Christina dodd csábító hazugság

Christina Dodd Csábító hazugság

Előszó 1951 márciusa Késő délután A dél-karolinai partvidéken Az előkelő Waldemar-ház negyedik emeleti műtermében h belle Benjámin befejezte az utolsó képet, amit ott festeni szándékozott. Az elmúlt hét során jó volt a fény, a páratartalom ugyan magas, de elviselhető, és a hőmérséklet sosem haladta meg a huszonhat fokot. Most, amikor hátrált egy lépést, és a vásznat tanulmányozta, elégedetten bólintott.

Kétségtelenül ez volt mostanában a legjobb műve.

Fogott egy vékony ecsetet, belemártotta a fekete festék és cikornyás betűkkel szignálta a képet.

A festékestégelyekre rátette a tetejüket, majd lemosta a palettáját. Az ecseteket beletörölte egy rongyba, kimosta a mosogatóban, majd gondosan elrendezte az asztalon. Levette kötényét, és felakasztotta a kampóra.

Maga sem tudta, miért érdekli a dolog. Ha ő már nem le Bradley úgyis kidob mindent a szemétbe, ami őrá emlékezteti. Volt azonban rá némi esély - tulajdonképpen a lánya jövőjét kockáztatta -, hogy Bradley nem lesz képes kihajítani festményét. Ha pedig téved... nos, akkor ez veszteség lesz; a művészvilág számára.

De akkor soha senki nem fogja megtudni.

Felemelte a festményt. Nagy volt, és még mindig nedves; ennek ellenére óvatosan beleillesztette a súlyos, aranyozott keretbe. Beverte a szögeket, amelyek a helyén tartják, majd megfordította az egészet és újra szemügyre vette. Az ujja egy helyen kissé elmaszatolta a képet, de erre számított, és szándékosan homályos hátteret festett, amely elrejtette a hibát. A festék beleragasztja a vásznat a keretbe; senki nem fogja megpróbálni elválasztani egymástól a kettőt. Különösen nem Bradley... Keserű mosolyra rándult a szája, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

Gyorsan letörölte. Elég ebből! így is túl sokat sírt az elmúlt két év alatt.

A házasságának vége, és most már az egész a múlté.

Megfogta a festményt és levitte a harmadik emeleti gyerekszobába.

A szoba tökéletes volt. A magas, régimódi ablakokon rózsaszínű, fodros függönyök lógtak.

Színes betűk táncoltak a falakon, és minden maci a számára kijelölt helyen ücsörgött. A fényes, antik bölcsőben a megfelelő keménységű matrac volt, hófehér lepedővel letakarva, és a három hónapos, rózsaszín plédbe burkolt csecsemő a hasán feküdt. Édes, rózsaszín szája néha megmozdult, amint tejről álmodott, és Isabelle szíve majdnem megszakadt, amint eszébe jutott, a férje és az anyósa hogyan gátolták meg gyermeke szoptatásában.

De többé nem gátolhatják meg Isabelle-t semmiben. És Sharon számára véget ért a rideg, kemény bánásmód. Ma megszöknek. Kiszabadulnak innen.

A savanyú képű dajka a hintaszékben ült és a Nyomorultak Reader's Digest által kiadott tömörített változatát olvasta.

Isabelle értékelte a dolog iróniáját.

Isabelle beléptére Mrs. Graham az udvarias - és hamis - tisztelete jeleként felállt.

- Segíthetek, asszonyom?

- Sharonért jöttem. Lenne szíves levinni nekem?

- Ha asszonyom megengedi, hogy egy tapasztalt dajka tanácsot adjon, azt mondanám, hogy miután a gyermeket lefektették éjszakára, nem jó ötlet megzavarni.

Egy ilyen eset visszafordíthatatlan rossz szokások kialakulásához vezethet a későbbiekben.

- Maga szerint az is helytelen, ha az ember felveszi, amikor sír, és megeteti, amikor éhes.

Mrs. Graham megdermedt döbbenetében.

Isabelle még sosem beszélt vele ilyen hangon. Eddig megpróbálta a legjobbat kihozni egy rossz helyzetből. Igyekezett kompromisszumot kötni, és belülről megváltoztatni a dolgokat.

Most azonban a gyermekére is gondolnia kellett. Nem hagyhatta, hogy a baba szeretet nélkül nőjön fel, beszorítva egy dobozba, fehér csipkekesztyűk és kalapok közé, amiket gumiszalag tart az álla alatt, olyan barátokkal, akiket családi hátterük és bevételük alapján válogatnak ki számára, akit tizenhét évesen bevezetnek a társaságba, és hamarosan létrejön egy újabb könnyel teli házasság, ami újabb szeretet nélküli gyermekkorhoz vezet.

- Kérem, adja Sharonra a kötött sapkáját, csavarja a pehelypaplanjába, és hozza le hozzám!

A könyvtárban leszek - utasította Isabelle a dajkát.

- Ahogy kívánja, asszonyom. - Mrs. Graham bólintott, és ez a mozdulat egyszerre gúnyolta ki Isabelle-t és ígért egy telefonhívást Mrs. Benjáminnak.

Isabelle nem törődött vele. Anyósa nemtetszésének fenyegetése sem tántoríthatta el tervétől.

Lement a könyvtárba vezető lépcsőn. A festmény, amit óvatosan eltartott magától, nagyon nehéz volt. A karja elfáradt. Ami most következett, attól tartott a legjobban. De ha egyszer túl lesz rajta... örökre túl lesz rajta. És akkor megkönnyebbül. Annyira megkönnyebbül!

Belépett a díszes szobába, amelynek polcain bőrkötéses könyvek sorakoztak, a robusztus íróasztal mögött régi karos9szék állt, és a falmélyedésben lévő márványkandallót két vicsorgó oroszlán őrizte.

Ahogy számította, itt találta Bradley-t. A férfi a foteljében ült, mellette az asztalon pohárban konyak, ujjai között füstölgő szivar.

Jóképű férfi volt, megdöbbentően sötét hajjal. Amikor először találkozott vele, a külseje volt, ami megszédítette Isabelle-t. A külseje, és a tény, hogy egy idősebb, gazdag férfi udvarol neki. Bradley mindig azt mondta, amit kellett. Élvezte a beszélgetéseiket. Nem törődött Isabelle szegénységével.

Ami a legfontosabb, csodálta a művészetét. Életében először történt meg vele, hogy valaki, aki járt a Louvre-ban, Firenzében és a Tádzs Mahalban, elég ígéretet látott a festményeiben, hogy megmutassa a világ első számú művészeti szakértőjének.

Bjorn Kelly félig skandináv, félig ír származású volt, fél szemén tapasszal, sántított, és olyan elképesztő karizmával rendelkezett, ami egyszerre bűvölt és csábított. Dühös volt, amiért az elfogult Bradley átrángatta a fél világon, hogy megnézze egy hülye nőszemély festményeit - egészen addig, míg meg nem látta a képeket. Akkor a rossz technikája és látásmódja miatt kezdett kiabálni Isabelle-lel, ráparancsolt, hogy többé ne úgy rajzoljon, mint egy kislány, és megadta Bradley-nek két amerikai művészeti oktató nevét, akik érdemesek arra, hogy egy ilyen zsenit tanítsanak.

Bjorn ezt a kifejezést használta: zseni.

Amikor Isabelle-nek eszébe jutott az a pillanat, és hogy hogyan söpört át a szívén a Bradley iránt érzett szerelem, szerette volna belehúzni a festményt a férfi makacs, szép fejébe.

Ehelyett határozott léptekkel keresztülvágott a könyvtáron - nem volt többé lábujjhegyen tipegés -, és nekitámasztotta a képet a kandallónak, szemben a férfival.

Bradley - mintha valami megcsípte volna - félig felemelkedett a fotelból.

- Mi a fene ez? Valamiféle gonosz búcsúajándék?

- A nagyrabecsülésem jele, Bradley. Nélküled sosem lettem volna képes ilyen képet festeni.

- Isabelle fogta a nehéz karosszéket, és az íróasztaltól odavonszolta a kandallóhoz.

- Nélkülem... és anélkül az átkozott Kelly nélkül. - Bradley szája olyan merev volt, hogy szinte nem is mozdult, miközben beszélt.

- Igen. Az átkozott Kelly is segített.

- Te csak ne gúnyolódj velem! - csattant fel Bradley. Isabelle mélyen a szemébe nézett.

- Különben mi történik?

A csend egyre hosszabbra nőtt, a feszültség szinte szikrázott közöttük, amit a belépő Mrs. Graham szakított félbe.

- Sharon még alszik - mondta, és hangsúlya egyértelművé tette, nem számít rá, hogy ez az állapot sokáig tart, és hogy ennek is Isabelle az oka. Mrs. Graham egy fontoskodó, ítélkező asszony volt, aki harminc éven keresztül szolgált a legjobb déli családoknál, és lényegesen többre tartotta magát Bradley Benjámin felkapaszkodott feleségénél. Mrs. Graham örülni fog, ha Isabelle végre elmegy.

Annak persze nem fog örülni, hogy hirtelen az állása is odalesz.

- Ott várjon! - mondta Isabelle. - Átveszem a gyermeket, ha végeztem. - Felállt a székre és a régi festményt leakasztotta a kampóról. Lelépett a székről, odament a könyvespolchoz, letette, majd a saját festményével visszalépett a székre, ami hirtelen megbillent az ő és a nehéz kép súlya alatt.

Bradley felugrott és megfogta Isabelle derekát.

Egy hosszú pillanatig mindketten mozdulatlanul álltak, összekapcsolta őket az érintés érzése és a régi érzelmek: vágy, harag, fájdalom... oly sok fájdalom.

Aztán Bradley ellépett és kezét beletörölte a nadrágjába.

A sértés összetörte azt a keveset is, ami Isabelle szívéből még épen maradt, és csaknem kétrét görnyedt. Saját magának azonban nem hazudhatott. Tudta, mi fog történni, ha a férfi megvádolja, és ő fejet hajt a vád előtt.

Keze remegett, miközben a drótot ráakasztotta a kampóra. Megigazította a festményt, és megkérdezte: - Egyenesen áll?

- Igen. - A férfi hangja rekedt volt.

- Neked hagyom a legjobb munkámat.

- Egy átkozott szajha vagy! - A férfi egyszerre utasította el a hangjával, szavaival, testtartásával és vádló tekintetével.

Mrs. Graham döbbenten kapkodott levegő után.

- Tudom. - Isabelle lenézett rá. - Azonban nem foglak perelni, és nem kérek támogatást.

Nem veszek el semmit, ami a tiéd. Szabad vagy, hogy megtaláld álmaid asszonyát. - Lelépett a székről és visszavonszolta a helyére. Odament Mrs. Grahamhez, átvette tőle Sharont és a szívéhez szorította.

A gyermek nyújtózkodott és mocorgott, kinyitotta, majd újra becsukta a szemét.

- El akarsz köszönni tőle? - kérdezte Isabelle Bradley-től.

- Miért tenném? - A férfi visszaült a foteljébe és kezébe vette a konyakospoharat. - Semmi közöm hozzá.

Aki ilyet képes mondani egy gyermekre, akit nemrég még a karjában ringatott, annak jégből van a szíve.

Isabelle azt tette, ami a legjobb volt neki és a gyermekének.

- Igazad van. - Bólintott, és az ajtó felé indult. Amikor megfordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen rá, a férfi a foteljében ült, és meredten bámulta a kandalló fölött lógó festményt.

Egy Napjainkban Éjfél Dél-karolinai partvidék Villám lobbant. A csupasz ágak árnyai hálóként szőtték át az ösvényt, és a feketébe öltözött alak megbotlott. Megállt. Egész testében megborzongott, majd folytatta útját az óceán fölött magasan ülő Viktória korabeli ház felé. Mennydörgés rázta meg a partot, és a következő villámlás szinte azonnal követte, éles, fehér fénybe borítva a nagy épületet. A negyedik emeleti kupola csúcsa mintha az égen hömpölygő felhőket karmolta volna, a szélkakas vadul pörgött, és lent a mélyben a hullámok eszeveszetten ostromolták a partot. A második emeleti erkély oszlopai rázkódtak, hajlongtak, és egy szélroham meghozta az első lezúduló esőhullámot.

Az alak könnyedén felszaladt a lépcsőn az impozáns duplaszárnyú ajtóhoz. A nagy ezüstkulcs simán besiklott a zárba. Könnyedén elfordult, és visszakerült gazdája zsebébe. Az egyik fekete kesztyűs kéz megpihent a csiszolt üvegen, majd megnyomta, és az ajtó hangtalanul kitárult.

Bent nem égett lámpa, de a behatoló magabiztos léptekkel haladt az előcsarnokban.

Ekkor újabb villám villant, eltüntetve az árnyékokat.

Mennydörgés robbant. Az alak megállt, majd gyorsan körbefordult.

A nagy csarnok kétemeletnyi magas volt. Arany csillogott minden képkereten, minden díszen, a boltozatos mennyezeten. Szigorú szemek figyelték tizenkilencedik századi portrékról, és széles lépcsősor folytatása veszett el a homályban. A következő mennydörgés hatására csilingelni kezdett a kristálycsillár, és a prizmák színes, reszkető fénynyalábokat vetítettek a falakra.

Aztán a villámlás abbamaradt. A csend súlyosan telepedett a házra.

A behatoló behúzott nyakkal surrant a bal kéz felőli második ajtó felé. Az apró zseblámpa fénysugara körbesiklott a szobán, futólag érintve a bőrkötéses könyveket, a robusztus, faragott íróasztalt, a nem odaillő, modern irodaszéket. A szoba egyik sarkában, egy beugróban, két túltömött szék állt egy nagy kandallóval szemben, amelynek márványburkolatára mindkét oldalra egy vicsorgó oroszlánt faragtak.

A zseblámpa fénye kihunyt, de a behatoló továbbra is a kezében tartotta. Puhán és hangtalanul lépegetett a méretre készített, vastag szőnyegen a barátságos ülősarok felé.

Az alak megállt az egyik szék mögött és felnézett a kandalló fölött lógó festményre. A zseblámpa ismét felgyulladt és végigpásztázta a falat egyszer, majd még egyszer. Ott lógott a kép, amely köpcös, huszadik századi üzletembert ábrázolt a kutyájával, és ennek láttán a behatoló egyre idegesebben nézelődött a szobában.

- Ó, nagymama. Megígérted! Megígérted! Hol... ? Hirtelen felgyulladt a mennyezeti lámpa, és egy mély, délies akcentusú férfihang azt kérdezte: - Maga mit csinál itt?

A behatoló félig megfordult. Egyik kesztyűs kezét akaratlanul is a szeméhez kapta.

Magas, sötét hajú férfi állt az ajtónyílásban, kezét a villanykapcsolón tartva. Arca csontos volt, napbarnított és éles vonású.

Natalie Meadow Szarvas még sosem látott ilyen elképesztően, pimaszul jóképű férfit. Olyan erős villám lobbant, hogy statikus elektromosság futott végig a padlón. Kint valami hangos csattanással eltört. A következő dörrenésbe beleremegtek az ablaktáblák.

Hirtelen úgy érezte, a pokolba került.

Futni próbált. Lába beleakadt a szőnyeg rojtjába.

Megbotlott.

Keze kapaszkodót keresett. Elvétette.

Feje és az oroszlán feje összecsattant.

Az oroszláné volt a keményebb.

Amikor a csillagok abbahagyták a szikrázást lehunyt szemhéja mögött, mélyet sóhajtott.

Csontjai sajogtak az eséstől. A rojtos szőnyegnek jó illata volt, citrus és szántál keveréke. A feje... a feje tényleg fájt. Felemelte a kezét, hogy megérintse sajgó halántékát.

Valaki megfogta a csuklóját.

- Ne! Vérzik.

A férfi. A lenéző, barna szemű férfi. Hogy került ide mellé az ajtóból?

A magyarázat egyszerű volt. Elájult. Arra azonban nem emlékezett, hogy elájult. Csak arra emlékezett, hogy... hogy meglátta őt.

- Uram, hívjam a rendőrséget? - Egy másik férfi. Szolgálatkész. Halk szavú. Hatékony.

- Az orvost hívja! - mondta Mr. Gőg.

- És utána a rendőrséget?

- Csak az orvost.

- Igen, uram. - A másik hang helytelenítően csengett, ugyanakkor engedelmesen. Léptei távolodtak.

Mr. Pimasz valami puhát nyomott Natalie homlokához. Meadow arca megrándult, és megpróbált elhúzódni.

- Hagyd! - utasította a férfi. - A szőnyegre folyik a véred.

- Rendben - motyogta Meadow. Esze ágában sincs az átkozott, drága szőnyegre folyatni a vérét.

- Nyissa ki a szemét! - mondta a férfi.

Biztosan téved. Ez nem lehet a jóképű fickó. Aki ilyen hangot használ egy lánnyal, aki a padlón fekszik a saját vérében, nem lehet jóképű.

Kinyitotta a szemét. Felnézett a férfira.

A férfi hűvösen viszonozta tekintetét.

Meadownak megállt a szíve. Elállt a lélegzete. Mozdulatlanná dermedt.

Mert egy dologban nem tévedett: A férfi nem volt jóképű - arca kemény volt, lélegzetelállító, tekintete úgy hasított belé, mint a villám, és meghalt tőle.

Micsoda kilátások! Ha ez a büntetése, amiért megpróbált ellopni egy értéktelen festményt, akkor mostantól lopni fog.

- Hűha! - motyogta Meadow.

Mr. Gőg mellette térdelt a padlón. Felhajtott ujjú gyűrött, fehér inget viselt.

Szép karok. És farmernadrág, amely rásimult a combjára.

Meadow csuklóját tartotta az egyik kezében, másikkal egy fehér kendőt nyomott a homlokához. Meadow félig az ölében feküdt, a férfi fölé hajolt és a vállával árnyékolta.

Meadow szíve akkorát dobbant, hogy majdnem kiugrott a mellkasából.

- Ki maga? - kérdezte a férfi. - Ööö... Úgy tűnt, nem volt elég gyors a válasszal, mivel a férfi már egy újabbat szegezett neki.

- Mit keres itt?

- Itt? - Meadow felemelte a fejét, és megpróbált körülnézni. A fejébe hasító fájdalom és a hirtelen fellépő hányinger hatására visszahanyatlott a padlóra, behunyta a szemét és azt motyogta: - Hányni fogok.

A férfi gyengéden rátette a kezét Meadow fejére. Meadow hangokat hallott - a férfi feláll, elmegy, visszajön.

- Tessék, itt egy edény... ha nagyon muszáj. Meadow résnyire nyitotta a szemét és odanézett.

A férfi egy gyönyörű, aranyszélű, maratott, Regeletto mintázatú vázát tartott a kezében.

Meadow döbbenten kérdezte: - Maga megőrült? Ez egy eredeti honesdale-i darab! Ebbe nem hányhatok!

A pillanat töredékéig mintha derűt látott volna felvillanni a férfi szemében.

De nem. Mr. Gőg ugyanolyan szigorú volt, mint eddig, amikor megszólalt.

- Értem. Természetesen. Bocsásson meg! Elvesztettem a fejem. - Körülnézett. - Egy Limoges puncsostálba bele tud hányni?

- Nem probléma. De - Meadow nagy levegőt vett - azt hiszem, most már jól vagyok. Csak vigyáznom kell, hogy ne üljek fel.

- Agyrázkódása van.

A férfi magabiztossága kissé felbosszantotta Meadowt.

- Maga nem orvos.

- Nem, nem vagyok az. Nem üzentem volna orvosért, ha az lennék.

- Aha. - Meadow túl sok orvossal találkozott mostanában, és míg a férfi elég fölényesen viselkedett, hogy maga is orvos legyen, komolysága és érdeklődése nem illett bele a képbe.

A férfi folytatta.

- Ahhoz azonban nem kell orvosnak lenni, hogy lássa az ember, olyan erősen csapódott a feje az oroszlánnak, hogy szegénynek letört a foga.

Meadow gyanakodva nézett az oroszlánra, ami továbbra is vicsorgott, de már féloldalasan.

- Remélem, ez nem valamiféle ómen.

- Ha az is, fogalmam sincs, hogyan értelmezzem.

A másik férfi, magas, nagydarab, vágott szemű, sötétbarna bőrű, visszatért, és az ajtóban toporgott.

- A doktornő már elindult.

- Sam, gondoskodjon róla, hogy senki se zavarjon!

Sam semmiféle formában nem vett tudomást Meadowról. Kiment és becsukta az ajtót maga mögött.

- Szóval ki maga? - Mr. Gőg kivette Meadow hajából a nagy csatot, és elmosolyodott, ahogy a lány haja szabadon leomlott.

Az emberek, különösen a férfiak, hajlamosak voltak mosolyogni, amikor rézszínű, fényes fürtöket láttak leomlani. Valójában az emberek, különösen a férfiak, hajlamosak voltak mindig, minden körülmények között mosolyogni rá.

Nem úgy ez a komor képű, karvalyorrú vallató. Mosolya azonnal eltűnt, mint egy tévedés, amit szeretett volna visszacsinálni.

Meadow most már sokkal összeszedettebb volt, egyáltalán nem akart magyarázkodni, és neki is volt néhány saját kérdése.

- Maga kicsoda?

- Devlin Fitzwilliam vagyok.

Ez az égvilágon semmit nem mondott neki.

- És maga azért van itt, mert...

- Itt lakom.

Meadow döbbenten meredt a férfira.

- Az enyém ez a ház - mondta a férfi segítőkészen. - Tudja, az, amelyikbe betört. Ahol honesdale-i váza van, és egy most már csorba orrú oroszlán.

- Magáé Waldemar? - Meadow próbálta felfogni a felfoghatatlant. - Mi a helyzet a másikkal... ? Akié régebben volt a ház?

- Bradley Benjámin? Róla beszél? - Devlin ismét felemelte Meadow csuklóját. Lehúzta róla a fekete bőrkesztyűt. Megcsókolta... Szent ég! Megcsókolta az ujjai hegyét. - Melyik Bradley Benjámin? A harmadik vagy a negyedik?

- Én... nem is tudom. - Nem volt felkészülve erre a beszélgetésre. Úgy tervezte, bejut a házba, fogja a festményt, és távozik. Esze ágában sem volt egy fickóval társalogni, akinek könyörtelen tekintete az igazságot követelte és akinek ajka saját párbeszédet folytatott.

- Harmadik Bradley Benjámin adta el nekem a házat - mondta Devlin. - Negyedik Bradley Benjámin, én csak úgy hívom: Négy, és ez nagyon bosszantja, szeret idejárni látogatóba és panaszkodni.

- Ó! - Nagymama tehát tévedett. Méghozzá mekkorát! Bradley Benjámin igenis eladta a házat. Ez az idegen igenis itt él. A festmény nincs a helyén.

És Meadow óriási bajban volt.

- Mondja, kinek képzeli magát, hogy csak így betör ide?

- Én... Meadow vagyok. - Nem Natalie Szarvas. Hivatalosan ez volt a neve, de ha a férfi ezt megtudná, esélye sem lenne, hogy megússza ezt a balhét. - Én nem... Nekem nem... - Milyen ostoba! Gondolnia kellett volna rá, hogy esetleg elkapják. Igazán kitalálhatott volna előre valamiféle történetet.

De nagymama annyira biztos volt... és most itt egy hideg tekintetű, meleg ajkú férfi, aki az ujjait csókolgatja, és keresztkérdéseket tesz fel neki, és hamarosan azon kapja magát, hogy útban van a börtönbe. Hogyan fogja ezt az egészet megmagyarázni a szüleinek, akik a Washington állambeli kisváros, Blythe közelében élnek, és azt hiszik, hogy ő üvegfúvást tanít Atlantában?

- Szóval nem emlékszel? - Devlin megcsókolta a csuklóját. Szép. Nagyon szép.

Mármint a férfi szája.

- Nem, valóban nem emlékszem. Mert én... én... nekem amnéziám van! - Ez az, Meadow!

Ez talpraesett válasz volt!

A közelben villámlott és szinte vele egy időben dörgött is. Meadow összerezzent. Mintha maga az úr nevezte volna hazugnak.

Devlin szája megrándult. Nem hitt neki. Meadow gyorsan hozzátette: - Nem emlékszem, mit keresek itt. Lehet, hogy valamiféle idegösszeomlásom volt. - Okos hazugság, mert mi történhet? A rendőrség elküldi valami szanatóriumba pár napra, majd amikor kiszabadul, újra próbálkozhat.

Vagy talán a Teremtő küld egy villámot, amivel halálra sújtja.

- Amikor nem ismertél meg azonnal, magam is ettől tartottam. - Devlin olyan megindítóan nézett a szemébe, hogy Meadow pislogni sem mert. - Drágám, valahogy azonban sikerült hazatalálnod.

- Tessék? - Itt valami nem stimmel. A férfi gyengéden a karjába vette.

- Tudom, hogy nem emlékszel... de a feleségem vagy.

Kettő - Maga megőrült? Mi nem vagyunk házasok! - Valaki kiabált, és a zajtól lüktetni kezdett Meadow feje. Rájött, azért, mert a hang az ő szájából jön.

- Ó, te szegény! Lehet, hogy nem emlékszel, de nyolc hónappal ezelőtt házasodtunk össze.

Villám lobbant. Fények szikráztak.

- Persze! Ezért fogadott tárt karokkal!

- Elhagytál. Életem egyik legszörnyűbb napján eltűntél, és fogalmam sem volt, mi történt veled. Halálra aggódtam magam, és amikor felbukkantál, viruló egészségben, és úgy tettél, mintha nem ismernél, én... én csak... - Jól utánozta a férfit, akit fojtogatnak az érzelmei.

Annyi különbséggel, hogy őt nem fojtogatták az érzelmei, hanem egy újabb hazugságon törte a fejét. Meadow tudta - mert még sosem találkozott vele. Soha de soha. Különben emlékezne rá.

Nincs olyan nő, aki ne emlékezne egy ilyen férfira. Az arca sötét angyalé, a beszédkészsége a Sátán első számú emberéé. A kintről érkező villanások kékes fénybe vonták csontos arcát, mint a pokol színpadi megvilágítása.

- Maga csak mi? - érdeklődött Meadow.

- Hónapokig fogalmam sem volt, élsz-e vagy meghaltál. Szerettelek volna megrázni.

Szegény sérült fejed mentett meg, és most már megint képes vagyok normálisan gondolkodni, és képes vagyok megölelni téged. Megölelni úgy, ahogy szerettelek volna.

Ez az ölelés olyan szoros és bizalmas volt, hogy Meadow a fejfájásáról is megfeledkezett, és a szíve gyorsabban kezdett dobogni. Biztosan az ijedelem miatt. Azért kalimpál olyan őrültül a szíve. Biztosan nem azért, mert felfedezte, a citrus- és szantálillat a férfi bőréből származik, vagy mert észrevette az arcán a borosta árnyékát. Az ingje alatt a férfi mellkasa meleg volt és feszes, aminek éreztén Meadow szerette volna a kezét végigfuttatni rajta, le egészen a hasáig... Kétségtelenül rendszeresen edzi a testét, és bár Meadow kedvelte az ilyen férfiakat, a nagyanyja azt mondta volna rá, hogy úgy néz ki, mint egy téglabudi. Meadow tökéletesen megelégedett azzal, ha a távolból szemlélhette a téglákat. Tapasztalatai szerint a kigyúrt férfiak túl sokat foglalkoznak magukkal, és egy téglabudi felépítésű, rendes férfi, aki ráadásul még nem is foglalkozik sokat magával, végzetes lenne rá nézve. Különösen, ha még az illata is jó. Szent ég! Az orrát tényleg belefúrta a férfi mellkasába? Gyorsan elhúzódott. A férfi ismét közel húzta magához.

- Mi okozta az amnéziát, kedves? - kérdezte féltő gondossággal. - Akkor is beverted a fejed?

- Nem tudom. Egyáltalán nem emlékszem magára. - Szorítsd sarokba! - Mit mondott, hol házasodtunk össze?

- Mallorcán.

- Mallorca. - Mallorca?

- Egy gyönyörű sziget Spanyolország délkeleti partjainál.

- Aha. - Meadow már nem érzett hányingert. Amit érzett, az sokkal inkább... szédülés volt.

- Van ott egy házam.

- Természetesen. - Nem hiszel nekem? - Elhiszem, hogy magának háza van Mallorcán.

- És azt is elhiheted, drága amnéziásom, hogy ott ismerkedtünk meg, és ott házasodtunk össze. Miért, te talán valahogy máshogy emlékszel a történtekre?

Meadow a férfira nézett... napbarnította, szikár arcára, sötét, kócos hajára, barna szemére...

Egy ilyen emberről - akinek arcán mindig komor kifejezés ült - nehéz volt elképzelni, hogy képes valakit félrevezetni. Pedig biztosan erről van szó... nem igaz? Talán így akarja megbüntetni azért, amiért betört a házába? A helyzet abszurditása vajon nem készteti nevetésre?

Nevet valaha egyáltalán?

Meadow-nak az volt az érzése, még igen sokáig kell várnia, hogy a férfi elmosolyodjon, és bevallja, csak viccelt.

Addig mit tegyen?

- Fáj a fejem. - Méghozzá attól, hogy feszülten próbálta megtalálni a kiutat ebből az útvesztőből.

Az előtérből hallatszó hangok hallatán a férfi körülnézett.

- Megjött az orvos.

- Hűha! Az orvosa házhoz jön? Azt hittem, ilyen csak a régi filmekben létezik. - saját tapasztalatai szerint az orvosok sosem tettek semmi olyat, amivel megkönnyítették volna a páciens helyzetét.

- Felfogadtam dr. Appst a szálloda orvosának. Most lehetőséget adtál egy főpróbára. Tartsd a kezed a zsebkendőmön! - Közelebb vonta magához Meadow-t, a térdhajlatába csúsztatta a karját és nagyon lassan felállt vele.

- Szálloda? Milyen szálloda? - Meadow a puha zsebkendő után kapott, ami kezdett lecsúszni a fejéről.

- Jó kislány! - A férfi úgy beszélt vele, mintha egy engedelmes kutya lenne. - Ez a szálloda.

A Titkos Kert.

- Ez egy szálloda? - Talán az eséstől tényleg történt valami az agyával. Vagy köré fagyott a pokol.

Devlin olyan óvatosan mozgott, hogy Meadow-nak szinte teljesen elmúlt a szédülése, és bár talán azért tette, nehogy a szőnyegére hányjon, mégis olyan biztonságban érezte magát a karjában, ahogyan egy Honesdale-tál érezheti magát, amikor ő babusgatja.

- Három hét múlva lesz az ünnepélyes megnyitó - mondta a férfi Meadow-nak, majd elfordította a fejét és valaki máshoz kezdett beszélni. - Dr. Apps, nagyon köszönöm, hogy eljött. - Lefektette Meadow-t a kanapéra, és az ajtóhoz ment, hogy ott fogadja az orvost. Meadow elesett...

Miközben a férfi elmesélte dr. Appsnek a részleteket, Meadow óvatosan felemelte a fejét és odanézett.

Dr. Apps viszonozta a pillantását és elmosolyodott, azzal a gépies érdeklődéssel, amit az egészségügyben dolgozók akkor mutattak, amikor kimondhatatlanul unalmas esetekkel találkoztak. A doktornőnek szép fogai voltak. Az arca is szép volt, kevés sminkkel és kellemes, rózsaszín árnyalatú rúzzsal. Teste csinos volt, magas, jól kidolgozott. Szép, barna haját szép csat fogta össze.

Kettőnk közül ki az unalmasabb?

Most, hogy Devlin figyelme, illata és teste máshol volt, Meadow elengedte magát, hátradőlt a párnára és megpróbálta rendezni a gondolatait. Bradley Benjámin eladta Waldemart. Devlin Fitzwilliam megvette, és szállodát csinált belőle. Gyönyörű terve romokban hevert. A festményeket biztosan máshová helyezték valami lakberendező útmutatásai szerint. Vagy felértékelték és eladták mindet... Nem, arról biztosan hallott volna. Nos, akkor mit tegyen?

Természetesen itt marad, és körülszimatol. Fitzwilliam viszont azt állítja, hogy ő a felesége, és nem tudja, miért. Vagy hogy mit akar a férfi. ; Persze ott van az a bizonyos dolog, amit a férfiak a nőktől akarnak, de nem valószínű, hogy erről lenne szó. Meadow szusszant egyet. Valószínűleg nők hadai üldözik, és különben is miért foglalkozna egy agyrázkódásos nőszeméllyel, amikor olyanokat is megkaphat, mint a doktornő? A doktornő, akinek hangja folyamatosan duruzsolt Devlinnek. A doktornő, akinek érdeklődése akkor sem lett volna nyilvánvalóbb, ha gyöngyökbe öltözik és egy kagylóhéjon tálalja magát.

Meadow halkan felnyögött.

Semmi válasz. A férje tovább beszélt az orvosához, és egyikük sem törődött vele.

Hangosabban nyögött.

- Drágám! - Devlin Meadow mellett termett. Így már jobb.

- Nézzük meg a beteget! - A doktornő félretolta Devlint, aki hagyta magát, nem ellenkezett.

- Jó estét... sajnálom, de nem tudom a nevét. Meadow hallotta, amint Devlin közli dr.

Appsszel a nevét, De belement a játékba.

- Meadow. Meadow vagyok.

- Mondja el, mi történt, Meadow! - kérte dr. Apps. Kék köpenyt viselt, amelynek nagy zsebei tele voltak mindenféle orvosi műszerekkel. Meghallgatta Meadow szívét, egy kis lámpával belevilágított Meadow szemébe, megvizsgálta a dudort a fején, és unottan végighallgatta, amint Meadow elmeséli, hogyan tört be, esett el és veszítette el az eszméletét.

- Meddig volt ájult? - kérdezte dr. Apps.

- Nem tudom. Amíg odaért hozzám. - Meadow az oldalt álló Devlinre mutatott.

- Ez mennyi idő volt? - kérdezte dr. Apps a férfitól.

- Kevesebb, mint egy percig. Dr. Apps bólintott.

- Pupillák rendben. Szeme szabályosan követi a fényt. Emlékezetkiesés?

Ez az. Meadow esélye a menekülésre.

- Igen, amnéziám van. Fogalmam sincs, mit keresek itt.

- Úgy emlékszem, azt mondta, hogy betört. - Dr. Apps kíméletlenül kitisztította a sebet Meadow fején.

- Igen, de ezt is tőle hallottam - ismét Devlinre mutatott -, és a biztonsági kamerák felvételein is biztosan rajta vagyok.

Devlin bólintott.

Szuper! A bíróságon bemutatja a férfi a felvételt, és őt élete hátralévő részére börtönbe zárják.

- Arra azonban egyáltalán nem emlékszem. Semmire sem emlékszem.

- De a nevét megmondta. - Dr. Apps semmivel sem hitt neki jobban, mint Devlin.

- Ez az egyetlen dolog, amit tudok. A vezetéknevemre sem emlékszem. - Meadow kezdte úgy érezni magát, mint Klinger a Mashben - kétségbeesetten próbálta meggyőzni az orvost, hogy őrült. - Csak azt tudom, hogy vérző fejjel tértem magamhoz.

- Hm. Milyen különös! - Dr. Apps azonban nem Meadowra nézett, hanem Devlinre, mintha a férfi mondott volna valamit. Devlin azonban meg sem szólalt, csak állt és figyelt.

- Tényleg? - Meadow mindenáron magára akarta vonni a doktornő figyelmét, ezért gyorsan felkönyökölt, ettől azonban lüktetni kezdett a feje, és inkább visszafeküdt. - Be kellene vitetnie a kórházba kivizsgálásra.

Dr. Apps visszafordult Meadow-hoz.

- Hányinger?

- Már nincs - felelte Meadow.

- Majdnem belehányt egy Limoges puncsostálba. - Devlin leült a kanapé karfájára.

- Jaj, ne! Szent ég! - Dr. Apps őszinte borzadállyal préselte össze csinos, rúzsos száját. Azok a tálak rendkívül értékesek, Meadow! - A nő a műértő szerepében tetszelgett, Meadow-t pedig besorolta kispolgárnak.

Devlin meg sem próbálta kijavítani. Meadow dühösen meredt rájuk.

- A szőnyeg is nagyon drága, és a tálat legalább be lehet tenni a mosogatógépbe. - Élvezte Dr. Apps döbbenetének látványát.

- Drágám, hagyd abba a viccelődést! Te is tudod, mi történt, amikor a legutóbb betettél egy Limoges-tálat a mosogatógépbe. Teljesen lekopott róla az aranyozás. - Devlin ujja hegyével végigsimított Meadow homlokán. - Attól tartok, igazat beszél, dr. Apps. Tényleg nem emlékszik semmire. Arra sem emlékszik, hogy ő a feleségem.

Dr. Apps rájuk nézett. Majd ismét rájuk nézett. Aztán olyan vidáman kacagott fel, hogy Meadow meg is kedvelte volna, ha nem orvos.

- Devlin, maga viccel. Felültetett, igaz? Látni akarta, hogyan működik a sürgős orvosi ellátásra vonatkozó terve, ezért hamis esethez hívott ki.

A férfi vállat vont, mintha beismerné bűnösségét, de így felelt: - Azért nem vágnám fejbe Meadow-t, hogy így ellenőrizzem le, mennyi idő alatt ér ide, ha hívom.

- Ezért amikor a takarítószemélyzet egyik tagja elesett, kihasználta az adódó lehetőséget. Dr. Apps a hallgatóját és apró lámpáját betette köpenye egyik zsebébe, a másikból gézt és ragtapaszt vett elő, és gyors mozdulatokkal, egyáltalán nem törődve Meadow fájdalmával, beragasztotta a sebét. - Talán sikerült is volna átvernie, ha nincs ez a történet a betörésről és amnéziáról és arról, hogy ez a nő a maga felesége. Ez utóbbi már egy kicsit túl sok volt. Megveregette Meadow karját. -Maga találta ki ezt az egészet?

Devlin elvigyorodott.

- Meadow, legközelebb tartsd magad a forgatókönyvhöz, amit megadok, hogy le tudjunk futtatni egy gyakorlatot!

- Én azt csináltam! Te mondtad, hogy... Én igazat mondtam! - Nagyjából Mindketten megérdemelnék, ha most sikerülne belehánynia a Limoges puncsostálba.

Sajnos, a felháborodás hatására, amiért hazugsággal vádolták, teljesen elmúlt a hányingere.

Persze valóban hazudott, de nem olyan jelentéktelen okból, ahogy azt dr. Apps elképzelte.

- Tényleg beverte a fejét - mutatott rá Devlin.

- Egy ideig fájni fog, talán szédülni is fog, és lehet, hogy rossz lesz a közérzete. Nem ártana egy napig ágyban pihennie. A döntést ráhagyhatja, de a holnapi nap folyamán semmiképpen nem szabad megerőltető munkát végeznie. Írok fel fájdalomcsillapítót. És ma éjjel valakinek minden órában fel kell ébresztenie, ellenőrizendő, hogy eszméletén van-e. Ne aggódjon; gyorsan rendbe jön. - Dr. Apps úgy beszélt Meadow-ról, mintha ott sem lenne, és amint Devlin felállt, a doktornő azonnal belekarolt. - Na, és hogyan teljesítettem a próbán?

- Nagyon jól. Alig tíz percbe telt, hogy ideérjen. - Az ajtó felé terelte a doktornőt. Sajnálom, hogy felébresztettem, de nem akartam kihagyni ezt a lehetőséget.

- Megértem. Nyugodtan hívjon bármikor, ha szüksége van rám! Újabb mennydörgés rázta meg a kanapét és a padlót.

- Ez a vihar nem akar elmúlni - mondta Devlin. - Hazaküldetem az egyik autómmal.

- Alig egy kilométerre lakom - tiltakozott a doktornő, de a hangján hallatszott, hogy örül az ajánlatnak.

- Addig bőrig ázik - mondta Devlin határozottan. Hangjuk lassan távolodott.

Kint villám villant, és ismét dörgött az ég.

Bent Meadow füstölgött. Nemcsak hogy mindketten lekezelően bánnak vele, de az orvos azt sem hitte el, hogy amnéziája van. Nem mintha Devlin elhitte volna, de ha hazugnak nevezi a férfit azért, mert azt állítja, házasok, azt is be kell vallania, hogy nincs amnéziája - és akkor börtönbe zárják. Nem áltatta magát; a férfi olyannak tűnt, aki a törvény nyújtotta kereteken belül a legsúlyosabb ítéletet harcolja ki számára. Talán még a csorba fogú oroszlánját is megfizetteti vele.

Ha azonban hallgat, akkor ittragad.

Itt, Waldemarban. A nagyszülei házában, ahol egy festményt keres, amelyre nagyon nagy szüksége lenne, és amelynek nyoma sincs.

Pedig olyan egyszerű volt a terve!

Betörni Waldemarba.

Ellopni a festményt.

Kijutni Waldemarból.

Eladni a képet rengeteg pénzért.

A pénzzel kifizetni az anyja drága kezelését.

Megfordult és a kandallóra nézett. Az idős úriember gúnyosan nézett vissza rá.

Akárhányszor nézett rá hitetlenkedve, nem változott. Nem a megfelelő átkozott kép lógott a kandalló fölött.

Három Hogyan lehetséges ez?

A Meadow zsebében lapuló kulcs szúrta a csípőjét. Előhúzta, és rámeredt a hosszú ezüstszárra, a hatalmas fogakra és a díszes fejre. Ezt el kell rejtenie. Talán ismét szüksége lesz rá.

Hallva Devlin lépteit, gyorsan bedugta a kulcsot a kanapé párnái közé jó mélyre, hogy a takarítók se akadhassanak rá könnyen.

Villám világította meg a portrét, és az úriember szeme helytelenítően megvillant. Meadow nem törődött vele. Semmiféle helytelenítés nem érdekelte, csak az, hogy megtalálja a festményt, amit keresett.

Pontosan abban a pillanatban dőlt vissza a párnára, amikor Devlin Fitzwilliam besétált a szobába. Meadow felnézett rá.

A férfi olyan... magas volt. És... szigorú. És... átható a tekintete. Amit rászegezett.

Ha egy morzsányit is érdeklődött dr. Apps iránt, azt nagyon jól leplezte.

- Készen állsz a lefekvésre? - Anélkül, hogy válaszra várt volna, a karjába kapta, és az ajtó felé indult vele. - Szólj, ha rosszul érzed magad!

- Jól vagyok. - Eltekintve a ténytől, hogy úgy ölelte magához, ahogyan egy férfi öleli szeretett feleségét, és Meadow élvezte. Majdnem úgy érezte, a férfi akarja, hogy itt legyen.

Devlin nekivágott a hosszú, elegáns lépcsősornak. Az egész háznak friss festék és tapétaragasztó szaga volt, és bármerre nézett, Meadow antik lámpákat, aranykeretes tükröket és hozzáértő lakberendező kezének a nyomait látta. Waldemarból a kényelem és könnyedség vitrinje lett.

- Nagyon jól néz ki - jegyezte meg.

- A ház? Igen, jól sikerült. - A férfi tekintete végigsiklott a folyosón, és arcán komor elégedettség látszott. - Charleston-ban van egy mondás, miszerint „Túl szegény, hogy festessen, túl büszke, hogy meszeitessen." Bradley Benjaminnek nem volt elég pénze, hogy megadja az öreglánynak azt, amit megérdemel. Szívességet tettem a háznak azzal, hogy megvettem tőle.

- És ő? Neki is szívességet tett? - Tehát ezért adta el Bradley a házat? Tönkrement anyagilag?

- Nem. Az öreg Benjámin és én megállapodást kötöttünk, én nem teszek neki szívességeket, ő pedig nem nevez fattyúnak. Legalábbis szemtől szemben. És csak ritkán. - Oldalt fordult, ahogy belépett vele egy ajtón. Átvitte egy borvörös alaptónusú, férfiasan berendezett nappalin. - Itt vagyunk.

Meadow hatalmas, pazar berendezésű, meleg aranyszínre festett hálószobát látott, vöröses megvilágításban. A férfi azonban továbbhaladt vele az óriási fürdőszoba felé, amelynek falait fekete márvány fedte, volt benne egy fekete fürdőkád, karcsú, gigantikus üvegből készült zuhanyfülke, és friss aranyszínű krizantém kék kínai vázában.

A férfi letette Meadow-t a mosdó melletti pultra, fejét a falnak támasztva, lábát a mosdókagylóba lógatva. A márvány hidege szinte azonnal átjárta a ruháját, lehűtötte a testét, és szinte új erőre kapott tőle.

- Gondolom, használni akarod a fürdőszobát, mielőtt lefekszel. - A férfi lenézett rá, szemét rejtélyesen beárnyékolták a szempillái, és még mindig nem vette el a karját.

- Igen. - Devlin teste meleg volt. Ropogósán friss, mint egy pirítós.

- Boldogulsz egyedül, vagy...? - Megfogta Meadow fekete garbójának az alját és kissé megemelte.

- Hé! - Meadow elkapta a kezét. - Le tudok vetkőzni! A férfi száján elbűvölő félmosoly jelent meg.

- Biztos vagy benne?

Meadow nem gondolta volna, de ez a szigorú ember majdnem.. . sármosnak tűnt.

- Igen, biztos vagyok benne. Te most menj ki! Ha segítségre lesz szükségem, majd szólok.

- Ígéred? Nem szeretném, ha ismét beütnéd a fejed.

- Azt egyikünk sem szeretné. Szólok, ha kellesz. - Meadow félig elfordult, lelógatta a lábát a pultról és figyelte a férfit, ahogy távozik.

- A felső fiókban vannak fogkefék, és minden, amire csak szükséged lehet. A zuhanyfülkében a kampón lóg egy fürdőköpeny. - Hosszú lábával méltóságteljes léptekkel elhagyta a fürdőszobát. Meadow tenyere belebizsergett a látványba.

Szívesen megfogta volna a férfi fenekét. Devlin bedugta a fejét az ajtón, és felvont szemöldökkel megkérdezte: - Egész biztos vagy benne, hogy nincs rám szükséged? Talán. De teljesen más okból, mint azt Devlin gondolja. Meadow lecsusszant a pultról.

- Nem szédülök. Nincs hányingerem.

- Csak arra nem emlékszel, ki vagy.

- Arra kétségtelenül nem emlékszem, hogy a feleséged lennék.

- Megígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy eszedbe juttassam! - Hosszan szemlélte Meadow tátott szájú döbbenetét, majd határozottan becsukta az ajtót.

- Na, azt már nem! - mondta Meadow a csukott ajtónak. Az ajtó nem válaszolt.

A tükörben megnézte sápadt, nyúzott arcát, a félig a hajához ragasztott kötést, az elkenődött vérfoltot a homlokán. Az elmúlt két nehéz éven a pozitív gondolkodásban és a jó túlélésében való hite segítette át. Mosolyogva vette az akadályokat, tudva, mindenkiben tartja a lelket jókedvével. Most pedig borzalmasan nézett ki. Borzalmasan is érezte magát. És mindenért Devlin Fitzwilliamet okolta.

Az anyjának erről az lenne a véleménye, hogy ő maga a felelős a nap eseményeiért.

Meadow-t megrohanta a bűntudat és a szeretet, és a tenyerébe temette az arcát. Az anyja. Ha az anyja tudná, hol van, és mit csinál... Meadow felnyögött a gondolatra.

- Le kell feküdnöd, és aludnod kell egy jó nagyot - mondta magának. - Holnap tudni fogod, mit kell tenned. - Mert ma éjszaka nagyon össze van zavarodva.

Hazudott Devlinnek az amnéziájával kapcsolatban. Vajon hitt neki a férfi?

Természetesen nem. Ugye, nem?

Devlin hazudott a házasságukkal kapcsolatban. Ha nem hitte, hogy neki amnéziája van és akkor tudja, hogy ő tudja, hogy nem házasok.

Talán így próbál meg vallomást kicsikarni belőle. Ez azonban nem tűnt valószínűnek. A viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy akarja Meadow jelenlétét. De miért? Mire készül?

Miközben a fejét törte, kibújt a garbójából. Jó napokon A kosaras melltartót hordott, ez a sportos darab azonban még jobban lelapította mellét. A feneke sem volt nagy, és a fekete, testhez simuló nadrágja, amit jógához szokott viselni, teljesen rátapadt. Devlin tehát mindent látott, így egész biztosan nem az érzéki testére hajtott.

A pultra támaszkodott és belenézett a tükörbe.

Az is biztos, hogy nem az arca tetszett meg neki, ami most különösen jellegtelen és rosszkedvű, sápadt és verejtékes volt. És minden vonásáról aggodalom tükröződött. Őszinte aggodalom.

Tehát mit akarhat a férfi? Mit forgat a fejében? Mi a terve vele - és miért? Miért csinálja ezt az egészet?

Kihúzta a fiókot, amiben ott sorakozott minden szappan és testápoló, amit csak egy nő akarhat, persze mind mintaméretben. Hátrafésülte a haját, megmosta az arcát, vigyázva a kötésre. Levette a cipőjét, nadrágját, zokniját, és az egészet otthagyta a padlón egy kupacban.

Magára öltötte a hófehér plüssköntöst. Ahogyan minden más szállodai köntös, ez is hatalmas volt. Az alja majdnem a bokájáig ért, az ujját pedig fel kellett hajtania, hogy lássa a kezét.

Megkötötte derekán a köntöst és kinyitotta az ajtót.

A hálószoba üres volt.

A férfi nem ment messze. Megígérte, hogy azonnal jön, ha Meadow szólítja, és olyan embernek látszott, aki betartja, amit megígért.

Meadow bemászott a hatalmas, oszlopos ágyba, és felsóhajtott, ahogy a matrac, a párna és a hűvös, puha ágynemű átölelte a testét. Magára húzta a takarót; könnyű volt, és mégis meleg.

A magasban a mennyezet ugyanolyan meleg aranyszínben csillogott, mint a fal, és a bonyolult mintázatú szegélyt olyanra festették, mintha cseresznyefából készült volna.

A benne lakozó művész megcsodálta a mestermunkát. A kimerült nő azonban nem akart mást, csak lehunyni a szemét és aludni.

Azonban...

Tényleg azt akarja ez az ember, hogy ő itt legyen? Különös gondolat - de mi másért találna ki egy ilyen meredek hazugságot? Miért mondaná, hogy ő a felesége, és követne el mindent, hogy itt tartsa őt a... hogy is nevezte? A Titkos Kertben?

Egyetlen egy dolgot tudott biztosan - a férfi szándékai nem tisztességesek.

Meadow gyönyörű kék szeme, ami elárulta gazdáját, be volt csukva, mert a lány aludt.

Rézvörös haja glóriaként ragyogott a párnán a lány arca körül, és a villámok fénye megcsillant minden egyes fürtön. Arcbőre olyan színű volt, mint a barack, és ugyanolyan Devlin végigsimított rajta ujja hegyével - puha is. Alsó ajka piros volt és kissé duzzadt minden alkalommal, amikor megismételte ostoba hazugságát, beleharapott a szája szélébe.

Az orvos kötése nagy, fehér foltként világított a lány homlokán, és ez, a szeme alatti sötét karikákkal együtt, törékeny jelleget adott egész lényének.

Olyan volt, mint egy jelenés.

Már most sokat tudott róla - és mégis oly keveset.

Volt neve, Meadow. Azt azonban nem tudta, pontosan ki is ő.

Tolvaj volt, és oka volt annak, hogy betört ide. Azonban azt, hogy mi lehetett ez az ok, nem tudta. Értett a művészethez, de azt nem tudta, mi lehet a foglalkozása.

Ugyanakkor sokkal többet tudott róla, mint azt a lány álmodni merte volna. A déli embereknek zavarbaejtően jó a memóriája, különösen ha botrányokról van szó, és Meadow nagyanyja volt a legnagyobb botrány egy teljes nemzedéknyi ideig. Amelía Shoresban mindenki Isabelle-ről és az ő ügyeiről beszélt, és arról, hogyan alázta meg a büszke Bradley Benjámint.

Devlin sosem találkozott Isabelle-lel, de kedvelte.

Amikor fiatal volt, Bradley Benjámin pokollá tette Devlin életét. Ennek több ezernyi oka volt - kétszázötven évnyi ellenségeskedés a Fitzwilliamek és Benjáminok között, Bradley Benjámin régimódi ellenszenve a sikeres nők iránt, amilyen Devlin anyja is, de főleg Bradley Benjámin csillapíthatatlan gyűlölete a házasságon kívül született gyermekek iránt.

Amilyen Devlin is volt.

Bradley gyűlölte. És miért?

Mert Devlin a saját, széles körben ismert bukására emlékeztette Bradley-t, valamint a megaláztatásra, ami azóta is követte. Így aztán amikor lehetőség adódott a bosszúra, Devlin megszerezte Waldemart, lerombolva ezzel Benjámin magasabbrendűségének ősi bástyáját. Sőt, ami még jobb - Benjámin saját fiának ostobasága és elképesztő hozzá nem értése volt az oka, hogy ősi otthonukat most már a sajátjának mondhatta. És micsoda finom, meleg falat a bosszú hidegtáljának közepén ahelyett, hogy itt élt volna a házban, amiért Brad-ley állandóan gúnyolta és megvetette volna, Devlin a nagy, öreg kastélyt puccos szállodává alakította.

A fattyak már csak ilyenek.

Lemosolygott Meadow-ra, és ez a mosoly nem volt sem kedvesnek, sem jóindulatúnak mondható. Most, hogy a lány itt alszik az ágyában, további és még alaposabb bosszúra nyílik lehetősége.

Vajon Bradley Benjámin felismeri Isabelle lányát? Talán.

Vajon szorongva fogja várni a pillanatot, amikor Amelia Shoresban mindenki rájön, hogy kicsoda a lány, és a pletyka újra feltámad?

Kétségtelenül.

Bosszantani fogja, ha Devlin feleségül veszi a lányt?

Igen. Egész biztosan.

Bradley Benjámin gyűlölte Isabelle-t, de a nő egykor az övé volt, és ha volt egyetlen közös tulajdonsága Devlinnek Bradley-vel, akkor az a tulajdonra irányuló kisajátítási törekvés volt.

Bradley megőrülne a gondolattól, hogy volt felesége unokája egy Fitzwilliam fattyúval él együtt.

Devlin megérintette Meadow nyakát, és felfigyelt rá, napbarnított keze mennyire elüt a lány fehér, szeplős bőrétől.

Bradley gyűlölné a gondolatot, hogy Devlin és Meadow együtt henteregnek az ágyban! És ami a legjobb az egészben, az egész manőver nem kerülne neki semmibe.

Pontosabban... kicsit meg kell vizsgálnia Meadow hátterét.

Nem tudta pontosan, kicsoda a lány - a pletyka szerint nem is létezett -, azonban mire a nyomozója végez a megbízással, tudni fogja a korát, a születési súlyát és minden férfi nevét, akivel valaha is randevúzott.

Fogta Meadow mobiltelefonját és kinyitotta.

A telefon kereste a hálózatot.

Hát persze!

Kikereste a beérkező hívások listáját. Semmi.

Megnézte a hívott számok listáját. Semmi.

Az okos kislány kitörölte a telefonja memóriáját mielőtt betört volna.

Csak éppen nem tört be. Valamiképp kinyitotta az ajtót és besétált. A kamerák nem rögzítették a bűvészmutatványát, de valamiképpen kiiktatta a biztonsági szerkezetet a hatalmas régi zárban. A mozgásérzékelők természetesen azonnal bekapcsolták a néma riasztást, ahogy áthaladt az előcsarnokon, ennek ellenére Devlin nagyon szerette volna tudni ahogy a biztonsági embere is -, hogyan csinálta.

Rá nem jellemző módon arra gondolt, talán egyszerűen csak arról van szó, hogy a ház tudta, a lány ide tartozik.

Devlint azonban nem érdekelte, hogy Meadow ide tartozik, ő pedig nem. Elhatározta, hogy megoldja a lányt körülvevő összes rejtélyt, és közben még magát a lányt is megszerzi Bradley Benjámintól.

Devlint egész életén át kísérte az írek szerencséje. És Meadow bebizonyította, hogy még nem vesztette el a vonzerejét.

Négy Meadow arra ébredt, hogy a szemébe süt a nap, felélesztve benne az optimizmust - és rajta kívül még valaki fekszik az ágyban. Mögötte. Hátulról kanál módjára hozzásimulva.

Egy férfi. Kétségtelenül egy férfi. Kétségtelenül az a férfi, aki az éjszaka folyamán óránként felébresztette.

Nem csoda, hogy optimistának érzi magát.

Megfordult és szemben találta magát Devlin csinos, markáns, komor arcával.

- Jó reggelt, drágám. - A férfi megsimogatta az arcát. Csokoládébarna, ijesztően fürkésző tekintete mintha Meadow lelke mélyét vizsgálgatta volna.

A lelke pedig, ez a lehetetlen valami, nyújtózkodott és dorombolt a hízelgő figyelem fényében.

- Rendben. - Megpróbált szigorú arcot vágni. - Te mit keresel itt? - Mintha nem tudná.

Adódott egy lehetőség, és a férfi kihasználta.

- Hol máshol lennék, mint ágyban szeretett feleségemmel? - Közelebb csusszant, lábuk összegabalyodott.

- Nem vagyok a szeretett feleséged! - Hoppal Pánikreakció. A férfi szavai miatt. A köntös miatt, amit ugyan bölcsen magán hagyott, de ami most deréktól lefelé és deréktól fölfelé szétnyílt rajta, és az alatta viselt bugyiban és melltartóban nagyon csupasznak érezte magát. És mert a férfi csak egy puha pamutpólót viselt és... nos, arról fogalma sem volt, deréktól lefelé mit visel, mert a takarótól nem látszott, és neki esze ágában sem volt kideríteni.

- Drágám, igenis a feleségem vagy. Csak nem emlékszel. - A férfi végighúzta az ujját Meadow nyakán. - Majd én segítek eszedbe juttatni.

- Hagyd abba! - Rácsapott a férfi kezére, és igyekezett elhúzódni tőle.

- Fáj még a fejed?

- Egy kicsit. - Valóban sajgott a feje a szeme mögött, de azért annyira nem, hogy ne tegye meg azt, amit tennie kell.

- A doktornő azt mondta, ma ágyban kellene maradnod.

- A doktornő idióta! Jól vagyok. - Nagyon felbosszantotta, hogy Devlin dr. Apps szavait idézgeti számára, miközben vele fekszik egy ágyban.

- Nyűgös vagy. - A férfi szomorúan csóválta a fejét, mintha nagyon is jól ismerné a hangulatait, közben pedig lila gőze sem volt semmiről. - Tényleg ágyban kellene ma maradnod.

- Nem vagyok nyűgös! Látod? - Meadow elmosolyodott, de közben a fogát csikorgatta.

A férfi viszonozta a mosolyt, ami maga volt a könnyedség, vonzerő és... csábítás.

- Egyetlen feltétellel engedlek felkelni: megígéred, hogy ha szédülsz vagy hányingered van, azonnal szólsz.

- Úgy teszel, mintha érdekelne. - Talán tényleg nyűgös egy kicsit.

Devlin gyengéden megcsókolta Meadow homlokát.

- Mit akarsz tőlem?

- Vissza akarlak kapni. Együtt akarok lenni veled, ahogyan Mallorcán voltunk együtt.

Akarom a romantikát, a beszélgetéseket, a szenvedélyt...

Meadow-nak most azt kellett volna mondania: Ez sosem történt meg. És Áruld el, miért akarod, hogy itt legyek!

Talán majd máskor. Később. Amikor a combja nem lesz beszorítva a férfi két combja közé.

- Nem emlékszem.

- Akkor éljük újra az egészet! Lemehetnénk a tengerpartra és véletlenszerűen találkozhatnánk...

- Véletlenszerűen találkoztunk?

- A Sors volt a házasságközvetítőnk. Kimerült voltam a sok alkudozástól erre a házra, és elegem volt az üzleti élet kíméletlenségéből. Kicsúszott a talaj a lábam alól, és képtelen voltam élvezni az életet. Egy sziklának dőlve néztem a tengert...

A napfény melegítette az arcát. A hullámok a lábánál csapkodtak, és a Földközi-tenger sós illata töltötte be a levegőt, amelyhez leheletnyi levendulaillat keveredett Tökéletes pillanat volt, egy drágakő, amelynek foglalata a soha meg nem álló idő... ugyanakkor valami különös vágyakozás furcsa, melankolikus érzéssel töltötte el a lelkét. Élete során mindig élvezte saját társaságát, jól érezte magát egyedül, azokban a ritka pillanatokban, amelyeket sikerült ellopnia az üzletkötések rohanó és késhegyig menő harcától. Raktárépületeket alakított át divatos lakásokká és luxusboltokat épített romos házak helyére.

Ma azonban nem érezte az egyedüllét nyújtotta örömöt. Ma egyedül volt. Nagyon egyedül.

A szeme sarkából mintha valami színes villanást látott volna. Amikor megfordult, egy nőt látott, egy magas nőt, akinek a haja úgy ragyogott, mint az újonnan nyomott rézpenny...

Meadow közbevágott.

- Én nem vagyok magas. Csak százhatvanöt centi vagyok. Devlin mutatóujját Meadow szájára tette és megcsóválta a fejét.

- Bő vállpántos ruhád magasnak mutatott, és hosszú, ráérős lépteid láttán csak egy dologra tudtam gondolni,..

- Aha, fogadni mernék, tudom, mi volt az. Tudta, ez az a nő, akit neki szánt a Sors.

- Nos, akkor ezt a fogadást elveszítettem volna - jegyezte meg Meadow.

Egyik kezében fogta a szandálját. Rugdosta a homokot, miközben lépkedett, szemét a horizontra szegezve, ahol a kék ég összemosódott a kék tengerrel. Arckifejezése vágyódó és elvarázsolt volt. Ugyanolyan magányosnak látszott, mint amilyennék a férfi érezte magát, és amikor kilépett elé, a szemében először meglepetés, aztán gyanakvás, végül... melegség látszott. Egyetlen szó nélkül átölelte és megcsókolta a férfit, és attól a pillanattólfogva minden megváltozott.

- Hűha! - suttogta Meadow.

Devlin nagyon jól csinálta. Meadow tudta, hogy az egész csak handbanda, de a férfi szőtte történet beszippantotta és majdnem elhitte az egészet. Szinte átélte vele együtt.

- Lehet, hogy nem emlékszel rám, de a tested ismeri az enyémet. A tested vágyakozik az élvezet után, amit adni tudok neki. - A hangja úgy hangzott, amilyen tapintású a fekete bársony: puha, süppedős, csábító. Ujjai rázárultak Meadow csuklójára, majd keze becsúszott a köntös bő ujja alá, egészen a könyökhajlatáig. Hüvelykujja lágyan simogatta az érzékeny bőrt.

- Nincs szükségünk meleg, fehér homokra és földközi-tengeri szellőre. Nincs szükségünk pálmafákra és üvegfenekű hajókra. Nekünk csak egymásra van szükségünk. és megszűnik körülöttünk a világ.

Nem is annyira a teste, mint inkább amit mondott, gyakorolt hatást Meadow-ra. Minden szava mélyen beégett az agyába, borzongó izgalmat keltve olyan helyeken, amelyeknek semmi köze nem volt a házassághoz, viszont annál több a szeretkezéshez. A férfi combja újra és újra végigdörzsölte az övét, és Meadow zavartan azt próbálta felidézni, mikor borotválta le utoljára a lábát.

Aztán úgy döntött, hogy nem törődik vele, mert nagyon szeretett volna hozzádörgölőzni a férfihoz. A csípője már meg is indult felé, amikor a józan ész valami apró foszlánya megállította.

Nem viselt szinte semmit. A férfi pedig... ki tudja, mi volt rajta? Veszélyes talaj egy olyan nő számára, akinek legutóbbi bimbózó kapcsolata semmivé lett egy családi betegség miatt.

Elszakította tekintetét, majd elfordította a fejét a férfi kezétől. - Ne! Devlin felkönyökölt.

- Nézz rám!

Meadow engedelmeskedett. Kénytelen volt. Látnia kellett a férfi mozdulatait, hogy megelőzhesse. Ha ez azt jelentette, hogy engedelmeskedik neki, akkor nem tehetett mást. Ha tekintete összekapcsolódott a férfiéval ismét, és az a forró, barna szempár elfeledtette vele az összes előítéletét, akkor ez ellen sem tehetett semmit. Valami miatt tehetetlennek érezte magát a férfival szemben - és ráadásul még élvezte is.

- Szerencsések vagyunk. - Kezét Meadow dereka alá csúsztatta, tenyerét hátul a hátára simította. - A legtöbb párnak csak egy első csók adatik meg. Nekünk ezzel szemben kettő.

Lehet, hogy a gondolatai összekavarodtak, de az ösztönei kristálytisztán működtek.

Menekülnie kellett. Menekülnie kellene most azonnal!

Ehelyett hagyta, hogy a férfi közelebb húzza magához, testének forróságába és illatába.

Minden rendben volt, mert Devlin bokszeralsót viselt.

Tetszetős érvelés, Meadow.

A férfi feje az övéhez közeledett. Lehelete simogatta az érzékeny bőrt a füle mellett.

- Néha, amikor két ember találkozik, tudják, hogy egyetlen érintés is elegendő lenne, hogy elszabaduljon a tűz, de sosem adatik meg számukra a lehetőség, hogy meggyújtsák a szikrát.

Nekünk megadatott... és valóságos bűntett lenne a természet ellen, ha nem próbálnánk ki...

Meadow a férfi felé fordult, hogy megmondja, húzódjon hátrébb.

Valamiképp összeért az ajkuk - és a szikra azonnal tomboló, csodálatos tűzvésszé lobbant.

Meadow szeme rebegve lecsukódott. A múlt éjszaka villámai reszkettek közöttük, apró szikrákat keltve becsukott szemhéja alatt. Hirtelen megragadta a férfit, egyik kezével a tarkóján, másikkal a vállán, és a szikrák az ujjai hegyéről átcsusszantak a férfi bőrére, majd vissza az ujjaira. Olyan volt az egész, mint egy rajzfilmvarázsló mágiája.

A férfi csókja maga volt a csábítás. A keze nem kóborolt; magához szorította Meadow-t, és a növekvő forróság mintha meggyújtotta volna ruháikat; nem maradt más, csak csupasz bőr és a vágy lobogása.

Meadow egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Vak és süket volt mindenre a férfin kívül: lehelete a szájában, az orrát betöltő illata, a tűz, amit csípője mozgatásával keltett. Élvezte a férfi nyelvének érintését. Élvezte, ahogy a fogait és az ajkát simogatta vele. Élvezte, hogy engedte érvényesülni, amikor ő akarta felfedezni a férfi száját. Jólesett érezni a férfi hörgését, amikor a hátára fordult és őt is magával húzta.

A férfi tömör volt alatta, erős, nagydarab ember, akiből hő sugárzott, és erőlködés nélkül mozgatta őt. Ahogy Meadow belenyomta a férfit a matracba és egyre hevesebben csókolta, a férfi már nem szorította magához. Ehelyett keze felfedezőútra indult, félretolta a köntös szárnyait, és most már csak az öv volt kettejük között. Tenyere rásimult Meadow fenekére, erekciójához nyomta a testét, és pulzáló ritmusban mozgatta. Meadow tudta, hogy túl gyorsan történnek a dolgok. Nem kerülhetett bizalmas kapcsolatba egy férfival, aki hazudott neki. És akinek ő is hazudott. Azonban ezen az érzéki, fizikai, földi szinten túlságosan egymásra voltak hangolódva. Legalábbis ő a férfira.

Devlin talán egyszerűen csak jól teszi a dolgát az ágyban. Hallott már olyat, vannak férfiak, akik valóságos csodát művelnek a nőkkel, bár saját maga még nem találkozott ilyennel. Itt és most azonban testük minden mozdulata újabb érzeteket váltott ki feszült idegeiből.

Megkereste a férfi pólójának az alját és kezét becsúsztatta alá, megmászva kockás hasának létráját egészen a bordákig, majd a mellbimbóig. A férfi a feje fölé nyújtotta a karját, várva csábítva -, hogy levetkőztesse.

Fiatal lányként egyszer vállalta a kockázatot, és leugrott a stúdió tetejéről, rá a trambulinra.

Eltörte a lábát. Miközben az orvos a helyére tette és begipszelte, szigorúan figyelmeztette a kockázatvállalás veszélyeire.

Sajnos Meadow egyik rossz tulajdonsága a meggondolatlanság volt.

Ne csináld ezt, Meadow!

Lovaglóülésben ült Devlin hasán.

Megfogod bánni, Meadow!

Lehúzta a férfiról a pólóját és félrehajította.

A lelkiismerete téved. Nem bánja meg.

Sima izmok fodrozódtak a napbarnított bőr alatt. A férfi karján. A mellkasán. A hasán.

Meadow képtelen volt ellenállni; megérintette ujja hegyével, végigsiklatta a dombokon és völgyeken, követve a lefelé mutató szerelemnyilat végig a mellkasán, a hasán, egészen az alsónadrágja derékpántjáig. Rózsaszín körme és a férfi sötét szőrzete élesen elütött egymástól, és Meadow elmerengett a férfi felsőtestének erején és izmosságán.

- Nagyon jó formában vagy.

- Miután elhagytál, nem volt más tennivalóm, mint a szeretkezés gyakorlása. - Megfeszítette bicepszét. - Egyedül.

A fene egye meg! Honnan tudja, hogy az olyan fickók teljesen leveszik a lábáról, akik képesek megnevettetni?

- Gyakorlással minden tökéletesíthető.

- Lássuk, igaz-e a mondás! - A férfi ujjait becsúsztatta Meadow bugyijának derékpántja alá.

Meadow-nak egyetlen gondolata volt: Levenni!

Előrehajolt. A férfi letolta a bugyit a lábán.

Bolond Meadow! Ne csináld ezt, Meadow!

Elrúgta a bugyit messzire.

A férfi tenyere simogatta meztelen fenekét, amitől egész teste libabőrös lett. Ujja hegye megkereste a bemenetet a testébe.

Meadow teste megfeszült a várakozástól. A férfi hüvelykujját a csiklójára csúsztatta.

Meadow belemélyesztette körmét a férfi bőrébe. A férfi ujjával behatolt - éppencsak egy kicsit - a testébe. Meadow felnyögött, és ez a nyögés túl sokat árult el.

- Pontosan ilyen volt Mallorcán - suttogta a férfi a fülébe.

- Megcsókoltál, és mindketten lángra lobbantunk.

Meadow fejében éles figyelmeztető jelzés szólalt meg.

- Mallorca? - A férfi már korábban is említette Mallorcát, és ez gondolkodásra késztette.

Sosem járt Mallorcán.

Nem akart belemenni egy hazugságokon alapuló kapcsolatba.

Devlin hazugságai. Saját hazugságai.

- Én megyek. - Egyik kezével az ágyra, másikkal a férfi hasára támaszkodott.

Devlin hangos ww/f-fal kinyomta a levegőt.

A padló sokkal messzebb volt, mint számította. Megtántorodott, amikor földet ért, majd háttal az ágynak megállt és nagy levegőt vett - bár ez a nagy levegő egyáltalán nem segített, hogy visszanyerje józanságát.

Az agya azt ordította, hogy tűnjön el innen, minél messzebbre. A teste sürgette, hogy másszon vissza az ágyba és hintáztassa meg alaposan.

A józan esze arra késztette, hogy tegye fel magának a logikus kérdést, miszerint szándékosan említette a férfi Mallorcát? Azt akarta, hogy megálljanak, mielőtt túl messzire mennének? Ez azt jelentette volna, hogy a szenvedély forrósága alatt egy hűvös agy dolgozik, és ez az egyetlen gondolat igencsak lehűtötte a felhevült testét. Összehúzta magán a köntöst és szembefordult a férfival.

Devlin visszafeküdt az ágyba, derékig betakarózott, karját a feje alá tette. Izmok duzzadoztak a mellkasán és a hasán; szőr sötétlett a hónaljában és a mellbimbói fölött. Nem úgy nézett ki, mint aki hűvös aggyal gondolkodik. Talán véletlenül említette Mallorcát.

- Mindig ilyen heves vagy?

- Soha. - Devlin felkönyökölt. - Ezért is szerettem beléd. Unalmas üzletemberből tengerparti vagánnyá változtatsz, aki tudja, mi a fontos az életben.

- És mi az? -Te. Meadow az ágy felé tántorodott, vonzotta a férfi vágyának gravitációja.

Gondolkozz, Meadow, gondolkozz! Hátrált egy lépést.

- Ügyesen csinálod. - Mindig is szerette a hízelgést, ahogyan az utána következő lányok is.

Bár az is lehet, hogy másoknál is jobban szereti.

- Hadd öltözzem fel! Levenni sokkal nehezebb a ruháimat, mint felvenni. - A fürdőszoba felé indult, magabiztosan arra gondolva, hogy ismét sikerült saját kezébe venni sorsa irányítását, és hogy most már könnyedén kivédi a férfi villámgyors, váratlan csábítási trükkjeit.

- Kidobtam a ruháidat.

Hat Meadow-nak a lélegzete is elállt dühében. Megtorpant. Visszafordult.

Devlin bugyihúzogató mosolyt villantott rá. Kár, hogy Meadow már nem viselt bugyit.

- Tessék? - Tett egy lépést az ágy felé, száján félmosoly ült, szemében tűz szikrázott. Kidobtad a ruháimat7.

- A városi boltból rendeltem néhány darabot, ami illik a feleségemhez. - Olyan... ártatlanul hangzott. Olyan logikusan!

- Néhány darabot, ami illik a feleségedhez? - Meadow hangja emelkedett. - Ez mit jelent?

- Azt jelenti, hogy nekem tetszett, ahogy Mallorcán öltözködtél.

- És az milyen volt?

- Pántos nyári ruhát viseltél. Színes, virágmintásat. - A férfi megmozgatta az ujjait a mellkasa előtt, amivel jelezni akart valamit. Talán a színes virágmintákat.

- Pántos nyári ruhát? - Meadow általában farmert és pólót viselt, és Birkenstock papucsot zoknival. - Ha én vagyok a feleséged, miért nem hoztad el a ruháimat Mallorcáról?

A férfi a zavar legkisebb jele nélkül válaszolt.

- Otthagytam, abban reménykedve, hogy visszatérsz.

A friss, fehér reggeli napfény megvilágította teste és arca egyik felét, a másikat árnyékban hagyta. Kinek hiszi magát ez a fickó? Talán valamiféle szupercselszövőnek, aki villámgyors válaszaival őt akarja elképeszteni és összezavarni?

Mert valakinek le kell szállítani ezt az alakot a földre.

A férfi mellbimbói, mint célkörök, vonzották magukra Meadow tekintetét. Megfogta az egyiket és megcsavarta. Keményen.

- Aú! - Devlin odakapott, és lenézett a sérült bimbóra. - Mi volt ez?

- Semmi. Most egy ideig lila lesz. - Komor elégedettséggel nézte, ahogy a férfi fájdalmas arccal dörzsölgeti a mellét. - És egyetlen normális nő sem visel virágmintás vállpántos nyári ruhát a hétköznapokon. Én farmerben járok.

- Ezt nem tudhatod, hiszen nem emlékszel. - Gúnyolódik. Kétségtelenül gúnyolódik.

- Egy Stepford feleséget akarsz belőlem csinálni? - Kísérteties gondolat. Talán tényleg ez a szándéka? - Tudom, milyen típusú nő vagyok. És azt is tudom, milyen ruhát hordok. Milyen ruhát hord a többi nő. Csak körül kellene nézned.

- Nem nézek más nőkre. Nős vagyok. Meadow felhorkant.

- Megyek és kérek neked időpontot a szemészetre.

- Igen, ez a feleség feladata.

A beszélgetésük nem eszmecsere, sokkal inkább párbaj volt.

Azonban ami még ennél is rosszabb volt, Meadow élvezte, amikor mérges volt a férfira.

Nagyon mérges... valami miatt... Ó, igen.

- Soha többé ne merészeld a megkérdezésem nélkül kidobni a ruháimat!

- Természetesen nem fogok ilyet tenni. Nem lesz rá szükség. - Devlin kilendítette lábát a takaró alól. - Most már nem. Itt vagy velem, és itt is akarlak tartani magam mellett.

Devlin túl magas volt. Ahogy a férfi föléje magasodott, elvonta Meadow figyelmét minden mástól. Látta, ahogy elöl kidudorodik sötétkék bokszeralsója, érezte saját talpa alatt a keményfa padló hidegét, és eszébe jutottak az imént átélt fülledt percek. A férfi szavai fenyegetésként hangzottak, és amikor egy nő olyan messzire ment, amennyire ő - és ez a messze túl messze volt -, bolond lett volna figyelmen kívül hagyni saját riadalmát.

- Magad mellett tartani? Ez mit jelent?

- Nem vagy jól. Agyrázkódásod volt...

- Csak egy kicsi!

- És nem emlékszel életed legfontosabb perceire. Meadow dühös volt, amiért a férfi kezében van az ütőkártya.

- Ami ennél is fontosabb, én itt Dél-Karolina exkluzív, drága partjainál egy szállodát készülök nyitni. Ebben van a jövő; az ilyen régi házak egyre kevesebbet hoznak, és a fenn-

tartásuk egyre többe kerül. A gazdagok errefelé azonban továbbra is gazdagok... és ellenségesek velem szemben. Már volt példa a szabotázsra is.

- Ó! - nyögte Meadow zavartan. Ilyesmire egyáltalán nem számított, és fogalma sem volt, mit mondjon. - Például?

- Néhány befolyásos család elhíresztelte, hogy azoktól a városi kereskedőktől, akik nekünk bármit eladnak, valamilyen indokkal elkoboztatják a jelzáloggal megterhelt ingatlanukat.

Charlestonból hozatom a zöldséget.

- Mint a középkorban!

A férfi szája keserű mosolyra húzódott.

- Ez Dél-Karolina. Egyike az eredeti tizenhárom kolóniának, és még ma is ugyanazok a családok irányítják.

- Ugye, most viccelsz? - Meadow a nyugati partról származott. Washington állam hegyeinek árnyékából, egy bohém művészcsaládból. A nagyanyja természetesen mesélt neki a délkarolinai családi hagyományokról, amelyek valósággal megfojtják az embert. Isabelle azonban elmenekült, és minden, amit mesélt, úgy hangzott, mint régi korok tündérmeséje. És most Devlin azt mondja, azóta sem változott semmi. Egyetlen pillantás komor arcára meggyőzte Meadow-t, hogy a férfi komolyan beszél.

- Mit csináltak még? - kérdezte Meadow.

- Építettem egy mobiltelefon-tornyot a szálloda mögött. Valaki ledöntötte.

- Telefontornyot? - Hirtelen eszébe jutott valami. - A telefonom! - A fenekére csapott, mintha arra számítana, hogy egy zsebet talál ott. - Mielőtt kidobtad a nadrágomat, kivetted belőle a telefont?

- Ott van az éjjeliszekrényen. - Devlin leült az ágyra és kinyújtotta a kezét. - Őrök vigyázzák az épületet és a környékét...

- Akkor hogyan sikerült bejutnom? - Biztos volt benne, hogy a férfi igazat mond ezzel kapcsolatban.

- Az egyik őr fedezékbe húzódott a vihar elől, amikor járőröznie kellett volna, valamint van néhány be nem járatott generátor, amelyeknek köszönhetően volt néhány rövidebb áramszünet. A mai nap folyamán megoldjuk a problémát.

- Úgy érted, megjavítják a generátorokat?

- És új őrt veszek fel a régi helyére. - A férfi tekintete kihűlt.

Meadow-nak nem tetszett ez az arckifejezés. A múlt éjszakára emlékeztette, és arra, hogy a férfinak valami titkos szándéka van vele, és ha nem szerzi meg azt a festményt, és tűnik el innen gyorsan, el fogja tiporni, mint egy bogarat.

- Ugyan már! Ronda egy vihar volt.

- Jól megfizetem az alkalmazottaimat, és cserébe a legjobbat várom tőlük.

- Igen, de... szegény őr! Most munka nélkül maradt. Devlin arcán nyoma sem volt szánalomnak.

- Azelőtt kellett volna erre gondolnia, mielőtt aláírta a szerződést.

- Tulajdonképpen igaz. - Meadow mindig betartotta saját szerződési feltételeit, ugyanakkor sajnálta az ismeretlen embert.

- Figyelj! Ezek az emberek, akik meg akarják akadályozni a szálloda megnyitását, rendkívül elszántak, és az anyagi hátterük is megvan ennek az elszántságnak a támogatásához. Nem

vállalhatom a kockázatot, hogy valaki kihasználja a lehetőséget, és bántalmazza a feleségemet. Egy ilyen hanyag őr pedig veszélynek tenne ki téged. Ezt, ugye, megérted? Arckifejezése ünnepélyes volt. Kócos fekete hajával, halvány mosolyával majdnem... őszintének tűnt. Mint aki valóban törődik vele. És csakis vele.

Meadow vonakodva a férfi kezébe tette a kezét.

- Persze. De... tényleg azt fogod mondani az embereknek, hogy a feleséged vagyok?

- Természetesen. - Hüvelykujjával gyengéden simogatta Meadow tenyerét.

Meadownak már a nyelve hegyén volt a kérdés, mit fog majd akkor mondani az embereknek, ha ő eltűnik. Devlin azonban akkor megkérdezné, miért tűnne el a felesége, és akkor ő összevissza dadogna, próbálva kiötleni valami elfogadható hazugságot. Az anyja mindig azt mondta, nem létezik elfogadható hazugság, és a világegyetem megjutalmazza az igazakat, és megbünteti a hazugokat.

Meadow pillantása összefonódott kezükre, majd az ágyra esett. Előző esti lebukását és ma reggeli szenvedélykitörését tekintve el kellett ismernie, az anyjának igaza van.

Elmondhatná az igazat - gyors pillantást vetett a férfi kemény arcára -, és letartóztatnák betörésért és lopási kísérletért. Jó ötlet, Meadow!

Devlin figyelte Meadow tépelődését az igazság kontra hazugság, Devlin kontra börtön dilemmában, és ahogyan mosolygott, elárulta, igen szórakoztatónak tartja vergődését.

Meadow kirántotta kezét a férfiéból és felkapta a telefonját. Miközben kinyitotta, Devlin megjegyezte: - Megnéztem, de nem találtam benne számokat. - Odament a szekrényhez és elővett belőle egy farmernadrágot.

- Belenéztél a telefonomba? - Volt képe ilyet tenni!

- Gondoltam, hátha találok benne néhány nevet, ami elárulja, hol jártál. - Ráérősen felhúzta a nadrágot.

- Aha, értem. - Hála az égnek, hogy Judith kitöröltette vele a telefon memóriáját, máskülönben Devlin azóta már az anyjával beszélgetne. Elképzelte, mit szólna ehhez az egészhez az anyja... pontosan olyan csalódott és feldúlt lenne, mint amikor rajtakapta a tizenhárom éves Meadowt, amint a barátnőjénél hamburgert... húst! evett.

Micsoda szörnyű emlék volt!

- Tehát itt nincs térerő? - Azért, hogy ne kelljen a férfira néznie, inkább a kis keresőjelet figyelte.

- Amelia Shores lakói egészen tavalyig nem engedték, hogy egy olyan építmény, mint egy bázisállomás, elcsúfítsa előkelő falujuk környékét, és a jel még most sem ér el idáig.

- Középkor - motyogta Meadow ismét.

- Építtetek egy új állomást a szálloda vendégeinek, de csak a nagy megnyitó előtti napon fogják összeszerelni. Akkor a környékbeliek felháborodása olyan magasra fog csapni, hogy észre sem veszik a ház mögött megjelenő tornyot.

- Igen, talán valóban így lesz. - Meadow becsukta a telefonját. - Zuhanyozni szeretnék.

A férfi nyitotta a száját.

- Egyedül. - Erre becsukta.

- Szóval hol vannak azok a virágos nyári ruhák? - Át kellett kutatnia a házat a festmény után, méghozzá nagyon gyorsan.

- Még nem érkeztek meg. Megnézem, mit találok számodra az ajándékboltban. - Devlin az ajtó felé indult.

- Farmernadrág és póló! - szólt utána Meadow.

- Harminc fokot mondanak mára.

- Akkor rövidnadrágot és pólót kérek.

A férfi megállt, és komolyan végignézett rajta.

- Mi a gond? - Meadow kérdőn széttárta a karját.

- Százhatvanöt centi magas vagy, ötvennyolc kiló, hatos méretű nadrágot, nyolcas méretű cipőt és A kosaras melltartót hordasz - mondta, majd folytatta kifelé az útját és becsukta maga mögött az ajtót.

- Ötvenhét kiló vagyok! Miért, talán nem tetszik? - Egy ilyen pontos megfigyelőképességgel bíró ember talán képes olvasni a gondolataiban, még mielőtt azok megfordulnának a fejében... és ő még büszke volt nyitott gondolkodására! Óriási bajban volt.

Meg kell találnia azt a festményt, és kijutni innen. Haza akart menni - kétségbeesetten vágyott haza - a szüleihez, zsebében elegendő pénzzel az anyja orvosi kezelésére, és most újabb oka akadt a sietségre.

El kell tűnnie Devlin közeléből, mielőtt a férfi újabb ostromnak veti alá, és teljesen tönkreteszi jól felépített lopási tervét.

Hat Meadow lecsapott a szállodai vonalas telefonra. Vadul tárcsázott, majd hirtelen lerakta a kagylót. Vajon Mr. Mindenütt Biztonsági Szerkezetekkel Vagyok Körülvéve tudni fogja, ha telefonál?

Valószínűleg.

Abban azonban csaknem teljesen biztos volt, hogy egy szállodai szoba telefonját lehallgatókészülékkel felszerelni illegális, így nem derül ki, amit beszél.

Különben is... van más választása?

Nincs.

Talán még nem is volt ideje a férfinak lehallgatókészülékkel felszerelni ezt a telefont. Ő pedig egyértelműen belezuhant a paranoia szakadékába.

Ismét tárcsázott, annak az egyetlen személynek a számát, aki meghallgatta a dühét és csalódottságát, megoldás keresésére biztatta, segített neki elkészíteni a tervet és megígérte, hogy tartja vele a kapcsolatot, amíg távol van.

Judith Smith akkor csengetett be az ajtajukon, amikor Meadow tizennégy éves volt, arra vágyva, hogy minél többet megtanulhasson a művészetekről és festészetről. Judith a családjuk részévé vált, még mielőtt letelt volna a tanulóideje. Több hónapig lakott náluk, ezalatt középszerű képeket festett, és az első alkalommal, amikor festészetét elutasították, felhagyott az egésszel.

Sharon négyszemközt elmondta a lányának, hogy az egyetlen személy, aki csődnek nyilváníthat egy művészt, az maga a művész, és hogy Judith éhsége az azonnali sikerre elfojtja a tehetségét, amit Judith nem hagy beérni és kiteljesedni.

Így aztán Judith más karrier után nézett - azt ugyan nem árulta el, mi ez, de pénze volt bőven, mivel azt csinált, amihez kedve volt. Segített Meadow-nak bekerülni a művészeti programba a Stanfordon, és javasolta, hogy tanuljon külföldön. Az anyja, az apja és a nagyanyja szorgalmasan építgették Meadow önbizalmát, és támogatták művészetét, amikor azonban elhagyta hegyi otthonukat, és kilépett a világba, Judith segített neki a legtöbbet.

Meadow most visszafojtott lélegzettel várta az első kicsengést.

Judith még azelőtt felvette a kagylót, hogy a kicsengés véget ért volna. Hangjába pánik keveredett.

- Tessék, ki az?

- Én vagyok. - Meadow a kagyló fölé görnyedt, hangját próbálta lehalkítani.

- Hála az égnek, már annyira aggódtam! - Judith nagy levegőt vett. - Miért nem veszed fel a mobilodat? Mi történt? Hol vagy?

Meadow sorrendben válaszolt a feltett kérdésekre.

- A mobil itt nem működik. Lebuktam, amikor betörtem. Waldemarban vagyok.

- Szent ég! Jól vagy? Megtaláltad a festményt? Nem sérültél meg?

- Egy kicsit megsérültem, de semmi komoly. A festmény azonban nincs a falon.

- Mondtam, hogy ez előfordulhat. Az emberek időnként átrendezik a házukat.

Judith hangja olyan nyugodt volt, hogy Meadow szeretett volna sikítani.

- Nagymama megígérte, hogy azon a helyen lesz.

- Úgy gondolod, hogy hazudott neked? - Judith hangja élesebben csengett.

- Nem, nem hazudott!

- Bocsáss meg, nem így gondoltam, csak olyan sokat témáztunk már ezen. - Judith hangja bűnbánóan és zavartan csengett. - Azonban mondtál valamit, hogy a vége felé már kicsit zavart volt a nagymamád.

- Igen. Viszont a kép minden bizonnyal ott volt... egyszer régen. Az a baj, hogy az emberek időnként eladják a házukat. - Meadow elhallgatott. Judith hangosan szedte a levegőt.

- Waldemart eladták? - Néha, nehéz pillanataiban, Judith kiejtése olyan volt, mint egy tősgyökeres New York-ié. Ez a pillanat is ezek közé tartozott.

- Egy Devlin Fitzwilliam nevű embernek.

- Devlin Fitzwilliam - ismételte Judith lassan. - Devlin... szent ég! Devlin Fitzwilliam kapott rajta, ahogy betörtél a házába?

- Igen, és... Várj egy percet! - Judith rémülete felkeltette Meadow érdeklődését. - Ismered?

- Mindenki ismeri Fitzwílliamet. Ő volt Florida állam csapatának középhátvédje.

- Középhátvéd. Futballról van szó, ugye? - A férfi testfelépítésére gondolva ez teljesen hihető volt.

- Igen, drágám. Futballról van szó. A fickóról írtak a Harvard Business Review-ban, a Forbesban és az Enterpreneur-ben is. Egyike a charlestoni Fitzwilliameknek, Grace Fitzwilliam fia. - Meadow szinte látta Judithot, amint a kezét tördeli. - Ezt a nevet ismered?

- Nem. Nem igazán. - Meadow á falnak támasztotta a hátát és lecsúszott a padlóra. Térdét felhúzta, szemét az ajtóra szegezte.

- Időnként nézhetnél tévét. Grace Fitzwilliam híres lakberendező, akinek a show-műsorát az egész országban sugározzák. Arra tanítja a nézőket, hogy változtassák otthonukat hagyományos délvidéki paradicsommá.

- Ó! - Meadow szerette a televíziót, ahogyan az apja is. Az anyja azonban nem engedte be a készüléket a házba, és Meadow az utóbbi másfél nehéz évet a szüleivel együtt élte le. Tájékozatlanságával tökéletesen tisztában volt... és nagy meglepetésére, sokkal boldogabbnak érezte magát, mint az egyetemen, amikor nagyon is tájékozott volt mindenben.

Sharon tudta, mit csinál.

- Mi ez, valami valóságshow?

- Sokkal inkább, mint a Martha Stewart. Azt, ugye, tudod, kicsoda Martha Stewart?

Judith félig nevetett, félig gúnyolódott.

-

- Igen. Figyelj, Judith, nem beszélhetek túl sokáig. - Meadow-nak le kellett tennie a telefont, mielőtt ismét lebukik, de Devlinnel kapcsolatos kíváncsisága még nem volt kielégítve. - Arról mesélj, amit tudnom kell, hogy elboldoguljak ve/e!

- Fitzwilliam egy zseni a jövedelmező ingatlanok terén.

- Ebből itt szállodát csinál.

- Fogadni mertem volna. Az a hír járja róla, hogy könyörtelen disznó, ha pénzről van szó.

- Könyörtelen.

- Senki nem képes átverni, és ezt mindenki tudja... vagy legalábbis előbb vagy utóbb megtanulja a saját bőrén. Eltipor mindenkit, aki az útjába áll. Annak a Nathan Manly nevű milliárdosnak a fia, aki csődbe vitte a cégét, ellopta az összes pénzt, és Dél-Amerikába szökött tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. Fogadni mernék, hogy ezt a történetet sem hallottad!

- Valóban nem. - Nem is érdekelte, hacsak azért nem, mert köze volt Devlin személyiségéhez, és most, hogy eszébe jutott a férfi előző éjszaka tett megjegyzése Bradley Benjáminról, aki fattyúnak nevezte, minden bizonnyal volt köze hozzá. -Szóval Fitzwilliam be akarja bizonyítani, hogy ő más, mint az apja?

- Részben igen, és Grace családja egyáltalán nem örült, amikor a lányról kiderült, hogy terhes. Manly nem volt a férje... sőt, Manlynek ekkor más volt a felesége.

- Minden gyermek, aki e világra születik, Isten új gondolata.

- A Fitzwilliamek ellene vannak minden új gondolatnak. Meadow agyában derengés támadt.

- A család egyike azoknak a családoknak, amelyekről Dev-lin beszélt. Azok, amelyek még mindig uralnak mindent itt délen.

- Pontosan. Állítólag rendkívül kihívóan viselkedik, és igazi seggfej, ha valaki be akarja csapni.

- Értem. - És ő már majdnem megkedvelte. Vonzónak találta.

Ez azonban talán csak a hormonoknak volt köszönhető.

- Szóval óvatosnak kell lenned! Nagyon óvatosnak. - Meadow hallotta az aggodalmat Judith hangjában. - Most mi lesz a következő lépésed?

Meadow képtelen volt rávenni magát, hogy bevallja Judithnak nevetséges amnéziahazugságát vagy a férfi abszurd házassághazugságát. Az egész úgy hangzott, mint egy shakespeare-i komédia, és úgy is játszódott, eltekintve azoktól a csókoktól. .. amelyek inkább a pornó kategóriába tartoztak.

- Sikerült meggyőznöm, hogy maradhassak.

Judith tétovázott, és Meadow szinte hallotta, ahogy kattognak a kerekek az agyában. Judith valószínűleg sokkal intelligensebb volt, mint bárki, akivel Meadow valaha találkozott.

Tehetséges nem volt, csak intelligens, és bármennyire is próbálta leplezni, rendkívül éhes a sikerre. Anya egyszer halkan megjegyezte Meadow-nak, hogy szerinte ebben az éhségben fogak is vannak,' de ha voltak is, Judith sosem mutatta ki ezeket a fogakat.

- Úgy gondolod, okos dolog ott maradnod? Talán létezik más megoldás is.

- Szerintem nincs más választásom. Őrök és biztonsági berendezések vannak mindenütt.

Még egyszer biztosan nem sikerülne bejutnom. És nekem muszáj megszereznem azt a festményt. - Meadow lelki szemei előtt az anyja kendővel bekötött, kopasz fejének képe jelent meg. Gyorsan visszanyelte a könnyeit. - Nem hallottuk, hogy felfedezték volna, pedig mi lennénk az elsők, akik értesülnénk róla. A művészvilágban úgy terjed a hír, mint a bozóttűz.

Tehát a festménynek itt kell lennie valahol a házban. Csak meg kell találnom.

- Igen. Igazad van. De ha olyan komoly biztonsági felszerelése van... hogyan?

- Okos kislány vagyok. Egy időre ki tudom kapcsolni a biztonsági rendszert, aztán majd újra visszakapcsolom.

- Jaj, drágám, annyira aggódom érted! - tört ki Judith.

- Tudom. - Meadow nagy levegőt vett. - Mi a helyzet otthon? Tényleg azt hiszik, hogy Atlantában vagyok lelkigyakorlaton? - Szörnyen érezte magát, amiért hazudott a szüleinek, de ha az anyja tudná, hogy Meadow itt van, és mit akar csinálni, csalódott lenne, és az anyja csalódottsága sziklaként nehezedett rá. Így aztán mindkettőjüknek jobb volt, ha hazudott. A bűntudat, amit az anyja keltene benne egy vacak festmény ellopása miatt, semmi sem volt ahhoz a bűntudathoz képest, amit Meadow akkor érezne, ha tehetne valamit, de nem tenné meg.

Arról már nem is beszélve, hogy nagymama visszajönne és kísértené.

River tehetséges művész és csodálatos apa volt, de valóságos katasztrófa, ha a hűtő feltöltéséről, az ügynökkel való tárgyalásról és a számlák kifizetéséről volt szó, ezért Meadow megígértette Judithtal, hogy a szüleivel marad, és intézi napi ügyeiket, ami korábban az anyja dolga volt. Meadow most megpróbált megkönnyebbülést érezni, ehelyett azonban csak szorongott és ideges volt.

- Igen, ne aggódj! Te csak a feladatodra koncentrálj! És ne hívd őket... azt mondtam nekik, hogy a lelkigyakorlat alatt nem telefonálhatsz.

- De... - Majdnem mindennap beszélt az anyjával, szüksége volt rá, hogy hallja ismerős, meleg hangját, és tudja, az anyja még mindig az élők között van.

- Nagyon rosszul hazudsz - mondta Judith nyers őszinteséggel -, és ha felhívod az anyádat, azonnal tudni fogja, hogy rosszban sántikálsz. Ugye te sem akarod, hogy aggódjon?

- Nem. Igazad van.

Ezzel azonban Meadow visszajutott a Devlin Fitzwilliam jelentette problémához.

Ha olyan vacak hazudozó, miért tartja itt a férfi a házában?

Judith kinyomta a telefont és körülnézett a szörnyű szobában, amit az Amelia Shores-beli Maradj-egy-kicsit Motelben bérelt. Évekig dolgozott ezért a pillanatért - most nem szabad feladnia csak azért, mert a nagy csótányok kis csótányokat terelgetnek a szobában. Ráadásul már járt itt egyszer régen, tizennyolc évvel ezelőtt szeptemberben, és most valóban kopottabb volt a hely, mint akkor, de olyan közel volt a célhoz, hogy szinte már érezte az ízét. Bizonyos tekintetben rosszul érezte

magát, amiért hazudott a kölyöknek. Hosszú évek óta ismerte, és Meadow pontosan olyan őszinte és nyitott volt, mint a szülei.

Másrészt azonban Meadow ugyanolyan tehetséges is volt, mint a szülei, és Judithnak ettől mindig összeszorult a torka. Ez nem igazságos - egyes emberek zseninek születnek, míg mások... mások csak egyszerűen jók. A művészvilágban a zseni nemzetközi elismerést hozott, a jó pedig egy helyet az utazó Éhező Művészek Kiállítására és egy festményt valamelyik étterem falára, amelynek keretére rátűztek egy címkét, rajta a felirattal: kétszáz dollár.

Judith nem ezt akarta. Egész életében arra vágyott, hogy legyen valaki. Azt akarta, hogy észrevegyék az emberek - kritikusok - dicsérjék, elismerjék. És húsz évvel ezelőtt, öt évvel azután, hogy befejezte tanulmányait, kénytelen volt szembenézni a rideg valósággal. Nem rendelkezett tehetséggel - így más módon kellett hírnevet szereznie.

Fel akart kutatni egy elveszett mesterművet.

Nem volt nehéz. Meg lehetett csinálni. Nem kellett hozzá más, csak egy kis lelkesedés és nyomozás a szóbeszéd forrásáig. Persze nem minden hír lenyomozása hozott eredményt, és ő rengeteg időt töltött remekműveknek tartott borzalmas alkotások nézegetésével.

Körülbelül egy év elteltével a fülébe jutott a hír a híres festőről, Isabelle-ről és az ő mesterművéről, amit maga mögött hagyott. Aztán újabb és újabb híresztelések kaptak lábra, és végül sikerült annyira leitatnia a keserű, öreg dajkát, Mrs. Grahamet, hogy megerősítést szerezzen tőle. A mestermű létezik, és a Waldemar nevű nagy, régi kastélyban van.

Mrs. Graham azonban annyira süket volt, hogy hangosan kiabált, és az információt bárkinek továbbadhatta, akinek elég pénze volt egy koktélra és némi sós perecre. Judithnak nem volt más választása, és egyáltalán nem esett nehezére az aznap esti tizenkettedik pohár italt egy kis patkányméreggel megfűszerezni. Amikor a rendőrök másnap rátaláltak az öregasszonyra a bár mögötti sikátorban, és elszállították, halálát a „természetes okok"-hoz sorolták.

A déli emberek nagyon értenek az élet csúnya oldalának leplezéséhez.

Amikor Judith betört Waldemarba, nem talált a leírásnak megfelelő festményt. Az eredmény néhány kutyaharapás volt a fenekén és egy tökéletes személyleírás, amit a dühös Brad-ley Benjámin adott róla. Ezen okokból aztán soha többé nem mert újra próbálkozni. Így aztán más módon folytatta az akciót. Elkezdett a híres - és hírhedt - festőnő, Isabelle iratai után nyomozni... és rábukkant Isabelle állítólag halott lányára.

Túl tökéletes volt minden. Az öreg művésznő, Isabelle, bejelentette, miszerint a lánya négyéves korában életét vesztette egy írországi autóbalesetben. Isabelle „örökbe fogadta" Sharont, akit távol tartott a reflektorfénytől, és azóta Sharon egyszerűen élt, nem kerülte ugyan a sajtót, de nem is foglalkozott velük.

Miután Sharon feleségül ment River Szarvashoz, az Isabelle festészetével keresett pénzt arra használták, hogy egy művésztelepet hozzanak létre, ahol a következő zseninemzedéket szándékozták kinevelni. Ösztöndíjakat támogattak anyagilag. Fiatalokat tanítottak ingyen.

Mindig voltak körülöttük ágrólszakadt művészpalánták, akik a házuk padlóján aludtak, az ennivalójukat ették, és csillogó szemmel beszéltek művészetükről... Nem volt nehéz felbukkanni náluk Blythe-ben úgy, ahogyan Judith - egy múzsáját kereső nő - tette.

Egy ideig úgy érezte, megtalálta. Élete legjobb képeit festette azalatt, amíg ott élt, és a kifinomult levegőt lélegezte. Egy időre teljesen megfeledkezett az ostoba elveszett mesterműről. Lázasan festett, és biztos volt benne, hogy sikerült végre nyakon csípnie saját tehetségét.

Aztán amikor megmutatta a képeket egy szakértőnek, az megadta neki egy étteremnek a címét, ahol hajlandóak kiakasztani a falra, és bizományban árusítani a festményeit.

Szerette volna megmérgezni a szakértő kávéját.

Ehelyett visszament Szarvasékhoz, unottan hallgatta Sharon lelkes magyarázatát, és vállalkozott rá, hogy begépelje Isabelle naplóját a számítógépbe. Sharon annyira sajnálta, hogy ezt is megengedte neki, és míg Judith betekintést nyert a festőnő életébe, döbbenetes és lenyűgöző dolgokat tudott meg a művészvilágról, arról a bizonyos festményről semmit sem sikerült kiderítenie.

Tapintatosan próbálta kifürkészni Sharon emlékeit, és közben igyekezett mindenben az asszony bizalmasává válni.

Sharon azonban nem beszélt; éles szeme, mintha... nos, Judith úgy érezte, hogy Sharon a lelkébe lát.

Végül Judith Isabelle unokájával próbálkozott, és vele végre megütötte a főnyereményt.

Isabelle mindent elmondott a gyermeknek. Mindent.

Egy Amelia Shoresba tett gyors kirándulás során kiderítette, hogy a festmény már nem lóg a régi helyén a kandalló fölött.

Hát persze!

Túl egyszerű lett volna. És ő képtelen volt kieszelni, hogyan maradhatna ott, hogy tovább keresgéljen. Az öreg Benjámin még élt. A rendőrség kezében még mindig ott volt a személyleírása. így aztán gyorsan kénytelen volt elhagyni a várost.

Körülbelül ekkortájt fogyott el a pénze. Az apját, ezt a valaha élt leggonoszabb vénembert, betette egy öregek otthonába, eladta a házát, és pénzzé tette minden ingóságát. Ezzel újabb két évet nyert.

Két év elteltével azonban ismét pénzre volt szüksége.

Mr. Hopkins olyan hirtelen tette meg az ajánlatát, mintha mindvégig figyelte volna őt. És most már tudta, ez így is volt. Övé lehetett a hírnév.

Mr. Hopkins a festményt akarta.

Sosem látta a férfit. Egy hang volt a telefonban, aki azt tanácsolta, legyen türelmes. Ö úgy gondolta, elég türelmes volt éveken keresztül, de végül mégiscsak a férfinak lett igaza. Mr. Hopkins segítségével végre elérkezett az ő pillanata.

A festmény - és a dicsőség - csak karnyújtásnyira van. Nem fogja hagyni, hogy bármi az útjába álljon.

Semmi - és senki.

Hét Gabriel Prescott belépett Devlin irodájába.

— Szia, Gabe! — Devlin fel sem nézett. Nem volt rá szükség. A szép, régies könyvespolc előtt ült, amelyen több sorban sorakoztak a tévék. A videokamerák közvetítette felvételeket

nézte, így látta, ahogy Gabriel besétál a főbejáraton. Minden lépését követte, egészen az irodájáig.

Azonban továbbra is a tévékét nézte, arcán halvány mosollyal.

— Mit csinálunk? - Gabriel becsukta maga mögött az ajtót.

— A lányt nézzük.

Mivel érdekelte, ki az a lány, aki ezt a különös felhangot varázsolta Devlin hangjába, Gabriel odaállt mögé. A monitoron egy nő látszott, aki ráérősen sétált végig az egyik folyosón — és egyszerűen fantasztikus volt. Vörös haja úgy ragyogott, mint a gyertyaláng, és élesen elütött fehér bőrétől. Hosszú lába volt, gömbölyű csípője, apró, hetyke melle, és mintha minden testrészét hozzáértő mester rendezte volna el. Fehér rövidnadrágot, rövid, sárga pólót, idétlen, strasszkövekkel díszített strandpapucsot és mindezek fölött nagy, fehér, hasán csomóra kötött férfiinget viselt. Homlokán sárga ragtapasz virított — innen úgy nézett ki, mintha vigyorgó arcok díszítenék — és ahogy végigsétált a folyosón, minden egyes falon lógó festmény előtt megállt.

Gabriel fogott egy széket és odahúzta, hogy jól lássa a monitort.

— Ha bármikor szükséged van segítségre ezzel a lánnyal kapcsolatban, csak szólj bátran!

Különben kicsoda?

Devlin titokzatos pillantást vetett rá.

— A feleségem.

— A feleséged? — Hoppá!

— Meadow.

Gabrielnek beletett néhány másodpercébe, amíg felfogta, hogy ez a lány neve.

— Valóban? — Hosszú ideje ismerte Fitzwilliamet, hiszen cége már régen telepített biztonsági felszereléseket Devlin ingatlanjaiba, és Devlin soha nem említette, hogy van felesége. Végül is nem voltak barátok. Devlin komor, titkolózó, humortalan fickó volt, akivel még beszélgetni sem lehetett rendesen, Ráadásul nagyon féltette mindenét, és látva, hogyan nézi a lányt, sajnálatot ébresztett Gabrielben a lány iránt. Kétségtelenül rögös út áll előtte, - Mit csinál? - kérdezte Gabriel.

— Keres valamit.

— Festményt?

— Az is lehet. — Devlin hangja elégedetten csengett.

Oké, rendben. Devlin ma rejtélyes hangulatban van, akkor akár az üzlettel is foglalkozhatnak.

- Hallom, az éjjel betörtek a házba.

— Igen, valóban, — S te elkaptad a fickót.

— Nem fickó volt, hanem lány. — Devlin a monitor felé bökött az állával, ahogy Meadow befordult az egyik sarkon és átsétált a következő képernyőre.

— Ő? — Gabriel kezdett összezavarodni. — A feleséged betört a szállodádba?

— Igen.

— Miért nem meséled el az egészet? — Gabriel ugyanis bár hogyan törte is a fejét, képtelen volt elfogadható magyarázatot kitalálni.

— Nem, inkább te meséld el nekem, hogy jutott be a lány a házba a főbejáraton keresztül anélkül, hogy bekapcsolt volna a riasztó?

Gabriel emberei már elvégezték a dolgukat, mielőtt ő ideért volna, így már tudta a választ.

— Kulccsal nyitotta ki az ajtót.

Devlin szembefordult Gabriellel.

— Kulccsal? S a kulcs miért nem indítja be a riasztót?

— Az emberek még mindig használnak kulcsot manapság, és a riasztó alapbekötése szerint nem kapcsolja be a riasztót. Ezt azonban már megváltoztattuk. - S a fickó, aki nem kérdezte meg, mit akar a megrendelő, most batyuval a hátán battyog az úton. Gabriel üzemeltette a keleti part legnagyobb biztonsági cégét, amit a semmiből épített fel saját kezűleg. Nem fogadott el semmiféle hibát.

— Tehát bármilyen kulccsal kinyithatta a zárat? — kérdezte Devlin.

— Bármilyen kulccsal, ami beleillik abba a zárba, és ilyen nem sok van. Az egy Sargent és Greenleaf zár. Erős, újításokkal üzemelő cég volt százötven éven keresztül. Azt a zárat akkor szerelték be, amikor az ajtót a helyére illesztették a mesterek. — A Sargent és Greenleaf olyan zárakat gyártott, amelyek megkönnyítették a Gabrielhez hasonlók munkáját. — Nagyon nehéz kulcs nélkül kinyitni, és ez alkalommal nem így nyitották ki. A záron sem kívül, sem belül nem voltak karcolások. Találtunk viszont friss fémreszeléket belül ebben a nagyon régi zárban, amit hónapok ót, talán az előző tulajdonos kiköltözése óta, nem használt senki. — Előrehajolt, kezével a térdére támaszkodott. — Ami ennél is érdekesebb, a fémreszelék nem vas, hanem ezüst volt. Ez egy antik kulcs volt, ami annál is ritkább, mivel illett a zárba.

Devlin olyan hosszan meredt Gabrielre, hogy annak még a szőr is felállt a hátán. Aztán Devlin felállt, odament a hatalmas íróasztalhoz és kihúzta a középső fiókot. Elővett belőle egy nagy, díszes ezüstkulcsot, és felmutatta.

— Ilyen, mint ez?

— Minden bizonnyal. — Gabriel szemügyre vette a kulcsot.

— Lenyűgöző. Nyitja a bejárati ajtót?

— Nem. Az öreg Benjamin Bradley nem adta ide a bejárati ajtó kulcsát, Azt állította, hogy elveszett. Ezt az íróasztala mélyén találtuk, és elindultunk megkeresni a zárat, amibe beleillik.

Mondhatom, nem volt könnyű... az egyik udvari kapu kulcsa.

- Mi van a kapu túloldalán, ami megérdemel egy ezüstkulcsot?

— Kert. — Devlin hangja kifejezéstelen és unott volt.

— Egy kert. — Gabriel lassan forgatta a kulcsot a kezében. Az ezüst fényesen csillogott a fényben. - Valaki nagyon szerethette azt a kertet.

— Talán. A Benjaminok arról híresek, hogy szeretik ostobaságokra fecsérelni az idejüket.

— Devlin egy legyintéssel elintézte a Benjaminokat és ostobaságaikat. — Szerinted honnan szerezhette Meadow azt a ritka kulcsot, ami beleillett a zárba?

— A te feleséged. Miért nem kérdezed meg? — Ez logikus megoldásnak tűnt, azonban a helyzet, amikor egy feleség betör a férje házába egy rejtélyes kulccsal, egyáltalán nem volt logikus.

— Megkérdezem. — Devlin felállt és megveregette Gabriel vállát. — Kösz, hogy benéztél.

— Kénytelen voltam. Nem gyakran történik meg, hogy valaki kijátssza a biztonsági rendszerünket.

— Fogadni mernék, hogy nem szándékosan tette. — Devlin az ajtó felé indult, majd visszafordult és kikapcsolta a képernyőt, amely még mindig a folyosón bóklászó Meadow-t mutatta.

Aha! Szereti birtokolni azt, ami az övé, — Igyál egy csésze kávét! — javasolta Devlin. — Maradj itt vacsorára! A szakács sorra kipróbálja az ételeket az ünnepélyes megnyitóra. Két hete úgy étkezem, mint egy király.

— Szeretnék, de el kell érnem a repülőt. Családi összejövetel lesz Texasban, amiről nem szeretnék lemaradni. A húgomnak kisbabája született, és most lesz a keresztelő.

Devlint egyáltalán nem érdekelte Gabriel öröme.

— Persze, akkor majd legközelebb.

Gabriel kijózanodott és visszatért az üzlethez.

— Itt leszek az ünnepélyes megnyitón. Saját szememmel akarom látni, hogy minden rendben megy. Felvettem még egy embert, egy nőt, nagyon jó ajánlásokkal.

- Hol dolgozott korábban?

— Egy Hopkins nevű atlantai embernél. Ismered?

— Hallottam róla. Egy import/export cége van. — Devlinnek eszébe jutott még egy részlet.

— És a törvény sötét oldalán él.

— Szépen fogalmaztál. — Gabe szája megvetően legörbült. - Mr. Hopkins, ahogyan emlegetik, láthatatlan. Senki nem tudja, hol él. Nem szerepel a rendőrség nyilvántartásában.

Ugyanakkor rengeteg pletyka kering vele kapcsolatban, miszerint az árulást egy tarkólövéssel jutalmazza, akaratát fenyegetéssel és kínzással erőlteti rá másokra, és mindig tart a zsebében néhány atlantai politikust és bírát.

— Szent ég! Akarjuk mi az ő biztonsági emberét?

— Hogyne! Kinek lehet jobb biztonsági embere, olyasvalakinél, akit még sosem látott senki?

- Igaz.

— Ráadásul a felügyelethez szükség van női őrre is, férfiak nem tarthatják megfigyelés alatt a nyilvános női mosdókat és nagyon nehéz ilyet találni, Az ünnepélyes megnyitó hétvégéjén biztosan nem lesz semmi gond. — Gabe jóképű férfi volt, spanyol és angol szülők keveréke, aki mindkét oldalról a legjobbat hozta. Magas volt, izmos, fekete hajú és zöld szemű az a fajta, akinek láttán a nők először egy lépést hátrálnak, aztán gyorsan visszalépnek.

Devlin tudta ezt; nem egyszer látta saját szemével. Kedvelte Gabe-et, és ami ennél is fontosabb, megbízott benne.

- Tudom. — A számítógépe csipogott; e-mail érkezett.

— Beszélek az embereimmel. — Gabe intett és kiment az ajtón.

Devlin megnyitotta az e-mailt és elkomorodott. A jelentés rövid volt és határozott.

Négyéves korában, mostohaapja, Bjorn Kelly társaságában Sharon Benjamin halálos balesetet szenvedett Írországban. Isabelle Benjaminnak nem született több gyermeke.

- Marhaság! - írta vissza Devlin. – Nyomozzon tovább!

Nyolc

Meadow-nak szüksége volt egy emeleti alaprajzra. Amikor elhagyta a szobáját, úgy gondolta, átnézi a szállodát, visszaszerzi a ház kulcsát a kanapé párnája mögül, végignézi a festményeket és megkeresi azt, amiért idejött.

Hé, igenis hitt a pozitív gondolkodásban!

Különben is ez alkalommal készenlétben tartott egy hazugságot — ha lebukik, azt fogja mondani, hogy eltévedt.

Időközben azonban valósággal lenyűgözték az átalakítások, amelyeknek köszönhetően a Waldemar nevű házból Titkos Kert nevű szálloda lett. A grandiózus öreg ház, amelyet a nagyanyja oly részletesen leírt, teljesen megváltozott.

Falakat bontottak le és emeltek, szobákat alakítva ki olyan helyeken, ahol korábban senki sem lakott. Az épület bonyolult folyosórendszerrel rendelkezett, a folyosók mindkét oldalán csukott ajtók sorakoztak, és ablakok nem voltak sehol. A harmadik emeleten Meadow tucatnyi szobalányból álló csapattal találkozott, akik kocsikat tologattak, porszívóztak, és ágyakat húztak. Egy férfi egy Coca-Cola automatát próbált beüzemelni egy jégkockakészítő gép mellett.

Meadow köszönt nekik.

A szobalányok és a férfi viszonozták a köszönést.

Egy pillanatra megfordult a fejében, megkérdezi, nem látták-e a festményt, de a köszönés után olyan gyorsan visszatértek a munkájukhoz, hogy egyértelmű volt, nagyon szoros az időbeosztásuk. Így aztán folytatta a sétát, nézegette a képeket a falakon, de mindegyik jelentéktelen volt — impresszionista tájképek és tipikusai tizenkilencedik és huszadik század eleji családi portrék, amelyeknek alkotói már rég feledésbe merültek. A tájképekre csak futó pillantást vetett, de a portrékat alaposan szemügyre vette, alig várva, hogy megpillantson egy ismerős arcvonást, mosolyt vagy testtartást.

Hazugsága már nem volt hazugság. Tényleg eltévedt, és a folyosók errefelé kísértetiesen kihaltak voltak.

Talán nem is emeleti alaprajzra, hanem iránytűre lenne szüksége. Úgy döntött, hogy mihelyt lépcsőt vagy liftet talál, elindul lefelé, abban a reményben, hogy rábukkan a konyhára, ahol valaki biztosan főz vagy előkészül a főzéshez. Legalábbis remélte, hogy így lesz. Éhes volt.

Amikor hangokat hallott a közelben — a folyosókanyaron túl — gyorsan arrafelé indult.

- És miért dőlt ki a fa? — Devlin hangja volt.

— Teljesen el volt korhadva a törzse, uram. — Meadow felismerte annak a hangját, aki válaszolt Sam volt, aki előző éjszaka ki akarta hívni rá a rendőrséget.

— Biztosan ez volt az öreg Bradley kedvenc fája. Mindegy, azt akarom, hogy azt és a másikat, amibe a villám csapott, még ma eltüntessék!

Nem biztos, hogy sikerül még ma előkerítenem a helybéli favágót.

— Akkor kerítsen valaki mást, aki megcsinálja.

Meadow megállt. Devlin hangja más volt, mint korábban. Durva, erőszakos, Olyan ember hangja, akit nem érdekelnek kifogások, - Azt akarom, hogy vágják ki a fát, ássák ki a gyökerét és tüntessék el a helyét, hogy nyoma se maradjon a megnyitóra!

- Hangja és hangsúlya az előző éjszakát juttatta Meadow eszébe, mielőtt a férfi kijelentette volna, hogy ő a felesége, és az első benyomását, miszerint hideg, könyörtelen és érzéketlen.

— Igenis, uram. — Sam alázatos hangja tovább fokozta Meadow érzését.

— Mi a helyzet a matracokkal? — Devlin gyorsan szedte sorra az őt érdeklő témákat.

— Ma megérkeznek. A cég elnézést kért a tévedésért, és felajánlották, hogy kifizetik a túlórát a leszállításért.

— Nagyon kedvesek, de ez távolról sem fedezi a kellemetlenségeket.

— Tudom, ezért azt mondtam nekik, hogy dobjanak be minden matrachoz egy ágypárnát.

Beleegyeztek. — Úgy tűnt, Sam nagyon elégedett magával.

— Kitűnő! — Devlin nem vitte túlzásba a dicséretet. — Hogy állunk a munkaerővel a megnyitó előtt?

- Ma hat új ember kezd nálunk, valamint telefonált egy nő, aki állítólag járatos a mosásban: hamarosan jelentkezik állásinterjúra. Az a baj, hogy már mindenkit felvettünk a városból, aki csak hajlandó volt beállni hozzánk és vállalni a kockázatot.

— Remélem, azok a seggek a pokolban fognak elégni! — sziszegte Devlin gyűlölettel, bosszúszomjasan. Minden benne volt a hangjában, ami csak árthatott a lelkének.

Mielőtt még több rosszat mondhatott volna, Meadow gyorsan befordult a sarkon, és már menet közben beszélni kezdett.

— Tyűha! De örülök! Már egy órája keringek itt elveszetten a folyosókon.

Devlin zökkenőmentesen váltott át dölyfös üzletemberből sármos férfivá.

— Már csoportot akartam szervezni a keresésedre.

Sam távozni akart, de Meadow kinyújtott kézzel egyenesen feléje tartott.

— Múlt éjszakai találkozásunk nem volt hivatalos. Meadow vagyok.

- Sam. - Csíptetős írómappáját a hóna alá tette, és futólag kezet fogott Meadow-val — Biztosan maga is tagja a biztonsági személyzetnek — jegyezte meg Meadow. A férfi Olyan felépítésű volt, mint egy hátvéd, és úgy tűnt, Devlin érdes stílusa teljesen elkoptatta a humorérzékét.

— Nem, én Mr. Fitzwilliam személyi titkára vagyok. - Meadow felnevetett, aztán rádöbbent, a férfi komolyan beszél.

- Ez csodálatos! Mi késztette arra, hogy elvállaljon egy olyan munkát, ami általában a nők felségterülete?

— Mr. Fitzwilliam jól fizet. — A férfi sarkon fordult és távozott.

Meadow megvárta, amíg Sam hallótávolságon kívül ér, mielőtt Devlinre nézett volna, — Érzékeny pontot érintettem? Én csak arra akartam utalni, hogy magabiztosnak tűnik férfiasságában.

— Ne aggódj! Samet nem lehet megbántani. Nem Szeret sokat beszélni. - Devlin úgy nézett végig rajta, hogy egyértelmű volt, már egyáltalán nem Samre gondol. — Ez az én ingem?

Meadow megfogta az ingcsomó két sarkát és sértődött arcot vágott.

— Pontosan. Csak nem gondoltad, hogy olyan öltözékben fogok mászkálni ebben a szállodában, ami sokkal jobban illene egy serdületlen tinédzserhez, mint egy...

— Férjes asszonyhoz?

Igen. Nem! Meadow Összehúzott szemmel nézett a férfira. — Ne próbálj meg összezavarni!

Már mondtam, nem emlékszem, hogy összeházasodtunk volna.

— Még mindig nem emlékszel semmire? — A férfi megfogta Meadow kezét, és közelebb húzta magához.

— Nem. — Hirtelen eszébe jutott valami. — De te mit tudsz rólam?

— Hogy érted ezt? – Meadow egy hajtincsét az ujjára csavarta.

— Összeházasodtunk és biztosan elmondtam neked az életemet Mesélj nekem rólam!

— Megtehetném. - Ahogy fölé magasodott, mélyet szippantott Meadow haja fölött a levegőből. — De nem teszem.

— Mert...? — Meadow Is nagy levegőt vett, és a férfi ismerős illata a vágyakozás szenvedély és óvatosság láncreakcióját indította el benne, Ugyanis felismerte az illatát, aludt a karjai közt, és teste életre kelt a férfi parancsára.

Ez egy olyan ember volt, akivel nagyon kellett vigyáznia.

— Amnéziád van. Az lenne a legjobb, ha magadtól jönnél rá az igazságra.

A fenébe, de ügyesen csinálja! A férfi mindig kisiklott előle, bárhogyan Is próbálkozott.

— Úgy tűnik, az amnéziám fokozódik. Nem emlékszem, reggeliztem-e már.

- Éhes vagy? — A férfi szája olyan közel volt a füléhez, hogy következő mozdulata csók lett volna.

— Haldoklom az éhségtől. — Meadow eltolta a férfi fejét.

— Rendelhettél volna reggelit a szobaszerviztől. — Tenyerét finoman Meadow hátára simította és úgy terelte végig a folyosón. — Hiszen tudod, hogy hol van a telefon.

Meadow felkészült, hogy Devlin idézni fogja a Judithtal folytatott beszélgetése részleteit.

Ez azonban nem történt meg. A megjegyzést lógva hagyta a levegőben és azt mondta: — Gyere, megmutatom hol van a konyha! Talán sikerül szereznünk valamit számodra.

— Nem tudtam, hogy a szobaszerviz már működik. - Miközben a folyosón haladtak, Meadow egészen közel engedte magához a férfit; maga sem tudta, miért. Úgy érezte, a férfi képes segíteni Őt — minden létező módon. Attól félt, ha ez a bohózat még sokáig tart, elkezd hinni a férfiban és ebben az ostoba házasságmesében.

— Az itt dolgozó embereknek enniük kell — magyarázta Devlin —‚ a konyhai és a kiszolgáló személyzetnek pedig gyakorolnia kell. A Titkos Kert ünnepélyes megnyitója három hét múlva lesz. Tehát a válaszom igen. Van szobaszerviz. — Befordultak a következő sarkon, és már ott is voltak, szemtől szembe a lifttel. Devlin megnyomta a LE gombot.

— Lifttel jöttem fel, de amikor megfordultam, már nem láttam sehol. — Körbenézett. — S ez itt egyáltalán nem tűnik ismerősnek. Nem szokott ez a lift elkószálni, amikor senki sem figyeli?

— Két lift van. Biztosan a másikkal jöttél fel.

— Ó! — Hoppá! Tehát figyelte a férfi. — Szereznem kell egy térképet.

A férfi rámutatott egy hangszóróra a falban.

— Láttál ilyet bolyongásaid során?

— Igen. Zene szól belőlük, nem?

Devlin nem nevette ki. Ezt Meadow jó pontként könyvelte el.

— Ezek a házi telefonrendszerhez tartoznak. Ha eltévedsz, csak megnyomod ezt a gombot.

Valaki eligazít, vagy ha tényleg össze vagy zavarodva, odamegy a helyszínre érted.

Meadow elvörösödött. Nem tehetett róla. Látott már ilyet az egyetemen, de nem gondolta volna, milyen hasznos lehet egy ilyen hatalmas házban.

- Most úgy gondolod, hogy ostoba bunkó vagyok. - Devlin beterelte a liftbe.

- Úgy gondolom, hogy elbűvölő vagy.

— Azért én továbbra is szeretnék egy térképet. — Mégpedig azért, mert nem akarta, hogy mindenki tudja, merre kóborol.

Nos... Devlinen kívül. s a biztonsági embereken, s bárki máson, aki nézi a monitorokat.

— Mindent megkaphatsz, amit csak akarsz. — A férfi huncutul elmosolyodott, és Meadow fogadni mert volna, ezt az arckifejezést nagyon ritkán viseli. — Kivéve.,.

— Hogy érted ezt? — Meadow egy hajtincsét az ujjára csavarta. — Kivéve mit?

— A saját ágyadat éjszakára.

Ahogy a liftajtó becsukódott, a férfi az elismerés meleg tisztelgéseként megcsókolta és ez a csók olyan igazi és őszinte volt, hogy Meadow szinte érezte ajkán a Földközi-tenger sós ízét.

Kilenc Amikor a lift lelassított, Devlin felemelte Meadow fejét, és ránézett a lány fölfelé fordított arcára. Kipirult arcbőre és duzzadt ajka egy nőről árulkodott, akit alaposan megcsókoltak, és amikor a szemhéja lassan, rebegve kinyílt, a szeme lágy, homályos kék színben pompázott.

Ez a szempár. Ez a gyönyörű, kifejező, árulkodó szempár.

— Most pedig szerezzünk neked valami reggelit! — mondta Devlin.

— Hm? — A lány elégedetten rámosolygott.

A következő pillanatban azonban teljesen magához tért.

Devlin kilépett a liftből, és tartotta az ajtót a lánynak.

— Várj egy percet! Nem válaszoltál a kérdésemre ezekkel a ruhadarabokkal kapcsolatban!

— Sok mindennel kapcsolatban nem válaszoltam. — Devlin elégedetten szemlélte a konyhát.

Jordan Tapley szorosan fogta a gyeplőt. A feketegránit pultok és fekete tűzhelyek fényesen csillogtak. A szagelszívókon egyetlen porszem vagy zsírpötty sem látszott. A két szakács kuktái görnyedt vállal, komor arccal szeleteltek-vagdostak, és egyik sem nézett fel, még Devlin beléptére sem.

Jordan derékig benne volt az ipari méretű hűtőszekrényben, dühösen dobálva kifelé a zöldségeket belőle, és közben vaskos, New Orleans-i akcentussal kiabált.

— Ki az az idióta, aki rábólintott erre a spárgára? Erre a zellerre? Erre a paradicsomra? Ezt a disznó sem enné meg! Hallják? A disznó sem!

— Jordan, jöjjön és ismerje meg a feleségemet! — Jordan korábban már megpróbálta kitiltani a konyhából, így amikor a temperamentumos szakácsról volt szó, Devlin mindig igyekezett határozott hangon beszélni.

Jordan megpördült, és ez a mozdulat igen kecses volt a szakács hatalmas pocakjához és háromrétegű tokájához képest.

— A feleségét? Nem is tudtam, hogy van felesége.

Ez természetesen nem volt igaz. Devlin tudta, hogy váratlan házasságának híre tegnap óta már bejárta az egész szállodát.

Jordan becsapta a hűtő ajtaját és apró lábán, ami aránytalanul kicsi volt hatalmas testéhez képest, finomkodva odatipegett hozzájuk.

— Mrs. Fitzwilliam, Örülök, hogy megismertem.

— Hiszen magát ismerem! Maga a híres Jordan Tapley! — Meadow szélesre tárt karral sietett a szakács elé. — Megvan a szakácskönyve!

Devlin nagy döbbenetére Meadow és Jordan megölelték, megcsókolták egymást, és közben mindketten egyszerre beszéltek. A szakács hangos volt, és beszéde maga volt New Orleans. A lány halkan beszélt, hangja meleg volt és akcentusnak nyoma sem volt benne. Ennek ellenére azonnal összebarátkoztak. Devlin számára idegen kifejezéseket hallott, mint amilyen a douille kolbász ás a garde-manger. Devlin most először látta Jordan fogát kivillanni, mégpedig nem dühében, hanem elragadtatott mosolyának köszönhetően.

A két kukta gyanakodva figyelte a jelenetet, mintha valamiféle robbanástól tartanának, és halkan suttogtak egymás között.

Amikor végül Meadow és Jordan elengedték egymást, Meadow a kukták felé indult.

— Ők biztosan a sous chejei!

Jordan széles mosollyal követte.

Devlin kicsit távolabb álldogált, és azon törte a fejét, hogyan változott hirtelen a csendes, profi konyha hangos örömtanyává.

— Természetesen nem csak ennyien lesznek. Ma délután hárman jönnek betanításra. Jordan széles mozdulattal a sovány, középkorú ideges kinézetű asszonyra mutatott, aki éppen hagymát vágott. — Ő itt Mia, nagyon tehetséges ősszel, ha megnyitjuk az éttermet, előléptetem mártásosnak.

Miának leesett az álla.

- Szóval jónak találja a mártásaimat? Tényleg? - Jordan dühös pillantását látva az asszony gyorsan Meadowhoz fordult. — Úgy értem,.. örülök, hogy megismerhetem Mrs. Fitzwilliam — Kezét beletörölte a kötényébe, majd odanyújtotta Meadownak.

Meadow kézfogás helyett átölelte az asszony vállát.

— Ez lesz ma a vacsora? Akkor nehogy abbahagyja!

- Köszönöm, asszonyom — Mia hangja halk volt és félénk, és a kiejtése hasonlított Devlinére csak valamivel vidékiesebb és kevésbé csiszolt volt.

— Ő itt Christian aki még új nálunk, és ennek köszönhetően a kisujjában van a szakma. — Jordan egy horkantással jellemezte Christian tapasztalatlanságát — Remélem, meg is tartja mind a tíz ujját, és ő lesz a fő sous chefem — Meadow a köpcös emberkét is megölelte.

— Köszönöm, Mrs. Fitzwilliam — Christian orrhangon, délies akcentussal beszélt.

- A fő sous chefem New Orleansből érkezik egy héttel az ünnepélyes megnyitó előtt — mondta Jordan. — Cukrásznak tanítom ezt a fiút.

— Tényleg? — Christian döbbenten meredt a vajas pitetésztára, amit a márványlapon nyújtott.

— Igen, ha nem felejti el a könnyed mozdulatokat! — Jordan tarkón legyintette a férfit.

Christian azonnal felemelte a nyújtófát.

— Igen, uram! Örülök, hogy megismertem, Mrs. Fitzwilliam!

— Nos! — Jordan a kezét dörzsölgette. Mrs. Fitzwilliam éhesnek tűnik. Mivel szolgálhatok reggelire? — A falon lógó hatalmas órára pillantott. — Vagy ez már inkább ebéd?

Ideje volt, hogy Devlin emlékeztesse őket jelenlétére.

— Bemegyünk ebédelni a városba.

A hír hallatán Jordan felháborodott pillantást vetett Devlinre, majd visszafordult Meadowhoz.

— Szóval... szereti az áfonyát? — Jordan egy műanyag dobozban matatott, megrakott egy tányért és letette Meadow mellé a pultra. Letört egy darabot egy fánkból és bedugta a lány szájába.

— Ez csodálatos! — nyammogott Meadow.

— Kétszersült és házi készítésű szederbefőtt? - Egy darab kétszersült következett.

— Ummm! — A lány lehunyta a szemét, és megborzongott az élvezettől.

Devlin kezdett megéhezni. Ételre. És Meadow-ra.

Azt akarta, hogy a lány ugyanolyan vágyteli pillantásokat vessen rá, mint a házi készítésű szederbefőttre.

Miért nem adta át a lányt előző este a rendőrségnek? Ha nem akart volna mást, csak megalázni Bradley Benjamint, egyszerűen elhíresztelhette volna, hogy elfogta Isabelle unokáját, amint betört a házába, és a kirobbanó botrány finom kis bosszú lett volna.

Amikor azonban Meadow felnézett rá hatalmas kék szemével, és azt állította, hogy amnéziája van, látszott rajta, teljesen biztos benne, hogy ezzel sikerült megúsznia a börtönt.

Látta, amint gratulál magának, és valami a lelke mélyén — valami eddig ismeretlen játékos vonás — elfogadta a kihívást, és kijelentette, hogy a lány a felesége.

A felesége. Miért pont ezt a történetet találta ki, amikor annyi minden más is eszébe juthatott volna?

— A hideg quiche* ínycsiklandó. — Jordan villája villogott. Hagyományos. Szalonna, tojás, tejszín, svájci sajt és Christian tésztája.

Meadow felemelte a kezét.

— Vegetáriánus vagyok!

Devlin áltathatta volna magát azzal, hogy őt senki sem tudja lekörözni, ha felháborító hazugságokról van szó. Devlin Fitzwilliam azonban nem csapta be magát.

Amikor a karjában tartotta Meadow-t, amikor beszívta az illatát, és látta csillogó, vörös hajzuhatagát, úgy érezte, mintha valami erős, friss szél söpört volna végig áporodott, komor életén. És amikor a lány hányással fenyegetőzött... Szeretett volna nevetni. Évek óta nem nevetett egy igazi, szívből jövőt. Talán sosem.

— Látszik, hogy vegetáriánus. Sovány — Jordan letakarította a szalonnát a levágott szelet quiche-ről.

- Bárcsak úgy lenne! - sóhajtott Meadow.

- Így tökéletes, ahogy van - jegyezte meg Devlin. Jordan és Meadow döbbent pillantást vetett rá. Talán elfelejtették, hogy ő is itt van? Vagy ilyen ritkán bókol az embereknek?

— Persze, hogy tökéletes. Csak Sovány. — Jordan visszafordult Meadow-hoz. — Tojást és tejterméket sem fogyaszt?

— Nem. — Meadow a fejét rázta. — Csak húst nem.

— Helyes! Így sokkal könnyebb. Sokkal ízletesebb. Magának is sokkal jobb! - Jordan gyengéden megcsípte a lány arcát. — Iszik egy kis jeges teát? Ma gyömbéres barack van.

Nagyon finom!

— Az nagyon jólesne.

Devlin álmában sem gondolta volna, hogy ilyen kölcsönös imádat szökken szárba a szakácsa és a... szóval a szakácsa és Meadow között. És nem is értette. Jordan olyan volt, mint Devlin többi alkalmazottja: morcos, keményen dolgozó, elszántan igyekezve kihasználni a lehetőséget, hogy minél magasabb szintre emelje a szállodát és az éttermet. Most viszont szélesen mosolygott, szórta a bókokat és flörtölt Devlin feleségével. És a másik két kukta.,. ők is mosolyogtak!

Mi az ördög történt itt? Ilyen hatással van Meadow az emberekre? Rá miért nem mosolygott soha így?

A lány hazudott neki, és ő is hazudott a lánynak, és mindketten tudták, hogy nyakig benne vannak ebben a játékban. Viszont egy ágyban aludtak. Olyan csókokat váltottak, amelyek nyomot hagynak egy férfi lelkén. És mindeddig képtelen volt rávillantani egy ilyen nyílt, őszinte mosolyt?

Jordan odarobogott a kenyértartóhoz, és mielőtt Meadow megszólalhatott volna, a kezébe nyomott egy tálcát, rajta aranysárga péksüteménnyel, egy kis tálka vajjal, egy tálka lekvárral és egy ezüstgyűrűvel összefogott szalvétával. Meadow másik kezébe egy pohár édes, hideg teát adott.

— Köszönöm! — A lány arcon csókolta Jordant. - Biztosíthatom, itt leszünk vacsorára!

- Mindig itt leszünk vacsorára. — Devlin tudta, hogy Sam tájékoztatta Jordant erről, mivel Sam mindig teljesítette a kötelességét.

Jordan úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Helyes! Valami különlegesen finomat készítek az első este örömére, amit az új szállodájában fog eltölteni!

— Már tegnap este is itt volt — És kiagyalt egy ostoba történetet az amnéziájáról, aztán csodálkozott, amikor ő azonnal visszavágott egy másik történettel.

Ha a hazugságaik állnak a lány mosolyának útjában, akkor azt fogja tenni, amit kell.

Lehetőséget ad neki, hogy elmondja az igazságot.

Természetesen nem fogja megtenni. Mint ahogy bárki más is tenné, Meadow is kitalál majd magának egy történetet a hazugságai és betörése igazolására. Ennek ellenére megkapja a lehetőséget, hogy vallomást tegyen.

— Későn érkezett, nem vacsoraidőben — szólt Jordan Devlinre türelmetlenül.

A szakács volt türelmetlen vele!

Jordan a lépcső felé terelte Meadow-t.

Gyönyörű idő van. Menjen ki a kertbe, és ott egye meg a reggelijét!

— Gyere! - mondta Meadow Devlinnek, — Ne lábatlankodjunk itt tovább! Jordan művész.., térre van szüksége az alkotáshoz.

- Kaphatnék én is egy pohár jeges teát? - Devlin némi udvarias gúnyt kevert a hangjába.

— Hogyne, főnök! Már kapja is! — Jordan pontosan ugyanolyan udvarias gúnnyal felelt, amihez még némi megjátszott régimódi szolgai alázatot is kevert.

Meadow nevetett, és nevetésének hangjától a levegő az általában fülledt konyhában úgy csillogott, mint a pezsgő.

Devlin meglepetten jött rá, hogy ezt a fordulót nem nyerheti meg. Ami ennél is jobban meglepte... egyáltalán nem zavarta, Nem. Nem adhatja át a lányt a rendőrségnek. Semmiképpen nem engedi el.

Még nem. Addig nem, amíg rá nem mosolyog őszintén, és abban a mosolyban nem lesz gyanakvás. Addig nem, amíg ki nem deríti a titkait. Addig nem, amíg rá nem jön, miért érzi magát mellette... élőnek, másnak. Mint aki újjászületett. És addig nem, amíg le nem feküdt vele, Különösen addig nem, amíg le nem feküdt vele.

Tíz Devlin követte Meadow-t fel a lépcsőn, majd megtartotta számára a súlyos személyzeti ajtót.

Kiléptek a napfénybe. A távolból láncfűrész zúgása hallatszott, ahogy valaki a kidőlt fa maradványait igyekezett eltüntetni. Szögbelövők kopogtak a pavilont építő asztalosok kezében, darált fakérget szállító teherautók jöttek-mentek. Nagy volt a nyüzsgés a birtokon.

Nagyon helyes. El kellett takarítani a vihar okozta felfordulást, ugyanakkor tartani az ütemtervet, hogy minden elkészüljön a megnyitóra, különben fejek hullottak volna a porba.

— Ugye, milyen szép idő van? — kérdezte a lány.

A páratartalom nyolcvan százalék körül volt, a hőmérséklet huszonegy fok.

— Az évnek ebben a szakában ilyen az átlag — tájékoztatta Devlin.

— Átlag? A mai napban nincs semmi átlagos! — Mélyet szippantott a levegőből. — Imádom, ahogyan a tenger sós illata keveredik a píneák fűszeres illatával. Te nem?

Devlin beleszagolt a levegőbe. A tenger és a kertészek által megforgatott föld szagát érezte.

Gazdagságot érzett és kegyetlen sznobizmust, amit lezüllesztett a beltenyészet és az ostobaság — és saját kíméletlen intelligenciáját. Élvezte ezt a szagot.

— Nézd a bazsalikomot!

Próbálta nézni, de az apró növények mind egyformák voltak a szemében, és fogadni mert volna, hogy legalább a fele gyom.

— Ez a konyhakert. A kertészek a birtok többi részét igyekeznek rendbe tenni a megnyitóra, és erre itt még nem jutott idejük.

— Tehát ott kint még ennél is jobb? — Meadow a rugós kapu felé indult, meglökte a csípőjével és kilépett a külső területre.

Waldemar romokban hevert, amikor Devlin megszerezte. Büszkesége ellenére Bradley Benjamin képtelen volt fenntartani a hatalmas házat és a hozzá tartozó óriási birtokot.

Devlin azonban bevetette légiónyi harcedzett dekoratőrét, takarítóját, festőjét és kertészét, és most a birtok háromhektárnyi tengerparttal, erdővel és buja kertel, valamint a magas, sziklás parton épült, a hullámokra néző, teljesen átalakított és felújított kastéllyal

büszkélkedhetett. Hatalmas vaskapu hirdette a birtok bejáratát, ahonnan az út kanyarogva haladt a ház felé. Az út mellett állt egy kocsiszín — Szépen felújított, és nyolc autónak volt benne hely —‚ és a fű zöldjét mindenfelé virágzó vadrózsabokrok színesítették.

Ennek a birtoknak ilyennek kellett lennie — és egyben hatalmas pofon volt Bradley Benjamin túltengő büszkeségének.

— Csodálatos ez a hely. Csábító. — Meadow hangja csodáIkozóról... elgondolkodóra váltott. — Egy nőt könnyen elcsábítana a gondolat, hogy az övé lehet mindez, — Igen. — Devlin figyelte a lányt, és tökéletesen megértette, mire gondol. — Téged elcsábít a gondolat?

— Tessék? — Meadow csodálkozva pislogott rá. — Ó, nem! Ennél azért több eszem van.

Devlin tudta, miért. Kíváncsi volt, hogy a lány is tudja-e.

Egy csapat kertész jelent meg a közelben, vállukon ásók, és virágpalántákkal teli talicskákat toltak maguk előtt. Amikor meglátták Devlint és Meadow-t, megtorpantak, majd sarkon fordultak és eltűntek.

- Nem kell elmenniük. Nem szeretném akadályozni a munkájukat. — Meadow elindult a kertészek után.

Devlin elkapta a karját.

- Azt az utasítást kapták, hogy tartsák távol magukat a vendégektől. Ez a szabály. Ne zavarjuk össze őket!

— Én nem vagyok vendég.

— Te annál sokkal fontosabb vagy. Te vagy a tulajdonos felesége. — Élvezte, amikor ezt mondhatta; élvezte a lány tágra nyílt szemű, pislogós zavarát is. Látszott rajta, fogalma sincs, hogyan kezelje őt... és sejtette, ez a helyzet különleges az okos Meadow számára.

— Üljünk le oda! — Az uzsonnázó asztalra mutatott a hatalmas, mohás törzsű tölgyfa alatt, amelynek óriási ágai sátor- ként a földig hajoltak.

— Milyen gyönyörű öreg fal — Ahogy Meadow előtte lépkedett, a nap átsütött fehér vászon sortján, kirajzolta a testét, felidézve Devlinben a reggel emlékét, amikor arra ébredt, hogy a lány a fenekével az ágyékához simul. Szerencsés volt előző este, amikor a lány megjelent Waldemarban; Szerencséje ma reggel egy magasabb szintre emelkedett, amikor a lány, őt megpillantva, elkerekedett szemmel nézett rá, és tüzet fogott a karjai között.

Volt valami a vegyi felépítésében, ami reagált rá.

Ha a bosszú egy pénzérme, neki most ritka antik aranypénz van a kezében.

Olyan étvággyal evett, ami meglepte Devlint. Nem volt semmi csipegetés — eltüntetett egy fánkot és két darab kétszersültet lekvárral, mielőtt megtörölte a száját a szalvétával, elégedetten nagyot sóhajtott és körülnézett.

— Nézd azokat a rodikat! Ugye milyen gyönyörűek?

Devlin a rododendronokra pillantott. Virágzottak. Rózsaszínűek voltak. Talán nem ilyennek kellene lenniük?

— Gyönyörűek.

— Miért nevezted el a szállodát Titkos Kertnek?

Devlin imádta, amikor a lány így megadta a kezdő szót.

— Emlékszel, drágám?

Meadow bizonytalanul pislogott rá.

Szereted a Frances Flodgson Burnett könyvet?

— Nem ismerem, — Nem ismered A titkos kertet? — Meadow megjátszott rémülettel a szívére szorította a kezét, — Az egy csodálatos regény, ami egy szerelemtől elzárt lányról szól, egy fiúról, aki azt hiszi, hogy nyomorék, és a fiú apjáról, akit annyira megkeserített a felesége halála, hogy nem hajlandó szeretni a fiát, és ez a titkos kert mindnyájukat meggyógyítja.

— Elég... érzelgősen hangzik. — Ezzel azt akarta mondani udvariasan, hogy ő nem hisz az Ilyen dolgokban.

— Nem is! Inkább inspiráló!

Nem lehet ilyen naiv — ugye nem?

Nem. Persze, hogy nem. Azért tört be Waldemarba, mert azt a festményt kereste. Lopni akart Bradley Benjamintól — Devlin ezt nem is bánta —‚ de most azt tervezte, hogy tőle lop.

Senki nem vehette el azt, ami Devlin Fitzwilliam tulajdona, és úszhatta meg szárazon. Erre a lány is hamarosan rá fog jönni. Senki, legyen akármilyen vonzó, sem lophatott tőle.

Mélyen belenézett Meadow szemébe, elmosolyodott és azt mondta: - Emlékszem.

Kéz a kézben felfedezték Mallorca szigetét, és egy turistákkal, homokos tengerparttal sziklákkal, bokrokkal és kertekkel — Gyönyörű, csodálatos kertekkel — teli szigetet találtak. Minden egyes nap új kalandot hozott, megújult a világ, mivel a férfi a nő szemén keresztül látott mindent. Aztán egy dombon, magasan a tenger fölött, találtak egy kis, elhagyatott helyet, amelyet benőtt a gaz és a szeder,., a futórózsa, és mindenfelé krókuszok dugták ki kisfejüket a földből.

— Te tudod, mi az a krókusz? — kérdezte a lány hitetlenkedve, — Persze. Te mutattad meg.

Meadow Összehúzott szemmel nézett rá.

— Én tudom, mi az a krókusz?

Devlin körbemutatott.

— A rododendront is ismered.

Meadow morcosan bólintott.

- Folytasd!

- A kert mellett egy ház romjai álltak. Nagyon régi lehetett; teteje nem volt, falai félig leomlottak. A nő hangosan felsikoltott egy egér láttán...

— Akkor tényleg nagyon megváltozhattam mivel én nem félek az egerektől.

— Akkor talán én sikoltottam — vágta rá Devlin türelmetlenül. — Kíváncsi vagy a titkos kertre vagy sem?

— Természetesen. — Meadow a tenyerébe támasztotta az állát, és szemében mosoly csillant.

- Elvarázsolt kert volt. Ez volt az egyetlen magyarázata amit a férfi arra a szellőre talált, ami táncoltatta a virágokat és lágyan borzolta a füvet. Az ennivaló, amit magukkal hoztak fedeles kosarukban, méz- és szerelem ízű volt, és amikor csókolóztak, a világ eltűnt körülöttük. Csak ők ketten voltak, összefonódva a pléden, és a kert lágyan dalolta szirénénekét.

Azon a pléden, abban a kertben, szeretkeztek először.

— Ezért aztán a te tiszteletedre vettem egy birtokot, amelynek területén van egy titkos kert.

— A lány tiszteletére Devlin Fitzwilliam, akinek életét a logika és a profit irányította, kitalált egy mesét, amellyel elbűvölheti a lányt.

Vajon milyen bűbájt bocsátott rá a lány, hogy ilyen leleményes és ilyen romantikus lett?

— Itt? Waldemarban? Vannak falai és ajtaja? — Meadow kék szeme elvarázsoltan csillogott.

— Kőfala és ajtaja zárral. — Imádta, amikor ilyen volt a lány, ajka enyhén elnyílt, mintha épp az imént csábította volna el.

— Kanyargós ösvényekkel, mindenféle illatú és színű virágokkal?

— És a mélyén bársonyosan kék fűvel, ahol táncolhatsz. — Devlin a kertjében ült egy padon, nézte, ahogy az Atlanti-óceán felől fújó szél mozgatja a virágokat és felborzolja a füvet... és Meadow fényes hajfürtjeit.

A lány eközben úgy nézett rá, mintha ő minden álma megtestesülése lenne.

Devlin a hangjával babonázta meg a lányt, és most rájött, hogy a mese Őt magát is megbabonázta.

— Nos... — Meadow elszakította tekintetét az övétől, és megpaskolta saját arcát. — Nagyon meleg van itt.

Az arca piros volt. Elpirult a gondolatra, hogy szeretkezik vele egy kertben.

— Szerintem a hőmérséklet,,. kellemes. — Egyszerűen imádnivaló volt.

— Igen, de nem vagyok hozzászokva a párához.

Miközben beszélgettek, Devlin a lány arcát figyelte, próbálva eldönteni, szavai közül melyik igaz és melyik nem, és mit használhatna fel, hogy mindent kiderítsen vele kapcsolatban.

— Arrafelé nem párás a levegő.., ahonnan jössz?

— Gondolom, nem. — Ezt a csalit nem kapta be.

Devlin majdnem örült. Természetesen tette, amit tennie kellett. Megadta magánnyomozójának a telefonszámot, amit a lány reggel hívott, aztán elküldte Atlantába — a kód alapján a telefon atlantai előfizetésű --‚ hogy derítse ki, ki lehet az.

Devlin azonban nem szerette volna, ha ez a komédia hamar véget ér. Évek óta nem érezte ugyanis ilyen jól magát. Nem. Ez nem igaz. Még sosem érezte ilyen jól magát.

— Most miért jöttél ide? — kérdezte. A benne lakozó könyörtelen Devlin Fitzwilliam véget akart vetni a komédiának, és újra kezdeni máshogyan. És tűkön ült, amíg a válaszra várt, figyelte a lány bizonytalanul elkerekedő szemét, és magában arra próbálta rávenni, hagy bízzon meg benne.

Ehelyett a lány beharapta alsó ajkát, majd megköszörülte a torkát.

- Veszek neked egy példányt, ha bent járunk a városban.

— Egy példányt? — Devlin hátradőlt; minden cinizmusa beigazolódott. Egy példányt miből?

— A titkos kertből.

Devlin kurtán, ugatásszerűen felnevetett.

— Egy szálloda megnyitásának utolsó stádiumában vagyok. Nekem nincs időm olvasni. — Különösen nem olyan szentimentális marhaságot, mint A titkos kert.

- Majd én felolvasom neked.

Hosszú délutánokon, összekuporodva egy függőágyban a kertben, csak ők ketten, miközben Meadow valami lányos történetet olvas neki... miért hangzik ez olyan csábítóan?

Pedig ez volt az igazság.

Az ő kis hazudósa megmutatott számára egy világot, amit azelőtt mélyen megvetett, és amit most majdnem annyira kívánt, mint magát a lányt. Most először döbbent rá, hogy a lány több mint kihívás és figyelemelterelés — egyben veszélyes is.

Egy harmadik hang harsant fel a közelben, egy férfi elbűvölő, arisztokratikus, nevető hangja.

— Milyen megható! A kedves kislány gyerekkönyvet fog olvasni a nagy, mogorva vállalkozónak.

Devlin hangos puffanással visszahullott a valóságba. Amikor megfordult, egy szőke, jól öltözött és túlságosan Is ismert alakkal találta magát szemközt, akinek pohár volt a kezében.

A fenébe! Ne ő! Ne most!

— Negyedik. Mondtam, hogy menj el, és ne is gyere vissza.

— Igen, valóban. — Negyedik átlendítette a lábát a padon, és lehuppant Meadow mellé, — Akkor mit keresel itt?

— Itt lakom.

Tizenegy — Legalábbis régebben itt laktam. — Negyedik megfogta Meadow kezét és a szájához emelte. — Bradley Benjamin vagyok, negyedik a sorban. Kedves vagyok, jóképű, nagylelkű, megbízható és ellenállhatatlan.

Meadow elmosolyodott a férfi nagyképűségén.

— Azt látom.

— Más szóval pontosan az ellentéte az unalmas, öreg Devlinnek.

- Ó, nem is tudom. - Meadow még mindig a Devlin által leírt titkos kert bűvöletében leledzett. — Szerintem Devlin igazán elbűvölő. — Annak ellenére, hogy most egyáltalán nem látszott elbűvölőnek. Karját összefonta a mellén. Fogát összeszorította, szája komor vonal volt.

— Devlin? Devlin Fitzwilliam? — Negyedik hitetlenkedő, kigúvadó szemmel bámult Devlinre. — Csak nem erről a Devlin Fitzwilliamről beszél, a legkíméletlenebb gazemberről, már megbocsásson, hölgyem, aki valaha is Charleston utcáit taposta?

— Pontosan róla.

— Egy mosolygós arc mintázatú ragtapasz van a homlokán. - Negyedik könnyedén megérintette. — Mondja meg az igazat! Elesett, beütötte a fejét, és teljesen elveszítette a realitásérzékét!

Feltételezése elég közel állt a valósághoz, hogy Meadow kérdő pillantást vessen Devlinre.

— Hol hallottad ezt a történetet? — kérdezte Devlin.

— Nem hallottam semmit. Csupán ex az egyetlen magyarázat, amit el tudok képzelni a rólad alkotott hamis véleményére. — Negyedik elvett egy kétszersültet a tányérról. — Ne hagyja, hogy Devlin kísérletei a civilizált viselkedésre megtévesszék! Az emberi kedvesség teje megalvadt az ereiben.

Meadow figyelte, ahogy Negyedik megkeni a kétszersültet vajjal és lekvárral, majd két harapásra eltünteti. Őszintének tűnt, de...

— Devlin elpusztíthatatlannak látszik.

Negyedik felhorkant.

- Mindent eltitkol. Az érzéseit, a gondolatait... aztán bumm! Behúz az embernek egyet és kiüti. — Felemelte a fél kétszersültet — A szakácsa azonban sokkal jobb, mint apáé.

- Igen. — Devlin nem vesztegette az idejét udvariaskodásra.

— És a bárpultod a legjobb italokkal van tele. — Negyedik Devlinre emelte párás poharát.

- Szolgáld ki magad! - Negyedik láthatóan irritálta Devlint, mint egy makacs lábgomba.

Meadow azt is látta, miért. Devlin nyers és darabos volt, mint egy hegylakó, aki eltévedt és idepottyant ebbe a lágy, meleg, párás környezetbe, ahol a madarak csiripeltek, és a napsugarak átragyogtak a levelek között.

Negyedik teljesen más volt. Olyan volt, mint azok a férfiak, akiket Meadow a nagyanyja fekete-fehér Fred Astaire filmjein látott — ostorszíj sovány, életunt, jól öltözött és gazdag.

Nagyon-nagyon gazdag. Nem volt magas, körülbelül százhetven centi, azonban kék, galléros pólója megfeszült izmos vállán, és a szürke nadrágját tartó övet szorosra húzta karcsú derekán. Haját, ami erősen gyérült, profi fodrász vágta. Meadow esküdni mert volna, hogy valaki festékszóróval fújta rá a barnaságot. Áporodott cigarettaszagot és drága parfümillatot árasztott, a beszéde pedig választékos és előkelően délies volt.

Karizmatikus egyéniség volt, minden pórusából áradt az elcsigázott, régi világbeli züllöttség.

Meadow nem hitte, hogy bármiben is hasonlít az apjára.

Negyedik kortyolt egyet a pohárból, amit letett az asztalra. Ugyanolyan pohár volt, mint amiből Meadow a teát itta. A folyadék is barna volt, mint a tea. A jégkockák között azonban zöld levelek úszkáltak, és a levegőt betöltötte a whisky illata.

Még délelőtt tizenegy sem volt.

— Meadow vagyok.

- Meadow. Nagyon szép név, és találó is. Kegyed olyan friss, mint egy hegyi rét. A családnevét azonban nem hallottam. — Negyedik mogyoróbarna szeme derűsen csillogott, látva Devlin idegességét.

— Talán azért, mert nem mondtam.

Ebben a pillanatban Devlin is megszólalt.

— Fitzwilliam.

— Az unokahúgoddal flörtölsz? — találgatott Negyedik. - Nem túl hagyományosan délies ex neked, Devlin?

- Ő nem az unokahúgom - mondta Devlin, Meadow az ölében heverő kezét tanulmányozta, és azt kívánta, bárcsak ledughatná Devlin torkán a szalvétáját.

Negyedik egyikükről a másikukra nézett, majd levonta az egyetlen lehetséges következtetést.

— Csak nem a... feleséged? — Félrenyelte az italt, és addig köhögött, amíg könnybe nem lábadt a szeme. Meadow ekkor hátba vágta, hogy segítsen neki kitisztítani a légutait.

Negyedik elhessegette és rekedten azt kérdezte Devlintől: — Te nős vagy? Ő a feleséged?

Szórakozol velem! Mióta? Nehogy azt mondd, hogy... Mallorcán nősültél meg? Így aztán Negyedik végül megtudta egy részletét annak a mesének, amit Devlin az ő számára talált ki. A férfi kíváncsiskodása miatt Meadow kényelmetlenül érezte magát, és bosszús is volt. A mese az övé volt, ajándék Devlintől, és nem akarta megosztani senkivel.

Azt pedig különösen nem akarta, hogy Negyedik elkezdjen kérdezősködni az esküvőjükkel kapcsolatban, ami soha nem is került megrendezésre.

— Tudod, Negyedik, nem igazán jó az időzítés. — Devlin együtt érző hangja teljes ellentétben állt látható kárörömével.

— A feleségemmel indulni készültünk a városba. Most menj el!

— Valóban? — Meadow ezt most hallotta először.

— Ki kell váltanunk a receptet — mondta Devlin.

A feje már csak kicsit fájt, de amikor kinyitotta a száját, hogy ezt elmondja, tekintete Devlin figyelmeztető pillantásával találkozott.

- Rendben. Szóval a városba mennek.

— Ha már ott vagyunk, vehetnénk egy példányt A titkos kertből.

— Még egy jó ok, hogy Amelia Shoresba menjünk — jelentette ki Devlin alig észrevehető bosszúsággal.

— Csodálatos! — mondta Negyedik. — Veletek megyek!

— Nem, nem jössz velünk. — Devlin hangja határozottan csengett. — A dzsippel megyünk, abba pedig nem férsz be. Nincs benne hátsó ülés.

— Devlin, ezzel nem mégy semmire! Fogod magad, ledöbbentesz a házasságod hírével, utána pedig rögtön meg akarsz szabadulni tőlem! Nekem vigyáznom kell a pletykaforrási híremre. Autóval jöttem, és az autómmal vissza is megyek a városba.

— Negyedik könnyedén felnevetett, aztán kortyolt egyet az italból, de ez alkalommal sokkal óvatosabban.

— Amíg aztán ott vagyunk, elmesélheted az évszázad szerelmi történetének minden szaftos részletét.

— Maga nem érti a célzást, igaz? — Meadow-t elképesztette a férfi rámenős stílusa.

— Kedvesem, ha az ember Devlin minden elutasítását komolyan venné, még azt hihetné, hogy nem kedvelik. Pedig tudja, én vagyok a legjobb barátja.

Devlin felhorkant.

- Ha nem én vagyok, akkor ki? — érdeklődött Negyedik.

- A feleségem — felelte Devlin.

— Milyen romantikus.,. — kezdte Negyedik.

Meadow azonban nem volt felkészülve arra, hogy elmesélje annak történetét, hogyan találkoztak a tengerparton, és hogyan váltottak csókot, mielőtt szót váltottak volna, arra pedig különösen nem, hogy kitérjen rá, hogyan szeretkeztek a titkos kertben a bokrok között egy omladozó ház háta mögött... ezt még neki is végig kellett gondolnia, ha egyedül marad.

— Tehát Waldemar a maga családjának a tulajdona volt.

- Több mint száz évig. - Negyedik büszkesége úgy bomlott ki, mint egy zászló. — Ez a legnagyobb birtok Amelia Shores közelében, és Amelia Shores az utolsó és legfontosabb

menedékhely Charleston korlátolt, pénztől bűzlő gazdagjainak. Az én családom, a legkorlátoltabb és pénztől legjobban bűzlő család, száz évig birtokolta ezt a helyei, a nagy gazdasági válság és mindenféle adók idején is. Végül el kellett adnunk a leghíresebb kékvérű fattyúnak, bocsásson meg, hölgyem, törvénytelen származású embernek, aki valaha élt.

— Nem is annyira eladás — Devlin pillantása összekapcsolódott Negyedikével —‚ mint inkább megadás volt.

— Hűha! — Meadow egyik férfiról a másikra nézett; látta Negyedik megfeszülő állkapcsát és Devlin pimasz mosolyát. Egymás iránti rosszindulatuk savként marta szét a kellemes délelőtt szépségét.

Azonban Meadow is harcos típus volt. Ha már a két férfi egymás cipőjére pisil, legalább megtudja, miért teszik.

— Ti aztán könnyen egymás torkának ugrotok. Mi történt? Összevesztetek valamin az óvodában?

Negyedik meglepetten fordult Meadow felé, majd elnevette magát, és láthatóan ellazult.

— Idősebb vagyok, mint ő, és annál okosabb voltam, mintsem hogy kikezdjek a kis Devlinnel és az ő csontos öklével. Arról volt híres, hogy aki leállt vele verekedni, az a körülményektől függetlenül mindig vérezve távozott a helyszínről.

— Tényleg? — Meadow is ezt a Devlint látta a férfi óvatlan pillanataiban: kíméletlen volt, mint egy szeméttelepi kutya, mindent elsöprő, mint egy földrengés.

— Azonban az egész Fitzwilliam család azon munkálkodott két évtizeden keresztül, hogy tönkretegye a családomat, és megtörje a családom büszkeségét. — Negyedik vigyora kárörvendővé változott. — Sikertelenül.

— A probléma nem a büszkeségetek, hanem a hozzá szükséges józan ész. — Míg Negyedik egyre dühösebb, Devlin egyre hűvösebb lett.

Meadow lenyűgözve figyelte őket.

— Ez tényleg egy igazi családi viszály?

— Ami a hagyományokban gyökerezik — mondta Negyedik.

— Nemzedékek óta — tette hozzá Devlin.

— Mi váltotta ki? — kérdezte Meadow.

Mindkét férfi vállat vont, és elfordították a fejüket. Látszott, tudják, de nem akarják elmondani. Bármi volt is a viszály oka, az idők során csúnyán elmérgesedett.

— Becsületsértés? Rablás? Gyilkosság? — Meadow erősen törte a fejét valami után, ami ennyire felzaklathatta ezt a két embert, — Lincselés?

Negyedik kortyolt a whiskyjéből.

— Felbontott jegyesség — morogta.

Meadow csak ült és várta a történet folytatását. Amikor nem jött semmi, megkérdezte: — Ennyi az egész? A családjaitok ezért harcoltak...

— Kétszázötven éven keresztül — mondta Devlin.

— Kétszázötven évig egy felbontott jegyesség miatt?

A két férfi bólintott. Meadow harsány kacagásban tört ki.

— Milyen gyerekes!

A férfiak egyáltalán nem nevettek.

— A régi idők Amerikájában egy felbontott jegyesség óriási dolog volt — mondta Negyedik. — Amikor John Benjamin, aki gazdag ültetvényes volt, megkérte Anne Fitzwilliam, a szobalánya kezét, Anne igent mondott, majd később mégis úgy döntött, hogy nem képes hozzámenni és otthagyta az oltár előtt.

- Ezzel jelét adva, hogy a Fitzwilliamek már régen is józan gondolkodású voltak — jegyezte meg Devlin, — Talán valaki másba volt szerelmes, — Meadow még mindig mosolyogva figyelte a két férfi egy régi, rosszul sikerült kapcsolat fölötti acsarkodását és ez a kapcsolat igazán régi volt.

- Vénlányként halt meg - mondta Negyedik.

— A lehető legnagyobb sértés, — Devlin Szája sarkában sértő mosoly játszadozott, — Ha feleségül ment volna valaki máshoz, a Benjaminok azt állíthatnák hogy elvesztette az eszét a szerelemtől. Ehelyett inkább a bátyja házvezetőnőjeként dolgozott, ami mindenféleképpen hálátlan munka, miközben a bátyja gyapotot szállított és azzal kereste vagyonát.

— Kereskedésből szerezte a pénzét! — sziszegte Negyedik.

- Igen, és az egyetlen különbség közted és közötte, hogy ő jól csinálta.

Negyedik felpattant, és feldöntötte a poharát. Jégkockák csörömpöltek az asztalon, barna folyadékpatak indult Devlin felé.

Devlin felállt, de nem elég gyorsan, hogy elkerülje az ölébe csorgó whiskyt.

Meadow esküdni mert volna, hogy Devlin azonnal nekiugrik Negyediknek az asztalon keresztül és behúz neki egyet.

Ekkor azonban Negyedik elnevette magát.

A pimasz derű hangja olyan hatással volt Devlinre, amit még a jégkockák sem tudtak elérni.

A düh vöröse eltűnt az arcáról, egész lénye hűvöset sugárzott.

- Milyen ügyetlen vagy, Negyedik!

Nem a kiborult italról beszélt, — Rendben! — Meadow is gyorsan felállt.

Negyedik Pillantása végigsiklott Meadow lábán.

— Szép.

- Köszönöm, - Dühítette, hogy a férfi őt használja Devlin bosszantására, ezért Negyedik büszkeségét vette célba. — Egy igazi úriember így adja egy nő tudtára, hogy jól néz ki.

Negyedik elvörösödött.

— Értem a célzást.

— Remélem is.

Devlin Meadow derekára csúsztatta a kezét.

- Most menjünk, öltözzünk át, drágám, és utána indulhatunk.

— Persze, drágám. — Meadow megrebegtette a szempilláit Devlinre. A férfi már távolról sem volt olyan elégedett Meadow botrányos öltözékével. Láthatóan egy dolog volt, ha ő legelteti rajta a szemét, és más, ha Negyedik, buja mosollyal csinos arcán. — Miután elrendeztük ezt a felfordulást, — Hívok valakit. — Devlin leakasztotta a walkie-talkie-t a derekáról.

— Mi is meg tudjuk csinálni. — Meadow a tányérra tornyozta a poharakat.

Devlin nem törődött vele, utasításokat osztogatott a vonal másik végén lévő házvezetőnőnek. Amikor végzett, a nedves foltra mutatott a nadrágján és Meadow-ra nézett.

— Menjünk!

— Szerintem nincs szükséged segítségre. — Nem akart újra belépni abba a hálószobába a férfival. Különösen amíg nadrágot cserél. Ahogy Sharon mindig mondta, könnyebb elkerülni a kísértést, mint ellenállni neki.

— Úgysem fogja itt hagyni magát velem. Ugyanis esetleg úgy dönthetek, hogy megbosszulom az ősömön esett sérelmet azzal, hogy elcsábítom a feleségét. — Negyedik zsebre dugta a kezét és elvigyorodott.

— Maga mekkora seggfej! — csodálkozott el Meadow.

— Miért, most mit mondtam? — Negyedik őszinte zavarral nézett Devlinre.

Devlin képtelen volt leplezni elégedettségét.

— Úgy hiszem, a feleségem azt mondta, őt nem csábítja el egy csinos arc és egy hatalmas ego.

- Majdnem jól értetted. — Meadow megcsípte Devlin arcát és jelentőségteljesen belemosolygott a szemébe. — Engem nem csábíthat el senki.

Devlin megértette, Nagyon is megértette, de nem fogadta el. Keményen állta Meadow tekintetét. Egyikük sem hátrált meg. Semmi nem törte meg a csendet.

Amíg a takarítóbrigád nagy csörömpöléssel ki nem sorjázott az ajtón és el nem indult feléjük.

A közöttük lévő feszültség láttán Negyedik valósággal sugárzott. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, Meadow ránézett. Egyszerűen csak ránézett.

Negyedik becsukta a száját.

Meadow egy egyszerű „Jó fiú”-val nyugtázta Negyedik józan eszét, majd Devlinhez fordulva gúnyosan megkérdezte: - Mit szeretnél, melyik virágos nyári ruhámat vegyem fel?

— Farmert vegyél fel! — utasította Devlin.

- Farmert? Milyen jó ötlet! — Győzött! Győzött! — Bárcsak gondoltam volna egy farmer beszerzésére!

De Vajon tényleg győzött? Ha a farmer már ott lesz a szobájában, az azt jelenti, hogy Devlin már akkor megrendelte, amikor kidobta a betörő holmiját, és a kizárólag virágos nyári ruhákról szóló szöveg egyszerű kábítás volt.

Nem értette, mi hajtja Devlint — mit akar tőle, miért hazudott Negyediknek, mi a szándéka ezzel a komédiával. Abban az egyben azonban biztos volt, hogy mielőtt levetkőzik, bármit akarjon is utána felvenni, kulcsra zárja az ajtót.

Egyszerűen azért, mert így biztonságos.

Tizenkettő Amelia Shores városában turistaszezonban tizenkétezren, máskor négyezren laktak. Most tavasz volt, amikor frissen festették a „szállás és reggeli” táblákat, a Wendy’s és a

McDonald’s mindig mosolygó dolgozókat keresett, és az éttermek a tengerparti sétányon kiengedték csíkos árnyékolóikat a kinti asztalok fölé.

Már volt néhány turista.

Várható volt, hogy hamarosan hordákban özönlik el a várost.

Ahogy a járdán sétáltak, egyik oldalon az Atlanti-óceán, másikon az utca, Negyedik azt mondta Meadow-nak: — A boltok készülődnek a főszezonra, így a józan életet élő emberek lejönnek a D’Annába ebédelni, ráérősen megenni egy desszertet, meginni egy kávét és beszélgetni, mielőtt megjelennek a turisták.

— Kik a józan életet élő emberek? - Meadow forgatta a fejét tengerpart és a sétány között.

Még sosem járt a keleti parton, azonban a tengerparti városok, elhelyezkedésüktől függetlenül egyforma látnivalókkal és szagokkal szolgáltak. Hullámok nyaldosták a partot, és a napozók sepregették a homokot a naptejtől csillogó bőrükről .A boltok kirakataiban színes bikinik és csalafinta papírsárkányok lógtak. Leégett vállú turisták andalogtak a sétányon.

Meadow nem illett ide; mivel mindenáron ellenkezni akart Devlinnel, felvett egy virágmintás, vállpántos selyemruhát, hozzá sárga szandált. A szél simogatta a bőrét, és két kézzel kellett fognia széles karimájú szalmakalapját, hogy le ne sodorja a fejéről.

— A józan életet élő emberek azok, akit itt élnek. — Negyedik egy boltosra mutatott. — Akik itt dolgoznak.

— A józan életet élő emberek azok a vén seggfejek, akiké régen a város volt, és akik még mindig uralják a városi tanácsot. — Devlin mögöttük lépkedett, és szavai annyira ellentétben voltak közönyös hangjával, hogy Meadow megfordult és néhány lépést téve belenézett az arcába.

A férfi kopott farmernadrágot és könyékig felhajtott ujjú fehér inget viselt. Úgy nézett ki, mint egy építőmunkás — kivéve sötét, keserűen gúnyos szemét, amellyel egyfolytában őt figyelte.

Talán átlát a ruháján? Nem, az nem lehet; a ruha bélelt volt, a szoknyarész lábszárközépig ért, és bár valószínűleg nem örült, amiért felülbírálta a farmernadrággal kapcsolatos utasítását, láthatóan tetszett neki Meadow vállának és nyakának kecses vonala.

— Nem kedveled az öreg seggfejeket, igaz? — kérdezte.

— Azt szeretnék, ha megállna az idő — felelte a férfi.

- És gondolom te vagy az idő.

— Devlin olyan, mint egy virágoskerten átgázoló lovascsapat. Semmi nem marad a nyomában. — Meadow keserű felhangot vélt kihallani Negyedik megjegyzéséből. — El fog esni. — Negyedik megfogta Meadow karját és visszafordította menetirányba.

— Ha nem akarta eladni Waldemart Devlinnek, miért tette meg? — kérdezte Meadow.

Negyedik megbotlott a járda egyik repedésében, és amikor sikerült visszanyernie az egyensúlyát, Meadow látta, hogy sármja egy része lekopott, mint az aranyozás a sokat használt evőeszközről.

— Nem Negyedik adta el nekem a házat — mondta Devlin —‚ hanem az apja.

— Tiltakozásom ellenére. — Negyedik az utca legmagasabb pontján épült étterem felé nézett. Egyenruhás pincérek járkáltak a kinti asztalok között, tálcájukon ásványvizes üvegekkel, és a napernyők rojtjai lobogtak a szélben.

— Nem volt más választása. — Devlin folytatta ostromát Negyedik méltósága ellen.

Olyan ajánlatot tettem neki, amit nem utasíthatott vissza.

—

— Te vagy a Keresztapa. — Meadow nevetett, aztán észrevette, hogy Negyedik arca vörös az indulattól, és Devlin arcán ismét az az utálatos mosoly ül. Már megint közel álltak hozzá, hogy egymásnak essenek.

- Vágyik a címre - mondta Negyedik komoran, — Hiába. Amelia Shores eredeti Keresztapja még nem akar félreállni. — Devlin egy csapat úriemberre mutatott, akik a fémkorlát mellett ülve az utcát figyelték. — Az ott az apja.

Meadow megállt és felnézett. Az utca túloldaláról és egy kicsit távolabbról szinte meg sem lehetett különböztetni őket — Öt idősebb férfi ízléses, drága, könnyű öltözékben italt kortyolgatott talpas pohárból.

— Melyik az apja?

Meadow próbált nem túl érdeklődőnek tűnni. Nem igazán járt sikerrel.

Negyedik megállt mellette.

— Balról jobbra: Wilfred Kistard, aki a feje búbján kis parókát visel, igazi kedves, meleg szívű Öreg úriember. Penn Sampie, a kopasz, köpcös, ritkás hajú, akinek csillogó kék szeme mögött éles elme lakozik. Ő az, aki kitalálta Devlin helybéli szállítóinak a letiltását.

— Valóban? — Devlin nem látszott különösebben aggodalmasnak.

Meadow azonban már sokat megtanult Devlinről, és tudta, ettől a perctől kezdve, ha Penn Sample fuldokolna, és utoljára bukkanna a víz fölé, Devlin egy horgonyt dobna neki.

— H. Edwin Osgood. Soha nem nősült meg, egyedül él a kastélyában. Nem jelent neki gondot fizetni a rezsit, elhiheti, S Szeret nagy nőcsábász képében tetszelegni. - Hajfesték férfiaknak, csokornyakkendő és vastag szemüveg. Apám talpnyalója. — Negyedik elvigyorodott, — Eleget mondtam.

- Scrubby Gallagher, ritkuló ősz haj. Ő a keresztapám, a legidősebb, és az egyetlen a bandából, aki ezen a helyen és Charlestonon kívül máshol is élt.

Meadow a szülei művészeti stúdiójában nőtt fel a washingtoni Cascade-hegységben, a Blythe nevű kisváros közelében. Egyetemre a kaliforniai Stanfordra járt. Egy szemesztert Rómában töltött, ahol órákat vett, és egy olasz családnál lakott.

Még csak huszonkét éves volt — és ezek az öregemberek még sosem éltek máshol? El sem tudta képzelni, hogy lehet valaki ennyire beszűkült?

— Hol élt?

— Atlantában.

Meadow kurtán felnevetett. Negyedik vele nevetett.

— Igen, nagy változás volt. Tapasztalatai kiszélesítették a látókörét, mély jellemhiba, és a többiek ezért adnak oly kicsit a szavára. — Oldalpillantást vetett Devlinre. — s ez az oka, hogy volt olyan előrelátó, hogy pénzt fektetett be Devlin szállodájába.

Devlin hosszan tanulmányozta Negyedik arcát, - Ezt honnan tudod?

— Csak gyanítottam, egészen eddig a pillanatig. — Negyedik olyan szemtelenül vigyorgott, hogy Meadow azon csodálkozott, Devlin nem ütötte meg.

Negyedik okos volt; rájött valamire, ami annyira titkos lehetett, hogy csak Devlin és Scrubby Gallagher tudott róla. Ugyanakkor ostoba is; kigúnyolta Devlint sunyi intelligenciájával.

Az egyik úriember, a legfehérebb hajú, integetett.

Meadow visszaintegetett.

Negyedik nem tette.

— Az ő. Az apám. Csupán két hibája volt életében, a nők, akiket feleségül vett, és a gyermekek, akiket nemzett.

— Valóban? — Meadow tanulmányozta Negyedik arcát. — Hány felesége és gyereke volt?

— Négy feleség. Egy gyermek. Én. — Negyedik elővett egy cigarettát az ingzsebéből, gyufával meggyújtotta, közben a testével és a kezével védve a lángot a tengeri széltől.

— Négy feleség. Erről fogalma sem volt, az összes házassága válással végződött?

— Igen — felelte Negyedik. — Hárman közülük, a kettes, a hármas és a négyes számú, mentális kegyetlenségre hivatkozott. Egy hideg, közönyös vén kaktusz.

— És az első feleség? - érdeklődött Meadow.

— Az első feleségétől ő vált, kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva. — Negyedik felnevetett, ugyanakkor szégyellte is derűjét. — Valójában hűtlenség volt az ok.

— Valóban? — Meadow figyelte Negyediket.

Devlin Meadow-t figyelte.

— Ez persze jóval az én időm előtt történt, de abból, amit sikerült kiderítenem, Isabelle egy igazi szépség volt. Persze nem illett apámhoz. Nem a mi társadalmi osztályunkból származott.

— Megdöbbentő! — mondta Meadow.

— Apám számára valóban az volt. Minden bizonnyal imádta az asszonyt, aki a művészeti oktatójával hetyegett, és amikor az öreg felelősségre vonta, Isabelle a szégyen legkisebb jele nélkül bevallotta. Az öreg kihajította, és vele együtt természetesen a gyerekét is. — Negyedik megcsóválta a fejét.

— Hideg, mint a jég. A gyerek alig pár hónapos volt, Isabellenek pedig nem volt hová mennie, és pénze sem volt.

— Az asszonynak kisbabája volt? — Meadow bőre, ahelyett, hogy felmelegedett volna a napon, teljesen kihűlt és libabőrös lett.

— Az a gyerek állt a legközelebb ahhoz, hogy a testvérem legyen, csak éppen Őt a szerető nemzette. — Lepöckölte a hamut a cigarettájáról. — Bárcsak ne így történt volna! Esetleg levehette volna az elvárások egy részét a vállamról.

— Nem valószínű — mondta Devlin. — Apád nem vár sokat egy nőtől.

— Azt várja tőlük, hogy szépek legyenek. — Negyedik tekintete végigfutott Meadow-n, nem sértőn, mint korábban, hanem elismerően, — Maga tetszeni fog neki.

— Képzelheti megkönnyebbülésemet — jegyezte meg Meadow hűvösen.

— A stílusa is tetszeni fog neki. Megveti azokat a nőket, akik nyíltan kimutatják az érzelmeiket. Ami azt illeti, egyáltalán nem kedveli az érzelmeket.

— Mivel az egyetlen alkalommal, amikor behódolt saját érzelmeinek, a felesége megcsalta.

— Meadow ide-oda nézett a két csodálkozó férfiarc között. — Őszintén, maguk, férfiak sosem gondolnak ilyesmire?

— Ti nőcik gondoltok néha másra is? — vágott vissza Devlin.

Meadow-t elfutotta a bosszúság.

— Néhanapján, de mi, nőcik tisztában vagyunk a fontossági sorrenddel, Első a család és az érzelmek.

— Kivéve Isabelle-t. — Devlin a szájához emelte Meadow kezét és megcsókolta az ujjait.

— Isabelle nem gondolt a családjára és az érzelmeikre, amikor belekeveredett abba a kapcsolatba, Meadow kikapta kezét a férfiéból.

— Valószínűleg igazad van.

Negyedik úgy figyelte szóváltásukat, mintha valami nagyon érdekeset hallana.

Természetesen igaza volt. Meadow és Devlin színészek voltak egy rémálomszerű színdarabban, akik egyfolytában szerepeltek, anélkül hogy tudták volna szövegük következő sorát vagy a következő jelenetet. s a civilizált viselkedés és évődés leple alatt idegesség és izgalom bugyborékolt Meadow ereiben, amit nem csupán az attól való félelem okozott, hogy elbukja küldetését.

Azt is érezte, hogy valaki vadászik rá. Devlin vadászott rá, talán szexért, talán,.. fogalma sem volt, miért. Csak annyit tudott, hogy kiváló emberismerete ellenére Devlinnel kapcsolatban az égvilágon semmit sem ért. Csak annyit tudott, hogy amikor a férfi úgy nézett rá, ahogyan most is, a vér forrón és sűrűn áramlott az ereiben, és nem akart mást, mint elbújni valahol vele, ahol kettesben lehetnek, csókolózhatnak, simogathatják egymást... és szeretkezhetnek.

— A Családi albumban egyetlen fénykép sincs Isabelle-ről — mondta Negyedik elgondolkodva. — Apa összetépte az összeset. Ez lenne az oka? Mert behódolt az érzelmeinek és Isabelle megcsalta?

Meadow elfordult, hogy ne lássa Devlin gúnyos pillantását, és a tengert nézte.

- Talán.

— Honnan tudod, hogy apád összetépte a fényképeket? — kérdezte Devlin.

— Egyszer a fényképes dobozaiban kotorásztam, és észrevettem, hogy Isabelle hiányzik.

Kíváncsi lettem, és megkérdeztem tőle. — Negyedik mélyet szívott a cigarettájából. Majdnem leharapta a fejemet.

— Úgy tűnik, nem örült a kérdésnek — jegyezte meg Meadow.

— Még ennél is borzalmasabban viselkedett, amikor Isabelle képe megjelent az újságban.

Tudja, a felesége, Isabelle, aki örökre felszarvazott férjet csinált apámból az emberek szemében, híres festő lett. — Negyedik láthatóan élvezte az információk megosztását.

— Valóban? — Meadow döbbenten tágra nyitotta a szemét.

— Ó volt az Isabelle, a művészvilág kedvence. Hallott már róla?

— Ki ne hallott volna Isabelle-ről? — Ez költői kérdés akart lenni, de Devlin Meadow-t nézte. Gúnyolódott vele.

Meadow arca majdnem megrándult a bűntudattól.

— A vásznai százezernél kezdődnek, és ahogy telik az idő, egyre nő az értékük — mondta Negyedik.

— Az apja bosszús lehet emiatt. — Remélte, hogy így van.

— Igazából azért volt bosszús, mert ahányszor Isabelle-nek új szeretője volt, az újságok pletykarovata azonnal beszámolt róla. Na, olyankor valósággal őrjöngött. — Devlin Negyedik vállára tette a kezét. — Emlékszel, amikor beléd kötött az egész iskola előtt?

— Te mondtad neki, hogy hagyja abba, de ő, amilyen seggfej, megkérdezte, milyen nevet fogsz adni a gyerekeidnek.., a többi gyerek pedig nevetett.

— Az volt az első alkalom, amikor feltette nekem ezt a kérdést — mondta Devlin, - Az volt az első alkalom, hogy Isabelle egy Kennedyvel hált. — Negyedik mosolygott.

Meadow az egyik férfiról a másikra nézett, és rájött, milyen sok közös vonás van bennük.

Nem csoda, hogy barátok — már amennyire Devlin hagyja, hogy barátok legyenek.

— Miért kérdezett ilyen ostoba, logikátlan dolgot? — érdeklődött Meadow.

— Egy mondókát ismételget, hogy emlékeztesse magát és Arnelia Shores Vén Seggfejeit egy világrendre, ami évekkel ezelőtt semmivé foszlott — magyarázta Devlin.

— Amerika nagy részében valóban semmivé foszlott. Itt azonban nem. Ebben az apró városban nem, ahol az idősebbek ölni is képesek lennének, hogy fenntartsák az átkozott, bocsánat, hölgyem, világrendjüket és az átkozott, bocsánat, hölgyem, helyüket benne. — Negyedik egy utolsót szívott a cigarettából, majd leejtette a földre és eltaposta a csikket.

Meadow egyenesen a szemébe nézett.

— Vegye fel!

Negyedik engedelmeskedett.

- Jó fiú. Nos, odamegyünk, hogy megismerkedhessek Benjamin Bradley-vel? — A bosszúság új erővel töltötte el Meadow-t.

Elindult fölfelé az étterem teraszához vezető lépcsőn.

Ahogy közeledtek, az öreg fickók felálltak. Pontosan olyanok voltak, amilyennek Negyedik leírta őket - Bradley Benjamin pedig amilyennek Meadow elképzelte. Ő volt a legmagasabb a csapatban. Testtartása olyan volt, mint egy katonatiszté, vállát hátrafeszítette, mereven kihúzta magát. Nagy, nemes vonalú, Öreg orra a végén lekonyult. Ősz haja sűrű volt és hullámos, szemöldöke fehér és bozontos. Szürke szeme hűvösen, fürkészőn nézett a világba. Olyan volt, mint egy régi világbeli arisztokrata — és az öregember ellen érzett hirtelen gyűlölet meglepte Meadow-t, Ez az ember könyörtelenül kidobta a nagyanyját és az anyját az utcára pénz és mindenféle segítség nélkül. Hagyta, hogy Isabelle elutazzon Írországba a gyermekével, ahol a művészeti oktatójával élt együtt, és amikor üzent, hogy Bjorn Kelly örökbe akarja fogadni Sharont, Bradley gondolkodás nélkül aláírta a szükséges papírokat. És amikor Bjorn meghalt és Isabelle bejelentette lánya halálát a férfiéval együtt, Bradley még egy részvéttáviratot sem küldött neki.

Isabelle állította, hogy Bradley-nek vannak érzelmei. Amiket ugyan a neveltetéséből és családi hátteréből kifolyólag elfojt és titkol, de igenis rendelkezik érzelmekkel.

Ha valóban így van, Meadow szerette volna tudni, mit fog tenni, ha megtudja... mi történt valójában.

Tizenhárom - Apa! — Negyedik megrázta az öregember göcsörtös kezét. — Jó, hogy látlak.

Bradley Benjamin felmordult, de figyelmen kívül hagyta egyetlen fiát, ahogyan azt születése napjától tette, tekintete Negyedik mögé, Devlinre szegeződött.

— Fitzwilliam!

— Uram! — Devlin is kezet fogott vele.

Bradley elfogadta, megrázta, majd úgy engedte el, mintha attól félne, hogy beszennyezi a bőrét. Szemügyre vette a csinos, virágos selyemruhába öltözött lányt, és pillantása felmelegedett.

- Ki ez az ifjú hölgy?

— Meadow Fitzwilliam — válaszolta Devlin.

Meadow rámosolygott Bradley-re azzal a nyílt, boldog mosollyal, ami — amint arra Devlin rájött — az egész lényét jellemezte. Amit igen ritkán pazarolt rá.

Lehet, hogy a lánynak vannak titkai, de nem hagyja, hogy rátelepedjenek a lelkére.

- Örülök, hogy megismerhetem Bradley. — Szívélyesen megrázta az öregember kezét.

Bradley Benjamin megmerevedett Meadow megbukott a vizsgán. Ez dél, a régi dél, és a fiatal nők nem szólítják az idősebb férfiakat a keresztnevükön. Benjamin idejében kezet sem fogtak.

Aztán Meadow ismét rámosolygott Bradley-re, és kedvessége egy szempillantás alatt felolvasztotta az idős férfi tartózkodását.

Devlin egyenként bemutatta Meadow-t a vén seggfejeknek.

Az öregek ragyogtak. Szélesen mosolyogtak. Penn Simpie még el is vörösödött és behúzta a pocakját, H. Edwin Osgood pedig összehúzott szemmel tanulmányozta a lányt, mint egy a következő hódítását kiválasztó férfi. Mindnyájan együtt és egyenként is bizonyították a mondás igazát: Vén bolondnak nincs párja a világon.

A fenébe a vén bolondokkal!

A lány fegyver volt Devlin kezében, akinek segítségével megszerezheti, amit akar, és akkor; amikor akarja. Nem kell mást tennie, mint megcélozni a hordót és meghúzni a ravaszt. Öreg Benjamin kihúzott egy széket a lánynak.

- Megtisztelne minket a társaságával?

— Köszönöm. - Meadow leült és levette a kalapját. Rézvörös haja csillogása minden közelben ülő férfi figyelmét felkeltette.

Devlin fogott egy széket és felkérésre nem várva helyet foglalt Meadow jobb vállánál. Innen szemmel tarthatta az ajtót, az utcát, és ami a legfontosabb, figyelhette a vén seggfejeket, különösen Bradley Benjamint.

— Meadow a feleségem.

A kollektív levegő után kapkodás mély elégedettséggel töltötte el.

Benjamin összehúzott szemű dühe láttán Devlin legszívesebben hangosan felnevetett volna.

Szinte hallotta, amint az öregember azzal vádolja, hogy tönkreteszi egy fiatal nő életét, aztán hogy idehoz közéjük egy hozományvadászt, majd végül hogy becsapja a vén seggfejeket azzal, hogy bemutat nekik egy elbűvölő nőt, és nem mondja meg azonnal, hogy kicsoda, hogy még időben félvállról kezelhessék.

Benjamin végre a fiára nézett.

— Devlin megnősült.

— Én Is nős lennék, apa, ha nem Devlin talál rá elsőként gyönyörű Meadowra. - Negyedik ülve meghajolt Meadow felé.

- Gratulálok Devlin, már most megmondom, hogy nem érdemli meg — mondta Penn Sampie.

- Ez nagyon is igaz — felelte Devlin könnyedén, — Nincs olyan férfi, aki megérdemelne egy olyan csodálatos teremtést, mint Meadow, de ő már az enyém, és az is marad.

Meadow a válla fölött elkerekedett szemmel hátranézett Devlinre, aki rájött, ez hogyan hangozhatott bár pillanatnyilag nagyon is komolyan gondolta, — Mikor és hogyan történt ez a házasság? — kérdezte Benjamin.

— Elutaztam a mallorcai házamba pihenni, és Meadow ott talált rám — mondta Devlin — Nem téged kérdeztelek, fiatalember — csattant fel Benjamin —‚ hanem bűbájos feleségedet.

Devlin nem akarta, hogy Meadow valami butaságot mondjon, de nem kellett volna aggódnia.

- Fogalmazzunk úgy, hogy Devlin és közöttem viharos kapcsolat alakult ki, és hagyjuk is ennyiben, rendben? Meadow nevetett. — Most pedig az ő bűbájos felesége nem akar mást, mint egy italt, valamint hátradőlni és beszélgetni, Nagyon ügyesen kezelte a vén seggfejeket, csak Devlinnel akadtak gondjai, és ez kimondhatatlan elégedettséggel töltötte el Devlint.

Intett a pincérnek, aki azonnal megjelent Meadow könyökénél.

- Madam, mit hozhatok önnek?

Meadow rámosolygott a pattanásos egyetemista fiúra, ugyanazzal a mosollyal, amivel levette a lábáról Benjamint és a többi vén seggfejet, - Kérem, ne szólítson engem madamnak! Az én nevem Meadow. Kérnék egy üveg ásványvizet és egy étlapot, ugyanis mindjárt éhen halok!

- Igen madam! Igen …. Meadow. – A pincérfiú zavartalan távozni akart.

- Bocsásson meg, Dave! – Negyedik nevetett, de látszott rajta, hogy bosszús. – Én is szeretnék rendelni.

Dave visszasietett.

- Természetesen, uram. Önnek mit hozhatok?

- Egy mentakoktélt nekem, és Devlin.

- Én is egy üveg ásványvizet kérek – mondta Devlin.

- Igyál mentakoktélt! Apámnak számlája van itt.

- A víz tökéletesen megfelel. – mondta Devlin a pincérnek. – Mindnyájunk számára.

Negyedik tiltakozni akart, de Devlin egy pillantással elhallgattatta. Átkozott Negyedik! Cselesen kihúzta Devlinből, hogy Scrubby valóban pénzt fektetett a szállodába. És nem mintha Devlin attól tartott volna, hogy Negyedik szándékosan elárulja a többi vén seggfejnek a dolgot, de amikor berúgott, túl sokat beszélt és úgy viselkedett, mint egy idióta.

Scrubby kockáztatta a közösségben elfoglalt helyét azzal, hogy megbízott Devlinben, és nem érdemelte meg, hogy elárulják.

- Természetesen. A víz kedvenc üdítőitalom. – Negyedik leült és rágyújtott egy cigarettára olyan magabiztosan és olyan idegesítően mint mindig.

- Mrs. Fitzwilliam annyit tudok, hogy nem Dél-Karolinából származik, de képtelen vagyok beazonosítani az akcentusát.

Majd az öreg Benjamin felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre a választ Devlin is tudni szeretné!

- Nos azt honnan tudja, hogy nem vagyok dél-karolinai? – A lány megdöbbentő sebességgel váltott át a helyi kiejtésre.

- Jó füle van. – Osgood enyhén selypített, és vastag szemüvege természetellenes méretűre nagyította vizenyős, barna szemét. Ez, és a sötétbarna hajfesték ügyetlen használata olyan külsővel ruházta fel, amivel jobban illett volna egy bohózatba, mint ebbe az előkelő idős úriemberekből álló elit csapatba. – Általában amikor egy jenki megpróbál utánozni minket, az úgy hangzik, mint a láncfűrész.

- Valóban jó fülem van. – Most úgy beszélt, mint egy londoni angol, majd simán átváltott spanyol akcentusra. – Színjátszást is tanultam, de nem tudtam színésznőként befutni.

Van akcentusa a lánynak, vagy sem? Devlin hirtelen elbizonytalanodott. Lehet hogy azóta átver, amióta nekiesett a kőoroszlánnak?

Tudni akarta a lány nevét. Ki kellett derítenie valódi személyazonosságát. Minden lehetségeset meg kellett tudnia a titokzatos Meadow-ról. és mielőtt kapcsolatuk véget ér meg is fog tudni mindent. Erre megesküdött magában.

- Egy ilyen gyönyörű fiatal hölgy, mint maga? Az ember azt gondolná, hogy már most hollywoodi híresség. – A kíváncsiskodó Penn Sample pórusiból egyfolytában szivárgott a sárm, mint a 3-az-egyben-olaj.

- Sírtam amikor szomorú szerepet játszottam, és nevettem a vidám szerepeknél. – Meadow most is nevetett. – Amint azt a tanárom mondta, ez nem színjátszás hanem részvétel a közönség feladatában.

Wilfred Kistard megtörölgette izzadó homlokát egy hófehér zsebkendővel, kényelmetlenül feszengett és megjegyezte: - Már most nagyon meleg van itt kint.

Dave megérkezett a vizekkel. Az egyikről lecsavarta a kupakot, átnyújtotta az üveget Meadow-nak, majd cikornyás mozdulattal elé tette az étlapot.

A lány belenézett és azt mondta: - A ház ajánlat saláta nagyon jól hangzik! Azt kérem kéksajtos öntettel, és egy primavera tésztát. – Devlinhez fordult. – Te eszel valamit?

Sonka párolt rozzsal, majonéz nélkül, csemege mustárral – szavalta Dave – Emlékszem.

- Milyen kedves fiú! Jegyezte meg Meadow, miután a fiú távozott. Fogta az üveget, és egy hajtásra kiitta az egészet. Az asztal körül mindenki a torkát figyelte, miközben nagyokat nyelt.

Leengedte az üveget és elégedetten felsóhajtott. — Ez nagyon jólesett! Teljesen ki voltam száradva.

— Ez is azt bizonyítja, hogy nem erről a vidékről származik. Nem olyan finomkodó, mint a déli nők, sokkal közvetlenebb. — Az öreg Benjamin ezt nem bóknak szánta.

- Köszönöm, Bradley! Ez nagyon kedves magától! — Devlin felismerte a túlzott lelkesedést a lány hangjában, de rajta kívül senki nem ismerte annyira, hogy tudja. ez az ingerültség jele.

Benjamin nem volt hozzászokva ahhoz, hogy félreértsék, és láthatóan vívódott, hogy mondja-e meg, mire gondolt valójában.

Devlinnek ezzel lehetősége adódott, hogy megjegyezze: — Igen, ez volt az egyik ok, amiért Meadow sikerrel járt ott, ahol sokan mások elbuktak. Őt nem kötik gúzsba a hagyományok, és nem nehezedik rá az elvárások súlya, mint egy tipikus déli nőre.

Benjamin örült, hogy bosszúságát Devlinre zúdíthatja.

— Mindnyájan meglepődtünk, Devlin, hogy végre megnősült.

— Harminckét év még nem olyan magas kor, uram. Ha jól tudom, ön is ennyi idős volt, amikor elvette az első feleségét — jegyezte meg Devlin jelentőségteljesen.

Az öregemberek kényelmetlenül fészkelődtek. Isabelle és az asszony hűtlenségének története mindig kellemetlenül érintette őket, mivel eszükbe juttatta saját balszerencsés házasságaikat és a lehetőséget — ami halványan ugyan, de mindig ott lappangott a gondolataik között —‚ hogy nem minden nő van tisztában a helyével.

— Nos, tudja, ez a különbség köztem és Devlin között. Ő azért vett feleségül, mert szabadgondolkodók gyermeke vagyok. — Meadow pajkosan vigyorgott. — Én viszont a pénzéért mentem hozzá.

A vén seggfejek pukkadoztak a nevetéstől.

— És mert jóképű. — Megfordult, huncutul belenézett Devlin szemébe és megcsípte az arcát.

Szóval nem kell mást tennie, mint megcélozni a hordót és meghúzni a ravaszt. Kár, hogy ennek az átkozott féregnek saját elképzelése van a dolgokról, És vajon miért élvezi, hogy a lány nevetségessé teszi a vén seggfejek gyülekezete előtt? Ha nem vigyáz, a végén még a lány megszeretteti a városban.

- Mit szólt, ifjú hölgy, amikor megtudta, hogy a férje egy fattyú? — Benjamin hirtelen tette fel a kérdést, remélve, hogy meglepi vele Meadow-t, és talán valami olyasmit árul el neki, amit Devlinnek nem volt bátorsága.

— Jaj, apa! — Negyedik eltakarta a szemét keskeny, finom kezével.

— Szép lövés! — jegyezte meg Osgood.

Devlin nem bátorság, hanem idő hiányában nem tudta tájékoztatni Meadowt — hiszen csak előző este találkoztak, és különben Is ritkán beszélt születésének körülményeiről, különösen nem egy nővel való megismerkedést követő huszonnégy órán belül.

— Tessék? Ó, biztosan jobban szeretné, ha törvénytelen gyermeknek nevezném. — Benjamin sunyi, rosszindulatú vigyorral nézett Devlinre. — Bár szerintem teljesen mindegy, hogyan nevezzük, a lényeg ugyanaz.

Devlin várt, és legalább annyira kíváncsi volt Meadow reakciójára, mint a csoport többi tagjáéra.

- Egyáltalán nem mindegy, mit hogyan nevezünk, legalábbis előkelő társaságban. — Meadow hangja megfagyasztotta volna a vizet augusztusban — Ha közönséges és durva akar lenni, Mr. Benjamin, engem is nevezhet rámenősnek és tapintatlannak, és reménykedhet benne, hogy nem észlelem különbséget..

Benjamin a lányra nézett, majd lesütötte a szemét a felé áradó mély megvetés tüzében.

— Bravó! — Negyedik finoman összeütötte a tenyerét. A szeme felcsillant és nyíltan csodálta Meadow-t.

Devlin igyekezett közönyös arcot vágni, de meglepte, hogy Meadow így kiállt mellette. Az is tetszett neki, milyen ügyesen olvas Meadow ezekben az emberekben és használja gyengeségeiket a manipulálásukra. A lány saját fegyverrel rendelkezett — és Devlinnek ezt nem volt szabad elfelejtenie.

— A kérdésére az a válaszom, Mr. Benjamin, hogy engem egyáltalán nem érdekelnek Devlin szülei, kizárólag a férjem neveltetése szempontjából. Engem maga a férfi nyűgöz le.

— Devlin felé fordult és elmosolyodott. — Rendkívül karizmatikus egyéniség, ráadásul kedves és elbűvölő.

A lány vagy jobb színésznő volt, mint állította, vagy tényleg komolyan gondolta, amit mondott — Devlin maga sem tudta, melyik zavarja jobban.

Benjamin felismerte a vereséget, így gyorsan visszavonult és új támadást indított.

— Nos, ifjú Devlin, mit csináltál a házammal?

— A Titkos Kert három hét múlva akkreditált ötcsillagos szálloda lesz, és fogadja a vendégeket — felelte Devlin.

—Én viszont úgy hallottam, hogy gondjai támadtak a helyi kereskedőkkel, akik nem hajlandók árut szállítani magának.

— Wilfred Kistard hátradőlt a székén és összefonta ujjait kerek, lógós hasán.

A helyi kereskedők azt teszik, amit tenniük kell. — Devlint nem egy kereskedő félrevonta és lázasan magyarázta, hogy a jelenlegi helyzet csupán átmeneti, és ha Mr. Fitzwilliam türelemmel lenne...

— Bizonyos balesetek is történtek a birtokon. — Scrubby megkopogtatta az asztalt.

Adódott azóta valami újabb probléma?

—

— Újabb biztonsági intézkedéseket vezettem be. — Devlin Scrubby szemébe nézett, és bólintott.

— Nagyon kellemetlen lesz, ha nem kapja meg az ötcsillagos besorolást? — Penn Sampie lebiggyesztette az ajkát. — Gondolom, jelentős bevétel csökkenést jelentene.

- Bizony, ez így igaz. — Osgood előregörnyedt, miközben Bradley-re nézett segítségért.

— Az én szállodáim bevétele nem szokott csökkenni — Devlin körülnézett az asztalnál ülőkön. — Egy héten belül postázom a meghívókat. Figyeljék a postaládájukat! Ez lesz a szezon legnagyobb eseménye.

— Tényleg azt hiszed, hogy bárki is el fog menni, hogy lássa, hogyan gyalázod meg Amelia Shores Szent hagyományait? — kérdezte Benjamin.

— Maga is ott lesz. A kíváncsisága nem fogja hagyni, hogy távol maradjon.

Devlin magabiztossága kioltotta Benjamin felháborodását, és az idős férfi lehiggadt. Ő maga is tudta, hogy ott lesz.

Negyedik elnyomta a cigarettáját, rögtön újabbra gyújtott, és nagyot szívott bele, mint olyasvalaki, akinek erősebb kábítószerre lenne szüksége.

Bradley alig leplezett megvetéssel figyelte a fiát.

— Kinőttél már abból a korból, hogy ilyet szívj. Ez a kamaszoknak való. Legalább egy dologban próbálj meg felnőtt férfi lenni!

— Azt akarja, hogy férfiasan dohányozzon? - Meadow. — Azt hogyan kell csinálni?

- Semmi sem hasonlítható a szivarhoz. — Már a kezét emelte, Meadow-ba fojtva a szót. — Tudom, hogy vannak nők nem szeretik a szagát, de semmi sincs oly szivar sima, meleg füstje.

Negyediket nagyon bosszanthatta apja megrovása különösen Meadow előtt, mivel a hangja szinte recsegett az indulattól, amikor megszólalt.

— Nem szeretem a szivart.

— Nem értem, miért tartja többre a szivar okozta szájrákot a cigaretta okozta tüdőráknál.

Mindkettő csonkító műtétekkel, borzalmas kemoterápiával és halállal ér véget. – Meadow mosolyra vonta a szája sarkát, és ez volt a legkevésbé őszinte mosoly amit Devlin valaha tőle látott.

Az eltérés a kétfajta mosoly között olyan óriási volt, hogy még a vén seggfejek is megdöbbentek tőle, Bradley pedig zavartan felhorkant.

— Ifjú hölgy, ez nagyon durva szemléletmódja egy kellemes időtöltésnek. Mi dohányt termesztünk ebben az államban, és nem hiszünk a rákkeltő hatásáról szóló ostoba propagandában és a többi marhaságban.

— Mr. Benjamin, ha valaha járt volna egy rákos betegekkel teli kórház osztályán, biztosan hinne benne, — Meadow kivette az égő cigarettát Negyedik ujjai közül és elnyomta a hamutartóban. — Ne törődjön a szivarral! — mondta a fiatal férfinak. — Egyszerűen szokjon le róla!

Bradley mondani akart valamit.

A lány egyenesen ránézett, és megtette azt, amit Devlin lehetetlennek hitt. Addig nézte az öreget, amíg az feladta és elfordította a fejét.

— Pimasz — morogta.

Devlin a háttérből látta, hogy Scrubby elvigyorodik, Kistard és Osgood pedig hátradőlnek és további szórakozásra várnak. Bradley-t ugyan mindenki tisztelte, de ez nem jelentette, hogy kedvelték is.

Egy fiatal anya jelent meg az asztalok között. A turisták szokásos egyenruháját viselte — strandpapucsot, fürdőruhát, strandkendőt a derekára kötve és homokot a testén mindenütt.

Volt azonban még egy dísze — egy autósülés lógott a karján. Látszott, hogy melege van, fáradt, és a kisbaba nyűgösen sírdogált az ülésben.

— Jaj, az ég szerelmére! — tört ki Benjaminból a méltatlankodás. — Nem látják ezek az emberek, hogy ez egy előkelő étterem?

Az asszony meghallotta, ahogyan az várható volt. Kipirult arca még pirosabb lett, és a szemét elfutották a könnyek.

Meadow azonnal talpra ugrott, és kinyújtott karral sietett az asszony felé.

— Engedje meg, hogy segítsek leülni, hogy kivehesse a kisbabát! Hová szeretne ülni?

Fogadni mernék, hogy az árnyékba.

Az asszony megrázta a fejét, és a vén seggfejek felé nézett.

- Ne törődjön vele! — Meadow hangja legalább olyan jól hallható volt, mint Benjaminé, — Fájnak az ízületei, azért ilyen undok. — Keresett az asszonynak egy kényelmes helyet, elküldte Dave-et vízért, és amíg a pincér vissza nem ért, nyaralásról, kagylókról és bébiételekről csevegett.

Az anya lassan megnyugodott, és válaszolgatni kezdett.

Ezalatt az öregek, Negyedik és Devlin némán figyelték a lányt, mert egyszerűen képtelenek voltak levenni a szemüket csillogó vörös hajáról.

Meadow kivette a három hónapos babát az ülésből.

Devlin a szeme sarkából látta, hogy Bradley összerezzen, ránézett az öregemberre.

Benjamin töprengve, zavartan meredt Meadow-ra a lány a csípőjén lovagoltatta a babát, mosolygott és egy gyakorlott felvigyázó halk, duruzsoló hangján beszélt hozzá.

Benjamin felnyögött. A vér kifutott az arcából, Arca eltorzult és a mellkasához kapta a kezét. Devlin elégedett sóhajjal dőlt hátra a székén. Terve megvalósulása kiválóan haladt.

Bradley Benjamin felismerte Isabelle unokáját.

Tizennégy - Van egy példányuk A titkos kertből? — Meadow a pulton keresztül az Amelia Shores-i könyvesbolt tulajdonosa felé hajolt.

Mrs. Cognomi, a középkorú, köpcös, bajuszos és gyanúsan fekete hajú asszony sértetten nézett rá.

- Természetesen van. Népszerű olvasmány nyaralás alatt. A gyerekeknek olvassák.

Kemény- vagy papírborításút óhajt?

- Keményet. — Mrs. Cognomi elindult a könyvért, Meadow pedig utána szólt. — Devlinnek veszem. — Látható lelkifurdalás legkisebb jele nélkül rámutatott.

A polcok között nézelődő két másik vevő megfordult és Devlinre nézett, aki Meadow mellett állt. Az egyik nő rámosolygott, a másik gyorsan hátat fordított és felnevetett.

Meadow egyetlen egyszerű mondattal eltörölte Amelia Shoresban az emberek meggyőződését, miszerint ő egy szívtelen, kegyetlen alak.

Mrs. Cognomi nagyméretű, kemény borítójú könyvvel tért vissza, amelynek az elején egy fiatal lányról készült impresszionista festmény díszelgett. Átadta Meadow-nak, aki elragadtatott sóhajjal vette át tőle.

Mrs. Cognomi megigazította fekete keretes szemüvegét és kritikus pillantással mérte végig Devlint, akinek akarata ellenére is első osztályos tanítónője jutott eszébe.

— Tudja, Mr. Fitzwilliam, nem lenne butaság, ha a szállodája minden szobájába tenne egy példányt ebből a könyvből.

- Igen! Ez ragyogó ötlet, Mrs. Cognomi! Meadow Devlinhez fordult. — Igazán figyelmes gesztus lenne.

- Ki törődne vele? — Devlin sztoikus nyugalommal állt, karját összefonva a mellén.

— Minden nő, aki fiatalkorában olvasta A titkos kertet. — Meadow bizalmasan Mrs. Cognomihoz fordult, — Tudja, a férjem még sosem olvasta.

Mrs. Cognomi a fejét csóválta.

— Pedig nagyon kedves történet, és sokat lehet tanulni belőle. Akarja, hogy rendeljek a keményborítósból a szállodának?

— Nem hiszem, hogy... — kezdte Devlin, - Nem. Az emberek lopják a törülközőt. El tudja képzelni, milyen gyorsan eltűnnének az ilyen könyvek? — Meadow letette a könyvet a pultra. — Papírborítós változatban kapható?

- Igen, és nagyon okos döntés, Mrs. Fitzwilliam — Mrs. Cognomi egyetértett Meadowval Persze, hogy egyetértett vele. Ki nem? - Hány példányt szeretne?

— Kezdetnek elég lesz hatvan — döntötte el Meadow, — De csak negyvenöt szoba van — jegyezte meg Devlin, - Igen, de gondolnunk kell arra, hogy néhány darab eltűnik a megnyitón — érvelt Meadow logikusan, — Nos, Mrs. Cognomi, akkor hatvan példányt kérnénk, aztán majd tudatjuk, ha kérünk még.

- Rendben. — Mrs. Cognomi előhúzta a rendelési tömbjét és elkezdte kitölteni. — Hogyan szeretnének fizetni?

- Devlin, add oda a hölgynek a hitelkártyádat! — utasította Meadow.

Devlin nem hitte volna, hogy ilyen nevetséges célra hirtelen ekkora összeget fog kiadni.

Ráadásul ezt a cégének kellene fizetni. Azonban jól ismerte a könyvvizsgálóját a nő minden egyes tétel felől részletesen kikérdezte, és átkozott legyen, ha nekiáll elmagyarázni, miért rendelt hatvan példányt egy ifjúsági regényből. Miközben a tárcájában keresgélt, megkérdezte Mrs. Cognomit: — Nem fél, hogy ha velem üzletel, Bradley Benjamin zálogjogot érvényesít az ingatlanán?

— Az én boltomon nincs jelzálog. És az épület sem az övé, amiben a boltom van, — Mrs. Cognomi összefonta karját a hasán és elégedetten mosolygott. — Ugyanis az enyém.

Devlin hirtelen kezdte megkedvelni Mrs. Cognomit.

- Tudja, mit? Legyen inkább kilencven példány!

— Egy tételben négyszáznyolcvan dollár lesz, plusz áfa. Jövő kedden érkezik meg.

Kiszállítom maguknak. Nagyon szeretném látni a felújított épületet. — Mrs. Cognomi elvette Devlintől a hitelkártyát és áthúzta a kártyaleolvasón. — Bradley Benjamin az a fajta ember, aki megveti a regényt, és csak újságot és üzleti hetilapokat olvas.

— Nem értem az életnek ezt az örömtelen megközelítési módját — jegyezte meg Meadow.

— De ne mondjunk semmi rosszat Mr. Benjaminról! Az előbb vitte el a mentő anginás rohammal.

Mrs. Cognomi nem látszott megilletődöttnek.

- Volt már máskor is kórházban. Mindig meggyógyul. Csak a jók halnak meg fiatalon.

— Néha tényleg úgy tűnik, igaz? - Meadow alsó ajka megremegett.

Devlin észrevette... és eltűnődött.

Aztán a lány felemelte a fejét és elmosolyodott.

— Ne felejtse el kifizettetni velünk a keményborítós példányt! Felolvasom Devlinnek.

— Örüljön neki! — Mrs. Cognomi egyenesen Devlinre nézett, dülledt, barna szemét még jobban felnagyította vastag szemüveglencséje. - Kár lenne, ha Mr. Fitzwilliam olyan besavanyodott alakká válna, mint Bradley Benjamin, igaz?

Devlin olyan morcos, bosszús képet vágott, hogy Meadow tudta, most még a gyilkosságot is megúszná. Még szerencse, hogy sokkal kevesebbet akart.

— Mrs. Cognomi, használhatnám a mosdóját?

— Természetesen, kedvesem. Átmegy a lengőajtón, és az első ajtó jobbra, - A dzsipben leszek - szólt utána Devlin.

Szegény fickó! Alig várta, hogy kikerüljön innen.

Meadow becsusszant az apró női mosdóba, felnyitotta a mobiltelefonját beütötte Judith számát - és felnyögött, amikor az üzenetrögzítő jelentkezett. Halkan azt mondta:

— Amelia Shoresban vagyok. Megyek vissza Waldemarba és eddig, eltekintve attól, hogy megismerkedtem Isabelle férjével, aki csaknem szívrohamot kapott, minden rendben van.

Hogy van anya és te hol vagy? — Bontotta a vonalat és nekidőlt a hűvös ajtónak.

Fél órával ezelőtt még Bradley Benjaminnal veszekedett Az nem érdekelte, hogy az öregember őt sértegeti, de hogy Devlinnek felemlegeti törvénytelenségét már elfogadhatatlan volt a szemében, és amikor olyan közönségesen bánt azzal a szerencsétlen egyedülálló anyával, Meadow legszívesebben behúzott volna egyet neki. Azért ment oda az anyához és segített neki, nehogy nekiessen az öregembernek — aki aztán néhány perc múlva rosszul lett.

Negyedik beadta neki a gyógyszerét, amit a zsebében tartott, Dave pedig vizet hozott. Az öregember úgy nyüzsögtek körülötte, mint egy csapat izgatott gyöngytyúk, kivéve H. Edwin Osgoodot, aki megőrizte a nyugalmát, és tárcsázta a mentők számát. Amikor Devlin felajánlotta a segítségét, Bradley ordítva elutasította. A mentőautó közvetlenül az étterem előtt állt meg, és amikor Meadow megpróbált gyógyulást kívánni, Bradley úgy tett, mintha eszméletlen lenne. De csak színlelte — Meadow látta, hogy rebeg a szemhéja.

Most bűntudatot érzett, amiért annyira undok volt Bradley-vel szemben, és azért is, amiért szerette volna, ha életben marad, de csak hogy felhasználhassa. Semmi nem úgy alakult, ahogy tervezte, és most vissza kellett mennie Waldemarba Devlinnel, Devlinnel, aki úgy leste, mint egy macska az egérlyukat.

Sajnos a saját terve, amit csaliként használt, igazán csábító volt.

Meadow vizet fröcskölt az arcára, és azt kívánta, bárcsak magával hozta volna a gyógyszert, amit a doktornő felírt, mert borzalmasan fájt a feje. Esze ágában sem volt bevallani Devlinnek a dolgot, de talán túlerőltette magát az agyrázkódását követő első napon. Nem akart mást, csak visszamenni a szállodába, bemászni az ágyba és aludni egyet.

A könyvesbolton keresztül elhagyta az épületet, és kilépett az utcára, ahol Devlin a dzsippel parkolt.

A férfi időközben lehúzta a jármű tetejét, és most ott ült a kormány mögött.

Negyedik mellette állt, kezét a bukócsövön tartva.

— Nagyon kellemes vacsoravendég vagyok, a szakácsodnak pedig gyakorolnia kell.

Kimegyek veletek.

— Nem, semmi ilyesmit nem fogsz tenni. — Devlin meg sem próbálta elrejteni türelmetlenségét.

— Igaz, nincs hátsó ülés. Mindegy, akkor majd én vezetek — erőszakoskodott Negyedik.

— Nem. — Devlin beindította a motort, majd a könyvesbolt felé nézett. Észrevette Meadow-t, és egy pillanatra mintha átmelegedett volna a tekintete.

Azonban biztosan csak képzelte, amit látni akart, mert a. kővetkező pillanatban fejének egy rándításával sietségre ösztökélte Meadow-t.

Biztosan viccelődik.

Meadow megállt. Rántott egyet a fején, és kérdőn felvonta a szemöldökét.

Negyedik megfordult, majd látva a pantomimet, elvigyorodott. Úgy tűnt, Devlint azonnal megüti a guta, hangja azonban meleg és szeretetteljes volt, amikor odaszólt neki.

- Drágám, Siess egy kicsit! Sam most telefonált, hogy a fakivágók rádöntöttek egy fatörzset a vadonatúj pavilonra, még mielőtt a festék megszáradt volna rajta.

Meadow folytatta útját az autó felé.

Negyedik besegítette, és közben halkan - de azért úgy, hogy Devlin hallja — megjegyezte: - Ez a fickó egy vadállat, aki hozzászokott hogy a saját feje után menjen, de maga nevelgeti, és ő egész jól fogadja az utasításokat.

- Ami jóval több, mint amit rólad elmondhatok - Devlin olyan hirtelen indított, hogy Negyediknek hátra kellett ugrania, nehogy eltapossa.

Meadow a biztonsági öv után kotorászott.

- Devlin! Ez nem volt szép!

- Ne aggódj Negyedik és az ő érzései miatt! Elfojtotta a jókora adag whisky jéggel. Az én whiskym, az én jegemmel. - Devlin a fejét csóválta, de Meadow mintha azt látta volna az arcán, hogy kedveli az egyetlen Benjamin gyermeket. — Szinte biztos, hogy pillanatnyilag az idétlen kis autója felé tart, hogy kövessen minket a hotelhez - Valószínűleg igazad van. Negyedik elképesztően rugalmas, ahhoz képest, hogy olyan apja van, mint Benjamin Bradley. — Meadow levette a kalapját, összefogta a haját és a tarkójánál megtekerte, - Amikor kisfiú voltam, szerettem volna, ha nekem is van apám, mint a többi gyereknek.

Aztán megismertem az öreg Benjamint, aki lépten-nyomon megalázta Negyediket, és attól kezdve nem győztem hálát adni a sorsnak, amiért nincs apám, Meadow tétovázott; rengeteg kérdés kavargott a fejében, amit fel kellett volna tennie. Végül a következő mellett döntött: - Úgy tűnik, Bradley sem kedvel téged.

- Hallottad. Fattyú vagyok, és a legcsípősebb megjegyzéseit nekem tartogatja, — Azért, mert a felesége hűtlenségére és az emiatt elvesztett gyermekre emlékezteted. — Meadow feltette a kalapot, és a sállal átkötötte, hogy a menetszél le ne kapja a fejéről.

— Ez egy új elmélet.

Hogy lehet ennyire nehéz felfogású?

— Lennie kell valami okának, amiért ennyire bántja a dolog, és ahogy mindenki mondja, szerette Isabelle-t, csak egyszerűen nem tudta, hogy nyissa meg előtte a lelkét.

- Ezt mind abból következtetted ki, amit Negyedik mondott? — A szél hangosan fütyült a fülükbe, ahogy Devlin kifelé tartott a városból. Errefelé hatalmas, előkelő házak sorakoztak.

Meadow figyelmeztette magát, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennie.

— Amíg te Sammel beszéltél telefonon, én Scrubbyval beszélgettem. — Ez Igaz volt.

Tényleg beszélgetett Scrubbyval, csak éppen nem Bradley Benjamin házasságáról.

- És ti, rendkívül intuitív személyiségek, rólam és az én érzelmeimről is beszéltetek?

— Nem! — csattant fel Meadow. — Csak olyan emberekről beszélgettünk, akik érdekelnek.

— Helyes.

A férfi nem mondott többet. Lelassított, ahol a betont gondozott, kaviccsal felszórt út váltotta fel, majd újra gyorsított, de ez alkalommal nem annyira, mint korábban.

Meadow már sajnálta, hogy szabad utat engedett bosszúságának, mivel igenis szeretett volna mindent megtudni a férfi érzelmeiről. Mindig is úgy gondolt az emberekre, mint finom üvegtárgyakra — elég erősek, hogy kezeljék és használják őket, de egy erősebb csapástól összetörnek, és közben kavargó színekkel vannak tele, amely lenyűgözi a szemlélőt. Azonban míg a legtöbb ember — és legtöbb üvegtárgy — átengedte a fényt, addig Devlin szívéből és lelkéből semmit sem tudott kiolvasni a füstön és tükrökön keresztül, amiket a férfi maga elé tartott.

Pedig ő egy kíváncsi lány volt. Szerette az embereket. Szerette kérdezgetni őket magukról.

Szerette hallgatni a történeteiket. Azzal hízelgett magának, hogy megérti őket,.. de hazudott volna magának, ha azt gondolja, Devlinnel kapcsolatos kíváncsisága bármiben is hasonlít a többi ember iránti érdeklődésére Devlin esetében mindent akart tudni a férfiról. Például nagyon sürgősen tudni akarta, mi dühíti fel.

— Ideges vagy? — A férfi féloldalasan ránézett. — Jó vezető vagyok.

— Tessék? — Devlin valóban Olyan biztonságosan vezetett, hogy Meadow belesüppedt az ülésbe, és az óceánt nézte, — Nem, jól vagyok.

- Dobolsz a lábaddal.

— Az csak egy rossz szokás. Amikor gondolkodom. Nos, mesélj a gyermekkorodról. — Ügyes. Nagyon Ügyes.

Devlin felnevetett.

— Kíváncsi voltam, meddig bírod magadba fojtani a kérdéseidet, - S meddig?

— Talán egy perc volt, - Nem, annál biztosan több.

— Igazad van, — Várt egy kicsit, — Hatvanöt másodperc.

- Így már jobb. Tehát,.. a gyermekkorod.

- Kényelmes, A nagyszüleim haragudtak anyámra, de nem dobtak ki minket a hóba. Velük éltünk, amíg ötéves nem lettem. Akkor már elég nagy voltam, hogy a lelket is kiverjem az idősebb unokatestvéreimből amikor csúfoltak engem és anyámat. Anyám kénytelen volt elköltözni velem, ha nem akarta, hogy vér folyjon nagyanyám antik szőnyegére, de akkorra már megnyitotta lakberendezési boltját, és már a médiában is benne volt fél lábbal. Beíratott egy előkelő iskolába, itt ismertem meg Negyediket, és hamarosan itt Is elkezdtem kiverni a lelket a fiúkból, akik közül többen továbbra is az unokatestvéreim voltak.

— Mi a baj errefelé az emberekkeI? — robbant ki Meadowból a kérdés. - Nem az ötvenes években élünk! A nők szülhetnek gyermeket házasságon belül és házasságon kívül is, és az a gyermek értékes, Isten egy része, aki erre a világra helyezett.

- Milyen naiv vagy! Az emberek imádnak pletykálni, és a gyerekek imádnak kegyetlenek lenni azokkal a gyerekekkel akik eltérnek az átlagtól. Ez örök törvény, ami sosem fog megváltozni. Devlin hangját áthatotta a mély meggyőződés.

Hogyan lett az öklét szabadon használó kisfiúból olyan férfi aki elzárkózik az őszinte érzelmektől?

- Ráadásként Charlestonba születtem. Charleston pedig régimódi város. Aztán ott volt anyám meggyőződése, miszerint apám, Nathan Manly elválik a feleségétől és elveszi őt feleségül. Ezért aztán eldicsekedett a korabeli eladósorban lévő lányoknak hódításával anyám labdába sem rúghatott mellettük.

Meadow súlyos iróniát vélt kihallani Devlin hangjából.

— Keverd mindezen hozzávalókat a helyzethez, és megkapod a receptet bizonyos társadalmi... — Devlin tétovázott.

— Katasztrófához? — Meadow boldog volt, hogy a férfi kezd végre megnyílni előtte.

— Nehézségekhez. Szerencsére anyám tehetségének köszönhetően messze lekörözte korábbi riválisait, bár nem a hagyományos módon egy gazdag férjjel és két törvényes

gyerekkel. És ha a kihívások jellemformáló hatással bírnak, akkor nekem akkora jellemem van, hogy Negyediknek is jut belőle.

— Nem hiszem, hogy ez így működik. Neki ki kell alakítania a sajátját. Amit pedig neked kell kialakítanod magadban…. — Hirtelen elhallgatott. Már megint hangosan gondolkodott, és ahányszor ez történt, mindig bajba került.

— Mit kell kialakítanom?

Türelmet. Kedvességet. A hitet, ami ugyan nem bizonyított hogy az emberek alapvetően jók.

Gépiesen válaszolt: - Úgy Vagy tökéletes, ahogy vagy.

— Nagyon kedves gondolat, de te magad sem hiszed.

- Pontosan az vagy, akinek lenned kell az életednek ezen a pontján. — Azért általában tudta, mikor mit kell mondania.

A férfi gúnyos pillantást vetett rá.

- Hol tanultad ezt a sok sületlenséget?

- Ez nem sületlenség! — Ő tényleg hitt benne. A baj csak hogy meg akarta javítani az embereket. Ahogy azonban anyja számtalanszor rámutatott, csak magát javíthatja meg, addig a pillanatig, amíg el nem érte a nirvánát, ez kell hogy legyen az életcélja.

Azonban olyan egyszerű volt meglátni mások hibát, és tanácsokat osztogatni nekik!

- Rendben.

Az út elkanyarodott az óceántól, és bevezetett a cédrusok mohás törzsű tölgyfákból álló erdőbe Devlin lassított megállt az út szélén. Meadow felé fordult, karját rátette az támlájára, majd a szemébe nézett.

- Én megbíztam benned. Most te mondj meg valamit! Mikor voltál, drága amnéziásom rákos betegekkel teli kórházi osztályon?

- Kórházi osztályon? - visszhangozta Meadow — Miből gondolod, hogy jártam ilyen helyen?

- Amikor Bradley Benjamin utasította Negyediket, hogy szivart szívjon, olyan szenvedéllyel és keserű gúnnyal estél neki mintha sorozatgyilkos lenne. — A föléjük boruló fák árnyéka hamis lágyságot kölcsönzött a férfi arcának.

Meadow Devlinre meredt; csapdába esett a hazugság és az közötti borzalomban.

Az anyámnak rákja van, kezelésre van szüksége, és ha nem szerzek neki negyedmillió dollárt gyorsan, talán — valószínűleg – véget ér az átmeneti javulás és meghal.

Megértené a férfi?

De mégha meg is találná a festményt, Devlin úgysem hagyná, hogy elvigye. Az övé a ház és benne minden. A festmény is, ha még ott van, az ő tulajdona.

Mit is mondott Negyedik? Az embert kedvesség teje megalvadt Devlin ereiben.

Elhitte. Hallotta, milyen lekezelően beszélt Sammel, látta türelmetlenségét Negyedikkel szemben, szemtanúja volt elégedettségének, amikor Bradley Benjaminnak rohama volt. Nem kockáztathatott, nem bízhatott meg Devlinben. Akkor semmiképpen sem, amikor az anyja élete a tét.

Devlin némán ült, és válaszra várt.

Meadow elfordította a fejét.

— Tudok dolgokat. Tudom a keresztnevemet. Tudom, hogy nem szeretem, amikor úgy hívsz magadhoz, mintha az egyik cseléded lennék, és senkit nem lenne szabad így kezelned, Tudom, hogyan gondolkodom az élettel kapcsolatban. Tudom, mi a véleményem a dohányzásról.

Devlin hátradőlt. Végignézett rajta, szeme sötét volt a csalódottságtól.

— Arról azonban nem tudsz semmit, hogyan alakult olyanná a gondolkodásod, amilyen.

— Így igaz.

— Értem. — Karját levette az üléstámláról. — Ez volt az utolsó lehetőség, Meadow Meadow szíve rémülten nagyot dobbant.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Tudod te nagyon jól, mit akarok mondani. — Visszafordult menetirányba, sebességbe tette az autót és a dzsip eIindult. Ahogy haladtak, a kerekek a kanyarokban kavicsot szórtak az autó mögé, és a csend mázsás súlyként nehezedett. Meadow bűntudattól gyötört lelkére.

Talán mégis meg kellene bíznia benne. A szíve azt súgta tegye meg. A félelmei azonban visszatartották.

— Devlin, figyelj...

Fogalma sem volt, pontosan mit fog mondani.

De a következő pillanatban nem is számított Devlin be akarta venni a következő kanyart, a kormány azonban megakadt és nem mozdult.

Szitkozódott. Rálépett a fékre. Karja megfeszült, ahogy próbálta tekerni a kormányt.

Mindketten tudták, nem sikerül bevenni a kanyart.

Tizenöt Rémület és adrenalin száguldott végig Devlin erein. A kormány merev volt, nem mozdult — a kanyar kritikus pillanatában ragadt be. Taposta a féket, próbálta megállítani az autót a nedves, kavicsos úton.

Az árok körülbelül harminc centi mély volt, tele az előző éjszaka leömlött eső vizével. Az első kerekek keményen beledöccentek, a víz magasra fröccsent. Ágak törtek, ahogy a dzsip keresztülrontott a bokrokon. Ijesztő sebességgel közeledtek a cédrusok.

Szemből nekicsapódtak egy vastag törzsű fának. A légzsák kitépte Devlin kezéből a kormányt. Az autó oldalirányba csúszott és az oldalával nekicsapódott egy másik fának.

Megálltak.

A légzsákok leengedtek. A cédrusok meleg és megnyugtató illata - ami most egyáltalán nem volt megnyugtató — betöltötte a levegőt.

A hirtelen támadt mozdulatlan csendben Devlin a fülében hallotta dübörgő szívverését.

Vagy talán Meadow szívverése volt, amit hallott?

A lány a fejét fogta.

A fenébe! Az agyrázkódás!

— Meadow, jól vagy?

A lány nem válaszolt. Eszméletén volt, de nem beszélt. És ha Meadow nem beszélt, akkor biztosan valami baj van.

Devlin kikapcsolta a lány biztonsági övét.

— Eltört valamid? Tudod mozgatni a tagjaidat? — Két perccel ezelőtt még dühös volt a lányra. A mai napon két alkalommal is alkalmat adott neki, hogy elmondjon mindent, de ő nem élt vele. A mai napon több mint kétszer együtt nevetgélt más férfiakkal, elbűvölt más embereket. És utána volt képe olyan gyanakodva nézni rá, mintha ugyanolyan veszélyes és könyörtelen alak lenne, mint Bradley Benjamin és társai.

Egy gondolat azért nem hagyta nyugodni — talán sokkal jobban hasonlít a vén seggfejekre, mint szeretné.

Amikor azonban a lány megszólalt, többé már nem törődött a dologgal.

- Jól vagyok.

Megmozgatta a testrészeit, hogy lássa, minden rendben, a fejét azonban nem engedte el.

Devlin a lány álla alá nyúlt, felemelte a fejét és belenézett az arcába. Meadow szeme könnyes volt, és fájdalom tükröződött benne.

- Meadow, jól vagy? — Minden szót lassan ejtett ki.

— Igen, jól vagyok — ismételte a lány.

Persze. Hogyne. Borzalmasan nézett ki. Vörös szeplői szinte világítottak fehér bőrén.

Lehunyta a szemét, mintha túl nagy erőfeszítést igényelne nyitva tartani, fejét hátradöntötte a fejtámlának.

Devlin már egyáltalán nem haragudott rá.

— A fenébe! — Félúton voltak a Titkos Kert és Amelia Shores között. Elővette a mobiltelefonját és ránézett. Nem volt térerő. Egyedül voltak a semmi közepén... Hirtelen hátrafordította a fejét.

Egy autó közeledett.

Gyorsan a zárt doboz felé nyúlt, amiben a pisztolyát tartotta — de megnyugodott, amikor Negyedik idétlen kisautója fékezett le az úton.

— Mi történt? — Negyedik kimászott, mint egy hosszú lábú bohóc egy nevetségesen apró autóból, és feléjük sietett. — Eltévesztetted a kanyart?

— Igen. Eltévesztettem a kanyart. — Devlin kiszállt és az autót megkerülve Meadow-hoz sietett, — Drágám beküldelek a városba Negyedikkel. — Karját a lány vállára tette.

- Egyedül is tudok menni - mondta a lány.

— De nem szükséges. — Devlin Negyedik autója felé indult Meadow-val együtt.

Negyedik ránézett Meadow-ra és gyorsan hátrált néhány lépést, mintha attól tartana, hogy a lány eldől — és nekiesik.

— Jól van?

- Vidd be a kórházba!

Negyedik lábujjhegyen utánuk tipegett és kinyitotta az ajtót.

— Jól vagyok. Csak elfáradtam. Előző éjszaka még azután is élénk volt, hogy beütötte a fejét.

Ma nyúzott volt és kimerült, és Devlin hirtelen rádöbbent, nem lett volna szabad bevinnie a városba, nem lett volna szabad arra várnia, hogy szól, ha nem érzi jól magát. Meadow nem panaszkodott. Addig biztos nem, amíg előtte az élet.

Devlin beültette a lányt az autóba.

- Azt akarom, hogy dr. Apps vizsgálja meg! Ne hagyd magad lerázni! — Devlin megmarkolta Negyedik vállát és mélyen a szemébe nézett. — Ne hagyd egyedül, és vigyázz, nehogy történjen vele valami, különben megöllek!

— Rendben. Tudom. Egy cseppet sem hibáztatlak ezért. Csodálatos teremtés. — Negyedik feszült helyeslésének oka lehetett a Meadow miatti aggodaIom vagy bűntudat.

Talán Negyediknek benne volt a keze ebben a balesetben? Nem. Lehet, hogy Negyedik haragszik rá, de nem rosszindulatú. Soha nem is volt.

— Te mit fogsz csinálni? — kérdezte Negyedik.

— Felhívom Frank Petersont — felelte Devlin kurtán.

Negyedik ismerte Franket, az autószerelőt és ezermestert.

— Nem hiszem, hogy ezt az autót rendbe tudja hozni.

— Szerintem sem.

De megadhatja a választ a kérdésre, amire Devlin nagyon kíváncsi volt. Mert ez a baleset nem baleset volt.

Miss Louise „Weezy” Woodward, a tizenéves önkéntes úgy sietett ki az Amelia Shores-i kórház váróterméből, mintha megperzselődtek volna a faroktollai. Megállt a nővérpultnál.

— Mrs. Peterson, tudja, mit csinált ez a Devlin Fitzwilliam, amíg a barátnője CT vizsgálaton volt? Megkínáltam egy csésze kávéval, rámosolyogtam, erre majdnem leharapta a fejemet.

— Persze, ez érthető. Őrülten szerelmes. Te talán nem hallottad? — Jazmin Peterson, az emelet főnővére örült, hogy továbbadhatja a hírt, ami biztosan rosszulesik a csinos Weezynek.

— Az a nő a felesége.

— A felesége? — Weezy arca olyan vörös lett, mint a kórházi zubbonya. — De hiszen nem is nős! Nem lehet nős! Ki mondta ezt magának? Mikor nősült meg?

Jazmin rákönyökölt a pultra, és erősen megnyomott minden szótagot.

- Nagyon romantikus történet. Az én Frankemtől hallottam, aki a hotelben dolgozik mindenesként... nagyon sokféle feladat adódik neki, a személyzet tagjai gyakran követnek el hibákat, méghozzá néha nagyon furcsa hibákat, ha érted, mire gondolok.

- Azt hallottam, hogy az öreg Mr. Bradley Benjamin annyira dühös volt, hogy megfogadta, megöli Mr. Fitzwilliamet.

- Én is hallottam. Azonban Mr. Benjamin nemrég bekerült hozzánk, és pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy bárkit is képes legyen megölni. — Jazmin bölcsen bólogatott.

- Ha rövid időn belül nem csinálnak neki egy angiogramot, elkezdhet készülődni a hosszú hazavezető útra.

— Ne vele foglalkozzon! — Weezy megragadta Jazmin karját és megrázta. — Mr. Fitzwilliamről beszéljen és arról, hogyan nősült meg anélkül, hogy bárki tudott volna róla!

— Mr. és Mrs. Fitzwilliam valamikor régen Hawaiion ismerkedtek meg, és ott is házasodtak össze, utána valamin összevesztek, és az asszony elhagyta. Ezért volt Mr. Devlin olyan undok mindenkivel hosszú ideig.

— Majdnem belehalt a fájdalomba és a vágyba — mondta Weezy.

— Igen, amíg tegnap este meg nem jelent az asszony a küszöbön. Eltöltöttek együtt egy szenvedélyes éjszakát, aztán Mr. Devlin majdnem megölte a feleségét, amikor nekihajtott az autójával egy fának. Most szinte fuldoklik a lelkiismeret-furdalástól.

Ez a legromantikusabb történet, amit valaha hallottam. Weezy a szívére szorította a kezét.

— És az utolsó szóig igaz. — Frank ugyan azt mesélte, hogy keringtek bizonyos pletykák, miszerint Mrs. Fitzwilliam betört a házba, de Jazmin úgy gondolta, ez csak valamiféle Ostoba kitaláció lehet, és ő nem az a fajta asszony volt, aki ilyesmit terjeszt.

Weezy, aki a lelke mélyéig Amelia Shores-i volt, azt kérdezte: — Milyen családból származik?

— Senki nem tudja. Valamiféle jenki lány, de egy dolog biztos, nem gazdag. Saját szememmel láttam a bőrkeményedéseket a tenyerén. — És Jazmin ezért azonnal megkedvelte.

— A fiatal Mr. Benjamin mit keres itt?

— Nem tudom, de szerintem ő is szerelmes Mrs. Fitzwilliambe — jegyezte meg Jazmin bölcsen. - Ő hozta be az asszonyt, és látnod kellett volna! Hullasápadt volt, és úgy remegett, mint a nyárfalevél.

— Ez nem igazságos! Nem lehet egyszerre két pasija!

— Pedig ez a helyzet. — Jazmin a folyosó felé mutatott. — Ott mennek.

Figyelték, ahogy a kerekes szék a kijárat felé gurul. Mr. Fitzwilliam mellette ment, és egy pillanatra sem engedte el Mrs. Fitzwilliam kezét.

Negyedik mögöttük lépkedett, enyhén imbolyogva, — Gondolja, hogy már megint az üveg fenekére nézett? — kérdezte Weezy. — Tudja, mindig tart a zsebében egy amolyan laposüveget, - És Frank szerint mindig Waldemarban tölti fel. Állandóan ott bolyong, mint valami szánalmas kísértet. A szóbeszéd szerint Mr. Bradley Benjaminnak a fia miatt kellett eladnia a házat Mr. Fitzwilliamnek — Ne mondja! És miért?

— A Fiatal Mr. Benjamin nem ért az üzlethez.

Dr. Apps jelent meg a vizsgáló ajtajában és figyelte páciense távozását.

- Jazmin lehalkította a hangját.

- Dr. Apps minden bizonnyal beleegyezett, hogy Mrs. Fitzwilliam hazamenjen. Eleinte nem akarta, Mrs. Fitzwilliam hevesen vitatkozott vele, Mr. Fitzwilliam viszont megígérte, hogy ágyban tartja a feleségét, még akkor is, ha ott kell ülnie mellette. Dr. Apps olyan arcot vágott, mintha pofon vágták volna, és nagyon elcsendesedett.

- Dr. Apps vonzódik Mr. Fitzwilliamhez — Nem ő az egyetlen. — Jazmin jelentőségteljesen nézett Weezyre.

- Miért ne? — Weezy két kézzel megemelte jókora melleit.

- Csinos lány vagyok, és nem sok jóképű milliomos szaladgál ebben a városban.

Nem hiába hívták Laza Weezynek a háta mögött.

- Devlin Fitzwilliam nem egy jóképű milliomos - kuncogott Jazmin -‚ hanem egy jóképű milliárdos, de róla már lecsúsztál, kedvesem.

Tizenhat Jordan berobogott a konyhába, mire Mia összerezzent. Mindig összerezzent, amikor a férfi megjelent. Mindig mindent kritizált, és hangosan kiabált. Most, hogy azt mondta, ő lesz a mártáskészítője, még nagyobb volt a tét. Ha valamit rosszul csinál, a szakács kirúgja, és neki nagyon nagy szüksége volt erre az állásra. A válás után nem maradt más, csak kifizetésre váró számlák és két tinédzser, akik gyűlölték őt, mert az ő semmire-sem-jó apjuk elment a városból.

— Gyerünk! — kiáltotta Jordan és összeütötte a tenyerét. - Felsorakozunk a teraszon, és ott várjuk Mrs. Fitzwilliamet!

— Nem tartották bent a kórházban? — kérdezte Christian.

— De igen, viszont reggel kiengedik, így egész éjjel ott fogunk állni. — Jordan égnek emelte a szemét. — Persze, hogy, nem tartották bent. Most pedig, vite! Befordultak a kapun!

A két kukta levette kötényét és követte a szakácsot.

Mia szaporán pislogott az erős napfényben, és döbbenten meredt a tömegre. Ő a konyhában dolgozott, és fogalma sem volt, hogy ilyen sok alkalmazottja van a Titkos Kertnek.

— Itt legalább ötvenen vannak — súgta oda Christiannak.

— Hatvanöten, legalábbis ezt hallottam, és Mr. Fitzwilliam titkára ma újabb embereket vett fel, — Egész életemben itt éltem, de ezeknek az embereknek a felét sem ismerem. — Lemaradt és hagyta, hogy Jordan utat törjön. Utálta a tömeget. Utált új emberekkel megismerkedni. Az új Mrs. Fitzwilliamet azonban kedvelte, és örült, hogy Jordan megengedte, hogy feljöjjenek, a támogatásukról biztosítsák az asszonyt.

— Hallották, hogy itt van munka, és más városokból is jelentkeztek. Mr. Fitzwilliam még Atlantából is hozott néhány embert, s mindig vannak olyanok, akik nyárra jönnek ide, mert a tengerpart közelében akarnak élni, — Christian nem volt tősgyökeres Amelia Shores-i — valójában úgy beszélt, mint egy texasi, de elég régen élt itt, hogy szakértőnek tartsa magát. — Talán közülük szúrta ki valaki a szervócsövet, amiben az olaj folyik.

— Nem! Szándékosan? — Mia csípőre tette a kezét. Christian bólintott.

— Frank mondta Mr. Williamsnek, aki elmondta Miz Burke-nek, aki elmondta nekem, hogy akkor történt, amikor Mr. és Mrs. Fitzwilliam a városban voltak Mr. Negyedikkel.

- Mr. Negyedik sosem tenne ilyet! — Mia kedvelte Negyediket.

Christian nevetett.

— Igen, elég esetlen alak, igaz? Úgy hallottam, az öreg Mr. Benjaminnak miatta kellett eladnia ezt a birtokot. Állítólag Negyedik rengeteg pénzzel tartozott Mr. Fitzwilliamnek és a birtok volt az egyetlen fizetség, amit Mr. Fitzwilliam hajlandó volt elfogadni.

— Kitől hallottad ezt?

- A pihenőidőmet a pihenőszobában töltöm a konyha helyett. Te is kipróbálhatnád valamikor.

Mia ez utóbbit elengedte a füle mellett.

— Megjöttek! — mondta, amint a hosszú limuzin megállt a lépcső előtt.

Mint egy a nagy autó lökhárítójához kötözött színes alumíniumkanna gurult mögötte Mr. Benjamin apró járműve.

— Mrs. Fitzwilliam olyan kedves teremtés, és az ő felesége. - Christian megborzongott. — Ez azt bizonyítja, hogy bárki szerezhet magának feleséget, ha van elég pénze. Mr. Fitzwilliam halálra rémít.

Mr. Fitzwilliam Miát is halálra rémítette. Vele szemben azonban rendes volt, sokkal inkább, mint bárkivel Amelia Shoresban, munkát adott neki, pedig csak rövid ideig dolgozott a város egyik régen megszűnt éttermében, és úgy mutatta be Jordannek, mint állandó alkalmazottat. A térde ugyan remegett, amikor Mr. Fitzwilliam a közelben tartózkodott, de mindenképpen hálás volt neki.

— Nem hiszem, hogy annyira rossz ember lenne.

- Valóban? Cecily azt mondja, egyszer lemaradt egy kicsit szobák takarításával és majdnem kirúgta.

Mia elégedetten elmosolyodott. Végre valami, amit Christian nem tud.

— Cecily nem mondott el neked mindent. Rajtakapták, amint éppen aludt az egyik ágyban, amit be kellett volna ágyaznia, és az egyetlen ok, amiért kapott egy második lehetőséget, hogy egyedül neveli a gyerekét. És tény, hogy Mr. Fitzwilliam nagyon nehezen tud elegendő embert összeszedni kezdődő turistaszezon és Mr. Benjamin áskálódása miatt.

Figyelték, amint Devlin kiemeli Meadow-t a limuzin hátsó üléséről.

- Tyűha! Ezt nézd! Olyan óvatosan bánik vele, mintha gyémánt lenne. — Mia szíve dalra fakadt. Aznap érzett utoljára ilyet, amikor szerelmes lett hitvány férjébe. — És azt sem tudtuk, hogy házasok.

— Azért, mert ez amolyan titkos házasság volt. Az asszony szülei gazdagok...

— Én azt hittem, hogy szegények! — Mrs. Fitzwilliam ugyanis egyáltalán nem látszott gazdag lánynak. Ahhoz túl kedves volt.

— Én úgy hallottam, hogy gazdagok. Senki sem tudja biztosan. — Mia úgy érezte, mintha az egyik gyerekével vitatkozna.

- Ugyan már! Ez így logikus! A szülők nem akarták, hogy kicsi lányuk egy jöttmenthez menjen feleségül.

Mia néha nem kedvelte Christiant - Mr. Fitzwiliam nem jöttment, Charlestonból származik.

- Felvásárol minden telket és birtokot, amire csak rá tudja a kezét, és igyekszik nyereséget csinálni belőle. Egy jöttnem ezt csinálja? — Mia tiltakozni próbált, de Christian tovább beszélt. Ráadásul törvénytelen gyerekként született, aki teherbe ejtette az anyját, sokkal nagyobb csirkefogó mint Mr. Fitzwilliam valaha volt.

- Ezt én is hallottam. — Az emberek a kezüket nyújtogatta megérintsék Mrs. Fitzwilliamet, ahogy Mr. Fitzwilliam vitte a házba.

Negyedik követte őket. Körülnézett és behúzta a nyakát, tenyerét beletörölte a nadrágjába.

Nem szívesen tette, de kénytelen volt beismerni, hogy valóban úgy néz ki, mint akinek bűntudata van valami miatt. Remélte, téved, ugyanis Negyedik nem volt jó, de kedves volt.

- Nem lehet hibáztatni a szüleit, amiért nem akarták, hogy lányuk hozzámenjen egy ilyen kíméletlen fattyúhoz — Christian, mint a fecsegésen kapott kölyök, behúzta a nyakát amikor Mr. Fitzwilliam felé nézett.

Miközben Mia magában imát mondott Mrs. Fitzwilliam gyógyulásáért azt figyelte, hogyan babusgatja Mr. Fitzwilliam feleségét. Hogyan néz rá, annak ellenére, hogy a fiatalasszony arca és haja csupa fehér por volt a légzsáktól, és arcán horzsolás is volt. - lenyűgözte a nő.

- Tudja, mit kell elviselnie Mrs. Fitzwilliamnek! — jegyezte meg Christian.

Egész... éjszaka.

- Tessék? — Christian zavartan megrázta a fejét.

Látszik rajta. Ez az ember akár egész éjjel bírja a tempót duruzsolta Mia. — Nekem elhiheted.

Christian olyan döbbent képet vágott, mintha ivartalanított spánielje rámászott volna a lábára.

Ostoba kölyök! Csak azt hiszi, azért, mert húsz évvel idősebb nála, és nem beszél sokat, semmit sem tud a szexről. Lehet, hogy egyszerű, elvált asszony, akivel alaposan kitoltak, de tudja, ki az, aki kiismeri magát a hálószobában. Hozzátette: — Ráadásul ma reggel úgy tűnt, hogy Mrs. Fitzwilliam teljesen az ujja köré csavarta a férjét.

— Aha, és nem ő az egyetlen. — Christian megbökte Miát és a főnökükre mutatott.

Szegény, vézna kis poulet-em. — Ahogy Mr. Fitzwilliam karjában Mrs. Fitzwilliammel elhaladt előtte, Jordan összekulcsolta két hatalmas kezét az álla alatt, és a szeme könnyben úszott. — Olyan zöldséglevest főzök magácskának, amitől meggyógyul, és ismét rózsás lesz az arca!

— Köszönöm, Jordan. — Meadow mondott volna még valamit, de Mr. Fitzwilliam nem állt meg. Nagy léptekkel haladt a bejárati ajtó felé.

— Azonnal le kell feküdnie — mondta Mr. Fitzwilliam. — a következő negyvennyolc órában nem is kelhet fel.

— De én szeretném megköszönni mindenkinek, hogy kijöttek a köszöntésemre — panaszkodott Mrs. Fitzwilliam.

- Két nap múlva mindenkinek megköszönheted. Most irány az ágy! — Eltűntek a házban.

— Látod? — suttogta Christian. — Mondtam, hogy ijesztő.

Mia elmosolyodott a fiú naivitásán. És boldogan felsóhajtott.

Talán nem ma éjjel. Nem is holnap éjjel. De Mrs. Fitzwilliam hamarosan nagyon boldog feleség lesz.

Egész... éjszaka.

Sam besietett Devlin előtt a hálószobába és lekapta az ágyról az ágytakarót.

Devlin gyengéden lefektette Meadow-t és betakarta.

- Hogy érzed magad?

- Jól vagyok. Két szemöldöke között mély, függőleges ránc látszott.

- A hazugságok még nagyobb bajba sodornak. - Figyelmesen nézte Meadow arcát, Sokkal nagyobb bajba.

A lány úgy rezzent össze, mintha áram rázta volna meg.

- Nem hazudok!

— Nem kell becsapnod engem, — Kisimította a hajat a lány homlokából - Megbízhatsz bennem. Vigyázok rád.

- Adsz nekem negyedmillió dollárt? — kérdezte a lány durván.

Devlin keze megállt a levegőben.

— Mire kell neked negyedmillió dollár?

— Ha megbíznál bennem, nem kérdeznéd.

- Igazad van. — Éppen olyan nehezen kezelhető, mint egy gyermek. Dr. Apps figyelmeztette, hogy így lesz, Meadow a balesetben nem szenvedett komolyabb sérülést, viszont kimerült volt és feszült, — Gondolom, életedben nem fájt még ennyire a fejed.

— Én is azt hiszem — mondta a lány morcosan.

— Ráadásul megrándult a csuklód, és az arcodon lett egy horzsolás — Devlin hüvelykujjával végigsimított a lány fehér bőrén éktelenkedő sötét folton —‚ amit a légzsák okozott, amikor az arcodba vágta a kezedet.

— Igen.

— Szóval nyugodtan beismerheted hogy vacakul érzed magad.

— Nem érzem magam vacakul, — Egy Pillanatig tétovázott, majd beadta a derekát és felsóhajtott. — Szeretnék lezuhanyozni.

- Most nem lehet, Sam, hozzon egy pohár vizet! — Devlin elővette zsebéből a gyógyszeres fiolát és kivett egyet belőle.

Sam a fürdőszoba felé indult, - Piszkos vagyok. Csupa por vagyok a légzsáktól, — Megdörzsölte a karját, és a por kis pikkelyekben potyogott róla.

— Holnap megfürödhetsz.

— Nem akarok fürdeni. Zuhanyozni akarok, És most azonnal.

— Mihelyt a gyógyszer kifejti hatását, felkelhetsz és lezuhanyozhatsz.

— Azt hiszed, hülye vagyok? Azt hiszed, nem tudom, milyen hatása van ennek a gyógyszernek?

— Nem. Milyen?

— Ez altató!

— Az baj? Devlin átvette a poharat Samtől és odanyújtotta Meadow-nak a gyógyszert. — Legalább amíg alszol, nem gondolsz arra, hogy poros vagy.

A lány elfordította a fejét.

— Nem szeretem a gyógyszereket.

- Aludnod kell, — Akkor inkább iszom egy kamillateát.

Devlin átadta Samnek a gyógyszert és a poharat. Leült az ágyra Meadow mellé, gondosan ügyelve, hogy csípőjük összeérjen. Letámaszkodott a feje két oldalán és addig hajolt lefelé, amíg majdnem összeért az orruk, és akkor azt mondta: — Drágám, mostantól számított negyvennyolc óra múlva visszatérhetsz a személyzet elbűvöléséhez, a vén seggfejek dorgálásához, és hogy egyszerűen Meadow légy. Addig azonban azt teszed, amit mondanak.

— És hogyan fogsz kényszeríteni? — A lány fáradt kék szeme dühösen szikrázott.

— Először is beveszed a gyógyszert, különben bemászok az ágyba, és addig fogok szeretkezni veled, amíg a kimerültségtől elalszol a karjaim között.

— Devlin! — Rémült pillantása Devlin háta mögé ugrott. - Ne Sam előtt!

— Akkor vedd be a gyógyszert! — Devlin átvette a gyógyszert és a vizet a merev arccal ácsorgó titkártól. Segített Meadow-nak felülni, ügyelt rá, ahogy bekapja az altatót, megissza a vizet, majd lassan visszaengedte a párnára. — Most pedig alvás! Itt leszek, ha szükséged lesz rám.

Meadow hátat fordított neki.

— Nem lesz rád szükségem.

— Akkor is itt leszek. — Betakarta a lányt és Samhez fordult. - Itt fogunk dolgozni a szomszédos szobában.

— Értettem, uram. - Sam az ajtó felé indult, - Ennyit az ittlétről — motyogta Meadow.

Devlin bement a fürdőszobába megnedvesíteti egy kis törülközőt és visszatért a lányhoz.

- Fordulj Vissza! — utasította, Meadow engedelmeskedett, és Devlin szeretett volna hangosan felnevetni a lány poros arcán ülő lázadó, durcás, gyanakvó kifejezés láttán.

- Tessék! - A nedves, hűvös törülközővel végigsimította az arcát, állát és homlokát, Meadow szeme őszinte élvezettel csukódott le.

— Jólesik? — kérdezte Devlin.

— Igen. Köszönöm, — Kézfejével megdörzsölte az Orrát, — Sajnálom, hogy ilyen utálatos voltam, - Én nem így fogalmaznék. Inkább gyerekes. — A törülközővel megtörölte a lány száját, aztán megcsókolta. Ajka bársonyos és puha volt, amikor azonban Devlin kissé kinyitotta a száját, válaszolt. Vonakodva és csak kicsit, de úgy tűnt, akarata ellenére viszonozza a csókot.

— Most pedig tényleg alvás!

A lány bólintott és lecsukódott a szeme, Devlin még egyszer megsimogatta a haját, behajította a nedves törülközőt a fürdőszobába, majd átment a másik szobába, Sam az íróasztalnál ült, előtte a nyitott laptoppal. Devlin nyolc hónappal ezelőtt bukkant rá Samre, amikor ideiglenes titkárt keresett. Sam adminisztrációs asszisztensként keresett állást.

A nyolc hónap alatt számtalan alkalommal bizonyult felbecsülhetetlen értékűnek — és soha nem adott ki személyes információt róla.

Devlinnek tökéletesen megfelelt így.

Sam komor arccal felnézett.

— A vezetéket kétségtelenül elvágták, bár a kormány szervócsövének elvágása nem nevezhető gyilkossági kísérletnek.

— Valóban, de mindig ott az esély, hogy végzetes baleset történik, — Devlin leült az asztal elé. — Bárki volt is, talán a fékcsövet akarta elvágni... és engem megölni.

Sam meghajtotta a fejét.

— Igen, ez igaz.

— Kinek lenne oka megölni engem?

— Rövidebb lenne a lista, ha azt kérdeznénk, kinek nincs oka megölni magát. — Sam egyáltalán nem viccelt. Különben sem volt humorérzéke.

— Nem kell köntörfalaznia, Sam. — Mi a helyzet Mr. Bradley Benjaminnal, a negyedikkel? Vagy inkább Mr. Bradley Benjaminnal, a harmadikkal? Bárki lehet Amelia Shoresból, akinek nem tetszik a szállodája.

Vagy valaki, akit valamilyen okból felbosszantott, és ilyen emberekből nagyon sok van. Vagy egy rivális szállodatulajdonos. Vagy...

— Rendben, értem. Én azonban nem hiszek a véletlenben, és a tény, hogy Negyedik öt perccel a baleset után felbukkant fel a helyszínen, nekem nagyon nem tetszik.

Ahogyan az sem, hogy valaki Devlint akarta bántani, és helyette Meadow sérült meg. Sőt, ez kimondottan feldühítette.

— Kapcsolatba léptem Gabriel Prescott-tal. A tíz legjobb emberét küldi ide, hogy vigyázzanak a Titkos Kertre, kívül és belül egyaránt.

- Nagyon helyes. — Tudta, hogy rábízhatja Samre a probléma megoldását és a rendszeres helyzetjelentést. — Mi a helyzet a pavilonnal?

Devlin végighallgatta, amint Sam beszámol a pavilont ért sérülésről, és hogy meddig fog tartani rendbe hozni, de mind végig az járt a fejében, hogy ő rángatta bele Meadow-t ebbe az egészbe. Azt tervezte, hogy kihasználja, aztán félreállítja a lányt, és az érzésem kívül semmi más nem fog sérülni.

Ehelyett neki köszönhetően Meadow majdnem meghalt. Nem volt a felesége, de felelősséggel tartozott érte, és ő olyan ember volt, aki nagyon komolyan vette a felelősséget.

Ezért ha megtalálja azt az aljas gazembert, aki a lánynak fájdalmat okozott,., megöli.

Ilyen egyszerű.

Tizenhét Negyedik ágya mellett éles hangon rikoltozni kezdett a telefon. Negyedik felnyögött és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, a kagyló után nyúlt.

— Hogy képzeli, hogy idetelefonál hajnali — fél szemmel az órára lesett — kilenckor?

— Mr. Benjamin, annyira örülök, hogy ismét beszélhetek magával!

A sima, nyájas, délies akcentus hallatán Negyedik úgy ült fel, mintha rugóra járna.

- Mr. Hopkins! Hogyan...

— Hogyan szereztem meg a számát? Megvannak a magam módszerei. Mostanra már rájöhetett volna.

— Igen, uram. Észrevettem. — A napfény elvakította Negyediket. A feje élesen lüktetett.

Azonban nem feküdhetett az ágyban, miközben ezzel a csirkefogóval beszél!

Még sosem látta Mr. Hopkins arcát. Mielőtt leütötték mintha egy villanásnyi ősz hajat és világoskék szemet látott volna, és a fájdalom ködén át egy lógó toka és hajlott váll halvány benyomása maradt meg benne.

A hangot azonban felismerte. Ez maga a gonosz hangja volt — Hogy halad a vadászat? - kérdezte Mr. Hopkins.

— Még... még nem volt lehetőségem, hogy megnézzem, de... nekem.

— Tudom. Tudom, csak én... biztos benne, hogy itt van? Vagy hogy egyáltalán létezik?

- Megpróbál kibújni a megállapodásunk alól? — A hang nem változott. Ugyanolyan szívélyes, kedvesen érdeklődő maradt.

Negyedik azonban egyszer már elkövette azt a hibát, hogy alábecsülte Mr. Hopkinst. Soha többé nem merte volna ezt megtenni.

- Nem, Nem! Csak tudja... hosszú ideig ott éltem, Nagyon sok festmény van, de nem emlékszem olyanra, amit elmondott.

- Nem azért van ott, hogy emlékezzen, hanem hogy keressen, Kérem, ne feledje el, Mr. Benjamin, mi történt, amikor ..... legutóbb megpróbálta felrúgni a megállapodásunkat.

Negyedik végigsimított ujjával a fülcimpáján lévő bemetszésen és megborzongott.

- Emlékszem — mondta elhaló hangon.

- Most akár az egész fülét is a kezemben tarthatnám, Vagy az egyik ujját. Vagy... elintézhetném, hogy bántódása essék valakinek, aki nem közömbös a maga számára.

Negyedik azon kapta magát, hogy az ágy mellett áll, és teljes erőből szorítja a telefonkagylót.

- Mit akar ezzel mondani?

— Amikor valaki olyan szeretetreméltó, és hasznavehetetlen, mint maga, könnyen megkedveli az embereket? Igaz? Egy olyan ember, mint maga, könnyen köt barátságokat, és ez hatalmat ad az olyan ember kezébe, mint én.

Negyedik szinte hallotta a mosolyt Mr. Hopkins hangjában, és agyában hirtelen összeállt a kép.

- Maga vágta el az olajvezetéket abban az autóban? Maga volt?

— Csak keresgéljen, Mr. Benjamin! Keresgéljen szorgalma és akkor senkinek sem lesz bántódása.

— Nem érdekelnek a kifogások. Azt akarom, amit megígért.

Negyedik halk kattanást hallott, ahogy megszakadt a vonal. Csak állt és nézte a kezében a telefonkagylót. Ha valami történik Devlinnel.. Devlin lenézte Őt, de úgy, mint egy báty a gyenge jellemű öccsét. Tegnap Amelia Shoresban Devlin Negyedik vállára tette a kezét. Most először, amióta Negyedik elkövette azt a hatalmas baklövést, emlegette fel Devlin a nehézségeket amelyek összekötötték őket. És Meadow,.. ő volt a legcsodálatosabb nő, akivel Negyedik valaha találkozott. Persze Meadow egyáltalán nem törődött vele — a nők ügyet sem vetettek rá, ha Devlin is érdeklődött irántuk —‚ ennek ellenére kedvelte. Kimondottan kedvelte. És valahogy erről Mr. Hopkins Is tudott.

Van itt valaki, aki állandóan figyeli, és folyamatosan jelentést tesz Mr. Hopkinsnak.

Meg kell találnia azt a festményt, mielőtt Devlin vagy Meadow, vagy ő meghal.

— Josht és Revát szeretem a legjobban. — Meadow még egy párnát gyömöszölt a feje alá, hogy ne kelljen nyújtogatnia a nyakát, miközben a falra szerelt százharminc centiméteres átmérőjű tévét nézte, - Ők már öregek! — Katie tizenhat éves volt, a legfiatalabb a hét szobalányból, akik összegyűltek Meadow hálószobájában, hogy egyenek Jordan különböző ételekből álló vegyes ízelítőjéből, és a Vezérfényt nézzék.

— Ugyan már! Nem öregek. Kiválóak. — A negyvenéves magas, fekete Rashida kinyitotta az uzsonnás zacskóját, elővette a szendvicsét, és a zacskót az ölébe terítette, hogy felfogja a morzsákat.

— Tessék, használja a reggeliző asztalkát! — Meadow odanyújtotta a nőnek az asztalt. - Így sokkal egyszerűbb.

- Köszönöm, Mrs. Fitzwilliam. — Rashida a könyökével megbökte a kanapén mellette ülő Buzzyt. — Mondtam, hogy engem szeret a legjobban.

Buzzy a vállával meglökte Rashidát és nevetett.

- Ostoba vénasszony! Engem még nem ismer.

A két nő különböző korú és bőrszínű volt, de látszott, hogy erős barátság köti őket össze.

Meadow irigykedve figyelte őket. Az ő legjobb barátja, orosz emigránsok lánya, sok-sok kilométernyire volt Washingtonban, és Meadow mostanában nagyon kevés időt töltött Firebirddel. Ha majd az orvosok azt mondják, hogy Sharon teljesen jól van... Ha Sharon teljesen jól lesz, Meadow meglátogatja Hunterék apró otthonát. Tiszteletteljesen viselkedik Konstantinenal szemben, mert ő egy jellegzetes orosz patriárcha – nagy darab, erős és kicsit félelmetes. Évődik Firebird testvéreivel. Zorana majd telepakol egy kosarat mindenféle finom ennivalóval, és akkor ők ketten Firebirddel elmennek az erdőbe kirándulni. és Meadow elmesél mindent a barátnőjének Devlinről...

— Én Gust és Harley-t szeretem, és ők is nagyon jók. — Katie a perzsaszőnyegen ült, ölében egy tál pattogatott kukoricával, kezében almával. — Nagyon tetszett, amikor ártatlanul vádolták gyilkossággal és.., - Az ott Harley? — Meadow egy maroknyi pattogatott kukoricával mutatott a tévére.

— Nem, az Tammy — válaszolta Buzzy. — Mrs. Fitzwilliam, nem bánja, ha erről a telefonról felhívom az édesanyámat? Otthon van egyedül, és ebédidőben mindig meg szoktam kérdezni, hogy jól van-e. — Gyorsan hozzátette: — Mr. Fitzwilliam már engedélyt adott rá.

- Egyáltalán nem bánom. — Meadow odanyújtotta a készüléket és figyelte, ahogy Buzzy tárcsáz.

Miközben a telefon kicsengett, Buzzy azt mondta Meadownak: — Anyám is nézi a Vezérfonalt, így a reklám alatt szoktam hívni. — Figyelme a telefonra váltott, — Szia, anya! Láttad, mi történt?

— Az anyjának multiplex sclerosisa van — magyarázta Rashida Meadow-nak halkan. Nagyon nehéz Buzzynak, pedig nagyon közel állnak egymáshoz.

Meadow bólintott. Teljesen átérezte Buzzy helyzetét. Sharon betegsége nagy megpróbáltatás volt mindenkinek a családban, a szorongás és az aggodalom azonban megváltoztatta őket — a család, amely élvezte az életet, ettől kezdve sokkal elszántabban megragadott minden pillanatot, sokkal felszabadultabban kimutatták az érzelmeiket, és megbecsülték az időt, ami még adatott nekik.

Jólesett látni, ahogy Buzzy beszél az anyjával, látni arcán a szeretetet, hallani hangjában a melegséget.

— Hoppá, vége van a reklámnak, anya! A délutáni pihenőben hívlak, jó? Én is szeretlek! — Buzzy letette a kagylót és visszaadta a készüléket Meadow-nak. — Köszönöm, Mrs. Fitzwilliam.

Meadow nagyot nyelt. Nem volt távol az anyjától, amióta megállapították nála a betegséget.

Ostobaság volt idegeskedni, mintha egy távol töltött hét alatt változhatna Sharon állapota... az idegesség azonban ott volt, és minden órával egyre fokozódott.

Szerette volna felhívni az anyját, de attól félt, hogy Devlin figyeli a szobájából kimenő hívásokat. Persze Sharon mindig azt mondta: Ha nagyon akarod, megtalálod a módját...

Bárcsak megtalálná a módját!

A megoldás villámcsapásként hasított az fejébe. Ha minden szobalány telefonál naponta egyszer az ő szobájából, az egész biztosan összezavarja a megfigyelőit. Ültében kihúzta magát és bejelentette: - Mindnyájan használhatják a telefonomat. Bármikor! Távolsági hívásra is!

— Távolsági hívást is megenged? — derült fel Katie arca. — Ugyanis a barátom Wisconsinban van, és a szüleim mérgesek, ha felhívom, és kifizettetik velem a számlát.

— Mrs. Fitzwilliam nem távolságira gondolt — mondta Rashida.

- Dehogynem! — Meadow egy nagy, mind-egy-nagy.. család-vagyunk mosolyt villantott fel, — Boldoggá tenne a tudat, hogy tartja a kapcsolatot a barátjával. És a többiekre is vonatkozik: ne feledkezzenek meg a családjukról!

Katie a kezét nyújtotta felé.

— Kérem, adja ide a telefont!

— Én vagyok a következő! — jelentkezett Shelby.

Meadow hátradőlt a párnáján és remélte, beválik a terve, Mire a következő reklámblokk véget ért, Shelby átadta a telefont Rashidának, aki felhívta a bátyját Kaliforniában.

Amikor ismét folytatódott a film, Teresa, a társaság helybéli Vezérfonal-szakértője a képernyőre mutatott és azt mondta: — Amikor Tammy kicsi volt, árvaházban élt; aztán az anyja férjhez ment, és vele és az új apjával élt. Az apja meghalt, az anyja hozzáment a herceghez, de az igazi apja elrabolta,..

Meadow tudta, hogy az előzmények végighallgatása egy órába is beletelne, ezért könyörtelenül közbevágott.

—Tehát ő jó.

Teresa aranyszínű, göndör fürtjei vidáman lebegtek, ahogy a lány bólogatott.

— Igen, de mindig átverik, — Szerintem egyszerűen ostoba — jegyezte meg Katie. — A vak is láthatta, hogy Jonathan egy gazember, Tammy viszont lefeküdt vele, tudott a tűzgyújtásról és...

A megjegyzést követő felzúdulás meglepte Meadow-t, - De olyan aranyos!

- Csak éppen gonosz.

- Tammy most sokkal jobban él.

Az indulatok akkor csaptak a legmagasabbra, amikor Devlin belépett a szobába.

— Jól van az édesanyja? — kérdezte Meadow.

— Vannak napok, amikor jobban van, vannak, amikor rosszabbul. — Ebből Meadow megérthette, hogy az anyja szenved.

Megjelenése nyomán síri csend támadt.

— Mi folyik itt?

Meadow felemelte a fejét és ránézett.

— A második takarítóbrigád velem tölti az ebédidejét.

Devlin erőszakkal betartatta vele az előírt ágynyugalmat: mellette állt, amíg zuhanyozott, elvitte a ruháját, csak pizsamát és köntöst hagyott, tálcán hozatta fel az ételét és behúzta a függönyöket, amikor úgy gondolta, hogy alvásra van szüksége. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy mindig igaza volt. Tudta, mikor fenyegeti legjobban a fejfájás. Tudta, mikor fáradt.

Megfigyelés alatt tartotta.

Meadow most már legszívesebben sikoltozott volna, annyira szeretett volna felkelni, hogy átkutassa a hotelt, elmeneküljön erről a helyről, mielőtt... mielőtt a férfi,.. nos, mielőtt beteljesíti az ígéretét, és vele tölti az éjszakát. Mert egy dolgot biztosan tudott — ez alkalommal nem ússza meg szárazon. Soha egyetlen nőnek sem volt felszínes kapcsolata Devlinnel. Szenvedélyes lenne, heves és elkeseredett — és Meadownak nem volt erre ideje.

Meg kell találnia azt a festményt. Haza kell térnie. Az anyjának szüksége van rá. Az apjának szüksége van rá.

Akkor miért érzi úgy, hogy ez az egész inkább menekülés, mintsem küldetés?

— Neked pihenned kellene. — Devlin a tévére pillantott és elkomorodott.

Jól teszi, ha nem próbálja meg kizavarni a takarítóbrigádot. Nagyon jól teszi. Ingerülten azt mondta: — Pihenek. Az elmúlt negyven órában egyfolytában pihentem. Látod? Ágyban fekszem, párnák vannak a fejem alatt, itt a fájdalomcsillapító, amitől egészen jól érzem magam. — Megmozgatta a szemöldökét. — Egészen jól.

— A fejed hogy van?

— Egészen jól.

— Vicodin — mondta Rashida Buzzynak.

— Gondoltam, — Buzzy felnevetett.

— Mihelyt a második takarítóbrigád végez az ebédjével, Pihenni fogsz — parancsolta Devlin.

— Persze, hogy pihenni fogok. Pontosan, ahogy most is. Mivel a harmadik takarítóbrigád is itt fog ebédelni nálam, és közben nézzük az Opraht. Hugh Jackman lesz Oprah vendége, aki az új filmjéről beszél, és énekelni is fog... — Meadow figyelme elkalandozott Devlintől, és felfigyelt egy jelenetre a tévében: jóképű férfi guggolt a bokorban, kezében egy feszítővassal, — Várjunk csak! Ki az, aki Tammy után leskelődik?

— Szent ég! — Teresa felpattant és a tévére mutatott. — Oda nézzetek! Visszatért!

— Nem hiszem el! — kiáltott fel Katie.

- Én mondtam! Ugye, megmondtam? — Buzzy összeütötte a tenyerét Rashidával.

Devlin ott állt a kiabáló nők között, egy magányos férfi az ösztrogéntenger közepén.

— Ki az? — Meadow feltérdelt az ágyban és ugrált. — Ki az? Ki az a férfi?

Devlin odalépett hozzá, megfogta a vállát és visszafektette az ágyba. Addig tartotta, amíg abba nem hagyta a tiltakozást és a vonaglást. Akkor mélyen a szemébe nézett.

— Az orvos nem ezt írta elő, és nem hagyom, hogy makacsságod miatt bajod essék.

Megnézheted ezt a szappanoperát és megnézheted Opraht, de csak akkor, ha megígéred, hogy utána tényleg pihensz.

Olyan ellentmondást nem tűrő volt. Olyan macsó. Olyan... izzó.

Legszívesebben a férfi dereka köré fonta volna a lábát, lerántotta volna magához az ágyba, hogy megmutassa neki, milyen féktelenül érzi magát. Megalázó volt a felismerés, hogy ehhez az ősember viselkedéshez az is hozzátartozik, hogy itt és most azonnal el akart élvezni.

Azonban nagyon is tudatában volt a második takarítóbrigád tagjai osztatlan figyelmének.

Ráadásul kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy képtelen lenne elviselni a Devlinnel való szeretkezés következményeit. Nem azért, mintha törékeny lenne. Ó, nem! Hanem mert minden a férfival kapcsolatban — ahogyan fölé hajolt, ahogyan megragadta a vállát, a citrus és szantál illata és az a mindent elsöprő szexuális vonzerő — arra figyelmeztette, hogy belehalna a kéjbe.

Még túl fiatal volt, hogy meghaljon.

- Rendben - mondta vékony hangon —‚ utána pihenek.

Devlin egyszer bólintott a piszoknak egyáltalán nem voltak kétségei afelől, hogy Meadow engedelmeskedik —‚ majd felegyenesedett és szembefordult a szobában lévőkkel.

Meadow piros arccal felült.

— Hölgyeim. — Kedélyesen biccentett és kisétált.

A szemek minden léptét követték.

Amikor becsukódott az ajtó mögötte, Katie halkan megjegyezte: — Hűha!

— Én magam sem fogalmazhattam volna meg jobban. - Rashida barna szeme tágra nyílt, és tele volt áhítattal.

Mindenki irigyen nézett Meadow-ra, és senki nem törődött a Vezérfonalban zajló eseményekkel.

Kétségtelenül el kell tűnnie a Titkos Kertből. Mégpedig minél hamarabb.

Ki kellett használnia a lehetőséget, amit pedig nem akart. Megköszörülte a torkát.

— Az jutott eszembe... ööö... arra gondoltam, hogy szeretném lecserélni azt a képet. — Monet Vízililiomok nyomatára mutatott.

Micsoda unalmas kép; tényleg le kell cserélni!

— Amikor a múltkor az épületben bolyongtam, láttam egy festményt, de nem emlékszem hol... Olyan volt, mint egy holland házbelsőt ábrázoló jelenet a tizenhetedik századból, a feleség főz, a férj pedig Segít a gyerekeknek a házi feladatban. Nem látták valahol?

A nők a fejüket rázták.

— Erős fényhatások, meleg színek, az egész kép nyugalmat és szemlélődést sugallt.., Próbálta elmagyarázni a részleteket, amelyek együttesen remekművet alkottak.

A nők ismét csak rázták a fejüket.

Meadow abban reménykedett, ha megkérdezi, valakinek eszébe jut, hogy látta valahol a képet, és akkor már indulhat is érte. Ehelyett most azért is izgulnia kell, nehogy valamelyik nő megemlítse a dolgot Devlinnek, A férfi azonnal nyomozni kezdene, megkeresné a képet és kiderítené, ő miért keresi. A csalódás keserű ízét érezte a szájában, miközben hátradőlt a párnán.

— Ha valaki látná ezt a képet, lenne kedves szólni nekem?

— Természetesen Mrs. Fitzwilliam, — Rashida felállt. — Gyerünk, lányok! Ideje visszamennünk dolgozni.

Buzzy is felállt.

— Mrs. Fitzwilliam, nem szeretné, ha szólnánk a harmadik takarítóbrigádnak, hogy fáradt és szeretne pihenni? Tudja.., későbbiekbe. — Jelentőségteljesen megnyomta az utolsó szót, és az ajtó felé pillantott, amelyen keresztül nemrég távozott Devlin.

A többiek kuncogtak.

- Nem! Dehogy! Jól vagyok. Mr. Fitzwilliam csak egyszerűen túlreagálja a dolgot. Meadow ismét elpirult.

— Maga így nevezi? — Teresa összeszedte az ebédje maradékát. — Még hány napig kell pihennie, Mrs. Fitzwilliam?

— Ma este már felkelhetek — Én a maga helyében fekve maradnék — mondta Buzzy.

Ahogy a nők nevetve kisorjáztak az ajtón, Meadow hallotta, amint valamelyikük megjegyzi: — Ámen, nővérem. Ámen!

Tizennyolc Amikor Meadow belépett az irodába, Sam már rezignált arckifejezéssel meredt az ajtóra, mintha számított volna rá.

- Mrs. Fitzwilliam. Miben segíthetek?

— A férjemet keresem. Meg akarom mutatni neki, hogy teljesen visszanyertem az egészségemet. — Valójában azt akarta megnézni, milyen festmények lógnak az iroda falán, Ugyanis tényleg nagyon sürgősen ki kellett jutnia Waldemarból, lehetőleg mielőtt még egy éjszakát kellene eltöltenie a forró, jóképű és nagyon kanos Devlinnel.

— Gyógyulása nagy megkönnyebbülés mindannyiunk számára. — Sam kifejezéstelen hangja éles ellentétben állt aggodalmával.

Meadow azonban biztos volt benne, hogy megfelelő bátorításra — és valamikor úgyis kideríti, mi az - a férfit rá lehet bírni egy mosolyra.

— Mr. Fitzwilliam pillanatnyilag elfoglalt. Szeretné megvárni?

— Persze. — Meadow lassan körüljárt, és mindent szemügyre vett a szobában. — Nagyon kellemes irodája van.

Valóban így volt. A helyiség tágas volt, és szépen berendezett, nagy, tengerre néző ablakokkal, tölgyfából készült iratszekrényekkel, egy nyomtató/fax/másoló masinával, és csupa unalmas festménnyel a falon.

A francba!

Meadow az iratszekrény felé sétált.

— Mit csinált, mielőtt Mr. Fitzwilliamnél kezdett volna dolgozni?

Sam felnézett a munkájából és összevonta a szemöldökét. Meadow gyorsan magyarázkodni kezdett.

- Nem mintha furcsállanám, hogy egy férfi beáll titkárnak, csak...

— Adminisztrációs asszisztens vagyok.

— Á, értem! Én is ezt akartam mondani. De maga... — az állandó morcos képével és türelmetlenségével, és mindent látó szemével — inkább olyan, mint egy hadvezér vagy egy sorozat gyilkos, — olyasvalaki, aki irányít.

— Én igenis irányítok. én osztom be Mr. Fitzwilliam idejét és programjainak nagy részét én szervezem. — Sam visszatért a papírtologatáshoz.

— Biztos vagyok benne, hogy nagy segítségére van Mr. Fitzwilliamnek, — és most már volt annyi esze, hogy ne tegyen fel személyes kérdéseket Samnek. Talán tényleg sorozatgyilkos.

— Van egy térkép a szállodáról? Folyton eltévedek.

— A térképek ott vannak az ajtó melletti polc sarkán. Meadow felkapott egyet, összehajtotta és bedugta a zsebébe.

— És ha a szobájában maradna, nem tévedne el. - Nyilvánvaló volt, hogy a fickó nem kedveli Őt, és mivel tudta, hogy betört a házba, és azt is gyanította, hogy valójában nem Devlin felesége, ez teljesen érthető volt. Ez azonban nem akadályozta meg Meadow-t a próbálkozásban.

— Unatkozom. Biztosan megérti, Sam, maga nagyon jó kondiban van, biztosan sportol.

Mozog. Maga is focizik, mint Devlin?

— Súlyt emelek és futok. Ez a kettő a leghatékonyabb módja, hogy karbantartsuk a testünket.

— Mit csinál szórakozásképpen?

— Szórakozás? — A férfi zavartan ráncolta a homlokát.

Rendben. Ez a kérdés nem jött be. Meadow Devlin irodájának nyitott ajtajára nézett, és ráérősen arrafelé indult.

— Nem ülne le, amíg várakozik? — Amivel Sam azt akarta nem éppen finoman a tudtára adni, hogy jó lenne, ha leülne és befogná a száját.

— Dehogynem. — Meadow helyet foglalt a férfival szembeni széken és rámosolygott.

Sam nem viszonozta a mosolyt.

— Gondolom, Mr. Fitzwilliam bőven ellátja munkával. Mindig ilyen sokáig dolgozik?

A falon lógó órára nézett. Elmúlt öt óra.

—

— Igen, így van. Igen, ilyen sokáig. Tényleg elmúlt.

A mi Samünknek nem éppen a beszéd az erős oldala.

— Általában hányig dolgozik?

— Nagyon későig. Ami azt illeti, most még be kell fejeznem a jövő heti fűszeres megrendelőlista gépelését. — Visszafordult a számítógépéhez. Ujjai a billentyűzet fölött lebegtek.

— Milyen pompás telefon! — Meadow maga felé fordította a készüléket. — Négy vonal van rajta. Mindet maga veszi fel?

— Igen.

— Mind a négy a szállodáé?

— Nem. De azon a panelen nyomon tudom követni minden vonal használatát. — A falra szerelt elektronikus táblára mutatott. — Például észrevettem, hogy a maga vonala szinte állandóan foglalt volt délelőtt tizenegytől kezdve. — Sötét pililantást vetett Meadow-ra.

— És most? - kérdezte Meadow vidáman. — Most is használja valaki?

— Igen. Gondolom, valamelyik szobalány. .

— Valószínűleg. Bele tudunk hallgatni?

— Tilos lehallgatni a magánbeszélgetéseket egy szállodában.

— Ó! — Meadow legszívesebben elégedetten összedörzsölte volna a tenyerét.

— Van még kérdése? — Mielőtt Meadow megszólalhatott volna, a férfi hozzátette: — Ugyanis az elmúlt néhány napban alig aludtam, és amíg ezzel és a többi sürgős dologgal nem végzek, ma sem fekhetek le.

Micsoda morózus alak!

— A világért sem Szeretném feltartani, — Meadow nézte férfit, amíg az gépelt.

Nem tudta eldönteni, hogy Sam tényleg ennyire belemélyedt a munkájába, vagy immunis az ő bájaira, de ügyet sem vetett rá. Felállt és odasétált a faxgéphez.

- Gondolom, sokat használja.

— Igen.

Bárcsak vethetne egy gyors pillantást Devlin irodájába anélkül, hogy a férfival találkoznia kellene.,. A nyitott ajtó felé oldalgott.

Hangokat hallott bentről. Devlin mély, összetéveszthetetlen délies akcentusát, és egy nő vékony, rémült hangját.

- Sajnálom, Mr. Fitzwilliam. Nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen vagy legalábbis.., minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne történjen meg újra.

— Mia, ezt nem értem. Három nappal ezelőttiig maga mintaalkalmazott volt. Mi történt?

— A... a fiamról van szó, — A nő hangja zavart volt és remegett. — Kimaradt az iskolából.

Folyton bajba kerül. Megpróbálom kordában tartani, de tizenhét éves. Mr. Fitzwilliam mondtam neki, hogy éhen halunk, ha elveszítem ezt az állást, ő azt felelte, hogy meg van a módja.,. hogy pénzt szerezzen. - Mia hangja elcsuklott. - Félek,., nagyon félek.

- Üljön le! Vegyen egy papír zsebkendőt! Az Isten szerelmére, hagyja már abba a bőgést! Devlin hangja olyan volt, mint egy arculcsapás Mia keserves vallomása után.

Micsoda szemét alak! Nem látja, hogy Miának most különös bánásmódra van szüksége?

- Igen... igen, uram — mondta Mia. Meadow a vadul gépelő Samre pillantott, majd elég közel óvakodott az ajtóhoz, hogy egy pillantást vethessen az irodába.

Mia az íróasztallal szemben ült és az orrát törölgette.

- Mia, van kettőnk között romantikus kapcsolat? — csattant fel Devlin.

A nő kiemelte arcát a zsebkendőből, és döbbenten meredt Devlinre.

— Nem, uram!

— Akkor fújja ki az átkozott orrát! Nem érdekel, milyen hangja van! — szólt rá Devlin bosszúsan. — Mindenképpen hagyja abba nekem ezt a szipogást!

Mia hangosan kifújta az orrát.

Micsoda szemét alak! Tényleg olyan szörnyeteg, ahogy mindenki mondja. Be kellene mennie oda most azonnal és közölni vele.

— Rendben. Most nézzen rám! — Devlin előrehajolt és belenézett Mia szemébe. — A maga tizenhét éves fia kimaradt az iskolából, a férje elhagyta, van egy tizenhárom éves lánya, és attól fél, hogy a fia kábítószer-ügyekbe keveredik. Nem hagytam ki semmit?

— A fiam beváltotta a legutóbbi fizetésem csekkjét, és fogalmam sincs, mit csinált a pénzzel. — Mia újra sírva fakadt és gyorsan felállt. — Sajnálom, Mr. Fitzwilliam. Tudom, nem ... a maga dolga a családommal törődni. Akarja, hogy most távozzak?

- Addig nem amíg, nem találunk valami megoldást. Üljön le!

A nő engedelmeskedett.

- Most nézzen rám!

Mia megtette.

-

Elmite szigetén nagy építkezést folynak.

-

Hol van ez az Elmite?

-

A Karib-tengeren. Az enyém a sziget.

-

Az egész sziget?

-

Lakatlan volt. Nem volt víz. Fúrattam kutat. Egy nagy vízgyűjtő van a sziget alatt.

Nyaralóhelyet építettetek oda.

-

Értem. – Mia bólintott.

-

Mivel a fia úgysem jár iskolába, mit szólna hozzá ha valamilyen módon megpróbálnánk arra buzdítani, hogy folytassa az iskolát?

Mia némán meredt Devlinre; arcán a remény látszott felcsillanni.

— Az jó lenne.

Talán Meadow mégsem Jól ítélte meg Devlint.

— Ha elrabolnák.,. — Devlin rövid szünetet tartott, hogy lássa, Mia tiltakozik vagy sem —‚ és kemény munkára fognák egy építkezésen, egy lakatlan szigeten az egész nyárra.

— Mikor mehet? — Mia hangja megváltozott, hűvös lett és nyugodt.

— Mrs. Fitzwilliam! — suttogta Sam Meadow háta mögött.

— Maga hallgatózik?

- Ssshh! — Meadow egy legyintéssel elintézte a titkárt, Ezt hallani akarom!

Devlin az ajtó felé nézett és meglátta őket, de figyelme visszatért Miához.

— Ma este indulna.

Mia határozott volt, - Vigye!

— Kifelé menet adja meg a titkáromnak az információkat, melyek ahhoz kellenek, hogy megtalálja a fiát. Aztán térjen vissza dolgozni, és sok szerencsét! Jordan ma borzalmas hangulatban van.

— Tudom, uram. Köszönöm, uram, — Mia felállt, Ahogy elment Meadow mellett, bólintott, és most először, amióta Meadow megismerte, boldognak látszott.

- Sam megpróbálta félretolni Meadow-t.

— Bejelentem, — Ne fáradjon! — Meadow belépett Devlin irodájába és becsukta az ajtót Sam orra előtt.

Devlin egyáltalán nem örült, hogy látja.

Persze, mert a nagy, csúnya, könyörtelen vállalkozót nagylelkű cselekedeten kapták.

Meadow megkerülte az asztalt, Devlin felállt.

— Neked ágyban kellene lenned.

— Letelt a negyvennyolc óra. — Visszalökte a férfit a székébe, majd lovagló ülésben az ölébe ült. — Nagyon rendes voltál.

— Mia jó munkaerő.

— A legrendesebb ember a világon. — Lehajolt és megcsókolta a férfit.

Amikor felemelte a fejét, Devlin azt mondta: — Ha kirúgnám, Jordan nagyon dühös lenne.

— A legrendesebb ember a világon — ismételte Meadow, újra megcsókolta és közelebb nyomta a csípőjét.

Mire a lány kivette a nyelvét a szájából, Devlin a világon bármivel egyetértett volna, amit mondott.

— Én vagyok a legrendesebb ember a világon. — Belenézett a lány szemébe, félmosollyal nedves száján, keze a lány csípőjét fogta. — Kulcsra zártad azt az ajtót?

— Nem. Miért tettem volna? A legrendesebb ember a világon nem szerelmeskedik nőkkel az irodai székén.

— Nem, de a feleségével igen.

— Te sikamlós nyelvű szörnyeteg! — Olyan közel volt egy máshoz az ölük, amennyire csak lehetett, a lány átölelte a vállát, melle majdnem hozzáért az ő mellkasához, illata meleg volt és nőies...

Szent ég, mosolygott rá! Nem Negyedikre. Nem a vén seggfejekre. Nem a szobalányokra vagy Samre, vagy Mrs. Cognomira, hanem rá.

Devlin azonban mégis kényszert érzett, hogy beszéljen.

— Tudod, nem akartam elveszíteni egyet abból a néhány Amelia Shores-i emberből, akik vállalták a vén seggfejek rosszallását, és hajlandóak nekem dolgozni.

- Mi történt vele? Miért akarja lebeszélni a lányt arról, hogy jót gondoljon róla? Hiszen akarja, hogy mosolyogjon rá. De nem jutalomképpen, mert jó kiscserkész volt. Ami nem volt. Azt akarta, hogy azért mosolyogjon rá, mert jól érzi magát vele, mert kívánja.

A fenébe! A lány nem megfelelő okból mosolygott rá, és eddig a percig azt sem tudta, hogy létezik nem megfelelő ok. Óriási önfegyelemre volt szüksége — amelyről azt sem tudta, hogy rendelkezik vele —‚ hogy eltolja magától a lány csípőjét.

— Figyelj, hasznot húzok én a fiúból is. Úgy fog dolgozni, hogy még soha életében nem dolgozott.

- Értem, viszont a segítséged nélkül Miának esélye sem lenne. — Meadow újra megcsókolta, majd lecsúszott az öléből.

Devlin fel akart állni, de képtelen volt megmozdulni anélkül, hogy hangosan fel ne nyögjön.

- Hű, micsoda monitorok! — A lány szemben állt a fallal, amelyen a masinák sorakoztak.

— Ezek aztán a monitorok! — Feszengve körülnézett.

Tekintete elidőzött a Devlin mögötti falon — vagy inkább a falon lógó festményeken.

A francba! Meadow nem azért jött, hogy rá mosolyogjon. Azért jött, hogy ellenőrizze az irodáját festmények szempontjából.

Ahogy a folyosón a szobája felé tartott, Meadow elővette zsebéből a térképet, széthajtogatta és szemügyre vette. Minden, folyosó jelölve volt. Minden szoba tisztán látszott. Pontosan erre volt szüksége.

Körülnézett. Milyen kísérteties tudni, hogy valaki — Devlin - minden lépését szemmel tartja! Eddig is tudta, de azoknak a monitoroknak a látványa olyan kézzelfoghatóvá tette a megfigyeltetés érzését, hogy lúdbőrözött a háta. Örült, amikor bemenekülhetett a nappaliba, kiteríthette a térképet az asztalra, és egy tollal a kezében nekiláthatott a felderítés megtervezésének.

Nem értette Devlint. Egyik pillanatban ott tartotta az ölében és úgy nézett rá, mintha ő lenne Isten ajándéka Dél-Karolinának, a következőben pedig, jelképesen mondva, elhajította. Aztán amikor megpróbált körülnézni az irodában, megragadta a karját, kipenderítette az irodából, és mielőtt becsukta az orra előtt az ajtót, közölte vele, hogy rendeljen vacsorát a szobaszervizzel.

Sam sem engedte, hogy visszamenjen. Valamikor biztosan focizhatott, mivel úgy hiúsította meg bejutási kísérleteit, hogy egyszerűen elállta a kilincset.

Pedig csak azt akarta megmondani Devlinnek, hogy nem kell zavarban lennie, mert rendes volt Miával. Ő nem fogja elmondani senkinek, és nem rombolja le vele a nagy, csúnya, könyörtelen vállalkozó képét.

Meadow a telefonra pillantott. Szeretett volna elmesélni mindent az anyjának Devlinről, de Judith azt mondta, ne telefonáljon.

Vajon jól van Sharon?

Felvette a kagylót és vacsorát rendelt. Az étel zamatos volt, ízletes és vegetáriánus. A hotel híre, mint ahol kiváló az étel, már most biztos volt. Meadow evett, beszélgetett a szobaszervizes pincérrel, aki visszajött a tálcáért, lezuhanyozott, felvette a hálóingét, megnézte a tévében a Házastársad társa című vacak valóságshow-t... és mindvégig Sharon miatt aggódott.

Hiányzott az anyjával való rendszeres beszélgetés. Hiányoztak Sharon megnyugtató szavai.

Hiányolta világias bölcsességét. És aggódott, nagyon aggódott Sharon egészsége miatt. Ha legalább egy utalással szolgálhatna az anyjának nem azzal kapcsolatban, amit igazán csinál, hanem vele kapcsolatban, felkelthetné Sharon érdeklődését, és nem foglalkozna a betegségével.

Miért ne hívhatná fel?

Meadow a telefonra meredt.

Miért ne?

Kitalálhatna valami történetet Sharonnak arról, hogyan keresett titokban egy telefont a szeminárium alatt. Csak egy egyszerű történetet, mert anya mindig tudta, ha Meadow hazudott. És ha Sam még mindig az irodában van, Devlin látni fogja, hogy telefonál, de semmiképpen nem hallgathatna bele. Meadow kinézett az ablakon a gyorsan sötétedő tavaszi estébe, és meghozta a döntést, ami a lelki nyugalmához kellett. Gyorsan tárcsázta szülei számát, és miközben a kicsörgést hallgatta, olyan erősen markolta a kagylót, ahogy csak bírta.

Amikor végre felhangzott a szeretett hang a vonal másik végén, azonnal megnyugodott.

— Anya! Vissza kell mennem a szemináriumra, így nem beszélhetek sokat, de.,. hogy vagytok apával?

Sharon letette a telefont, és visszafeküdt az ágyra. Verejték csillogott a homlokán és a felső ajka fölött, arca pedig annyira sápadt volt, hogy River legszívesebben sírva fakadt volna.

Mosolya azonban őszinte volt.

- Meadow volt, nagyon jól érzi magát.

— Milyen a Szeminárium?

— Nem akart beszélni róla, Arról a férfiról akart beszélni, . akivel megismerkedett.

— Megismerkedett egy férfival?.

— Azt mondja, ez más.,. komor, energikus és elmélyült, De valósággaI lenyűgözi.

- Nem úgy hangzik, mintha az a fajta lenne, aki nekünk is tetszik.

— Nem is kell olyannak lennie. Neki kell, hogy tetsszen.

— Talán igazad van. — River nem volt annyira önzetlen, mint Sharon, ha a kicsi lányával randevúzó férfiakról volt szó. Arra tanították Meadow-t, hogy bízzon az ösztöneiben, és most ő is kénytelen volt bízni bennük. Odanyújtott Sharonnak egy pohár vizet és egy maroknyi gyógyszert. - Mikor jön haza?

- Azt kérdezte, nem bánjuk-e, ha marad még néhány hétig.

- Néhány hétig? - River hangjában a csalódás érdeklődéssel keveredett, — Tényleg ennyire kedveli azt a férfit?

- Örülök neki. Még csak huszonkét éves, és az elmúlt pár év nagyon nehéz volt számára.

Szüksége van erre a kis pihenőre.

— Igen, de... — Figyelte, amint Sharon megpróbál felülni, és legyőzte magában a késztetést, hogy segítsen neki. Felesége utálta, ha rokkantként kezelték.

— Nem akarsz egy ideig kettesben lenni velem? — Sharon egyenként bekapta a pirulákat, és nagy erőfeszítéssel lenyelte őket. Mosolyogva megsimogatta River arcát, majd visszahanyatlott a párnára.

— Dehogynem. Természetesen akarok. — River tehetetlenül nézte, ahogy az asszony lehunyja a szemét, és a gyomrára teszi a kezét, ami egyértelmű jele volt annak, hogy a mindig fenyegető hányinger ismét támad. — Azt mondtad neki, hogy. jól vagy. — Nem akarta, de szavai vádként hangzottak.

— Majd közlöm vele a tényeket, ha már mi is tudjuk. Mihelyt meglesznek a végső eredmények, Ígérem, elmondom neki. Most hagyjuk, hadd legyen boldog néhány napig!

River beadta a derekát Sharonnak. Mindig így történt. Sharon erős akaraterővel rendelkezett, megérezte, mi helyes és, mi helytelen, de ez alkalommal... River nem volt benne biztos, hogy Sharon jól döntött. Egyáltalán nem volt biztos benne.

Tizenkilenc Devlin az irodájában ült, és a videóképernyőket nézte.

Majdnem éjfél volt, az égen telihold ragyogott, Negyedik tökrészegen támolygott fel a lépcsőn. Nem is ivott olyan sokat, csak egyszerűen nem bírta az italt.

Megszabadul vajon valaha ettől az alaktól? Amíg Devlint lefoglalta Meadow sérülése, Negyedik betelepedett a házba, ami még ennél Is nagyobb baj volt, hogy a betegszobában tett

rendszeres látogatásai során elbűvölte Meadowt. A lány kedvelte Negyediket — sokkal jobban, mint őt.

Meglepetésére, ez erősen bosszantotta Devlint.

- Hogy a pokolba volt képes egy olyan alak, mint Negyedik, ki még magát sem tudta menedzselni, nemhogy egy sikeres céget, megnyerni minden nőt, akivel találkozott. Talán valamiféle rejtett képességekkel rendelkezett?

Nem. Devlin huszonöt éve ismerte Negyediket. Ha Negyediknek voltak is rejtett képességei, azokat olyan mélyen betemette a hiúság, a gyávaság és az alkohol, hogy sosem tudtak a felszínre törni.

Most, ahogy Devlin figyelte, Negyedik faltól falig tántorgott. Már megint eltévedt. Évtizedeken keresztül itt élt, és mégsem képes megtalálni a hálószobáját, Azt állította, ennek Devlin által végzett átalakítás az oka. Devlinnek viszont meggyőződése volt, hogy Negyedik egy züllött idióta. Negyedik gyenge volt, erkölcstelen, és vacak üzletember. Ennyit Bradley Benjamin egyetlen utódjáról.

Devlin nem tévedett Negyedikkel kapcsolatban, ahogyan Meadow-val és saját magával sem.

Leakasztotta a walkie-talkie-t a derekáról, és anélkül, hogy ránézett volna a kis képernyőre, beleszólt.

— Mr. Benjamin a második emeleten, a T-hármas folyosón tartózkodik. Küldjön valakit, aki elkíséri a hálószobájához..

Mély női hang válaszolt.

— Igen, Mr. Fitzwilliam.

Devlin meglepetten nézett a képernyőre.

Gabriel mondta, hogy felvett egy nőt, de Devlin még nem találkozott vele. Most sem látta jól — valahol kint ácsorgott. Középkorúnak, magabiztosnak és zömöknek tűnt. Volt benne még valami kelet-európai jelleg. Gabriel biztosította, hogy a rendkívül tapasztalt. Devlin kikapcsolta a walkie-talkie-t.

— Sam! Sam megjelent az ajtóban. Fáradtnak tűnt — mindketten keményen dolgoztak hajnali öt óta, próbálva lenyomozni a szálloda víznyomásának hirtelen visszaesését. Persze mindketten tudták, ki áll a szabotázs mögött, de ettől nem lett egyszerűbb a probléma megoldása.

— Eddig nincs szerencsénk, uram. A vízművek azt mondja, a jövő hétig nem tud senkit ráállítani a dologra — Sam tehetetlenül beletúrt a hajába.

— Tudja, hol lakik a fickó. Küldjön oda valakit, hogy bekopogjon az ajtaján.

— Most rögtön? — Sam kimérten elmosolyodott.

— Mégpedig ebben a percben. Utána feküdjön le aludni - mondta Devlin, majd tőle jól ismert keserűséggel hozzátette.

— Amíg meg nem találjuk a módját, hogy satuba fogjuk Bradley Benjamin mogyoróit, újabb és újabb problémák lesznek és sosem jövünk rá a megoldásra fáradtan.

Devlin a képernyőkre pillantott. Megdörzsölte a szemét. Neki is le kellene feküdnie, mert képzelődik. Biztosan csak képzelődik.

Mintha Meadowt látta volna a félhomályos folyosón szaladni a hálószobájuk előtt hálóköntösben.

— Mi a fene? — Előrehajolt.

Sam odalépett mellé.

- Jó látni, hogy Mrs. Fitzwilliam ennyire jól érzi magát - jegyezte meg természetes hangon.

Meadow a folyosón rohangál, nem törődve a lépcsőkkel, akadályokkal vagy hirtelen kanyarokkal, amikor egy újabb ‚ ütéstől a fejére megtörténhet az, amit már így is állít — az emlékezetkiesés.

De legalább nem festményeket nézeget.

— Különben e-mailezett a nyomozó. Próbálja lekövetni a Mrs. Fitzwilliam szobájából kimenő hívásokat, de eddig csak két számot sikerült kizárnia. A legtöbben nincsenek otthon.

Egyvalaki nem volt hajlandó beszélni vele, és egy másik rendőrséggel fenyegetőzött, ha még egyszer telefonál. Három meg hangpostára megy. Azt mondja, a hívóazonosító a nyomozó átka. Ha az illető nem ismeri a hívó számát, nem veszi fel a kagylót. Ha nem ismeri a személyt, aki az üzenetet hagyja, nem hívja vissza. És az általa feltett kérdések aggodalmat keltenek az emberekben. — Ekkor Sam Devlinre nézett, csak ránézett és a kérdések egyértelműen ott ültek a szemében.

Sam nem kísérte el Devlint Mallorcára, így nem lehetett benne biztos, hogy Meadow nem a felesége. Azonban mindenkinél jobban tudta, hogyan reagált Devlin, amikor először meglátta a lányt, és hogy azóta is a származását nyomoztatja.

Devlin indítékai azonban nem tartoztak Samre, ahogyan Sam magánéletének hiánya sem tartozott Devlinre.

Samnek nem voltak rokonai, akik zaklatták, nem volt otthona, ami várta, és nem volt kutyája, ami a szőnyegére pisil.

A fickónak jó érzéke volt az üzlethez, de láthatóan nem akart saját vállalkozásba kezdeni, és Devlin néha eltűnődött, nem kellene-e egy kicsit jobban figyelnie Samre, mert hogy lehet az, hogy egy ilyen tehetséges ember egyetlen hibával sem rendelkezik?

Devlin azonban kiváló ajánlólevelei alapján felvette Samet, és amíg a férfi be nem jelenti, hogy máshol keresi a szerencséjét, alaposan kihasználja képességeit, átkozottul jól megfizeti, és megbízik benne — legalábbis annyira, mint mindenki másban.

— Hová mentek a hívások? — kérdezte Devlin.

— A legtöbb helyi hívás volt, de több is ment Atlantába, Kaliforniába, Wisconsinba, Texasba, Washingtonba, Floridába és New Yorkba.

Devlin egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a képernyőről.

- Okos lány.

— Igen, uram — mondta Sam, anélkül hogy a hangsúlya fikarcnyit is változott volna.

Devlin elővette a díszes ezüstkulcsot az íróasztalfiókból és zsebre tette.

Meadow a hátsó kijárat felé tartott. El akarta hagyni házat.

— Sétálok egyet, kiszellőztetem a fejem. — Futva indult lány után.

Remélte, utoléri, mielőtt kilép a házból, de a hátsó ajtó éppen az orra előtt kattant be a lány után. Lenyomta a kilincset és kilépett a teraszra.

A folyosók homálya után a holdfény csaknem megvakította. Az egész birtok éles feketefehérben ragyogott. A fák alatti árnyék sötét foltokkal szórta be a füvet, és amikor felnézett, a hold kerek tányérját látta úszni az égbolt csillagokkal díszített fekete tengerén.

Meadow futva távolodott a gyepen keresztül, vörös haja volt az egyetlen szín a fekete-fehér világban. Bár valójában nem is futott... szökdécselt, mint egy iskoláslány, karját előrenyújtva, mintha magához akarná ölelni az éjszakát.

A francba! A gyógyszerek teljesen elvették az eszét.

Azonban tudta, hogy ez ostobaság. A gyógyszereknek ehhez semmi köze sem volt. A lány egyszerűen... őrült volt.

- Devlin beleszólt a walkie-talkie-ba.

— Mrs. Fitzwilliam és én a fallal körülvett kertben leszünk Szeretnénk kettesben lenni.

Szóljon a többi biztonsági embernek is, hogy maradjanak távol!

— Igen, uram. — Megint az a nő volt, valahonnan a birtokról. Teljesen mindegy volt, ő vagy bármelyikük hol van, amíg Meadow a bekerített kert felé tereli. Ott majd kettesben lehetnek.

Kikapcsolta a walkie-talkiet Meadow eltűnt a tengerpart felé vezető emelkedő mögött. Devlin futva indult utána. Amikor felért a dombra, megpillantotta a lány fürdőköpenyes alakját, amint a kanyargós ösvényen a part felé tart.

- Meadow! — kiáltott utána. A szél elvitte a hangját, ezért meggismételte hangosabban. — Meadow!

A lány megfordult. Azt hitte, mérgesen fog ránézni, mint amikor félbeszakította a szappanopera-partiját, vagy összefogja magán a köpenyt azzal a szégyellősséggel, amit mindig tanúsított, ahányszor ő a legapróbb jelét adta szexualitásának.

De nem. Elmosolyodott és visszaszaladt hozzá.

— Te is kijöttél játszani?

- Kijöttem játszani? — Devlin nem hallotta ezt a kifejezést harmadikos általános iskolás kora óta.

- Ugye, milyen gyönyörű? — A lány egy mindent átölelő mozdulatot tett a gyep, a dűnék, az ég felé. — Nem szeretsz itt élni? Nem szereted a hullámok hangját, az óceán és a píneák illatát? — Olyan volt, mint aki megkergült.

- Megint beütötted a fejed? — kérdezte Devlin gyanakodva, A lány hangosan felnevetett, nem törődve vele, ki hallja.

- A telihold. Gyere! — Megragadta Devlin kezét. — Táncoljunk!

Húzta Devlint magával, magasra tartotta a karját, lábával valami különös görög tánc ritmusára dobbantott.

— Ugye, milyen jó móka? — kérdezte.

Devlin ostobán érezte magát, mint egy józan ember a részegek között. Ráadásul a biztonsági őrök a szabotőrök miatt figyelték az egész partot, és esze ágában sem volt a szemük láttára ugrabugrálni, mint egy kimenőt kapott tengerész. Megállt, és mint egy horgony, visszatartotta a lányt.

Meadow is megállt — nem volt más választása —‚ és elkeseredve nézett rá.

— Meglepetésem van számodra — mondta Devlin.

— Nem hiszem. — Ennek ellenére arcán felvillant az a csodálatos, zsibbasztó mosoly. — És mi az?

— Gyere! — Visszaindult a kanyargós ösvényen a lánnyal együtt a birtok közepe felé.

— Az ott mi? — Meadow egy borostyánnal benőtt falra mutatott.

— Oda megyünk. — Devlin a lányt a magas, súlyos, fából szült ajtó felé vezette. Elővette a kulcsot a zsebéből, és megmutatta neki. Érezte, hogy Meadow összerándul. Érezte, hogy sípolva veszi a levegőt.

Tehát felismerte. Talán annak a párja lehet, amivel bejutott, a házba.

Devlin bedugta a kulcsot a zárba és elfordította. Különös érzés fogta el, egy pillanatra elállt a lélegzete, bár maga sem tudta, miért. Aztán rájött — kíváncsi volt a lány arckifejezésére, amikor meglátja... Kitárta az ajtót és félreállt.

A lány elragadtatottsága minden volt, amit kívánhatott.

— Nézd! Ez a titkos kert! — Meadow beszaladt a kertbe, köntöse szárnyai lobogtak utána.

Lelkesedése úgy bugyborékolt, minta pezsgő, teljesen megrészegítette Devlint. sietett és rászólt:

Utána

— Lennél szíves lelassítani?

— Megőrültél? — Eltűnt a sarkon, csak a hangját hallotta. - Hogyan lassíthatnék le, amikor telihold van, és a titkos kertben vagyok? — Felnevetett, azzal az érzéki nevetéssel, amitől Devlinnek azonnal megemelkedett a tesztoszteronszintje. Aztán:.-Ó!

Befordult a sarkon, és majdnem beleütközött a lányba.

Meadow mozdulatlanul állt a nagy gyepszőnyeg előtt, ami kert szíve volt. Egyik sarkát összegabalyodott fenyőfák és rododendronok uralták. Hatalmas tölgyfa terjesztette ágait egy márványpad fölé. Mesterséges vízesés vize csillogott igazi sziklatömbökön, és belefolyt egy kis tóba, amelyben békák kuruttyolták nászdalukat.

A tisztás közepén állt egy pavilon, amit szinte teljesen befutott: a virágzó, tekergőző lilaakác.

Pontosan olyan volt minden, ahogy Devlin eltervezte. Pompás pénzügyi lehetőséget látott a kertben. Elrendelte a kitisztítását, a növények ültetését, a vízesés megépítését. kertdzsungelből romantikus búvóhellyé való átalakítása nagyon jó befektetésnek tűnt — hiszen a Titkos Kert értéke nagyot fog nőni, mihelyt a szerelmesek elkezdik kibérelni a szállodát esküvőjük megrendezése céljából.

Most azonban, miközben a lány áhítatos arcát nézte, egyáltalán nem gondolt pénzügyi dolgokra.

— Ez olyan... csodálatos. — Meadow hangja elcsuklott. A kert a holdfényben ragyogott a fénytől és árnyéktól, titokzatosságtól és rejtélytől.

Ahogyan Meadow is. A hold ragyogása megvilágította az arcát, ugyanakkor a lányból szinte sugárzott az öröm.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide. Köszönöm, hogy megmutattad. Nem érdekel, mit mondanak rólad mások. Egyszerűen csodálatos vagy! És míg Devlin döbbenten állt, a lány eltáncolt. Körbe-körbe forgott, és halkan nevetett.

Ekkor valami olyasmit tett, amitől Devlinnek a lélegzete is elállt. Ledobta magáról a köntöst.

A holdfény keresztülragyogott hálóinge vékony, fehér anyagán, és ahogy forgott, Devlin tisztán látta a lába, a csípője, a dereka és a melle körvonalát.

Káprázatos volt, mint egy lobogó fehér gyertya.

Aztán... egy gyors mozdulattal áthúzta a fején a hálóingét.

Devlin sok meztelen nőt látott már életében. Járt földközi-tengeri nyaralóhelyeken, ahol a topless életforma volt, de még sosem látott semmit, ami ennyire merész és ártatlanul szexis

lett volna, mint Meadow holdimádása. A lány ügyet sem vetett rá, csak táncolt valami belső ritmusra; mezítláb volt, combja erős volt és izmos, apró mellei feszesek és fehérek.

Ha Devlin hitt volna a boszorkányok létezésében, a lányt biztosan közéjük sorolja. Vágyat ébresztett benne, hogy táncoljon a holdfényben, kiabáljon, énekeljen, közösüljön. Vágyat ébresztett benne az életre. Ami átkozott nagy marhaság volt, hiszen élt.

Csak éppen... ahogy nézte a lányt, tudta, hogy hazudik magának. Évek óta nem élt. Talán soha nem élt.

A lány arckifejezése vad és diadalittas volt, mintha az éjszaka a szeretője lenne, és ő volna az egyetlen nő, aki ki tudj elégíteni.

De nem. Devlin akart a szeretője lenni.

Levette a cipőjét.

Ostoba lépés volt, de nem végzetesen ostoba, mivel a nadrágját még magán tartotta. És amíg az a nadrág rajta volt, ők ketten védve voltak valami olyan féktelen dologtól, ami már őrültség lett volna. Devlin elindult a lány felé; nem látott semmi mást, csak őt.

Meadow felé pördült, és arcán széles mosoly bontakozott ki.

— Megmutatom, miért van a holdfény. — Átkarolta a lányt tenyerét meztelen hátára simította.

Most először valóban hasznát vette déli úriemberi neveltetésének. Ráérősen vezette végig a lányt a keringő alaplépésein majd amikor már a lány kezdett magabiztosabban mozogni egyre nagyobb köröket írt le vele, egyre gyorsabban.

Kicsinek érezte a lányt a karjában, teste minden fordulónál hozzá dörzsölődött, és egyre jobban felizgatta. Illata betöltötte az orrát, feltüzelte agyában a szinapszisokat, míg végül tudta, ha bekötnék a szemét, és belöknék egy csapat nő közé, ő akkor is felismerné a lányt. A szellő lágyan dalolt a fülében, a fák, a virágok, a tó és a pavilon elmosódva pörögtek, és a lány úgy mosolygott fel rá, mintha Devlin bűvölte volna el őt. És teljesen meztelen volt a karjában.

Később Devlin nem emlékezett, hogy kitervelte volna azt, amit tett. Olyan ember volt, aki életének, vállalkozásának, bosszújának minden pillanatát előre átgondolta és megtervezte, azonban egy néma dallam és egy vidám arc olyan helyre repítette, ahol csak ők ketten léteztek.

A körök egyre nőttek és lassultak.

A mosoly eltűnt a lány arcáról. Tágra nyílt szemével őt nézte — csak őt. Az utolsó lépéseket nagyon lassan tették meg, testük egymáshoz simult.

Aztán megálltak és csak nézték egymást.

A lány kibontakozott öleléséből. Megfogta a kezét. És magával húzta Devlint a pavilon felé.

Húsz A pavilon belsejében a levegő nehéz volt a lilaakác illatától, beszűrődő holdfény rávetült a márványpadra, a kőlapokra Meadow arcára.

A lány Devlin farmernadrágjának gombjával és cipzárjával küszködött.

Devlin nem segített neki. Miért is segített volna, hogy ki hagyja a véletlenszerű érintéseket a heréjéhez és az időnkénti — pontosabban elég gyakori — érintéseket a hímvesszőjéhez.

Hogy is ne ért volna hozzá a lány? Hiszen gigantikus volt.

Legszívesebben kinevette volna magát tesztoszterontúltengéses képzelődése miatt. A baj csak az volt, hogy gigantikusnak érezte a hímvesszőjét. Erőteljesnek. Ő maga is erőteljes volt.

A lány letolta róla a nadrágot. A bokszeralsót. Ujjait végig futtatta a hímvesszője teljes hosszán a heréitől a végéig. Érintés még sosem esett ilyen jól, és ő felnyögött, mint egy ifjú.

— Akarsz most táncolni? — suttogta a lány, és fátyolos hangja megremegett az elfojtott nevetéstől.

— Te kis gonosz! — Felvette a köntöst a padról, és a márványra terítette. Gyors mozdulattal megfordította a lányt és hanyatt fektette.

Most először látta a férfi arcát minden ravaszságtól és fortélytól mentesen. A holdfény megmutatta, milyen volt a férfi lelke mielőtt az életkörülményei megfosztották volna az élet élvezetétől. Ma este nem zsarnok vagy visszafogott gazember vagy rejtély volt. Ma este egyszerűen férfi volt.

Nem, egy fickó volt, akit a heréi irányítanak, és boldogan engedelmeskedik a parancsoknak. .. .s Meadow ki volt? Egy nő, aki figyelmen kívül hagyta az anyja figyelmeztetését a holdfény és a férfi végzetes kombinációját illetően. Most ugyanolyan telhetetlen volt, mint Devlin.

Meadow felemelte a karját, hogy megölelje a férfit.

A férfi sötét szeme csillogott a holdfényben, foga fehéren villant, ahogy elmosolyodott.

Kezét a lány vállára tette és gyengéden lenyomta. Aztán azok a kezek elindultak... lefelé a mellére, kitapintották a formájukat, próbálgatták érzékenységüket.

A lány szeme lecsukódott, miközben a férfi az alsó hajlatot, a bimbók kis karikáját simogatta. A férfi pontosan tudta, mit csinál, úgy érintve meg, hogy a lány másra sem tudott gondolni, csak az egyre fokozódó lassú, meleg izgalomra.

A lány nem tudta, mit csináljon a lábával. Tegye le a talpát a földre? Akkor közöttük lenne a pad és ő kitárulkozna, amit még korainak érzett. Amikor azonban behajlította a térdét és egyik sarkát feltette a padra, a férfi azt dünnyögte: - Drágám! — és megcsókolta a belső combját.

Szeretkezni fognak ebben a titkos kertben ezen a tökéletes szakán... és talán Meadow mindvégig ezt tervezte. Kipróbálatlan érzelmei újak és nyersek voltak, különböztek minden eddigi tapasztalattól. Úgy érezte magát, mint egy kalandor aki végre eljutott egy helyre, amelyről eddig csak álmodott.

Amikor a férfi felcsúsztatta kezét a combján és ujjait belefúrta a göndör, vörös háromszögbe, a lány háta ívbe feszült a hirtelen rátörő vágytól.

- Devlin! — suttogta.

- Tessék? Ez jó? — Ujja lassan beléhatolt. — És ez?

A lány szeme tágra nyílt, és amikor felnézett, egy jóképű férfi arcát látta, amit gyönyörűvé tett a vágy, amit ébresztett benne. Kemény csontokon feszülő erős izmok — egy olyan ember, akit megerősített a sikerért, a megbecsülésért és az identitásáért vívott küzdelem.

Ujjával ismét beléhatolt, és a lány belül duzzadt volt és síkos. A teste kíméletlen részletességgel elárulta vágyát.

A lány le akarta venni a férfi ingjét. Méghozzá azonnal.

— Le az inggel! - Ez nem kérés volt.

A férfi elmosolyodott. Visszahúzta a kezét és felegyenesedett. Kezdte egyenként kigombolni az ingjét, és amilyen ráérősen csinálta, azt lehetett volna gondolni, hogy közönyös a szenvedéllyel szemben.

Ahogy azonban szétnyílt az ingje, a lány megpillantotta, izmos mellkasát és hasát... és felmeredő büszke erekcióját..

A lány lába között állt, egyik térdét a padon nyugtatva; férfias volt és erőteljes — és mégis kétségbeesetten szüksége volt a lányra, aki nem is tudta, tisztában van-e a férfi azzal, mekkora szüksége van arra, hogy megszelídítsék... nem, nem is szelídítsék, emberivé tegyék.

Az ing még a vállán lógott, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a lány mellét, megízlelje a mellbimbóját. A lány teste libabőrös lett, ami hullámokban indult ki az érzés forrásától, végül szinte a férfi felé taszította a csípőjét.

A férfi ismét felnevetett, méghozzá úgy, mint a győztes hős, a parancsnok. A lány ezt nem hagyhatta. Félkönyékre emelkedett. Megnyalta az egyik ujját, és nedves ujjhegyét körbe siklatta a férfi péniszének fején. A férfi felmordult — és spontán, vibráló hangja boldog, kéjes nevetésre késztette lányt. Ismét megnyalta az ujját, de mielőtt megérinthet volna, a férfi elkapta a csuklóját és megszorította. Nem erősen de ebből a lány tudta... a holdfény, az illatok, a szenvedély megtörte a férfi erős akaratát.

Egymásra meredtek, tekintetük egybekapcsolódott.

Aztán a férfi felemelte a lány térdét és szélesre tárta a lábát. Leült a padra és odahúzta magához, amíg össze nem ért az ágyékuk.

A férfi hozzányomódó erekciója hangos nyögést kényszerített ki a lányból. Akarta... vágyta... Megpróbált úgy helyezkedni, hogy rámozdulhasson a férfira. A férfi azonban nem hagyta. Nem engedte ki az irányítást a kezéből. Hozzá dörzsölte magát a lányhoz, egy hosszú mozdulattal végig simítva csiklóján, amitől a lány egész teste összerándult, Megtalálta a bejáratot a testébe és fokozatosan beléhatolt. Maga felé húzta és emelte a lány csípőjét. Az érzés feszítő és kényelmetlen volt, de a lány nem is kényelmet keresett, hanem kielégülést, és a gyötrő vágy szuperérzékennyé tette.

A férfi illata keveredett az éjszaka nyíló virágok, a fű, a levegő illatával. A férfi fölött a lilaakác virágai úgy lógtak a pavilon mennyezetéről mint érett szőlőfürtök, és azon túl az éjszakai égbolt és a holdfény.., rengeteg holdfény. Hallotta a férfi reszelős lélegzetét, ahogy tövig beléhatolt, majd vonakodva visszahúzódott és szerette volna megragadni, kényszeríteni, hogy szorosan benne maradjon.

A férfi azonban, mint valami görög isten, ott ült fölötte, lenézett rá, tekintete egy pillanatra sem hagyta el az övét. Tartotta a csípőjét, és irányította mozdulataikat míg végül a lány szeretett volna sikoltozni a kielégítetlenség érzésétől. Azonban nem tett mást, csak vonaglott és nyögdécselt,,. mert minden, amit a férfi csinált, nagyon jó volt. Túl jó. A lány kínjában teljes erejéből szorította a köntössel letakart pad szélét. Minden alkalommal, amikor a férfi felemelte, egyben ráhajolt heréi hozzáértek a csiklójához, és a feszültség …..a feszültség egyre nőtt. A lány bőre annyira érzékeny volt, hogy a hűvös szellő is olyan volt, mint a simogatás. Fájt lélegezni, fájt, ahogy Devlin taszított rajta, fájt, ahogy visszahúzódott.

- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek...

Nem érdekelte, mit gondol a férfi hogy könyörgése elégedettséggel tölti-e el vagy sem.

Csak azt tudta, ha a férfi nem tesz valamit sürgősen ezzel az erős kényszerrel kapcsolatban ami az őrületbe kergeti... akkor tényleg elveszíti az eszét az emlékeit, és valami csodálatos helyre kerül Devlinnel.

— Kérlek! — A lány megcsókolta a saját ujja hegyét és a ajkához nyomta.

A férfi viszonozta a csókot. Éles arcvonásai megfeszültek szája kinyílt, ahogy nagy levegőt vett. Megemelte magát — és a lányt —‚ és ritmikus mozgásba kezdett. A lány háta ívbe feszült. Lábát a férfi dereka köré fonta, befogadta, üdvözölt magáévá tette a férfit, ahogyan az magáévá tette őt — és végre végre eljutott a csúcsra.

Hála az égnek!

Devlin túl sokáig tartotta vissza, és az orgazmusa annyira intenzív volt, hogy csaknem fájt.

A lány felsikoltott. Felemelte a karját és megragadta a pad szélét a feje fölött. A férfi ajkát egyetlen szó hagyta el.

- Meadow!

Hallani, amint a férfi mély hangon, meleg, délies akcentussal a nevén szólítja, tovább fokozta reakcióját, és a már is erőteljes orgazmusa ködbe borította a világot... kivéve Devlint.

Csakis a férfit érzékelte.

Ahogyan a férfi is őt. Még amikor a heréi megfeszültek, és szorosan felhúzódtak, és az a bizonyos borzongás végigfutott a hátán, akkor sem tudta levenni szemét a lányról - ahogyan apró mellei felemelkedtek, amint markolta a padot a feje fölött, feszes hasáról, elragadtatott arcáról. A lány volt a legcsodálatosabb teremtés, akit valaha látott. Életének minden percét a testében akarta eltölteni, csókolni a száját, a mellét, a hasát. Örömöt akart szerezni neki, amíg el nem hiszi a szerelmükről szőtt meséjét, amíg nem emlékszik másra, csak a vele töltött napokra.

Szerette volna, ha örökké tart ez a pillanat... és képtelen volt visszatartani a testéből kirobbanó spermát. A hold által nemzedékeken keresztül diktált ősi, primitív módon vette birtokba a lányt...

Amikor lihegve megpihent, érezve a lány mellkasának emelkedését és süllyedését, döbbent rá, hogy nem védekezett. etében először nem használt óvszert.

Huszonegy A biztonsági őrök ártalmatlan fekete-fehér egyenruhájába öltözve Judith mozdulatlanul állt a hatalmas tölgyfa alatt, és nézte, ahogy Meadow és Devlin a ház felé halad táncos léptekkel.

Szexeltek. Méghozzá nagyon jót.

Jó nekik. Judithnak csak olyankor volt nagyszerű szexben része, amikor egyedül volt, és kifogyhatatlan elemkészlettel rendelkezett. Úgy tűnt, a férfiakat nem érdekli egy olyan nő, akinek széles az álla, vékony a szája, a lába, mint a fatörzs és a dereka mint egy gerenda.

Igazságtalanság volt, de Judith már hozzászokott az igazságtalanságokhoz.

Ami igazságos volt, az egy olyan szponzor beszerzése, mint Mr. Hopkins, aki segítette egy állás megszerzésében a megfelelő helyen a megfelelő időben, ahol a megfelelő dolgot csinálhatja — biztonsági őr lehetett abban a házban, ahol Isabelle festménye található. Itt szemmel tarthatta Negyediket és Meadow-t, ahogy átkutatják Waldemart, és ha megtalálják... ő lesz az első, akinek tudomása lesz róla.

Azonban egyetlen pillanatig sem hitte, hogy a festmény az ő kezébe kerül. Szerződést kötött a gonosszal, és a világon mindenki másnál jobban ismerte a gonoszt — az apja megismertette vele —‚ és tisztelte az erejét.

- Miért kell lopakodva visszatérnünk a házba? — kérdezte Meadow suttogva.

— Mert minden biztonsági őr szolgálatban van és... — Devlin elhallgatott. Miért is lopakodnak?

Nem mehettek át a gyepen és végig a folyosókon a hálószobájukig anélkül, hogy minden szolgálatban lévő biztonsági ember — és az a néhány is, aki nincs szolgálatban — ne lássa őket. És pontosan tudta, milyen következtetést vonnának le az eltűnésükből — a helyes következtetést. Különösen, mivel azt állította, hogy Meadow a felesége. És mivel Meadow még mindig táncolt, bár most már rajta volt a hálóingje és a köntöse — de csak azért, mert ő felvetette vele. És egyfolytában mosolygott. Boldog volt.

A fenébe! A fenébe! A fenébe!

Képtelen volt elhinni, hogy ennyire óvatlan volt.

Képtelen volt elhinni, hogy engedte a lánynak, hogy megfogja a kezét és lóbálja. El kellett volna magyaráznia neki, milyen veszélynek teszik ki magukat. Ehelyett hagyta, hogy önfeledten csacsogjon.

— Anyám mindig azt mondta, az emberiség egyáltalán nem távolodott el olyan messzire a primitívségtől, mint hinni szeretnénk - mondta Meadow. - Ha elengedjük magunkat, ugyanúgy reagálunk a holdfényre, a tavaszra és a természetre, mint az elődeink. Azt hiszem, ez bebizonyosodott ma éjjel. Devlin arra gondolt, hogy sarokba szorítja Meadow-t és megkérdezi, ha amnéziája van, hogyan emlékezhet az anyja által. Mondottakra, de a lány olyan pajkosan mosolygott rá, hogy nem volt szíve.

Ragyogást ajándékozott neki.

Kielégülést. Valami különös okból a lány ma éjjel bízott benne. Boldogságával és kapcsolatuk könnyed elfogadásával a lány olyan érzést ébresztett benne, mintha ő lenne Scrooge — gyanakvó öregember, akt felvértezte magát az élet jó dolgai ellen. És kanossá tette. Átkozottul zavarbaejtő volt úgy mászkálni itt, mint egy tüzelő nőstényt követő felajzott szarvasbika.

A lány nagyon kicsi volt és szűk. Egy ijesztő, mámoros pillanatig attól félt, hogy szűz. De nem, csak ritkán érintett, és egy jó ideje már biztosan nem volt senkivel. s ő, aki ki akarta élvezni a lányt — a saját kedvtelésére, addig, amíg neki tetszik - ‚ a szívét és a lelkét is beleadta a szeretkezésbe. Védekezés nélkül.

Lehet, hogy már most terhes.

— Vigyázz, lépcső! — Felvezette a lányt Waldemar széles teraszára, és kinyitotta az ajtót.

A holdfény beáradt az ablakokon keresztül, és szögletes foltokat vetett a szőnyegre. Devlin hirtelen támadt babonából elkerülte a fehér fényt. Mi van, ha a lány anyjának igaza volt? Mi van, ha a holdfény okozta észvesztését? Más magyarázatot ugyanis képtelen volt találni.

Meadow most nem törődött a holdfénnyel. Egy folytában szökdécselt, láthatóan energiával töltötte el a vele való szex.

A csodálatos, fantasztikus, égrengető, döbbenetes, farok állító szex.

- Vigyázz! - szólt rá Devlin. - Nehogy nekimenj valaminek.

— Nem fogok!

Ha a lány minden éjszaka itt fog rohangálni a holdfényben, fel kell kapcsoltatnia a lámpákat. Vagy ágyban kell tartania rendelkezésére álló eszközök segítségével.

Megrázta a fejét. Nem szabad a szexre gondolnia, különben lesodorja azt a vázát az asztalról, felülteti a helyére a lányt és.

Képtelen betartani az illemszabályokat? Végül mégiscsak olyan, mint az apja? Keményen dolgozott, hogy kifejlessze magában az erkölcsi jellemet, ami a szüleiből nyilvánvalóan hiányzott. Most egyszerre megszegett minden törvényt, amit felállított magának a nőkkel és az élettel kapcsolatban. Az is lehet, hogy gyermeket nemzett a lánnyal, és túlságosan jól emlékezett, milyen keserves volt a gyermekkora mint a Fitzwilliamek egyik fattyú sarjának.

Ezzel elérkezett Bradley Benjaminhoz — mi történt a tervével, ami szerint fel akarta használni a lányt, hogy bosszút álljon Bradley-n?

Ez természetesen sikerült, és nagyon élvezte Bradley anginás rohamát. Most azonban egy órát azzal töltött, hogy élvezte a lány testét az őrület határáig. Lefeküdt egy hazug alakkal, a gyűlölt Benjamin-klán egyik tagjával. Ami ennél is rosszabb, újra meg akarta tenni.

Meadow megelőzte. Devlin hallotta, ahogy a lány talpa csattog a lépcsőn, és mint egy kétéves gyermeket kergető recsegő ízületű vénember, sietett utána és szólongatta: — El ne csússz!

A lány a lépcső tetején visszafordult.

- Nem fogok! - Hangja tele volt huncut gúnnyal.

A francba! Most meg mit forgat a fejében? Mire Devlin felért, addigra a lány már eltűnt.

- Erre! — kiáltott valahonnan.

A francba! Devlin futva indult végig a folyosón a szobájuk felé. Az ajtó csukva volt.

Halvány fény szűrődött ki alatta. Határozott mozdulattal kitárta, arra számítva, hogy a nappali üres lesz. Az is volt. Eltekintve a keleti szőnyegen heverő köntöstől a hálószobában a lány hálóingje feküdt a földön.

Ez a nő sosem tartja magán a ruháit?

A vérnyomása azonban nem mérgében kezdett emelkedni, és lanyhuló erekciója megmozdulni.

Meadow ismét meztelen volt.

Devlin becsukta maga mögött az ajtót, és kulcsra zárta. Bement a hálószobába — és a nyitott fürdőszobaajtón keresztül hallotta a víz csobogását.

Egy hosszú pillanatra behunyta a szemét. Víz... permetezik a lány testére. Rézvörös haja... átnedvesedik, és barnává változik. A keze... simogatja a mellét, a karját, a hasát, a lába közét, szappanbuborékos csíkot húzva maga után.

Azon kapta magát, hogy az ajtóban áll és a zuhanyfülkét bámulja.

A látvány még annál is jobb volt, mint amire számított. A lány hátrahajtotta a fejét, karját felemelte és a sampont öblítette a hajából. Fehér buborékok siklottak a válláról és a mellkasáról, egy kis kupacnyi megállt az egyik mellbimbóján. Teste anyaszült meztelen és vakítóan fehér volt a borvörös csempe előtt, és olyan gyönyörű, hogy Devlin megszédült, talán mivel az összes vér elhagyta az agyát, és egy lentebbi helyre áramlott.

Mintha megérezte volna forró tekintetét, a lány kinyitotta a szemét, és nevetős hangon megkérdezte: — Mi tartott ilyen sokáig?

Huszonkettő — És én még attól féltem, hogy túl hamar ideérek — mondta Devlin ironikusan.

Meadow mosolya eltűnt. A vidám vízi nimfából egy pillanat alatt nővé változott, aki csak rá vágyik.

Elhúzta az ajtót és hívogatóan intett.

— Tegyünk próbára!

Devlin a mosdókagyló melletti kis szekrényre pillantott, amelynek egyik fiókjában óvszert tartott. Volt óvszer az éjjeliszekrényben is. Biztonsági okokból még a nappali íróasztalfiókjába is fog tenni néhányat... A következő pillanatban rájött, hogy megszabadult minden ruhájától. Belépett a zuhanyfülkébe.

A sokfejes hydra zuhany vizet záporozott a fejükre, a hátukra és masszírozta a feneküket.

Devlin azt mondta magának, azért van itt, hogy a szükséges dolgot tegye. Tusfürdőt nyomott a kezébe és összesimította két tenyerét.

— Beszélnünk kell. Amit a kertben tettünk, felelőtlenség volt. — Bedörzsölte a lány vállát, és a víz és tusfürdő keveréke csúszósan erotikussá tette a bőrét. — Nem hagyhatjuk, hogy a szenvedély ledöntsön a lábunkról bármilyen vízszintes felületre, ami éppen kéznél van.

— Miért nem?

— Mert rajtakaphatnak. — Végigsimított a lány karján. Ujjaik összefonódtak, majd megmosta a tenyerét.

Meadow nekidőlt a falnak.

— Kicsoda?

— Valamelyik biztonsági őr. Az egyik szobalány. Figyelte Meadow-t, ahogy gyorsan, felszínesen veszi a levegőt, majd újabb adag tusfürdőt öntött a mellkasára. — A nőgyógyászod, aki majd közli veled, hogy terhes vagy. — Devlin felhabosította a tusfürdőt, majd nekilátott megmosni a lány melleit.

— A hónapnak ebben a szakaszában nem eshetek teherbe.

Minden szó úgy hangzott, mint egy nyögés.

— Ha annyi tízcentesem lenne, ahány gyerek ilyenkor fogant, egész életemben tízcenteseket fogdosnék.

Meadow terpeszben állt, tenyerét a falnak támasztotta, mintha ő le akarná teperni, amikor pedig csak mosdatta.

— Tízcenteseket vagy ciciket?

— Tessék? — Imádta a lány mellének textúráját, a sűrű, meleg, súlyos testrészt, a selymes bőrt, formájukat változtató bimbókat.

— Arra vagyok kíváncsi, hogy a cicimen kívül más testrészemet is meg akarod-e mosni.

— Sosem lehet elég tiszta. — Sejtette, úgy viselkedik, mint egy mellmániás, amikor sokkal jobban kedvelte a fenekeket. Arról volt szó, hogy csak Meadow melle volt rá ilyen hatással.

Devlin kezét a lány mögé csúsztatta, és elkezdte mosni a hátát, majd hozzásimult és dörzsölni kezdte a testével. A lány megragadta a vállát és addig szorította, amíg lassú, bensőséges mozdulatokkal csúszkáltak egymáson.

A tusfürdőt lassan lemosta róluk a víz.

Devlin szájával követte a lefelé tartó buborékokat. Megcsókolta a lány vállát, mellét, hasát, csípőjét... A lány felnyögött, ahogy hozzányomta száját a szeméremcsontja fölötti szőrzethez.

Devlin most már térdelt, és a lány illata — a levendulaszappan és a tiszta nő — éhessé tette még többre.

Ujjaival szétnyitotta a külső ajkakat és nyelvét hosszan, lassan végighúzta a belsőn. A lány torkából vinnyogásszerű hang tört fel, és amikor Devlin felnézett, azt látta, hogy fejét hátrahajtva öklét a szájába tömi. Ugyanis mindig sikoltott, amikor élvezett. Ennyit már Devlin is tudott. s ezt a hangot akarta magába fojtani. Csak próbálkozzon! Devlinnek szándékában állt újabb sikolyt kicsalni belőle. Kezét hátulról a lány fenekére tette, hogy mozdulatlanul tartsa, és ismét megnyalta. Meadow íze beivódott a tudatába, és tudta, bármennyire is próbálja sosem tudná elfelejteni ezt az éjszakát. Ajkával megtalálta a lány csiklóját és óvatosan a szájába vette.

— Devlin! — A lány úgy rándult össze, mintha áramütés érte volna.

Devlin szívta, a nyelvével hajszolta a csúcs felé, és nem telt bele néhány perc, a lány háta ívbe feszült — és felsikoltott. Igyekezett fokozni az élvezetét, miközben ő is élvezte a kéjét, míg végül a lány térde megroggyant és sikolyai nyöszörgéssé halkultak.

Fel akart állni, hogy a karjába kapja a lányt és bevigye az ágyba.

Ehelyett azonban a lány lelökte a zuhanyfülke aljára és lovagló ülésben rátelepedett.

A víz könyörtelenül záporozott rájuk. A csempe kemény volt. Azonban egy pillantás a lány arcára elárulta, hogy a lány mindenáron pontosan azt akarja megkapni tőle, amit a fejébe vett.

— Várj! — Elő akart venni egy óvszert.

A lány azonban a kezébe vette kőkemény péniszét, és fel-alá dörzsölni kezdte.

— Szent ég! — Az idegvégződések felrobbantak az agyában, mint a pattogatott kukorica.

A lány most a szájába vette.

Az izmai felmondták a szolgálatot és hátrahanyatlott a csempére.

A lány erősen szívta. Megborzongott, olyan közel a csúcshoz, hogy egyetlen újabb simításért hajlandó lett volna megígérni bármit, elárulni bármilyen titkot. A lánynak azonban másféle elképzelései voltak, — Nem! Ráült az ágyékára, és úgy helyezkedett, hogy a pénisze és az ő vaginája találkozzanak, és elkezdett rajta lihegve mocorogni, ficánkolni, valósággal megerőszakolva. Mindig is arról álmodott, hogy egyszer ilyesmire kényszerítik. Azonban sosem találkozott olyan nővel, aki osztozott az álmain — egészen mostanáig. Sosem találkozott olyan nővel, akiben megbízott annyira, hogy átadja neki az irányítást — egészen mostanáig.

Egészen Meadow-ig.

A lány centiméterről centiméterre fogadta magába, emelkedett és ereszkedett, miközben szinte húzta magába, és az édes, forró súrlódás teljesen megtörte az akaratát.

— Kérlek! Meadow, kérlek! — Nem érdekelte, hogy úgy viselkedik, mint egy kamaszfiú, nem érdekelte, hogy elveszítette az önkontroliját az eszével együtt mindaddig, amíg a lány megadta neki azt a kéjt, amibe belehalt és feltámadt egyszerre.

A lány erősen szorította a vállát, és arcán a vad vágy kifejezésével lovagolta, miközben a víz végigfolyt az arcán.

A zuhanyrózsából ömlött rájuk a víz, a lány ázott haját belemosta az arcába. A lány vágya égette a bőrét, a szívét. A vágy, az elszántság fájdalmat okozott... vagy talán kéj volt! Elnyelte az idő labirintusa. Talpát letámasztotta a csempére, és olyan erőseket lökött a csípőjével, amilyet csak tudott, próbálva elérni a lány lényének belsejét, mintha azzal valamiképpen a tulajdonává tehetné. És sikerült.

Pontosabban a lánynak sikerült. A tomboló szenvedély fehéren izzó pontján összeolvadtak, és eggyé lettek. Devlin olyan hevesen élvezett el, hogy a magasba emelte a lányt a testével, és közben érezte, hogy a lány orgazmusának összehúzódásai üresre szívják.

Végül tényleg üres volt. Száraz. Végre megnyugodott.

Meadow rárogyott, és Devlin vad elégedettséget érzett, amiért a lány is olyan kimerült, mint ő. Átölelte a lányt és tartotta. Egyszerűen tartotta. Kinyitotta a száját, és hagyta, hogy belefollyon a víz, próbálva összeszedni magát a következő fordulóra — mivel minden idegszála azt súgta, ez hamarosan bekövetkezik.

Nagyon hamar — vagy legalábbis mihelyt fel tud kelni a földről, és újra az az ember tud lenni, aki volt... néhány órája ezelőtt. Érezte, ahogy a lány mellkasa egy nagy sóhajjal felemelkedik, majd leereszkedik. Lassan, araszolva ülő helyzetbe tornázta magát. Rámosolygott Devlinre, de ez a mosoly meglehetősen reszketeg volt, és egyáltalán nem hasonlított a tőle megszokott huncut mosolyra. Leült a padlóra, felhúzta a térdét, és kezét könnyedén rátette.

— Ez csodálatos volt — suttogta.

— Igen. — Devlin tudta, hogy valami jelentőségteljeset kellene mondania. Valamit, ami kifejezné, milyen égrengető volt ez az éjszaka. Azonban semmi sem jutott eszébe.

Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztak, mindketten hazudtak egymásnak, játszottak egymással, és egyikük sem ismerte a másik célját. Devlin nem tudta, hogyan mondja el a lánynak az igazságot — vagy azt, hogy egyáltalán mi az igaz. Valamiképpen ma éjjel, amennyire ő tudta, az igazság megváltozott.

Már maga sem tudta, mit akar. Azt azonban tudta, hogy ismét szeretkeztek — védekezés nélkül.

— Hű, a francba! — Devlin felpattant. Meadow kíváncsian nézett rá.

— Mi az?

— Megint megtettük!

— Észrevettem, — Meadow hangja fáradt volt, lágy és elégett. — Panaszt akarsz benyújtani?

— Védekezés nélkül tettük!

- Nincs semmiféle betegségem. Ha akarod, meg is esküszöm.

Devlin egykor éles esze elkanyarodott a témától, és a nyilvánvaló dologgal kezdett foglalkozni.

- Terméketlen vagy.

— Ezt akár kérdés formájában is feltehetnéd.

Majd a rejtvény, amit játszottak elért Devlin agyáig, és ingerülten felcsattant.

— Hogyan esküdhetsz meg rá, amikor nem is emlékszel a múltadra?

— Neked van valami betegséged? Ügyes ellentámadás. Devlin értékelte a lány eszességét.

— Nincs. Én azonban termékeny vagyok, és nem mondhatom, hogy ismét a holdfény volt az oka. Milyen magyarázatot hozhatok fel a zuhany alatt? Talán a szappant?

Meadow lehajtotta a fejét, és beharapta alsó ajkát, próbálva elfojtani mosolyát.

Ez a mosoly, ez a gyönyörű, egyben provokatív mosoly eszébe juttatta Devlinnek, milyen érzés volt a lány síkos bőrének érintése... a kísértés úgy érte, mint egy ütés. Nem a kísértés, hogy ismét a magáévá tegye, bár a sürgetés meglehetősen közel volt. Be akarta ismerni, tudja, hogy a lány hazudik az amnéziájával kapcsolatban meg akarta kérdezni az igaz nevét, könyörögni neki... könyörögni neki miért?

Elhúzta a zuhanyfülke ajtaját és kilépett.

Ilyen közel volt hozzá, hogy azt mondja: Te nem vagy a feleségem.

De nem! A fenébe is, nem!

Nem ő lesz az, aki megteszi az első lépést. Hadd vallja be a lány az igazságot! Leplezze le magát Meadow, és akkor ma, meglátja, megérdemli-e hogy kapjon egy esélyt.

Meadow lassan tért magához az álomból, és anélkül, hogy nyitotta volna a szemét, mélyet lélegzett.

Devlinnek olyan jó illata volt! Az a különös férfiillat, ami erőből és makacsságból tevődik össze, némi nőies levendulaszappannal – bár az is lehet, hogy Meadow a saját illatát érzi rajta.

Mert az éjjel nagyon mélyen aludt — kimerítették éjféli kalandjai — de mindvégig tudatában volt annak, hogy Devlin öleli, ahogyan most is — testük egymáshoz simult, mint két kanál.

Devlin.

Meadow nem hitte, hogy egy ember az lehet, ami Devlin. Kihívás, Szerető. Ellenség.

A legostobább dolog volt, amit életében tett, hogy megkívánta és megszerezte. Ugyanakkor legszívesebben a hátára fordult és ficánkolt volna, mint egy kiskutya, amikor visszagondolt a kettejük között tomboló vad, nyers szenvedélyre.

Hátranyúlt és végigsimított a férfi combján. Devlin magas volt, és minden tagja hosszú és izmos. Múlt éjjel a férfi keményen meglovagolta, és később ő Is viszonozta a szívességet.

Ma reggel sajgott a lába köze. Élete során egyetlen férfival volt kapcsolata, és az a férfi talán lagymatag alak volt. Nem tudta. Csak azt tudta, hogy Devlin magassága és szélessége péniszének méretében is tükröződött. A múlt éjszaka áldozatot követelt. A teste nehezen tudná újra befogadni.

A tudat azonban, hogy a férfi kellemetlenséget okozna, nem vetett gátat a vágynak. Ha választania kellene a múlt éjszaka elfelejtése és a fájdalom elkerülése, valamint az újra átélése között, biztosan az utóbbit választaná.

A férfi lassan, nyugodtan lélegzett, és Meadow óvatosan megfordult a karjában.

Devlin szeme csukva volt, vonásai ellazultak. Olyan volt, mint akit kimerített a kevés alvás... és a váratlan élvezet.

Meadow-nak meggyőződése volt, hogy mindennek, ami történik, jó oka van, és Devlin sem hiába került az életébe. És mi oka lenne, ha nem jó? Végül is ő nem más, mint Devlin.. Az

nem számít, hogy a férfi miatt nyugtalannak érzi magát, és ez a nyugtalanság szinte már a pánikkal határos. A régi Meadow-ra ez egyáltalán nem volt jellemző. Valami a férfi lényében szólította őt, és ő megdöbbentő vággyal válaszolt...

Végigsimított a férfi mellkasán, majd az egyik vállánál fogva a hátára nyomta. Végigsiklatta tenyerét feszes hasán, majd ujjai rázárultak erekciójára.

A férfi testhőmérséklete öt fokot emelkedett.

Meadow elmosolyodott. Lehet, hogy alszik. Lehet, hogy nem. De akár így, akár úgy, pillanatok alatt sikerült felizgatnia.

Devlin annyira félt a nyers, vakmerő szextől — védekezés nélküli szextől, ahogy ő nevezte.

Azt akarta, hogy közöttük legyen az a gumi a legbensőségesebb pillanataikban. Vonakodva ugyan, de beismerte a férfi előrelátásának hasznosságát, ugyanakkor szerette érezni testét a testében, magját a méhében.

Talán sokkal idegesebb lenne, ha úgy gondolná, fennáll a következmény veszélye, de most biztonságban voltak. Ami ennél is fontosabb, a hónapnak abban a szakában jártak, amikor nem történhetett semmi.

A férfi fölé hajolt és gyengéden megcsókolta a száját. Aztán a vállát. A mellbimbóját. A hasát. Most már kétségtelenül ébren volt.

A csípője... Meadow bebújt a takaró alá. Itt lent félhomály volt, a levegő meleg és nehéz testük összekeveredett szagától. Apró csókokat nyomott a férfi combjára, áttért a másik lábára, másik csípőjére. Szándékosan hagyta, hogy a haja simogassa az ágyékát, és kuncogott, amikor a férfi egész teste megfeszült.

Devlin hirtelen a fejére tette a kezét, jelezve, hogy ne mozduljon.

Az ágy végétől egy nő lágy, délies akcentusú hangja csendült fel.

— Drága fiam, mi ez, amit a házasságodról hallok?

Egy nő van a hálószobájukban? Egy nő betört a magánéletük szentélyébe? Egy nő kérdezősködik a házasságuk felől, mintha joga lenne hozzá? És Devlin azt merészeli jelezni, hogy szeretné, ha Meadow rejtve maradna?

Meadow beleharapott a férfi combjába.

Devlin összerándult. Ujjai megfeszültek Meadow nyakán, és nyomatékosan, éles hangon azt mondta: — Örülök, hogy látlak, anya!

Huszonhárom A telefoncsörgésre Negyedik úgy ült fel az ágyban, mint aki rugóra jár. Először a kínzóeszközre, majd az órára meredt.

Reggel kilenc — már megint. Ő lehet az?

Természetesen ő volt. Mr. Hopkins. Ki más lett volna?

Negyedik nem akarta felvenni a kagylót. Rosszul volt a whiskytől... és a félelemtől. A telefon azonban egyre csak csörgött és csörgött. mintha a hívó biztosan tudná, hogy Negyedik a szobájában van. És Negyedik pontosan ettől félt.

Óvatosan szólt bele a kagylóba.

— Tessék!

— Negyedik. Nagyon-nagyot csalódtam magában. — Az ismerős, lágy, démoni hang hallatán Negyedik majdnem elhányta magát. — Iszik, amikor kutatnia kellene.

— Nem, nem ittam!

— Negyedik, hazugsággal nem keveredik ki a bajból. Ez alkalommal biztosan nem.

— Nem hazudok! — Nyugi, haver! Mr. Hopkinsszal nem kiabálunk; még a végén feldühíted. — Keveset ittam, és utána úgy tettem, mintha részeg lennék. Maga tudna jobb módszert a ház átkutatására, mint hogy minden este elveszetten támolygok fel-alá?

Az ezt követő rövid csend alatt Negyediket kiverte a Víz. Aztán Mr. Hopkins azt mondta: — Nos, Negyedik, mély hatást gyakorolt rám találékonyságával. Elismerésem, amiért számtalan rossz szokásának egyikét jó célra használja.

Még a bókját is úgy választotta meg, hogy megalázó legyen Negyedik számára.

— Ennek ellenére cserben hagyott, méghozzá azt követően, hogy én megtettem azt a szívességet, hogy részvényt vásároltam a cégéből — mondta Mr. Hopkins. — Emlékszik a cégre? Tudja, amelyiktől sikkasztott, Negyedik az ágy szélén ülve két kezébe fogta lüktető fejét.

- Emlékszem.

— Arra is emlékszik, hogy nem jelentettem fel, amikor kiderült a lopása?

Devlin sem jelentette fel.

Az egészet saját magának köszönhette. Tökéletesen tisztában volt vele. Balfácán volt, ahogyan mindig is. Amikor azonban meghamisította azokat a számlakönyveket az apja cégénél, nem gondolta, hogy Devlin annyira feldühödik. Persze személyesen vette rá, hogy részvényt vásároljon, de mi az a néhány millió egy olyan fickónak, mint Devlin?

Amikor azonban Devlinnek is megmondta, Devlin ránézett, és ő öt lépést hátrált. Még most is megborzongott, amikor Devlin sötét, keserű tekintetére gondolt. Devlin úgy vette Negyedik kis sikkasztását, mint valami árulást, és senki sem követhetett el árulást Devlin ellen következmények nélkül. Így aztán harmadik Bradley Benjaminnak választania kellett — eladja Waldemart a felkapaszkodott Fitzwilliamek fattyú kölykének, vagy hagyja, hogy a fiát börtönbe zárják.

Hajszál híja volt, hogy megúszta, de Devlinnek most volt egy új szállodája, és az apja egyszülött fiával szembeni ellenségessége tovább mélyült.

— Negyedik, ha magával beszélek, szeretek biztos lenni benne, hogy hallja, amit mondok, — Mr. Hopkins buldogként beleakaszkodott Negyedik húsába, és esze ágában sem volt elengedni.

— Emlékszem mindenre - mondta Negyedik.

Waldemar eladása után Negyedik azt hitte, túl van a dolog legrosszabb részén.

De nem. Mert valaki, akiről sosem hallott, szintén vett egy csomó részvényt, és Mr. Hopkins egyáltalán nem volt olyan finom, gyengéd lélek, mint Devlin.

Negyedik szája kiszáradt, amikor eszébe jutott az a raktárépület, ahová Mr. Hopkins és az emberei vitték. Eleinte nem hitte el a fenyegetéseiket. Olyasmi, mint az ujjak eltörése és fülek levágása mozifilmekben megtörténhet a szereplőkkel, de nem egy gazdag, déli család

gyermekével. Ezek az alakok azonban mindkettőt megtették, és amíg ő üvöltözött, Mr. Hopkins csak beszélt, beszélt és beszélt.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált Negyedik előtt, hogy bolondot csináltak belőle. Mr. Hopkins tudta, hogy a részvény semmire sem jó. Azért vette, hogy Negyediket az adósává tegye, és beküldhesse abba a házba, ahol egykor élt, hogy megkeressen egy bizonyos festményt, amit Negyedik sosem látott.

- Az épület mely részeit kell még átkutatnia? — kérdezte Mr. Hopkins.

— Az első két szint szobáit és az alagsort már átnéztem. Minden szekrénybe bekukkantottam. Jártam az éléskamrában. Eddig semmi. — Negyedik tétovázott, de mit veszthetett, ha kimondja az igazságot? — Tudja, a kép, ahogy leírta... nem is Isabelle stílusa.

— Kérem, Negyedik! Ez az én dolgom; maga csak foglalkozzon a sajátjával! — Mr. Hopkins hangja élesen csattant.

Egy pillanatig Negyedik mintha hallott volna valamit — hangfekvést, akcentust —‚ ami ismerősnek tűnt. Azonban Mr. Hopkins következő szavai kiűzték a gondolatot a fejéből.

— Emlékszik, ott abban a raktárépületben, amikor az egyik emberem kést szegezett a maga... mi is az anatómiai elnevezése? Á, igen! Herezacskó.

Negyedik nagyot nyelt.

— Egyetlen szavamra azon kapja magát, hogy ismét kés szegeződik a herezacskójának. S egyetlen szavamra porba hullik a herezacskója.

Negyedik nehézkesen lélegzett, próbálta elfojtani hányingerét.

— Nagyon kellemetlen műtét. Sok vér folyik. Az áldozat sokat ordítozik. s ha meggyógyul, amire nincs semmi garancia, azt kívánja, bárcsak inkább meghalt volna. Kérem, tartsa ezt szem előtt, miközben az általam leírt kép után nyomoz! — A kattanás, ahogy Mr. Hopkins letette a kagylót, alig volt hallható.

Negyedik kisietett a fürdőszobába, a vécé fölé hajolt, és addig öklendezett, amíg könnyek nem szöktek a szemébe.

Az az átkozott festmény nincs itt! Hogyan találjon meg valamit, ami nincs itt? És vajon mennyi ideje van, mielőtt Mr. Hopkins Saját kezébe veszi a dolgot, és ideküldi az embereit, hogy nyírják ki mindnyájukat?

Mennyi ideje van?

— Szerinted tudta, hogy ott vagyok a takaró alatt? — kérdezte Meadow, miközben belerázta magát a farmernadrágjába.

— Én a helyedben nyári ruhát vennék fel. — Devlin felhúzta bézs vászonnadrágja cipzárját.

— Nyári ruhát? Az anyáddal való találkozóra? — Várjunk csak egy percet! Devlin megpróbálja elterelni a figyelmét. — Tehát szerinted tudta, hogy ott vagyok a takaró alatt?

- Anyám sosem ismerné be, akkor sem, ha úgy lenne. — A galléros póló rövid ujja látványosan simult a férfi bicepszére, és a sötétkék színtől a szeme különös fénnyel csillogott, ahogy Meadow meztelen felsőtestére nézett. — És igen, ha öltözködésről van szó, anyám kimondott divatszakértő.

— De olyannak kellene látnia, amilyen valójában vagyok. — Meadow fogott egy japán ujjú rózsaszín pólót és áthúzta a fején.

Devlin odalépett hozzá és levette róla a pólót.

— Az időpont most nem megfelelő. — Telhetetlen alak! Meadow-nak ez tetszett.

Devlin egy melltartót adott a kezébe.

— Anyámmal kapcsolatban rájöttem, minél kevesebbet tud, annál Jobb. Olyan, mint egy úthenger, ha beindul, nincs előle menekvés. Kilapít, ha nem térsz ki az útjából.

Meadow ránézett a melltartóra, vállat vont és felvette.

— Elmondásod szerint szörnyű teremtés.

— Nem, szörnyűnek nem nevezhető. Inkább csak akaratos. Mindent elintéz, amit akar.

Meglátod. — Visszaadta Meadowra a pólót, és egy pár szandált nyomott a kezébe.

— Fenyegetően hangzik. — Meadow beledugta lábát a szandálba.

— Fenyegető. Találó jelző. — Devlin karon fogta, és levezette abba az elegáns szobába, ahol korábban elrejtette a kulcsát a kanapé párnái mögé. Kíváncsi volt, vajon ott van-e még.

Abba a szobába, ahol a festménynek a kandalló fölött kellett volna lógnia a falon. szobába, ahol nem volt a festmény.

Abba a

Meadow bosszús pillantást vetett az idős úriember képére, aki helyette ott lógott.

Abba a szobába, ahol először megpillantotta Devlin Fitzwilliamet.

Nos, nem is olyan rossz ez a hely.

Amikor a sarokban álló finom, elegáns íróasztal mögül felállt egy finom, elegáns asszony, Meadow kihúzta magát.

Devlin anyja a magasságához képest pontosan a megfelelő súlyú volt; szőke haja gondosan színezett és mellírozott; halványrózsaszín kosztümöt viselt, és a bőre mind színében, mind szerkezetében a porcelánhoz hasonlított. Azonban míg tetőtől talpig déli úrihölgy volt, szinte áradt belőle a tekintély, ahogyan a fiából is.

Amikor közelebb lépett a fiához, hogy megölelje, mozdulata merev volt.

Devlin gyengéden megcsípte az arcát.

— Anya, milyen kellemes meglepetés! Mi hozott a Titkos Kertbe?

— Képzelheted a meglepetésemet, amikor Atlantában összefutottam Scrubby Gallagherrel, aki elújságolta, hogy megismerkedett a menyemmel. — Kék Szeme hűvös pillantásával végigmérte Meadow-t, pedikűröst nem látott lábujjától kiegészítőket nélkülöző öltözékén keresztül a feje búbjáig. Ahogy a hajára nézett, az maga felért egy kritikával, és Meadow rádöbbent, Devlin anyja kétségtelenül tudta, hogy ő akkor a takaró alatt volt, és ezt erősen helytelenítette Helytelenített minden meggondolatlan és szenvedélyes viselkedést. Helytelenítette Meadow ápolatlanságát és öltözékét. Kétségtelenül helytelenítette fia egy huligánnal kötött házasságát, és egyértelműen dühös volt, amiért kimaradt a buliból. És nyilvánvalóan minden Meadow hibája volt. Ezért aztán Meadow a legjobb módszert alkalmazta, amit ilyen esetben lehet. Szélesre tárta a karját, és azt kiáltotta: — Grace, drága! — és sietve elindult Devlin anyja felé. Meadow lerohanása váratlanul érte Grace-t, és az öleléstől összegyűrődött a kosztümje, és összekuszálódott a frizurája.

Meadow fél szemmel látta Devlin meghökkent, derűs arcát.

— Anya, Ő Meadow. Meadow, ismerd meg az édesanyámat, Grace Fitzwilliamet!

— Annyira örülök, hogy megismerhetem, Grace, mert Végre megköszönhetem, amiért felnevelte az én csodálatos férjemet. — Meadow ragyogó mosolyt villantott az asszonyra. — Tudtam, hogy jól ki fogunk jönni egymással!

Grace arca megrándult, és meglehetősen erőteljesen kiszabadította magát Meadow öleléséből.

- Igen. Nos.,, Igen. Nagyon kedves. Örülök... De hogy velem ne közöljétek!

— Ez hosszú történet, anya. — Mielőtt Meadow újra megölelhette volna az anyját, Devlin maga mellé húzta, és bárhogy próbált is kiszabadulni, nem engedte el a karját.

— Feltételezem, a maga, a te szüleid tudtak a dologról... ÖÖÖ... Meadow. — Grace igyekezett rendbe hozni magát.

— Nem... egészen. — Meadow egyik lábáról a másikra állt, és remélte, hogy Grace nem ragad le a témánál. Az asszony egy farmernadrág és egy póló alapján úgy ítélte meg, hogy nem illik a fiához. Ha majd aztán meghallja Meadow amnéziájának a történetét, elmebetegnek is tarthatja.

— Ha ezt a házasságot titokban akarjátok tartani — mondta Grace —,jobb módja is van a dolognak, mint fel-alá parádézni Amelia Shoresban, szívrohamot okozva Bradley Benjamin — Nem okoztunk neki szívrohamot - mondta Devlin hűvösen. — Anginás rohama volt, és úgy hallottam, ismét tökéletesen egészséges.

— Bár ha lenne szíve, már biztosan rohamot kapott volna — jegyezte meg Meadow.

— Bradley Benjamin városunk egyik vezető polgára — mondta Grace.

Meadow nem hitt a fülének. Grace védi Benjamint?

— Gonoszul viselkedett Devlinnel szemben, — Viszont idős és beteges, ezért megbocsátjuk neki gyarlóságait. — Grace hangja nyugodt volt, sima és civilizált.

Pontosan olyan mint Devliné, amikor mérges volt.

Lenyűgöző!

Grace visszaült az asztalhoz, keresgélni kezdett az ott felhalmozott papírok között, majd amikor megtalálta amit keresett, odanyújtotta Devlinnek.

— Itt a vendéglista. Szükségem lesz Meadow listájára is, mielőtt megrendelem a meghívókat.

Devlin ránézett a névsorra, és vállat vont.

— Azt hívsz meg, akit csak akarsz, anya.

Meadow úgy érezte magát, mint aki lemaradt valamiről.

— Milyen lista? Mihez?

Devlin folytatta, mintha Meadow meg sem szólalt volna.

— Talán összehozhatnánk azt a partit a Titkos Kert ünnepélyes megnyitójával.

— Milyen partit? — érdeklődött Meadow.

Grace odanyújtotta neki a listát.

— Az olyan személytelen.

— Egyáltalán nem. Két rendezvény egymás után felhígítja mindkettőt — érvelt Devlin.

— Hm. Igen, igazad van. — Grace arca felragyogott. — Ráadásul a kettő külön többe kerülne.

— Milyen parti? — Meadow ez alkalommal jóval hangosabban tette fel a kérdést.

— Szent ég, Meadow! — Grace pislogott, mintha meglepte volna Meadow hangsúlya. — A parti, ahol hivatalosan bejelentjük és megünnepeljük a Devlinnel kötött házasságodat.

Nem Jó ötlet. Az egy dolog flörtölni vele. Rávenni, hogy élezze az életet. Hancúrozni vele.

De egy parti? Ahol nemcsak Negyedikkel találkozik, hanem megismerkedik Devlin összes barátjával és üzlettársával? Micsoda marhaság! Úgy tűnt, minden alkalommal, amikor tett egy lépést a festmény utáni úton, egyre mélyebbre merült a bűzös mocsárba.

— Azt hiszem, eljött az ideje, hogy bemutassalak az ismerőseimnek, drágám. — Devlin mélyen belenézett Meadow szemébe.

Meadow látta a férfi pillantásában a gúnyt. Rálépett a lábfejére, és erősen rátaposott.

— Úgy gondolom, szükségem van még egy kis időre, hogy megszokjam az új otthonomat, mielőtt hivatalos bejelentést teszünk.

Devlin nyugodtan tűrte a fájdalmat.

— Hagyd rám a gondolkodást! Ne törd semmin a szép kis fejedet!

Meadow az összes fogát kivillantva a férfira mosolygott.

— Nem tehetek róla, de aggódom, drágám, hiszen tudom, milyen sokat jelent számodra ez az ünnepélyes megnyitó.

— Számunkra. A jövőnk számára. — Mennyire élvezte a lánnyal való kísérletezést! Vajon megtörik és elmondja az igazságot, vagy inkább végigszenvedi a parti megpróbáltatásait. Az anyja természetesen nem érzékelte a felszín alatt folyó harcot.

— Mivel ti ketten nem egyeztek ezzel a dologgal kapcsolatban, úgy csináljuk, ahogy én akarom. — Grace odament az asztalhoz, kinyitotta az ott álló dobozt és egy darab csomagolópapírt húzott ki belőle. — Hoztam néhány dísztárgyat. Csak egy-két apróságot, Devlin tudom, mennyire nem bírod az ízlésemet.

Nem arról van szó, hogy nem bírom az ízlésedet, anya, csak megvannak a saját lakberendezőim.

— Akik elég különös munkát végeztek. — Grace körbemutatott az elegáns, régi stílusú szobán.

— Különös vagy sem, én nem engedhetem meg magamnak a te lakberendezési ötleteidet.

Túl drágák, és nekem időre kell elvégeztetnem a munkát, nem pedig akkor, amikor te be tudsz illeszteni a programodba. — Ezt a beszélgetést korábban is többször lefolytatták, és Devlin nagyon unta.

— Tudom, és ez nem szemrehányás volt. — Grace, látva hogy vesztésre áll, egy porcelántárgyat vett ki a dobozból. Ezt a vitrined számára találtam.

— Ó! — Meadow úgy sietett oda a dobozhoz, mint aki képtelen ellenállni a vonzásnak. — Ez csodálatos! Egy tizenkilencedik századi rekeszes zománcmű, igaz?

Grace úgy nézett rá, mintha hirtelen szarvakat növesztett volna.

— Igen, egy talpas tál.

— Pompás darab! Mi van még itt? — Meadow óvatosan eltávolított néhány kartonpapírdarabot és talált egy fedeles tálat. — Természetesen angol. Portmeirion, Botanic Gardens?

— Pontosan — felelte Grace.

— Nagyon szép darab egy partira. Drága, de nem méregdrága. — Meadow félretette a tálat.

Anyja felháborodott fintorát látva, Devlin elfojtott egy vigyort.

— Tényleg szép. — Úgy tűnt, Meadow nem vette észre, milyen mélyen megbántotta az anyját, aki annyira megvetett mindent, ami egyszerűen csak szép. — De ugye, nem akarja az egész partit rettegésben tölteni, hogy mikor törik el valamelyik méregdrága antik darabját?

Devlin fél fenékkel leült a kanapé támlájára, és élvezte a helyzetet.

Anya imádja idejét a borzongás és dicsőség közötti tépelődéssel tölteni.

Grace dühösen meredt a fiára.

— A Portmeirion szerintem nem közönséges.

— Nem mondtam, hogy közönséges — tiltakozott Meadow. Azt mondtam, szép.

Meadow egyszerűen kárhozatra ítélte a Portmeiriont. Mélyebbre kotort a dobozba, és előhúzott egy másik, kisebb dobozt.

— Óvatosan! — szólt rá Grace éles hangon.

Meadow azonban hozzáértő kézzel csomagolta ki a dobozban rejtőző hosszú nyakú vázát.

— Egy Steuben. Imádom a munkáikat. Nézze csak, milyen színjátszó! — A napfénybe tartotta a vázát, ami lila, kék és arany színben pompázott, majd ujját körbefuttatta a szélén.

Kitűnő állapotban van, sehol egy csorbulás, csak néhány apró karcolás.

Az anyja és a szeretője közötti kölcsönhatás lenyűgözte DevIint, és látva a lány szakértelmét, eszébe juttatta azt az éjszakát, amikor Meadow a házba érkezett, és milyen felháborodottan tiltakozott, amikor az értékes Honesdale tálat akarta odaadni neki, hogy abba hányjon.

Az anyja gyűlölte a kivagyiságot — ha ő volt az, akinek fölébe kerekedtek. Színpadias mozdulattal kicsomagolt egy széles szájú üvegtálat, amelyen a piros, a rózsaszín a narancssárga és a lila színek örvénylettek.

— Fogadok, hogy ezt nem ismered. — Mielőtt Meadow megnevezhette volna a művészt, gyorsan hozzátette: — Ez egy River Szarvas darab.

— River Szarvas. Valóban? — Meadow szúrós szemmel nézett Grace-re.

Grace kicsit összébb húzta magát.

— Állítólag Natalie Szarvas műve. Azonban a kereskedő, akitől vettem, nem hitte el, és én sem hiszem. Natalie River lánya, így érthető, ha a férfi próbálja segíteni, de a lány még csak húszéves. Lehetetlenség, hogy ilyen fiatalon valaki ilyen mesterművet alkosson.

— Valóban lehetetlenség. — Meadow finoman dédelgette a tálat.

— Olyan mintha egy csepp napsugár lenne az ember kezében — mondta az asszony.

— Pontosan. — Meadow elmosolyodott.

Azóta, hogy Meadow földet ért a könyvtárja padlóján, Devlin állandóan figyelte a lányt.

Még nem volt képes olvasni gondolataiban, de már majdnem... és igen érdekes gondolatai voltak.

— Szóval ez a River valaki egy művészdinasztiát alapított?

— Egy művésztelepet vezet fent a hegyek között, Washington államban — mondta Grace.

— Nagyon nagy, jó hírű meglehetősen... bohém.

Meadow arcán széles vigyor jelent meg.

— Bohém? — Devlin sejtése kezdett bizonyossággá szilárdulni.

— Szerintem édesanyád azt akarja mondani, hogy egy csomó öreg hippi él ott — magyarázta Meadow Devlinnek.

— Nos, igen. Legalábbis ezt hallottam. — Grace elfintorodott.

— Házuk Washington hegyei között mágnesként vonzotta művészeket, üvegfúvókat, de még a környezetvédőket is.

- Komolyan mondja? — Meadow hitetlenkedése Devlin fülében hamisan csengett.

— A kereskedőm szerint mindenkit szívesen látnak, és szinte nincs olyan éjszaka, amikor ne aludnának vendégek a műterem padlóján hálózsákban.

— Ez valóban nagyon bohém élet.

— Nos, művészek.., — Grace elegánsan megvonta a vállát. — Mi mást várhatunk tőlük?

— Pontosan. - Meadow visszaadta a tálat. — Ez valóban ritka darab.

— Ha a hölgyek megbocsátanak, magatokra hagynálak benneteket a dekorálással. Van egy kis elvégzendő munkám. — Miközben kifelé ment a szobából, hallotta, amint az anyja a családjáról faggatja Meadow-t, hol járt iskolába, miből él. Visszapillantva Meadow arcán a szarvas-a-reflektorfényben kifejezést látta, és sokkal jobban élvezte az egészet, mint amennyire illett volna.

Amikor belépett az irodájába, meglepve látta, hogy Sam sehol sincs. Szerencsétlen fickó, napok óta reggeltől késő éjszakáig dolgozott, biztosan nagyon elfáradt.

Devlin az íróasztalához ment. Le sem ült, csak begépelte a Natalie Szarvas nevet, és miután a Google megdorgálta, amiért rosszul betűzte a nevet, elvitte a lány honlapjára. Devlin a következő pillanatban azon kapta magát, hogy Meadow képére mered, aki feltűzött hajjal, izzadtságtól csillogó arccal dolgozik egy üvegtárgyon.

Natalie Meadow Szarvas.

Most már tudja, ki ő. Már csak két kérdés maradt, Egész pontosan, miért van itt — és meddig tudja itt tartani?

Huszonnégy Meadow nyugodt, ráérős léptekkel hagyta el a könyvtárt, és amikor már nem láthatták, futásnak eredt. Legszívesebben megölte volna Devlint, amiért egyedül hagyta azzal a nővel.

Sekélyes, beképzelt, nagyképű — ezek a jelzők tökéletesen illettek Grace Fitzwilliamre.

Arról nem is beszélve, hogy egész idő alatt a családjáról, a hátteréről, a képességeiről, hajlamairól és a termékenységéről faggatta Meadow-t. Grace teljes erőből védelmezte a fiát.

Ez volt az egyetlen dolog, ami Meadownak tetszett Gracesszel kapcsolatban, vagyis tetszett volna, ha nem neki kell szenvednie miatta.

A hálószobájuk felé tartva Meadow befordult az egyik sarkon, és nekiment Samnek.

A férfi ugyan megtántorodott, de erős felépítésű, izmos teste jól bírta az ütközést.

— Mrs. Fitzwilliam, valami baj van? — Mint mindig, nem úgy tűnt, mintha igazán érdekelné; egyszerűen egy udvarias kérdés volt.

— Igen. Pontosabban nem. — Meadow erőtlenül a lépcső felé mutatott. — Csak otthagytam Grace Fitzwilliamet a könyvtárban.

— Aha, értem. — Sam bólintott, mintha mindent értene.

— Ez a nő mindig ilyen? Ugyanis ő az egyetlen személy, aki képes meghátrálásra bírni Devlint. — Meadow mosolygott, jelezve, nem akar semmi bajt.

Sam, mint máskor, most sem viszonozta a mosolyt.

— Nem nehéz kideríteni, kitől örökölte Mr. Fitzwilliam az erős jellemét.

— Kitűnő módja a dolgok szemlélésének! Ezt észben fogom tartani! - Meadow a háta mögé pillantott. — Devlin az irodájában van?

— Úgy tudom, igen. Miután elhagyta a könyvtárat, egyenesen odament.

— Láttam a monitoron.

— Azt hittem, a monitorok az irodájában vannak.

— Minden szintem vannak monitorok... már ha az ember tudja, hol keresse őket. A szálloda minden négyzetcentimétere állandó megfigyelés alatt áll. — Ez úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés.

— Kivéve a szobákat.

— Kivéve a szobákat — értett egyet Sam. — Mr. Fitzwilliam irodája felé tartott, asszonyom?

— Nem, azt hiszem, egy kicsit sétálgatok az épületben. — Némi iróniával hozzátette: — Igazi műremek, nem gondolja?

— Valóban nagyon szép. — Sam nézte, amint távolodik, majd utána szólt: — Mrs. Fitzwilliam, vigyázzon merre kószál! A szálloda annyira nem biztonságos, mint azt az ember gondolná.

Meadow megfordult és a férfira meredt.

Sam viszonozta pillantását; szeme kifejezéstelen, lélektelen és sötét volt.

Meadow megborzongott.

— Maga most... meg akar engem félemlíteni?

— Csak figyelmeztetem. — Sam sarkon fordult és elment.

Meadow körülnézett. Mit keresett Sam ezen a folyosón? Itt Devlin lakosztálya van. Az ő lakosztálya. A kettejük közös lakosztálya. És az ajtajuk nyitva volt. Talán bent járt, és keresett valamit? De mit?

Meadow besétált a nappaliba. Minden rendben lévőnek tűnt.

Sam különös fickó. Nincsenek barátai. Soha nem beszél magáról. Fenyegető dolgokat mond neki. Talán tényleg sorozatgyilkos. Talán szólnia kellene Devlinnek. De mit mondhatna?

Ismered a titkárodat? Azt, akiben megbízol? Ellenséges dolgokat mond nekem, és ahogy rám néz, azt a benyomást kelti bennem, hogy nem kedvel.

Meadow bement a hálószobába. Itt is rendben volt minden. Devlin nadrágjai, ingjei ott lógtak a szekrényben az ő nyári ruhái mellett. Alsónadrágjai ott sorakoztak az ő bugyijai mellett a fiókban. Devlin annyi ruhát rendelt neki - minden alkalomra valót —‚ hogy egy hónapig is kihúzza vele.

Talán abba kellene hagynia a Sam miatti aggódást, és Devinre kellene. összpontosítania.

Egy hónapra elegendő ruha? Miért akarná ilyen sokáig itt tartani? És... házasok? Persze a

férfiak folyton hazudoznak, de a házassággal nem szoktak viccelni. Ha Devlin sejti, hogy nem mond igazat az amnéziájával kapcsolatban, és megpróbálja őt kifüstölni, az egy dolog, de ő mindenkinek elmondja. Nem aggasztja, mi fog történni, ha ennek az egésznek vége lesz, és neki el kell magyarázni hogy mit csináltak?

Különben ő maga sem tudta, mit csinálnak.

A kérdés ismét felmerült a fejében.

Mi ez a játék, amit Devlin vele játszik? Talán kicsit óvatosabbnak kellene lennie.,.

Bosszúsan megvonta a vállát, próbálva kiűzni magából feszültséget. Nem fél Devlintől.

Olyan hevesen, olyan féktelenül szeretkeztek, és az öröm mellett soha semmi szorongást nem érzett.

Meg kell találnia azt a festményt, hogy elmondhassa Devlinnek az igazságot... bár mit gondol, mit fog tenni? Neki adja? Devlin nem őrült meg. A festmény egy vagyont ér, és hivatalosan az ő tulajdona. Amikor nekilátott a keresésnek, meggyőződése volt, hogy jogosan — ha nem is törvényesen a nagyanyjáé, és a nagyanyja azt mondta, hogy a kép az öröksége.

Elvenni Bradley Benjamintól egy dolog. Elvenni Devlin Fitzwilliamtől, teljesen más dolog.

Meadow a homlokára tette a kezét. Ami könnyedén igazolható tettként indult, mostanra teljesen összezavarodott, és bármennyire is szeretett Devlin karjai között feküdni, bármennyire is Szívesen emlékezett vissza Devlin Miával és a fiával szemben tanúsított kedvességére, hallotta, amikor a férfi Waldemarról beszél, és a hangjából sütött a birtokvágy.

Látta már dühösnek is.

A fürdőszobából léptek zaja hallatszott.

Ki rejtőzködik ott bent?

Tekintetét az ajtóra szegezte, és hátrálni kezdett. Nyílt az ajtó, és kilépett rajta egy szobalány, kezében hervadt virágcsokorral.

Meadow nekidőlt a falnak. Ez az egész kezdi kikezdeni az idegeit. Ott is veszélyt érez, ahol nincs.

— Mrs. Fitzwilliam! — A szobalány Meadow-hoz sietett. — Talán hatvanéves lehetett, alacsony, kövérkés, göndör ősz hajú és kedves, kerekded arccal. Úgy nézett ki, mint valakinek a nagymamája.

Meadow azonban nem emlékezett a nevére, vagy bármire az asszonnyal kapcsolatban. Általában megjegyzett mindent, ez a teremtés teljesen ismeretlennek tűnt.

Ismerje be tudatlanságát vagy próbálja meg leplezni? Miközben ezen tipródott, a szobalány halkan így szólt: — Azt hiszem, megtaláltam a festményét.

Meadow-nak a lélegzete is elállt.

— Tényleg? És hol?

— Az egyik szobában. Jöjjön, megmutatom! — Kisietett a folyosóra, és olyan gyorsan haladt rövid lábain, hogy Meadownak majdnem futnia kellett, hogy lépést tartson vele. A korához képest nagyon jó kondícióban volt.

Meadow akkor érte utol, amikor az asszony befordult az egyik sarkon. A kódkártyájával nyitotta ki az ajtót, és felkapcsolta a lámpát.

— A festmény itt van bent.

Meadow belesett a keskeny takarítóhelyiségbe. Egy törülközős kocsit látott, egy vödröt, egy seprűt és hosszú polcot, tele vasalt ágyneművel.

— Úgy emlékszem, azt mondta, az egyik szobában van.

— Kihoztam és elrejtettem. A hátsó falnak van támasztva.

— Valóban? — Meadow belépett a helyiségbe és meglökte a kocsit. — Én nem látok itt Semmit, ami...

Amikor megfordult, már csak a csukódó ajtót látta.

— Hé! — Kattant a zár, Meadow pedig teljes súlyával nekilódult az ajtónak, Az ajtó meg sem mozdult.

Kilincs után nyúlt.

Nem volt kilincs.

Csak állt ott, és nézte a kódkártya nyílását.

— Hé! — Ököllel rávágott az ajtóra. — Hé, engedjen ki!

A szigetelt fémajtó zárva maradt, és elnyelte a hangot.

Meadow nem értette. Miért csukta be Őt az egyik szobalány a takarítóhelyiségbe?

Beletúrt a zsebébe. A kódkártyája, természetesen, nem volt nála. Olyan gyorsan kapkodta fel a ruháit, hogy még a fogát sem mosta meg.

Kiabált és ököllel verte az ajtót újabb néhány percen keresztül, majd hátrált néhány lépést és nagy levegőt vett. Nem volt klausztrofóbiája, így nem zavarta a helyiség szűk volta.

Valójában nem is a helyiség volt, ami zavarta. Hanem a rosszindulat, ami a tett mögött húzódott. Mi rosszat tett ő azzal az asszonnyal?

Körülnézett. A takarítóhelyiség nem is volt olyan kicsi, csak zsúfoltnak tűnt a kocsi és a széles polc miatt, és amikor hátrament és körülnézett, nem talált semmiféle festményt.

Hűha, ez aztán a meglepetés!

Letérdelt, ráült a sarkára, és az ajtóra meredt, Miért tette ezt az a szobalány? Egyáltalán szobalány volt? Annak kellett lennie. Tudott a festményről, és ő csak a szobalányoknak beszélt róla... de talán az egyikőjüknek eljárt a szája. Vagy talán valaki más is tudott a festményről. Esetleg a szobalány hallotta, hogy Meadow kutat utána, amiből arra következtetett, hogy értékes, és magának akarja.

De hiszen Olyan kedves arca volt!

Meadow átkarolta magát.

Az anyja azt mondaná: ki mint vet, úgy arat. Ellopni a festményt, még jó célra is aljas dolog, és egy olyan értékes műtárgy; mint az a festmény, erőszakhoz vagy akár bűncselekményhez is vezethet.

Meadow azonban innen már nem fordulhatott vissza. És Isabelle nagymama azt mondta, azt a festményt vész esetére tartogatta. És ez most egy ilyen eset.

A vidámság ellenére, amit Meadow az anyja hangjában hallott, nagyon is tisztában volt a rák kezelésének hullámhegyeivel és völgyeivel. Túl sok beteget látott már, akik fekete zsákban hagyták el a kórházi osztályt.

A baj csak az volt, hogy jól érezte magát itt a Titkos Kertben. Függetlenül az igazságtól és hogy mi történik egy washingtoni kisvárosban, kezdett beleszeretni Devlin Fitzwilliambe.

Huszonöt Jaj, nem! Natalie Meadow Szarvas, művész és botcsinálta tolvaj, kezd beleszeretni Devlin Fitzwilliambe!

Hogyan lehet ilyen ostoba? Devlin azt sem tudja, kicsoda ő valójában, ö pedig tudja, hogy a férfi hazudik neki. De az biztos, hogy nagyon jól csinálja. Ahányszor előáll egy újabb történettel a mallorcai románcukról, ő egyre mélyebbre csúszik a bűvöletbe. Nem hitte, hogy Devlin tisztességes szándékkal próbálja itt tartani. Annyira azért nem volt ostoba.

Ahányszor meglátta a férfit, megborzongott. Szeretett volna mellé állni, és az lenni, akinek Devlin mondta — a felesége. És ez talán nem ostobaság?

Mindegy, nem számít.

Vagy mégis?

Azt teszi, amit tennie kell.

Vagy mégsem?

Mintegy válaszképpen a kérdésére, kihunyt a fény a takarítóhelyiségben.

Beletelt egy félelemmel és döbbenettel teli pillanatba, amíg Meadow rájött, hogy nincs mitől tartania. A fényt időzítő szabályozza, ennyi az egész. Egyáltalán nem rossz ómen volt, hogy pont most aludt ki.

Azonban a kis helyiségben sötét volt. Nagyon-nagyon sötét.

Meadow a kijárat felé indult tapogatózva; az ajtó alatt kintről beszűrődő fény keskeny csíkja vezette. Alaposan beverte a sípcsontját a törülközőkkel és ágyneművel megrakott kocsiba.

Felrúgta a vödröt, és amikor odaért az ajtóhoz, a villanykapcsoló után tapogatózott.

Ebben a pillanatban valaki felrántotta az ajtót.

— Mit csinálsz itt? — Devlin sötét szeme szikrázott a haragtól, lábát határozottan megvetette.

— Devlin! Hála az égnek! Az a szobalány bezárt ide! — Meadow a férfi karjába vetette magát. Szégyellte pánikkal határos rémületét, bűntudata volt a festmény miatt, és küzdött a felfedezéssel, hogy szerelmes a férfiba.

Devlin nem viszonozta az ölelést; csak megismételte: — Egy szobalány bezárt téged ide. — Meglehetősen kétkedőnek tűnt.

Meadow-t ez azonban nem érdekelte. Behunyta a szemét, és mélyen beszívta a férfi illatát.

Igen. Szerelmes. Illata ambrózia számára. Az érintésétől teljesen elolvadt. És a lelke mélyén hitte, hogy a férfi. mindig ott lesz, hogy megmentse.

— Devlin — suttogta. — Tudtam, hogy megtalálsz.

— Te olyan... — Devlin vadul megborzongott, mintha az ösztöneivel küzdene. Aztán akarja hevesen Meadow köré zárult. Tolni kezdte hátra, a takarítóhelyiség belseje felé. Az ajtó becsapódott mögötte, és amikor Meadow felemelte a fejét, hogy megkérdezze, mit csinál, megcsókolta — úgy; mintha ez a csók olyan létfontosságú lenne, mint a levegő.

A sötétség bizalmas burokba zárta őket. A tiszta, fehérített lepedők szaga keveredett Devlín szexualitásának illatával.

Szerette. Szüksége volt rá — méghozzá azonnal. És a férfi is akarta őt.

A férfi kezében tartotta Meadow fejét, méghozzá mozdulatlanul, és nyelvének minden egyes mozdulata lényének egy olyan ősi, primitív részét keltette életre, amit még soha senki nem érintett. Hagyta, hogy a férfi elszívja a levegőjét, majd ő is elszívta a férfitól. Vad vágy ragadta el és olvasztotta őket eggyé a sötétben. Meadow nedves lett a vágyakozástól, és érezte a férfi nekinyomódó erekcióját, ami kemény volt, mint a márványoszlopok, amelyek körülvették a titkos kertet.

Eltolta magától a férfit és elkezdte rángatni az ingjét. Hasadó anyag hangja hallatszott.

A kis zaj egy pillanatra kijózanította, de csak annyira, hogy ráébredjen, már az sem érdekli, ha nem teljesen meztelen a férfi. Akarta — most azonnal.

A férfi öve után nyúlt.

A férfi lehúzta az ő nadrágjának cipzárját.

Együtt küzdöttek a zárakkal, próbálva minél gyorsabban kiszabadítani a másikat ruháiból.

Meadow lerúgta a szandálját, a farmerjét és a bugyiját, és a férfi péniszéért nyúlt. kemény volt, olyan forró...

Olyan

A férfi a kezébe adott egy kis csomagot.

Kinyitotta és végiggördítette az óvszert a péniszén.

A férfi mögé nyúlt, félretolta a polcról a holmit, felemelte és felültette a polcra.

A festett deszka érdes volt csupasz bőre alatt. A férfi addig tolta Meadow felsőtestét hátrafelé, amíg háta hozzá nem ért a falhoz. Kezét felcsúsztatta a combján és széttárta a lábát.

A hűvös levegő meglepte Meadow-t, a férfi testének tüze kéjt Ígért. A férfi belépett a lába közé és tenyerének élét a csiklójához nyomta.

Meadow ellennyomott és teste remegni kezdett.

— Nem! — A férfi elvette a kezét. — Még nem.

Meadow nyüszített, lába köze fájt a vágytól.

A férfi várt, bár Meadow érezte a remegést, ami az egész testét rázta. Aztán kitapintotta, és amikor megérezte a nedvességet, ami rá várt, azt suttogta; — Tökéletes!

Behelyezkedett. Péniszének feje lehetetlenül nagynak tűnt és szinte perzselte Meadow-t. A férfi apró, ringatózó mozdulatokkal elkezdett behatolni. Meadow nyögött, befogadva a férfit a testébe, és annyira megtelt vele, hogy el sem tudott képzelni egy percet, amikor nem volt benne. Körmeit a férfi vállába mélyesztette, és a kis fájdalom hatására a férfi előre lendült.

Egy rövid pillanatig teljesen bent volt. Kívül a heréi hozzányomódtak Meadow csiklójához.

Bent péniszének vége a lehető legmélyebben járt. Nem látta a férfit, nem látott semmit, de úgy érezte, körülveszi, kint is és bent is — az illata, a szenvedélye, a simogatása, a haját borzoló lélegzete.

Amikor a férfi visszahúzódott, lassú és kínzó folyamat volt, csak egyetlen dolgot akart — hogy ismét benne legyen tövig. A férfi derekára kulcsok lábával közelebb húzta magához.

Vadul birkóztak egymással, mindketten felajzva a vágytól. A sötétség fokozta az érzékelést.

A férfi most már semmit sem tehetett, amivel megállíthatta volna. Lélegzetvétele szaggatottá vált. A sötétségben színes fények villogtak. Meadow halkan felzokogott. Mindent akart. amit csak a férfi adhatott, kért, de adni ő még nem volt képes. Szüksége volt... valamire...

— Most gyere! — A férfi hangja egyértelműen elárulta, nem kér, hanem parancsol. — Most gyere! — Keményen mozgatni kezdte a csípőjét.

Meadow felsikoltott, és szinte rátekeredett a férfira.

A férfi mélyen beléhatolt, visszahúzódott, majd újra és újra lendült, és a mozgás ismét felrepítette a csúcsra, majd még egyszer, amíg azt sem tudta, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik, A lába közt és a keze alatt érezte, hogy a férfi megfeszül. Minden izma kőkemény lett, és olyan erővel élvezett el, hogy az egész testét elöntötte a verejték.

Olyan hirtelen, ahogy kezdték, abbahagyták. Meadow olyan vadul kapkodta a levegőt, hogy belefájdult a tüdeje. Egész teste remegett a megerőltetéstől, és nem értette, mi történt.

Egyik pillanatban Devlin kinyitotta az ajtót, a következőben pedig egymásnak estek. Soha nem gondolta, hogy létezik ilyen — semmi gyengédség, csak hév és őrült vágy.

Devlin keze megtalálta Meadow arcát és hátrasimította a haját a homlokából.

— Jól vagy?

— Igen. — Romlott volt és erkölcstelen, elkeseredetten vágyott a férfira, szerelmes volt belé, olyasmit akart, amit nem kaphatott meg... de jól volt.

— Biztos vagy benne? Nem okoztam neked fájdalmat?

— Nem. Nem okoztál fájdalmat. — A nap hátralévő részében ugyan úgy fog járni, mint egy hordólovas, de Devlin nemi tett semmi olyasmit, amit ő ne akart volna.

A férfi lassan elhagyta a testét.

Meadow beharapta a szája szélét, nehogy tiltakozva felkiáltson. Kapcsolatuk olyan egyszerű volt itt a sötétben. Olyan alapvető. Nem voltak hazugságok, nem volt csalás, csak két egymásnak feszülő test, ami ugyanazt a célt akarja elérni. Bárcsak a szerelem is ilyen egyszerű lenne!

Devlin leemelte Meadow-t a polcról, és tartotta, amíg megtalálta az egyensúlyát. felhúzta a nadrágját, a cipzárját és becsatolta az övet.

Aztán

— Készen állsz? — Nem várta meg a választ felkapcsolta villanyt.

Meadow összerezzent, és a szeme elé kapta a kezét. Amikor felnézett a férfira, arckifejezése nem is lehetett volna zavartabb, bűntudatosabb.

Mi a fenét csinál? Talán kiveszett belőle minden civilizáltság, és gátlástalanul elkezd kefélni, mint egy tengerész az eltávozáson? Ez azonban így nem helytálló; nem lökött be minden nőt egy kamrába, nem rángatta le róla a nadrágját, és tette a magáévá.

Csak Meadow-t.

— Én... ööö... nem találom a bugyimat. — A lány deréktól lefelé meztelen volt, kezében tartotta a nadrágját, és tehetetlenül keresgélt az ágyneműk között, amit a férfi lesöpört a polcról a padlóra.

Devlin letérdelt, hogy megkeresse az elveszett bugyit, de figyelmét teljesen lekötötte a lány hosszú lába, amelynek találkozásánál egy kis göndör háromszög vöröslött. Szerette volna széttárni a lábát és beletemetni magát, amíg a lány ismét fel nem sikolt.

Meadow teljesen betöltötte a gondolatait. Betöltötte az érzékeit. Nem számított, hányszor tette a magáévá, újra és újra meg akarta tenni, méghozzá minél hamarabb. Sikerült addig várnia, amíg rákerült egy óvszer, de csak azért, mert helyet kellett csinálnia a polcon. Ha a lány nem lett volna olyan ügyes a felhúzásban, nem törődött volna a biztonsággal, és vállalta volna a kockázatát, hogy teherbe ejti — ismét. Ő nem olyan, mint az apja. Nem olyan.

Legalábbis eddig.

— Tessék! — Odanyújtotta a lánynak az apró, csipkés tangát, próbálta nem nézni, ahogy felveszi.

A fenébe! Mi az ördöghöz fog kezdeni vele? Ezzel a kis hazuggal, aki itt él a fedele alatt?

Ugyanis ez volt, ami felkeltette a haragját.

A lány hazudott neki. Ismét hazudott neki.

Valahol útközben szem elől vesztette eredeti célját — felhasználni Isabelle unokáját Bradley Benjamin hátba szúrására.

Ehelyett minden tőle telhetőt megtett, hogy Meadow bízzon benne. Számtalan alkalommal lehetőséget adott hogy bevallja, ki ő, és mit keres itt.

A lány azonban azt hazudta neki, hogy valami szobalány bezárta a takarítóhelyiségbe amikor pedig a festményt kereste és véletlenül magát zárta be.

Mindezt Samtől tudta, aki minden mozdulatát figyelte a monitoron. Sam jelentette Meadow mozgását Devlinnek. És Sam sosem hazudott, és Sam sosem tévedett.

Huszonhat Devlin elkísérte Meadow-t a hálószobájukba, és megállt az ajtóban.

— Biztos, hogy jól vagy?

Olyan udvarias volt a kérdése, hogy Meadow legszívesebben levetette volna magát a tetőről. Ő szerelmes, Devlin pedig... olyan kimért.

— Jól vagyok. És te?

— Hogyisne lehetnék Jól? — Devlin végigsimított Meadow arcán. — De most nagyon sok dolgom van.

- Nem akarod tudni, hogy nézett ki a szobalány aki bezárt a takarítóhelyiségbe?

Devlin keze mozdulat közben megállt.

- Dehogynem. Hogy nézett ki?

Meadow leírta a kedves arcú nagymamát egyenruhában.

— Nem tudok senkiről, aki így nézne ki. — A férfi hangja nagyon nyugodt, nagyon hűvös volt.

— Korábban még sosem láttam itt.

— Utánanézek a dolognak. — Egyáltalán nem tűnt aggodalmasnak.

Persze nem az a típusú ember volt, aki kimutatta aggodalmát.

— Szerinted miért tette? — Ez aggasztotta legjobban Meadow-t.

— Nem tudom. És szerinted miért tette?

— Talán megbántottam valamivel ezt az asszonyt? Vagy valami pszichopata, aki besurran a szállodákba és bezárja az embereket a takarítóhelyiségekbe? — Ez még Meadow szerint Is ostobán hangzott, de a talán valaki, aki szintén a festményt keresi nagyon ijesztőnek tűnt.

Ha Devlin nem lenne ennyire zárkózott... Ha egy kicsivel jobban meg tudna bízni benne...

— Utánanézek — ismételte a férfi. — Megbocsátasz, ha most magadra hagylak?

— Persze, de... — Talán zavarban vagy amiatt, ami a takarító helyiségben történt? Mivel bírhatnálak maradásra?

Szeretsz?

— Mi a baj? Talán félsz?

— Nem, nem félek. — Zavarodott vagyok, bizonytalan, aggódom, igen. Félni nem félek. Le kell zuhanyoznom. Később látlak? — Szegény Meadow. Aki még ragadós is.

— Természetesen. — A férfi szájának egyik sarka fölfelé mozdult, ami akár derű is lehetett.

— Amikor anya itt van, földesúri pompa közepette vacsorázunk.

— Jaj, neee! — Meadow nekidőlt az ajtófélfának, és kétségbeesetten nézett Devlinre. — Továbbra is vallatni fog?

— Szerintem ő ezt beszélgetésnek nevezné. — Devlin hangja most majdnem normális volt.

Meadow idegessége alábbhagyott. Egy kicsit jobban Meadow-nak érezte magát, és kevésbé nőnek, aki mamut méretű katasztrófával kénytelen szembenézni.

— Hallanod kellett volna a könyvtárban, miután te elmentél. Az nem beszélgetés volt.

A férfi félmosolya hirtelen eltűnt.

— Nem érti, mi ütött belém, hogy ilyen gyorsan és minden értesítés nélkül megnősültem.

A feszültség visszatért, sokkal erősebben és nyomasztóbban, mint korábban.

Meadow kiegyenesedett.

— De hiszen valójában mi nem vagyunk házasok.

A férfi odalépett hozzá, nekihátráltatta a falnak és olyan közel hajolt hozzá, hogy a lehelete Meadow fülét súrolta.

— Mallorcán házasodtunk össze. Vagy te másképpen emlékszel?

Szereti a férfit. Képesnek kellene lennie elmondani neki az igazságot. Úgy tűnt, a férfi is azt akarja, hogy elmondja az igazságot. Ezért el is mondja.

- Én... nekem... Én... helytelennek tűnik, mintha nem lennénk összeházasodva. — Az igazat, Meadow! Mondd el neki az igazat!

Amikor azonban a férfi ilyen hűvös volt, mint egy új taktikát fontolgató középhátvéd, mint a nagy, könyörtelen vállalkozó, amilyennek a róla szóló hírek bemutatták, Meadow-nak mindig elszorult a torka. Talán ki akarja dobni? Talán elárulja a férfit azzal, hogy hazudik neki, de mi mást tehetne? Árulja el a nagyanyját? Hagyja meghalni az anyját?

Devlin felvillantotta egyik cápaszerű mosolyát, amelyben nyoma sem volt vidámságnak.

— Amíg mást nem mondasz, mi ketten összeházasodtunk, Mallorcán, és minden alkalommal, amikor lehetőségem nyílik, emlékeztetni is foglak erre.

Devlin szándékosan gyötörte, és egy okos nő kitért volna előle.

De nem Meadow. Ostoba teste vágyott a férfié után, a vére vadul száguldott az ereiben.

Fejét félrehajtotta, hogy a fért hozzáférhessen a nyakához sóvárogva a csókjai után...

Devlin azonban elhúzódott. Gyengéden végigsimított Meadow arcán.

— Próbálj meg nem bajba keveredni!

Meadow nézte, ahogy távozik, hosszú lábai szinte falták távolságot, csípője azzal a magabiztossággal mozgott, ami azt árulta egy nőnek, tudja, hogyan okozzon örömöt neki.

Minden bizonnyal átadta teste melegét neki, ugyanis Meadow arca kipirult. Beviharzott a lakosztályukba, becsukta maga mögött az ajtót, és levetette magát a nappali kis kanapéjára.

Soha nem gondolta volna, hogy képes beleszeretni egy olyan emberbe, mint Devlin Fitzwilliam.

Devlin vállalkozó, olyasvalaki, aki szállodákat nyit a világ eldugott zugaiban, és tönkreteszi ezeket a zugokat szennyvízzel és naptejjel. Ugyanakkor régi épületeket ment meg, Újra életre keltve őket ahelyett, hogy leromboltatná. És Devlin nem érti az élet pozitív kalandként való megélésének előnyeit. Az egyetemen Pollyannának hívták, és a férfi az ő tökéletes ellentéte volt — bármi legyen is az.

Azonban amikor arra gondolt, amiben osztoznak, újra átakarta élni. A szeme lecsukódott.

Keze a nadrágja varrásához kúszott, és megdörzsölte magát a lába között, elképzelve, hogy Devlin itt van vele, figyeli, segít...

A szállodai telefon éles csörgése halálra rémítette. Villámgyorsan felugrott.

Ezektől az átkozott biztonsági kameráktól már teljesen paranoiás. Úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak.

De kicsoda? Ki hívja itt? Devlin. Ki más?

Felkapta a kagylót, és minden vágyakozását belesűrítette egy szóba.

— Halló!

— Meadow, te vagy az? — Judith hangja volt, éles, ideges és fojtott.

- Judith! — Meadow azonnal a legrosszabbra gondolt. — Anyával történt valami?

— Nem, ő jól van. Tényleg jól van.

— Akkor miért hívsz itt engem? — Meadow lehalkította a hangját, mintha valaki meghallhatná. Pedig ez lehetetlen volt, az ajtók hangszigeteltek. Valahogy azonban a szálloda biztondsági szolgálata mintha ellene fordult volna, és simán eltudta képzelni Samről, hogy egy mikrofont helyezett el a szobájukban.

— Muszáj volt kockáztatnom. Annyira aggódtam érted!

— Hogyan jutottál el hozzám? — Meadow elképzelte, amint Judith a telefonközpontosnál utána érdeklődik, és akárki is ül a pultnál, azonnal Devlinhez szalad az információval.

— Felhívtam a szállodát, és egy szobalány vette fel. Megmondta a szobaszámodat, és ezt követően már közvetlenül tudtalak téged hívni. — Judith is lehalkította a hangját. — Sikerült megtalálnod?

Kétségtelenül a festményre gondolt.

- Még nem.

— Szorgalmasan keresed? Állandóan?

— Nem. Akkor keresem, amikor tudom, de muszáj normálisan viselkednem. — Meadow az ablakhoz lépett, és kinézett a birtokra. Kint minden olyan nyugodt volt, a fejében pedig minden olyan zavaros.

— Fitzwilliam gondot okoz? — Judith hangja ijedt volt.

— Nem kimondottan. Csak azt akarja, hogy itt maradjak és nem tudom, miért.

— Dehogynem! Tudod te azt! — vágta rá Judith.

Meadow-nak nem tetszett Judith hangja.

— Nem. Miért?

— Mert le akar feküdni veled.

Meadow nem tudta, mit mondjon. Tétovázása árulkodó lehetett, mivel Judith megkérdezte: — Már le is feküdtél vele?

— Judith! — Meadow remélte, döbbenete elég őszintén hangzott.

— Olvastam róla az interneten, Láttam a képeket. Nekem tetszik. — Judith ezt úgy mondta, mintha valami óriási bún lenne, és számára talán az is volt. Amióta ugyanis Meadow ismerte, soha egyetlen férfi, vagy nő iránt sem mutatott érdeklődést. Judith szerelme a művészet volt.

— Valóban? — Semmi sem lephette volna meg jobban Meadow-t. Odament az íróasztalhoz, bekapcsolta a számítógépet és begépelte a férfi nevét a keresőprogramba. — Azt hittem túlságosan számítónak tűnik, mintsem hogy feltűnjön.

— Vannak nők, akik imádják a futballistákat, és ő jóképű. A képernyőn megjelent Devlin egy régebbi képe, amin futballmezt viselt, és egy későbbi, amin keménykalapot.

— Nem, valójában nem nevezhető jóképűnek. Inkább úgy mondanám, hogy az elbűvölő és a markáns pompás keveréke.

— Meadow azt kívánta, bárcsak le tudná festeni a férfit, ez a képesség azonban Isabelle-nek és Sharonnak adatott meg, neki nem. Megérintette a hűvös, sima képernyőt, körberajzolva a férfi állkapcsát ujja hegyével. — Tudom, miért kedvelik annyira a nők, de ennek nem a külseje az oka.

— Mit akarsz ezzel mondani? Mi van még? — kérdezte Judith élesen.

— Amikor hozzám beszél... csak rám figyel. — Meadow szeme félig lecsukódott, miközben emlékezett. — Olyankor senki más nem létezik számára. Egyszerűen... mámorító.

Judith szaggatottan nagy levegőt vett.

— Miközben te ezzel az emberrel flörtölsz, a kép ott lapul valahol, anyád pedig haldoklik.

Meadow-t hirtelen elöntötte a düh, és felpattant.

— Nem haldoklik! Ne merészeld elterjeszteni! Anyám meggyógyul!

- Igazad van. Tudom. Tudom. - Judithnak legalább volt annyi esze, hogy meghátráljon. — Sajnálom, én csak... Annyira aggódom.

— Rendben. — Meadow nagy erőfeszítéssel legyőzte indulat. — Csak.,, kérlek, ne mondd ezt! Ne is gondolj ilyet! És mondd meg anyának, hogy szeretem, és hamarosan otthon leszek.

— Jó hírekkel — tette hozzá Judith.

— Igen. Jó hírekkel.

— Ne hagyd abba a keresést! Dolgozz ki egy tervet, és aszerint kutass! Minden rajtad múlik, Meadow. Minden rajtad múlik!

Meadow letette a kagylót és lerogyott. Teljesen kiment a lábából az erő a Judith tapintatlansága okozta hirtelen dührohamtól. Arra gondolt, hogy Judith mindig szeretett volna Sharon legjobb barátnője lenni, de az ilyen melléfogások miatt sosem sikerült igazán közel kerülnie hozzá.

Judith azt mondta, abban hisz, amiben Sharon. Boldognak mutatta magát, a megfelelő dolgokat mondta, a megfelelő ételeket ette. A hátteréről azonban sosem beszélt, és ahogy Sharon mondta a lányának: „Attól tartok, megpróbál leplezni bizonyos dolgokat a múltjában, azért viselkedik így a nyilvánosság előtt. Pedig ha nem a szívéből fakad, nem ér semmit az egész. Bárcsak segíthetnék szerencsétlen teremtésnek!”

Egy dologban azonban igaza volt Judithnak: Meadow-nak ki kellett találnia a következő lépést. Itt volt a szállodában, biztos volt a helye — biztos, mert Devlin azt állította, hogy a felesége, és mert — nem gondolta, hogy hízeleg magának — Devlin rajong a testéért. Talán ugyanannyira rajong érte, amennyire ő rajong a férfi testéért, és lenyűgöző, intelligens csavaros eszéért. Devlin úgy szemlélte az életet, mint sakkjátszmát, fekete-fehér bábukkal, és egy sor előre kitervelt lépéssel, amely csak kétféleképpen érhet véget — nyeréssel vagy vesztéssel. Ő azonban nem játékot játszott.

A múlt éjszaka és a mai nap tiszta és hiteles volt kettőjük számára.

Hogyan fog végződni ez az egész?

A férfi, akit Judith szerint senki sem verhet át, elfogadta az ő amnézia történetét, és azt állítja, hogy ő a felesége.

Vajon ez mit jelent? Meadow melyik színű bábu a sakktábláján?

Fekete... vagy fehér?

Gyalog... vagy királynő?

Nyertes... vagy vesztes?

Huszonhét Aznap este, mielőtt beléptek az ebédlőbe, Meadow megszorította Devlin karját és visszahúzta.

— Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül ismét azzal a nővel!

— Negyedik is itt van, majd ő megvéd téged. — Devlin nem volt olyan hangulatban, hogy bármit is megígérjen Meadownak.

A mai délután óta, amikor a lány hazudott azzal a szobalánnyal, és ismét hazudott az ostoba amnéziájával kapcsolatban, biztosan nem.

— Negyedik nagyon kedves fickó, de nem ellenfele anyádnak.

— Azt hittem, minden nő imádja. - Sam ma mindenáron ráakarta venni Devlint, hogy elküldje Meadow-t. Devlin nemet mondott, de ha újabb ehhez hasonló eset történik, valóban kénytelen lesz cselekedni.

- Én csak téged imádlak.

Hízelgésben nagyon jó volt. Devlin azonban néhány héten belül megnyit egy szállodát.

Tapasztalatból tudta, hogy egy ünnepélyes megnyitó minden figyelmét leköti. Nincs arra ideje, hogy minden alkalommal kiszabadítsa Meadow-t a takarítóhelyiségből, ahányszor bezárja magát. Arra sincs ideje, hogy belépjen hozzá, letépje róla a ruhát, vagy végigkergesse kerten a holdfényben, vagy beleszeressen...

A lány a karjánál fogva maga felé fordította Devlint.

— Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül anyáddal! — kérte. Beleszeressen? Meadow-ba?

Az lehetetlen! Egyáltalán nem az a típusú nő, aki neki tetszik. Lépten-nyomon hazudik, egy potenciális tolvaj, egy vadóc, akinek borzalmas az ízlése, és aki nem tudja, hogyan tartson távolságot az alkalmazottakkal. Ha nem vigyáz, hamarosan azon kapja magát, hogy kóbor kutyákat ment meg, és tofut eszik.

Ezt nem akarta. Nála ez nem válna be. Ó egy fattyú, és a feleségének olyannak kell lennie, mint Cézárnak — feddhetetlennek.

Mindez kétségtelenül igaz volt. Pontosan tudta. De akkor miért gondol ebben a pillanatban is az együtt töltött éjszakájukra, és hogy annyira lenyűgözte Meadow szenvedélye és öröme, hogy mindenféle elővigyázatosság nélkül tette a magáévá?

— Devlin! — A lány ismét megrángatta a karját. — Ígérd meg hogy nem hagysz egyedül az anyáddal!

A fenébe! Utálta, hogy a lány egyetlen egyszerű szóval behatolt a védelmi vonala mögé.

— Ragadni fogok rád, mint a ragasztó.

— Akkor jó. — Meadow kihúzta magát. — Készen állok.

Egyszerű, csokoládébarna, vállról lecsúszó blúzt viselt lágy esésű, virágmintás szoknyával.

Fényes, rézvörös haja kibomlott a vállára, csuklóján gyöngy karkötő csúszkált, amit az egyik szobalány készített számára, és ismét szandált viselt — ennek ugyan volt sarka, de mégiscsak szandál volt.

Semmilyen tekintetben nem állt készen, hogy szembenézzen az anyjával, de Devlin ezt nem árulta el neki.

A Meadow okozta sokk jót fog tenni Grace Fitzwilliamnek. A karját nyújtotta Meadow-nak, és együtt besétáltak a hatalmas ebédlőbe.

A helyiséget valójában átalakították konferenciateremmé látogatóba érkező részvényeseik számára. A hosszú aszta húszszemélyes volt, ezért Devlin behozatott egy kis, kerek asztalt, amit az egyik félkörívű falmélyedésben helyeztek el. A fal mellett mindkét oldalon hosszú asztalok álltak, rajtuk számítógépekkel és más masinákkal, többfunkcióssá, ugyanakkor elegánssá varázsolva a termet.

Grace a márványkandalló előtt állt, és a Natalie Meadow Szarvas által készített színpompás tálat igazgatta.

Negyedik természetesen az italok körül lebzselt, kezében két koktéllal.

— Így is meg lehet előzni másokat — jegyezte meg Devlin.

Negyedik elfintorodott, odament Grace-hez, és átnyújtotta neki az egyik poharat.

Negyedik rosszul nézett ki. Sápadt volt, bézsszínű vászonnadrágja gyűrötten lógott rajta, cipője poros volt. Nem kellene törődnie vele — Negyedik becsapta, aztán elkövette azt a hibát, hogy ezt elfogadhatónak tartotta, csak mert barátok.

Persze! Mintha az elfogadható lett volna, hogy Devlin apja felcsinálta Grace-t, évente néhányszor felbukkant, ilyenkor minden figyelmét Devlinnek szentelte, majd ismét eltűnt, magára hagyva Devlint a rengeteg bajjal, amit apja feltűnése okozott. Mintha elfogadható lett volna, hogy Nathan csődbe vitte saját cégét, fogta a pénzt, és lelépett a törvényes családjától, törvénytelen fiától úgy, hogy hátra sem nézett. Devlinnek elege volt abból, hogy azok az emberek csesszenek ki vele, akik állítólag szeretik.

Azonban réges-régen, amikor gyerekek voltak, Devlin mindig aggódott a gyenge jellemű, szeretetre méltó Negyedikért.

Bármennyire is próbálta, képtelen volt erről leszokni. Odavitte Meadow-t Negyedikhez, átadta neki, és a fülébe súgta: — Kérlek, Negyedik! Szedd össze magad, és légy észnél, különben anyám elevenen megnyúzza Meadow-t!

Negyedik arca felderült. Mindig örült, ha olyan feladatot kapott, amiről tudta, képes megoldani.

— Persze, szívesen. Rajta tartom a szemem. — Meadow-hoz fordult. — Keverhetek egy italt magának?

Devlin odament Grace-hez, és megcsókolta az anyja hűvös arcát.

— Fantasztikusan nézel ki, anya.

— Köszönöm, drágám. Te is. — Grace térdig érő fekete ruhát viselt, nyakában piros selyemsálat, fülében kis gyémánt fülbevalót. Szőke haja különleges kontyba csavarva ült a tarkóján, és Devlin szinte érezte, ahogy akaratát kiterjeszti az egész teremre. — Leülünk vacsorához?

— Üljünk! Mindjárt éhen halok! — Meadow csalódottan szemlélte a hosszú asztalt. ugye, nem oda ülünk?

— De

— Nem, a kis kerek asztalhoz — felelte Grace.

Ez meglepte Devlint, ugyanis esküdni mert volna rá, hogy Grace a hatalmas, polírozott asztalt szeretné, hogy megfelelően ráijesszen Meadow-ra. A kerek asztalnál ugyanis senki sem ül az asztalfőn. Kíváncsi volt, vajon mit akarhat Grace egy ilyen demokratikus manőverrel.

Mihelyt a pincérek kicserélték a terítékeket és felszolgálták az első fogást, kiderült.

— Úgy gondoltam, nektek kettőtöknek újra össze kellene házasodnotok rendesebb körülmények között. — Grace hangsúlyából kiderült, hogy egy titkos esküvő Mallorcán az ő szemében az idétlenség csúcsa. — Némi hozzáértő szervezéssel szeptemberben megtarthatjuk.

Devlin nagy meglepetésére Meadow kirázta a szalvétáját, és vállat vont.

— Felőlem.

Devlin összehúzott szemmel meredt a lányra. Meadow-t nem érdekli, hogy az anyja esküvőt szervez.

Miért?

Mert nem szándékozik itt lenni az esküvőn.

Mert a Cascade-hegységben lesz, és üveget fog fújni — vagy ha ellop tőle egy értékes festményt, börtönben.

— Kitűnő ötlet, anya, de a déli temperamentum nem tesz kötelezővé ilyen hosszú átfutási időt. Úgy hallottam, a június kiváló hónap az esküvőre.

— Erőszakos alak — morogta Meadow a vizespoharába.

— Sosem gondoltam volna, hogy nem egyszer, hanem kétszer nősülsz meg egymás után, méghozzá botrányos sietséggel – jegyezte meg Grace.

— Mit ért azalatt, hogy botrányos sietséggel? – kérdezte Meadow.

— Devlin számára nagyon fontosak a külsőségek — mondta Negyedik .-‚ és ez úgy fog kinézni, mintha kénytelen lett volna feleségül venni magát... nem egyszer, hanem kétszer.

— Nem találom viccesnek - jegyezte meg Devlin. Azért sem találta viccesnek, mert ha a termékenység istenei ellenük vannak, Negyediknek igaza lesz.

— Úgy érti, azért, mert terhes vagyok? — Meadow felnevetett. — Van még valaki, aki ezért házasodik?

Devlin a szemébe nézett.

- Például én.

— De hiszen az a legjobb recept a házasság bukására. Az emberek azért házasodnak, mert hasonló dolgok iránt érdeklődnek és mert szeretik egymást, nem pedig azért, mert véletlenül Meadow két kezével idézőjelet karmolt a levegőbe — gyereket csináltak.

— Egy törvénytelen gyereknek nem könnyű az élete - jegyezte meg Grace. Anyja hangjának hevessége meglepte Devlint. Nem gondolta volna, hogy Grace egyáltalán észrevette az ő nehézségeit.

Meadow úgy nézett rájuk, mintha mindhárman különböző nyelven beszélnének.

— Egy olyan gyereknek talán könnyű az élete, akinek a szülei nem törődnek egymással?

Vagy akik elválnak? Nem hinném.

— Ismerve a fiamat, biztos vagyok benne, hogy ez vitatott kérdés. — Grace bevetette társasági műmosolyát. — s ti ketten sem vagytok hippik, akik rohangálnak az erdőben, mint a szabadtartású baromfik, és szexelnek nyakra-főre védekezés nélkül.

Meadow belehorkantott a szalvétájába.

- Jaj, dehogy! Sosem viselkednénk úgy, mint a szabadtartású baromfik.

Devlin csomóra kötötte ölében a szalvétáját. Isten mentse attól, hogy Meadow terhes legyen.

Mielőtt a lány biztosíthatta volna őket, hogy a holdfény tényleg afrodiziákumként működik, Devlin gyorsan közbeszólt.

- Anya, talán meg kellene kérdeznünk Meadow-t, ő milyen esküvőt akar.

Huszonnyolc - Biztos vagyok benne, hogy Meadow társasági élet iránti finomsági közönyét figyelembe véve - Grace hűvös pillantást vetett Meadow szoknyájára és blúzára - örülni fog, ha a részleteket rám hagyhatja.

Eddig a pillanatig Meadow fel sem fogta igazán, hogy egy kosztümös BBC-drámába sikerült belecsöppennie. Pedig itt volt, a felkapaszkodott nőszemély, aki feleségül ment a herceghez - ez a szerep Devliné volt -, és most bizonyítania kellett, hogy méltó az új szerepére.

Csak azt kívánta, bárcsak képes lenne legalább fele annyira komolyan venni a dolgokat, mint Grace Fitzwilliam.

Szabadtartású baromfik, persze.

Azon tűnődött, hogyan fejezhetné ki gondolatait úgy, hogy Grace is megértse.

- Amíg a barátaim és a családtagjaim mellettem vannak, a részletek nem lényegesek.

- Látod? - Grace elégedetten Devlinre mosolygott. Meadow hagyta, hogy felülkerekedjen benne a rossz kölyök.

- Addig azonban nem tarthatjuk meg a szertartást, amíg Eddy vissza nem tér Európából.

- Eddy talán a nagybátyád? - kérdezte Grace.

- Nem, Eddy az egyik legkedvesebb barátom... és a koszorúslányom. - Meadow ragyogó mosolyt villantott Grace-re.

- Az Eddy talán az Edie változata? - Grace merev mosolya egyszerre fejezett ki fájdalmat és reménytelenséget.

- Azt hiszem, a rendes neve Edmund. - Meadow túljátszott komolysággal ráncolta a homlokát. - Azt azonban nem szereti, ezért mindenki Eddynek szólítja.

Negyedik Meadow-ról Grace-re nézett, aztán felemelte a poharát és felhajtotta a tartalmát.

Devlin felállt és odament az ablakhoz. Kibámult a kertbe. A válla azonban rázkódott.

Meadow már nagyon régen szerette volna látni nevetni, ezért rátett még egy lapáttal.

- Általános iskola óta ismerem Eddyt, és már akkor megfogadtuk, hogy egymás koszorúslányai leszünk.

- Szóval megígértétek egymásnak - sóhajtotta Grace elhaló hangon.

- Sokat álmodoztunk arról, hogy milyen lesz az esküvőnk. - Meadow élvezte Grace szörnyülködését. - Mindig is tudtuk, hogy sokkal szebb menyasszony lesz, mint én, ugyanis Eddy nagyon szép, és megígértettem vele, hogy nem fog elhomályosítani, amikor én megyek férjhez.

Grace a kezével legyezte magát.

- Hőhullám? - kérdezte Meadow vidáman. Devlinből akarata ellenére kibukott valami csuklásféle hang. Negyedik befogta a fülét.

- Nem szenvedek olyan közönséges dologtól, mint a hőhullám, de ha így is lenne, akkor sem tartanám illendőnek emlegetni. - Grace előkelő hangjából kicsendült a bosszúság. Hátradőlt a székén és lehunyta a szemét. - Szédülök.

- Arra pedig csak egyetlen megoldás van. - Meadow felállt az asztaltól, hátrahúzta Grace székét, megragadta Grace tarkóját és lenyomta a fejét a térde közé.

Grace felsikoltott. Devlin elfordult, és a falra meredt.

- Bocs öregfiú. – Negyedik az asztalra hajította a szalvétáját. – Ki kell mennem! – Olyan sietve távozott, hogy csaknem csíkot égetett a szőnyegbe maga után.

- A szédülésnke ez a legjobb ellenszere. – Meadow elvigyorodott, amikor Devlin eltakarta szemét a kezével. – Ne aggódj! Édesanyád mindjárt jobban lesz.

- Már jobban vagyok – nyögte Grace fojtott hangon.

- Nem szabad ilyen gyorsan felemelni a fejet. Biztosan nem akar újra elszédülni. – figyelmeztette az asszonyt Meadow.

Grace erőlködött, de Meadow nem engedte. Ha nagyon akarja, képes lett volna felemelkedni, de az előkelő Grace nem alacsonyodott le fizikai küzdelemhez.

Legalábbis …. Amíg teljesen el nem fogyott a türelme. Akkor hátralökte Meadow-t, kiegyenesedett, és kezével igazgatni kezdte a haját.

- Ebből elég volt ennyi. Majd visszatérünk az esküvő részleteinek megbeszéléséhez, ha mindketten normálisan tudtok viselkedni. – Felállt.

- Ne felejtse el, hogy a partiról is beszélnünk kell! – mondta Meadow.

Grace már kezdte lehunyni a szemét, és kezét a homlokához emelte egy újabb megjátszott ájuláshoz, amikor eszébe jutott az előző. Gyanakvó pillantást vetett Meadow-ra, majd előkelően távozott, még azzal együtt is, hogy a ruhája alja felakadt, és kivillant alóla a nem odaillő selyem alsószoknya.

Devlin megvárta, amíg teljesen elhalnak anyja léptei, és csak akkor kezdett nevetni. Annyira nevetett, hogy lerogyott az egyik székre, és az oldalát fogta.

Meadow elégedetten figyelte.

Nevetés.

Fogadni mert volna hogy a férfi nem is emlékszik, mikor nevetett utoljára, így teljes szívvel és lélekkel. A jókedv miatt olyan… nem puhány hanem magával ragadó volt, mint valaki aki tudja, hogyan kell élni az életet gyanakvás és óvatosság nélkül, ami mindig ott jár az ember nyomában. Egy idő után abbahagyta a nevetést, de tovább vigyorgott.

- Tényleg van egy Eddy nevű transzvesztita barátod, akit általános iskola óta ismersz?

- Persze. Eddy nagyon klassz haver. Emlékszem... - Hoppá, neki állítólag amnéziája van.

- Mi másra emlékszel még? - Devlín úgy figyelte, mint egy macska a mancsai között vergődő egeret.

Ismét hazugságon kapta. Ismét eltávolodott tőle. Ismét... kényelmetlenül érezte magát a társaságában.

- Furcsa, hogy egyes dolgokra emlékszem, másokra nem. Gondolom, még sosem említettem neked Eddyt? - Visszatartotta a lélegzetét és várta, hogy a férfi elengedi-e... újra.

- Nem. Még sosem említetted Eddyt.

Meadow kiengedte a tüdejéből a levegőt. Valamilyen okból Devlin továbbra is itt akarta tartani. Biztonságban volt egy újabb napig.

- Úgy tűnik, nyomasztólag hatok anyádra.

- Szerintem téged ez nem érdekel. - Devlin újra elvigyorodott.

- Azért érdekel, mert kíváncsi vagyok, miért ilyen... ilyen...

- Bíráskodó? Fennhéjázó? Külsőségekre sokat adó? - Csípőre tett kézzel végignézett rajta, és Meadow rájött, lehet, hogy Grace elvárásainak nem felel meg, de Devlinnek nagyon tetszik. - Nincs hozzászokva az olyan lányokhoz, akik nem ájulnak el tőle.

- Elájulnak? - Meadow ráérősen elindult Devlin felé, riszálta a csípőjét, minden lépésnél megfeszítette a lábát. - Miért kellene elájulni tőle?

- Mert olyan kiváló mindenben. Te nem szoktál tévét nézni? - Devlin odahúzta magához.

- Nagyon ritkán. - Azt sem tudta igazán, hogy miről beszélnek, és nem is érdekelte. Csak annyit tudott, hogy Devlin a karjában tartja, és a kettejük között támadt forróság egész Seattle-t megvilágította volna decemberben. Kigombolta Devlin ingjét és becsúsztatta alá a kezét, élvezve a puha bőr és a selymes szőrzet tapintását. Lábujjhegyre állt és megcsókolta a férfi állát először az egyik, majd a másik oldalon.

Devlin mozdulatlanul állt, félig lehunyta a szemét és átadta magát Meadow kényeztetésének. Meadow szájával megtalálta a férfi száját és...

- Drágáim, van egy ötletem a partira... Jaj, ne! Már megint ezt csináljátok? - Grace állt az ajtóban, kezét a szeme elé kapva.

Meadow csalódottan felsóhajtott. Devlin begombolta az ingjét.

- Kopoghatnál, mielőtt belépsz.

- Még csak este van. Ez itt az ebédlő. Az ajtó nyitva. A pincérek bármelyik pillanatban beléphetnek! - Grace kilesett az ujjai között, és amikor látta, hogy szétváltak, bemasírozott. Figyeljetek rám egy percre, és utána folytathatjátok a dolgot - legyintett egyet karcsú kezével -, bármi legyen is az.

- Ennyi idő elég neki az új ötletekhez? - kérdezte Meadow a szája sarkából.

Devlin megrándult az elfojtott nevetéstől. Grace Meadow-ra, majd Devlinre meredt. Aztán tekintete elidőzött Devlinen, kék szeme elgondolkodóvá vált, és Meadow azon tűnődött, vajon mi járhat a fejében.

Devlin is törni látszott a fejét.

- Anya?

- Rendben, a következő az ötletem. Ez egész biztosan tetszeni fog, Meadow. - Két kezével átfogó mozdulatot tett. - Látom az egész partit magam előtt kint a kertben. Az egész birtokot egy karneváli helyszínné változtatjuk. Lesznek játékok. .. nem elektronikus játékok, hanem olyan borítsd fel a bábukat golyóval és ööö... Meadow-ra mutatott.

- Találd el a léggömböt kis nyilacskával - segített Meadow.

- Pontosan! - Grace elégedetten bólintott. - Tudtam, hogy tudni fogod, milyen játékokat játszanak azokon a helyeken.

- Sértegetésben kiváló. - Meadow ezt is a szája sarkából mondta.

- A legjobb - felelte Devlin.

- Hallak ám titeket! - Grace türelmetlenül kopogott a cipője sarkával.

- Tudom, anya, és az lenne a legjobb, ha nem figyelnél ide - mondta Devlin. - Ha kint a szabadban tartjuk a partit, bármikor eleredhet az eső.

- Nem fog - vágta rá Grace. - Az elemeknek nincs merszük keresztülhúzni a számításaimat.

- Hűha! - Meadow elképedt. - Simán taníthatna pozitív gondolkodást valamelyik egyetemen.

- Ki fog játszani ezekkel a játékokkal, anya? - Grace egy legyintéssel elintézte a fiát.

- A vendégek, drágám! Meadow pislogott. Ki tudja? Grace még véletlenül sem mosolyodott el, de volt valami különös humorérzéke.

- Lesz vattacukor és piros alma, és a pincérek vásári kikiáltóknak lesznek öltözve.

Devlin gyanakodva szemlélte az anyját.

- Anya, ez nem úgy hangzik, mint egy általad rendezett parti.

- Drágám, egy partinak olyannak kell lennie, hogy azokhoz passzoljon, akiknek a tiszteletére rendezik, és ebben az esetben... - ékesszólóan Meadow-ra mutatott.

Meadow közben már azt fontolgatta, hogy feketére festi elöl az egyik fogát és nagy, vörös szeplőket fest az arcára. Grace folytatta.

- A pincérek tálcákkal járkálnak majd fel-alá. Zsetonokat osztogatnak a játékokhoz, és pezsgőt és vegyes falatkákat.

- Pezsgő és falatkák. Ez már jobban hangzik - jegyezte meg Devlin.

- Meadow tiszteletére a dekoráció teljesen természetes lesz, virág, virág és virág! És a legfontosabb tétel - Grace drámai mozdulattal magasba lendítette a karját - egy óriáskerék!

Ebben a pillanatban Meadow minden sértést megbocsátott Grace-nek, és azt is, hogy a legrosszabb pillanatban rontott rájuk - kétszer.

- Egy óriáskerék király lenne!

- Pontosan. - Grace úgy csücsörített a szájával, mintha citromba harapott volna. - A király volt a pontos szó, amit kerestem.

- Nem a szó a fontos - kezdte Devlin, de Meadow a szavába vágott.

- Egy igazi, rendes méretű óriáskerék? - kérdezte Meadow.

- Természetesen! Hogy nézne ki, ha ilyesmivel fukarkodnánk? - vágta rá Grace.

Devlin újra próbálkozott.

- Egy óriáskerék nem...

- Zenével és fényekkel! Mit szólnátok egy hullámvasúthoz?

- Meadow úgy ugrált, mint egy kisgyerek.

- Nem. Az már túlzás lenne. - Amikor Meadow megpróbált tiltakozni, Grace rászegezte a mutatóujját. - Meghívjuk a déli államok legelőkelőbb embereit, és az újságírókat is. Nagy esemény lesz, és nem szeretnénk, ha közönségesnek neveznének minket.

- Vagy szabadtartású baromfiaknak. - Aztán Meadow ismét felélénkült. - Fogadni mernék, hogy sikerülne megnyernünk Dead Bobot. Reneszánsz fesztiválokon szokott fellépni. És a Fantasztikus Zsonglőröket!

- Nagyon okos! Néhány előadás sokat emelne a hangulaton.

Devlin tovább már képtelen volt magába fojtani ingerültségét.

- Anya, igazán értékelem az energiát, amit ebbe fektetsz, de...

- Figyelj, Meadow! - Grace szeme csillogott. - Az óriáskerék lesz a parti vizuális középpontja, és te és Devlin a kerék te-tejéről fogjátok bejelenteni a házasságotokat.

- Ez irtózatos! - mondta Meadow.

- Irtózatos? - Grace mélyen megdöbbent.

- Úgy értem... lenyűgöző! - magyarázta Meadow, - Ó, lenyűgöző. - A töprengő ránc ismét megjelent. - Egy másik szó, amit kerestem.

- Hölgyeim! - Devlin felcsattanó hangja végre felkeltette a figyelmüket. - Nem lesz vattacukor. Nem lesznek vásári kikiáltók. És tévedés ne essék, nem lesz óriáskerék sem. - Egy kézmozdulattal beléjük fojtotta a tiltakozást. - Ez az utolsó szavam.

Huszonkilenc Devlin egyszerűen nem hitte, hogy a kertjében ott forog egy óriáskerék, ami virágszirmokat hullat minden kör után, kavargó, illatos hóviharral töltve meg a levegőt. Nem hitte, hogy vásári kikiáltók és játékok vannak mindenütt, és egy kékre, sárgára, pirosra festett, aranyozott antik kalliope szolgáltatja a zenét a délutánra. Nem hitte, hogy a fallal körülkerített kertben Dead Bob szerepel a színpadon.

Amit Devlin a legkevésbé hitt el, hogy az emberek, felnőtt emberek, az ő előkelő vendégei, ettek, játszottak és óriáskerekeztek, és közben sikoltoztak, mint a gyerekek.

Ez az ünnepélyes megnyitó lehet, hogy az anyja találmánya volt - de Meadow hibája. A lány hatása nélkül Grace sosem talált volna ki ilyen botrányos felhajtást.

Persze a két nőnek igaza volt. Eddig három forgatócsoportot látott, akik felvételt készítettek az eseményről, és legalább öt újságírót, akik bőszen jegyzeteltek - és közben szélesen vigyorogtak. A megnyitó hatalmas siker volt, de ezt a világért sem tulajdonította volna Meadow-nak és Grace-nek.

Csípőre tett kézzel állt Waldemar körerkélyén, és a látványt szemlélte.

A pincérek szorgalmasan járták a tömeget. Gregory Madison, szövetségi bíró, az egyik piros csíkos abrosszal letakart asztalnál ült, és vattacukrot evett. Mr. Volchock, a tavalyi év győztes versenylovának tulajdonosa baseball-labdákkal kitömött bohócokat dobált, miközben Mrs. Volchock a teddy-macit ölelte, amit a férje nyert neki. Jessica Stillman-Williams, Grace főnöke, körülbelül kétszáz kábelközpont tulajdonosa szerte az Egyesült Államokban és nagy férfifaló - már ha ez igaz - hurkaléggömbből font kalapot viselt a fején, és sorban állt az óriáskerék előtt.

Negyedik a hatalmas tölgyfa törzsének támaszkodott, egyik kezében pohárral, másikban cigarettával, és azzal a hogyishívják lánnyal beszélgetett. Azzal a csinossal a kórházból. A lány olyan mélyen kivágott felsőt viselt, hogy állandóan a mellkibukás veszélye fenyegette, és erre még rá is játszott.

Működött. Negyedik egyetlen egyszer sem pillantott a lány arcára. Amikor elszívta a cigarettát, eltaposta, aztán rámeredt. Majd látható és nyilvánvaló bosszúsággal lehajolt, felvette és bedobta a kukába. Meadow-nak sikerült kigyógyítania Negyediket a csikkek eldobálásából. És mire végez Negyedikkel, addigra már a cigarettáról is leszoktatta teljesen.

Ha marad.

Mint a szirén hangja, a lány nevetése maga felé vonzotta Devlin tekintetét. Természetesen azonnal észrevette. Nagy karimájú szalmakalapot viselt, rajta óriási kék virággal - az anyja azt mondta, annyira közönséges, hogy akár az árcédulát is rajta hagyhatta volna -, hosszú ujjú kék pólót, rövidnadrágot, ami látni engedte sima lábát, és jókora adag naptejet. A szép bőr titka a napvédelem, mondta a lány és felnevetett rá.

A francba, őt akkor is felizgatná, ha egy apáca ruhájába bújna.

Voltak itt nála szebb nők is - két rocksztár, akik inkább a testükkel, mintsem a hangjukkal értek el sikereket, három gyönyörű modell és legalább hét szépséges feleség -, a férfiak azonban egytől egyig Meadow-t bámulták. Volt a lányban valami; amikor megjelent, mintha ragyogóbb, kedvesebb, örömtelibb lett volna a világ, és a férfiak mind azt akarták, hogy meggyújtsa a tüzüket.

Az átkozott gazemberek! Meadow az ő tüze! Az elmúlt két hét egyszerre volt csodálatos és borzalmas. Csodálatos, mert mindennap és minden éjjel együtt voltak, és a lány úgy nézett rá, mintha ő lenne a hold és a csillagok. Borzalmas, mert Devlin iszonyatos sokat dolgozott, és eközben Meadow módszeresen átkutatta az egész kastélyt és annak minden szobáját. Próbálta egyszerű nézelődésként, a szobalányok meglátogatásaként és a berendezés ellenőrzéseként beállítani a dolgot, de Sam figyelte. Soha nem tért vissza ugyanabba a szobába, és egyszer Devlin rajtakapta, amint dühösen mered a térképére.

Annyira sajnálta, hogy majdnem megmondta neki, amit a lánynak tudnia kellett volna - de Meadow hallgatott. Továbbra is játszotta az amnéziást. És Devlinnek esze ágában sem volt bolondot csinálni magából egy nő miatt. Nem akarta, hogy elhagyják, megvessék és megcsalják, mint Bradley Benjámint. Devlin nem akart megbízni senkiben - és rendkívül bosszantotta, hogy szeretett volna megbízni Meadow-ban.

Bal kéz felől az Amelia Shores-i Vén Seggfejek Társasága üldögélt a teraszon, különbözőképpen reagálva a látványosságra. Scrubby Gallagher lábát feltette a korlátra, kezében jeges teával teli poharat tartott, és a nőket nézte. Elégedettebb már nem is lehetett volna. Penn Sample egy kicsit túl gyorsan hintáztatta a székét, amiből Devlin arra következtetett, hogy idegesíti a felhajtás. Begum, a világ egyik topmodellje, a közelben sétált el, mire Wilfred Kistard megigazította feje búbján a pepijét, kigombolta trópusi mintás ingje legfelső gombját, és elindult Begum után. Sok szerencsét a vén bolondnak! H. Edwin Osgood most is a tőle megszokott csokornyakkendőt és szódásüveg szemüvegét viselte, és ahogy

figyelte a szórakozókat, a válla mintha még jobban megroggyant volna. Talán a karnevál miatt öregnek érezte magát. Bradley Benjámin egyenes támlájú széken ült mellette. Nyári öltönyt, fehér inget, nyakkendőt és szalmakalapot viselt. Nem kellett volna más, csak egy rabszolgafiú, aki pálmalevéllel legyezi, és tökéletes lett volna a tizenkilencedik századi, gazdag, déli ültetvényes képe. Testtartása, arckifejezése negatív kritikája volt a Titkos Kertnek és a partinak.

Bradley Benjámin morcos képe és a lehetőség, hogy megbánthatja, olyan elégedettséggel töltötte el Devlint, hogy majdnem belenyugodott az antik kalliopé árába.

Odament Bradley-hez.

- Jól érzik magukat, uraim?

- Az ízléstelenségnek ez a kavalkádja - Bradley Benjámin körbemutatott - megbecsteleníti ezt a szép, öreg birtokot.

- Ugyan már, talán valami mást várt egy olyan hétköznapi fattyútól, mint én? - Devlin élvezte, hogy megelőzheti Benjámint a szövegével.

- Ön nem adja meg Mr. Benjáminnak a kellő tiszteletet, ami előrehaladott koránál és magas pozíciójánál fogva megilleti! - Osgood lebiggyesztette a száját, amitől ráncok keletkeztek körülötte.

- Jaj, maradj már csendben! - csattant fel Bradley, aki nem szerette, ha a korát emlegetik.

Penn Sample kék szemében az a mesterkélt kedvesség csillogott, amit oly jól játszott, és amiről Devlin már megtanulta, csak bajt jelenthet.

- Milyen kár lenne, ha valami baj történne, mielőtt megnyithatná a szállodáját.

- Például?

- Láttuk, hogy egy bázisállomást állíttattál. - Benjámin soha nem próbálta leplezni ellenségességét, de ma különösen mogorva volt.

- Igen, az ilyet könnyű észrevenni, igaz? - Devlin lehajolt, hogy szeme egy magasságban legyen Benjáminéval. - Látja azokat az embereket a vendégek között? A fekete ruhásokat fülhallgatóval és mikrofonnal? Azok az én biztonsági embereim. És nagyon figyelnek.

- Eddig is voltak biztonsági embereid. - Benjámin pergamenszerű szemhéja félig leereszkedett, arcára kiült a rosszindulat.

- Gábriel Prescott, a cég igazgatója is itt van. Nem lesz semmiféle incidens... pontosabban újabb incidens. - Devlin felegyenesedett. - Ettől a pillanattól kezdve a szállodát megnyitottnak nyilvánítom.

Benjámin tehetetlen dühvel meredt Devlinre, aki körülhordozta tekintetét.

- Bízzanak bennem, uraim, mielőtt véget ér ez az évtized, három újabb szálloda fog állni a környéken. Hoppá, de hiszen maguk pontosan ettől félnek, igaz?

Szinte látta, ahogy remegnek finom bőrcipőjükben.

- Mr. Fitzwilliam! - Christian, a kukta, egy focilabdát tartott a magasba. - Nézze, mit nyertem!

- Klassz! - kiáltott vissza Devlin.

Christian felé dobta a labdát, de nem jól célzott, és Devlinnek igencsak nyújtóznia kellett, nehogy a labda eltalálja Bradley Benjámin felfuvalkodott, sértődött képét.

- Bocsánat, Mr. Benjámin! - Christian bocsánatkérőn intett, majd Devlinre fintorgott.

Devlin válaszképpen megvonta a vállát és odakiáltott neki:

- Hosszú lesz!

Christian hátrált, egyre hátrált, és Devlin egyenesen a karjába dobta a labdát.

A terasz körül állók tapsoltak - a déliek szerették a futballt, azt pedig még jobban szerették, ha sikeres hátvédjük az orruk előtt dobálja a labdát. Devlin biztos volt benne, ez az egyetlen oka, hogy még mindig van áram a hotelben - a helyi áramszolgáltató igazgatója nagy futballrajongó volt.

Devlin intett és leporolta a kezét.

Grace vonult fel a lépcsőn, és a bejárat felé tartott. Karja mereven lógott a teste mellett, és maga volt a sértett méltóság mintaképe.

Devlin odasietett hozzá.

- Anya, minden rendben?

Az anyja megmutatta fehér pulóvere elejét.

- Frank Peterson egy sajtos szendviccsel hadonászott és összekent vele. Bárdolatlan alak!

Csak egy szerelő, nem is tudom, miért hívtad meg!

- Én nem hívtam meg.

- Akkor mit keres itt? Meghívás nélkül jött?

Meadow sétált oda hozzájuk, kezében egy háromgombócos fagylalttal.

- Kiről van szó?

- Frank Petersonról! - csattant fel Grace.

- Én hívtam meg. - Meadow nyelve szorgalmasan koptatta a fagylaltot, szalmakalapja karimája libegett. - Nem várhattuk tőle, hogy otthon maradjon, amikor a felesége itt van!

Grace várta, hogy Devlin megszólaljon, de őt teljesen lekötötte Meadow harca egy lecsorduló fagylaltcseppel. Így aztán Grace beletörődő sóhajjal megkérdezte: - A felesége? Ki a...?

- A felesége Jázmin, aki a kórházban dolgozik - magyarázta Meadow türelmesen, mintha ezt mindenkinek tudnia kellene.

- És azért hívtad meg, mert... - Grace felvonta tökéletes ívre szedett szemöldökét.

- Kedves volt hozzám a baleset után. - Meadow arca kipirult az elégedettségtől, ahogy végignézett a karneválon.

- Fogadni mernék, hogy te hívtad meg Miss Hetyke-Cicim-Van-És-Tudom-HogyanHasználjamot is. - Devlin Negyedikre és a lányra mutatott.

- Weezy! - vágta rá Meadow.

- Egészségedre! - Grace feje vörös volt az ingerültségtől.

- A lány neve Weezy - mondta Meadow türelmesen -, és azért hívtam meg, mert ha csak Jázmint hívom meg, Weezy megsértődött volna. Különben is Weezy jól elszórakoztatja Negyediket.

Devlin észrevette, hogy Meadow nyelve sötétrózsaszín lett a fagylaltra szórt cukorkától.

Homlokán verejtékcseppek jelentek meg.

Weezy belekarolt Negyedikbe. Ahogy a pár elhaladt mellettük a csend a teraszon a fagyos rosszallástól - Grace részéről -, a gúvadt szemű, kéj vágyó bámulásig terjedt, ez utóbbi Penn Sample részéről.

- Egyéni bemutatókörútra visz a házban - szólt oda nekik Weezy.

- Szinte gondoltam - jegyezte meg Devlin. Meadow elvigyorodott, és meglökte Devlin karját.

- Nyugi, fiú! Te már nős vagy. Csak annyit tehetsz, hogy elfutsz addig, ameddig a lánc enged, és ugatsz!

Az öregemberek felől Devlin döbbent nyögéseket és elfojtott nevetést hallott. Meadow feléjük fordult.

- Hello, Mr. Gallagher, Mr. Sample, Mr. Osgood, Mr. Benjámin. Felcsavarták a hallókészüléket?

Scrubby Gallagher nevetett.

- És jólesik látni, hogy kézben tartja azt a láncot. Csak így tovább! Előbb vagy utóbb sikerül betörnie!

Meadow odamutatta fölfelé fordított hüvelykujját, és folytatta a fagylaltnyalogatást.

Ahogy Isabelle unokáját figyelte, Bradley Benjámin élettelen, szürke szeme szinte parázslott a haragtól - és még valamitől, amit Devlin még sosem látott korábban.

Talán a rosszul leélt élet üressége? Nagyon remélte. Az azt jelentené, hogy megérte ez az egész cirkusz. Ez és az, hogy minden este bejuthatott Meadow bugyijába.

- Gondolom, a kórház teljes személyzetét meghívtad, hogy senki ne sértődjön meg jegyezte meg Grace.

Meadow lehajtotta a fejét, és a földet rugdosta. A kalap karimája eltakarta az arcát, de mindenki tudta a választ.

- Ó, az ég szerelmére! - Grace drámai, eltúlzott mozdulattal a homlokához érintette kézfejét.

- Azt mondta, meghívhatom a barátaimat! - Meadow a nyelvével belenyomta a fagylaltot a tölcsérbe.

Devlin azon tűnődött, vajon meddig tudja leplezni erekcióját.

- A barátaidat, nem pedig azokat az embereket, akik kiszolgálnak - mérgelődött Grace.

Devlin Meadow derekára csúsztatta a karját.

- Meadow-nak mindenki a barátja. Meadow hátratolta a kalapját, és ahogy felnézett rá, Devlin huncutságot látott csillogni a szemében.

- Gondolom, nem kellene elmondanom édesanyádnak, hogy a szálloda alkalmazottait is meghívtam, igaz?

Grace arckifejezése megérte az óriáskerék árát.

- Te... te... meghívtad az alkalmazottakat? - dadogta. - A Titkos Kert alkalmazottait?

- Nos, igen. Mondtam nekik, hogy nézzenek be, ha lejárt a munkaidejük. Nézze csak, milyen jól szórakoznak! - Meadow széles mozdulatot tett, mire a tölcsér kirepült a kezéből és a lépcsőkorláton landolt.

Grace arca megrándult, és próbálta védeni még mindig viszonylag tiszta pulóverét. Bradley Benjámin sértő, gúnyos hangon megjegyezte: - Mrs. Fitzwilliam, ha igyekezne megőrizni a józanságát, talán nem szórná széjjel az ennivalóját.

- Nem ittam semmit. Én mindig ilyen vagyok! - Rámosolygott Bradley Benjáminra azzal a különös, jelentőségteljes mosollyal, amit kizárólag neki tartogatott. - De ez jól van így, hiszen művész vagyok, és a művészek hóbortosak.

Benjámin szürke szeme a whiskyt is megfagyasztotta volna a pohárban. Szája hangtalanul mozgott, de nem szitkozódott. Devlin látta. „Isabelle" mondta némán.

Meadow is látta, mivel levette a kalapját és bólintott.

Devlin minden gyanúja bizonyossággá vált. Meadow mindig is tudott Bradley Benjáminról és a nagyanyja életében elfoglalt helyéről. És Meadow, aki mindenkit szeretett, nem szerette Bradley Benjámint.

- Művész? - kérdezte Grace. - Nem is tudtam, hogy művész vagy.

- Hoppá! - mondta Meadow halkan. Grace felé fordult és megjegyezte: - Grace, valamivel összemaszatoltad a pulóveredet.

Grace elkeseredetten szusszantott.

- Ha már Meadow is észrevette, akkor tényleg át kell öltöznöm. De sietek, és addig nehogy megtegyétek a bejelentést!

- Eszünkbe sem jutna. - Meadow figyelte a távozó nőt, aztán bűntudatos arccal állt, és nem szólt semmit.

Várta, hogy Devlin kérdéseket tegyen fel neki a művészettel kapcsolatban. Devlin azonban nem akart cirkuszolni a mai napon. Arra ott volt Bradley Benjámin. Ehelyett a lány álla alá nyúlt, felemelte a fejét és megcsókolta a szája sarkát.

- Fagylalt - mondta.

- Pontosan. - Scrubby minden hitetlenkedését, irigységét belesűrítette ebbe az egy szóba.

Devlin nem törődött vele. Csak az érdekelte, hogy Meadow úgy néz rá, mintha imádná.

A zenegép érdes hangja, a tömeg zsongása, az ennivaló és a naptej illata - minden eltűnt.

Nem látott semmit, csak Meadow boldog mosolyát, nem érzett mást, csak testének melegét, ahogy hozzásimult, és hajának citromos illatát.

- Mr. Fitzwilliam, beszélhetnék magával az irodájában? Sam rángatta ki Devlint az álomvilágból. Amikor Devlin mérgesen ránézett, Sam hozzátette: - Nagyon fontos lenne.

- Persze. - Devlin vonakodva elengedte Meadow-t.

A lány elhátrált Samtől, és nagyon furcsán nézett rá... mintha tudná, hogy Sam figyelte, amikor bezárta magát a takarítóhelyiségbe, és haragudna rá, amiért elmondta Devlin-nek az igazságot.

- Siess vissza! - Visszatette a kalapját a fejére és leszaladt a lépcsőn.

Devlin az öregekre nézett. Mindnyájan Meadow-t figyelték, és szemükben vágyakozó, végigmegyek az emlékek-sétányán csillogás ült.

az a

Mindnyájuknak, kivéve Bradley Benjámint, aki dühös volt - és öreg.

A vén marha! A büszkesége elegendő társaság számára amikor esténként egyedül üldögél?

Vagy eszébe jutott, hogy ha megtartotta volna Isabelle-t, akkor Meadow lehetett volna; az unokája?

Harminc Sam a monitorokra mutatott Devlin irodájában.

- Mr. Negyedik általában a folyosókon tántorog részegen. Ma azonban...

Negyedik a harmadik emeleti folyosón haladt, karján Weezyvel.

- Talán valami új helyet keres, ahová elbújhatnak - mondta Devlin. Mint amilyen a takarítóhelyiség.

- Nem zavartam volna meg, ha csak erről lenne szó - mondta Sam. - Nézze csak!

Negyedik arca elszánt volt, mozdulatai darabosak, ahogy sorban rámeredt minden egyes festményre a falon. Az egyik tájkép előtt hosszabban állt, majd odahajolt a sarkához és megnézte az aláírást. Weezy láthatóan halálra unta magát, és amikor megrángatta a karját, Negyedik felé fordult, és minden bizonnyal indulatosan rászólhatott, mivel a lány elengedte és hátrált egy lépést.

- Ő is valami festményt keres? - Devlin nem hitt a szemének. Túlságosan különös volt ez az egész, hogy véletlen legyen. - Mi a fenét képzelnek ezek?

- Uram? - Sam értetlenkedve meredt Devlinre.

- Semmi! - Devlin egy legyintéssel elintézte a kérdést.

- Uram, nem gondolja, hogy bölcsebb lenne elküldeni Mrs. Fitzwilliamet és Mr. Negyediket, amíg be nem bizonyosodik, hogy ez a festmény nincs a házban?

- De a festmény igenis a házban van!

Sam egy lépést tett Devlin felé, és meglepő módon mintha fenyegetés áradt volna testtartásából.

- Megmagyarázná ezt, uram?

Devlin mérlegelte, mit mondjon, és mennyit mondjon el.

- A festmény nem az, amit mindenki hisz. Nem egy fontos, elveszett mestermű, hanem korai, elsietett darab. Nekem tetszik, de megvan rá az okom. Miért kérdezi? - Vajon miért érdekli Samet is ilyen nagyon?

- Amikor Mrs. Fitzwilliam elkezdett keresgélni, vettem magamnak a bátorságot és utánanéztem a házban található festményeknek. - Sam odament az iratszekrényhez, és elővett egy dossziét. - Semmi olyasmit nem találtam, ami indokolttá tenné Mrs. Fitzwilliam és Mr. Negyedik erős érdeklődését.

- Így igaz. - Devlin észrevette, hogy Sam nem válaszolt a kérdésre, de mielőtt bármit mondhatott volna, megszólalt a walkie-talkie, és amikor ránézett, az apró képernyőn az anyja arcát látta.

- Én készen állok, és ha nem sietsz, Meadow elkezd ugrálni azon a nagy - Grace széttárta a karját - felfújt bohócizén.

Meadow feje jelent meg a képernyőn, és égnek emelte a szemét.

- Egy perc múlva ott vagyok. - Devlin kikapcsolta a szerkezetet, és Samhez fordult. még valami, mielőtt visszamegyek?

- Megjött a jelentés a nyomozótól Mrs. Fitzwilliamről.

- Már nagyon ideje volt. - Semmi más nem tarthatta volna vissza Devlint. Semmi más.

- Van

- Beletelt némi időbe, amíg rábukkant a megfelelő információkra. - Sam átnyújtott Devlinnek egy papírdossziét, tele jelentésekkel és fényképekkel. Hűvös, sötét szeme találkozott Devlin pillantásával. - Mrs. Fitzwilliam sosem járt Mallorcán.

- Ez maradjon a mi titkunk!

Sam azonban nem mozdult, ingadozott aközött, amit mondani akart, és amit mondania kellett volna. Végül úgy dönthetett, hogy a kettő egy és ugyanaz, mert halkan megkérdezte: - Gondolt már arra, hogy csak azért fekszik le magával, hogy itt maradhasson, és tovább kereshesse ezt a... festményt?

Miért érdekli Samet ez az egész? Mióta viselkedik úgy, mintha ő lenne itt a főnök?

- Természetesen gondoltam rá. Hogyan is ne gondolhattam volna? De ha erről is van szó, megéri... és igyekszem nagy lelki nyugalommal viselni a csapást.

- Igen, uram. Akarja, hogy valamit kezdjek Mr. Negyedikkel?

- Nem. Csak hadd keresgéljen! Senkinek nem származik baja belőle, és legalább addig sem iszik.

- Igen, uram. - Sam megfordult és visszatért az irodájába. Devlin a kezében tartott dossziéra meredt, amin Sam szabályos írásával a következő állt: Natalie Meadow Szarvas Vissza kellene térnie a vendégek közé. Végtére is ő a házigazda. Meadow azonban túl sok titkot rejtegetett, és neki nem volt ideje magától felderíteni őket. Mindent tudni akart a lányról, a családjáról, a művészetéről, a hátteréről. A kezében tartotta a válaszokat, és képtelen volt tovább várni.

Leült az íróasztalához, kinyitotta a dossziét, és olvasni kezdett.

Amikor végzett, felállt.

Minden megváltozott. Minden.

Meg kell találnia Meadow-t. Ez alkalommal közösen megoldják ezt az ügyet.

Ehelyett amikor kilépett a teraszra, az anyja egy pohár pezsgővel köszöntötte, és felkiáltott: - Itt a vőlegény! Gyere, Devlin, kiürítettük az óriáskereket. Ideje, hogy te és Meadow megtegyétek a bejelentést!

Hosszú és kimerítő nap állt mögöttük.

Devlin és Meadow az óriáskerék tetejéről bejelentették házasságukat, és a tömeg éljenzett.

Este tízig senki sem távozott és akkor is csak a helybéliek. A többiek visszavonultak a bárba, és éjjel kettő volt, mire az utolsó vendég is támolyogva megkereste a szobáját. Az alkalmazottak nem győzték hordani a tiszta törülközőt, savlekötőt és ásványvizet az alaposan becsípett vendégeknek.

Mire Devlin ágyba került, Meadow már aludt, így a beszélgetést kénytelen volt reggelre halasztani.

Azonban abban a pillanatban, amikor Meadow felkelt, Devlin is felébredt. Mozdulatlanul feküdt, várva, hogy a lány felkapcsolja-e a fürdőszobában a villanyt vagy sem.

De nem. Felvette a köntösét - és elhagyta a szobát.

Talán bolond volt, de Devlin tudta, hogy a lány nem egy másik férfihoz megy látogatóba. És telihold sem volt, tehát nem is táncolni készült meztelenül a kertben. Meadow anyjáról szólt az egész. Az az egy mondat a nyomozó jelentésében mindent megmagyarázott. Meadow azért akarta a festményt, hogy annak árából fizesse ki az anyja kezelését.

Devlin erősen fájlalta a tényt, hogy Meadow nem beszélt neki a gondjairól. Nem mondta el neki az igazságot. Számtalan alkalmat adott neki a vallomásra, de úgy tűnt, hogy míg annyira megbízik benne, hogy lefeküdjön vele, a titkait nem bízza rá.

Felkelt, felhúzta a farmerjét és a pólóját, majd odament a szekrényhez, és előkereste a Reebokját.

Jó, lehet, hogy bizonyos dolgok alapján, amiket tett vagy mondott, és amiket mások mondtak róla, a lány arra a következtetésre jutott, hogy ő egy könyörtelen, hajthatatlan alak.

Nem tudja? Nem jött rá?

Vele szemben teljesen más. Vele... fiatalnak érzi magát. Hisz a lehetőségekben. A farokcs óváló kiskutyákban és a tavaszi záporokban, amitől kinyílnak a májusi virágok. Hisz a csodákban.

A gondolat, hogy Devlin Fitzwilliam fülig szerelmes... egyszerűen nevetséges - hacsak nem Meadow-ba szerelmes.

Megkötötte a cipőfűzőjét.

Nos, ma éjszaka megtanítja, hogy bízzon benne. Megteszi azt, amire pedig megesküdött, hogy nem teszi meg - bevallja az igazságot, a teljes igazságot. A kedves és nagylelkű Meadow akkor rádöbben, hogy tévedett, és vele marad.

Elindult kifelé a szobából, arra gondolva, megnézhetné a monitoron, most éppen hol keresgél a lány, és gyorsan utolérhetné.

Amikor azonban belépett a helyiségbe, az egész biztonsági panel fekete volt. Döbbenten meredt a monitorokra. Meadow kikapcsolta volna az egész rendszert, hogy ne lássák, amíg keresi a festményt? Ugyanis most, amikor a hotel tele volt vendégekkel, beleértve Amelia Shores Keresztapját, Bradley Benjámint, az esély a szabotázsra, lopásra és merényletre radikálisan megnőtt.

Devlin végigrohant a folyosón, a földszinti irodája felé tartva. Hatalmas ugrásokkal száguldott lefelé a lépcsőn.

Valaki éppen belépett az irodájába.

Odakiáltott neki.

Gábriel volt.

- Rajta vagyok! - kiáltott vissza, és eltűnt az irodában.

Ahogy Devlin közeledett a földszint felé, észrevette, hogy valaki elejtett egy halom törülközőt a lépcső aljában.

Azonban ahogy egyre közelebb ért, rájött, hogy az nem törülköző, nem rongy, és nem valaki holmija. Feje volt, amin vörös haj csillogott, és a végtagjai természetellenes szögben hevertek körülötte. Az alak nem mozdult. Eszméletlen volt.

Meadow.

Drága istenem! Drága istenem! Kérlek, ne...

Letérdelt a lány mellé. Remegő kézzel megérintette az arcát. Még meleg volt. Ujját a lány nyakához nyomta. Dobogott a szíve. Nevén szólította.

- Meadow!

A lány nem válaszolt.

Leesett a lépcsőn.

Feje alatt kis vérfolt látszott a szőnyegen.

Devlin azonban nem merte megmozdítani, mert ez alkalommal. .. ez alkalommal az is lehet, hogy eltört a gerince. Ez alkalommal... tényleg megsérült.

Közel hajolt a füléhez.

- Meadow! Az isten szerelmére, ne halj meg! Kérlek, ne halj meg! Szeretlek!

Ott maradt, amíg a mentő el nem vitte a lányt.

Meadow nem mozdult és nem válaszolt.

Harmincegy Már hajnalodott, amikor Devlin halkan belépett a házba.

- Hogy van? - Grace a könyvtárszoba ajtajában állt, kezét köntöse bő ujjába rejtve, arcán aggodalommal.

- Egy nagy seb van hátul a fején, és számtalan horzsolás a kezén és lábán. Azt mondják, jól van, de éjszakára bent tartják megfigyelésre. Dr. Apps azt mondja, mostanában túl gyakran beverte a fejét. - Próbált mosolyogni. - Vajon miért én érzem úgy magam, mint akit fejbe vertek?

- Tudtam. Az a lány egy egyszerű lépcsőn való legurulástól nem ájulna el. Szerintem, ha egy repülőből esne ki, akkor is csak pattogna, mint egy gumilabda.

Devlin azt kívánta, bárcsak Meadow kevésbé lett volna sápadt, és ne lett volna annyira zavarodott azzal kapcsolatban, hogy hol van most, és hogyan került oda.

- Igen. Fékezhetetlen, igaz?

- Olyan, mint én vagyok.

Devlin nagyon fáradt volt, és beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogta anyja megjegyzésének jelentését. Grace ennél nagyobb dicsérettel nem is szolgálhatott volna Meadow-nak. Devlin csaknem megtántorodott a döbbenettől.

- Szent ég, anya, te kedveled őt!

- Nem, nem kedvelem. Szerintem amit mond, annak a fele hazugság. Borzalmasan öltözködik. Szemtelen. A legalapvetőbb illemszabályokkal sincs tisztában. Egyikőtök sem volt hajlandó elárulni a családi hátteréről semmit, amiből arra következtetek, hogy mindkét szülője sorozatgyilkos. Ráadásul jenki. - Grace hangja, ahogy beszélt, egyre élesebbé vált.

Aztán az arca ellágyult. - De boldoggá tesz téged, ezért ez a jenki szülők pimasz, hozzád nem illő gyermeke... megteszi.

- Köszönöm, anya. Ez nagyon... - Azt akarta mondani kedves.

Grace figyelmeztető pillantást vetett rá.

- .. .rendes tőled. - Devlin halkan nevetett, majd megdörzsölte a homlokát. Amikor felkelt és elindult Meadow után, borzalmasan dühítette, hogy a lány nem osztotta meg vele a titkát, de nagylelkű gesztussal fel akarta ajánlani neki, hogy kifizeti az anyja kezelését.

Milyen rendes fickó is ő!

Meadow azonban csodálatosnak tartja, és ami még ennél is megdöbbentőbb, az anyja is ezt gondolja róla.

- Meadow azt mondta neked, hogy művész. Szerintem ismered. Ő készítette azt az üvegtálat, amit az ebédlőben a kandallópárkányra tettél.

- Nem, az lehetetlen. Azt a tálat River Szarv... - Grace a mondat közepén elhallgatott.

Devlinre nézett, majd átment az ebédlőbe, és a kandallópárkányra nézett. Visszafordult. Meadow valójában Natalie Szarvas?

- Natalie Meadow Szarvas.

- Azt mondta, hogy művész, de én azt hittem... Nos, ez mindent megmagyaráz. Nem csoda, hogy ilyen csodabogár! Így sokkal könnyebb lesz elmondani a dolgot a barátaimnak. - Grace szeme elégedetten csillogott.

- És mindnyájan tudjuk, ez milyen fontos. - Devlin gúnyolódása mögött valódi öröm húzódott, amiért az anyja végre másképp tekint Meadow-ra.

- Az én barátaim fontos emberek!

- Csak azért fontosak, mert a te barátaid.

- Ahogyan Meadow is azért fontos, mert a te feleséged. - A maga esetlen módján Grace odament Devlinhez és megölelte. - Késő van, és fáradt vagy. Megviseltek a történtek. Menj és feküdj le!

- Igen. - Devlin tudta, hogy szerelmi vallomását Meadow nem hallotta, és nem is válaszolt rá.

Ami ennél is rosszabb volt, erősen megkönnyebbült. Gyáva alak, aki nem mer szerelmet vallani, megkockáztatva, hogy visszautasítják az új, friss, korábban még sosem tapasztalt érzelmet.

Nem az a fajta ember volt, aki azt hitte, Meadow még sosem táncolt meztelenül a holdfényben, vagy hogy a lány iránta tanúsított nyílt érzelme egyszerűen... Meadow emberiség iránti szeretete. Kétségtelenül a lány szeretője volt, de ha szerelemről volt szó... lehet, hogy csak egy volt a sok közül.

Grace a lépcső felé tartott vele. - Meadow mit mond, mi történt ma éjjel? - Azt mondja, nem emlékszik. - Devlin elfintorodott. Persze. Újabb amnézia. Azonban ez alkalommal... hitt neki.

Miután Meadow-t elhelyezték egy szobában, dr. Apps félrevonta Devlint.

- Ez a sérülés teljesen egyértelmű. Tompa tárgy okozta Mrs. Fitzwilliam fején a sebet.

Devlin némán meredt a doktornőre; legrosszabb félelmei beigazolódtak.

- Tehát azt mondja, valaki leütötte Meadow-t, és lelökte a lépcsőn?

- Az a helyzet, Mr. Fitzwilliam, hogy az ilyen esetekben az a valaki általában a férj. - Dr. Apps talán nem flörtölt más nők férjével. Talán nem flörtölt támadókkal. Ebben a percben azonban egész biztosan nem flörtölt Devlinnel. Összefont karral, ellenségesen meredt rá.

- Ebben az esetben nem. Viszont kiderítem, hogy ki tette. - Devlin megfordult és otthagyta a doktornőt. Dr. Apps körülbelül annyira hitt ártatlanságában, mint Devlin O. J. Simpsonéban.

A tény azonban akkor is tény maradt, hogy valaki leütötte Meadow-t, lelökte a lépcsőn, és neki szándékában állt kideríteni ki volt - és megfelelő büntetésben részesíteni.

E személy miatt volt kénytelen Devlin szembenézni egy borzalmas ténnyel: szerelmes Meadow-ba, és ez a szerelem akkora hatalommal bír, hogy szenvedést okoz neki.

Nem akart szenvedni.

Nem akarta, hogy valaki másnak hatalma legyen fölötte.

Az elmúlt néhány óra során bebizonyosodott róla, hogy gyáva és gyenge.

Hogyan süllyedt ilyen mélyre?

Az anyja azonban úgy meredt rá, ahogy mindig, mintha nem tudná, hogy mihez kezdjen vele, így Devlin tudta, érzékenysége rejtve maradt. A lépcső aljára érve megveregette az anyja hátát.

- Késő van. Szükséged van némi alvásra.

- Jól vagyok. Elhalasztottam a szezon első forgatási napját. Látnom kell a saját szememmel Meadow-t, és meggyőződni róla, hogy tényleg jól van. - Grace csak állt és várt... de mire?

- Ez csodálatos, anya! Nagyon nagyra értékelem, különösen mivel tudom, milyen fontos a műsor a rajongóidnak.

- Első a fiam és a felesége! - Grace odatartotta az arcát. Devlin megcsókolta, majd figyelte, ahogy az anyja felmegy a lépcsőn.

Akkor az irodája felé indult.

Itt találta Samet és Gábrielt, akik a biztonsági felvételeket nézték vissza.

Devlin leült az íróasztala mögé. Tenyerét a hűvös felületre tette, és végignézett a két férfin.

- Nos? Gábriel kezdte.

- A biztonsági rendszer már öt perce ki volt kapcsolva, amikor a személyes riasztóm megszólalt.

- Miért ilyen soká? - kérdezte Devlin.

- Mert olyasvalaki kapcsolta ki, aki tudta, mit csinál, és távirányítással oldotta meg a dolgot.

Az én riasztómat csak azért nem tudta kijátszani, mert közvetlenül a parti előtt kapcsoltam be.

Teljesen új technológia. És nem is tettem volna, ha három héttel ezelőtt nem lett volna az a betörés. Az ilyen dolgok idegessé tesznek. - Gábriel valójában nem idegesnek, hanem dühösnek látszott.

Devlin figyelme Samre terelődött.

- Visszatekertem a szalagokat oda, ahol kikapcsolták a kamerákat, és ahol újra venni kezdtek. A folyosókon és a kertben biztonsági emberek tartózkodtak, Mia, aki végzett a konyhában és hazafelé indult, Miss Weezy Woodward, aki elhagyta Gregory Madison bíró szobáját és a lépcsősor tetején... Mr. Benjámin Bradley, a negyedik.

Devlin felpattant és dühtől rekedt hangon felkiáltott.

- Negyedik? Negyedik tette?

- Uram, Negyedik nem rendelkezik megfelelő technikai szakértelemmel, hogy kikapcsolhassa a kamerákat - mondta Sam. - Ki más lehetett? Gyanakszik esetleg valaki másra? - kérdezte Devlin.

- Talán valamelyik biztonsági emberem - jegyezte meg Gábriel nyugodtan. - Mindnyájan jó ajánlásokkal rendelkeznek. Némelyek évek óta nekem dolgoznak. Jól megfizetem őket.

Azonban a biztonsági őrök a korrupció elsődleges célpontjai.

Devlin kilépett az asztala mögül.

- Közülük valaki is festményt keres a szállodámban? Sam a fejét rázta.

- De uram, Negyedik egyáltalán nem erőszakos típus. Képtelen lennék elképzelni, hogy ő ütötte le Mrs. Fitzwilliamet.

- Derítsük ki! - Devlin nagy léptekkel, nyomában Sammel és Gábriellel, felment a lépcsőn és végigment a folyosón Negyedik szobája felé. Határozott mozdulattal beledugta a kártyáját a zárba, majd teljes erőből kivágta az ajtót.

- A francba! - morogta Gábriel. Devlin felkapcsolta a mennyezeti lámpát. Negyedik kipattant az ágyból.

- Negyedik, te átkozott, nem akarsz valamit elmondani nekem? - Devlin régebben futballjátékos volt; tudta, hogyan kell ijesztőnek és hatalmasnak látszani.

Módszere bevált, mert Negyedik elzokogta magát és hátrált egy lépést.

- Kérlek Devlin, ne ölj meg!

Szóval bűnös. Devlint majdnem megütötte a guta. Ez a nyomorult kis féreg bűnös! Tett egy lépést felé. Egyetlen egy lépést. Ha még egyet tett volna, biztosan nem tud megállni, és kitekeri Negyedik girhes nyakát.

- Csak egy okot mondj, miért tetted?

- Nem én vagyok a hibás! Ő kényszerít! Mr. Hopkins!

- Mr... Hopkins? - kérdezte Gábriel. Negyedik Gábriel felé fordult.

- Az az ősz hajú, sima hangú alak! Mindig hívogat, és azt mondja... azt mondja... Negyedik selyempizsamája vadul hullámzott remegő térdén. - Azt mondja, megnyúz! Vagy még rosszabb!

- Látta már ezt az embert? - kérdezte Sam. - Igen. Pontosabban nem láttam jól... az árnyékban ült, de ezt is ő tette. - Negyedik a fülére mutatott.

Gabe Devlinhez fordult.

- Emlékszel, beszéltem neked Mr. Hopkinsról. Ha ebben benne van a keze, akkor nagy bajban vagyunk.

- Benne vagyunk. Benne vagyunk! - helyeselt Negyedik.

- Felvettem néhány emberét. A cégem kompromittálódott. - Gábriel Samre nézett. Elboldogul a helyzettel?

Sam bólintott. Gábriel elindult visszafelé a folyosón. Negyedik lázasan figyelte a kis közjátékot.

- Mindenről tud, ami itt történik. Figyel engem. Figyeli a házat. Érted, Devlin?

- Értem. Szóval te neki dolgozol. - Devlin várta, hogy Negyedik tagadja.

De nem tette, csak megerősítette saját gyávaságát.

- Kénytelen vagyok! Bántani fog, ha nem szerzem meg neki azt a festményt! Meg fog ölni!

Tehát Negyedik lökte le Meadow-t a lépcsőn. Megpróbálta kitörni a lány nyakát, csak hogy mentse a sajátját. A sunyi kis disznó!

- Amiatt ne aggódj, hogy Mr. Hopkins öl meg.

- Kérlek! Ugye segítesz nekem? - Negyediknek ahhoz volt bátorsága, hogy reménykedő arcot vágjon.

- Bántottad a feleségemet. - Amikor arra gondolt, hogy nézett ki Meadow a lépcső aljában, legszívesebben Devlin is elsírta volna magát. Ehelyett azt mondta: - Most én foglak megölni.

- Elindult Negyedik felé.

Negyedik megpróbált hátrálni, mire ráesett az ágyra. Sam megragadta Devlint és alaposan megvetette a lábát.

- Megölni a feleségedet? Megölni Meadow-t? Mikor? Miről beszélsz? Soha nem bántottam!

Soha nem bántottam senkit!

- Negyedik szőke, bezselézett haja úgy állt az égnek, mint egy felkiáltójel.

Devlin nekifeszült Sam karjának.

- Micsoda aljas alak vagy! Elbűvölted. Megkedveltetted magad vele. Aztán amikor rájöttél, hogy ugyanazt a festményt keresi, mint te, tönkretetted az autóm kormányát.

- Nem én tettem, hanem ő! Ő tette!

- És amikor megláttad a lépcsőn, fejbe ütötted.

- Soha hozzá sem értem. Devlin, istenre esküszöm... - Negyedik, mint egy átkozott kiscserkész, felemelte remegő kezét - Inkább feláldoznám magamat Mr. Hopkinsnak, de sosem bántanám Meadow-t.

- Tűnj el! - Devlin alig tudott beszélni a haragtól. - Tűnj... el... most... azonnal!

Negyedik abban a pillanatban odarohant a szekrényhez, előkapkodta a ruháit, és az ágyra hajigálta mindet. Közben egyfolytában beszélt, méghozzá olyan gyorsan, ahogy csak tudott.

- Hallgass ide! Én nem bántottam Meadow-t. Ha valaki fejbe ütötte, akkor jól teszed, ha nagyon vigyázol rá, mert ha Mr. Hopkins megtudja, hogy ő is azt a képet keresi, elteszi láb alól. Nem viccelek, Devlin. Mr. Hopkins engem meg fog ölni. - Negyedik megállt a bőröndje kinyitása közben.

Egyenesen Devlinre nézett, és ha Devlin nem tudja, megesküdött volna, hogy Negyedik igazat mond.

- Devlin, őszintén mondom. Mr. Hopkins megöli Meadow-t. .. csak mert próbálkozik.

Harminckettő Másnap reggel, amikor Devlin belépett az irodájába, már felhős volt az égbolt, és egy szürke nap vetítette előre árnyékát. Utálta, amiért Gábrielnek azzal kellett töltenie az éjszakát, hogy néhány emberét kirúgatta, egy eltűntet pedig lenyomozott. Utálta, hogy Negyedik elárulta. És még jobban utálta, hogy egy régi barát iránti toleranciája Meadow sérüléséhez vezetett.

Ami ennél is rosszabb volt, mindenütt árulókat látott. Amikor az íróasztalánál ülő Sam felnézett, Devlinnek eszébe jutott a férfi szokatlan érdeklődése a festmény iránt. Volt valami átkozottul különös ebben.

- Remélem, Mrs. Fitzwilliam ma már jobban érzi magát, uram. - Sam olyan volt, mint máskor, ázsiai és spanyol keverék, nyugodt, hatékony, rendíthetetlen.

Azonban elhatározta, hogy amikor visszatér a kórházból, és elhelyezte Meadow-t az ágyában, végez némi kutatást a jó öreg Sam után.

- Beszéltem ma reggel a kórházzal. Azt mondják, kényelmesen pihen, és a horzsolásokon kívül nincs semmi más baja. Tizenegyre megyek érte.

- Jó hír, uram. - Sam felállt. Kihúzta magát. - Mr. Fitzwilliam, nem akartam felébreszteni, de vendége van. Nem akarta, hogy a távozó vendégek is lássák, ezért az ebédlőben ültettem le.

Devlinnek nem volt kedve kitalálósdit játszani.

- Ki az?

- A neve Carrick Manly.

- Carrick Manly. Nos, ő apám törvényes fia. - Nem csoda, hogy Sam olyan nagy felhajtást csinált a bejelentés körül. Nem tudta, Devlin hogyan fog reagálni.

A francba, Devlin maga sem tudta, hogyan kellene reagálnia.

Nathan Manlynek egy felesége volt, és más gyermeknemző akciói között az asszonnyal is sikerült egy fiúgyermeket összehozni. Carrick volt apja ipari birodalmának hivatalos örököse.

Nathan azonban csődbe vitte a cégét, fogta a pénzt, és hátrahagyott mindenkit, beleértve Melindát és Carrick Manlyt is.

A hosszú évek alatt, amióta az apjának nyoma veszett, Devlin nem hallott egyetlen apai rokonról sem.

Nos... nem is kereste őket. Egy olyan szülővel, mint Nathan, aki tudta, mi lesz a gyermekével? Devlinnek elég baja volt az olyan barátokkal is, mint Negyedik.

Negyedik. Devlin kihajította, aztán majdnem utána küldött valakit. Mert... mi van, ha Negyedik igazat beszél? Sam azonban lebeszélte róla.

- Uram, ha ez a Mr. Hopkins tényleg nyomoz a festmény után, akkor jobb, ha Negyedik nincs a tűz közelében. - Aztán megpróbált még több információt kiszedni Devlinből a festményről.

Sam kétségtelenül akart valamit.

- Nem mondta Carrick, miért jött?

- Velem nem volt hajlandó beszélni - mondta Sam -, de gondoltam, ennek ellenére uram tárgyalni akar vele.

- Jól gondolta.

- Arra is gondoltam, hogy szeretne némi információt, mielőtt találkozik vele, ezért vettem magamnak a bátorságot és végeztem némi kutatást vele kapcsolatban. - Sam átadott Devlinnek egy papírdossziét tele információkkal, amiket az internetről szedett le: újságcikkek, amelyek Carrick előkelő gyermekkoráról szóltak Maine-ben az amerikai arisztokraták között, néhány új történet Nathan eltűnésének idejéből, és Carrick diplomájának említése, a botrány rövid ismétlésével együtt. A legújabb képek nem voltak tiszták; Carrick nyilvánvalóan kifejlesztett egy módszert a fotósok elkerülésére.

Végül januárban jött a hír, hogy az Egyesült Államok kormánya vádat emelt Melinda Manly ellen a Manly Vállalat részvényesei közötti szövetkezésben való részvételért.

Devlin természetesen hallott erről, csak éppen fabatkányit sem törődött vele.

- Miért várt a kormány ennyi évet? - tette fel a költői kérdést.

Sam ugyanígy válaszolt.

- Mert ez a kormány. Devlin visszaadta a dossziét.

- Azt mondja, az ebédlőben ültette le? Jó választás. Ott elszórakozhat. - A számítógépekkel.

A könyvekkel. Az antik dísztárgyak ellopásával, már ha az apjukra ütött.

Devlin sietve indult az ebédlő felé.

Kitárta a duplaszárnyas ajtót, félig remélve, hogy az ezüst lopásán kapja Carricket. Ehelyett a férfi az ablaknál ült és egy kopott puhafedeles könyvet olvasott - kinézete alapján Devlin egyik kötetét. Most letette a könyvet, felállt és a kezét nyújtotta.

- A nevem Carrick Manly. A féltestvére vagyok... és ez egy olyan kifejezés, amit mostanában sokkal gyakrabban használtam, mint amihez hozzászoktam.

Azok a nemrég készült, elmosódott fényképek előnytelenek voltak. Carrick körülbelül huszonnégy éves volt, magas és széles vállú. Haja sötét, mint Devliné, barna szeme intelligens.

Devlin úgy érezte, hasonlítanak egymásra, és miközben kezet ráztak, megjegyezte: - Az alma nem esik messze a fájától.

- Igen, látom. - Carrick ugyanolyan alaposan megnézte Devlint, mint Devlin őt. - Teljesen más, mint az előző féltestvér, akivel találkoztam. - Carrick egyértelműen a keleti part legjobb családjai között nevelkedett, ez hallatszott a kiejtésén, és bár a ruhái nem voltak drágák, méltósággal viselte őket.

- Ki volt az?

- A neve Roberto Bartolini. Olasz.

- Biztosan csak félig olasz. - Devlin intett Carricknek, hogy üljön vissza nyugodtan.

Carrick helyesbített.

- Amerikai-olasz.

- Azt hiszem, már hallottam róla. Láttam a képét az újságban. - Devlinnek eszébe jutott egy cikk, amit a USA Today-ben olvasott múlt hónapban a repülőtéren. - Nem ő vette feleségül azt a híres bűntények ellen harcoló ügyvédnőt Chicagóban?

- Voltam az esküvőjükön. - Devlin leült, Carrick pedig hátradőlt és várt.

Fiatal korához képest igen nagymértékű higgadtságot tanúsított, és Devlin kénytelen volt elismeréssel adózni viselkedéséért. A másik férfi nem tudta, hogy ő ellenségesen, derűsen vagy elutasítóan fog a helyzethez állni, ezért inkább hallgatott.

- Megtalálta? - Devlin gondolni sem tudott más okra, amiért féltestvére hirtelen felbukkant a ködből.

- Apánkat? Nem. Eltűnt, és a pénz is eltűnt. Senki nem tud semmit. De talán hallotta... a kormány anyámat azzal vádolja, hogy összejátszott apámmal a cég csődbe vitelében és a pénz eltüntetésében. Bármilyen információ után nyomozok, amit magának vagy az édesanyjának mondhatott apám.

Devlint hirtelen elfutotta a harag.

- Ennyi idő elteltével idejön, és feltesz nekem egy ilyen kérdést?

- Mr... Fitzwilliam. Miután apám eltűnt, nehéz idők jöttek ránk anyámmal. Nathan nemcsak a cég pénzét, hanem anyám családi vagyonának nagy részét is magával vitte. Az a kevés, amit anyám megmentett, csak arra volt elég, hogy a birtokot megtarthassa, de azon kívül mindent elvesztettünk. - Carrick feltartotta a kezét. - Még így is maradt elég, kétségtelenül több, mint a többi féltestvéremnek, anyám azonban képtelen takarékoskodni, és nehezen éltünk. A testvéreim felkutatása, ami igen nehéz dolog, mivel apám gondosan titkolta kalandjait, háttérbe szorult a mindennapok problémáival szemben.

- Igen, értem. - Devlin, vonakodva ugyan, de tényleg megértette.

- Ennyi év elteltével ez a vádemelés a meglepetés erejével hatott ránk. Anyám nincs jól, és... erre úgy tekint, mint egy újabb megaláztatásra, amit apámnak köszönhet. Nem hajlandó védekezni, és így az én dolgom tisztázni. Az apám csupán a féltestvéreimet hagyta rám örökségül. Rajtuk keresztül megpróbálom kideríteni, mi is az a család.

Nagyon jól csinálta Devlin testvére. Carrick felvázolta a körülményeit, érthetően előadta a helyzetet, kérése rövid volt, és nélkülözött minden szentimentalizmust. A múltban Devlin eleget hallott róla, hogy tudja, Melinda és Carrick Manlyt ugyanúgy elhagyták, mint Devlint, és ilyenkor az egyetlen gondolata, már ha gondolt egyáltalán valamit, annyi volt: nagyon helyes! Ez azonban évekkel ezelőtt történt, közvetlenül az apja eltűnése után, de akkor még nagyon fiatal volt, és bántotta a tudat, hogy nem volt más, mint egy újabb karmolás egy amúgy is összekarmolt ágyvégen.

Devlinnek most más gondjai voltak, és egyiknek sem volt köze Nathan Manlyhez.

Minden gondolata Meadow körül forgott. Meadow és a festmény utáni kutatása körül, aminek árából ki tudná fizetni anyja gyógykezeltetését, és talán kigyógyíttathatná a rákból.

Meadow körül, aki képes bármit megtenni a családjáért.

Devlin minden erejével azon volt, hogy semmi köze se legyen a féltestvéreihez. Talán itt az ideje tanulnia Meadow-tól. Talán itt az ideje megbocsátani. Ezért megadja Carricknek amit kér, tovább éli az életét, és talán egy nap szervez egy találkozót valamelyik szállodájában a Manly sarjaknak.

- Az utolsó látogatása alkalmával - mondta Devlin -, néhány héttel azelőtt, hogy eltűnt, Nathan adott nekem egy főkönyvet és megkért, hogy őrizzem meg számára, amíg vissza nem tér.

Carrick előrehajolt.

- Egy főkönyvet? Ez több, mint amit álmodni mertem!

- Akkor beleolvastam, hidd el, szerettem volna azt gondolni, hogy valami kincses térkép vagy egy titkos üzenet arról, hogy hol találom.

Carrick kurta, éles nevetést hallatott.

- Ó, igen. Én is így voltam vele. Mindig azt vártam, hogy... egyszer csak besétál az ajtón...

A két testvér egymásra meredt, és Devlin rádöbbent, Carrick élete elhagyott fiúként talán ugyanolyan nehéz volt, mint Devliné fattyúként - ráadásul Carrick számára nagy megrázkódtatás volt, amikor társadalmi és vagyoni helyzetében nagy törés következett be, és Devlin ilyesminek nem volt kitéve. Talán a nehéz élet a kezdetektől olyan előny volt, amit nem is képzelt volna.

- Gondoltál arra, hogy talán semmiféle nyomot nem hagyott, ami elvezetne a vagyonhoz? Devlin nézőpontjából ez nagyon is valószínű volt.

- Apám... a mi apánk, minden tőle telhetőt megtett, hogy neki és a vagyonnak örökre nyoma vesszen, és az ilyen dolgokban igen ügyes volt. Ennek ellenére meg kell próbálnom - mondta Carrick egyszerűen.

Ezzel Carrick tökéletesen meggyőzte Devlint.

- A főkönyv a tiéd.

Harminchárom

Dr. Apps végzett a vizsgálattal, és hallgatóját betette a köpenye zsebébe.

- Néhány napig merev lesz a mozgása, és addig nem moshat hajat, amíg a varratokat ki nem szedem a fejbőréből, de mindent összevetve, egész jól megúszta a lépcsőn lebucskázást.

Meadow felült a kórházi ágyban, és rávigyorgott az ajtó mellett ácsorgó Devlinre.

- És sikerült kibújnom a parti romjainak eltakarításából.

- Majd ráültetünk a vezetőüléses porszívóra - mondta Devlin szárazon.

- Tényleg? - kérdezte Meadow csillogó szemmel.

- Nem. - Karját összefonta a mellkasán, lába kis terpeszben volt, és igyekezett tekintélyt sugározni. Tekintélysugárzásban nagyon jó volt.

- De az olyan jó móka lenne!

Vagy elvesztette a hatását, vagy tekintélye nem terjedt ki a lányig.

- Nincs vezetőüléses porszívónk.

- Kár. - Meadow csalódottnak látszott, és sokkal jobban nézett ki, mint előző este.

Devlin utálta, hogy szeretné megcsókolni, megölelni, a karjában tartani, amíg meg nem bizonyosodik egészségéről, boldogságáról, biztonságáról.

- Emlékszik valamire az esést megelőző pillanatokból?.. Dr. Apps nem nézett Devlinre, miközben feltette a kérdést.

A doktornő szemében még mindig Devlin volt a tettes.

- Felkeltem, hogy... - Meadow Devlinre pillantott, majd folytatta - .. .megkeressek egy festményt...

Devlin nagy, mély levegőt vett. A lány végre kezd megbízni benne.

- És amikor a lépcső tetejéhez értem, ott volt valaki. Meg akartam fordulni és... - Megrázta a fejét. - Ennyi az egész. Nem is emlékszem semmire egészen ma reggelig. - Lehajtotta a fejét és megborzongott.

Devlin odament, leült az ágy szélére és átölelte. A lány a vállára hajtotta a fejét.

Bizalom. Végre!

Igen!

- Ha nem kapcsoltad volna ki a biztonsági rendszert, most tudnánk, hogy ki ütött le téged mondta Devlin lágyan.

Meadow felkapta a fejét.

- Én nem tettem ilyet!

- Biztos vagy benne?

- Erre biztosan emlékeznék.

- Rendben.

- Tényleg nem én voltam!

- Hiszek neked.

- Így egyszerűen?

- Így egyszerűen. - Nem akarta elmondani az igazságot Negyedikről. Még nem. Annyira már ismerte Meadow-t, hogy tudja, Negyedik árulása hallatán megszakadna a szíve.

Aztán a lány olyan édesen rámosolygott, hogy Devlin gazembernek érezte magát.

Mosolygott, mert azt hitte, hogy hisz neki, és hitelt ad a szavának.

És így is volt. A bizonyíték azonban sokat segített.

- Erről a festményről még beszélnünk kell - mondta Devlin.

- Tudom. De meg fogod érteni. - Dr. Apps megköszörülte a torkát.

- Van még egy hírem az állapotát illetően, Mrs. Fitzwilliam, ami szerintem meglepetés lesz.

Mi a fene... ? Devlin karja megfeszült Meadow vállán.

- Tegnap este több más vizsgálat mellett megcsináltunk egy terhességi tesztet is.

Devlin mozdulni sem tudott. Meadow nem mozdult.

- Pozitív. - Döbbent hallgatásuk sokat elárult dr. Appsnek, aki gyorsan folytatta. - Azonban nem kell aggódnia az esés következményei miatt. A baba jól van, maga jó egészségnek örvend, és minden bizonnyal sikeres terhesség lesz. Mihelyt hazaér, hívja fel a rendelőmet, és megadom egy jó szülésznőgyógyász címét. Rögtön kérnie kell tőle egy időpontot, és az orvos kiszámolja a szülés várható időpontját. Van kérdése?

Meadow a fejét rázta.

Devlin még mindig képtelen volt mozdulni, beszélni, gondolkodni.

- Akkor most kap néhány percet, hogy összeszedje magát. Csak szóljon a nővérpultnál, ha elkészült, és akkor egy kerekes székkel leviszik a kijárathoz. - Dr. Apps kihátrált a szobából, ahol olyan sűrű volt a levegő, hogy csaknem megfulladt.

- Egy baba - suttogta Meadow, és kezét a hasára szorította. Gyereket csináltak. Csodát csináltak.

- Fogadni mernék, hogy azon az éjszakán történt a holdfényben. Szerinted nem? - Devlin nem válaszolt, de Meadow hangosan gondolkodott, magára gondolt, és arra, hogy ez milyen hatással lesz rá. - Tudom, hogy te nem tudod, de az anyámnak rákja van.

- Mi történt az amnéziáddal? Megfeledkeztél az anyádról? - A férfi gúnyos hangja kizökkentette Meadow-t révedezéséből.

- Tessék? - nézett pislogva Devlinre.

A férfi arca merev volt, szeme kifejezéstelen. Valósággal sokkolta a hír a szerencsétlent.

Meadow megfogta a kezét és rámosolygott.

- Úgymond, hazudtam az amnéziával kapcsolatban. Nehogy azt mondd, hogy nem tudtad!

- Tudtam. Ez az oka, amiért én úgymond hazudtam a házasságunkkal kapcsolatban. Hangjának olyan különös éle volt, amit Meadow nem tudott hová tenni.

Amikor azonban visszagondolt találkozásuk pillanatára, hazudozásaikra, önkéntelenül felnevetett.

- Amikor azt mondtad, hogy házasok vagyunk, fogalmam sem volt, mit tegyek. Azt hittem, átmeneti helyzetről van szó. Gyorsan megkeresem a festményt, kiviszem a házból, és te nem is fogsz tudni róla. Aztán megtudtam, micsoda biztonsági rendszer működik a házban, és milyen sokan dolgoznak itt, és egyre nehezebb lett minden.

- Lopni akartál tőlem.

- Igazából nem lopás lett volna. Nagyanyám hagyta a házban baj esetére, amilyen például anyám betegsége. Vagyis a kép az én hagyatékom, de szerencsétlenségemre egy évvel elkéstem. Waldemar ekkor már a tiéd volt. Besétáltam egy őrzött helyre, elestem, beütöttem a fejemet, csillagokat láttam... és azóta nem vagyok ugyanaz. - Kezét Devlinére tette. - Mert megismertelek téged. Együtt lenni veled csodálatos volt, életem legszebb élménye. Vagyis mint annyi más, ami balszerencsének tűnt, szerencsévé változott.

- Szerinted ebben az egészben mi a szerencse?

- Hogy érted ezt? Te talán nem élvezted az együtt töltött időt? - Pedig igenis élvezte, Meadow biztos volt ebben.

- De igen. Viszont gyerekünk lesz. - Meadow-nak hirtelen eszébe jutott a férfi rémülete, amikor nem védekeztek. Eszébe jutott törvénytelensége és a hántások, amiket gyerekként el kellett tűrnie, és az olyan emberek, mint Bradley Benjámin.

- Tudom, hogy nem terveztük, és nem örülsz neki, mert régimódi elveket vallasz a törvénytelenséggel...

- Régimódi elveket? Asszony, én a saját bőrömön tapasztaltam meg!

- Tudom - mondta Meadow gyorsan. Érzékeny, Meadow! Te is légy érzékeny! - Bocsánat, ez amolyan felületes megjegyzés volt. Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy egy gyermek mindig rengeteg örömöt jelent. És ha arra gondolsz, milyen sok jó dolog van az életünkben... az ünnepélyes megnyitó hatalmas siker volt, édesanyám javuló fázisban van...

Devlin mocorgott mellette, és szúrósan nézett rá. Meadow tovább beszélt.

- Tudom, miért pont most jön ez a baba. Ha anya megint visszaesik, lesz neki miért élnie.

- Ez egy rendkívül ostoba ok arra, hogy gyerekünk legyen. - Devlin hangja, szavai valóságos arcul csapásként érték.

Ennek ellenére próbálta megőrizni a jókedvét.

- Igazad van. Nem szándékosan tettem, ahogyan egyikünk sem, de ha már így alakult, nem kellene örülnünk neki?

A férfi felállt és eltávolodott Meadow-tól.

- Örülni? Minek? Annak, hogy a világra hozunk egy gyermeket, akinek az apja vasárnapi apuka, az anyja pedig rosszkedvű és elégedetlen lesz?

Ezt a témát nyilvánvalóan nem lehetett együtt érző szavakkal és szerető érintéssel elintézni.

- Én nem vagyok rosszkedvű és elégedetlen, neked pedig semmi okod, hogy vasárnapi apuka légy.

- Ó, valóban? És hol fogunk élni, hogy teljes állású apuka lehessek... Natalie Meadow Szarvas? - A férfi szeme különös diadaltól csillogott, ahogy kiejtette a nevét, és úgy állította közéjük, mint a forró parazsat. És tényleg mérges volt. Rá? Magára? A gyermekükre? Bármi volt is az oka, Meadow nem szerette ezt az oldalát. Az egész férfi fortyogott a dühtől és a régi, sötét emlékektől. Ő pedig... úgy érezte, hogy elárulták.

- Mióta tudod a nevemet?

- Aznap tudtam meg, amikor anyám előállt azokkal az üvegtárgyakkal. Észrevettem, hogy szakértő vagy a témában, és onnan már nem volt nehéz kinyomozni a nevedet, vagy hogy hol élsz... és most pontosan erről beszélünk. - Meadow felé hajolt. - Te az egyik parton, én a másikon élek, és hacsak nincs valami briliáns ötleted, egyikünknek költöznie kell. Az én vállalkozásomnak itt a székhelye. Neked van egy anyád, aki halálos beteg. Szerinted melyikünk lesz az, aki költözik?

- Tudod a nevemet. Hetek óta tudod. - Furcsamód emiatt úgy érezte magát, mintha Devlin mindvégig nevetett volna rajta. - Hazudtál nekem... velem kapcsolatban.

- Én a te helyedben nem kezdenék el vagdalkozni, Meadow vagy Natalie, vagy akárhogy is szereted, ha szólítanak. - A saját nevével is kigúnyolta. - Számtalan ok van az ujjal mutogatásra.

- Tudod, mivel keresem a kenyeremet. Mindent tudsz a családomról. - Szabálytalanul szedte a levegőt, és égett a mellkasa. Itt volt még valami. Egy még komolyabb dolog. Meadow tudta, és bár félt szembenézni vele, kénytelen volt rászánni magát.

- Ismerem a korodat, a súlyodat és az IQ-dat.

- Tudtál az anyámról7. - Ez volt az a bizonyos téma. Devlin tudott az anyja betegségéről, és mégis hagyta tovább zajlani a komédiát.

A férfi felemelte a fejét, és az orra mellett nézett le Meadow-ra.

- Tudtad. Tudtad, és nem ajánlottad fel a segítségedet? Tudtad, hogy azért keresem a festményt, mert abból akarom kifizetni a gyógykezeltetését... és hagytad, hogy tovább keressem?

Meadow szemében Devlin egy szempillantás alatt átváltozott. Már nem az a férfi volt, aki pajzánkodott vele a holdfényben, aki viccelődött vele vacsora közben, és aki olyan éhesen nézte, hogy fagylaltot eszik, aminek semmi köze nem volt a fagylalthoz, hanem csakis hozzá.

Kegyetlenné, közönyössé lett, aki mindenáron győzni akar.

A sakktáblán álltak, és Meadow volt a gyalog.

Korábban már félt ettől, de úgy képzelte, képes lesz megváltoztatni a férfit, megtanítani, hogy az élet több mint nyerés vagy vesztés. Beleszeretett, ő volt a gyermeke apja - és egyúttal egy szörnyeteg.

Meadow hirtelen visszahanyatlott az ágyra. Vörös köd úszkált a szeme előtt, és a gyomra kavargott, de ahogy a zúgás a fülében elhalkult, hallotta, amint Devlin azt mondja: - Tegnap értesültem édesanyád betegségéről. Fel akartam ajánlani a segítségemet, de nem volt rá lehetőségem, mert ez történt.

Meadow elfordult. Nem akarta hallani a kifogásokat. Nem akarta hallani, amint a gyermekükről úgy beszél, hogy ez.

Lehet, hogy az apja közönye és az anyja hűvössége sérülést okozott nála. Lehet, annyira megsérült, hogy egy érzelmi roncs lett belőle. Lehet... lehet, hogy Meadow a lehető legrosszabb férfit választotta maga mellé.

- Figyelj, a megoldás egyértelmű. - Távolabb állt tőle, de nem eléggé, továbbra is hallotta, amit mondott. - Elszökünk valahová, és összeházasodunk, hogy senki ne tudja, házasságon kívül csináltuk ezt a gyereket.

- Házasságon kívül? - Meadow szeretett volna nevetni. Szeretett volna sírni. - Képtelen vagyok elhinni, hogy te ilyen aprósággal is törődsz!

- Nem tartanád apróságnak, ha egész gyerekkorodat azzal töltötted volna, hogy aljas kölykökkel hadakozol, akik fattyúnak neveznek. - Vizet eresztett. - Miután összeházasodtunk, építtetek neked egy műtermet, és a gyereknek lesz otthona két szülővel. - Hangja melegebbé vált. Vizes törülközőt tett Meadow homlokára, és közvetlenül fölötte megjegyezte: - Kihozzuk a legjobbat egy kedvezőtlen helyzetből.

Meadow összeszorította a fogát, próbálva legyűrni a hányingert. Arca elvörösödött, homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Éppen csak hogy sikerült.

- Nem megyek hozzád.

- Ne légy nevetséges!

- Az én házasságom nem lesz egy legjobb kihozása egy kedvezőtlen helyzetből.

- Talán rosszul fogalmaztam.

- Lehetséges. És talán pontosan úgy értetted, ahogy mondtad.

- Meadow... - Megpróbálta megfogni a kezét. Meadow elrántotta.

- Nem számít. Soha nem fogok hozzád menni. Nem azért, mert házasságon kívül születtél, hanem mert a rólad szóló szóbeszéd igaz. Tényleg piszok alak vagy.

Harmincnégy Meadow Devlin előtt viharzott be a házba.

- Nem vagyok hajlandó többet beszélni róla.

- Még egyáltalán nem beszéltünk róla. - Devlin bevágta maga mögött az ajtót. Egyfolytában azt ismételgeted, hogy nem.

- A nemnek melyik részét nem érted?

- Nem gondolkodsz logikusan. - Ez borzalmasan feldühítette. Meadow-nak logikusan kell gondolkodnia! Máskülönben hogyan fogja megtartani?

- Manapság túlértékelik a logikát - mondta Meadow hűvösen. - A szeretetet pedig nélkülözhetőnek tartják. Ezt nagyanyámtól tanultam, és ő volt a legbátrabb asszony, akit valaha ismertem.

- De nem a legokosabb - jegyezte meg Devlin bosszúsan.

- Nem. Az az anyám.

- Mi folyik itt? - Grace állt a könyvtár ajtajában, rémülten nézve egyikükről a másikra.

- Semmi, anya.

- Elhagyom a fiát - jelentette ki Meadow.

- A francba! - Nem volt szüksége rá, hogy az egész háznép hallja a veszekedésüket.

- Elhagyod? - Grace Meadow felé nyújtotta a kezét.

- Mert szabadtartású baromfiként sikerült teherbe esnem. - Azonban ingerültsége ellenére Meadow képtelen volt ellenállni Grace kinyújtott karjának.

- Egy baba? Kisbabád lesz? - Grace széttárta Meadow karját, és úgy meredt a hasára, mintha valami látható bizonyítékot keresne ott. - Ez azt jelenti, hogy én...

- Nagymama lesz. - A könyvtárból Bradley Benjámin kotkodácsoló nevetése hallatszott. Hallottad ezt, Osgood? Grace Fitzwilliam nagymama lesz, méghozzá egy Meadow nevű teremtés gyermekének a nagyanyja!

- Hű, ez aztán szaftos kis sztori! - jegyezte meg Osgood. Marha jó. Devlinnek pontosan erre volt szüksége. A vén seggfejek még mindig itt vannak.

Grace visszament a könyvtárba, magával húzva Meadow-t.

- Maga csak hagyja őt békén, Bradley Benjámin! Ha utálatoskodni akar valakivel, akkor itt vagyok én! Engem nem kell kímélni!

Devlín követte az anyját, és csak két vén seggfejet talált a szobában - Bradley-t, aki barna bőrfotelben ült, és füst szállt fel a hamutartóban mellette heverő szivarjából, és Osgoodot,

Bradley jobbján, aki egyenes támlájú étkezőszéken ült, leengedett vállal, ölében összefont kézzel, és a szeme hatalmasnak látszott vastag lencséjű szemüvege mögött.

Osgood nem számított. Ő beleolvadt a háttérbe, ahogyan máskor is mindig.

Bradley azonban úgy trónolt ott, mint egy kicsinyes isten a saját kis mennyországában, miközben az általa okádott tűz hatására alighogy egy-egy tégla lepottyant néha.

- Ne törődjön vele, Grace! - mondta Meadow, és egy legyintéssel elintézte Bradley-t. Úgyis megyek csomagolni.

- Nem, nem mégy sehová! - vágta rá Devlin.

- Kérlek, ne! - mondta Grace is.

- Maga ezt nem érti, Grace - kezdte Meadow.

- Magyarázd el neki, és akkor talán majd én is megértem! .. Devlin hangja ingerülten megemelkedett. - Mert pillanatnyilag fogalmam sincs, miért akarsz elhagyni! Meadow teljes hangerővel válaszolt.

- Mert nem vagyok hajlandó egy olyan emberrel együtt felnevelni a gyermekemet, aki nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között! Te csak a győzelmet és a veszteséget ismered!

- Nem hagyhatod el! - Grace megfogta Meadow vállát és megrázta. - Megéri megtartani!

- Engem nem kell megtartani! - Devlin alig hitte, hogy az anyja ilyet mondott.

- Nem szoktam semmit feleslegesen tartogatni - mondta Meadow üres hangon.

- Idehallgass, tudom, hogy vannak hiányosságai a... a közvetlenség és a többi ilyen izé területén, de ez az én hibám. Én vagyok az anyja, és amikor gyerek volt, engem annyira lefoglalt a saját vállalkozásom futtatása, hogy nem volt időm megmutatni neki, hogyan kell... szeretni. - Grace elkomorodva dörgölte a homlokát. - Különben sem hiszem, hogy jó vagyok ezen a téren.

- A mi kapcsolatunknak, anya, ehhez semmi köze - mondta Devlin.

A két nő egymásra nézett, aztán Devlinre, majd egyforma vállvonással elintézték.

- A fia felnőtt ember, és egy bizonyos idő után mindenkinek felelősséget kell vállalnia a tettéért. Ez az idő már rég letelt, így nyugodtan felhagyhat az önostorozással azért, mert a fia egy nagy, felfuvalkodott hólyag. - Meadow szikrázó szemmel meredt Devlinre.

Kotkodácsoló nevetés hallatszott a fotel felől, és Bradley Benjámin, arcán széles mosollyal, felállt.

- Annyira örülök, hogy még maradtam megnézni a házat! A világért sem hagytam volna ezt ki!

- Nagyon helyes! Igen! - Meadow rászegezte a mutatóujját. - Csak maradjon, és legyen az egyes számú kiállítási tárgy, a magányos, nyomorúságos öregember, amilyenné Devlin is aszalódik Öregkorára!

Bradley mosolya eltűnt, és katonai beállása merevvé és sértetté változott.

- Nem vagyok magányos.

- Csak nyomorúságos. Itt akar maradni és élvezkedni a problémáinkon, mert aztán hazamehet a magányos, egy személyre terített vacsorájához, és szívhatja a bűzös szivarjait, senki nem fog panaszkodni, és meghalhat egyedül, senki nem fogja felfedezni, amíg a többi nyakkendős vénember fel nem figyel rá, hogy már a harmadik napja nem jelent meg a körükben. És persze a temetésén ott lesz mindenki, akinek ott kell lennie, de ki fog sírni, Bradley? - Meadow hangja megremegett. - Ki fogja gyászolni?

- Meadow! - Devlin megérintette a karját, mert tudta, később szégyellni fogja mindazt, amit mondott.

Itt azonban még nem tartott. Elrántotta a karját.

- Devlinnek igaza van. Valaki észre fogja venni a távollétét, mielőtt még három napig halott lenne, mert a maga kis barátja, H. Edwin Osgood magára van ragadva, és a fontosságtudatát magából meríti.

- Nahát, ez aztán már sok! - selypítette Osgood felháborodva.

- Most pedig felhívom anyámat - Meadow kinyitotta a mobiltelefonját -, és megmondom neki, hogy ma hazautazom. Mert ő szeret engem - a hangja elfulladt - azért, aki vagyok.

Tárcsázta a számot és kiment. Kényelmetlen csend telepedett a szobára. Devlin a másik háromra nézett. A másik három őt nézte. És Devlin tudta, hogy Meadownak igaza van. Olyan, mint az anyja - merev, kelletlenül bánik az érzelmekkel, és gyakorlatlan a szeretetben. A nyerés és vesztés terén valóban mindent látott már, amit látni lehet, de ez Meadow-nál nem ért semmit. Mert az nem számított, hogy az ő kezében van-e a hatalom a kapcsolatukban - ha nem sikerül megnyernie Meadow-t, mindent elveszített. Elindult kifelé a szobából a lány után.

- Képes vagy utána kúszni négykézláb? - Bradley Benjámin ennél sértődöttebb és férfiasabb nem is lehetett volna.

Devlin megállt és visszanézett rá. Az egyes számú kiállítási tárgyra.

Meadow-nak igaza volt. Ha nem hagyja abba az aggodalmaskodást, olyanná lesz, mint az apja, és a gyermekkori sérelmek fölötti merengés, a szorongás, hogy valaki valahogy kihasználja, Bradley Benjáminná változtatja, akinek nincsenek igazi barátai, nincs családja... egy emberré, aki nem tud szeretni.

Nem, ő nem fogja elkövetni Bradley hibáit.

- Azt kérdezi, hogy a lány után kúszok-e? Igen! Méghozzá a hasamon! - Megfordult, hogy Meadow után menjen.

- Az igaz szerelem mindig győzedelmeskedik - selypítette Osgood.

- Ugyan, fogd be a szádat, Hop! - szólt rá Bradley. Devlin megtorpant. Szembefordult a két öregemberrel. - Hop? - Hop. Ez a régi beceneve. Hopkins. H. Edwin Osgood - magyarázta Bradley türelmetlenül, mintha ez valami olyasmi lenne, amit mindenkinek tudnia kell. És talán Devlin valamikor tudta is, de az előző éjszakáig, amikor meghallotta Negyedik történetét egy színfalak mögötti gyilkosról, Osgood valódi neve nem jelentett semmit. Persze véletlen is lehet - Devlin azonban nem hitt a véletlenekben. Figyelmesen megnézte Osgoodot.

A szemüvegét, festett haját, csokornyakkendőjét. Lehetséges lenne? Lehetséges, hogy mindez csak álca?

Osgood felállt. Az ostoba, nőbolond, Bradley fenekét nyaló, hízelgő alak képe szertefoszlott, és egy éles szemű öregember maradt a helyén, aki hűvösen szemlélte őt.

Osgood és Devlin úgy méregette egymást, mint két pisztolypárbajozó.

- Magának sosincsenek anyagi gondjai. - Devlin lassan beszélt, ahogy átgondolta a tényeket. - Maga kiváló helyzetben van, hogy tudjon mindenről, ami itt történik. Maga egyedül él a hatalmas házában... gyűjt műtárgyakat, Mr. Hopkins?

Grace közelebb húzódott Bradley-hez.

- Maga tudja, miről beszél?

Bradley egyikről a másikra nézett, majd tekintete elidőzött Osgoodon.

- Nem. Szerinted miben bűnös, Devlin? - Sem Devlin, sem Osgood nem törődött vele.

Osgood lehajtotta a fejét.

- Nagyon sok területre kiterjed az érdeklődésem, Mr. Fitzwilliam. - Egyáltalán nem selypített, és a hangja teljesen másképp csengett, mint amit Devlin valaha is hallott tőle.

- Gondoltam. - Ez a vén seggfej Isabelle festménye után kutatott a hotelben. Bradley Benjámin cimborája megfenyegette Bradley egyszülött fiát, Negyediket, hogy megöli. Ez az ember, akit valójában senki sem ismer, megparancsolta valakinek, hogy üsse le Meadow-t és lökje le a lépcsőn. Devlin egy nagy lépéssel Osgood előtt termett, megragadta a csokornyakkendőjét és annál fogva lábujjhegyre emelte.

- Meg kellene ölnöm.

- Devlin! Ez egy öregember! - Grace a zavar és a rémület között ingadozott. - Közénk tartozik.

- Hacsak te is nem vagy gyilkos, akkor nem, anya. És egyáltalán nem olyan beteges és idétlen, amilyennek mutatja magát. - Devlin lekapta a szemüveget Osgood orráról és átnézett rajta. Vastag ablaküveg. Félredobta. - Mi a helyzet a hajával? - kérdezte. - Cipőpaszta?

- Azért nem ennyire durva. - Osgood belenézett Devlin szemébe. Tekintetében nyoma sem volt félelemnek, csak ingerültség látszott benne. - Eltöri már végre a nyakamat? Ugyanis nagyon kényelmetlen itt ácsorogni lábujjhegyen!

Devlin elengedte.

- Nem. Nem ölöm meg. - Odament a riasztóhoz és megnyomta a gombot.

Osgood a torkát dörzsölgette. A szájához emelte a kezét, egy pillanatig ott tartotta, majd megköszörülte a torkát.

- Gyáva alak!

Két biztonsági őr jelent meg az ajtóban.

- Zárják be Mr. Hopkinst! - Devlin tétovázott. Eszébe jutottak Gábriel kételyei az embereivel kapcsolatban és a jelentések Hopkins sötét hátteréről és hosszú, mindenhová elérő kezéről. - Még több emberre lesz szükségünk. - Felvette a házi telefont és Gábrielt hívta.

Néhány szóval tájékoztatta a helyzetről, majd amikor letette, azt mondta: - Gabe hívja a rendőrséget és az FBI-t.

- Gondolja, ennyi lőfegyverrel majd sakkban tarthat? - gúnyolódott Mr. Hopkins, de az öreg fickó mintha kicsit sápadt és verejtékes lett volna.

Helyes. Szóval aggódik.

- Osgood, mi a fene bajod van? - csattant fel Bradley. - Olyan furcsán viselkedsz!

Osgood Bradley-re nézett. - Valóban?

- Olyan különösen beszélsz. - Bradley hosszan fürkészte Osgood arcát, majd tett egy lépést felé. - Szent ég, ki vagy te?

- Mi vagy te? Ez jobb kérdés lenne. - Devlin fölfelé pillantott. Szerette volna követni Meadow-t. Könyörögni akart neki, elmagyarázni, hogy ők nem Bradley és Isabelle lesznek. Ők saját maguk lesznek, Devlin és Meadow, örök szerelemben.

Osgoodot azonban nem hagyhatta itt, amíg ide nem ér valaki, akiben tökéletesen megbízott.

- Mr. Osgood, jól érzi magát? - kérdezte Grace rémülten. Osgood a csokornyakkendőjét húzgálta.

-Talán... nem.

Mostanra az egész arca verejtéktől csillogott, és amikor szétnyitotta a zakóját, a hóna alján nagy izzadtságfoltok sötétlettek.

Grace feléje indult.

Devlin elkapta a karját.

- Ne! Ne menj a közelébe! Veszélyes.

- Kaphatok egy széket? - kérdezte Osgood.

Az egyik biztonsági őr elindult felé, de mielőtt odaért volna, Osgood felcsapta a karját és összeesett. A karját, a mellkasát markolászta.

- Szívroham. - Bradley a saját mellkasát masszírozta.

- Nem hiszem el - mondta Devlin. Meggyőződése volt, hogy az öregember csak színleli a rosszullétet.

- Ugyan, Devlin! Nézz rá! - mondta Grace. Osgood elkékült arccal kapkodott levegő után.

Szóval mégsem színleli. Ez azonban akkor is gyanús volt.

- Maga jól van, Mr. Benjámin? - kérdezte Devlin. - Anya, segíts Mr. Benjaminnek leülni!

Grace megfogta Bradley karját és visszavezette a bőrfotelhez, majd mellette állt, és addig paskolgatta a kezét, amíg az öregember el nem rántotta.

- Hívok egy mentőt. - Az egyik biztonsági őr a telefonhoz indult.

A másik őr levette a kabátját.

- Kardiopulmonáris újjáélesztés vizsgám van.

Gábriel lépett be az ajtón, egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, majd Devlinhez fordult.

- Mi történt?

- Szerintem bevett valamit. A szájához emelte a kezét, aztán megköszörülte a torkát. Devlin nézte a görcsösen rángatózó Osgoodot.

Gábriel csípőre tett kézzel bólintott.

- Nagy a valószínűsége. Rendkívül hatásos. Inkább meghal, mintsem hogy letartóztassák.

- Jön a mentő. - A biztonsági őr jelentése tömör volt. -Mindenki a helyén marad, amíg el nem szállítják!

- A szálloda vész esetére kidolgozott tervét látod működésben - magyarázta Gábriel Devlinnek. - Arra az esetre, ha valakik ki akarnák szabadítani.

- Helyes. - Devlin a távolból sziréna jajgatását hallotta. Mentősök siettek be az ajtón, gondjukba vették Mr. Hopkinst, stabilizálták az állapotát és hordágyra tették. Devlin és Gábriel követték őket a könyvtárból. Sam a nyitott bejárati ajtóban állt.

- Elkísérem.

Devlin felvonta a szemöldökét. Érdekes. Úgy látszik, a mai nap a kinyilatkoztatások napja.

- Sam Mallery szövetségi ügynök vagyok. Mr. Hopkins elfogása miatt vagyok itt. - Sam kilépett a teraszra, egy pillanatra sem tévesztve szem elől a hordágyat.

A kertben a kulcsfontosságú helyeken biztonsági emberek álltak készenlétben. Gábriel ment, hogy beszéljen a főnökükkel.

Devlin nem hagyhatta Samet csak így elmenni.

- Szövetségi ügynök? Miért dolgozik egy szövetségi ügynök a titkáromként?

Sam elővett egy kicsi, de annál hatékonyabb pisztolyt a zakója alól, és körülnézett.

- Évek óta tudunk Mr. Hopkinsról... ő a bűnszövetkezet feje Atlantában és Georgia állam nagy részén. Nem tudtuk pontosan, ki ő; Atlantában számos emberrel beszéltünk, akik sok információval szolgáltak a hangját illetően, és hogy elképzelésük szerint hogy nézhet ki, de semmi konkrétumot nem találtunk. Kísértet volt. Aztán kezdte kiterjeszteni hatását észak felé, Dél-Karolinára, és ez szöget ütött a fejembe. Sam nem nézett Devlinre; a mentősöket, a biztonsági őröket, de legfőképpen Mr. Hopkinst figyelte. - Megtudtam, hogy műgyűjtő. Egyike azoknak a „magángyűjtők"-nek, akikről mindig beszélnek, közvetlenül azután, hogy egy múzeumból eltűnik, mondjuk, egy Picasso.

Ez elvezetett ahhoz a szóbeszédhez, miszerint Waldemarban van egy még nem ismert mestermű, és ennek köszönhetően kezdtem meg titkári karrieremet.

- Átkozottul jó titkár volt, ahhoz képest, hogy szövetségi ügynök, - Devlin ezzel azt akarta mondani, reméli, nem kell utánanéznie annak, amit Sam mond.

- Kénytelen voltam. Így értem el a végzettségemet is. Lenyűgöző.

- Gyanakodott Osgoodra?

- Én mindenkire gyanakodtam.

- Kivéve engem. - Devlin élvezte ennek az iróniáját.

A mentősök betették a hordágyat Osgooddal a járműbe.

- De csak azért, mert pontosan tudtam, mit csinál a nap huszonnégy órájában. - Sam lement a lépcsőn és megvárta, amíg Osgoodot és a hordágyat leszíjjazzák. - Mrs. Fitzwilliam, vagy Natalie Szarvas pedig túl fiatal, hogy Mr. Hopkins lehessen. Ugyanakkor rájöttem, hogy ő is a festményt keresi, és ez veszélybe sodorja. Ezért zárattam be a takarítóhelyiségbe az egyik ügynökömmel.

- Micsoda? - Micsoda?! Milyen átkozott játékot űzött Sam? - Szerettem volna, ha eltűnik a házból. Én azonban nem küldhettem el. Gondoltam, ha elmondja magának a nevetségesnek tűnő történetet arról, hogyan zárta be egy furcsa szobalány, én pedig elmondom, hogy saját magát zárta be... és egy felvételem is volt, amivel bizonyíthattam volna állításomat, el fogja zavarni. Maga azonban nem akarta megnézni a felvételt. Túl késő volt, hogy maguk közé álljak. Már szerelmes volt belé.

Devlin összerezzent - Nem, akkor még nem.

Sam bemászott a mentőbe, és leült Osgood mozdulatlan teste mellé az ülésre.

- Az első pillanattól kezdve, hogy belenézett a szemébe.

Harmincöt A mentő zötyögve haladt a kátyús úton. Osgood vacakul érezte magát, de a szer hatása ahogyan kellett - múlóban volt. Szeme fókuszálatlanul és tágra nyílva a mentő plafonjára meredt. A szövetségi ügynök a hordágy mellett ült, kezében pisztollyal, arca mozdulatlan, feszült.

Okos ember.

Osgood várt... és várt.

A kerekek kiértek a betonúira és ettől kezdve simán gurultak.

A mentő hirtelen lefékezett.

Mielőtt Sam felállhatott volna, kinyílt a hátsó ajtó, és a nyílásban két uzís alak jelent meg. Ó, milyen jó, ha az embernek van egy terve előre nem látott esetekre és kapcsolata a helybéli rendőrségnél, ahol beindítják ezt a tervet.

Osgood kiszabadította magát a szíjakból és felkönyökölt.

Sam a mentő eleje felé nézett. A kísérő pisztolyt szegezett a sofőr fejének.

Az Osgood másik oldalán ülő mentős Samnek szegezett pisztolyt, majd odaadott Osgoodnak egy üveg vizet és az ellenszert.

Sam lassan visszaült, letette a pisztolyát és felemelte a kezét. - Nagyon bölcsen teszi, Mr. Mallery. - Osgood lenyelte a pirulát, és hagyta, hogy a mentős lesegítse az útra. Leporolta a zakóját, biccentett Samnek, és odasétált a nem messze várakozó fekete autóhoz. Még mielőtt az embere becsukta volna az ajtót mögötte, pisztolylövés hangja hallatszott.

Remélte, valamelyik embere lőtt Samre vagy a sofőrre.

Bár tulajdonképpen nem is érdekelte.

Amikor Devlin belépett a házba, meglátta Meadow-t.

A lány könnyei felszáradtak, és úgy fogta kezében a telefonját, mintha kézigránát lenne.

Sápadt volt, de teljesen összeszedett. Ránézett Devlinre; látta, de elutasította. Bement a könyvtárba.

Devlin követte.

Grace az ablak előtt állt és kifelé nézett.

Bradley Benjámin még mindig a bőrfotelben üldögélt, és maga elé meredt. Most derült ki róla, milyen ostoba, akit évek óta átver a régi barátja.

Meadow tétován megállt, de szeme Bradley Benjáminra tapadt.

- Beszéltem apámmal. Anyám visszakerült a Hutchinson Rákkutatási Központba, Seattle-be.

Devlin támogatólag átölelte. Meadow észre sem vette. Minden figyelme Bradley-re irányult.

- Csontvelő-átültetésre van szüksége. Engem már néztek, nem vagyok megfelelő. De maga az lehet.

Bradley Benjámin felállt, és körülnézett.

- Én? Miért lennék én megfelelő?

- Mert maga az apja. - Hangja lapos volt, kifejezéstelen.

- Nem én vagyok az apja. - Az öregember fakó szeme szikrázott. - Ha esetleg még sosem hallotta volna a történetet...

- Én hallottam a történetet, méghozzá az igazit. - Meadow magára mutatott. - Én tudom az igazságot. Amikor nyolcéves voltam, és a nagyanyám megbetegedett, elmondta az egészet.

- Nagyon is jellemző Isabelle-re. Az afférjaival szórakoztatott egy nyolcéves gyereket, mintha azokra büszke lehetett volna. - Bradley hangja remegett a megvetéstől.

- Nem az afférjairól mesélt. Magáról mesélt. - És Isabelle nyilvánvalóan nem szépített. Elmondta, hogy szerette magát, de maga pokollá tette az életét a szabályaival és a korlátaival.

- Nem megfelelően viselkedett - mondta Bradley úgy, mintha az bűntény lenne.

- Igazi volt, élt. Amikor megszületett anyám, a maga parancsolgatása még rosszabb lett, fel kellett volna hagynia a művészetével, és a maga által meghatározott megfelelő feleséggé és anyává válni. - Meadow megvetése legalább annyira mély volt, mint Bradley-é. - Amikor aztán hűtlenséggel vádolta meg, egy ideig képtelen volt elhinni, hogy ilyenre akár gondolni is képes.

- Számtalan kalandja volt. - Bradley összeszorított fogai közül szűrte a szavakat, a szája szinte meg sem mozdult.

- Miután maga elvált tőle! - Meadow nagy levegőt vett, majd határozottan azt mondta: Hűséges volt magához. Maga az én nagyapám. A biológiai nagyapám. Anyám a maga lánya.

- Hűha! - suttogta Devlin. Ez meg sem fordult a fejében. Meadow megfordult és belenézett Devlin szemébe.

- Ez az igazság.

- Egy pillanatig sem kételkedem benne, kedvesem. - Hogyan is tehetné? A bizonyíték itt állt előtte.

Meadow egyszerre volt a nagyanyja és nagyapja, anyja és apja keveréke, és a saját maga esszenciája. Bradley úgy remegett, mint a, nyárfalevél.

- Ostobaság! Isabelle bevallotta, hogy lefeküdt azzal az alakkal!

- Nem. - Meadow odament a kanapéhoz. Lehajolt, a párnák mögé túrt és előhúzott egy ezüstkulcsot, ami ugyanolyan volt, mint a titkos kert kulcsa. A tenyerére tette, és odatartotta Bradley-nek. – Rendbe hozatta számára a kertet. Szerette őt.

Gyermeket nemzett neki. Isabelle azt hitte, bízik benne. Aztán megvádolta a, hogy lefeküdt Bjorn Kellyvel, és ő igent mondott, mert nem akart együtt élni egy emberrel, aki ilyen kevéssé ismer ennyire semmibe veszi.

Bradley egyenesen állt, karjai mereven lógtak az oldala mellett.

Devlin szinte látta az agyában kergetőző gondolatokat, a hitetlenkedést, a lehetőséget...

Devlin fogadni mert volna, hogy az öreg nem hisz Meadow-nak, mert ha hitt volna, akkor egész keserű élete romba dől mögötte.

Láthatóan Meadow is így gondolkodott, mert ujjai rázárultak a kulcsra ökölbe szorította a kezét.

- Nézze! Csak egy egyszerű vizsgálat. Ad egy kis DNS-t és kiderül, hogy igazat beszélek.

Utána elutazik Seattle-be, csontvelőt ad, megmenti a lánya életét.

Bradley meddig nem szólt.

- Nem kötelező. De ez az én anyám, akiről beszélünk, és elmondom, mit teszek, hogy rávegyem. Előszedem a régi botrányt a nagyanyámmal, és hogyan dobta ki őt és a gyermekét az utcára egye cent nélkül. Elperelem magától mindazt, ami megmaradt a vagyonából, és tönkreteszem mindazt, ami hátravan az életéből. - Meadow hangja hidegen csengett. Meadow hangja könyörtelen volt. Meadow úgy beszélt, mint... Bradley.

- Szent ég! - suttogta Grace. Bradley-ről Meadow-ra nézett, aztán vissza - Szent ég!

- A másik lehetőség egy egyszerű műtét, amivel csontvelőt vesznek magától - folytatta Meadow. - Megment egy életet. A lánya életét.

Bradley végre megmozdult. Hátratántorodott és belerogyott a fotelbe.

- Szívrohama van! - Egy éjszaka kettő! Devlin futva indult felé.

Meadow követte.

- Most nem halhat meg! Ám az öregember a kezébe temette az arcát, és rekedten felzokogott.

Devlin megtorpant.

A vén gazember sírt.

Meadow is megállt. Az ezüstkulcsot bedugta farmerje zsebébe, egy pillanatig tétovázott, majd letérdelt Bradley elé és megérintette a karját.

- Jól van?

Az öreg nagy levegőt vett, és felemelte a fejét. Pergamenszerű arcbőre nedves volt, és úgy meredt a könnyekre a tenyerében, mintha nem tudná, mit lát. Aztán ránézett Meadow-ra, és szemét ismét elfutották a könnyek.

- Az unokám? - Megérintette a lány arcát. - Te az unokám vagy?

- Igen.

- Tehát nem csalt meg. Amikor azt mondta, hogy lefeküdt vele, én... én szerettem volna mindkettőjüket megölni.

Meadow megragadta a kezét és megszorította.

- Tudom.

- Mert szerettem. Annyira szerettem!

- Tudta. Elmondta nekem, hogy tudja.

- Tényleg? Tényleg tudta? Mert gondolni sem szeretnék arra, hogy úgy halt meg, hogy azt hitte, nem szeretem.

Meadow bólintott.

- Mennem kell. Repülőjegyet kell vennem. - Bradley rácsapott a zsebére. - Rendben, nálam van a tárcám. Rendben. - Az ajtó felé indult, majd hirtelen megfordult és visszament Meadow-hoz. Lehajolt és megcsókolta a lány homlokát. - Köszönöm neked. Köszönöm.

Devlin sokatmondó pillantást küldött az anyja felé.

- Odakísérem egy telefonhoz. - Grace belekarolt Bradley-be, és együtt elhagyták a szobát.

Mihelyt kettesben maradtak, Devlin azt mondta: - Meadow, beszélnünk kell!

Ha Meadow Bradley iránt érzett is gyengédséget, Devlin iránt nem. Az ajtó felé indult.

- Már mindent megbeszéltünk.

- Nem! Kérlek, Meadow! Nem akarom, hogy elmenj! - A lány nem lassított.

Devlin utána indult.

- Maradj, és gyere hozzám feleségül! Meadow a lépcső felé tartott.

- Te olyan vagy, mint a nagyanyád, én pedig olyan vagyok, mint az öreg, de mi nem a nagyszüleid vagyunk.

Meadow feltette a lábát az első lépcsőfokra. Devlin megállt és megfogta a korlátot, úgy nézett fel a lányra.

- Meadow, szeretlek!

A lány megpördült, arca piros volt, kék szeme dühösen szikrázott.

- Bármire hajlandó vagy, csak hogy te győzzél, igaz? - Devlin álmában sem gondolta volna, hogy így fog reagálni a lány a vallomására.

- Azt hiszed, hazudok? Ezt még soha nem mondtam egyetlen nőnek sem előtted.

- Bármire a győzelemért - ismételte a lány.

- Nem azért mondom, hogy győzzek. Azért mondom, mert... mert igaz. Szeretlek. - Hogyan mondja, hogy elhiggye?

Meadow esetében egy dolog mindig bevált.

Devlin felszaladt a lépcsőn, a karjába kapta a lányt, megpróbálta megölelni, megcsókolni.

Meadow mereven állt. Összeszorította a száját, majd amikor megszólalt, hangja sütött az ingerültségtől.

- Ide figyelj! Tegnap a feleségedként ünnepeltek. Este valaki fejbe vert, és elveszítettem az eszméletemet. Ma megtudtam, hogy terhes vagyok, megtudtam, hogy anyám állapota rosszabbodott, közöltem nagyapámmal az igazságot... és összetört a szívem. Hagyjuk ezt most, jó?

- Nem. - A lány kisiklott a karjai közül, hiába ölelte szorosan. - Nem engedhetem, hogy elhagyj.

Meadow felnézett rá és lassan, érthetően azt mondta: - Figyelj jól! Nem megyek hozzád feleségül.

Harminchat Devlin elengedte.

- Mielőtt elmégy, nem akarod tudni, minek alapján ismertelek fel?

Meadow annyira szeretett volna távozni! Azonban képtelen volt rá. Az agyafúrt gazember pontosan a megfelelő dolgot mondta, amivel itt tarthatta.

- Mindig is tudtad, ki vagyok?

- Abban a pillanatban, ahogy kinyitottad a szemedet. - Meadow szíve nagyot dobbant. A szeme. A szeme alapján ismerte fel.

- Rendben, hallgatlak.

- Előbb mutatnom kell valamit. - Elindult Meadow felé, az ajtó felé.

Meadow félrehúzódott. Nem akarta, hogy megérintse. Mondhatta, hogy nem akarja a férfit, de csak az esze beszélt, a teste teljesen másképp gondolkodott.

Devlin nem nézett rá, és nem vett tudomást óvatosságáról, bár Meadow biztos volt benne, hogy észrevette. Mindent észrevett, mert csak így győzhetett - mindenáron. A férfi azonban elhaladt mellette és elindult a folyosón, nem is nézve hátra, hogy Meadow követi-e.

Eleinte nem követte, mert valami trükköt sejtett.

- A bizonyítékra a padláson bukkantam rá - szólt vissza Devlin a válla fölött.

Ezt hallva Meadow is elindult, de biztonságos távolságban maradva.

- Milyen padláson?

- Azt hitted, hogy egy ilyen hatalmas épületnek nincs padlása? - Devlin megnyomta a lift felfelé gombját. Az ajtó azonnal kinyílt.

Meadow néhány lépésnyi távolságban megállt.

- Inkább lépcsőn mennél? - kérdezte Devlin, és tiszteletére legyen mondva, nem gúnyosan.

Meadow elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Nem akart belépni egy apró, zárt térbe a férfival. Nem akart szorosan mellette állni, hallgatni és úgy tenni, mintha idegenek lennének, miközben Devlin elszívja előle az összes levegőt. Vagy ami még rosszabb, hallgatni, ahogy valamiről beszél, miközben az a számtalan alkalom jár a fejében az elmúlt hetek során, amikor Devlin kihasználta a liftben töltött néhány bizalmas percet, hogy bágyadtra csókolja.

- Ez is megteszi. - Belépett a dobozba.

Megteszi. Egy lagymatag szó, ami közönyt fejez ki - hamis közönyt ugyan, de Devlin vette az üzenetet. Nem tetszett neki - keze ökölbe szorult -, hangja azonban halk és megnyugtató maradt.

- Amikor ez a ház új volt, a szolgák apró fülkékben laktak az eresz alatt, és a nagy padlásteret tárolási célokra használták, így van ez ma is.

Meadow látta lentről a manzárdablakokat, de...

- Nem lehet bejutni. - Devlin rámeredt.

- Szóval megnézted.

- Persze, hogy megnéztem! Még az alkalmazottakat is megkérdeztem. Azt mondták, nem lehet bemenni; ha lenne bejárat, ők biztosan tudnák.

- Így igaz. Ma már így van.

A liftajtó kinyílt a harmadik emeleten, és Devlin végigvezette a folyosón, ami a sötét deszkával borított külső falhoz vezetett. Amikor odaért, lehajolt, benyúlt egy lefolyónak tűnő nyílásba, és a keze alól kattanás hallatszott. Egy helyen megnyomta a falat, mire egy másfél méteres darab elfordult, feltárva egy félhomályos, levegőtlen járatot és keskeny lépcsőt.

Felkapcsolta a villanyt és intett.

- Csak utánad!

A lépcsőfokokat kopott szőnyeg borította, és fönt valami nagy tér látszott - folyosó vagy talán az a nagy tárolóhelyiség. A helynek fülledt, régi szaga volt, és Meadow-nak nem tetszett. A légkör olyan... boldogtalan volt.

- Akarod, hogy én menjek előre?

Nem érdekelte, hogy Devlin azt hiszi, tétovázásának ő az oka, és nem a különös szomorú hangulat.

- Igen, kérlek!

- Akkor vigyázz, mert nincs korlát. - Az alacsony mennyezet miatt lehajtott fejjel elindult fölfelé.

Meadow követte. A két fal alig hatvan centiméternyire volt egymástól, és Meadow azon támasztotta meg magát. Az egyik lépcsőfok hangosan recsegett.

- Megjavíttatom - mondta Devlin. - Óvatosan lépj! Meadow örült, hogy azt teheti, amit a férfi mond. Már alig várta a lépcsősor végét, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor vízszintes, szilárd talajt érzett a lába alatt.

A különös boldogtalanság érzése tovább fokozódott, ahogy végignézett a folyosón, amin zárt ajtók sorakoztak végig.

- A személyzeti szállás. - Devlin a folyosó végén lévő nagy helyiség felé tartott.

- Mi van a szobákban?

- Rozsdás ágykeretek. Kopott komódok. Rongyokkal teli bőröndök. Amikor megvettem a házat, mindent felbecsültettem. A jobb darabokat megtisztították, és használjuk őket a szálloda mostani részében. A holmi nagy része azonban értéktelen. - Belépve a nagy padláshelyiségbe sorban kinyitogatta az ablakokat. - Ha beindul a szálloda, megszabadulok ettől a sok lomtól.

Meadow követte Devlint. A mennyezet a csúcstól meredeken lejtett a kilencven centis oldalfalakig; szabályos távolságokban ablakok sorakoztak. A besütő napsugarak megvilágították a mindenütt szálldosó finom port. A padlót jó állapotban lévő, polírozatlan fenyődeszka borította. A helyiség tele volt kopott ládákkal, bőröndökkel, megrepedt vázákkal és három lábon egyensúlyozó szekrényekkel.

Devlin csípőre tett kézzel állt és a fejét csóválta.

- Rosszabb, mint amire emlékeztem.

- Milyen kár! - Meadow felvett egy agyagedényt, ami kettéesett a kezében.

A dél-karolinai tavasz felfűtötte a padlás levegőjét. A nyitott ablakokon keresztül kiszökött a meleg, de hűvösnek nem lehetett nevezni a helyet. Meadow legszívesebben derékig kihajolt volna az ablakon és lihegett volna, mint egy kutya az autóban. Ehelyett kigombolta a blúza felső gombját.

- Hol van az a valami, ami miatt azonnal tudtad, ki vagyok?

- Vigyázz, hová lépsz! - Devlin a régi bútorokat kerülgetve a padlástér távoli vége felé tartott.

- Vigyázok - mondta Meadow, dühösen meredve Devlin háta közepére. Amióta megtudta, hogy terhes, úgy bánik vele, mint egy törékeny virágszállal. - Egyszerűen csak gyermekem lesz.

Devlin hátranézett.

Meadow a következő lépésnél alaposan beverte a sípcsontját egy nagy hajóládába.

Szitkozódott - de csak magában. Nagy kék folt lesz a helyén, az biztos.

Piros, kék és sárga olajfestékfoltok tarkították a falat. Egy poros faállvány és egy nagy keretre feszített vászon támaszkodott a falnak.

Meadow bőre kihűlt, aztán felforrósodott.

Ez a nagyanyja műterme. Isabelle itt festette az utolsó képét. Itt döntötte el, hogy elhagyja Bradley Benjámint. Itt szakadt meg a szíve.

Vajon az arccal a falnak támaszkodó kép az elveszett festmény? Sikerült megtalálnia végre?

Devlin letérdelt elé a padlóra.

- Gyere és nézd meg!

Alig bírta elviselni a feszültséget. Annyira szerette volna, hogy az a kép legyen, bár még ha az is lett volna, és Devlin megengedi, hogy elvigye, és az árával fizessen az anyja gyógykezeléséért, nem változtatott volna a lényegen.

Az egyetlen, ami megmentheti az anyját, ha megfelelő csontvelődonort találnak számára.

Sharon apját. És az egyezés esélyei sosem túl nagyok. Soha!

Teljesen felesleges volt minden, amit eddig tett. Nem érte el kitűzött céljai egyikét sem, és még a szíve is összetört. Tenyerét a hasára simította. Legalább itt van neki a gyermeke. Ráadásul a festmény nem lehet az, amit keresett, mert akkor Devlin nem ismerte volna fel annak alapján az ő szemét. Lerázta magáról a rátelepedő vereség érzést.

Talán a szomorúság nem is a padlás eresztékeiből árad, hanem belőle.

Ugyanakkor jó döntést hozott a saját maga és a gyermeke szempontjából. Nem kockáztathatta meg, hogy a gyermeke egy olyan savanyú és követelőző apa mellett nőjön fel, mint Bradley Benjámin. Csak azt kívánta, bárcsak biztosan tudná, hogy Sharon ott lesz mellette, amikor szül, a magasba emeli az újszülöttet, a napnak ajánlja, gipszlenyomatot készít a kis kezéről, és kiakasztja az ő műtermében.

Devlin mosoly nélkül figyelte Meadow-t, és megnyugtató hangon azt mondta: - A csontvelő megfelelő lesz. Bradley Benjaminnek legalább egy jó dolgot kell tennie ebben az életben, és az ez lesz.

A tény, hogy Devlin valósággal belelát a gondolataiba, kényelmetlen érzéssel töltötte el Meadow-t. Úgy érezte, már így is túlságosan hagyta magát kiismerni, hogy aztán könnyedén elszakadhasson tőle.

- Mi az? - Letérdelt Devlin mellé.

A férfi megfordította a vásznat - és Meadow egy arcba nézett, amit szomorú, kék szempár uralt. Látta a napbarnított bőrt, az előreugró állat, a sötét hajat, ami annyira fekete volt, hogy szinte kékes árnyalatúnak tűnt. A technika csiszolatlan volt, és Meadow még sosem látta őt ilyen fiatalnak, ennek ellenére azonnal felismerte.

- Nagymama. - Szélesen elmosolyodott. - ő az én nagymamám.

Harminchét Meadow szemügyre vette a festményt minden szögből.

- Ez egy önarckép. Bárhol felismerném a stílusát.

- Tudom. Nézd! Aláírta. Isabelle Benjámin... saját maga. - Devlin rámutatott a kaparásra a sarokban.

- Olyan komoly! - Meadow finoman megérintette a nagyanyja arcát a képen. A festék tapintása száraz és érdes volt. - Közvetlenül azelőtt festhette, mielőtt elhagyta Bradley-t.

- Szerintem is.

- De én nem hasonlítok rá. - Egymáshoz dörzsölte az ujjait és elkomorodott. Kevés rózsaszín festék maradt a bőrén.

- A szemed pontosan olyan, mint az övé volt.

- Gondolod? - kérdezte Meadow, és jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy hasonlít arra az asszonyra, akit annyira szeretett, és hogy Devlin szerint a szeme pontosan olyan kifejező és gyönyörű, mint a nagyanyjáé volt.

- Nem vitatkozhatsz velem. Innen tudtam, hogy ki vagy. Meadow nem akart vitatkozni vele.

Kettesben voltak egy világtól elzárt helyen - és annak ellenére, hogy viszonylag rövid ideje ismerték egymást, nagyon is jól ismerte a férfi gondolkodását. Most majd megpróbálja

meggyőzni, hogy ő tulajdonképpen itt akar maradni vele. És Meadow tisztában volt ennek a veszélyével, mivel a teste az esze árulója volt.

Ezért figyelmen kívül hagyta a megjegyzést és feltette a következő logikus kérdést.

- Hol találtad a képet?

- Pontosan itt. - Devlin a falra mutatott. - Miután elment, Benjámin biztosan elrejtette, hogy ne kelljen látnia a szeretett nő arcát.

- Igen. Megérdemli - mondta Meadow. - Szerencsétlen, ostoba öregember.

- Én mit fogok majd nézni? Nekem semmim sincs tőled. - Arca egyszerre volt markáns és borúlátó, nem kis teljesítmény.

- Vannak fényképeid az eljegyzési partinkról. Ott lógnak a szekrényedben a ruhák, amiket nekem vettél. És az ördögbe is, emlékül készítek neked egy üvegvázát. - Amikor rájött, hogy a férfi válla az övéhez nyomódik, tönkretette gúnyolódása hatását azzal, hogy gyorsan elhúzódott tőle.

- Az üvegvázában benne lesz a mosolyod? Az, ahogyan belerobbansz a reggelbe, telve lelkesedéssel az előtted álló nap iránt? Az, ahogyan meztelenül és gyönyörűen táncolsz a holdfényben? Benne lesz a szerelmed, amit rám árasztottál, nem törődve azzal, hogy nem érdemlem meg?

- Pillanatnyilag csak azzal tudok törődni, mennyire nem érdemelted meg. - Meadow egy pillanatra sem vette le a szemét a hatalmas festményről, amelyet aranylevelekkel díszített fekete lakk-keret fogott körbe. - Figyelj, nem fogom hagyni, hogy ismét elcsábíts!

- Soha nem csábítottalak el. Egyetlen egyszer sem. Minden alkalommal te vettél birtokba, örömteli kirándulásokra vittél az önfeledtségbe. Tehát nem. Nem próbállak elcsábítani. Hangja elmélyült és simává vált, pontosan olyan ellenállhatatlanná, mint a folyékony üveg, és pontosan olyan veszélyessé is. - Azt akarom, hogy te csábíts el engem.

Igaz volt. Minden alkalommal Meadow hagyta, hogy a férfiban lelt öröme sodorja bizalmas helyzetekbe. Ostoba, meggondolatlan helyzetekbe. Dühösen, kétségbeesetten fordult szembe vele. És ez nagy hiba volt.

A férfi markáns Liam Neeson arca nem változott; ugyanolyan jóképű és férfias volt, mint máskor. A szeme azonban, nagy, sötét szeme alázatosan, könyörögve nézett rá.

Meadow azonban megtanulta a leckét. Nem hitt a szemének. Nem hitt a férfinak. És dühítette, hogy szeretne hinni neki.

- Mit akarsz? Ez is a győzelemről szól? Mielőtt kisétálok az életedből, még egy utolsó alkalommal győznöd kell?

- Igen. Kisétálsz innen, magaddal viszed az összes napsütést, elviszed a szívemet, elviszed a lelkemet. Elutazol az ország másik felére, és havonta egyszer foglak látni, amikor valamelyik repülőtéren átadjuk egymásnak a gyermekünket, és a legjobb, amit remélhetek, hogy rád fog hasonlítani. Azt akarom, hogy itt maradj velem. Boldoggá akarlak tenni, és azt akarom, hogy boldoggá tégy engem. Ezt tartom győzelemnek. - Leült a padlóra, keresztbe tette a lábát és felnézett Meadow-ra. - Tehát igen. Valóban a győzelemről szól az egész.

Okos, nagyon okos ember. Sikerült alázatos, esdeklő testhelyzetet felvennie - mintha elhinné, hogy valaha is képes lenne alázatos vagy esdeklő lenni.

- Nagyobb hatással lett volna rám a dolog, ha a szívedet és a lelkedet még azelőtt emlegetted volna, hogy kiderült, terhes vagyok.

- Azt sem tudtam, hogy van szívem, amíg azt nem mondtad, hogy elhagysz. Nem gondolkodtál el azon, hogy ha tudtam, ki vagy, miért nem mentem a családodhoz és követeltem magyarázatot? Miután értesültem édesanyád betegségéről, miért nem szorítottalak sarokba? Miért nem fenyegettelek meg, hogy nyilvánosságra hozom azt, amit keresel?

Ugyanis ha bármelyiket megtettem volna, nem lett volna okom, hogy magam mellett tartsalak. - Megfogta a kezét. -Meadow, szeretlek.

Meadow elhúzódott.

- Arra akartál felhasználni, hogy a nagyapámat bosszantsd velem.

- Drágám, az csak az első alkalommal volt, amikor látott. Az az anginás roham tökéletes volt. Nem halálos, csak fájdalmas.

- Tipikus. - És nagyon is jellemző Devlinre. Ne öld meg ellenségedet; sebezd meg, hogy figyelhesd, ahogy szenved!

A baj csak az volt... hogy nagyon szeretett volna hinni neki. Vele akart élni, azt akarta, hogy ott legyen mellette, amíg megszüli a gyermeküket, lássa, amint egy kis védősisakban magával viszi a gyereket, miközben a felújítási munkákat végzi. Táncolni akart a holdfényben vele, mellette akart ébredni, szeretkezni vele, amíg mindketten össze nem esnek a kimerültségtől.

A férfi azonban bebizonyította, hogy Meadow egyáltalán nem ismeri.

Az anyját sem ismeri. Azt hitte, Grace kapva kap az alkalmon, hogy megszabaduljon nem megfelelő menyétől. Ehelyett felzaklatta a hír, és könyörgése szöget ütött Meadow fejébe.

Kérlek, adj neki még egy esélyt! Nem rosszfiú - még nem. Te boldoggá teheted. Te megmentheted.

Nem akart olyan férfit, akit neki kell megmentenie. Olyan férfit akart, aki mellette áll, erős és megbízható, aki apja lesz gyermekeinek, aki támogatja az ő művészetét... aki szereti őt.

Lehet, hogy Devlin ez a férfi.

Vagy lehet, hogy csaló, aki hazudik mindenben.

Nincs köztes megoldás. És a szíve mélyén nem hitte, hogy csaló.

- A baba... - kezdte.

- Szeretem a gyerekeket. Igaz, soha nem volt sok közöm hozzájuk, de attól függetlenül, hogyan alakul a kettőnk kapcsolata, ígérem, hogy jó apja leszek a gyerekünknek. - Ismét megfogta Meadow kezét.

Jellemző. Sosem adja fel.

Devlin folytatta: - A babának azonban semmi köze ehhez. Nélküle is ugyanúgy szeretnélek, hogy óvszer nélkül szeretkeznék veled, mert amikor veled vagyok, a pajzsok, amelyeket az évek során építettem magam köré, eltűnnek, és ugyanolyan nyitott és sebezhető vagyok, mint bármelyik szerelmes bolond. - Megveregette a mellkasát. - Tudnod kell, ha most nemet mondasz, itt belül vérzek.

Meadow képtelen volt megállni; szélesen elmosolyodott a férfi megfogalmazásán.

- Tehát ha most nemet mondok, csendesen vérezgetsz ott belül, és meg sem próbálsz jobb belátásra bírni. - Figyelte, ahogy Devlin megpróbálja megtalálni a legjobb, legtaktikusabb módját annak kifejezésére, hogy nem adta fel.

Meadow az órájára nézett.

Devlin kinyitotta a száját, de Meadow elébe vágott, mielőtt akár egy hang elhagyhatta volna a torkát.

- Ne erőlködj! Túl jól ismerlek.

- Akkor adom fel, ha látom, teljesen biztos vagy magadban.

Abban is nagyon jó volt, hogy az igazsággal szurkálja.

- Nincs bennünk semmi közös! - tört ki Meadow-ból. - Az ország különböző részeiből származunk. A hátterünk már nem is lehetne eltérőbb. Neked öltönyös, stresszes munkád van.

Te építési újságokat olvasol, én pedig...

- A titkos kertet.

- Igen! Én a lelkem mélyéig művész vagyok!

- És mindezek ellenére szeretjük egymást - Egy cápa is szerethet egy dongót, de hol építenek házat? - kérdezte Meadow keserűen.

- Bárhol felépítem a házamat, ha hajlandó vagy együtt élni velem benne. - Csábos, hívogató hangon hozzátette: - Akár Mallorcán is élhetünk.

- Valóban? Mindig is szerettem volna elutazni oda. - Összpontosíts, Meadow! - Nem hiszem, hogy képesek lennénk középutat találni.

- Nem kell középutat találnunk. Ha egy kommunában akarsz élni, akkor ott fogok élni veled. Azt nem ígérhetem meg, hogy nem fogom felújítani a helyet... - Kutató pillantással nézte Meadow arcát. - Ez az aggodalmaskodás olyan gyakorlatias. Annyira nem jellemző Meadow-ra, aki a holdfényben táncol.

- Nagyon jól emlékszem a nagymamámra. - Ránézett a képre és újra megérintette. A festék száraz, élettelen tapintású volt. - Magának alakította az életét. Festett. Felnevelte Sharont.

Sétált. Szeretői voltak. Boldog volt. De valahol a lelke mélyén... valami hiányzott. Bradley után soha nem szeretett más férfit. Őt akarta, de képtelenek voltak együtt élni. Túlságosan különbözőek voltak.

- A körülmények hasonlóak, de nem ugyanazok, mert én nem Bradley Benjámin vagyok, te pedig nem a nagyanyád. Figyelj, Meadow, csak annyit mondhatok, te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem, és ígérem, örökké szeretni foglak. De ha attól jobban érzed magad előhúzott egy puhafedelű könyvet a zsebéből és letette a padlóra kettejük közé -, a közös dolgok halmaza olyan híd, ami felépíthető.

Harmincnyolc A titkos kert.

Meadow felvette a könyvet.

Valaki már kiolvasta. A gerince és az egyik sarka meg volt törve.

- Amikor kórházban voltál, bementem az ajándékboltba... és ezt találtam. Aznap csak egy példányt kaptak. Nos, én nem vagyok olyan, aki hisz a jelekben - Devlin nagyon értett a valóság szépítéséhez -, de ennek képtelen voltam ellenállni. Így aztán megvettem.

- És?

- A váróban ezt olvastam. - Látva Meadow hitetlenkedő arckifejezését, gyorsan hozzátette: Nem az egészet. De végeztem vele, mielőtt ma hajnalban elaludtam volna.

- Nem féltél, hogy a többi férfi sziruposnak gondolja az olvasmányodat? - Ez még a saját fülének is meglehetősen pitiánernek hangzott.

- Mikor adtam jelét valaha is, hogy érdekel, mit gondolnak mások?

- Jó, rendben. - Képtelen volt tovább várni. Meg kellett tudnia. - És mit gondolsz róla?

- Emlékszel a csodára a végén, amikor Archie halott felesége visszahívja őt a kertbe? Devlin Meadow felé hajolt, szeme csillogott. - Hú, abba beleborzongtam.

Meadow azt mondta magának, már hozzászokott a férfi sármjához, ennek ellenére képtelen volt visszafogni magát.

- Ugye, milyen klassz volt? - kérdezte lelkesen.

- Bizonyítja, hogy a szerelem sosem hal meg, csak néha eltévelyedik.

Tudhatta volna, hogy Devlin minden egyes szava a célját szolgálja. Azonban láthatóan befejezte a beszédet, mivel felnyúlt és Meadow-t lehúzta az ölébe. Meadow elfordította a fejét, hogy elkerülje a férfi csókját. Devlin a fülcimpáját kezdte harapdálni. Meadow levegő után kapkodva felemelte a fejét, hogy leszidja. És a csóktól, amit kapott, elfelejtette, hogyan kell szidni, hogyan kell beszélni és lélegezni. Vagy talán a férfi elfeledtetett vele minden okot, hogy bármit tegyen a vissza-csókoláson kívül.

Amikor a férfi felemelte a fejét, Meadow az ölében feküdt csukott szemmel, arcán mosollyal. Azonban azt akarta, hogy Devlin tudja, nem tántorította el egy csók.

Pontosabban... nem csak egy csók.

- Mia miatt megyek hozzád feleségül - tájékoztatta Meadow.

- Tessék?

Meadow hirtelen kinyitotta a szemét.

- Jordán konyhájában Mia. Tudod, a mártásos kukta. Devlin még mindig zavart képet vágott. Ugyanakkor Meadow meg mert volna esküdni rá, hogy emlékszik. Pontosan ismerte minden alkalmazottját.

- Ha eddig még egyetlen nemes cselekedetet sem hajtottál volna végre életedben, tudnám, hogy reménytelen eset vagy, de te segítettél annak az asszonynak.

- Tényleg?

.

- Felvetted, amikor nagyon nagy szüksége volt munkára. Devlin felhagyott a színjátszással, és hűvös, gyakorlatias választ adott.

- Szükségem volt egy helybélire a konyhán. Azért adtam neki az állást, mert megfelelt a feltételeknek.

- Állást és tisztességes fizetést adtál neki. Ez több, mint amit bárki mástól kapott ebben a városban.

- Jó munkát végez, különben kihajítanám az ajtón, válás nem válás, család nem család. Csokoládébarna szeme hűvösen csillogott, mintha Meadow nepotizmussal vádolta volna.

- Adtál neki egy esélyt, aztán adtál neki még egy esélyt. Amikor más munkáltató kirúgta volna, te segítettél neki a fiával. - Meadow megkocogtatta a férfi orrát. - Istenít téged.

- Szent ég! - Szája, a gyönyörű vonalú szája, megjátszott kétségbeeséssel legörbült. Egyszerre csak egy engem istenítő nővel vagyok képes elboldogulni.

- Miért, ki a másik? - Meadow ártatlanul pislogott. Devlin újra megcsókolta.

- Ja, persze! Már emlékszem! - Felült és kiseperte a haját a szeméből.

- Vagyis akkor a lehető leghamarabb összeházasodunk. - Devlin sosem szeretett a babérjain pihenni. - Mallorcán. A tengerparton, ahol először is fogadalmat tettünk, ahol a tengeri szellő lágyan hűsíti kipirult arcunkat...

Meadow a szavába vágott, mielőtt teljesen levehette volna a lábáról.

- Ügyes próbálkozás. Washingtonban házasodunk össze, a szüleim házában. Nagymama is így szeretné. - Isabelle portréjára pillantott, és a vászon sarkában észrevett egy darab festéket, ami erősen poriadásnak indult. Közelebb hajolt és homlokráncolva vizsgálgatta. - Szerintem nagymama nem tudta, mit csinál. Nem megfelelő festéket használt. Nézd csak! - Megérintette a porladó részt, mire egy ötcentis csíkon lepergett a festék.

Meadow-nak a lélegzete is elakadt a rémülettől.

- Jaj, ne! - A lyuk körül a festék visszakunkorodott, mintha azt várná, hogy eltávolítsák. A vászon alatta aranyfénnyel csillogott.

Meadow fejében abszurd gondolat kezdett körvonalazódni. Az izgalomtól összeszorult a torka. Lehetséges lenne...? Elképzelhető, hogy a nagyanyja ilyen furfangos volt? Középső ujjával megkocogtatta az üres részt. Újabb festékdarabok potyogtak le.

- Mit csinálsz? - Devlin elkapta a csuklóját. - Vigyázz! Ez az a műtárgy, amit kerestél!

- Azt hiszem, igazad van. Minden bizonnyal ez az. - A sarokban, a másik sarokban, a nagyanyja homloka pikkelyesen felkunkorodott. Meadow közel hajolt hozzá, olyan közel, hogy az orra majdnem megérintette a vásznat. - Olajfesték van alatta.

- Egy olajfestmény. Miért festett volna nagyanyád vízfestékkel olajfestékre? Ennek semmi értelme.

- Dehogynem, ha megpróbált elrejteni valami nagyon értékeset... szem elől. - Meadow gyengéden lefejtette Devlin ujjait a csuklójáról. Ahogy szedegette le a festéklemezkéket, egy családi jelenet darabjai tűntek fel - egy holland anya, karjában gyermekével, az apa, aki a fiainak olvas, a kandallóban ég a tűz, gőz száll fel a teáskannából.

- De... Isabelle önarcképe... - dadogta Devlin döbbenten.

- Festett más önarcképeket is, és biztosíthatlak, sokkal jobbak ennél. Erre nem sok időt vesztegetett. Ez nem az utókornak szólt. - Meadow kinyújtotta a kezét. - Add ide a zsebkendődet!

Devlin kivette a zsebkendőt a zsebéből és odanyújtotta. Meadow addig dörzsölte a vásznat, amíg a teljes felső réteg festék le nem hullott.

Most már a jelenet minden részlete látszott. Az olajfesték olyan frissen és élettel telin csillogott, mint azon a napon, amikor a mesteri kéz megfestette.

- A Rembrandt - suttogta Meadow áhítattal.

- Rembrandt? Ez nem lehet egy... - Devlin elhallgatott. Döbbenten meredt a képre, majd Meadow-hoz hasonlóan olyan közel hajolt a vászonhoz, hogy majdnem hozzáért az orra.

Meadow mosolyogva figyelte az arcán felderengő felismerést.

- Ez tényleg egy Rembrandt!

- Az elveszett Rembrandt. Évekig keringtek kósza hírek róla. Nagyanyám találta itt Waldemarban, az egyik vendégszoba falán. Próbálta elmondani Bradley-nek, de ő kinevette.

Próbálta elmondani Bjornnek, de ő is kinevette. Útban volt a hírnév felé a művészvilágban, de mindez az ötvenes években történt. Senki nem hitte el, hogy egy egyszerű asszony megtalálhatja az elveszett Rembrandtot.

- Valakit biztosan meg tudott volna győzni!

- Amikor megtalálta, a terhesség utolsó stádiumában volt.

- A hölgyek nem feltűnősködnek, amikor várandósok - mondta Devlin megértően.

Meadow tudta, hogy megérti, nem hiába volt dél szülötte.

- Miután anyám megszületett, Isabelle boldogtalansága tovább fokozódott. Az anyósa uralma alatt tartotta az egész házat. Bradley azt akarta, hogy felhagyjon a festéssel. Felvettek egy borzalmas dajkát, aki alig engedte a baba közelébe. Meadow hirtelen idegesen megsimogatta a hasát.

- Az én anyámnak eszébe sem fog jutni beleszólni a mi és a gyermekünk életébe. Örülhetünk, ha egyáltalán kegyeskedik hozzászólni tizennyolc éves kora előtt. - Devlin átölelte Meadow vállát. - És én megengedem, hogy a karodban tartsd a babát, amikor éppen nem én tartom a karomban.

Meadow nevetett és megnyugodott. Fejét nekitámasztotta Devlinnek, és újra szemügyre vette a képet. Gyönyörű volt. Valóságos csoda. Amióta megkapta az anyja hívását, most először hitte el, hogy az anyja meggyógyul, hogy Bradley Benjámin csontvelője megfelelő lesz, hogy Sharon Szarvas újra egészséges és élettel teli lesz.

Visszatérve a történethez, azt mondta: - Nagymama tudta, hogy el fogja hagyni Bradley-t. Képtelen lett volna elvinni bármit, ami Bradley-é, de azt sem akarta, hogy a festmény valamiképpen szemétre kerüljön. Ügy tekintett rá, mint a lánya örökségére. Amikor elég idős lettem, elmesélte nekem az egész történetet.

Rendkívül izgalmasnak találtam. Azonnal indulni akartam megszerezni a képet. Amikor azonban elmondtam anyámnak, ő nemet mondott. Nem akarta, hogy bármi köze legyen az apjához, és úgy tartotta, ha kihoznánk a festményt a házából, az lopás lenne.

- Aha! Szóval ezért nem mondtad meg anyádnak, hová mégy!

- Igen, ezért.

- Kíváncsi vagyok, hogyan fogja fogadni Bradley Benjámint.

A válasz egyszerű volt.

- Engem az univerzum küldött ide, hogy előkerítsem őt anyámnak. Mi másért történt volna mindez?

- Micsoda egybeesés! Szerintem az univerzum azért küldött ide téged, hogy az enyém lehess. - Megcsókolta Meadow feje búbját, és amikor felnézett, a száját is megcsókolta. - Szerinted mennyit érhet ez a festmény?

- Minimum huszonötmillió dollárt - mondta egy különös női hang.

Meglepetten felnéztek.

Judith állt a nagy szekrény mellett, közel a bejárathoz.

- Judith! - Meadow félig felállt. - Annyira aggódtam miattad! Nem hallottam rólad már... A fejében megmozdult egy emlék a közelmúltból, ami teljesen kiesett, és most valamiképpen felderengett. Kihűltek a végtagjai.

Devlin a combjára tette a kezét.

- Meadow, ki ez?

Meadow nem nézett a férfira. Egy pillanatra sem vette le a szemét Judithról.

- Ez a nő a családunk régi barátja. Ez az a nő, akinek most is anyám mellett kellene lennie. Tekintete összekapcsolódott Judithéval. - Ez az a nő, aki lelökött engem a lépcsőn.

Harminckilenc Amikor Devlin az ajtó közelében álló nőre nézett, egyértelmű fenyegetést látott. Látta továbbá a közöttük lévő tágas teret tele ócska ládákkal, kopott komódokkal, rengeteg törött használati eszközökkel, vázákkal - az elmúlt idők hulladékával -, és látta Judith hideg, számító szemét.

Egyáltalán nem lepődött meg, amikor a nő egy pisztolyt húzott elő fekete blézere alól.

Devlin gyorsan felmérte a hatalmas helyiséget, a közelében álló fiókos szekrényt, ami nem sok védelmet jelentett.

Judith Meadow csalódottan bosszús hangsúlyát utánozva azt mondta: - És én vagyok az a nő, aki azt akarja, hogy idehozd nekem a festményt. - A pisztoly csövét Meadow-ra szegezte. - Most!

Devlin emlékezett Judith arcára. Valamikor már látta. De hol?

- Anyám mindvégig egyedül volt, amíg én nem voltam otthon?

Meadow, mint mindig, most is meglepte Devlint. Ez a hideg, kígyószemű nő pisztollyal fenyegeti, ő pedig az anyjáról kérdezősködik.

Judith bosszúsan megvonta a vállát. Devlin csodálkozva azonosította a nő reakcióját.

Bűntudata volt.

- Apád ott volt vele. - Rekedt, New York-i akcentusa nyomra vezette Devlint.

- Maga biztonsági őr a szállodában - mondta. Walkie-talkie-ja apró monitorán látta a nő elmosódott arcát. Most megnézhette valóságban. Alacsony volt és köpcös, és olyan egyenruhát viselt, amilyet minden női biztonsági őr - egyenes, sötét szoknya, egyszerű fehér ing, sötét blézer és lapos sarkú cipő. Úgy nézett ki, mint egy családanya az ötvenes évekből, már ha az ötvenes években a családanyák szuperkönnyű műanyag polimerből készült, acélzáváros és tizenhat töltényes Glock -tal mászkáltak.

A nő akarta a festményt, és látszott rajta, képes megölni mindkettőjüket, elsétálni és vissza sem pillantani.

A nő szeme Devlinre ugrott.

- A legjobb ajánlásaim voltak... Mr. Hopkinstól.

- Most vitték kórházba szívrohammal. - Tehát tényleg igazságtalan volt Negyedikkel szemben.

- Tehát enyém lesz a dicsőség és a festmény. - Judith úgy mosolygott, mint egy hibbant Mona Lisa.

Devlin ismét a bútorzatot fürkészte. Az ablakokat a beugrókban. Az éjjeliszekrényt a megrepedt márványlappal a tetején. A magas antik szekrényt, ami bizonytalanul állt három lábán. A szekrényt talán még használhatja valamire...

- Maradj csendben, Devlin! - ripakodott rá Meadow bosszúsan. - Apám tud agyagot formázni és üveget fújni, de képtelen elkészíteni a fizetési mérleget, és ezt te is tudod! - Elkeseredett mozdulattal kisimította a haját a homlokából. - Hogyan hagyhattad őket egyedül?

- Itt kellett lennem, hogy amikor kilépsz a házból a festménnyel, azonnal kivehessem a kezedből. - Judith hangja lágy, érzelemmentes volt. Pupillája teljesen elnyelte a szeme színét, egy kígyóéhoz téve hasonlatossá.

- El akartad lopni tőlem a festményt? A festményt, ami megmenthetné anyám életét? Miért?

Miért? - Meadow majdnem dadogott. - Neked van pénzed. Miért?

- Ez egy Rembrandt! - csattant fel Judith dühösen. - Tudod te, mekkora hírnévvel jár egy elveszett Rembrandt felfedezése? Istenemre, lehet, hogy nem tudok agyagot formázni és üveget fújni, mint apád és te, vagy festeni, mint anyád vagy a nagyanyád. De én úgy fogok bekerülni a történelembe, mint az a nő, aki megtalálta a Rembrandtot. - Ránézett a képre, és a szeme kapzsin csillogott. - Mr. Fitzwilliam, hozza ide a Rembrandtot - a pisztoly csöve továbbra is Meadow-ra irányult -, különben lelövöm a lányt!

Ez a nő figyelte őt, vagy odafigyelt a pletykákra, vagy mindkettő, mivel tudta, hogyan kényszerítheti rá az akaratát. És ő oda fogja adni neki a Rembrandtot. A festmény nem számított neki - eltekintve attól, hogy az övé volt, és ami az övé volt, az az övé is marad -, de tökéletesen tisztában volt vele, hogy mihelyt a nő megkaparintotta a képet, csak akkor menekülhet el, ha megöli őt, Meadowt és a gyermeküket. És ezt nem fogja hagyni.

- Húzódj a szekrény mögé! - mondta Meadow-nak. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor a lány dacosan felvetette a fejét.

- És hagyjam, hogy lelőjön téged?

- Én tudok futni és vetődni. - Pillantásával egyszerre igyekezett nyugtatni és parancsolni. Te... te a gyermekemet hordod. - Megvárta, amíg a lány bólintott, vonakodva bár, de beleegyezően. - Most... lépj be a fiókos szekrény mögé!

- Nem a fiókos szekrény lesz, ami megvéd engem. - Meadow fogta a festményt, és maga elé húzta.

- Mit csinálsz? - Judith addig biztos keze megremegett. -Meadow, mi a fenét csinálsz?

Zseni. Az ő kis drágája egy zseni. Judith a világért sem lőne bele a festménybe, és Meadow elterelte a figyelmét - róla.

Devlin hasra vágta magát és begurult egy láda mögé.

Golyózápor követte. A levegőt betöltötték a faszilánkok.

De még nem találták el. Célja a háromlábú szekrény volt, és a láda mögül egy íróasztal mögé kúszott át.

A lövöldözés abbamaradt. Judith nem tudta biztosan, melyik irányba ment.

- Judith, mi nem ezt csináljuk. - Meadow mozgásban volt. A francba! Devlin hallotta, amint a lány csoszogva húzódik oldalra. Miért nem képes azt tenni, amit mondanak neki?

Miért nem képes nyugton maradni?

A szavai azonban mérgezett nyílvesszők voltak.

- Egyszerűen nem hiszem, hogy képes lennél ölni egy tárgyért. A vagyontárgy nem művészet. A lélek az, ami számít.

Devlin elhatározta, ha Meadow azt mondja, hogy Előbb vagy utóbb mindenki megbűnhődik a tetteiért, kitekeri a nyakát.

- Te is tudod, hogy előbb vagy utóbb mindenki megbűnhődik a tetteiért.

- Fogd be a szád! - Judith talán még sosem gondolt semmit ilyen őszintén élete során.

Hallotta a nő lépteit a helyiség közepe felé tartani, távolodva az akadályoktól. Őt kereste.

Azonnal lőtt, ahogy Devlin a kijárat és a háromlábú szekrény felé lódult.

Golyók követték a nyomát, ismét faszilánkokat spriccelve utána egy csíkban.

Fájdalom hasított a lábszárába. Eltalálták. Golyót kapott a lábába.

A fenébe! Judith lábon lőtte!

Megtántorodott, de még sikerült bevetődnie a pohárszék mögé. A tükör valósággal szétrobbant a következő lövéstől. Szilánkok szurkálták a testét, de nem törődött vele. A lába olyan átkozottul fájt... amikor focizott, egyszer egy hatalmas termetű marha eltörte a sípcsontját, de az a fájdalom semmiség volt ehhez képest. Ez kín volt. Ez maga volt a pokol.

Lepillantott. Nagy, vörös foltot látott a nadrágján, és a vörös folt közepén felszakadt húst.

Felmérte a távolságot a szekrényig.

Nem lesz meg a szükséges sebessége, ami ahhoz kell, hogy felborítsa a szekrényt.

Legalábbis úgy, hogy még életben is maradjon.

Nos... Ám legyen! Átélte a lehető legnagyobb szerelmet, amit csak egy férfi átélhet, méghozzá néhány hét alatt. Nemzett egy gyermeket... Meadow-val. Ha nem is marad életben... Meadow túléli. Muszáj túlélnie.

Ha átvetődik a nyílt téren, és még ha Judith le is lövi, a teste felborítja a szekrényt. Úgy tervezte, hogy a szekrény leüti Judithot. Bízott benne, hogy Meadow élve megússza. És futnia kellett, mielőtt a lába teljesen elzsibbad. Homályosan hallotta Meadow hangját, amint beszél és beszél.

- A festmény értéktelenné válik, ha vér szennyezi.

- Fogd be a szád! - ripakodott rá Judith dühösen. - Egyszerűen fogd be a szád, és add ide azt a képet!

- Ha odaadom, megölsz - mondta Meadow -, és én magamban hordozom a jövőt. Nem látod, Judith?

Devlin összeszedte magát, és készült kirontani a nyílt térbe.

Amikor már lendült volna, a folyosó egyik padlódeszkája megnyikordult. Devlin a szeme sarkából mozgást látott.

Negyedik, az átkozott, ostoba Negyedik támolygott be a padlástérbe, kezében egy üveggel.

Azonnal észrevette Devlint. Rámutatott - a marha! -, egyenesen rámutatott Devlinre, és rekedt hangon azt mondta: - Látod, Devlin? Mondtam, hogy nem én voltam. Nem én löktem le Meadow-t a lépcsőn.

- Menjen vissza! - kiáltott rá Meadow.

- Dögölj meg! - rikkantotta Judith, és egyetlen lövéssel leszedte Negyediket.

Negyedik felordított, megpördült és elvágódott, mint egy zsák.

Devlin nem akarta megvárni, amíg földet ér. A karját használva fellendült és átvetette magát a pohárszéken.

Judith egy másodperccel késve reagált. Lőtt. Hibázott.

Devlin még mindig életben volt. Egy hátvéd teljes erejével vágódott neki a szekrénynek.

A szekrény hangos reccsenéssel lassan dőlni kezdett Judith felé. A másodperc törtrészéig a levegőben lebegett. Az ajtók kicsapódtak. Könyvek, beszáradt festékestubusok és egy lámpa csupasz kerámiaalja gurult a padlón Devlin felé.

Judith hátrálni kezdett, kezével próbálva védeni magát, pisztolya csöve a plafon felé mutatott.

A szekrény hatalmas döndüléssel a padlóra vágódott. Egyik ajtaja a levegőbe repült. A porfelhő teljesen elvakította Devlint.

- Szemét! - A szitokszó valósággal kirobbant Judithból.

Nem sikerült megölnie a nőt.

Tehát még nem állhat le.

Amikor azonban megpróbált lépni egyet, iszonyú fájdalmat érzett, és a lába megroggyant.

A lassan ülepedő porfelhőn keresztül meglátta Judithot. A nő egy rozoga bőröndön ült, arcán vér folyt egy vágásból, eláztatva ruhája vállát. Két kézzel markolta a pisztolyt és Devlinre célzott vele.

Devlinnek nem volt hová mennie.

A lába viszont akkor sem mozdult volna, ha lett volna hová mennie.

Meg fog halni - és nem mentette meg Meadow-t. A lány is meg fog halni.

Tekintete találkozott Meadow-éval.

Nem volt idő bocsánatkérésre. Kezdte elveszteni az eszméletét. Kezét a szívére tette, jelezve szerelmét. Meadow bólintott, és a legtárgyilagosabb hangon, amit Devlin valaha tőle hallott, azt mondta: - Judith, ha őt lelövöd, széthasítom a Rembrandtot.

Devlin nem hitt a szemének. Tudta, sosem fogja elfelejteni ezt a jelenetet.

Meadow megdöntötte maga előtt a festményt, másik kezében pedig a nagy ezüstkulcsot tartotta, fogával a vászon felé.

- Micsoda? - Judith megpördült és Meadow-ra meredt.

- Megpróbálhatsz lelőni. Talán sikerrel jársz. De az is lehet, hogy a Rembrandtot találod el, és tönkreteszed. - Meadow kék szeme összeszűkült, és kimondottan... fenyegetőnek tűnt.

Nagyon szokatlan volt tőle ez az arckifejezés. - Ha azonban lelövöd Devlint, biztosíthatlak, hogy egyetlen egy dologért leszel híres: egy mestermű tönkretételéért.

Még sosem látta ilyen higgadtnak Meadow-t.

Még sosem látott senkit olyan hidegnek, mint Judithot.

Gondosan megcélozta Meadow fejét.

Meadow hűvös, fenyegető arckifejezése most mintha Devlinéről tükröződött volna vissza.

Felvette a lámpa alját, majd összeszedve minden focistatehetségét megcélozta vele Judith fejét és teljes erőből elhajította. Hatalmas csattanással vágódott a nő fejének, aki lefordult a bőröndről és eltűnt szem elől. Devlin lerogyott, kapkodva szedte a levegőt, egész teste verítékben úszott. Teljesen kész volt. Kénytelen volt rábízni Meadow-ra a többit. Elnyelte a fájdalom tengere. És amikor a fájdalom gyötrelemmé változott, hirtelen kinyílt a szeme.

Meadow mellette ült és próbálta letépni a lábát.

Devlin már azt sem bánta volna, csak megszűnjön a fájdalom.

Dr. Apps bukkant fel a semmiből, mögötte egy nagydarab alak, két hatalmas táskával. A doktornő még csak nem is köszönt. Egyszerűen átvette az ő lába leszakításának feladatát.

- Kitartás, Devlin! - Meadow megcsókolta a kezét. A kezét! - Csak tarts ki!

Két biztonsági őr ment el mellettük bilinccsel.

A fájdalom Devlin lábában enyhült. Egy kicsit.

A biztonsági őrök ismét elmentek mellettük. Judith támolygott közöttük, homlokán egy kerek, véres folt, ami olyan formájú volt, mint a lámpa alja.

- Szép dobás, Devlin! - Meadow hangereje mondat közben változott, mintha valaki állított volna rajta.

Devlin megpróbált beszélni, de csak egy szót tudott formálni a szájával.

- Negyedik?

- A mentősök azt mondják, rendbe jön.

Devlin felnézett Meadow-ra. Sok vért vesztett. Nem érezte az ujjait. A golyó roncsolta a lábát. A világ beszűkült arra az apró fénypontra, ami Meadow volt. Haldoklott, de nem akart menni. Itt akart maradni a lánnyal.

- Emlékezz Mallorcára - suttogta. - Emlékezz, a tengerparton sétáltál nyári ruhában, megláttál és megcsókoltál...

- Mert az első pillanattól kezdve szerettelek, ahogy megláttalak. - A lány mosolygott, de mosolya reszketeg volt, mintha félne. - Aztán megfogtam a kezed, elvezettelek egy elhagyatott helyre, és szeretkeztünk.

Már nem látta a lányt, de hallotta a hangját. És lelki szemeivel látta Mallorcát, érezte Meadow kezének érintését, és felidézte, hogyan szeretett bele az első pillanatban.

A történet, amit kitalált, nem hazugság volt.

Csak még nem történt meg...

Negyven A sikoly hallatán Devlin megpördült.

Tekintete követte anyja kinyújtott karját, aztán futni kezdett. Elrohant Eddy és Firebird mellett, le a tengerpartra, keresztül a kis, motyogó csoporton, és be a vízbe.

- Szökni próbál.

- Tudtam, hogy nem bírja ki ezt az esküvőt, anélkül hogy meg ne próbálna elmenekülni.

- Szegény! Túl sok volt neki ez az egész.

Devlin pánikban vágtatott a vízben, tönkretéve bőrcipőjét, térdig eláztatva Armani öltönyének nadrágját. Hirtelen megállt, lehajolt, és kiemelte kilenc hónapos kislányát a vízből, aki éppen le akart merülni. A karjára ültette és elindult vele a partra.

A gyerek sikoltozott és rúgkapált, amiért kihúzták a hullámok közül, a virágokkal feldíszített lugas felől pedig Meadow nevetése hallatszott - nevetett, mert Willow-t megtanította úszni, és büszke volt félelmet nem ismerő lányukra.

Sharon kinyújtott karral tartott Devlin felé.

- Milyen okos kislány vagy te! - duruzsolta.

Willow még hangosabban nyüszített, és megpróbált átmászni Devlin vállán a tenger felé.

- Ne bátorítsd! - Devlin elővette a zsebkendőjét, hogy letörölje a rémület verejtékét az arcáról, de a zsebkendőt eláztatta a tengervíz.

- Már hogyne bátorítanám! - vágta rá Sharon. - Keresi az útját, és nekünk, mint a tanítóinak, segítenünk kell neki megtalálni.

- Talán nem a víz alatt kellene keresnie azt az utat! - csattant fel Grace, majd gyászos hangon hozzátette: - Jaj, nézzétek! Teljesen tönkretette a ruháját!

Grace hangjának hallatán Willow sírását mintha elvágták volna. Kopasz feje megfordult, nagy, kék szeme Grace-re szegeződött, és boldog gurgulázással kinyújtotta felé a karját.

- Nem! - Grace hátrálni kezdett, kezével védekezve. Willow előrehajolt, jókedvű gagyogással fejezve ki nagyanyja látása fölötti örömét.

- Nem, nem. - Grace divatos kalapot, szandált és bézs vászonruhát viselt, amin egy gyűrődés sem volt.

- Add ide! Majd én átveszem! - Sharon sárga, fél vállára lecsúszott pólót, batikolt szoknyát viselt, és mezítláb volt.

Willow nemet intett Sharonnak a fejével és újra Grace felé nyújtotta a karját.

- Gyere, drágám! A te másik nagymamád nagyon szeret téged!

Sharonnak kendő volt a kopasz fején, azon széles karimájú kalap, hogy védje bőrét a naptól, amit a sugárkezelés és a nemrég történt csontvelő-átültetés igencsak érzékennyé tett.

- Ó, az ég szerelmére! Add ide nekem! - Grace átvette a csöpögő gyermeket, és messzire eltartotta magától és divattervező alkotta öltözékétől.

Willow hatalmas, egyfogas vigyorral ajándékozta meg.

- Ó, az ég szerelmére! - ismételte Grace, és szorosan magához ölelte az unokáját. Az átázott pelenka miatti undor és a Willow imádata fölötti öröm harcolt benne. Gúnyosan Sharonra mosolygott.

Devlin sokatmondó pillantást váltott Meadow-val. Anyáik ismét vetélkednek - micsoda meglepetés! Náluk két különbözőbb nő talán nem is volt a világon, és rivalizálásuk tárgya Willow volt. Willow, aki imádta őket, és aki már most kitanulta, hogyan kell őket manipulálni. - Kezdjük elölről? - kérdezte a pap. Devlin cipőjében cuppogott a víz és recsegett a homok, ahogy csatlakozott Meadow-hoz a lugas alatt. Megfogta a kezét és rámosolygott.

A pap újrakezdte az egész ceremóniát. Meadow egyszerű fehér ruhát viselt. Virágok voltak vörös hajában, narancsvirágcsokor a kezében, és az anyjához hasonlóan ő is mezítláb volt.

Orrán szeplők, kezén égési sérülések virítottak a legutóbbi üvegművének köszönhetően, és úgy nézte Devlint, mintha minden mozdulatát csodálná.

Meadow álmai menyasszonya volt - és ez álmai esküvője. Bár a maga módján a többi esküvő is értékes tapasztalatot jelentett. Az elsőt, két héttel a Waldemar padlásán történt traumatikus események után, Meadow otthonának közelében, egy cédrusligetben tartották, és nem egy, hanem két beteg volt jelen. Sharon nem volt hajlandó elkezdeni a sugárkezelést és csontvelő-átültetést az esküvő előtt, és bár tárt karokkal fogadta Devlint, csendes és gyenge volt, és teljes erejével a sokkal tartózkodóbb Riverre támaszkodott.

Devlint csak annyi ideig bírta el a lába, amíg odaállt Meadow mellé, hogy a woo-woo szentasszony (az anyja nevezte így) megáldotta őket, és meglóbálta kristályát az ifjú pár fölött. Szerencsére a fájdalom segített rezzenéstelen arcot vágni, amikor ránézett Grace-re, aki makulátlan a vőlegény anyja öltözékében, hozzáillő karima nélküli kalapban, Prada cipőjének erdei talajba süppedt sarkával ott ácsorgott. És Negyedikre, aki legalább ennyire feltűnő volt a tavaszi esküvőn illendő öltözékében, ami Dolce&Gabbana kecskebőr zakóból és csíkos puplinnadrágból állt. És Bradley Benjáminra, aki előkelő déli úriemberként öltözött, és hánykolódott a többi vendég - főleg művészek és meglepően közönséges helybéliek - fölött érzett döbbenet,

valamint a lánya iránti szeretet és aggodalom között. Még csak most ismerte meg, de nagyon szerette volna, ha a lánya elfogadja. Csontvelője minden tekintetben megfelelő volt, és szolgálatkészsége - nem, kényszere -, hogy csontvelőt adjon Sharonnak, és segítsen neki meggyógyulni, megkezdte az apa és lánya közötti viszony gyógyítását.

Egy érdekes pár is megjelent a Washington állambeli esküvőn - magas, széles vállú, olasz kinézetű férfi, karján magas, gyönyörű szőkeséggel. Devlin azonnal felismerte őket; testvére, Roberto Bartolini és ifjú felesége, Brandi voltak azok. Érdekes, potenciálisan kényelmetlen találkozó volt, amit Meadow nyílt szívű fogadtatása és Roberto család iránti olaszos imádata kellemessé varázsolt.

Azóta gyakran beszélnek telefonon, néha meglátogatják egymást, és a testvérek gondolata már egyáltalán nem olyan idegen Devlintől.

Az első esküvőt követően Devlin és Meadow Washingtonban éltek. Meadow vezette a művésztelepet, és közben egyre nőtt a hasa. Derlin folyamatosan ingázott a két part között, és idővel megismerte Meadow összes barátját, különösen Hun-teréket, az orosz szőlőtermesztő családot.

Sharon megkapta az apja csontvelőjét - és majdnem meghalt. Devlinnek még mindig verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, amikor eszébe jutott Meadow arckifejezése aznap, amikor besétált és megtudta, hogy Sharon kijelentkezett a kórházból és hazament, hogy otthon élje le hátralévő napjait. Életben maradt, de csak hajszál híján, és Devlin nem tudta, hogy Willow születése vagy Sharon elszántsága, hogy túlélje Grace-t, tartotta-e életben anyósát.

Néhány hónappal Willow születése után az esküvőjüket és Willow keresztelőjét a Titkos Kertben ünnepelték, azon belül is a titkos kertben a vízesésnél. Ez egy igazi esküvő volt - jelentette ki az anyja elégedetten -, kirendelt metodista lelkésszel, hagyományos menyasszonyi ruhával, szmokinggal, és még Sharon és River is rendes - bár számukra kényelmetlen ruhában és öltönyben voltak.

Eddy az első esküvőre nem ért vissza Európából, de ez alkalommal pompás koszorúslány volt.

Az első két esküvő a szüleiknek szólt.

Ez az esküvő Mallorca tengerpartján, naplementekor az övék volt.

Amikor Devlin és Meadow elmondták fogadalmukat és szembefordultak a mosolygó vendégekkel, Devlin tudta, hogy tényleg szívét és lelkét is Meadow kezébe helyezte. És Meadow tudta, Devlin ugyanolyan gondosan fogja őrizni az ő szívét és lelkét. Meadow végignézett a családtagjain és a barátain. Az anyján, aki végre kigyógyult a rákból. Apján, aki csendes elégedettséggel nézett a lányára, és rendkívül boldog volt, hogy végiglátogathatja a híres üvegfúvó központokat Európában. Grace-en, aki gyűrött ruhában, kócosan, imádattal csüngött az unokája arcocskáján. A kislányán, aki nagymamája kalapjával a fején nagymamája Christian Dior napszemüvegét rágcsálta. Negyediken, aki ideges volt, mert felhagyott a cigarettázással, és Bradley Benjáminon, aki megpróbált lezseren öltözködni és sikerült nevetségesen kinéznie virágmintás ingjében, rövidnadrágjában és szandáljában. És Devlinen, aki továbbra is túl markáns volt, hogy jóképű legyen, továbbra is magas és sötét hajú, továbbra is az övé... és továbbra is élő. Néha éjszakánként rémálmai voltak a padláson történtekről. Látta a rengeteg vért, amit Devlin veszített, mielőtt a mentősök elállították a vérzést, látta a golyó által összeroncsolt izmokat. Túlélte mind a kórházat, mind a rehabilitációt komplikáció nélkül, de amikor Meadow felébredt éjszaka, odabújt hozzá és megcsókolta, mindig viszonozta a csókot.

Férje túl közel volt a halálhoz, hogy életét természetesnek tekintse.

Most Devlin megfogta Meadow kezét és bejelentette: - A parti a kertemben kerül megrendezésre! Menjünk, ünnepeljük meg az esküvőnket!

- Ismét! - Negyedik a magasba emelte párás poharát.

- Most már alaposan össze vagyunk házasodva - jegyezte meg Meadow.

- A hármas bűvös szám - rikkantotta Devlin jókedvűen. A csoport szélén egy hívatlan vendégen akadt meg a szeme.

A férfi levette a szemüvegét, és biccentett. Meadow megragadta Devlin karját.

- Nézd! Az ott Sam! Aznap látták utoljára, amikor távozott a mentővel Mr. Hopkins kísérőjeként. A mentőautót később üresen találták meg, csak a rémült sofőr és halott kísérője volt benne. Mr. Hopkins nyomtalanul eltűnt. És hiába kérdezősködtek Sam után, egyik kormányhivatalnál sem sikerült választ kapniuk.

A Rembrandt árverésre került, és huszonkilencmillió amerikai dollárt hozott. Judith vádalkut kért enyhébb büntetés reményében, és az ő és Negyedik tanúvallomása alapján a szövetségiek díjat tűztek ki Mr. Hopkins fejére.

Az ötvenhat millió dollár jog szerint Devlint illette, de ő kijelentette, hogy nem őrült meg. Átadta a vagyont Meadow-nak, aki kifizette az anyja számláit, csinos becsületes megtalálót illető jutalomban részesítette Bradley Benjámint, létrehozott egy kis alapítványi vagyont Negyedik számára - mert, ahogy Devlinnek mondta, hogyan maradna másképpen életben?

Nem jó másra, csak a szórakozásra -, a többit pedig művészeti ösztöndíjakra használta a nagyanyja nevében. És most megjelent Sam, épen és egészségesen. Megvárta, amíg a vendégek elindulnak fölfelé az ösvényen Devlin háza felé, aztán, ugyanolyan komolyan, mint máskor, odalépett hozzájuk.

- Gratulálok a házasságukhoz.

- Jaj, Sam! - Meadow a férfi nyakába ugrott és átölelte. - Úgy örülünk, hogy életben van!

Sam rezzenéstelen arccal tűrte a lerohanást. Amikor Meadow végre elengedte, Devlin kezet fogott a férfival.

- Jó, hogy ismét látjuk, Sam. - Én is örülök, hogy láthatom, Mr. Fitzwilliam. És köszönöm, hogy érdeklődtek utánam, de akkoriban sajnos nem jelentkezhettem.

- Gondoltuk, hogy a munkája az oka. - Jó volt látni, hogy a férfi örül nekik. Legalábbis Meadow ezt örömnek gondolta, Sam esetében az öröm nagyon hasonlított a közönyre vagy haragra.

- Szerettem volna megköszönni mindkettőjüknek, amiért segítették a nyomozásomat tavaly.

Munkám során nagyon sok embernek dolgoztam már, de Mr. Fitzwilliam, a maga szervezési képességei és éleslátása nagyon megkönnyítette a dolgomat. - Sam feltette a napszemüvegét. Ha valaha szeretne a kormánynak dolgozni...

- Tessék? Szó sem lehet róla! - Meadow felháborodva Sam és Devlin közé lépett. - A férjem nem akar a kormánynak dolgozni, és ha valaha megtudom, hogy a kormánynak dolgozik, és az én szemem ugyanolyan éles, mint az övé, levadászom és kinyírom magát, Sam Akárkicsoda! Devlin megfogta Meadow karját és magához húzta.

- Azt hiszem, éppen most mondtam nemet, Sam. - Értem. - Valami, ami más esetében halvány mosoly lett volna, suhant át Sam arcán.

- Nem szeretne részt venni a partin? - intett Devlin az ösvény felé.

- Nem, ugyanis amilyen hamar csak lehet, távozom a szigetről. - Sam azonban nem mozdult, csak nézte őket, mintha hibát keresne bennük. Aztán hirtelen azt mondta: - Az apja és az eltűnt vagyona utáni nyomozás a végéhez közeledik, és hamarosan lezárják az ügyet a maga és a testvérei értesítésével.

- Hány testvére van? - kérdezte Meadow.

- Miféle értesítés? - Devlin egy lépést tett Sam felé.

- Nem mondhatom el. Csak azt akartam, hogy tudják. -Egy jellegzetes Sam-féle biccentéssel, ami akár búcsú is lehetett, megfordult és elindult végig a tengerparton, amíg a lenyugvó nap fénye el nem nyelte.

- Rendkívül furcsa alak - jegyezte meg Meadow. - Akkor is így gondoltam, amikor először kinyitottam a szemem és megláttam, és most is így gondolom.

- Hm. Igen. Emlékszem. Rám egyetlen pillantást vetettél, és a lábamhoz omlottal.

- Kinek is van most amnéziája? - Okostojás! Devlin magához húzta.

- Akkor mit gondoltál, amikor kinyitottad a szemed és engem megláttál?

Meadow szusszantott.

- Azt, hogy goromba vagy és ijesztő. -És?

- És szexis. És jó az illatod.

- Na, ez már jobb.

Az ösvény felől zene hangjait hozta a szél. Emberek nevettek. Valaki énekelt. Dugók pukkanását, poharak csilingelését hallották.

De itt a parton egyedül voltak a tengerrel, a naplementével - és egymással. Devlin rámosolygott Meadow-ra.

- Köszönöm az Úrnak azt az éjszakát, amikor betörtél a házamba és megütötted a fejedet, hogy azt mondhasd, amnéziád van.

- Én pedig köszönöm az Úrnak, hogy megláttad hasonlóságomat Isabelle-hez, és azt mondtad, hogy házasok vagyunk.

- Fogalmam sincs, mi ütött belém, amiért ezt mondtam. - A fejét csóválta, mintha még mindig nem értené saját viselkedését.

- Nekem sincs, de ahányszor újabb mallorcai történettel álltál elő, egyre jobban a varázslatod alá kerültem. - Megcsókolta Devlin arcát.

- Elgondolkodtál már azon... ? - Nem, ez olyan ostobaság!

- Min gondolkodtam el?

Magához akarta ölelni Meadow-t, de azt nem akarta, hogy lássa az arcát, miközben elmondja a gondolatát, ezért megfordította, magához húzta és hátulról átölelte.

- Sosem jutott még eszedbe, hogy nagyanyád, Isabelle, talán azért küldött téged Waldemarba, mert szerette Bradley-t, és szeretett volna még adni neki egy kis boldogságot?

- Milyen szép gondolat! - Meadow a fejét Devlin mellkasának támasztotta. - Észrevetted, hogy a családom bűbájra való hajlama kezd átragadni rád?

- Ne légy nevetséges! - Devlin elnézett felesége feje fölött, ki a tengerre, ahol a nap utolsó sugarai aranyszínűre festették a hullámokat. - Én déli vagyok, és nekünk már akkor kísértetek laktak a házainkban, amikor Washington államot még sűrű erdő borította.

- Vagyis te és én mégsem vagyunk annyira különbözőek. Devlin gúnyosan felnevetett.

- Te most viccelsz? Láttad a vendégeinket? A családtagjainkat? És nézz ránk! - Meadow csupasz lábára és a saját szétázott bőrcipőjére mutatott. - Nincs bennünk semmi közös!

Meadow megfordult a karjában.

- Akkor mihez kezdünk vele?

- Élvezzük a különbséget, drágám! - Devlin magához húzta és megcsókolta. - Élvezzük a különbséget!