: HALKAN

GAZSINÉ GYŐRFFY SYLVIA: ...VÉLETLEN

GERE IRÉN: ÉJFÉLI BLUES

GOMBOSNÉ SZABÓ VIKTÓRIA: BORÓKALAKI MESE 1. RÉSZ

HEVESI ÉVA: A KENYÉR

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

HUSZÁR KATALIN: VIDEÓK

IGNÉCZI PÉTER: NEM TÖRTÉNT SEMMI

JEGA SZABÓ IBOLYA: LEVELEK A TÚLVILÁGRA

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ: BLED ÉS KÖRNYÉKE SLOVENIA

KÉMERI ÉVA: JULI NÉNI...

KÉRÉSZ (M ZS A ): VONATOSDI

KOCZETH LÁSZLÓ: OCCHI (S ZEMEK) - MŰFORDÍTÁS

KOZMA ILDIKÓ: EMLÉKSZEL ?

KŐHALMI LEVENTE: ANOTHER SIDE - FROM THIS TIME

LÁCAI MIHÁLY: ...ÉS JÖTT A ÉLET

LENGYEL JÁNOS: KARÁCSONYI GYERMEK

LŐRINCZ MÁRIA MAGDOLNA: FESTMÉNY

MÁRFFYNÉ HORVÁTH HENRIETTA: A HAZUGSÁG ÁRA

MÁTÉ LÁSZLÓ - BEMUTATKOZÁS

M. FEHÉRVÁRI JUDIT: ÁGNESNEK, A LEGTISZTÁBBNAK

MENAHEM GYŐZŐ: HA LEHET, LERAJZOLNÁLAK IS-TE NEM…

MEZEI JÓZSEF: AZ ÉN POSTÁSOM

MOLNÁR JÓZSEF FARAO : FELRÖPPENEK

MOLNÁR SZILVIA (BAKONYI GEORGINA) F RISS HAIKUK

DR. NAGY ÁKOS: FÁJDALOM

NAGY LÁSZLÓNÉ GABI: LEHETNÉK...

NÉMETH JENŐNÉ: JÓ FELÉ MEGYÜNK ?

NÉMETI-VAS KATALIN: ÖRVÉNY

NÉMETI ZOLTÁN (SECRETSTAR) : KORSZELLEM

ORÉMUS KÁLMÁN: AZ ÉLET CÉRNAKÖTÉSEI

OROSZ T. CSABA: A KARD ÁLMA

PANZI (GV): FEJEZETEK EGY GETTÓREGÉNYBŐL

PÁSZTOR PIROSKA: A SZOKNYA, AZ SZOKNYA

47 5

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

DR. PÉNZES ZSUZSANNA: ÚT

PETROZSÉNYI NAGY PÁL: A Z AKTÍV PIHENÉSRŐL

SÁRKÁNY SÁNDOR: A ZONGORA

SERES LÁSZLÓ: HARAGVÓ AFFINITÁS

SIMA ISTVÁN: FOHÁSZ

SIMON ÁGNES:EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEIHEZ

SÜTŐ BARNABÁS: LÁZADÓ SZONETT

SZABÓNÉ DEMÉNY MÓNIKA : IMASÁL

SZENTE ERIKA: (KÍN)STRÓFA ...

SZÉKELY DANIELA: CSILLAGOK

SZIKORA ZSÓ: BOLONDULÁSIG...

SZILASI ILDIKÓ: ŐSZI DAL

SZINAY BALÁZS: RÁSZA – TÁNC AZ ISTENNEL

SZMOLKA SÁNDOR: MAMA BLUES

TAR BÉLA: MEDITÁCIÓ

TOMBÁCZ CSILLA : N EM TUDSZ HÁLÁS LENNI MINDENÉRT

THÖKÖLY VAJK: KI VAGY TE (?)

TRESZL GÁBOR: AZ ÉLETET MÁR CSAK DESSZERTTEL LEHET ELVISELNI

VARGA NÓRA: SZODOMA GAZELLÁJA

VÖRÖS JUDIT: NYÁRI ÉJ

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

BAKKNÉ SZENTESI CSILLA (ZSEFY ZSANETT) NAGYAPÁM ESTELENTE

BAKOS KISS KÁROLY: VAGYUNK

...a papírt bal kezébe fogta, jobbal friss vágott dohánnyal gondosan egy sorba beszórta, sodorta szikkadt ujjai között, s nyelve hegyével szálba tapasztotta mielőtt komótosan rágyújtott.

Vagyunk a rángó békaláb Csak szerv a savban amputált Csak végtagok és rugdosás Csak teste nélkül Teste más

Nem sietett. Élvezte minden percét. Ahogy tüdőre leszívta készített még egy párat, a dózniba csinos sorba rakta mint a bálákat kinn az udvarán.

Szike-élnek van kitárva

A füstbe fulladt lámpafénynél bíborban csillant meg a pohár. Fejét könyöklőn tenyerében hagyta pihenni, míg gondolata messze járt.

Csak tátogás és csapkodás

Tű s a cérna kulcsra zárva S az edzett acél féplapok A mindig metsző tegnapok A mindig fájó vagdosás A vesetál s az eszközök A steril ég és földközök Köpeny-fehér hab a szájban

Kismargitom a keszkenőt homlokába húzva csak úgy magának dünnyögte, nem is apjukomnak mondta: nagy már nekünk a ház, a határ, a jószágot ellátni is egyre jobban fáj. A dinnyefődet el kellene adni, a disznókért sem éri meg az ár! De akkor mibő lesz a gyerekeknek ajándék, kabát?

Ere-tépett tag a tálban S amputáltan darabokká Önmagunkban is rabokká Szervekké s nem szervezetté Békalábbá s békatestté Sejtjeinket is megosztva Megmaradni így kifosztva

Kismargitom ne duruzsolj már!

Hogy írni sincs erőm tovább

Kézfejéről feje az asztalra csuklott. Kevéske bor helyett dolgoktól kopott életét álmodta tovább. Néhány órára feledte a mindennapok szürke nyomorát, míg kismargitom szokott mozdulattal a stelázsira visszatette a pohárt.

Vagyunk a rángó békaláb

2010.02.13.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

BÁTAI TIBOR: ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ „Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette őt védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz a hős nevében? Nekünk ez van olyan kérdés, mint a ’Lenni vagy nem lenni’. A válasz akár megmaradásunkról is dönthet.” Szécsi Margit: Nagy László emlékezete Jöttek bár tarka tömegben, küldötteiként akárhány rangnak– rendnek, ám senki bátor az ő nevében, ki vitt a fogadására kirendelt szárnyas seregeknek oly égi harsonát, hogy hangjára – múltán alig évtizednek – porig omolva múlt el fölülünk az újkori Babilon öröknek hirdetett árnya.

Miként mind távolabb került a túlpart, úgy szorult távlatot vesztve egyre lejjebb a horizont, tévesztve szem elől táguló határokat. Ostromlott várat védők és ostromlók sorsszerű szerepük szerint így mondtak le – önként! – a már kiküzdött végtelenről.

Lám, a hattyúi csapat zavarodottan mégis ekkor széledt el végleg. Szállt aki vele az élen, hány hullt ki maga is időnek előtte a sorból? Hangja némultán hány maradt megfáradva hátra? S kiket elől ért a váratlan ránkszakadt szabadság: vágytak megrészegedve földi szerepekre, olyannyira, hogy repülőtollaik odahagyva táborokat szervezni láttak idelenn.

Pereg hát a régi értelmiségi szappanopera: trikolórba fúlók és a „korszellem' világnyelvére könnyen lefordítható globál-ünnepeltek iszapba ragadt, hervasztó vitája. Kimaradni belőle akár nívó is lehet. S bár megtartatni az időben más program nincs ma sem – magyarul a mindenséget! –, ama harc addig megvívatlan érte, míg nincs válasz az egyszerű kérdésre:

Szárnypróbáló fiaknak minta így lett a repülés eddig lendítő íve helyett a totyogás — hősi vagy antihősi pózban.

KI LÉSZEN AZ Ő NEVÉBEN ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ?

Hogyan bírhatták volna hát meg a szétfutó partokat megroppanva is hídként összetartó szivárvány terhét?

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

BÉNI ATTILA: SZERELMI TÖREDÉK Fölénk hajolt a csend. Ajkát az ajkamhoz nyomta és hagyta, hogy érezzem a kissé savanykás, de mindenképp aszalt málnára hasonlító ízét a szerelemnek. Szelíd gyermeki méltósággal tévesztettük össze a testünkön áramló forróságot, a nap hevétől felforrósodott homok melegével. Csak feküdtünk. Teltek a pillanatok, hol egymás után, hol saját kicsiny versenyüket vívva egymás elé kanyarodva, hogy miután percekké egyesülnek, legyen közülük legelső, legemlékezetesebb. A lány ekkor már többet is adott volna, pártos neveléséből adódó szűzlányi hamvainál. Remegő tekintetével figyelte minden mozdulatomat, miközben tudtam, már régen rabul ejtette, magáévá tette a pillanat. Úgy vonaglott a karomban, mint a ribanc, kire a templomkertben fehér ruhát húztak, hogy elrejtsék tüzét, ízét, a keresztelő atya elől. Már ekkor én sem bírtam tovább. Megtört vadállatként engedtem mindeddig keresztre szögelt, férfiúi büszkeséggel gondosan oda is kötözött vágyaimat. Érezni akartam aszalt málna ízű csókját, mely forró volt és remegett, mint aki alatt a földet mozgatják. Nyaltam, ízleltem haraptam, mintha később már nem lehetne, nem maradna belőle. Kalandoztam a testén parázsló ajkaim bőrébe égetve jutottam lejjebb és lejjebb, egészen a mézes felismerésig. Csak a csókja aszalt málna ízű...

BIHARY EMŐKE: CSERESZNYE Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer a lakótelepi panelerdő szélén egy szerény öregasszony. Mondhatnánk szegény nyugdíjas pedagógusnőnek is – alias panel proli – ha számtalan honfitársa nem tengődne az ő havi járandóságánál lényegesen kevesebb krajcárokon. Úgy hívták Böszörményi néni. Történt pedig egy vasárnap, hogy szalmaözvegyen maradt. Három felnőtt, családos fia közül kettő szintúgy. - Miért is ne hívnám meg őket vacsorára? Hidegre. Amolyan ebben-verhetetlenül-te-vagy-a-legjobb-anyu módra. Ahogy legifjabb magzata szokta volt mondani. Szóval ilyen-olyan pástétomos kenyér lila hagymával. És Fanta!!! Nosztalgiából. Meg a szezon legolcsóbb gyümölcse. Hát ezen a nyárelőn nem éppen a cseresznye volt az. Böszörményi néninek mégis erre fájdult meg valamiért a foga. A könnyelműség csimborasszójaként ünnepnap délutánján. Előző nap nagy, sötétvörös, feszülő szemek hegyét, sőt kettőt is látott a közeli aluljáróban. A felvillanó emléket tett követte. - Egy kilót kérek. Magának sem akarta bevallani, de a nagydarab középkorú eladónak álcázott hústoronyból szinte hasított felé az ellenszenv. Csak rakta az áttetsző celofán zacskóba a gyümölcsöt. Egyik marékkal a másik után. Böszörményi néni biztos volt benne, hogy már jóval túl járnak a száz dekán. Szerényen meg is jegyezte: - Sok lesz…. - 1,36 - Sok lesz. - Miért?! Mennyi pénze van?! 9

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Maga sem tudja, két őrangyala közül melyik szólalt meg válaszképpen benne. Netán mind a kettő? Mert saját hangja, sőt gondolatai is jegesen folytathatatlanokká dermedtek a döbbent meglepetéstől. - Itt nem az a kérdés, mennyi pénzem van, hanem az, hogy egy kilót kértem. - 1, 10 maradhat?! Máskor szótlanul bólintott volna. De most az őrangyalok nem engedték. - Egy kilót kértem. - Most mérjek le magának pont egy kiló cseresznyét?! - Igen. Ha meg tudja oldani, pont egy kilót mérjen le. Meg tudta oldani. 996 forintért.

BOCSKAI LAJOS: ÉLETKOR Amikor beteg vagyok, ráérek kicsit törődni az egészségemmel. Nem kell sehova menni, az ember csak törődik. Egyik helyről a másikra. Mert ilyenkor sehol sem jó, a legjobb dögleni. Megint a távol-keleti gyógyászatnál kötök ki. Vonz egyszerű exkatedrasága. Lévén egy faj vagyunk, ami jó a távol keleti embernek, jó a tőle távol nyugatiembernek is. És amire már évezredekkel ezelőtt a keletiek rájöttek, az most is igaz, csak a tőlük nyugatiak még nem jöttek rá. Nézzünk egy egyszerű esetet. "Biológiai szempontból az emberi képességek és az életkor kapcsolata mindenkinél különbözik." Ez így elég triviális, nem? Nyilván egy harmincéves maláj teherhordó gerince nem azonos egy ugyanidős valamire való politikuséval, bárhol a nyugati világban. A harmincéves maláj teherhordó gerince legalább negyvenöt éves, miközben a valamire való politikusé még jóformán ki sem fejlődött. Annak ellenére, hogy palma sub pondere crescit, a maláj teherhordó várhatóan hamarabb folyamodik rokkantsági nyugdíjért, mint a politikus évfolyamtársa. Az egyik ilyen évezredes keleti esszencia az agyi teljesítő képesség teszt. "Az agyi teljesítő képesség teszt az agymunkán alapszik és megmutatja a valódi biológiai életkort." A teszt egyszerű. "Csukja be egyik szemét és álljon féllábon. A húszas éveikben járó fiatalok kb. 90 mp.-ig tudnak így megállni, de a 65 év körüliek legfeljebb 25 mp.-ig." Táblázat mellékelve. Ezt a letisztult egyszerűséget imádom a keletiekben. Mindezt már akkor tudták, amikor mi még a másodpercet sem ismertük. Menten ki kell próbálnom. Béla ugyan hablatyol valamit arról, hogy az agymunka lévén ne várjak túl sokat az eseménytől, (de milyen rohadék, még lábra sem álltam, már eleseményről álmodozik...) de én az ilyenekre csak izomból válaszolok...Kerítek egy stoppert. A Béla most azon kezd akadékoskodni, hogy melyik lábbal kell állni, mert fél lábon nem lehet, legalább egy kell, de nem figyelek oda, mert azon töröm a fejem, hogy a melyik láb mellé melyik szemem hunyjam be, ugyanis legalább négy variáció van, hacsak nem egy félszemű, falábú japán kalóz találta ki az egészet, hogy előrébb hozza az ebédidőt. Na, jó. Nem relaxációs félóra ez, lerúgom a papucsot, becsukom a szemem, majd kinyitom az egyiket, közben felemelem az egyik lábam és seggre ülök stopperestől. Úgy másfél másodperc alatt. Ez olyan exitus közeli szintidő, ennél azért jobb vagyok. A stopper az oka, ha Béla abbahagyja a röhögést a kezibe adom, talán tud háromig számolni a kezdéshez, a stoppert meg majd én kiértékelem. Bal láb, bal szem. Elsőre 105 mp. Jobb vagyok, mint a 16-25 évesek. Béla nem hisz a szemének, pedig neki nyitva mind a kettő. Azt mondja csaltam, néztem közben a faliórát. Nem volt előírva, hogy nem lehet. Jóvan!..

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu most kereszbe...jobb láb, bal szem...és vedd le a szemüveget!! Hatvannál kicsit hasonlítok a szomszéd Gézára a hatodik feles után, de csak mert rásandítok a faliórára... Megint 105 körül van. Nyavalyás népség ez a keleti! Semmit se tudnak rólunk. A következő ezer évet egylábon is kibírjuk, büszkén énekelve a Farkasok dalát!

BOÉR PÉTER PÁL: ŐSAPÁM

Az öregember lelket tépő fájdalommal leste a hegyoldalt a kemény téli fagyban, amit az aranytál formájú hold úgy világított be, hogy szinte vakított, pedig már jócskán éjfél után járt az idő. Millió csillag valószínűtlen fényességgel, buján tarkította az eget. Lenézett és eszébe jutott gyermekkorának hegyoldala, sűrű fenyvessel, hatalmas szál fákkal borítva, amelyeket az idő úgy tüntetett el az oldalról, mint a hajszálakat az ő fejéről, egyiket a másik után.

másik után. Könny fakadt a szeméből, ősz haja meglebbent a szélben. Az amúgy méteres mélységű hó olyan szilárddá fagyott, hogy léptei alatt, csak csizmájának sarka hagyott némi nyomot. Szíve megsajdult és visszasírta azt az egykori rengeteget, amelyet millió fejszecsapás tüntetett a nemlétbe. Apjára és nagyapjára gondolt, akik meg sem ismernék az oldalt így kopaszon, letarolva. Gombóccal a torkán számolt el magában az ezernyi fejszecsapással és fűrészhúzással, amit kérges tenyerével maga ejtett meg, hozzájárulva az erdő eltűnéséhez és csak ballagott az angyali úton a fejében egy ismeretlen, valami földöntúli dallam járt. Lenézett a hóra, majd megint fel az égre és mikor előre tekintett, ismét erdőt látott,… sírkeresztekből! Nem olyan temetői formában, elrendezetten, hanem azzal a természetes és mégis csodálatos egyenetlenséggel, mint a vadon nőtt és nem ültetett erdő. Annyi volt a sírkereszt, hogy az már kitett egy erdőt. Felért a csúcsra, a gerincen végigsétált a rengeteg kereszt között, majd lenézett a faluja irányába. Előbb széttárta kezeit, majd két tenyerét a feje búbjára helyezte és úgy maradt. Egy lett a megszámlálhatatlan sírkereszt közül, amelyek erdő gyanánt lepték be a hajdani rengeteg helyét. Halk muzsikától zendült az este. Még rezdült egyet a teste mielőtt végérvényesen sírkeresztté lett és egy gondolat átcikázott rajta, majd eggyé lett a többiekkel.

Hold aranyozza a rengeteget, csillagok ezre a fagyot . Vén-öreg ember az angyali úton, annyit mond csendben, hogy székely vagyok! Szomorán ballag a fehér-zöld lázban, szent muzsikától zendül az este, Vonít a magány az isteni tájban, fásultságában remeg a teste Az öregember lelket tépő fájdalommal leste a hegyoldalt a kemény téli fagyban, amit az aranytál formájú hold úgy világított be, hogy szinte vakított, pedig már jócskán éjfél után járt az idő. Millió csillag valószínűtlen fényességgel, buján tarkította az eget. Lenézett és eszébe jutott gyermekkorának hegyoldala, sűrű fenyvessel, hatalmas szál fákkal borítva, amelyeket az idő úgy tüntetett el az oldalról, mint a hajszálakat az ő fejéről, egyiket a

BRÁTÁN ERZSÉBET: JOLI NÉNI Azon a héten a sebészeti osztály egyik hatágyas kórtermében felettébb vidám csapat gyűlt össze. A legfiatalabbtól a legidősebbig szenvedtek a fájdalmaktól, de viccesen fogták fel, miközben nagyon jól mulattak. Különösen tetőzött a hangulat a műtétek után, amikor mindenen nevetni kellett, pedig annyira tudott fájni a friss seb, főleg a hasi műtéteseknél. 11

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Összegörnyedve, fulladozva pukkadoztak a röhejtől, közben két kézzel szorították a pocakot, hogy ne rázkódjon annyira. Persze ilyenkor még egy almán is könnyű nevetni, a gyümölcs puszta létezésén, hát még, ha némi humor is leng a levegőben. A kórterem lelke, és legnagyobb mulattatója a nyolcvanéves Joli néni volt. Végtelen komoly arccal mondott vicceseket, amitől a többiek hasukat fogva, könnyek között órákig fuldokoltak a nevetéstől. Méltatták is a háta mögött, amikor a folyosón sétálgattak. - De jó fej ez a Joli néni! – mondta a húszéves, hasi műtétes Ági, a negyven év körüli Magdinak. - Persze! Csodálom is, különösen azok után… - felelte Magdi. - Mik után? – csodálkozott Ági. - Ja, persze, te még csak most jöttél… Tegnapelőtt, amikor téged műtöttek, elemében volt az öreglány, elmesélte az egész életét! Sok minden megesett vele… Nem lehetett gyereke, ezért a férje elvált tőle, aztán évekig hányódott ide-oda a nagyvilágban, most pedig annyi pénze sincs, hogy megéljen… szegény… - sóhajtott a nő. - Szegény, tényleg… akkor miből él? - Kap valami kis nyugdíjat, no, meg az önkormányzattól némi segélyt! - Szörnyű, hogy idáig kell eljutnia egy embernek! – ingatta a fejét a fiatalabb. - Szörnyű, bizony, főleg, hogy 36 évet ledolgozott! - És akkor is olyan kevés a nyugdíja? - Hát, sajnos… tudod, mindig olyan munkahelye volt, ahol keveset keresett… - Ez borzasztó… és mégis mindvégig meg tudta őrizni a humorérzékét? Még nyolcvanévesen is? Még egyedül is? - Meg tudta, láthatod! Csak így tudta túlélni azt a sok mindent! Azt hiszem, nekünk is így kellene hozzáállni a dolgokhoz, és felfogni az életet, úgy, mint ő! Vidáman kineveti a problémákat, nem rágódik semmin sem, amin egyébként úgysem tudna változtatni… - Na, majd megpróbálok erre emlékezni! Mivel műtötték? - Kivették a méhét, de neki nincs orvosa, mert nem tudná megfizetni… - De azért nem vettem észre, hogy másképp bánnának vele! - Hát… megpróbálják… aki műtötte, bejön hozzá néha! - Az a nagydarab barna hajú doki, akit tegnap láttam nála? – Igen, Demeter doktor… - Rendesnek látszik… - Az is… de tudod… - Na, menjünk, mert úgy látom, jön a vizit! – mondta Ági. - Ne siess annyira, én még nem bírok úgy menni, mint te! Neked könnyű, mert még fiatal vagy! - Attól még én is lehetek beteg! Látod, megműtöttek! - Ez igaz, de az csak egy vacak sérvműtét volt! Azt manapság már a portás is el tudja végezni! - Ezt én érzem… azt meg te! - suttogta, miközben elhaladtak a szomszéd kórterembe bevonuló orvos csoport előtt. Betértek a saját kórtermükbe, lefeküdtek, és várták a vizitet, ami pár perc múlva odaért hozzájuk. Az orvosok szinte válaszra sem várva mindenkitől megkérdezték, „hogy van”, és elvárták, hogy a „köszönöm jól”- t kapják vissza, hogy minél előbb mehessenek tovább. - Doktor úr! Nagyon fáj… - panaszkodott Joli néni, amikor tőle kérdezték. - Persze, hogy fáj, Joli néni, persze, hogy fáj, hiszen műtéte volt! A fájdalom ilyenkor természetes! – mosolygott az orvos. - De nekem nagyon fáj… nem úgy fáj… nekem nagyon! - Persze, persze, jól van, na! Majd két nap múlva kivesszük a varratokat, és akkor meglátja, jobb lesz, már nem fog annyira feszülni! Most még húzza a kötés! Nyugi, Joli néni, addig tűrjön! - De nem lehetne megnézni mégis? – akadékoskodott. - Higgye el, nem szoktuk felbontani a ragasztást! Öt napot még maga is kibír! – bólintott az orvosa. 12

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu - Hát jó… kibírom én, csak olyan furcsán fáj!- dünnyögte. - Na, mutassa! – lépett közelebb az orvos, aki műtötte, a néni felhúzta a hálóingét. – Itt fáj… - mutatta a kötést. Az orvos ránézett, megtapogatta a környékét, és ingatta a fejét. – Nincs itt semmi baj, a kötés a helyén van, nem látszik rajta semmi! Ha fáj, kérjen a nővértől fájdalomcsillapítót! - Jó, majd kérek! Köszönöm! – rebegte Joli néni. - Kati nővér, kérem, hozzon Joli néninek valamit! – fordult a főnővérhez. - Rendben, hozok! – írta fel magának a jegyzetfüzetébe. Az orvosok tovább rohantak, kivonult a vizit. Joli néni pedig félhangosan méltatlankodott, morgolódott, zsörtölődött. - Azért nem törődnek velem, mert nincs saját orvosom, nem tudok senkinek borravalót adni! - Biztosan nem azért, hiszen azokkal sem törődnek jobban, akik adtak hálapénzt. - vigasztalták a betegek. Ennyiben maradtak, bár a néni egyfolytában mondogatta, hogy neki nagyon és nem úgy fáj, de senki sem ügyelt rá, mert mindenkinek fájt. - A sebészet az már csak olyan, hogy amikor bemegy az ember, jól érzi magát, de amikor távozik, betegebb, mint amikor jött! – nevette Magdi. - Ez már igaz! Tapasztaltuk! – bólintottak a többiek, ezzel nyugtatták egymást. Két nap múlva, a reggeli vizit után fél órával megjelent Joli néni orvosa. - Na, Joli néni, magán a sor! Jöjjön a kötözőbe! Ott várom! - Máris megyek! – tápászkodott fel nagy nehezen az ágyából, és összegörnyedve szép lassan kibandukolt a kötözőbe. - Na, most minden kiderül! Majd meglátjátok! – morogta menet közben. Pár perc múlva két nővér támogatta vissza az ágyához, Joli néni láthatólag nagyon rosszul volt, hullasápadtan pihegett. - Mi történt vele? – hökkentek meg a betegtársak. - Nem forrt össze a sebe, ezerből egy ilyen beteg van, akinél valamilyen savós burjánzás indul be ilyenkor. – vetette oda az egyik nővér félvállról. - Na, ugye, megmondtam, hogy fáj! Én tudtam, én tudtam… - nyögte Joli néni elsárgult arccal, amíg óvatosan befektették az ágyába. - És most mi lesz? – tanakodtak a betegek. - Újabb műtét… kivágják azt a részt, és újból összevarrják! – jött a felelet a másik nővértől. - Tudtam, én tudtam… én megmondtam… - hajtogatta Joli néni. – Nem lesz semmi baj, mindjárt jön a műtősfiú! – vigasztalta az egyik nővér. – Sokra megyek vele, azt is nekem kell kibírni! – dünnyögte - Látjátok, mert nem adtam pénzt! Ez azért van! – folytatta, amikor kimentek a nővérek. - Dehogyis, Joli néni, ilyen bárkivel előfordulhatott volna! – felelte Magdi. - Mégsem bárkivel, hanem velem történt! Tudtam én… - Fáj nagyon? – kérdezte együtt érzően Ági. - Gondolhatod… iszonyúan fáj… - Sajnálom… biztosan most jobban sikerül! - Én is remélem… - nyögte – De mi lesz, ha az sem forr össze? Halálomig fognak ötnaponta vagdosni? A végén nem marad hasam, vagy nekem már úgyis mindegy? Igaz, a halál sem áll már olyan távol tőlem! – zsörtölődött inkább már magában, de a betegeknek most nem volt kedvük nevetni, ezen nem… Az osztályos nővér előkészítette az idős asszonyt, majd délután egy órakor bekerült a műtőbe. A műtét sikerült, újból leragasztották a sebet. Az újabb öt napot ki kellett várnia. Sajnálta, hogy a már jól megismert csapattagok sorra hazavonulhatnak, mitöbb, gyógyultan… 13

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu A betegek jöttek-mentek, Joli néni mellé is új fiatalasszony érkezett. Az eset sürgősnek bizonyult, mert még aznap megműtötték, így ismerkedésre nem maradt idő. A délutáni ébredezéskor csendben szenvedett. Joli néni csak annyit tudott meg, hogy Verának hívják, mert a nővérek többször sürgölődtek az ágya mellett, infúziók sorát adogatták egymás után, pofozgatták, ébresztgették, és közben a nevén szólították. Nem akart tolakodó lenni, ezért nem kérdezte meg, mivel műtötték, mélán figyelte az eseményeket. Vera éjjel kettő körül elkezdett vergődni, rángatózott, félelmetes hangokat adott ki. A betegek felébredtek a zajra, és csengettek a nővérnek. Az ügyeletes nővér sebbel-lobbal berohant, és amikor megpillantotta, mi történt, leordított az emeletről. - Segítség! Azonnal gyertek fel! Sürgős! Perceken belül egy egész seregnyi nővér, orvos töltötte be a kórtermet, akik a nő állapotát próbálták stabilizálni. Vera bekómázott, műtét után leesett a vércukor szintje, amikor rángatózott, kitépte a karjából az infúziót, elharapta a nyelvét, már minden vérben és az infúzió levében fürdött. A talajon, az ágyon vér, összetört üvegszilánkok, lucsok tocsogott, de azzal senki sem törődött, mert a beteg körül sürgölődtek. Elővették a félelmetes eszközeiket, injekciókat, garattubust, meg egyéb hasonló dolgokat. Joli néni nagyokat pislantva, bánatosan szemlélte az eseményeket, nagyon rosszul, és nagyon elhagyatottnak érezte magát, ezért odaszólt az ismerős nővérnek. - Editkém, segítsen, most meghalok! – nyögte fájdalmas arckifejezéssel. - Joli néni! Most ne haljon meg nekem! Nem látja, hogy nem érek rá? – kiáltott vissza a nővér, kezében az infúziós üveggel, miközben szélsebesen tevékenykedett. - Jó, akkor nem halok meg! – nyögte ki halkan. - Köszönöm! – vetette oda a nővér és tovább folyt a munka. A hölgy állapotát nagy nehezen sikerült stabilizálniuk, az életét megmentették, levonult a kórteremből a segítő gárda, utána a romok eltakarítása következett. - Na, látja, Joli néni, milyen jó, hogy nem halt meg még maga is nekem! – vigyorgott Edit nővér ronggyal a kezében. - Igen, jó… már jobban is vagyok… - Ajánlom is! – bökte oda a nővér, és a takarítónővel együtt szedegette fel az üvegszilánkokat, miután az ágyat rendbe tette. Mindenki Joli nénije még a kórház vendég szeretetét élvezte további két napig, amíg eljött a varratszedés ideje. Amikor ismét visszament a kórterembe, kiderült, hogy ferdén varrták össze a sebét, amit megint annak tulajdonított, hogy ő már öreg, meg nem adott hálapénzt. Mindenkinek megmutatta, milyen göröngyös, még az sem érdekelte, hogy az orvos azt mondta, az majd fog változni, idővel igazodik. - Így van ez, a vénasszony már a kutyának sem kell, neki nem számít, hogy néz ki a hasa! – morogta – Most nézzétek meg milyen matyó hímzést készítettek rá! – mutogatta. A betegtársak vele együtt nevettek a hímzett pocakon, és elismerték, jó sok öltés nyoma látszik, amit lehet éppen matyó hímzésnek is látni és valóban göröngyös, valamint ferde lett az egész. Joli néni másnap hazamehetett, és az otthonában folytatta tovább az életét - egyedül. Két év múlva már képtelen volt ellátni önmagát, ezért a szociális gondozók beszállították egy szeretet otthonba, ahol még három évig tovább viccelődött az életen. Nagyon megszerették az idősek, mindenkit meg tudott nevettetni, fel tudott vidítani a fanyar humorával. Néha a kedves nővér is hozzá ment feltöltődni, olykor kifigurázta az egész addigi életét, megmutatta a hasán a hímzést, előadta a történetet és csak nevetett, nevettetett, miközben a figyelmetlen szemlélő számára morgolódásnak hangzott, amit mond. Egy napon végleg ágynak esett, de még akkor is tudott viccelni, amikor tisztába tették. - Sosem gondoltam volna, hogy újra csecsemő leszek! Nyolc hónap múlva, végleg álomra hajtotta a fejét, arcán elégedett mosoly honolt.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

DÁVIDNÉ ÁGNES FOTÓI Dávid Jánosné Ágnesnek hívnak, 71 éves nyugdíjas vagyok, egy Gyöngyös környéki kis faluban élek. Mozgásom kicsit már lassabb, a hajam kezd őszülni, de kíváncsiságom minden új ismeret iránt változatlanul megmaradt. Mindig humán érdeklődésű voltam, de annak idején a matematika is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. Az íráshoz nincs tehetségem, de két éve elkezdtem fotózni.

Hajdani iskolám A gyöngyösi gimnázium az ország legrégebbi alapítású középiskolái közé tartozik. 1634-ben Gyöngyös város hatóságának - a vidék akkori urának, a török vezérnek beleegyezésével – ismételten előterjesztett kérésére Forró György jezsuita provinciális (szerzetesrendi tartományfőnök) Sztankovics János és Magdalenicz Tamás jezsuita pátereket Gyöngyösre rendelte, hogy szeptemberben megindítsák a gimnázium első osztályának működését.

Nem mondhatom, hogy abban tehetséges vagyok, csak próbálkozom, de egy-két elfogadható képem már felkerült ide is. Kora gyerekkoromtól kezdve szenvedélyem az olvasás, szívesen hallgatok komoly- és könnyűzenét egyaránt. Közben élem a nyugdíjas háziasszonyok mindennapi életét.

FEDÁK ANITA: ESETEM A KÉMÉNYSEPRŐVEL Bevallom, van egy rossz tulajdonságom. Ki nem állhatom, ha reggeli sminkelés közben zavarnak. Ehhez a "szent" tevékenységhez – ezt kifejezetten a férfinemnek üzenve írom le – minden hölgynek nyugalomra és csendre van szüksége. Míg az ember lánya komótosan átkeféli minden egyes szempilláját a szemspirállal úgy, hogy tekintetét csábosra, kacérra formálja, míg... szóval nem részletezem. Ezért is dühítő, ha közben felberreg a telefon, vagy netán az ajtón csenget valaki. Hát tegnap reggel pont ez történt... Éppen művészi hajlamaimat éltem ki az előszobatükör előtt, mikor az ajtón kopogni kezdtek. Fittyet hányva a reggeli alkalmatlankodónak, folytattam az orrom púderezését. Ekkor fülsértően felberregett a bejárati csengő. Egyszer... ötször... A kilencedikre már nekem lett elegem. Ajtót nyitottam és az ámulattól földbegyökerezett a lábam. A küszöbön egy fura figura állt. Egy állig kormos kéményseprő. Miután illedelmesen köszönt, 15

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu megkérdezte, megengedem-e, hogy az előszobában kibontsa a jobboldali falat. Előbb azt hittem, viccel. De miután láttam az elszántságot az arcán, és a kezében egy csákányt, egy kéménykotró-seprűt és egy lámpást, rájöttem: ez komolyan szét akarja verni a lakásom. Kitört belőlem a düh, kiabálni kezdtem, hogy maga megőrült, azonnal tűnjön el. És a nyomaték kedvéért rácsaptam az ajtót. Egy perc múlva ismét kopogott. Majd rátapadt az ajtócsengőre. Mit tehettem mást, az ajtón keresztül elküldtem..., szóval melegebb vidékre. Értsem meg, kiabált vissza, őt azért küldték, hogy kibontsa a falat, a házkezelőség papírja is nála van. Felrántottam az ajtót. Először is, replikáztam, velem szilveszter előtt ne szórakozzon a házkezelőség, másodszor, ha már ők küldték, mondjuk megcsinálhatná a két hete csöpögő vízcsapot a konyhámban. A férfi türelmesen végighallgatott, majd mosolyogva azt kérdezte. – Van ebben a lakásban férfi? Ugye, el tudják képzelni, milyen képpel néztem rá. Az előbb még a lakásomat akarta szétverni. Most meg udvarolni akar? A házkezelőség alkalmazottja ez a kéményseprő, vagy egy álruhás Casanova? – villant át az agyamon. Naná, hogy becsaptam az ajtót. Csak úgy durrant. De a kormos képű többet legalább nem csengetett. Illetve... Délután hazatérve a munkából, nem találják ki, mi várt otthon. Reggeli látogatóm szétbontotta előszobám falát és kéménykotró seprűjével éppen a tágas lyukban kotorászott. A padlószőnyegre egy poros, koszos szőrcsomó pottyant és éktelen nyávogásba kezdett. A szomszéd Peti a lányommal kiviharzott a gyerekszobából és örömujjongásba kezdtek. "Megvan Belzebub, hurrá!" Nos, az történt, hogy a hetedik emeleti szomszédunk macskája egy görbe éjszaka után eltévesztette a hazafelé vezető utat és véletlenül beleesett a szellőzőnyílásba. Két emelet között elakadt, beszorult és nem tudott kimászni. A szomszédok hallották keserves nyávogását, de nem tudták kiszabadítani. Ezért hívták segítségül a kéményseprőt, aki ügyesen kikotorta a beszorult cicát a seprűjével. A történet itt véget is érhetne... De éppen most fejeztem be – rekordsebességgel – a sminkelést, púderezést, mert randevúra megyek. Természetesen a kéményseprővel. Aki civilben igen jóképű férfi. Apropó! Tudták, hogy szerencsét hoz szilveszterkor?

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

FEHÉRNÉ VIOLA ZSUZSANNA: EGYEDÜL

GABRIELLA: HALKAN

Hirtelen olyan pici lett! Szeme, szája nyitva,

csak álltam ott

biztosan ott szökött el.

feszengve Most mit is kellene tenni?

lelked rám szabott

Eddig mindig tudtam mit tegyek, de akkor itt volt

köpenye

és rám szorult, muszáj volt okosnak lennem és az

kicsit szűk volt már

is voltam. Most viszont egyedül vagyok, nagyon

és itt-ott szakadt

egyedül. Filmekben láttam, hogy ilyenkor felkötik

kéket sírtak a felhők

a halott állát. Felkötöm – de minek? Mindjárt

elhamvadtak a nyarak

elviszik és sosem látom többet. Bejön a nővér és

a szélbe szegeztem

furán néz rám, leveszi a kötést és közli, az az ő

fáradt mosolyomat

dolga, menjek ki. Aztán visszahív és otthagy, de

a tájba rajzoltam

előbb közli, hogy a holmiját szedjem össze és vigyem magammal és még, hogy

avarszín arcodat

késő van,

és belesuttogtam

végezzek mihamarább. Alig találom meg az

az őszbe

ágyban még kisebb mint az előbb volt, a nővér

törékeny titkomat...

összecsomagolta. El kéne búcsúznom, de kitől? Ő már nincs itt, rohadtul egyedül vagyok. Megnyílik

(Vadcseri)

az ajtó, majd becsukódik újra. Csomagolok - mennyi mindent hordtunk be néhány nap alatt – alig fér be a táskába, szatyrokba. Kezemben, nyakamban, mindenütt csomag. Az ajtóból még visszanézek, de ő már nincs itt, csak az a kis csomag az ágy közepén. Vánszorgok le a lépcsőn egyedül – éjfél elmúlt már régen – üres minden – én is. Ülök a kocsiban és haza kéne indulni, mint máskor, de most nem máskor van. Na, most kezdek el bőgni! Még jó, hogy üresek az utak is, mert nem sokat látok – ha félre állok, akkor ma már nem jutok haza, inkább tovább megyek. Hát ennyi volt! Most hogyan is legyen tovább?

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

GAZSINÉ GYŐRFFY SYLVIA: ...VÉLETLEN Egy idézeten akadt meg a szemem, és kezdtem átgondolni, kutakodni, talán nem véletlenül...

"Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerüen történik, ami várható, ami naponta ismétlödik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk." ~Milan Kundera~ Véletlenek márpedig nincsenek, tartja Csernus doki és talán mégis vannak! Mindent, amit nem tudunk megmagyarázni, véletlennek titulálunk. Valljuk be, sok minden dolog marad életünk során válasz nélkül, amit ezzel indoklunk, hisz hiába kutakodunk emlékeink sorában, nem találjuk meg a kiváltó okot, okokat. Pedig Leonardo da Vinci azt mondja: "A természetben nincs hatás ok nélkül" Jómagam is erre teszem voksom, és mégis sokszor foglalkoztat a "véletlenek" kérdése. Milan Kundera, akitől a fenti idézet való, cseh-francia filozófikus gondolkodású író, drámaíró, költő. A regényeiben, írásaiban, nem a logika jegyében érvel és elemez, hanem intuitív (ösztönös megérzésen, élményszerű, ihlet, sugallta felismerés) megjelenítésével teremti meg az irodalmi mű fiktív (kitalált) világát. ...és vannak véletlenek?! Sok-sok péla igazolja létezésüket (akár a neten is olvasható számos utalás erre) Filozófusok, és a szinkronicitás-elmélet hívei (akik a szerencsét és a véletlent azonosan kezelik) vallják, hogy létezik valahol a világmindenségben működő valamiféle titokzatos erő, amely a világban uralkodó káoszt a maga sajátos törvényei szerint rendezi el. Többek között Schopenhauer is úgy véli, hogy minden véletlen, illetve egybeesés, a világmindenség előre elrendezettségéről, valamiféle belső harmóniáról tanúskodik. Mások minden ilyesmi mögött misztikumot gyanítanak, amely révén az Univerzum "valamit közölni szeretne velünk". Az viszont az emberiség hibája, hogy nem érti ezeket a jelzéseket. Már az ókoriak is sejtették és úgy gondolták (így Hippokratész is), hogy a Mindenséget valamiféle közös szálak kapcsolják össze. A kutatások kétfajta véletlent különböztetnek meg: van 'közönséges' véletlen - ilyen a pénzfeldobás, a lottószámsor, a kártyalapok sorrendje osztáskor stb. és van 'jelenséggel bíró' véletlen. Ez utóbbiaknál az emberek, események, helyszínek, múlt, jelen és jövő keveredik egymással, úgy, hogy a valós és paranormális világ közti finom határvonal teljesen elmosódik. A tudományok is használják a véletlen fogalmát. Meglepő módon a következő definíciók (meghatározás) is valósak:

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Azokat az összefüggéseket, amelyeket még nem ismerünk, vagy amelyek kiszámítása túlságosan költséges lenne, véletlennek tekintjük. Már ez a definíció is jelzi, hogy a véletlen egyáltalán nem annyira tiszta fogalom. Még a tudomány sem képes (és nem is kívánja) tagadni, hogy a véletlen folyamatok mögött is összefüggések húzódnak meg. A mindennapok embere szintén igazolást keres élete 1-1 megmagyarázhatatlannak tűnő eseményére, pillanatára. Lássuk be: bármit is akarunk az élettől mindig is lesznek kellemes véletlenek, meglepetések, amelyeket szerencsére nem tudunk befolyásolni! Ezzel szemben sajnos váratlan kellemetlen dolgok is érnek bennünket, aminek sem a megakadályozása, sem az elkerülése nem lehetséges! Ezeket figyelembe véve, általában az emberek kétféle típusba sorolhatóak: -az első csoportba tartozó többnek látja véletlent, a szerencsét véletlen egybeesésnél. Jelet lát benne. Annak bizonyítékát, hogy odafönn valaki vigyáz rá. A lelkük mélyén érzik: bármi történjék is, van valaki, aki segíti őket és ez reménnyel tölti el. - a második csoportba tartozó puszta véletlennek, szerencsének látja mindezt az örömteli fordulatot, és gyanakodva szemléli. Számukra ez a helyzet kétesélyes. Jól is, rosszul is elsülhet, de a lelkük mélyén érzik: bármi történjék is, csak magukra számíthatnak, és ez félelemmel tölti el őket. A legtöbb ember szerint nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem bizonyos dolgoknak úgy kell történniük, ahogyan történnek...a sorsunk előre meg van írva. (?!) Szerintem pedig (élet)utak vannak, és a véletlen események a mérföldkövek. Ha tudatosan átgondoljuk, hogy miért is következhetett be az a véletlen esemény megláthatjuk, hogy mit üzen a sors nekünk, mint ahogyan Kundera írta: "csak a véletlen szól hozzánk." A mindennapi tetteink, mozdulataink, a történések, események sora nem hívja fel a figyelmünket, monotonitásba (egyhangúság) vész, vagyis "néma". „Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Nem tudhatja, hanem legföljebb sejtheti és találgathatja, mit is élt át. A kendő csak később hullik le a szeméről, és ő csak akkor, a múltba visszatekintve állapíthatja meg, mit is élt át és mi volt élményei értelme.”- vallja Kundera.

...és még egy gondolat tőle: "Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak Assisi Szent Ferenc vállainál."

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

GERE IRÉN: ÉJFÉLI BLUES

lassan tovalépdel, mert megtanulta már,

Lassan éjfélre jár,

hogy jobb ha nem ugat!

ébrednek az álmok,

bezzeg a sarkon, a kuka

álmodnak az

mélyén a sok patkány

utca fázós koldusai.

vígan mulat, - hiába

halványulnak a fények,

tél, mínuszok, - ők

indulnak a remények

vidáman játsszák az urat

átgondolni:

a szemét között!

visszatérjenek-e még?

...

csak egy ázott kutya

Lassan éjfélre jár,

kullog gazdátlan a téren,

alszik a nyomor, és

nem érti: mért űzik

álmodik színes álmot.

minden kapualjból tovább,

boldog koldus ajkáról

pedig csak éhes és fáradt,

nyál csordul, - odafagy.

nem bántott senkit.

még tél van, fene február!

GOMBOSNÉ SZABÓ VIKTÓRIA: BORÓKALAKI MESE 1. RÉSZ Borókalak borzasztóan nevezetes település. Épp olyan nevezetes, mint amilyen hatalmas, és biztos van annyi lakosa, mint ahány hangya egy hangyabolyban, és ezek a lakosok legalább olyan szorgalmasak is, mint a kis hangyák. Tesznek-vesznek egész nap, különösen ilyenkor, nyár derekán. De nem ám befőtt eltevéssel, savanyúság készítéssel, lekvár főzéssel foglalkoznak, mint a közönséges halandók. Nem! Borókalak népének ennél sokkal fontosabb dolga van. Ilyenkor gyűjtik össze ugyanis az álomhozó virág értékes virágporát. Reggeltől estig munkálkodnak az apró manókezek, csattognak a pici manószárnyak, hogy elegendő álomport halmozzanak fel, mielőtt a virágok elhervadnának. Belegondolni is szörnyű, hogy mi lenne a sok fáradt gyerekkel, ha elfogyna az álompor! No, de ez nem fordulhat elő, azóta legalábbis biztosan nem, mióta Szavaszigorú Nagy Szevér felügyeli a virágpor betakarítását. Most épp a 64/B jelzetű parcellánál ácsorog, és szorgalmasan osztogatja az utasításokat. Talán levegőt sem vesz közben. Ráadásul mindezt olyan hangosan teszi, hogy a szegény álommanók a saját szárnyuk verdesését sem hallják. Nem csoda, hogy sokan közülük nem szeretik Szevért, főleg olyankor nem, amikor még azt is meg akarja mondani, hogy a manók melyik kezükkel rázogassák a porral teli virágfejeket. - Ó, hát ez már igazán bosszantó! - méltatlankodott a máskor kedves-csendes Veréna – Még hogy én jobb kézzel rázzam. Hiszen balkezes vagyok! A mellette dolgozó Tulipán erre halkan felnevetett, és odasúgta a kosárkát tartó Mentának: 20

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu - Igen, két balkezes! - Hééé, hallottam ám! – tette csípőre kezeit Veréna, és próbált mérgesen nézni barátnőire, de égszínkék szemeinek vidám csillogása elárulta, hogy nem is haragszik igazán. Menta erre melléreppent, átkarolta vállait, és engesztelően azt mondta: - Ugyan már, Veréna, ne haragudj! Tudod, hogy csak ugrattunk, hiszen te készíted a legszebb álomportartó zsákokat egész Borókalakon. - Igen, igen! Márpedig ahhoz nagyon ügyes kezek kellenek – repült gyorsan melléjük Tulipán is, hogy segítsen megbékíteni a látszólag vérig sértett Verénát. - Lányok! Azt ajánlom, folytassuk a munkát, mert Szevér épp minket figyel – suttogta a mindig túl aggodalmaskodó Polett, aki Veránának tartotta a kosarat, hogy a manólány abba rázhassa a finom virágport. Szevér szúrós tekintete láttán sietve munkához fogtak, és a kis kosárkák hamarosan meg is teltek. Aznap mindkét párosnak ez volt a harmadik teli kosara, ami azt jelentett, hogy végeztek munkájukkal. Menta és Tulipán elköszöntek barátnőiktől, majd sietve elrepültek. Polett türelmesen várt Verénára (aki épp a raktáros Vilibaldot kereste), hiszen a Borókalaknak nevet adó hatalmas bokor ugyanazon ágán laktak, ezért együtt szoktak hazarepülni. Veréna azonban még meg akarta látogatni Füligmosoly Filemon úr pókfonál boltját, ezért Polett búcsút vett tőle. Az egyedül maradt manólány (mivel Vilibald nem került elő) a helyükre cipelte a kiürített kosarakat, aztán felreppent a magasba, és gyönyörködve nézte a hatalmas álomhozóvirágültetvényt. Alatta több ezer, sötét, az éjszakai égbolt színében fürdő virág hajladozott a langyos szélben. Csodás-finom illatukkal megtelt a levegő. Az éppen 100 parcellára osztott ültetvényen még sok-sok manó dolgozott. Ahogy Veréna felettük repült hallotta vidám beszélgetésüket, nevetgélésüket, sőt innen-onnan még egy-egy derűs nóta dallamai is felhangzottak. - Úgy látszik, csak ott komor a hangulat, ahol Szevér megjelenik – tűnődött a lány, és nehezteléssel gondolt a szigorú manóra. Aztán sietősre fogva eltűnt a bokor egyik vastag ága mögött.

HEVESI ÉVA: A KENYÉR Apám nagyon kenyeres volt. De csak a friss, ropogós héjú, fehér kenyeret szerette igazán. Éppen ilyet lehetett kapni az egyik piaci bódéban. A szomszéd falu szövetkezetének sütödéje szállította. Egy zord téli estén, vacsora előtt, ijedten jutott eszembe, hogy aznap nem vettem kenyeret. Anyám még ebéd után rám bízta, de valahogy elfelejtettem. Apám irtózatosan dühös lett. - Lódulj azonnal! Haza ne gyere nekem friss kenyér nélkül! – villant élesen a szeme. Sietve eloldalogtam. Majd kiugrott a szívem izgalmamban, egyre csak azt hajtogattam magamban: istenem, csak nyitva legyen még a kenyeres. Szerencsére nyitva volt. Az utcai lámpák sárgás fényénél megkönnyebbülten láttam, hogy néhány kenyér még barnállik a polcokon. De kiderült, hogy azok nem frissek. Meg is mondta őszintén az árus, a fehér kötényes, kövérkés ember. - Csak keddi maradt már, ez a pár darab, ni! - tárta szét a karját sajnálkozva. – Viszel, vagy nem viszel, mert azonnal zárok? – bökött fejével sürgetően a lapos veknikre, és komótosan pakolni kezdett. Összezavarodtam. Végül mégiscsak vettem a türelmetlen bódéstól egy formátlan kenyeret. Nagyon száraz volt. Amikor apám meglátta, üvölteni kezdett. - Frisset! Frisset mondtam. Na! Azonnal vidd vissza, és cseréltesd ki! Meg se mertem szólalni. Szaladtam a nyirkos téli estében, megállás nélkül rohantam a kenyeresig. Már bezárt. Elkeseredetten támaszkodtam egy villanyoszlopnak. Aztán pityeregve, lüktető halántékkal, zakatoló 21

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu szívvel kiterveltem, hogy szépen otthagyom a száraz kenyeret valahol, és otthon azt mondom, nem kaptam frisset, de visszaadták a pénzt. Odaadom majd a zsebpénzemből a kenyér árát anyámnak. De hová rakjam ezt az átkozott kenyeret, hüppögtem magamban, a földre mégsem tehetem le. Kiskoromtól kezdve mindig azt hallottam otthon, hogy a kenyeret nagyon meg kell becsülni. Fedeles műanyag kukákat pillantottam meg a fal mellett, az egyikre gyorsan rátettem a veknit, és hanyatt-homlok menekültem onnan. Dübörgött a szívem, égett az arcom. Riadtan vissza-visszanéztem, mint valami tolvaj. A kis betonhídnál egy pillanatra meg kellett állnom, mert már alig kaptam levegőt. Forgott velem a világ. Fuldokolva rohantam vissza, reszketve, hogy megvan-e még a kenyér. Ott árválkodott, ahol hagytam. Gyorsan felkaptam, megtörölgettem a zsebkendőmmel, bár egyáltalán nem látszott piszkosnak. Iszkoltam vele haza. Csak a bejáratnál torpantam meg. Jaj, mi lesz, ha észrevesznek? Óvatosan, csigalassúsággal lopakodtam be a vaskapun, egyenesen hátra, a fészerhez. Mogorva északnyugati szél süvöltött át az udvaron, de rólam ömlött a veríték. Kiszáradt a szám, majd elepedtem egy pohár vízért. Lihegve, kimerülten vánszorogtam be a régi tüzelősbe, lekuporodtam a fahasábok közé, átöleltem a kenyeret, és sokáig, nagyon sokáig zokogtam. Már kezem-lábam elgémberedett, de csak ültem ott, remegve. Anyám akadt rám késő este, még akkor is a könnyeimtől átázott kétkilós veknit szorongattam a fáskamrában vacogva. Apám az ölében vitt be a konyhába. Egyetlen szót sem szólt. Anyám fölszelte a száraz kenyeret, és gyorsan pirítóst készített. Jó illatú pecsenyezsírral kente meg. Citromos teát főzött hozzá. Unszoltak, hogy egyek én is, de egyáltalán nem kívántam. Pedig nagyon szerettem a pirítóst.

HUSZÁR KATALIN: VIDEÓK Huszár Mátyásné Katinak hívnak.

Szeretek videókat szerkeszteni, és olvasni, nagyon szeretem a verseket és mindent, ami szép.

Ötvenhat éves vagyok, itthon vagyok tizenkét éve már. Édesanyámat gondozom, aki 92 éves, és teljes felügyeletet igényel.

Örülök, hogy itt lehetek köztetek! Kati

A videó címe: Fraktálok

http://www.youtube.com/watch?v=CEyW2PZUl8U&feature=player_embedded

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

IGNÉCZI PÉTER: NEM TÖRTÉNT SEMMI

mikor küldted az sms-t lemerült a telefonom hiába írtad hogy szeretsz feküdtem mással idegen ágyon gyarló ember magát se érti a pillanat a szeszély kötél nélkül ki magát leveti szállsz egymagad a nap felé

hazugság fáj ha kiderül rettegsz de arcod takarod hiszed idővel a vész elül tévutak mámor de itt vagyok

nem történt semmi a test elhajolt

Ignéczi Péter: Debrecen - Püspöki palota

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

JEGA SZABÓ IBOLYA: LEVELEK A TÚLVILÁGRA Második levél „Amikor leszállt a köd a dombok közé és csupaszon maradtak a fák, amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz, és leszedték az utolsó virágot, amikor közénk jött a süppedő avarban a csend és a szomorúság és varjak keringtek a szántóföld felett, amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem, eszembe jutott az Isten.” (Kardos Csongor: Emlék) A ház, amelyben a temetés után magunkra maradtunk kicsi volt, mindössze harmincöt négyzetméter. Nem volt teljesen kész. Hiányzott a külső vakolás, ha fagyos szél fújt a tó felől, érezni lehetett a falakon hideg leheletét. Nem volt a házban víz és WC sem, ezek miatt ki kellett járni a ház előtti ásott kúthoz, és ház mögötti árnyékszékre.. Az udvaron, amelyet csak az egyik szomszéd felől határolt kerítés, egy cseppnyi szerszámos kamra állt még az árnyékszék falához ragasztva, ebben volt a téli tüzelőnk is A hidegen nyargalászó széltől nem védte a kicsi házat egyetlen fa és bokor sem. A tóparti utca új volt, csak néhányan lakták, a többi ház épülőben várta a tavaszt. A kora esti sötétségben a kihalt környék félelmetesnek tűnt az utcába tévedőnek. A cseppnyi horgásztó környékét elvadult buja növényzet, tüskés vadrózsa, galagonya bokrok áthatolhatatlan szövevénye és hatalmas nyárfák övezték. Nappal a befagyott tó jegére gyerekek jártak korcsolyázni, vidám nevetéssel, hangos csattogással ütötték a korongot., ám a hirtelen leszálló este elűzte őket. Néztem az ablakon át a fagyos hóval borított tájat, mely nyáron a romantikus, kies oldalát mutatta, most hideg kopár és lehangoló volt a kopasz faágaival. Januárban korán sötétedett, volt idő a gondolkodásra, másra nem volt erőm úgysem. Néztem ki a fagyos világba és szinte tapinthatóan vált a csend, a magány, nyomorultnak éreztem magam. Mintha a férjemmel együtt eltemettem volna a másik felemet is. Az átkozott betegség elvitte mellőlem, mi lesz velünk! Mi lesz velünk? Szinte láttam, hogy ott áll a falak mögött, csak lépnie kellene és nyílna az ajtó. Fülembe csengett a hangja, a vidám köszönése. Illúzió az egész, hiábavalóság… Mi a fenének éljek most már? Agyamban szavai visszhangzottak: - Neveld fel, mert tudom már régóta, hogy ez rád marad. - Hülyeséget beszélsz, meggyógyulsz, nem halhatsz meg! - Sírtam. Tudtam én az igazat, miután lefordítottuk a zárójelentést és szót, amely a halálos kórt jelölte. Akkor már rég szétszórta a halál csíráit tüdőbe, agyba, csak a rombolás ideje volt még hátra életéből. Álmaimban mindig a megmentő, gyógyító szert kerestem, és amikor megtaláltam, boldogan vittem, de ő már nem feküdt az ágyában, elkéstem, folyton elkéstem. Zokogva, felzaklatva felriadtam. Ébren is bűntudatom volt a lassúság miatt. Bámultam az ablakon át a fagyos világot, könnyeim csendben folytak. Boldog álmodozásainkra gondoltam, a reményteljes szép jövőnkre. Sohasem gondoltunk ilyen fiatalon a halállal. Szerettünk volna együtt öregedni. Viccelődtünk az öregséggel, lefestettük egymást öregen, én megértem, már tudom milyen lettem, ám te emlékeimben örök fiatal maradtál. Korholtam utólag, hiába már, hogy nem figyelt a jelekre. Amikor a jelek bizonyossággá váltak, már nem volt mit tenni. 24

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu „Uram, miét állasz távol? Miért rejtőzöl el szükség idején?” /Zsoltárok könyve 13,2./ Gondolataimban soroltam gondjaim, vártam a jelet, a választ. Abban a boldog hitben, hogy álmaimban visszatér és megadja azt. Mint egy levelet feladtam este, éjszaka, elmondva benne napjaink történéseit, bánataink, mert örömünk az volt nem sok, és vártam a gondűző álmot, melyben visszajárt hozzánk nevetve. No, lányok, mi van, hát mi ez a sírásrívás, itt vagyok! Nem lesz itt semmi baj, eddig is megoldottunk mindent, ezután is megbeszéljük. Kettőnk kapcsolata új mederbe került, én itt, ő odaát. Minden éjjel hajóba szállt és átevezett a valóság álomvilágába, kezemet fogva átsegített azon a hatalmas sziklán, mely életem útján most előttem állt.

JUHÁSZ ÁRPÁDNÉ: BLED ÉS KÖRNYÉKE SLOVENIA

Juhász Árpádné Erzsébet vagyok. Egyszerű, ám mozgalmas életem 70. évében járok. 38 aktív év után jöttem nyugdíjba, ez időt gazdasági pénzügyi területen töltöttem el, szigorú szabályok között. Nem oda készültem. Egy irodalmat, történelmet, művészetet szerető emberke voltam gimnazista éveimben, amit a legmeghatározóbb időszaknak vélek ma is, mely egyéniségem, jellemem kialakulását meghatározta. Az elképzeléseimtől a sors nagyon eltérített, Nem volt ez ritka dolog 50 évvel ezelőtt. Férjhez mentem, gyermekünk lett, unokáink, akik sok boldog órát hoztak az életünkbe. Az irodalom az életem megszépítője maradt. Fényt, derűt, megnyugvást, vigaszt hoz a napjaimba.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

KÉMERI ÉVA: JULI NÉNI... Valamikor régen, gyermekkoromban, minden áldott karácsony hetén betoppant hozzánk Juli néni...az apró termetű, alig negyven kilós, hajlott hátú, töpörödött cigányasszony. (Hogy hogyan kezdődött, és mikor ez a látogatás, nem tudom, de éveken át tartott) Mielőtt belépett, kopogtatott és megkérdezte, hogy bejöhet-e, szabad-e karácsonyt köszönteni... Természetesen bejöhetett. Akkoriban még úgy tudtuk, hogy nem szabad a kéregetőket elküldeni, mert „megver az Isten” érte... Szakadt bocskorával belépett a házba, megállt közel az ajtóhoz, és boldog, békés ünnepeket kívánva kérte Isten áldását a ház lakóira, majd hátáról a batyuját lecsúsztatta a földre, és lábait maga alá húzva mellékuporodott. Hiába mondta neki anyukám, hogy ne a földre üljön, üljön nyugodtan a székre, ő szerényen meghúzódott a földön. Egy idegen, ha látta volna, azt hiszi, hogy egy nagy kupac barna rongy, csak a csillogó fekete szempár árulkodott arról, hogy ember van benne. Olyan volt, mint egy riadtan pislákoló egérke...Órákig elücsörgött, szinte mozdulatlanul. Anyukám a kezébe adott egy darab kenyeret valami ünnepi húsfélével... jóízűen majszolta, összeszedegette a lehulló morzsákat is... Zoknit, kopott lábbelit kerestünk neki, addig kutakodtunk, míg nem találtunk rá való nadrágot, pulóvert... miket nagy hálálkodás közepette szedett magára. Mikor indult útjára, került a batyujába szalonna, alma, befőttek, tojás. Nem tudtuk honnan jött, nem tudtuk hová ment... A karácsonyok közötti időszakban már nem adtuk akármiféle kéregetőknek a felesleges, kopott vagy kinőtt ruhákat, összegyűjtöttük Juli néninek. Egy karácsonykor hiába vártuk... nem jött. Sajnáltuk a csepp asszonyt...biztos meghalt – gondoltuk, de február környékén nagy örömünkre megjelent. Elmondta, hogy oda volt „messzibe” a lányánál, mert beteg volt. Az elkövetkező karácsonykor nem jött megint...és azóta sem. Akkor, azok az ünnepek, Juli nénivel együtt voltak ünnepek...mert a szakadt, barna rongyok alatt becsempészte nekünk az ünnep varázsát...mert akkor úgy éreztem, hogy az általa kért áldás meghallgatásra talált. Azóta minden évben a karácsony közeledtével eszembe jut Juli néni...látom megtört kis alakját, amint ül a földön...hallom, amint áldást kér a ház népére... Réges-régi emlék... mégis, ragyogó csillagként csapódik a szívembe, s szétszórva fényeit magasba emeli a lelkem.

KÉRÉSZ (M ZS A ): VONATOSDI Kezdjük ott, hogy felszállsz! Vagyis, tegyük fel, hogy eléred a vonatod és felszállsz. (Mondjuk, még valamiféle jegyed is van.) Tehát utazol a másodosztályon (elsőre nincs pénzed). Egybenyílt tér, gyanús ülések. Előtted fiatal srác, bealudt. A táskáját fogja, ennyi az össz. szükséglete, amúgy semmi extrém. De melletted két nénike, az egyik enyhén előrehajolva, átéléssel a szemében (hogy végre valaki meghallgatja) és magyaráz vége nincs szövegeket, hol a tepsis rántott húsról (?!), hol meg az X.- sorozatról, időnként hagyja megszólalni a szemben ülő társát, de akkor megint elfojtja valami életbevágó történettel. Odébb egy pasas, alvást tettet; az a tettetős fajta: fekete felső, fekete nadrág, de nem ügyvéd vagy ilyesmi (azok mindig olyan aranyosan, nyálukat csöpögetve szunnyadnak, persze nem a gyorson; azok nem vegyülősek), na tehát ezt a faszit inkább nézném valami gyanús alaknak.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu A kalauz? Több típus él belőlük. Egy biztos: tutira csak mutatják, hogy ők milyen kemények, és a rend és törvény és stb. közben ők is ugyanolyanok, mint mi; ha jól meggondolom, asszem még sajnálom is őket. Kispusztanyergesről mész Nagytetőférgesre. A megállóhelyek: Felszállsz Kispusztanyergesen-Rőttönfőtt-Trótli-Szkalátosmálton-Apropél-Nagytető-Nagytetőférges. A jegy nagyon drága oda-vissza, szóval könnyítesz a helyzeten: kitapasztalod, hogy a kalauz mindig Rőttönfőttnél jön (vagy előtte, de sohasem utána). Közben a srácnak a feje előttem olyan édesen lehuppant, azután vissza. A fura, fekete cuccos alak leszállt (fehér dzsekiben?). De leült a helyére egy még gyanúsabb alak... Ott tartottam, hogy a jegy és a kalauz, igen a lényeg: Trótliig veszed a jegyet. Egyszerű nem? A kalauz is ember, nem tud megjegyezni mást, csak az arcod, de azt nem, hogy meddig mész, tudja, hogy ellenőrzött és kész. Először még lehet benned némi görcs, de aztán megszokod: ezt lehet. (Amíg egyszer meg nem szívod.) Tehát ellenőrzött a kalauz. Van még valami fontos. Ez a jegykérdés nem a gyorsra értendő, tehát még tovább bonyolítom: kell helyjegy. Azt venni kell, nincs mese; különben büntetés, de baj van. Kitalálod? Na, jó, segítek: a jegyet Trótliig veszed (automatik a helyjegyed is addig szól) és akkor most van gáz: Trótlitól nincs helyed (elvileg) és hát jöhet a néni-bácsi, hogy leüljön, a kalauz meg nézhet, hogy mi a szösz, és ezért te a büfé kocsiban utazol az elejétől kezdve (akkor ülsz le, ha tutira van hely a vonaton, de a cuccodat akkor is jó előre biztonságba helyezed, márhogy ne kelljen kiállni a pakkodnak az esetleges "költözködéseket"). Tisztára, mint egy összeesküvés, mi? Valahogy így. Azért ülsz a büfé kocsiban, hogy ne tűnjön fel, hogy nincs helyed Trótlitól. Na, most ez a gyors, itt ülnek melletted. A büfé kocsi amúgy nyugis, kivéve, ha péntek van. Akkor mindenki büntetést fizet, és senkinek sincs helyjegye, és mindenki büfézik. Na, akkor tudod meg az ország legnagyobb pletykáit, ha akarod, ha nem! Időközben melléd ül egy nő és szidja a srácot, hogy miért foglalt el két helyet (ugyanis nemrég bóbiskolva elterült). Jön egy néni (újabb) ezúttal nem a dumálós fajta, hanem a krákogós. Tele lesz a jó nagy kabin emberekkel és a velük járó bűzzel. Küzdés a helyekért (a srácot is felébresztik a másik ülésért). Egy tanárnő, onnan tudom, hogy dolgozatokat javít. Forgatónyomatékosat. Feldereng valami, de nem akarod kivilágosítani túlságosan az emléket, terhelik elég feleslegessel az agyadat, lásd a néni melletted (na, nem a krákogós, a másik benemállaszám típus) épp Edit és János válásáról folytat beszámolót. Szegény János. És szegény én - gondolod magadban -, de lassan bedöcög a vonat Nagytetőférgesre és elfelejtheted az arcokat a vonatról, mert hát Nagytetőférgesen felszállsz a villamosra, ami persze tömve van és gondolkozhatsz jó előre, hogy hogyan fogod lepasszírozni magad, meg a hajléktalanféle bűzölgő bácsit melletted a pokolba kívánhatod, hogy miért is beszél magában. Meg aztán lemész az aluljáróba, és nem

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu tudod, hogy hogyan lesz ennyi ember egyszer csak, és mindegyiknek új arca van és új beszélőkéje, és hát gondolhatod akkor: ótejóég velük nem akarnék soha egy kabinban utazni! Aztán legközelebb felszállsz a vonatra és azt gondolod: ennél nem lehet rosszabb! De félreértés ne essék, én szeretek vonatozni!

kérész (M ZS A): Janika Vegyes technika (120x100 cm)

KOCZETH LÁSZLÓ: OCCHI (SZEMEK) - MŰFORDÍTÁS uralkodtok mennyek dicsőségén. Miért nem szabad birtokolnom szépségtek és ragyogástok, kiket Nap szült, s csillagok terén jöttek a világra? Boldog csillagjóslás Vajon tudna-e csókolni titeket egy fénysugár: „Nem vétkezhettek ott bűnösként tovább, Szemek, már az enyémek vagytok."

Giovan Battista (Giambattista ) Marino: Occhi Occhi, s'è ver ch'uom saggio le chiare luci pote signoreggiar dele celesti rote, a me perché non lice posseder voi, voi luminose e belle, nate a un parto col sol, terrene stelle? Astrologia felice, se potessi, baciando un vostro raggio, dirvi: "Più non vi temo infausti e rei: occhi, voi siete miei".

Giovan Battista (Giambattista) Marino / 1569 1625 / Nápolyban élő és alkotó olasz költő, - az itáliai barokk reprezentánsa.

Óh, ti szemek, igazak és bölcsek, Kik tisztán, fénylőn, 28

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

Koczeth László tövis:Auschwitzi memento - videó http://indavideo.hu/video/Auschwitzi_memento

KOZMA ILDIKÓ: EMLÉKSZEL? emlékszel? mikor az első fehér papíron félszegen szálltak a gondolatok mint eső után megannyi pillangó

emlékszel? gyönyörűm egyetlenem a duzzadt csókok örvénye mely lelkünkön színvarázst kevert

emlékszel? mikor az első napon a pillantás oly mélyre hatolt nem ismertük a mélyebb dimenziót

emlékszel? csillagom-szerelmem azon a hajnalon, mikor az égbe szeretőn ájultunk alá - Menny és Föld körénkborult áldón s védelmező

emlékszel? én szép kedvesem éreztük kezünk hűs-forró érintését mikor remény viselt az ujjhegyén

KŐHALMI LEVENTE: ANOTHER SIDE -

FROM THIS TIME

„Álltam az óriás metropolis forgatagában, kissé megilletődve bár, de királyi gőggel arcomon vettem tudomásul, sáros, vonagló járműveinek őrült rohanásorgiáját. Megriasztottak a felharsanó autókürtök, és különös volt szemlélni a minderről tudomást sem vevő, hömpölygő embertömeget. Mivel csak néztem megrökönyödve, az iszonyat, - mely lassan átvette kezdeti magabiztosságom helyét, elöntötte boldogtalan szívem. Az eddig oly tündöklő, hatalmas üvegpaloták ünneplő súlyukkal nehezedtek mellkasomra, óriáscsápjaikkal igyekeztek döngölni a föld alá, ahová valójában én is kívánkoztam már.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu E metropolis fertelmes sikolyai fülembe üvöltötték eme gyászos nép megfeketedett himnuszát. A vaskos lábak alatt meghúzódó, nyáladzó utcákat ostoba emberi szeméthalom borította el, s a néha feltámadó, lihegve küszködő szélfonat csak még inkább felforgatta émelyítő illatát. A pokolban álltam. Emberek által embereknek készített csodapokolban...” Another Side zenekar - from this time című stage visuality az alábbi címen érhető el: http://www.youtube.com/watch?v=ajXYWos8UHQ&feature=player_profilepage

LÁCAI MIHÁLY: ...ÉS JÖTT A ÉLET egyszer csak jött az élet álltam felette némán figyelve különös útját folyton folyton szembeszéllel

és ki volt a vándor lelkünk miért csak keresztet ácsol ki volt az anyám apám hova táncolt születnünk kellett szerelemtől de miért visz tovább a mámor hol van az Ország itt kenyerem nincsen tűnődik a mély meredély fényt visz az égre az éjjel tovább tovább szembeszéllel

életidomár nem vagyok használhatatlan immár a sínre préselt egyforintos a vakítóan lényegtelen sárga cinkos de tűrtem tűrtem szembeszéllel

elindulok

én nem akartam az életet látni csak élni remegő kegyelmével miért kell mégis halállal hálni e zavaros pillelétezésben ki volt a költő

fel kell fedeznem önmagamat egy kifakadó ősi rajzon körém gyűlnek a denevérek apró cseppkőcsillanással átitatjuk a messzeséget 30

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

LENGYEL JÁNOS: KARÁCSONYI GYERMEK Karácsonyi gyermek

LŐRINCZ MÁRIA MAGDOLNA: FESTMÉNY

Áldást hoz a házra, Messzi Betlehemből Eljő kies tájra.

Ragyogó meteor Jövendölé jöttét, Fenyőfa üdvözli Biblia szülöttét.

Üdvözli szeretet, Hit és megbocsátás, Kitárult szívekben Lészen néki szállás.

Lészen néki dolga, Ha már körül nézen, Komor arcú ember Úr lett e vidéken.

Ragyogj égi gyermek, Isten maradéka! Mártély

S Kárpátalja lészen Fényesség hajléka.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

MÁRFFYNÉ HORVÁTH HENRIETTA: A HAZUGSÁG ÁRA Tudod, amikor azt mondtad, ki tudja hányadszor, hogy megmondod az igazat, én már nem tudtam hinni neked. Annyiszor megjártam már az iszonyat, fájdalom, és a magány mérhetetlen mély bugyrait, hogy hitegető szavaidra érzéketlenné váltam. Nem láttam a szemeidben a régi elszántság piciny csíráját sem, csak egyfajta hideg szikrát, mely megkeményítette arcod fáradt vonásait. Határozottságod egyszerre átcsapott valamiféle rettegésszerű érzelembe, ami számodra ismeretlen fogalom volt addig. Te már akkor, régen féltél tőlem és a reakcióimtól, amikor én még tudatában sem voltam önnön gyűlöletem erejének, de ami már a kívülálló szemlélők számára meg-megvillant. Az utolsó időben szinte eszelőssé váltam a féltékenységtől. Éreztem titkolsz előlem valamit, vagy valakit. Ha csókot leheltél az ajkamra, mikor nem láttad, én hisztérikusan letöröltem magamról a szád érintését. Nem kellett a csókod, ha mással osztozom rajta. Kényszeresen átkutattam ruháidat, reménykedve hátha találok valamilyen jelet, ami engem igazol. Bár nem tudom, ha találtam volna miként élem túl. Most már tudom, talán ez lett volna a legjobb, ami történhet velem. Hosszú idő és rengeteg csalódás után, te voltál az egyetlen férfi, akit ennyire közel tudtam engedni magamhoz. Nem kizárólag a testi kontaktusra gondolok, a bonyolult lelkemet is csak te értetted. Feloldottad bennem az örökös, görcsös sündisznó természetemet. Melletted váltam érett nővé és gyengéd asszonnyá. Szinte már túl tökéletes volt minden, nem is értem, miért nem szólalt meg bennem a máskor, más helyzetben tökéletesen működő vészharang. Amikor kedvetlenné váltál, azt hittem a munkahelyi problémák őrölnek. Aztán szép lassan rám vetült minden gondod-bajod árnya. Még nem sejtettem miért taszítasz, tolsz el magadtól. Módszeresen azon mesterkedtél, hogy meggyűlöljelek, én legyek, aki azt mondja: elég volt. Képtelen voltalak elengedni. Azon a vasárnapon mégis neked kellett elszakítanod együvé tartozásunk fonalát. Azt mondtad nem láncolhatsz magadhoz, mert van valami, amit magasabb rendű összetartozásnak hívnak. A miénk nem az. Hadarva-sietve mondtad a monológodat, érződött, hogy jó ideig gyakorolhattad magadban a megfogalmazást, mielőtt elém álltál vele. Éreztem, nem akarod, hogy félbeszakítsalak, gyorsan, minél kevesebb fájdalmat okozva akarod belém injektálni a búcsúszérumot. Úgy mondtad, NEKEM lesz így a legjobb, most akarsz elmenni, amíg emberi méltóságodon nem esik csorba, amíg harag nélkül, szeretetben tudunk elválni. Remegő hangodat és a homályosodó szemed látványát nem tudtam összeegyeztetni a helyzettel. Azt kérted, próbáljam magam túltenni a dolgon, kezdjek valami újba. Például utazzak el Velencébe, ahová oly régen vágytam. A visszatartott könnyek égették, marták a szemem és a torkom. Hiszen ez az út közös vágyunk volt. Hogyan hihetted, hogy nélküled kelek át a Sóhajok Hídján?! Emlékszem, bénultan néztem az ajtót, amit csendben húztál be magad után. Percekig, vagy órákig álltam ott értetlenül, a mai napig sem tudom. Hónapokig csak vegetáltam. Tettem ugyan a dolgomat, folyt a napi rutin, de én olyan voltam, mint akit benyugtatóztak. Láttam, hallottam mindent, de csak egy bizonyos ködfátyolon át. Munka után bezárkóztam és ültem a négy fal között, senkit nem engedtem a közelembe. Végig azon járt az agyam, mit ronthattam el? Ki az a másik asszony, aki ekkora hatással volt rád, hogy kiléptél az életemből? Persze, más számára ez egy banális történet lenne, tizenkettő egy tucat. De mi tényleg egyek voltunk. Aztán tegnap észrevettem Csabát, a legjobb barátodat a villamoson. Egészen zavarba jött amint meglátott, folyton kerülte a pillantásomat. Akadozva, csupa mellékes dolgokról diskuráltunk. Nem bírtam ki, és felőled 32

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu érdeklődtem, mi van veled mostanában. Ő zavartan hárított egy „semmi különös”-szerű válasszal, és sietve leszállt a Központi Kórház megállónál. Éreztem, hogy nem mondott igazat. Úgy hittem megnősültél, csak nem merte elmondani. Az éjszaka nehezen jött álom a szememre. Rossz érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam semmivel megmagyarázni. Reggel csatakos hálóingben ébredtem, rettenetesen kimerülve. A rossz sejtelmem nem hogy nem múlt el, inkább még jobban elhatalmasodott rajtam. A munkahelyemen csak az értekezlet után adták át Csaba üzenetét: „Gyere a Központi Kórház onkológiájára, azonnal!” Arra, hogy a kórházba mivel mentem, hogyan értem be, nem emlékszem egyáltalán. Csak az a kép van előttem, ahogy a fehér falú, hosszú folyosó végén, egy zöld széken ült Csaba, fejét a kezébe temetve. Én rogyadozó lábbal léptem be a kórterembe, ahol az ágyad már üres volt, egy nővér épp az ágyneműt cserélte. Kérdő tekintetemre, csak nemet intett a fejével. Egyszerű szavakkal ki sem lehet fejezni, amit akkor éreztem. Kicsit később Csaba elmesélte, hogy mi történt. Csak engem szerettél, soha senki mást. Mikor diagnosztizálták az agytumorodat, mely nem volt műthető, közölték azt is, hogy maximum csak hónapjaid vannak hátra. Többször megpróbáltál neki fogni, hogy elmond az igazat nekem, nem ment. Később meg már kímélni is akartál ettől a szörnyűségtől. Nem akartad volna, hogy betegnek, elesettnek, kiszolgáltatottnak lássalak. Inkább vállaltad, hogy meggyűlöllek. Abban a hitben ringattál, mást választottál. Önző voltál. Engem nem kérdeztél meg, hogy ÉN mit szeretnék? Elvetted tőlünk az utolsó hónapjainkat. Hagytad, hogy olyanokat gondoljak rólad, amit nem lett volna szabad. Istenem, gondolatban hányszor megöltelek!!!!! Kívántam a halálodat… Hónapokig tévhitben éltem, langyos önsajnálatba burkolózva, miközben te megjártál minden poklot, szenvedtél bűntelenül, kettőnk helyett is. Egyedül… Hazudtál, hogy engem kímélj, miközben a lelkiismeret furdalás kínzó béklyóját tetted rám. Meggyűlöltelek, pedig embert így még nem szerettem, mint Téged. Istenem, mennyire lefogytál. De legalább, nyugodt az arcod. Most már mennem kell, kedves. Szólt a patológus, hogy lejárt az időnk. Sajnos, igaza van…

MÁTÉ LÁSZLÓ - BEMUTATKOZÁS Budapesten születtem, és itt élek ma is. Édesanyámnak én voltam a születésnapi ajándék. Az élet kegyetlen játéka, hogy évekkel később édesapám ezen a napon halt meg. Nem tudom ezt a hármas egybeesést mivel érdemeltem ki a sorstól és van e rá magyarázat? Nős vagyok két gyermek, egy leány (Anna) és egy fiú (Gergő) édesapja. A munkám semmilyen kapcsolatban nincs az irodalommal lévén, hogy elektromos hálózatok szerelését irányítom. Talán ezért sokáig az irodalom elsősorban olvasást jelentett számomra és bár minden rendszeresség nélkül egy-egy rövid írás, karcolat újságcikk született, ezek nem maradtak meg. Néhány bátortalan kísérlet után barátaim biztatására próbálkoztam egy novella megírásával. Mit mondjak, nem lett túl sikeres. De én írtam és ez nagyon jó érzés volt. Ezt követően is igen ritkán írtam. A lökést egy véletlen hiba adta meg. A meglévő írásokat lemezre mentve újra telepítettük a számítógépet, és milyen a sors a lemez megsérült és odalettek az írások, egy része. A kéziratok megmaradtak ugyan, de egyik 33

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu kedvenc novellám a "Baleset" elveszett. Ez serkentőleg hatott, és újra írtam a novellát, majd ezt követően már rendszeresen kezdtem írni. Így született rövid idő alatt néhány karcolat és novella, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve egy klasszikus mese csak "e" betűvel. Ezt azóta még öt követett. Egy ismerősöm biztatására megszületett az első versem, azaz mindjárt négy, a "Négy évszak". 2009-ben pedig valóra vált minden író ember álma, válogatott novelláim és egy tucat vers, XXI. századi magány címmel könyv formában is megjelent. Ez olyannyira fellelkesített, hogy 2010-ben elkészült első önálló regényem is Családfa címmel. Számomra ugyan csak óriási siker, hogy a 2010-es és 2011-es évi Ünnepi könyvhéten mindkét kötetem jelen lehetett.

M. FEHÉRVÁRI JUDIT: ÁGNESNEK, A LEGTISZTÁBBNAK 1962-őt írt a Kalendárium. Egy nő ült üveges, fáradt szemekkel a konyhaasztalnál, s előtte szanaszéjjel dobálva, ziháltan meredt a semmibe a rengeteg családi kép. Némelyiken Ő volt karcsún és fiatalon, ahogyan egy Glóbusszerű valamin üldögélt vagy egy másik pózban, abban, amikor még éppen nem hangzik el a Start!, de a rajtvonalnál már pattanásig feszülnek az izmok és idegek. A konyhaszekrényből kést vett elő, s lázasan hegyezett.- Sok ceruzára lesz szükségem, hogy mindezt megértsem – lüktetett az agya. Valamikor a Dóczyba járt, ahol fegyelemre szoktatták, így megpróbált lecsillapodni. Még azt sem nagyon vette észre, hogy fel kellene kapcsolni a világítást, mert egyre csak írt: - Ez ki?- És ez?- Szürkület.- Lopják a vizet.- Sírok.- Mama.- Kisfiam. Gyorsan gyarapodtak a kérdések és a képek hátulján a feliratok. Néha felzokogott. Csak így, egyszerűen, nem törődve azzal, meghallja-e valaki. Szülei ugyanabban az udvarban laktak, de külön bejáratú házrészekben. Valaha nagybirtokosok voltak. Most itt éltek egy belvárosi utcában egymás hátán. Erősen szürkült már. - Miért?- kérdezte magától a nő.- Miért éppen azt a házat? Tankok vonultak el lelki szemei előtt, s az az átkozott cső három napon át a ház lakóira szegeződött. Persze, a férje most sem volt otthon. Hírekért szaladgált, hogy aztán megírhassa, amit saját szemeivel tapasztalt meg. Ágnes pedig először csak nem evett. Talán a tejjel lehetett baj. A sok izgalom miatt hiába rágta az asszony aszott melleit, nem sok tápláló folyadékot tudott magához venni. Majd csak hevesen sírt, rángatózott, lázgörcsei voltak. A fiú is csak halkan nézte a szenvedést, s néha kérdezte meg csak a mamát, hogy ők mikor esznek már. Már liszt sem volt otthon. A krumpli is elfogyott. A gangon néma csönd honolt, a szomszédok is mind besötétítették lakásaikat, s csak végső szükségükben szaladtak ki a folyosó végi mellékhelyiségbe. Hasítani lehetett a csöndet és a némaságot. A földön az emberek hamuszínű arccal várakoztak, míg az égben az Angyalok megrendülten fújták fuvolájukat. A harmadik nap reggelére a víz is elfogyott. A tank még mindig a ház előtt állt és egyik pillanatról a másikra, mint, ahogyan a nyári égen is váratlanul cikáznak át a viharfelhők, harsány lövések toporzékoltak a falakon pattogva és kérhetetlenül. Az őszi szél 1956 november elejének pergette faleveleit, s színváltozásukkal együtt a naptár napjait is kérhetetlenül a fagyos leheletű tél felé. Néha nyikorogva zokogott fel egy-egy ajtó vagy csikorgatta fájdalomtól elgyötört arcát egy kilincs. A harmadik nap éjjele előtt már nem mozdult semmi és senki sem. Ágnes apró ujjacskái oly szorosan fonódtak 34

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu a mama kézfejére, hogy az asszony önkéntelenül is elcsodálkozott az erő láttán. Még azt sem vette észre, hogy egyre szederjesebbek és hidegebbek azok az áldott, picike csodák... A férfi hajnalban érkezett meg. Lódenkabátja megszaggatva, borostás és áporodott szagú volt. Először a fiú szipogására figyelt csak fel. Majd hosszasan nézte feleségét, aki egy halott csecsemőt dajkált, s a világ legszebb hangján énekelt neki egy régi dalt. A kenyér úgy zuhant ki kabátja belsejéből, mint a jegyzetei, bicskája és kopottas, életlen ceruzája. Hat esztendővel később egy férfi lépett egy másik konyhába. Szerkesztői megbeszélésről érkezett, fontos értekezleten volt túl. Élete egyik legjelentősebb eseményének előszobájából sietett haza, mert főszerkesztővé nevezték ki. Kilencéves fia az udvaron játszott. Megsimogatta az élénk tekintetű gyermek fejét, s megkérdezte tőle, hogy miért nem vette fel a kabátját. Hűvös, őszi este volt. Éppen szürkült már. - Apa! A mami megint olyan... Tudod, mint akkor... Pesten. Én nem lopom a vizet és a fia vagyok, ugye?!Persze, drágaságom!- Akkor jó! Nem mertem szólni a nagyiéknak. Megint sírnának, s el akarnák vitetni tőlünk. De mi ugye, soha nem engedjük meg ezt?- Nem, kisfiam! Sohasem. Az asszony 28 éven át feküdt a pszichiátrián. Soha senkivel nem beszélt többet. Néha megetette az ablakpárkányra szálló galambokat. Nem fogta fel férje halálát két esztendővel a sajátja előtt, s azt sem tudhatta meg, hogy a kisfia mindössze két évvel éli csak túl. Mind a hárman egy sírban nyugszanak, csak Ágnes van ma is nagyon messze... De néha a föld alatt is érzik apró öleléseit, a Mennyek Országában pedig immáron végérvényesen egy családot alkotnak.

MENAHEM GYŐZŐ: HA LEHET, LERAJZOLNÁLAK IS-TE NEM… Ha lehet, lerajzolnálak Is-tenem…

a hó alatt is eltűnő utakat járva

Mert Picasso az vén kujon

vonalak rendjében az első égben

ki két vonallal papíron

formálódó pillanat varázsa

egy világ aranyát lelte meg

térdre hullt szavak milliárdja

én egy görgeteg

világba zengő áhítat forduljon feléd

sziklák tövében

a lét kihunyt napjain még parázslón

kőbe vésve keményen

még szikrázva megdicsőülten megalázva

vésem képmásodat

hogy láthasson

hogy ne csak egy karcolat

hogy kérhessen hogy kérjen

hanem ordító eleven

Is-tenem tekints megbocsátón e bűnös világra

képtömeg legyen a hegyen

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

MEZEI JÓZSEF: AZ ÉN POSTÁSOM Hátkéremszépenn! Az úgy történt, hogy elmesélem az esetem a postással. A mi postásunk nagyon hejre teremtés. Úgy ül azon a kis ződ motorján, fess egyenruhájában, akárha a legszebb lipicai fickándozna alatta. Szinte hallom kéjes sóhajtását a nyeregnek, ahogy átalbukkan egy méretesebb kátyún a lelkem. Azaz a lelke. Egyszer, midőn a tértivevényes levelet kezembe nyomta, véletlen(?) utána néztem és le sem vehettem már tekintetem élvetegen ringó tomporáról, míg csak el nem tűnt szemem előtt a Gárda utca kanyarulatában. Bezzeg, ha nem merengek el rezgő farizmán, idejében észreveszem, hogy az adóhivataltól nemkívánatos küldeményt tévedésből nyomta csak kezembe. Az csak tévedés lehetett. Ejh ez a semmirevaló nemiség! Morcogtam magamban. Miért is nem olyan postás járja a falunkat, mint aminő a céhemet szokta látogatni! Na, attól nem homályosulna el látásom. Hacsak nem önvédelemből. Múltkorába' például rövidnadrágban illegett be. Roggyant szárú, seszínű zokni fityegett vézna karikalábán. És, hogy ez a két görbe kóró, hogy bír egyensúlyozni egy hordóhoz hasonlatos gömböcöt magamagán, elképzelni sem tudom. Láthatóan azonban megoldja e feladatot, ámbátor nem csekély erőfeszítéssel. Mert bizony legutóbb is széles sávban ütött át a verejték nadrágjának valagán. Amikor nincsen szemmel látható nyoma e gigászi küzdelemnek, akkor csakcsupán körötte lengő ájer vetekedik holmi biológiai irtóeszközzel. Ha ő megjelenik a legyek orcátlansága alábbhagy egy jó darab ideig csóvájának nyomvonalán, merre elhallad. És a fejéről még nem is beszéltem. Pedig az egy külön tanulmány. Szederjes arcába foglalt vizenyőskék szembogarai úgy néznek, mintha nem látnának. Formátlan bibircsókos orrából nazális kéthangú orgona is kitelne, már, ha remegő ujjai valamelyikét belé nem mélyeszti, megforgatván benne, midőn idegen magzat turbulál védtelen gazdatestben. Nohát ezek után csoda-e, ha a mi postásunk megkívántatik. Mikor a múltkor a segélyt adta kezembe, összeért ujjunk. Mintha villám csapott volna meg. Reáhunyorítottam és amaz is belenézett szemembe. Kissé tán tovább, mint egy postásnak illett volna. Harákoltam rövidet zavaromban, majd szóltam néki, ha lenne kis ideje, megkínálnám egy kisebb fröccsel, csak, ha meg nem sértem. Biccentett. Postástól, még ilyen biccentést nem láttam sose. Beljebb kerültünk hát. Előhúztam a recsegősre fonott kiskorsót. Pukkant a dugó, gurgulázva nevetett ránk a csillogó bor a pohár kristály falán át. Egyből jókedvem kerekedett. Egy kis szóda került az aranyszín nedűjére a földnek, de csak, hogy még frissítőbb legyen. Átadtam az egyik pohárkát huncut mosollyal és most én intéztem, hogy kezünk összeérjék. Nem húzta el, de a poharat letette és kérdte, hol a fürdő, mert megmosná a kezét. Azt a szép kezét. Mutattam az ajtót. Kis idő múlva hallottam bentről: - Pista bátyám! Ennek a fele se tréfa, ez engem keres! Beléptem a - kettőnknek - szűk helyiségbe, hát ott áll a lavórnál. Néz maga elé tanácstalan. Én is nézek magam elé. Na én nem maradtam tanács nélkül, kár, hogy az egyiket a szívem adta, a másikat az eszem. Meg még jött valami ukáz onnan lentről is. - Hát hol a szappan? - kérdi. - A lavór alatt a pócon. - mondom - csak hajolj le! Úgy is lett. Előredőlt, azzal a lendülettel taszajtott neki az ajtónak feszes farával, éppen az ágyékomon. Hát már hogyne horgadt volna fel szunnyadó férfierőm azon minutumban? Amint felegyenesedett átfogtam erősen derekát, hogy még szusszanni se nagyon tudott. De azé' csak nyögdécselt annyit: - Na de Pista bátyám! A maga korában? - Elvetted az eszem, Postás Margit. 36

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

MOLNÁR JÓZSEF FARAO: FELRÖPPENEK Felröppenek az égre, a hófehér tündéri messzeségbe, ott már vár rám a csillagom, ki nélkül rab vagyok. Felröppenek az égre, a gyémántos feledésbe, némán hallgatom, hogy szól a fájdalom. Felröppenek az égre, a végtelen tükörképbe, te már vársz reám, én láthatom, varázsolsz egy hajnalon.

MOLNÁR SZILVIA (BAKONYI GEORGINA) FRISS HAIKUK Üzenet

Pipere

vadlúdvonulás: szürke égre ívelő titkos jelentés

szép lepkedáma magát beparfümözné; várja rózsaszár

(2011. 08. 27.)

(2011. 08. 27.) Lassított felvétel

Elismerésvágy

vérszegény kolomp apró foltban délibáb tikkatag réten

babérligetben ágon magányos madár – hangtalan éjjel

(2011. 08. 27.) (2011. 08. 27.)

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Hőség

Életünk

forró földeken napraforgó kókadoz lelassult fejjel

két szikla között csörgedezik a patak – percnyi áhítat

(2011. 08. 27.)

Mécses

Távolban

erdő ösvényén boglárka néz az égre – fenyves ékköve

szétnyílt bokorból gyér utacska kanyarog – elmúlt éveim

(2011. 08. 27.)

(2011. 08. 28.)

Szellő

Számtan

ablakom előtt érett szilva illatoz: fűszeres álom

Madárijesztő hány madarat láthattál? Állsz, csak álldogálsz.

(2011. 08. 27.)

Ősz Hűség

fák halott haját szép fodrozza, fodrozza – lent rőt pillangó

sötét ruhában anyóka lép az utcán margarétát visz

(2011. 08. 28.)

(2011. 08. 27.)

Szieszta

Egyenleg

lepke szunnyadoz útszéli pad támláján – huncut napsugár

pártvezér-szobor büszkén tartott orráról fagyott jégcsap lóg

(2011. 08. 28.)

(2011. 08. 27.) Incselgő búzavetésre cicázó szirmok hullnak naplementében (2011. 08. 28.)

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

DR. NAGY ÁKOS: FÁJDALOM

NAGY LÁSZLÓNÉ GABI: LEHETNÉK...

Ezerszer százezer lépés ugyanennyi guggolás ugrás, mászás, térdepelés okozta e csúf kopást

lehetnék ágvégről rugaszkodó őszi szél ölébe szédülő

Szilánk szúrta fájdalomként hasít minden lépés földi kínvölgy emlékeként zsigerünkbe borzalom keverés

sárgult levél hullhatnék hunyt szemmel önként

Zománc pattog fogain mit harapófogóként használ vélve elszorítja a kínt ha az ideg állkapcsában ugrál

színevesztett világba mégis kapaszkodom fuvallattal sugdolózó ágaid közt

Nem használ már semmi kenőcs, pirula hiábavaló nyeli, keni e sok holmit hasztalansága nyilvánvaló

végtelen nyárért fohászkodva

Gyenge jellem, hihetnénk mert a harcot feladta gyors enyhülést remélvén műtőasztalra felkúszna.

NÉMETH JENŐNÉ: JÓ FELÉ MEGYÜNK? Beesteledett már, amikor négyéves unokámmal, aki a kerékpár csomagtartóján ült egy kispárnán, haza felé indultunk. Toltam a bringámat, mert Viki folyton kérdezett, meg kalimpált, mutogatott. - Mama nézd mennyi csillag! Megálltam, hogy jobban szemügyre vehessük az augusztusi pompázatos égboltot. Tényleg mennyi csillag! Amikor ismét elindultunk, Viki gyanakodva így szólt: - Mama ezek a csillagok követnek bennünket! Bekanyarodtunk a házuk felé vezető utcába, amikor a sarkon tovább folytatta: - Mama nézzük a csillagokat, hogy el ne tévedjünk! - Most jó felé megyünk! Navigált boldogan a félig még lázas unokám.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

NÉMETI-VAS KATALIN: ÖRVÉNY

Németi-Vas Katalin: Haladás - mandala Leírása:

Vad szenvedély velőtrázó sikoltásként vibráló vágy

A kiinduló középpont már önmagában is egy egész, a yin-yang egyensúlyával, s ebből indulnak ki; erős rózsaszín és arany sávokkal egyensúlyra törekvő kiáradást szimbolizáló körszeletek, útjuk a bíbor térbe vezet. Ezt követi egy kék lezáró réteg, melyet az ellentétet megjelenítő (tűz és víz) vörös „tűzörvény” vesz körül kifelé haladva spirál alakban. Ezt kíséri egy rózsaszín árnyalattal harmóniát teremtő külső réteg, melyet őrlángok osztanak egyenlő részekre, s az egész tachionba csavarod

Csak csendben kiálts Minden megsemmisül elsüllyedő világ szakadék szélén mélybe lógó láb Csak csendben kiálts Tajtékos habok vágyunk örvényt kavar suttogja mit akar de te ne várj Csak csendben kiálts Mélybe merülünk örvény törvényt ül felettünk de nem ítél csak remél s vágyaink főnixe új napra kél új csodára eszmél 2006. január 11.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

NÉMETI ZOLTÁN (SECRETSTAR) : KORSZELLEM Csendőr portyáz lova nélkül az utcán. Elhaló parancsszó csattan, de kurtán. De nincs már kit bilincsbe verni. Egy seregnyi rabot kell most megetetni… Van remény, de jól el van rejtve. Uraknak munkától rég elment már a kedve… Templom volt egykor a szeretet EGY háza. Most pénzváltók lelketlen palotája… Duna, Rába, Sió, most kiárad, oh…! Ki fennmarad a vízen, boszorkány, áruló… Szöcske, szecesszió, szerencse, szabadság, hol vagy…? Nem cirpel. Elmúlt már. Elhagyott. Vak vagy…? Díszes épületben kártyázik a sok ökör. Jobb a kibicnek pár fillér, mint egy mély gödör… Fejetlen bárd tiszteleg ura, Edvárd király előtt. Istent ölted minden testben, kit rendszered lelőtt… Csaba királyfi már vár fehér lovon. Ne feledd! Liliom nő majd minden hős romon !

ORÉMUS KÁLMÁN: AZ ÉLET CÉRNAKÖTÉSEI Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések. Amikor valakihez, vagy valamihez, személyhez, ügyhöz, eszméhez olyan hajszálvékony kötődéssel kapcsolódnak, mely játszi könnyedséggel elszakítható. És mégsem képesek rá. Még akkor sem, ha béklyónak érzik. Kicsiny gyermekkoromban, talán négy-ötéves lehettem, rendszeresen átszöktem a szomszédba játszani. Szüleim persze féltettek, hiszen ehhez ki kellett mennem az utcára, és bár akkoriban még alig volt gépjármű-forgalom, a dolog egyáltalán nem volt veszélytelen. Még az sem segített, ha bereteszelték a kiskaput, ugyanis a kerítés alatt volt egy lyuk, melyen át a kacsák ki tudtak bújni, hogy az árokban lubickoljanak. Én meg olyan kicsi voltam, hogy átfértem a kacsáknak szánt résen.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Sok fejtörést okozott ez a szüleimnek, és hogy a súlyosabb villámokat elhárítsa, galamblelkű nagyanyám magára vállalta megbüntetésemet. Persze, a maga módján. Az udvarunkon, a kiskaputól néhány méterre állt egy cseresznyefa. Ahhoz kötött engem hozzá, méghozzá egyetlen szál cérnával, melyet lazán a derekamra hurkolt. Majd nyomatékosan figyelmeztetett, hogy most már nem szökhetek meg, mert megkötözött. Egy darabig ácsorogtam a fa alatt, aztán eluntam maga. -- Néni, bácsi, tessék engem kikötni! – kiabáltam az utcán felbukkanó szomszédoknak, akik közelebb jöttek, és jót nevettek, hiszen elég komikusan festhettem derekamon a cérnakötéssel, melyet egyetlen mozdulattal elszakíthattam volna. Aztán néhány perc múlva megérkezett nagyanyám, aki saját kezűleg szabadított ki, és szenvedéseimet öleléssel enyhítette. Sokszor elmesélték nekem később ezt a történetet, jókat derültünk rajta, és magam is abban a hiszemben voltam, hogy ilyesmi csak egy ártatlan, naiv gyermekkel eshet meg. Nemrég azonban találkoztam egy régi barátommal. Vagy harminc éve nem láttuk egymást. Egyszer náluk vendégeskedtem. Az édesanyja sütött-főzött, ott sürgölődött körülöttünk a vacsoránál. -- Ha legközelebb bejönne anyu, mondd azt, hogy nagyon szeretnél elmenni a bálba! – súgta a fülembe a barátom két fogás között. -- Dehogy akarok én bálba menni, nem ismerek ott senkit, meg egyébként sem vagyok egy nagy táncos – válaszoltam. Mire elmondta, hogy nagyon tetszik neki egy lány, sőt már találkozgatnak is, ám a mama eltiltotta tőle. Azt mondja, nem hozzá való, állítólag cigány volt a nagyapja. -- Így aztán nem enged el a bálba, mert ott lesz Katica is. De ha te menni akarsz, akkor egészen más a helyzet. A vendéget illik elkísérni – nézett rám könyörgő tekintettel ez a felnőtt, diplomás ember. És most, ennyi év után újra találkoztunk. Egy elhanyagolt, elfásult öregembert láttam, arcán az alkoholizmus nyilvánvaló jegyeivel. Elmondta, hogy családja azóta sincs, mai napig a mamával él, aki már nagyon beteges. Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

OROSZ T. CSABA: A KARD ÁLMA Mit álmodhat a kard? – Állandó kérdés volt ez a múzeum lakói között. Mert azt hogy alszik és álmodik azt biztosra vették. Nagyon ritkán beszélt velük, akkor is morózusan, kelletlenül. Végül is ő volt a király! Erőteljesebb és célratörőbben gyilkolásra készített eszköz volt, mint például a páncéling vagy a sisak. A látogatók is őt csodálták legtöbbször. Ő nem szólt pedig hallotta a kérdést. – Vajon mit álmodik a kard? – suttogták a tárló lakói. Sokszor ő sem tudta, hogy álmodik e vagy valóság. Legtöbbször emlékek villantak be. Néhány szó, képek, a vér íze, a hús engedelmes szétválása éle előtt. Senki nem tudta, hogy kinek a kardja volt. – Középkori magyar csataszablya – Ez volt kiírva a kis rézlapra. Egy szó azonban örökre a tudatába vésődött. Hunyadi! Igen ez volt a az a szó amit legtöbbször hallott kiejteni. Néhol borzongással, vegyes tisztelettel, máshol idegenes kiejtéssel, páni félelemmel, de hallotta boldogan kiáltani asszonyok, gyerekek ajkáról is. A kard újra álmodott! Utazott az emlékei között. Hollófekete lovon utazott, egy erőteljes alak oldalához szíjazva. Az alak vörös vezéri tollat viselt. Tegnap este látta az arcát is. Jóságos, mégis kemény arc volt. Egy nemzet vésett arra arcra mély barázdákat. Jókedvűen mosolygott az az arc miközben egy ismeretlen csúszós anyaggal kente be a pengét. Jólesett annak a csúszós anyagnak az érintése. Érezte, hogy elűzi a rozsdát még a hüvely legrejtettebb zugából is. Közben ezt mondta a nagybajuszú ember. - Egyed csak drága kardom, jobb a magyar szalonna, mint a török húsa, becsületesebben megkeni a pengédet.- Soha nem engedte a fekete ember, hogy mások nyúljanak hozzá, mindig ő takarítgatta, óvta, fente. A kardnak voltak ünnepnapjai is. Amikor a nagy ember kivonta és hatalmas seregek élén magasabban repült, mint a vörös vezéri toll. Számtalan alkalommal csapott össze, hideg görbe acéllal és a jó keleti penge mindig győzött. Hasított, be sisakot, páncélt, koponyát és nem egyszer vágott le végtagokat. A kard álmodott! Álmában kissé zörgött a hüvelyben. Nyugtalan emlék volt, Olyan mintha most történne. Szavakra is emlékezett, izgatott sokszor emlegetett szavakra. Várna. Ulászló a király. És egy névre, amire nagyon büszke volt. Karadzsa bég! János, mert így hívták a gazdáját, elnyúlva szinte feküdt vágtató ménjén a seregek előtt. Turbános, nagyszakállú alakot üldöztek. János törökül kiáltott a menekülő után. - Állj meg Karadzsa, harcolj a magyarok vezérével!- a bég megállt és szembefordult üldözőjével. A kard hallotta a fohászt. - Miasszonyunk Mária, Istennek Szent Anyja, segíts, hogy kardom legyőzze országodra törő ellenséged! – A kard büszke volt, hogy János imájában szerepel. Evvel a büszke örömmel hasította ketté a bég csodálkozó fejét. János visszafordult és leengedte győzelemittas mámorában feltartott kezét. Mielőtt leengedte, már a kard is látta. Hiába az egyéni dicsőség a győzni akarás, ha a sereg nem 43

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu azt csinálja, amit a vezére mond neki. Az ifjú király, látván János diadalát, serege élén belerohant a janicsárok gyűrűjébe. János visszalökte a kardot a hüvelyébe és iszonyú vágtába kezdett, de csak azért, hogy hamarosan csüggedten megfékezze a lovát. Ekkor kivonta a kardját és az megint mindent látott. Látta, ahogy Hunyadi kardjával tiszteleg az esztelen király levágott feje előtt!. Ezért volt olyan nehéz álma. Ezután visszaálmodta azt a szörnyű napot! János láztól forró kezét amivel utoljára kivonta szeretett kardját. Most ő sem segíthetett. Nem kaszabolhatta a szörnyű kórt. Nem bánta volna, ha ezután csak favágásra vagy kaszák köszörülésére használják , amennyiben megmentheti a nagy embert. Nem így történt. Miután kihirdették a seregnek Hunyadi halálát azok szétszéledtek, de előtte a nagy vár mellett ahol a vezéri sátor állt, őt a földbe döfték. Úgy hüvelyestől. Sokáig jártak oda az emberek és virágot hoztak, ráakasztották, imát mormoltak mellette. Később befedték a századok, feledésbe merült. Egyszer aztán egy szakállas ember letolta róla a földet, kis ecsetjével megtisztogatta és ládába rakta. Amikor meglátta a napot megörült és kereste a seregeket, amelyek élén újra a zászlók felett repülhet. Nem történt meg. A várat ahová vitték megismerte, de nem mondhatta el soha, hogy ő a nagy ember leghűségesebb társa volt. Üveg mögé tették, ismeretlen fiatal eszközök közé. Soha nem kezdeményezett velük beszélgetést. Néha válaszolt nekik kelletlenül. A mai álma után rádöbbent, hogy soha nem fog többé harcolni. Hallgatva a körülötte zajló izgatott suttogást egyszer csak a régi izzó hangján megszólalt. - Akarjátok tudni miről, álmodik a kard? – és a beállt döbbent csendben halkan válaszolt önmagának – Győzelemről… és az azt követő békéről!

PANZI (GV): FEJEZETEK EGY GETTÓREGÉNYBŐL 1. rész Hát igen... Itt lakom Gettóban. Nem ide születtem, viszont ide száműzött a kegyetlen sors. Idekerültemkor még fogalmam sem volt arról, hogyan zajlik itt az élet. De egy nap találkoztam réglátott és már majdnem elfeledett haverommal, akivel elkezdtem lejárni e bűnös lakótelepre. A többiek hamar befogadtak hisz érezték rajtam a nikotin szagot, amiből ezt a következtetést vonták le: Nikotinszag = Cigi (szóval tudnak cigit tarhálni) Cigi = Pénz (szóval tudnak pénzt tarhálni, vagy bármi mást, amit megveszek a boltban) Dehát akkoriban még nem tudtam, hogy itt ilyenek az emberek. Így hát elkezdődött az eszeveszett tarhálás... napról-napra , hétről-hétre ... Szóval, nem szégyelltem, ha volt egy doboz cigim (Kb. 5 percig)! Nem tehetek róla, hogy nem ihatok meg egy doboz üdítőt (Egyedül)… Nem engedhetem meg magamnak, hogy megegyek pár falatot (Nyugodtan)… Sőt! Még egy 30 Ft-os kis szotyit sem tudok elrágcsálni, mert mikor meghallják a csomagolás csörgését, azt veszem észre, hogy tízen körülvesznek, tartják a markukat és egyre csak ezt hajtogatják: ADJ MÁR EGY KIS MAGOT! NE PÚLOZD! 44

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu (Volt mag, Nincs mag… Mindez egy secundum leforgása alatt…) De rájöttem arra, hogy zsiványnak kell lennem, mert különben felemészt a geng! Gyakori kérdések és a megfelelő villámválaszok, hogy túléld a lakótelepet: -(Cső) Van egy cigid? -Nincs, de XY-nak van, én is tőle kértem... -Van 40 Ft-od? Hallom az aprót, hogy csörög a zsebedben! -Nincs pénzem, csak kulcs van nálam, az csörög... -Boltba mégy? Mit veszel? -Csak kenyeret veszek anyámnak... -Felmehetek hozzátok? Van otthon valaki? -Anyám otthon van, nem enged fel senkit... -Van a telódon pénz? Hadd hívjak már egyet! -Nincs rajta pénz! Sőt, telefonom sincs! És így tovább... Stb. Stb. Stb. És íme, ami tükrözi is a valóságot: Nincsen alapfokú iskolai végzettségem, nem tanulok, de azért néha hordok bőgatyát, a világ egyik legretkebb és legnehezebb nyelvét beszélem a szlenget, és rajtam kívül még vagy 100 ember érti, mikor azt mondom tarhálás. A cigikérés megelőzi a köszönésem, és nem örülök, ha a turisták összekeverik lakhelyem egy másik hasonlóval. Büszkén gondolok Mohácsira a rezezőre, a tarhálómesterre, Medmexre, szeretem a gyárak moraját, a csövibort, a száz éves padokat, a tésztás hülyeséget, itt élek Európa szívében, magevésben mi vagyunk a császárok, és igen is nálunk élnek a világ legtrógerebbjei. Melyik a színesebb élet? Az Alkoholizmus: Az alkoholizmus egy több, sokszor ellentmondó jelentéssel bíró kifejezés. Az orvosi definíciók az alkoholizmust olyan szenvedélybetegségként írják le, mely az alkohol kitartó fogyasztásával jár a negatív következmények dacára. Míg az alkohol fogyasztása szükséges az alkoholizmus kialakulásához, nem jelzi előre az alkoholizmus kialakulását. Az alkoholizmus kialakulásához szükséges mennyiség és gyakoriság mindenkinél különbözik. Továbbá, bár az alkoholizmussal járó biológiai mechanizmusok még nem teljesen ismertek, több rizikófaktort azonosítottak már, köztük a társadalmi környezetet, érzelmi egészséget és genetikai hajlamosságot. Hatásai: Az alkoholizmus fő hatása: ráveszi a szenvedőt arra, hogy olyankor és olyan mennyiségben igyon, ami károsítja a fizikai egészségét. A másodlagos kár, amely ellehetetleníti az ivás kontrollálását, sokféleképpen jelentkezik. Az alkoholizmusnak jelentős társadalmi hatása is van az alkoholistára, illetve a családjára és barátaira egyaránt. Az alkoholisták közt nagyon magas az öngyilkosok aránya, 45

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu különböző kutatások 8 és 21% közé teszik az öngyilkosságot elkövető alkoholisták arányát. A mentális egészségre is súlyos káros hatása van az alkoholizmusnak. Az alkoholisták közt az öngyilkosság elkövetésének veszélyét 5080-szor nagyobbnak találták, mint a teljes lakosság átlaga. Elemzések egy kollégától: Előállítás: Az etilalkoholt 60°C-os vízzel elkeverik, majd még a meleg löttyöt palackokba, kannákba öntik. Ekkor adják hozzá az ún. pasztillát, amitől „bor” lesz belőle. A szállítás során jobb esetben feloldódik és összerázódik, s mire célba ér, „bor” lesz belőle. Kik isszák? Alkoholisták, csövesek, punkok, skinheadek, legfőképpen a kispénzű turisták… Lássuk csak! Csikós (vörös) A címke szerint Európa különböző borainak a keverékéből készül. A címkén egy Magyar csikós látható a hortobágyi pusztán. Íze karakteres, kissé savanykás. Fogyasztásától erős hányinger léphet fel. Magyarországon az egyik legjobb. Koncertre ideális. Ára / vásárlási hely: 379 Ft / Penny Market Alkohol tartalom: 9.5% Űrtartalom: 2 liter Pontszám: 8/10 Vino Rosso (vörös) A címke szerint olasz bor, persze szőlőt sosem látott… A címkén egy olasz tájkép látható régebbi házakkal és valami cédrusfa félével. Íze a Csikósétól lágyabb, kicsit savanykás. Hányinger itt is felléphet. Minősége tűrhető. Ára / vásárlási hely: 399 Ft / Lidl Alkohol tartalom: 10.5% Űrtartalom: 2 liter Pincés bor (vörös) Ihatatlan szar! De mi mégis megittuk! 4-5en ittunk 2 litert olyan fél órán keresztül, hát köszönjük Emese, ez túltett mindenen! Senkinek sem ajánlom! Ára / vásárlási hely: 380 Ft / Plus Alkohol tartalom: 10% (asszem) Űrtartalom: 2 liter 46

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Pontszám: 1/10 A rasszizmusról Történetesen az elejéről kezdeném. Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer régen egy telep. Ott lakott pár srác: volt köztük arab, cigány, paraszt. Ők szerették egymást és a mai napig szeretik is, de tudjuk, mindig vannak olyan emberek, akik kisebbségi komplexusban szenvednek, mint a gonosz a mesékben. Akik szerint minden az övék, pedig rohadtul senkik. Nem tudják elfogadni, hogy ők is csak a társadalom söpredékei, mint mi. Külvárosi ember. Ez a rasszista ember ugyebár nagyon szeretett inni. És alapból úgy vélte, hogy ide bármit építhet: kertet, szalonnasütőt, amit mások egy km- es körzetből kerülni kötelesek. Nem beszélgethetünk a háza előtt, mert végül megfertőzzük… Mellesleg kilenc évesen azzal szórakoztunk, hogy állattetemeket ástunk el a virágoskertjében. Persze, ez egyértelmű. Imád lökdösődni… Nem tud csak cigányozni, zsidózni, s azt hiszi, ő az új neonáci párt vezére, meg persze elnevezte az embereket… Én történetesen a frodó cigány félszemű hazaáruló vagyok… Folytatása következik...

PÁSZTOR PIROSKA: A SZOKNYA, AZ SZOKNYA Józsi, a mokány esztergályos a huszonötödik évét taposta. Szülei segítségével és saját összespórolt pénzéből vett egy takaros házat egy faluszéli csendes kis utcában. Azt csinosítgatta, javítgatta, rendbe tette a házhoz tartozó nagy kertet. Esténként gyakran kiült a szőlővel befuttatott teraszra, és gyönyörködött a közeli hegyekre ereszkedő csillagokban. Szerette ezeket a hegyeket, el sem tudta képzelni az életét nélkülük. Ezen az estén is a csillagokat bámulta, és arra gondolt, ideje asszonyt hozni a házhoz. Már jó ideje folyton a szép Katika járt a fejében, igen odavolt a szőke tanárnőért, és úgy érezte, ő sem közömbös a lánynak. No pajtás, mondta magának, holnap a tettek mezejére lépünk. Másnap, munka után szépen felöltözött, vásárolt egy malomkeréknyi virágcsokrot, és bátortalanul, de mindenre elszántan bekopogott a lány szüleihez. Katika nem lepődött meg, hisz neki sem volt közömbös a csinos barna legény, és rég érezte, hogy sétáik, beszélgetéseik mögött több van, mint barátság. A lány szülei nem leplezett ellenszenvvel fogadták Józsit, de illendőségből meghallgatták a félszeg leánykérést. Biztosak voltak az elutasításban, és döbbenten hallgatták a csendes igent. Módos emberek lévén, egyetlen lányukat egy orvosnak, vagy tanárembernek szánták, s nem egy egyszerű melósnak. Nem szóltak bele Katika választásába, de nem fogadták el a fiút. Józsi mégis úgy érezte, ő a legszerencsésebb ember a földön. Alig egy év múlva boldogan vezette feleségét takaros kis otthonukba. Boldogságukat azonban beárnyékolta, hogy a gyermekáldás elkerülte őket. Más nem is hiányzott életükből, csak egy pici gyermek csengő kacagása. Orvostól-orvosig jártak, és elkeseredve vették tudomásul a végső diagnózist: nem lehet saját gyermekük. A fiatalember anyósa egyre gyakrabban látogatott el hozzájuk, és sűrűn ejtett el egy-egy sértő megjegyzést a késlekedő gyermekáldás miatt Józsira, nem titkolva megvetését veje iránt. Józsi sosem szólt vissza, ilyenkor a borban keresett vigaszt, és leballagott a kert végén álló ólba, ahol kedvenc 47

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu állata, Zoli, a bakkecske tanyázott. Borgőzös fejjel neki panaszolta el sérelmeit, és az állat, mintha értette volna gazdája szavait, kedvesen hozzádörgölődött. Józsi gyakran kiengedte a kecskét az udvarra szaladgálni. Egyszer pont akkor jött az anyósa hozzájuk, amikor Zoli önfeledten nyargalászott az udvaron. Amikor az asszony belépett a kapun, a kecske leszegte a fejét, és őrületes trappban nekivágtatott az anyósnak. Józsi kárörvendően mosolygott, de szaladt az állat után, nehogy az kárt tegyen az asszonyban. Mikor azonban megfogta, halkan a fülébe súgta „ jól van Zolikám, így kell ezt csinálni!” Ettől a perctől kezdve Zoli „rákapott a szoknyára”, ha szoknyát látott, leszegett fejjel rögtön nekirontott. Egyik délelőtt a helyi plébános látogatta meg Józsit, szeretett volna valamit megjavíttatni az ügyes vasassal. Megálltak az udvar közepén található kút mellett. A fiatalember elfeledkezett Zoliról, arról, hogy az szabadon nyargalászik. Beszélgettek, és egek, nagy trappolás, s mielőtt egy szót szólhatott volna, a plébános már a kútban kiabált, a kecske pedig elégedetten dörgölődött szeretett gazdája lábához, fejét felemelve ránézett, mintha azt mondta volna: a szoknya, az szoknya!

DR. PÉNZES ZSUZSANNA: ÚT Vagyunk itt páran, akik utat keresnek...utat, de hová? No, ez nagy kérdés, vagy még sem? Mindenki tart valahová. Van, aki az anyagi boldogulását egyengeti, / valljuk be, erre inspirál bennünket ez a világ...legalább is sokakat/,hogy minél több, értékesebb, a fizikai valóját maximálisan kiszolgáló "lomot" halmozzon fel /olyan mint pl. busás bankszámla, autó, luxuslakás, nyaraló a Riviérán, kishajó, nagy hajó, repülő, lovarda....nem is sorolom tovább, tudjátok a többit is/, s ennek örül, még talán boldognak is érzi magát. Egy darabig, aztán hiányérzete támad. Van, aki a tudást halmozza, tanul reggeltől-estig, sok mindent, amiről azt gondolja, hogy segít neki boldognak, elégedettnek lenni. Aztán úgy hal meg, hogy se boldog nem volt, se elégedett. Hiánya volt! Mit nem talált meg? Van, aki azt gondolja, hogy megkeresi a hitét /komolyan akad ilyen!/. Elmegy sok zarándokútra...de nem találja ...az út végén sem. Neki is hiánya keletkezik. Mi hiányozhat az embereknek, amit sem az anyagiak, sem a halmozott, megtanult tudás, sem a különböző hitrendszerek nem tudtak kielégíteni? Természetesen az önzetlen szeretetet keresik, mert az páratlan kincs! Mondjátok: nahát, az is valami? Az, az a Valami, ami hiányzik. Nekem az meg van....hallom sokszor. Az nem hiányozhat. Vajon, tényleg így van? Mindenki szeret valakit vagy valamit, de ez-e az önzetlen szeretet? Nem gondolnám, hiszen ez a szeretet nem önzetlen, hanem elváró, s az nem egy és ugyan az. Mert, hogy szeretünk? Feltételesen....szinte kivétel nélkül! Szeretlek, tehát elvárom, hogy te is szeress, hiszen akkor én mit kezdek a szeretetemmel, ha ez egyoldalú? Szeretem a gyerekemet, mert okos, ügyes, szép, talpraesett, intelligens...de akkor is így szeretem, ha üvölt, káromkodik, neveletlen, rosszalkodik, nem megy egyetemre, mert netán nincs meg hozzá a képessége? Szeretem-e a szomszédomat, amikor eláztatja a plafonomat, mert csőtörés volt nála? Szeretem-e a szüleimet, amikor az élet derekán agyvérzés éri, lebénul és pelenkázni kell naponta sokszor? Szeretem-e vajon a főnökömet, aki egy gátlástalan karrierista s rajtam keresztül emelkedik egyre feljebb a cégnél, ellopva az ötletemet, kidolgozott munkámat a magáénak beállítva? 48

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Kimegyek-e az utcára és azt mondom: szeretlek benneteket emberek, önzetlenül, tiszta szívből, mindezért nem kérve s remélve semmit? Bevallhatjuk őszintén, ezt még gyakorolni kell. Keresni lehet, de aki keresi, az nem fogja megtalálni, mert nem kívül van, hanem ott, belül. Benned, bennem, mindenkiben. Veled együtt megszületett, aztán jól elástad, mélyre. Segített ebben a nagy munkában a környezet, amiben élünk, szűkebb, tágabb valójával. Akik szerencsésebbnek mondhatják magukat, azoknak talán ezen életük folyamán sikerül ismét felszínre hozni, akik még keresik, s nem jönnek rá, hogy csak magukban kellene kis rendet, harmóniát teremteni, még nem értek az út végére. Sokat fognak szenvedni / de ez nem baj, mert ebből származik az elfogadás/. Lesz olyan, akit eléget a Tűz, akit elnyel a Víz, akit magába húz a Föld, aki megvakul a Fénytől… aztán, amikor rájön, hogy mindez csak az ő elméjének a szüleménye, akkor megszabadul. Újjászületik a feltétel nélküli Szeretetben. Akkor ér az út végére, s akkor nem lesz hiányérzete. S akkor tud adni. Te hol tartasz?

PETROZSÉNYI NAGY PÁL: AZ AKTÍV PIHENÉSRŐL – Hurrá, holnaptól szabadságra megyek, doktor úr! Szinte el sem hiszem, hogy ennyi zűrös, reggeltől estig tartó robot után végre alaposan kipihenhetem magamat. – Robot? Hogy oda ne rohanjak! – Á, mit tudjátok ti, doktorok. Ti beballagtok a jó hűvös rendelőbe 8-ra, 9-re, mindenesetre minimum félórai késéssel, dolgoztok négy órát, azzal viszontlátásra, mialatt én… Van neked fogalmad, mit jelent odakinn, esőben, hóban vagy 40 fokos melegben megépíteni egy-egy út-szakaszt? – Ami abból áll, hogy időnként összecsaptok egy projektet, aztán ellenőrzitek, hogy őgye-legnek a feltúrt úttestek előtt a munkások. – Nono, azért ne túlozzunk! Nem állítom, hogy mindenki maximális erőbedobással dolgo¬zik, de az ütemtervet, biztosítalak, betartják. Kérhetek-e ennél többet egy melóstól? – Még hogy betartják? Hogyne, már ha az eső, a talajvíz, az elrontott vízcsövek és isten tudja, még micsoda akadály újabb terminust nem generál, utána még egyet és még egyet, amíg három hónap alatt végre elkészül az egy hónapra tervezett útszakasz. – Ezt a szakértelmet! Kolléga, le vagyok nyűgözve magától. – Semmi szakértelem, csak miután a mi utcánkat is feltúrták, volt alkalmam néhány apró-ságot megfigyelni a helyszínen. – Például? – Nem elég? Oké, sorolom: elnyújtott étkezési szünetek, pontatlan tervezés, elkerítetlen ár-kok, vízaknák, hevenyészett kőművesmunka, öreguras munkatempó, ami persze nem csoda, ha tíz melósból egy dolgozik, a többi kilenc meg csak mélázva figyeli, hogyan ügyködik a ko-májuk. Egyszer be is

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu estem egy ilyen aknába. Meg is kaptam érte a magamét, amiért csukott szemmel, táblát, szabályt mellőzve közlekedek az úttesten. – Ami azt illeti azért az orvosok sem mintadolgozók. Lásd a hálapénzt, a pontos munkakez-dést, udvariasságot, az operált betegben felejtett tamponokat… De tudod mit? Ne csipkedjük mi egymást, annál is inkább, mert ez csak a felszín, úgy érzem, ami mögött akár elfogadható érvek is állhatnak, csak éppen mi nem látjuk. Mellesleg nem is igen láthatjuk, amíg csak kí-vülről és messziről szemléljük a dolgokat. Te mikor veszed ki a szabidat? – Holnapután. – Te is? Akkor már ketten vagyunk. Kezdődhet a sakkverseny. Föltéve, hogy sehova sem mész nyaralni. – Az én rezidensi fizetésemmel? Egy ilyen gazdasági válság után? Ne viccelj, mérnök úr. Majd tíz év múlva, ha még egyáltalán Magyarországon dolgozom. – Amerika…? – Anglia, Németország, nem számít, csak érdemünk szerint fizessenek meg bennünket. – Értem, sőt, megértem, s miután én sem mozdulok ki otthonról, találkozhatnánk a városi nagyparkban, mondjuk, kétnaponként, ahol végre kisakkozhatjuk magunkat. Te jó ég, meny-nyire várom már, hogy kifeküdjek az erkélyre. Napsütés, madárfütty, két lépésre tőlem a jég¬be hűtött söröcskék... – Miközben… – Mi miközben? – Mivel foglalkozol? – Megőrültél? Semmivel, hiszen épp erre való a szabadság. Csak kifekszem a napra, és… – Két nap múlva halálra unod magadat. Ismerős kép, már én is kipróbáltam, de azóta oko-sabb lettem, sokkal okosabb. – Miért, te mit csinálsz? – Kocogok. Mint Amerikában mindenki. Reggel jog, délben jog, este jog 4 éves kortól nyolc¬vanig. Yes, ott ez a trendi, barátom. – De belezúgtál ezekbe az amcsikba! Még a végén kézállásban vagy legalábbis négykézláb jogozol a rendelődbe. – Ugyan, semmi köze ennek az amcsikhoz! Ezt hívják aktív pihenésnek, tisztelt mérnök úr. Kifeküdni a napra! Puff neki! Ez nemcsak unalmas, de egészségtelen is, ha szinte meg sem moccansz eközben. Mozogni kell, futni, sétálni, hogy felszabaduljon benned egy kis endorfin, no meg az izmoknak is jót tesz, ugyebár, nem beszélve a tüdőről, emésztésről stb. Én minden-nap, még munkanapokon is kocogok. – Hát… van benne valami. – Megkérhetnélek, ne dobolj olyan idegesen az asztalon? – Mi az, hogy idegesen? Én egyáltalán nem vagyok ideges, ez csak olyan szokásféle nálam, semmi több. – Jó, akkor idegtelenül, csak fejezd be, mert így nem tudok koncentrálni. Köszönöm. 50

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu – Sakk-matt! Lezavarunk még egy fordulót? – Veled? Inkább én megyek négykézláb végig a főutcán, minthogy leüljek veled még egyszer játszani. – Kissé idegesnek látszol. Ne adjak egy sedacur forte tablettát? – Tartsd meg magadnak! Nem ideges vagyok én, hanem kimerült. Izomlázam van attól a nyavalyás joingtól. – Nézd csak, kocogott a mérnök úr! Helytelen, nagyon helytelen! Ilyen hassal, sétálni, nem kocognod kellene. Ekkora súly túl megerőltető a lábaknak, és könnyen lúdtalpat vagy ínsza-laghúzódást okozhat. – Hoppá, erről nem volt szó! Szóval sétáljak. Így persze egész más, és szívesen is vállalom, mert, hm, már kezdem unni ezt az örökös napozást. – Na, bumm! Hát csak sétálj, öreg, cammogj csak, és a lábadon kívül gondolj a karizmaidra is időnként. Magyarán, javaslom, vigyél magaddal két súlyzót is. Én mindenesetre így teszek. Néha leülök, icipicit pihenek, de hogy akkor is aktívan pihenjek, előkapom az okos telefont, és megoldok néhány sakk-, nyelvi és egyéb feladványt. Ismered a mondást: mens sana in cor¬pore sano, ép testben ép lélek. Nekünk, orvosoknak ez a szlogenünk. – Nem lesz ez egy kicsit sok, doktor úr? Eh, mellékes csak beváljon. – Nálam bevált, és esküszöm, soha ilyen jól nem éreztem magamat. – Jencikém, lesántultál? Mi történt? – Semmi különös, csak sétáltam, útközben súlyoztam, aztán… Hát igen, leejtettem az egyik súlyzót a lábamra. No, de azért felástam az anyósom kertjét is, hogy egyszer s mindenkorra szálljon le rólam. Csak az a bökkenő, miszerint azóta ép testben épp, hogy élek, barátom. – Szegény Jenci, aztán hova, merre sétáltál? – Hát ahajt, a legközelebbi faluba. Mindössze tíz kilométerre van innen, de már nem bánom, sőt, örülök, mert holnaptól lejár a szabim, és visszamegyek dolgozni. – És te ennek örülsz, jóember? – Naná! Kell ennél jobb alkalom, hogy végre aktívan kipihenhessem magamat?

SÁRKÁNY SÁNDOR: A ZONGORA Fickó, újabb rohamot indított a kutyaház mellől, és a rozsda-vert, hosszú lánc, sustorogva csörömpölt utána, fáradhatatlanul boronálva végig, az udvar agyagszínű porán. Majd, fakó felhőt lélegezve az eresz felé, hirtelen megfeszült, mint a Tisza parton ásítozó rév felcsörlőzött drótkötele, mikor az öreg Nyeső elunta a túlparton várakozók türelmetlenkedését. - Csakhogy, a várakozókat nem rántotta át a vízből felbukkanó drótkötél, hiszen nem is az volt a dolga, de nem úgy a kutyaláncnak, mert az bizony, éppen azért volt csak nyolc-tíz lépés hosszú, hogy a megbőszült eb tombolásának, valahol határt szabhasson. Szabott is, mert amikor Fickó éppen gyorsíthatott volna, a nyakörvére akasztott lánc, pattanásig feszülve rántotta vissza, és hősünk úgy pördült a lendülettől, mint a búcsúi körhintán kapaszkodó lányok tirke-tarka szoknyája. Tehetetlenségtől hörögve nyüszített az utca felé, pedig akkor, éppen nem is járt arra senki.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu - Hanem, a lelkiismeretes házőrzőt nem is az elnéptelenedett utca izgatta igazán, hiszen azon, éppen nem sok látnivaló akadt, de sokkal inkább, a zöldre festett nagykapu pávaszemes kovácsoltvas cirádái, mely két szárnyával kitárulkozva, fáradtan ásított, mintha elunta volna már a hasztalan várakozást. Fickó, képtelen volt beletörődni akkora könnyelműségbe, hogy a rábízott porta nagykapuja tárvanyitva legyen, és az, aztán végleg kizökkentette a sodrából, hogy ráadásul meg is kötötték. Márpedig megkötve lenni nem szokott. Legalábbis az utóbbi időkben nem. Legutóbb, azután volt láncon, amikor szerelemre hívó illatokkal bódított a tavaszi szellő, és szerencsétlenségére éppen tetten érték, amint a kerítésen keresztüllendülve iramodott a holdfénynél koslató társai után. Most viszont, már újra langyos nap simogatja a fehérre meszelt sárfalat, és a szemérmetlenül lustálkodó legyek, mélán hallgatózva tűnődnek az idő múlásán, hiszen édes must illata terjeng már a levegőben, és ki tudja, meddig lesz még kegyes az idő. Az öreg, a konyhaasztalon szétterített újság fölé hajolva, éppen igazított egyet az orrára csúszott, megkopott ókulán, és maga sem vette észre, hogy csapongó tekintetét, már harmadszor járatta végig a nyomtatott betűk vonulatán. Értetlenkedve csóválta fejét, de nemtetszésének, semmi köze sem volt a felületesen olvasott újságcikkhez, hanem inkább, Fickó izgágasága kötötte le kesze-kusza gondolatait. - Ej… de mit meg nyugtalankodik ez a mihaszna is, morzsolgatta magában a szót. - Mintha számítana fi-karsztnyit is, hiszen… itt lesz az a kocsi hamarosan, ha tetszik neki, ha nem. Habár… érthető, hogy ideges, hiszen megkötve lenni nem szokott. - Mondják… az okosabb kutya, megérzi a gazda hangulatát. Hát… lehet, hogy mégsem butaság az. Réveteg tekintete a sparheltnél serénykedő lány terebélyesedő derekán nyugodott, de talán, még a blúzának virágmintáit sem látta, mert gondolatai, most nagyon messze jártak. A vén fülekben, régen elhalt dallamok éledtek újra, melyek végigsimítva az ablakban álló muskátlik vérvörös szirmocskáin, egymásba karolva szöktek a házsorok közé szorított porlepte utcára, hogy a szomszédos házak nyitott ablakain beköszönve, vidámságot csempésszenek a hétköznapok egyformaságába. Aranka ujjai alatt, a billentyűk fáradhatatlanul táncoltak. A finom hangszer apró kalapácsai, hol kissé lágyabban, máskor határozottan keményen koppintottak a feszes húrokra, és a növekvő vastagságú, ezüstösen fénylő húrokról leszakadó melódia, boldogan pattant tovább, a zongora félig nyitott fedeléről. Cinkos mosoly villant ránctalan szemükben, és akkor lett volna jó megállítani az időt, mert akkor még mindketten boldogok voltak. Az öreg lelkében feltoluló érzések, nehéz sóhajnak kerestek utat, és néhány pillanatra homlokára tolta kopott ókuláját, hogy dörzsölhessen egyet érzékennyé vált szemein. A lány, kavart néhányat a lassan forrdogáló krumplilevesen, és szelíd hangja tompán koppant a nyugtalanná vált csendben. - Ne sóhajtozzon már apuka! - Ne nehezítse már a dolgunkat, hisz tudja, hogy van baj így is. Éppen elég. - Tudom én lelkem, szólt az öreg, de talán… mégis maradhatna az a zongora. Aranka szíve megszakadna, ha tudná, hogy eladtuk. - Apuka… de hiszen édesanyám már nyolc éve, hogy… - Igen… már nyolc éve nélküle megy az idő. - És hát… nem is tud rajta játszani senki, csak haszontalanul áll itt az a nagydarab zongora. Aztán meg… maga is tudja, hogy hamarosan be kell fűteni valamivel, és a fázós hátának is jólesik majd a meleg. - Igen… jön a tél, és az is nélküle jön el. - Ne sirassa már azt a zongorát, hiszen jó helyre kerül, és nem is fizetnek érte rosszul, mert hát könnyű annak, akinek van! 52

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu - Könnyű. Annak könnyű. Az öreg komótosan összehajtogatta az újságot, és az asztal közepére tette, majd fáradtan megszólalt. - Járok egyet a kutyával. - Hát… csak menjen édesapám, de ne maradjon el, mert lassan kész az ebéd! Fickó majd feldöntötte az öreget, és a hirtelen-jött szabadság reményétől megperzselve, első mancsait felkapkodva toporgott, mintha kitörni készülő tűzhányón állna. Míg a nyakörv csatját bontogatták a száraz, bütykös ujjak, érezték egymás leheletét, míg farkasszemet néztek, aztán a hálás eb, hirtelen képen nyalta a fölé hajló arcot, és az erős pipafüsttől sárgálló nagy parasztbajusz mókásan billent egyet. - Na, eridj! Buggyant ki az imént összenyalt szájon, és míg ingujjas kézfejével bosszankodva törölgette arcáról az ebszagú szeretet nyomait, vékonyodó mellkasába jó adag büszkeség lopakodott. - Az én kutyám, motyogta inkább csak úgy magának, és míg a földöntúli boldogságtól megneszült eb, hemperegve, bukdácsolva rohangált körülötte, ő falnak támasztott juharfabotját baljába véve, komótosan megindult, a kertaljából lágyan emelkedő vadcsapás felé. 2011. május 9. Maszatoló

Sárkány Sándor (Maszatoló): Fények és árnyak

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

SERES LÁSZLÓ: HARAGVÓ AFFINITÁS Mikor felsírsz bennem, könnyeid áztat el. Kiterítem lelked lelkem kötelére száradni s engedem hogy lengesd a szelet az összetört fényben. Mi mást is tehetnék. Tudom azt, ki szeret és tudom azt, ki átkoz... a viharra még várok, nem kell, hogy az is légy, csupán néhány szó dúl egy kanálnyi vízben és vitázom veled -szomj gyötör, nem légszomjhallgatsz s hallgatok érted, nem ellened. Tudom, hogy hibázok így, vagy úgy. Rád hagyom... Te bölcs vagy, nem vitás, bölcsebb önmagadnál s úgy fogadsz el engem, mintha megtagadnál.

SIMA ISTVÁN: FOHÁSZ Gyermekkorom drága évei, Nagy remények szép emlékei, Szív és lélek tiszta képei, Nincs már erőm őket védeni. Porrá zúzott, ábrándos világ, Fásult lelkem féreg járja át! Olyan világba születtem, Hol ember embert nem becsül, A gaz él jól, de lelke fázik, S az igaz megfeszül! Az emberiség szennyben úszik, Sárban vonja lábait, Üres szeme nem rejt semmit, Rég feladta álmait!

Nem érti a szív szavát, Torz tükörben nézi arcát, Nem ismeri fel magát! Miért van az, mondd miért, Hogy mindenki idegen? Miért van, hogy félni kelljen, Mondd, miért van Istenem?! Ilyen világot álmodtál? Agyagból ily szörnyet formált meg kezed?! Ily lelketlen lelket adtál, Művednek jóság helyett? Meghallod-e könyörgésem? Imám megindítja-e szíved? Add meg hát, hogy visszanyerjem Az emberben elvesztett hitet!

Keze véres, agya kába,

SIMON ÁGNES:EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEIHEZ A vászon. A szűz. A hótiszta. Színes gondolatokra várva Szekrény-álmát alussza. Sötétben lapul. Álmában Tudja, testén majd Titok-csoda alakul.

SÜTŐ BARNABÁS: LÁZADÓ SZONETT Elmerültem szürke hétköznapokban. Megfakult lettem, majdnem színtelen.

Várja hű szeretőjét. A karcsú, fa-derekú ecset Büszkén feszít -mint egy mecset Mint égbe nyúló varázspálcaÉhesen, tápláló olajra vágyva Sűrű, illatos, színes mézre

S közben nem vettem észre, hogy magamban téged kereslek mindig szüntelen...

Mert együtt fekszünk le mi, minden este és minden reggel együtt ébredünk…

Egy oltalmazó kézre Mely szereti, mely Ébredező arájához vezeti

S bár lopva egymás szemében keresve

Selymes sörényét megrázva Színcsókokba alászállva Feszíti szerelmét Kín-kedves keretre S nászuk nyomán Vajúdni kezd a harmónia... A megfogant gondolatok Életre kelt gyermeke.

Nem kéne még! Nem kéne ezt soha!

Az újszülöttet Emberek szeme kereszteli Míg szülei alázattal Fejet hajtanak neki.

Nem kell nekünk belenyugvó alázat!

álmot, már elkalandozik tekintetünk...

Nem ezt fogadtuk csillagok alatt… Legyen bár sorsunk mégoly mostoha,

szerelmünk az, mi nekünk megmaradt. Hát kezdjük újra rakni ezt a várat!

SZABÓNÉ DEMÉNY MÓNIKA: IMASÁL "A kötés a békesség és megújulás érzetével tölt el. Habár csak egy alapöltést ismerek, bármennyi darabot meg tudok kötni, különösen sálakat. Ugyan az egyes ruhadarabok különbözőek, az általam használt öltés ugyanaz. Amikor az öltések számát beállítottam a tűmre, egyszerűen csak kötök, nem is igazán figyelve arra, hogy mit teszek.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu A gyülekezetünkben egy csoport nő havonta egyszer összejár kötni. Ők tanítottak meg arra, hogy hogyan kell imasálat készíteni - ami hamar a legkedvencebb kötésemmé vált. Amint kötjük a sálat, közben imádkozunk azokért, akik majd megkapják. Amikor magukra terítik az imasálat, imáinkba és törődésünkbe burkolóznak. Hálás vagyok azért az emberért, aki elindította ezt az imasál szolgálatot, mert ez segít mindnyájunknak, hogy valami jót adjunk másoknak. A kötés a világ rohanásából is kivon. Egy békés világba kerülök általa, ahol az erőm megújul Isten Lelkének köztünk való munkája által." www.csendespercek.hu

SZENTE ERIKA: (KÍN)STRÓFA... Belül, sötétbe gubbasztón várok. A fényre, a kikeletre, vagy valami másra, valakire, valami felfordulásra, egy jelre, biztatásra, akár egy pofoncsapásra, vagy józan végiggondolásra… hogy, lesz megint mosolygós este és napok, mikor majd azt érzem, az élet ragyog és rendben vagyok.. Még ha pénz sincs, akkor is. Nem az számít. Nem kellene, hogy az szá-mít-son, de sajnos megesik. Hogy az élet rákényszerít? Soha! Magunk vagyunk lelkünk ostora. És ebben pont ez az ostoba. Süthetne mindig a nap, ott belül is, ahol a pince sötétje rejti magunk, ahol nem mutatkozhatunk. Nincs rajta zár és mégis bezár… Nyitni nehéz, ólomsúlyú az egész. Kiszámíthatatlan a perc, mikor tárul, amikor a „kis gonosz” beárul – a Lelkiismeret. Valahogy az egész ügyet, mindig Ő oldja meg.. Enyém, vagy tied? Az egyremegy. Közben az élet meg pereg, múlik, egyre apad, eltékozolva minden pillanat, a perc, az óra. Napokká dagad, évekké, rakódva a felesleges fájdalom. Egy egész bántáshalom. Hagyjuk megkövülni, bennünk és körülöttünk… Lassan már a nap se süt fölöttünk. A meleg is hideg, langyos a kedv. A mosoly meg odakint reked. Hogy meddig, nem kérdezed, és nem kérdezem. Jó ez így? Nem! Ez az egyetlen, amire tudom a választ, a többi majd alakul, hisz az időben változás lapul. Új idők szele fúj, vagy „régi huzat” borzolja kedélyemet, így- vagy úgy élem meg, kiderül hamar. Még az is lehet, hogy újra csak az élet kavar… Mert keresztül húzok valamit valakinek vagy magamnak, vagy csak a pillanatnak, mert nem veszem észre hogy fontos, mert nem szólsz és a „szemem vak”, ahogy eddig sem láttalak, mert olyan voltál életemben, mint egy árnyalak. Lehetséges. De visszahoztalak. A pakliban benne van… Játszani kell! De hogyan? Ha nyerésre állok, valakinek biztosan royal flösse van… Ilyen az élet! Hogy mit teszek fel tétnek, s jó e nyereménynek, pontosan tudom. De, másoknak ez mit ér meg? Hát itt van a lényeg. Lehet semmiséget, de mégis viszi, s még csak nem is hiszi, hogy jó lesz valamire. Én pedig koldus maradok nélküle és zárul, a világ. Pinceablakból bámul belőlem a vágy. Vajon kisüt még a nap? Ösztönöm hangtalan kiállt utánad, utánatok…. Mindjárt jövök én is, VÁRJATOK!...

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

SZÉKELY DANIELA: CSILLAGOK Fekete, sötétbe borult, fényes csillagok!

Fekete, sötétbe borult, magányos csillagok!

Titeket nézlek, s csak rá gondolok.

A remény titeket már rég elhagyott.

Titeket nézlek, s az jár a fejemben,

Oly sokan vagytok, mégis oly egyedül

Miért pont őt kell szeretnem?...

Nézitek búba hajló, keserű életünk.

Csillagok

Fekete, sötétbe borult, szomorú csillagok!

Fekete, sötétbe borult, fényes csillagok!

Megöl ez a kínkeserves állapot.

Titeket nézlek, s csak rá gondolok.

Elmennék én, messzire menekülnék,

Titeket nézlek, s az jár a fejemben,

Hozzátok, fel az égbe repülnék.

Miért pont őt kell szeretnem?

Fekete, sötétbe borult drága csillagok! Elmennék, mégis itt vagyok. Álmomban is egyedül ballagok, Hisz én is csak egy csillag vagyok.

Szikora Zsó: Jaquet van Berchem: O Jesu Christe Videó http://www.youtube.com/watch?v=YeCaoSVXiME&feature=player_embedded#!

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

SZIKORA ZSÓ: BOLONDULÁSIG... A bolond lány tekintete valahol a távolban kutat; nem tudja miért van itt, miért marad. Gondolatfoszlányok, villódzó fénynyalábok cikáznak zsibongó agyában összefüggéseket keresnek egymással-mással; logikát a megmagyarázhatatlan összevisszaság sápadt fátylába burkolózó múló idő visszhangzó zajában. Ott áll a bolond lány, tekintete a távolban kutat talán szebb idő lesz holnap.

SZILASI ILDIKÓ: ŐSZI DAL Lassan párolog a fűszál fényes gyöngye, tüzes napkorongját siratja a nyár, rozsdafényes rónák simulnak a szélhez, a dér ezüstje festi a fűszálak haját.

Ökörnyál -fátyol csipkézi az arcom, sárguló fűzek karja ölel át, kergetőző szelek borzolgatják hajam, s kísérik vidáman a Csönd menyasszonyát.

Tétova léptem a lágy avarba süpped, lelkemet a mezők csöndje járja át, míg a lábam szinte önkéntelen lépked, én álmélkodva nézem az ősz-harmóniát.

Szeretni, ölelni kívánkozik lelkem, az eget, a földet hadd karoljam át! Arra vágyom immár, hogy szépet teremtsek, és elzengjem az őszben az Élet Himnuszát! 2009.szept.19.

SZINAY BALÁZS: RÁSZA – TÁNC AZ ISTENNEL Az Istenmegvalósítást legmagasabb szintje nem a kölcsönös szeretet, hanem a szerelmi viszony. Azok, akik csak a materializmus szűrőjén keresztül képesek szemlélni (és nem látni) a jelenségeket, ebben éretlen túlzást éreznek, aki viszont már volt szerelmes, pont az ellenkezőjét látja. Ő tudja azt is, hogy a szerelmi viszony páratlan élménye nem a szexualitás, hanem a tánc. A szerelmes elfogadja Isten felkérését és táncol az Istennel. Lelke könnyekbe borul, elméjét a szerelem eksztázisa ringatja révületbe. A védikus irodalom legmagasztosabb tanításának összefoglaló leírását a Srímad Bhágavatam nevű írásban találjuk. Ennek X. éneke, szaknyelven a Summum Bonum, részletes leírást ad Isten és legodaadóbb hívei, a gópik (tehénpásztorlányok) közös táncáról. Ez a tánc nem más, mint örömünnep. Olyan állapot, melyben az isteni önmagát szereti. Az eredeti természet találkozása ez a tőle elszakadt természettel, a szerelmes találkozása rég nem látott kedvesével. Ily módon újratalálkozás, mely eksztatikus érzelemkitöréssel jár. Aki Istennel táncol, kilép ebből a világból, nem csodát él át, hanem csoda feletti valóságot, beengedi a lelki világot az anyagiba és felszámolja a kettő közötti különbséget. A szanszkrit rása szó ízt jelent, a latin rasa tisztát, a magyar rózsa pedig (ha mondjuk csak a vörös árnyalatú rózsáról beszélünk) a szerelem megnyilatkozását. A három jelentést egybeszőve tehát azt kapjuk: a szerelmi érzés tiszta íze. A magyar rózsa szó más színárnyalatokkal való egybekapcsolásával további jelentéstartalmakkal egészíthető ki a rásza – Isteni – tánc, vagyis az örömtánc összképe: a fehér rózsa nagyrabecsülést, alázatosságot, ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképez, a rózsaszín a kecsesség jele, a sárga az örömé és a vidámságé. Ilyen tehát a tánc az Istennel. Tiszteletteljes, ártatlan, titkos, finom és vidám. A rásza tánc a beavatottak tánca. Beavatott pedig az lehet, aki átadta magát az Istennek és akit az menedékébe fogadott, tehát kegyelemben részesült. Az isteni tánc nem köthető helyhez és időhöz. Aki Istennel táncol, az állandóan a lelki világban van, mégha külső szemmel úgy is néz ki, mint egy átlagos ember. Lelkében tűz ég, szívében a zenét hallja. Szüntelenül társulásra vágyik. Kapcsolatra a magasztossal. Eszét veszti, hogy aztán átadhassa azt a lelki érzékelésnek, majd megjelennek rajta az eksztázis szimptómái. Csak ő tudja, hogy milyen a valódi szerelmi együttlét, a tiszta lelki szeretkezés. Mert a lelki szeretkezés csakis lélek által történhet meg, annak a testhez már semmi köze nincsen. Isten két része egyesült benne, melyek szerelmetesen ünneplik egymás létét. A szerelmi együttlétben megszűnik a kettő, a kétfajta minőség és egyedül a mennyiségi tényező válik lényegessé, ahogy az eksztázis érzése fokozódik. Az isteni táncban az egyéni lélekszikra kiszakad a relatív létből és belezuhan az öröklétbe, szerelembe esik a mindenséggel. Szíve reszket és elönti a szolgálat természetes hajlama. Olyan ez, mint az egyik pillanatról a másikra történő rácsodálkozás valamire. Minden, ami addig bent volt kívülre kerül, s az időtlenségen keresztül a fény megtölti, majd kitölti az embert. A szív kiterjed, a torok pedig először összeszorul, utána vagy utat enged a fénynek és a lélek önfeledt ének szóban fakad ki a mindenség felé, vagy a tüdő hatalmas lélegzetet vesz, és magába olvasztja a mindenséget, megtelve alázattal, szemérmesen lesütve szerelemtől izzó szemét. A rózsa tánc gyakori kísérőeleme a dicsőítő ének, vagy az önfeledt, a lélek eredeti természetéből táplálkozó, ösztönösen kibomló, eksztatikus, felszabadult életigenlő üvöltés. Az élet pedig Isten.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu A Védák legfontosabb üzenete tehát az, hogy: táncolj! Járj menyegzőt Istennel, köss házasságot a mindenhatóval. Add fel a keresés minden változatát, és egyszerűen csak merülj el a szerelemi érzésében! Ízleld meg a rásza tánc mézének nektárját! Ez a révülés legmagasztosabb útja!

SZMOLKA SÁNDOR: MAMA BLUES TAR BÉLA: MEDITÁCIÓ Időm, mint a tenger, dolgom midig semmi. Nem kérik számon dolgaim, nem fontos hazamenni. Koszos arcomat út pora takarja Hol vagy édesanyám miért nem hívsz haza. Gyermeki világban betevőt keresni Korgó gyomorral rossz nekem lenni. Jutott sorsomul mindennek alja Hol vagy édesanyám miért nem hívsz haza. Űzött ürgeként cikázok céltalan, Keresem otthonom, kutatom hasztalan. Nem találom sehol nincsen út arra, Hol vagy édesanyám miért nem hívsz haza. Hazamenni, jaj nekem de félek Régen járt már ott a jóságos szentlélek. Borgőzös lehelet messziről ordítja Otthon van anyukám, otthon van mihaszna. Tavaszi napsugár pillanatnyi élet Feledtet énvelem megannyi képet Van már otthonom, indulok utamra Nincsen már anyukám nem hív többet haza.

Csak mi bolyongunk e hanyattvágódott éjszakában, szemünk rácsai mögé zárt emlékekkel, egymás szívverése után kutatva, kezünket nyár és tél közé feszítjük, bár tudjuk, nincs erő,mely megállíthatná éveink lombhullását, hisz kiűzettünk már a nyárból. Szívünkön billeg az ősz, a álmainkra lassan ráhavaz a csönd.

TOMBÁCZ CSILLA: NEM TUDSZ HÁLÁS LENNI MINDENÉRT Ma eszembe jutott egy régi film. Valahol, talán Európában játszódik a háború idején. Szereplője egy kisfiú, aki elveszítette a szüleit, másik szereplője katona, aki felfigyelt erre a kisfiúra, enni adott neki a sajátjából, beszélgetett, törődött vele. Ez a kisfiú nagyon hálás volt, ezért az élete kockáztatásával is, de mindig szerzett valamit ennek a katonának, amit a következő találkozásra magával vitt. Már előre boldog volt, hogy a láthatóvá tett hálájának örülni fog a katona. Volt amikor egy sisakot vitt neki, volt amikor egy halott katona erszényét. A katona bizonygatta neki, hogy háláját sokféleképpen kifejezheti, nem kellenek hozzá tárgyak. A katona titokban vágyott arra, hogy a kisfiú megölelje őt, hiszen otthon neki is volt egy hasonló korú gyermeke. A kisfiú nem tágított, a katona pedig egyre szomorúbb lett. Volt a fiúnak egy gombja, amit 60

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu soha nem adott oda senkinek, mindig azt nézegette, simogatta, egyik nap éppen a katona felé tartott, semmit nem tudott neki vinni. Ettől a fényes gombtól pedig nem szívesen vált volna meg. Boldogtalanul érkezett a frontvonalba, amikor meglátta a katonát, aki teljes erővel rohant feléje, majd rávetette magát a kisfiúra. A következő pillanatban éktelen süvítő hang, robaj, füst és törmelék mindenhol. Hosszú percek után a kisfiú nagy nehezen kimászott, a ránehezedő, élettelen test alól. Rázta, szólította, de ő többé már nem felelt. Zokogott a fiú, rádöbbent, hogy a katona megmentette az ő életét. Gondolkodás nélkül elővette a gombot és a halott katonának nyújtotta, majd a lassan megmerevedő tenyerébe erőszakolta. Sokáig ült némán a fiú, visszaemlékezett a beszélgetésekre, majd félénken kitárta karjait és megölelte a mozdulatlan katonát.

THÖKÖLY VAJK: KI VAGY TE (?) ki vagy te (?) a hangok rejtekében úgy szólaltatsz meg tested nem is rendül csak én vakarózok bennem szél nyergeli köldököd zsombolyát onnan tovább fel a kívánatos dombok fele mondd ki vagy te (?) lelked tükreibe kaparászom van-e remény benne a tegnapi emlékek között nincs áhítat sem kitöltöttél minden hézagos rést s mi torz emlék volt az mind kifolyt vagy csak én látom szépnek nem érintettelek de hiába nyújtózok a végtelen fele mert nem tudom kivagy te (?)

TRESZL GÁBOR: AZ ÉLETET MÁR CSAK DESSZERTTEL LEHET ELVISELNI A cím mindent magába foglal, mit mondani szükséges; persze ennek ellenére kiegészítésre szorul: így a mesterkélt élvezetek gátlástalan halmozásával és ezek konglomerálódásával. Mesterséges cukormáz világ, mű- kaland és erotika nélküli szexus. Kezdjük tehát az elején. Első lépés legyen az út megadása: adott a lehetőség, hogy az út az életből a Létezésbe tartson (metafizikai kiteljesedés), ami azt jelenti, hogy előzőt teljességében feladja a másodikért. Másik lehetőség: a Létezésből az életbe. És persze megjelenik a harmadik lehetőség is, az érintetlen hierarchia visszaállítása. Hisz a második valami formán feltétlenül megvalósult 61

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu születésünknél fogva. (Persze a harmadik út is megkapja megjelenésének lehetőségét). Nem azonos azonban a víz alá meríttetni és belefulladni a vízbe. Mi permanensen ez utóbbit követjük el, hisz sorra a matériába fulladunk. Az összekötő szálakat tudatosan- tudattalanul szétszaggatjuk és az életben elveszünk. Mindkét szélsőséges ösvény az elveszettség megnyilatkozása, a különbség csak az erkölcsi szilárdságban és még inkább a nevelésben és reflexekben van. Mindkettőnek központja az „én”. A két út tehát egymással ellentétes irányú, de egymásról (mint értelmes lehetőségről) fogalmuk sincs, még feltételezés útján sem. Végül lehetőségünk adódik arra, hogy egy többdimenziós kört hozzunk létre. Alámerülünk a vízbe, hogy az megszenteljen bennünket, s így térjünk vissza a fénybe. Ha lent ragadunk a meder alján, vissza mocskosan nem térhetünk. Nem azért mert nem engedik, hanem mert míg a sár tapasztja össze a szemünket, azt kinyitni képtelenség. Eszméletlenség uralkodik rajtunk, bágyadt életbezavarodás. Ha viszont a víztől tartózkodunk és teljességgel elutasítjuk, úgy annak szentségét elvetjük magunktól. Tiszták maradunk, de nem többek. Alá kell tehát merülni, oly módon, hogy közben tudatunk (entitás feletti énünkkel való kapcsolatunk; s a Szépség átvilágító jellege) nem csak hogy nem veszik el, hanem biztos, méghozzá primer helyet foglal el e fázisok összes periódusai alatt. Amennyiben viszont a kapcsolat megszakadt, de a vágy még él, úgy helyreállítási műveleteknek kell megindulniuk, méghozzá azonnal. Nem mintha az időnek bármi jelentősége lenne, sokkal inkább azért, mert még meleg a Fény emléke bennünk. E műveletek első lépései közé a felismerés tartozik. Méghozzá az élet (ad hoc) felismerése. És itt kell mondanivalónk központi témájára rátérnünk: Minthogy, az élettel és a léttel egyaránt a kapcsolat elveszett, hiszen csak benne élünk, de sem nem uralkodunk felette, sem nem ismerjük, így csupán elszenvedői vagy épp kihasználó vagyunk: tévelygői (még szolgái sem. Urai és Pásztorai már nem vagyunk, így rabszolgaigába hajtottuk. Ő velünk szemben: mint a rabszolga, mi felette, mint az őrült kéjúr). Végtére is a középpont közös: életjelenségeket próbálunk produkálni, hogy elhazudhassuk önmagunk csendes lelkiismeret furdalását arra a pontra vonatkozólag, hogy a kapcsolat megszakadt és ebbe a saját őrületünk manifeszt világába zuhantunk. A vágyakozás bennünk persze konstans (de nem tudjuk már, hová kell vetíteni, így szétszórjuk ez imaginációt a világban), a sóvárgás amit – mivel karakterünk tőlünk elválaszthatatlan eleme, de általunk tisztán fel nem ismert – tévesen mindig egyegy objektív pontra irányítunk: reméljük megtaláltuk, így persze idealizáljuk, majd csalódunk és elvetjük. Ezért kevés mindig, amit kapunk. Mert csak egyet akarunk visszakapni, de erről csupán érzékünk van, tudásunk nincs. Tudásunk nem is lehet és nem is kell. Az érzék pedig már leginkább csak sejtelem. Közhely, hogy bármit el is érünk mindig több fog kelleni; nem kétséges, de mint a közhelyek is nem arra valók, hogy felébresszenek, hanem arra, hogy elaltassanak. Megtanuljuk a szavakat (amikkel takarózni tudunk), de meg nem értjük őket. A megértés a látásnál kezdőik (Hamvas Béla). Addig csupán elhisszük a szavakat, és logikájukat. Ha meglátjuk általuk a világban önmagunkat (és fordítva), csak akkor kezdődhet el az adott iskola érvényesülése. Mint említettem, az életet már csak desszerttel lehet elviselni. Ez így korrekt. Nem is kellene többet mondani, mert mindent magába foglal, mégis megpróbálom kibontani. Mindig élni akarunk, és rohanunk az élet után (ennek következtében az élet persze teljesen élvezhetetlen és keserű lesz). Teljesen mindegy, hogy milyen módon tesszük ezt, a hangsúly azon van, hogy habzsoljuk. A világot törvényként átszövő örök mértéket, mint vezetőnket elveszítettük. Az életet nem tudjuk egyszerűen élni, és ízlelni, hanem mindenbe belefalunk és zabáljuk; mint az éhező csak nyeljük és nyeljük, amit kotnyelesen el tudunk lopni, amíg a konyhamester nem figyel. Ezért 62

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu permanens bűntudatban lopjuk a perceket – önmagunktól – és megkeseredett tejszínhabbal zabáljuk azt. Ennyit tudunk megkaparintani belőle. Különböző praktikákkal és egyedi eszmerendszerekkel tiszta és teljesen ostoba logikával (e kettő közt nincs nagy különbség) bírva az élethabzsolásnak utat építünk ki. Hasonló ez, mint az üdvterv (Böhme - Hamvas Béla), csak épp nem az üdvre, és nem a Létre, hanem az életre koncentrálódik. És minthogy a lelkiismeretünk nem tiszta, hiszen tudjuk, hogy valami nincs rendben, ezért nem merünk nyíltan belépni és belékóstolni, hanem állandóan settenkedünk és el- elcsenünk, amit tudunk. Langyos emberiség. Ami a problémát jelenti, hogy bármennyit lopkodunk is össze az kevés lesz; sőt egyre kevesebb. Nem azért mert többre van szükségünk, hanem azért mert annyira belegabalyodtunk saját zűrzavarunkba, hogy elvesztünk benne, mint tiszta mértékünk is. (Szeretet- Mérték- Szépség). A kleptomániának nincs szüksége az elcsent apróságra, mégis ellopja, és lelkiismeretét elcsitítja. „Mert élni már csak kell” halljuk a legtöbb kifogást. Teljesen mindegy, hogy az eszme micsoda, ha a következménye a léthazugság (Szabó L.) hamis bázisa. Az életet tehát mára nem mérjük másban, mint az események direkt halmozásában. Régen a bázis a metafizikában volt, így tehát itt nyugodtan megtörténhetett a kibontakozás és leáradás. (A virág sem nyílik ki, ha gyökere leendő szirmaiban van). Mára a bázis, noha nem helyeződött át ténylegesen, de mi úgy véljük mégis, és e vélt felcserélésből imaginálunk. Minthogy azt hisszük, hogy a primer valóságunk a dinamizmus világában van, így statikussá próbáljuk azt degradálni (tudattalanul persze, mert érezzük, hogy valami nincs rendben), ezzel pedig elkövetjük az élettel szemben való csalásunkat, tehát nem csupán a primer, de a szekunder valóságunkat is igyekszünk elcsalni. Vagy következményképpen amennyi vízcseppet csak tudunk, a folyóvízből ki- kikapkodunk és ez által a folyóban lévőnek érezzük magunkat. Persze azt tudjuk, hogy a folyó így kilophatatlan, mégis a kilátástalanság ellenére, annak félelmétől azért erőlködünk egyre jobban és jobban. Kevés. Közben pedig nem tiszta lelkiismeret. Valami gond van, ezt érezzük, de azt csak névleg ismerjük fel, hogy mert a bázis másutt van. Mint közhely: talán elfogadjuk. Amit teszünk tehát, azaz élet krónikus zabálása. Minél többet és többet kívánunk felhalmozni kalandokból és élményekből, tehát az álom (Böhme turbaája) legkülönfélébb káprázataiból; ha ez nem megy, természetesen ott vannak a pótkalandok, amire a virtualitás ezer kielégítési lehetőséget tár elénk. Ki akarjuk elégíteni az érzékeket, mert élni, élni, élni, megragadni, áthevülni, falni és falni és még többet megragadni belőle (Pedig csak egyetlen tűzre vágyunk: ami lelkünket hevíti kemencéjében sötét, majd világos tüzével (bűnbánat – felismert sóvárgás) míg magunk tiszta arannyá nem leszünk, mint az alkimisták mondják). A kenyér és tej helyett mára cukorka és praliné. Minél többet fogunk meg, úgy a részek annál értéktelenebbek lesznek, ezért minden részt tovább kell fűszerezni, édesíteni, ameddig csak lehet. Hogy ennek a következménye gyomorrontás? Tudjuk, de ezt is elsöpörjük a rossz lelkiismeretünk fekete vermébe. Hogy bűnt követnénk el? Erről szó sincs. Az a helyzet, hogy mai életmámorunkban a bűn megváltás lehetne. Mert legalább igazi lenne. De még bűnt sem tudunk elkövetni, csak a mű anyagokkal játszadozni. Langyos, kínzóan langyos valószerűtlenség. És még többet és még többet kell. Kielégíthetetlenek vagyunk. Az eszenciája természetesen az életnek szem elől veszett, a minőség, ha úgy tetszik, mert az a mindenkori primer bázisban, tehát a létezésben nyugszik, de ha a nélkül az életet halmozzuk, úgy minőségtelen mennyiséget gyűjtünk fel (életet az azt átható szubsztancia nélkül [Szeretet- Mérték- Szépség]), és bár érezzük, hogy kevés, a mennyiség növelése, az őrület növelése az egyetlen lehetőségünk, de azt hiába is növeljük bármeddig, amíg belé az azt Szépségének hármasságával megelevenítő szubsztancia vissza nem kerül, addig az üres lesz, bármennyire faljuk is. (Legalábbis üresnek látjuk, mert e három mindig ott van, a helytelen elválasztással csupán mi élünk, 63

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu de mivel ott van, és mégsem érhetjük el, kínzó őrületünk még inkább kínoz bennünket). Zabáljuk és kihányjuk; de közben a kezünkben már egy újabb falatot akarunk megragadni. Az életet már nem a benne rejlő Szeretet- Mérték- Szépség eszencia jellemzi, hanem annak csupán letöredezett megmérője, az élmény, és így kívánjuk hát elcsípni azt. (Mára műélmény). Eredeti voltának megragadására való lehetőség nélkül. Ha már más lehetőségünk nincs, hát ott a betegség, a fájdalom, az üvöltés. Mindegy, csak életlenyomat legyen. Az is akció, az is esemény. Színes, még ha véres is. Hang, még ha a saját üvöltésem is. Zaj (nem ének). De esemény. Amikor az élet zabálása (érzékek, kalandok, távlatok, eszmények) önmagában és kollektíven már megvalósíthatatlan a felhalmozott korlátok miatt, akkor jön az „élet pótszerek” alkalmazása és annak gyűjtögetése individuálisan persze (az étel, a szexus, a fecsegés). Ha ez sem kielégíthető minden ponton, akkor következik a betegség, mint végső élményforrás. Hamvas Béla azt írja, elloptuk az időt; s úgy vélem e kettő el nem idegeníthető egymástól. Mert mi ez, ha nem a Létezésben való stabil bázis elvesztésének következménye? „Kisebb területen többet kell termelni. Kevesebb helyen több embert kell elhelyezni. Emeletes ágyak, kétemeletes ágyak. Területet, időt, anyagot, erőt, energiát kihasználni. Ezt a grandiózus idiotizmust hívják racionalizmusnak. A racionalizmus az élet kirablásának metafizikája. Minél gyorsabban fut valaki száz métert, az egésznek annál kevesebb értelme van. Van olyan teljesítmény, amely teljesen abszurd. (…) Még senki sem tette fel a kérdést, mi történik azzal az idővel, amit az ember megtakarít, amikor valamit gyorsabban megcsinál? (…) A leggyorsabb idő alatt a legrövidebbet. Ez az, amit Mircea Eliade úgy hív, hogy a természet ritmusának meggyorsítása, amikor az ember átveszi az idő szerepét, és gyorsabb tempót diktál. Hamarabb akar úszni száz métert, de nem tudja, hogy mit kezdjen azzal az idővel, amit megtakarított. M. Eliade minden bizonnyal nem muzikális ember, és nem tudja, mi a különbség ritmus és ütem között. A természetnek, az életnek, a gondolkozásnak, a művészetnek ritmusa van, az élettel együtt adott érverése. A mechanika pedig ütemes. (…) Ritmikus a tánc, ütemes a katonai lépés. Ritmikus a szívdobogás, ütemes a metronóm, akkor is, ha a kettő számértéke azonos.” (Hamvas Béla: Patmosz I. – Függelék a középszerűségről) Láthatjuk tehát, hogy ha a matézis logikájával, tehát az életben nyugvó dinamikus bázisból (amiből a Lét ki van zárva) mérünk, úgy különbség nincsen (látszatra). Minthogy nincs, így összetéveszthető és az összetévesztés által magunk veszünk el, hiszen az eszencia csúszott ki életünkből. (A számok azonosak, hiszen a „lentiek” megfelelnek a „fentieknek” hisz minden saját ideájának formája, végtelenül komplex mátrix mely kiemelt diszkrét elemeiben önhasonló, de ha elválasztjuk őket egymástól, akkor csupán egyedül álló formát láthatunk). Tehát az életet és a Létezést összekapcsoló finom fátyol az, ami megszakadt. És minél jobban kapkodunk utána, annál távolabb úszik. Miért? Mert ha egy kétdimenziós világban élő ember tudomást szerez a háromdimenziós világról, úgy nem fog tudni saját eszközeiből és saját kétdimenziós világából kiindulva létrát építeni a harmadikba. Ez tehát a különbség tudás és látás között, hisz az utóbbi: felismerés. De térjünk vissza a tiszta logikához. A tiszta logika csak az önmaga inercia rendszerében értelmezve lehet értelmes. Egyébként abszurd. Őrületből vizsgálva azonban az őrület normális. A számérték ugyanis csak addig azonos, amíg minőségtelen számokkal számolunk, és itt újabb különbség rejlik az archaikus és a történet embere között. A korábbi ugyanis nem használt minőségtelen számokat. A szám gyökere épp úgy, mint az életé, a Létezésben rejtezett (A világot szám, súly és mérték szerint teremtették – Zohár), míg a mi számaink az élet abszurditásának elkülönült fokaiból fakadnak, a minőség tehát épp úgy levált arról, mint ahogy az életről levált az eszencia (nem direkt módon, csak felismerésünkben). Az előbbi tiszta, hiszen az eredmény egyszerű szám, egyszerű matematika. Nem állítható hogy ellentmondásmentes, mert a magasabb értelem innen is hiányzik, de ezt önkényes 64

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu kiegészítő- alapaxiómákkal áthidalják. Igazi matematika a filozófiától persze el nem választható. Az igazi filozófia pedig a metafizikában gyökerezik. Ez persze épp úgy levált arról, mint ahogy azt a korábbiakban tárgyaltuk a többinél. Az élettel a fenti kérdés problémásabb, mert még nem sikerült teljes mértékben seszínű gépekké konvertálnunk magunkat, így az élet ürességét taglalóan belső viszályok alakulnak ki bennünk, ami elől nincs más kiút, mint hogy az életet meg kívánjuk ragadni. De hiába kapkodunk és markolunk, minőség nélkül, ha így tetszik, Isten nélkül dolgozunk. No, nem mintha ez valóban leválasztva lenne, csupán mi magunk elzárkózunk előle. Csakhogy ami módon bezártuk magunkat, úgy a sötétségben el is tévedtünk. Nem kérdés, hogy a hibás számokkal a hibás életünket teljesen le tudjuk írni. Méghozzá a két végtelennel (hamis szám, a realizmus mosléka) próbáljuk az megragadni (csak azzal tudjuk). Egyik irányba végtelen sötét űr tátong, a másikban végtelen világos (de mégsem, hisz matematikailag egymásba átfordulás lehetséges, de ez csupán az élet). Amilyen ponton elhelyezkedünk az nem más, mint hogy nem tudjuk e pontokat megragadni, és hozzá közeledni sem. A kettő épp úgy nincs közelebb a végtelenhez, mint a három. A távolság épp úgy végtelen. Elvesztünk az eszencia nélkül és távlat, de épp úgy alap nélkül kapálózunk és azt hisszük, hogy meg tudunk valamit ragadni azzal, hogy a háromról a négyre, onnan sürgősen az ötre vagy majd a száztízre ugrunk. Végeredményben azonban mindegy, hogy tízig, vagy százezerig jutottunk a tévedésben. Közben persze pillanatonként hátra- hátra tekintünk, hiszen az egész egy óriási menekülés; de évezredes tévedés, hogy ami elől menekülünk az a szisztematikus világot megrontó hazugság kintről ered a hátunk mögül. Az elsőként bennünk van, és ott kell felismernünk még akkor is, ha felszámolni képtelenek vagyunk, mert menekülésünkkel tovább bonyolítjuk azt. Megállni persze nem tudunk. Hisz az is csak hazugság lenne, mert a megállást is csak következő számnak tekintenénk a linearitás végtelen (hamis) skáláján. Ráunnánk, mert nem a tiszta ponton álltunk meg, - persze hiszen ez rajta sincsen sehol az egész inercia rendszerünkön. Nincs rajta, ugyanis az inercia rendszerünk van a fentin. Be nem zsúfolhatjuk, mert mi vagyunk benne. Nem zsúfolhatjuk a tengert egy csepp vízbe. És itt következik az abszurdum, méghozzá az egyetlen kiút. Realizálnunk kell tehát, hogy a lét maximuma az idő minimumán, tehát az abszolút nullán (épp úgy pozitív, mint negatív nulla, de limesről szó sincs; az csak holdkóros álomkép a paradoxon feloldására tett ostoba kísérlet. A limesnek metafizikai alapja nincs! Tehát a: Tökéletes nullán). Tökéletes és még inkább abszolút nulla, mert a nulla nem nihil tehát az idő teljes hiánya, hanem annak tulajdonképpeni maximuma oly módon, hogy az magába foglalja az összes alatta elnyúló rész-egységet. (A semmibe integrálja a mindenséget; de csak látszólag, hisz mennyiség nélküli tökéletes minőség). Épp így természetesen a Lét az élet minimumán rejlik (azon egy lépéssel túl a minimum alatti egyetlen és megérinthetetlen ponton. Megérinthetetlen, mert arra csak ráhelyezkedni lehet – a Tao „nemcselekvése”), tehát az élet maximumán (az élet maximuma csupán annak minimumában valósítható meg, hisz a „nemcselekvéssel” lehet a legnagyobb művet alkotni), és itt időt, tereket és életet-létet, éberséget-, káprázatot nem szükséges vegyítenünk. Ha erre kísérletet tennénk, annak oka, hogy nem a szilárd ponton állunk. Az egyikben ugyanis ott rejlik a másik és mindez szét nem választható. Ha minthogy az élet maximumát elérni nem tudom, úgy azt minimumán túlról, tehát a nem-létezéséről kell megközelítenem. Minthogy innen meg tudtam közelíteni, így persze létezésének a Létben helyt adok, és így visszahelyezhetem magam belé, a stabil alappal. Tehát lokalizált korrekció nem történik, felszámolás és visszahelyezés inkább. Az életet, még inkább az életéhséget fel kell számolnom, de ha a felszámolásra történő eszmei kiindulás alapja tehát ösztönzője nem más, mint maga az éhség (léthazugság), akkor a pusztán további 65

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu tévelygéshez vezet. (A léthazugsággal az a baj, hogy magunknak is hazudjuk, tehát nem ismerjük fel – csak a látás segít – a léthazugság azonban elhiteti a látást a nemlátásban). Bármennyit felszámolhatunk az életéhségből, mindent akár, ha az a pont megmarad, ami az éhség felszámolása ellen törekszik, és a bázisnak ezt tekintjük (énéhség – önimádat). Ez ugyanis saját helyén oly nagyra nő, hogy mennyiségileg ennek növekedése kárpótol a többi élvezet eldobásáért. Így viszont, minthogy a kiindulópont hibás, így a fentebb említett helyzetbe kerülünk, amikor a teljesen felgöngyölített és mégis kiárasztott valóságokat vegyíteni kívánjuk, mert nem leljük meg a kulcsot, miképp fordulhatna át az egyikből a másikba és a másikból az egyikbe. Ez a kulcs pedig nem más, mint az a megnevezhetetlen eszencia. Meg nem ragadható, mert mi megragadni csak mennyiséget tudunk, de ez színtiszta minőség (Ő ragad meg bennünket). Látszólag tehát különbség nincs! Mégis, hiába gyűjtünk össze minden pontot, azokat hiába tesszük egymás mellé, nem adja ki az egészet. Mert a névtelen szubsztancia hiányzik belőle. Ezt kell tehát realizálnunk. Erre utat keveset ismerek. A mennyország kapuján bejutni, azon a bizonyos aranykapun átlépni… az alkímia talán segít, esetleg a kabbala vagy még inkább Patandzsali. De bejutni lopódzva semmiképpen nem lehet. Lehetséges izzó őrülettel az ajtót betörni, vagy vállat vonva besétálni, körbenézni, komolytalanul köpni egyet, és vállat vonva kisétálni. Az utóbbi pedig a nehezebb, de langyos mocsárból behízelegni önmagunkat nem fogjuk tudni.

VARGA NÓRA: SZODOMA GAZELLÁJA A kora esti órákban, amint a lemenő nap ereje kissé alább hagyott, az élet is megélénkült Bera király városában. Amíg égetett, addig az alsórészében lakók, akiknek nem volt saját kertjük, igyekeztek az árnyékot adó narancs- és babérligetekben menedéket találni. Némely élénkvörös és kék színben pompázó ház tetején is voltak ugyan buja zöld bokrok és fák, de ide az emberek csak estefelé szoktak kiülni, amikor a ligetek felől narancsvirág és leander fűszeres illatát lehelte a felbátorodott szél. A felsőrészen, ahol a tehetősek fehér és vörös márvánnyal burkolt aranykupolás palotái állottak, a szolgák sarkig tárták az aranyszárnyú szantálfa ajtókat, hogy a hatalmas termekből a bizsergetően édes levegő kiűzze a nappali forróságot. A kupolákról még egyszer szétfröccsent a lebukó nap sugara, majd eltűnt, átadva helyét a csendesen kigyúló csillagoknak. Csak a templomok voltak méltóságteljesek és hűvösek; az oltárokról fel-felszálló tömjén szaga körbelengte a bálványok egykedvű aranyarcát. Minden fenséges és időtlen volt. A paloták sora felől egy könnyű, aranylemezkékből készült, nyitott hintó közeledett, melyet két szelídített, éjsörényű oroszlán húzott. Az emberek mind utána fordultak és megbámulták. – Tabithá… – szédítő virágillat kavargott a levegőben. A kocsiban Tabithá, Szodoma mindenható urának, Bera királynak kerubarcú szeretője ült. Azt mesélték az öregek, hogy Tabithának olyan szeme volt, mint két csillag, két gyönyörű türkizcsillag; aki egyszer belepillantott, az mind megvakult a fényétől. Így járt a kis púpos fővezér fia, és Szodoma legnemesebb ifjai is mind vakká lettek, mikor a türkizragyogású szemekbe tekintettek.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Most a gazdag és előkelő Áháb fia, Malakiás volt soron. Az éjjeli holdfénynél néhányan látták, amint a leány háza előtt összekuporodva sír. Hiába hordta a mesés Holdváros öklömnyi gyémántjait Tabithá kényes lábai elé, az ajtón mégsem nyert bebocsátást. Szodoma gazellája fenn a dombon, egy szép tágas, aranytetős palotában lakott. Rendszerint a késő délutáni órákban kelt fel baldachinos ágyából. Kinyújtóztatta karcsú tagjait és megrázott egy finom, áttetsző zöld kőből csiszolt apró harangot. A kristályos zenére két fedetlenkeblű fekete leányzó lépett a hálókamrába. Aranyos tálcákon nyújtották át úrnőjük reggelijét, mely szőlőből, narancsból, érett gránátalmából és hegyi barlangból feltörő, tiszta forrásvízből állott. Amíg Tabithá lustán felült, addig az egyik lány az ágy mellett álldogáló szantálfából faragott asztalkára helyezte a tálakat. – Azt álmodtam – hangja olyan volt, mint a lágyan csobogó patakvíz –, hogy ma éjjel is a kicsi Malakiás ült kapum előtt. Palotám lépcsőjét könnyeivel öntözte, türoszi bíborból varrt ruhájával törölgette. – Hattyútoll fehérségű, szépívű ujjaival szájába tolt egy kimagozott szőlőszemet. – Úrnőm, álmaid eddig még sosem hagytak cserben! – felelte huncut mosollyal az egyik szolgáló – Most is elmondták neked az istenek, ó Asztarté lánya, hogy ki volt az a pimasz, ki álmodat zavarni merészelte! Hirtelen olyasféle ordítás hallatszott, mint mikor a makacs szamarat bottal továbbhaladásra ösztökéli a gazdája. Tabithá összevonta gyémántos szemöldökét. – Mi történt? – kérdezte haragosan. Szolgálói kitekintettek a boltozatos ablakon. – Csak egy koldust kergettek el az őrök – felelték –, mert tiszteletreméltó házad előtt ült. – Ó, igazán? – pici szája a csalódástól lefelé görbült. Eközben a kis Malakiás megalázva botorkált a liget irányába. Arca égett, szemeit bánat felhőzte. Orra már-már az utat súrolta. A szomorúságtól mintha még jobban összement volna. Apró termetű volt ugyan, ám származása és a vagyona miatt minden nő szívesen fogadta. De Tabithá nem olyan volt, mint a többi drága szajha. – Úgy látszik – gondolta Malakiás -, hogy még több elsőrendű kost és mirhát kell vinnem az isteneknek… – Az emberek már nem is emlékeztek arra, hogy a leány a keleti hadjáratról hazaérkező katonákkal jött, elcsigázottan és rongyos ruhában. Sűrű, rézszínű fürtjeivel, halovány arcával rögtön nagy feltűnést keltett ezen a helyen, ahol mindenkinek szurokfekete haja és sötét bőre volt. Amikor esténként a kikötőbeli csapszékekben túl sok bort ittak az evezőslegények, akkor néha Tabithá is szóba került. Az ital megoldotta nyelvüket és furcsa meséket terjesztettek róla. Azt suttogták, persze csak halkan, hogy Tabithá nem is húsból és vérből való asszony, hanem maga Asztarté, minden gyönyörök istennője. Miközben Szodoma előkelőit mind őrületbe kergette, keskeny kezéből észrevétlenül csorgott ki a sárga arany, liliom lábaival kincseken taposott. Pedig még ma is borzongva gondolt a végeláthatatlan izzító sivatag hevére, és a mindenhova behatoló alattomos homokszemek roppanására egészséges gyöngyfogai alatt. A hosszú út alatt sokat áldozott a szerelem istennőjének, úgy látszik nem hiába. Rengeteg katona ágyában megfordult, főleg a magasabb rangúak érdekelték. Így aztán nem is csoda, ha az istennő kegyes volt hozzá, és egy hét múlva már Bera király palotájában, az asszonyok részére

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu elkerített lakhelyen aludt. Tudta, hogy szerencse csillaga felragyogóban van, mert Asztarté malachitból faragott, mozdulatlan arcán mintha megrebbentek volna a redők… A kis Malakiás megcsúfolása után Tabithá rózsaolajokkal és bódító fűszerekkel illatosított fürdőt vett, majd bokáig érő, dús rézhaját művészi fonatokba rendezte, és smaragd tűkkel tűzte a feje tetejére. Szemöldökét picit meghosszabbította, pilláit megsötétítette, ajkaira akácvirág fényt lehelt. Ruhája finom és áttetsző opálszínű szövetből készült, apró smaragdok ragyogtak rajta. Gyűrűi egy-egy összetört élet és egy fél birodalom. Utóbb kocsiba ült és a királyhoz hajtatott. A szürkületben puhán nyújtózva siklott a két szelíd oroszlán vontatta hintó. Az egyik fényűző ház előtt dühösen összeverődött tömeget látott. – Kinek a háza az? – kérdezte szolgájától, pávatoll legyezőjével csiklandozva meg annak oldalát. – Lót lakik ott, a gazdag és híres kereskedő, úrnőm – felelte készségesen. De hogy mit akarnak tőle azok az emberek, arra már ő sem tudott válaszolni. Bera király termei zsúfolásig teltek pompásan öltözött férfiakkal és nőkkel. Mind részeg volt. Tabithá leheveredett a király melletti ágyra. Fejét rózsás tenyerébe hajtotta, úgy figyelte a mulatozókat. A meztelen táncosnők után zenészek következtek. Sípjaik egy ismeretlen, szomorú nótát kísértek. „Bort és álmot adjanak az istenek, fedjen be fénylő csillagok sátora, örökre búcsúzom tőled szerelmem, testem takarja szétmálló föld pora.” Tabithá hirtelen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy valaha ő is szeretett. Igazán szeretett egyszer valakit. A király intésére visszajöttek a táncosnők és a rikoltó zenére puha, kígyózó mozgásba kezdtek. Talpuk alatt megdobbant a padló, ahogy egyszerre mozdultak. Reggelre sárga párát és különös kénes szagot hozott a városba a feltámadt szél. Ez a szag, mint valami rossz előjel, végigszaladt a szűk sikátorokba, felszökött egészen a fényes palotákig. Megtöltötte aranyosan csillogó termeiket. Hirtelen megremegett a föld, a házak falai mind megrepedtek. A lezúduló kövek között sikoltozva futottak az emberek. Senki sem tudta mi történt. Lót és a kis Malakiás izzadtan és rémülten ért a hegy tetejére. A várost épp akkor nyelte el a föld. Odalettek a tornyos paloták, a csúcsos templomok. Az emberek és az állatok. Papok és szajhák, gyermekek és vének. Mind egy szálig odavesztek. Malakiás csendesen sírdogált. – Hát nem örülsz annak, hogy élsz? – kérdezte tőle csodálkozva Lót. – Csak annyi hibátlan kost és mirhát ne áldoztam volna… – és poros szakállába törölte a lecsorduló könnyeket.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu

VÖRÖS JUDIT: NYÁRI ÉJ Forró az éjjel, tüzes a vágy, édes a csókod, finoman lágy. Sóhajod fakad, izzó parázs, kigyúl az éjben, égő varázs. Maradj most csendben, nem kell a szó, nyújtsd ide ajkad, gyönyört hozó... Kacsint a csillag, nevet a hold, cinkosan minden gátlást felold. Hajlik a fűszál, simul alánk. hajnal pirulva talál reánk.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Az online folyóiratunkban még nem publikáló szerzőink Dr Berkes Sarolta Haász Irén Kasuba Norbert Kovács Lilla Polla Krisz Kun Magdolna Markovic Radmila Pacher Zsuzsanna

Hírek, információk:

Az Allegória-hangok című antológia szerkesztése a holnapi nap reggelén befejeződik, s az elkészült kötet a nyomdába kerül. További jelentkezéseket így nem tudunk elfogadni!

A legelső netkötet október folyamán az oldalra kerül. Ez éppen az én (M. Fehérvári Judit) már egyszer kiadott, de a második kiadás előtt álló, jelenleg a nyomdában lévő, tartalmában jelentősen csökkentett változatú művem. A következő netkötet Gere Irén munkája lesz. Vállaljuk a teljes borítótervezést, lektoráltatást, kivitelezést. Ez a munka teljesen ingyenes, ellenben havonta csupán egy Szerző művét tudjuk így feldolgozni, s jogot formálunk arra is, hogy csak azok a művek kerüljenek a kötetbe, melyeket a szaklektorok érdemesnek tartanak erre!

Aktuális irodalmi pályázatok:

A Dunánál 2011 – amatőr vers-és novellaíró pályázatot írt ki a Belváros-Lipótváros Önkormányzata. Pályázni bármilyen témában, magyar nyelven, korábban még nem publikált alkotással lehet. Nevezési díj nincsen. További információk: 872-7441, www.belvaros-lipotvaros.hu Beérkezési határidő: 2011. október 13.

ALLEGÓRIA Irodalmi- Művészeti és Közösségi Portál 2011. szeptember www.allegoria.hu Lázár Ervin családi mesedarab pályázatot hirdet a Pécsi Nemzeti Színház és a Jelenkor Irodalmi és Művészeti folyóirat. Nevezési díj nincsen. További információk: www.pnsz.hu Beérkezési határidő: 2011. október 15.

Kedves Szerzőink és Olvasóink!

Sok-sok sikert, értékes órákat, tanulságos és szerető, baráti kapcsolatokat kívánok mindenkinek! M. Fehérvári Judit

Lapunk kereskedelmi forgalomba nem hozható, kizárólag online olvasásra készített periodika! A következő szám várhatóan karácsony előtt jelenik meg.