A nyelvi diverzitás politikai szerepe Spanyolországban és Franciaországban: A katalán és okszitán by Antall József Tudásközpont

ANTALL JÓZSEF RESEARCH CENTRE

A NYELVI DIVERZITÁS POLITIKAI SZEREPE SPANYOLORSZÁGBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN: A KATALÁN ÉS OKSZITÁN KÖZÖSSÉGEK HELYZETÉNEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA KORPICS FANNI

1093 Budapest, Czuczor utca 2. +36 20 310 8776 ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

ANTALL JÓZSEF RESEARCH CENTRE

AJRC-Elemzések Az Antall József Tudásközpont időszaki kiadványa

Felelős kiadó: Antall Péter Szerkesztő: Dobrowiecki Péter Kiadó neve: Antall József Tudásközpont Kiadó székhelye: 1093 Budapest, Czuczor utca 2.

A kiadó elérhetősége: 1093 Budapest, Czuczor utca 2. Tel: +36 20 310-87-76 Email: ajtk@ajtk.hu Web: ajtk.hu

1093 Budapest, Czuczor utca 2. +36 20 310 8776 ajtk@ajtk.hu | www.ajtk.hu

A NYELVI DIVERZITÁS POLITIKAI SZEREPE SPANYOLORSZÁGBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN: A KATALÁN ÉS OKSZITÁN KÖZÖSSÉGEK HELYZETÉNEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA KORPICS FANNI

Az elemzés célja megvizsgálni, hogy a nyelvi diverzitásnak milyen politikai szerepe van a francia és a spanyol államban, valamint felmérni, hogy milyen faktorok játszottak döntő szerepet abban, hogy míg a spanyolországi nyelvi közösségek autonómiát vívtak ki maguknak addig a franciaországi regionális nyelvek szinte feloldódtak a francia nemzetben. A munka fő fókuszában a katalán és az okszitán nyelvi közösségek állnak, tekintve, hogy ezen közösségek eltérő fejlődési modelljének vizsgálata segítségével érthetjük meg a legjobban a két területi állam nyelvpolitikája közötti alapvető különbségeket. Egy állam létrehozásának folyamata, az államépítés lépései, a többség és kisebbség viszonyának évszázadokon átívelő alakulása befolyásolja a mai modern alkotmányok rendelkezéseit, melyek egyes országokban megengedőbbek a nem domináns csoportokkal szemben, míg máshol tudomást sem kívánnak venni róluk. A téma a jelenlegi európai viszonyok között kifejezetten aktuális, amikor azt látjuk, hogy a vesztfáliai rendszer, amelyben eddig az államok meghatározták magukat, széttöredezőben van, ugyanakkor a rendszer egyik alapvetését képező állam-állampolgár egyértelmű viszonya is átalakulóban van. Jelen világunk leírására megjelent a glokalizáció fogalma, mely a globalizáció és lokalizáció szavak összeolvadásából jött létre. Ez a fogalom pontosan leírja a nemrégiben kialakult helyzetet, amelyben ugyan a globalizáció hatására az állam és állampolgárok közötti viszony átalakult és egyfajta transznacionális társadalom van létrejövőben, ezzel egyidejüleg felerősödtek a helyi kötelékek is, a helyi közösségi identitás ma már sok helyen megelőzheti a nemzeti identitás jelentőségét.1 Látnunk kell továbbá még egy fontos, világszinten is megfigyelhető tendenciát, amely a két közösség sorsának alakulására is hatással van. Annak ellenére, hogy a globális népesség folyamatosan növekszik, az általuk beszélt nyelvek száma viszont folyamatosan csökken. A mai nemzetközi rendszerben, különösen Európában, a nemzetállami szuverenitást egyrészről a már említett globalizáció, másrészről viszont az európai integráció kérdőjelezi meg. Az állam alatti szintek is egyre inkább erősödnek, a nemzetközi politikában folyamatosan felértékelődik jelentőségük, nem beszélve az állampolgárok identitásában betöltött szerepükről. Fontos szem előtt tartanunk azonban, hogy a ma uralkodó nemzetállam eszménye a világtörténelemben nem régi gondolat, mindössze a modernitással jelent meg. Annak ellenére, hogy mind Spanyolország, mind Franciaország az Európai Unió tagállama, mégis merőben eltérő mértékben folytatnak regionális politikát, és nyelvpolitikai elképzeléseik is teljesen más logikát követnek.2

Bakonyi Eszter: A glokalizáció kiáltványának kritikai olvasata. Információs Társadalom. 2005/3. 95-104.

Láncos Petra Lea: Nyelvpolitika és nyelvi sokszínűség az Európai Unióban. Pázmány Press, Budapest, 2014.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

A nyelvi közösségek vizsgálata igen fontos a mai nemzetközi rendszerben, hiszen a nyelv, különösen az anyanyelv meghatározó az egyéni identitások kialakulásának szempontjából. A 21. században a legtöbb konfliktusnak kulturális vetülete is van, és ugyanezen különbözőségek miatt fragmentálódnak is a társadalmak.3 Ennek ellenére egy másik tendencia is kialakulni látszik, amely azt mutatja, hogy a regionális és kisebbségi nyelvek beszélőinek száma egyre fogy és a nemzeti nyelvek, valamint a 21. század lingua francája, az angol jelentősége ezzel egyenes arányban nő. Erre az államok többféle válaszlépést is tehetnek. Franciaország alapvető stratégiája, amely mély történelmi hagyománnyal rendelkezik, hogy központi politikai eszközökkel erősíti a nemzeti nyelvet, amelynek globális szerepe leértékelődőben van.4 Spanyolország ezzel szemben nem tekinti a kasztíliai spanyol nyelvet olyan kiszolgáltatottnak, ezért nyelvpolitikája középpontjában nem olyan vehemensen jelenik meg a nemzeti nyelv védelme, és annak akár nemzetközi jelentőségűvé tételének igénye. Egy adott állam alkotmánya az alapján készül el, hogy az állam mely nemzeteszme mentén határozza meg magát. E két nemzetkoncepció a renani politikai nemzet, illetve a herderi kultúrnemzet. Összességében megállapítható, hogy a kultúrnemzet koncepciót magukénak valló államok nagyobb eséllyel biztosítanak többletjogokat a nemzeti nyelvtől eltérő nyelvet használó csoportoknak, mint azok, amelyek a politikai nemzet ideálja mentén szerveződnek.5 A mai európai nemzetállamok területén mindig is nagy volt a nyelvi diverzitás, sőt a legtöbb helyen diglosszia volt jellemző. Ez az a jelenség, amikor bizonyos kétnyelvű társadalmi csoportok tagjai tudják, hogy az általuk magasabb presztízsűnek ítélt nemzeti nyelvet használják hivatalos szituációkban, míg alacsonyabb rendűnek vélt anyanyelvüket inkább informális helyzetekben beszélik. Különböző faktorok együttes hatásának eredményeképpen azonban, szinte mindegyik európai államban kiemelkedett egy nyelv, mely államnyelvi pozícióra tett szert. Louis-Jean Calvet így fogalmazott: „A dialektus soha nem más, mint legyőzött nyelv, a nyelv pedig az a dialektus, amely a politikában győztesnek bizonyult.”6 Ez a nyelv Spanyolországban a kasztíliai, Franciaországban pedig a francia lett. A fentiekben említett folyamattal egyidejűleg a kialakulóban lévő nemzetállamokban beszélt kevésbé domináns nyelvek beszélőinek száma folyamatosan csökkent. Ugyanakkor ezek a nyelvek és dialektusok nem tűntek el teljesen, csak más szerepük lett a társadalomban. A nyelvhasználók döntő többsége kétnyelvű lett, a helyi anyanyelve mellett szinte anyanyelvi jelleggel beszélte a nemzeti nyelvet is. De a két nyelv nem rendelkezett egyenlő státusszal a társadalomban, és ami a legfontosabb beszélőik tudatában sem. A jelenség az okszitán nyelvterületen rendkívül jellemző, azonban korábban a katalán nyelvterületen is gyakran tapasztalható volt. A diglosszia idővel tájszólássá szelídülhet, mely eredményezheti az adott területről érkező nyelvhasználók gazdasági és társadalmi lehetőségeinek beszűkülését.7

Szente-Varga Mónika: Katalán nyelvpolitika. Mediterrán világ. 2012/21. 53-64.

Bárdosi Vilmos: Globalizáció, Európa és nyelv. Magyar Nyelvőr. 2010/1. 1-15.

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 36-41.

Idézi: Ortutay Katalin: A franciaországi kisebbségi nyelvek a hatalom árnyékában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011. 7.

Gardy, Philippe - Lafont, Robert: La diglossie comme conflit – l’exemple occitan. Langages. 1981/61. 75-91.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

A regionális nyelvhasználat, illetve a kisebbségi kérdés összekapcsolódnak. Tény, hogy nincsen globális szinten elfogadott, az államok döntő többsége által alkalmazott kisebbségvédelmi rezsim. Logikusan következik, hogy egy adott állam nemzeti nyelve helyett az adott terület regionális nyelvét beszélő és megőrző csoportok kimerítik a kisebbség definícióját, mivel létszámban kevesebben vannak, mint a kizárólag a nemzeti nyelvet beszélő állampolgárok. A terminológiában ugyanakkor nem ajánlatos a kisebbség kifejezést alkalmazni, mivel Franciaország az egyenlőség elvéből kiindulva nem ismeri el, hogy területén kisebbségi csoportok élnek. A nyelvi kisebbségek olyan személyek csoportjai egy adott államban, akik életvitel szerűen, tartósan ott élnek és annak állampolgárai. Hosszan tartó, szilárd és tartós kapcsolatot tartanak fenn a területi állammal, de sajátos megkülönböztető jegyük a nemzeti nyelvtől eltérő általuk beszélt nyelv. Az állam népességének arányában kisebbségben vannak, ám politikai szinten kellően reprezentáltak az államban, vagy annak egy adott régiójában. Ahhoz, hogy kisebbségnek tekinthessük őket, meg kell lennie a közösség akaratának arra, hogy különbözőségüket hosszú távon megőrizzék.8 A tanulmány kiemelt figyelmet fordít az államok homogenizációs, asszimilációs politikájára, valamint arra is, hogy az egyes regionális nyelveket beszélő közösségek milyen módon tudják megőrizni a nyelvüket úgy, hogy a nemzetgazdaságról ne szakadjanak le, és az adott állam politikailag integráns részét képezzék. Az államok az állampolgárok nyelvhasználatát elméletben bármilyen szinten és formában korlátozhatják, ugyanakkor az anyanyelvhasználathoz való jog az alapvető emberi jogok közé tartozik.9 A KATALÁN TÖREKVÉSEK TÖRTÉNELMI HÁTTERE A történelmi Katalónia részeként említhetjük Spanyolország északkeleti részén a katalán, a valenciai és az aragón autonóm közösségeket, a Baleár-szigeteket, Andorrát és Rousillont, amely Franciaországhoz tartozik.10 A mai Katalónia területén a Római Birodalom hódítása következtében a lakosság latinizálódott, majd a Vizigót Királyság terjesztette ki a hatalmát a területre. Ezen időszak alatt jelenhettek meg a vernakuláris nyelvváltozatok, amelyek a mai katalán előzményeként tarthatók számon.11Ezt követően az arab hódítók foglalták el Hispánia szinte egészét, Katalóniát kivéve, amely a Frank Birodalomba őrgrófságként tagozódott be, egyfajta pufferzónát biztosítva a muszlim és a keresztény világ között.12 1137-ben a Barcelonai Grófság házasság révén egyesült az Aragón Királysággal. Az új egyesült entitáson belül is Katalónia végig megőrizte egységét és különbözőségét, az Aragón Koronába Katalán Hercegségként tagozódott be. Ekkor kezdődött meg a mai katalán területek gazdasági felemelkedése. Az Aragón Korona az érett középkorban

8 Recommendation 1201. Council of Europe Parliamentary Assembly. 1993. <http://assembly.coe.int/nw/xml/ XRef/Xref-XML2HTML-en.asp?fileid=15235 > Hozzáférés: 2020. szeptember 22. 9 Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2015.

Ibid.

Gerencsér Balázs – Juhász Albin: A kisebbségi autonómia (működő modellek, magyar elképzelések). Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2001. 86.

Nagy Sándor Gyula - Szabó Barnabás: Európa következő állama a független Katalónia? Külügyi Szemle. 2015/tél 76-94.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

a Földközi-tenger egyik nagyhatalmává vált, kereskedelmi és katonai szempontból is. Az Aragón Királyság négy tartományból állt, amelyek közül mind rendelkezett rendi gyűléssel, úgynevezett Cortezzel, és saját közigazgatási egységgel, Generalitattal. 1469-ben az aragón király II. Ferdinánd feleségül vette I. Kasztíliai Izabellát, ezzel Katalónia az egyesült Spanyol Királyság részévé vált .13 Az amerikai kontinens felfedezése és a spanyol gyarmatosítás kedvezőtlen hatással volt Katalónia gazdaságára. Az Újvilág felfedezésével a spanyol és az európai kereskedelmi kapcsolatok súlypontja a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra tevődött át, ezzel párhuzamosan pedig Katalónia gazdasági teljesítménye folyamatosan hanyatlott.14 1635-ben a harminc éves háború keretében kitört a spanyol-francia háború. Ez azért nagy jelentőségű a téma szempontjából, mivel Ez a két ország ad otthont a katalán közösségeknek. A háború során előbb XIII. Lajos, majd XIV. Lajos jelentős katalán területeket foglalt el és integrált be a Francia Királyságba. A háborút az 1659-es Pireneusi béke zárta le, amely révén többek között a Roussilloni Grófság is Franciaországhoz került. Ez magyarázza, hogy ma katalánok élnek Franciaország Languedoc-Roussillon régiójában is.15 1700-ban a spanyol uralkodó II. Károly trónörökös nélkül halt meg, az utódlás kérdése pedig háborúhoz vezetett a Habsburgok és Bourbonok között. Anglia és Hollandia a Habsburgokat támogatta, mivel nem akarták, hogy a Bourbonok Franciaországban és Spanyolországban is hatalmon legyenek. Katalónia ehhez a koalícióhoz tartozott annak ellenére, hogy II. Károly végrendeletében meghagyta, hogy XIV. Lajos unokája lépjen a trónra. 1707-re a Bourbonok azonban megszállták Katalóniát, majd 1713-ban az örökösödési háborút lezáró utrechti béke Anjou Fülöpöt nevezte meg spanyol királyként, Katalónia tehát a háború vesztese lett. Az új király V. Fülöp felszámolta a Generalitatot és kiterjesztette a szigorú központi hatalmat Katalóniára, provinciaként integrálta azt a kasztíliai közigazgatási rendszerbe.16 Gazdasági szempontból ugyanakkor a katalán polgárság nyertese volt az egységes, abszolutista irányítású spanyol állam létrehozásának, mivel az amerikai gyarmatok korábban Kasztíliához tartoztak, a többi terület nem kereskedhetett velük. A 19. század azonban elhozta a katalán gazdasági felemelkedést, országon belüli előnyét pedig az ipari forradalom csak tovább erősítette.17 A 19. században, Spanyolországban is terjedni kezdett a francia forradalom által kitermelt nemzeteszme, a közigazgatást a napóleoni állam mintájára próbálták kiépíteni. Kiépítették a közoktatás rendszerét, amelynek nem teljesen titkolt célja a nyelvi homogenitás elősegítése volt, mivel az állami oktatás nyelve a kasztíliai spanyol lett. Azokat a diákokat, akik nem kasztíliaiul szólaltak meg, megszégyenítették és megbüntették.

Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2015.

Farkas Lőrinc: Katalán nyelv, katalán nép. Korunk 1937/5. 417-421.

Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2015.

Domonkos Endre: Nemzetközi autonómia modellek és kisebbségi kérdés, A katalán regionális autonómia és tapasztalatai Phd értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Doktori Iskola, Budapest, 2010.

Anderle Ádám: Spanyolország története. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1992. 89-94.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Ebben az időszakban Katalóniában gyors modernizáció és iparosítás kezdődött el.18 A 20. században viharosan alakult a katalánok helyzete. 1914-ben létrehozták a Mancommunitat de Catalunya-t mely 1923-ig egyfajta érdekérvényesítési szervezetként működött a katalánok számára, egészen addig, amíg Primo de Rivera diktatúrája fel nem oszlatta azt.19 Az első világháborút követő időszakban hatalomra kerülő, egyébként katalán származású Primo De Rivera tábornok diktatúrát vezetett be, és célja volt megszüntetni a regionális autonómiákat. Megszüntette tehát a Mancomunitat intézményét. 1931-ben az első köztársasági választások után Katalónia kikiáltotta az önálló köztársaságot, és Spanyolország föderatív állammá való átszervezését javasolta, amelyhez természetesen csatlakozott volna. Az 1931-es Katalán Statútum teljes önállóságot biztosított Katalóniának, előírta a régóta nem működő Generalitat újraszervezését.20A Második Spanyol Köztársaság, habár igen rövid volt, 1931-től 1939-ig tartott sokat javított a régiók helyzetén: az államot regionális modellre alakították át, és autonómia státuszt ajánlottak fel Katalóniának, amelyet annak politikai képviselete elfogadott. Egyes vélemények szerint Ez a regionális modell polarizálta a végletekig a spanyol társadalmat, amely végül a véres polgárháború kitöréséhez vezetett.21 A spanyol polgárháború után, hatalomra kerülő Franco-diktatúra kollektív bűnösöknek nyilvánította a katalánokat, mivel azok a baloldali köztársaságpárttal működtek együtt. A tábornok szerint az autonómia kifejezetten egy adminisztratív tévedés volt, amelynek azonnal véget akart vetni. Feloszlatta az autonóm testületeket és a közigazgatás irányítását központilag kinevezett tisztségviselőkre bízta. Franco spanyol nacionalizmusának célja a regionális közösségek teljes asszimilációja volt. Betiltotta a katalán nyelv használatát, nemcsak a hivatalos és közéleti szituációkban, de a magánéletben sem volt ajánlatos katalánul beszélni. A kötelező katonai szolgálatot a katalán fiataloknak olyan helyeken kellett letölteniük, ahol csak a kasztíliai spanyolt beszélték, így kényszerítették rá őket anyanyelvük mellőzésére. A katalán ipart a központtól akarta függővé tenni, ezért a katalán bankok székhelyét Franco Madridba helyeztette át. Az asszimilációs politika legfontosabb eleme az volt, hogy kasztíliai, főleg andalúziai ipari munkásként dolgozó családokat telepített be Katalóniába, ezzel próbálta fellazítani a katalánok egységét.22 A rezsim bukása után 1978-ban fogadták el a Spanyol Királyság demokratikus alkotmányát, amely óriási előrelépést tartogatott a katalán közösség számára. Autonóm intézményrendszert építettek ki, 1977-ben királyi rendelet állította fel újból a Generlitatot, országosan pedig nyáron tartották meg hosszú idő után először a választásokat.23 Az új, demokratikus alkotmány elismerte a katalán közösség bizonyos jogait, és lehetővé tette az autonómia Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2015.

Nagy Noémi: Linguistic Diversity and Language Rights in Spain. Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata, No. 150. Essays of Faculty of Law University of Pécs Yearbook of 2012. University of Law, Faculty of Pécs, 2012. 183-202.

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 186-196.

Buda Marianna: Catalan, Basque and Galician. Regional Languages at the Border of Spain. The Culture of Region. 2016. Munich Personal RePEc Archive 2019. 21

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 186-196.

Nagy Sándor Gyula - Szabó Barnabás: Európa következő állama a független Katalónia? Külügyi Szemle 2015/4.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

kiépítését. 1979-ben a katalánok autonómia statútumot léptettek életbe, azt követően, hogy erről népszavazást tartottak, valamint a király és a parlament is jóváhagyta azt. A hatalom decentralizációjának spanyol hagyománya valójában itt kezdődik, a spanyol autonómia-modell kidolgozására ekkor került sor. A modell a világon szinte egyedülálló, a föderális állam berendezkedés helyett a többnemzetiségű államot autonóm tartományokra osztja fel. A politikai hatalmat a központi kormányzat és az autonóm közösségek között osztották fel, utóbbiaknak jelentős önkormányzati jogköröket juttatva, mindez a decentralizált regionális állam modelljéhez hasonlít a leginkább.24 Ez a fajta hirtelen engedmény a kisebbségek felé valószínűleg a polgárháború és a diktatúra sokkjából fakadt. A társadalmat megrázkódtatás érte, és ebben az esetben a politikai elit jobban hajlott arra, hogy eleget tegyen a nemzetiségek évszázados követeléseinek. Hasonló radikális politikai változások a francia politikai színtéren nem történtek annak 20. századi történelmében. Az 1978-as demokratikus alkotmány ugyanakkor leszögezte, hogy az egységes állam nyelve a kasztíliai spanyol, amelyet minden spanyol állampolgárnak kötelessége ismernie és jogában áll használnia; viszont az egyes autonóm tartományok további hivatalos nyelveket jelölhettek meg saját területükre vonatkozóan. Ekkor vált csak egyértelművé a diktatúra elnyomó homogenizációja után, hogy a Spanyol Királyság alapvetően egy többnyelvű ország, hiszen a katalánok mellett a baszkok és a galíciaiak is éltek a kivételes alkotmányos lehetőséggel.25 Az autonómia alapvetően egy a többség és kisebbség viszonyát szabályozó intézmény, amelyet a területi állam biztosít a területén élő kisebbségek számára, elősegítve azok etnikai és kulturális különbözőségének megőrzését. Az autonómia önkormányzati jogot jelent, amely vonatkozhat egy kisebbség által lakott területre, vagy egy adott kisebbséghez tartozó személyek összességére. Így különböztethetünk meg személyi és területi autonómiákat. A katalán autonómia területi jellegű, hiszen annak hatásköre a Katalán Autonóm Tartományra és az ott lakóhellyel rendelkező személyekre vonatkozik függetlenül attól, hogy katalánnak vallják-e magukat; a katalánok pedig nem gyakorolhatnak többletjogokat a tartományon kívül. Az autonómia célja elsősorban a kisebbség nyelvi és kulturális különbözőségének megőrzése, az anyanyelv-használat biztosítása a közigazgatás területén.26 A legkiemelkedőbb egyénisége a katalán autonóm politikának Jordi Pujol volt, aki 1980 és 2003 között állt a Generalitat élén, annak elnökeként. Már a diktatúra alatt politikai tevékenységet folytatott, és arra kereste a választ, hogy mit jelent a katalán identitás a diktatúra elnyomása és asszimilációs törekvései után. Ma már nem az etnikai alapú identitás van előtérben, hanem a területi alapú. Az új alkotmány megjelenése óta a katalán nemzeti mozgalom két irányzatra szakadt. A többségi uralkodó áramlat Katalóniát Spanyolországon belül képzelte el, bizonyos többletjogokkal felruházva, és mindössze egy marginális csoport volt az ezredfordulón még, akik katalán függetlenséget akartak. Pujol meglátása szerint Katalóniát három féle kötődés határozza meg: az európai, a spanyol és a mediterrán.

Szajbély Katalin: Kisebbségi kérdés Spanyolországban Kisebbségkutatás 2003/4. 695-705.

Buda Marianna: Catalan, Basque and Galician. Regional Languages at the Border of Spain. The Culture of Region. 2016. Munich Personal RePEc Archive 2019. 25

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Katalónia szerinte abban különbözik Spanyolországtól, hogy a civil társadalom sokkal régebbre tekint vissza, és jelentősen aktívabb, mint Spanyolország többi részén.27 A demokratikus átmenetet az európai integrációhoz való csatlakozás követte 1986-ban, amely javított Katalónia pozícióin a spanyol államon belül. Pujol helyett 2003-tól a szocialista Pasqual Maragall lett a Generalitat új elnöke, akinek a fő politikai célja az 1979-ben megfogalmazott Autonómia Statútum reformjának megvalósítása volt. Ez végül sikerült is neki, de elvesztette az elnökséget. 2006-tól José Montilla vette át a vezetést. A 2010-es évektől erősödtek fel azok a hangok, amelyek katalán autonómia helyett inkább katalán függetlenséget szerettek volna.28 2010-től a Konvergencia és Unió adta az elnököt Artur Mas személyében, aki programjában egyszerre kívánt válaszolni a gazdasági kihívásokra és a nemzeti törekvéseket is kordában próbálta tartani. A gazdasági válság következtében azonban Mas elnöksége alatt egyre inkább felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a gazdaságilag sokkal jobban teljesítő Katalónia válság utáni visszarendeződését a spanyol gazdasági nehézségek gátolják. Artur Mas 2016-ig tartó elnöksége tehát mondhatjuk, hogy megágyazott a 2017-ben lezajlott függetlenségi referendumnak és annak messzire ható következményeinek.29 AZ OKSZITÁN ÉBREDÉS TÖRTÉNELMI HÁTTERE Okszitánok túlnyomó részben Franciaország déli részén élnek, ezért ezt a területet nevezzük Okszitániának. Ide tartoznak Franciaország Loire-tól délre fekvő megyéi, a kontinentális Franciaország területének egyharmadát, lakosságának pedig egynegyedét teszi ki. Földrajzi értelemben tehát mindenképpen állítható, hogy a katalán és okszitán nyelvközösségek egymás mellett fejlődtek, gyakran pedig össze is fonódtak, ezzel hatást gyakorolva egymásra. Tekintettel arra, hogy az okszitán kultúra a történelem során szervesen betagozódott a francia nemzetállam kultúrájába, gyakran használják szinonimaként a francia déllel.30 A terület hamarabb olvadt be a Római Birodalomba, mint a katalán területek, jobban be tudott kapcsolódni a földközi-tengeri kereskedelembe, lakossága is erőteljesebben latinizálódott. A Nyugat-Római Birodalom bukását követően a vizigót Toulouse-i Királyság szilárdította meg a hatalmát, ekkor pedig itt is megjelentek a vernakuláris latin nyelvváltozatok.31 A 7. században a dél-francia területek a Frank Birodalom részévé váltak, annak erodálódását követően pedig mind a toulouse-i, mind a barcelonai grófok jelentős hatalommal bírtak, bizonyos időszakokban pedig dinasztikus kapcsolatokat építettek ki egymással. Ebben a kora középkori szakaszban tehát kimondhatjuk, hogy a Pireneusoktól északra és délre található entitások kulturális egységben fejlődtek, mely alapot biztosított a trubadúr kultúra felemelkedéséhez, amely az északi területeken okszitánul, míg a déli területeken katalánul alkotott.32

Éltető Andrea - Hercsuth Andrea: Katalónia modernizációja és a katalán modell. Magyar Tudomány 2003/6. 713-726.

Nagy Sándor Gyula - Szabó Barnabás: Európa következő állama a független Katalónia? Külügyi Szemle 2015/4.

Ibid

Abalain, Hervé: Le français et les langues historiques de la France. Édition Gisserot, Paris, 2007. 174-194.

Nagy Noémi: Kisebbségi nyelvek és nyelvi jogalkotás Franciaországban. Jura, 2013/2. 194-207.

Bec, Pierre: La langue occitane. Presses Universitaires de France, Paris, 1973.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

A 13. századig a mai Franciaország déli és északi területeinek kultúrája és nyelve élesen elkülönültek egymástól, délen a d’oc nyelvjárások terjedtek el, északon pedig a d’oïl nyelvjárások.33 A Francia Királyság a 13. században tudta befolyás alá hajtani a déli területeket, méghozzá az albigens eretnekség ellen folytatott keresztes háború ürügyén. A francia király törekvésével szemben a barcelonai őrgróf igyekezett fellépni, akár katonai erővel is, hiszen nem akarta, hogy az addig katalán politikai befolyás alatt álló térség, az egységes francia királyság részévé váljon. Ez az Európán belüli keresztes háború 1208 és 1244 között zajlott, végeredménye pedig az lett, hogy a francia korona annektálta az albigensektől elvett részeket.34Azt is látni kell ugyanakkor, hogy a déli területek mégsem tagozódtak be teljes mértékben a francia koronába, Okszitánia függetlensége részben fennmaradt. Az uralkodó dinasztia az Anjou család fennhatósága alá sorolta a déli területeket, így a mai okszitán nyelvterület egészen a 15. századig nem lépett közvetlen kapcsolatba a francia központtal. Ezt a viszonylagos autonómiát a déli rendek XIV. Lajos központosításakor veszítették csak el.35 Párizs és a déli területek kapcsolatában ki kell emelni a nyelvi gyarmatosítás jelentőségét. Az Ancien Régime I. Ferenc 1539-es Villers-Cotterets-i rendelete óta alkalmazta azt a politikát, amely az állam központosítását tűzte ki célul, és ennek eszközeként az Île-deFrance területén beszélt francien elterjesztését látta. A francia nyelv és kultúra esetenként erőszakos terjesztésének sikerén okulva a francia állam később a gyarmatokon is ezt a módszert alkalmazta.36 Az okszitán területek gazdasági szempontból egyre jelentéktelenebb szerepet töltöttek be a Francia Királyság gazdaságában: míg a középkor folyamán a dél-francia területek a levantei kereskedelem szerves részét képezték, addig az Újvilág felfedezésével és az ország kereskedelmi fókuszpontjának az Atlanti-óceánra helyeződésével az okszitán közösség marginalizálódott, a kereskedelem helyett a mezőgazdaság vált a térség gazdaságának fő motorjává.37 Az okszitán közösségre a legnagyobb csapást a forradalom, majd az azt követő Jakobinus Diktatúra mérte. A forradalom franciául zajlott, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát is franciául írták, és Ez az új helyzet hirtelen teljesen megváltoztatta az addig egyenlőbb az egyenlők között státuszt élvező francia nyelvet, és a köztársaság kizárólagosan elfogadható nyelvévé tette, míg a többi regionális nyelvet, patois- vá, azaz tájszólássá minősítették le. 1790-ben Henri Baptiste Grégoire abbé készített egy kérdőívet, amelynek segítségével azt akarta felmérni, hogy az ország lakosságának mekkora része beszéli a köztársaság nyelvét. Kiderült, hogy az országban a legros�szabb helyzet Dél-Franciaországban van, ahol a lakosság több mint 90 százaléka nem beszélte a francia nyelvet. A forradalom évei alatt 1789 és 1806 között jelent meg először a francia nemzetállam koncepciója, amely az asszimilációs politika keretében

33 Dormán András: A francia nemzeti nyelv megteremtése, az anyanyelvoktatás történetének főbb állomásai és kihívásai. Anyanyelv-pedagógia 2015/1.

Abalain, Hervé: Le français et les langues historiques de la France. Édition Gisserot, Paris, 2007. 174-194.

Nagy Noémi: Kisebbségi nyelvek és nyelvi jogalkotás Franciaországban. Jura 2013/2.

Judge, Anne: French as a Tool of Colonialism: Aims and Consequences. University of California, Berkeley, Institute of European Studies, 2005. 36

Bárdosi Vilmos: Globalizáció, Európa és nyelv. Magyar Nyelvőr 2010/1. 1-15.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

valósulhatott meg, és ezt az asszimilációs politikát folytatta Párizs egészen a 20. század közepéig.38 A 19. század a francia külpolitika szempontjából a nagyhatalmi koncert39 ideje volt, és Párizs úgy látta, hogy csak akkor képes versenybe szállni a pentarchia többi tagjával, ha az országon belül egy egységes társadalom áll mögötte.40 E törekvés kapcsán ki kell emelni Jules Ferry nevét, aki a III. Köztársaság közoktatás-ügyi minisztere volt. Az ő irányítása alatt vezették be Franciaországban az ingyenes, kötelező és világi oktatást, amely minden egyes intézményben francia nyelven zajlott.41 A században azonban voltak törekvések az okszitán nyelv helyzetének javítására. A legjelentősebb okszitán nyelvi mozgalom a Félibrige volt, amely jól beilleszthető a romantika és a nacionalizmusok korába.42 A mozgalom legkiemelkedőbb alakja és alapító atyja a provence-i származású Frédérick Mistral volt, aki 1905-ben irodalmi Nobel-díjat nyert egy okszitán nyelven írt művéért. A Félibrige fő célját ugyan nem érte el, nem sikerült maradéktalanul standardizálni a nyelvet, mégis sikerült felébreszteniük az okszitánokban a vágyat, hogy ősi anyanyelvüket használják és műveljék, kulturális örökségüket pedig ne hagyják elveszni. A Félibrige azonban soha nem lépett ki a politikai színtérre, soha nem állt mögé olyan politikai erő és akarat, amely az óriási területen módszeres nyelvi egységesítést tudott volna végrehajtani.43 Nem lehet azonban állítani, hogy az okszitán területek soha sem próbáltak meg politikai agendát is kialakítani. A francia állam keretein belül viszont Ez a törekvés sokkal nehezebben megvalósítható, mint a spanyol államban, Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy a francia nemzeti homogenizáció sikeresebb, mint a spanyol. Az erőteljes asszimiláció a 20. század elejére elérte a célját, az okszitán lakosság, ha nem is tért át teljesen a francia nyelvre, de legalább kétnyelvűvé vált. A két világháború ráadásul nyelvi szempontból olvasztótégelyként működött.44 A második világháború egyébként is óriási sokk volt a francia társadalomnak. Az addig szilárdnak hitt francia identitás megkérdőjeleződött, a politikai elitnek új célokat, perspektívákat kellett találni. Az ország a bipoláris világrend kialakulásával elveszítette nagyhatalmi státuszát, amely státusz eddig vonzóvá tette a francia identitás felvételét az okszitánok számára. A második világháború utáni újjáépítés erőteljes urbanizációhoz és ipari fejlődéshez vezetett, amely erősítette a homogenizációt, hiszen nagyon sok okszitán területről származó fiatal hagyta el a déli, inkább a mezőgazdasági szektorban élen járó régiókat, és az északi ipari központokban helyezkedett el.45

Ortutay Katalin: A franciaországi kisebbségi nyelvek a hatalom árnyékában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011. 23-27.

Az öt európai nagyhatalom (Franciaország, Poroszország, Habsburg Birodalom, Oroszország, NagyBritannia) konferenciadiplomáciája. 39

Ager, Dennis: Identity, Insecurity and Image: France and Language. Multilingual Matters, Philadelphia, 1999.

Dormán András: A francia nemzeti nyelv megteremtése, az anyanyelvoktatás történetének főbb állomásai és kihívásai. Anyanyelv-pedagógia 2015/1.

Abalain, Hervé: Le français et les langues historiques de la France. Édition Gisserot, Paris, 2007. 174-194

Walter, Heriette: Le français dans tous les sens. Robert Laffont, Paris, 1988.

Csernusné Ortutay Katalin: Langue et pouvoir en France. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2002.

Szűcs Anita: „Darabjaira hullott álomszerű múlt” – Patrick Modiano és a töredezett francia nemzeti identitás. Grotius, 2014. 12. 26. 45

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Az V. Köztársaság alatt kezdődött el egy enyhe decentralizációs folyamat, de a francia állam továbbra is unitárius berendezkedésű maradt. Mivel az okszitán közösségnek nincsenek politikai törekvései, ezért a központi politika egyes pártjai tűzik zászlajukra a regionális nyelvek kérdését. Ahogyan azt Spanyolországban is láthattuk, Franciaországban is a konzervatív jobboldal ellenzi a leghevesebben a decentralizációt, a liberálisabb baloldal támogatja a regionális kezdeményezéseket.46 NYELVPOLITIKA Egy adott államon belül kisebbségben élő nyelvi csoport helyzetét alapvetően befolyásolja és változtatja az adott ország nyelvpolitikája, amelyet nyelvi törvényeken keresztül, valamint az oktatáspolitika segítségével érvényesít. Minden modern állam történelme során egy ponton spontán vagy tudatosan kiválasztott egy nyelvet, amelyet az állam nyelvévé emelt, innentől kezdve pedig a közigazgatás és az államigazgatás nyelve lett. A nyelvi tervezés és a nyelvpolitika fogalmai összekapcsolódnak, egyik nem képzelhető el a másik nélkül. A nyelvpolitika minden esetben egy stratégiai cél elérését szolgálja, amelyet a nyelvi tervezés jelöl ki. A nyelvi tervezés annyit jelent, hogy központilag kifejezett erőfeszítéseket tesz az állam annak érdekében, hogy a területén élő egyének nyelvhasználatát befolyásolja. A nyelvpolitika pedig ennek a megvalósítását jelöli, amelyet általában nyelvi szakemberek, szótárkészítők, közigazgatási tisztviselők, tanárok, és a média visznek véghez.47 A kialakuló európai nemzetállamok többsége saját stabilitása érdekében megpróbálta felszámolni, vagy legalábbis enyhíteni az etnikai, kulturális és nyelvi különbözőségeket. Ennek nyomán a legtipikusabb nyelvpolitikának a fentebb már említett homogenizációt és asszimilációt tekinthetjük, amelyet Franciaország tudott a legsikeresebben végrehajtani különböző elnyomó eszközök és pozitív ösztönzők mentén, míg Spanyolország egy egészen másik utat, az autonómiát választotta, Az autonómiát biztosító államok elfogadják a társadalom etnikai, kulturális vagy nyelvi sokszínűségét, és különböző többletjogokat biztosítanak a kisebbségek számára, azok hátrányos helyzetbe sodródását elkerülendő.48 A nyelvpolitika alapjaiban határozza meg a nyelvhasználat formai kereteit, amelyhez szankcionáló és jutalmazó mechanizmusokat rendel az állam. A nyelvi normák alakításának mikéntje és folyamata elősegítheti bizonyos csoportok társadalmi, gazdasági, illetve kulturális dominanciájának kialakítását és fenntartását, más részről pedig vezethet egyes társadalmi csoportok az államon belüli státuszának leértékelődéséhez. Megfelelő nyelvpolitika alkalmazásával azonban elérhető a társadalmi egyenlőség, és a különböző nyelvi közösségek békés egymás mellett élése. Egy elhibázott nyelvpolitika viszont destabilizálhatja a társadalmat, hiszen a nyelv, legfőképpen pedig az anyanyelv az egyéni identitások egyik legmeghatározóbb eleme: az identitás konstrukciójában a nyelvnek kiemelt szerepe van.49

Ortutay Katalin: Regionális nyelvek – az örök politikai „bomba”? XXIII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus. Nyelv – Társadalom – Kultúra. Interkulturális és multikulturális perspektívák. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2014. 602-606.

Ager, Dennis: Identity, Insecurity and Image: France and Language. Multilingual Matters, Philadelphia, 1999.

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 49-61

Láncos Petra Lea: Nyelvpolitika és nyelvi sokszínűség az Európai Unióban. Pázmány Press, Budapest, 2014.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

Azt is mondhatnánk, hogy a nyelvpolitika valójában azt az űrt igyekszik betölteni, amely abból fakad, hogy az államhatárok a legritkább esetben egyeznek az etnikai és nyelvi határokkal. Az állam egységének megteremtése érdekében így alapvető fontosságú a nemzetépítés.50 A spanyol állam évszázadokon keresztül asszimilációs politikát folytatott, amely azonban nem érte el a célját, hiszen az ország ma már többnyelvűnek számít, a nyelvi kisebbségek jelentős többletjogokat vívtak ki maguknak.51 Mivel a jelenlegi spanyol alkotmány nyelvpolitikai kérdésekben a döntési jogot az autonóm tartományoknak utalta, ezért a nyelvpolitikát és ezen belül az oktatáspolitikát Katalónia példáján keresztül tekintjük át. Összegzésként annyit megállapíthatunk, hogy a spanyol nyelvi státusztervezés alapvetően sikeres volt, hiszen a kasztíliait az állam nyelvévé tette, és annak használatát kiterjesztette az államterület egészére. A jelenlegi decentralizált nyelvpolitika jó megoldás lehet egy nyelvileg sokszínű ország esetében, ugyanakkor a globális tendenciák az erős nyelveket még erősebbé teszik, így a kasztíliai spontán módon is tovább növelte az előnyét a regionális nyelvekkel szemben a nyelvhasználók számát tekintve. A vizsgálatunk fókuszát képező Katalónia pedig ezt a hátrányát próbálja leküzdeni, rendkívül hatékony nyelvi státusztervezéssel. Az 1979-es autonóm közösségekről szóló törvény a katalánt a Katalán Autonóm Közösség nyelveként ismeri el, és betiltja a nyelvi alapú diszkriminációt. Az oktatásba is igyekeztek a katalánt becsatornázni, így ma már a tankönyveken keresztül sikerül a regionális kormánynak közvetítenie a regionális identitást.52 Az 1980-as, 1990-es évek az ún. katalonizáció időszaka volt. A nyelvi elnyomás után egy merőben új rendszert kellett bevezetni, a katalán nyelvet be kellett vezetni az oktatásba, közigazgatásba és közéletbe. A katalán nyelvet fokozatosan emelték be az oktatásba, a hosszú távú stratégia célja az volt, hogy minden diák folyékonyan beszélje a regionális nyelvet. A kasztíliai anyanyelvű gyermekeknek továbbra is joguk volt az anyanyelvi oktatáshoz, bár a teljes katalán oktatás vált az elsődlegesen elérendő céllá. Ez a törekvés természetesen társadalmi feszültségeket generált, amelyeket a siker érdekében mindenképpen kezelni kellett, hiszen Katalónia lakosságának nagyjából fele kasztíliai ajkú. A nyelvpolitika célja tehát az volt, hogy az oktatás révén növelje a katalán súlyát a kasztíliaival szemben.53 A nyelvi státusztervezés Katalóniában azért is kapott kiemelt jelentőséget, mert a spanyol történelem nem szolgált jó tapasztalatokkal a regionális identitások megerősödését illetően. Spanyolország még fiatal demokráciaként rendkívül ügyelt arra, hogy minden társadalmi csoport igényeit kellőképpen kielégítse és egyiknek se juttasson túlzott engedményeket. A legfiatalabb generációk már megtanulhatták hogyan tudják egyszerre jól használni a katalánt és a kasztíliait is anélkül, hogy egyéni identitásuk kárt szenvedne, sőt a katalán társadalom jelentős gazdasági sikereket tudott elérni azáltal, hogy a népesség túlnyomó része kétnyelvű. Ugyanakkor másfajta feszültségek viszont kiéleződtek, főleg a Franco-rezsim alatt a területre betelepülő kasztíliai ajkúak és a katalánok származásúak Keating, Michael: Nations against the State. Palgrave Macmillan, London, 1996.

Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2015. 51

Németh Tibor: Regionális autonómia és nyelvpolitika Katalóniában, Új Pedagógia Szemle 2018/5-6.

Miley, Thomas Jeffrey Dr.: The Constitutional Politics of Language Policy in Catalonia, Spain, Adalah Newsletter, 2006/29.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

között. Az 1990-es évek tapasztalatai azonban azt mutatták, hogy a tudatos nyelvi tervezés jelentősen enyhíti ezeket az ellentéteket. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a katalán nyelvpolitika rugalmas és meglehetősen toleráns, mégis képes volt az évtizedek alatt elsősorban pozitív ösztönzők mentén széles körben elterjeszteni a regionális nyelvet, melyhez már a jogszabályi és törvényes keretek adottak voltak. A nyelvi státuszrendezés sikeréhez tehát egyaránt fontos a regionális és az állami központi politikai akarat.54 A francia nyelvpolitika azonban világviszonylatban is az egyik legsikeresebb nyelvi homogenizációt hajtotta végre. A jelenlegi nyelvpolitika alapkövét az V. Köztársaság alkotmánya szolgáltatja, amely egyértelműen kimondja, hogy a Köztársaság nyelve a francia. Az 1992-es alkotmánymódosítással került be az a passzus, amely expressis verbis kijelenti, hogy mivel a francia állam egy és oszthatatlan köztársaság, ezért annak nyelve a francia, melyet a homogén nemzethez tartozó egyének kivétel nélkül beszélnek.55 A francia nyelv kohéziót biztosít, viszont a 2008-as alkotmánymódosítás enyhítette a szigorú nyelvi rezsimet azzal, hogy kimondta, hogy az ország területén beszélt regionális nyelvek Franciaország kulturális örökségét gyarapítják.56 A homogenizáló jogszabályok rendelkezéseinek enyhülését, először a 20. században láthatjuk. Az okszitán nyelv közéletben való használata, a Jakobinus-diktatúra óta egy államilag kifejezetten helytelenített gyakorlat volt, esetenként jogi felelősségre vonást is hordozott magával. Először 1951-ben az ún. Deixonne-törvény tette lehetővé a nyelv választható tantárgyként történő tanítását az állami fenntartású alapfokú intézményekben, majd ezt 1975-ben a Haby-törvény hatálya terjesztette ki az oktatás további szintjeire. A két tan�nyelvű oktatásra 1982-től van lehetőség, amikor a Savary-körlevél lehetővé tette kétnyelvű pedagógiai programok kidolgozását. A nem csak francia nyelvű oktatás megszervezésére ekkor vállalt először felelősséget az állam.57 A múlt század végétől kezdve azonban megjelentek a kifejezetten nyelvi törvények, amelyek nem csak az oktatásban szabályozták a nyelvhasználatot, hanem a közélet és a gazdaság egyéb területein is. A Bas-Lauriol-törvény 1975-ben előírta a francia nyelv kötelező használatát az üzleti életben, ahol addigra már a globalizáció hatásra egyre nagyobb teret nyert az angol nyelvű kommunikáció. A Toubon-törvény 1994-ben még szigorúbb rendelkezéseket vezetett be. Kihasználva az 1992-től rendelkezésre álló alkotmányos jogalapot még szélesebb körben és részletesebben írja elő a francia nyelv használatát, kiemelve, hogy a francia nyelv az ország egyik legfontosabb identitásképző eleme, sőt a frankofón közösség összekötő ereje is egyben.58 A francia nyelvpolitikai döntéshozatal hátterében alapvetően több faktor is áll. Egyrészről valóban igaz az, hogy a francia nemzeti identitás alapeleme a nemzeti nyelv, a francia

54 Woolard, Kathryn A. - Gahng, Tae-Joong: Hanging language policies and attitudes in autonomous Catalonia, Cambridge University Press, Cambridge, 2008. 55

Csernusné Ortutay Katalin: Langue et pouvoir en France. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 2002.

Demény Gyöngyvér: Etnopolitika Franciaországban. Etnopolitikai modellek a gyakorlatban, MTA TK Kisebbségkutató Intézet, 2009. 56

Nagy Noémi: Kisebbségi nyelvek és nyelvi jogalkotás Franciaországban. Jura 2013/2.

Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2015. 58

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

nyelv adja meg a nemzeti kohéziót. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a francia vezetésben mindig van egy történelmi félelem a regionalizmussal szemben, ezért vonakodnak nagyobb engedményeket tenni akár az okszitán közösség törekvéseivel szemben. A nyelvpolitika harmadik motorja pedig Franciaország országimázsának fenntartása a nemzetközi színtéren. Az ország homogén nemzetállamként definiálja magát, nem elismerve, hogy területén kisebbségek élnek. Ha pedig jogilag nincsenek elismert kisebbségek, akkor az állam nem tud a kisebbségek érdekeit védő szervezetekkel sem tárgyalni.59 A 21. században a francia kül- és belpolitikában a nyelvpolitikai vitának van szerepe. Az V. Köztársaság politikai palettáján azt látjuk, hogy a baloldal támogatja a nyelvpolitikai irányvonal változtatását, míg a konzervatív jobboldal nem hajlandó engedményeket tenni. A politikai ideológia Spanyolország pártrendszerében is ugyanígy jelenik meg a nyelvpolitika tekintetében. Nicolas Sarkozy a 2007-es elnökválasztási kampánya során külön kiemelte, hogy nem hajlandó enyhíteni a francia nyelvi rezsimen, míg François Hollande a 2012-es kampányban erre kifejezett ígéretet tett.60 GAZDASÁGI TÉNYEZŐK Ha egy regionális közösség területi államon belül kivívott pozícióját kívánjuk megérteni, akkor érdemes megvizsgálni, hogy az adott közösségnek otthont adó földrajzi egység milyen súllyal szerepel a nemzetgazdaságban. Az eltérő fejlődési pályák az eltérő gazdasági teljesítményből is fakadhatnak. Katalónia megkerülhetetlen tényező a spanyol és nemzetközi gazdaság szempontjából is. A kedvező adottságok, illetve a korán polgárosodó katalán társadalom hozzájárultak ahhoz, hogy Katalónia gazdasági teljesítménye kiemelkedjék a spanyol gazdasági fejlődésből; az ország bruttó nemzeti jövedelmének nagyjából 19%-át adja, kereskedelmi volumenének is jelentős részét teszi ki. Területe mindeközben az országnak csak 6%-a, valamint az ország aktív népességének mindössze 16%-a él itt. Spanyolországon belül az egy főre jutó GDP is itt a legmagasabb. A katalán Autonóm Tartomány nemcsak spanyol, hanem európai viszonylatban is kiemelkedő gazdasági teljesítményt nyújt, annak ellenére, hogy egy alacsony népsűrűségű területről van szó. Gazdaságában az ipari termelés és a szolgáltató szektor játszák a főszerepet.61 A 2000-es évek első évtizede mindenképpen gazdasági sikertörténetként könyvelhető el a katalán történelemben, mely természetesen megalapozta a függetlenségre való törekvést is. Egyes szerzők azonban úgy gondolják, hogy a régió függetlenedése kifejezetten negatív hatással lenne a térség gazdaságára, hiszen annak gazdasági sikerei abból fakadnak, hogy közvetítő szerepet tud játszani a nyugat-európai piacok és a spanyol nemzetgazdaság között. A katalán politikai gondolkodás alapköve már a 19. századtól kezdve az, hogy

Ager, Dennis: Identity, Insecurity and Image: France and Language. Multilingual Matters, Philadelphia, 1999.

Geneneralitat de Catalunya: The Catalan Economy <http://economia.gencat.cat/web/.content/70_economia_ catalana/Subinici/angles/glimpse-catalan-economy/the-Catalan-economy.pdf > Hozzáférés: 2020. szeptember 24. 61

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

a gazdasági teljesítmény mentén bontakozhat ki a kulturális újjászületés, ezzel lesz megmenthető a katalán nemzeti identitás. Az elmúlt évtized történései azért bíztatták arra a katalán vezetést, hogy 2017-ben kezdeményezzenek függetlenségi népszavazást, mert az egész politikai elit úgy érezte, hogy a terület elérte a több évszázados gazdasági projekt végpontját, elegendő nagyságúra növelte súlyát ahhoz, hogy állammal rendelkező nemzetté válhasson. 2010-et követően az Artur Mas vezette Generalitat bevezette a politikai diskurzusba azt, hogy a tartomány gazdasági nehézségei kizárólag a 2008-as gazdasági válság okán láthatóvá vált spanyol strukturális problémák miatt vannak, amelyek Katalóniára nem jellemzőek, ezért ettől a visszatartó tényezőtől érdemes lenne minél előbb megszabadulni. Azt kommunikálták, hogy a központi újraelosztó mechanizmusok gátolják, hogy Katalónia ismét a 2000-es évek elején tapasztalt növekedési pályára állhasson.62 Katalónia tudatos stratégiájának köszönhető az, hogy gazdasági teljesítményét az autonómia kialakítására tudta felhasználni, illetve javította alkupozícióját a központi állammal szemben. A szubszidiaritás elvének gyakorlatba történő átültetéséhez azonban mindenképpen szükséges tudni, hogy egy adott közösség képes és hajlandó-e az önkormányzásra, ennek alapfeltétele az erős gazdaság. Franciaország okszitánok által lakott déli része az ország területének egyharmadát teszik ki, míg lakossága az ország összlakosságának mindössze egynegyede.63 Az elmúlt évtizedekben azonban jelentős mértékben nőtt a területre történő bevándorlás, egyrészt külföldről, másrészt pedig az ország egyéb régióiból.64 A déli területek kimaradtak az ipari fejlődés nagy hullámából, a 19. századi ipari forradalom nem érte el olyan mértékben az okszitánok által lakott megyéket, így a fejlődés helyett inkább az elvándorlás volt jellemző. Franciaország gazdasági struktúrája úgy alakult ki a kezdetektől fogva, hogy a dél belső perifériának számított, és főleg mezőgazdasági termékekkel látta el az országot.65 A 20. és 21. században viszont az okszitánok által lakott országrész gazdasági súlya megnövekedett, mivel Párizs mellett Ez a régió fogadja a legtöbb Franciaországba érkező turistát. A válságot követő időszakban Okszitánia rekord nagyságú gazdasági növekedést ért el, és ezzel javítani tudta az országon belüli pozícióit, így ma már francia és európai léptékben is a középmezőnyben van egy főre jutó GDP tekintetében.66 A francia gazdaság a dirigizmus hagyományai alapján mindig erősen Párizs központú volt. Az okszitánok egyszerű választási lehetőséget kaptak: vagy beolvadnak a francia nemzeti identitásba és akkor élvezhetik a francia gazdaság előnyeit és részesülhetnek a francia nemzet dicsőségéből, vagy pedig marginalizált pozícióban maradnak és folytatják

Nagy Sándor Gyula - Szabó Barnabás: Európa következő állama a független Katalónia? Külügyi Szemle 2015/4

Nagy Noémi: Kisebbségi nyelvek és nyelvi jogalkotás Franciaországban. Jura 2013/2.

La région Occitanie & ses département, Élément de synthese sur la démographie, l’économie, l’emploi et la formation, Décembre, 2016 <http://www.cariforef-mp.asso.fr/files/orefm/Synthese-OccitanieDepartementsDecembre2016.pdf > Hozzáférés: 2020. szeptember 25. 64

Alcouffe, Alain; Morin, François: Midi-Pyrénées: une économie en rupture, Revue Géographique des Pyrénées et du Sud-Ouest, Sud-Ouest Européen, 1991. 285-300. 65

66 La région Occitanie & ses département, Élément de synthese sur la démographie, l’économie, l’emploi et la formation, Décembre, 2016 <http://www.cariforef-mp.asso.fr/files/orefm/Synthese-OccitanieDepartementsDecembre2016.pdfHozzáférés: 2020. szeptember 25.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

izolált létezésüket, amely egészen a francia forradalomig jellemző volt rájuk. A mai okszitán törekvések éppen ezért kizárólagosan nyelvi és kulturális fókuszúak, nem kívánnak leválni semmilyen tekintetben sem a francia nemzetgazdaságról.67 NEMZETKÖZI KÖRNYEZET A globalizáció következtében a kisebbségpolitika, és a nyelvpolitika olyan területekké váltak, amelyek egyre gyakrabban jelennek meg különféle nemzetközi szervezetek és civil szervezetek agendájában, ezzel is javítva a regionális közösségek alkupozícióit. Azt is figyelembe kell azonban venni, hogy a központi állami hajlandóság határozza meg még mindig azt, hogy egy adott csoport védelmébe mennyire enged be nemzetközi aktorokat. Az első világháború után alakult ki az a gyakorlat, amely a kettős mérce mentén kötelezte a vesztes országokat a területükön élő kisebbségi csoportok védelmére, viszont a győztes államok, így elsősorban Franciaország ebbe a folyamatba aktív résztvevőként még ekkor sem kapcsolódtak be. A második világháborút követően elterjedtebbé vált az a nézet, hogy csak többletjogok biztosításával érhető el a kisebbségek pozíciójának javítása a többséggel szemben. Ebben az időszakban először az emberi jogokra fókuszáltak, így abból indultak ki, hogy az anyanyelvhasználatnak, mint alapvető emberi jognak minden állam gyakorlatában meg kell jelennie.68 Az európai regionális kisebbségvédelmi rezsim vizsgálata előtt, amely alapvetően befolyásolja a katalán és az okszitán közösségek lehetőségeit, érdemes az univerzális kisebbségvédelmi törekvéseket is átnézni, ezek elsősorban az ENSZ égisze alatt valósulnak meg. Először a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya említi meg 1966-ban, hogy a kisebbségeket valamiféle speciális védelemben kellene részesíteni, ugyanakkor nem definiálták azt, hogy ezt pontosan melyik közösségekre vonatkoztatják, így az az állam jóhiszeműségén múlt, hogy alkalmazza-e vagy sem. A nyelvi jogokat viszont már Ez az egyezmény is kiemelten kezeli. Az állami kötelezettségvállalás szükségességét először 1992-ben a Közgyűlés 47/135-ös határozata említi, amely egyfajta aktív szerepvállalást várt már el az államtól. Itt kimondták, hogy az anyanyelv elsajátításának lehetőségét és a saját kultúra és történelem megismerését a területi állam oktatási rendszerének kell biztosítania. Annak ellenére, hogy az egyetemes kisebbségvédelmi törekvések is elértek bizonyos eredményeket, a regionális, európai kisebbségvédelem az, amely a területen a legáttörőbb újításokat hozta. Először az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet foglalkozott az európai kisebbségvédelem szükségességének kérdésével, ám a Helsinki záróokmány is még az emberi jogi kosár részeként tekintett a kisebbségi jogokra. 1990-ben szervezték meg Koppenhágában az Emberi Jogi Dimenziós Konferenciát, ahol létrehoztak egy jogi katalógust, amely tartalmazza az egyes kisebbségekhez tartozó személyek legalapvetőbb jogait, amelyek között kiemelten szerepel az identitás megőrzéséhez és az anyanyelvű oktatáshoz való jog. A legnagyobb újítást a záródokumentum viszont azzal hozta, hogy

67 Ortutay Katalin: A francia nemzetállam és a regionális (kisebbségi) nyelvek. Sokszínű nyelvészet – nyelvi sokszínűség a 21. Század elején. Írások Kolláth Anna tiszteletére. Tinta Könyvkiadó, Budapest-Alsóőr, 2014. 286-292.

Szalayné Sándor Erzsébet: A kisebbségvédelem nemzetköz jogi intézményrendszere a 20. században, Gondolat Kiadói Kör, MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003. 68

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

kimondta: a kisebbségi ügyek kezelése nem lehet kizárólag az államok belügye, ezt a kérdést nemzetközi szintre szükséges emelni, és a nemzetközi jognak is rendelkeznie kell róla. Az EBESZ egy külön intézményt is felállított 1992-ben a kisebbségi jogok érvényesülésének monitorozására, a Nemzeti Kisebbségi Főbiztos intézményét.69 A leginkább kifejezetten Európára fókuszáló kisebbségvédelmi rezsim az Európa Tanács tevékenysége nyomán alakult ki. Óriási előrelépést jelentett, hogy a szervezet képes volt jogi kötőerővel bíró dokumentum kiadására. Az 1990-es években csatlakozni kívánó országoktól már megkövetelték bizonyos kisebbségvédelmi sztenderdek betartását, amely kérdéseket vetett fel tekintve, hogy az alapító tagállamok esetében, így Franciaország esetében ilyen elvárások nem merültek fel. Spanyolországot a Franco-rezsim bukása után vették fel, de vele szemben sem voltak még mélyebb kisebbségvédelmi feltételek.70 A főbb kisebbségvédelmi dokumentumok az 1990-es évtizedben születtek, ám az ezekhez való csatlakozás, az egyezmények ratifikálásának kérdése azóta is számos turbulens vitát generál. 1992-ben nyitották meg aláírásra a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amely a megfelelő ratifikációk számát elérve 1998 márciusától hatályos. Franciaország kezdetben vonakodott aláírni a Chartát, arra hivatkozva, hogy az alkotmány alapján nincsenek kisebbségei, és a francia a Köztársaság egyetlen nyelve. Ennek ellenére az ország Chirac köztársasági elnök jóváhagyását követően 1999-ben aláírta a Chartát, azonban a törvényhozás azóta sem ratifikálta. Ennek oka, hogy az aláírást követően nem sokkal a francia Alkotmánytanács sajtóközleményben figyelmeztetett arra, hogy a Charta a francia alkotmánnyal ellentétes paragrafusokat tartalmaz.71 A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája kutatásunk szempontjából azért is kiemelendő, mert Ez az első olyan kisebbségvédelmi dokumentum, amely kizárólag a nyelvhasználat kérdéseivel foglalkozik. A Charta rendelkezései többek között jól illeszkednek a katalán területi autonómia intézményébe, hiszen a kötelezettségvállalásokhoz az államok nyelvi zónákat jelölnek ki, a védelmet így csak azon a területen kell biztosítani. Viszonylag szigorú ellenőrzési rendszert rendelt az Európa Tanács a Chartához, mely azonban nem párosul semmilyen szankcionáló mechanizmussal. Az Európa Tanács egy másik jogi kötőerővel bíró dokumentumot is létrehozott 1995-ben, Ez a Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről. Spanyolország az első aláírók között szerepelt, míg Franciaország ehhez az egyezményhez sem csatlakozott, alá sem írta azt. A fenti szélesebb körben ismert európai regionális nemzetközi szervezetek mellett érdemes még megemlíteni a szintén kisebbségvédelemmel foglalkozó Európai Nemzetiségek Föderális Unióját. Ez alapvetően egy ernyőszervezet, melyet a második világháborút követően, 1949-ben Versailles-ban hoztak létre. Fontos célként fogalmazzák meg a nemzetiségi identitások, nyelvek és kultúrák megőrzését, ugyanakkor ezeket kizárólagosan békés eszközökkel kívánják elérni, az erőszak minden formáját elítélve. 2006-ban adták ki az Európai Őshonos Kisebbségek Chartáját, amely nagy sikert aratott. Mindazonáltal

Blahó András - Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és intézmények, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014. 360-371

Ibid. 372-384.

Ortutay Katalin: A franciaországi kisebbségi nyelvek a hatalom árnyékában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

az ehhez hasonló kezdeményezések közül a legeredményesebnek az Európai Unión által megvalósított Minority Safe Pack tekinthető. Mind Franciaország, mind pedig Spanyolország viszonylag régóta vesz részt az európai integrációban, amely valamilyen szinten befolyásolja azok kapcsolatát a területükön élő regionális csoportokkal. Ki kell emelni azonban, hogy az Európai Unió alapvetően egy gazdasági együttműködésnek indult, amely csak az utóbbi évtizedekben kezdett el politikai kérdésekkel is foglalkozni. Ebből kifolyólag találkozhatunk az ún. kettős mérce jelenségével. Az Unió legtöbb tagállama a kisebbségvédelmi kezdeményezéseket a politikai unió előszobájaként interpretálja, így azt minden eszközzel igyekeznek elkerülni. Ugyanakkor az 1993-as Koppenhágai-kritériumok, amelyek teljesítéséhez kötötték az új tagállamok csatlakozását az integrációhoz, tartalmaznak kisebbségvédelemre emlékeztető kitételeket. Ezek az előírások azonban a korábban csatlakozott államokat, így Franciaországot és Spanyolországot nem érintik.72 Kisebbségvédelemnek tekinthető, hogy az EU fellép a diszkrimináció ellen. Napjaik Európájában azért kiemelt fontosságú a nyelv és a nyelvhasználat kérdése, hiszen annak komoly szociális és gazdasági következményei is vannak, ugyanakkor még mindig azt látjuk, hogy az integráción belül a nyelvi jogok biztosítása az emberi jogi rezsim része, ahol az uniós hatáskör messze alulmarad a tagállami hatáskörökkel szemben.73 Az EU kezében viszont vannak nyelvpolitikai eszközök, melyeket nem csak a hivatalos nyelvek tekintetében, de a regionális nyelvek védelmében is felhasználhat. Maga az Unió egy soknyelvű politikai közösség, mely a tagállamok hivatalos nyelvei számára igyekszik legalább a formai egyenlőséget biztosítani. A tagállami politikai akart nélkül azonban elég nehézkes konfliktusmentesen megvalósítani a kisebbségi nyelvek védelmét.74 Az integráción belül egyre nagyobb jelentőségre szert tevő regionalizmus egyik legnagyobb nyerteseinek a katalánokat tekinthetjük. Katalónia kiemelt szerepet játszik az unió gazdaságában, amely növeli politikai mozgásterét is. A Generalitat több interregionális projektben is részt vesz, növelve ezzel a mediterrán térség jelentőségét az integrációban, illetve közeledve más nyelvi és kulturális szempontból hasonló régiókhoz, így Dél- NyugatFranciaországhoz. A tartomány külpolitika építés szempontjából mindenképpen potenciált lát az EU-ban, az integrációban történő aktivitásának növelésével igyekszik egyre több külpolitikai partnerrel kapcsolatba lépni.75

Láncos Petra Lea: Nyelvpolitika és nyelvi sokszínűség az Európai Unióban. Pázmány Press, Budapest, 2014.

Vizi Balázs: Az Európai Unió és a kisebbségi nyelvek. Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005. 318-333.

Láncos Petra Lea: Az Európai Unió nyelvpolitikája. Bevezetés az Európai Unió egyes politikáiba, Budapest, 2011.

Domonkos Endre: A spanyol autonóm közösségek és Katalónia részvétele az Európai Uniós politikában, Külügyi Szemle 2008/1. 84-94.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

A REGIONÁLIS KÖZÖSSÉGEK ÉS A TERÜLETI ÁLLAMOK KAPCSOLATA A katalán közösség és Spanyolország viszonyában mindenképpen kiemelendő, hogy a katalánok a spanyoltól eltérő, saját nemzeti identitással rendelkeznek, amely az állam nélküli nemzeti lét egyik fontos velejárója. A spanyol állam és a katalánok közötti viszony a történelem során nehézségekkel volt terhelt, egyes pillanatokban a tolerancia, míg másokban a teljes központi elnyomás jellemezte azt. A katalánok igen erős történelmi nemzettudata a közelmúlt eseményeiben mutatkozott meg igazán, egyértelművé tette, hogy a közösség hajlandó harcolni az önálló politikai és kulturális identitásért. A katalán szeparatizmus előestéjén, 2013-ban a katalán parlament Szuverenitási Nyilatkozatot adott ki, amely kimondja, hogy létezik olyan, hogy katalán nép, Ez pedig szuverenitással és döntési joggal rendelkezik a magát érintő kérdésekben. Itt a népek önrendelkezési jogának kérdése merül fel, elsősorban az, hogy mit tekintünk népnek, amelynek a kezébe önrendelkezési jogot kívánunk adni. A spanyol alkotmány szerint az a spanyol nép egységesen, míg a katalán nyilatkozat szerint a katalán nép a spanyoltól eltérő döntéseket hozhat. Katalónia önkormányzathoz való jogát ma már kevesen vitatják, azt viszont már annál többen, hogy joga lehetne önálló állammá szerveznie magát. A regionális kormány fokozatosan mozdult el a kooperációtól a konfrontáció irányába.76 Amikor a katalán közösség helyzetét tárgyaljuk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a Franciaország területén élő katalánokról. Európa térképén egyébként sem ritkák az olyan kisebbségek, melyek szállásterültét egy államhatár keresztezi, Ez a hatalmi politika velejárója volt egészen a 20. századig. Franciaország alkotmányos berendezkedéséből fakadóan állami szinten nem lehet kisebbségvédelmet megvalósítani, ezért az 1970-es évektől kezdve a civil szféra karolta fel a regionális nyelvek kérdését. FranciaKatalóniában megszervezték a Bressola magániskola-hálózatot, amely aktív lépéseket tesz a katalán nyelv és kultúra megőrzése érdekében. Egyedül álló eredmény a francia katalánok részéről, hogy 2007-ben Pirénées-Orientales megye tanácsa társhivatalos nyelvvé emelte a katalánt, Ez lehet az első nagy lépés a katalán nyelv státuszának erősítésére Franciaországban.77 Az okszitánok pedig 1979-ben alapították meg az első Calandreta-t, azaz okszitán nyelven oktató magániskolát, amely mára regionális magániskola-hálózattá szerveződött, ötvenhét intézményt tömörítve.78 A kapcsolat a francia állam és a regionális közösség között az állam szempontjából nézve viszonylag egyszerű. A francia állam nem igazán vesz tudomást az okszitán nyelvi törekvésekről, az állami költségvetésből pedig nem hajlandó a regionális nyelv és identitás védelmére áldozni. Létezik azonban az okszitánnak egy olyan dialektusa, melyet Spanyolország területén, kifejezetten Katalóniában beszélnek. Az ún. aráni nyelvet már az 1979-es Autonómia Statútum is megemlíti, amely szerint az Autonóm Közösség felelősséget vállal arra, hogy tanítsa a nyelvet és azt megfelelő védelemben részesítse. A 2006-os statútum még ennél is tovább megy, hivatalos nyelvvé nyilvánítja Katalóniában az okszitánt. Ezzel az okszitán Nemes Krisztina: Függetlenség – Állam – Nyelv: Katalónia különös esete, Létünk 2015/2. 117-128.

Nagy Noémi: A hatalom nyelve - a nyelv hatalma. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, 2015.

Martel, Philippe: Qui parle occitan? Langues et cité 2007/10

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

nyelv elnyerte első hivatalos státuszát, ellentmondásosan Spanyolország területén, annak ellenére, hogy beszélőinek túlnyomó többsége Franciaországban él. Ezzel persze a katalán vezetés példát kívánt statuálni, megmutatva, hogy a sokáig elnyomott és üldözött katalán nyelv használói saját törvényhozásukban a nyelvi egyenjogúságot kívánják megvalósítani a demokratikus értékek mentén.79 Azzal, hogy a Generalitat az aráni nyelvet az egész Katalán Autonóm Közösség területén hivatalos nyelvvé nyilvánította, arra kívánja ösztönözni a spanyol államot, hogy a katalán ne csak Katalóniában, hanem egész Spanyolországban emelkedjen hivatalos nyelvi státuszra, akkor pedig olyan nemzetközi fórumokon is megjelenhetne, mint az Európai Unió és annak intézményei.80 A KATALÁN KÖZÖSSÉG JELENLEGI HELYZETE A 2017-es referendum alkalmával a Katalán Autonóm Tartomány lakossága a függetlenség mellett döntött, amely azonban mégsem valósulhatott meg. A spanyol központi kormány már a népszavazás előtt illegitimnek nyilvánította azt, és mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozza a választópolgárok urnákhoz járulását. Be kell ugyanakkor látni, hogy a nemzetközi közösség nem fogadja el a függetlenségi népszavazás eredményét, tekintettel arra, hogy az az államok területi integritásának és szuverenitásának elvével megy szembe, annak ellenére, hogy a katalánok a népek önrendelkezési jogának igyekeznek érvényt szerezni. Ez utóbbi nemzetközi jogi alapelv azonban nem tisztázza, hogy milyen társadalmi csoportokat tekinthetünk önálló népnek, amelynek a kezébe önrendelkezési jogot adunk. E vitában is az látszik, hogy míg a regionális kormányzat a katalán népet, addig a spanyol központi kormány az egész spanyol nemzetet tekinti a népszuverenitás letéteményesének. A függetlenségi referendumot kezdeményező és végrehajtó elnöknek Carles Puidgemontnak mennie kellett a Generalitat éléről, helyére pedig egyik közeli munkatársa, a szintén függetlenségpárti Quim Torra ült. A központi kormány továbbá azzal szankcionálta a rebellis Katalóniát, hogy egy időre felfüggesztette annak autonómiáját, valamint hazaárulás vádjával bíróság elé állította a legfőbb felelősöket. Az mindeneképpen bizonyos, hogy a katalán gazdaságnak nem tett jót az elszakadási kísérlet és annak következményei.81 AZ OKSZITÁN KÖZÖSSÉG JELENLEGI HELYZETE Franciaországban a nyelvi közösségek helyzetéről ma már kevés politikai vita szól, kifejezetten azok francia nyelvet fenyegető mivoltáról. A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának aláírását követőn egyelőre még bizonytalan, hogy annak ratifikációjára mikor kerülhet sor, hiszen annak preambuluma jelenti a legfőbb akadályt. Az eddigi tendencia afelé mutatott, hogy a baloldali elnökök támogatták a regionális közösségek felé tett engedményeket, most azonban Emmanuel Macron elnökség alatt erre nem látunk

Nemes Krisztina: Függetlenség – Állam – Nyelv: Katalónia különös esete, Létünk 2015/2. 117-128.

Szente-Varga Mónika: Katalán nyelvpolitika. Mediterrán világ 2012/21. 53-64.

Real Instituto Elcano Real Institute: The independence conflinct in Catalonia <http://www.realinstitutoelcano. org/wps/wcm/connect/d8496562-e096-44a1-81da-b871c91ccf62/Catalonia-dossier-elcano-october-2019. pdf?MOD=AJPERES&CACHEID=d8496562-e096-44a1-81da-b871c91ccf62 > Hozzáférés: 2020. október 5. 81

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

bizonyítékot. Tekintve, hogy a francia belpolitikában a nyelvi kérdéstől függetlenül is megváltozott a hagyományos pártok politikai súlya, Ez nem is annyira meglepő. Továbbra is azt tapasztalhatjuk, hogy egyes civil szervezetek, szövetségek tűzik zászlajukra kérdést, amelyek folyamatosan párbeszédre kényszerítik a kérdésben állást foglalni vonakodó politikai elitet. E civil szervezetek célja elsősorban az, hogy az oktatáspolitika terén becsatornázzák a regionális közösségek nyelvét, hiszen tudják, hogy állami támogatásra nem számíthatnak, hiszen az megfelelne a pozitív diszkrimináció intézményének. A decentralizáció viszont egyre nagyobb teret nyer az országban, amelyet a jelenlegi koronavírus által okozott járványhelyzet is indokol. A francia államgépezet rendkívüli centralizáltsága miatt azonban igen merev, ezért volna szükség a hatalom alacsonyabb szinteken történő megosztására, és ebben az esetben a nyelvi kérdéseket lehetne regionális, vagy önkormányzati hatáskörbe delegálni. A francia politikai kultúrában azonban még mélyen benne van a félelem a regionális közösségektől, mely a Jakobinus-diktatúra idején kezdődött. Egyes szakértők azonban bíztatónak találják, hogy az elmúlt néhány évtizedben egyre több szó esik a regionális nyelvekről, azok megőrzéséről, annak ellenére, hogy évszázadokig nemkívánatos, említésre sem méltó tájnyelvekként tekintettek rájuk. Elképzelhető, hogy lassan de biztosan Franciaország is elismeri a nyelvi kisebbségek létét a területén, viszont kérdéses, hogy erre még azok eltűnése előtt sor kerülhet-e.82 ÖSSZEGZÉS A katalán és az okszitán közösségek történelmi fejlődése, a csoportidentitást kialakító események bizonyos szempontból predesztinálták a csoportok jövőjét. Azt is látni kell azonban, hogy egy a területi államon belül nem domináns pozíciót betöltő közösség történelmét alapvetően befolyásolja az a nagyobb hatalom, vagy domináns társadalmi csoport, amelynek közelségében fejlődni kényszerül. A jelenlegi spanyol alkotmányos rend számos többletjogot biztosít a Katalán Autonóm Tartománynak, amelyről azt hihetnénk, hogy a békés együttélés záloga. A 21. század történései azonban nem ezt igazolják, hiszen a katalán regionális kormány az elszakadás mellett tette le voksát, a katalán függetlenségi referendum 2017-ben a függetlenedés-pártiak győzelmével zárult. Ha mindössze e két állam és két közösség esetét vizsgáljuk, akkor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a lassú, folyamatos és következetes homogenizáció az állam részéről sikeresebbnek bizonyul, ezt az utat követte Franciaország, ám felmerülhet a kérdés, hogy Ez milyen hatással van a kulturális sokszínűségre. Spanyolországban pedig a túlzott elnyomást követően hirtelen adtak Katalónia kezébe többletjogokat, fontos különbség azonban, hogy a katalánoknak történelmi jogalapjuk is van az önkormányzatra. A katalán modell mégsem biztosította a hosszú távú kooperációt a központi kormány és a Generalitat között. Ebben akár a gazdasági tényezők meghatározó szerepét is kiemelhetjük. Katalónia gazdasága lényegesen jobban teljesít, mint a spanyol nemzetgazdaság, Ez megerősítheti a regionális vezetést abban, hogy önálló állam létrehozására törekedjenek, abban a hitben, hogy a katalán gazdaság önmagában

Colonna, Romain: Les <<Langues de France>>: Des langues non-étatiques au pays de l’état nation. Glottopol Revue de sociolinguistique en ligne, 2020/34. 82

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány

is megállná a helyét. Dél-Franciaország gazdasága ezzel szemben nem leválasztható a francia nemzetgazdaságról, annak a központosított jellege egyébként sem tenné lehetővé, hogy a régió gazdaságát különálló egységként kezeljük. Mindkét területi állam részt vesz számos olyan nemzetközi szervezet munkájában, amelyek kiemelt figyelmet fordítanak a nyelvi és kisebbségi kérdésekre. Ezen szervezetek munkája viszont nem lehet eredményes a tagállamok politikai akarata ellenében, ezért láthatjuk, hogy nem érnek el áttörő sikereket. Spanyolország aktívabban, míg Franciaország inkább vonakodva kapcsolódik be az állam alatti szinteket célzó nemzetközi kezdeményezésekbe. Mindkét regionális közösség esetében a legnagyobb eredményeket a civil szervezetek által létrehozott intézmények tudták elérni. Fontos kiemelni, hogy mind a katalán, mind az okszitán civil szféra kifejezetten aktív és kész dolgozni a közösség nyelvének és kultúrájának megőrzéséért. A legmegfelelőbb megoldás mindkét közösség számára talán az lenne, ha a két területi valamiféle nyelvi-kisebbségi együttműködési modellt dolgozna ki, hiszen az okszitán és katalán közösségek mellett még a baszk közösség szállásterületén is osztozik a két ország.

Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány