Voloncs Erzsébet (Bányász Viktorné)

Az igazság bennünk él

Debrecen, 2010. © Voloncs Erzsébet (Bányász Viktorné)

„A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (József Attila)

Impresszum

ISBN: 978-963-12-2403-0 Borítót tervezte: önzetlen munkával egy önmagát megnevezni nem kívánó magánszemély Könyvet szerkesztette: önzetlen munkával egy önmagát megnevezni nem kívánó magánszemély Nyelvi lektor: Riba Ildikó Szöveggondozás: Németh J. Sarolta Előszó: Voloncs Erzsébet (Bányász Viktorné), Dr. Takács Péter

Debrecen, 2010. © Voloncs Erzsébet (Bányász Viktorné) 4

Előszó Az egyetemi folyóiratban, a „Szemeszterben” olvastam egy pályázatot 2002. október 2-án „Erdély története és irodalom története” címmel. Kivettem a könyvtárból néhány könyvet ezzel a témával kapcsolatosan. Többek között a Jancsó Benedek írta „Erdély történetét”, a Balázs Gábor” nevével jegyzett „A székely művelődés évszázadait”, és Pomogáts Béla „Erdély hűségében” című kötetét. Nagyon szerettem az irodalmat és a történelmet, mert nekem Sepsiszentgyörgyön olyan tanáraim voltak, mint Izsák Józsefné, aki szeretettel tudta átadni tudását és Kelemen József tanár úr, aki anekdotákkal fűszerezte a történelmet. Egyszer azt mondta: „Tudják lányok, mi a történelem? „A történelem a semmittevés akként való csoportosítása, hogy azt lázas tevékenységnek lássák.”. De megmagyarázta ennek az ellenkezőjét is, hogy az emberi szenvedés az oka minden forradalomnak. Kivonatot készítettem a fent nevezett könyvekből és megmutattam a fiamnak, hogy mit írtam. A fiam felnyitotta a szememet, hogy itt nem arra kíváncsiak, amit már a nagy emberek leírtak, hanem egyéni emlékeimet kellene megírnom, ha publikálni akarok. Így kezdtem hozzá megírni gyermekkori emlékeimet, „Az igazság bennünk él címmel”, mert sokat szenvedtem az igazságtalanságtól.

2003. május 10-én beadtam a dolgozatomat a Debreceni Történeti Tanszéknek elbírálásra. Könyvjutalomban részesítettek és a következő levelet írták nekem: „ Bányász Viktorné 270 oldalas kéziratot küldött a pályázatra, melynek igazán izgalmas része az, amelyiket nem az irodalomtörténeti és történelemtudományi könyvekből sajátított el. Fejezetenként is jelezném: Gyermekkori emlékeim, Román világ-magyar világ, Felszabadító háború, Szocializmus, kommunizmus. Ezek azok a fejezetek, amelyek még senki által meg nem íródtak Kézdiszentlélek és Sepsiszentgyörgy vonatkozásában. Bányász Viktornénak olyan élményei vannak a Romániában töltött évekről, amelyekkel érdemes lenne megismertetni a világot. Azt is meg kellene írni, hogy miért költöztek Magyarországra, milyen érzés volt otthagyni a szülőföldet? Abból az élményanyagból, amelyből keveset elcsöpögtetett a dolgozata elején nagyon sok lehet a tarsolyában, s ha ezt megírná, jó szerkesztés mellett fényképekkel és térképekkel illusztrálva, kiadható, kapós könyvet lehetne írni. Jelenlegi formájában a pályaművet könyvjutalomra javasolom”. (Dr. Takács Péter docens)

Gyermekkori emlékeim „Erdélyországban van az én hazám, ott nevelt engem az édesanyám” Legelső emlékem a magyarok bevonulása Erdélybe. Nem lehet elfelejteni azt az örömünnepet. Mindenki boldogan szedte elő az elrejtett magyar zászlót, hogy a lakását feldíszíthesse. Virágcsokrokkal várták a lóháton érkező, éneklő katonákat. Felmentünk a Kultúrházhoz, amely zsúfolásig tele volt vidám, boldog emberekkel. A színpadon műsort adtak az iskolások és óvódások. Még arra is emlékszem, hogy egy óvodás társam, azt énekelte el, hogy „Még azt mondják nincs Szegeden boszorkány, pedigpedig úgy terem, mint a fűszál.” Arra az óvodástársamra azért is emlékszem olyan nagyon, mert ő volt a legszebben öltöztetve. Az édesapja volt a tejcsarnokos és az egész falu tejét ők felezték le. Örömmel, boldogan énekeltek a katonák és asszonyok. Azt a felszabadult, lélekemelő érzést nem lehet leírni. Azt énekelték, „Hál Istennek, megfordult a világ, zöld ablakban piros fehér virág”. Olyan nagy volt a tömeg, hogy édesanyám ölbe kellett vegyen, hogy a katonákat is láthassam. Akkor láttam életemben először katonákat, csillogó 7

gombjaikat csillagoknak néztem, megcsodáltam a daliás lovaikat. Harsogó hangjuk a szívünkig hatolt. Mindenki ujjongott és énekelt. Ilyen szép ünnep nem is volt talán soha. Erre az ünnepségre magyar zászlót készített édesanyám, s hirtelen nem volt megfelelő zászlórúd. Emlékszem, hogy a guzsalyra illesztették fel a lobogót. Majd nekem is varratott egy szép, magyar ruhát: fehér ruha, piros mellény, zöld kötény, de a legjobban a párta tetszett, csodáltam rajta a színes gyöngyöket, sokszor belopózkodtam a szobába, hogy a fejemre tehessem. Az egész falu boldogságban úszott, megszabadult az idegen elnyomástól. Örömmel ünnepelték a bécsi döntést, melynek következtében Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Elmentek a faluból a román rendőrök, a román tanítók, román tisztviselők. A magyarság lélegzethez jutott. A katonák énekelve vonultak az utcán. Arra is emlékszem, de lehet, hogy utólag vésődött belém a szüleim elbeszélései alapján, hogy mit énekeltek: „Horthy Miklós katonája vagyok, Legszebb katonája. Vígan élem katonaéletem, Nincsen gondom másra, Masírozok százados szavára, Úgy gondolok az én violámra. Horthy Miklós katonája vagyok, Legszebb katonája.”

Íme, egy másik is. „Horthy Miklós, sej, haj, ha felül a fehér lóra. A bakának, sej haj, nincs szüksége vezényszóra. Hál Istennek, megfordult a világ, zöld ablakban piros fehér virág. Gyönge női kezek szórják a virágot, megérkeztünk valahára.” Ekkor tanultam egy másik, szép verset is: „Mi, messzi bércek szétomló pora. Vihar, akármi, mélyre elsöpör, belőled élünk, örököd vagyunk. Vigasztaló, elringató anyánk, Erdélyi föld, erdélyi föld. Megáradt vizeknek hulló habjai mi. Legyen a sors bármily mostoha, Rád visszahullunk szomjan, könnyesen erdélyi föld, erdélyi föld.” Azon a télen, farsangkor, az egyik katonatiszt feleségül vett egy lányt a falunkból. Az esküvői ünnepségre a mi zászlónkat kérték el, mert a mi zászlónk valódi selyemből készült, és nagy volt, olyan hatalmas, mint egy ajtó. Amikor hazahozták, emlékszem, hogy vita volt azon, hogy kicserélték a zászlórudat, mert a mi zászlónk rúdja kopjafamintás volt, mivelhogy a guzsalyrúd volt és édesapám megcifrázta, 9

megfaragta volt a csúcs részét. Azonban hiába keresték, nem került elő a faragott guzsalyrúd. Nem sokáig búslakodtunk miatta édesapám, faragott egy másikat. Mindenki vidám volt és jókedvű. A fiatalok szervezték a bálokat. Voltak olyan új házak, amelyeket fiatalembereknek építettek, de még nem nősült meg az illető, és az ilyen üres házakat elkérték egy vasárnap délutánra. Odahívták a falu muzsikusát, a cigány Sanyi bácsit, aki egy szál hegedűvel húzta a talpalávalót. Az ilyen bálokat Sári bálnak nevezték, ahol két lány is táncolhatott egymással. Ilyen bálokon tanultak meg táncolni, és akkor már elmehettek a Kultúrházba is ropni. Ott már tehetségesebb zenészek: egy hegedűs és egy cimbalmos játszott, akik szintén cigányok voltak, de már beköltöztek a falu közepébe, mivel a cigányprímás testvérét egy magyar fiú vette el, és a muzsikusok megvették a szomszéd házat. Ez a cigány házaspár, a cimbalmos Bözsi néni és a hegedűs Gábor bácsi úgy vagy harminc évig minden vasárnap muzsikáltak. A fiatalok színdarabokat tanultak. Voltak tehetséges műkedvelők, akiket kántortanító tanított. A kántortanítóról jut eszembe, hogy a felesége volt az óvónőnk, akitől kaptam volt egy óriási pofont. Székelytáncot tanított nekünk. A körből kétfelé kellett oszlani: az egyik félnek jobbra, míg a másiknak balra kellett volna mennie, de én mindig az előttem való után mentem. -Te nem tudod, melyik a jobb kezed, menj haza és kérdezd meg édesanyádat! - mondta, de 10

előbb adott egy jó nagy pofont. Sírva mentem haza, és édesanyám megmagyarázta, hogy, amelyik kezemben a kanalat fogom, az a jobb kezem. Így tanultam meg egy életre. Ilyen az ember, mindenre meg kell tanítani. Az állatok ösztönösen tudnak mindent, amit nekik kell. Nekünk mindent tanulni kell! Csodálatos a falusi élet, mindenki ismer mindenkit, és az utcán mindenki köszön minden embernek. Akiket közelebbről ismer, azokhoz egy-két szót illik szólalni: hol járt, hová megy? A falu egy nagycsalád. Több alkalommal megtörtént, hogy édesanyám elkezdte a felső falu végén, és házról házra elmondta, hogy ki miről rokon. Az iskolában azt tanították: „A jó iskolás gyermek köszön minden embernek, megemeli kalapját, úgy köszönti jó apját, édesanyját testvérét, akik látják, dicsérik”. Én az első osztályt egy olyan iskolában kezdtem, ahol egy kántortanító négy osztályt tanított egy teremben. Egyik padsorban ültek az első osztályosok, a másik padsorban a másodikosok, a harmadikban a harmadikosok, a negyedikben a negyedikesek. A tanító az egyik padsornak rajzolni valót, a másiknak írni valót hagyott fel, a harmadiknak másolni valót, addig a negyedikeseket számolni tanította. Érdekes volt, mert közben még rendetlenkedőket fegyelmezni is kellett. Emlékszem, hogy egy osztályismétlős fiút állandóan a sarokban térdeltetett. Csak egy hétig jártam ebbe az iskolába, mert egy hét múlva kiderült, hogy én a Népiskolába vagyok beíratva. Ahol a 11

kántortanító tanított, az egyházi iskola volt. Így át kellett menjek a templom melletti iskolába, mert ott volt a Népiskola. Oda is rövid ideig jártam, mivel egy késő őszi napon leégett az iskola. Cséplőgéppel csépeltek az iskola szomszédjában. A kazánon rossz volt a szikrafogó, a szél átfújta a szikrát, és meggyulladt az iskolánk. Ott, a közelben volt egy másik iskola, és ott folytatták a tanítást. Nagyon nehezen indult a tanulás. Esténként édesapám foglalkozott velem. Emlékszem, egy este elővette a Bibliát és levette a petróleumlámpát az asztalra, tanított, tanított, de nehezen tanultam, egyszer csak elfogyott a türelme és az orromat beleverte a könyvbe. Jól emlékszem, éppen a rézkígyó résznél volt kinyitva a Szentírás. Ez egy képes Biblia volt világoskék színű, kemény háttal, és az utolsó oldalán jóslások voltak a világvégéről. Azt is el kellett olvassam, hogy a végső időkben sok-sok természeti katasztrófa lesz és jön a sárga veszedelem. Mindig volt valami mulatságos történet édesanyám tarsolyában, amivel fel tudta oldani a feszültséget. „Ha egy ember fát ültet, nem tördelheti le az ágát, mert, akkor soha sem látja meg a termését.” Sok igazság van a közmondásokban: „Ki, hogy veti ágyát, úgy alussza álmát.”„A madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni.” „Hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.” „A rest többet fárad, a fösvény többet költ”. „Többet ésszel, mint erővel”. Így tanítgatták egymást is a szüleim. Megmagyarázták a közmondások 12

értelmét, így például, hogy „A madarat tolláról embert barátjáról…” -ban az van elrejtve, hogy válogassuk meg, hogy kivel barátkozzunk, mert a barátunkról ítélnek meg bennünket. A „Többet ésszel, mint erővel” azt jelenti, hogy gondolkozzunk, mielőtt verekedni kezdenénk, mert egy humoros szóval is le lehet győzni az ellenfelet. „Lassan járj, tovább érsz!” - ha hosszú útra indulsz, hamar kifáradsz, ha gyors léptekkel indulsz. „Hessel nem lehet verebet fogni.” - ha valamit el akarsz érni, ne riogasd az ellenfeledet, hanem szép szóval győzd meg. „Nem mind arany, ami fénylik. ” - nem minden jó dolog, ami előre annak látszik. „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” - aki másnak rosszat tesz, sok estben ő jár rosszul. A falusi emberek ismerték az örök élet titkát és a szerint éltek, tudták azt, amit ma bölcs emberek fogalmaznak meg. Falun minden együttlét ünnep volt. Ha valaki meglátogatott bennünket, vidám örömteli volt az együttlétünk. Szeretet vett körül, ha nem volt más a háznál, hirtelen pirítós kenyérrel és teával kínálta édesanyám a vendéget és vidám, mosolygós arccal távozott tőlünk mindenki, mert édesanyámnak mindig volt vidámító szava. Hamvas Béla szerint „Az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik.” Az isteni erők jelenvoltak az én szüleim és rokonaim ismerőseim életében, mert sugárzott belőlük a szeretet. A szomszédunkba járt a Tolnai Világlapja, 13

kézről kézre adták, olvasták és adták tovább. Újjászervezték az oktatást, a közigazgatást. Házról házra jártak az óvónők. Megkérdeztem édesanyámat, hogy miért rakta tele a kosarunkat tojással, babbal, rizzsel, liszttel. Azt mondta, azért, mert ezután ott fogunk enni az óvodában. Egész napos óvodánk volt. Ott ebédeltünk, és ebéd után ott aludtunk. Ez nagy élmény volt az én számomra és szüleinknek is nagy könnyítés, mert nyugodtan mehettek a mezőre, tudták, hogy jó helyen vagyunk. Az én szülőfalum, Kézdiszentlélek a Kászonpatak partján fekszik, az óvodánk a patak mellett volt. Mi egész nap ott játszadoztunk. Ott születtem a Kárpátok kanyarulatában, az Ojtozi-szorostól húsz, Brassótól hatvan kilométerre. Az őseim mindig is ott laktak. A rokonságomból nem vándorolt el senki a faluból. Ott megtalálták a megélhetéshez a lehetőséget, megvolt a kellő mennyiségű földjük, földművelésből éltek, őrizték a hagyományaikat. Édesapám szabad székely kisnemesi családból származott, lófő székelynek nevezték. Mindig büszkén mesélte, hogy az ő dédapjának a testvére, Voloncs Mihály tizennégy évet szolgált a saját lovával a hadseregben. A lovát és őt is a család kellett ellássa élelemmel. A család egyik őse, l602-ben Rudolf császárnak tett hűségesküt, így kapott nemesi rangot, de földet nem és azóta a családból addig kellett katonáskodjon egy fiatalember, amíg a család helyette egy másik fiút tudott küldeni. A lófő székelyek irányították a falut. Törvényeket is 14

alkottak és bíráskodtak is. Közülük választották a tizenegy tagú falutanácsot, akik rendet tartottak a faluban. Őröket állítottak a kapukhoz. A falukapuknak is neve volt. Én már csak egy kapunak emlékszem a nevére, a Tanorok kapuéra, de ilyen kapuk voltak a szomszéd falvak, a rétek és a mezők felé is. Amikor hozták haza a mezőről a búzakévéket, a falu kapujánál két kévét le kellett dobni a szekérről a falu szegényeinek a támogatására. Ezt a falu vezetői kicsépelték és kiosztották a rászorulóknak. A Kászon-patak a falut két részre osztotta, az egyik oldalon van az Alszeg, a másikon a Felszeg nevű része, a patakon túli rész vagy a Vízága. A falu lakossága is megosztott: voltak jobbágy részen levők, szabadosok és katona részen levők. A falu törvényei mindenkire egyformán vonatkoztak. A bíró mellett a falu szabályainak betartását segítő lófőket hűtősöknek (hiteseknek) hívták, akik tiszta erkölcsű, becsületes emberek kellett, legyenek. Akik, ha magukat jól viselték, holtig a hűtősségben maradhattak. A bíró szava szent volt: büntethetett és kegyelmezhetett. Utcafelelősök is voltak, akik a bírónak azt is jelentették, ha valaki beteg volt. Gondoskodtak a szegényekről is. Tűzkár vagy egyéb kár esetén is kisegítették egymást. A faluban mindenki ismerte egymást, az erkölcsteleneket elítélték, kiközösítették, kitaszították vagy elűzték. Az árvákra, gyámoltalanokra külön gondot fordítottak. Ragaszkodtak a törvényeikhez, a 15

hagyományaikhoz, ünnepeik megtartásához. Rend uralkodott minden vonalon. Ezeknek az erős, összetartó közösségeknek köszönhető, hogy a székelység fennmaradt. Ehhez vallásosságuk is hozzájárult. Törvényeik voltak a templomba járás kötelezettségére is, amit be is tartottak. Vasárnap mindenki ment a templomba, és megfizette az egyházi adót is. A hit erőt adott és reményt, nem volt senki depressziós vagy pánikbeteg. Mindenki talált munkát, ha dolgozni akart. Nem is volt szegény ember a faluban! Én csak két napszámosra emlékszem: Mihály bácsira és Józsi bácsira, akik kaszálni segítettek édesapámnak. Gabonával fizetett édesapám nekik. Ősszel öthat zsák gabonát kaptak tőlünk, ami egész télre elég volt a családjuknak. Mihály bácsi fia osztálytársam volt, s mindig tiszta rendes ruhában járt, a lakásuk is nagyon tiszta volt. Jártam náluk többször, mert én voltam a futár, ha valamiért Józsi bácsit kellett hívni, engem szalasztottak, ugyanígy a boltba is, vagy a kovácshoz az ekevasat éleztetni. A kovácsot is gabonával fizette meg édesapám. Ősszel jött a kovács a szekérrel, s megállt minden kapuban, és vitte a bérét gabonában. Ugyan úgy jött a cipész, a harangozó és egész évre megkapta a járandóságát. Igazág és békeség uralkodott az emberek között. A szeretet és megbecsülés jellemezte az emberi kapcsolatokat. Az adott szónak súlya volt. Nem kellett leírni az egyezséget, ha kimondták, nem másították meg a szavukat. Mindenki vigyázott arra, hogy tisztességesnek ismerjék, hogy ne hibázzon, ne 16

tévedjen, mert ha egyszer hazudott, elment a híre, és akkor már meg volt bélyegezve, többé nem hittek neki. Édesanyám arra volt büszke, hogy az ő édesapja írástudó ember volt. Ő volt a falu íródeákja, gimnáziumba is járt Csíkszeredába. Mivel szépen tudott írni, minden farsangon hívogatták a leányos házakhoz, hogy írja meg a pernefernum levelet, ami nem volt más, mint a hozomány összeírása. A leánykérés után leírták, hogy a szülők mit adnak a lánynak. Felírták, hogy hány párnát, paplant, csergét, gyapjútakarót, hány malacot, borjút, tehenet, mennyi szántóföldet, kaszálót és melyiket, melyik határban adják a szülők a lányuknak. A leánykérés ünnepnek számított, vacsorát adtak az íródeáknak is. Anyai nagyapám, Pál György jobbágy részen való volt, de l848 után megszűnt a jobbágyrendszer és ki, amennyi földet azelőtt művelt, annyit kapott. Így lett aztán negyven hold földje, amit a családjával nagy hozzáértéssel művelt. Akkor még nyomásrendszer volt, ami azt jelentette, hogy egy évig pihentették a termőföldet, s csak minden második évben vetették be, addig állatokat legeltettek rajta. Egyháztanácsos volt nagyapám, ezért megengedték, hogy a templomkertben vegyen sírhelyet, a templom kerítésén belül van eltemetve. A Székelyföldön a templomokat várfalszerű kerítéssel vették körül, a kerítésbe bástyákat és termeket építettek be, az ellenség elől háború idején oda menekültek a falu lakói. Templomunk a Kászonpatak-völgy torkolatának bal oldalán, 17

egy kimagasló hegy, a Perkő - hegy lábánál épült a Kézdiszentkereszt község felé vezető út mellett. l40l-ben készült el késő gótikus stílusban. A kapu bástyái barokk stílust mutatnak, mert többször is átépítették, módosították a háborús rombolások után. Orbán Balázs, az ökörfejes külső díszítés miatt az építtetést báró Apor Katának tulajdonította, aki Sándor moldvai vajdához ment férjhez. A későbbi kutatások szerint az ökörfejszerű kőfaragvány Lukács evangélista jelvénye és az előző, a XIII. században épült templomról lett a mostani templomra áthelyezve az oldalpillére. A templom hosszmérete torony nélkül harmincnégy méter. Így a legnagyobb háromszéki templomok közé sorolható. A templomot sokszögre épült védőfal veszi körül, négy sarkán egy-egy henger alakú bástyával. A kapu fölött a bástyaszerű építményben emeleti szoba van, ahová múzeumot rendeztek be. A Perkőt azért nevezték Perkőnek, mert valamikor régen a peres ügyeket ott tárgyalták meg. A Perkő hétszáz méter magas, kő talapzaton fekszik, kőbánya van az oldalában. A kőbánya és a templom között van a temető, melynek két kapuja van: az egyik az új temetőbe, a másik a régibe vezet. A Perkő tetején ötkupolás kápolna áll. Nemrég fedeztek fel benne egy freskót: két angyal tartja István király feje felett a koronát. A kápolna falán található a következő felirat: „1686-BAN A KÁLNOKI CSALÁD RESTAURÁLTATTA”, de kiderült, hogy a Mikes grófok építették még a XI. században. 18

Kézdiszentlélek az l332-es évi pápai jegyzékben „Paulus socerdos de sancto Spiritu solvit l6 banales antignost.” formában szerepel. Az l567 évi regestrum szerint ötvennégy kapuja van. Úgy, ahogyan a szentléleki templom helyén egy régi templom állt, a Perkő tetején, a kápolna helyén is volt egy régi kápolna, amit a tatárok földig romboltak. Feljegyzések vannak arról, hogy IV. Béla király parancsot adott Lőrincz erdélyi vajdának, hogy építesse újra a kápolnát és a várat is. Az újjáépítés után volt egy nevezetesebb várnagy, László, aki Zsigmond király idején élt. Azt a várat is lerombolták a törökök. Később ismét felépítették. Rákóczi fejedelem idején Tarnóczy Sebestyén birtokában volt a vár. Erről a várról írta Kemény Zsigmond az „Özvegy és leánya" című regényét. A templom másik oldalánál is állt egy vár, ami a Mikes grófok birtokában volt. A feljegyzések szerint Báthory István fejedelem Károlyi Istvánnak adományozta. A védőfal egy része még ma is látható, Tóth Csaba malma ehhez van hozzáépítve. Kedvenc játszóhelyünk volt gyermekkoromban, még akkor a kőfalban egy vasajtó és egy vaspárkányos ablak is volt. Ezt a vidéket azért nevezik Háromszéknek, mert, amikor közigazgatásilag felosztották, három járást, három széket egyesítettek. Eredetileg három részből állt: Sepsiszék, Orbaiszék és Kézdiszék. Ezeket összevonták egy székbe és így lett belőle Háromszék. A Perkő-hegy túlsó oldalán található a Szentkereszt nevű falu, amit ma Pojánnak neveznek, ott töltik a Nemere nevű borvizet 19

(ásványvizet), amit ősapánkról, Nimródról neveztek el. A hegyek alatt körben sorakoznak a falvak: Bélafalva, Csomortán, Almás. Azt mondják, hogy Almás neve eredetileg Álmos volt és a honfoglaló magyarok ott áldozták fel Álmos vezért, és úgy vette át Árpád vezér a hatalmat. Almás falu és Lemhény között a Szent Mihály dombon áll a két falu közös temploma. Onnan Berecken (ahol Gábor Áron született) át az Ojtozi-szoroson keresztül vezet az út Moldvába. Az Ojtozi-szoros egy nyolcszáznegyven méter magas hágó, átjáró. A legmagasabb pontját Mogyorós-tetőnek nevezik. Itt volt a magyar határ, itt állt a Rákóczi vár. Ma a Lina csárda van a vár helyén. A honfoglalók egy része itt jött át Etelközből Erdélybe. A tatárok is sokszor használták ezt az átjárót, Batu bán serege is itt vonult be Erdélybe. Mátyás király itt támadt a moldvaiak ellen, hogy megfenyítse a lázadókat. Bem tábornok is itt járt át a székely seregével. Torja községen át a Torja-hágó vezet a Csukáshegységen a Csíki-medencébe Tusnád- fürdőn keresztül. Érdekes, hogy a Nyerges-tetőn a kászoni falvakon át is a Csíki-medencébe vezet az út. Kézdiszentlélek ötszáznyolcvannyolc méter tengerszintfeletti magasságban helyezkedik el, a község fölé emelkedő hegy pedig hétszázharmincnyolc méter magasságban van a tengerszinttől. A Perkő-hegy oldalában homokkő bánya található, onnan építkezik a falu lakossága. Ebből a jól munkálható kőből készítették a kőfaragók a környék kapulábait, sírköveit, emlékműveit. A Kászon-patak tele 20

van vízi kaviccsal. Építkezéshez a vízből hordják a homokot, kavicsot, én magam is lapátoltam a vízből, amit megrostáltunk. Amikor megszáradt, a vakoláshoz azt használtuk. A Perkő-hegy tetején még ma is található egy őskori növény, ami ma ritkaságnak számit: az árvalányhaj, amit régen csokorba kötve a legények a kalapjukra tűztek. A Perkő-hegy tetején egy erős vár állott, amelyről Rogerius váradi kanonok is írt, hogy 1241-ben az Ojtozi-szoroson beözönlő tatárok földig rombolták és a várba menekült lakosságot felkoncolták. 1251-ben IV. Béla király írásbeli parancsot adott Kemény Lőrincz erdélyi vajdának, hogy a Perkő tetején lévő királyi várat állítsa helyre, őrséggel és várnaggyal lássa el. A törökellenes korszakban Amuráth török szultán csapatai rombolták le. Az 1465-ből származó levél már ismét, mint romot említi. Orbán Balázs székelyföldi útjai idején még láthatók voltak a vár alapfalai. A Perkő délnyugati oldalán is épült egy kastély Mikes Benedek által, amelyet 1465-ben Mátyás király a faluval együtt Desői Bályogi Lőrincznek adományozott. Ebben az oklevélben fordul elő először a „Zent-leleus” kifejezés. A Bályogi család kihalása után Kézdi Simon családjának dicsőszentmártoni leszármazottja, Apor Katalin által jogot formált a várhoz és visszaperelte1. Az idők folyamán sokszor cserélt gazdát, nem tudjuk, hogy került Tarnóczy Sebestyén birtokába, de feljegyzés van arról, hogy 1602ben Tarnóczy Sebestyén eladja egy Forró 1

.Orbán Balázs: Székelyföld leírása, II.kötet, 109.oldal

György nevű oroszfalusi lakosnak a Magyarréti nevű kaszálóit. Egy másik feljegyzés szerint 1630-ban az országgyűlés a szentléleki uradalmat Bethlen Istvánnak adományozta 2. Ugyanebből az évből származik Tarnóczy Sebestyén végrendelete, amely szerint felesége, Károlyi Zsófia és lányuk, Sára kapja a szentléleki kastélyt és azon „falu részeket”3. Kemény Zsigmond „Az özvegy és leánya” című regényében Tarnóczy Sára életét írja le, úgy, ahogyan a valóságban is megtörtént: Tarnóczyné nem akarta Mikes Jánoshoz adni a lányát, ezért a Mikes fiúk egy éjszaka elrabolták Sárát 1637-ben, Szent Erzsébet napja körül és elvitték a zabolai Mikes kastélyba. Tarnóczyné a háromszéki főkirálybíróval ment visszakövetelni a lányát. A lányt visszaadták, de Tarnóczyné Fehérvárra, a fejedelemhez fellebbezett. A Mikes fiúkat 1638. május 10-én fő-és jószágvesztésre ítélte a bíróság, de ők Moldvába menekültek. Rákóczi fejedelem októberben kegyelemben részesítette a Mikes fiúkat, és javaikat visszakapva jó hazafiakká váltak. Mikes Sára férjhez ment az öregedő Haller Péterhez Szebenbe, de boldogtalan házassága miatt „maga megmetszvén torkát, véget vetett életének”4. Így került a kastély Haller Péter, királyi tanácsos birtokába. 1663-ban Apafi Mihály a kastélyt és a hozzátartozó birtokot Kálnoky Sámuelnek és 2

Páll Izabella:Kézdiszentlélek története, Gyulafehérvár 1988. Monumenta Comitalia regni Transsylvaniae, szerk.: Szilágyi Sándor, VII.kötet 4 Páll Izabella: Kézdiszentlélek története, Gyulafehérvár 1988. 3

feleségének adományozta. 1567-ben, a feljegyzésekben ötvennégy család szerepel, míg 1614-ben már százhetvenhárom kaput számoltak a faluban és 1703-ban háromszáz család szerepel az összeírásokban. Így Háromszék nagy községeinek a sorába emelkedik a falu. A lakosság rétegződik érdemei és tehetőssége szerint. 1703-ban tizenegy nemes, száznegyvenhat lófő és gyalogos, száztizenkettő jobbágy és negyven zsellér családra oszlik. De egységes, mert 5 hagyományai szerint segítik egymást. A Habsburg idők siralmas korszakából csak a Rákóczi-szabadságharc adott némi reményt, de a szabadságharc bukása után az osztrákok kirabolták és fosztogatták a népet. 1718-ban a pestis járvány tizedelte meg a lakosságot. Ennek emlékére állították a templom elé a csavaros faragású kőkeresztet. Nyomorúságos helyzetük javulását remélve, lelkesen csatlakoztak az 1848-as forradalomhoz, és sokan életüket áldozták a szabadság reményében. Neveik fel vannak jegyezve a templom előtt álló emlékmű oldalára. A két világháború is sok áldozatot követelt, sokan pusztultak el. Az első világháborúban százötvenkilencen estek el, míg a másodikban hetvenen maradtak a frontokon áldozatként a falunkból. 1944-szeptember 1-jén orosz repülőgépek bombázták meg a falut, mert megtudták, hogy a falu közepében német lőszerraktár van. Óriási tüzet okoztak, melynek 5

Szádeczky Kardoss Lajos: Székely nemzet története, 186.oldal.

következtében a fél falu leégett. A szülőföld vonzásában élünk egész életünkben, visszavár a szülőhaza mindenkit. Nekem a szentléleki Perkő alja a legkedvesebb hely a világon. Érdekesség, hogy a falu felső részét azért nevezték Vármegyének, mert valamikor Fehér megyéhez tartozott, de hogy egy falu miért tartozott két vármegyéhez? Valószínű, amikor még a falvak magántulajdonban voltak, két gazdája volt a falunak. Mint, ahogyan már említettem, a Perkő-hegy tetején található egy Szent István kori kápolna és egy harangláb. A kápolna négykaréjos reneszánszkori kőből faragott ajtajával, a Kálnoky- és a Lázár családok címerével és a kereszt az 1686-os évszám bevéséssel ma is megcsodálható. Még ennél is csodálatosabb az a freskó, amit nem rég fedeztek fel a kápolnában: Szent István megkoronázása. Szent István feje felett két angyal tartja a koronát. Augusztus 20-a a templomi búcsú ünnepe. Olyankor keresztekkel vonultak a környező falvak népei fel a Perkő tetejére. Ma már csak gyalogosan vagy gépkocsival jutnak el oda a Bivalak útján. Szép szentmise szokott ott lenni. Most is, minden évben összegyűlnek a környék papjai, s zarándoklatot tartanak. Megható elnézni a drága, egyszerű falusi embereket, ahogyan a szent gyónást végzik egy-egy nyírfaág árnyékában a kijelölt helyen, mert az igazi zarándoklat első feltétele a bűnbánat, azután a szentáldozás. Az én őseim nem vándoroltak el a szülőföldjükről, nincs rokonságom külföldi 24

országokban, megőrizték őseik földjeit, hagyományait, örököltek annyi földet, amiből becsületes munkával fenn tudták tartani a családjaikat. Nem voltak a falu leggazdagabbjai, de becsületes dolgos emberekként fűtötte őket a hazaszeretet, mert őket még hazaszeretetre nevelték. Vargha Sándor, torjai származású előadó tanár, a Bábes-Bólyai egyetem szerves kémia tanára, a tudományok doktora azt üzente 1990-ben a Székely Újság hasábjain: „Ragaszkodjatok a szülőföldetekhez, minden magyarnak itt a helye! Legyetek dolgosak és szorgalmasak, hogy megmaradhassunk!” A kézdivásárhelyi iskolák új névtáblákat kaptak a megye nagy szülötteinek nevével: Nagy Mózes, Bod Péter, Gábor Áron, Molnár Józsiás. Jó lenne, ha az iskolaközösségek a maguk választotta személyiség hagyatékát ápolnák!” A hagyomány kötelez, őseink örökségét át kell, adjuk unokáinknak. Aki kézdivásárhelyi, annak tudnia kell, kik voltak a város, a vidék nagy szülöttei: Nagy Mózesről tudni kell, hogy háromszáztíz évvel ezelőtt ő alapította Háromszék első iskoláját Esztelneken. 1696-ban ezt az iskolát áthelyezte Kézdivásárhelyre, a Kantába és minorita szerzetesrendet is alapított. Tizenkét éven át Vas megyében teljesített papi szolgálatot, és ezután szülőföldjén kilenc plébánia papi teendőit látta el, szolgálta népét. 25

Lóháton járta a falvakat, hirdette Isten Igéjét. Könyveket is írt. Első műve, a Nagyszombaton 1700-ban kiadott „Szentháromság”, a katolikus teológia kézikönyve lett. Az ő munkásságának köszönhető, hogy Felső-Háromszék ma is „Szentföld” néven ismert a köztudatban. Itt tanított Zsögön Zoltán, akit Ady írásköteles írónak nevezett, Földi István, Domokos Pál Péter, Dr. Antal Árpád, Katona Szabó István, Szűcs Mihály, Jakabos Ödön és még sok híres egyéniség. Hit- és erkölcstant is tanítottak szülőés hazaszeretetre nevelték a gyermekeket, őrizték a népi hagyományokat. Napjainkban is nagy szükség lenne erre!6 2005 tavaszán bejártam a kézdivásárhelyi könyvtárba és kikértem a Székely Oklevéltár I. kötetét, abból írtam ki az alábbiakat: I kötet 8. fejezet: „IV. Béla király 1251-ben parancsolta Lőrincz erdélyi vajdának, hogy újjáépítesse a szentléleki Perkőn a várat. II. Lajos király 1517.április 14én Szapolyai János erdélyi vajdának adományozta.” IV. kötet: „1604-ben Rudolf császár idején katonai összeírást tartottak. A lófőket és puskás gyalogosokat írták össze, akik felesküdtek a császár hűségére. Az 1619-es összeírás falvanként jegyzi a nemes lófő, darabont jobbágy, zsellér családok neveit. A székelyek generálisa, Petki János Bocskai utasítására adja ki a rendeletet, hogy írják össze a népességet, tartsanak hadiszemlét. 6

A Nagy Mózes gimnázium monográfiája

„Minden lovas szerszámosan és kopjás és gyalogos veres köntösbe álljon elé.” Mátyás király idejétől kezdődően több-kevesebb következetességgel összeírásokat tartottak. Az egyes székekbe kiszállt biztosok az előre kitűzött napra összehívták a falvak bíráit és esküdtjeit, akik esküt tettek falvaik mindenrendű, rangú lakóiról. Ugyanez történt az adókirovás céljából is. V. kötet 56. oldal. 932. bejegyzés: „1539.július 25-én János király Uzoni Béldi Pállal Bodola falut elcserélte a szentléleki kastéllyal, amit Visegrádon írtak alá.” VI. könyv 271. lap. 836 fejezet: „A várat átadja Haller Péternek. 1708 és 1719 között pestis járvány volt, melyben Szentlélek lakóinak háromnegyede halt meg. Csík, Gyergyó és Kászonszékben tizenkétezernégyszázharmincan haltak meg.” A Perkő a peres ügyek intézésének a helyeként is szolgált, ahol akasztófák is voltak. Az öregek tanácsa ítélkezett (Nem mellesleg, ma már tudományos kutatások vannak arra nézve is, hogy Üsög vezér lehetett a település első embere, akit Ősbőnek is neveznek egyes források. Talán ebből az időből származik az öregek tanácsának intézménye is.). Báthory részletesen rendelkezett arról, hogy kire mennyi adót rójanak ki. Ebből feszültségek keletkeztek, ami elvezetett az 1562-es székely felkeléshez. A „székely bánja” felkelés eredménye az lett, hogy a felkelés résztvevőit jobbágyokká nyilvánították, megfosztották

minden vagyonuktól. János Zsigmond kétezer családot adományozott a székely főnépeknek. Báthory Gábor a vesztes goroszlói csata után 1601-ben kiadott levelében felszabadítja a jobbágy székelyeket, ha katonának állnak. Szentléleken ekkor tett esküt neki: Volonczy Gieorgy, Volonczy Gergely és Volonczy Péter. A lófőket felmentették a dézsma fizetése alól Mihály, román vajda 1599-ben szabadságleveleket adományozott, akik elnyerték a libertinusok, vagyis a szabadosok státusát, azokat szabadszékelyeknek nevezzék (Erre volt büszke az én édesapám, hogy az ő ősei szabadszékelyek voltak.). A XVI. század elején Werbőczy István a Tripartitumban foglalta össze törvényeit és kiemelte, hogy „a székelyek külön törvényekkel és szabályokkal rendelkeznek”. A fő eltérés a magyarságtól, hogy a székely hűtlenség vagy egyéb főbenjáró bűn miatt „örökségét el nem veszti, hanem örököseire, atyafiaira száll vagyona.” Az 1562-es segesvári országgyűlés elrendelte, hogy minden székely széken esküdt nótáriust nevezzenek ki, kinek fizetését a perköltségekből fedezzék. A közszékelyeket fejedelmi jobbágyokká nyilvánították A hamis esküvőket és a hitszegőket „ludasnak” nevezték. „A hamis eskün fogott székely elvesztette minden ingósságát.” Mindenkor tarka ruhába öltözve, kenderből készült övvel ellátva, mezítláb, hajadon fővel kénytelen a többi keresztény hívő között járni.

A bíráskodás formái: a falubíró ítélkezett az egy forintnál kisebb értékű bírsági dolgában. Ilyen esetben kizárták a fellebbezés jogát. Magasabb bírságon, a bíráskodás fórumán a viceszékre fellebbezhettek, onnan a kapitányszékre, onnan a Fejedelmi Táblára apellálhattak. Ebben a történelmi környezetben csak a becsület, a tisztesség és a tradícióőrzés volt a fontos. Tőlünk hordták a tejet a szomszédok, mert édesapám mindig tartott egy fejőstehenet. Reggelenként mindig vendég volt nálunk. Ágnes néni jött a tejért és hozta a híreket, amiket a szomszédoktól hallott. Sokszor már alig várta édesanyám, hogy elmenjen, mert neki sok dolga volt. Esténként jött tejért a Vera, egy szegényebb lány, aki meséket mondott nekünk, gyermekeknek, amíg édesanyám megfejte a tehenet. Télen, úgy estefelé lámpagyújtás előtt, a kályha köré ültünk vicceket, találós kérdéseket is mesélt. Voltak olyan kisebb történetek, amelyektől még ma is harsányan nevetek. Álljon itt néhány példa! Megkérdezték egy nyáron a kőműves feleségét, hogy mit dolgozik a férje és azt felelte, hogy: „Kőműves a kedves.”. Ugyanezt az asszonyt megkérdezték télen, hogy mit dolgozik a férje, akkor azt felelte: „Kőműves a tetves.”. Tudniillik, télen kevés pénzt keres a kőműves, mert télen kevés munkája van. Mit mondott a szolga karácsony napján, amikor hagymát adtak neki reggelire? „Ma karácsony napja, nem kell nekem hagyma, egye meg a gazda, aki nekem adta.”. Érdekes, hogy ezeket a 29

szájhagyományokat rímbe szedték, mert így könnyebben megmaradt az emlékezetben „Mit ér a vagyon, s a kincs, ha benne boldogság nincs.” „Te vagy a dal, Te vagy a kincs, szívemben nálad nélkül boldogság nincs.”. „Hegy heggyel nem találkozik, de az ember emberrel nem tudja, hogy hol találkozik.”. Édesapám megmagyarázta, hogy az emberekkel emberségesen kell viselkedni, mert nem tudjuk, hogy mit hoz a sors, és ha valakit megbántunk, megtörténhet, hogy pont nehéz helyzetben fogunk vele találkozni, amikor a segítségére szükségünk lesz. Így neveltek, tanítgattak minden szépre, jóra. Elemi iskoláimat szülőfalumban, Kézdiszentléleken jártam. A négy elemi után édesanyám beíratott a kézdivásárhelyi gimnáziumba. Külön volt a fiúgimnázium és külön a leánygimnázium. A leánygimnáziumot polgári iskolának nevezték. Az nagy élmény volt nekem, hogy nagy lányok tanulnak a szomszéd teremben. Akkor nyolc osztálya volt a polgárinak. A nyolcadikosok már férjhez menő korban voltak és olyat is hallottam, hogy az egyik lány kimaradt, mert férjhez ment. Ez nekem érdekes volt akkor, hogy az iskolapadból férjhez ment. Ma már sok hasonló eset van, és nem tűnik fel. Mi óra előtt imádkoztunk. Első gimnáziumban franciát tanítottak nekünk és óra előtt el kellett mondanunk a Miatyánkot franciául. Az ókor történelmét tanultuk, tanultunk állattant, földrajzot, magyar irodalmat, nyelvtant, számtant és minden héten volt egy osztályfőnöki óra, amikor arra tanítottak, hogy 30

hogyan kell viselkedni, helyesen enni. 1947 tavaszán már kezdték a május elsejei ünnepet: ki kellett vonulni a főtérre, kötelező volt. Nem akartam menni és mondták, hogy baj lesz, ha nem megyek. Egyenruhánk volt: fekete klott kötény, egy elől végig gombos köpeny fehér gallérral. Nem volt fehér gallérom és kölcsön kellett kérjek. Emlékszem, hogy szégyelltem, hogy én kérjek valakitől. A reformációból kimaradt Felső-Háromszék, amelyet most is Szentföldnek neveznek. Itt a ferencesek és jezsuiták alapítottak iskolákat. A ferenceseket minoritáknak nevezték. A misszióba Kézdivásárhelyről jártak át a csángókhoz is. Háromszéken az első iskola 1680-ban, Esztelneken létesült Nagy Mózes plébános szervezése által, aki tanulmányait Budapesten végezte és Vas vármegyében, Kanizsa környékén volt pap. 1674-ben hazatért a szülőföldjére, lóháton járta a falvakat, gyűjtést indított el és 1680-ban tíz növendékkel elkezdődött a tanítás Esztelneken. 1692-ben Kézdivásárhelyen, a Kantában lerakták a gimnázium alapjait. 1696-ban költözött át Esztelnekről az iskola Kézdivásárhelyre, ahol már nemcsak papokat, hanem a tudományokban jártas fiatalokat is neveltek. Az iskola épülete a mai római katolikus templom mögött állott, gyakran kiöntött a Torja-patak és elárasztotta az iskolát is, ezért új épületet kellett építsenek. A templom nyugati oldalához toldották az új iskola épületét. 1850-ben az iskolát bezárták, és megszűntnek nyilvánították. Tizenkét évig szünetelt a tanítás. 31

1905-ben a templommal szemben levő részen elkezdték az új gimnázium építését, amit 1906ban már el is foglaltak a diákok. A tanítás latin nyelven folyt, mert nemcsak az egyház, hanem a világi hivatalok is ezt használták. A tanulók maguk között is latinul kellett beszéljenek. Aki vétett a szabály ellen, büntetésben részesült. Disputákat, hitvitákat tartottak, elemezték Cicero beszédeit, Ovidius, és más költők verseit. 1773-ban beszüntették a jezsuiták rendjét, vagyonukat államosították. 1796-ban kötelezővé tették a magyar nyelvű oktatást. Az iskolai év október 4-én kezdődött és július végén zárult. A vizsgák közönség jelenlétében történtek, tehát nyilvánosak voltak. 1747-ben már működött a Mária Társaság. a Congregáció. Színjátszó csoport is volt a ferencesek szervezésében. Több magyar nyelvű darabot is bemutattak, leginkább farsangi időben és a búcsú alkalmával Szentháromság ünnepén, mert akkor van a búcsú Kézdivásárhelyen. Egy-egy tanuló évekig is elidőzhetett egy osztályban, amíg sikerült a vizsgája addig ismételte ugyanazt az osztályt. Így a végzősök között huszonkét esztendős is volt. A nyolcosztályos gimnázium 1850 után alakult meg, addig az hat osztályos volt. Az első osztályban Marthy jegyzőné tanított. Nagyon jó tanító néni volt, nincsen semmi rossz emlékem vele kapcsolatban. Harmadik és negyedik osztályban pipás tanító bácsi volt a tanítóm, akivel egy érdekes történetet éltünk át. Egy tavaszi délutánon hittanóráról jöttünk éppen haza az osztálytársakkal. Megláttuk, 32

hogy az iskolaajtó nyitva áll, s besurrantunk. Nagy hancúrozásba kezdtünk, zajongtunk, tanítósdit játszottunk. Nem tudtunk megegyezni, ki legyen hármunk közül tanító, így még össze is verekedtünk. Valamelyik észrevette, hogy jön a tanító bácsi. Ilyen butaságot, ami ezután következett! A padokat odatoltuk az ajtóhoz, hogy ne tudjon bejönni, és belülről nyomtuk az ajtót. Ő azonban erősebb volt nálunknál és bejött. Kaptunk egyegy pofont és beírta a füzetünkbe, hogy mit műveltünk. Otthon nem mertem édesapámnak elmondani, csak édesanyámnak, hogy mi történt. Másnap, a tanító bácsi megkérdezte, hogy otthon milyen fenyítést kaptam, azt hazudtam, hogy édesapámtól kaptam egy nyaklevest. Egy pár nap múlva édesapámmal találkozott a tanító bácsi, és elmondta a történteket. Kiderült a hazugság is. Így aztán dupla fenyítést kaptam a nyakleves után, még a sarokba is letérdeltettek. Édesanyám azt mondta, hogy nem szabad hazudni, mert „A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát.”. Így megtanultam lassan, hogy milyen sok igazság van a népi mondásokban. A népi mondások örök bölcsességek. A Tízparancsolathoz pedig mindig ragaszkodni kell. Az erkölcsi értékrend az élet alapja. A negyedik osztályt is ezzel a pipás tanító bácsival fejeztem be. Az igazi nevét nagyon kevesen tudhatták, mert mindenki csak így beszélt róla, mivel mindig egy pipa volt a fogai között. Érdekes alakja volt, úgy nézett ki, mint egy kis gömböc, alacsony termete volt, s 33

rettentően gyors. Nagyon hamar eljárt a keze, sokszor nyomott barackot a fejünkre. A barackokat legtöbbször, akkor osztogatta, amikor a tábláról másolnivalót hagyott fel. Amíg írtunk, a padok közt járkált, ha hibát látott, nyomott egy barackot a fejünk búbjára. De mindezért nem lehet haragudni rá. Ő csak jót akart, hogy átadja a tudását és belőlünk rendes embereket faragjon. Áldja meg az Isten haló porában is! Ő bíztatta szüleimet, hogy írassanak be a gimnáziumba. Édesanyám elment egy csütörtöki napon a vásárba Kézdivásárhelyre, ami öt kilométerre volt a szülőfalumtól Kézdiszentlélektől. Ezt a távolságot csak úgy gyalogszerrel tették meg az emberek. Ritkán mentek szekérrel, amikor sokadalom (őszi, tavaszi nagyvásár) volt. Olyankor legtöbbször malacokat vittek eladni. Akkor vásárolták meg a nagyobb dolgokat, így például a káposztáskádat vagy csebreket, kosarakat. Az iskolai beiratkozás úgy augusztus végén lehetett. Édesanyám elment a városba és beíratott engem a gimnáziumba. A gimnázium első osztálya a mai ötödik osztálynak felel meg, és szeptember 5-én kezdődött a tanítás. Boldogan gyalogoltunk minden reggel öt kilométert. El sem fáradtunk, mert, ha messziről megláttuk, hogy jön még valamelyik diák, megvártuk, hogy ne menjünk egyedül. Elbeszélgettünk, viccelődtünk, észre sem vettük, hogy mennyit gyalogoltunk. Ha szép idő volt, akkor a tanítás után a város végén megvártuk a nagyobb osztályos diákokat is. Ha többen voltunk, még jobb volt a 34

hangulat. Szövődtek barátságok, de még szerelmek is alakultak. Leveleket írogattak a fiúk a lányoknak. Én is kaptam egy diáktól levelet, de nem írtam választ. Volt egy barátnőm, aki szeretett leveleket írni és írt az én nevemben is. Az lett a vége, hogy május elsejére májusfát állított valaki az ajtónk elé. Persze, ez az éj leple alatt történt. Reggel ott találtunk egy kis nyírfát az ajtó előtt. Én azonban válaszra sem méltattam a fiút, nem is szóltam hozzá. Ő sem mert megszólítani. Csak írta a leveleket, de én nem válaszoltam, és így abba maradt minden. Három évvel később írt nekem, de akkor már nézetkülönbségek voltak. Az ő édesapja pártaktivista lett, az én édesapámat feltették a kuláklistára. Én megírtam neki kerek-perec, hogy az elvtársak elválasztanak minket, nem lehet, hogy egy táborba tartozzunk politikai nézeteltéréseink miatt. Az első gimnáziumi osztály elvégzése után jött a tanügyi reform,1947-ben. Gimnázium helyett sok faluban nyolcosztályos iskolákat indítottak el. Hogy mi volt ezzel a cél? Azt csak a Jóisten tudja. Az osztálytársaim a falusi iskolát választották. Én is otthon jártam a második gimnázium helyett a hatodik osztályt. Jó volt, mert nem kellett begyalogolni a hideg télen a városba. A falunkban jó tanáraink voltak. Kellemes emlékem, hogy egy szép tavaszi napon kirándulást, városlátogatást szerveztek a tanárnőink. Meglátogattuk a kézdivásárhelyi villanytelepet (Akkor még nem gondolhattam,

hogy mit hoz a sors, hogy ott lesz az én munkahelyem!). Csodálatos kiránduláson voltam hatodik osztályos koromban. Az egész osztállyal együtt felmentünk a falu hírességére, hegyére, a Perkőre. Sétálgatva, bámészkodva sétáltunk fel a Perkőre. A tanárnőnk felhívta a figyelmünket a szép kilátásra. A hegy tetejéről belátható az egész Háromszéki - medence, a hegyek tövében meghúzódó falvakkal. Felsoroltuk az összes falu nevét, de még az összes csúfoló mondókákat is elmondtuk a környező falvakra, mint például: „Hilib, Haraly, Gelence ez a három egy megye, még sincs a papnak kenyere.” vagy „Kiskászoni kopó békalyukba lakó.”, „szentléleki bellősök”, „ozsdolai golyvások”. Minden falura volt egy gúnyolódó szó. Ezen sokáig nevettünk. De a tanárnőnk, Oláh Aranka néni komolyra fordította a szót és elmondta a hegyek, dombok neveit. -Itt, amit magunk előtt látunk – mondta-, ez a Szentföld. Így nevezték el, mivel nem hódolt meg a reformáció előtt. Jó termőföldje van, szorgalmas székelyek lakják, akik még Attila király hunjaitól származnak. Ő hagyta itt a székelyeket, hogy őrizzék a határokat. A történelem folyamán sok csatát megnyertek, s sokat el is veszítettek. A Bodoki- és a Csíki havasok zárják közre a Háromszéki-medencét. A hegyeken átjárók vannak egyik megyéből a másikba a Torja-hágónál, a Nyergestetőnél, az Ojtozi-szorosnál. Ámulattal hallgattuk a tanárnőt, ahogyan elmondta, hogy a környék legmagasabb csúcsa 36

a Nemere, amit a mi ősapánkról, Nimródról neveztek el Akkor hallottam először, hogy a mi ősapánk nem Ábrahám, hanem Hunor és Magor vezérnek az apja, akit Nimródnak hívtak. Hunor és Magor vadászat közben megláttak egy szarvast, és azt üldözőbe vették. Addig üldözték, amíg egy szép tisztásra értek, ahol Dulának két lányát a Belár nemzetségből elrabolták. Ott letelepedtek, mert kövér volt a legelő és bőséges víz volt azon a vidéken. -Ez a csodaszarvas legendája - mondta a tanárnő. De érdekes a másik legenda, az Emese álma is. Emese álmában termékenyült meg a Turul madártól és úgy született Álmos vezér. Ezeken a legendákon nagyon csodálkoztam, ahogy hazaértem, elmondtam édesapámnak, hogy létezik ilyen. Azt válaszolta, hogy ő is tudta ezeket. Ezeket tudnia kell minden magyarnak. A Perkő tetején, a kápolna mellett van egy négyszögű harangtorony, azt regélik, hogy annak az ablakába annyi homokot hordott a szél, hogy ott szépen kikelt egy fűszál. Azt mesélik, hogy két fiú ott legeltetet egy borjút. Az egyik meglátta a füvet, és azt mondta, hogy azt onnan le kellene legeltetni, hát tanakodtak, és nem tudtak más megoldást találni csak azt, hogy húzzák fel oda a borjú nyakát, hogy legelje le füvet. Kötelet kötöttek a borjú nyakára és húzták szegény borjút, az már fulladozott, de a másik rászólt: „Húzzad koma, mert úgy kívánja még a nyelvét is, nyújtja!” És megfojtották a

borjút. Sok ilyen történet van az emberi butaságról. A Perkő oldalában van egy nagy kő, amit dinnyéskőnek neveztek el. Állítólag egy ember dinnyés szekere ott felborult és a dinnyéje összekente a követ. Azt is állítják róla, hogy még a Pannon-tengerből maradt ott, mert „vízkőnek” néz ki, nem homokkő, hanem olyan, mint a vízi kavics, de nagy a mérete: két méter széles és három méter hosszú. Azt mondják, hogy, aki térden állva tizenkétszer megkerüli az, meghallja a tenger mormolását. A hatodik osztályhoz fűződik egy szomorú élményem is. l947-ben nagy szárazság volt a mi vidékünkön, egész nyáron nem lett eső. Gyülekeztek az égen a felhők, várták az emberek az esőt, de nem eredtek meg az ég csatornái. Kisárgult a fű az állatokat felhajtották a hegyek közé. Édesapám összecsomagolt egy ládába egy hétre való élelmet magának: kenyeret, szalonnát, puliszkalisztet, krumplit (pityókát, a székelyek szerint ez neve), száraz tésztát, amit akkor még nem a boltból vásároltak, hanem édesanyám készített. Egy fejőstehenet otthon hagyott, hogy legyen tej nekünk. Ökrös szekérrel ment. A meddő tehenet a szekér után kötötte egy lánccal. A borjúkat már tavasszal felhajtotta a Bordocára, a Nemere-hegy aljába, ami úgy húsz kilométerre van a falunktól, s át kell menni három falun: Pojánon (Kézdiszentkereszten) át, Csomortánon, Almáson. Végül is három hétig maradt ott. Oda jártak többen a faluból és velük üzent édesanyámnak, hogy küldjön 38

élelmet neki. Ott az erdő között gyűjtögetett füvet, azt megszárította és haza hozta. Nagy volt az öröm, amikor hazajött, mert hozott egy kancsó erdei epret nekünk, gyermekeknek. Elmesélte, hogy milyen jó volt ott a hegy alatt: a tiszta forrásvizet itták, a patakban mosakodtak, egy erdészházban aludtak. Láttak farkast, medvét, rókát. Az erdész nyulat lőtt és ettek finom nyúlpaprikást is, sok túrós puliszkát, de volt, amikor elfogyott a kenyér, akkor kenyér helyett puliszkát ettek. Édesapámmal tartott az egyik szomszédunk is, akinek csak két tehénkéje volt. Egy éjjel ellopták mind a két tehenét. Hiába keresték hosszú időn keresztül, nem akadtak a nyomára. Szegény feleségét sajnáltam, annyit sírt, belebetegedett a történtekbe. Nagyon szomorú volt az az év. Mindenki bánatos arccal járt-kelt, nem lett termése csak annak, aki nagyon kora tavasszal vetette el a gabonát, hogy a szárazság beállta előtt már szárba tudjon szökkeni. Nekünk hál’ Istennek volt tartalékunk előző évről. De sokan koldusbotra jutottak. A tél beálltával sokan elindultak Bihar és Arad megyébe koldulni, ahol házról házra jártak. Mindenhol adtak nekik egy-egy lapát búzát vagy kukoricát. Sokan több zsák gabonával tértek haza. Olyan kapcsolatok alakultak ki a Bihar megyei emberekkel, hogy sokan eljöttek, hogy gyermekeket vesznek, őrökbe fogadnak a nagyobb családokból. A többgyermekes szülőket felkeresték és így többen voltak, akik idegen körülmények közé kerültek. Így vitték el egy jó barátnőmet Bihar megyébe. Örökbe 39

fogadta egy gyermektelen házaspár, de lehet, hogy csak cseléd lett belőle. Napokig sirattam. Váltottunk pár levelet, s mindig panaszkodott, hogy mennyire visszavágyik. Sírva olvastam és elmondtam a szüleinek is. Valószínű, nem engedték, hogy több levelet írjon, vagy a postán elvették a leveleit. Isten tudja, mi lett vele, soha nem látogatott haza, azóta se láttam. Most veszem észre, hogy milyen sok emlékem fűződik a hatodik osztályhoz. Egy szünet alkalmával elsétálgattunk egy barátnőmmel a temető mellé, oda leültünk. Úgy elbeszélgettünk, hogy nem vettük észre, hogy közben becsengettek. Amikor visszaértünk, már bent volt a tanárnő, elővette a nagy vonalzót, és olyan tízkörmöst adott, hogy egy hétig fájtak a körmeim. Így nyesegették, csiszolgatták a gyerekeket. Utólag hálás vagyok ezért, szükség volt a büntetésre, hogy helyes irányba indulhassunk, betartsuk a szabályokat. A hatodik osztályhoz fűződik a legszebb gyermekkori névnapom is. Az iskolában, a szünetekben mind összebújva külön húzódtak, engem kihagytak a megbeszéléseikből. Haragudtam rájuk, amiért engem nem avatnak be, nem tudtam, hogy mire készülnek. Este, sötétedéskor eljöttek és az ajtóban énekeltek nekem az én névnapomra. Nagyon megható volt a hat szép, iskolás lány éneke. Felköszöntöttek, virágot is hoztak. Édesanyám behívta őket, süteménnyel kínáltuk a lányokat, akikkel az asztal mellett is énekeltünk. Nagy öröm visszagondolni rá, a vidám együttlétre. Ezek között a lányok között is volt olyan, akivel a hatodik osztály elvégzése 40

óta nem találkoztunk. Így elvállasít minket a sors. Nagyon szomorú dolog is történt abban az évben. Volt egy nagyon kedves tanárunk, akit csak úgy oda tettek orosz nyelvet tanítani, mert akkor jött haza orosz fogságból, és tudott oroszul. Egy nagyon gazdag család egyetlen fia volt. Egy szép régi kúriában laktak, az apja is, ő is jogot végzett. Amíg fogságban volt, meghaltak a szülei, a felesége összejött egy szélhámossal. Kilátástalanak látta a politikai helyzetet is, mert kapisgálta már Oroszországban, hogy mik történnek: kollektivizálás, kitelepítés. Ez a drága ember megjárta a frontot, túlélte a háborút, a lágert, hazajött és öngyilkos lett. Eldobta az életet magától, három lánya volt azok miatt kellett volna még élnie. Kemény küzdelem az élet, sok a megpróbáltatás, soksok erő kell hozzá, csak az erős hit által tudunk küzdeni, talpon maradni, a végsőkig kitartani. Meghalt az orosztanárunk, és nem találtak mást helyette. Kiskászonban volt egy orosz asszony, akit még az első világháborúból hozott a férje. Elég idős volt már, de a vezetés úgy kívánta, hogy oroszt kell tanulni mindenáron. Ez az idős asszony csak szavakra tanított minket, de azt jól. A test részeit úgy megtanultuk, hogy még most is tudom (galavá=fej,vólasz=haj,úsi=fülek,glazá=szemek, nosz=orr, rot=száj,rúki=kezek, pálec=ujj). Így, latin betűkkel írtuk az orosz szavakat. Sok szeretettel gondolok a kémia-fizika tanárnőnkre, Túzson Annuskára, aki nagy szeretettel, de szigorúan tanítgatott minket. Olyan drága, olyan jószívű volt, hogy, amikor 41

eljártunk a városba kirándulni, villanytelepet látogatni, behívta az egész osztályt a szüleinek a lakására és megvendégelt bennünket: kaptunk egy-egy szendvicset és szörpös vizet. Azt tanácsolták a tanáraim a szüleimnek, ha tovább akarnak taníttatni, jobb lenne, ha a városi iskolába járatnának, mert ott színvonalasabb az oktatás. Így örökre elbúcsúztam a falusi iskolától és a hetedik osztályt a városban, Kézdivásárhelyen végeztem. Hidegben, melegben, esőben-hóban mindennap mentünk a városba. Tíz kilométert gyalogoltunk naponta, de észre sem vettük, a barátnőkkel elbeszélgettük az időt. Érdekes volt számomra és szinte hihetetlen, hogy az előttem való padban egy olyan kislány ült, akik húszan voltak testvérek. Addig még olyat nem is hallottam. Az osztálytársam a testvérek közül az utolsó előtti volt. Nagyobb testvérei már egyetemet is végeztek, volt közülük, aki megnősült vagy férjhez ment, tehát nem voltak mind otthon. De így is mindennap egy kemence kenyeret kellett süssenek. Azt mondták, nem is volt sok baj velük, mert a nagyobbak a kisebbeket rányitották az élet dolgaira is, tanítgatták. Szép lehetett, amikor ünnepek alkalmával összegyűlt a család apraja-nagyja. Később többet megismertem közülük és mind jól szituált, rendes emberek lettek.

A háború A háború után teljesen letarolták a Perkő oldalát, mert onnan építették újjá a falut. A háborúban a falunak fele leégett, az oroszok megtudták, hogy a németek lőszerraktárt telepítettek a falu közepébe, és megbombázták azt. Mi, gyermekek éppen háborúsdit játszottunk a bombázáskor. Édesapám kapott egy pár nap szabadságot a katonaságtól és a kertben, a szilvafák alatt ásott egy két méter mély és másfél méter széles árkot, amit fosznideszkákkal befedett és a tetejére gyeptéglákat rakott. A bejáratához földből lépcsőt vágott. Ez volt a búvóhely. Úgy nevezték, hogy bunker. Úgy játszottunk háborúsdit, hogy mi, kislányok bebújtunk a bunkerba és sikítoztunk, a fiúk pedig egy fadarabbal döngették a bunker tetejét. Egyszer csak szalad a szomszédasszony, hogy nézzünk fel az égre, mert a repülők dobálni kezdték a falura a bombákat. Sok-sok repülőt láttunk, a bombákat úgy észleltem, mintha kormos kukoricacsövek lettek volna. Édesanyám nem érezte biztonságban magát, az egyéves kicsi öcsémet a karjába kapta, én és a hároméves öcsém szaladtunk utána. Az égő házak között mentünk a vízágába, az édesanyám testvérekhez. Őket nem találtuk otthon, megkerestük őket a falu végén a Pál Ágoston úr bunkerjában. Az egy gazdag ember 43

volt és olyan nagy bunkert ásatott, hogy a fél utca elfért benne. Kör alakú járatai voltak a bunkernak. Egy éjszaka ott aludtunk. De csoda volt az is, ahogy odaértünk, mert nem az úton mentünk, hanem a kerteken és nem a pallón át a patakon, hanem egy szál gerendán. Ma is elszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy én hogy féltem. Alig tudott rábeszélni édesanyám, hogy már induljak és csak a lábam elé nézzek, ne nézzek a vízre, mert ott volt éppen a legmélyebb a patak. Az égiek átsegítettek akkor is, mint azután is sok nehéz helyzetben. Hál’ Istennek, a mi házunkat nem érte bombatalálat, a repülők egymást kergették, olyan alacsonyan szálltak, hogy a házunk sarkából, a cserép alatti részből egy téglát a repülő szárnya kiütött, sokáig csodálkoztunk azon, miért nem tört le a gép szárnya. A szomszédok beköltöztek a mi bunkerunkba, sőt még egy paralízises, beteg asszonyt is bevittek a vasággyal együtt. Ott bujkáltunk mi is körülbelül két hónapig, amíg a front átvonult, ami sok szomorúságot okozott, különösen azoknak, akinek leégett a háza, benne égett egy élet munkája: a bútorok a hozományos ládák, értékes iratok, emlékek, kézimunkák, könyvek. A háború előtt nagyon ritkán láttunk autót. Ha jött egy kocsi, mi, gyerekek megdobáltuk. Emlékszem, egyszer az öcsém is részt vett egy ilyen kocsi dobálásban, az autós megállt, bejött hozzánk, kereste az öcsémet, aki gyorsan elbújt a csűrbe és a sofőr az öcsém helyett engem akart megverni, hiába mondtam, hogy én nem voltam ott, megráncigálta a hajamat. A háború 44

alatt tele volt az udvarunk autókkal: először németekkel, azután oroszokkal. A németekkel jöttek a magyar katonák is. Nálunk a szín alatt felállítottak egy tábori konyhát és ott főztek, s még minket is megkínáltak babgulyással. Sok kekszet és csokoládét kaptunk tőlük. A bombázás előtt elmentek. Az Ojtozi-szorosnál volt a front, tőlünk húsz kilométerre. Hallottuk, néha még láttuk is, hogy süvítettek a golyók a levegőben. Egy német katona elbújt nálunk a csűrben. Édesanyám egy párszor enni vitt neki, amikor lecsendesedett, láttuk, amikor kiment a kapun, de csak az utcasarokig jutott el. Ott lelőtték az oroszok. Újra megtelt az udvarunk autókkal, de ők nem adtak semmit, hanem mindent felforgattak. Beköltöztek a szobánkba, még a függönyöket is leszedték, a függönykarnis belsejére felírták, oroszul, hogy itt lakik a komándánt, és kitűzték a kapunkra. Összekutattak minden lakást és összeszedtek mindent, ami tetszett nekik. Elvitték a borjúkat, tyúkokat, libákat lakmároztak, vizes pohárból itták a tömény szeszt és vadászták a lányokat. Három leányt édesanyám a padláson rejtett el, kettő pedig a csűr alatt lévő pityóka verembe rejtőzködött napokig. Sok leány és asszony esett áldozatul nekik, még egy hét éves kislányt is megerőszakoltak. A fiatal nők vénasszony ruhákba öltöztek, de így is nagyon kevés menekült meg tőlük, mindenki rettegett. Édesapám, magyar katonaként a németekkel vonult vissza a Bálványos vár felé, nyilvánvaló volt, hogy elvesztették a háborút, és ha az 45

oroszok utolérik, elfogják és fogságba kerülnek. Egy barátjával megbeszélték, hogy megszöknek, lemaradnak, s egy fa mellé félreállnak. Édesapámnak sikerült a szökés, ugyanis a fa mellől elkúszott hason fekve a sötétben, de a barátját, Szász Mártonka édesapját, amikor ki akart lépni a sorból, észrevették és lelőtték. Édesapám a kukoricaföldeken hason kúszva a falvak szélén, a kerteken át szerencsésen hazaért. A faluszélén az első háznál már civil ruhát kért kölcsön, a katonaruhát elrejtette a csűrbe, megzörgette a nyári konyha ablakát, nagy volt az öröm. Azonban észrevették a mozgolódást az oroszok, és bejöttek, de ő azt mondta, hogy édesanyámnak a testvére, nem tudom, hogy ezt, hogy magyarázta meg, de ott volt velünk az ágyban az édesapám öcsének a felesége is, és szemet vetettek rá az oroszok. Édesapám addig itatta az oroszokat, amíg jól eláztak. Emlékszem, egész éjjel égett a lámpa, az oroszok mind azt mondogatták Elena „harasó”, Albert ne „harasó”. A harasó azt jelenti jó, „ne harasó” nem jó, ez volt az első orosz szó, amit megtanultam. Másnap édesanyám begyújtott a kemencébe és elégették a katonaruhát. 1944. augusztus 20-án vonultak be hozzánk az oroszok, hónapokig ott garázdálkodtak, még a kerítést is leszedték, eltüzelték. Édesapám a csűr híjáról lehozott egy pár szál deszkát, hogy a kerítést megjavítsa, meglátta az orosz, hogy hozza a fejszét, nem tudjuk, hogy mit gondolt, de fegyvert fogott édesapámra, és le akarta lőni. Szaladtunk a tolmácsért hogy magyarázza meg, hogy őt nem 46

akarja bántani, csak a kerítést akarja megjavítani. Ott reszkettünk, amíg a tolmács megérkezett. Akkor láttam először katonaruhába öltözött nőt, a magyarok és németek között nem volt katonanő. Akkor ősszel, két hónappal később kezdődött az iskola, mert minden fel volt dúlva. Akiknek a háza leégett, az iskolába költöztek be vagy a Községházba vagy rokonoknál a pincébe, amíg tudtak új otthont teremteni. Édesapám egész télen hordta az épületfát a rokonainknak, ismerőseknek. Segített mindenkinek, aki kérte, hálát adott Istennek, hogy nem rajta kell, segítsenek, hanem Ő segíthet. A háború idején sokan elmenekültek. Ha jól emlékszem, a Sipos család is akkor menekült el. A lakásukban jártuk a második osztályt, a lakás első részében volt az osztályunk, a hátsó részében lakott a román rendőr a feleségével és két kislányával, akikkel körülbelül egyidősek voltunk. Azok állandóan verekedtek, csúfoltak minket. Emlékszem, ha utolértek, megcibálták a hajamat. A második osztályban egy nagyon jó tanító bácsim volt, Fazekas tanító. Akkor tavasszal egy párszor otthon kellett maradjak, hogy vigyázzak a kis öcsémre. Eljött hozzánk, és azt mondta, hogy ezért ne maradjak otthon, inkább vigyem az öcsémet is az iskolába. Így egy párszor elvittem magammal, beültettük az utolsó padba, egy ideig jól viselkedett, de aztán a szomszéd asszonyra bízta édesanyám. A háború hősei közé sorolhatjuk Horthy Miklóst is, aki, amikor kellett, vállalta a harcot 47

a hazáért. A nép kiszűri a hagyományt, megőrzi az igaz emberek emlékét. Legendákat alkot a hősökről, népmeséibe beleszövi tetteiket, imáiba foglalja neveiket. Horthy nevét is versekbe, énekekbe befoglalták: „Horthy Miklós Dunántúlon fehér zászlót lenget, Könnyeivel megírta a toborzó levelet, Írás közben felhallatszik nehéz sóhajtása, Egész ország elvész, hogyha nem lesz katonája, Bús magyarok imádkoznak égi anyánk hozzád, Fordítsd felénk magyarokra jóságos szent orcád, Sírva sírunk fohászkodunk, hozzád száll a lelkünk, Ennyi tenger sok fájdalmat mégsem érdemeltünk, Bús magyarok imádkoznak, hallod anyánk hallod, Sem, testünkkel sem lelkünkkel nem kívánunk harcot, Megbocsátunk mindazoknak, akik reánk törtek, Csak még egyszer add vissza a drága magyar földet!” Az igazság bennünk él. A nemzedékek átmentik az igaz emberek emlékét, kiszűrik a jót és a rosszat is. Énekekkel bíztatták a katonákat: „Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted, nem vesz az el, ha eddig el nem veszett, Sej, haj régi búnk és bánatunk, sej, haj újra élünk s vigadunk. Tud szeretni a magyar szív igazán, kit szeressen, ha téged nem szép hazám.” 48

Egy másik énekből csak ennyit tudok: „Összeütöm én még a bokámat, két karommal elfödöm orcámat. Elfödöm, nem akarom, hogy lássák két szememnek sűrű könnyhullását. Szomorúan szól a magyar nóta, hej, de másként, miképpen is szólna, Én nem tudom, hogy mi van e néppel, sírva vigad minden magyar lélek. Letarolt sírokra friss virágot teszünk, Piros fehér rózsát, zöld levelű lombot, Drága hazám fehér lelke, leszel Te még boldog!” „Add, Uram, hogy a magyarság testben, létszámban megerősödjék, öntudata, géniusza feltámadjék, és a felemelkedéséért folytatott küzdelméhez olyan tiszta lelkű vezetőket kapjon, akik az érdekek mocskától mentesen képesek a nemzet sorsát irányítani és vezetni! … Add Uram, hogy a fénylőlények birodalmából szent követed ismét közénk szálljon s vele az új évezredre új szerződést kössünk, és azt maradéktalanul végrehajtsuk! Add Uram, hogy ősidőktől fogva igaz szavaid ezúttal is valóra váljanak, hogy aki kér, annak adatik, aki zörget, annak megnyittatik, és aki fáradt, terhelt, megalázott, megnyomorgatott, megsanyargatott magyar népünk nálad oltalmat és menedéket találjon.” (Részletek az „Imádság a történelmi Magyarországért” című fohászból)

A háborútól a kollektivizálásig A háborútól a kollektivizálásig jó éveket zártunk: lencsét, árpát termelt édesapám. A lencsének nagyon jó ára volt, csak ki kellett rostálni az árpa közül. Sokszor odaállítottak minket, gyermekeket is hajtani a rostát. A rosta egy hengerre szerelt hosszú láda volt az alján különböző méretű lyukakkal. Kerekekre volt szerelve, kisebb ládákat raktak alá és azokba hulltak a gabonaszemek és a lencse, ahogyan forgattuk. Az elején volt egy garat, amibe beleöntötték lencsés árpát. Sokszor elfáradtam a tekergetésben, úgy kellett hajtani, mint a húsdarálót, csak nehezebben fordult, de a közepében hasonlított a henger a húsdarálóéhoz. Sok pénzt kapott édesapám a lencséből. Minden évben vett egy darab földet, hogy legyen a gyermekeinek, amit adjon. Szép tervei voltak, vesz egy cséplőgépet, egy malmot, egyik fiúból gépész lesz, a másikból molnár, a harmadikból gazdálkodó. Ő szépnek találta ezt. A háború után ismét fellélegzett a nép. Tervezgette a jövőt, és küzdött érte, hogy szebb legyen. A mi falunkban kevés volt a szegény ember. Jó, középszerű gazdaságok voltak, tízhúsz holdas gazdaságok, amelyből szerényen, de jól meg lehetett élni. Édesapám jobban kedvelte az ökröt, mint a lovat, idősebb korában lett lovas gazda, amikor elvették a

földjeit, és más határba mások földjét kellett művelje. Volt néhány gazdagabb család is a faluban, akik cselédeket tartottak. Olyan, hogy ötven holdja, azt hiszem, hogy három gazdának volt, ezeknél külön cselédlakás is volt, három-négy cselédet tartottak. Amíg kicsik voltunk, nekünk is volt cselédünk, hogy az állatokat etesse, gondozza, amíg voltak állataink, de háború után már nem tartott édesapám csak két ökröt és egy fejőstehenet, azok mellé már nem fogadott cselédet. A gazdagabb családok házait kúriának nevezték. Ezek öt-hat szobából álltak, előszobával, két lépcsőfeljáróval pihenővel. Szolgát és szolgálót tartottak, de nem lehetett kizsákmányolónak nevezni őket, mert, ha valakivel dolgoztattak, becsületesen megfizették a munkabért. Nekünk három szobás lakásunk volt. Minden udvaron volt nyári konyha, ahol nyáron főztek. Sokaknak volt csak szobakonyhás lakása, de így is elégedettek voltak a sorsukkal. Több évszázados hagyományok alapján művelték a földjeiket, tudták mit mikor kell elvetni, aratni, betakarítani. Megtanulták a szüleiktől. Nekünk mindig olyan sok gabonánk volt, hogy nem fért el szín alatt a hámbárokban (Két méterszer másfél méteres ládákban!), hanem a belső szobát mindig gabonatárolásra használtuk. Mi, gyerekek, ha bemehettünk, boldogan tapiskoltunk a búzaszemeken, jó érzés volt a búzában járkálni. Édesapám hiába mondta, hogy nem szabad rajta taposni, mert a búzaszem egyik végére Isten az Úr Jézus arcát 51

mintázta és megmutatta, hogy valóban ott van Jézus arca. A búzából kenyér lesz, a kenyér Jézus teste. A lovas gazdák általában bellérek voltak, akik állatokkal kereskedtek, járták a vásárokat. Egyedül a borvizesnek volt szamara. Kicsi szekerével hordta az ásványvizet, azoknak, akik megrendelték. Az én édesapám virradatkor-napfelkelte előttmár talpon volt. Nyáron, mire más felkelt, ő egy darab kaszálót már lekaszált, télen már éjjel egy órakor elindult az erdőre, mert messze volt az erdő, és virradatra oda kellett érjen, hogy fát vágjon és még fel is tudja tenni a szekérre. Hozta a tűzifát eladásra is, és hozta a Bordocáról, a Nemere-hegy alól a deszkának való szép szál fenyőket, azokat másnap már vitte a fűrésztelepre a városba: deszkát vágatott belőle és eladta. Így szerzett pénzt. A sok munkának így lett eredménye. Emlékszem, egyszer az asztalt telerakta pénzzel, tízesével rakta egymásra, mert így könnyebb volt megszámolni, belecsomagolta egy szervétbe, és ment Torjára földet vásárolni. A szentlélekiek olyan élelmesek voltak, hogy a környező falvak földjeit is mind felvásárolták. Így volt nekünk földünk a kővári, pojáni, esztelneki, sárfalvi, torjai határokban. Torja talán a legszegényebb falu volt a vidéken. Ott lakott Apor báró, az ő tulajdona volt az egész falu, míg annak lakosai az ő jobbágyai voltak. A mi falunkban nem volt sem gróf, sem báró, jó közepes gazdaságok voltak. Gyermekkoromban még sokan csak úgy kézzel szórták a földbe a magokat, a zsákot egy 52

vékányi gabonával a nyakukba akasztották, és végigszórták a földön. Utána persze, beleboronálták, mert ha nem, a madarak felszedegették volna. Nekünk volt vetőgépünk. Nagyapámtól örökölték édesapámék, a testvérével közösen használták. Egyszer nagyon megjártam a vetőgéppel. Édesapám a vetőgép után állított engem, hogy a felakadó földdarabokat egy hegyes szerszámmal taszigáljam el, hogy ne akadályozzák a magoknak a földbe jutását. A vetőgép után mögöttem volt a henger. Egyszer csak felgyorsultak az ökrök, a föld vége felé közeledve a henger elkapta a sarkam, engem belenyomott a földbe átment rajtam, megtelt az orrom-szájam földdel. Édesapám ahelyett, hogy vigasztalt volna, még megszidott, hogy milyen tátott szájú vagyok, én sírtam, hogy én még csak hét éves vagyok, erre aztán megsajnált, és próbált vigasztalni. Minden mezei munka között a szénacsinálást szerettem a legjobban, mert sok helyen a kaszálóink a patakhoz közel voltak, és amíg a széna száradt, gyakran még meg is fürödtünk a patakban. A patak vize olyan tiszta volt, hogy sokan még főztek is belőle. Aratáskor is sokat segítettem a szüleimnek: már hat-hét évesen megtanítottak, hogyan kell a búzakévének kötelet vetni. Én vettem a kőtelet, édesanyám szedte a markot, édesapám kötözte a kévét. Volt, amikor azt a napszámos kaszálta le. Máskor édesapám lekaszált egy sort, és vissza fele jövet bekötözte a kévéket. Nagyon nagy melegek voltak aratáskor, csak 53

szalmakalapban lehetett létezni, örültünk, ha egy enyhe szellő megérintett. Akkor is boldogok voltunk, ha a búza között egy nyúl- vagy egy fürj fészekre találtunk. A kis nyulat, kis fürjeket hazavittük, de nem sokáig maradtak nálunk, megszöktek, amíg mi aludtunk, vagy pedig édesanyám kiengedte őket. Édesanyám a fürjekről mondott egy történetet, hogy azért nem tudnak magasra felszállni, mert megátkozta őket Krisztus. Amikor Jézus az üldözői elől bujkált, a fürj árulta el, mert mind csak azt mondogatta: „Itt, itt, itt.”. Szép volt a falusi élet: madárdaltól volt hangos a határ, szekérzörgés is ritkán zavarta a csendet, mert az emberek gyalog jártak a mezőre, csak betakarításkor mentek szekérrel. Mindenkinek oda köszöntünk, szóltunk hozzájuk egy-két biztató szót, ilyeneket, hogy vág-e a kaszája, szomjas-e, ha igen, igyon egy kis friss vizet, mert bizony sokszor nagyon meleg vizet is ittunk. Számtalanszor csak kenyér, szalonna, túró, lekvár volt az ebédünk, mert nem volt idő főzni. Ha megérett a búza, muszáj volt aratni, mert, ha hagyták, kipergett a szeme. Este nagy fáradtan hazaértünk, még az állatokat meg kellett etetni, fát vágni, tüzet rakni, főzni. A fáradt ember nem álmatlankodott. Úgy aludtunk, hogy reggel alig tudtak felkölteni, így édesanyám mondókával ébresített: „Jó reggelt, jó reggelt kék ibolya virág, miért bújsz a bokorba, hisz oly szép a világ.”

Máskor meg ezt suttogta: „A koldus a harmadik faluban, Ti még az ágyban.” Eszembe jutott egy bolondos mondóka, hogy egy süket asszony, hogy válaszolgat a kérdésekre: „-Jó napot kívánok -Napraforgót kapálok. -Köszöntem néni. -Ez a sor itt végig, a másik félig (kapálatlan). – -Maga, bolond, néni! -Mi sűrű, mind kitépem. Az első versikéket a falvédőkről tanultam meg. A téli konyhánk körbe volt aggatva falvédőkkel, és mindenikre volt hímezve egy versike. A mosdó fölött volt a legrövidebb: „Kéz kezet mos.”, a kályha felett „Rántott csirke palacsinta, kész az ebéd harangszóra”, A kanapé fölött ez állt:„Nékem olyan ember kell, aki korcsmába nem jár el,/ Egye itthon vacsoráját, becsülje meg a családját!”. Az ágy végénél pedig ezt olvashattam: „Könnyebb a kőnek lágy tavasszá válni, mint két szerető szívnek egymástól elválni” A szobánkba fel volt szegezve egy világtérkép, a földgömb két oldalával és annak a sarkában ez a vers volt írva:

„Szeresd fiú, szeresd leány hazádat, mint a szülő, mint az édesanyádat, Koporsódig hűséges légy iránta, hűséges légy örömében, bújában, Fejed felett ez a kék ég ragyogott, mikor anyád a bölcsőben ringatott, Ez a Nap süt, ez a csillag sugaraz porladozó őseidnek sírjára, Mehetsz, mehetsz, vándorolhatsz bárhova, erdő, mező idegen lesz mostoha, Halni visszahoz a honvágy, s a bánat. Szeresd, szeresd, sohase hagyd el Hazádat” Az én őseim nemzedékről nemzedékre csak földműveléssel foglalkoztak, gazdálkodtak. Édesapám büszke volt arra, hogy az ő rokonainak nem kellett elvándoroljanak a faluból, volt annyi földjük, hogy szerényen, de megélhettek belőle. Őrizték a rájuk hagyott földet, lakásokat, és igyekeztek azt gyarapítani, hogy biztosítsák a gyermekeik megélhetését és jövőjét. A földműves ura volt magának, ismerte a gazdálkodás minden tradícióját. Egy jól gazdálkodó embernek tekintélye volt. Ha jött néha egy idegen, édesapámat is úgy szólították: gazduram. Ha beléptél egy kapun, meglehetett ítélni, hogy milyen gazda lakik ott. Édesapámnak csak hat osztálya volt, de ismerte a földmérést, lánccal felmérte a földet és megmondta hány kvadrát. Én csak csodálkoztam, amikor deszkát adott el, hogy hogyan számolja ki, hogy hány köbméter, 56

hiszen a deszkák közé még lécek is voltak rakva, hogy a nyers deszkák ki tudjanak száradni. Ismerte a gyümölcstermesztés szabályait, oltványokat tudott beültetni a gyümölcsfákba. Értett a vetőmagok kiválasztásához, az állatok gondozásához, betanításához, gyógyításához, mindenhez, ami adódik egy gazdaságban. Levezette a disznó, a tehén szülését, tudta, hogy mikor és hol kell elvágni a köldökzsinórt. Tudta, hogy mikor kell vetni, aratni. Egy marék búzakalászból megállapította, hogy lehet-e aratni, elég érett-e a gabona. Ismerte az erdő fáit és azt is tudta, hogy milyen szerszámhoz milyen fára van szükség, melyik járomnak való, melyik lőcsnek vagy kötőrúdnak. Minden tavasszal megtakarították az erdőt. A korhadt ágakat összegyűjtötték és elégették, a vaddisznótúrásokat elgereblyélték, hogy lehessen a füvet kaszálni. Sosem tétlenkedtek, keresve keresték a dolgot, hogy hasznossá tegyenek minden percet. Édesanyám sok verset, mondókát, balladát ismert. Ismerte a történelmet, népmeséket. Tőle tanultam a Báthory-kesergőt, amikor Báthory meghalt akkor a nép így siratta: „Nem menthet meg kincs vagy uraság, Lerogy előtted hatalmasság. Kik a magas helyen is ülnek, Halál, Téged el nem kerülnek. Bíbor, bársony, selyem fedezte, Naptól, széltől is óvta féltette,”.

Szájról szájra terjedt a tudás, ismerték a történelmet, tudták, hogy Báthoryt egy csíki székely ölte meg a román Mihály vezér parancsára. l600-ban úgy összezavarták a vezérek a nép gondolkozását, hogy a nép fellázadt a Báthoryak ellen és bízott Mihályban, aki szabadságot ígért neki. Azonban az igazlelkű Báthory Andrást gyilkolták meg, ráadásul saját atyafiai, a csíki székelyek árulták el. Sok szép mesét hallottam szüleimtől az igazságos Mátyás királyról, amit ők is a szüleiktől tanultak. Mátyás királyról többször is elmondta édesapám: „Meghalt Mátyás király, s vele az igazság!” Édesanyám nagyon szeretett énekelni is. Annyira gyönyörű dalokat ismert, amelyek ma is a lelkemig hatolnak. Ilyen a következő nóta is: „Mi fehérlik ott a síkon, távolban? Talán biz’ az édesanyám kunyhója. Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, De a szívem csak azt súgja: jobb otthon. Késő ősszel száll a fecske messzire, De tavasszal újra megjő fészkire. Bár sokat járt hegyen-völgyön és síkon, Hej, de mégis azt csevegi: jobb otthon.”

Az agymosás áldozatai Harmadik osztályos koromban találkoztam azzal a kifejezéssel, hogy paraszt. A háború után a tanítói lakásba beköltöztettek egy román rendőrt, akinek volt két kislánya, velünk egyidős formák. Azok minden szüneten csúfolkodtak velünk, mondogatták „prost, prost”. Nem tudtuk, mit jelent ez a szó. Megkérdeztem édesapámat és azt mondta, azt jelenti: „buta paraszt”. Mi ezért haragudtunk és mindig verekedtünk velük. Egy alkalommal engem egyedül találtak és jól elagyabugyáltak: megtépték a hajamat, sírva mentem haza. A paraszt szót nem használták a mi falunkban, csak a kommunizmusban figyeltem fel arra, hogy mit jelent a parasztság és proletariátus. Valószínű, hogy a kommunisták az ő ideológiájuk érdekében akarták ledegradálni, lealacsonyítani, tudatlannak nyilvánítani az őstudással rendelkező, gazdálkodó embereket, hogy így jobban igába hajthassák őket. Az óvodában már olyan versikéket tanítottak, amelyek megfeleltek az új eszméknek. Ilyen a következő vers is: „Ha pionír leszek, tudom, megérdemlem, Piros nyakkendőmről megismertek engem, S, ha kisdobos leszek, osztagom dobosa, Tudom, zeng-zúg akkor utca széle-hossza.

Volt olyan lózung, amelyet a keringő dallamára énekeltettek velünk, hogy minél jobban a fülünkbe csengjen a szövege: „Bátran, előre elvtársak! Irgalmat nem ismerünk, mert ellenünk támad, annak nem kegyelmezünk.” Hogy minél jobban érezzük, hogy bekebelezett bennünket a Szovjetunió, olyan énekeket is tanultunk, amelyekben közösséget kellett vállalnunk velük: „Zúg a város víg zaja, Szép hazánkban, szovjet földön, talpon van mindenki.” A párttitkár mondta meg, hogy mikor lehet vetni, aratni, kapálni, betakarítani. Az aktivista mondta meg, hogy ki miről mit gondoljon, ki mikor hova menjen. Annyira elbutították a falvak népét, hogy, amikor vége lett a TSZ gazdaságoknak, az őstudás is elveszett, és a szegény ember nem tudott mit kezdeni magával. 1947-ben sok foglyot hazaengedtek Oroszországból, akkor jött haza az én keresztapám is. Elmentünk meglátogatni, elmesélte az orosz viszonyokat, a nehéz körülményeket, a sok éhezést. Nagyon szép jövőképet állított elénk, hogy most milyen jó világ vár majd reánk, minden a népé lesz, 60

minden közös lesz, még a kerítéseket is le fogják bontani, nem lesz szegény ember, mert a Vörös Hadsereg kivívta a szabadságot, egyenlőséget. A gazdagoktól elvesznek majd itt is mindent, és odaadják a szegényeknek. Minden a népé lesz és a nép a saját fiaiból választ vezetőket magának. Bámulva hallgattuk keresztapámat, és mi is elhittük, amit mondott. Nemsokára megjelentek a pártaktivisták, hozták az új eszméket, beköltöztek a paplakba, összehívták a falu lakóit a Kultúrházba. Az idegen aktivista elmondta, hogy milyen jó a kommunizmus, minden közös lesz, megszűnik, a szegénység, ingyen tanulhatunk az iskolákban. Beszélt Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálin elvtársról. Olyan szép jövőt vázolt fel, hogy lelkesedni kezdtek az emberek. Az egyik sok gyermekes analfabéta fel is szólalt, és megköszönte a szovjet hadseregnek, hogy felszabadítottak minket. Az elvtársak rögtön megragadták az alkalmat és ezt az analfabétát küldték el pártiskolába, így lett belőle pártaktivista. Lecserélték a bírót, elnököt hoztak a városból, a jegyző helyett kineveztek egy titkárt, és elkezdték a földosztást, azoknak, akiknek nem volt földjük, vagy kevés földdel rendelkeztek. Ezeket a földeket részben az egyháztól, részben a nagyobb gazdáktól vették el. Így kezdték el megbontani az egységet, ami évszázadok alatt kialakult, a faluközösséget, ami szociális háló is volt az emberek között. Meghirdették az aktivisták, hogy aki eddig szolgát tartott vagy napszámossal dolgoztatott, 61

az osztályellenségnek számít, s kuláknak nyilvánítják. Növelték az irigységet az emberek között. A szomszédunk azt mondta, hogy úgy jó, ha irigy a nép és vigyáz egymásra. Édesanyám egyszer hallotta, hogy úgy szólítják az emberek egymást, hogy „elvtárs”. A szomszédunknak édesanyám is azt mondta, hogy „Anti elvtárs”, amire az volt a válasz: „Én nem vagyok magukkal elvtárs, mert magukat felírták a kuláklistára.” Így tudtuk meg, hogy megosztottak minket, hiszen a legjobb szomszédunk ellenség lett. Jött a tanügyi reform is: a gimnázium első négy osztályát az elemi iskolákhoz sorolták, a nagyobb falvakban nyolcosztályos iskolákat alakítottak ki és utána lehetett középiskolába felvételizni, vizsgát tenni. Így kerültem az első gimnázium után haza a szülőfalumba, a hatodik osztályba, de nem bánom, mert nagyon sok szép élményt nyújtott a hatodik osztály a mellett, hogy kötelező volt a román óra mindennap és minden második nap oroszt is tanítottak. Akkor jött haza orosz fogságból a falu leggazdagabb emberének a fia Őt tették oda oroszt tanítani, de csak egy fél évig tanított, öngyilkos lett, mert nem látott jövőképet magának az új helyzetben, de azt hiszem erről már írtam. A hetedik osztályt Kézdivásárhelyen végeztem, mert azt mondták, ha tovább akarok tanulni, a városban magasabb színvonalon tanítanak. Ezért mindennap tíz kilométert gyalogoltunk. Ez az iskola a mostani Bod Péter Iskola volt, ahol Dénes Kálmán bácsi volt az igazgatónk. Nagyon szerettük, amikor mínusz 62

huszonkét fokos hidegbe bementünk gyalog az iskolába, sajnálkozott rajtunk. A diákjai miatt egy március 15-én nagy bajba került, mert két osztálytársam a magyar óra után annyira fellelkesedett, hogy haza mentek szünetben az iskolából, előkerestek a padlásról egy magyar zászlót, hogy felhozzák az iskolába, ha Petőfi és társai használták a magyar zászlót, hát nekünk is kell. De a zászlóval a két hetedikes fiú a rendőrség előtt jött el. Meglátták ezt a rendőrök, s kifaggatták a fiúkat, hova viszik a zászlót és az igazgatónkat letartoztatták. Ha jól emlékszem, egy hónapig volt őrizetben a két fiú miatt illetve a zászló miatt, mert román fennhatóság alatt nem lehetett magyar zászlót bontani. Ez volt a kettős elnyomás az orosz és a román. Megtanították nekünk, hogy a marxista társadalmi fejlődés az törvényszerűség és a fejlődés csúcsa a kommunizmus. Aki jól tanul, az pionír lesz és utána tizennyolc évesen KISZ, azután párttag lehet. Mivel jó tanuló voltam, az elsők között felavattak pionírnak, magyarul úttörőnek. Boldog voltam. A piros nyakkendőre még szüleim is büszkék voltak, s, hogy pionír lettem, fényképet is készíttettek rólam. A mi vidékünknek, Háromszéknek volt egy minisztere Bukarestben: Vasile Luka. Magyarként Lemhényből származott, Luka László volt a neve, de románosította a nevét. Ö még az illegális kommunisták közé tartozott. Jó hogy bekerült a Presidiumba, mert lehetősége volt és megcsináltatta az utat. Lemhényig, a szülőfalujáig leaszfaltozták az utat, ami addig köves út volt. Ezt a Vasile Lukát ünnepeltették 63

velünk, felraktak egy teherkocsira, egymásra zsúfolódva énekeltük a falukon keresztül: „Bátran előre elvtársak, irgalmat nem ismerünk, mert, aki ellenünk támad, annak nem kegyelmezünk”. Az Internacionálét is énekeltük: „Fel-fel ti rabjai a földnek,/ fel-fel te éhes proletár,/ a győzelem napjai jönnek,/ rabságunknak vége már.” Ott Lemhényben szerepeltünk a színpadon, énekeltünk táncoltunk ünnepeltük Pauker Annát is. Ö is ott volt, mint a Presidium tagja, illegális kommunista. Később ők szembe kerültek az új kommunistákkal és kivégeztették őket. Úgy, ahogy Rákosiék Rajk Lászlóékat Gheoghe Déj bebörtönöztette Vasile Lukáékat. Az új kommunisták kinyírták a régieket. Voltak, akik előre látták a jövőt és eladták, amit lehetett, hogy ne kerüljenek kuláklistára. Édesapám nem tudta leállítani magát, megszokta, hogy spórolgatott és minden évben vett egy darab földet, csak úgy érezte jól magát, ha gyarapíthatta a vagyonát. Mások pedig elitták minden jövedelmüket mindennap a kocsmában voltak és azokból lettek a jó kommunisták, akik irigyelték, hogy a másiknak gyarapodik a vagyona. Az első párttagokat a kocsmákból toborozták. Édesapám találkozott egy katona barátjával, aki tudta, hogy jobb, ha szabadul attól, ami teher lesz a számára és 1949-ben megvett a barátjától egy cséplőgép garnitúrát, hogy a fiát gépésznek tanítassa és így lesz jövője. De nagyot tévedett, mert ez lett a veszte, amikor feltették a kuláklistára ez volt az első ok, 64

akinek cséplőgépe van az kizsákmányoló. Hiába íratta a kéréseket minden fórumhoz, még a minisztériumhoz is írt, az volt a válasz a helyi szerveké a döntő szerep. Mielőtt édesapám megvette a cséplőgépet, azelőtt úgy volt, hogy egy bizonyos százalékot kapott a cséplőgép tulajdonos a kicsépelt gabona mennyiségének arányában, amit vámnak neveztek. De a kommunisták kötelezték, hogy ezt a vámot be kell szolgáltatni az államnak, be kell szállítani az állami gabona átvevőnek. Így meggyült a baja szegény szüleimnek, minden héten kétszer be kellett vinni szekérrel a vámot és ott, az alkalmazott édesapámmal felhordatta az emeletre a hetven-nyolcvan kilós zsákokat. Olyan nagy beszolgáltatást róttak ki a szüleimre, hogy másfél napig csépelt nálunk a cséplőgép, és az összes gabonát elvették kötelező beszolgáltatásba. Vetőmagot sem hagytak, s csak harminc kilogramm gabonát kaptunk meg a sajátunkból egy cséplésnél. Hogy kenyerünk legyen, a sajátunkat el kellett lopni. Éjjel elmentek édesapámék, megrakták a szekeret búzakévékkel, és elvitték az édesanyám testvéréhez, hogy ott az övékkel csépelje ki a gép, és lopva tőlük hoztuk apránként őröltetni a gabonánkat. Hús beszolgáltatást, kötelező beadást róttak ki ránk. Az összes állatainkat is elvették kvótába, beszolgáltatás címén. Tejet, tojást mindent kiírtak aszerint, hogy hány állata volt az embernek. Ha neki nem maradt semmi, azt, ami ki volt róva, meg kellett vegye, hogy eleget 65

tegyen a beadásnak. Nem tudtunk disznót tartani. Édesanyám megkérte a szomszédunkat, hogy az ő kertje végében hadd kerteljünk el egy kis részt, és ott hizlaljunk meg egy sertést magunknak, mert ha otthon volt valamink, az elvtársak adóba elvették. A veteményes kerten keresztül hordtuk a moslékot a malacunknak a szomszéd kertjébe. Erről tudomást szerzett a gazdaelöljáró elvtárs, s a szomszédot behívatták a rendőrségre, és addig faggatták, amíg bevallotta, hogy a miénk a disznó. Így azt szekérre rakták, és elvitték. Nem volt mit együnk. Reggel puliszkát főztünk, este megettük azt a levet, amit reggel leszűrtünk róla, amit máskor a malacoknak adtunk. Akkor végeztem a hetedik osztályt. Tanítónő szerettem volna lenni, de azt mondták hiába is próbálkozom, úgy sem vesznek fel oda, mert igazolást kell vinni a társadalmi eredetről. Hetedik osztályban Vikol Kálmánné, Erzsike néni volt a magyartanárnőnk, nagyon szerettük, mert ő volt a megtestesült szeretet. Belénk nevelte a költészet-, az irodalomszeretetét és a hazaszeretetet is. Nem felejtem el egyszer névnapomon felszólított. Nagyon könnyű kérdéseket tett fel, hogy örömet szerezhessen, s kitűnő osztályzatot adott. Biztosan tudta, hogy ez emlékezetes lesz a számomra, de lehet, hogy ő is hasonló örömben és szeretetben részesült gyermekkorában, és amilyen szeretet kapott azt akarta továbbítani, mert a szeretet szaporodik, ha megosztják. Azt mondják, hogy, aki nem kapott szeretetet, az 66

nem is tud szeretni. Aranyos, kedves, jó megjelenésű úriember tanította a fizikát és kémiát nekünk, annak a híres Molnár Józsiásnak az unokája, aki 1848-ban sok-sok pénzzel és áldozatos munkával támogatta Gábor Áron ágyúöntő munkáját. Őt is Molnár Józsiásnak hívták. Igazgatója volt a leánygimnáziumnak, amikor én első gimnazista voltam és ő is tiszta szeretetből volt. Amikor első gimnáziumban egy téli reggelen huszonhét fokos hidegben megérkeztünk az iskolába, éppen akkor jött ki az irodából és azt mondta nekünk: „Drága gyermekeim! Ilyen nagy hidegben nem baj, ha egy-két napot hiányoztok, majd bepótoljátok! ” Ezt féltő szeretettel ejtette ki, és az ilyen jó érzés egy életen át megmarad az emlékeinkben. A román nyelvet Dénes Márta néni tanította, aki mindig kiabált. Nem tudott fegyelmezni, hangerővel próbálta pótolni a szeretetet is. Megfélemlített minket a rikácsolásával, de a nyelvtant jól megtanította, aminek később hasznát vettük. Pál Elek tanár úr tanította az orosz nyelvet, akkor jött haza orosz fogságból és ott tanult meg oroszul, s mivel magyar szakos tanár volt, elég jól elmagyarázta az orosz nyelvtant. Ebben az időben még nem voltak, olyanok, akik orosz szakon végeztek, de már kötelezővé tették az orosz nyelvtanulást és így oldották meg. Bölöni tanár úr állítólag jogot végzett, de nem volt más, és őt tették meg történelem- és alkotmánytan tanárnak. Csak jó érzéssel tudok emlékezni rá is. Jóságos öregúr volt. A számtan tanárunk, Dénes Kálmán bácsi 67

is nagyon jól megmagyarázta a logikai összefüggéseket. Szerettük őt is. Ő volt az iskolaigazgató is. Év végén mindenkit megkérdezett, hogy hol akarjuk folytatni a tanulmányainkat. Én azt mondtam, tanítónő szeretnék lenni és egy nagyon szép beszédet mondott, hogy ez milyen szép hivatás és milyen nagy felelősség a jövő nemzedéknek a jóra való nevelése. Arról is beszélt, hogy milyen fontos, hogy szeressük és formáljuk a gyerekeket, hogy hasznára váljanak az emberiségnek és hazájuknak. Három osztálytársam Sepsiszentgyörgyre iratkozott be a Mikóba, a magyar leány líceumba én is elmentem velük és így lettem Mikós diák. Édesapám a csűrbe a széna alatt rejtegetett valami régi deszkákat, azt eladta, hogy tandíjat tudjon fizetni. Egyik osztálytársam szüleinek ló-szekere volt, arra felpakoltunk négy szalmazsákot, négy párnát, négy paplant és a négy kislány édesanyjával együtt egy este elindultunk Sepsiszentgyörgyre, mert reggelre meg kellett tenni a harmincöt kilométeres utat. Így költöztünk be a bentlakásba, a kollégiumba, de volt sírás, amikor ott hagytak az édesanyáink, nehéz volt az elválás. Különös volt az új környezet és milyen buta szokás volt, hogy a harmadéves kislányok még gúnyolódtak is velünk. Hamar beilleszkedtünk, mert sokan voltunk egy hálóban. Ha jól emlékszem, tizenhat kislány volt egy szobában. Közénk került egy szászfalvi, viccelődő, humoros leányka. Egész este nevetgéltünk, a nevelőnő 68

alig tudott elhallgatatni. Lámpaoltás után is kihallatszott a kacagásunk. A gondtalan diákévek alkalmasak a szép emlékek gyűjtésére. Az emlékezés a legszebb a fiatal éveinkre. Első évben felvettek a KISZ tagok sorába. Gyűlésekre jártunk, énekeltük a kommunista énekeket, szórakoztatónak találtuk a gyűléseket is. A nyári vakációban egy osztálytársammal beosztottak, hogy menjünk el Kővárra, a szomszéd faluba KISZ tagokat szervezni. Csak úgy gyalog felmentünk öt kilométert Kővárra. A barátnőmnek voltak ott ismerősei, kerestük őket, mondták a szomszédok, hogy elmentek a templomba. Utánuk eredtünk, s mise után megebédeltünk az ismerősöknél. A templom előtt már elmondtuk, hogy délután három órakor gyűlést tartunk és meghívtuk a fiatalokat. Érdekes, hogy ott már tudtak róla, és lelkesedéssel fogadtak, sokan jöttek el a gyűlésre. A belépési nyilatkozatokat én töltöttem ki, de már nem emlékszem, hogy pontosan hányat, tíznél bizonyosan többet. Most csodálkozom, hogy milyen sötétek, tudatlanok voltunk egy téveszmének hittünk. És örültünk is neki, hogy milyen nagy sikerünk volt, dicséretet kaptunk érte. A következő évben már kiderült, hogy nem mind arany, ami fénylik. 1951 januárjában gyűlést hívtak össze azzal a céllal, hogy az osztályellenséget el kell távolítani az iskolából. Volt öt kislány, akiket kitettek az iskolából, mert a szüleiknek gyára volt, vagy ötven holdnál több földje volt. Bennünket, akik csak olyan húsz holdas gazdálkodók gyermekei 69

voltunk, csak a bentlakásból raktak ki, mert megfertőzzük a többieket a burzsoá, kispolgári, fasiszta eszmékkel. Ellenségnek nyilvánítottak, aki nem épít, hanem szabotál, akadályozza a fejlődést. A gyűlésen a legjobb barátnőmet állították fel, hogy rólam rosszat mondjon, de nem is konkrét dolgot, hanem egy olyan általánosan kitalált szöveget, hogy akadályozom a fejlődést, a szocializmus építését. A gyűléseken előre leírták, hogy ki mit mondjon és szóról szóra csak azt szabadott ott mondani, amit a kezünkbe adtak a papíron. Visszakérték a KISZ tagsági könyvet és kétnapi határidőt adtak, hogy keressünk albérletet, hagyjuk el a kollégiumot, mert bujtogatók lázítók, akadályozók vagyunk. Másnap jött édesapám. Egész nap járkáltunk albérletet keresve. Édesapámnak volt egy ismerőse, akinek a testvére a mi falunkban volt boltos. Ők fogadtak be egy szobakonyhás lakásba. Velük egy szobában, az ablak alatt aludtam egy fél évig. Volt egy hároméves kisfiúk, arra vigyáztam, ha szükség volt rá, s a mosogatást sokszor rám bízták. Azonban szépnek láttam így is mindent, erőt adott a hitem, minden vasárnap templomba jártam. A bentlakásból nem engedtek el oda. Egy alkalommal kiszöktünk egy vasárnap két barátnőmmel a hátsó bejáraton, a nagykapun. Igen ám, de amikor kijöttünk a mise után, otthon a nagykaput zárva találtuk, és a portánál kellett visszajönni. Nagyon megszidott a nevelőnő, többet nem mertünk kiosonni. Az iskolánkban önképzőkör is működött, amely nagyon régi 70

hagyományokkal rendelkezett és Mikes Kelemen nevét vette fel valamikor régen, a jelszava így hangzott: „Nem akarunk nagy dolgokat, csak egy cél lebeg a szemünk előtt, mindent megtenni agyunk művelésére, lelkünk kifinomítására, akaratunk edzésére.”. A legjobb diákok és tanárok havonta összegyűltek, dolgozatokat, pályamunkákat olvastak fel és vitattak meg, ők szervezték meg a különböző ünnepeket, évfordulós megemlékezéseket, szavaló versenyeket, s zeneesteket is rendeztek. Sok tanuló járt zongoraórákra magántanárokhoz. Az általános műveltséghez hozzátartozik a zene ismerete is. Minden héten volt két énekóránk. Nagyon idős zenetanárunk volt, aki lengyel és román nótákat is tanított nekünk, de lengyelül. Biztosan, nem szerette a románokat, mert magyarra lefordítva így hangzik a kedvenc éneke, hogy: „Táncolni, dalolni jól tudok, de főzni még puliszkát sem tudok („Mazarica stiu juca, nu stiu face nici malai.”). A tanárnőim közül legjobban Izsák Józsefnét szerettem, de nemcsak én, hanem az egész osztály. Egyszerű kedves, csupa szív, csupa lélek ember volt. Szerette az irodalmat és szeretettel adta át a tudását, s mi is áhítattal hallgattuk. Órák végén nem mentünk ki szünetre. Sokszor megtörtént, hogy valamelyik tanuló feltett egy kérdést és azt ő olyan hosszasan kifejtette, hogy a következő óra tanára még ott találta köztünk. Nagyon jó tanáraink voltak, szeretettel foglalkoztak velünk, de különösen az osztályfőnöknőnk volt nagyon kedves, Stanescu 71

Lívia, akinek az anyja magyar volt és az apja román gyógyszerész. Ő tanította a román nyelvet. Mindennap volt román óránk, és szigorúan vette a nyelvtant és jól megmagyarázta, tudta, hogy a mi lehetőségeink között fontos, hogy tudjunk románul, mert ha munkába állunk, akkor szükség lesz a románok között eligazodni. Igaz, akkor még Sepsiszentgyörgyön kevés román lakott, csak egy néhány család, mert akkor még Sepsiszentgyörgy is mezőváros volt, főfoglalkozás a mezőgazdaság és állattenyésztés volt. Az iparosítás a hatvanas évek közepén kezdődött. Addig az utcán, nem lehetett román beszédet hallani. Kézdivásárhelyen is csak két román családról hallottam: egy gombkereskedőről, Negustoruról és egy zöldségkereskedőről, Brasoveanu-ról. A hetvenes években elkészültek a gyárak és hozták a moldovaiakat; betelepítették velük egész Erdélyt. Ingyen lakást adtak nekik, munkahelyet, letelepedési segélyt, pénzt kaptak, hogy bebútorozzák a lakásukat. 1954ben, amikor érettségiztem még nem volt román iskola Sepsiszentgyörgyön, ma már több román iskola van, mint magyar, mert elhitették a magyar szülőkkel, hogy csak úgy érvényesül a gyermeke, ha román iskolába iratkozik be. Így az első román iskolákat magyarok indították el. Szigorú program volt a bentlakásban, akkor már megkezdték az ateista nevelést, állandóan szidták a papokat, az egyházat. Sok értelmiségi nem állt közéjük, csak ezért elvitték

munkatáborba. Koholt vádak alapján milliókat telepítettek ki, meghurcoltak bebörtönöztek. Az öcsém keresztapját azért vitték el, mert nem kezdte meg a gabona behordását a szérűbe azon a napon, amelyiken az elvtársak mondták. Ugyanis megvolt a nagy csűrje, és nem akart a közös helyen csépeltetni. Ezért egy évet ült, tele voltak a börtönök, a lágerek politikai foglyokkal. Aki egy viccet mondott a vezetőkről a besúgók besúgták, s az már ellenség volt, és elvitték. Esténként jártak a fekete kocsival, kihívatták az illetőt, aki nem tetszett nekik, és már vitték is. Sok pap is így tűnt el hosszú évekre. Hamis vádak alapján ítélték el őket. Nekünk is úgy megtanították, hogy ma is tudom a Majakovszkij verset, úgy mondtuk, mint a miatyánkot, óra előtt imádság helyett:„Ketten vagyunk Lenin meg én, Lenin, mint fénykép a szobám falán”. Ebből a versből írtak idézetet egy sírra: „Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye”. Ez volt a sírfelirat. Istentelenné tették a népet, egyre másra jelentek meg az ateista könyvek. „A vallás ópium - ezt írta Marx -, s nem igaz, hogy Jézus köztünk járt”. Ezeket hirdették. Elkezdték a pap nélküli temetéseket, kijelöltek egy pártembert, aki búcsúztatót mondott a temetéseken és sajnos, még ma is sokan egyházi szertartás nélkül temetkeznek. A gyerekeket nem vitték a templomba keresztelni, helyette a pártgyűlésen névadót tartottak. Istenem! Bocsásd meg nekik, nem tudták, mit cselekszenek!

Külön fejezetet lehetne írni arról, hogy hogyan hajtották végre a téeszesítést, a kollektivizálást, s hogy milyen terrort alkalmaztak az arra kiképzett párttagok. Édesapám tudta, hogy amit az elvtársak ígérnek az a szép jövő csak hiú ábránd. Fokozatosan terelték az embereket a közös felé. Először csak arra akarták rászoktatni őket, hogy egy bizonyos kijelölt helyre hordják össze a gabonát a cséplés végett, mondván, hogy a cséplőgépet nem kell szállítani mindennap más házhoz. De a gazdák meg voltak szokva, hogy haza hordják a termést a csűrjeikbe, hogy ne verje az eső. Azért építették a nagy csűrt, hogy fedél alatt legyen a termés, ne rothadjon a mezőn az esőben. Sokan ragaszkodtak a régi szokásokhoz, és nem vitték a szérűbe a gabonájukat. Ilyen volt a mi falunkban Orbai Gábor is. Hazavitt a saját csűrébe egy szekér gabonát, az elvtársak ezt szabotálásnak vették és hat hónapra elítélték. A szerencsétlen ott halt meg a börtönben. Aztán, hogy a régi rendet megbontsák, kitalálták a társas gazdaságot. Az embereknek az összes földjét egy darabban mérték ki. Ezzel volt, aki jól járt, volt, aki nem, mert minden határban más volt a termőföld minősége. Két év után ez megszűnt, akkor kezdték a kollektivizálást. Tíz-húsz aktivista megszállta a falut, hívogatták az embereket a Tanácshoz, megfenyegették őket, hogyha nem írnak alá, elviszik a Duna-csatornához kényszermunkára, vagy a gyermekét kiteszik a munkahelyéről. 74

Volt, akit testileg bántalmaztak. Az ajtó sarkával beszorították a kezét, vagy kicsavarták a karját. Egyszerűbb esetekben a falhoz állították egy napra, fél napra, és közben ijesztgették, ha nem írja alá a belépési nyilatkozatot, akkor börtönbe kerül, mert ők el tudják intézni, mert hatalmuk van. Édesapámat is felhívatták egy este, de ő azt mondta: „Én véres verejtékkel szereztem azt, amim van, éjt nappallá téve dolgoztam, én oda nem adok semmit. Én nem maguknak, hanem a gyermekeimnek szereztem a vagyont. Sokáig vitatkoztak vele. Akkor a rendőrrel ijesztgették és hívták is a rendőrt, az bevitte a rendőrségre, az is próbálta meggyőzni, de hiába. Mit csináljon vele? Ráparancsolt, hogy fusson körbe az udvaron. Nem akart futni, erre rávágott egy párat a gumibottal a hátára. Édesapám jobbnak látta, ha fut és futott egy pár kört. Ha leállt, akkor ismét kapott a hátára és rákiabált a rendőr: „Fuss, mocskos kulák, fuss, amíg összeesel!”. Édesapámat keményfából faragták, nem adta fel egy könnyen. Éjfél után már a rendőr is megunta és haza engedte, hogy majd reggel jelentkezzen. Édesapám hazajött, tarisznyát pakolt magának és még akkor éjjel harminc kilométert gyalogolt. Elment bujkálni a kászoni rokonokhoz, Talpas Lajos bácsiékhoz. Egy hónapig haza se jött. Édesanyám is elment. A nagynénjénél a pincében, a kamrában rejtőzködött, hogy a szomszédjaik se lássák meg. Jöttek az aktivisták, zárva volt a kapu. Egy közülük bemászott a kapu tetején, és 75

kinyitotta a nagykaput, majd az öcséimet faggatták: fülüket tépték, hajukat húzták, hogy vallják be, hogy hol vannak a szüleik. A nagyobbik öcsém kiment és behozta a fejszét, hogyha őt bántják, levágja őket. Az öcsémet felkísérték a Tanácshoz, ott tartották egy fél napig a falhoz állítva. Aztán mégis elengedték. Két hét után az elvtársak egy másik falura telepedtek rá. Azután is többször próbálták győzködni édesapámat, de ő hajthatatlan maradt, amit egyszer kimondott, azt nem másította meg. Minden hiába, nem lépett be a téeszbe, de az elvtársak mégis elvették mindenét, lesöpörték a padlást, vetőmagot sem hagytak, elvitték a gazdasági felszereléseket, a vetőgépet is. Pedig ez mind jogtalan volt, de már nem szólt édesapám, hadd vigyék, csak őt el ne bántsák. Szaladgált édesapám ügyvéd ismerőseihez, Varga jegyzőhöz, Fábián ügyvédhez, azok is azt tanácsolták jobb, ha hagyja, hogy vigyék, csak őt ne vigyék el. Sok emberre ráfogták, hogy szabotál és ennyi elég volt, hogy bezárják. Így fosztogattak törvényesen az elvtársak. Olyan törvény is volt, hogy, aki nem állt be a téeszbe, annak a tanács köteles a falu határában kimérni a földjét. Ezt sem tartották be. Édesapámat húsz kilométerre irányították Kovászna mellé, Körös határába, hogy ott adnak az övé helyett földet. Megnézte, hogy mit akarnak adni, de egy műveletlen legelő rész volt, amit neki akartak mérni, ami soha nem volt felszántva, s libalegelőnek használták a körösiek. Persze, nem fogadta el és hiába írtuk 76

a kérvényeket, hogy a földjeinkért adjanak mást, évekig nem adtak és küldték a papírt, hogy fizessünk adót a földjeink miatt. Minden évben igazolást kellett kérjünk Körösről, hogy nem használjuk azokat a földeket és mentsenek fel az adó alól. A nép nevében államosítottak. Elvették, amit éppen akartak, ha a faluban kinéztek egy házat, azt államosították, a tulajdonost kitelepítették, a házába kollektív gazdaságot alakítottak ki. Így jártak el a boltosokkal is. A boltokat lepecsételték, a nép nevében áruval együtt lefoglalták, a boltosnak megmondták, a bolt az államé, többet ne menjen be oda. Maguk mellé állították a csőcseléket, a dologkerülőket. A kocsmatöltelékeket elküldték pártiskolába. Ezek lettek az aktivisták, akik senkinek sem kegyelmeztek a nép nevében. A csőcseléket felrakták egy teherautóra és járták a falut. A mi falunkban akadt egy költő, aki verset írt mindenkiről, aki nem lépett be a TSZbe és azoknak megálltak a kapujában, s mikrofonba elmondták a verset és énekeltek. Az édesapámról nem volt más mit írjanak, annyira emlékszem a versből, „Medve miért bújsz a barlangodba, miért nem jó neked a közös gazdaság?”. Ez a versfaragó Bartos Endre volt, de mindenki Bórvizes Endrének hívta, mert az apja egy szamaras szekérrel hordta a bórvizet, ásványvizet. Különben a falunkban mindenkinek volt egy mellékneve, amivel megkülönböztették a hasonló nevűektől. Így Kovács Jánosból, volt három is, s hogy megkülönböztessék őket, 77

madár neveket tettek a nevük mellé, sas, rigó. Voltak még ilyen melléknevek, kurjás, here, peka, pikó, habi bulú, szomorú, víg, cseresznye, puskás, nápi. Gyakran csak a csúfnevüket ismerték az emberek, a valódi nevüket csak ők maguk tudták. Az anyakönyvbe a rendes neve mellé beírták a nevezgető nevet is. Tiltották az elvtársak a templomba járást, a gyermekeknek a hittanórát, tagadták a lélek halhatatlanságát. Az öcsém felvételizett, jó eredményt ért el odament a párttitkár és kihúzatta a névsorból. Nem tanulhatott, pedig éles eszű, jó tanuló volt, lehetett volna egy jó mérnök, így csak egy földműves lett belőle. A másik két öcsém már nem is próbálkozott felvételizni, nyilvánvaló volt, hogy nem engedik, hogy gimnáziumba járjon. Így mind a három öcsém földműves maradt. Megnyomorították a szüleimet is: az állandó bizonytalanság, a sok munka, az idegesség felőrölte édesanyámat is. Amikor a földjeinket elvették, és nem adtak mást helyette az én szüleim más messzi falvakban, Berekben és Ozsdolán földet béreltek részes művelésre, a termés harmadáért művelték idegenek földjét. Belegondolni is borzasztó! Elmentek Ozsdolára krumplit szedni tehén szekérrel tizenöt kilométert. Egész nap dolgoztak, és a hideg őszi éjszakán ott aludtak a szekér derekában, a szénában, amit a teheneknek vittek. Mennyit gürcöltek, hogy megalapozzák az öregségüket! Békés, nyugodt öregségük lett volna, ha nem

jöttek volna az elvtársak, és nem semmizték volna ki őket. A sors tragédiája, hogy 1943-ban, amikor a közmunka nem teljesítése miatt bebörtönözték édesapámat, bolsevistának, kommunistának szidták és 1952-ben, amikor felírták a kuláklistára, kizsákmányoló fasisztának nevezték, pedig soha semmilyen pártnak nem volt a tagja. Édesapám velem íratta a kérvényeket, hogy töröljék a kulákok névsorából, mert ő csak egy kérgeskezű munkásember. Így fogalmazta meg a mondandóját, hogy miért vagyok én a társadalomnak számkivetett egyénisége, hogy engem a múltban kommunistának neveztek, és most fasisztának bélyegeznek. Írtunk az újságnak is. Akkor Sütő András író a „Falvak Dolgozó Népe” című újságnál dolgozott, és egy alkalommal eljött édesapámmal elbeszélgetni és megrendeltette vele az újságát is. Az iskolából hazamentem, kérdezte édesapám, hogy hallottam-e ilyen nevet, hogy Sütő András, mert ott járt nálunk és azt mondta, hogy mondja meg nekem, hogy jegyezzem meg ezt a nevet, mert biztosan hallani fogok róla. Akkor írt egy könyvet „Anyám könnyű álmot ígér” címmel és bele foglalta a végén édesapámat is, hogy egy fél vagyont adott a cséplőgépért és a végén az ócskavasas milyen keveset adott érte. Később tudtam meg, hogy a Sütő András szülei is kuláklistára kerültek, a szüleit kiköltöztették a mellékhelyiségbe és a házukba beköltöztettek egy aktivistát.

Édesapám sokat szenvedett a cséplőgép miatt is. Az elvtársak irányítottak, oda kellett mennie, ahova mondták. Egyik évben elküldték Szászfaluba tíz kilométerre a mi falunktól, a másik évben még messzebbre, Csík- Kászonba, a mi falunktól huszonöt kilométerre. Ökrökkel, tehenekkel húzatták azt a nehéz gépet a rossz utakon. Ott is kellett lakni, amíg a szezon tartott. Oda azonban kellett üzemanyag, gépolaj is. Egy alkalommal én vittem egy tíz literes kanna gépolajat. Volt egy ismerős teherautósofőr, aki az állatfelvásárlóktól ment Kászonba. Elvitt és haza is hozott. Minden évben kérdéses volt az én sorsom is, hogy ki tudják-e fizetni a tandíjat és az albérletet, ősszel vissza tudok-e menni az iskolába Sepsiszentgyörgyre. 1953-ban Sztálin halálával enyhült a helyzet: a politikai fogságból, a lágerekből többeket elengedtek, de az elvtársakba annyira beivódott a marxizmus, az osztályharc, hogy azután is folytatták a gyűlölködést, ami a mai napig is tart. Szomorú emlékem, amikor egy tavaszi vakációra hazamentem, benéztem a szobánkba és üres volt. Kérdezem édesanyámtól, hogy mi történt, hol vannak a bútoraink. Sírva mondta, hogy a végrehajtó lefoglalta és elvitték adóba, de ne búsuljak, mert az árverésen a nagynénim a díványt és az egyik szekrényt visszavásárolta, és vissza fogjuk hozni. Az egyik szekrény ott maradt a Néptanács irodájában, mert polcos lévén jónak találták, hogy iratokat tartsanak benne (még ma is ott van). Kimentem az udvarra és kérdeztem, hol van a tűzi fánk, 80

hiszen egy hónappal ezelőtt három öl fa állt itt. Azt is elvitték, el bizony, és hol vannak a tyúkjaink, azokat is elvitték, el bizony. Ez már mindennek a tetőfoka volt, ennyire kifosztani egy dolgos munkásembert és családját. A férjemnek a sógora református pap volt az egyik faluban, ahol egy idős asszonyt kiköltöztettek a nyári konyhába, és a lakásába beköltöztettek egy aktivistát. A pap szót tett, hogy egy szoba megilletné a nénit. A papot ezért a szóért behívatták, faggatták, kínozták. Kérdezték, hogy milyen kapcsolatai vannak: van-e külföldön rokona és minden héten ugyan abban az órában kellett jelentkezzen a rendőrségen, ahol minden alkalommal különböző módszerekkel próbálták megtörni. Legtöbbször hasra fektették és a talpát verték. Addig kínozták, hogy kórházba került. Egy vasárnap, amikor a gyerekei meglátogatták, egészen jól volt, kikísérte őket. Másnap reggel azonban telefonáltak nekik, hogy az édesapjuk meghalt. Valószínű, hogy valamit beadtak neki, eltették láb alól. Soha sem tudtuk meg az igazat. Soksok hasonló eset történt a kommunizmusban. Ezekről még beszélni sem lehetett, sok volt a besúgó civil ruhásrendőr és a munkahelyeken minden három emberre jutott egy fizetett spicli, aki írásban jelentést adott arról, amit hallott. Leszoktatták az embereket arról, hogy önállóan kezdeményezzenek valamit. Amit a párttitkár mondott, azt el kellett fogadni, mert ő volt a mindenható, hiszen kapcsolatai révén ítélkezhetett az emberek fölött. 81

Amikor nyugdíjasként már a Déri Múzeumban dolgoztam, Debrecenben, akkor volt egy Nusika nevű kolléganőm, akinek az édesapjával nagyon csúnyán elbántak. Debrecenben, a Tanító utcán laktak, de ők is hasonlókat éltek meg, mint mi annak idején Erdélyben. A tanyájukat nekik is elvették, lebontották a kollektivizálás éveiben. Édesapja felvágta az ereit, s meg is halt, mert nem bírta elviselni ezt a kitaszítottságot. Nusikától tanultam egy versikét, amelyet máig is őrzök az emlékezetemben: „Ki tanyája ez a nyárfás, ketten bontottuk el elvtárs. A gazdája nem is tudja, a tanyája el van bontva. Ki tanyája ez a nyárfás, nekünk adta ezt a Mátyás, azért adta nekünk Mátyás, hogy legyünk jó kommunisták.” „Az erdélyi havasokon zúg az őszi szél, közeleg a tél. Szegény székely lába nyomát belepi a dér, mikor útra kél. Könnye folyik, sír a lelke, Elhagyatott, ősi telke Ellenség kezén Ezért olyan földönfutó, koldus és szegény, koldus és szegény…” 82

A Pál család Anyai nagyapám, Pál György úgy tartotta, hogy rokonságban volt a falu egyik gazdag családjával, Pál Péter famíliával. Állítólag részt vett a Báthory elleni lázadásban és azért került jobbágysorba. Amikor édesapám telket vásárolt a Pál Péter fiától, Pál Tibortól hallottam, hogy erről is beszélgettek. Hogy a jobbágy felszabadításkor negyven hold földet kapott az én szépapám, mert annyin gazdálkodott és mindenkinek annyit adtak amennyit azelőtt megművelt. Pál György nagyapámnak három leány testvére volt: Anna, Rozália és Julianna. Anna Kovács Imréhez ment férjhez, Rozália Jakab Mihályhoz és Julianna Kanabé Imréhez. Így a faluban rokonaim lettek ezeknek a családok és leszármazottaik. Édesanyámék négyen voltak testvérek: Vilma, János, Veronika és Anna. Veronika huszonegy évesen vérmérgezésben meghalt. Szálka ment az ujjába és egy rozsdás tűvel piszkálta ki. Másnapra már az erei be voltak fertőzve, nem tudták megmenteni. Pedig akkor már mennyasszony volt. Egy ács fiú udvarolt neki. Édesanyám emlegette, hogy milyen fájdalmas volt a búcsúzásuk. A nagynéném, Veronka azzal vigasztalta a vőlegényét, hogy vegye el helyette az édesanyámat, az ö húgát. Édesanyámat kérte is a nővére vőlegénye, de a 83

szimpátiát nem lehet erőltetni. Aki az egyiknek tetszik, nem biztos, hogy a másiknak is tetszik. Édesanyám három éves volt, amikor meghalt az édesanyja tüdőgyulladásban. Tizenhat esztendősen veszítette el az édesapját. Nem volt más lehetőség, szolgálni ment gazdagabb rokonokhoz. A fiú testvére és a nővére otthon gazdálkodtak. A fiú testvére eljárogatott a kocsmába is. Egy alkalommal valami verekedésbe keveredett. Hamis tanúk vallottak ellene, hogy az ő kezében látták a villát, amivel a kocsma előtt leszúrtak egy embert. Így három évet ült börtönben, amíg tisztázódtak a dolgok. Amikor hozzánk jött, mindig szidta Kanabé Gyafit, mert állítólag helyette börtönözték be. De még hosszú évek alatt sem derül ki az igazság. Édesanyám nővére, Vilma néném Hodor Elekhez ment férjhez, aki az első világháborúban az olasz fronton harcolt. Sokszor elmesélte nekünk, hogy milyen nehéz volt a katonaság. Ilyenkor ezt énekelte: „Felmegyek a doberdói nagy hegyre, Feltekintek a csillagos nagy égre, Csillagos ég merre van a magyar haza, Merről sirat engem az édesanya?” Vilma néni hat gyermeket szült és a magyar világban kitüntetést kaptak az ilyen nagycsaládok Ö is büszkén mutogatta az oklevelét. Az ö férjéék is hatan voltak testvérek Elek bácsi egyik testvére, Anti bácsi magyar csendőr volt, azután pedig részt vett a háborúban. A budapesti harcokban fogták el 1945. február 84

12-én. 1952-ig bejárta az összes lágert: volt a Kaukázusban, Sztálingrádban, a Don kanyarban. Tizenkétezer emberrel együtt raboskodott. Szója levest, káposztalevest, korpa levest kaptak, de megették a labodát és a nyers krumplit is. Húst nem kaptak, csak nyers halacskákat. Dolgoztatták őket: vasutakat, házakat építettek. Apósomnak két testvére halt meg a Don- kanyarban Hajdu István és Hajdu Béla. Most két éve állítottak Sárfalván a templom elé emlékkeresztet a háború áldozatainak, amelyen az ő nevük is szerepel. Édesanyám l9l2-ben született. A régi román világban járt iskolába. Olyan román tanítójuk volt, aki nem tudott magyarul. Trianon után románosítani akarták a magyarságot: román rendőrök, román tisztviselők, tanítók jöttek. A magyar tanítók nagy része áttelepült Magyarországra. A mi falunkból így ment el Jakab tanító, akinek a házából iskolát alakítottak ki. A román tanító, aki magyar vidékre ment tanítani ötven százalékkal magasabb fizetést kapott és még húsz hold földet is adtak neki. Ellenben nem tudott magyarul és semmit nem tanultak a gyerekek: sem írni, sem olvasni. Amit édesanyám tudott, azt csak nagyapától tanulta. Az iskolában románul is csak ennyit tanult meg: „va rog domnule invatator sa ma binevoiti afara”. Nem is volt cél, hogy tanuljanak a gyerekek. A buta embert könnyebben lehet félrevezetni, manipulálni. Ezt ma is jól tudják a vezetőink.

Nehéz küzdelmes élet a falusi élet, de csodálatos módon mindig vidámak voltak az emberek: viccelődtek, énekeltek, pláne ha többen összegyűltek, ha együtt kalákában dolgoztak aratáskor, csépléskor, krumpli szedéskor, megviccelték egymást, ilyennel például, hogy búzából tornyot láttál-e?, Ha a megkérdezett azt felelte, hogy nem , ez volt a válasz: „A búzában állsz.”. Amikor kalákát hívtunk, akkor ünnep volt, mert összegyűlt a rokonság finom ebédet kaptunk: húslevest vagy gulyáslevest, desszertként pedig almástésztát vagy palacsintát. Ősszel a legtöbbször birkahúsos lucskos káposzta szolgált ilyen ebédként. A mezőn ebéd után fél óra pihenőt tartottunk, de, ha a felhők gyülekeztek, még nem is ettünk. Ilyenkor össze kellett rakni a boglyába vagy kalangyába, ami megszárítottunk. Sokszor elverte az eső az összegyűjtőt termést, így az összepenészedett, kárba ment. A mezei munka az időjárástól függ. Sokszor vasárnap is el kellett menni szénát szárítani, hazahozni. Vallásosak voltak a szüleim, de minden vasárnapot nem tudtak megünnepelni. Egyszer nagy szél volt. A boglyáinkat széthordta a szél. Egy vasárnap kimentünk édesanyámmal összerakni és megláttuk, hogy jönnek a búcsúsok a kereszttel. Mi elbújtunk a boglya mellé, hogy ne lássák, hogy vasárnap is dolgozunk. És mi lett a vége? A kommunisták mindent elvettek, amit gyűjtögettünk. Ez már tragédia volt.

A kommunisták egy téveszmének hittek, a nép nevében feldúlták az ősi rendet. A szorgalmas dolgos embereket tönkretették, megbélyegezték, kuláknak nyilvánították a kocsmatöltelékek, a dologkerülők. Nagyon takarékosan éltek az én falumban: spóroltak, gyűjtögettek, hogy legyen a gyermekeiknek. Nem cifrálkodtak. Egy héten csak egyszer, vasárnap ettek húst, s csak a legszükségesebb dolgokra költöttek, hogy tudják gyarapítani a vagyonukat. A jobb módú családok tanítatták a gyerekeiket, akikből papok, tanítok, jogászok lettek. Én két személyre emlékszem, akiket az én időmben doktor úrnak szólítottak, mind a kettő jogot végzett: az egyik Dr. Tamás Elek, a másik Dr. Oláh Béla. A fiaik is jogot végeztek, és érdekes, hogy mind kettő fia a kommunizmus kezdetekor lett öngyilkos, mert kilátástalanak látta a helyzetét. Amikor kulákosították a szüleiket, mind a két fiú végzett az életével. A magasabb végzettségű emberek sok esetben elhagyták a szülőfalut. Volt nekünk egy gazdaelöljárónk, Ignácnak hívták. Édesapám őt kérte meg, hogy vetesse le a kuláklistáról, de az hajthatatlan maradt. Mit ad Isten? Ennek az Ignácnak az unokájába szerelmesedett bele az öcsém fia. Titokban meg is tartották a polgári esküvőt, mert a szülők tiltották őket. A végén csak megtartották a százhúsz személyes esküvőt, ahol az öcsémnek eszébe jutott, hogy mennyi rosszat okozott ez az ember a családjának, ezért elküldte a családi eseményről. Két év után a fiatalok el is váltak.

Az én falumból a felsőbb iskolát végzettek a Sipos családból és Pál Péter családjából kerültek ki. Sipos Sándor alispán volt Sepsiszentgyörgyön, a lánya, Marika Barótra ment férjhez. A Pál család leszármazottai kiköltöztek Budapestre. Pál Péterné Könczei leány volt. Testvére Könczey Miklósnak, akinek kúriája még az l600-as években épült és még ma is ép. Műemlék, a falu dísze. Kőnczei Miklós felesége Tollas Teréz volt. Édesapám mesélte, hogy milyen fényűző életet éltek. Négy lovas hintón jártak. Gyermekük nem volt és így a Pál család vette meg a házukat. A „Székely művelődés évszázadai” című könyvből olvastam, hogy szülőfalumban kántorkodott Cserei János l634 és l65l között, aki megalkotta a magyar latin énekszövegek gyűjteményét és zeneelméleti fejtegetéseket is írt. Sok híres, hős katona esett áldozatul a világháborúknak és a szabadságharcnak. A templom előtt áll a hősök emlékműve. Két nagy tábla teleírva a hősök nevével. A szabadságharcban esett el egy Voloncs András nevű rokonom. A régebbi időkből emlegetett édesapám egy Kozma nevű századost, hogy ő is a rokonunk volt. Az első világháborúban esett el.

Román világ, magyar világ A székelyek az l920. június 4-e utáni időket román világ néven emlegetik, mivel Trianonban akkor a nagyhatalmak Erdélyt Romániához csatolták. 1940-ben visszaadták ugyan Magyarországnak, de csak négy évig tartozott Magyarországhoz. Ezt a négy évet nevezik magyar világnak. Nem tudtam, hogy mi az, hogy „román”, csak akkor tudtam meg, amikor egyszer a magyar világban szállást kért nálunk egy deget-(szekérkenős) árus. Csodáltuk, hogy milyen bocskora van, és, hogy az ingét nem teszi be a nadrágjába, hanem a nadrágon kívül hordja. Akkor Moldvából Ojtozon keresztül hozták a románok a kőolajszármazékot, a szekérkenőt, és románul kiabálták, hogy „Haide degenet=degetet!” (vegyenek). Édesapám is tőlük vásárolta a szekérkenő zsírt. Egy alkalommal nálunk kért szállást a degetes. Még vacsorát is adott édesanyám neki. A csűrben, a szénában aludt. Egy jó vastag gyapjútakarót is adott édesapa neki, amit édesanyám azelőtt való télen szőtt. Édesanyáék már korán reggel elmentek masinázni (cséplésnél segíteni) a pénztárnok úrékhoz, még mi is az ágyban voltunk. A román felpakolt, és elment. Megrakta a szekerét szénával a csűrből, és elvitte az új gyapjútakarót. Mit ad Isten! Édesapám haza kellett jöjjön a nagy szalmahordó villáért, és 89

észrevette, hogy nincs meg a takaró. Ment vissza a csépléshez és találkozott a csendőrökkel, elmondta nekik a bánatát. A csendőrök utána eredtek és egy óra múlva visszahozták a románt és a pokrócot. Kapott két pofot és édesapámtól kérdezték, hogy milyen büntetést akar. A szerencsétlen ott rimánkodott. Édesapám megsajnálta, azt mondta, hogy engedjék el. A falu csendjét néha még egy-egy meszes szekér zavarta meg. Kóboros szekéren hozták a meszet és kiabálták, hogy „Meszet vegyenek!”. Egy másik ilyen idegen hang, ami megzavart, a foltozó bádogosé volt. Az azt kiabálta „reparálni való lukas edény". Ha valaki kihozott egy lukas fazekat, leült a kapu elé és ott helyben megfoldozta, sőt meg is fenekelte. Új feneket tett a fazéknak, míg mi gyermekek csak csodáltuk, hogy mit művel. Egyszer édesanyáék nem voltak otthon. A cigány a mi sáncunkba telepedett le. A felesége bejött, vizet kért és széjjelnézett. Majd kiment, s azzal jött be újra, hogy egy pár almát felszed a földről. Már nem tudom, hogy mivel ámított el, és, hogy fogta meg a tyúkot, de amikor édesanyáék hazajöttek, a legszebb tyúk hiányzott, és más senki nem járt nálunk. Ilyen jött-ment emberek élősködtek a falusi népen. A falu népe tiszta magyar még most is. Csak a román világban voltak román tanítók, tisztviselők, rendőrök, végrehajtók. Volt egy Marinescu nevű végrehajtó, annak a fia osztálytársam volt. Benősült az egyik leggazdagabb családba, de akkor jött a magyar világ l940-ben. Itt hagyta a 90

családját. Azt mondták azért ment el, mert csaló gazember volt, és félt, hogy megverik az emberek. Sok embert becsapott, mint adószedő. Még a párnát is elvitte az adóba. Amit értékeset talált, mindent összeszedett. Nagy volt az öröm, amikor l940 szeptemberében Horthy Miklós kormányzó fehér lován bevonult Erdélybe, de csak ÉszakErdélyt adták vissza a nagyhatalmak. A nép körében ilyen mondások voltak: „Arad, Brassó, Temesvár, magyaroknak visszajár”, mert ezek a városok a román uralom alatt maradtak, csak Észak-Erdélyt adták vissza Örvendeztek az emberek, felszabadultak az idegen elnyomás alól. A gazdálkodóknak gazdakört szerveztek, a fiataloknak legényegyletet, a lányoknak Kaláka néven felnőtt oktatást, sütni, főzni is tanították őket. Megpezsdült az élet. Varró-, főzőtanfolyamra jártak az unokatestvéreim. Mindennap eljöttek hozzánk, elmesélték édesanyámnak, hogy mit tanultak. A kántortanító megszervezte az énekkart, színdarabokat tanított. Előadták a Csikóst, a falu rosszát, s boldogan készítették a jelmezeket. Tánccsoportot is alakítottak, varrták a magyar ruhákat. Szabadtéri színpadot állítottak fel a Perkő alá. Mindenki segített, mindenkinek megszűnt a régi egyhangúság, eltűnt a szomorúság. Budapestről rendeltek edényeket, ruhaanyagokat. Édesanyám hozatott egy nagy, harminc literes fazekat és ajándékcsomag is volt hozzá. Emlékszem, küldtek egy szép kötényt, amit elneveztem cuki köténynek. 91

Szaladtam a szomszédokhoz, hogy megosszam az örömömet, hogy milyen szép cuki kötényem van. Boldogság volt az óvodában, mindenki kapott valami szép ajándékot vagy édességet, és dicsekedett vele. Megtanította az óvó néni azt az éneket, hogy „Debrecenbe kéne menni/, pulykakakast kéne venni.”. Ez annyira tetszett nekem, állandóan ezt énekeltem, még a fonóban is (Ki gondolta volna, akkor, hogy még debreceni lakos leszek?!). Édesapám Budapestről rendelt vasekét, vastaligát, olyat, hogy nem volt fa rajta semmi. Csodájára jártak a szomszédok, mert addig még olyat nem láttak. Ez a tiszta vas szerkentyű azonban nehéz volt. A szüleim éppen akkor vásároltak egy darab földet Marthy jegyzőtől, de túladtak rajta, mert sajnálták az ökröket, hogy cipeljék azt a nehéz vasat. Már megszokták a fakeretes ekét, ami sokkal könnyebb volt és ugyanolyan ekevas járt bele. Biztonság volt. Nem hallottunk rossz hírt, ezért bíztunk mindenkiben. Édesapa egy szatyorba belerakta a sok pénzt és tőlem, első osztályos leánykától küldte el jegyző úrnak. Még rossz gondolat sem fordult meg a fejünkben, pedig két kilométert kellett menni, ha nem többet. Az első osztályt l943-44-es tanévben jártam, ezért így emlegettem, hogy én magyar világban a magyar népiskolában jártam és büszkén mutogatom mindenkinek, hogy milyen jó jegyeim voltak. Akkor nem számjegyekkel értékeltek, hanem a legjobb jegy helyett kitűnőt írtak, jeles, dicséretes, jó. Az elégséges és az elégtelen beírás számított a leggyengébb jegynek. Akinek 92

elégtelen osztályzata volt, meg kellett ismételje azt az osztályt. Volt első osztályban olyan osztálytársam, aki már azelőtt két évvel is elsős volt. Valami szellemi gyengesége volt, mindig hülyéskedett, szerette, ha rajta nevettek. Állandóan a sarokba térdeltették. Ez még a tanév elején volt, amikor a Művelődési házhoz jártam az első két héten. A Művelődési ház a Kászon-patak partján épült a Tarnóczy várral átellenben még a XlX. század elején. Egy húszszor húsz méteres négyszegletű fa épület, elején-hátulján egy-egy ajtóval és azok között egy folyosóval, ami két részre osztotta az épületet. Az egyik oldalon volt a nagyterem, a másikon két osztály tanterem. Ott tartotta a kántor úr az énekkar összejöveteleit, énekpróbáit. A baloldali nagy teremben színpad is volt. Ott adták elő a színdarabokat, ott tartották az ünnepeket. Körülötte akácos sétálóhely volt. Minden vasárnap ott gyűltek össze a fiatalok. Ott voltak a táncmulatságok, ott tanultam meg táncolni, amikor első gimnazista voltam. Még a városból is kijöttek a diákok, hogy velünk táncolhassanak. Legtöbbször az édesanyák is elkísérték a lányaikat a bálba: körbeültek a lócákon, és ott pletykálkodtak. Engem sosem kísért el édesanyám, mert Neki mindig sok dolga volt. A sok munka közben kellett az ünnep is. Neki ünnep volt, ha fonóba elment és ott énekelt, viccelődött. Sokszor megtörtént, hogy a fonó vége tánccal fejeződött be. Ha leány volt a háznál, a fiúk odahívták cigányt, és táncra perdültek. 93

Különösen farsang idején. A böjt időszakban nem tartottak táncmulatságot, még esküvőt sem. Adventben és nagyböjtben tilos volt a mulatság, a lakodalom. Őrizték a hagyományokat. A tradíciók tartották meg a nemzetünket (Széchenyi István szerint is „Addig él a nemzet, amíg van hagyománya.”). Ünnep volt az is, amikor összegyűltek egymásnak segíteni. A cséplést mindig vártam. Én voltam a hívogató. Hat-hét évesen összejártam a rokonokat, hogy közöljem, hogy mikor csépelünk, és hányan tudnak eljönni segíteni. Mindenhol szeretettel fogadtak, megkínáltak valami finomsággal. A komák, unokatestvérek hozták a gyerekeiket is. Volt, hogy még tíz gyerek is összegyűlt. Húsz ember kellett a cséplőgép mellé. Nagy volt a kaláka, harmincliteres fazékban főzte édesanyám a levest. Előtte való nap levágott hat tyúkot, egy kakast, kalácsot sütött és kenyeret, meg almás tésztát. Munka közben énekeltek, viccelődtek. Mi, gyermekek alig vártuk, hogy összerakják a kazalt a kicsépelt szalmából, rögtön felmásztunk a hegyére és csúszdát csináltunk belőle. Sokszor elkergettek, hogy ne rontsuk el a kazalt, de az egyik feliről lekergettek, máris felmásztunk a másik oldalára és ott alakítottunk ki csúszdát magunknak. Akkor még nem voltak játszóterek. Mi még alagutat is fúrtunk a szalmakazalba és ott bújócskáztunk. Ennek szomorú vége lett, mert a szomszéd hét éves fia oda bújt el, hogy kipróbálja, hogy milyen a cigaretta. Rágyújtott és meggyulladt a kazal. Szerencsére, a szomszédok idejében 94

észrevették és locsolták a csűrt, amíg elégett két nagy kazal szalma. A szüleim nem voltak otthon, amikor hazajöttek, megijedtek, hogy mi történt, mert a szomszédok még a kerítéseket is leszedték, nehogy meggyúljon a deszka. Hatalmas lánggal égett az a száraz szalma, ha idejében nem veszik észre, leéghetett volna az egész utca. A magyar világban segélyeket és kitüntetéseket osztogattak a nagycsaládosoknak. Abban az időben minden családban öt-hat gyerek volt. Egymást nevelték a gyerekek és nem lettek egoisták, tudtak egymásért dolgozni, szeretetben élni. Nálunk nem parasztnak, hanem földművesnek nevezték a mezei munkást. A paraszt szót sértőnek tartották. A román rendőrnek a lányaira nagyon haragudtunk, amikor azt mondták nekünk, hogy paraszt, képesek voltunk verekedni ezért. Sokszor sírva mentem haza emiatt. Csak négy évig tartott a magyar világ. Van még egy nagyon szomorú élményem a magyar csendőrökkel kapcsolatosan. l943. karácsonya előtt disznót vágtunk. Éppen vacsorához készülődtünk, amikor megjelent két magyar csendőr cifrán felöltözve kakastollal a kalapjukban, hogy édesapám menjen velük a rendőrségre. Nem mondták meg, hogy miért, majd ott megtudja. Még azt sem engedték, hogy megvacsorázzon és elkísérték édesapámat és véle együtt még tizenkét embert a faluból. Szaladgáltak az asszonyok mindenfelé segítségért. Végül a paptól tudták meg, hogy azért szedték össze őket, mert nem teljesítették 95

a kiadott közmunkát. Az iskoláknak fát kellett volna egy bizonyos határidőre leszállítani. Az időjárásra hivatkozva ők ezt nem tették meg, ezért ezt szabotálásnak minősítették. Mocskos bolsevistáknak szidták őket. Sokan közülük még azt sem tudták, hogy mit jelent a bolsevista, a kommunista, de ez volt a vád ellenük. Elvitték őket láncra verve a kolozsvári börtönbe. Ott töltötték a telet. Édesanyám egyszer elment látogatóba, aztán többet nem tudott menni, mert még csak hat hónapos volt a kis öcsém. Amíg édesanyám Kolozsváron volt, a nagynéném vigyázott ránk és szoptatta az öcsémet, mert éppen akkor volt neki is kisbabája. Én készültem az első áldozásra. Szomorú voltam, amiért édesanyám nem volt itthon az első áldozásom alkalmával. Nagynénémnél volt az ünnepi ebéd is. Sirattuk édesapámat, de édesanya megvigasztalt, hogy nem soványodott, mindennap kijár, dolgozik. Rábízták egy teniszpályának a gereblyélését, rendezését. Közben folyt a háború, és onnan kivitték a frontra édesapámat. Nagyon nehéz tavasza volt édesanyámnak. Egyedül kellett elintézze a tavaszi munkákat: egyedül szántott hordta ki trágyát a földekre, csak a vetéshez hívott segítséget. A katonaságnál kapott édesapám egy pár nap eltávozást és úgy tudott hazalátogatni hét hónap után egy pár napra, de azt az időt is munkával töltötte. A háborúban sokan elpusztultak. Sok árva és özvegy maradt a falunkban. Temérdek édesanya siratta a fiát és sírva imádkozott érte. 96

Az egyik rokonunk, Rózsa néni imádsága csodálatos meghallgatásra talált a Mindenható Istennél. Ami vele történt, valóban csoda számba ment. A legnagyobb fia orosz fogságba esett. Ott egy bányában dolgoztatták, ahol egy bányaomlás alkalmával megsérült a lába, és sántikálva is alig tudott járni, de még így is dolgoznia kellett. Persze, nem tudott elég gyorsan menni és az orosz rásózott egyet a botjával, hogy igyekezzen. Ő magyarázni kezdte neki, hogy az orvostól papírja van, mert megsérült a lába, de ezt az nem hallgatta meg, hanem a kardjával mellbe szúrta. A mellén viselt egy Szűzanya érmet és a kard éle az érembe fúródott. Ez mentette meg az életét. Az édesanya minden egyes nap sírva imádkozott és várta haza a fiát. Reménykedett, hogy az hazajön. A néni egy alkalommal olyat mondott a családjának, hogy az őszön haza fog jönni, és még enni fog a kacsák húsából. Az édesanyáknak van egy hetedik érzékük, égjelek kísérik. Ennek a családnak volt tizenhárom kacsája. Az édesanya minden héten levágott egyet és várta a fiát, mert valami égi hangot hallott, hogy addig nem fogynak el a kacsák, amíg Béla haza nem jön. Csodák csodája, amikor az utolsó kacsát vágta, belépett a fia. Van isteni gondviselés és a szívből jövő ima, meghallgatásra talál. A Béla bácsi hazahozta az érmet, amit az orosz katona átszúrt és mindenkinek mutogatta, hogy őt a Szűzanya megmentette. Mindenki boldog volt, hogy viszont láthatta Béla bácsit, és ajándékokkal halmozták el. Édesanyám tőlem 97

küldött egy friss kenyeret és kalácsot, mert nagyon soványan jött haza mindössze harmincöt kilós volt a százhetven centiméteres ember. Szörnyű dolog a háború. A mindenre kiterjedő gyűlölet a pusztulás alapja. Az ember a fenség és a szabadság letéteményese ezen a földön. „A tragédia a történelmi lét lényegéből fakad”. Ezt írja Vörösmarty „Az emberek” című versében. Én hozzáteszem, hogy a kapzsiság az oka minden bajnak, mert a föld kielégítené az emberi szükségleteket, de a kapzsiságot nem tudja kielégíteni. A sok igazságtalanság miatt szenved az emberiség. A nagyhatalmak csak úgy adták, vették Erdélyt. A második világháborúban a románok is a németek mellett álltak be a háborúba, de, amikor látták, hogy a németek vesztésre állnak, átálltak az oroszok mellé, hogy megkaphassák azt. A Színalján összehívták a német vezérkart és kivégezték őket, hogy át tudjanak állni az ellenség oldalára. Így újra megkapták Erdélyt.

„Száll az ének szájrul szájra”

Édesanyámtól ezekben az időkben tanultam egy versikét, amely segített abban, hogy immár idősebb koromban is megőrizhessem, s továbbadhassam identitásomat. Szeretném, ha „minden időben” tisztában lennének múltjukkal, s annak összes szépségével és nehézségével is. „Magyar gyermek vagyok én, magyarul beszélek én, édes hazám szép nyelvét nem adnám ki tudja miért én.” Sok ilyen hasonló verset hallottam, de erre emlékszem a legjobban. Inkább az énekek maradtak meg az emlékezetemben. Az egyik ilyen: „Míg magyar kebel lehel, s benne szív dobog szép hazám élni, fogsz, míg a föld forog. Rajta ifjú nemzedék itt az alkalom munka és erő után a siker hatalom, mert jobban rosszban védlek. Drága hazám úgy szeretlek téged, hogy örömest neked adom utolsó csepp vérem.”. Kesergő ének volt a legtöbb:

„Árpád sírjából egy szó így hallatszik Erdélyország felé veszély, közeledik Hol vagytok székelyek Erdélyt bíztam rátok, Mit is szólanátok hova lett hazátok? Magyar meg van verve meg van ostromolva Fején tündöklik a tövis koszorúja.” A bánatunkat is énekkel fejeztük ki, amikor Erdélyt elvették így ezzel is: „Csíkországi fenyvesekben elhervadtak mind a gyöngyvirágok, Csíkországi kisfalumban elfeledtek kacagni a lányok, Elvitték a gyöngyvirágot, ellopták a székely nótát a csíki hegyekből, És azóta bánatosan hallgatnak a gyöngyvirágos erdők.” „De még egyszer visszahozzák a sok kicsi, fehér gyöngyvirágot, Amikor majd egyszer újra székely nótát dalolnak a lányok, Magyar bakák sapkájukra tűzik a harmatozó fehér gyöngyvirágot. Akkor ismét megtanulnak kacagni a csíki székely lányok”.

100

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” (Tamási Áron) Édesapám a régi román világban volt katona a második világháború előtt a húszas években. A vöröstoronyi- szorosban katonáskodott, vágták a fát és az Olt vizén úsztatták be Munténiába. Sokszor elemlegette, hogy milyen sokat éheztek, nem adtak mást enni nekik, csak füstölt halat és puliszkát, hideg málét. Az éhség rákényszerítette, hogy megszökjenek, két alkalommal szökött meg egy barátjával. Egyszer a rendőr kísérte vissza és egy csíntúrával huszonötöt vágtak a hátára. Másodikszor egy torjai barátjával szökött meg azzal a szándékkal, hogy otthon összecsomagolnak és kiszöknek Magyarországra, de a barátja elkotyogta, hogy mi a szándékuk elmondta a jegyzőnek. Újra kaptak huszonötöt a csíntúrából. Három évet katonáskodott ott édesapám, román katonaként, de nem sokat tanult románul, mert a katonatársai mind magyarok voltak, csak a vezényszavakat tanulta meg: előre, jobbra, balra. A hegyek között akkor olyan nagy hidegek voltak, hogy még az is megtörtént, hogy belefagyott a lábuk a bakancsba. Mindig hálát adott Istennek, hogy megsegítette, erőt adott, hogy kibírta azokat a nehéz éveket. Elég nehéz volt az is, amikor 101

Kolozsváron raboskodott. Elmondta, hogy ott a börtönben is keresték a zsidókat és ő mentette meg a boltosunkat, Steinhoff Nándort, mert tőle kérdezte meg az őr, hogy van-e maguk között zsidó. Édesapám azt mondta, hogy nincs, pedig vele együtt vitték. Nándorban is csalódott, mert a háború után sok-sok földet megszántatott vele, és nem fizette meg a munkadíjat. Ezek a zsidó boltosok ott voltak minden faluban. Jöttek egy bőrönd gombbal, és úgy meggazdagodtak, hogy a fél falut megvették. Úgy, ahogy Szabó Dezső is leírja az „Elsodort falu” című regényében. Annyi sok aranyat, kincset összegyűjtöttek, hogy már nem tudták hová tenni. A mi boltosunk szüleit, testvéreit elvitték Auschwitzba. Ő megmenekült, mert börtönben volt. Ez idő alatt pedig lebombázták a boltjukat. Be voltak falazva az ékszereik, értékes szőnyegjeik. A szétbombázott romokból a szomszédok szedték össze a kincseiket. Amikor hazakerült, addig faggatta a szomszédokat, amíg azok egymást elárulták. Visszaszerezte a kincseit és palotát épített a falu közepébe boltot, korcsmát nyitott. Sok baj származott az italozásból. Az egyik unokatestvéremet a Nándor bácsi kocsmája előtt ölték meg. Ittasan összeveszett egy barátjával. Az annyira megsértődött, hogy, amikor jött ki, hátulról leszúrta egy késsel. Ott maradt a fiatal felesége három kicsi gyermekkel. Sokáig búslakodtunk miatta. A másik kocsmában is volt egy hasonló haláleset gyermekkoromban. Ott egy kommunista aktivista veszett össze egy fiatalemberrel, Baróti Sándorral, akinek a kilós 102

követ vágta a fejébe és az rögtön meghalt. Puskás János, a tettes úgy elintézte, hogy csak két évet ült érte. A fiatalembert az egész falu gyászolta, éneket is kezdtek el róla, amit gyakran elénekeltek az összejöveteleken, a fonóban vagy kukoricafosztóban. Ezt én is meg tanultam ezért le tudom írni: „Baróti Sándor voltam én idáig, éltem huszonhét éves koromig, De az idő rövidre volt mérve, ki kell költöznöm a temetőbe. Kezem szennyét senki sem hordozza, Puskás János véremet ontotta. Kilós követ vágott a fejembe, szó nélkül ezt érdemeltem tőle, Fiúk lányok mind sorba álljatok, én tőletek búcsúzni akarok, Kísérjetek ki a temetőbe, hadd búcsúzzam örökre.” Sok szépet, jót tanultam az egyszerű falusi emberektől, de mindenek előtt a szeretetet, a segítőkészséget. Hozzánk nem jöhetett be egy koldus, hogy valamit ne kapott volna. Nehéz sorsuk volt a falusi embereknek a nehéz munka, az időjárás, máskor a sok eső vagy a szárazság miatt. Sokszor a jég verte el termést. Az állandó aggodalmaskodás, a bizonytalanság, a háborús pusztítások, a rekvirálás tönkre tették az embereket. A rekvirálás a háború idején volt. A megbízottak, a rekvirálók minden házhoz bementek, és, ami élelmet találtak, összeszedtek, elvitték. Emlékszem, tőlünk a 103

kamraajtó mögül csak úgy megfogták a zsíros bödönt és vitték. El kellett dugni, ha disznót vágtunk. Édesapám a csűrbe az odor alá ásott egy gödröt és oda rejtették el az élelmet. Gyakran végigfésülték a falut a fináncok, keresték, hogy valaki otthon pálinkát főzött-e. Ha ilyen illetőt találtak, azt megbüntették. A sok nehézség ellenére volt életkedv. Az emberekben bizakodtak abban, hogy még jönni fog egy jobb kor. Édesanyám sokszor énekelte, hogy: „Lesz még egyszer nekünk virágos ünnepünk, Piros-fehér rózsa mellé zöld levelet teszünk.” Csodálatos az, ahogyan örömet találtak a munkában. Azzal dicsekedtek, hogy milyen sokat dolgoztak, hogy „ma mennyit arattak, hogy milyen szép sor gyüttést raktak”. Ünnep volt az erdei szénacsinálás is. A falutól úgy húsz kilométerre volt az erdei kaszálónk, ahol erdőnk is volt. Oda fel kellett költözni, mint egy nyaralásra: egy ládába üstöt, edényt, tányért, kanalat, szalonnát, lisztet, krumplit, túrót, puliszka-lisztet, száraz tésztát tettek és magukkal vitték. A Nagyméh-pataknál volt a kaszálónk. Az erdei forrásból merítettük a vizet, a patakban mosakodtunk. Én két alkalommal aludtam ott. Édesapám faágakból sátrat épített, befedte fenyőágakkal, majd szénát raktunk bele, erre pedig egy vastag takarót. Olyan finom ágyunk volt, hogy a királlyal sem cseréltünk volna. Madarak csicseregtek a fejünk felett, a domboldalon várt a finom erdei eper. Alig 104

vártuk, hogy eprészni mehessünk. Ennyi szépet adott az Isten az embernek. Nem tudjuk megköszöni soha. Csodálatos az isteni gondviselés. Még erdei vadcseresznye is volt a közelben, amit a madarak is szívesen fogyasztottak. A madarakkal együtt lakmároztunk. Amikor nem mentünk fel mi, gyerekek, akkor édesapám letört egy cseresznyeágat, feltette a szénásszekér tetejére és otthon szedtük le az ágáról. Mindennél jobban örültünk az ilyen csemegének. Az erdőn, amíg a széna száradt, édesapám körül járt az erdőben. Jól ismerte a fák minőségét, tudta melyik fából milyen szerszámot lehet készíteni: jármot vagy kereket, lőcsöt a szekérhez vagy szekérrudat. Ezeket a szerszámokat mind különböző fákból kellett elkészíteni. Ezt nagyapámtól tanulta meg édesapám, mert az én nagyapám értett a kerekes mesterséghez, s egymaga meg tudta csinálni a szekérhez szükséges alkatrészeket és össze is rakta a fatengelyű szekeret. Édesapám csak egyes dolgokat tanult meg tőle, az öccse viszont a kerékkészítést is megtanulta, mert több időt töltött a műhelyben nagyapám mellett. Édesapámat mindig a nagyobb dolgok elvégzésére, a mezei munkákra fogták a szülei és az érdőlésre, mert nagyapám az egyik lábára egy kisé biccentett. Egy alkalommal sokáig kaszált a mezőn. Nagyon kifáradt, és amikor hazaért, a meleg lábait jéghideg vízbe tette és ettől lebénult az izomzat az egyik lábában. Emiatt édesapám kellett a nehezebb munkákat 105

végezze, hordja a fát az erdőről. Amíg édesapám erdőlt, az öccse nagyapám mellett tanulta el a kerékkészítést, amit aztán az unokájának is továbbadott. A kollektivizálás után az unokája a TSZ műhelyében folytatta szekértartozékok és szerszámok elkészítését. Édesapám az édesapjától megtanulta a rovásírást is. Egy alkalommal addig járta az erdőt, amíg egy arra alkalmas botot talált. Leült a száradó szénára és faragta a botot. Amikor láttam, hogy milyen szabályos jelek, x formák vannak a boton, elmagyarázta nekem melyik jel mit jelent. Megkérdeztem, hogy mit írt. Azt mondta, hogy az van a botra írva, hogy „Isten áld meg a magyart”, és kért, hogy őrizzük meg a munkáját. A botot hazavittük és az öcsém felakasztotta a műhely gerendájára. Hosszú évekig ott lógott a bot, de végül még a műhelyet is elbontotta az öcsém. Így eltűnt a bot is. Sok szép dolog kallódott el a házunkból. Volt egy szép, fakeretes római számos falióránk, faragott kanapénk és asztalunk, amiket most jobban tudnánk értékelni. A szekérkészítésről jut eszembe, hogy az első világháborúban nagyapámat nem vitték katonának, mivel sántított, de behívták az új vastengelyes szekerével a kaszárnya elé és megrakták a szekerét lőszerrel. Ezt kellett szállítani. Sósmezőn letáboroztak, ott sok mindent megtudott nagyapám a háborúról és úgy látta, hogy kilátástalan a helyzet. Úgy döntött, hogy nem megy tovább. Átúszott a patakon, otthagyta az ökröket, megsimogatta őket, elbúcsúzott tőlük, s az éj leple alatt 106

hazajött. Haláláig emlegette, hogy sajnálta a drága jó vastengelyű szekeret, mert akkor még az is ritka volt a faluban, akinek vastengelyű szekere volt. Ez a nagyapám hatvanöt évesen halt meg. Kimelegedett a mezőn, majd sok vizet ivott. Azt mondták, hogy a víztől csömörlött meg. Állandóan hányt, nem tudták megmenteni. A temetésére verset írt a kántor. Sokáig őriztem azt a verset, de az is elkallódott. Apai nagyanyám nagyon szorgalmas asszony volt. Egész télen szőtte a szövőszékén a szebbnél szebb szőtteseket, abroszokat, törülközőket, függönyöket. Egy nagy vég függönyanyagot örökölt édesapám is. Abból készültek a mi függönyeink is, abból a függönyanyagból varrtak nekem ruhát a háború után, mert nem lehetett a boltokban kapni, és cipőt sem. Nem volt miben járni. Csak a cipésztől lehetett rendelni cipőt. Édesapám egyszer, amikor a barompiacra eladni ment egy tehenet a városba, én is elkísértem. Kértem, hogy Kézdivásárhelyen rendeljen nekem egy pár cipőt, mert iskolába kell, menjek az őszön és szégyen mezítláb járni. Különben mindig mezítláb jártunk. Ahogy kitavaszodott, letettük a cipőt és csak ősszel vettük elő. Gyalog mentünk a városba. Édesapám vezette a tehenet. A tehén előtt ment, nekem pedig a kezembe adott egy botot, hogy azzal biztatgassam a tehenet, de ne üssek rá, csak mutassam neki, merre menjen. S, ha nem megy, hát kikap. Így gyalogoltunk öt kilométert. Amikor a városba értünk, én csak bámultam a nagy házakat, mert addig a mi 107

csűrűnknél nagyobb épületet nem láttam. Azt kérdeztem édesapámtól, hogy miért rakták egymásra a házakat. Megmagyarázta, hogy ezek emeletes házak és nem úgy van, mint nálunk, hogy egy kapu alatt csak egy család lakik, hanem egy kapu mögött több család él együtt. Ezen csodálkoztam, nem értettem, hogy akkor, hogyan osztják el az udvart. Még ennél is furcsább volt, hogy udvarterek vannak. A cipész, akihez mentünk, olyan házban lakott, hogy nem volt udvara. Az utcáról járt be a műhelyébe, megmérte a lábam és édesapámmal megegyeztek, hogy hány véka búzát fog hozni a cipőért, amikor legközelebb szekérrel jön a városba. Aztán elmentünk a barompiacra, ami egy csoda volt nekem. Az a sok állat, az a sok ember! Szülém a tehenet egy ismerősünknek a szekeréhez odakötötte és elment széjjelnézni, hogy megtudja, hogy mennyit kérjen a jószágért. Jöttek az érdeklődök, de nem tudtak megegyezni. Próbálták olcsóbban kérni, édesapám azonban nem alkudott. Így végül is hazahajtottuk a tehenet. A várost nem lehetett úgy megjárni, hogy legalább egy üveg sört meg ne igyon az ember. Az egyik udvartér végénél egy útlezáróhoz kötötte a tehenet, engem pedig ott hagyott az utcán, hogy nézelődjek, de ne menjek messze. Addig időzött édesapám, hogy beesteledett és elkezdték gyújtogatni a lámpákat. Olyan fényesek lettek a kirakatok és az utcák, hogy én a csodálkozástól alig tértem magamhoz, hogy honnan ez a nagy fényesség. Nálunk a faluban nem volt utcai világítás és 108

villany sem. Édesapám elmondta, hogy a dróton jön a villany. Ott nem jön fény mégsem, akkor hogy van ez? Nem értettem. Amikor a városon kívül jártunk, messziről visszanéztem a fényeket, s úgy láttam, mintha csillagok lebegnének a város felett. Így mutatkozott be nekem a város, amelynek harminckét évig lakója lettem. Szerettem a várost. A gyermekkori emlékeim mégis a faluhoz vonzottak. A szép gondtalant feledni. Az a szeretet, ami körülvett és a szabadság nagyon hiányoztak nekem. Ismertük az összes kertet, tudtuk, hol, milyen gyümölcs érik. Még loptunk is a gyümölcsből, arról a részéről, amelyik nem volt szem előtt, hogy ne vegyék észre. A szomszédunkban volt egy meggyfa, oda gyűltünk egy páran és csemegéztünk. Éppen hazaértek a szomszédék. A többiek a csűrön hátul elszaladtak, engem meglátott a szomszédasszony, és átjött nagy kiabálással, hogy ő befőttet akart a meggyből készíteni. Én az édesanyám szoknyája mögé bújtam, de hiába. Édesapám fáradt volt és nagyon mérgesen olyan pofont adott nekem, hogy én ott elájultam. Vizet öntöttek rám, hogy magamhoz térjek. Így tanultam meg, hogy a másét ne vedd el. Ilyen leckék sorozata az élet. Édesapám is megijedt, hogy elájultam és soha többet nem ütött hozzám. Szükség van a fenyítésre is. Édesanyám azt mondta, hogy a gyermeket nyesegetni kell, mint a szőlőtőkét, hogy jó termést hozzon. Erre énekelt egyet, hogy:

109

„Az aradi fegyház kővel van kerítve, de sok édesanya sírdogál mellette. Ne sírj édesanyám így kell ennek lenni, minden jó családban szokott egy rossz lenni! Vékony vesző voltam, miért nem hajlítottál Hajlítottál volna meghajoltam volna, ily szomorú sorsra nem jutottam volna.” Édesanyámnak is nehéz gyermekkora volt. Lehet, hogy ezért tudott annyira együtt érezni a szegényekkel. Azt mondogatta „Ha egy szegény rongyos embert láttok, sirassátok meg, mert nem volt édesanyja.” Édesanyám három évesen félárva lett. Amikor hároméves volt meghalt az édesanyja, akit Barothi Veronikának hívtak. Nagymamám tüdőgyulladást kapott, nem tudták levenni a lázát. Akkor még nem volt penicillin, csak vizes ruhákat raktak rá, bele is halt. Amikor tizenhat éves lett, elveszítette az édesapját is. Egy ideig a gazdagabb rokonoknál szolgált, vigyázott a gyerekeikre. Aztán elment a répáti bórvízre, vizet palackozni. Huszonharmadik éves volt, amikor férjhez ment. Édesapám mellett is nehéz volt a sorsa, sokat kellett dolgozni, de emellett el kellett viselni az örökös zsörtölődést. Édesapám nehezen tette túl magát a problémákon, napokig rágódott, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő akarta, de hát ember nincs hiba nélkül senki sem tökéletes, csak a jó Isten. Húsz hold földet csak úgy magukban műveltek, ritkán hívtak segítséget és sok állatot tartottak. Mindig volt két malacos gője, ősszel, tavasszal vitték eladni a malacokat. Volt két 110

tehén két ökör és még borjú is, meg a sok liba, kacsa, tyúk, csirke. Amikor édesapám a borjúkat kiengedte, hogy járják meg magukat, összetáncolták az udvart örömükben, de veszettül szaladgáltak, el kellett bújni előlük, mert, ha nem, leütöttek. Az ökrökkel többször elküldtek, hogy a lekaszált földeken legeltessük. Én elején féltem a nagy nyolc mázsás állatoktól, de édesapám, azt mondta, hogy ne féljek tőlük, mert látom, hogy nekik milyen nagy szemük van és engem sokkal nagyobbnak látnak, mint amekkora vagyok. Így öntött bátorságot belém. Egyszer a nagy borjúval, amelyik nem volt olyan ugrándozó, mert már jármot is tettek a nyakára elküldtek engem, hogy legeltessem. Láncot kötött édesapa a nyakára és én vezetgettem. Szépen evett és délre haza indultunk, de ahogy beértünk a faluba szembe jött egy teherautó. A borjú még olyat nem látott, megijedt, kikapta a láncot a kezemből, beszaladt az egyik utcán, kiszaladt egy másikon, én sírva mentem haza. Édesapám hamar megtalálta. Hozzánk nőttek az állataink, ha édesapa eladott egy tehenet vagy egy ökröt, megsirattuk. Szerettük az állatokat, beszélgettünk hozzájuk és nálunk szépen fejlődtek. Az állatnak is kell a szép szó, még a simogatás is. Négyen voltunk testvérek, mindenikünknek volt egy külön kedvenc állata. Mi öten születtünk egy kicsi testvérem egy éves korában meghalt. Akkor ott lakott nálunk egy rokon kislány. Ő vigyázott ránk, gyermekekre, mert az őszi betakarítási munkák folytak, s a szüleinknek sok volt a dolga. Azt mondták, 111

hogy hidegen adta az ételt a kis öcsémnek, és az hasmenést kapott. Az édesanyám ölében halt meg. Akkor találkoztam legelőször halállal. Nagyon szép babaként olyan volt a koporsóban, mint egy angyalka, biztos, hogy angyalka lett belőle. Másnap jött a pap, s az öcsém keresztapja a kicsi koporsót a hóna alávette és úgy kísértük ki a temetőbe. A nagymama sírjába temettük. Ez volt az első találkozásom a temetővel. Érdeklődtem, hogy hol vannak a nagyszüleim, mert nem láttam koporsót sem a sírban. Én nem ismertem egyik nagymamámat sem, nagyapámat sem, amire én megszülettem ők már nem éltek. Hatvan éves koruk körül eltávoztak az élők sorából. Akkor kevés ember volt, aki nyolcvan vagy kilencven évet is megélt. Édesanyám is hatvan évesen halt meg (+l9l2l973). A sok munka, a sok idegesség elemésztette. Hatvan évesen meggörnyedve járt. Két vederrel hordta a moslékot a malacoknak, aratáskor is lehajolva kellett szedni a markot a kévékbe. A gerince sérült, és nem tudott kiegyenesedni. A sok munkához hozzájárult a sok idegeskedés. A kommunisták l952-ben édesapámat feltették a kuláklistára, bevezették a beszolgáltatást. Mind elvették a termésünket, a cséplésnél, csak harminc kilogramm gabonát hagytak nekünk. Ezért, hogy kenyérnek valónk legyen, nem vártuk meg a cséplést, hanem ahogy haza hoztuk a mezőről a kévéket, letettük a csűr földjére és kicsi cséppel kicsépeltük. A kicsi csép egy két méteres botra egy bőr szíjjal ráerősített, egy méteres, vastagabb bot volt. Ezzel vertük a 112

termést, amíg kipergett a búza szeme. Azonban minden szomorúság között sok szép is volt. Öröm volt a virágos rét és a vidék. Látni a felkelő napot, hallgatni a madárdalt. Nagy öröm volt nekem, amikor ki kellett vinni a reggelit édesapámnak a rétre, mert még sötétben elment kaszálni. A harmatos füvet a kasza is jobban vágta és neki is jobb volt a friss levegőn reggel dolgozni, mint délben a tűző napon. Emlékszem, minden olyan szép volt, ahogy a harmatos fűben mentem, én voltam az a tündér, aki megzavarta a madarakat, gyíkokat, szöcskéket. Örömömben dalolni kezdtem, hogy ennyi szépet adott a jó Isten. Egy szép emlékem fűződik a kiskászoni bórvízforráshoz is. Hatodikos voltam, akkor kezdték május elsejét ünnepelni. Kirándulni mentünk a Perkő oldalához. Volt ott versenyezés lepényevésben, zsákba futásban, rúdra mászásban. Kultúrműsort is adtunk, még én is szerepeltem. Elmondtam a verset a szarkáról, hogy milyen ravasz, mert más madár fészkébe rakja a tojásait, s, amikor kikelnek, más madár eteti. Sajnos, hasonló megtörténik még az emberek között is. Akkor délután ott egy páran száraz mohát szedtünk össze, fekvőhelyet alakítottunk belőle. Ott megpiheni nagyon kellemes volt. Szerettem a verseket. Sokszor játszottunk színdarabokat a mi kertünkben, két tűzifára rátettünk egy deszkát, oda kiálltunk és eljátszottuk a „Falu rosszát”, ahogyan a nagyoktól láttunk. Egyszer, egy vasárnap a mezőszélén az unokatestvérem utcájában egy 113

farakásra álltam és ott verseltem. Vasárnaponként az asszonyok ki szoktak ülni a kapuk elé a lócára, beszélgetni és meghallották, hogy verset mondok és megkértek, hogy mondjam el nekik is. Elmondtam Tompa Mihály versét, amit éppen akkor tanultunk az iskolában, s akkora tapsot kaptam, amilyet soha életemben: „A munka az élet sója a romlástól, mely megóvja, Szánts, vess, arass, törd az ugart, aki nem vet, nem arat.” Sokszor búslakodtak, átkozódtak énekekben is. Munka közben énekeltek:

még az ilyeneket

„Székely asszony az én anyám sír a szíve, lelke Hogy a székelyt a nagy Isten ennyire megverte, Földön futó gyerekeink a világot járják, Verje meg a nagy Úr Isten bocskoros óláját!”. A románokat olájoknak hívták, az országuknak Vláhia volt a neve. Mátyás király korában, még Magyarország tartománya volt Moldova és Multénia is, amit akkor Havasalföldnek neveztek. l854-ben egyesült a két tartomány Vláhia néven. Elmaradott pásztorok voltak a románok. A Balkánról, Albánia mellől vándoroltak fel a Kárpátokon nyájaikat legeltetve. A tatárjárás után elfoglalták a kiüresedett falvakat és a földesurak befogadták őket, hogy az ö nyájaikat 114

is legeltessék. Az első világháborúig nem volt nagy Románia, de a háború alatt 1916-ban átálltak a győztes hatalmakhoz, hogy megkaphassák Erdélyt. 1920. június 4-én írták alá a békeszerződést Párizsban. De ők már l9l8ban, Balázsfalván kimondták Erdély egyesítését Romániával, megegyeztek az erdélyi szászokkal és erdélyi románokkal. Amikor a románok átvonultak a mi falunkon, az én nagyapám kint állt a kapuban és tőle kérdezte meg egy román, hogy: „Bácsi! Messze van még Budapest, mert nekik oda kell menni. Nagyapám azt felelte neki: „Menjetek, menjetek, amíg az orrotokra koppintnak.” Az egyszerű emberek érdeklődéssel figyelték az eseményeket. Nagyapám egész életében azon morfondírozott, hogy hogy lehet, hogy a magyarok nem álltak ellen és ezek a bocskorosok elfoglalták Budapestet. „Itt valami bűzlik, itt valami nagy disznóság készül!”mondogatta nagyapám. Igaza lett, nagy disznóság történt, amit a nagyhatalmak készítettek elő. Szerencsétlen helyzet volt, hogy pont akkor felbíztatták a magyar csőcseléket Kun Béláék vezetésével Szegfű Gyuláék, hogy ki kell próbálni a marxizmust. Megcsinálták az őszirózsás forradalmat. A magyar katonaságot leszerelték. Nem volt ellenállás. Egyedül egy székely hadosztály állt ki, amíg lehetett, Kratoffil Károly vezetésével (akinek a leszármazottait a kézdivásárhelyi gimnáziumból ismertem is). A románok 1918. december 1-jén nagygyűlést hívtak össze Balázsfalvára, ami előre élvezte a 115

nagyhatalmak támogatását, mert ott ezer ember a románok és szászok részéről milliók sorsáról döntött. Létrehoztak egy kétszáz személyből álló nemzeti tanácsot. 1919-ben megkezdték a béketárgyalásokat Párizsban, Trianonban. A magyar küldöttség csak egy fél év múlva jelent meg a tárgyalásokon, mert a zavaros helyzet miatt nem volt ki képviselje a magyarok ügyét. Akkor már kész helyzet elé állították Apponyi Albertet, a küldöttség vezetőjét. Hiába kérte ö a népszavazást, már feldarabolták Magyarországot. Az osztrákok csak azért, hogy ők is kapjanak Magyarországból, azzal érveltek, hogy Magyarország bacilusgazda, meg van fertőzve a bolsevizmussal, meg kell gyengíteni, mert veszélyezteti a szomszédait. Trianon sebe fáj minden igaz magyar embernek és kilencven évig még nem is lehetett beszélni róla A Gyurcsány-kormány idején Koltay Gábor filmrendező filmet készített. Történészek beszélték el a filmben, hogy milyen nagy igazságtalanság történt a magyar néppel. Ezt még a mozik sem tűzhették a műsorukra, mintha idegen uralom alatt élnénk a csonka hazában is. Aki beszélni mer Trianonról, az irredenta, soviniszta megbélyegzést kap. Teljesen érthetetlen, hogy így el vagyunk nyomva. Nem rég olvastam Romsics Ignácznak a Trianon című könyvét. Azt írja, hogy olyanokat küldtek ki a békeszerződés aláírására, akik nem bánták, ha vissza kell, vonuljanak a politikai életből. Így került sor Benárd Ágoston 116

népjóléti- és munkaügyi miniszter és Drosche Lázár Alfréd diplomatára, akik 1920. június 4én aláírták a Békeszerződést. Budapesten gyásznapot rendeltek el, szünetet tartottak az iskolák, a hivatalok, zúgtak a harangok, gyászszertartásokat tartottak. Az újságok gyászkerettel jelentek meg. Tizenegy órakor összeült az országgyűlés. Rakovszki István üzent az elszakított testvéreinknek: „Ezeréves együttlét után válnunk kell, de nem örökre, harcolni fogunk, hogy újra együvé tartozzunk. A magyar nép adta a kontinensnek az első alkotmányt. Ez a nép védte Európát a barbárok támadásaitól. Ez a nép ajándékozta meg Európát a nagy és szentéletű uralkodókkal, önfeláldozó szabadsághősökkel, világhírű tudósokkal, költőkkel, művészekkel. A bosszúállás diktálta ránk ezt a békét, ezért ez a béke nem béke. Megosztoztak ezen a gyönyörű országon, mint Krisztus palástján a gonoszok. De megtépve és megcsúfolva is tudjuk, hogy nem szakíthatnak szét. Magyarország él és a húszmillió magyar testvérisége megmarad és tiltakozik az ellen, ami Trianonban történt.” A nagyhatalmak megígérték a revíziót, de kilencven évig nem történt semmi sem. Trianon után születtek az ilyen és hasonló énekek:

117

„Turulmadár sebes szárnyon által repült az országon, megpillantott minden árnyat, fülébe sírt minden bánat. Pozsony felöl sóhajtások, Késmárk felett könnyhullások, Erdélyország közepében síró-rívó búsulások. Turulmadár, szállj, sehol meg ne állj, fehér tollad hullására minden magyar vár. Lesz még kikelet Kolozsvár felett Ha elpusztul karmaid közt a holló sereg.”

118

Szülőföldem híres hagyománya, a Pünkösd Szülőfalum legnagyobb ünnepe ma is a Pünkösd, ugyanis akkor tartják a búcsú ünnepét, ráadásul az én anyaföldem a Szentlélekről nevezték el. A Szentlélek kiáradása mindenhol nagy ünnep, de számunkra különösen az. Kereszt alá gyülekeztek az emberek már az ünnep előtti csütörtökön és Csíkkászonon keresztül gyalog indultak Csíksomlyóra zarándokolni. Ahol megpihentek, mindenütt helyet kaptak. Menet közben minden faluból hozzájuk csatlakoztak, amelyiken áthaladtak. Három napig énekelve, imádkozva zarándokoltak. Érdekes, hogy három napig mentek, amíg Csíksomlyóra értek, és egy nap alatt hazajöttek. Pünkösd hétfőjén, a Perkő tetején várták a zarándokokat, mert az erdei ősvényeken át rövidítették az utat hazafelé. Sorban be volt osztva, hogy melyik falu, melyik után következik. Minden falu vitte a maga tábláját, keresztjét, zászlaját. A szomszéd falvak zarándokai a mi templomunkban találkoztak a közös szent misén. Ilyenkor kirakodtak a mézes pogácsások és különböző ajándékárusok, sörsátrasok. Csodálatos volt a nagy sürgés-forgás, a sok vendégeskedés, a szomszéd falubelieket is meghívták ebédre. Az ünnep előtt mindenki meszelt, takarított rendbe tette a háza táját, 119

feltapasztotta a ház földjét, mert akkor bizony még sok helyen nem volt lepadolva a konyhák földje. Sárral tapasztották újra minden tavasszal. A csíksomlyói búcsúra minden évben elzarándokolnak a moldvai csángók is. Ők ezt a szokást Mária Terézia idejében vették át, amikor sok madéfalvi telepedett át a császári katonák elől Moldva területére. Onnan ugyan visszajártak a volt hazájukba, de sajnos, a drága magyarok már nagyon kevesen beszélik a magyar nyelvet, mivel nincs magyar papjuk, és magyar iskolájuk, elrománosodtak, így románul imádkoznak. Nagyon fájdalmas, ahogyan asszimilálódtak. Még ők tartják a legjobban azt a szokást, hogy a templomban virrasztanak, és Pünkösd hétfő reggelén felmennek a hegy tetejére, hogy a felkelő napban megláthassák a Szűzanya arcát. A csíksomlyói templomnak egy csodálatos kisugárzása van. Ott kegyelmet, nyugalmat, békét talált a zarándok. A reformáció óta ott ünnepelik a zarándok napot, mert János Zsigmond csapatai ellen a 1567ben a Szűzanya segítségével tudtak győzedelmeskedni, s a katolikus hitben megmaradni. A ferences szerzetesek a templomok mellé kolostorokat építettek. Minoritáknak is nevezték őket. Kézdivásárhelyen a kantában is ők építették az iskolát, de iskolákat alapítottak Moldovában és Munténiában is. 166l-ben a törökök felégették a Csíksomlyói templomot is, akkor huszonhat templomot gyújtottak fel és harmincezer embert hurcoltak 120

el. A csíksomlyóiak három év alatt újjáépítették templomukat. Siralmas a történelmünk, siralom völgye Erdélyország. A Szűzanya és a magyar szentek segítségével még mindig talpra álltunk, ahogy az ének is elmondja, föntről mindig segítséget kaptunk. „E siralom völgyében, az élet tengerén, sokszor gyász és fájdalom közeleg felém. Van egy égi anyám nékem, ki el nem hagy soha engem. Neve Mária, aki az én életemnek vezér csillaga.” A mi falunkban élt Galambász Imre bácsi, aki minden házhoz elment toborozni a csíksomlyói zarándoklatra és közben adományokat is gyűjtött. Útravaló élelmet is adtak neki. Nagycsütörtökön indultak a templom elöl, ahogy a falvakon átmentek mindenhonnan csatlakozott hozzájuk egy keresztalja nép. Két éjszaka csűrökben, istállók szénapadlásán aludtak. Szombaton reggelre érkeztek Csíksomlyóra. Ott a templomban virrasztottak és erdei ősvényeken jöttek át a hegyeken egy nap alatt Szentlélekre a szomszéd falusiakkal együtt érkeztek, mert Szentléleken Pünkösd másnapján van a templomi búcsú ünnepe. Fiatalemberek vitték a kereszteket. Megtörtént, hogy összevesztek vagy még össze is verekedtek azon, ha valaki nem tartotta be a sorrendet, mert be volt osztva, hogy melyik falu népeinek melyik után kell vonulnia. A zarándokok a sor 121

elején a falujuk és a templom zászlaja mellett a magyar zászlót is vitték. A háború után ez nem tetszett a román vezetésnek és 1946-ban betiltották a magyar zászló használatát. Márton Áron püspök csíki székely származású volt és fellángolt benne a székely virtus. Megszervezte a gyimesi csángókat, hogy lóháton vonuljanak a búcsúra. Több száz lovaglóval együtt ő fehér lovon vonult Csíksomlyóra, ráadásul magyar zászlóval. Ezzel nagy feltűnést keltett, s a románok spiclikkel figyelték. Természetesen, tudta, hogy itt baj lesz, s mivel akkor olyan szabály volt, hogy a püspök nevezi ki az utódját, Márton Áron püspök úr három leendő utódot is kinevezett magának, arra gondolván, ha őt elviszik, legyen meg a helyettese. Jól megérezte a veszélyt, mert a saját sofőrje is besúgó volt, s egy alkalommal defektet színlelt. Egyszerűen megállt az út szélén és ott átadta az egyházi méltóságot a rendőrségnek. A kinevezett utódait is letartoztatták, sőt, hamis vádak alapján el is ítélték őket. Köztörvényes bűnözőkkel együtt dolgozatták a Dunacsatorna építésénél. Állítólag, ott lapáttal vereték agyon őket. Ma ferences szerzetesek tartják fenn a kolostort, akik a kultúra terjesztői is voltak. Itt indult útjára a magyar színjátszás is, az iskola mellé már 1733-ban egy emeletes faház épült, melynek egy részét színi előadásokra használták. Misztériumjátékok mellett drámát és vígjátékokat is játszottak. Jelentős könyvtáruk van, a kéziratgyűjtemény negyvennyolc színdarabot tartalmaz. A Ferenc rendi 122

szerzetesek szerzetesrendeket alapítottak Esztelneken, Gelencén és Mikházán, de Moldvában is tevékenykedtek. Csíksomlyón élt és tevékenykedett Kájoni János, az ő nevéhez fűződik a szárhegyi kolostor létesítése is. Ő kottázta le az archaikus dallamokat, Csíksomlyón nyomdát is alapított. Az Ő gyűjteménye tartalmazza az Ómagyar Máriasiralmat is. A hála jeléül kezdték el a zarándoklatokat, de sokak imádsága ott talált meghallgatást, s teljesültek kéréseik is. A Szent Szűz meghallgatta kéréseiket. Én többtől hallottam, hogy a Szűzanyának mondta el a kérését és teljesült a kívánsága. Aki sohasem próbálta a zarándoklatokat, az nem tudja, hogy milyen jó érzés a szabadban az országúton, vagy a poros mezei úton a természetben, a szabad levegőn együtt imádkozni, énekelni a madarakkal. Nagy élmény volt gyermekkoromban az állatok legeltetése is. A hatalmas mezőn messzire el lehetett látni. Gyönyörködtünk a környező hegyek szépségében, megismertük, a madarakat, bogarakat, a nagyobbak tanították a kisebbeket. Délben behajtottuk a borjakat a patakhoz itatni, hallgattuk a tiszta vizű patak csobogását. Amíg deleltek megpihentek az állatok, mi is megpihentünk. Ha meleg volt, megfürödtünk a patakban. Ez volt a szabadság, gondtalanság, mert hála Istennek, a gyermekkorom gondtalanul telt el. Hálát adok Istennek, hogy falun születtem és sok szép élményben volt részem. Nagyon szerettük az állatokat! Ott voltunk a borjú, a malac 123

születésénél, etettük ápoltuk őket. Édesanyám az állatokkal is beszélgetett, azt mondta, hogy megértik a jó szót, és valóban jobban fejlődtek nálunk a malacok is. Megérezték a szeretetünket, megismerték a hangunkat. Amikor édesapám eladott egy borjút, tehenet, vagy ökröt, megsirattuk. A kollektivizálással még az állatok is szenvedtek. Elszakították őket a családjuktól. A borjúkat, a juhokat Szent György napján a pásztorokra bízták és felhajtották az erdőre a Nemere-hegy oldalába, a legelőre. Ott a nyár folyamán többször is meglátogatta őket édesapám. Vitt nekik sót, olyan nagy bog sót, mint egy nagy kőkocka és boldogan újságolta, hogy megismerték a hangját az ő állatai. Ünnep volt Szent Mihály napja is, mert akkor hazajöttek az állatok a nyári szállásukról, mi is örültünk nekik, mert már családtagnak számítottak. Vittük a csészét, amikor édesanya a tehenet fejte, hogy fejen, a mi csészénkbe is, úgy ittuk nyersen, főtlen a tejet. Erdélyben ősi hagyománya van az állattartásnak, a földművelésnek. Az elődök századokon át tanítgatták a gyerekeiket az örökölt szokásokra: mikor kell ezt vagy azt elvetni; mikor kell aratni, hogyan kell gazdálkodni. Iskolázatlan emberek jól tudtak gazdálkodni, mert gyermekkorukban, amit láttak, azt megtanulták. A tradíció, a hagyomány őrizte meg nemzetünket századokon át. Édesapámnak az volt a jelszava „Se ne törődj, se ne félj!” Mindig kiállt az igazság mellett, lehet, hogy az elvtársaknak ez sem tetszett, meg akarták törni az ő 124

magabiztosságát, kiegyensúlyozottságát, mert amit egyszer megmondott azt nem másította meg soha. Nehéz munkára nevelték a szülei, a sors is közre játszott, mert húsz évesen elveszítette az édesapját és reá maradt a gazdaság. Az öccse nyolc évvel volt fiatalabb tőle és nem sokat tudott segíteni. Nagymamámmal gazdálkodtak, csak a nagyobb munkákhoz hívtak segítséget. A szomszédukból egy szegény ember járt hozzájuk napszámba. Nagyon megjárták vele! Egyszer ellopott tőlük egy csomó pénzt. Nagymamám behívta a szomszédasszonyokat nagyböjti időben, egy este, hogy végezzék a keresztúti ájtatosságot, édesapám pedig elment egy barátjához. Amíg imádkoztak, a két ökör ára eltűnt. Akkor adták el az ökröket és a szomszéd tudta, hogy hol tartják a pénzt, mert amikor segített nekik, onnan fizették ki, a szekrény tetejéről, egy dobozból. A szomszédnak volt egy boldogtalan fia az elmondta, hogy az apja bankóval gyújtja, a tüzet. Édesapám meg akarta verni, vagy bezáratni. Nagymamám azonban még azt sem engedte, hogy beszéljen róla. Félt, hogy bosszút áll a szomszéd, és felgyújtja a házukat vagy a csűröket. Rábízták a jó Istenre, hogy ítélkezzen fölötte. Csodálatos, hogy a jó Isten elrendezi a dolgokat, hogy a falunak mindenféle mesterembere, szakértője legyen! Volt egy bábasszony, aki a szüléseket vezette és tudta, hogy mit mivel kell gyógyítani. Helyettesítette az orvost, csak nagyobb baleseteknél, vagy súlyosabb betegségekkel mentek a városba az orvoshoz. Volt egy állatorvost helyettesítő bácsi 125

is, Dani Pali bácsi, aki elvégezte a malacok herélését, a borjak miskárolását, sőt, ha megpuffadt a tehén meglékelte. Volt, kereskedő cipész, szabó, kovács. Mindenre volt szakember, akik segítőkészek, megbízhatóak voltak, lelkiismeretes munkát végeztek, soha nem lehetett, olyat hallani, hogy valakit, megcsaltak vagy becsaptak volna. Ezt a bizalmat ölte ki a kommunizmus, megszüntette a közösségi, összetartó jóságot. Megszűntek a fonók a kukoricafosztók, felbomlott az ősi rend. Fonók helyett gyűlésekbe jártak, olvasókörökben politizáltak, fő helyre került a politika. Megkezdődött az osztályharc, ami még ma is tart, ellenségekké lettek a jó szomszédok, mert egyik baloldali lett a másik jobboldali. A Leánygimnáziumban is olyan bizalom és szeretet alakult ki a tanárok és diákok között, hogy a tanáraink eljöttek az érettségi találkozóinkra is, érdeklődtek sorsunk iránt, hogy kit hová sodort az élet. A tanári karból én a legjobban Izsák Józsefnét és Kelemen József tanárurat kedveltem. Nemcsak én, hanem az osztálytársaim is. Tőlük bármit lehetett kérdezni, az óráikat mindig megtoldottuk a szünetekkel. Igyekeztek bennünket felkészíteni az életre. Izsákné mindig ezt mondogatta: „Ti most boldogok vagytok! Rózsaszínben látjátok a világot. De az életben sok csalódás vár rátok. Az élet, olyan leckék sorozata, melyeket át kell, éljünk ahhoz, hogy megismerhessük!”

126

Tanáraink kiontották nekünk az ő bánatukat amiatt, hogy bennünket elszakítottak a hazánktól, az anyaországtól. Izsákné, Júlia néni beszélt nekünk Adyról, hogy milyen nagy lelki fájdalommal élte át a Trianoni döntést, a békediktátumot. Csucsán, Boncza Berta kastélyából nézte a menekülőket és ekkor írta az „Ember az embertelenségben” című versét. Tanárnőnk egy alkalommal elszavalta nekünk ezt a verset, s könny szökött a szemébe. Közülünk is többen sirattuk őseinket és hazánkat. A tanárnőnk biztatott, hogy soha ne adjuk fel, vegyünk példát elődeinktől, akik Trianon után is újra tudták kezdeni a lehetetlent is. Abban a nehéz helyzetben voltak bátor írok, akik Kós Károly és Kádár Imre vezetésével megalapították az „Erdélyi Szépmíves Céhet”. Nyírő József, Tamási Áron, Szentimrei Jenő, Benedek Elek előadókörutat szerveztek és bíztatták a magyar értelmiséget. 1926-ban megalakították a Helikon Társaságot, s folyóiratot szerkesztettek Kemény János kastélyában Marosvécsen. A Helikon Társaság találkozóira román és szász írókat is meghívták abban a reményben, hogy elfogadják az erdélyi magyarokat társnemzetnek. Azonban rövidesen csalódniuk kellett ebben az illúzióban is. A történelmi átalakulások áldozata lett Bánffy Miklós kolozsvári író is, aki főszerkesztője volt az Erdélyi Helikonnak és híve volt a transzilvanizmusnak. Sokat tett azért, hogy magyar írók román könyveket fordítsanak le és fordítva is így legyen. Végül is a román írók támadásainak lett az áldozata. Kiábrándulva, 127

betegen visszaköltözött Budapestre. és nagy szegénységben halt meg. A háborús események lerombolták a romániai magyar intézményeket.1944-ben megszűnt az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon. A visszatérő román uralom elől az írók közül sokan külföldre menekültek és ott próbálkoztak írásaikkal lelket tartani a magyarságban. A Mániu-vasgárdisták valóságos vérfürdőt rendeztek. Sok helyen, így Szárazajtán is favágótőkén fejezték le a magyarokat. Ennek a vérengzésnek a szovjet csapatok bevonulása vetett végett. A szovjetek igyekeztek bekebelezni bennünket. Nem beszélve a Sztálini személyi kultuszról. Külön kórustalálkozókat tartottak, amelyeken csak Sztálinról énekeltek dicsőítő himnuszokat. Tanárainktól mi ellenben csak olyan verseket tanultunk, amelyek segítettek megőrizni identitásunkat: „Csak törpe nép felejtheti ős nagyságát, Csak elfajult kor hős elődeit, A lelkes eljár ősei sírjához, És gyújt fényénél új szövétneket, S ha a jelennek halványul sugára, A régi fény ragyogjon fel honára!” Édesapámtól hallottam egy történetet Mátyás királyról: meghallotta Mátyás király, hogy a kolozsvári bíró milyen rosszul bánik az embereivel és álruhába öltözve beállt Kolozsváron a farakók közé. Rakták a tűzifát ölbe (egy öl kétszer két méter) fa rudak közé. 128

Szorgalmasan dolgozott Mátyás, de a bíró nagy kiabálások között a korbáccsal rá is ráütött. Mátyás munka közben egy pár hasábfára ráírta a nevét és megjegyezte, hogy hová tette. Hazament Budára és levelet írt a bírónak, hogy ott volt a munkások között és nézze meg a megjegyzett fákat, melyekre rá van írva a neve, mert ezután a bíró lesz a farakó munkás és mást nevez ki bírónak. Sok ehhez hasonló mese terjedt el a nép között. Az apostolok Júdás helyére Mátyás apostolt választották apostolnak, névnapja február 24-én van. A népi hagyomány szerint, ha „Ha Mátyás nem talál jeget, akkor csinál.”, ezért jégtörő Mátyásnak is nevezik. Őseink tudtak jósolni. Az időjárást figyelték és ismerték az összefüggéseket. Így például a karácsony és Új Év közötti napokból meg tudták mondani a nyári hónapok időjárását. A földművelés nagyon függ az időjárástól, ezért ezt megtanulták őseiktől, mert fontos volt nekik. Az iparosodással a falusi fiatalok városokba költöztek, nem érdekelte őket a hagyomány, így sok mindennel szegényebbek lettünk, elvesztettük az ősi tudást. Amit azonban átmentettek nagyjaink, amit leírtak, azt illene ismerni.

129

10.

Felnőtt évek Elég nehéz volt a kezdet, nem találtam munkahelyet. Két osztálytársam már július végén talált munkahelyet a gabonabázánál, én csak jártam a vállalatokat a városban minden héten, de még ígéretet sem kaptam. A néptanácselnök felesége akart segíteni, hogy a postán lesz valami hely és ott nem veszik annyira figyelembe a származást. Minden héten bementem érdeklődni, mígnem a könyvelőnő megsajnált és azt mondta, hogy ö szerez nekem munkahelye. Beszélt az Állatfelvásárlási Iroda vezetőjével és ott kaptam egy segédkönyvelői állást. Egy nagyon finom ember, Makkai Sanyi bácsi volt a főkönyvelő és szeretettel megmagyarázott mindent. Később tudtam meg, hogy Szatmárról telepítették ki a családját, de mivel kevés volt a jó könyvelő, így megtűrték. Ide, a munkahelyemre toppant be egy reggel egy fiatalember. A főkönyvelő így szólt hozzám: „Erzsike! Adjon ennek a fiúnak egy ív papírt, hogy írja meg az önéletrajzát! Felvesszük pénztárosnak! Mellém ültette le, hogy segítsen nekem leveleket borítékolni a Néptanácsoknak, mert mindig le kellett közölni a falvak vezetőivel, hogy ki teljesítette a húsbeszolgáltatását, mert az állataik száma szerint ki volt szabva, hogy mennyi húst kell, az államnak adjanak. Én ezekről kimutatást készítettem, és ezeket postáztuk ki. Munka közben elbeszélgettünk mindenről. Pár nap 130

elteltével már moziba hívott, de én megmondtam, hogy nekem haza kell mennem a cséplőgéphez , mert egy kanna olajat haza kell, vigyek, így nem érek rá moziba járni. Egy pár nap múlva ismét hívott, de akkor sem mentem. Akkor este telefonon hívott fel, de képzeljétek, hogy messze volt tőlünk a posta és a postáskisasszony lejött hozzánk és felhívott engem a telefonhoz. Akkor még nagyon ritka volt az a ház, ahol telefon volt. Telefonon kérdezősködött, hogy miért nem mentem vele moziba, és mikor fogok menni?! Arra kérlelt, hogy ígérjem meg, hogy el fogok vele menni egyszer. Én csak azt mondtam, hogy nem tudom. Ismét hívott és akkor sem mentem vele moziba, akkor többet nem szólt. Ő a külső irodában dolgozott, így nekem át kellett mennem az irodájukon, ha ki akartam menni. Egyszer, amikor kimentem, láttam, hogy egy szép, piros szegfű van az asztalán. Senki sem volt az irodában, így a virágot a vázával együtt letettem az íróasztalának a belső lábához. Egyszer csak bejött, és a fülemhez bújva ennyit mondott:„Tudom, hogy maga dugta el a szegfűmet. Én égtem, mint a rongy, s perzselt a lehelete. A kocka el volt vetve. Felbátorítottam és többé nem tágított mellőlem, mindig a nyomomban volt. Hamar megszakadt minden, mert csak két hónapot dolgoztam ott. Október 11-én, reggel azzal jött hozzám az igazgató, hogy Erzsike, holnap ne jöjjön munkába, mert engem felhívattak a pártbizottsághoz, a maga édesapja osztályellenség és nem tarthatom itt. Nem lehet leírni, hogy én akkor mit éreztem! 131

Egy világ dőlt össze bennem, a kilátástalan jövő, mit hoz a sors, csupa kérdőjel. A szüleim erős támaszt nyújtottak, biztattak, hogy, amíg őket látom, addig ne búsuljak. Úgy még sohse volt, hogy valahogy ne lett volna. Jártam a szüleimmel a mezőre dolgozni, mit lehetet tenni, mentünk pityóka szedni és kukorica tördelni. Esténként kukoricafosztó kalákákat rendeztek a szomszédok. A rokonok meghívtak és mi is őket. Amikor leszüreteltük a kukoricát, azért kellett kalákában dolgozni, mert, ahogyan letördeltük, s hazahoztuk, egy nagy halom lett belőle. Így megtelt a nyári konyhánk, s, ha nem fosztottuk le egy-két napon belül, akkor a kukorica közötti zöld csuhé megpenészedett. Vasárnaponként elmentem sétálni a barátnőimmel a Porondra. Közben levelet kaptam Gábortól, akit a munkahelyemen ismertem meg. Tercsi barátnőmmel küldte, aki a gabona bázánál dolgozott és üzent is, de én nem válaszoltam. Ismét írt, arra sem reagáltam. Akkor egy vasárnap reggel jött egy néni a falu végéről, hozott egy levelet, s elmondta, hogy ő régen ismeri a Gabit. Valamikor tejet hordott nekik (Abban az időben az a szokás járta, hogy, akinek tehene volt, minden reggel elvitte öt kilométerre a városba, a házakhoz a tejet. Ilyen tejes néni volt Teri néni is, aki hozta nekem a levelet). Gábor csak ennyit írt: „Kedves Erzsike! Ha vasárnapig nem válaszol a levelemre, vasárnap délután meglátogatom!” Ugyan, mikor írhattam volna, hisz’ vasárnap délelőtt kaptam meg a levelét. Kétségbe voltam esve, hogy most mi lesz? Ha 132

eljön hozzánk, mit fognak szólni a szüleim? Hogy fogadja édesapám, s mit mondnak, akik meglátják? Nem szóltam a szüleimnek sem, hanem elmentem hazulról sétálni a barátnőimmel. Egyszer csak jön az öcsém, de már messziről kiabálta, hogy: „Bözsike, gyere haza, mert egy fiatalember keres!” Égtem, mint a rongy, hogy most már mindenki tudja, hogy hozzám jött valaki. Hazamentem. Szerencsére, édesanyám volt otthon csak és nagyon jól fogadta az előállt helyzetet. Palacsintát sütött, Gábort pedig már megkínálta kávéval. Addig beszélgettünk, hogy beesteledett, és édesapám is hazakerült. Véle is elbeszélgetett és a végén megkérdezte édesapámtól, hogy eljöhet-e más alkalmakkor is. Édesapám azt felelte, hogy: „Ezt ne tőlem kérdezze, hanem a leányomtól. Elbúcsúzott és megkérdezte tőlem, hogy jöhet-e máskor is, én csak azt mondtam, hogy: „Még nem tudom.” Erre azt mondta, ha én nem tudom, akkor csak eljön a jövő vasárnap is, hátha választ kap. Így aztán másfél évig minden vasárnap kibiciklizett hozzánk, amíg feleletet kapott. Akkor ősszel édesapám lekaszált valami füvet és már félig meg volt száradva. Az öcsémmel elmentünk összerakni és jött egy hideg záporeső. Nagyon megáztunk és nagyon megbetegedtem: megfáztam és tüdőgyulladást kaptam. Nagy lázam volt, s nem lehetett antibiotikumot kapni. Gabival szerencsém volt, mert az édesapjának volt egy patikus barátja és szerzett nekünk penicillint, sztreptomicint. A nagy láztól úgy legyengültem - mert közben még 133

gyomorgyulladásom és mellhártyagyulladásom is volt -, hogy járni is alig tudtam. Ott aludt nálunk az ápolónő, mert éjjel is kellett adni az injekciót. A jó Isten rendelte nekem Gabit! Megmentette az életemet, ezért hálát is éreztem iránta. Egész télen betegeskedtem, sőt tavaszra még a diftériát is megkaptam, egy hétre kórházba is kerültem. Tizennyolc évesen minden nyavalya elővett, de Gabi kitartott mellettem, sőt a kórházba is bejött minden este, s hozta nekem a finomságokat. Felépültem és újra elindultam munkahelyet keresni, jártam a vállalatokat, de sehol semmi. Aztán valaki mondta, hogy ne írjam be a kérvénybe, hogy édesapám kulák, és adjak be egy kérést a Munka Elosztó Hivatalhoz, mert volt, aki így érvényesült. Tudtam, hogy hiába is járkálok, mert a hivatal jóváhagyása nélkül nem vesznek fel munkába. Így aztán írtam a hivatalba, és két hét múlva jött a levél, hogy a gőzmalomnál van egy segédkönyvelői állás, s foglaljam el. Boldog voltam, hogy van munkahelyem. Minden egyes reggel gyalog mentem a városba oda vissza, de szívesen tettem, mert egy aranyos öregúr kedvesen fogadott és öröm volt vele dolgozni! Hárman voltunk egy irodában és jó volt a környezet. Azonban ennek is hamar vége lett, mert két hét után behívatott a káderesnő és azt mondta: „Maga letagadta, hogy az apja kulák, alattomosan beférkőzött közénk, maga az osztályellenséghez tartozik, köztünk nincsen helye, holnap ne jöjjön dolgozni!”Valahonnan megtudták, hogy mi a helyzet, de dolgoztak ott 134

falumbeliek is… Lehet, ők árulkodtak… Már mindegy… Ismét állás nélkül voltam. Egy este azzal jött Gabi, hogy ne keresem az állást, ő szerez nekem munkát, s elvesz feleségül, mert, ha a felesége leszek, akkor még állást is kaphatok. Ezt elmondta a szüleimnek is. 1955 májusában történhetett az egész. Édesapám rögtön feltette a kérdést, hogy hova akar vinni, van-e lakása? Kiderült, hogy albérletben szeretett volna velem lakni. Édesapám azt mondta, albérletbe nem adja férjhez a lányát, hogy minden Szentgyörgy napkor költözködjön. Akkor még úgy kötötték az albérleti szerződéseket, hogy tavasztól tavaszig. Édesapám így elindult. Felkereste a városban azokat, akiktől földeket vásárolt és érdeklődött, hogy milyen családból való a Gabi. Az egyik öregúr, akitől a sárfalvi kaszálót vette édesapám, elmondta, hogy jó családja van a leendő vejének. Sőt, azt is elmesélte, hogy neki rokona is. A nagyapja szűcs volt a városban, az apja magántaxis volt, szép kocsival járt. Megtudtuk, hogy az édesapja Sárfalváról származik, ahol örökölt egy házrészt. Valamikor a szeszgyárban gépész volt, de ahelyett, hogy lakást vett volna, kocsit vásárolt. Azt azonban elvitték a háborúba vele együtt. Hat évig volt fogságban, így Gabi tartotta el az édesanyját. Tizennégy évesen a fiú már pénzt keresett. Kereskedő inas volt, szorgalmas, jó fiú. Ennyit tudott meg édesapám, de kitartott amellett, hogy albérletbe nem adja a lányát. Így kiadta nekem az utasítást: „Írd meg neki, hogy többet ne jöjjön!” Ezt egy este meg is tettem és fel is 135

olvastam édesapámnak a levelem. A levél végére azonban titokban odaírtam, hogy a viszontlátás reményében. Ez biztatás volt az én részemről és ő jött és jött. Édesapám is gondolkodóba esett és megmondta, hogyha ilyen nagyon kitart, akkor szerezzen lakást! Adják el a sárfalvi házrészt, és vegyenek valahol akár milyen kicsi lakást, de legyen saját lakásunk. Ezt elmondta Gabi a szüleinek és intézkedtek. Úgy, hogy októberben már azzal jött Gabi, hogy vettek egy házrészt a városban, a Vásárhelyi Péter utcában és kérte újra a szüleimet, hogy egyezzenek bele, hogy mi egymásé legyünk. Így tűztük ki az esküvőt a születésem napjára és az eljegyzést a nevem napjára. Boldog mennyasszony voltam, de az esküvő előtt egy hónappal kaptam egy levelet a régi egyetemista barátomtól, aki megtudta, hogy mennyasszony vagyok és kért, hogy gondoljam meg, mert ő is számításba vette, hogy elvesz engem feleségül. Megírtam neki, hogy idáig hallgatott most már felejtsen el. Csodálatos esküvőm volt! Minden úgy történt, ahogyan a hagyományokat örököltük. Mindent előkészítettünk a szokásokhoz híven. Bevásárolni Brassóba mentünk, valódi zsorzsett selyem ruhaanyagot vettünk mennyasszonyi ruhának, azt varrattuk meg a legszebb formában. Január 29-én volt az esküvőnk, egy fehér rövid bundát Gólyababától kért anyósom kölcsön (Érdekességként írtam le a Gólyababa nevet, mert ez volt a beceneve egy szeszgyári könyvelőnőnek, akitől kölcsön kaptuk a rövid bundát). Nagy volt a készülődés! 136

Két héttel az esküvő előtt már levágtuk a disznót, egy héttel a kézfogót megelőzően pedig már sütöttük az apró süteményeket. Minden nap három-négy asszony szorgoskodott nálunk: a csigatésztát készítették. Mindent magunk állítottunk elő. A szervezés is nagy dolog volt. A rokonok ilyen olyan javaslatokkal álltak elő arra vonatkozóan, hogy melyik vőfélyt, melyik zenészt hívjuk, mindenkinek volt valami javaslata. Végül is Borcsa Miklós keresztapám ingyen és bérmentve elvállalta a vőfélységet, mert már másnál is vőfélyeskedett valamikor. Csak az én kedvemért újra megtanulta a szerepet, egy füzetben mind le voltak írva a versek neki. A párom hozott marha bélszínt a vágóhídról. Olyan finom marhabélszínt azóta sem ettem, mint akkor! Híres volt a mi szakácsnőnk a főztjeiről, varázsolni tudta az ízeket. Az esküvőre gyalog mentünk a templomig. Több helyen el volt kötve az út, ahol mókás kérdéseket tettek fel a fiúk és a vőfély egymásnak és egy üveg borért eltávolították az útzárlatot. Olyan szokás volt, hogy a templomban, a sekrestyében az esküvő végén a pap fejkendőben egy asszonyi áldást ad és ezért kellett vinni egy fejkendőt. Én azonban a nagy izgalomban otthon felejtettem a fejkendőt. Amikor a Néptanácshoz értünk, akkor vettem észre, hogy nincs a táskámban a kendő. Hamar szóltam az egyik unokatestvérkémnek, szaladjon, és hozza a kendőt! Amikor a templomból hazajöttünk, azzal állt elém a szakácsnő, hogy ez rossz jel, hogy a fejkendőm otthon felejtődött. Jegyezem meg, amit mond, 137

ez azt jelenti, hogy özvegyen fogok maradni. Sajnos, beteljesedett a jóslata. Akkor az volt a szokás, hogy a barátnők különböző edényeket, pálinkás, boros, vizes szervizeket ajándékoztak, s meg kellett figyelni, hogy kitől mit kaptunk, hogy hasonló értékben ajándékozzuk vissza majd, ha el kell menni az ő esküvőjükre. Így nem vettem figyelembe, amit a szakácsnő mondott. Az esküvőmön a két legjobb barátnőm öltözött be koszorús lánynak, hosszú rózsaszín ruhában virágcsokorral a kezükben vonultak a sor elején. Előttük mentek a zenészek. Olyan hosszú fátylam volt, hogy két kislány fogta a négyméteres fátyol végét, úgy mentünk végig az utcán egy hideg, téli délután. Azonban nekem melegem volt az izgalomtól, nem szerettem, ha rám figyelnek, rám néznek, nem szerettem a középpontban lenni. Akkor azonban rólam, rólunk szólt minden. Érdekes táncokat táncoltunk az esküvőn. A mennyasszonyi tánc után átöltöztem asszonyi ruhába, és akkor egy párnás táncot táncoltunk, amit én még nem ismertem. Be kellett állni egy lánynak a kör közepére és a körben állók közül valaki elé le kellett tegye a párnát és akkor le kellett térdeljenek egymás elé és meg kellett csókolják egymást. Így addig jártak körbe-körbe, amíg mindenki puszilkodott mindenkivel. Az esküvőnket a családi házunkban rendeztük meg. A téli konyhánk télen háló szoba is volt. Azért, hogy ne keljen fűteni, ott aludtunk. Két ágy volt egymás végében és az egyik ágy alá egy rövid lábú ágy be volt tolva nappal, éjjel azt kihúztuk. Így spóroltunk a fűtéssel. Ötször hat 138

méteres volt a téli konyha három ajtóval. Az egyik az udvarra, a másik a szobába, harmadik a kamarába vezetett. Az udvarra nyíló ajtót lezártuk, a bútorokat kihordtuk a szín alá és a szobát körbe raktuk asztalokkal. Nagy volt a felfordulás! A középső szoba ajtaján közlekedtünk ki az udvarra és az útfelőli szoba volt a táncterem. Hatvanan voltak az esküvőmön. A férjem vállalatától ott volt az igazgató és a munkatársai is. Eljött még két házaspár, a keresztszülők, az unokatestvéreink, a barátnőim, a férjem barátai, rokonai. Mindenki jól érezte magát, a zene a mondókák az ital emelte a hangulatot. A férjem nem volt nagy táncos, bár azt mondta, hogy még tánciskolába is járt Szabó Mariska nénihez, Szabó Dezső, a híres író testvéréhez. Úgy kellett unszoljam, hogy jöjjön táncolni, mert én, ha meghallom a zenét, ma is a lábammal ülve ütöm az ütemet. Ritmusérzék kell, jól mondják, hogy mindenre születni kell. Bizonyos adottságokkal születünk erre a világra, úgy kell, elfogadjuk egymást, ahogy vagyunk. Elég nehéz volt összeszokni, mert a férjemnek nem volt testvére, egyedül nőtt fel, és mindig az ő akarata érvényesült. Nehezen fogadta el, hogy az én akaratom is kell, érvényesüljön, ezért sokszor voltak konfliktusaink, de este mindig kibékültünk. Az esküvőnk után meglátogatott minket egy öregúr, apósom barátja és azt tanácsolta nekünk, hogy a haragot ne engedjük elhálni, este mindig béküljünk ki. Ezt igyekeztünk betartani és sok bölcsességet olvastam többek 139

között ezeket is: „Az ember azt bántja meg, akit szeret, aki közömbös szívünknek, azt nem érdemes bántani!”, „Azért van veszekedés, mert édes a kibékülés.”. Én ragaszkodtam ezekhez a mondásokhoz és erőt tudtam meríteni belőlük. Tudásunkkal át tudjuk hidalni a nehézségeket. Hálát adok a jó Istennek hogy ép testet és ép lelket adott nekem, mert „Az ember nagy veszedelem idején a lelkével védekezik.”, az imádságba menekül és milyen jó, hogy van menedékünk, van Jézusunk, van Szűzanyánk, akik segítnek, ha kérjük. Nem is tudom, hogy az én párom miért is sürgette annyira az esküvőt, hisz’ még a lakás sem volt üres, lakó élt abban, amit vettek. Ígéretet kaptak a lakáshivataltól, hogy a lakóknak kiutalnak egy másik lakást, így, ha Gábor megnősül, hamarabb ki tudják tenni a lakót, ezért sietette annyira az esküvőt. De az elvtársak ígérni tudtak és tudnak ma is. Januárban volt az esküvőnk és augusztusban kaptuk meg a konyhai részt, a szobát, csak decemberben vehettük birtokba. Esküvő után három hónappal megáldott az Isten, áldott állapotba, teherbe estem és így még nyomósabb okkal mentünk a lakást követelni: babát várunk és kell a lakás. Anyósom beszélt az egyik lakáshivatali alkalmazottal, aki felbíztatta, hogy most ürül ki egy lakás, egy gyógyszertári alkalmazott költözik el, és foglaljuk le azt az otthont. Ő pedig majd elintézi a kollégájával, hogy megkapjuk a kiutalást a lakónk nevére. Kimentünk édesanyáékhoz, felpakoltunk egy szekér bútort: asztalt, ágyat, kanapét, még a 140

díványt is elhoztuk és a lakónk részére lefoglaltuk a lakást. Mi ott aludtunk, hogy majd másnap megoldódik a papírformaság és minden rendben lesz. Másnap a férjem munkába ment, én pedig anyósomékhoz. Délben, mikor odamentünk, ki volt rakva a holmink az udvara. A lakáshivatal főnöke másnak utalta ki a lakást és a házigazdával kinyithatták az ajtót és bennünket kipakoltak. A férjem kért egy ló szekeret a munkahelyéről és visszaszállítottuk a bútorokat édesanyámékhoz, hiába próbáltunk intézkedni, nem tudtunk tenni semmit sem. A konyhát is csak úgy kaptuk vissza, hogy bepereltük a lakót, hogy az egyik szobát csak lomtárnak használja. Így januártól augusztusig anyósoméknál laktunk egy szép, nagy kert közepén egy szép, hatszobás lakásban, de csak egy szobakonyhás részében egy zsidó családnál, mert anyósomék is albérletben laktak. Mi aludtunk a szobában a férjem szülei a konyhában. Elég nehéz volt a közösködés is. Anyósom túlságosan precíz volt. Amit én megcsináltam, ő azon mindig változtatott valamit, így mellette nem igen volt sikerélményem. Amikor augusztusban elköltöztünk a mi kis konyhánkba, úgy éreztem magam, mint, amikor a madár kirepül a kalitkából. Fellélegeztem, szabad voltam az én portámon. Közben sokat dolgoztunk. Ló szekérrel hordtuk a patakról a homokot, vakoltunk, javítottunk. Egy százéves faház rész fagerendás plafonnal ez jutott nekünk. Teljesen átalakítottuk, újra plafonoztuk, mi 141

vertük fel a nádat a plafonra és persze kőművest is hívtunk. Nehéz dolog a fészekrakás még a madaraknak is, de az embernek is. Azonban óriási sikerélmény, amikor készen van, és még dicsekedhetsz is vele, hogy ez az én kezem műve. Hálát kell, adjunk Istennek, hogy erőt adott, hogy tudtunk dolgozni és tudunk, mert az erő Istentől van. Az emberé a küzdelem, a munka, Istené az áldás. Ha nincs áldás, nem ér semmit semmi. Minket megáldott az Isten egy gyönyörű kis fiúval.1956 december 12-én, amikor a szülészetre bementem, még nem volt bútor a szobában. Ugyan megvásároltuk már, de Gábor szüleinél l volt letéve minden. Amire hazamentük a kicsi fiammal, addigra anyósom segítségével minden rendben volt. Senki nem volt olyan boldog, mint mi. Volt lakásunk, saját udvarunk, kerekes kút volt az udvaron, zöld pázsit és virág. Még kutyánk is volt. A férjem szerzett egy szép farkas kutyát, vittük a patakra fürdetni. A kicsi fiunkkal büszkén sétáltunk, megmutattuk mindenkinek, hogy milyen szép kicsi babánk van. Sajnálni való, akinek nincs gyermeke, nem ismeri meg, hogy mit jelent egy új élet kibontakozása, ami ad értelmet az életnek. Az a tisztaság, az a nyugalom, ami árad egy kis babából, sugározza a békét, a gondtalanságot. Ha belenézel egy ártatlan gyermek tiszta szemébe, elfelejted a problémáidat, a gondjaidat. De jöttek a gondok bajok, az első megpróbáltatás. Alig volt hat hónapos a kicsi fiam, behívták a férjemet katona koncsentrára, valami tovább képzésre, pedig a három évet 142

letöltötte. Akkor még három év volt kötelező katonáskodás. Húsz évesen minden fiút besoroztak katonának és mindig kitaláltak továbbképző koncsentrát is, de nem mindenkinek, csak, akit kiválogattak a névsorból. Így huszonhét évesen visszahívták katonának az én páromat is. Nehéz volt elengedni, de muszáj volt. Temesvárra vitték, onnan írta a fájdalmas leveleket, csomagot kért és pénzt. Összekészítettem egy tíz kilogrammos csomagot, a pénzt bele rejtettem a süteményes dobozba, s a levelet is beletettem a csomagba. Jött a levél, a pénzt nem kapta meg, mert felbontották a csomagját. Látszott is rajta a rongálás és az élelemből is hiányzott. Nem volt hol reklamálni, mert szabálytalan volt tőlem is, hogy a pénzt a csomagban küldtem el. Szerencse, csak hat hónapig tartott ez a pótkatonaság. Közben beteg volt a kisfiam: nagy láza volt, injekciózták, legyengült. Egy este elaltattam és mellé térdelve imádkoztam. Jöttek anyósomék, akik majdnem minden este meglátogattak, és, ahogy az üvegablakon keresztül meglátták, hogy én térdelek a gyermekem ágya mellett és imádkozom, azt hitték, hogy meghalt a kicsi fiam. Anyósom felsikított, amire felébredt és felsírt a fiam. Nagy volt az öröm, hogy meggyógyult és ő vidáman nevetett. Apósomat nagyon szerette a gyermekem, mert ő volt a megtestesült jóság. Mindenki szerette, mindenkinek segített, a házigazdájáék nem is kérték rá, és hozott nekik egy kocsi fát, amikor meghallotta, hogy problémájuk van. Ő sokat szenvedett és együtt 143

érzett a szenvedőkkel. Amikor hat hónap után a férjem megszabadult és hazajött, a kicsi fiam már egy éves lett, és nem akarta megismerni az apját. Elfelejtette, elbújt előle, nem vette el a kis autót, amit ajándékba hozott neki. Ez rosszul esett az apjának, de másnapra megbarátkoztak. Boldog volt a férjem, hogy neki fia van, mindig arra vágyott, hogy legyen egy fia. Amíg terhes voltam, én is azért imádkoztam, hogy teljesüljön az ő kívánsága. Megadta a jó Isten, meghallgatta a kérésünket. Akkor még nem volt ultrahangos vizsgálat, nem tudtuk, hogy mi lesz, csak, amikor megszületett egy gyermek, akkor lehetett felismerni a nemét. Nagyon nehéz szülésem volt. Szülés közben elájultam. Meg voltak ijedve az orvosok és a szülésznők, hogy ott halok meg, de ahogy rám csavarták a vérnyomásmérőt, magamhoz tértem. Megsegített a Szűzanya, mert vittem a rózsafüzéremet, ott volt a párnám alatt. El sem tudom mondani mennyi sok bajon átsegített az imádság, a kapcsolat az Úr Jézussal és a Szűzanyával. Közben zajlott az élet körülöttünk, az elvtársak bonyolították a dolgot, felbontották a régi rendet és rendetlenséget, bizonytalanságot alakítottak ki. Elhurcolták a papokat, kitelepítették a jobb családokat, és holmijukat széthordták. Egymás között az emberek ujjal mutogattak a másikra, hogy ez vagy az a kommunista, s, hogy mit vitt el a szeszgyárosnak a házából, akit elvittek a Duna csatornához. Megszervezték a titkos rendőrséget és, aki egy rossz szót is mondott a kommunistákról azt elvitték, hamis vádakkal 144

elítélték. Félt mindenki mindenkitől, mert nem tudtuk, hogy közülünk, ki a besúgó. Édesapám, hogy hallotta a kulákosítást, az én nevemre íratta a földet, ami nekem járt volna, mint örökség, hogy ne tegyék fel a kuláklistára. Azt meg kellett művelni, így mi is jártunk kapálni, aratni. A szüleim a nehezebb munkákat elvégezték, hazavitték a termést is, és az övékkel kicsépelték, meg is őröltették, és nekünk minden héten hoztak egy szép, négy kilós, nagy, finom kenyeret. Olyan ízű kenyeret ma még látni sem lehet. Két óra hosszat sült a jól behevített kemencében, amikor kivették koromfekete volt, de akkor egy nagy késsel leverték a fekete héját és alatta annak a kenyérhéjnak olyan íze volt, mint a diónak, valósággal illatozott. Annyira gyorsan változik a világ, hogy a régi ízeket el is felejtjük. Az anyósom nagyon jóízű ételeket tudott főzni. Babgulyást és lekváros buktát készített egyszer az aratóknak, de az olyan finom volt, hogy nem tudom elfelejteni. Krumplit, pityókát is termeltünk, aminek az eladásával volt probléma, mert az ára állandóan változott. Ha ősszel potom áron ezeket eladtuk, akkor tavasszal jó ára lett, ha ősszel leraktuk a pincébe őket, tavasszal meg kellett csirázni, s ekkor még annyit sem adtak érte, mintha ősszel eladtuk volna. Ilyen bizonytalan a mezőgazdaság, sok minden függ az időjárástól, de az árak változásától is és a kerekedőktől, mert azok csak élősködnek a szegény embereken. Közben telt az idő, és két éves lett a kisfiam, s akkor rábeszéltek, hogy testvérke is 145

kellene neki. Játszótárs is kell, ne legyen egyedül, milyen jó lenne, ha lenne egy kislányunk is. Megáldott a jó Isten! Terhes lettem, de akkor a férjem már azon gondolkozott, hogy ez a lakás kicsi két gyermeknek. Kicsi az udvar is, régi a ház is, ezt már toldani nem érdemes, el kellene adni és építeni egy másik lakást. Tudtuk, hogy segítnek majd a rokonok, hiszen láttuk, hogy mások is, hogyan építkeznek. Ezt átgondoltuk 1959 telén és elindult a párom, hogy telket vegyen. Így vettünk egy szép négyszögű, nagy telket, ezer négyzetméterest, húsz méter volt az utcai frontja, ötven méter a bemeneteli hossza. Örvendtünk, hogy lesz konyhakertünk is. Legelső lépés a kútfurás volt. Azután tizenhat méter mélyről jött fel a kristály tiszta víz. Addig nem adtak építési engedélyt, amíg kút és WC nem volt a telken. Sokat segítettek a szüleim, testvéreim. Az öcsém a katonaságtól szabadságra akkor jött haza. A bányában segített követ vágni a kőműveseknek, hogy annyival is olcsóbb legyen a kő ára. Édesapám lehordta a követ az ökör szekérrel a templom elejébe, onnan traktorral hoztuk be a városba. Hogy pénzünk legyen, el kellett adjuk a lakásunkat. 1960 februárjában eladtuk és úgy kötöttük a szerződést, hogy augusztusban kiköltözünk, és átadjuk a régi házunkat. Nagy merészség volt egy ilyen vállalkozás, de velünk volt az Úr Jézus és mindenki segített: a szentkatolnai komák hordták a téglát a katlantól, a szomszédok segítettek lerakni, az öcséim felrakni. A kisebb öcsémmel ketten 146

oltottuk a meszet. Segítőkészek voltak az utcabeliek is. Ők maguk ajánlkoztak, hogy segítnek téglát vagy cserepet adogatni. Ez a sok jó indulat mind Istentől, a lélek legmélyéről származott. Látták, hogy én állapotos vagyok, sajnáltak és jöttek. Júliusban szültem, augusztusban már költöztünk. Nagy volt az öröm! Új lakás új kis baba, boldogok voltunk, hogy sikerült a határidőre elkészíteni a házat. Két szép nagy szobánk volt az utca felől és vinkliben mellette a konyha, kamra fürdőszoba. Volt egy csónakos motorkerékpárunk. Azzal szaladgált a férjem mesterektől mesterekig, amíg elkészültek a dolgok. Egyszer becsapott az egyik kőműves. Nem jött el, amikorra megígérte, ezért nekiálltunk és a férjemmel lebetonoztuk az előszobát és a fürdőszobát, mert minden be volt ütemezve. Határidőre kész kellett lenni. Amikor minden kész volt mi magunk is csodálkoztunk, hogy ilyen jól megsegített minket a Mindenható a jó emberek által, mert Tőle kapták a jó indulatot, a segítőkészséget. Minden vasárnap mentünk a templomba és hálát adtunk Istennek, hogy ennyi földi jóban részesített minket, két szép egészséges gyermekkel áldott meg és szép lakásunk is lett, ahol boldogan élhetünk. Sokat jártunk kirándulni a városhoz közel lévő „Fortyogó” fürdőre és a húsz kilométerre található „Csiszár” fürdőre, a Szent-Anna tóhoz és néha még Tusnád fürdőre is ellátogattunk. 1963-ban Budapesten is voltunk. Apósomnak három testvére élt Magyarországon, akik a háború idején telepedtek át. Gyakran jártak 147

hozzánk látogatóba. Az én férjem látni akarta Budapestet, mert csak képről ismertük. Álomszépnek mutatták a képeken, a képeslapokon, így meggondolatlanul a két kicsi gyermekünket beültettük a motorbicikli csónakjába és elindultunk egy reggel Debrecenbe, mert ott lakott apósom egyik testvére. Késő este érkeztünk meg holt fáradtan, de fiatalok voltunk és másnapra elfelejtettük a fáradtságot, és már mentünk Hajdúszoboszlóra, mert ott lakott a férjemnek a másik nagynénje. Azt nem kell mondani, hogy milyen szeretettel fogadtak mindenütt, nagyon szerették a férjemet és engem is megszerettek. A szoboszlai nagynéninek mondta az uram, hogy ő Budapestet szeretné látni. A nagynéni nászasszonya Pesten lakott a Vadász utcában, a belvárosban és a nagynéni megbeszélte véle, hogy egy pár napra adjon szállást nekünk, hogy szétnézhessünk mi Pesten. Így indultunk el Budapestre, de közben még a Mátrát is akarta látni a párom, de közben gumit is kellett cserélni, mert defektünk volt. Gyöngyösnél elkapott egy nagy zivatar, de mentünk az esőben is. Csuromvizesen, sárosan érkeztünk meg Budapestre, ahol nagy szeretettel vártak bennünket, s azonnal fürdőkádba dugtak. Nem tudom, hogy, hogy lehettem olyan fáradt! Ahogyan befeküdtem a fürdőkádba, rögtön elaludtam, de olyan mélyen, hogy nem ébredtem fel, amikor kiszedtek a kádból. Nem emlékszem arra sem, hogy hogy kerültem az ágyba. Csak másnap mondták, hogy költögettek és nem ébredtem fel. Úgy kellett az 148

ölükben vigyenek a hálószobába. Így kerültem Budapestre, álmaim városába. Másnap már a vidámparkba mentünk. Ahogy akkor széjjelnéztem ott az V. kerületben, nagyon csalódott voltam a füstös, kormos, romos háromemeletes épületeket látva. Aztán megnéztük az Országházat, persze, csak kívülről. Az nagyon tetszett és tetszik ma is. Az egy patinás épület, arra büszke lehet a magyar nép. A vendéglátónk, Torma bácsi este kikísért minket a Lánchídhoz. Felejthetetlen élmény volt! Szemben a kivilágított Budavár fényben úszott, büszke volt rá Torma bácsi is, mert akkor készült el a Lánchíd megvilágítása is. Meglátogattuk a Nemzeti Múzeumot és Nemzeti Galériát is, ami akkor még a Parlamenttel szemben volt. Mindent látni akartunk. Egy hétig laktunk a Vadász utcában, de eltelt a szabadság. Visszafelé kellett indulni, hogy még a rokonoknál is időzhessünk egy kicsit. Akkor még nem gondoltuk, hogy a kicsi fiam budapesti lakos lesz. Sok fényképet készítettünk, akkor jött divatba a színes kép. Torma bácsi vett nekünk színes filmet. Hiába mondtuk neki, hogy nálunk még nincs ilyen és nem fogjuk tudni előhívatni. Elvállalták, hogy ők előhívatják és elküldik postán nekünk. Így készült rólam, rólunk színes kép a Halászbástyán és a Bazilika előtt, ahol a nagyobb fiam mindig a karóráját tette előtérbe, hogy lássák, hogy kapott egy karórát ajándékba. Milyen a gyermek? Mindenkinek mutogatta, hogy neki karórája van. A debreceni rokonok is igyekeztek mindent megmutatni. 149

Akkor hallottam először azt a szót, hogy krematórium. Megkérdeztem, hogy mi az, és oda is elvittek egy vasárnap. Megkérték az őrt arra, hogy mutassa meg a kemencéket is, sőt az üres tepsit is kihúzta, hogy lássuk, milyen munkafázisok vannak, s mindent elmagyarázott. Akkor még én sem gondoltam, hogy debreceni lakos leszek, és ha nem is hetente, de szinte havonta el fogok járni a krematórium mellett. „Az élet nagy ajándéka, hogy nem ismerjük a jövőt!” Ha, akkor ott tudtam volna, mi vár rám, lehet, hogy rosszul lettem volna, elájultam volna, hogy mit kell átélni. De így rendelte a jó Isten, ránk szabott keresztet adott nekünk, s mi előtt ránk adta, megvizsgálta és erőt is adott hozzá, hogy el tudjuk viselni. A nagynénik nagy lakomát rendeztek a mi tiszteletünkre, s az egész rokonság összegyűlt. Kimentünk a Hortobágyra, majd Konyárra is. Az egyik nagynéninek a férje halász volt, így elmentünk a Keleti- főcsatornához, ahol halászlevet, rántott halat készítettek az asszonyok, hoztak egy kosár dinnyét is, s mi csak úgy lakmároztunk. Szép emlékekkel tértünk haza. Azután, amikor csak lehetett, két évenként átjöttünk látogatóba, két évenként pedig a rokonok jöttek hozzánk. Akkor még Erdélyben is jó volt a helyzet, színházba, moziba jártunk. Kézdivásárhelynek nem volt színjátszó csoportja, de meg volt minden lehetőség a játékra. Őseink építettek egy szép épületet színi előadások részére, amit a városban csak úgy emlegettek: a Vigadó. Ott már évtizedek óta 150

szerepeltek színtársulatok, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Temesvárról, Brassóból, Nagyváradról. Nagyon szép, elegáns színházterem volt az emeleten, bársonnyal bevont páholyokkal. Bálokat is rendeztek ott. Helyi amatőr színészeink is voltak, akik előadták a „János Vitéz”című daljátékot. Ugyanígy mentünk moziba a „Kétszer kettő néha öt” című filmet is így néztük meg. Akkor már a faluba is kezdtek hozni egyszer-egyszer filmet, de nagyon ritkán. Amikor érettségiztem, 1954-ben, csak úgy megemlíttette az egyik tanárnőnk, hogy arrafele fejlődik a tudomány, hogy lesz olyan, hogy a rádió dobozában filmet fogunk látni, nem csak hangot fogunk hallani. 1956-ban még ritka volt a rádió is. Kristálydetektoros rádiók voltak a falunkban, telefonkagylón keresztül hallgattuk a rádiót. Amikor beteg voltam, az öcsém is odaszerelt egy ilyen kristálydetektoros rádiót, hogy hallgassak zenét. Hatalmas antennákat tett fel hozzá a csűr tetejére. Az is csoda volt nekünk, hogy a hangot messziről meghalljuk, de hogy még a képet is lehet közvetíteni, azt el sem tudtuk képzelni, és lám, ma már természetesnek tekintjük a mobiltelefont is. A hetvenes években még jó volt a helyzet Erdélyben is. Jó volt az ellátás, a boltokban mindent lehetett kapni és utazni is lehetett. A kelet-európai országokba adtak útlevelet is. 1975-ben már eljutottunk Kelet-Berlinbe. A motorkerékpárt eladtuk 1970ben, és vettünk egy régi típusú Mercedest. 1975-ben már Dáciát vettünk. Azzal mentünk Németországba. Voltunk menet közben 151

Krakkóban, egy kempingtáborban két napot onnan Karlovy Vary át utaztunk Lipcsébe. Ott is két éjszakát töltöttünk el. Úgy mentünk Berlinig, hogy huszonhárom napig utazgattunk és a többi napot sátorban töltöttük. Hogy volt bátorságunk az útszéleken, erdőszéleken csak úgy, ahol megsötétedtünk éjszakázni, miközben a két gyermek a kocsiban aludt, nem tudom. Vittünk magunkkal szeszlámpát, azon főzőcskéztünk az út szélén, ahol lehetett. Vittünk konzerveket zsírban lesütött húsokat, és jól éreztük magunkat. Sok szép élménnyel megrakodva tértünk haza. Berlinben voltunk a Keleti Népek Múzeumában. Az egy csoda! Drezdában is csak ámultunk és bámultunk. Hálát adok Istennek, hogy ezt a sok szépet megláthattam. Nagyon jó elmenni, de még jobb haza érkezni! Sok jó barátunk volt. Összejártunk névnapokra a rokonokhoz, unokatestvérekhez, komákhoz, úgymond társasági életet éltünk. Közös kirándulásokat szerveztünk a Bálványosra, a Szent-Anna tóhoz. Olyankor lazítottunk, kiénekeltük, kibeszéltük a problémáinkat. Akkor a Ceauescu diktatúra miatt elégedetlenkedtünk a legtöbbet. Megszüntették a Magyar Autonóm Tartományt, a megyének egy részét Brassóhoz csatolták román irányítás alá, még a nevét is megváltoztatták: Kovászna megye lett a neve. Ezek az intézkedések sokszor bosszantóan hatottak ránk, de azért vidáman éltünk. Minden héten egyszer énekkarba is jártam, a templomiba, az is jó kikapcsolódás volt. 1966ban próbálkoztam először munkába állni. Két 152

hónapot dolgoztam a Városgazdálkodási Vállalatnál egy könyvelőnőt helyesítettem, utána a férjem mellett, az iktatóban dolgoztam, az állatszerződéseket iktattam be és kimutatásokat készítettek velem. Ott is csak két hónapot dolgoztam, mert anyósom kijelentette, hogy nem vállalja tovább a gyerekeim gondozását, mert gyakran betegeskedik. Egyik napról a másikra ott hagytam a munkahelyemet. A párom azt mondta, hogy jobb, ha otthon maradok addig, amíg iskolába megy a kicsi fiam is. Így 1968ban kerültem állásba az utcánk sarkán lévő Villamosítási Vállalathoz, ahol húsz évet dolgoztam, mint statisztikus, de az analitikus könyvelést is én végeztem. Ráadásul minden hónapban elmentem Brassóba elszámolni, egyeztetni a szintetikus könyvelővel. Sokszor belénk kötöttek a brassóiak, de mindig nekik kellett igazuk legyen. Egyeztettem a kasszával, egyeztettem a raktárral, kerültek problémák, de elintéztük. Kihasználtak minket üzleteltek, például olyat csinált a főkönyvelő, hogy elvitt a raktárból egy tekercs vezetéket, mi azt osszuk fel a klienseinkre, a szegény falusi emberekre, akik villanyt szereltettek és megfizettettük velük. Ez már felháborító volt. És nem tudtál tenni ellene, mert tőle függött a léted. Jól kellett ismerni a román nyelvet, hogy szót érthessünk velük, szerencsémre, volt az irodánkban egy román nő, egy állatorvosnak a felesége, és sokat tanultam tőle is. Azon igyekezett, hogy elrománosodjunk. Ha ő jelen volt, csak románul lehetett beszélni egymás között. 153

Román énekekre akart minket tanítani és a névnapomra román dalokat tartalmazó lemezt vásárolt. Sajnos, sokan, az egyszerű emberek, örömmel tanulták és még otthon is énekelték a dalaikat. Sokan összeházasodtak velük. Elhíresztelték, hogy a román férfi jobb feleségtartó, alkalmazkodóbb. Nekem is két unokatestvérem ment férjhez román férfihoz és a gyerekeiket nem tanították meg a magyar nyelvre. Aki pedig az anyanyelvét nem ismeri, asszimilálódik, beolvadt. Állandó továbbképző tanfolyamokat szerveztek a munkahelyemen. Én is beiratkoztam egy könyvelési továbbképzőre. Hat hétre elengedtek a munkahelyről, kaptuk a rendes fizetésünket és beköltöztünk Brassóba a magányosok otthonába, egy bérházba a bukaresti úton, s onnan jártunk a könyvelői Szaklíceumba, románul „Liceul Economic”-ba, a Hosszú utcába. Megtanítottak egészen a mérlegkésztésig mindent. Jó volt, mert hétvégén haza tudtunk menni. Anyósom kisegített, amiben tudott. Akkor még nem volt szabad szombat, sokszor még vasárnap is dolgoztunk. Rá egy pár évre azt mondták, hogy jó lenne, ha különbözeti vizsgát tennék az Elektrotechnikai Líceumban is, hogy legyen onnan is egy diplomám, mert ahol lesz fizetésalap, onnan fizetnek, és ha besorolnak a technikusok közé, több lesz a fizetésem. Így ennyi rábeszélésre elvégeztem ott is egy tanfolyamot. Oda munka után jártunk le Kézdiről Brassóba egy héten két éven keresztül. Vizsgát is tettünk. Azonban nem volt semmi 154

hozadéka, én húsz évig ugyanazt a munkát végeztem, csak amikor a fizetési alappal valamit manipuláltak, akkor a villanyszerelőkkel egy fizetési listán szerepeltettek. Követelték a terv teljesítését, hogy minél több legyen a teljesített munka, még az elvégzetlen munkákat is követelték, hogy tegyük be a jelentésbe, hogy már el vannak végezve. Ezért meg kellett bukjon az a rendszer, mert hazugságon alapult. Hazudták az egyenlőséget, hazudták a testvériséget, mindent hazudtak és egymásnak is hazudtak. Ha Ceauescu érkezett látogatóba valamelyik téeszbe egy másikból odavitték a legszebb állatokat és azokat, mint sajátjukat mutogatták. A krumpliföldbe elszórták a már az előtt kiszedett krumplit, azt mutatván, hogy lám, milyen gazdag termés lett. A csavargyárba már őszre jött el és, hogy jobban nézzen ki a fű, zöld festékkel bepermetezték be a pázsitot. Eszembe jutott egy vicc: Kádár elvtárs kérte Ceautól hogy adja vissza a magyarokat, mert a szászokat eladta Németországnak. Ceau azt felelte, hogy nem adja a magyarokat, mert akkor nem lesz, aki dolgozzon. Kádár ekkor azt kérte, hogy adjon cigányokat. Ceau azt válaszolta, hogy azokat sem adja, mert akkor nem lesz, aki szaporítson, Kádár ekkor kérte, akkor adjon románokat, de nem kapott, mert akkor nem lett volna, aki tapsoljon. Ilyen volt a diktatúra. Wass Albert könyvében olvastam valami hasonlót: „Amikor Isten Erdélyt benépesíttette, először magyarokkal szórta be, de azok csak a mellüket verték 155

dicsekedtek, verekedtek, ezért széthintett egy marék románt, azok csak sütették a hasukat a napon. Úgy látta, hogy ez így nem lesz jó, és szétszórt egy marék székelyt, hogy legyen, aki dolgozzon.” Dolgos a székely! Ez biztos. én tudom, mert láttam, hogy csak a dolgot keresik. Munkát keresnek és nem pénzt, örömüket lelik a munkában. Azzal dicsekednek, hogy ők milyen sokat dolgoztak, mekkora földet kapáltak meg, milyen hosszú sor boglyát raktak, menyit kaszáltak, hány zsák búzát hordtak fel a padlásra. A nyolcvanas években megszorításokat vezettek be Romániában, s a jegyrendszert: meg volt szabva személyek szerint a havi adag lisztből, cukorból, vajból, húsból, olajból egy liter. Más élelemből egy kiló egy hónapra. A kenyeret is fejadagra adták: egy fél kiló egy napra, tejért tejfölért, mindenért sorba kellett állni. A húsért ácsorogtunk legtöbbet, mert sosem ért oda akkorra a szállítmány, amikorra megígérték. Emlékszem, egy augusztus huszadikán reggel hattól délután hatig álltunk a bolt előtt, mert nem érkezett meg az ígért időben a húsáru. Öt órakor oda álltunk tejért, hogy mi legyünk elsők, amikor nyitnak, kilenc óra után már nem volt tej sehol sem. A népszaporulatot is szabályozták. Csak négy gyermek után engedélyezték az abortuszt. Mindent megszabtak, még azt is, hogy egy esküvőn egy magyar család hány román nótát kell, elénekeljen. Ezen aztán felháborodtam én is, amikor az öcsém esküvőjére ezeket előírták. A termelőnek előírták, hogy miből mennyit kell, 156

termeljen és, abból mennyit kell, beszolgáltasson.1962-ben jött a téeszesítés. Azzal küldték haza a férjemet a munkából, ha nem áll be a TSZ-be, illetve, ha nem adja be földeket, ne menjen többet munkába. Hazajött és megkérdezte tőlem, hogy mit csináljon. Megbeszéltük, és úgy láttuk, hogy nincs más megoldás, ezért beadtuk a földeket a TSZ-be. Nem mentünk oda dolgozni és nem is kaptunk semmi járulékot. Így semmizték ki az embereket, de édesapám még a belépési nyilatkozatot sem írta alá és mégis elvették a földjeit, azzal az ígérettel, hogy másikat adnak helyette, de a falutól húsz kilométerre akartak adni olyat, ami művelhetetlen volt, így azt nem fogadta el. Emlékezetes év volt 1977 is. Ha jól emlékszem, november végén volt egy este, kissé megkésve jött a barátnőm a névnapomat köszönteni. Kikísértem, és, amikor visszajöttem, megmozdult a föld alattunk. A férjem akkor jött ki a kamrából. A szekrénybe kapaszkodott. Beszaladtam a szobába, kinéztem az ablakon és azt, láttam, hogy hullámzik az út. Kirohantam az udvarra, a tyúkjaim karicsáltak a kapunál, pedig be voltak zárva és kinyílt a pajta ajtaja. Szerencsére, hamar befejeződött ez a mozgás. Sok helyen kémények dőltek le és a templomtorony elhasadt a Kantában. Hatalmas energiák mozgatják a világmindenséget, de biztos, hogy ezeket jelnek is felfoghatjuk, mert mi is az energia részei vagyunk, hiszen benne élünk és nekünk is van energia zónánk, kisugárzásunk.

157

Érdekes dolgok történhetnek egy ember életében. Erről a rengésről egy régebbi társadalmi rengés jut az eszembe. A Székelyföldön 1954-ben újraéltük a betyárvilágot. Volt Kézdivásárhelyen egy kommunistanő. A hasonlóak úgy nevezték el magukat, hogy demokrata nők. Volt két ozsdolai fiatalember: Pusztai és Dézsi, akik katonaságtól hazajöttek szabadságra és összejöttek Bálintnéval, a demokrata nővel, mert ők is ozsdolai származásúak voltak. A demokrata nő felbiztatta őket, hogy ne menjenek vissza a katonasághoz, mert neki van ismeretsége a Komiszáriátnál, a katonai vezetőségnél és elintézi, hogy nem kell, tovább katonák legyenek. A két balga fiatalember elhitte, hogy Bálintné megoldja az ő problémájukat és nem mentek vissza a katonasághoz. Bálinté nem tudta elintézni, amikor értük ment a rendőr, elbújtak előle, mert még, akkor is bíztak a Bálintnéban. Telt az idő és keresték őket a rendőrök és ők az erdőbe menekültek, s Isten tudja honnan, ők is puskát szereztek és visszalőttek a rendőrökre. Egy rendőrt meg is sebesítettek és elmenekültek. A faluszéli házaknál itt-ott megéjszakáztak. Közben hogy fenntartsák magukat, az éj leple alatt falusi boltokat raboltak ki, de csak élelmet és ruhát vittek el és leltárt készítettek, arról, amit elloptak és kérték, hogy azokat ne róják fel a boltos rovására. A kapunk előtt állandóan vittek egy teherkocsi rendőrt. Járták az erdőket, keresték őket, mindig volt valaki, aki jelentette, hogy itt 158

vagy ott látták őket. Inkább a félreeső falvakban törték fel a boltokat. Ha jól emlékszem, Tamásfalván kétszer is betörtek. Így eltelt egy tél és nem tudták elfogni őket, pedig még Sepsiszentgyörgyről is hoztak rendőröket. A nép nekik drukkolt, értük imádkozott. Akkor télen ugyanúgy hazajött a katonaságtól szabadságra egy Jeges nevű fiatalember Csík-Jakabfalvára, tőlünk húsz kilométerre. Az hallott Dézsi és Pusztai dolgáról és csatlakozott hozzájuk, de nem tudtak együtt járni. Így Jeges megmaradt a szülőfalujának a környékén és Jakabfalván és Kászonban hasonló módon, a boltokból vitt el dolgokat és ő is leírta, hogy mit vitt el. Így 1955 tavaszán még több rendőrt láttunk a kocsikon száguldozni. A cséplőgéppel édesapámat felrendelték Csík Jakabfalvára csépelni és én egy kanna gépolajat vittem azzal a teherkocsival nekik, amelyik az állatfelvásárló központtól ment állatátvételre Jakabfalvára, mert az én udvarlóm azzal a kocsival ment fizetni a felvásárolt állatokat. Már említette, hogy ő volt a Vállalat pénztárosa és előző este megbeszéltük, hogy, amikor mennek, engem is felvitetnek Csíkba. Még szerencse, hogy az első szállítmánnyal én visszajöttem, mert, akkor délután megjelent Jeges ott az irodában és a páromtól követelte az állam pénzét, hogy adja oda. A párom próbált alkudni vele, hogy ebből nagy baj lesz, hagyja őt, hogy végezze a dolgát és menjen békével ő is. Erre azonban az pisztolyt rántott, az embereket a fal mellé állította, és azt mondta, ha nem adja a pénzt, 159

itt lövöm magát keresztül. Nem volt más lehetőség, odaadta neki a hatvanezer lejt, a rabló pedig papírt adott róla és elment. Éppen ekkor kísértek a rendőrök egy cigányt, aki tyúkot lopott. A cigány meglátta, hogy merre ment, menekült a kerteken keresztül és szólt a rendőröknek, hogy hol van. A rendőrök felszólították, hogy adja meg magát, de erre lövöldözni kezdett. A rendőrök aztán addig lőttek, amíg szitává lőtték őt és a pénzes táskát is. Mi elsőként értesültünk a történtekről, mert a párom a kapunk előtt leszállt, amikor jöttek vissza Jakabfalváról és mindent elmondott. Úgy meg volt ijedve, hogy remegett az ijedtségtől, hogy most mi lesz, elvették tőle a pénzt. Persze, ott a rendőrök helyben jegyzőkönyvet készítettek. Édesapám vigasztalta, hogy nincs, miért izguljon, mert ő nem hibás semmiben. Másnap felhívták a bankba és ugyanannyi pénzt kiutaltak neki, mert, ahogyan már említettem, a pénz is át volt lyuggatva. Ilyen szomorú vége lett a Jeges életének. Huszonegy évesen befejezte az életét, de hasonlóan szomorú volt az ozsdolai fiúk sorsa is. A faluban mindenki ismerte, szerette, bújtatta őket, de egy este bementek egy házhoz és az elnök leánya meglátta, hogy hová mentek be és szólt a rendőröknek, akik lelőtték őket. Szerencsétleneket a Néptanács elejébe ravatalozták fel őket, és ott tartották egy pár napig elrettentő példaként. Került egy bérencíró, aki hőst csinált az elnök leányából, könyvet írt róla „Ozsdola leánya” címmel.

160

A betyárok miatt elkezdték a fegyvereket keresni, kinél, hol találnak még puskát. Kevés olyan titok van, ami ki nem derül. Mindenkiről tud valaki valamit, voltak feljelentések besúgások és a falunkban három helyen is találtak még a háborúból ott maradt puskákat. Így három fiatalembert zártak be illegális fegyvertartásért, mert a háború után ki volt hirdetve, hogy mindenki köteles a nála lévő puskákat beszolgáltatni. Kutakodtak mindenkinél, akit gyanúsnak találtak. Az arannyal is hasonló volt a helyzet. Meg volt határozva, kinek, mennyi aranya lehet. A székelyek nem sokat adtak az ékszerekre, azt tartották, hogy az arany a legfölöslegesebb dolog, a nélkül meg lehet élni, így azt nem találtak. Zajlott az élet, telt az idő a nagy fiam érettségi után egyetemre ment Kolozsvárra, az Építészmérnöki Egyetem belsőszerelési szakára, víz-gáz- és villanyszerelési szakra. Sepsiszentgyörgyön végezte a középiskolát az Építészeti Szakközépiskolában, ott megismerkedett a menyemmel és 1978-ban, amikor még csak harmadéves egyetemista volt, bejelentette, hogy meg akar nősülni. Azt mondta, úgy jobb lesz neki, mert közösen albérletet fogadnak, együtt tanulnak, nem szerette kollégiumokat. Sepsiszentgyörgyön is albérletet kellett fogadjunk neki, mert a tömegben, zajban, nem tudott tanulni. Mi beleegyeztünk, mert azt mondta, hogy a menyem férjhez akar menni, mert az osztálytársai már férjhez mentek. Így, ahogyan illik, megvolt az eljegyzés és kitűztük az esküvő 161

napját is. Lefoglaltuk a vendéglőt, írtuk a meghívókat. Nagyon boldogok voltunk. Még arról is listát írtunk, hogy milyen énekeket fogunk kérni a zenészektől. Éppen a meghívókat címeztem, amikor megérkezett a nagy fiam rettenetesen megijedve, s így szólt: „Hamar, jöjjön anyuka, mert édesapa összeesett a boltban és itt van a kocsiban! Kérdeztem, hogy hol, hisz’ nem látszik senki ott. Amikor odamentem, a két ülés között feküdt magatehetetlenül. Beültem melléje és a városi kórházba vittük. Ott megvizsgálták. Agyvérzést állapítottak meg nála. A bal oldala lebénult. Adták egyre másra az infúziót, s másnap este jobban is lett, s még megkérdezte, hogy beszéltünk-e a vőféllyel. Ez volt úgy hat óra körül. Éjjel tizenegykor elvörösödött az arca, elvesztette az eszméletét és itt hagyott minket. Elköltözött az élők sorából az örök hazába. Kiszámíthatatlan az élet. Jól mondják, „a sors kegyetlen zsarnokunk haragja, akkor sújt le, amikor boldogok vagyunk.” Nálunk is ez történt. Midőn a legjobban voltunk, akkor ért a nagy csapás. Kimondhatatlan az a fájdalom, amit akkor éreztem. Elvesztettem a társamat, a támaszomat. Azzal vigasztaltak, hogy nem egyszerre születünk és halunk meg. De ott volt a két fiam rendezetlenül. A kisebbik még tizenhat esztendős volt. Az esküvő elmaradt. Egy pénteki napon elküldtük az esküvői meghívókat és hétfőn pedig a gyászjelentéseket. Ez volt a tragédia! Ez augusztus hatodikán történt, s rá hat hétre megtartottuk a polgári esküvőt, ahol csak a szűkebb család volt jelen. 162

Egy év múlva került sor az egyházi esküvőre Sepsiszentgyörgyön, a katolikus és a református templomban. A vacsorát is Szentgyörgyön tartottuk, a vendéglőben. Boka László a színész volt a vőfély. Elsőrendű volt az étterem és az ételek is. Ha jól emlékszem százhúszan voltunk. Nagyszerű volt minden, de akkor azt is szabályozták, hogy éjfélkor be kellett zárjon minden étterem. Ezért a ceremóniát már délelőtt elkezdtük, hogy tizenkettőkor tudjunk asztalhoz ülni, mert éjfélre ott kellett hagyni a vendéglőt. A vidéki vendégeket el kellett szállásolni. Nem volt egyszerű. De hála Istennek minden megoldódott. Még a gyász időszak idején történt a következő eset. Két hónappal a férjem temetése után egy este jöttem haza Brassóból. Elszámolni voltam és nyomtatványokat hoztam. Utólag raktam össze magamban a képet, hogy egyszer az irodánkba feljárt a volt titkár elvtárs és egyezkedett az én munkatársammal, aki szintén ellenséges volt velem. Hogy mire képes az emberi rosszindulat? Az én munkatársam, falubeli spicli elvégzett egy villanyszerelő tanfolyamot és megtanulta lerajzolni a házak alaprajzát és azokba két áramkört. Elment tőlünk a műszaki rajzoló, és a főnököm behozta az irodába, hogy az egyszerűbb, kicsi házaknak rajzolja meg a villanyszerelési terveit. Ez az elvtárs haragosa volt édesapámnak, mert a húga nálunk, a cséplőgépnél volt ellenőr. Ellenőrt állított a Néptanács minden géphez, hogy leírja, hogy mennyi gabonát csépeltek, és abból mennyi a vám és mennyit kell beadni. 163

Édesapám megbeszélte az ellenőrrel, hogy ne írja fel mind a vámot, hogy valamennyi maradjon nekik is, és majd amikor a szezon befejeződik, elosztják. Elosztották is osztották, külön rakták édesapámékét, külön az övét, és ez a spicli jött érte hozzánk. Édesapám nem volt otthon, édesanyám megmutatta, hogy ott van, a szín alatt külön van rakva, és vigye el, de ő elvett a miénkből is egy zsákkal és feltette a szekerére. Nem sokára hazajött édesapám és látta, hogy a miénkből is elvett. Utánament. A boltnál utolérte, megszidta és levette a zsák búzát a szekeréről és visszahozta. Így lett haragosunk a munkatársam, és igyekezett mindenhol nekem ártani. Amikor visszagondoltam a két spicli arcára, és ahogy rám néztek, tudtam, hogy baj lesz! Akkor ők együtt elmentek a feljelentést megtenni. Valójában, nem is azért a kis bosszúért, hanem a pénzért spicliskedtek, mert jól megfizették őket. Magyar magyart rontja. Kár, bár több esze lenne már! Nem rég találkoztam egy munkásőrrel, aki gerincesen bevallotta, hogy sajnálja, hogy őt 1956-ban megtévesztették és elhitte az elvtársaknak, hogy ellenforradalom van és beállt munkásőrnek. Szabédi László, a kolozsvári író is későn jött rá, hogy a párt nem tévedhetetlen, és kár volt olyan sok dicsőítő verset írjon nekik, mert ezekkel a versekkel a saját nemzetének ártott és az ellenségnek volt segítségére. Amikor erre rájött, öngyilkos lett. Egyszer a TV-ben egy riporter beszélgetett egy kitelepített emberrel és megkérdezte tőle, hogy meg tud-e bocsátani a kommunistáknak és az 164

azt válaszolta, hogy nem, de kéri az Istent, hogy Ő se bocsásson meg nekik. Az én öcsém is azt mondja, hogy ő mérnők lehetett volna, úgy, mint az osztálytársa, akivel együtt felvételizett, de elvágták a lehetőséget az érvényesüléshez, csak azért, mert szorgalmas, dolgos apja volt, aki gyűjtött egy kis vagyont. A férjem halála után ott voltam a kisebb fiammal. Már azon kellett aggodalmaskodni, hogy nem gördíteneke akadályt az egyetemi felvételi vizsgája elé. Hála Istennek, osztályelső volt és minden sikerült neki. Elvégezte ő is az egyetemet. Alig, hogy hazakerült, huszonhárom évesen ő is azzal állt elő, hogy nősülni akar. Mit lehetett tenni? Beleegyeztem a házasságkötésébe. Szerencse, hogy a románok betelepedését, hogy segítsék, olyan törvény volt, hogy kiutalásra adtak lakást ingyen mindenkinek, aki kérte. A nászuram közbejárására hamar megkapták a lakást. Nem maradt el a jó Isten áldása sem.1985-ben már három unokám volt: kettő a nagy fiaméknál és egy a kicsi fiaméknál. Boldog nagymama voltam. Azt nem lehet elmondani milyen öröm egy új élet születése! Sajnálni való, akinek nincs ilyen örömben része, nem tudja megtapasztalni az élet mélyebb értelmét. Az élet értelme a gyermek. Most nemrég így fogalmazott az egyik barátnőm „A legjobb befektetés a gyermek, mert öregségedre támasz lesz neked!” Üres az a ház, hol nincs gyermeksírás gyermekkacagás, ez is igaz. Ha belép egy gyermek egy szobába, minden megváltozik. Ezt én is megfigyeltem.

165

10.

A Ceaușescu diktatúra A Ceaușescu diktatúra, a megszorítások, nyomorba döntötték a magyar kisebbséget, kilátástalan volt a helyzet sokak számára. A románok mindenhol fölényeskedtek és hangoztatták, hogy Romániában élsz, és ne merj megszólalni. Borzasztó volt, hogy a 8o-as években már a villanyfogyasztást is annyira szabályozták, hogy este, amikor a legjobban szükség lett volna a világításra, akkor kikapcsolták az áramszolgáltatást. Petróleumlámpa mellett kellett elvégezni a legfontosabb konyhai feladatokat, sokszor lámpa mellett főztem meg másnapra az ebédet. Nehéz volt mindenkinek, aki munkába járt, gyertyákkal, petróleumlámpával dolgozni, hogy meg legyenek a szükséges dolgok. Akiket a románok megaláztak sokan, elmenekültek külföldre. Nyugatra nem adtak útlevelet, mi is kétszer kértünk Jugoszláviába útlevelet és mind a kétszer elutasítottak, hogy nem tudnak valutát biztosítani. Mert azt mondták, hogy van egy bizonyos keret, akik abba beleesnek, csak azok kapnak útlevelet. Az útlevélre is hónapokat kellett várni, a kérésbe be kellett írni van-e külföldön rokonod és annak az adatait. Amikor az útlevelet kiadták elvették a személyigazolványodat, amikor visszajöttél le 166

kellett adni az útlevelet a rendőrségen Nagy volt az ellenőrzés a határnál is. A kocsiból mindent kipakoltattak egy beton asztalra mindent átvizsgáltak, még a pótkerékbe is benéztek, Könyvet, képet, aranyat nem lehetett átvinni a határon. A pénzt is meg kellett mutatni mennyi pénzed van. Román pénzt csak 5oo lejig lehetett átvinni a határon, ha több volt nálad valutacsempészésnek számított és megbüntettek. Én egyszer nagyon megjártam a férjemmel, a gyerekekkel jöttünk a rokonokhoz és a román kolléganőm az állatorvosné az utolsó percben megkért, hogy hozzak a fiának egy farmer nadrágot, már össze voltam csomagolva, hová rejtsem el a 4oo lejt, amit ide adott, hogy a rokonokkal cseréljem el forintra, hova rejtsem, hát volt egy táskám műszállakból horgolva és annak az alján egy lemez és én oda a lemez alá betettem. Amikor mindent átvizsgáltak a vámosok, rám nézett a vámos és mintha tudta volna azt mondta kérem ide azt a táskát és benyúlt az aljába és egy mozdulattal kivette a négyszáz forintot. Hogy ez honnan tudta, biztos volt több hasonló esete. Engem behívtak a vámhivatalba, hívtak egy vámos nőt, az engem bugyira vetkőztetett, hogy van-e nálam több pénz. Közben a férjem utánam, jött reszkettem, hogy öt is átvizsgálják, mert nála több pénz volt, de szerencsére öt nem vetkőztették le. Ilyen izgalmakkal járt egy határátkelés. Sokan úgy próbáltak nyugatra kijutni, hogy társas kirándulásokkal elmentek turistaként és nem jöttek haza minden héten lehetett hallani, hogy ez is, az is kinn maradt 167

nem tért haza. Ez olyan lett, mint egy ragályos betegség, aki tehette elindult a nagyvilágba. Otthagytak gyönyörű új házakat. Az állam jól járt az egyik ilyen kint maradt mérnöknek a házába óvodát rendeztek be, mert államosították a dezertőrök lakását. Ez volta sötét diktatúra és sokaknak jó volt. tudtak tapsolni, de muszáj volt a taps is, mert ha nem tapsoltál egy rendezvényen, akkor már észrevették, hogy más véleményen vagy. Ekkor zajlottak a nagy áttelepítések Moldvából Erdélybe. Szentgyörgyön lebontották az állomás környékén az új házakat is szisztematizálás címen, muszáj volt elköltözni, volt, aki ellenállt nem akart kiköltözni, a félfelébe benne lakott, amíg lehetett a másik oldalára az ép épültre nagy gépekkel földet zúdítottak, betemették a házát, kénytelen volt kiköltözni. Az állomás környékét új bérházakkal építették be új telepeseket hoztak a nép elnevezte új Moldvának. Kézdin szintén az állomás környékén építkeztek a betelepülök számára, a gyárakat is értük építették, először munkahelyet készítettek nekik. A gyárkapura ki volt írva magyarul nincs munkahely, de nekik volt munkahely. Nálunk, a vállalatnál minden reggel marxista agymosás, újság olvasás volt. Egy ilyen alkalommal bejelentették, hogy magyar családoknak van lehetőség beköltözni Tulcea vidékére. Így keverték össze a lakosságot. Ezért sokan elkívánkoztak, sokan úgy láttuk, hogy igazságosabb rendszer van Magyarországon. Sokan Svédországba mentek, mert ott 168

berendezett, telefonnal felszerelt lakást adtak nekik. Nálunk, ha telefont akartál szereltetni évekig kellett, várni rá. Az építőanyagokat is korlátozták, nem hoztak, amikor egyik volt a másik nem volt, ha tégla volt mész nem volt. Nehéz volt a beszerzés élelemből is egy csomag vajat, 2o dekát adtak egy hónapra egy személynek, ha sütni akartunk valamit zsírral sütöttük, akinek volt az is. A párttagoknak külön raktáruk volt egy bolthelyiségben, ahova csak ők járhattak be a hátsó bejáraton, ott dolgozott egy ismerősünk és néha öle kaptunk kávét és vajat, szalámit, mert még kávét sem lehetett kapni. A háború után jegyrendszer volt, akkor a cipőt és a ruhát adták jegyre, Csau idején az élelmet. Sok nehézséget át kell élni, de a lelki terror a legrosszabb, amikor nem mondhatod meg, ami a lelkedet nyomja, az igazságtalanság fáj mindenkinek. Cenzúrázták a leveleket, a postán a szekusok átolvasták és azután kézbesítették ki. Mindenkiről tudtak mindent, de így van ez ma is. A szabadság vágy velünk született adottság bennünk él és sokan mindenre képesek voltak az életüket kockáztatták érte. Akik nem kaptak útlevelet a zöld határon menekültek, kilesték a határőrök, merre járnak, amikor váltás volt, akkor igyekeztek átjutni a határon, de fel volt szántva a határ és a lábnyomok árulkodtak, sokszor utánuk lőttek és sokszor sok embert eltaláltak. Mindig ezekről lehetett hallani, hogy hol kit lőttek le, vagy sebesítettek meg.

169

1956 után a Szabad Európa rádión keresztül üzengettek egymásnak a családtagok, mindig sírtunk, amikor hallgattuk, olyan szívhez szóló üzeneteket hallottunk, a családtagok a szülők üzentek gyermekeiknek vagy fordítva. Kérvényezték a családegyesítést sokan, de évekig kellett várni rá. Nekem egy unokatestvérem Brassóból illegálisan kimentek Németországa otthon hagyva két gyereket a nagymamánál, alapozva arra, hogy megkapják a családegyesítés címén a gyerekeket, három év telt el, amíg újra láthatták egymást. Lelki trauma, megterhelés volt mindenkinek, aki maradt, aki ment annak is. Lelkileg mindenki sérült. Terjedt a kivándorlási láz a menyemnek is kiment egy munkatársa és ö is kedvet kapott. Nekem nem szóltak, hogy milyen terveik vannak, amikor 1986-ban átjártak Magyarországra, megbeszélték a nagynénivel, hogy adjon nekik befogadót a közjegyzőnél. Kellett egy valaki vállalja, hogy ideiglenesen lakást és ellátást ad annak, aki át akar települni. A nagynéni ezt vállalta közjegyző előtt és annak alapján kellett beadni az áttelepülési kérelmet. A fiamék ezt nagy titokban elintézték, még nekem sem mondták meg, mert, a munkahelyeken, ha megtudták, hogy valaki el akar menni, azonnal kitették. Hogy ne veszítsék el a munkahelyüket, ezért hallgattak vele, féltek attól, hogy én elmondom a rokonságba és kiderül. Akkor csak kétévente adtak útlevelet. 1988-ban én is látogatóba akartam jönni. Amikor megkaptam az útlevelet felmentem a 170

fiamékhoz, és akkor mondta a fiam, üljek le, mert nagyon fontosat akar mondani. Elmondta, hogy beadták az áttelepülési kérelmet, forgott velem a világ, hogy ez nem lehet igaz, le akartam beszélni, de azt mondta ez már el van döntve és gondolkozzak azon, hogy én ott kellene, maradjak, próbáljak munkahelyet keresni és ha sikerül munkahelyet találni maradjak ott. Forgott velem a világ ezt a bizonytalanságot vállalni új környezetben új jövőt kialakítani. Nem akartam elfogadni az ajánlatát, de csak győzködött az unokáim jövőjéről van szó, értük áldozatot kell vállalni, itt kilátástalanabb a jövőjük, mint ott. De itt anyagilag valamennyire meg vannak alapozva, de ott mi lesz. Ők mindent eladnak, vagonnal jönnek érvelt a fiam és kialakul minden, nagyon reménykedett és mások példáját hozta fel nekem, hogy azok, meg azok, hogy érvénysültek Magyarországon. Egy hét gondolkozási időt adott a fiam illetve csak annyi időm volt az indulásig, gondolja meg anyuka és vigyen magával valami téli holmit is mondta ö. Aludni sem tudtam a sok gondolattól, mi legyen, hogy legyen. Nem szóltam senkinek még édesapámnak sem, mert ö is ellenezte volna az eljövetelemet. Testvéreimnek, barátnőimnek, senkinek sem mondtam semmit. A munkahelyemen, csak kikértem a rendesen járó évi szabadságomat, ott se szóltam senkinek, hogy mi a helyzet. Szót fogadtam a nagy fiamnak és betettem egy pár téli holmit is a csomagomba. Borzasztó, még a kicsi fiamnak sem mondtam meg, mire is 171

készülök. Azt mondta a nagy fiam, hogy ő majd megmondja neki. Így ültem fel a vonatra a kicsi fiam kikísért az állomásra és nem tudta, hogy majd két év múlva fogunk találkozni. Még én sem tudtam, hogy olyan törvény volt, hogy, aki legálisan kin marad, öt évig haza sem látogathat, ilyen tudatlanul döntöttem én is. Amikor megérkeztem Hajdúszoboszlóra, nem voltak otthon Irma néniék, nem kapták meg a levelemet és nem vártak. Ahogy ott álldogáltam, a szomszédasszony behívott, üljek le náluk, amíg haza jönnek. Mindjárt a menekültekről beszélgettünk és azt mondta, hogy nagyon segítik a menekülteket, igyekeznek mindenkinek munkát adni, olyan munkahelyen, vagy hasonló munkára helyezik el, mint, amilyen munkát otthon végzett. Megkérdezte, hogy hol dolgoztam, mondtam, hogy a Villamosítási Vállalatnál. Rögtön felajánlotta a segítségét, arra az esetre, ha itt maradnék, mert ott dolgozott a testvére és segít, ha maradok. Megmondtam, még nincs eldöntve, nem biztos, hogy maradok vagy sem. Meglátogattam a rokonságot Debrecenben és Hajdúszováton, Ebesen is. Egy pár nap múlva felhívott a fiam, megérdeklődte, hogy vagyok, kerestem-e munkahelyet. Azt válaszoltam, hogy nem kerestem, de ajánlatot kaptam. Biztatott a fiam, hogy éljek a lehetőséggel. Így egy hét múlva már munkahelyem volt, nagyon kedvesen fogadtak a TITÁSZ Kirendeltségén, de gondolkozási időt kértem, a mérőműszerek kiadásánál kellett kiállítani a papírokat az igényléseket iktatni, kimutatást készíteni. Egy 172

hét múlva meggondoltam, hogy nem maradok a bizonytalanságban, jobb lesz, ha hazamegyek. Borzasztó határozatlan voltam, fájt a fejem, gyomrom mindenem. Mit csináljak Istenem? A nagynéni kitalálta, hogyha már itt vagyok, menjek fel Pestre a nevelt lányához és járjam meg magam, addig is gondolkozhatok még, vagy ott is kereshetek munkát. Így járkáltam Pesten. Az Erzsébet híd lábánál bementem a templomba és sírogattam a hátsó padban. Meglátott egy kedves néni, elbeszélgetett velem és azt tanácsolta, hogy menjek haza. Ezt komolyan vettem, elhatároztam, hogy haza megyek. Két nap múlva felhívtam a fiam és mondtam, hogy nem maradok, hazamegyek. A fiam ismét rábeszélt, hogy butaság lenne hazamenni, amikor van munkahely. „Nem szabad elveszíteni a reményt, meglátja anyuka, minden kialakul, bizakodjon anyuka, hisz tíz hónapon belül mi is ott leszünk!” Gondoljon anyuka az unokáinak a jövőjére, hisz látja, hogy itt annyira el vagyunk nyomva, itt maholnap még magyarul sem engedik tanulni a gyerekeinket, nem beszélve arról, hogy itt vezetőbeosztást soha nem fognak kapni itt, csak a román anyanyelvűek kapnak vezető pozíciót. Ott legalább magyarok között magyarul beszélhet, és otthon érezheti magát. Tudja anyuka, hogy itt hazátlannak szidnak minket. Végre a mi hazánkban leszünk, voltam Bukarestben és biztatást kaptam, tíz hónap és megyünk, ott leszünk, nem lesz egyedül anyuka.” Ismét úgy döntöttem, hogy maradok. Az utolsó nap, amikor lejárt az engedélyezett 173

harminc nap az útlevél szerint, meggondoltam, hogy én illegális tartózkodó nem akarok lenni, hogy én járjam a rendőrséget… Tudtam, hogy minden héten jelentkezni kell majd a rendőrségen. Újra felhívtam a fiamat, hogy én megyek haza holnap, mert lejár az útlevelem én irtózom a rendőröktől, ha látom őket, akkor is borsózik a hátam, nem vállalom, hogy én minden héten jelentkezzem náluk, és különben is mi lesz a lakásommal, a tyúkjaimmal?! A fiam ebbe kapaszkodott bele, azt mondta, hogy: „Anyuka ne a tyúkjait búsulja, hanem az unokáinak a jövőjét! Távlatokban kell gondolkozni, mi vagonnal megyünk és visszük minden szükséges holmiját anyukának!” Addig győzködött, amíg meggyőzött, hogy maradjak. Akkor este olyan beteg voltam mindenem fájt. Két Algopyrint vettem be, hogy el tudjak aludni, de a zavaros gondolatoktól így is alig tudtam elszunnyadni. Másnap bementem a rendőrségre. Szerencsére, nagyon barátságosan fogadtak és elmagyarázták, hogy milyen igazolványokra van szükségem, hogy megkaphassam az ideiglenes tartózkodási engedélyt. Az első és legfontosabb igazolvány a munkavállalási volt, így kerültem a TITÁSZhoz. Ott is barátságosak voltak és rögtön megadták a szükséges igazolványt. A munkavállaláshoz kellett az orvosi igazolás. Azt is elintéztem és másnap munkába álltam. A kirendeltségre osztottak be. A villanyszerelőknek a mérőműszereket tartottam nyilván. De ott egy olyan dolgozónőt tettek 174

mellém, aki engem bevezetett a tennivalókba, de, akinek csak nyolc osztálya volt és nem szerette az erdélyieket, nem tudott nemzetben gondolkozni, csak azt mondogatta, hogy, akik ide jönnek, elveszik az itteniektől a munkalehetőséget. Mindennap jött valami hírrel, hogy az erdélyiek becsaptak valakit. Aztán jött azzal, hogy hallotta, hogy az erdélyieknek ruhát osztanak és élelmet, sőt pénzzel is támogatják, aki lakást akar venni. Feltette a kérdést, hogy itt is van szegény ember, miért nem azokat támogatják? Mindennap kimutatta az ellenszenvét. Így sok bosszúságot okozott nekem. Ezt látta a főnököm és áthelyezett egy másik irodába a hibabejelentőbe. Egy személyben iktató is voltam. A mérők igénylőlapjait én iktattam. Rádión közöltem a villanyszerelő kocsikkal, a bejelentett hibákat. Egy év múlva, 1990-ben megkezdődtek a leépítések, munkahelyi összevonások és a főnök kijelentette, hogy a munkahelyem megszűnik, keressek munkát magamnak. Egy világ dőlt össze bennem! Hogyan kezdjek elölről minden? Elmentem a TIGÁZ-hoz. Az volt a legközelebb a munkahelyemhez. Ott azt mondták, hogy nincs munkahely, de próbáljam meg a Temetkezési Vállalatnál, mert úgy hallották, hogy ott felvesznek egy adminisztrátort. Elmentem oda, ott már betöltötték az állást. Sírva böngésztem az újságokat, most mi lesz velem? Meglátta az egyik munkatársam, hogy sírdogálok és azt tanácsolta, hogy menjek el a vezérigazgatóhoz, hisz olyan nagyvállalat ez a TITÁSZ, hogy nem 175

létezik, ne lenne egy hely nekem. Elmentem a vezérigazgatóhoz elpanaszoltam, hogy várom a gyerekeimet, akik hamarosan átjönnek, lakást is kellene, szerezzek, ahova a vagont kipakolják. Már ki is néztem egy ingatlant, és az előszerződés is elkészült. A tulajdonosnak van egy kertészete és munka után oda járok dolgozni, nekem nagyon fontos a munkahely, hogy a gyermekeimet is tudjam segíteni. Hála Istennek, nagyon jó ember volt az igazgató és hívatta a káderest és megbeszélték, hogy a cégnek a gépkocsijavító műhelyéhez tegyenek be adminisztrátornak. Ott nagyon kedvesen fogadtak, és amíg nyugdíjba kellett menjek ott dolgoztam. Nagyon nehéz év volt az 1989-es, mert munkából mentem a kertészetbe dolgozni: a nagy melegben, a fólia alatt szedtem a paradicsomot, alig vártam, hogy olyan részhez jussak, ahol egy kis levegő jön be, ahol el van szakadva a fólia. A nagy melegben egyszer el is ájultam. Uborkakapálás közben összeesetem, napszúrást kaptam és az óta is érzek a fejemben jobbról egy szorító érzést. A bizonytalanság miatt sokat aggodalmaskodtam, hogyha jönnek a vagonnal hová rakjuk ki a bútorokat, hol kapnak munkahelyet. Akkor még olyan törvény volt, hogy, aki illegálisan marad itt, öt évig látogatóba sem mehet haza. Tele voltam aggodalommal, hogy egyáltalán megkapják-e a hivatalos áttelepülésre az engedélyt. A fiam is idegeskedett és minden hónapban érdeklődött az otthoni hivatalos szerveknél. Valaki azt tanácsolta, hogyha itt örökség várná, valaki ráíratna egy üres telket, 176

akkor hamar megkapná az engedélyt az áttelepülésre. Én naiv! Elindultam, összejártam a rokonokat, ismerősöket, ha vállalnák, hogy a közjegyzőnél megcsinálnának egy ilyen papírt és nyomban készítenénk egy olyat is, hogy visszaírják a nevükre a tulajdont, ahogyan rendeződik a családi helyzetünk. De senki sem vállalta. 1989 októberére teljesen kiborultam idegileg, mert a kertészetben is sok volt a munka, a betakarítás. Egy hétvégén, a traktoron ülve a sárgarépát takarítottuk be. Meg is fáztam, belázasodtam, orvoshoz kellett mennem. Éppen táppénzen voltam, amikor telefonon keresett az egyik ismerősöm, hogy valakit be akar mutatni nekem. Az irodában tudta meg, hogy táppénzen vagyok. Nyolc nap után, amikor visszamentem dolgozni, felhívott egy férfihang, hogy találkozni akar velem. Megbeszéltük, hogy az Arany Bika Szálló halljában találkozzunk. Így ismerkedtem meg a második férjemmel, aki már öt éve özvegy volt és erdélyi asszonyt keresett. Még a menekült táborba is kijárt, hogy valakit találjon magának. Azért akart erdélyi asszonyt, mert ő is onnan jött át 195o-ben, Szatmárnémetiből. Elmondta, hogy ő is haragszik a románokra, mert megbántották és nem kértek bocsánatot. Egy alkalommal hazament az irodából egy ebédidőben, és amíg hiányzott, az irodában valaki elvágta a telefondrótot és őt meggyanúsították, hogy ő volt a tettes, s bekísérték a rendőrségre, s ott faggatták éjfélig, amikorra megkerült a valódi tettes. Tőle nem kértek bocsánatot. Ezért megharagudott és 177

ismerősök révén munkahelyet keresett Debrecenben. Megkérte a hivatalos áttelepülési engedélyt, teherkocsira pakolták a dolgaikat és áttelepültek. Neki is fájt otthagyni a születése helyét, az otthonát és otthont ajánlott fel nekem. Alig két hónapi ismeretség után elfogadtam az ajánlatát. Megmutatta a kicsi, másfél szobás lakását, amit nagyon barátságosnak találtam. Elmondta, hogy van két gyereke, akik Pesten élnek, ott van lakásuk, munkahelyük. Amikor a felesége meghalt, akkor pedig kielégítette a gyerekeit az örökségből, mert akkor egy kilencven méteres lakásuk volt, amit eladtak és az árát háromfelé osztották el. Ő így teljesen független. Jó megjelenésű, humoros, intelligens ember volt, mindig jó hangulatot teremtett maga körül. Úgy éreztem, hogy a jó Isten küldte nekem. Jól megérettük egymást és két hónapi ismeretség után hozzá költöztem, mert két hónapot még várnunk kellett, amíg a fiam elküldte a keresztlevelemet és hivatalos iratokat is beszereztük az esküvőhöz. A gyerekei nem jöttek el az esküvőre! Valamiért nehezteltek az apjukra. Eltelt egy év, aztán megtört a jég és elég gyakran meglátogattak minket. A nagy fiam 199o tavaszán kapta meg az áttelepülési engedélyt. Mindent összejártunk, hogy munkahelyet és lakást szerezzünk. Nem volt eredmény. Debrecenben semmit nem tudtunk intézni. Már jött a vagon és sehol semmi. Hová rakjuk ki? Akkor elment a fiam a Budapesti Menekültügyi Hivatalhoz és ott nagyon rendesek voltak, adtak egy ajánlatot, hogy 178

Szécsényben kaphatnak szolgálati lakást és munkahelyet is. Így oda irányították a vagont és ott telepedtek le. Az Építészeti Vállalatnál kapott a fiam is a menyem is jó munkahelyet. Nagyon szép, új épületben volt a szolgálati lakás is. Boldogok voltunk, hogy sikerült minden és szépen sínen vannak. Nem tartott sokáig a boldogságunk, mert egy év múlva jött a privatizáció. Csődbe jutatták a vállalatot előre megfontolt szándékkal, ugyanis, amikor bejelentette az igazgató a csődeljárást a fiam megmagyarázta, hogy el lehet kerülni a csődöt, helyre lehet állítani a vállalatot, de nem hallgatták meg a javaslatát sem. A fiamat és a menyemet elbocsátották és a vállalatot a főmérnök, az igazgató és a főkönyvelő egymás között elosztották. Így privatizáltak országszerte. Akik államosítottak, azok osztozkodtak az állam vagyonán. Mára már milliárdosok lettek. Sok-sok embernek megszüntették a munkahelyét. Így nagyon szomorú nyarat értünk 1992-ben. A fiam, a menyem munkanélküli lett, a lakást át kell adni. Tele voltunk feszültséggel. A menyem lefogyott, egyre csak cigarettázott. Elmentünk meglátogatni őket, reményt akartunk önteni beléjük, de még engem vádoltak, hogy nem kellett volna, itt maradjak nem kellett volna eljönni otthonról. Azt már elfelejtették, hogy az ő ötletük volt az egész áttelepülés. Sírva jöttünk haza tőlük. A fiam minden hirdetésre elment, kereste a munkahelyet. A meghirdetett munkahelyek már be voltak töltve, de kötelező volt, hogy meghirdessék. Így arra az 179

elhatározásra jutott a fiam, hogy vállalatról vállalatra megy és így járta össze Szombathelyt, Kaposvárt semmi eredmény nélkül. Akkor elhatározta, hogy Győrben is megpróbálkozik. Győrben az egyháznál a pappal beszélt, aki felajánlotta, hogy adnak neki egy szobát egy pár napra, amíg délelőttönként munkát keres, délutánonként pedig füvet nyírt a kolostor kertjében. Megsegítette a jó Isten! Harmadnapon elment a Megyei Kórházhoz, ahol elmondta, hogy épület-gépészmérnöki diplomája van, és most végzi a Közgazdasági Egyetemet, de két kicsi gyermekkel állás nélkül van. Kérte, ha tudnak, segítsenek. Isteni segítség, hogy jó emberekkel beszélt, akik megígérték, hogy intézkednek. Olyan rendesek voltak, megértették a helyzetét, s nyomban tanácskozást tartottak és felvették, alkalmazták. Egy hét alatt albérletet is kerestek és Győrbe költöztek. A menyem azonban nem talált munkahelyet és nagyon békétlen volt. Sokat imádkoztam értük. Egészen véletlenül a fiam utazott valakivel és elmondta, hogy milyen helyzetben vannak, és az illető rögtön ajánlatot tett, hogy hová menjenek és jó munkahelyet talált a menyem is. Ilyen az isteni gondviselés. Hála Istennek elrendeződött minden! A kisebbik fiam sokáig neheztelt rám, hogy úgy eljöttem, hogy nem mondtam el neki, hogy mit egyeztem a bátyjával. De megértette, hogy így volt jól, mert ha ő szólt volna a feleségének, nem biztos, hogy az tudott volna hallgatni arról, hogy Karcsiék át akarnak települni és azért nem közöltük vele, mert ha megtudták 180

volna, akkor kitették volna őket az állásukból. A kisebb fiam agrármérnökként dolgozott a Vetőmag Kísérleti Központban, mivel meg volt neki a rendőrségi dossziéja, hogy azt mondta volt érettségi előtt, hogy Erdély Magyarországhoz kellene, tartozzon, ezért megfigyelték őt a spiclik, hogy hol jár, mit csinál. Miután én eljöttem és a bátyja is eljött, sokszor a telefonját is lehallgatták. Ő is úgy határozott, hogy áttelepül. Átjöttek látogatóba és elintéztük a közjegyzőnél a szükséges befogadót. Azonban, amikor oda került a sor, hogy 1994-ben megkapták az engedélyt, a felesége azt mondta, hogy ő nem jön el. Megromlott köztük a házastársi kapcsolat, már az előtt is voltak problémáik, most kiéleződött a helyzet. Így a fiam beadta a válópert, ami három évig folyt. Ott volt a tizenhárom éves fia, Barnabás. A bíróság a fiúra bízta a választást, melyik szülővel akar maradni. A gyermek az apját választotta. Mielőtt a bíróság a végső határozatot meghozta volna a gyermek elhelyezéséről, a fiam már eljött. Ahogy én eljöttem egy bőrönddel ő is úgy érkezett, mert talált munkahelyet és azt el kellett, foglalja. Hála Istennek, jó emberekkel került kapcsolatba, akik segítették és elég gyorsan beilleszkedett. A fiatalok könnyebben tudnak alkalmazkodni. Nekem azt mondta egy néni, hogy az idős fát nem lehet átültetni, csak a csemetét. Ez így igaz, mert nem rég hallottam TV-ben egy riportot Krencsei Mariannal, a színésznővel, aki kiment Amerikába, megkérdezte a riporter, hogy otthon érzi-e 181

magát ott, Amerikában és a művésznő azt válaszolta, hogy „Itt sem vagyok otthon, és Budapesten sem vagyok otthon”. Ilyen sors jut annak, aki otthagyja a szülőföldjét, mindig visszavágyik. Vonzása van a szülőföldnek, mélyen belénk vésődnek a gyermekkori emlékek. Visszatérve a fiam sorsának alakulására, amikor a válás utolsó tárgyalása volt a bíróságon, a fiamat a gyámhatóságtól képviselték, mert a gyermeket az édesanyja nem engedte be az otthonába, és a kisfiú egy hónapig az én öcséméknél lakott. 2ooo-ben mentünk érte, hogy hivatalos iratok alapján elhozzuk. A fiam megköszönte a gyámhatóság megbízottjának a képviseletét a tárgyaláson, és akkor a gyámos azt mondta a fiamnak ”Hajdú úr! Maga nem tudta, hogy a felesége már gyermekkorában kezelve volt az idegeivel!” A fiam azt felelte, hogy sajnos nem tudtam, de megtapasztaltam, hogy idegbeteg, sokat szenvedtem tőle, harmincéves koromra megőszültem a sok idegeskedéstől. De ezt mérte reám a jó Isten, csak erőt adjon tovább vinni a keresztemet. Újra öröm költözött a lelkünkbe, hogy itt volt a kis családom, a két fiam, a menyem és az unokáim. A lakáskérdés is megoldódott, mert ott eladtuk a házunkat és az árából itt vettünk nekik lakást. Nem tudunk elég hálát adni Istennek, hogy jó embereket hozott az utunkba, akik készségesen segítettek. Sokszor megtapasztaltuk az isteni gondviselést. Nagy dolog egy új környezetbe beilleszkedni! Mindig vannak, akik nem fogadnak el, mindig vannak konfliktusok, a gonosz erők sem 182

alszanak. A munkahelyemen is volt egy művezető, aki kételkedett az én munkámban. Egy nap előszedette az összes dossziét, hogy leellenőrizzék, azoknak a pontosságát, mert a javítóműhelyben minden kocsiról külön dossziét vezettem, hogy melyik mikor volt javítva, milyen anyagok és milyen étékben voltak rászerelve. Kissé izgultam, hogy nem-e tévedtem valahol, de mindent rendben találtak. Külön öröm volt, hogy megdicsértek, hogy pontos munkát végeztem. Amikor nyugdíjba jöttem, megköszöntem, hogy szeretettel voltak irántam és segítettek. Elmondtam nekik, hogy mennyire féltem, hogy befogadnak-e, elismerike a tudásomat, de hála Istennek a szeretet győzedelmeskedett és legyőztünk minden akadályt. Megajándékoztak, kaptam tőlük egy szép elemes karórát. Süteményt és italt vittem a búcsúztatómra, úgy érzem, hogy ők is szeretettel gondolnak rám és ez a legfontosabb. Ha találkozunk, olyan sok a mondanivalónk, hogy alig tudunk elválni.

183

11.

Nyugdíjas éveim Nagyon nagy öröm nyugdíjba vonulni, nem kell reggel korán szaladni a buszhoz, hogy el ne késsek, nem kell félni, hogy mi vár a munkahelyen, ki mit fog mondani. Szabadnak érezheti az ember magát, oda mehet, ahova akar, és ez nagyon jó érzés. De alig négy hónapi itthonlét után, már vágytam egy kis elfoglaltságra, egy kis plusz pénzre. Volt egy régebbi ismerősöm, aki a Déri Múzeumban volt könyvelőnő és hívott, hogyha dolgozni akarok, menjek el teremőrnek a múzeumba, mert ott jó hely van. Így kerültem a Déri Múzeumba. Ez csodálatos hely, öröm volt ott dolgozni, de ott is került probléma is. Az ismerősöm, azt mondta nekem, hogy te Erzsike ne mondd meg, hogy erdélyi vagy, mert úgy vettem észre, hogy nem szeretik az erdélyieket. Ez ismét megkeserítette az életemet, mert gyakran leálltunk beszélgetni a munkatársakkal és én mindig stresszben voltam, hogy jaj, nehogy elszóljam magam. Sokszor szomorkodtam emiatt, hogy a magyar a magyart nem tudja testvérként elismerni, hol van itt a hiba. Három évig dolgoztam a múzeumban, nem is tudtam szorosabb barátságba kerülni senkivel. A barátság legelső titka az őszinteség, anélkül nincs barátság. Amikor véglegesen nyugdíjba jöttem, rábeszéltek, hogy álljak be a nyugdíjasok egyesületébe. A nyugdíjas egyesületnek van egy 184

énekkara és oda is befogadtak. Egy tárogatóművész vezette az énekkart és kellemes kikapcsolódás volt köztük lenni. Minden héten volt próba, közben szereplések, kirándulások is. Az erdélyi kapcsolatokat akkor kezdték kiépíteni így sor került egy dicsőszentmártoni útra is, ami nagy élmény volt. Családokhoz voltunk elszállásolva, nagy szeretettel fogadtak minket, mindennel kiszolgáltak. Amikor visszajöttek az ottaniak, mi is viszonoztuk a vendéglátást. Mi három alkalommal jártunk át Dicsőszentmártonba vendégszerepelni, ők csak kétszer voltak nálunk. Akkor megszakadt a kapcsolat. A mi karmesterünk egy másik csoporttal járt át Ördöngősfüzesre is, a Mezőségre. Addig ápolta csak az erdélyi kapcsolatokat, amíg haszna volt belőle. De itt is egy óriási ellentmondást tapasztaltam. 2oo4ben gyűjtöttem az aláírásokat a kettősállampolgársághoz és nem hittem volna, hogy ennyire csökönyös emberekkel találkozom. Mindennap összehozott a sors olyanokkal, akik azt mondták, hogy nem értenek egyet vele, minek nekik a kettős állampolgárság, ne jöjjenek, ide, vagyunk itt elegen. Mondtam, hogy azért kellene nekik, hogy amikor át akarnak jönni, ne kelljen, vízumot, váltsanak, és egy megnyugtató érzés, ha megkapják a kettős állampolgárságot, érzik, hogy van egy hazájuk, ahová tartoznak, mert ott hazátlannak titulálják őket. Nem tehetnek róla, hogy a nagyhatalmak Trianonban ilyen döntést hoztak, hogy kitaszították őket a hazájukból. Sokat vitatkoztam az emberekkel, mondtam 185

nekik, mit szólnának, ahhoz, ha Debrecent is Romániához csatolták volna és most a pestiek nem írnák alá, hogy a debreceniek megkapják a kettős-állampolgárságot. De értetlenül álltak és kitartottak amellett, hogy minek neki kettősállampolgárság. Álmomban sem hittem volna, hogy a nagy Erdély barát karmesterünk megtagadja az aláírást. Amikor megszólítottam, hogy írja alá az ívet, azt válaszolta, hogy mit gondolsz, én magam ellen írjak alá, hogy veszélyeztessem a nyugdíjamat és az egészségügyi ellátásomat. Nem rég az egyetemen voltam egy kiállítás megnyitón és ott volt a tárogatóművész a karmesterünk. Nem tudtam megállni, odamentem hozzá és megkérdeztem: „Mondd, Béla, hogy tudod egyeztetni magadban, hogy nem írod alá a kettős állampolgárságot és elmész Erdélybe vendégnek? Hallottam, hogy most is ott voltál? Azt válaszolta: „Ne zavarj engem, nekem most fellépésem van!” 2004. december 5-e a második Trianon volt, amikor a saját nemzete tagadta meg a határon túli magyarokat. Fájdalmas volt nekik, de nekünk is, akik onnan jöttünk át. Az énekkarban nagyon sok szép dalt énekeltünk, s tanultunk egymástól. Számomra különösen kedves a régi székely himnusz: „Oh, én édes jó Istenem, oltalmazóm, segedelmem Vándorlásban, reménységem, ínségemben lágy kenyerem. Vándor fecske sebes szárnyát, vándorlegény vándor botját. 186

Vándor székely reménységét áldd meg Isten Erdély földjét. Vándor fecske hazatalál, édesanyja fészkére száll, Hazajöttünk megáldott a csíksomlyói Szűz Mária.” Katonadalokat is tanultunk. Többek között egy csángó toborzóéneket tanított a karmesterünk és elkezdte magyarázni, hogy a csángók elmagyarosodott románok. Felálltam és megmondtam neki, hogy legyen szíves és olvassa el Beke György könyvét, a címe „Csángók” és megtudja, hogy pontosan fordítva igaz, amit mondott, mert a csángók elrománosodott magyarok, még a nyelvújítás előtti archaikus, magyar nyelvet beszélik. Megismerkedtem egy kárpátaljai tanítónővel, aki szintén áttelepült és tőle tanultam egy gyönyörű versikét: „Három könny van szempillámon, Nehéz, forró mind a három. Lelkem legmélyéből jöttek szemembe a drága könnyek. Az első könny, mely úgy éget, siratja a Felvidéket. A második a legdrágább, téged gyászol Bácska, Bánát. A harmadik a legnehezebb: Erdélyország érted pereg. Vagy tán másért egész nagy Magyarországért.”

187

Idekívánkozik a magyar püspöki kar imája a trianoni döntés után: Leírom, mert fontosnak tartom, hogy mindenki emlékezzen rá! „Mindenható örök Isten, Mindenkitől elhagyatva, Senkitől meg nem hallgatva, Hozzád fordulunk, aki senkit nem hagysz el! És mindenkit meghallgatsz, Hogy hallgasd meg a mi Alázatos könyörgésünket, És segíts meg minket, szegény magyarokat, Ellenségeink lettek úrrá felettünk, Országunkat feldarabolták, Alkotmányunkat szétrombolták, Minket porig aláztak, Minden szabadságunktól megfosztottak, És, ami romlásunkra van, azt parancsolják nekünk. A mélységből kiáltunk hozzád Urunk! Hallgasd meg esedezésünket! Könyörülj rajtunk a Te nagy irgalmasságod szerint! Ha a sok csapás a Te büntetésed, Amelyeket bűneinkkel vontunk magunkra, Bocsáss meg nekünk, bűnbánóknak! Ha a széthúzásunk az oka nemzeti szerencsétlenségünknek, Vezérelj minket egyetértésre! Ha hűségünket akartad próbára tenni, tekintsd gyengeségünket! És rövidítsd meg látogatásod idejét! Add a hatalmat azok kezébe, akik azt Tőled veszik, 188

És a haza javára használják! Adj a nemzetnek önzetlen, hűséges és mindenáldozatra kész fiakat! Szerencsétlen hazánknak pedig adj jobb jövendőt! Nagyasszonyunk és anyánk, kelj védelmünkre, Vedd oltalmadba örökséged, pártfogolj minket Szent Fiadnál, Hogy az Ő kegyelméből Szent István országa újra életre támadjon! Ámen.” A szocializmus majdnem minden országban egyformán működött. Két évvel ezelőtt lelki gyakorlaton voltam Máriabesnyőn, ott minden egyes napon egy asztalnál ebédeltem egy asszonnyal, aki elmondta a történetét: egyszerű szolgálólány volt, s hozzáment egy gazdag fiúhoz. Húsz hold földjük volt, rengeteget dolgoztak. Egy szép napon a férjét elvitték munkaszolgálatos katonának, őt pedig egy éjjel a négy hónapos kicsi babájukkal az ölében húsz évesen húsz kilogrammos csomaggal kitelepítették a Hortobágyra, Lentiből, a szlovén határ mellől. A juhok aklában adtak helyet nekik. Nekik kellett a trágyát kihordaniuk, kitakarítaniuk, és a földre szórt szalmán aludtak. Három évig dolgoztatták őket, feltörették velük a hortobágyi legelőket, mert citromot akartak termeltetni. Hiába, nem volt termés, de akkor is kapálniuk kellett. 1953ban, Sztálin halála után feloszlatták a tábort, de még három évig nem engedték haza a szülőfalujába. Kijelöltek nekik egy 189

kényszerlakhelyet egy állami gazdaságban. Így hat esztendő után kerültek haza. Amikor hazamentek, a házukról még az ajtók is le voltak szedve, mindenüket széthordták. A csíksomlyói búcsún is erről beszélt a Csató plébános úr: „A szocializmus megfosztotta emberi méltóságuktól az embereket; percemberkéket nevelt, akik csak a mának élnek. De vigyázzatok, hogy ne forgassanak ki titeket a Krisztusi igazságból, mert az örökkévalóság fényénél, csak a jó cselekedeteknek van értéke! A percemberke sebezhető, kifosztható, egy tál lencséért eladja a testvérét, az örökségét. A percemberke csak ma akar birtokolni, lemond saját magáról és a jövőről önző megalkuvásból. A hitet meg kell őrizni, hit által kaptuk emberi méltóságunkat. Az örökkévalóságra való készülődés megóv minket. Egyedül nem üdvözülhetsz felelős vagy embertársaidért, együtt kell eljutni az üdvösségre.”

190

12.

Istenélményeim Egy zarándokcsoporttal 2003. október 21-én Medjugorjéba utaztam. Tizenegy autóbusszal indultunk el Keménes Gábor atya vezetésével. Amikor megérkeztünk, a panziósokkal alkudoztak a vezetőink, mire én ezt a megjegyzést tettem: „Minek jöttünk mi ide, itt a mi hiszékenységünkből élősködnek a panziósok?” Erre az egyik utastársam, Enikő megjegyezte: „Erzsike! Azt kívánom, neked legyen a legnagyobb élményed!”. Vannak csodák és a kimondott szónak súlya van. Másnap megjártuk a jelenés helyét, amikor lejöttünk a hegyről, máris indultunk tovább. Alig, ahogyan beültem az autóbuszba, fehér fény nyílt ki elém, mint, amikor a körből egy körcikk más színű, egy pontból az ablaktól jött a fény és csak egy fej szélességnyire nyílt meg és ott volt előttem olyan harminc centiméterre Szűz Mária ragyogó arca. Megijedtem, de kíváncsi is voltam, hogy honnan jön a fény. Akartam ugyan szólni a mellettem ülő Rozinak, de nem tudtam megszólalni. Mire még egyszer visszanéztem, már csak a Mária ajkát láttam. A jelenésben Máriának zöldeskék színű volt a szeme, szőkés a haja. Mikor ki tudtam ejteni egy mondatot, odaszóltam Rozinak „Te láttad? Itt volt a Szűz Anya! Rozi azt mondta, hogy ő nem látott semmit. Amikor már hazafele 191

tartottunk a busszal, Kálmán atya kérte, hogy, akinek valamilyen élménye volt, számoljon be róla, de én nem akartam a mikrofonhoz menni. Ekkor az autóbusz közepén jelent meg nekem egy szempár. A zöldeskék szemek kérdően néztek rám, így gyorsan felálltam, a mikrofonhoz léptem és elmondtam a Máriával kapcsolatos látomásomat. Magam is meggyőződtem arról, hogy vannak csodák. 2oo5-ben, Pünkösd napján, Csíksomlyón voltam és ott a hirdetésekben bejelentették, hogy Szőkefalván június 17-én lesz az utolsó jelenése a Szűz Anyának. Mária megmondta Rózsikának, a vak asszonynak, akinek már tíz éve, minden negyedévben megjelent a Szent Szűz. Így zarándokhellyé vált Szőkefalva, több tízezer ember szokott elmenni a jelenések napjára. Én is kíváncsi voltam a Mária jelenésre és elmentem egy zarándok csoporttal. Egy autóbusszal mentünk, közben még a busznak is hibája esett, így a szentmise közepére értünk oda. Bepréselődtünk a nagy tömegbe. Mellettem egy fiatal nő azt mondta, hogy figyeljünk a madarakra és a szél fuvallatára, mert, amikor nagyon csivitelnek a madarak és egy fuvallatot érzünk, akkor érkezik a Szűz Anya. Szentmise után elmondtuk a fájdalmas rózsafüzért és vártuk a Szűz Anya érkezését. Valóban meghallottuk a madarak jelzését, erősen csiviteltek és jött a fuvallat, majd Rózsika, a vak asszony köszöntötte a Szűz Anyát. Mi semmit sem láttunk, csak a beszélgetést hallottuk. A Szűz Anya azt mondta, hogy fáj neki, hogy 192

kiüresedtek a templomok és, hogy imádkozzunk, hogy megmeneküljön a világ a büntetéstől, ami bűneink miatt vár reánk. Rózsika elköszönt a Szűz Anyától és utána elmondta, magyarul és románul is, hogy mit beszélt vele, de azt nem mondta el, hogy milyen szenvedést vállalt a bűnösök megtéréséért. Amíg a jelenés tartott, addig borús volt az ég, de a jelenés végén kiderült, s egy csodálatos napjelenség kísérte mindezt. Mondták, hogy nézzek fel az égre, s beleszédültem, mert táncolt a Nap az égen, s olyan gyorsan mozgott, hogy egyszerre három Napot láttam. Levetette a fényét, szétszórta maga körül és olyan lett, mint egy rózsaszín labda, nyugodtan bele lehetett nézni. Megijedtem, hogy most a Föld is kimozdul, s itt a világ vége. Sírni kezdtem. Könyörögtem: „Uram, irgalmazz nekünk, bűnösöknek!” Visszanéztem a Napra és a Napban megláttam a Szűz Anya arcát, ahogy fordult el vele jobbról balra a Nap. Azt mondják, ehhez hasonló Napcsoda kísérte a fatimai jelenését is. Köszönöm Istennek ezt a nagy kegyelmet, hogy részese lehettem a jelenésnek!”. Már évek óta vannak látomásaim. 2oo3-ban kezdtem lejegyezni őket a füzetembe, hogy el ne felejtsem, mi minden történt velem. Lelkigyakorlaton Voltam Máriabesnyőn és ott elmondtam a papnak, hogy sokszor megtörténik, hogy éjfél körül erős szívdobogással megébredek és magam előtt látok az arcomhoz elég közel egy izzó piros arcot. A váci pap azt mondta, hogy a tisztítótűzben szenvedő arcok jelenek meg 193

nekem és kérik az imáimat, hogy imádkozzak értük. Az első ilyen, amit lejegyeztem 2003.augusztus 26-án éjjel az édesapám arcára hasonlított, mintha a homokból jött volna fel, s még homok szemcsék voltak rajta. Másnap szentmisét mondattam érte. 2003.augusztus 28-án éjjel, amikor szívdobogással megébredtem, éjjel három órakor Jézus arcát láttam behunyt szemmel, a bal arcán fénnyel körülvéve. Többször megtörtént, hogy, amikor megébredtem, fénygömbök jöttek felém, behunyt szemmel csillagok közt láttam a világegyetemet, s én is benne voltam a csillagos égben. 2003-ban részt vettem egy Szentlélek szemináriumon a Szent István templomban András atya vezetésével. A szeminárium végén életgyónást végeztem, egy óra hosszát beszélgettem egy pappal. Elmondtam neki minden bűnömet és megkaptam a feloldozást. Annak tulajdonítom, hogy akkor októberben megláthattam a Szűz Anya arcát Medjugorjében, mert tiszta szívvel, nyitott lélekkel érkeztem oda. Medjugorjében is belenéztem a Napba és úgy pulzált a Nap, mint a szív. Valósággal látszott, hogy dobog és sötét foltok váltak le róla, és lehullott róla egy olyan forma folt is, mint Magyarország térképe és szárnya nőtt neki. 2003.október 26-án este, imádkozás közben a Szűz Anyát láttam a szobám közepén: az egész teste átlátszó volt, mint az üveg, kék fényben lebegett és mellette egy vízesésszerű fényeső volt látható. 2003. november 2-án éjjel, amikor megébredtem, egy tűzpiros arc nézett rám száraz ágak mögül, de 194

ijesztő volt a tekintete. Megszólaltam: „Istenem! Ki ez? Arra eltűnt és helyette megjelent egy arc, amelyet földdarabkák fedtek, csak a szája látszott, s, mintha mondott volna valamit. Mozgott a szája, de hang nem jött ki a torkából. Számtalan esetben megtörtént, hogy éjjel, ébredés után fénygömbök közeledtek felém és a gömbben emberi arc is volt látható. Korlátok között van az emberi ész! Fel nem fogható, hogy mit jelentenek ezek a csodák! Zárszóként álljon itt a Régi magyar áldás: Áldott legyen a szív, mely hordozott, És áldott legyen a kéz, mely felnevelt, Legyen áldott eddigi utad, És áldott legyen egész életed. Legyen áldott Benned a Fény, Hogy másoknak is fénye lehess. Legyen áldott a Nap sugara, És melegítse fel szívedet. Hogy lehess enyhet adó forrás A szeretetedre szomjazóknak, És legyen áldott támasz karod A segítségre szorulóknak. Legyen áldott gyógyír szavad Minden hozzád fordulónak, Legyen áldást hozó kezed Azoknak, kik érte nyúlnak.

195

Áldott legyen a mosolyod, Légy vigasz a szenvedőknek. Légy te áldott találkozás Minden téged keresőnek. Legyen áldott immár Minden hibád, bűnöd, vétked. Hiszen, ki megbocsátja, Végtelenül szeret téged! Őrizzen hát ez az áldás, Fájdalomban, szenvedésben, Örömödben, bánatodban, Bűnök közti kísértésben. Őrizze meg tisztaságod, Őrizze meg kedvességed. Őrizzen meg önmagadnak, És a Téged szeretőknek.

196

14.

Függelék

197

198

199

200

Magamról

Bányász Viktorné, Voloncs Erzsébetnek hívnak. 1937-ben születtem Kézdiszentléleken, Háromszék megyében, Erdélyország déli csücskében, a Kárpátok kanyarulatánál. 1954ben Sepsiszentgyörgyön érettségiztem. Most is könny szökik a szemembe, amikor eszembe, eszembe jut a szülőfalum és a gyönyörűséges Erdélyország. A sok igazságtalanság és szenvedés után, amit a szocializmusban átéltem, az anyaországba 1988-ban települtem át, mert diplomás fiaim Erdélyben nem találtak megélhetési lehetőséget. Mindig szerettem a történelmet és az irodalmat. Annyi mindent átés megéltem, hogy elhatároztam, sorokba öntöm mindazt, ami a személyes életem története, hogy örökül hagyhassam Gyermekeimnek, Unokáimnak, s Mindazon Kedves Olvasóknak, akik arra méltatnak, hogy elolvassák életem regényét, s elgondolkozzanak a történelem igazságtalanságain, s, azon, hogy az egyes ember sorsát miképpen alakítják a politikai döntéshozók.

201

202

Tartalom

Impresszum 4. Előszó 5. 1. Gyermekkori élményeim 7. 2. A háború 43. 3. A háborútól a kollektivizálásig 50. 4. Az agymosás áldozatai 59. 5. A Pál család 83. 6. Román világ, magyar világ 89. 7. „Száll az ének szájrul szájra” 99. 8. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” (Tamási Áron) 101. 9. Szülőföldem híres hagyománya, a Pünkösd 119. 10. Felnőtt évek 130. 11. A Ceaușescu diktatúra 166. 12. Nyugdíjas éveim 184. 13. Istenélményeim 191. Függelék 196. Tartalom 202.

203

204