Arab tavasz: tíz év sikerei és kudarcai by Antall József Tudásközpont

ANTALL JÓZSEF RESEARCH CENTRE

ARAB TAVASZ: TÍZ ÉV SIKEREI ÉS KUDARCAI

ÉVA ÁDÁM

1093 Budapest, Czuczor utca 2. +36 20 310 8776 ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

ANTALL JÓZSEF RESEARCH CENTRE

AJRC-Elemzések Az Antall József Tudásközpont időszaki kiadványa

Felelős kiadó: Antall Péter Szerkesztő: Dobrowiecki Péter Kiadó neve: Antall József Tudásközpont Kiadó székhelye: 1093 Budapest, Czuczor utca 2.

A kiadó elérhetősége: 1093 Budapest, Czuczor utca 2. Tel: +36 20 310-87-76 Email: ajtk@ajtk.hu Web: ajtk.hu

1093 Budapest, Czuczor utca 2. +36 20 310 8776 ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

ARAB TAVASZ: TÍZ ÉV SIKEREI ÉS KUDARCAI ÉVA ÁDÁM

MIT TEKINTSÜNK SIKERNEK VAGY KUDARCNAK? A 2010-es évek közel-keleti politikai és társadalmi változásait nagyon sok szakértő hajlamos az alapján értékelni, hogy a politikai rezsimváltozások demokratikus átalakulásokhoz vezettek-e vagy sem. Így könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az egyedüli sikertörténet Tunézia, míg a többi arab államban megbukott a „demokratizálódás” kísérlete. Ez a megközelítés egy rendkívül korlátozott értelmezési keretet ad az elmúlt tíz év változásainak az értékeléséhez és nem mond semmit az arab társadalmakban végbemenő lényegi változásokról. Azt is sugallja, hogy az arab népeknek egyszerűen vezetőik több évtizede tartó kormányzásából lett elege, diktatúra helyett demokráciára vágynak. Valójában azonban a legtöbb arab országban a társadalmi viszonyok jelentős, minőségi romlása vezetett a tüntetésekhez, amelyeknek a transzformatív ereje a politikai és katonai elit viszonyában bekövetkező változástól függött. Ezért elsődlegesen az egyes országok társadalmi viszonyait és a politikai rendszerek sajátosságait kell összevetnünk. A társadalmi viszonyok közül elsődlegesen a demográfiai és munkaerőpiaci tendenciák, illetve a modernizáció és globalizáció hatásai mérvadóak az arab tavasz fejleményeinek vizsgálatakor.1 Valamennyi arab állam esetében elmondható, hogy a népességnövekedés és a munkaerőpiaci lehetőségek romlása, illetve a modernizáció és globalizáció társadalmakat egyesítő hatása, valamint, a kommunikációs eszközök fejlettségi szintjének és elterjedtségének lényeges növekedése együttesen vezettek a társadalmi igények robbanásszerű megjelenéséhez. Az általános összkép mögött az egyes államokban megjelenik a városok és a vidék, a különböző etnikumok, törzsek és vallási felekezetek közötti társadalmi egyenlőtlenség is, amely az arab tavaszt követően nagyon kevés országban csökkent, túlnyomórészt inkább mélyült. A politikai rendszerek sajátosságaihoz elsődlegesen a rezsim jellege, illetve a politikai és katonai vezetés egymáshoz és társadalomhoz való viszonya tartozik. Ha a hadsereg a politikai rezsimhez, nem pedig az államhoz hűséges, akkor nagyobb valószínűséggel marad meg a politikai és társadalmi status quo, míg ha a hadsereg az államérdeket szem előtt tartva a nép mellé áll, akkor esély van a status quo megváltoztatására. Ezt a viszonyrendszert tekintve a MENA térség nagyon heterogénnek tekinthető. Az egyes államok védelmi erői és szervezetei méretét tekintve és a rezsimhez való viszonyukat tekintve is óriási különbségek vannak, amelyek leginkább történelmi okokból adódnak. Elemzésemben Tunézia, Líbia, Egyiptom és Bahrein példáján mutatom be, hogy a társadalmi feszültségekből kirobbanó tüntetések és felkelések a politikai és katonai elitek

Az arab tavasz kiváltó okairól részletesen lásd: N. Rózsa Erzsébet: Az arab tavasz: A Közel-Kelet átalakulása. Osiris Kiadó. Budapest. 2015. 63-87.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

viszonyától függően milyen politikai és gazdasági változásokhoz vezettek. Csupán érintőlegesen említem azokat az államokat, akik szerepet játszottak az adott rezsimek túlélésében. Fontos, hogy elemzésben nem tekintem úgy, hogy bármely államban lezárultak volna a politikai és társadalmi változások, mivel a MENA régió egészének politikai és társadalmi viszonyai, illetve az államok továbbra is romló gazdasági helyzete mind afelé mutató tényezők, hogy az arab tavasz eseményei megismétlődhetnek és még több térségbeli államra kiterjedhetnek.

TUNÉZIA Tunéziára nyugaton a dekolonizáció óta a legeurópaibb arab államként tekintettek. Habíb Burgiba (1956-1987) az európai modernizáció és nacionalizmus szellemében érte el Tunézia függetlenségét2 és a fenti értékek mentén kormányozta országát elnökként. Szigorú állami kontroll alá helyezte az ország vallási intézményeit és tiltotta a vallási szigor társadalmi megjelenésének minden formáját. Utódja, Zajn al-Ábidín Bin Ali (1987-2011) az állampárt egyeduralma mellett korlátozott demokratikus rendszert hozott létre (rendszeres parlamenti választások korlátozott versenykörülmények között) és minden igyekezetével fenntartotta az állam és társadalom szekuláris jellegét. Bár mindkét vezető közel járt ahhoz, hogy valódi nemzetállami egységet érjen el, a korlátozott demokrácia, valamint az állam és társadalom szekularizációja elfedte a társadalmon belüli szekuláris-vallási feszültségeket. A nemzetállamiság abban is megnyilvánul Tunézia esetében, hogy az ország hadserege egységes és lojalitása a nemzethez, nem pedig a rezsimhez kötődik. 2010 decemberében Muhammad Búazízi önégetése Szídi Búzidben már jelezte, hogy a társadalmi viszonyok nagyon megromlottak Tunéziában. Az óriási szegénység, az élelmiszerárak jelentős növekedése és a krónikus munkanélküliség voltak a 2010. december és 2011. január között lezajló „jázmin forradalom” kiváltó okai.3 Elemzések kimutatták, hogy 1990 és 2000 között jelentősen, akár húsz százalékkal is nőtt a relatív szegénység Tunézia legszegényebb régióiban, ami egy általános népességvándorlási folyamatot indított el a vidékről a nagyvárosokba, ahol a szegények gettókba rendeződtek a települések perifériáin.4 Az ország gazdaságának növekedése ugyanis rendkívül egyenlőtlen hatással volt a centrumra és a perifériákra. Utóbbiak szinte semmilyen támogatást nem kaptak a kormánytól az elmúlt évtizedekben. A jázmin forradalom nem véletlenül az ország legszegényebb régióiban kezdődött és szerzett magának tömeges támogatást Tuniszban, az ország fővárosában, illetve a többi nagyvárosokban. Ahogy fent említettem, a politikai viszonyokat tekintve Tunézia a nemzetállamiság magas szintjét érte el, ami érvényes a hadseregre is. Míg a tunéziai rendőrség a forradalom során hűséges maradt a rezsimhez, a hadsereg azonnal egységesen a nép oldalára állt.

N. Rózsa, 2015. 100.

Mohd Irwan Syazli Saidin: Rethinking the ‘Arab Spring’: The Root Causes of the Tunisian Jasmine Revolution and Egyptian January 25 Revolution. International Journal of Islamic Thought. Vol. 13. 2018. június. 7. 3

Maha Yahya: Great Expectations in Tunisia. Carnegie Endowment for International Peace. 2016. március. 6.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Ennek köszönhető, hogy a tunéziai forradalom nagyon gyorsan és szinte vér nélkül zajlott le.5 A hadsereg nemzethez való hűségét azért tudta megőrizni, mivel Burgiba és Bin Ali is arra törekedett, látva a térségben az államok függetlensége után lezajló katonai puccsok gyakoriságát, hogy marginalizálják a hadsereg szerepét és befolyását az államban. Az már a sors iróniája, hogy a belső és külső feszültségek miatt az 1980-as években megerősített hadsereg magas rangú vezetője, Ben Ali egy vérmentes katonai puccs során vette át a hatalmat Burgibától 1987-ben. Ben Ali azonban gyorsan tanult elődje hibájából és az 1990-es évektől kezdve újra száműzte a hadsereget a barakkokba és az állami rendőrségre alapozta hatalmának védelmét. A jázmin forradalom előestéjén így a tunéziai hadsereg a térség bármely másik államához képest jóval kisebb, alultámogatottabb és tapasztalatlanabb volt.6 Így egyáltalán nem állt a katonai vezetők érdekében a Ben Ali rezsim védelme a népfelkelés vérbe fojtása árán. A forradalom után az egymást követő koalíciós kormányok a védelmi szektor átfogó reformját hajtották végre, amiben törekedtek a politikai és katonai vezetés, illetve a védelmi szektor valamennyi szereplője közötti egyensúly helyreállítására. Tunézia számára ez prioritás volt, mivel a forradalmat követő első öt évben az iszlamista terrorizmus bel- és külföldi szereplői is komoly fenyegetést jelentettek az államra és Tunézia gazdaságára nézve is. Arról gyorsan szakértői konszenzus alakult ki, hogy Tunézia politikai rendszere a forradalom után egyértelműen pozitív demokratikus átalakuláson ment keresztül. 2011 és 2014 között az alkotmányozó nemzetgyűlés hosszas tárgyalás után jelentős konszenzussal ratifikálta az ország új alkotmányát, amelyet a térség legprogresszívabb alapszerződésének tartanak.7 Az azt követő politikai folyamatban szekuláris-iszlamista nagykoalíciók kormányozzák az országot. Látszólag azt az egyszerű következtetést vonhatjuk le az ország működését nézve, hogy mindenki a nemzet érdekeit tartja szem előtt és ennek érdekében minden politikai párt hajlandó félretenni világnézetbeli különbségeit. Szakértők azonban arra is rámutattak, hogy ez a nagykonszenzus nem tesz jót az ország demokratikus működésének és ami ennél fontosabb, a nagy egyetértés nem vezet átfogó gazdasági-strukturális reformokhoz, ami felszámolhatná a forradalom előtti Tunézia társadalmi viszonyainak a gyenge pontjait.8 A három vagy akár több, szekuláris és iszlamista pártokat tömörítő nagykoalíció ugyanis olyan parlamenti többséghez vezet, amely nem teszi lehetővé a jól működő demokráciákra jellemző természetes versengést a kormánypárt és az ellenzék között. Másrészt, a koalíció látszólagos egységet jelent, miközben elfedi a világnézetbeli különbségeket és számos fontos döntés elmarad, mivel nincs valódi egyetértés a tagpártok között.

5 William Maclean: Tunisia army pivotal to Ben Ali ousting: reports. Reuters. 2011. január 17. <https:// www.reuters.com/article/us-tunisia-protests-army/tunisia-army-pivotal-to-ben-ali-ousting-reportsidUSTRE70G52B20110117> Hozzáférés: 2020. május 7. 6 Sharan Grewal: A Quiet Revolution: The Tunisian Military After Ben Ali. Carnegie Endowment for International Peace. 2016. február 24. <https://carnegieendowment.org/2016/02/24/quiet-revolution-tunisian-military-afterben-ali-pub-62780> Hozzáférés: 2020. május 7.

Associated Press in Tunis: Tunisia signs new constitution. The Guardian. 2014. január 27. <https://www. theguardian.com/world/2014/jan/27/tunisia-signs-new-constitution-progressive> Hozzáférés: 2020. május 19.

8 Sharan Grewal – Shadi Hamid: The dark side of consensus in Tunisia: Lessons from 2015-2019. The Brookings Institution. 2020. január. <https://www.brookings.edu/wp-content/uploads/2020/01/FP_20200131_tunisia_ consensus_grewal_hamid.pdf> Hozzáférés: 2020. május 7.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Az elmúlt tíz év látszólagos politikai egysége mögötti polarizáció eredménye az, hogy a kormány nem tudta meghozni a társadalmi fejlődéshez szükséges társadalmigazdasági reformokat. A forradalom előtti éves 4-5 százalékos gazdasági növekedés mértéke 2 százalékra esett vissza, a munkanélküliség korábbi 10-12 százalékos mértéke ma már 15 százalék, míg az infláció korábbi 3-4 százalékos mértéke ma a kétszeresére növekedett.9 Tehát minden olyan társadalmi körülmény, ami a forradalomhoz vezetett, ma jelentősen rosszabb. A forradalmat követő évek bizonytalan politikai környezete ahhoz vezetett, hogy egyik párt sem vállalta a garantált népszerűségvesztéssel járó gazdasági reformok végrehajtását. Valahányszor a kormány kísérletet tett az állami szubvenció csökkentésére vagy az adók minimális növelésére, jelentős országos szintű tüntetéssorozatok indultak az intézkedések ellen, többek között 2013-ban vagy 2016-ban.10 Pedig az átfogó reformokra azért is szükség lenne, hogy eltűnjenek az előző rezsimek idején kialakult területi-társadalmi egyenlőtlenségek az ország belseje és a tengerparti sáv között, illetve ahhoz is, hogy a nemzetközi monetáris intézmények, így a Nemzetközi Valutalalap (IMF) megítéljék Tunézia számára a gazdasági fejlődéshez szükséges hiteleket. A gazdaság stagnálása a forradalmat követő tíz évben komoly elitválsághoz vezetett. A nép elégedetlensége a demokratikus folyamatokkal jól tükröződött a 2019-es elnökválasztás során, amelyen végül olyan jelöltek vetélkedtek a végső győzelemért, akik nem vettek részt a 2011 óta tartó politikai folyamatokban. Kajsz Szaíd győzelme az elnökválasztáson tulajdonképpen az arab tavasz második hullámának megérkezését jelentette, ugyanis győzelméhez azon 18-25 év közötti szavazók jelentős mobilizációja vezetett, akik megelégelték az elmúlt nyolc év eredménytelen politikai folyamatait.11 Szaídtól alapvetően a következő években a reformfolyamatok nagykoalíció miatti megbénulásának a felszámolását várják és olyan döntéseket, amelyeknek köszönhetően enyhülhetnek az eddig romló társadalmi viszonyok. Szaíd győzelme ugyanakkor nem vezet önmagában a döntéshozatal hatékonyságának növekedéséhez. Utóbbi akkor fog megtörténni, ha az ideológiailag a spektrum két végén található pártok nem tömörülnek nagykoalíciókba csak azért, hogy ne kelljen szembenézniük a komoly strukturális változtatásokról szóló döntések felelősségével. A két szakértő szerint a tunéziai demokratikus folyamatok gyengesége abban rejlik, hogy az iszlamista Ennahda párt állandó létbizonytalanságban szenved 2011 óta, illetve a szekuláris pártok csupán azért tömörültek egységbe 2011 óta, hogy ellensúlyozzák az Ennahda népszerűségét.12 Ugyanakkor sokan annak a veszélyétől is tartanak, hogyha az Ennahda végleg kikerülne a politikából a szekuláris pártoknak köszönhetően, akkor a parlamenten kívüli tevékenysége során fragmentálódhat és a párt bázisának egy része radikalizálódhat. A gazdasági válság kezeléséhez tehát mindenképpen szükség lenne az elitválság megoldására.

Ibid. 10.

Maha Yahya: Great Expectations in Tunisia. Carnegie Endowment for International Peace. 2016. március. <https://carnegieendowment.org/files/CMEC_60_Yahya_Tunisia_Final.pdf> Hozzáférés: 2020. május 8. 10

Asharq al-Awsat: Young Tunisians, the Force behind Saied's Presidential Victory. 2019. október 15. <https:// english.aawsat.com//home/article/1946436/young-tunisians-force-behind-saieds-presidential-victory> Hozzáférés: 2020. május 8.

Grewal-Hamid, 16-21.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

LÍBIA Líbia politikai és társadalmi fejlődése Muammar Kaddáfi hatalma során (1969-2011) teljesen eltérő utat járt be a térség többi arab államához képest. Kaddáfi katonai puccs által került hatalomra 1969-ban, amelyet követően sajátos, az egyéni vízióira épített szocialista politikai és gazdasági rendszert hozott létre.13 Alapvetően ellenezte a demokratikus rendszerek minden intézményét, 1972-ben kriminalizálta a politikai pártok létrehozását és a civil társadalom valamennyi szerveződését.14 A rezsim az 1970-es években gazdaság politikája fontos részévé tett számos olyan jóléti intézkedést, így a lakhatási körülmények és egészségügy fejlesztése, amelyek miatt a lakosság körében nagy népszerűségnek örvendett Kaddáfi. Ezekre azért volt lehetősége, mert a forradalom után szinte azonnal államosította az olajszektort. Abban az időben Líbia a világ negyedik legnagyobb nyers olajkitermelő országa volt.15 A lakosság valóban azt hihette, hogy a rezsim az államvagyon újraelosztására törekszik. Az 1980-as és 1990-es években azonban Líbia elszigetelődött a nemzetközi közösségtől az országra kivetett amerikai és ENSZ gazdasági szankciók miatt. Ezeket a nemzetközi közösség azért hagyta jóvá, mert egyértelmű volt, hogy Líbia a palesztin ellenállási mozgalom terroristatevékenységét támogatta és több terrorcselekmény közvetlenül líbiai irányítás alatt volt. Az 1990-es és 2000-es évek gazdasági liberalizációs programjának a kudarca oda vezetett, hogy Kaddáfi 2003-ban a nemzetközi közösséggel való kooperálás mellett döntött. 2004-ben helyre álltak az amerikai-líbiai diplomáciai és gazdasági kapcsolatok, 2006-ban Líbia lekerült az USA terrorizmussal vádolt kormányok listájáról.16 Ez azonban nem segített azon, hogy az ország kilépjen az elhibázott gazdasági és szociális programok bűvköréből, így a 2000-es években jelentősen megnövekedő korrupció, társadalmi egyenlőtlenségek és a rezsim kemény repressziója miatt 2011 januárjában Líbiában is békés tüntetések vették kezdetüket.17 A békés tüntetések véres visszafojtása azonnal meghatározta, hogy a folyamatok milyen irányt fognak venni. Kaddáfi a kormányzása 42 éve alatt a biztonsági szolgálatára alapozta hatalmát, amelyet gondosan állított össze a lojális törzsek tagjaiból.18 Annak ellenére, hogy Kaddáfi az 1970-es években kísérletet tett a líbiai társadalom törzsi tagozódásának felszámolására, a társadalom többségének nyomására ennek éppen ellenkezője zajlott le és végül a líbiai városi társadalom körében is erős identitáselemmé vált a törzsi hovatartozás. Éppen ezért a líbiai polgárháború azonnal egy törzsi háborúvá alakult át, amelyben Kaddáfi és a részben az ő korábbi hatalmi köréből kiszakadó Átmeneti Nemzeti Tanács

Ronald Bruce St. John: The Changing Libyan Economy: Causes and Consequences. Middle East Journal, vol. 62. no. 1. 2008. 75–91. 76.

14 Anas Abubakr Buera: Libya’s Arab Spring: Revolution against a 42-Year Dictatorship. In: Routledge Handbook of the Arab Spring Rethinking Democratization. Szerk.: Larbi Sadiki. Routledge, Oxon, 2015. 105.

St. John, 76.

St. John, 84.

Buera, 110.

Yahia H. Zoubir – N. Rózsa Erzsébet: The End of the Libyan Dictatorship: The Uncertain Transition. Third World Quarterly, 33(7), 2012. 1268. 18

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

(NTC) is minél több törzs lojalitásának fenntartására vagy megszerzésére törekedett.19 Az erős törzsi öntudatból adódóan a nemzeti hadsereg egysége sem volt fenntartható és már 2011 februárjában kivált számos hadtest a hadseregből és csatlakozott az NTC által vezetett felkeléshez. Kaddáfi kemény fellépése hatására a társadalom jelentős része elfordult tőle és a nemzetközi közösség is elítélte és felfüggesztette kapcsolatait a líbiai vezetővel. Ezt követően a NATO az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása alapján civil védelmi hadműveletbe kezdett, aminek végeredményben a líbiai kormány stratégiai védelmi erejének a felszámolása lett a célja. Ezzel végérvényesen eldőlt a küzdelem Kaddáfi és az NTC között, az utóbbi javára.20 2011-ben lezárult a líbiai polgárháború első szakasza, majd 2012-től elindult egy politikai átmeneti folyamat, amely során nem sikerült nyugati demokratikus keretek között felszámolni a társadalom erőteljes törzsi tagozódását. 2013-2014-ben a törzsi megosztottságot tovább bonyolította az iszlamista nem állami szervezetek proliferációja. A dezintegrációs folyamatok 2014-ben több területi alapú párhuzamos kormány létrejöttéhez vezettek. Tripolitánia, Kirenejka és Fezzán történelmi régiók között feszült helyzet alakult ki.21 2014 után csupán elmélyültek ezek az ellentétek a Tripoliban és a Bengáziban székelő kormányok között, és a helyzetet az is rontotta, hogy a nemzetközi hatalmak különböző szereplőket támogattak a líbiai konfliktusban. A felek között komoly harcok folytak az ország olajipari infrastruktúrájának az ellenőrzéséért is, amely az adott frakció gazdasági bevételeit biztosíthatja.22 2019-20-ban gyakorlatilag ismét polgárháborús helyzet alakult ki, amiben sokszor nem egyértelmű, hogy a nemzetközi szereplők melyik fél mögött állnak. Az USA például nominálisan a Tripoliban székelő, ENSZ által is támogatott kormány mögött áll, míg valójában jelentősen támogatta a Kirenejkát javarészt uraló Khalífa Haftar tábornok területszerzési offenzíváit Tripoli közelében.23 2020 márciusában Haftar komoly nyomást helyezett a tripoli kormányra, de Törökország katonai megjelenése a nyugat-líbiai kormány mögött visszaállította a polgárháborús helyzet egyensúlyát.24 Egyértelműen az látszik 2020-ban, hogy a líbiai konfliktus nemzetközi politikai megoldása nincs kilátásban, hanem a polgárháborús helyzet súlyosbodása várható.25 A konfliktusban eddig kelet-líbiai oldalon részt vett az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia

Ibid. 1271.

Ibid. 1273.

Csepregi Zsolt – Éva Ádám: Észak Afrika. In: Biztonságpolitikai Corvinák. Szerk.: Szálkai Kinga – Baranyi Tamás Péter – Szarka E. Luca. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019. 438. 21

Zineb Abdessadok: Libya Today: From Arab Spring to failed state. Aljazeera. 2017. május 30. <https://www.aljazeera. com/indepth/features/2017/04/happening-libya-today-170418083223563.html> Hozzáférés: 2020. május 11. 22

Frederic Wehrey: ‘Our Hearts Are Dead.’ After 9 Years of Civil War, Libyans Are Tired of Being Pawns in a Geopolitical Game of Chess. Time. 2020. február 12. <https://time.com/5779348/war-libya-global-conflict/> Hozzáférés: 2020. május 11. 23

Fehim Tastekin: Turkey pursues Libya campaign despite growing financial woes. Al-Monitor. 2020. április 5. <https://www.al-monitor.com/pulse/originals/2020/04/turkey-libya-campaign-keep-on-despite-coronavirusoutbreak.html> Hozzáférés: 2020. május 11. 24

Jalel Harchaoui: The Libyan Civil War Is About to Get Worse. Foreign Policy. 2020. március 18. <https:// foreignpolicy.com/2020/03/18/libyan-civil-war-about-get-worse/> Hozzáférés: 2020. május 11. 25

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

és Oroszország is fegyveres erőkkel, így 2019 tavaszán már Tripolit ostromolta a kelet-líbiai katonai koalíció.26 2020 januárjában azonban megjelent a török hadsereg a nyugati tripoli kormány oldalán és ezzel helyre billentette a katonai egyensúlyt Nyugat- és Kelet-Líbia között.27 Nemhogy nem oldódott meg a különböző líbiai frakciók közötti viszony, hanem Líbia a globális és regionális nagy- és középhatalmak proxy konfliktusává vált. Egyáltalán nem látható tehát és jóslásokat sem lehet tenni arra, hogy a líbiai polgárháború után milyen politikai és társadalmi viszonyok fognak kialakulni, milyen lesz a politikai és katonai vezetés viszonya, stb. Ami az ország gazdasági helyzetét illeti, a 2017-2019 közötti időszak jelentős gazdasági növekedési folyamatát visszavetette a 2019-ben kiújult polgárháborús helyzet, így 2020-ban mindenképpen jelentős visszaesés várható az ország gazdasági termelésében.28

EGYIPTOM Tunéziához hasonlóan Egyiptomban is a politikai és katonai vezetés kényes egyensúlyának a felborulása, a hadsereg marginalizálása vezetett a rezsim viszonylag gyors bukásához. A folyamat, vagyis a hadsereg politikai és gazdasági befolyásának csökkentése és a belügyi szervek megerősítése, egyes szakértők szerint már Gamál Abdul Nászir (1954-1970) elnök idejében megkezdődött.29 Huszni Mubárak (1981-2011) az 1980-as évektől kezdve a biztonsági szolgálat (mukhábarát) és közeli politikai köre, beleértve fia Gamál Mubárak politikai pozíciójának megerősítésére törekedett, folyamatosan csökkentve a hadsereg súlyát az erőegyensúlyban. Összehasonlításképpen, az 1980-as évek elején a hadsereg létszáma másfél millió fő, míg a biztonsági szolgálaté kettőszázötvenezer fő volt. 2011-re előbbi kettőszázötvenezer főre csökkent, míg a biztonsági szolgálat másfél millió főre duzzadt.30 Az egyiptomi politikai viszonyokat a forradalmat megelőző évtizedben a korrupció magas szintje jellemezte, amelynek egyetlen célja a rezsim bázisát alkotó politikai és gazdasági kör jólétének növelése volt. A 2011-es események nem a semmiből jöttek, már 2004-ben beindult a társadalom teljes spektrumát lefedő civil kezdeményezés, a Kifája Mozgalom, amely 2004 és 2010 között mintegy háromezer tüntetést szervezett, nagyjából összesen másfél millió ember részvételével. Általános volt az elégedetlenség a rezsim bárminemű szociális politikájának a hiánya miatt.31 Ugyanakkor fontos, hogy 2011-ig ezek a megmozdulások javarészt a szociális helyzettel és munkanélküliséggel voltak összefüggésben,

David D. Kirkpatrick: Russian Snipers, Missiles and Warplanes Try to Tilt Libyan War. The New York Times. 2019. november 5. <https://www.nytimes.com/2019/11/05/world/middleeast/russia-libya-mercenaries.html> Hozzáférés: 2020. május 19. 26

International Crisis Group: Turkey Wades into Libya’s Troubled Waters. 2020. április 30. <https:// d2071andvip0wj.cloudfront.net/257-turkey-libya-troubled-waters.pdf> Hozzáférés: 2020. május 19. 27

Libya's Economic Update — April 2020. World Bank. 2020. április 16. <https://www.worldbank.org/en/country/ libya/publication/economic-update-april-2020> Hozzáférés: 2020. május 11.

Sara Salem: The Egyptian Military and the 2011 Revolution. Jadaliyya. 2013. szeptember 6. <https://www. jadaliyya.com/Details/29474> Hozzáférés: 2020. május 14.

30 Shafeeq Ghabra: The Egyptian Revolution: Causes and Dynamics. In: Routledge Handbook of the Arab Spring Rethinking Democratization. Szerk.: Larbi Sadiki. Routledge, Oxon, 2015. 200.

Ibid. 202.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

nem volt politikai indíttatásuk és semmiképpen nem a Mubárak rezsim megdöntése volt a céljuk. A civil összefogás 2010-re azonban határozott válaszlépéseket váltott ki a biztonsági szolgálat részéről. Nemcsak a tüntetőket támadták fizikálisan, hanem a kibertérben is komoly erőfeszítéseket tett a rezsim az online tömegmozgósítás megfékezésére. A 2011. január 25-én kirobbanó egyiptomi forradalmat követő tizenöt nap az egyiptomi nép utcai harcairól szólt a biztonsági szolgálattal és az elnökkel kollaboráló tömeggel, míg a hadsereg szerepe bizonytalan volt az utolsó pillanatig. Végül a hadsereg 2011. február 10-én kihátrált Mubárak mögül és ez vezetett utóbbi azonnal lemondásához.32 Ekkor terjedt el az a szlogen, hogy „a hadsereg és a nép egy kéz”. Az elnök lemondása után bizonytalanság alakult ki, sokan úgy értelmezték a helyzetet, hogy katonai puccs történt, mivel Mubáraktól a hatalmat átmenetileg nem valamely politikai szereplő, hanem maga a hadsereg vette át.33 A hadsereg azonban nem kívánt a rezsim sorsára jutni, ezért a forradalmat követően teret hagytak a civil kormányzás előtt. A 2012-ben zajló parlamenti választásokon felsorakozott a társadalom minden szeglete és végül a Muszlim Testvérek pártja szerezte a legtöbb parlamenti mandátumot. Hogy a hadsereg miért adott lehetőséget a civilek kormányzásának, arra az is magyarázat lehet, hogy az új civil vezetés kooptálásával a hadseregnek lehetősége adódott arra, hogy visszaszerezze az elmúlt évtizedekben elvesztett politikai és gazdasági befolyását anélkül, hogy katonai diktatúrát hoznának létre. A tények azt mutatják, hogy Muhammad Murszi kormánya 2012-2013-ban valóban alkotmányos kereteket biztosított ahhoz, hogy a hadsereg növelje gazdasági szerepét a mezőgazdaság, illetve a gép- és építőipar területein.34 Bár a hadsereg és Murszi kormánya között összességében jó kapcsolat alakult ki, 2013-ban előbbi kénytelen volt meghajolni a jelentős társadalmi bázissal rendelkező Tamarrud mozgalom akarata előtt. A Tamarrud a Kifája mozgalom hagyományaira épülő civil összefogás, amely több mint húsz millió, Murszi lemondását követelő állampolgár aláírását gyűjtötte össze 2013-ban.35 Murszi másfél éves hatalma alatt a demokratikus fékek és egyensúlyok lebontásán ügyködött, 36 miközben iszlamista pártja képtelen volt a megfelelő gazdasági reformokról dönteni. A 2013. június 30-án induló tüntetéseket követően Abdul Fattáh al-Szíszi, akkor még a hadsereg tábornokaként, bejelentette Murszi távozását a hatalomból.37

32 Neil Ketchley: The army and the people are one hand! Fraternization and the 25th January Egyptian Revolution. Comparative Studies in Society and History, 56(01), 2013. 182. 33 BBC: Egypt crisis: President Hosni Mubarak resigns as leader. 2011. február 12. <https://www.bbc.com/ news/world-middle-east-12433045> Hozzáférés: 2020. május 14.

Salem, 2013.

BBC: Profile: Egypt’s Tamarod protest movement. 2013. július 1. <https://www.bbc.com/news/world-middleeast-23131953> Hozzáférés: 2020. május 19. 35

36 Hafsa Halawa: Egypt After the 2011 Revolution: Divisions in Postprotest Pathways. Carnegie Europe. 2019. október 24. <https://carnegieeurope.eu/2019/10/24/egypt-after-2011-revolution-divisions-in-postprotest-pathwayspub-80141> Hozzáférés: 2020. május 14. 37 David D. Kirkpatrick: Army Ousts Egypt’s President; Morsi Is Taken Into Military Custody. The New York Times. 2013. július 3. <https://www.nytimes.com/2013/07/04/world/middleeast/egypt.html> Hozzáférés: 2020. május 14.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

A katonaság beavatkozása után Szíszi tökéletesen megértette, hogy sem a bel- sem a világpolitikai viszonyok nem tették lehetővé, hogy katonai diktatúra létrehozására kerüljön sor. Azonnal átadta az átmeneti politikai hatalmat Adli Manszúrnak, az egyiptomi Legfelsőbb Alkotmánybíróság elnökének. A 2014-ben újra megrendezett parlamenti választásokon a Muszlim Testvérek már nem indulhattak. Az előző másfél év negatív tapasztalatai miatt a technokrata szekuláris elit által is favorizált Szíszi, aki lemondott katonai pozíciójáról, magabiztosan nyerte meg a választásokat.38 Szíszi politikai pozíciójára alapozva segítette a hadsereg politikai és gazdasági befolyásának növelését az elmúlt években. Mindeközben a hadsereg fejlesztésére is sor került, amit olyan belső és külső tényezők sürgettek, mint az iszlamista terrorizmus a Sínai-félszigeten vagy az USA nyomásgyakorlása Egyiptom védelmi képességeinek a fejlesztésére.39Az egyiptomi civil társadalom tehát két alkalommal, 2011-ben és 2013-ban is elérte célját, ugyanakkor 2013-tól nemcsak az iszlamista pártok kerültek betiltásra, hanem bármilyen tömeges tüntetés alkotmányos korlátokba ütközött.40 Így lényegében 2013 után Egyiptomban a rezsim a demokratikus átalakulás helyett a biztonságra helyezte át a hangsúlyt. Viszont Mubárakkal szemben Szíszi számára nem a civil belbiztonsági szervezetek, hanem a hadsereg jelenti hatalma bázisát. A forradalom győzteseinek átka, hogy a győzelmüket követő időszakban az előző rendszer összeomlása miatt súlyos társadalmi és gazdasági válsággal kell szembenézniük. Egyiptomban csakúgy, mint az arab tavasz által érintett többi államban, a rezsim és a társadalom közötti szerződés amiatt omlott össze, hogy a rezsim már nem volt képes a társadalmi egyenlőtlenségeket elfedő intézkedéseket meghozni. Így az állam nem tudott mit kezdeni a középosztály körében növekvő munkanélküliséggel, az állami szektor elérte a munkahelyteremtő képességének határát, a magánszektor pedig gyenge lábakon állt. A Mubárakot követő Murszi kormányának nem voltak meg az eszközei arra, hogy önerőből enyhítse a forradalom okozta károkat, iszlamista irányultsága miatt pedig a nemzetközi közösség óvatossággal közeledett az új demokratikusan választott kormányhoz. Éppen ezért a 2011-2013 közötti időszakban jelentősen csökkent az Egyiptomba érkező nemzetközi segélyek és befektetések összege. Az Öböl-menti Együttműködési Tanács tagállamai közül például egyedül Katar támogatta Egyiptomot 2013-ig, míg Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Kuvait és Omán Szíszi hatalomra kerüléséig vártak a támogatásukkal: mintegy 35 milliárd dollárnyi segély érkezett innen 2013-2015 között az országba, a befektetések mellett.41 Utóbbiak mértéke végül 2018-ban érte el a forradalom előtti szintet.42 Annak ellenére, hogy az egyiptomi kormány külső támogatottsága helyreállt és a gazdasági

BBC: Egypt election: Sisi secures landslide win. 2014. május 29. <https://www.bbc.com/news/world-middleeast-27614776 > Hozzáférés: 2020. május 14. 38

39 Robert Springborg – F.C. „Pink” Williams: The Egyptian Military: A Slumbering Giant Awakes. Carnegie Middle East Center. 2019. február 28. <https://carnegie-mec.org/2019/02/28/egyptian-military-slumbering-giantawakes-pub-78238> Hozzáférés: 2020. május 15.

Halawa, 2019.

Elena Ianchovichina: Eruptions of Popular Anger: The Economics of the Arab Spring and Its Aftermath. World Bank Group, Washington, 2018. 128.

The World Bank: Foreign direct investment, net inflows (BoP, current US$) - Egypt, Arab Rep. <https://data. worldbank.org/indicator/BX.KLT.DINV.CD.WD?locations=EG> Hozzáférés: 2020. május 15. 42

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

elemzők szerint Egyiptom makrogazdasági mutatói biztatóak, elemzők felhívják arra a figyelmet, hogy ezek a tények nem jelentenek minőségi változást az egyiptomi emberek életében. Sőt, elmondható, hogy 2015-2018 között mintegy öt millió fővel nőtt a szegénységben élők száma. Utóbbi mértéke Egyiptomban 2010-ben a lakosság 21,6 százaléka volt, majd 2018-ra 32,5 százalékot ért el.43 Szíszi intézkedéseinek a leglátványosabb részei ráadásul messze nem szociális jellegűek. Az egyiptomi elnök egy hatalmas értékű beruházásba kezdett, aminek célja Egyiptom új üzleti fővárosának a felépítése Kairó közelében. A külső segítség mértéke és a makrogazdasági mutatók nem adnak valós képet a rezsim stabilitásáról sem. 2019 szeptemberében újra általános népi tüntetések kezdődtek, amelyek példátlanok voltak 2013 óta. Ezeket az üzemanyag és elektromos áram állami támogatásának csökkentése és az élelmiszerárak növelése előzte meg, illetve újra előkerült a rezsim korrupciójának kérdése a társadalmi diskurzusban.44 Ugyan a tüntetéseket a rezsim viszonylag békés eszközökkel feloszlatta, nyilvánvalóvá vált, hogy a 2011 előtti gazdasági és társadalmi állapotokhoz hasonló körülmények kezdenek kialakulni Egyiptomban.

BAHREIN A Perzsa-öböl legkisebb monarchiája számos társadalmi és politikai töréspontot rejt magában. Bahrein 1981 óta tagja az Öböl-menti Együttműködési Tanácsnak, amely nemcsak egy politikai, hanem biztonsági együttműködés is Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrein, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Omán Között. Ugyanakkor Bahrein a második világháború óta katonai együttműködést folytat az Egyesült Államokkal, amely kapcsolatot 1991-ben intézményesítettek és azóta Bahrein az otthona az USA egyik legnagyobb hadiflottájának (5. flotta) és számos parancsnokságnak (többek között U.S. Middle East Force).45 Másrészt, a Perzsa-öböl közepén fekvő szigetet a történelem során birtokolta Irán, Portugália és a brit birodalom is, ennél fogva etnikailag és vallásilag heterogén népessége ezer szállal kötődik nemcsak az Arab-félsziget, hanem Irán kultúrájához is. A síita többségű országot a 18. század óta uralja a szaúd-arábiai eredetű szunnita Ál Khalífa család, ami minden feszültség forrása az egyébként a világ egyik leggazdagabb országában. A síitákkal kapcsolatban gyakran felmerül, hogy másodrendű állampolgárok, akik nem az Ál Khalífa család, hanem Irán felé mutatnak lojalitást.46 Ugyanakkor az uralkodócsalád politikai és társadalmi ellenzéke között több mérsékelt és radikális szunnita csoport is található, akik több százezer külföldi honosítása miatt veszítették el előnyös társadalmi pozíciójukat. Bár a politikai és társadalmi feszültségek kezdőlöketét mindig a síita csoportok aktivitása adja meg, nem lehet sem etnikai, sem pedig szektariánus ellentétekre leegyszerűsíteni a bahreini feszültségeket. 43 Timothy Kaldas: Egyptians Are No Better Off Than Before the Arab Spring. Bloomberg. 2020. február 11. <https:// www.bloombergquint.com/gadfly/egyptians-are-no-better-off-than-before-the-arab-spring> Hozzáférés: 2020. május 15. 44 Claudia Maedler: Rare Protests Show Dissent Still Alive in El-Sisi's Egypt. Bloomberg. 2019. szeptember 22. <https://www.bloomberg.com/news/articles/2019-09-22/rare-egypt-protests-give-new-resonance-to-actor-sviral-videos> Hozzáférés: 2020. május 15. 45 Kenneth Katzman: Bahrain: Unrest, Security, and U.S. Policy. Congressional Research Service. 2020. február 24. 16 <https://fas.org/sgp/crs/mideast/95-1013.pdf> Hozzáférés: 2020. május 15.

Ibid. 1.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

A Bahreinben lezajló események 2011-ben ugyan az arab tavasz előzményeit követték, de a társadalmi feszültségek nem hosszú évtizedek után kerültek a felszínre úgy, mint Tunéziában vagy Egyiptomban. Bahreinben a 20. század eleje óta minden évtizedben zajlottak jelentősebb népi felkelések a külső hatalmak vagy az Ál Khalífa család autoriter gyakorlatai ellen.47 2002 óta Bahrein alkotmányos monarchia parlamentáris politikai rendszerrel, azonban a fejlett demokráciákra jellemző fékek és ellensúlyok rendszere nem alakult ki, valójában abszolút hatalmat élvez az országot 1999 óta kormányzó Hamad bin Ísza Ál Khalífa és rokonai. A 2010-es parlamenti választások sem zajlottak feszültségek nélkül. A síita lakosság többsége által támogatott al-Vifák csoport (politikai pártok létrehozása nem törvényes) a kampány során látványosan felhívta a figyelmet a szunnita vezetés autoriter gyakorlatára, amire válaszul a biztonsági szervezetek lecsaptak a tüntetőkre.48 A politikai rendszer gyenge demokratikus fékei és egyensúlyai mellett Bahrein ugyanazokkal a társadalmi és gazdasági problémáktól szenvedett a 2011-es felkelések előestéjén, mint az arab tavaszban érintett valamennyi állam. A munkanélküliség különösen a fiatalok körében magas aránya, a gazdasági lehetőségek hiánya és a politikai rendszer korrupciója tekinthetőek a tüntetések egyértelmű kirobbantó okainak.49 Sőt, a 2010. októberi parlamenti választásokkal egyidejű tüntetések már a későbbi megmozdulások kezdetének is tekinthetőek, így azt mondhatjuk, hogy Bahreinben hamarabb kezdődött az arab tavasz, mint Tunéziában vagy Egyiptomban. Bahreinben a politikai és katonai vezetés közreműködését illetően történelmi okokból nem alakulhatott ki olyan dilemma, mint Tunéziában vagy Egyiptomban. Itt is számos külés belbiztonsági szervezetre tagozódik az ország hadserege valamint az egyéb védelmi szervezetek, de végső soron valamennyi célja az Ál Khalífa család politikai hatalmának és tulajdonának a védelme.50 Valamennyi katonai és rendőri szervezet teljes állománya szunnita muszlim állampolgárokból és bevándorlókból tevődik össze, akik szolgálatait az uralkodócsalád busásan meghálálja az ország olajbevételeiből. A teljes állomány mintegy kétharmada honosított szunnita muszlim Jemenből, Pakisztánból és más muszlim országokból, így lojalitási dilemma sem merülhet fel az uralkodócsalád és Bahrein szunnita lakossága között. A 2011. február 14-én kezdődő tüntetéseket a rezsim valamennyi védelmi szervezete együttes erővel verte vissza, majd egy hónappal később Szaúd-Arábia nemzeti gárdája és az Egyesült Arab Emírségek rendőrsége is bevonult egy mintegy kétezer fős kontingenssel az országba, hogy biztosítsák Bahrein stratégiailag fontos létesítményeit

47 Kristian Coates Ulrichsen: Bahrain’s Uprising: Regional Dimensions and International Consequences. Stability: International Journal of Security & Development, 2(1): 14, 2013, 2.

Ian Black: Bahrain's elections overshadowed by crackdown on Shia protesters. The Guardian. 2010. október 22. <https://www.theguardian.com/world/2010/oct/22/bahrain-elections-overshadowed-crackdown> Hozzáférés: 2020. május 15. 48

Ulrichsen, 2-3.

Jodi Vittori: Bahrain’s Fragility and Security Sector Procurement. Carnegie Endowment for International Peace. 2019. február 26. <https://carnegieendowment.org/2019/02/26/bahrain-s-fragility-and-security-sector-procurementpub-78443> Hozzáférés: 2020. május 15. 50

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

addig, amíg a rezsim biztonsági szervezetei teljesen felszámolták a tüntetéseket.51 Az uralkodócsalád belső körébe tartozó védelmi szervezetek vezetői és a szunnita elit jelentős életszínvonalbeli előnyt élveznek a külső körbe tartozó szunnitákkal és a társadalom perifériáján lévő síitákkal szemben, amely különbséget a 2011 utáni jelentős védelmi kiadások és egyéb jóléti intézkedések még jobban elmélyítenek. Az általános jövedelemadó bevezetése 2019-ben, illetve az üzemanyag és élelmiszer árak állami támogatásának folyamatos csökkentése mind olyan intézkedések, amelyek az elitet nem terhelik meg, a külső kör vállára azonban rendkívüli terhet rónak.52 Ezek a társadalmi különbségek ráadásul nem fognak csökkenni, hanem a feszültségek ellenére jelentősen nőni fognak, mert a bahreini uralkodócsalád, az Öböl-menti Együttműködési Tanács többi tagállama és az Egyesült Államok minden évben egyre jelentősebben támogatják az ország védelmi szektorát és az elitet, mivel mindannyiuk közös érdeke az ország stabilitásának megőrzése. A társadalom többségét alkotó síiták jólétének növelése és politikai jogaik bővítése egész egyszerűen kontraproduktív lenne a rezsim számára, mert bár a társadalmi feszültségek csökkennének, félő lenne, hogy a síita többség demokratikus úton háttérbe szorítaná a szunnita elitet. Bahreinben tehát az elit és a társadalmi többség között egy kibékíthetetlen ellentét van, amelyet a rezsim korlátozott gazdasági lépésekkel enyhíthet, de fel nem számolhat.

KONKLÚZIÓ Az elemzett országok közül csupán Tunézia esete tekinthető sikertörténetnek. Bár az észak-afrikai ország gazdasági és társadalmi mutatóit tekintve 2011 óta romlott a helyzet, a politikai folyamatok és az elit viszonya tekintetében egy stabil demokratikus rendszer van kialakulóban. Az ország gazdasági fejlődésének elakadása azzal magyarázható, hogy egy politikai párt sem vállal túl nagy kockázatot, minden szereplő biztonsági játékot játszik. Az ország gazdasági fejlődésének kulcsa az elitválság leküzdése lehet. Nem valószínű, hogy az arab tavasz eseményeinek megismétlődése esetén Tunéziában polgárháború vagy katonai puccs következne be, hanem sokkal inkább valószínűsíthető az adott kormány bukása és egy újabb demokratikus átmenet. Ami Líbiát illeti, az arab tavasz eseményei ugyan demokratikus átalakulási folyamathoz vezettek, de ez a folyamat gyorsan megbukott a törzsi és vallási feszültségek megjelenése miatt. A három részre szakadt ország politikai és katonai folyamatait a történelmi tagozódás, törzsi lojalitás és most már a külső hatalmak támogatása határozza meg. Az országban jelenleg a régió legnagyobb proxy konfliktusa zajlik regionális és világhatalmak részvételével, így itt már nemcsak a líbiai társadalom és gazdaság, hanem a térség politikai stabilitása is veszélybe került. Nemcsak Líbiában tud tovább romlani a belpolitikai helyzet, hanem a Líbiában zajló konfliktusokat más államok közötti konfliktus követheti vagy a helyi konfliktusok könnyen átgyűrűzhetnek a szomszédos országokba. Líbia tehát az arab tavaszt követő instabilitás legfőbb gócpontja továbbra is. 51 Ethan Bronner – Michael Slackman: Saudi Troops Enter Bahrain to Help Put Down Unrest. The New York Times. 2011. március 14. <https://www.nytimes.com/2011/03/15/world/middleeast/15bahrain.html> Hozzáférés: 2020. május 15.

Vittori, 2019.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Egyiptomban az arab tavasz eseményei demokratikus átalakulási folyamathoz vezettek, amelyben az iszlamisták kerültek demokratikus többségbe. Az új kormány azonban a korábbi rezsimhez hasonló antidemokratikus eszközöket alkalmazott és nem kínált semmilyen megoldást a társadalom és gazdaság problémáira. Az új kormány bukását ugyanúgy a nép követelte, mint a korábbiét, de ekkor már a hadsereg nem adott több lehetőséget a folyamat teljesen demokratikus keretek között tartására. A politikai részvétel jelentős korlátozása árán egy korábbi katonai vezető került az ország élére, aki a demokratikus fékek és egyensúlyok rendszerét nem tekinti szentnek. Ennél sokkal lényegesebb, hogy nem történtek jelentős társadalmi és gazdasági intézkedések az elmúlt években, ezért 2019-ben megjelentek az arab tavasz idején tapasztalt népi elégedetlenség jelei. Az új vezető tehát vélhetően kemény kormányzási eszközökkel fogja tudni elkerülni, hogy elődjei sorsára jusson. Bahrein jelenleg az egyetlen olyan arab állam, ahol a síita többségű társadalom felett egy szunnita család uralkodik. Ez a társadalmi feszültségek legfőbb oka, ami Irán közelsége és az elmúlt évek geopolitikai feszültségei miatt nem fog feloldódni. Az elitből kiszoruló tömegek Bahreinben is ugyanazoktól a problémáktól, a munkanélküliségtől és gazdasági lehetőségek hiányától szenvednek, mint bármelyik másik arab állam lakossága. Az arab tavasz eseményei alapján azonban a bahreini vezetés nem azt a következtetést vonta le, hogy a demokratikus jogok szélesítése és általános jóléti intézkedések bevezetése a megoldás, hanem az elit jólétének bővítése és kemény politikai és katonai kontroll bevezetése valósult meg. Mivel nemcsak Bahrein, hanem az USA és az Öböl-menti Együttműködési Tanács tagállamai számára is fontosabb az ország stabilitása, mint a demokratikus fejlődése és az emberi jogok, ezért várhatóan Bahreinben nem fog veszélybe kerülni az uralkodó ház hatalma a következő években. Az elemzésben számos, az arab tavasz során érintett ország nem került említésre, miközben ugyanilyen vagy még jelentősebb politikai és társadalmi változások zajlottak le bennük, mint Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában vagy Bahreinben. Ugyanakkor számos jelenség, amelyeket utóbbiakkal kapcsolatban megfogalmaztam, az többnyire igaz a régió más országaiban is. Így Bahreinhez hasonlóan Szíriában is egy vallási kisebbségben lévő család vezeti az országot már évtizedek óta. Az országban Líbiához hasonló polgárháborús állapotok alakultak ki, illetve a rezsim biztonsága itt is a külső hatalmak támogatásától függ csakúgy, mint Egyiptomban. Azt is fontos elmondani, hogy bár lehetséges az egyes országok belpolitikai és társadalmi folyamatainak elemzése, ezek nem teljesen függetlenek a szomszédos és térségbeli országok belső változásaitól, így ez is egy fontos dimenziója bármilyen elemzésnek. Éppen ezen összefonódások elmélyülése vezetett oda, hogy jelenleg nem az átmeneti folyamatok lezárulása, hanem ezek kibővülése várható még több ország területén. Kudarcnak azonban semmiképpen nem tekinthetőek az arab tavasz folyamatai csupán azért, mert nem látjuk a folyamatok végét.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány