AJRC-Elemzések 2015E07 Tóth Anett

AZ EU-KÍNA STRATÉGIAI PARTNERSÉG KIHÍVÁSAI TÓTH ANETT

AJRC-Elemzések 2015E07

AJRC-Elemzések Az Antall József Tudásközpont időszaki kiadványa

Felelős kiadó: Antall Péter Szerkesztő: Éva Ádám Kiadó neve: Antall József Tudásközpont Kiadó székhelye: 1093 Budapest, Közraktár utca 4-6.

A kiadó elérhetősége: H-1093 Budapest, Közraktár u. 4-6.

Tel: +36 1 482 7703 Email: ajtk@ajtk.hu Web: www.ajrcbudapest.org / www.ajtk.hu

© Tóth Anett, 2015 © Antall József Tudásközpont, 2015 ISSN 2416-1446

2

AZ EU-KÍNA STRATÉGIAI PARTNERSÉG KIHÍVÁSAI

TÓTH ANETT

Jelen tanulmány célja az Európai Unió és Kína közötti stratégiai partnerség előzményeinek, működésének és kihívásainak a vizsgálata, melyet Kína Európa-politikájának történelmi hátterének és legfontosabb mozgatórugóinak bemutatásával, illetve az Európai Unió, valamint az egyes tagállamok Kínával kapcsolatos külpolitikai, gazdasági és kereskedelmi érdekeinek elemzésével kíván ismertetni a szerző.

A szakirodalom 1975-től, a diplomáciai kapcsolatok létesítésétől számítva három szakaszra osztja az Európai Közösségek (az 1992-es Maastrichti Szerződés óta Európai Unió) és a Kínai Népköztársaság viszonyának alakulását. Az 1975 és 1989 közötti éveket a közeledés, a gazdasági és technológiai együttműködés élénkülése jellemezte, a retorikai szinten kívül azonban kevés konkrét célkitűzés történt. 1989 júniusában, a pekingi Tiananmen téren levert diáktüntetés következtében a Közösségek és Kína kapcsolatai megromlottak, a bevezetett szankciók azonban gazdasági megfontolásokból az elkövetkező években – a fegyverembargó kivételével – feloldásra kerültek, 1995-ben pedig az Európai Bizottság kiadta első Kínastratégiáját. A harmadik, máig is tartó szakaszt az 1998-tól évente megrendezett EU-Kína csúcs és a 2003-ban meghirdetett stratégiai partnerség határozza meg, azonban a későbbiekben bemutatásra kerül, hogy működése számos akadályba ütközik.

Az Európai Unió és Kína diplomáciai, valamint gazdasági kapcsolatainak vizsgálatakor a kronologikus események jelentőségének figyelembe vétele mellett fontos megvizsgálni azokat a visszatérő érdekellentéteket, melyek rendszeresen konfliktushelyzetet teremtettek és teremtenek az EU és Kína közötti viszonyban. A következőkben a stratégiai partnerség kialakulásának és működésének elemzése közben a dolgozat ki fog térni azon politikai tényezőkre, melyek az Európai Unió és a Kínai Népköztársaság részéről akadályozzák a partnerség gyakorlati megvalósulását. Az európai közös kül- és biztonságpolitika területén 3

történt jelentős előrelépések és intézményi fejlődés ellenére továbbra is fennállnak olyan hiányosságok, melyek korlátozzák az EU-t egy jól működő közös külpolitika kialakításában.

Az akadályoknak egy részét a tagállamok gazdasági előnyökért zajló versengése alkotja, melyek sok esetben aláássák a kollektív uniós politikát. Az Unió és Kína közötti konfliktusok szintén visszatérő, meghatározó eleme az emberi jogi vita, amelynek egyes eseményei – 1989 és 1997 – az alábbiakban ismertetett szakaszhatárokat is alkotják.

1. A kapcsolatfelvétel és a közeledés évei Az 1971-es, 1975-ös és a 2001-es évek mérföldkőnek számítanak a Kínai Népköztársaság nemzetközi politikai- és világgazdasági integrációjában (Men 2012:348). Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1971-ben a pekingi kormányt fogadta el Kína egyetlen legitim kormányának, így a Kínai Köztársaságot az „egy Kína elv” alapján a Kínai Népköztársaság váltotta fel ENSZ tagként és az ENSZ Biztonsági Tanácsában részt vevő állandó tagként is, megalapozva ezzel nagyhatalmi pozícióját. Ezt követően 1975-ben az Európai Közösség diplomáciai kapcsolatot létesített Kínával. A 2001-es év az ország Világgazdasági Szervezetbe való belépését jelöli, melynek körülményeire és következményeire a későbbiekben szintén ki fog térni a dolgozat.

1975-re Kína mellett az Európai Közösség is egyre nagyobb tekintélyt szerzett a nemzetközi színtéren. 1970-ben az Európai Politikai Együttműködés (EPC) megalakításával az európai integráció fontos lépést tett a közös kül- és biztonságpolitika irányába, 1974-ben pedig rendszeresítették az állam- és kormányfői találkozókat az Európai Tanács keretei között, és döntöttek az 1979-es első közvetlen európai parlamenti választásokról (Möller 2002:11).

A diplomáciai kapcsolatok felvételekor a felek jövőjének kétes volta miatt – Kínában instabil volt a politikai hatalom, Európában pedig elakadt a monetáris unió terve – inkább egymás jövőbeli potenciáljának elismeréséről volt szó, mintsem a nemzetközi hatalmi egyensúly befolyásolására irányuló komolyabb lépésről. Kína ekkor azt remélte, hogy az EK hozzájárulhat saját gazdasági és technológiai fejlődéséhez, és talán a jövőben képes lesz a szovjet hegemónia megfékezésére, míg az európaiak Zhou Enlai1 miniszterelnök 1975-ös modernizációs terveinek fényében reménykedtek a kínai gazdaság megnyitásában (Möller 2002:11).

A dolgozat a kínai tulajdonneveknél a pinyin írásmódot használja. A magyar beszédben és írásban már régóta rögzült két személynév és öt földrajzi név esetén azonban kivételt tesz és a magyar változatot használja. (Konfuciusz, Mao Ce-tung, Peking, Hongkong, Makaó, Tajvan, Tajpej) 1

4

1978-ban Deng Xiaoping reformjai indították el az ország gazdasági liberalizációját és tették lehetővé a kínai gazdaság megnyitását.2 Fő célja az volt, hogy javítsa az ország nemzetközi státuszát, ösztönözze a Kínába érkező közvetlen külföldi tőkebefektetéseket és mérsékelje a kínai kereskedelem sebezhetőségét, mely az olcsó kínai termékekre kivetett diszkriminatív intézkedéseknek volt köszönhető. (Zimmermann 2007:820) A reform óta 9% feletti éves GDP növekedést figyelhetünk meg a kínai gazdaságban, kiemelkedő években a 13%-ot is meghaladta a növekedési ráta (Glen, Murgo 2007:332).

Miután Deng Xiaoping megerősítette a „reform és nyitás” politika primátusát és eltörölte a nukleáris háború elkerülhetetlenségéről szóló maoista tézist, egyre fontosabb szerepet kapott politikájában a fegyverzetcsökkentés, a détente (enyhülés), és az új hozzáállás a kirajzolódó multipoláris nemzetközi rendszer európai pólusához (Möller 2002:13). Az Európai Közösségek különböző intézményeihez való közeledés az 1980-as években tehát magyarázható Peking várakozásaival, miszerint az EK-nak fontos szerepe lesz Kelet-Európa Moszkvától való függetlenedésében.

A gazdasági liberalizáció folyamatának elősegítéséhez a kínai kormány új stratégiájának legfontosabb célja a GATT-hoz való csatlakozás volt, ahova 1986-ban nyújtotta be tagsági kérelmét. Mivel a bonyolult társulási folyamat során a kínai csatlakozás tárgyalásának sikere vagy bukása az Egyesült Államok mellett egyértelműen az EK színterén dőlt el, látni kell, hogy kínai-európai kapcsolatok kiemelkedő támogatásának ez volt egy további, és egyik legfontosabb tényezője (Zimmermann 2007:820). A 80-as évek elején – annak ellenére, hogy az EP jogalkotói hatáskörei abban az időben sokkal gyengébbek voltak, és még csak konzultációs eljárással járhatott el (az együttműködési eljárást csak az Egységes Európai Okmány vezette be 1986-ban) – megkezdődött az Európai Parlament és a Kínai Népi Kongresszus közötti delegációk cseréje.

Mindeközben a kereskedelem és a technológia területén folyamatosan szélesedett az együttműködés. 1978-ban született meg az első kereskedelmi megállapodás az EK és Kína között. Ezek után 1985-ben kötötték meg azt a kereskedelmi és gazdasági megegyezést, amely az EGK szerződés közös kereskedelempolitikáján alapult, és amely – egy bizonyos mennyiségű ágazati megállapodáson, 41 „multilaterális” egyezményen és egy WTO elkötelezettségekről Az 1978-ban meghirdetett „reform és nyitás” politikája az immár alacsony hatékonyságú tervgazdaság megszüntetésével és az állami gátak lebontásával érdekeltté tette a népességet a termelésben, valamint három évtizedes izoláció után beengedte a külföldi tőkét és technológiát az országba.

2

5

szóló EU-Kína megegyezésen kívül – a mai napig a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok szabályozására szolgáló jogi keretet adja az Európai Unió és Kína között (Sautenet 2007:704).

Az 1975 és 1989 közötti időszakot összegezve az Európai Közösség és Kína együttműködését főleg politikai és gazdasági, nem pedig globális stratégiai érdekek ösztönözték. A világpolitikai céljaik bizonyos mértékű átfedettsége miatt – mint a Szovjetunió feltartóztatása, de ugyanakkor az unipoláris világrend megakadályozása – ugyan megjelentek közös stratégiai lehetőségek, ezek azonban – ahogy általában véve a kapcsolataik is jellemezhetőek – a valódi tettek helyett inkább csak szavakban jelentek meg (Möller 2002:14).

2. A kapcsolatok megromlása és az emberi jogi párbeszéd Az egymáshoz való közeledés többé-kevésbé zökkenőmentes évei 1989-ben megszakadtak. Az előző alfejezetben ismertetett kínai gazdasági reformokat magas infláció és elszabaduló korrupció követte, melyek a Kelet-Európában megkezdődött demokratikus átalakulások hatása alatt álló és liberális politikai követeléseket megfogalmazó kínai tanulók és munkások körében az 1980-as évek végére országszerte demokrácia melletti tüntetésekhez vezettek. Június 4-én, a Peking főterén és környékén összegyűlt diáktüntetést a kínai hadsereg leverte, amely „Tiananmen téri vérengzés” néven vonult be az európai köztudatba, míg Kínában a mai napig kerülendő téma, melyről a gazdasági eredményeket hangoztatva kívánják elterelni a nemzet figyelmét (Aikman 2009:17).

A Tiananmen téri események az EK-Kína kapcsolatokban azonnali romláshoz vezettek; felfüggesztettek minden magas szintű diplomáciai érintkezést, illetve a gazdasági és kulturális kapcsolatokat, elhalasztották az együttműködési projekteket, meghosszabbították a kínai diákok európai vízumait, felhívták Kínát a civilek elleni fegyveres erőszak megszüntetésére és a kivégzések beszüntetésére, valamint elkötelezték magukat, hogy Kínát nemzetközi jogi fórumokon felelősségre fogják vonni. Legjelentősebb szankcióként pedig még abban a hónapban fegyverembargót vezettek be Kínával szemben, amely máig sem került feloldásra (Glen, Murgo 2007:336).

Csupán egy hónappal a szankciókat követően azonban az EK tagállamai fokozatosan visszatértek a Kínával folytatott politikai dialógushoz, Olaszországgal az élen, aki a szankciók enyhítéséért kezdett lobbizni más tagoknál (Möller 2002:17). Miután az USA és Japán is 6

együttműködőbb álláspontot tanúsítottak Kínával szemben, 1990 októberében az Európai Közösség – tartva attól, hogy az EK-Kína konfliktus az amerikai és japán pozíciók előnyére válhat – úgy döntött, hogy folytatják a gazdasági együttműködést és újra magas szintű diplomáciai kapcsolatokat létesítenek Kínával.

A kontaktus helyreállításának hátterében többek között a német újraegyesítést követő magas kamatráta és az újra látványos növekedést mutató kínai gazdaság állt. A Maastrichti Szerződéssel a közös kül- és biztonságpolitika pillérébe kerültek az emberi jogok, amely a tagállamok és Kína közötti bilaterális kapcsolatoknak kedvezett, hiszen a gazdasági együttműködést nem kellett emberi jogok tiszteletben tartásától függővé tenniük.

Az egységes piac létrejötte után az európai vezetőség az EU gazdaságának további ösztönzése érdekében kereskedelmi kapcsolatait a világ többi részével, többek között a dinamikusan fejlődő Ázsiával kívánta erősíteni. 1995-ben jelent meg az Európai Bizottság első Kínastratégiája, „Hosszú távú politika a kínai-európai kapcsolatokra” címmel, melyben megpróbálta összehangolni az elvontabb emberi jogi követeléseit a valódi gazdasági érdekekkel. A dokumentum úgy fogalmaz, hogy az 1989-ben kirótt szankciók ellenére az utóbbi három évben a kapcsolataik normalizálódtak, amely újból megnyitotta az utat a kétoldalú kereskedelem és befektetések számára. Kína globális és regionális biztonsági szerepvállalásával és a világgazdaságban elfoglalt egyre fontosabb szerepével indokolja az együttműködés fontosságát, és hangsúlyozza, hogy „a világ legdinamikusabb piacain való jelenlét” segítheti csak elő Európa és az európai vállalatok versenyképességét (Európai Bizottság 1995). A bilaterális politikai dialógus keretében a szokásos miniszteri találkozók (az EU Trojka és Kína illetve a Bizottság és Kína között) mellett rendszeres találkozókat ír elő külügyminiszteri és nagyköveti szinten, illetve támogatja a szakpolitikai egyeztetéseket.

A Bizottság az Európai Unióban becsben tartott politikai értékek univerzalitását írja le, és a kínai társadalom ilyen irányú fejlődése érdekében biztosítja a segítségnyújtásáról. Arra a trendre hivatkozva, hogy a kereskedelem, a befektetések és a személyek áramlása előtt nyitva álló társadalmakban az emberi jogok áltálban jobban érvényesülnek, az EU elő kívánja segíteni a világgazdaság előtt fokozatosan megnyíló Kína esetében is a demokratikus intézmények és a jogállamiságon alapuló civil társadalom kialakulását. A stratégiában aggodalmukat fejezik ki a hatóságok minden szintjén elkövetett jogsértések miatt, különös tekintettel a polgárok vallásszabadsághoz, szabad gyülekezéshez, véleménynyilvánításhoz, valamint a tisztességes

7

eljáráshoz való jogának korlátozására. A „konstruktív részvétel” 3 kifejezést használja a dokumentum, amellyel az EU kifejezi reményeit, hogy Kína teljes jogú tagja legyen a nemzetközi közösségnek, és ezzel egy időben „engedjen szabadabb utat az eszmék és együttműködés számára”, illetve tartózkodjon az egyre növekvő gazdasági és katonai súlyának kihasználásától (Európai Bizottság 1995).

Ahogyan az imént elemzett Kína-stratégia is bizonyítja, az emberi jogi kérdések szolgáltak egyértelműen az EU-Kína kapcsolatok alapkonfliktusaként. Először 1990-ben, a Tiananmen téri eseményekre adott közvetlen válaszként kezdeményezett az EK határozat javaslatot Kína emberi jogi jogsértései miatt az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában (UNCHR). Az ettől kezdve évente benyújtott javaslatok azonban az ország szimbolikus rendre utasításán kívül nem értek el konkrét eredményeket, mivel Kína politikai manőverezéssel sikeresen meg tudta akadályozni a kritikus határozatok elfogadását. 1997-ben, az UNCHR 53. ülésszakán Kína politikai nyomásgyakorlása és a tagállamok nemzeti gazdasági érdekei következtében EU-s államok egy csoportja Franciaország vezetésével, Németország, Olaszország és Spanyolország részvételével bejelentették, hogy nem fogják többé támogatni az EU Kínával szembeni határozat javaslatait (Glen, Murgo 2007:339). Döntésüket azzal indokolták, hogy az országban előrelépések történtek az emberi jogok területén, továbbá nem tartottak elfogadhatónak olyan állásfoglalást Kínával szemben, melyhez hasonlót Burmával, Iránnal és Irakkal szemben alkalmazott az Unió.

A fellépő tagállamokkal ellentétben a soros elnökséget gyakorló Dánia, illetve Svédország, az Egyesült Királyság és Hollandia továbbra is kitartottak a határozat mellett, és a főleg Dániát célzó fenyegetések figyelmen kívül hagyása ellenére pár nap halasztással végül tizenötből tíz EU-s tagállam és számos más ország támogatásával benyújtották a határozat javaslatot (Mattlin 2012: 188).

A Kínát elmarasztaló határozatok bevezetéséhez ragaszkodó Skandináv országokkal, leginkább Dániával és Svédországgal ezt követően Kína tartózkodott a gazdasági szerződések megkötésétől. Az egymást követő dán kezdeményezések, melyek Kína emberi jogsértéseit kritizálták a gazdasági kapcsolataik csökkenéséhez vezettek; 2000-ben a Kínában közvetlenül befektetett tőkéje 41,75%-kal csökkent (Sandschneider 2002:40). A gazdasági megtorlás végül ezeket az országokat is arra késztette, hogy megváltoztassák az álláspontjukat. 1997-től kezdve Megemlítendő, hogy korábban a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) jellemezte a Burmával való igencsak kényelmetlen kapcsolatukat a „konstruktív részvétel” („constructive engagement”) kifejezéssel (Möller 2002:22).

3

8

az Európai Unió felhagyott a Kínával kapcsolatos emberi jogi aggodalmainak ENSZ-ben való megtárgyalásával, és Dánia példáján tanulva egyenként sem léptek fel a tagállamok ilyen célokkal. Bevezették az emberi jogi dialógust, amely Kína számára is megfelelőbb keret volt, illetve az északi országokat is kárpótolta egy emberi jogi egyezmény aláírásának reményével.

Ez a folyamat is jól mintázza, hogy az Unió alapvető normáit – béke, szabadság, demokrácia, jogállamiság és emberi jogok – hiába tartalmazzák a közösségi vívmányok, az acquis communitaire, és hiába tartják az EU önidentitásának legfontosabb elemének, Kínával szemben az EU normatív politikája nem tud eredményesen működni. Érvényesülni látszik a realista nézet, miszerint ütköző materiális államérdekeik esetén az Európai Unió tagállamai előnyben részesítik

az

államközpontú

külpolitikai

céljaik

megvalósítását

a

közösségi

megnyilvánulásokkal szemben (Mattlin 2012:182). Ahogy Kína gazdasági, katonai és politikai hatalomként a globális stabilitást befolyásoló tényezővé vált, az Unió együttes és tagállami szinten is inkább pragmatikus hozzáállást választott, és nem szívesen harcolt a politikai alapértékeik kínai részről történő elfogadásáért. A fent elemzett 1997-es eseményeket követően gazdasági megfontolásokból megváltozott az emberi jogokra való hivatkozások mikéntje. Míg az Európai Bizottság 1995-ben megjelent Kínával kapcsolatos iránymutatása az emberi jogok érvényesülésének igényét helyezte a középpontba, az 1998-ban kiadott „Átfogó partnerség építése Kínával” című dokumentum inkább a Kínai Népköztársaság vitathatatlan jövőbeli globális szerepét hangsúlyozta, míg az együttműködési területek (globális, regionális, bilaterális) kevésbé különböztek az 1995-ös stratégiától.

3. A széleskörű partneri viszony kialakulása és a megmaradó kihívások Az Európai Unió és Kína kapcsolatainak harmadik szakaszát 1998-tól, az imént említett új bizottsági stratégia kiadásától vizsgálja a dolgozat, amelyben az egymás közötti viszony leírására először jelent meg a partnerség szó. Hogy a kitűzött célok megvalósítása sikerrel járjon, 1998-tól az Európai Bizottság évenkénti csúcstalálkozókat és rendszeresebb miniszteri szintű találkozókat hívott össze. A dokumentum a gazdasági kérdésekben, mint az európai beruházások és az euró támogatása, sokkal proaktívabb, mint 1995-ös elődje, és Kína Világkereskedelmi Szervezethez (WTO) való csatlakozását illetően is részletesebb ajánlásokat tartalmaz (Európai Bizottság 1998).

A kínai-európai kapcsolatok jelenlegi állásának elemzéséhez elengedhetetlen a WTO-hoz való csatlakozás hátterét megismerni, valamint az Európai Unió támogató hozzáállásának céljait 9

bemutatni, hiszen az EU által lefolytatott kereskedelmi tárgyalások közül ez volt az egyik legjelentősebb az elmúlt évtizedben. A nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokban betöltött szerepét tekintve a szakirodalom az EU-t gyakran realista érdekei mentén haladó nemzetközi aktornak tekinti, annak ellenére, hogy a tagállamok együttműködésének szintje, intézményeinek működése és az Unió nem katonai jellegű profilja erősen ellent mondanak ennek. Azonban az integrációs folyamattól eltekintve, az Európai Unió külpolitikai viselkedésében – például a WTO tárgyalások során – muszáj elemeznünk a realista érdekek mentén történő döntéshozatalt (Zimmermann 2007:815).

Ahhoz, hogy a kereskedelmi tárgyalásokat fel tudja használni a világgazdaságban betöltött pozíciójának erősítéséhez és az általános külpolitikai céljainak eléréséhez, az Uniónak biztosítania kellett egy egységesen képviselt irányvonalat. A csatlakozási tárgyalások megkezdésekor rendszerint egy WTO Munkacsoportot állítanak fel, amely előírja a jelentkező ország részéről teljesítendő követelményeket, és értékeli, hogy az ország gazdasági szabályai és rendelkezései megfelelnek-e a WTO kritériumainak. A Világkereskedelmi Szervezet bármely tagja részt vehet a Munkacsoportban, majd a folyamat döntő elemét adó hagyományos bilaterális tárgyalások során vitatják meg a tagsági feltételeket (Zimmermann 2007:819). Ez az egyeztetési forma fontos a tagállamoknak, mivel hangot adhatnak konkrét aggályaiknak azokon a területeken – mint az EU esetében a szolgáltatási szektor –, ahol versenyelőnnyel bírnak, de az új tagállamok piacának megnyitása után hátrányos helyzetbe kerülhetnének.

Kína GATT-ba való jelentkezésénél már említésre került, hogy a csatlakozási tárgyalás sikere vagy bukása az Egyesült Államok mellett egyértelműen az Unión múlott. A források szerint az Európai Bizottság és a tagállamok sokkal kevesebb belföldi ellenállásba ütköztek, mint az amerikai elnök, és végül egységes álláspontot tudtak képviselni a teljes csatlakozási folyamat során (Zimmermann 2007:821). Az Európai Bizottság a Tanácstól kapott igen széles íratlan mandátummal képviselte az Uniót, így relatív kevés tagállami beavatkozás mellett sikeresen el tudta hárítani a különböző iparágakon belüli lobbizást,4 amely megakadályozhatta volna a fő stratégiát, hogy egyenlő pozíciót biztosítsanak Európának a kínai piacon. A tárgyalásokat tehát nem tisztán a kereskedelmi megfontolások, hanem tágabb geopolitikai érdekek és más nagyhatalmakkal szemben elért relatív nyereségek dominálták.

A német autógyártó cég, a Volkswagen például azért próbálta meg befolyásolni az EU tárgyalási stratégiáját, hogy megőrizhesse domináns pozícióját a kínai piacon (Zimmermann 2007:822).

4

10

Az 15 évig elhúzódó csatlakozási folyamat után Kína 2001 decemberében vált a Világkereskedelmi Szervezet tagjává. A kínai-európai viszonyokat nehezítő tényezők azonban továbbra is megmaradtak. A WTO tagság ugyan kötelezi Kínát a kereskedelmi akadályok felszámolására és az import árukra kivetett adók drasztikus csökkentésére, azonban a csatlakozás után továbbra is fennállnak olyan nem kereskedelmi akadályok, – mint a Kínában befektető európai vállalatokat fogadó kiszámíthatatlan igazságszolgáltatás, az ellenőrizetlen hivatali korrupció és a vegyesvállalatok létrehozásának feltétele – melyek hátráltatják az uniós termékek és befektetések kínai piacra történő belépését, hozzájárulva az EU Kínával szembeni kereskedelmi mérlegének hiányához (Men 2012:342).

A csatlakozási tárgyalások sikerével ellentétben az 1989 óta fennálló fegyverembargó a kínaieurópai együttműködést beárnyékoló tényező, melynek feloldása rendszeresen napirendre kerül. A szankciót ugyan az Európai Tanács nyilatkozata kezdeményezte, és nem része a joganyagnak, mégis általános tilalmat vezetett be és csak közös uniós aktusként távolítható el (Glen, Murgo 2007:336). A fegyverembargó fenntartása egyben az EU normatív politikájának egyik legnagyobb tesztje, megszüntetése ugyanis a kínai fél legfontosabb célkitűzései között szerepel; a KNK többször kifejezetten figyelmeztette az Uniót, hogy a bilaterális kapcsolatok csakis az embargó végével fejlődhetnek tovább.

Az ügy 2003-ban szerzett politikai lendületet, amikor francia és német politikai vezetők további EU-s tagok támogatásával a szankció átértékeléséért kezdtek lobbizni. (Mattlin 2012: 189) Nem az embargót kiváltó eredeti körülményekben (a kínai emberi jogok helyzetében) láttak jelentős változást, csupán kereskedelmi érdekük hajtotta őket. Az emberi jogok érvényesülésének szószólói, a skandináv tagállamok és Hollandia azonban erősen ellenezték a javaslatot, míg Nagy-Britannia köztes pozíciót foglalt el; támogatta a felülvizsgálatot, de tartott az Egyesült Államok reakciójától (Glen, Murgo 2007:338). A brit aggodalom jogosnak bizonyult, mivel az USA – néhány ázsiai szövetségesének támogatásával – határozottan elutasította a fegyverkereskedelem tilalmának bárminemű enyhítését, melyet az európai és az amerikai embargó kiegészítő jellegével indokolt, illetve kilátásba helyezte a szankció feloldásának az amerikai-európai biztonsági együttműködésre kifejtett következményeit is (Mattlin 2012: 189).

2005-ben így Kínának rá kellett jönnie, hogy alulbecsülték a fennálló problémát.

Jelen dolgozat írója az Európai Unió és Kína kapcsolatainak összegzéseként három tényezőt tart fontosnak, amely az előbbiekben elemzett konfliktusok kialakulását és megoldatlanságát,

11

valamint a jövőbeli EU-Kína kapcsolatokat nagyban meghatározza. Az egyik az emberi jogi vita, melynek során az EU újból és újból megpróbál normatív politikát alkalmazni Kínával szemben; inkább kevesebb, mint több sikerrel (Mattlin 2012:186). Politikai értékrendjük csak a legelvontabb szinten egyezik meg, és Peking részéről nem is túlzottan figyelhető meg a szándék közös értékek kialakítására, eltekintve a „kínai sajátosságokkal rendelkező szocialista jogállamiságra” való hivatkozástól. Ugyan 2003 óta stratégiai partnerségként jellemzik kapcsolataikat, partnerségi és együttműködési megállapodásról (PCA), amelyben a viszonyok politikai tartalma fontosabb szerepet kaphatna, és az átfogó stratégiai partnerség gyakorlati alapját biztosíthatná, még nem sikerült megállapodni. Az Európai Unió Tanácsának 2006-ban kiadott

dokumentuma a globális

kihívásokban, a terrorizmus

elleni

harcban, a

fegyverzetellenőrzésben és a kelet-ázsiai stabilitás biztosításában való szoros együttműködést hangsúlyozza. Az EU és Kína közötti kereskedelmi és befektetési kapcsolatok kölcsönösségét és a Kínában történő emberi jogi sérelmeket illetően aggodalmát fejezi ki (Európai Unió Tanácsa 2006), konkrét intézkedéseket azonban nem fogalmaz meg.

Az emberi jogi vitában is megmutatkozott a nézeteltérések kimenetelére újból és újból hatást gyakorló második tényező, az Unió tagállamainak eltérő érdekeiből származó korlátai. A saját gazdasági fejlődésüket előtérbe helyező európai államok, a rájuk nehezedő kínai gazdasági nyomás hatására nem mindig tudnak egységesen, vagy valamelyikük érdekeinek sérelme nélkül fellépni Kínával szemben. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a gazdasági versengést Kína gyakran kihasználja pozíciójának erősítése érdekében (Glen, Murgo 2007:340). A WTO csatlakozási tárgyalások elemzésével azonban a fejezetben talán sikerült bemutatni egy olyan példát, ahol a tagállami érdekek kisebb-nagyobb átfedettségének köszönhetően nem került sor az egységes álláspont akadályozására.

A harmadik már megemlített tényező, amely a kínai-európai kapcsolatok kimenetelét az elmúlt évtizedekben meghatározta, a közös kül- és biztonságpolitika folyamatos fejlődése és intézményesülése. Habár a közös külpolitika fejletlensége általában a már említett tagállami önérdekhez és szuverenitáshoz való ragaszkodásból következik, a Lisszaboni Szerződést követően ez a tényező kevésbé akadályozza az egységes álláspont kialakítását.

Az utóbbi években úgy tűnik, hogy az EU-Kína bilaterális együttműködés akadályokba ütközött. A 90-es évek közepén Európának még számos olyan eszköz állt rendelkezésére, amelyekkel Kína kívánságainak eleget tudott volna tenni. Kína tőke és technológia hiányában

12

rászorult az európai befektetésekre és szakértelemre. Egyes források úgy ítélik meg, hogy Kína WTO csatlakozási tárgyalásain, amikor az EU-nak nyíltan lehetősége lett volna politikai engedmények elérésére kihasználni tárgyalási pozíciójukat, ezt nem tették meg (Mattlin 2012:194). Ma Kína kevésbé szorul az Európai Unió segítségére, az EU-nak ellenben szüksége van a kínai tőkére, mint ahogyan az eurózóna válság során is megmutatkozott.

Az Unió egyre jobban aggódik a növekedő kereskedelmi mérleg hiánya miatt, Kína pedig egyre türelmetlenebbé válik, amiért az EU nem ismeri el az ország piacgazdasági státuszát. A partnerségi és együttműködési egyezményről szóló tárgyalások megkezdődtek ugyan 2007ben, de eredményeket egy ideig még valószínűleg nem fogunk látni (Men 2012:335). Hiába beszél mindkét fél stratégiai együttműködésről, a retorika és a valóság közötti távolság – csakúgy, mint 1975-ben – továbbra is meghatározza az EU-Kína kapcsolatokat.

A következőkben a dolgozat azt kívánja megvizsgálni, hogy az Európában élő kínai közösségek az általuk felállított média, iskolák és érdekszervezetek segítségével hatással tudnak-e lenni Brüsszelre, illetve funkcionálnak-e a Kínai Népköztársaság szócsöveként, vagy a konfliktuskezelés és a politikai döntések befolyásolása kizárólag a hivatalos diplomácia és magas szintű politikai dialógus útján tud megvalósulni.

Irodalomjegyzék Tanulmányok Aikman, David(2009): Tiananmen Twenty Years Later. In: American Spectator. Jun2009, Vol. 42 Issue 5, p16-19. 4p.

El-Agraa, Ali M.(2007): The EU/China Relations: Not seeing Eye to Eye? In: Asia Europe Journal, June 2007, vol. 5, iss. 2, pp. 193-215 Glen, Carol M., Murgo, Richard C.(2007): EU-China Relations: Balancing Political Challenges with Economic Opportunities. In: Asia Europe Journal, September 2007, v.

5, iss. 3, pp. 331-44.

Men, Jing(2012): The EU and China: Mismatched Partners? In: Journal of Contemporary China March 2012 Volt.21. Issue 74. pp333-349.

Mattlin, Mikael(2012): Dead on Arrival: Normative EU Policy towards China. In: Asia Europe Journal, July 2012, v. 10, iss. 2-3, pp. 181-98 13

Möller, Kay(2002): Diplomatic Relations and Mutual Strategic Perceptions: China and the European Union. In: The China Quarterly No.169. pp 10-32.

Sandschneider, Eberhard (2002): China's Diplomatic Relations with the States of Europe. In: The China Quarterly No. 169, Special Issue: China and Europe since 1978: A European Perspective (Mar., 2002), pp. 33-44.

Sautenet, Antoine(2007): The Current Status and Prospects of the ‘Strategic Partnership’ between the EU and China: Towards the Conclusion of a Partnership and Cooperation Agreement. In: European Law Journal. Nov2007, Vol. 13 Issue 6, p699-731. 33p.

Zimmermann, Hubert(2007): Realist Power Europe? The EU in the Negotiations about China's and Russia's WTO Accession. In: Journal of Common Market Studies, November 2007, v. 45, iss. 4, pp. 813-32

Elsődleges források A Kínai Népköztársaság Külügyminisztériuma(2014): China's Policy Paper on the EU: Deepen the China-EU Comprehensive Strategic Partnership for Mutual Benefit and Win-win Cooperation (Letöltve: 2014.11.05. http://www.fmprc.gov.cn/mfa_eng/wjdt_665385/wjzcs/t1143406.shtml) Európai Bizottság(1995): “A long-term policy for China-Europe relations” (Letöltve: 2014.11.05. http://eeas.europa.eu/china/docs/com95_279_en.pdf) Európai Bizottság(1998): “Building a Comprehensive Partnership with China” (Letöltve: 2014.11.05. http://eur-lex.europa.eu/legalcontent/EN/TXT/PDF/?uri=CELEX:51998DC0181&from=EN) Európai Bizottság(2003): “A maturing partnership - shared interests and challenges in EUChina relations” (Letöltve: 2011.11.05. http://eurlex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=COM:2003:0533:FIN:EN:PDF) Európai Unió Tanácsa(2006): Council conclusions on EU-China strategic partnership.

(Letöltve 2014.11.05. http://register.consilium.europa.eu/doc/srv?l=EN&f=ST%2016291%202006%20INIT) EU-China 2020 Strategic Agenda for Cooperation (Letöltve: 2014.11.05. http://eeas.europa.eu/china/docs/eu-china_2020_strategic_agenda_en.pdf) 14