AJRC-Elemzes_2019E01_Eva_Adam by Antall József Tudásközpont

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T

AZ AMERIKAI–IRÁNI KAPCSOLATOK AZ ELMÚLT NEGYVEN ÉVBEN: TÉVES PERCEPCIÓK ÉS EREDMÉNYTELENSÉG

ÉVA ÁDÁM

AJRC-Elemzések 2019E01

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T

AJRC-Elemzések Az Antall József Tudásközpont időszaki kiadványa

Felelős kiadó: Antall Péter Szerkesztő: Baranyi Tamás Péter Kiadó neve: Antall József Tudásközpont Kiadó székhelye: 1093 Budapest, Czuczor utca 2.

A kiadó elérhetősége: 1093 Budapest, Czuczor utca 2. Tel: +36 20 310-87-76 Email: ajtk@ajtk.hu Web: www.ajtk.hu/kutatas

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T AZ AMERIKAI – IRÁNI KAPCSOLATOK AZ ELMÚLT NEGYVEN ÉVBEN: TÉVES PERCEPCIÓK ÉS EREDMÉNYTELENSÉG ÉVA ÁDÁM

Összefoglalás Idén van az 1979-es iráni iszlám forradalom negyvenedik évfordulója, az amerikai–iráni kapcsolatokban azonban továbbra sem történt jelentős enyhülés, és a diplomáciai kapcsolatok nem álltak helyre a két ország között a negyven évvel ezelőtti szakítás után. Sőt, jelenleg a katonai beavatkozás lehetősége is felmerül az USA Irán-stratégiájában. Az Iránt „lator államnak” tartó elemzők mellett számos véleményalkotó gondolja úgy, hogy Irán nem az oka, hanem csupán a haszonélvezője a Közel-Kelet utóbbi két évtizedben bekövetkezett destabilizációjának. Utóbbiak nézete szerint Irán elsősorban nem ideológiai, hanem pragmatikus megfontolásból és nacionalista törekvéseinek megfelelően terjeszkedik a saját régiójában. Elemzésemben nem az egyik vagy a másik vélemény mellett foglalok állást, hanem amellett érvelek, hogy hibás megközelítés homogén politikai egységként kezelni az iráni rezsimet. Ez ugyanis több egymással versengő erőközpontból áll, a külpolitika meghatározása során pedig a konzervatív-keményvonalas, illetve a progresszív erőközpontok a leginkább meghatározóak. Ugyan a multilaterális egyezményekhez köthető döntések e két iráni elit konszenzusára épülnek, ezek valójában párhuzamos külpolitikát folytatnak, amelyek közül az egyik érték-, a másik pedig érdekkövető. A progresszív elittel (a demokratikusan választott iráni kormánnyal) kötött egyezmények nem garantálják, hogy a konzervatív elit (a nem választott legfelsőbb vezető és kedvezményezettjei) külpolitikai gyakorlatát az egyezményekhez igazítja. 1979 óta egyetlen amerikai kormány sem tárgyalt közvetlenül az iráni legfelsőbb vezetővel vagy a keményvonalas elit más tagjával. Ez hiba volt, ugyanis az iráni rezsim forradalmi katonai szervezetei, amelyek a keményvonalas elit részét képezik és a legfelsőbb vezető közvetlen irányítása alatt állnak, mára önálló gazdasági és politikai erőközponttá váltak, és közel-keleti stratégiájuk kívül esik az iráni elnök ellenőrzési körén. Donald Trump és az amerikai republikánusok többsége szerint a 2015-ben aláírt multilaterális nukleáris egyezmény (Joint Comprehensive Plan of Action, JCPOA) behódolás vagy hiba volt az USA részéről. Ez abból a szempontból teljesen

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T helytálló következtetés, hogy az USA és Irán liberális vezetői által tárgyalt egyezmény teljes mértékben figyelmen kívül hagyta az iráni rezsim forradalmi védőszervezeteinek önálló külpolitikáját, fegyverkezési programját és katonai terjeszkedését. Vagyis a multilaterális diplomácia elsiklott a geopolitikai környezet változásai felett. A nukleáris keretegyezmény eredményeként visszavont szankciók az iráni gazdaság növekedéséhez vezettek, ez pedig a forradalmi szervezetek geopolitikai céljait is támogatta. Ugyan Irán liberális kormánya teljes mértékben betartotta a JCPOA előírásait, Trump elnökként az Egyesült Államok egyezményből való egyoldalú kilépéséről döntött, és 2018-ban egyoldalú gazdasági szankciókat léptetett életbe Irán ellen. Tehát az iráni rezsim keményvonalas elitjének külpolitikájáért a liberális kormányt büntette az amerikai adminisztráció. Az elemzés arra kíván rávilágítani, hogy az iráni gazdaságot korlátozó szankciók bevezetése csupán látszólag volt eredményes. Ugyan 2015-ben a gazdasági recesszió Iránt tárgyalóasztalhoz kényszerítette, és az ország aláírta a nukleáris fejlesztési programjának korlátozásáról szóló egyezményt, ez a siker – amire tekinthetünk az iráni keményvonalas és liberális elit kompromisszumaként is – inkább annak köszönhető, hogy Irán növelte hegemóniáját befolyási övezetében, vagyis a Levante és az Öböl jelentős síita lakossággal rendelkező államaiban. Vagyis a legfelsőbb vezető hozott egy presztízsveszteséggel járó döntést, miközben más területen presztízsnyereséget könyvelhetett el. Az amerikai kormány tehát figyelmen kívül hagyta, hogy az iráni keményvonalasok külpolitikája alapvetően ideológiai alapokon nyugszik, és a pragmatikus döntések általában a demokratikusan választott kormány céljaira korlátozódnak. A JCPOA sikere így a keményvonalas és progresszív iráni vezetők átmeneti érdekegyezésének eredménye lehet. Az egyezmény várható teljes sikertelenségének oka viszont egyértelműen az, hogy 1979 óta nincs párbeszéd az iráni keményvonalasok és az amerikai adminisztráció között. Végkövetkeztetésem az, hogy az amerikai adminisztrációnak előbb-utóbb tárgyalóasztalhoz kell ültetnie az iráni legfelsőbb vezetőt és annak kedvezményezetteit. Bár a jelenlegi keményvonalas elittől nem várható az USA-val ápolt diplomáciai kapcsolatok normalizálása, mivel az az iszlám forradalom eredeti eszméinek feladását jelentené, a párbeszéd abban az esetben mégiscsak lehetséges, ha az USA elismeri, hogy katonai jelenléte és az egyes arab államokkal és Izraellel kialakított szövetségi rendszere fenyegetést jelent Irán számára, erre pedig legitim válasznak tekinthető a perzsa állam fegyverkezése, illetve érdekszférájának kiterjesztése. Ha viszont a két fél közötti párbeszéd létrejön, a kölcsönös fenyegetettség percepciója enyhíthető.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T Bevezetés A 20. század jelentős részében az USA egyik legfontosabb közel-keleti partnere Irán volt, ám az 1979-ben lezajlott iráni iszlám forradalmat követően az ország egy csapásra az Egyesült Államok ellenlábasává vált. Míg Szaúd-Arábiával és Izraellel, az USA két legfontosabb regionális szövetségesével az egymást követő amerikai adminisztrációk töretlenül stabil partneri viszonyt ápoltak, az Iránnal szemben fennálló ellenséges viszony 1979 óta látszólag változatlan. Az USA 1953-ban egy CIA által vezényelt puccs révén változtatta meg Irán politikai rendszerét saját érdekeinek megfelelően, és ezt követően 1979-ig Szaúd-Arábia mellett a perzsa állam vált az USA „twin pillar”-politikájának egyik tartóoszlopává. Az iszlám forradalom legfőbb célja a nyugati imperializmus elleni tartós küzdelem volt, ellenségképét pedig az USA-ban találta meg.1 Az iszlám forradalom után kialakult iráni politikai rendszer viszont olyan heterogén belpolitikai küzdőteret hozott létre, amely folyamatosan helyet biztosított a Nyugatot a közérdek alapján rehabilitálni szándékozó politikai erőknek. Az iszlám forradalom „védnökei” számára ugyanakkor az USA rehabilitálása a forradalmi eszmék megtagadását jelentené.2 Ebből adódóan az iráni rezsim alapja egy olyan egyezség, amelyet a retrográd és a progresszív erők megkötése óta folyamatosan finomhangolnak. Az iráni (és az amerikai) politikai elitek heterogenitásából adódóan az amerikai–iráni kapcsolatok természete is összetett. Az amerikai konzervatívok stratégiájukat az iráni rezsim retrográd szereplőinek retorikája és döntései alapján határozzák meg. Ezzel szemben az amerikai liberálisok, illetve az iráni progresszívek olyan egyezség elérésére törekszenek, amelyet a konzervatívok is elfogadnak és jóváhagynak. Éppen ezért a két ország történetében vannak olyan időszakok, amikor fegyveres erőik közel állnak ahhoz, hogy közvetlen fegyveres konfliktusba kerüljenek egymással, miközben a tárgyalóasztalnál diplomatáik sorsdöntő kérdésekben készülnek megegyezni. Erre a helyzetre példa a JCPOA 2015-ös aláírása, illetve 2016-os életbe lépése. Ugyan a szerződés optimizmusra adott okot, Irakban és Szíriában kezdett egyértelművé válni, hogy hosszú távon az USA és Irán két szembenálló politikai és katonai blokkba fog kerülni. A diplomáciai sikerhez ugyan szükség volt a progresszív és a konzervatív iráni elit közötti kompromisszumra, utóbbi azonban csak vonakodva támogatta a JCPOA aláírását. A szerződésben leírtak alkalmazását, a szankciók feloldását nehezítette, hogy az iráni rezsim keményvonalasai

Farhad Rezaei: Iran’s Foreign Policy After the Nuclear Agreement. Politics of Normalizers and Traditionalists. Springer, Cham, 2019. 21. 1

Uo.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T által gyakorolt külpolitika az USA közel-keleti ellenfeleinek kedvezett. Végső soron az JCPOA egyoldalú felmondása következtében 2018-ban a nukleáris egyezmény aláírását megelőzőhöz hasonló helyzet alakult ki az USA és Irán kapcsolatában. Az amerikai konzervatív tanácsadók és döntéshozók javarészt történelmi-ideológiai koncepciókra, féligazságokra és téves percepciókra alapozzák Irán-ellenes nézeteiket. Az egyik ilyen felfogás szerint az iráni külpolitikai érdekek alá vannak rendelve az iráni iszlám forradalom eszméinek, ezek egyik sarokkövét pedig Izrael mint cionista állam legitimitásának megkérdőjelezése jelenti. Valójában azonban Irán Izraelellenessége nem több az iráni rezsim által használt túlértékelt és populista retorikai eszköznél, alkalmazásának pedig csupán a Közel-Kelet szunnita és síita közösségei közötti konszenzusteremtés a célja.3 Irán Izrael-ellenessége ugyanis összecseng a közel-keleti politikai diskurzust még az utóbbi időben is uraló pánarab szemlélettel. Ez a percepció és Irán közel-keleti befolyása, illetve az iráni érdekszféra folyamatos kiterjesztése az oka annak, hogy az amerikai és közel-keleti politikai döntéshozók képtelenek arra, hogy az iráni reálpolitikai döntéseket elválasszák az azok mögött meghúzódó ideológiai háttértől. A konzervatív és a liberális gondolkodók közötti legfontosabb különbség, hogy miközben az előbbiek Irán hegemón törekvéseként értelmezik a perzsa állam elmúlt két évtizedben tapasztalható politikai és katonai asszertivitását, utóbbiak Irán „előretolt védelem”-politikájának részeként értelmezik a terjeszkedést, holott az ambiciózus és pragmatikus, de semmiképpen sem ideológiaalapú stratégia. Utóbbiak, köztük Vali Nasr is rámutattak arra, hogy Iránt az USA 21. századi közel-keleti katonai jelenléte, illetve ezzel párhuzamosan az arab államok fegyverkezési rohama helyezte abba a kényszerhelyzetbe, amely az előretolt védelem stratégiához vezetett.4 Ugyan az iráni rezsimnek vannak hegemón, illetve revizionista törekvései, ezeket a geopolitikai realitások lehetőségei szerint alkalmazza. Az iráni motiváció megértése tehát kulcsfontosságú az Egyesült Államok stratégiájának kialakítása során. Míg a politikai diskurzusban tapasztalható fenti kettősség azt sugallja, az iráni bel- és külpolitika egyaránt érték- és érdekkövető, a valóság azt mutatja, hogy az iráni döntéshozatal a kettő közül a második irányába halad. Általános tendencia, hogy a forradalmi ideológia 1979 óta egyre inkább alárendelődik a rezsimbiztonságnak. Izrael retorikai szintű

3 Suzanne Maloney: The Roots and Evolution of Iran’s Regional Strategy. The Atlantic Council, Issue Brief. 2017/szeptember. 6. 4 Vali Nasr: Iran Among the Ruins. Tehran’s Advantage in a Turbulent Middle East. Foreign Affairs. 2018/március–április. 110–111.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T fenyegetése az iszlám forradalom időszakában volt értelmezhető attitűd, míg Irán hagyományos és nukleáris fegyverkezése, a nemzetközi atomegyezmény elfogadása, illetve az iráni fegyveres erők előretolása a régióban egy olyan stratégia megnyilvánulásai, amely a geopolitikai és nemzetközi diplomáciai változások tekintetében értelmezhető. Az, hogy Irán kemény és puha hatalmi eszközeit a határain túl is kiterjeszti nem az iszlám forradalom eszméjéhez, de még csak nem is Irán hosszú távú stratégiájához, hanem a közel-keleti geopolitikai helyzet realitásaihoz köthető. Az iráni jelenlétet már egyes arab síita közösségek is államuk területi szuverenitásának megsértéseként értelmezik. Irán katonai jelenléte és közvetlen befolyása a szomszéd államokban sérti az iráni forradalom be nem avatkozási elvét és katonai doktrínáját is, ez ugyanis eredetileg a rezsim védelme érdekében hozta létre a forradalmi fegyveres erőket. Az ország Oroszországgal való együttműködése pedig szintén sérti a forradalmi eszméket, mivel ennek keretében az orosz fegyveres erők használhatják az iráni szuverén területet jelentő katonai támaszpontokat.5 A legtöbb külpolitikai döntés tehát – annak ellenére, hogy az a rezsim keményvonalas, iszlám forradalmi eszméket védő döntéshozóitól származik – pragmatikus jellegű. Az 1980-as és 1990-es években az Irán által kiépített, az Iránnal szövetséges államokat és mozgalmakat tömörítő „ellenállás tengelye” az iszlám forradalom ideológiájának elvét követte, a forradalom exportjának részét képezte, az iráni katonai doktrína viszont a védekezés elvét követte. Az USA 2001-es afganisztáni és 2003-as iraki katonai beavatkozása után Irán a nyugati és keleti határai mentén egyre növekvő amerikai katonai jelenlétet egyértelmű fenyegetésként értékelte, és ez regionális stratégiájának újratervezésére késztette. Az iraki és szíriai hatalmi vákuum nemcsak lehetővé tette, de stratégiai kényszert is teremtett arra, hogy Irán határain kívül vesse be forradalmi katonai szervezeteit, amelyek legfőbb célja az amerikai katonai erők fenyegetése volt. A „síita félhold” vagy „síita tengely” fogalmak használata tehát ebben az esetben felületes és időszerűtlen, de ami még ennél is fontosabb, félrevezető. Elemzők az amerikai–iráni kapcsolatokat a multilaterális atomegyezmény létrejöttéig olyan folyamatnak tekintették, amely az ideológia által vezérelt téves percepciók irányából a pragmatikus kooperáció irányába haladt.6 Ma azonban azt láthatjuk, hogy az amerikai politikai vezetés és az iráni keményvonalasok között még mindig számos olyan 5

Maloney, 11.

Stepper Péter – Barati András: Tárgyalások az iráni nukleáris programról. Út a félelem-vezérelt gondolkodástól a pragmatikus kooperációig? In: A biztonság szektorális értelmezése. Új kihívások a kutatás napirendjén. Szerk.: Szálkai Kinga – Stepper Péter. Publikon Kiadó, Pécs, 2015. 79–107. 6

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T döntéshozó van, aki továbbra is főként ideológiai alapon közelíti meg a bilaterális kapcsolatokat, figyelmen kívül hagyva a geopolitikai okokat és a liberális politikai diskurzus nézeteit. A kapcsolatok progresszív jellege tehát nem tükrözi a valóság összetettségét. A bilaterális kapcsolatok változása sokkal inkább tekinthető a két politikai elit erőegyensúlyában történt változások eredményének, és ez lehet pozitív, illetve negatív irányú is. Nagyon fontos ebből a szempontból, hogy az aktuális amerikai és iráni kormányok milyen irányvonalat képviselnek. Nem véletlen, hogy a bilaterális kapcsolatok normalizálása tekintetében a két állam mindig akkor ért el valamilyen előrelépést, amikor az amerikai demokrata, illetőleg az iráni progresszív vezetőség párhuzamosan volt kormányon. Az bebizonyosodott, hogy az amerikai gazdasági szankciók nem képesek érdemben befolyásolni az iráni keményvonalas elit külpolitikáját, ráadásul kontraproduktívak: az iráni gazdaság meggyengítésének szándékát tekintve eredménytelenek, miközben kedvezőtlen hatással vannak az USA világpolitikai helyzetére és az amerikai gazdasági érdekekre.7 Másrészről viszont az is igaz, hogy az iráni rezsim keményvonalasainak táborához tartozó katonai és gazdasági szereplők rövid távon jobban profitálnak az Irán-ellenes embargóból, mint Irán nemzetközi rendszerbe való integrálásából. Ugyanakkor az iráni gazdasági liberalizáció elodázása és a gazdasági mutatók romlása válsághoz és általános elégedetlenséghez vezet, ez pedig veszélyezteti a rezsimbiztonságot: „A szankciók okozta károk túl nagyok és túl komolyak ahhoz, hogy ne vegyék azokat komolyan.”8 A bilaterális viszony normalizálása tehát mindkét oldal érdeke.

Iráni síita identitás- és külpolitika a forradalom előtt és után Az iráni síita identitáspolitika kezdetei a 16. századra tehetőek, ekkor ugyanis a kurd eredetű, török nyelvű és szunnita identitású Szafavidadinasztia uralkodói tudatos döntéssel a modern perzsa nyelvet államnyelvvé, az imámi síitát pedig államvallássá tették szunnita többségű államalakulatukban. Mindezt azért, hogy vallási, nyelvi, illetve kulturális értelemben világosan kijelöljék a határokat a szunnita török Oszmán Birodalom és a szafavida állam között.9 A szafavida uralkodó főként

7 Hossein G. Askari: U.S. Economic Sanctions Against Iran. In: Case Studies of U.S. Economic Sanctions. The Chinese, Cuban, and Iranian Experience. Szerk.: Hossein G. Askari [et al.]. Praeger, Westport, 2003. 171–244 8

Stepper–Barati, 98.

Gerhard Bowering [et al.]: The Princeton Encyclopedia of Islamic Political Thought. Princeton University Press, Princeton, 2013. xiii., illetve N. Rózsa Erzsébet: Az Iráni Iszlám Köztársaság – a síita modernizációs kísérlet. In: Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Szerk.: Csicsmann László. Aula Kiadó, Budapest, 2010. 258. 9

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T politikai attribútumokkal rendelkezett, vallási-spirituális attribútumai pedig másodlagosak voltak, így csupán jelképesen volt a vallási grémium feje. A Kádzsár-dinasztia 20. századi bukásáig ez a síita-perzsa állami identitás folyamatosan erősödött, majd a Pahlavi-dinasztia hatalomra kerülésével jelentősen veszített társadalmi identitást formáló szerepéből, és abszolút marginálissá vált az iráni külpolitika szempontjából. A Kádzsár-dinasztia bukása után nem folytatódtak azok a tendenciák, amelyek a síita papság politikai szerepének 19. század végére bekövetkező megerősödéséhez vezettek. A Pahlavi-sahok által vezetett iráni monarchia pragmatikus, nagyhatalmi érdekeket követő bel- és külpolitikát folytatott. A politikai és vallási szféra egyértelműen elkülönült ebben a korszakban, és a politikai szféra teljesen szekularizálódott. A szekuláris állam a legtöbb ekkor fennálló közel-keleti rezsim gyakorlatához hasonlóan nem garantálta a vallási szabadságot olyan formában, mint a nyugati szekuláris államok, ugyanis korlátozta annak nyilvános megjelenési formáit,10 így az iráni vallási elit és vallásszabadság a szekularizmus áldozatává vált. Így Iránban is létrejött a későbbi iszlamista ébredés társadalmi alapja. Az 1979-es iszlám forradalom felszínre hozta a szunnyadó iráni síita identitáspolitikát. Rúhollah Khomeini egyidejűleg tűnt fel vallási újítóként és forradalmárként, mivel nemcsak a hagyományos vallási, hanem a politikai elit vezető tisztségét is magának követelte. Ez újdonság, mivel az imámi síizmus alapvetően apolitikus meggyőződést követel a vallástudósoktól. Míg Irán politikai rendszerének teljes reformja sikeres vállalkozás volt, a vallási és politikai szférák harmonizációjának kísérlete polarizálta az imámi síizmus helyi és nemzetközi közösségeit. A Khomeini utódjaként 1989 óta a lefelsőbb vezetői tisztet ellátó Ali Khámenei megosztó személyiség, autoritását pedig számos mértékadó síita egyházi személy kérdőjelezte meg Iránban és azon kívül.11 A forradalmat követő társadalmi és politikai rendszerben Khámenei a forradalom eszméinek védnöke és valamennyi olyan polgári és katonai intézmény feje, amely a forradalmi eszmék védelme érdekében jött létre. Közülük a legfontosabb a Forradalmi Gárda és tagszervezetei, illetve az üzleti-gazdasági hálózat. Ez utóbbi jelentős autonómiát biztosít a forradalmi szervezetek működéséhez. Ezzel szemben az iráni politikai rendszer demokratikusan működő intézményei, így mindenekelőtt a parlament és az annak alárendelt állami hadsereg a demokratikusan választott elnök irányítása alatt áll. Az 1990-es évektől kezdve megválasztott

10 Patricia Crone: No pressure, then: religious freedom in Islam. OpenDemocracy. 2009. november 7. <https://www.opendemocracy.net/patricia-crone/no-compulsion-in-religion > Hozzáférés: 2018. augusztus 16. 11

Malney (2017), 7.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T elnökök, Mahmúd Ahmadinezsád (2005–2013) kivételével reálpolitikai megfontolásokat követnek, céljuk Irán modernizálása és gazdasági fejlődésének támogatása. Ez utóbbi a politikai elit valamennyi csoportjának érdeke, hiszen Khomeini teljes mértékben szorgalmazta Irán fejlesztését modern technológiák révén.12 A különbség az elitcsoportok külpolitikai magatartásának tekintetében hangsúlyos. Míg a forradalom védőbástyáját képező keményvonalasok külpolitikája teljes mértékben értékalapú és opportunista, Khomeini forradalmi exportjának elvét követi, a pragmatikusok hajlandóak kompromisszumot kötni a Nyugattal a modernizáció és gazdasági fejlődés felgyorsítása érdekében. A rendszer működése szempontjából nagyon fontos az az iráni rezsim ambivalenciájának legfőbb forrását is jelentő tény, hogy az iráni külpolitika nem a keményvonalasok és a pragmatisták kompromisszumára épülő, egységes külpolitika, hanem a két elit párhuzamos külpolitikát gyakorol. Ezt mutatja, hogy a Forradalmi Gárda közel-keleti geopolitikai gyakorlata teljesen független az iráni elnök által vezényelt nyugatbarát külpolitikától. Az 1979-es forradalom két legfontosabb célja Mohamed Reza Pahlavi autokratikus hatalmának felszámolása, illetve az azt fenntartó nyugati politikai és gazdasági interferencia megszüntetése volt. Ebből adódóan a forradalom vezetőinek demokratikus jellegű, nyugati befolyástól mentes államot kellett kialakítaniuk. A 20. század elején a brit és orosz/szovjet, majd 1953 után a brit és amerikai diplomáciai, valamint gazdasági jelenlét Iránban rendkívüli méreteket öltött. 1953 után az állam struktúrájának jellegét, illetve külpolitikáját jelentősen meghatározta a brit és amerikai titkosszolgálatok ebben az évben közösen végrehajtott művelete. Ennek az volt a célja, hogy megakadályozza Irán szovjet érdekszférába való sodródását. Mohamed Moszaddek miniszterelnök kormányának megdöntését követően Irán Izrael-barát államként egyértelműen az amerikai érdekszférában maradt, és később ez képezte a legfőbb alapját az iráni forradalmi rezsim Amerika-ellenes retorikájának. Míg az iráni–brit viszonyban az 1953-as beavatkozás öröksége az volt, hogy 1979 után a diplomáciai kapcsolatok szintje folyamatosan hullámzott, az amerikai kapcsolatokat nemcsak ez az esemény, hanem a Teheránban szolgálatot teljesítő amerikai diplomáciai testület forradalom alatti túszul ejtésének körülményei is meghatározták. Az amerikaiak szerepvállalása az 1953as politikai puccs előkészítésében, illetve az iráni rezsim gerillaakciója az USA teheráni nagykövetségén a diplomáciai kapcsolatok normáit

12 Ervand Abrahamian: Khomeinism. Essays on the Islamic Republic. University of California Press, Berkeley, 1993. 16.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T sértő magatartási formák. Az ezekkel való kölcsönös elszámolás a mai napig nem történt meg hivatalos keretek között. Diplomáciai körökben rámutattak, hogy az 1953-as amerikai beavatkozás és az azt követő nyugatbarát évtizedek hatására az 1979-es forradalmárok már a megelőző évtizedekben készültek valamilyen megtorló akcióra. A teheráni amerikai nagykövetség elfoglalása 1979 novemberében és a diplomáciai misszió tagjainak 444 napig való fogva tartása egy hosszú ideje tervezett bosszú forgatókönyvét követte.13 Szakértők általában számos olyan tényezőre felhívják a figyelmet az amerikai–iráni bilaterális kapcsolatok történetéből, amely a két ország diplomáciai szakítását és a hosszú távon megmaradó alacsony szintű konfliktust fenntartotta. A három kiemelkedő tényező az 1953-as puccs, Irak amerikai támogatása Iránnal szemben az Irak és Irán közötti háborúban (1980–1988), illetve az Irán-ellenes kereskedelmi szankciók folyamatos kiterjesztése.14 Annak ellenére, hogy a büntetőintézkedések körébe tartoznak, a szankciók megfelelően alkalmazva a diplomácia hasznos eszközévé is válhatnak, és a normalizálás irányába terelhetnek egy-egy konfliktust. Az iráni politikai elit dualizmusa miatt azonban csupán a pragmatikus elit meggyőzése szempontjából bizonyult hasznos eszköznek a szankciós rezsim. Az iszlám forradalom első évében, a teheráni túszejtő akcióig az amerikai adminisztráció kivárt a forradalmi eseményekkel és annak szereplőivel kapcsolatban, miközben még bizonyos fokú együttműködés is volt az amerikai titkosszolgálat és az iráni átmeneti kormány között. Várakozó álláspontja ellenére az USA szigorúan titkos hírszerzési információkat is megosztott az iráni kormány tagjaival, ugyanis mindkét fél el akarta kerülni, hogy Szaddám Huszein katonai kormánya inváziót hajtson végre Iránban. Ez egészen addig tartott, amíg Abolhaszan Baniszadr elnök hatalmon volt.15 Khomeini azonban egyértelművé tette, hogy az USA által átadott minősített információ nem jelenthet jóvátételt az amerikaiak által okozott történelmi sérelmekért. A teheráni túszdráma, illetve a Baniszadr-kormány 1981 közepén bekövetkezett leváltása fordulópontot jelentett az amerikai stratégiában, és az USA Irak mellé állt, amikor az valóban megtámadta Iránt. A teheráni túszdráma és az új iráni kormánnyal ápolt diplomáciai kapcsolatok befagyása az amerikai adminisztrációt semlegessége feladására késztette. A Khomeini által végül csak belső nyomásra támogatott teheráni akció lehetővé tette a forradalmi 13

Robert Wright: Our Man In Tehran. Other Press, [New York], 2011. Elektromos dokumentum.

James A. Bill: The Politics of Hegemony. The United States and Iran. Middle East Policy Council. 2001/ ősz. <https://www.mepc.org/journal/politics-hegemony-united-states-and-iran > Hozzáférés: 2018. augusztus 27. 14

15 Mark Gasiorowski: US Intelligence Assistance to Iran, May–October 1979. Middle East Journal. 2012/ősz. 613–627.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T rezsim számára, hogy győztesként tűnjön fel a világ legnagyobb politikai és gazdasági aktorával szemben, miközben az tehetetlennek bizonyult a túszakció másfél éve alatt. Az USA egy meghiúsult túszmentő akciója és a diplomáciai tárgyalásokat lezáró algíri egyezmény részeként létrehozott nemzetközi bíróság (Iran–United States Claims Tribunal, IUSCT) az USA katonai és diplomáciai kudarcának szimbólumává vált, és egyben talán a világon is egyedülálló abban a tekintetben, hogy az USA, valamint egy hozzá képest elhanyagolható méretű, illetve gazdasági erejű állam egyenlő rangú és súlyú félként vesz részt benne. A IUSCT-on keresztül Irán visszaszerezte az USA által befagyasztott iráni államvagyon jelentős részét, illetve segítségével mindkét oldalon számos privát kárigényt sikerült orvosolni, ugyanakkor több állami szintű sérelemről nem született döntés. Az utóbbiak között szerepel az irániak azon vádja, miszerint az USA 1953-ban és azt követően több ízben jogtalanul avatkozott be Irán belpolitikájába.16 A IUSCT intézményének fenntartása és az ezen keresztül megfogalmazott lezáratlan követelések ellehetetlenítik a két ország diplomáciai közeledését, mivel a IUSCT végső soron Irán 1953-as, illetőleg az USA 1979–1981-es sérelmeinek a szimbólumává vált. Akár az iráni forradalom első éveiben, akár azt követően megfigyelhető, hogy miközben kialakultak az ideológiai jellegű antagonizmus alapjai, az amerikai és az iráni vezetőség között folyamatos volt a koordináció. Míg az iráni rezsim első két évét a radikális forradalmi szemlélet és a túszdráma eseményei határozták meg, az ezt követő évtizedeket a gyanakvó pragmatizmus jellemezte. A kétoldalú kereskedelmi kapcsolatok az USA és Irán között nem romlottak olyan azonnali és drámai módon, mint ahogy azt a forradalmi alkotmány, az iráni rezsim nyugati izolációja vagy az Irán ellen szinte azonnal bevezetett kereskedelmi és pénzügyi szankciók alapján feltételezhető lenne. Ennek legfőbb oka, hogy már a forradalom legfőbb ideológusai és szereplői között is akadtak olyanok, akik megkérdőjelezték azt, hogy lehetséges-e az amerikai kormánnyal és más nyugati államokkal fenntartott kapcsolatok teljes körű megszakítása úgy, hogy az ne sértse Irán nemzeti érdekeit. Iránnak például szüksége volt a nemzetközi segélyekre az iraki–iráni háborút követő időszakban ahhoz, hogy az ország infrastruktúráját helyre tudja állítani. A háború utáni gazdasági mélypontot reformok követték, majd 1997-ben Mohamed Khátemi elnökké választása jelentett jelentős fordulópontot az iráni rezsim enyhülésében. Khátemi a „civilizációk közötti párbeszéd”

16 John Bellinger: U.S. Settlement of Iran Claims Tribunal Claim was Prudent but Possible Linkage to Release of Americans Is Regrettable. Lawfare. 2016. január 18. <https://www.lawfareblog.com/ us-settlement-iran-claims-tribunal-claim-was-prudent-possible-linkage-release-americansregrettable > Hozzáférés: 2018. augusztus 27.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T jegyében szeretett volna enyhülést elérni az iráni–amerikai kapcsolatokban, a retrográd politikai erők azonban megakadályozták, hogy tervét meg tudja valósítani.17 Mahmúd Ahmadinezsád 2005 és 2017 közötti két egymást követő kormányzati ciklusa hozzájárult Irán elszigeteléséhez, gazdasági recessziójához és a nemzetközi közösség nagyon közel került ahhoz, hogy a katonai beavatkozás mellett döntsön. Az USA a teheráni amerikai nagykövetségen zajló túszdrámára adott válaszul már 1980-ban szankciókat léptetett életbe, ám ezeket később visszavonta. Így csak 1995-ben született meg az első olyan átfogó elnöki döntés, amely a többi gazdasági ágazat blokkolása mellett mind az iráni nyersolaj, mind a más országok által finomított iráni eredetű nyersolaj importját tiltotta. Mivel a nyersolaj adja a közel-keleti ország exportbevételeinek oroszlánrészét, Irán stratégiai érdekei megkívánták, hogy az USA-hoz fűződő kereskedelmi kapcsolatait fenntartsa. 1980 és 1995 között az USA az iráni nyersolaj tíz legfontosabb importőre között volt, sőt 1987-ban még az első helyen állt.18 A két ország kapcsolata csupán 1995-ben romlott meg jelentősen, ekkor ugyanis az USA elfogadhatatlannak ítélte Irán beavatkozását az izraeli–arab békefolyamatba. Khámenei és a forradalom többi „bástyája” számos esetben felismerik a nyugati izoláció korlátait, és ennek köszönhetően gyakran fel lehet fedezni az enyhülés jeleit az iráni kormányok magatartásában. Ahogy azonban fentebb is hangsúlyoztam, a Forradalmi Gárda és a rendszer többi védőbástyája folyamatosan törekszik a forradalom eszméinek exportjára, és emiatt a normalizációs folyamat végső soron soha nem jár sikerrel. A rezsim keményvonalasai rávehetők, hogy taktikai szempontból jóváhagyják az iráni kormány konszolidációs politikáját, stratégiájuk azonban ettől függetlenül változatlan marad. A forradalom exportja, vagyis a forradalmi hozzáállás és szervezeti hálózat kiépítése, az iráni forradalom egyik legfontosabb, Khomeinitől származó eszménye. Ennek megfelelően bontakoztak ki az 1980-as és 1990-es években iráni támogatással az olajmonarchiák hatalmának megdöntése céljával létrehozott szaúdi, kuvaiti és bahreini militáns Hezbollah-szervezetek, illetve az elsősorban az Izraeli katonai jelenlét visszaszorításának céljával létrehozott libanoni Hezbollah. Az arab államokra, illetve az Öbölben és a Közel-Kelet egyéb államaiban működő állandó amerikai katonai bázisokra az iráni ellenállás tengelyének kiterjesztése közvetlen fenyegetést jelent. Az Irakkal vívott háború Akbar Hásemi Rafszandzsánit, Irán korábbi elnökét (1989–1997) és az iráni 17

Farhad Rezaei: Iran’s Nuclear Program. A Study in Proliferation and Rollback. Springer, Cham, 2019.

Askari, 195.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T forradalmi fegyveres erők vezetőit arra a felismerésre vezette, hogy a háború megnyeréséhez szükség van vegyi és biológiai fegyverek bevetésére, Irán hosszú távú védelme érdekében pedig az országnak arra is szüksége van, hogy atomfegyvereket fejlesszen.19 Khomeini nem támogatta a tömegpusztító fegyverek használatát, ezért a rezsim erre irányuló tevékenysége Khomeini előtt is titokban zajlott, Khámenei és az iráni elnökök ellenőrzése alatt.20 Khomeini halála után az elvi akadálya is elhárult annak, hogy a pragmatikus elnökök kormányai alatt is tovább haladjanak a fejlesztések, hiszen Irán számára presztízskérdés és alkualap lehet a nukleáris fegyver birtoklása. Jól dokumentálható, hogy miközben az 1990-es évektől kezdve zajlik a normalizációs folyamat az iráni és amerikai, illetve az iráni és arab kormányok között, az iráni rezsim egy része (beleértve a pragmatikus kormányokat is) folyamatosan folytatja a forradalmi eszmék exportját és a tömegpusztító fegyverek fejlesztését. Ez az ambivalens külpolitika az oka a normalizációs folyamatok rendszeres kudarcának. Az iráni külpolitika mellett a belpolitikai, illetve a gazdaságpolitikai kérdések mentén is erőteljes kontraszt figyelhető meg a keményvonalasok és a pragmatisták között. Az iszlám forradalom utáni rezsim valamen�nyi politikai frakciójának a percepciója arra a feltevésre alapult, miszerint a Pahlavi-dinasztia alatti iráni gazdaság egyik legfontosabb hibája a nyugati hegemón hatalmaktól való függőség elfogadása volt, és ennek két legfontosabb mutatója a szénhidrogének és a nyugati importnyersanyagok iráni gazdaságban játszott túlzott jelenléte volt.21 Erre válaszul az iszlám forradalom után elfogadott iráni alkotmány módosított változatának egyik sarkalatos pontja kimondta,22 hogy az Irán gazdasági prosperitásához, illetve az ország szegénységének leküzdéséhez vezető úton elfogadhatatlan, hogy az iráni gazdaságban külföldi hatalmak monopóliumot élvezzenek. A forradalmi és a jelenlegi rezsim gazdaságpolitikájának ez az alapvetése azt jelenti, hogy az iráni gazdaság liberalizációját, illetve Iránnak a globális gazdaság vérkeringésébe történő becsatornázását a rezsim fenntartásokkal kezeli, és a sikeres gazdaságpolitika nem alapulhat a nyugati gazdasági kapcsolatokon. A Nyugat-ellenesség ilyen módú dogmatizálása ahhoz vezetett, hogy a keményvonalas és a liberális elitek rendszerint hasonló gazdaságpolitikai meggyőződést vallanak, ugyanakkor a keményvonalasok a forradalom idején kialakult szemléletet tükröző gazdasági rendszer megváltoztatására igen csekély

Rezaei (2017), 28–30.

Reaei (2019), 5.

Jahangir Amuzegar: Iran’s Economy Under the Islamic Republic. I.B. Tauris, London, 1997. 310.

Nevezetesen az 1989-es alkotmány 43. fejezetének 8. cikke.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T hajlandóságot mutatnak. A pragmatikus kormányok gazdaságpolitikájának alapja rendszerint az iráni gazdasági liberalizáció felgyorsítása, elsősorban az állami szektor privatizációja, illetve a külföldi befektetések előtt álló adminisztratív és jogi akadályok lebontása révén. A gazdasági liberalizáció ezzel szemben a keményvonalas elit kezében csupán propagandaeszköz, mivel ennek érdeke valójában a liberalizáció elodázása. A keményvonalasok gazdaságpolitikája az „ellenállás gazdaságának” forradalmi eszméjére és az elit gazdasági érdekeire épül, éppen ezért külpolitikájuk militarista, és a konkurencia kialakulásának lehetőségét akarja megelőzni. Ennek megfelelően a keményvonalas elit gazdasági liberalizációval kapcsolatban tett engedményei inkább csak a biztonsági szelepek kiengedését jelentik. Ezek esetében ugyanis a liberálisok irányába tett látványos, de inkább csupán szimbolikus gesztusokról van szó, miközben az államvagyon feletti ellenőrzés továbbra is a keményvonalasok kezében marad. Annak ellenére, hogy az 1989-es alkotmánykiegészítés lehetőséget teremtett a jelentős gazdaságpolitikai irányváltásra, megnyitva a privatizáció előtti utat, a tények azt mutatják, hogy az állami vállalatok tulajdonrészének jelentős többsége vagy az állami kontroll alá nem tartozó forradalmi alapítványokhoz, vagy a katonai establishmenthez került. Mahmúd Ahmadinezsád kormányai alatt a privatizálásra kerülő állami vállalatok többsége a Forradalmi Gárda által birtokolt cégbirodalom tulajdona lett.23 Az iráni rezsimbiztonság alapját képezi, hogy az iráni gazdaság liberalizációjával ellentétes érdekeket képviselő politikai, katonai és vallási szereplők az utóbbi évek fejleményeit figyelembe véve sikeresen tudtak javítani gazdasági pozícióikon.

Az USA Irán-stratégiája és annak eredményei Az USA közel-keleti stratégiai érdeke az energiaforrások szabad áramlásának fenntartása és a szövetséges államok védelme. Ez egyrészt azért fontos, mert így tudja biztosítani az energiaforrásokat, másrészt pedig azért, mert ezáltal képes biztosítani az amerikai jelenlétet szövetségesei területén.24 Irán forradalmi ideológiája és az ahhoz kapcsolódó ellenállás tengelyének aktivitása egyaránt sérti az USA-val szövetséges Izrael, valamint az Öböl arab államainak területi és állami szuverenitását, illetve az USA térségben kiépített diplomáciai, katonai és kereskedelmi érdekeltségeit. Az USA Irán-stratégiájának kialakítása során mindkét tényező hasonló súllyal esik a latba, mivel az Egyesült Államok mindenkori 23 Shirzad Azad: The Politics of Privatization in Iran. Middle East Review of International Affairs. 2010/december. 66–71. 24 Karl P. Mueller [et al.]: U.S. Strategic Interests in the Middle East and Implications for the Army. RAND Corporation, Santa Monica, 2017. 2.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T kormánya több mint fél évszázada töretlen és különleges diplomáciai, illetve kereskedelmi jellegű kapcsolatot ápol Izraellel és Szaúd-Arábiával. Ezt a kapcsolatrendszert különböző érdekcsoportok tevékenysége is kiegészíti: Izrael részéről elsősorban az American Israel Public Affairs Committee (AIPAC), Szaúdi részről pedig az a több tucat PR-cég, amelyek 2001 óta intenzív kampányt folytatnak Szaúd-Arábia közmegítélésének javításáért.25 Az USA Barack Obama elnöksége előtt és alatt folytatott külpolitikai magatartása teljes mértékben egybeesett Izrael és SzaúdArábia regionális érdekeivel. Gyakori az a kritika, hogy az USA a KözelKeleten sokkal inkább a szövetségesei, mintsem saját érdekeit követi stratégiája kialakítása során. Az amerikai adminisztráció döntéshozói, illetve tanácsadói az iráni külpolitikai ideológia és látható regionális stratégia vizsgálata során általában az Iránnal való konfrontáció lehetséges módjait vizsgálják, és csak másodsorban keresik a normalizálás lehetőségeit. Ez igaz volt a JCPOA életbe lépése után is. Azt követően, hogy Irán az egyezmény valamennyi feltételének megfelelt, 2016-ban az USA felfüggesztett számos, a perzsa állammal szemben hozott kereskedelmi korlátozást. Eközben azonban fenntartotta vagy kiterjesztette azokat a korlátozásokat, amelyek a rezsim fegyverkezési programjaihoz kötődő személyeket vagy entitásokat érintették. A JCPOA életbe lépésekor már látható volt, hogy az USA és az iráni rezsim forradalmi, militarista elemei közötti proxykonfliktus eszkalálódni fog, ez pedig visszafordíthatja a két kormány között kedvezően alakuló normalizációs folyamatot.26 Az iráni legfelsőbb vezető egyszerre támogatta a nukleáris egyezmény létrejöttét és Irán közel-keleti katonai tevékenységét, megsértve ezzel az USA, valamint szövetségesei érdekszféráját. Az amerikai adminisztráció számára összeegyeztethetetlen volt, hogy Irán rendszeresen megfelelt a JCPOA által előírt ellenőrzési körökön, miközben külpolitikai magatartása az USA-val való konfrontációt kereste. Az amerikai Irán-stratégia egyik sarokkövét 1979 óta a rezsimváltás eszközeinek keresése jelenti. A legfontosabb ilyen jellegű eszközt a gazdasági szankciók bevezetése jelenti, ettől ugyanis az amerikai vezetés az iráni gazdaság összeomlását és ezáltal a rezsim bukását várja. Számos kutató rámutatott azonban, hogy az iráni rezsim keményvonalas szereplőinek, így például a Forradalmi Gárdának a gazdasági ereje és befolyása

25 Ben Freeman: It’s time to silence the Saudi lobbying machine in Washington. Washigton Post. 2018. október 22. <www.washingtonpost.com/news/global-opinions/wp/2018/10/22/its-time-tosilence-the-saudi-lobbying-machine-in-washington/?noredirect=on&utm_term=.94d2e5c70c76 > Hozzáférés: 2018. augusztus 27. 26 David E. Sanger: Iran Complies With Nuclear Deal; Sanctions Are Lifted. The New York Times. 2016. január 16. <https://nyti.ms/1NdsdrV > Hozzáférés: 2018. augusztus 27.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T a szankciók alatt vált a legjelentősebbé, vagyis akkor, amikor életbe léptek a legkeményebb Irán-ellenes gazdasági szankciók.27 Iránban ugyanis a korlátozások idején a forradalmi szervezetek általában a feketegazdaság meghatározó tényezőivé válnak. A fegyveres erők puszta mérete, gazdasági erejének 2000-es években bekövetkezett növekedése, lojalitása és a tüntetések elfojtása során szerzett tapasztalata ugyanis mind olyan tényezők, amelyek a legtöbb szakértő szerint elképzelhetetlenné tesznek bármilyen olyan alulról kezdeményezett népi mozgalmat, amely rezsimváltást érhetne el. Ezt a tényt az egyébként a választási eredményeket, nem pedig a rezsim tekintélyét kritizáló Zöld Mozgalom 2009-es tüntetéseinek elfojtása is bizonyítja.28 Gyakran azok is meggyőződésesen hisznek az iszlám forradalom elveiben, akik a rendszert magát egyébként mindenki másnál erősebb kritikával illetik.29 A rezsimváltás igénye gyakran megfogalmazódik, de a külső szemlélők hajlamosak túldimenzionálni az azt támogatók körét és méretét. Amellett, hogy nem számít népszerű stratégiai célnak, elemzések szerint a hidegháború lezárását követően legalább négy alkalommal nyílt lehetőség az USA és Irán kormányai közötti kiegyezésre. Ezek többnyire az USA percepciója és agresszív Irán-politikája miatt nem valósultak meg.30 Az első ilyen lehetőségre a kuvaiti háborút követően adódott alkalom, ám ekkor az USA végül állandó katonai bázist hozott létre Kuvaitban és az Öböl többi államában is, ezt pedig Irán közvetlen fenyegetésként értékelte. A Clinton-adminisztráció alatt kialakult egy demokrata–progresszív együttállás, az USA azonban meghirdette a kettős feltartóztatás stratégiáját, s ennek keretében Iránt problémaként definiálta. A harmadik lehetőség az USA 2001-es afganisztáni háborúja során merült fel, a kiegyezésre azonban ezúttal sem került sor, és Irán az USA terrorellenes háborújának egyik célpontjává vált. A negyedik lehetőség a multilaterális atomegyezmény 2015-ös aláírása után adódott. Obama elnök mandátumának lejárta és a Trump-adminisztráció atomegyezményből való egyoldalú kilépése azonban ismét egy elmulasztott lehetőséget eredményezett. Kétségtelen, hogy a kétoldalú kapcsolatok elsősorban az iráni rezsim keményvonalasai miatt kerültek mélypontra, viszont az USA

27 Suzanne Maloney: Major beneficiaries of the Iran deal: The IRGC and Hezbollah. The Brookings Institution. 2015. szeptember 17. <https://www.brookings.edu/testimonies/major-beneficiariesof-the-iran-deal-the-irgc-and-hezbollah/ > Hozzáférés: 2018. augusztus 27. 28 Natasha Turak: Expecting regime change through Iran sanctions is ‘naive and unrealistic,’ experts say. CNBC. 2018. augusztus 7. <https://www.cnbc.com/2018/08/07/expecting-regime-changethrough-iran-sanctions-naive-and-unrealistic.html > Hozzáférés: 2018. augusztus 29. 29 Reza Simbar: Iran and the US: Engagement or Confrontation. Journal of International and Area Studies. 2006/június. 73–87. 30 Balogh István (2013): The Theory of “Strategic Blowback”. US Strategy Towards Iran 1993–2010. Doktori értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola, Budapest, 2013. 11.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T elszalasztott minden az iráni rezsim enyhüléses időszakaiban adódó lehetőséget, javarészt arra a percepcióra alapozva, hogy Irán katonai fenyegetést jelent az USA közel-keleti kontingenseire, Izraelre és az arab szövetséges államokra, illetve hogy ennek ideológiai, nem pedig pragmatikus okai vannak. Az USA 2001-es afganisztáni és 2003-as iraki katonai misszióit követően Irán befolyása mind Afganisztánban, mind Irakban megnőtt, ennek hatására pedig az USA közel-keleti partnerei körében erősödött az iráni katonai, elsősorban pedig a nukleáris fenyegetés percepciója. 2002-t követően az iráni nukleáris programról készített szakértői jelentések, a média ezekre alapuló pánikkeltése és Iránnak a palesztin fegyveres mozgalmakkal ápolt kapcsolatai oda vezettek, hogy az USA „war on terror”-narratívájában Iránt összekapcsolta az al-Káidával, és a terrorizmust támogató országok közé sorolta.31 2006 és 2010 között az USA, az ENSZ és az EU változó mértékű kereskedelmi korlátozásokat vezetett be Irán ellen: ezek a nukleáris programhoz kötődő entitások és egyének tevékenységét korlátozták. Az USA 2001-es afganisztáni hadművelete fordulópontot jelenthetett volna a két ország kapcsolatában. Az iráni kormánynak érdekében állt, hogy valamilyen módon bekapcsolódjon az USA globális terrorizmusellenes kampányába, hiszen az Afganisztánt uraló tálib rezsim és az al-Káida szunnita terrorszervezet Iránra is közvetlen veszélyt jelentett. Az iráni kormány a tálib rezsim megjelenését követően folyamatosan kampányolt a nemzetközi katonai beavatkozás érdekében, míg Szaúd-Arábia, az USA egyik legfontosabb közel-keleti szövetségese, de jure elismerte azt. Iránnak az afganisztáni helyzet rendezésében két szempontból is rendkívül fontos szerepe volt. Egyrészt logisztikai és katonai segítséget nyújtott az amerikai hadseregnek az afganisztáni hírszerzési, illetve mentési műveletekben, eközben pedig határainak megerősítésével meggátolta, hogy a tálib rezsim és az al-Káida menekülő tagjai Irán irányában találjanak kiutat Afganisztánból. Másrészt viszont – Irán mediátori szerepének egy kevésbé ismert aspektusaként – a perzsa államnak meghatározó szerepe volt a tálib rezsimet követő afgán politikai rend kialakításában. Iráni közvetítés eredménye, hogy az ország vezetője az Amerika-barát Hamíd Karzai, nem pedig az „Északi Szövetség” élén álló Burhánuddín Rabbáni lett.32 Az új kormány amerikai orientációja ugyan újabb biztonságpolitikai kihívást jelentett Irán számára, ugyanakkor elvezetett a síita állam tálib rezsimmel formálódó konstruktív

31 Adam Hodges: The “War on Terror” Narrative. Discourse and Intertextuality in the Construction and Contestation of Sociopolitical Reality. Oxford University Press, New York, 2011. 127–128. 32 Kaveh Afrasiabi – Abbas Maleki: Iran’s Foreign Policy After 11 September. The Brown Journal of World Affairs. 2003/tél–tavasz. 255–265.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T kapcsolatához, mivel az új afgán politikai vezetéssel sikerült számos addig megoldatlan problémát, így például a folyami szabályozások kérdését is rendeznie. Az afgán belpolitikai stabilizáció tehát már 2001-ben közös amerikai–iráni érdekké vált, ez pedig komoly lehetőséget kínált a bilaterális kapcsolatok rendezésére. Az afganisztáni beavatkozás alkalmat teremtett az iráni és amerikai kormányzatok számára, hogy új, konstruktív javaslatokkal álljanak elő a kapcsolatuk normalizálása érdekében. Annak ellenére, hogy George W. Bush elnök Iránt állította a „gonosz tengelye”-retorika középpontjába, a hivatalos politika hátterében 2001 és 2003 között komoly tárgyalások folytak a bilaterális kapcsolatok rendezésének feltételeiről és a közel-keleti helyzet normalizálásának lehetőségeiről, illetőleg Irán ebben játszott szerepéről.33 2002-ben a New York Times birtokába került egy olyan eredeti hivatalos dokumentum, amely feltehetőleg már tartalmazta az USA és Irán háttértárgyalóinak előzetesen jóváhagyott feltételeit.34 A dokumentum tanulsága szerint az amerikaiak által megfogalmazott legfontosabb elvárások az iráni nukleáris program korlátozása, a hagyományos fegyverkezés csökkentése, a terrorizmus elleni harcban való transzparens részvétel és az ellenállás tengelyének pacifikálása voltak, míg Irán elvárásai között az ország megbélyegzésének, szankcionálásának és vele szemben bevezetett mindenféle korlátozásnak a feloldása szerepelt. A nagyon komoly feltételeket tartalmazó dokumentum feltehetőleg végül azért nem vált a nyílt politikai tárgyalások alapdokumentumává, mert a Bush-adminisztráció konzervatív, Irán-ellenes tagjai tényleges lépéseket vártak az iráni kormánytól a terrorizmus elleni fellépés területén, erre azonban nem kaptak ígéretet. Diszkrepancia mutatkozott a háttérben tárgyaló politikusok és szakértők elvei, illetve szándékai, valamint az iráni kormány cselekvőképessége és stratégiája között. A progres�szív iráni kormánynak nem volt jelentős ráhatása a keményvonalasok fegyverkezési programjára, illetve általánosságban vett közel-keleti stratégiájára. A 2001 és 2003 közötti tárgyalások kudarca nemcsak a bilaterális kapcsolatok újraértékelésének lehetőségét odázta el, hanem egyértelművé tette, hogy az USA nem szándékozik konstruktív szerepet kínálni Iránnak az iraki rezsim tervezett felszámolása és egy új demokratikus rend kiépítése esetén. A korábban idézett dokumentum még egy olyan Irán által

33 Nicholas D. Kristof: Iran’s Proposal for a ‘Grand Bargain’. The New York Times. 2007. április 28.<https://kristof.blogs.nytimes.com/2007/04/28/irans-proposal-for-a-grand-bargain/> Hozzáférés: 2018. augusztus 28. 34 Halt in US hostile behavior and rectification of status in Iran in the US. The New York Times. 2007. április 29. <http://www.nytimes.com/packages/pdf/opinion/20070429_iran-memo-expurgated. pdf > Hozzáférés: 2018. augusztus 29.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T tett konkrét ajánlatot is tartalmazott, amelyben a perzsa állam elkötelezte magát egy plurális iraki kormány felállítása mellett. Irán elegendő befolyással rendelkezik az Irak többségét alkotó síita népesség körében ahhoz, hogy komolyan befolyásolni tudja az ottani politikai folyamatokat. Az elmulasztott együttműködési lehetőség nyomán az iraki háború első éveiben az iraki politikai szereplők polarizálódtak. Az amerikai kormányzat alábecsülte, hogy Szaddám Huszein elmozdítását követően várhatóan mekkora iraki befolyása lesz majd Iránnak.35 Irán nemcsak egyszerűen hegemón hatalommá vált a síita többségű országban, de az Irán által támogatott síita milíciák fegyveres konfliktusba is kerültek az amerikai fegyveres erőkkel. Így évekig tartó politikai és fegyveres proxykonfliktus alakult ki az USA, valamint Irán között, miközben mindkét fél a demokratikus átalakulás sikerében lett volna érdekelt. Barack Obama elnöksége alatt valódi lehetőség adódott arra, hogy az USA normalizálja Iránhoz fűződő kapcsolatait. A 2009-ben Kairóban megtartott, „Új kezdet” címen számon tartott beszédében nyíltan elismerte, hogy az amerikai kormány hibát követett el, amikor 1953-ban segédkezett a demokratikusan választott iráni kormány eltávolításában.36 A CIA 2013-ban végül nyilvánosságra hozta azokat a korábban titkosítás alatt álló dokumentumokat, amelyek az 1953-as puccshoz vezető titkosszolgálati akció részleteit tartalmazták.37 Obama nyilvános beszédeiben és nyilatkozataiban egyrészt „iszlám köztársaságként” nyilatkozott Iránról, vagyis elismerte az 1979-es forradalom lezárulását és tartós eredményeit, másrészt pedig hangsúlyozta, hogy a diplomácia, valamint az állandó párbeszéd eszközével Iránt rá lehet venni nukleáris programjának mérséklésére, s egyúttal normalizálni lehet az országgal több évtizede megszakadt diplomáciai kapcsolatokat. Ezt olyan, az amerikai fél által tett engedmények is elősegítették, mint a két ország közötti közvetlen diplomáciai találkozók engedélyezése.38 Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége alatt az iráni belpolitikai viszonyok nem teremtettek megfelelő környezetet a párbeszédhez, ezért amerikai oldalon csupán a szándék volt meg a nyitásra, ténylegesen azonban

35 Suzanne Maloney: How the Iraq War Has Empowered Iran. The Brookings Institution. 2008. március 21. <https://www.brookings.edu/opinions/how-the-iraq-war-has-empowered-iran/ > Hozzáférés: 2018. augusztus 29. 36 The President’s Speech in Cairo: A New Beginning. The White House. President Obama. 2009. június 4. <https://obamawhitehouse.archives.gov/issues/foreign-policy/presidents-speech-cairoa-new-beginning > Hozzáférés: 2019. február 25. 37 Saeed Kamali Dehghan – Richard Norton Taylor: CIA admits to role in 1953 Iranian coup. The Hindu. 2013. augusztus 21. (Frissítve: 2016. június 10.) <https://www.thehindu.com/news/international/ world/cia-admits-to-role-in-1953-iranian-coup/article5042585.ece > Hozzáférés: 2019. február 25. 38 Kenneth Katzman: Iran: Internal Politics and U.S. Policy and Options. Congressional Research Service, CRS Report. RL32048. 20. <https://fas.org/sgp/crs/mideast/RL32048.pdf > Hozzáférés: 2018. augusztus 29.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T az USA szigorú szankciós politikával büntette az iráni rezsimet. 2013 után, Haszan Rúhání elnöksége alatt viszont közvetlen diplomáciai vonal jött létre Obama és Rúhání között. Ez pedig jelezte a konfliktus konstruktív megoldásának keresését. A nukleáris tárgyalások sikeressége ugyanakkor csak kis részben tekinthető a pragmatikus Rúháni-kormány eredményének. Az iráni rezsimet egyesek szerint valójában a büntetőintézkedések okozta gazdasági válság késztette a JCPOA feltételeinek elfogadására és csak azzal a feltétellel, hogy az egyezmény kizárólag Irán nukleáris programjára vonatkozik, vagyis semmiféle akadályt nem gördít Irán regionális ambíciói, illetve az ahhoz szükséges fegyverkezési lépések elé.39 Személyes vélekedésem szerint az iráni keményvonalas elit kompromisszumkészsége annak tudható be, hogy az arab felkeléseket követő polgárháborús helyzetben az iráni befolyás jelentősen megnőtt az arab országok térségeiben, ez pedig presztízsnövekedést eredményezett számára. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a keményvonalas elit úgy döntött, elfogadható számára egy presztízsveszteséggel járó egyezmény, mivel az legalább hozzájárul Irán gazdasági növekedéséhez. Ennek következtében ugyan kialakult egy átmeneti stratégiai egyensúly, ám ez már az egyezmény aláírásakor előrevetítette annak sikertelenségét, hiszen várható volt, Irán tovább fogja folytani a fegyverkezést és befolyási övezetének kiterjesztését. Az amerikai kormány tisztviselőinek vélekedése szerint a szankciók sem Irán gazdasági teljesítményét, sem regionális szerepvállalásait, sem emberi jogi kérdéseket nem befolyásoltak jelentősen, viszont nagyobb hajlandóságot alakítottak ki Iránban arra, hogy a nukleáris fegyverkezésről szóló nemzetközi tárgyalások során felmerülő kompromisszumokat elfogadja.40 Ez a hatás érvényesült a JCPOA-megállapodás elfogadásakor is, ugyanakkor egyértelmű, hogy nem volt több az iráni rezsim egyetlen pragmatikus lépésénél, miközben az iráni idealisták továbbra is ragaszkodtak a perzsa állam közel-keleti ambícióihoz. Mivel Irán hagyományos fegyverkezési programjának részletei nem képezték a JCPOA-tárgyalások tárgyát, Irán regionális ambícióinak megalapozása érdekében folytatta hagyományos rakétafejlesztési programját. A 2018-ban bevezetett amerikai gazdasági szankciók deklarált célja ennek a programnak az ellehetetlenítése volt, így tulajdonképpen a nukleáris programról szóló jövőbeni tárgyalásoknak most már az is alapfeltétele, hogy Irán nukleáris programjának korlátozásával egyidejűleg hagyjon fel rakétafejlesztési programjának fejlesztésével is. 39

Rezaei (2019), 25–26.

Kenneth Katzman: Achievements of and Outlook for Sanctions on Iran. Congressional Research Service, CRS Report. R43311. <https://fas.org/sgp/crs/mideast/R43311.pdf > Hozzáférés: 2018. augusztus 29. 40

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T Az USA és Irán katonai műveleteinek komplementer jellege látszólag lehetőséget teremtett arra, hogy a multilaterális atomegyezménnyel egyidejűleg az iráni keményvonalas rezsimmel is párbeszéd alakuljon ki. A felek azonban nem közvetlenül, hanem közvetetten, a mindkét fél számára nyíltan elérhető hírszerzői csatornákon és közös iraki szövetségeseiken keresztül koordinálták taktikai műveleteiket annak érdekében, hogy ne egymást gátolva, hanem egymást kiegészítve harcoljanak az Iszlám Állam ellen Irakban.41 A sikeresnek nevezhető műveleteket követően nemcsak a párbeszéd hiánya miatt nem adódott lehetőség a politikai kapcsolatok rendezésére, hanem azért sem, mert a folyamatban lévő szíriai polgárháborús konfliktus révén Irán proxyháborús konfliktusban állt az USA legfontosabb közel-keleti partnereivel, elsősorban Izraellel és Szaúd-Arábiával. 2018-ban pedig a Szíriában harcoló Irán által támogatott síita fegyveres milíciák közvetlen támadásokat hajtottak végre amerikai fegyveres erők ellen. Az Iszlám Állam elleni harc során Irán szárazföldi erőinek hatékonysága elősegítette, hogy a misszió alatt az USA-nak elegendő legyen csupán légierejét bevetnie.42 Mivel azonban Irán forradalmi fegyveres erőinek egyéb tevékenysége és jelenléte sérti az USA és szövetségesei biztonságát, a de facto érdekegyezés elégtelennek bizonyult a kapcsolatok normalizálása szempontjából. A tálib kérdéssel kapcsolatban az USA és Irán érdekeit, valamint stratégiáját illetően két egészen eltérő helyzet állt elő 2001-ben, illetve 2018ban. Míg az USA 2001-ben úgy ítélte meg, hogy a tálib rezsim fenyegetést jelent a globális biztonságra, és ezért a rezsim eltávolításával utat nyitott az afgán önrendelkezés számára, 2018-ban felülírva az afgán kormány stratégiáját, egyoldalúan tárgyalásokat kezdeményezett a tálibokkal, az afgán politika legitim politikai szereplőjeként, illetve egyenrangú tárgyalófélként tekintve a terrorszervezetre.43 Az amerikai–tálib tárgyalások egyértelműen az afgán központi kormányzat erőtlenségének percepcióját erősítik, miközben a gazdasági szankciók által meggyengített Irán számára az ország keleti frontján jelentkező új helyzet biztonságpolitikai kihívást teremt. Az USA 2018-as Afganisztán-politikája tehát a 2001es koordinációval, illetve hatékony fellépéssel szemben azt mutatja, az Egyesült Államok kész a kompromisszumokra a tálibokkal szemben,

41 Zack Beauchamp: 18 things about ISIS you need to know. Vox. 2015. november 17. <https://www. vox.com/cards/things-about-isis-you-need-to-know/us-iran-cooperation-iraq > Hozzáférés: 2018. augusztus 29. 42 Graham Allison: US and Iranian interests: Converging or Conflicting? Harvard Kennedy School, Belfer Center fo Science and International Affairs. 2016. március 16. <https://www.belfercenter.org/ publication/us-and-iranian-interests-converging-or-conflicting > Hozzáférés: 2018. augusztus 16. 43 Ben Farmer – Rozina Sabur: Trump sends envoys to Afghanistan to open talks directly with Taliban over peace deal. The Thelegraph. 2018. július 16. <https://www.telegraph.co.uk/news/2018/07/16/trumpsends-envoys-afghanistan-open-talks-directly-taliban-peace/ > Hozzáférés: 2018. augusztus 29.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T miközben figyelmen kívül hagyja Irán és a tágabb régió stratégiai érdekeit. A koordináció hiánya végső soron valószínűtlenné teszi, hogy rövid távon rendezni lehessen a tálib kérdést Irán bevonása nélkül. A 2010-es években egyértelművé vált, hogy Irán kereskedelmi és pénzügyi szankciók alkalmazásával való elszigetelése eredménytelen és kontraproduktív döntés volt. A szankciók nem érték el a kívánt célokat, legyen szó bár az iráni rezsim megdöntéséről, a gazdaság összeomlásáról, vagy arról, hogy Irán csökkentse az „ellenállás tengelyének” támogatására fordított kiadásait. Nem sikerült elérni Irán elszigetelését sem. Éppen ellenkezőleg, az iráni kormányok képesek voltak a szankciós rezsimek alatt is élhető szinten tartani az ország gazdaságát, miközben az ellenállás tengelye egyre nagyobb iráni támogatást élvez. Kutatások rámutattak, hogy az USA konfrontációs feltartóztatási stratégiája valójában teljesen kontraproduktív, így hosszú távon a szankciók bevezetése is eredménytelen vállalkozás.44 Az USA egyoldalú gazdasági embargóinak eredményeiről Dzsahángír Ámúzegár, Irán egykori pénzügyminisztere még az 1990-es évek végén néhány igen fontos megállapítást tett. Ezek szerint Irán gazdasági mutatói az évtized során javuló, egészséges képet mutattak. A szankciók iráni gazdaságra mért hatásai nem voltak annyira jelentősek, hogy az iráni külpolitika irányaira meghatározóak lehessenek. Ugyanakkor a szankciók fenntartása nem azért fontos, hogy azzal végzetes csapást lehessen mérni az iráni kormányra, hanem azért, hogy a gazdasági mutatók ne rohamosan, hanem csak mérsékelten javuljanak. Az iráni rezsim hosszú távon életképes a szankciók mellett is, de az ország gazdaság prosperitása függ az USA engedményitől.45 Az iráni gazdaság strukturális elemzése során és a szankciók hatásának összehasonlításakor elemzők rámutattak, alapvetően nem az olyan külső hatások felelősek az iráni gazdasági teljesítmény stagnálásáért, mint a háborúk, az olajárcsökkenés, a migrációs nyomás vagy éppen a gazdasági szankciók, hanem a gazdaság strukturális gyengeségei, így elsősorban a gazdasági liberalizáció szinte teljes hiánya és a közszféra dominanciája. Ez utóbbiak reformja szükséges, míg az előbbiek nemléte elégséges feltétele az iráni gazdasági felélénkülésnek.46 Az 1990-es években Irán ellen bevezetett egyoldalú amerikai kereskedelmi és pénzügyi szankciók egyre átfogóbb jelleget öltöttek, és kiterjedtek az iráni gazdaság vérkeringését adó szénhidrogénipari szektorokra. Emellett rendkívül fontos, hogy a szankciók extraterritoriális alkalmazhatóságot tartalmaztak, vagyis az amerikai

Balogh, 18.

Askari, 172.

Uo.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T igazságszolgáltatás szerveinek hatásköre harmadik államokra is kiterjedt. Végeredményben azonban az USA olyan engedményeket és szankciófeloldási kivételeket alkalmazott szövetségesei irányában, amelyek lehetővé tették, hogy a francia Total és más európai, orosz és ázsiai vállalatok dollármilliárdos beruházásokat hajtsanak végre Iránban.47 A 2000-es években a kereskedelmi szankciók már nemcsak Irán terrorizmust támogató tevékenységeihez kapcsolódtak, hanem a korlátozások bevezetésében egyre nagyobb hangsúlyt kapott Irán nukleáris programja is, ez pedig konszenzust teremtett az USA és nyugati szövetségesei között. A 2000 és 2006 közötti időszakban ezért Irán nyugati külkereskedelmi partnerei lecserélésére kényszerült, és ez egyúttal a partneri kapcsolatok földrajzi diverzifikálásához is vezetett. 2006-ra Irán importja, illetve olajának és egyéb termékeinek exportja már több mint 70%-ban az ázsiai piacokhoz kötődött.48 2006-ot követően egy átfogóbb, az ENSZ által kiadott szankciókból álló szankciórendszer rajzolódott ki Irán ellen. Ez a nemzetközi atomfegyver-mentesítési tárgyalások sikertelenségének volt a következménye, és azt mutatta, hogy ekkorra már Oroszország és Kína is komolyabban vette az Irán nukleáris programjában rejlő veszélyt. Ám jelentős hatással ezek a szankciók sem voltak Irán gazdaságára. Szakértők szerint az USA és Irán közeledését, valamint a nukleáris tárgyalások újabb szakaszba lépését inkább az amerikai és iráni belpolitikai változások indukálták. George W. Bush második kormányzata idején egy Zbigniew Brzezinski és Robert M. Gates által elnökölt akciócsoport rámutatott, hogy az amerikai kormány sokkal inkább a gazdasági együttműködés révén érheti el külpolitikai céljait, mint a gazdasági szankciók által. A szakértők szerint az amerikai magánberuházások számának növekedése kompenzálhatja az iráni állami szektor gazdasági súlyát, megerősítve az iráni középosztályt és meg�gyengítve a forradalmi rezsimet.49 Hasonló véleményt más szakemberek is megfogalmaztak. Ugyan a gazdasági szankciók feloldása következtében megnövekedő pénzmozgás elsősorban az állami szektor megerősödéséhez járulna hozzá, a magánszektor megerősödésével jelentősen javulna az iráni középosztály pozíciója. Végső soron mérséklődne az iráni rezsim keményvonalasaihoz tartozó szervezetek és vállalatok gazdasági súlya.50 Az amerikai kormány azonban stratégiáját nem a korlátozott sikert jelentő eredmények, hanem az iráni rezsim egészének viselkedése alapján alakítja

47 Salehi Hadi Esfahani – Hashem M. Pesaran: Iranian Economy in Twentieth Century: A Global Perspective. Economic Research Forum, Working Paper No. 452. 2008/január. 13. 48

Esfahani–Pesaran, 13.

Zbigniew Brzezinski – Robert M. Gates: Iran: Time for a New Approach. Report of an Independent Task Force Sponsored by the Council on Foreign Relations. Council on Foreign Relations, New York, 2004. 42. 49

Hamid Dabashi (2016): Iran. The Rebirth of a Nation. Palgrave Macmillan, [New York], 2016. E-könyv. 21.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T ki. A 2016-ban életbe lépett iráni nukleáris megállapodás és az abban foglalt cselekvési terv sikeres végrehajtásáról, Irán kötelezettségeinek betartásáról az Európai Tanács a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) jelentései alapján mintegy nyolc alkalommal bizonyosodott meg 2017 végéig. Irán tehát konstruktív magatartást tanúsított az atomfegyver-korlátozás tekintetében. Az USA Irán-stratégiáját azonban nem az iráni kormány egyezményben foglalt kötelezettségeinek teljesítése alapján határozta meg. Az ellenállás tengelyének aktivitása, illetve Irán fegyverkezése azt mutatják, hogy Irán fenyegetést jelent az USA és szövetségesei szuverenitására. A progresszív iráni vezetőséggel folytatott tárgyalások tehát nem pótolhatják a keményvonalasokkal való párbeszéd hiányát. Mivel a JCPOA sikertelensége szinte borítékolható, és Irán számára már csak az európai közösség részleges támogatása jelenti az egyetlen visszatartó erőt a fegyvercélú nukleáris program beindítása előtt, minden eddiginél közelebb került a fegyveres konfrontáció lehetősége az USA (és Izrael), valamint Irán között. Szakértők egyetértenek abban, ha az USA a legradikálisabb megoldást választaná, akkor az iráni nép – de még a diaszpóra is – egységesnek mutatkozna az ország védelme érdekében, illetve a nemzetközi közösség is az USA egyoldalú akciója ellen lépne fel, és Irán biztonsága, valamint a régió stabilitása mellett foglalna állást.51 Egy amerikai katonai beavatkozás lehetősége azonban meglehetősen valószínűtlen, mivel az afganisztáni és iraki beavatkozások során megmutatkoztak az USA katonai képességeinek a korlátai,52 ez a tapasztalat pedig már az iraki és a szíriai polgárháborús helyzet során is megbénította az amerikai adminisztráció döntéshozó szerveit. Ezt megerősíti, hogy míg Irán 2018. szeptemberben katonailag fenyegette az USA bagdadi nagykövetségét, az amerikai döntéshozatal körében csupán 2019. januárban került terítékre a katonai válaszadás lehetősége.

Konklúzió Az amerikai kormány célja 2018-ban az egyoldalú szankciók bevezetésével az volt, hogy Iránt olyan döntésre kényszerítse, amely presztízsveszteséggel járna a perzsa állam számára. A legradikálisabb eredmény a rezsim teljes összeomlása és egy demokratikusabb rendszer létrejötte lenne. Ehhez képest kisebb presztízsveszteséggel járna, ha Irán feladná hagyományos fegyverfejlesztési programját, regionális ambícióit, 51 David Aaron Miller – Richard Sokolsky: Opinion: Trump Has Acted Foolishly On Iran. Let’s Hope He Avoids War. National Public Radio. 2018. július 25. <https://www.npr.org/2018/07/25/632306872/ opinion-trump-has-acted-foolishly-on-iran-lets-hope-he-avoids-war?t=1535622566659 > Hozzáférés: 2018. augusztus 30. 52 N. Rózsa Erzsébet – Tálas Péter: Az iráni atomprogram körüli vitáról. ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóközpont Elemzések. 2006/1. 6.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A N TA L L J Ó Z S E F T U D Á S KÖ Z P O N T és fegyveres erőit visszarendelné Irán területére. Természetesen Irán nemhogy nem lesz áldozata a szankcióknak, és nem lép vissza, de asszertív politikát folytat, és fegyvercélú nukleáris program fejlesztését tervezi.53 Ez logikus döntés, hiszen a szankciós rezsim visszaállítása olyan állapotot teremt, hogy azalatt Irán legitim módon működtetheti nukleáris programját, csakúgy, mint a JCPOA-egyezmény aláírása előtt. A JCPOA-egyezmény sikertelensége bebizonyította, az USA és Irán közötti viszony normalizálása szempontjából nem releváns, hogy az iráni kormány milyen multilaterális vagy kétoldalú egyezményeket köt, ha a keményvonalas elit külpolitikáját nem harmonizálja ezekkel a deklarációkkal. A fegyveres konfliktus megelőzése érdekében tehát sürgető lenne, hogy párbeszéd alakuljon ki az amerikai adminisztráció és az iráni iszlám forradalom védőbástyáit alkotó személyek, illetve szervezetek között. Ennek feltétele, hogy az amerikai és vele szövetséges adminisztrációk belássák, a Közel-Keleten megváltozott geopolitikai helyzetet Irán éppen annyira fenyegetésként értelmezi, mint amennyire Izrael és az Öböl országai fenyegetésként tekintenek Irán fegyverkezésére. A legfontosabb felismerés tehát az lenne, hogy bár az iráni rezsim külpolitikájának erős ideológiai alapjai vannak, valójában Irán és a szomszédai is a reális geopolitikai veszélyekre adott legitim válasz eszközeként fejlesztik fegyverkezési programjaikat. Ha tehát az amerikai vezetés képes lenne megérteni az iráni keményvonalas elit valódi céljait, akkor arra is esély nyílna, hogy ez utóbbi feladjon külpolitikájának dogmatikus elemeiből, és Irán érdekeinek megfelelően a normalizáció irányába mozdítsa el a közel-keleti patthelyzetet.

53 Najmeh Bozorgmehr – Michael Peel: Khamenei turns up pressure on Iran nuclear deal. Financial Times. 2018. június 4. <www.ft.com/content/cf82642c-6811-11e8-8cf3-0c230fa67aec > Hozzáférés: 2018. augusztus 30.

1093 Budapest, Czuczor utca 2. | +3620 310 8776 | ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu