Összekuszálódtak lelkem vonalai, semmit sem értettem a zajban, sóvárogtam a némaság után – hogy a csönd beszéljen. Megálltam – vonalakat húztam egy füzet fedelére, cseresznye ágat szakítottam anyám kertjében, csomókat kötögettem. Tizenhét képpel beszélgettem, mert az igazi képek beszélnek. Érzékeljük a képek hangjait, zenéit, mint saját rezdüléseinket. Szél Ágnes képei sem hallgatnak, mégis van saját csöndjük. Jó itt közöttük, a teremtő csendben, a zöldben, a vörösben, a buja formák és vonalak között a létezés színeiben. Másként lát és láttat, másként zenél... Létvonalakat penget. Zengnek a fűszálak, sóhajt a virágszirom s hidegen cikkan a motorház fedele. Újrateremt alakot és hangot színeivel. (Amondó Szegi)
