Kairoi kertvaros - Carolyn Baugh

CAROLYN BAUGH Kairรณi kertvรกros

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The View from Garden City by Carolyn Baugh Copyright © 2008 by Carolyn Baugh Részlet Shirin Ebadi a Nobel–békedíj átvételekor mondott beszédéből Copyright © 2003 by The Nobel Foundation ISBN 978 963 635 406 0 Fordította: Fazekas Eszter Borítóterv: Popovics Ferenc Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft. 2011 Hungarian translation by Fazekas Eszter 2011

Nasuรกnak

Köszönetnyilvánítás Amira Akrabavi volt az, aki megismertette velem UmmKulthum zenéjét; mint oly sok másra vele kapcsolatban, erre is örömmel emlékszem vissza. Ő és csodálatos családja leírhatatlanul nagy hatással volt az életemre. Nagyon sokkal tartozom Mary Robertsonnak is, aki a Harper Főiskolán írógépen írta le első történetemet, és aki később figyelmeztetett, hogy minden esetben keressem meg a legmegfelelőbb szót vagy kifejezést. Nagyon hálás vagyok Cookie Saternek és Val Alsopnak óvatos útmutatásaikért, és nagyon nagyra értékelem Paul Stevens éleslátását, visszafogott írásmódját és határtalan türelmét.

Támogató, elnéző és szerető szüleimnek köszönhetem, hogy alkalmam nyílt számtalan helyre elrepülni. Fáradhatatlan férjem (a remek szakács, szerető édesapa és hűséges barát), nagylelkű és szenvedélyes családja (tanáraim) és önfeledten kacagó kislányaink, akik örökre összekötnek bennünket, mindvégig mellettem álltak. Nekik sem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok, és hogy örökké szeretni fogom őket.

Paff, paff, paff…

Fejemre húzom a takarót. Ám a hang így is bekúszik a fülembe, mintha szándékosan keresné meg a réseket a kétszárnyú ajtón.

Lassan sorra veszem az összes szót, amelyet az elmúlt néhány hétben megtanultam és most felismerni vélek, míg végre megtalálom a hang forrását: egy fiatal lány kezétől indul ki. A lány piros kendőt visel sebtében kötötte meg megdöbbentően vékony nyakán, melyen az erőlködéstől megfeszülnek az inak. A szőnyeg, amelyet püföl, megadóan lóg le a hatodik emeleti erkélyről. Burgundi vörös, fenyő-zöld és mélykék szálai szürkésfekete port köhögnek fel.

A monoton, tompa hang hallatán eszembe jut, hogy már a mi lakásunkat is ellepi a por. Kelletlenül, mintha attól félnék, hogy megszidnak, lehúzom az arcomról a takarót, és körbenézek. A széles toalettasztal üveglapját és a nagy tölgyfa szekrény kacskaringós díszfaragását vastag porréteg fedi. Ki kellene takarítanom, mondom fennhangon. Ám ez csupán egy kijelentés, nincs mögötte valós, eltökélt szándék. Semmi kedvem hozzá a falak túl magasak, túl sok a kiszögellés, a padlót borító fa és csempe pedig hirtelen túl nagy felületnek tűnik. Végül úgy döntök, hogy egy ideig még elviselem a rendetlenséget. Elszánom magam rá, hogy letoljam magamról a takarót, és felkeljek a matracról, amelyen valamikor egy, az enyémnél nagyobb test, talán egy hozzám hasonló bérlőé aludt, vagy az első lakó. A papucsot keresve talpammal körbetapogatom a parkettát, ám amikor eszembe jut, hogy utoljára három nappal ezelőtt láttam, feladom a reményt.

Az erkélyajtón hívogatóan szűrődik be a napfény, az apró porszemek csillogva kavarognak a levegőben. A piszkos-zöld

fürdőszobában gyorsan végzek az arc- és fogmosással, aztán elkeverek egy kanál Nescafét a gőzölgő vízben. Visszabotorkálok a szobámba, és kitárom a kétszárnyú erkélyajtót. A hangok áradata végigsöpör rajtam, a késő reggeli napfény elönti a szobát. Mély lélegzetet veszek.

A szemközti házra pillantva meggyőződöm róla, hogy nem csak félálomban képzeltem, a lány valóban szőnyeget porol. Lehet, hogy átható tekintetem van, mert ekkor hirtelen megfordul.

Tévedtem, ma sötétkék kendőt visel, ám ez sem tűnik újabbnak, mint a piros, amelyet azóta, hogy megérkeztem Kairóba, minden héten láttam rajta. Végignéz a tréningnadrágomon és a pólómon, amely alvás közben összegyűrődött. Aztán tekintete egy ideig elidőzik az arcomon, majd feljebb siklik, és összekapcsolódik az enyémmel. Korábban anélkül figyeltem, hogy észrevett volna, ám ma nem szippantotta be a szőnyegpüfölés monotonitása.

Abbahagyja a munkát, hogy alaposabban szemügyre vehessen, kiálló arccsontja fölött ülő széles, ovális metszésű szemével érdeklődve néz végig rajtam. Elmosolyodom, amin először meglepődik, de aztán valahonnan egészen mélyről mosoly kúszik az ő arcára is, ami egy szempillantás alatt megváltozik. Mikor felkeltem a meleg ágyamból, és kimentem az erkélyre, fáztam, de a lány mosolya most átmelegít.

Visszafordul a szőnyeghez, még néhányszor rácsap, majd mikor úgy látja, hogy az utolsó porszemtől is megszabadította áldozatát, elégedetten leteszi műanyag fegyverét. Az előbbi durva mozdulatok után már-már abszurdnak tűnő gyengédséggel leemeli a szőnyeget az erkély korlátjáról, és gondosan a magasba tartja, hogy még csak a rojtjai se súrolják a járólapokat. Épphogy becsukja maga mögött az ajtót, mikor egy emelettel lejjebb egy ugyanolyan ajtó óvatosan kinyílik. Előbb csak egy kendővel bekötött fej jelenik meg, aztán a következő pillanatban

megpillantok egy már nem fiatal, de még nem is öreg, széles csípőjű nőt, amint megáll a küszöbön. Arcbőre világos, szemei megdöbbentően nagyok. Bár nem látom őket, mert eltűnnek török mintás kendője alatt, mégis úgy érzem, mintha feszülten hegyezné a füleit. Húsos ujjaival egy söprű sárga nyelét szorongatja, de közben kikémlel az erkélyről, tekintetével mozgolódás jeleit keresi. Elégedetten konstatálva, hogy a fiatal lány nem tér vissza az erkélyre, munkához lát, sárga nyelű söprűjével támadást intéz erkélye ellen. Az ostromlott területet, melyet néhány perccel korábban fentről már ért egy kisebb támadás, most vastag, szürke porfelhő borítja el. Bár nem hallom, látom, hogy ajkai felháborodottan, dühösen mozognak, majd a semmiből előhúz egy rongyot, és végighúzza az erkélyen kifeszített, porlepte szárítókötélen. Közben időről időre megvakarja vastag alkarját; a viszkető érzés annyira idegesíti, hogy kész akár lekaparni a bőrét, csak múljon már el végre. Aztán amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnik az erkélyről.

Két könyökömet a tenyerembe fogva keresztbe fonom magam előtt a karjaimat, és az erkélykorlátra dőlök. Garden City Kairó egyik régebbi negyede, az épületeket leginkább a franciás stílus ihlette. Az idő, a por és a kipufogógázok ostromát kiállt házakat és zömök villaépületeket elegáns minták díszítik. Garden City utcái elszabadult kígyókként tekergőznek a Nílus mentén futó Kuaszr al-Ajni utca körül. A széles, nehéz levelű fák elterelik a figyelmet a szétszórt szemétről és a töredezett járdákról. Egy letűnt aranykor szellemei lézengenek az utcákon. A mindig ugyanolyan frizurát viselő öregasszonyok műanyag szatyrokat és kopott bőrerszényeket szorongatva, viseltes papucsban csoszognak az utcákon. A sarki kávézóban szakadt kardigánt viselő, megtört férfiak ülnek; az asztalokon álló sakkfigurákat belepi a por, annyit kell várni, hogy a soron következő lépjen. Ez

a kerület valaha a gazdagok, a vagyon kerülete volt, és most mintha az egykor tehetősek és elvesztett pénzük is döbbenten néznék az Abden szocializmusa alatt bekövetkezett pusztulás fél évszázaddal később is látható nyomait. Az utcákon időről időre látni külföldieket, akik, mint én is, ódon házakban bérelnek lakásokat. A galabijjá[1]-t és gondosan megkötött fejkendőt viselő, sötét bőrű házgondnokok, abban a biztos tudatban, hogy csak ők képesek féken tartani a Garden City utcáin hömpölygő emberáradatot, lustán nyúlnak el a kényelmetlen fapadokon.

A valaha gazdagok mellett él egy helyét elszántan keresgélő középréteg, amelyet még akkor is boldoggá tesz az, hogy egy nagy presztízsű negyedben él, ha tudja, mindez csak szemfényvesztés, és valójában nem menekülhet a kemény hétköznapok taposómalmából. A többség azonban a legszegényebb réteg tagja: hajléktalanok, kufárok és zöldségárusok, akiknek mindnek megvan a maga kis járdaszakasza. A fölényeskedő gondnokok családjai pedig alig-alig férnek el szűkös szobáikban.

A konyhaajtómon kívül egy olyan világ terül el, melybe nincs bátorságom kilépni. Kövér asszonyok, fejükön nehéz kosarakat cipelve egyensúlyoznak az épület falán kanyargó, fájdalmasan recsegő falépcsőkön. Alig akartam hinni a szememnek, mikor először láttam, hogy a tetőkön összeeszkábált kis kunyhókban is laknak emberek, és a csontsovány gyerekek úgy ugrálnak át egyik házról a másikra, mint az őserdők fáin a majmok. Az egyik ilyen kalyibából egy tarka kendőt viselő, dülledt szemű kislány néz ki.

Egy mezítláb szaladgáló kisfiú piszkos karjai mint vékony, törött ágacskák lógnak ki Scooby-Doo-mintás pólójából. Ezek a szerencsétlenek huszonöt piaszterért a felnőttek lóti-futijai. „Umajma, hozz egy liter tejet! Haszanajn, egy doboz piros Marlborót!”, hallani mindenfelé.

A szemetet hetente kétszer viszik el; a férfi egy hatalmas, sűrűn fonott kosarat cipel a hátán. Mindig becsületesen elviszi a műanyag szemeteszsákokat, melyeket szobatársammal kirakunk az ajtónk elé. Havonta egyszer bekopogtat a konyha ajtónkon, motyogva köszön, majd begyűjti a szemétdíjat szolgálataiért mindössze három fontot kér, ami kevesebb, mint egy dollár. Az arca koszos, kezei feketék, körmei töredezettek. Koszos galabíjjája. szakadtán lóg csontsovány testén. Mindig mezítláb jár, így talpait vastag bőrkeményedés borítja, melynek sötét repedései egészen a bokacsontjáig felkúsznak. Olyanok a lábai, mint egy folyó kiszáradt medre.

Házunk a forgalmasabb Kuaszr al-Ajni és a nyugodtabb Haszan Murad utca között elterülő tömbben áll. Hálószobáink a Haszan Muradra néznek, Meggel, a lakótársammal azonban sokkal jobban ismerjük a Kuaszr al-Ajnin zajló életet. Oda látunk le az étkező erkélyéről, ahol késő estig iszogatjuk a teánkat vagy kávénkat; néha más külföldi diákok is csatlakoznak hozzánk, akik egy rövidke időre ki akarnak szabadulni a túlságosan nyugodt kollégiumból. Erkélyünket gipsz domborművek díszítik; Meggel kihajolunk a korlát felett, úgy nézzük a nyüzsgést Kairó utcáin. A Kuaszr al-Ajni utca vége nem látszik – éjszaka a piros féklámpákat sűrűn követik a sárga elülső fényszórók. A dudák folyamatos tülkölése elnyomja a hangunkat, gyakran teljes mondatok vesznek el az utca zajában.

Mikor viszonylag nyugodt az utca, halljuk a szemben lévő ház kávézójából kiszűrődő hangokat. A késő este az élelmiszerboltba küldött gyerekek kezükben blokkokat szorongatva csattognak végig az utcán könnyű papucsaikban. Fehér sálat viselő lányok sétálnak szorosan egymásba karolva – a falhoz simulnak, hogy a szigorúan lefésült hajú, hangosan beszélgető fiatalemberek nehogy véletlenül hozzájuk érjenek.

***** Elindulok a kairói Amerikai Egyetemre. A steril, fehér falak mögött, a légkondicionáló halk zümmögése mellett arab nyelvet tanulok. Ám a tantermekig vezető úton sokkal többet tanulok, mint odabent, az egyetem épületében.

Magával ragad a Kuaszr al-Ajni utcán hömpölygő emberáradat.

Kábultan nézelődöm; nem szeretem a tömeget, mégis úgy érzem, a zsúfolt utcát valamiféle megfoghatatlan, meghitt légkör lengi be. Egy sárga pólót viselő férfi hozzám ér a karjával, izzadságfoltot hagyva bőrömön. A mellettem elsétáló nőnek, aki fejkendőjét lila műanyag hajcsattal fogta össze álla alatt, olyan illata van, mint a vajban sült hagymának. Egy parasztasszony a vállán cipeli egyik gyermekét, míg másik gyermeke erősen szorítja a kezét, nehogy a tömeg elsodorja.

Elsétálok a zöld héjú citromokat áruló asszony mellett – elmosolyodik igyekezetemen, hogy kikerüljem, és utánam kiabál valamit egy olyan dialektusban, amelyet képtelen vagyok beazonosítani. Egy pillanatig megbabonázva nézem az ölében lévő kosárban tornyosuló citromokat, amelyeknek a héja még mindig fénylik az őket leszedő kezekről rájuk került zsírtól.

Hosszú köpenyt és papucsot viselő, napbarnított bőrű férfiak sétálgatnak a járdán, és igyekeznek kikerülni az egyenruhás, hangosan nevetgélő iskolások csoportjait. A bő nadrágot és műszálas pólót viselő férfiak morcosan térnek ki az erkélyeken kiteregetett ruhákról lehulló vízcseppek elől.

A beton lakóházak aljában kis boltok várják, hogy valaki betévedjen. „Abdal-Ghani fiai, szerelők”, „Adil fodrászata”, „Keleti édességek Khidrtől”.

Az első, amely előtt elsétálok, a tisztító – a szabályos sorokban felakasztott, frissen mosott, ropogós ruhák úgy pillantanak ki az

üzlet hatalmas kirakatán, mint az árvaházak kis lakói, akik tisztára suvikszolva várják leendő szüleiket.

A szomszédos kis élelmiszerbolt plafonig érő polcain egymás mellett állnak a Persil mosószerek, a Biscomisr zabpelyhek, a Pampers pelenkák és a literes Coca-Colák. A Lux szappanok magas tornyokba pakolva várják, hogy elvigyék őket, mellettük vannak kitéve a Flóra vécépapírok és az egyenes sorba rendezett nescafés üvegek. De van ott al-Hanim vaj is és Juhajna tej, meg chipsek minden elképzelhető ízben, beleértve a ketchup- és curryízt is, sőt még Always betét is. A bolt hátsó falának közepén egy hosszú, üvegajtós hűtőszekrény áll, tele sajttal és tojással. A hűtő előtt álló hatalmas fahordó a pereméig meg van töltve húsos olajbogyókkal. A bejárattól jobbra eső fal kazettákkal van tele egymás hegyén-hátán hevernek az arab énekesek albumai.

Mindössze nyolc fontba kerülnek.

Közvetlenül az élelmiszerbolt után egy üzlethelyiség optimális méretét meg sem közelítő kis lyuk következik – a nadrágok, ingek és ruhák vállfákon lógva várják, hogy a tulajdonos szenes vasalójával még időben ki tudja őket vasalni, mielőtt a levegő lehűtené a parazsat.

A gyümölcsárus hatalmas tálcákra pakolja ki portékáját, hogy becsábítsa az arra járókat a boltjába. A mangó és a guajáva[2] hatalmas halmokban áll, és a banán is nagyon szép. A hatalmas gránátalmák a lédús őszibarackok mellett kapnak helyet, és mindegyik gyümölcs fölött egy kis tábla jelzi, miből mennyibe kerül egy kiló, ha a vásárló az árakra lenne kíváncsi.

A hentes előtt óvatosan haladok el, nehogy hozzáérjek az ijesztő kampókon lógó, vérvörös húsokhoz. A leölt állatok úgy kapaszkodnak, mintha abban bíznának, hogy még visszatérhetnek az életbe.

A gyümölcslébüfé látványa mindezek után úgy hat rám, mint Odüsszeusz társaira a szirének hangja. A magnóból olyan hangosan szól a Gipsy Kings, hogy azt nézem, a kirakatüveg melyik pillanatban törik apró darabokra. A bolt vidám sárgára festett falain narancsok és gránátalmák ülnek szorosan egymáshoz simulva hálóikban, a plafonról banánfürtök lógnak, a cukornádszálak pedig úgy dőlnek neki a falnak, mint a kezelhetetlen, dacos kamaszok. A pultokon a turmixgépek mellett piramisokba rakott üres poharak várják, hogy megteljenek finom, friss gyümölcslével. Ez a büfé, mint egy oázis, ötven piaszterért felüdülést kínál a Kuaszr al-Ajni utca forgatagában.

A babárusnál a munkába sietők zöld süteménnyel lephetik meg magukat. Mellette egy kávézó előtt fémszékek állnak; az ostáblát játszó férfiak a lépések között bele-beleisznak piszkos poharaikba. A pékséget ellepik a vásárlók, majd, miután műanyag szatyraikat megtömték szezámmagos rudakkal és mini bagettekkel, távoznak.

Sovány kisfiúk hajtanak el mellettem, fejükön fonott kosarakat egyensúlyozva, rozoga bicikliken még gőzölgő, lapos kenyereket visznek. Egyik kezükkel a kosarat tartva, másikkal a biciklit kormányozva, hangosan füttyögve törnek utat a tömegben.

Egy öszvért is látok; annak ellenére, hogy a szekér, amelyet húz, nem lehet könnyű, elég gyorsan lépked. A szekéren halomba rakott, hatalmas káposzta fejek világos-zöld levelein megcsillannak a nap sugarai. A káposzták tetején egy szakadt galabijjá-t viselő, tizenhárom év körüli fiú alszik.

Az Amerikai Egyetem hűvös márványfalai között egy egészen más világ fogad. Ez a mindig nett diákok fellegvára, Egyiptom leggazdagabb és leghatalmasabb családjainak gyerekeié, akik mindig hangosan nevetnek, a sivatagban rendeznek bulit, és az angol és az arab nyelv keverékén beszélnek: az egyik nyelven

kezdenek el egy mondatot, és a másikon fejezik be. A fiúk vászonnadrágot vagy farmert hordanak, széles bőrövet és elegáns pamutinget, amelynek az ujjait lazán feltűrik az alkarjuk közepéig. Dús, fekete hajuk fénylik a sok zselétől. A lányok fedetlen fővel járnak, szűk szárú, fekete nadrágot és félig kigombolt selyemblúzt viselnek. El sem lehetne téveszteni köztük az amerikai diákokat, akik kopott farmerben, kifakult pólókban és poros szandálban járnak. Ám a külvilág még ide is betolakszik, a csendes, helyi alkalmazottak személyében. Olcsó öltönyt viselő, hajlott hátú férfi szolgálja fel a kávét a tanároknak. Fekete galabijjá-t viselő, alacsony, karcsú nők térden állva súrolják a padlókat. Fiatal fiúk mezítláb hordják a nehéz cementes zsákokat az udvar sarkában épülő új teraszhoz; a biztonsági szolgálatot ellátó katonák pedig élvezik, hogy szándékosan rosszul igazítják útba a tőlük segítséget kérőket. ***** A házban, amelyben lakom, egy díszes kovácsoltvas rács mögött várakozik a lift. A sötét tükrökben felsőtestek látszanak – a fülke hintázásától eltorzult arcok, ahogy a félhomályban futó pillantást vetnek fogaikra vagy hajukra. A liftajtó legnagyobb része üveg, melyen keresztül jól látszik a Haszan Murad utca 10es szám alatt található épület belseje. A magas mennyezetek hirtelen átadják helyüket a vastag, sötét cement rétegnek, majd ugyanolyan hirtelen felbukkan a következő emelet márványpadlója. Ahogy a lift lefelé ereszkedik, a fülke tetejéhez erősített vastag kábel megfeszül, majd meglazul, mikor a lift újra elindul felfelé.

Hetente legalább egyszer előfordul, hogy a lift nem működik rendesen. Gyakran az a probléma, hogy valaki, aki lement vele, nem veszi a fáradságot, hogy rendesen becsukja az ajtaját;

ilyenkor a lift önhibáján kívül vesztegel tehetetlenül a földszinten.

Valaki felhívná a negyedik emeletre, de mivel a lift nem reagál a hívógomb megnyomására, az illető lenéz az aknába, majd öklével dühösen ütni kezdi a rácsot, mint egy igazságtalanul bebörtönzött rab. „Abdal-Latif! Csukd be az ajtót!”, hasít bele fülsértően a csendbe a kiáltás. Akkor a gondnok vagy odacsoszog a lifthez, és becsukja az ajtaját, vagy visszakiált: „Nem működik!” Ez utóbbi esetben a következő, amit hallani lehet, a kopott lépcsőkön csattanó, dühös léptek zaja. Én hol idegesen, hol csak rácsodálkozva fogadom, hogy a liftünk megint nem működik. Mikor megunom a hiábavaló várakozást, gyalog indulok el lefelé. Egy fiatal lány nehéz csomagokat cipelve jön felfelé, én pedig fáradt zihálását hallva képtelen vagyok közömbösen elmenni mellette.

Hálálkodó szavak özönét zúdítja rám, mikor kérésére a saját lakásunk és a szemben lévő között leteszem a csomagjait. Nem lehet sokkal idősebb nálam; haját egyszerű, krémszínű kendő takarja, melyet egy szív alakú csat fog össze a nyakánál. Telt, és kicsit esetlenül mozog; a szemei olyan hatalmasak és bánatosak, hogy még ragyogó mosolya sem vonja el róluk a tekintetemet.

Hudának hívják, és a csomagjaiból ítélve úgy gondolom, éppen beköltözni készül a Meggel közös albérletünkkel szembeni lakásba. Ragaszkodik hozzá, hogy menjek be és igyak vele egy teát, én pedig nem tudok nemet mondani a meghívásra.

– Elvégre szomszédok leszünk – mondja. – És még senkit sem ismerek Garden Cityben.

Huda sietve próbál egy kis helyet csinálni az egymás hegyénhátán álló, már sokadszorra használt kartondobozok között.

Lerántja a plédet a kanapéról, amely egy XVI. Lajos korabeli utánzat, és majdhogynem erőszakosan leültet. Éppen gondosan

artikulálva, lassan igyekszem kimondani a nevemet, mikor belép az édesanyja.

A testes asszonyt szemmel láthatóan kifárasztotta a lépcsőzés.

Gyűrött kendője alatt, a szemöldökén izzadságcseppek folynak le.

Zihálva lerogy a kanapéra, és tudomást sem véve rólam, elveszi Huda kezéből a poharat. Mohón az utolsó cseppig megissza a vizet, majd széles mosollyal az arcán rám néz.

– Te vagy az amerikai lány mondja. Abdal-Latiftól már mindent tudunk rólad.

Zavartan fészkelődni kezdek a kanapén, mert nem tudom, mit gondol rólam. Segélykérő tekintettel körbenézek, de Huda ekkor már a konyhában van, a teakészítéshez szükséges edényeket keresgéli.

– A fiam Amerikában él – mondja az édesanyja, majd előrehajolva az arcomba néz, mintha az egy üveggömb lenne, amelyben megláthatná a fiát. – New Jersey közelében laksz, kedvesem?

Sajnálkozva megrázom a fejem, mire Huda anyja csalódottan hátradől. Karimának hívják, és a hangja még a fárasztó lépcsőmászás után is dallamosan cseng. Megkérdezi, hol van az édesanyám, aztán döbbenten néz rám, mikor azt válaszolom, hogy otthon, Amerikában. Alig akarja elhinni, hogy egyedül jöttem el egy idegen országba, és csak egy barátnőmmel együtt lakom, aki nem tud úgy megvédeni, mint egy férfi. Megtudom, hogy Huda egyetlen lánygyermek a családban.

– Sosem válunk el – mondja. – Egyetlen napra sem. Képtelen lennék magára hagyni.

Az arcomat nézi, azon gondolkodva, vajon olyan erős vagyok-e, hogy kibírom ilyen távol az édesanyámtól, vagy szívtelen vagyok, hogy magára hagytam őt, vagy csak egy furcsa külföldi, ami sok mindent megmagyaráz.

– Akkor mostantól én leszek az itteni anyukád – mondja. – Bármikor, bármire szükséged van, csak szólj!

Döbbenten nézek rá, és csak ekkor veszem észre, hogy bár még nem öreg, az arca csupa barázda. Ám ezek a barázdák nem ráncok, hanem a rengeteg könny hagyta nyomok. Mikor zokogott, elkeseredetten arcon csapta magát, majd elmosolyodott. Ahogy most is mosolyogva néz rám, pedig a szíve alig bírja elviselni a sok bánatot. Gügyögve válaszol nehezen megfogalmazott arab mondataimra, majd megsimogatja „sárga” hajamat, és „hold”nak nevez.

Huda behozza a teát, és kedvesen rám mosolyog. Megértem, hogy azért van szüksége egy barátnőre, mert az üres, poros lakás rettegéssel tölti el. A lakás a vőlegényéé, tudom meg. Huda nemsokára férjhez megy, és itt, a kopottas csillár alatt tölti majd a nászéjszakáját. Ahogy az elkerülhetetlen eseményről beszél, nyilvánvaló, hogy nem egy izgatott, nevetgélő menyasszony; úgy érzem, nem szereti jövendőbelijét, és a nagyon közeli menyegzőnek már a gondolata is rettegéssel tölti el. Félelme olyan erős, hogy ahogy megszorítja a kezemet, rám is átragad.

Megremegek.

– El kell jönnöd az esküvőmre! – mondja. – És a lakótársadat is hozd el!

Bár idegességgel tölt el a gondolat, megígérem, hogy ott leszünk Meggel.

Ahogy lefelé sétálok a lépcsőn, fejemben visszhangoznak Huda édesanyjának szavai: Sosem válunk el. Egyetlen napra sem. ***** A hatalmas terem táncterén alig lehet megmozdulni, akkora az ünneplő tömeg. A lemezlovas olyan hangosan üvölteti Hakim zenéjét, hogy még az üvegablakok is reszketve táncolnak, a

vendégek pedig hangosan éneklik a dalt: „Tűz, tűz, tűz! A szívem lángol!”

Alighogy belépünk Meggel, Karima azonnal észrevesz bennünket. Mikor a tömegen átvágva odalép mellénk, magyarázkodni kezdek, hogy eltévedtünk, azért értünk ide ilyen későn, mire megnyugtat: az ifjú pár is csak most érkezett meg.

Huda és vőlegénye a terem közepén álló, fonott székeken foglal helvét. Mögöttük hatalmas virágokat ábrázoló paravánok állnak, és valaki vidám rózsaszín és lila színnel, festékszóróval felírta az ifjú pár nevét egy hosszúkás anyagra: „Huda és Ehab”, olvasom el az arab betűket. Ám az ünneplő tömeggel ellentétben Huda cseppet sem boldog.

Mereven ül gyöngyökkel és tüllel díszített, hófehér menyasszonyi ruhájában. Hollófekete haját, melyet a nagy alkalomból most az egyszer mindenki megcsodálhat, feltűzve viseli, néhány szabadon hagyott tincs keretezi szomorú arcai. Szemét erős smink emeli ki, de félelemtől sápadt arcának még a vastagon felkent pirosító sem adhat színt.

Vőlegénye szorosan összefűzi telt, hennafestéssel sűrűn borított karjait. Ehab hatalmas hasa rábuggyan az övére. Fülei majdnem derékszöget zárnak be fejével, melyen alig pár szál haj árválkodik. Valószínűtlenül vékony szemöldökei alatt dülledt szemek ülnek, szája mohó, vágyakozó vigyorra húzódik.

Karima a vendégek sorát megkerülve odavezet bennünket az ifjú házasokhoz.

Huda, amint meglát bennünket, bágyadtan elmosolyodik; félő, hogy a szemét vastagon fedő festék mindjárt elmázolódik könnyeitől. Örülök, hogy eljöttetek!, kiabálja a hangzavarban.

Arcon csókol, majd egy lányra mutat, akit anyai nagynénje lányaként mutat be, és megkér bennünket, hogy csatlakozzunk a táncolókhoz. Meggel már éppen tiltakozni kezdenénk, de a

névtelen unokatestvér megragadja a kezünket, és bevezet a tömegbe.

Zavarban vagyok, mert nem tudom követni a lépéseket. Közben érzem, hogy a vendégek sem felhőtlenül boldognak élik meg az esküvőt, de minden erejükkel azon vannak, hogy vidámnak tűnjenek. Megszállottan táncolnak, mintha… mintha úgy éreznék, ha abbahagyják a mozgást, és az ifjú pár felé fordulnak, elillan a varázs, és visszatér a szomorú valóság. Akkor a színes ruhák, a hajlakk, a keményített gallérok és élénk rúzsok egy szempillantás alatt eltűnnének, és ránk telepedne Huda mérhetetlen bánata. Ám néhány perccel később Huda feláll díszes székéből, és az emelvényről lesétálva csatlakozik a táncolókhoz. Ehab zavartan, erőtlenül tapsol, ahogy felesége a tekintetét kerülve táncol. A kör egyre tágul, ahogy helyet csinálunk az ifjú feleségnek, Ehab pedig székéből felállva, idegesen toporog. Ám senki sem vesz róla tudomást.

Az összes tekintet Hudára szegeződik, aki az immár meditatív zenét hallva teljesen megváltozik, lágyan ring jobbra-balra.

Makacsul a földet nézve egyik kezét a csípőjére teszi, míg a másikkal, medencéje finom mozgását követve, lágy hullámvonalakat ír le a levegőben. Megdöbbent, hogy egy ilyen telt és látszólag esetlen lány ennyire finom mozdulatokra képes.

Egy pillanatig úgy érzem, mintha nem is ember lenne, hanem maga a testet öltött zene. Ám ekkor Karima jajgató hangja megtöri a varázst, és a lágy zene megadóan átadja helyét Amr Dijab[3] népszerű dalának.

Mikor Huda felnéz, tekintetéből látom, hogy visszatért a valóságba.

A társaság nőtagjai, nagynénik, barátnők és sógornők együtt éneklik a jajgatásra hasonlító dalt. Hangjuk egyre nagyobb

hullámokban lepi el Hudát, aki mosolyt kényszerítve arcára, a kör közepébe húzza édesanyját.

Tekintetük egymáséba fonódik, úgy táncolnak, de csak egy röpke pillanatig, mert a dobok hangjára szinte transzba esett nők egyre szorosabbra zárják körülöttük a kört.

Meggel csatlakozunk a táncolókhoz, de nem bírjuk sokáig, hamarosan kiosonunk a teremből. Később csendben iszogatunk a Marriottban, és csak hallgatjuk, ahogy diáktársaink beszélgetnek.

Nem tagadhatjuk le, minek voltunk az imént tanúi: végignéztük, ahogy soha be nem gyógyuló sebet ejtenek egy szerencsétlen lányon. Sőt nemcsak végignéztük, de bűnrészesek is voltunk, hiszen a többiekkel együtt táncoltunk a „véres” padlón. Meggel időről időre egymáséba kapcsolódik a tekintetünk, de nem szólunk egy szót se, csak némán megborzongunk. És Hudára iszunk. ***** Az esküvőt követő reggelen szokatlanul korán ébredek; ám nem azért, mert kialudtam magam, hanem mert valami nyugtalanító érzés kerít hatalmába.

Zavaros fejjel épp a Nescafét keverem el a forró vízben, mikor Huda ajtajának csapódásától a mi ajtónk is megremeg.

Odasietek, és még épp időben kémlelek ki az üvegablakon, hogy lássam, amint Ehab dühösen nyomkodni kezdi a lift hívógombját, majd a várakozást feladva leviharzik a lépcsőn.

Ekkor kinyílik az ajtó, és Huda félénken kinéz a folyosóra.

Arcán patakokban folynak a könnyek. Egy ideig hallgatja férje egyre távolodó lépteit, majd felpillantva észreveszi, hogy figyelem. Halvány mosolyt erőltet az arcára, de aztán becsukja az ajtót.

Eszembe jut, mit mondott, mikor először találkoztunk: Senkit sem ismerek Garden Cityben.

Úgy, ahogy vagyok, mezítláb odalépek az ajtajához, és bekopogtatok. Nem kell sokáig győzködnöm, hogy jöjjön át hozzám egy kávéra.

[1] Galabijja: a földig érő, zárt, hosszú ujjú ing, a disdása egyiptomi elnevezése.

[2] Gömb alakú, savanykás ízű trópusi gyümölcs.

[3] Egyiptomi arab énekes.

Huda Szemünk elárulja, mire vágyunk; ám a szerelem el van temetve mélyen, a szívünkben.

LEILA ÉS MADZSNÚN (KAISZ AL-MULAVAH ÉS LEILA SZERELME) (Abu I–Faradzs al–Iszfaháni: Az énekek könyve, II. kötet, Kr. u. 967)

Sarif nem az a fiatalember volt, akin minden lánynak megakad a tekintete. Túlságosan sovány volt, és hozzá nagyon magas is.

Vékony fémkeretes szemüvege mindig ferdén ült orrán, a lencsék pedig piszkosak voltak, így Sarif állandóan levette, hogy jobban lásson. A fiatalember arcát hullámos haj keretezte, melyet, hogy megzabolázza, ő maga nyírt. Néhány szál mindig makacsul az égnek meredt, így folyamatosan a fejéhez kapkodott, hogy lesimítsa őket. Fekete, nyugtalan szemei alatt sertét félholdak húzódtak.

Huda elgondolkodva figyelte a padjuk felé közelítő fiút.

– Sziasztok! – köszönt félszegen Sarif a három lánynak.

– Szia! – mondták a lányok kórusban.

Huda úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Larinna és Nuha jelentőségteljes pillantást vet egymásra. Sarif várakozón nézett Hudára.

– Elhoztam a jegyzeteket – mondta a lány, előhúzva füzetéből a különálló lapokat.

A fiatalember hálásan elmosolyodott.

– Köszönöm! Sok anyagot vettettek?

Huda megrázta a fejét.

– Nem vészes, de minden benne lesz a dolgozatban. És elég sok nehéz egyenlet van benne.

Sarif bólintott.

– Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg – mondta. Ha ajkai nem is, de fekete szemei mosolyogtak.

A lány elpirult.

– Nem kell megköszönnöd hebegte.

A fiú, mondván, hogy elkésik a munkából, elköszönt tőlük.

Huda figyelte, ahogy a fénymásolatokat szorongatva egyre távolabb ér tőlük.

– Hahó! – húzta el Huda arca előtt a tenyerét Larinna.

– Mi az?

– „Mi az?” – utánozta Hudát nevetve a két lány.

– Miről álmodozol? kérdezte Nuha.

– Semmiről – válaszolta sóhajtva Huda.

Larinna barátnője homlokához nyomta hosszú mutatóujját.

– Remélem is! Mondd, megőrültél? Nála szegényebb fiút keresve sem találnál!

– Úgy hallottam, hat húga van – mondta Nuha. Larinna bólintott.

– És az apja már nem él.

Huda némán hallgatta barátnőit. Nem tetszett neki, hogy kibeszélik Sarifot.

– Kedves fiú – mondta végül mosolyt erőltetve arcára. – De semmi több.

Larinna elvigyorodott.

– Helyes, ne is reménykedj, mert úgysem lehet köztetek semmi.

Két helyen dolgozik, hogy eltartsa a családját. Mire az összes húgát férjhez adja, és elkezd magának félretenni, már hatvanéves aggastyán lesz. Huda megvonta a vállát.

– Nem zavar, ha a férfi idősebb.

– Kedvesem, te akkor már nem fogsz élni! – mondta Nuha.

Megigazította az álla alatt lévő csatot, majd felállt.

– Mondd csak, mióta másolod neki a jegyzeteidet?

– Úgy három hónapja – válaszolta Huda, és ő is felállt a padról.

– Nincs ideje végigülni az előadásokat.

Nuha Larinnára kacsintott.

– Engem sosem kért meg, hogy másoljam le neki a jegyzeteimet.

– Azért engem kért meg, mert az én írásom a legolvashatóbb – mondta Huda, lezárva a beszélgetést. Barátnői azonban továbbra is vigyorogva szedték össze füzeteiket.

Vége volt az utolsó előadásnak, az egyetem udvarát ellepték a termekből kiözönlő diákok. A három lány a tömegen átvágva kiment a kereskedelmi szak épületének főbejáratán, és elindult az Abdal-Szalam Arif utcán.

Larinna felszállt a Hadaik al-Kuuba negyedbe tartó, tömött kisbuszra, Huda és Nuha pedig kart karba öltve befordult a Dokki utcára.

Udvariasan köszöntek az utcasarkon álló koldusasszonynak. A szakadt, piszkos galabijjá-t viselő nő fáradtan támaszkodott a mellette álló kislányra. A gyermek, ha éppen nem nagyanyját támogatta, a piros lámpánál megálló kocsik között botorkált. A nehezen járó öregasszonyra mutatott, akinek a jobb lába egy bebugyolált csonkban végződött. A volán mögött ülők vagy adtak a kislánynak egy-egy félfontos bankjegyet, vagy egy ingerült kézlegyintéssel elküldték. Az öregasszony és unokája néhány hete

jelent meg a sarkon; úgy két hónappal korábban Huda még a Gelaa hídnál látta őket koldulni.

Mikor először találkoztak vele a Dokki utcán, adtak neki némi aprópénzt. Azóta az öregasszony akkor is megáldotta őket, ha nem kapott tőlük semmit. Isten adja, hogy boldog, gyönyörű menyasszonyok legyetek!, mondta. Adjon nektek hosszú életet!

– Szerelmes vagy belé? kérdezte Nuha, miután elhaladtak a koldusasszony mellett.

Huda felnevetett.

– Nem beszélgethetnénk valami másról?

Nuha bólintott, majd pillanatnyi hallgatás után így válaszolt: – Rendben. Ma eljön hozzánk egy kérő. Huda döbbenten nézett barátnőjére.

– Erről miért nem beszéltél eddig?

Abban bíztam, hogy nem komoly.

– Legalább ismered?

Nuha átvette a másik vállára a hátizsákját, aztán újra belekarolt Hudába.

– Nem – válaszolta, halvány mosollyal az arcán. – Egy mérnök.

Anuar kuzinom egyik barátja.

– És lakása van?

– A Maadi negyedben – bólintott Nuha. Huda egy pillanatra elgondolkodott.

– Jó negyed – mondta végül. Nuha megrázta a fejét.

– De ő nem a jobb részében lakik.

Ja… Egy ideig a mellettük elhaladó kocsik zaját hallgatva, némán sétáltak.

– Úgy hallottam, hogy jóképű – mondta végül Nuha. Huda barátnőjére nézve elmosolyodott. Még a kendő sem tudta

eltakarni Nuha gyönyörű, világosbarna arcát és melegséget árasztó, mogyorószínű szemét.

– Szerencsés férfi – mondta, megszorítva barátnője karját. – Milyen ruha lesz rajtad?

Szoknyákról, blúzokról és rúzsokról beszélgettek, míg meg nem érkeztek a sarokhoz, ahol Nuha lekanyarodott.

– Hányra megy hozzátok? kérdezte Huda.

– Nyolcra.

– Ugye felhívsz utána?

– Inkább te hívj – mondta Nuha. – Ha nem tetszik, legalább lesz mire hivatkoznom, ha ott akarom hagyni.

Nuha bekanyarodott az utcájukba, Huda pedig gondolataiba merülve továbbsétált. Mikor a virágost és a fűszerboltot elhagyva az ékszerész üzletéhez ért, habozva megállt az aranykarkötőkkel és különböző vastagságú nyakláncokkal teli kirakat előtt. A sebka[4] ragadta meg a tekintetét – egy nagy, vörös bársonydobozban egy gyöngyberakásos, fonott aranylánc feküdt, mellette kétoldalt egy-egy igazgyöngy fülbevaló, egy hozzájuk illő karkötő és egy szintén igazgyönggyel díszített gyűrű. A doboz közepén pedig csalogatóan ott feküdt a vékony aranyszalag.

– Nos, mikor jössz el hozzám a vőlegényeddel? – kérdezte Hatim Uasszouf, az ékszerész. Az ajtókeretnek támaszkodva egy anyagdarabbal törölgette a kezét, és közben szája széles mosolyra húzódott vastag bajsza alatt.

Huda zavartan hátrébb lépett a kirakattól.

– Én csak…

– Igen?

– A karkötőket nézegettem… édesanyámnak születésnapja lesz…

Huda zavartan továbbment, a férfi pedig hangosan felnevetett, sőt még utána is kiabált:

– Várni foglak benneteket! Ide hozd ám a szerencsés fiatalembert! Találunk nektek olyan sebká-t, amely illik a pénztárcájához, akár tömve van, akár nincs! Egy gyönyörű sebkát, amelyre édesanyád is büszke lesz.

Huda úgy érezte, az utcán minden tekintet rá szegeződik. A Szulaiman Gohar téren lévő piacon átvágva az utolsó métereket már futva tette meg hazáig.

Zihálva csukta be maga mögött az ajtót. A késő délutáni órákban akásuk már sötét volt; Huda biztos volt benne, hogy édesapja mélyen alszik a nappaliban. A konyhából fény szűrődött ki az előszobába Huda édesanyja a kis tűzhely fölé hajolva rizst pirított vajon, mellette pedig egy fazékban békésen rotyogva kacsa főtt.

Karima felnézett, és a fakanállal a kezében közelebb hajolt Hudához, hogy az arcon csókolhassa.

– Mi újság az egyetemen? – kérdezte.

Huda kinyitotta a hűtőt, hogy elővegye a rizspudingot, melyet előző este készített.

– Nuhát ma meglátogatja egy kérő.

Karima megfordult, hogy lánya szemébe nézhessen.

– Valaki, akit ismer?

Huda megrázta a fejét, és leült az egyik műanyag ülőkéjű székre.

Karima bólintott, mint aki mindent ért, majd visszafordult a tűzhelyhez. Aztán, mintha csak úgy mellékesen jutott volna az eszébe, így szólt: – Amar nénikéd ismer a munkahelyén egy fiatalembert. Azt mondja, nagy fogás lenne…

– Mama…

– Azt válaszoltam neki, hogy amikor a barátnőid eljegyzik magukat, te is készen fogsz állni. De egyelőre még csak játszadoztok. Játszadoztok az egyetemen.

Huda erre semmit sem mondott.

– Tudod, én ennyi idősen már menyasszony voltam – folytatta Karima, miközben hozzáadta a maradék rizst a pirítotthoz, és ráöntött egy pohár vizet.

– Igen, tudom.

Karima lejjebb vette a lángot, és lefedte a rizst. Hudával szemben leült az asztalhoz, és fáradtan megtörölte az arcát galabijjá-ja feltűrt ujjával.

Huda az anyjára nézett, nyelt egy nagyot, majd kibökte: – Van az iskolában egy fiú, aki tetszik nekem…

– Milyen fiú? – kérdezte Karima szigorúan.

– Egy nagyon rendes fiú.

– És a családja? Az is rendes?

– Nagyon is!

– Már beszélgettetek?

– Le szokta fénymásolni az előadásjegyzeteimet.

Karima gyanakvóan nézett a lányára.

– Az iskolán kívül is találkoztál vele?

– Dehogyis! – válaszolta elpirulva Huda.

Karima megkönnyebbülten felsóhajtott, Huda pedig dühösen elfordult. Mit képzel róla az anyja?

– Megemlítette már, hogy nőül venne? – folytatta a faggatózást Karima.

– Nem, és nem is fogja – válaszolta Huda. Édesanyja elgondolkodva iszogatta a vizét.

– Miért nem? – kérdezte végül.

– Mert nincs pénze.

– Hát erről van szó! – hümmögte Karima.

– Két helyen dolgozik, hogy eltartsa az édesanyját és a húgait – vette védelmébe a fiút Huda. – Az apja már nem él.

Karima lánya szemébe nézett.

– Mit szeretnél, mit tegyek, Huda?

– Csak annyit, hogy egy ideig ne beszéljünk kérőkről.

– És mégis meddig? – kérdezte Karima a szemét dörzsölgetve.

– Míg már ráncos nem leszel?

Huda elgondolkodva bekapott egy falat pudingot.

– Addig, míg ki nem derítem, mik a szándékai – válaszolta végül. – Rendben, mama?

Karima a repedezésekkel tarkított falat nézve felsóhajtott.

– Egyelőre. ***** – Jóképű, az igaz, na de mekkora! – mesélte dühösen a telefonban Nuha.

Mondj el mindent! – suttogta izgatottan Huda.

– Kövér! Kövér, kövér, kövér! Mint aki üvegszámra tömi magába a szamna[5]-t. Még anyám is meglepődött rajta.

– De legalább kedves?

– Ha már ilyen kövér, legalább kedves legyen! – mondta Nuha megvetően.

Huda ösztönösen behúzta a hasát.

– Lehet, hogy csak azért hízott meg, mert magányos. Ha elnyeri a szívedet, biztos le fog fogyni.

– Nem! Már meg is mondtam anyámnak, hogy nem megyek hozzá.

– És mit szólt hozzá?

Nuha mintha egy pillanatig elgondolkodott volna.

– Hát, sajnálta, mert jó végzettsége van. Bár ő csak most kezdett önállósodni, a családja gazdag. És van egy vadiúj kocsija.

Odalent parkol a házunk előtt. Egy vörös Hyundai!

Huda elképzelte, ahogy barátnője a szétfolyó hájpacni mellett feszít a gyönyörű kocsiban.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte.

– Meglátjuk, milyen lesz a következő kérő – válaszolta Nuha. – Ennél már csak jobb lehet, nem igaz? ***** Másnap reggel Huda a fésülködőasztala előtt ülve a tükörképét vizsgálgatta. Kerek arca volt; telt ajkai tökéletes ívűek voltak, de a fölöttük ülő orr több helyet foglalt el az arcából, mint Huda szerette volna. Éppen végzett szemöldöke kifestésével. A hozzáértően kihúzott két ív kiemelte gyönyörű, kakaószínű szemeit.

Elgondolkodva megdörzsölte az állát, majd beletúrt a hajába.

Hosszú, vastag fürtjeit sütővassal kellett megzaboláznia, hogy szép, lágy hullámokban foglalják keretbe arcát. Fejét jobbra, majd balra fordítva még egyszer szemügyre vette magát, majd felkelt az asztaltól.

Most a csípőjét kezdte szigorúan vizsgálgatni – túlságosan szélesnek ítélte, ezért elhatározta, hogy csatlakozik Larinnához, és ő is edzőterembe fog járni. Megigazgatta hosszúban csíkos blúzát, amelyet különösen szeretett, mert némileg javított gömbölyded vonalain, és végül úgy döntött, inkább érzékien telt, mint taszítóan kövér. Édesanyja, mielőtt elindult volna a munkahelyére, meg állt Huda szobája előtt.

Szépnek kell lenned az iskolában, nem igaz? – kérdezte. Huda szégyellősen elmosolyodott.

– Tudod, házasság kérdésében a sors dönt – mondta Karima.

Huda bólintott.

– Tudom. Csak bátorítani szeretném egy kicsit.

Nuha, mint minden reggel, most is már várta a saurmá[6]-t áruló Raduan boltja előtt. Azonnal észrevette, hogy Huda a szokásosnál több gondot fordított a szépítkezésre.

– Jól áll ez a szemfesték – mondta, majd kinyújtotta a kezét, és megigazgatta barátnője egyik rakoncátlan hajtincsét. És a hajad is gyönyörű. Sosem értettem, miért fonod be ahelyett, hogy lazán kiengedve viselnéd, mint most. Szépen keretezi az arcodat.

– Utálom a hajamat! – mondta Huda, és elindult az egyelem felé.

– Minden nő utálja a haját, kedvesem.

Sarif, ha észre is vette a változást, ennek semmi jelét nem adta.

Ahogy másnap és az azt követő napon sem részesítette több figyelemben Hudát, mint korábban.

– Félénk – vigasztalta barátnőjét Nuha.

– Nincs egy vasa sem, azért – mondta Larinna.

– Nem tudja, hogy tetszik neked. Ha tudná, biztos összeszedné a bátorságát, és beszélne veled.

Huda elnevette magát.

– Nő létemre én menjek oda hozzá, és mondjam el, hogyan érzek iránta? Na azt már nem! Ám tiltakozása ellenére már érlelődött benne egy terv. Sarif mindig akkor ment oda Hudához, mikor a lány két barátnője is ott volt. Így egy nap, mikor a fiú már majdnem odaért hozzájuk, Larinnának és Nuhának „hirtelen eszébe” jutott, hogy beszélniük kell az egyik tanárukkal.

Sarif esetlenül megállt a pad előtt, és tekintetével követte a távolodó lányokat.

Huda, aki egy pillanatra megnémult az idegességtől, végül összeszedte a bátorságát.

– Nem akarsz leülni? – kérdezte.

Sarif a földre szegezte tekintetét, majd lassan bólintott. De nem Huda mellé, hanem a pad végébe ült, ahonnan még éppen hogy nem esett le a földre.

Huda zavartan fészkelődött, és arra gondolt, mit szólhatnak a mellettük elhaladók.

– A munkahelyeden minden rendben? – kérdezte esetlenül.

– Melyiken? – kérdezett vissza Sarif. A lány mosolyogva megvonta a vállát.

– Mindkettőn.

Minden rendben – válaszolta a fiú. – Al-hamdu lillah[7]. – Egy ideig némán ült a padon, aztán egyszer csak nagy levegőt vett. – Huda, én…

– Igen? – fordult felé reménykedve a lány. Mióta Sarif odaért, most először nézett egyenesen a fiú arcába.

Sarif azonban elfordította a fejét.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg a jegyzeteket – motyogta zavartan. – Ha nem segítesz, biztos, hogy nem megyek át a vizsgákon.

Huda elmosolyodott, majd zavarában a körmeit kezdte nézni.

Csend telepedett rájuk. Huda nem akarta, hogy megszólják, így már éppen azon törte a fejét, hogyan köszönjön el Sariftól, mikor az újra megszólalt.

– Huda, tudnod kell, hogy…

Huda megdermedt, és idegességében jobb kézfejébe mélyesztette bal keze körmeit.

– Ha lenne bármim, amit fel tudnék ajánlani neked, legszívesebben itt és most megkérném a kezed. – Sarif, mikor végigmondta a mondatot, mély levegőt vett. Tekintete még mindig a lába előtt lévő betonsávra szegeződött.

– Én pedig azonnal igent mondanék – felelte Huda. Nagyon szerette volna, hogy a fiatalember ránézzen.

Ekkor Sarif végre felé fordult, és találkozott a tekintetük. A fiúnak csillogó fekete szemei voltak. Huda érezte, hogy egy meleg hullám elmossa idegességét. Ám a következő pillanatban látta, ahogy ismét egy komor gondolat felhőzi Sarif homlokát.

A fiatalember keserűen elfordult tőle.

– De ebben még csak nem is reménykedhetek – mondta. – Hiszen semmim sincs. Csak azt akartam, hogy tudd… el kellett mondanom.

Huda lassan bólintott, majd végignézte, ahogy Sarif némán feláll a padról, magához szorítja a füzeteit, és lehajol a tolláért, amely időközben leesett a földre. Mondani akart neki valamit, bármit, amivel visszatarthatná, de nem jöttek szavak a szálára.

Sarif görnyedten, mint aki nem bírja elviselni a fájdalmat, de gyors léptekkel elindult az utca felé. ***** Huda arra ért haza, hogy édesanyja keservesen zokog; már amikor elfordította a zárban a kulcsot, hallotta, hogy Karima sírásától visszhangzik az egész lakás. Édesanyjához sietett, letérdelt a széke mellé, majd kérdőn apjára pillantott.

Baba[8] az orvos határozott tiltása ellenére élvezettel szívta hosszú Kleopátra cigarettáját. Végül, mikor látta, hogy felesége nem akar beszélni, halkan, még mindig a telefont bámulva azt mondta: – Uagdi nem jön haza ramadánra.

Huda vigasztalóan megcsókolta édesanyja könnyektől nedves arcát.

– Mama, hiszen tudtad, hogy nem jön haza – mondta.

– Hogyan is tudna? Ha eljön, nem engedik vissza. Még egyszer nem kapná meg a szükséges papírokat.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy örökre ott marad? – kérdezte majdhogynem üvöltve Karima.

Huda a könnyeivel küszködve nyelt egy nagyot.

– És ha igen? Ott legalább van jövője…

Karima ettől csak még keservesebb sírásra fakadt. Huda le akarta törölni a könnyeit, de édesanyja megragadta a kezét, dühösen, mintha ő tehetne mindenről. Ujjai szorítása nem engedett, ám arckifejezése néhány pillanattal később a könnyektől lágyabbá vált.

– Nagyon hiányzik a fiam – mondta rekedtes hangon. Huda, ajkait összeszorítva, hogy ne sírja el magát, bólintott.

– Nekem is.

Anya és lánya némán megölelte egymást. A szobában nem hallatszott más, mint Karima csendes pityergése és a lassan leégő cigaretta sercegése.

Huda bement a szobájába, és óvatosan kinyitotta a ruhásszekrény nyikorgó ajtaját. Finoman végigsimította a többi ruhájától gondosan külön akasztott műselyem blúzon – a halvány barackszínű anyagon ízléses, rózsa formájú aranygombok ültek.

Huda az arcához szorította a kelmét – Uagdi illatát kereste rajta. Bátyja több mindent küldött Amerikából azokkal a barátaival, akik haza tudtak látogatni: parfümöt a mamának, vastag, meleg bőrpapucsot az örökké fájós lábú babá-nak.

Omarnak, legidősebb testvérnek egy pár Clarks cipőt és vastag, fehér zoknikat, amelyek viszonylag sokáig bírják, hogy gazdájuk hosszú órákon át dolgozik az élelmiszerboltban. Hudának selyemfestéket, kazettákat és pólókat küldött. Ám mind közül ez a blúz volt a legszebb ajándék. Huda nem merte hordani, a bal ujja varrásában még mindig ott volt a kis cédula. Mindig csak megérintette a gyönyörű blúzt, és közben elképzelte, hogy az azt becsomagoló kezeket simítja végig.

***** Amennyire Huda vissza tudott emlékezni, Szelua mama minden hétvégén átjárt hozzájuk, otthon hagyva fiát, Adilt és három unokáját, akikre ő vigyázott, míg a menye tanított. Huda és bátyja jóval idősebbek voltak unokatestvéreiknél, hiszen Adil bácsi tíz évvel volt fiatalabb édesanyjuknál. Hétvégenként Huda megosztotta hatalmas ágyát Szelua mamával, akárcsak gyermekkorában.

Mikor Huda kislányként könnyes szemmel riadt fel egy rémálomból, Szelua mama dörzsölgetni kezdte a hátát, és közben így suttogott: Ne félj, drágám! Csak menj be a fürdőszobába, nyisd meg a csapot, és meséld el a víznek, mit álmodtál! Ahogy lefolyik a csatornába, magával viszi a rémálmot is, amiből így semmi sem fog valóra válni.

Huda álmaiba néha akkor is bekúszott nagyanyja halk horkolása és csitító szavai, mikor Szelua mama nem feküdt mellette. A lány ilyenkor, ha felébredt, zavartan pislogott a sötétségben.

Péntekenként a késő délutáni ebédnél Huda nagyanyja ült az asztalfőn.

Aznap Karima még a piacot rótta, mikor Huda félretette egyetemi jegyzeteit, nyújtózkodott egy nagyot, és az előszoba meglazult járólapjain végigsétálva bement a konyhába.

Szelua mamát a konyhaasztalnál találta, nagyanyja éppen fokhagymát pucolt a párolt bámia[9] fűszeres mártásához.

Legalább egy percbe telt, mire felnézett Hudára.

– Segítesz is, vagy csak bámulsz, mint egy kis majom? – kérdezte.

Huda nevetve nagyanyja mellé lépett.

– Ahányszor átjövök, anyád mindig ad valami munkát – zsörtölődött Szelua mama. Maradtam volna inkább otthon, a

nagybátyád mellett, ahová tartozom! Mellesleg mit csinálsz egész nap, hogy helyetted én segítek a konyhában?

– Tanulok – válaszolta Huda, letörve egy fokhagymagerezdet.

– Imádkozz, hogy sikerüljenek a vizsgáim!

Szelua mama gyanakvóan nézett rá szemüvege fölött.

– Szóval tanulsz… és azt tudod, hogy anyád férjet keres neked?

Huda a szemöldökét ráncolva, hangosan lélegezve az asztalhoz préselte a fokhagymagerezdet.

– Nem is érdekel? – kérdezte a nagyanyja.

A lány közömbösséget színlelve megvonta a vállát.

– Vagy érdekel, de konkrétan egyvalaki? – Huda képtelen volt nagyanyja szemébe nézni.

Szelua mama hámozókésével megkocogtatta az asztallapot.

– Ugye tudod, hogy nem számít?

Huda kérdőn nézett fel nagyanyjára.

– Nem számít, mit akar az anyád. És a férfi sem számít, egyesegyedül te vagy a fontos. Mert mindened megvan, amire szükséged van. – Unokája mellkasára mutatott. – Odabent.

Huda értetlenül pislogva nézett Szelua mamára; nagyanyja arca nem árult el többet, ám az asszony, mintha összeesküvésre készülne, halkabbra vette a hangját.

– Majd meglátod – mondta. – Nem szorulsz rá mások segítségére. Hidd el, minden rendben lesz. Még ha most hiányzik is az a fiú.

Ahogy Huda felállt az asztaltól, teste legapróbb rezdülése is elárulta, hogy bizonytalan, nem egészen értette meg nagyanyja titokzatos szavait.

– Vissza kell mennem tanulni – mondta zavartan, és gyorsan megtörölte fokhagymától ragacsos ujjait.

– Sok sikert! – mondta Szelua mama. Csillogó zöld szemével jelentőségteljesen nézett unokájára, ám az még mindig nem értette, mit akart mondani neki a nagyanyja.

Aznap ugyanúgy zajlott a késői ebéd, mint bármikor máskor.

Karima újságpapírokkal borította be az ebédlőasztalt, hogy eltakarja a csúnya repedéseket. A frissen sült, meleg, kerek kenyerek az asztal közepére kerültek, aztán szépen, sorban megjelent az aranyszínű pirított rizs, a töltött káposztalevelek és egy mély tálban a bámia. Két tepsiben egészben sült csirkék illatoztak, közöttük pedig egy tálban ínycsiklandozó cukkini besamelmártásban.

Míg Karima mindenkinek telepakolta a tányérját, Omar megosztotta az asztalnál ülőkkel a legfrissebb pletykákat, amelyeket a vásárlóktól hallott azoktól, akik megházasodtak, dolgoztak, gyermeket hoztak a világra vagy hangosan veszekedtek egymással az utcán. Alia hízelegve próbálta rávenni fiát, az ötéves Ramit, hogy a rizsen kívül mást is egyen.

Szelua mama a menye legújabb rémtetteiről szóló történetekkel szórakoztatta a családot. Huda nagyanyja általában fedezte a fiát, ha a szeretői hívták őt, de néhanapján hagyta, hogy menye vegye fel a telefont, és ilyenkor élvezettel hallgatta annak dühös kirohanásait.

Szelua mama könnyes szemmel nézett végig hangosan nevető családján. Huda csendben figyelte a jelenetet – szerette a gondtalan nevetés hangját, melyet legszívesebben egy üvegbe zárt volna, hogy mint az édes szalef[10]-ből, kortyolhasson belőle, ha megszomjazik. ***** Egyik este Nuha nem vette fel a telefont.

Huda sokáig bámulta a kagylót, mielőtt letette volna.

Dermedten ült az ágya szélén, és elképzelte a Nuháéknál zajló

jelenetet. Az utóbbi három hónapban a kérők egymásnak adogatták a kilincset: hetente legalább egy férfi látogatója volt az eladósorban lévő lánynak. Nuha sóhajtozva panaszkodott, sokszor nem is törődve vele, hogy túl hangosan meséli el Hudának, éppen milyen a nappalijukban ülő férjjelölt.

De most először fordult elő, hogy nem válaszolt barátnője hívására. Huda majdnem egy órán várt és idegeskedett; hogy lefoglalja magát, átolvasott egy fejezetet a könyvelés tankönyvből.

Mikor végre megszólalt a telefon, első csöngésre lecsapni rá.

– Na? Mesélj!

Nuha hangos nevetése majd szétrepesztette a kagylót.

– Ez most nem is olyan rossz!

– Mivel foglalkozik?

– Újságíró.

– Lakás?

– A Faiszal utcán.

– Kocsi?

– Még nincs. De azt mondja, a bátyja eladja neki a Peugeotját, ha meglesz az új kocsija. A bátyjának már volt ideje félretenni. Ötezer fontnyi sebká-t ajánlott fel, és ezen felül az öccse még választhat: vagy az ő költségén rendezhet be két szobát a lakásában, vagy tízezer fontnyi mar[11]-t biztosít a bátyja.

Huda megemésztette a hallottakat, majd feltett egy kényes kérdést: – És hány éves?

– Harminc.

– Tíz évvel öregebb nálad?!

– Ugyan már, az semmi! – válaszolta nevetve Nuha. – Larinnát épp ma kísérte el az édesanyja vacsorára. Egy harmincöt éves férfival! Larinna szerint az udvarlója jövő héten megkéri a kezét.

Huda hitetlenkedve megrázta a fejét.

– És ti? Miről beszélgettetek?

– Politikáról.

– Mégis, mit tudsz te a politikáról?

– Majd azt is megtanulom! – válaszolta sértődötten Nuha. Ám a következő pillanatban már egészen más volt a hangja. – Olyan nagyon jóképű! Neki van a világon a legkedvesebb tekintete. És a mosolya! Imádni való!

– Mivel búcsúztatok el egymástól?

– Megkértem anyámat, mondja meg neki, hogy bármikor hívhat.

Huda hangosan felnevetett.

– Micsoda haladás! A többire azt mondtad, hogy ha kell, a papucsával kergesse el őket.

– De ő nem olyan, mint a többi!

Huda, ahogy maga elé képzelte barátnője boldogságtól ragyogó arcát, elmosolyodott.

– Örülök nektek! Isten segíteni fog, hogy egymáséi lehessetek. ***** Mikor három héttel később bejelentették Nuha eljegyzését, Karima elveszítette a türelmét.

Huda egész este kerülte édesanyja tekintetét, de mikor a konyhában mosogattak, Karima sarokba szorította.

– Mondd, mégis meddig akarsz várni arra a koldusra? – szegezte neki a kérdést.

– Amíg kell – válaszolta Huda, a csöpögtetőbe téve egy elmosott tányért.

– Legalább tudatta veled, hogy érdekled?

– Igen.

– És?

Huda beszappanozta a mosogatórongyot, majd sikálni kezdte vele a serpenyőt.

– Tisztában van vele, hogy most még nem kérheti meg a kezem, mama – mondta halkan. Így is elég nehéz az élete. Nem kockáztathatja meg, hogy baba kidobja, csak mert nincs lakása, vagy annyi pénze, hogy vegyen egyet.

Karima egy ideig csendben pakolta be a szekrénybe a száraz tányérokat, de végül képtelen volt visszafogni magát.

– És miből gondolod, hogy valaha is eljön az idő, amikor már tud gondoskodni rólad? kérdezte.

– Én is dolgozhatok, nem igaz? Elvégre egyetemre járok!

Karima megvetően fújt egyet.

– Ugyan már! Manapság semmire sem megy az ember a diplomájával.

– Sarif kedves fiú – mondta Huda. – Akar engem, és csak ez számít. Senki sem dicsért előtte, senki sem mondta neki, milyen kedves családom van, vagy hogy milyen jól nevelt vagyok, és milyen jó anya leszek. Magamért akar, nem pedig azért, mert mások azt mondták neki, hogy velem jól járna. Én pedig éppen ezért akarom őt.

– Ígért neked bármit is?

– Sosem kérne meg, hogy várjak rá.

Karima ezen már végképp felháborodott.

– És mégis mit gondolsz, mi a megoldás?

Huda erős, csavaró mozdulatára a csap végre megadta magát, abbahagyta a csöpögést.

– Nem tudom, mit tegyek – nézett könnyes szemmel édesanyjára. Ha lenne bármim, amit eladhatnék, eladnám, a pénzt pedig Sarifnak adnám. Ha lenne saját lakásom, a nevére íratnám.

Karima felsóhajtott.

– Mondd meg neki, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt. De minél előbb.

Huda elindult vissza a szobájába, de édesanyja a kezét felemelve megállította.

– Nem hagyom, hogy tönkretedd az életed! – mondta. – Nem leszel fiatalabb. Ugye érted, mire gondolok?

Huda anélkül, hogy válaszolt volna, kiment a konyhából.

Végigbotorkált a félhomályos előszobán, majd a szobájába érve bezárta maga mögött az ajtót, és lekucorodott az ablaka alá, remélve, hogy az utcai zajok elnyomják halk pityergését. ***** Nuha másnap reggel azonnal észrevette, milyen duzzadtak a szemhéjai.

– Mi történt? – kérdezte ijedten.

A két barátnő egymáshoz igazította lépteit.

– Hol voltatok tegnap este a vőlegényeddel? – kérdezte Huda.

– Nem, az ráér. Előbb mondd el, mi a baj!

Huda fájdalmasan felsóhajtott.

– Sarif. Mamának elfogyott a türelme.

Nuha belekarolt barátnőjébe.

– Talán igaza van – mondta óvatosan.

– Tessék? – nézett rá döbbenten Huda.

– Talán… talán nem Sarif a megfelelő férfi. Mikor lesz esélye rá, hogy vegyen egy lakást, és gondoskodjon a feleségéről és a gyermekeiről? Tényleg úgy akarod leélni az életedet, hogy minden nap azon aggódsz, marad-e pénzetek a jövő hétre?

– Nem lehet, hogy minden a pénzen múlik! Nem, az nem lehet…

Nuha együttérzőn megrázta a fejét.

– Ha lenne pénzem, adnék nektek – mondta. – De még csak azt sem tudom, hogyan néz ki a pénz! Kedvesem, ilyen az élet.

Mindennek oka van. És lehet, hogy édesanyád talál neked egy kedves férfit. Egy jó férfit. Egy jó fogást.

Szótlanul sétáltak el a koldusasszony és unokája mellett. Az öregasszony, púpos hátát a vaskerítésnek döntve, a járdaszegélyen ült. A vézna kislány fejét nagyanyja ölében nyugtatta, csontos mellkasa le-föl hullámzott, ahogy hangosan szuszogva aludt. Isten adja, hogy boldog, gyönyörű menyasszonyok legyetek!, szólt utánuk a fogatlan asszony. Adjon nektek hosszú életet!

Huda halkan felnyögött.

– Beszélnem kell vele! Talán ha tudná, mennyire szeretném, hogy megkérje a kezemet…

– Gondolod, hogy csak a bátorításodra vár? – kérdezte Nuha. – Szerintem ha bármi esélyt is látna arra, hogy feleségül vegyen, már a félév elején beszélt volna veled.

Huda elgondolkodott barátnője szavain, de végül meggyőzte magát, és az üzleti ismeretek óra után megvárta a fiút.

– Sarif! – szólt oda a fiúnak, mikor meglátta őt a márványlépcsőn. – Csak egy percre…

– Majd utolérlek benneteket – mondta Sarif három csoporttársának. – Huda! Hogy vagy?

Mikor tekintetük egymáséba fonódott, Huda elfelejtette, mit akart mondani a fiúnak. Sarif néhány pillanattal korábban még hamuszürke arccal, fáradtan vonszolta magát lefelé a lépcsőn. Ám amint megpillantotta Hudát, sötét szemei felragyogtak, és szája gyöngéd mosolyra húzódott. Hosszú másodpercekig nézték így egymást – Huda döbbenten látta, milyen hatással van a fiúra, Sarif pedig elmerült a lány kakaó-barna szemeiben. Ám ekkor valaki meglökte Sarifot, visszahozva őt a valóságba.

A fiú zavartan lesütötte a tekintetét.

– Hogy vagy? – kérdezte újra, feltolva orrán a szemüveget.

– Én… hogy van az édesanyád? És a húgaid? Jól vannak?

Sarif bólintott.

– Al-hamdu lillah.

Huda nyelt egy nagyot, és keresztbe fonta maga előtt a karját, hogy a fiú ne lássa, mennyire reszket.

– Én… én nem is tudom, mit mondjak… – Egy pillanatig nem találta a szavakat, de aztán összeszedte a bátorságát.

– Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy nőül vennél?

Sarif elvörösödve rugdalni kezdte a betont kitaposott cipője orrával.

– Ne érts félre – folytatta gyorsan Huda –, nem akarlak kínos helyzetbe hozni! Én csak… tudod, édesanyám egyre türelmetlenebb, úgyhogy meséltem neki rólad… és ha a legkisebb esélyt is látod arra, hogy beszélj babá-val…

Huda látta, hogy a fiú nyakán megfeszülnek az inak.

– Ha bármi esélyt látsz rá… – folytatta akadozó hangon.

Mikor Sarif végre megint a szemébe nézett, Huda elkeseredettséget látott a tekintetében.

– Sajnálom… – mondta halkan Sarif – Bárcsak lenne valamim, amit felajánlhatnék… de… de semmim sincs. Semmit nem adhatok neked.

– Nem vágyom nagy dolgokra – suttogta Huda.

– Tudod, mire gondolok – mondta a fiú az egyetem kupolája is a mögötte a Giza utca ég felé törő felhőkarcolói felé nézve. – Van, hogy napokig csak ful[12]-t eszem. Már szinte el is felejtetem, milyen íze van a húsnak. Érted? Már hétszer foltoztam meg a cipőmet! Minden egyes piasztert, amit keresek, a házra, anyámra, a húgaimra, ételre, ruhákra költöm… Vannak napok, mikor már a buszjegyre sincs pénzem, és gyalog kell bejönnöm az egyetemre.

Csak azért tanulok, hogy valamikor majd az egyik üzletember, aki most rám bízza a kocsiját, esetleg felajánljon nekem egy jó irodai állást. De még ha ez be is következik… te is tudod, milyen sok időbe telik, míg az ember félre tud rakni annyit…

Mikor Sarif ránézett, Huda reménytelenséget látott a szemében. Megremegett, de végül így szólt: – Én is dolgozhatnék.

– Hol? – Egy bankban. Nyáron gyakorlatra megyek. Ha ügyes vagyok, diplomázás után felajánlhatnak egy állást.

– De hogy? Ismersz ott valakit? – kérdezte Sarif keserű hangon.

– De még ha szerencséd is lesz, havi kétszáz font még ételre sem elég. Mégis, mennyi idő alatt tudnánk közösen annyit félretenni, hogy vehessünk egy lakást?

– Én tudok várni – mondta Huda, és komolyan is gondolta.

Sarif félszegen elmosolyodott, aztán lassan levette a szemüvegét, és olyan tekintettel nézett Hudára, hogy a lány meztelennek érezte magát.

– Tudom – mondta gyöngéden. Ám a következő pillanatban, mintha ki akarna józanodni, megrázta a fejét. – De milyen bűnt követtél el, hogy kész vagy rám pazarolni az ifjúságodat?

– Mi van, ha egyszerűen csak úgy érzem, hogy boldoggá tudnálak tenni?

Sarif, mintha meg akarná érinteni, előrenyújtotta a karját, de a következő pillanatban már le is ejtette.

– Már azzá tettél – mondta halkan, majd megfordult, és elment.

Sarif! Huda a fiú után akart kiáltani, olyan hangosan, hogy hangja elnyomja az egyetem harangjának kongását. Ám ehelyett csak állt ott, földbe gyökerezett lábbal, a kezét nézve, melyet egy pillanattal korábban a fiú meg akart fogni.

Elképzelte, ahogy Sarif meleg ujjai az ő ujjai köré fonódnak. *****

Mikor este megszólalt a csengő, Huda bemenekült a szobájába, melynek ablakai a Szulaiman Gohar téri, nyüzsgő piacra néztek.

A hagymaárus hangosan kínálta portékáját, az asszonyok szenvedélyesen alkudoztak a felháborodott kereskedőkkel, a gyerekek pedig kiabálva fociztak az utcán, így Huda nem hallotta, miről folyik a beszélgetés.

Mikor állát a tenyerébe támasztva előrehajolt, a fésülködőasztal tükréből egy meggyötört arcú lány nézett vissza rá. Pupillái körül apró pöttyökben már megjelent a fájdalom.

Felkelt a kis zsámolyról, és idegesen húzgálni kezdte már így is kinyúlt blúzát. Bokájáig érő, fekete, foszló aljú szoknyája deréktájon kidudorodott.

Huda a félelem keserű ízét érezve szájában, megrázta a fejét.

Lassan végigsimította a csípőjét. Kövér vagyok. Biztos azt fogja gondolni: „Ha már most ilyen kövér; milyen lesz később, miután összeházasodtunk? Biztos, mint az anyja.”

Ekkor Karima, mintha csak megérezte volna, hogy a lánya rá gondol, beviharzott Huda szobájába. Arca kipirosodott az izgalomtól, homlokán izzadság gyöngyözött.

– Siess, lányom! – mondta. – Már előkészítettem a tálcát.

Akkor, ahogy megbeszéltük, vidd be neki a kávét! Kiengedted a hajad?! Miért nem hagytad kontyban? Na mindegy, erre már nincs időnk. Képzeld, Maadiban van lakása. Tökéletes jelölt!

Siess, drágám, ne várasd meg a vőlegényedet! – Ezzel, amilyen hirtelen megjelent, úgy el is viharzott a konyha felé. A tálca valóban elő volt készítve; a kardamom illata még a szegényes konyhát is barátságossá varázsolta. Tehát szereti a kávét, gondolta Huda. A finom mintájú kávéscsésze és a kistányér uralták az vett elő. A csésze mellett forró, tejes Nescafé gőzölgött, melyről Huda kitalálta, hogy valószínűleg a kérő édesanyjáé, aki

Amar nénike munkatársa. Huda félénken nézte a tejeskávét – a felszálló forró gőzben máris látta az asszony szigorú tekintetét.

A tálcán volt még egy csésze tea is; Huda elképzelte, ahogy édesapja csendben figyel, miközben mama már félrehúzódott az idegen asszonnyal és a fiatalemberrel, majd miután a nővel pletykált egy keveset, faggatóra fogta a kérőt.

Huda tudta, hogy a fiatalember egész idő alatt az imafüzérét morzsolgatta, és szinte oda sem figyelve ismételgette a szavakat: Szubhan Allah. Al-hamdu lillah. Allahu Akbar.

Sóhajtott egyet, majd felemelte a tálcát, és óvatosan bevitte a nappaliba. Egy pillanatra sem vette le tekintetét a csészékben lágyan hullámzó italokról, nehogy akár egy csepp is kiömöljön. Óvatosan letette az asztalra a tálcát, majd jól nevelten mindenkinek átnyújtotta a csészéjét. Mikor kérője került sorra, eljátszott a gondolattal, hogy az ölébe önti a kávét, de végül letett róla. Gyűlölte, hogy ennyire fél.

Mikor mindenkit kiszolgált, leült az édesapja mellé, aki magas támlájú fotelében szemmel láthatólag szenvedett, mert feldagadt lábait az ünnepélyes alkalom tiszteletére cipőbe erőltette.

Csak miután ő is helyet foglalt, akkor emelte fel félénken a tekintetét.

A fiatalember udvariasan köszönt, Huda pedig válaszképp halványan elmosolyodott. A vőlegényjelölt arcát sebek borították, elvakart pattanások nyomai. Apró szemei túlságosan messze ültek egymástól, amitől olyan érzése támadt az embernek, hogy kifelé kancsalít. Vastag haja drótszálakra emlékeztetett, és Huda azon kapta magát, hogy undorodva nézi a fiatalember borotvált nyakát. Egészen az inge felső gombjáig le kell borotválnia a szőrét, hogy bele ne fulladjon, gondolta Huda.

Ekkor a fiatalember sovány, hamuszürke arcú anyja az egyetemről kezdte kérdezgetni. Aztán elmesélte, hogy a fia

kétéves könyvelői iskolát végzett, és most egy állami cégnél adóellenőrként dolgozik. De közben másik állást keres, éjjelente pedig az unokatestvére taxijával járja a várost, hogy kiegészítse a keresetet. Saját lakása van – igaz, a falak még nincsenek lefestve –, hála előrelátó apjának, aki megvette neki, mikor a Maadi negyed pereme még sivatag volt, és olcsón árulták a lakásokat.

Ennél a pontnál végre a vőlegényjelölt is megszólalt: elmondta, hogy, mintha csak a sajátja lenne, bármikor használhatja unokatestvére taxiját.

A vékony, magas hang hallatán Hudát kirázta a hideg. Mintha egy nejlonzacskót olyan vékonyra húznának szét, hogy bármelyik pillanatban elszakadhat. A fiatalember gyors, lopott pillantásokkal időről időre végignézett rajta. Méregette Hudát.

Tehát kövérnek tart. De nekem legalább szép bőröm van. És egyetemre járok.

Mikor apjára pillantott, látta, hogy őt figyeli. Baba komoly szemekkel nézett rá, de akkor egyszer csak kacsintott egyet.

Mindez egy pillanat törtrésze alatt zajlott le, olyan gyorsan, hogy Huda először el sem akarta hinni.

De ez az egyetlen kacsintás elég volt ahhoz, hogy izmai ellazuljanak. Minden rendben lesz – édesapja az ő oldalán áll.

Mikor a vendégek elköszöntek, azonnal megmondta az édesanyjának, hogy nem tetszik neki a fiatalember. Meglepődött, mikor anyja elsírta magát.

– De hát olyan jó fogás lenne! – mondta Karima. – Miért baj az, hogy csak egy kétéves iskolát végzett? Mikor én voltam fiatal, senki sem ment egyetemre. És? Még mindig élünk. Ha rossz családból származna, Amar nénikéd nem ajánlotta volna. Jól nevelt fiú, és lakása is van, ezt ne felejtsd el! A Maadi negyed nagyon jó környék. Jobbról nem is álmodhatnánk.

Egészen addig a napig Karima csak Uagdi miatt sírt: Uagdi nem telefonált, Uagdi felhívott, és elmondta, hogy egy amerikai lánnyal jár, Uagdi nem szeret annyira, hogy hazajöjjön, Uagdi idén nem jön haza eid[13]-re, de talán a következő eid-re hazajön… talán.

Karima a lánya miatt sosem sírt – Huda volt az az ember, aki mindig megnyugtatta. Huda most segítségkérően apjára nézett, de az csak gyengéden megpaskolta az arcát, majd szótlanul elindult Lutfi kávézójába ostáblázni. Édesanyja könnyeit látva Huda is sírva fakadt, majd bemenekült a szobájába.

Hosszú órákon keresztül csak feküdt az ágyban, párnáját szorongatva hallgatta a behúzott zsalukon keresztül beszivárgó hangokat.

A felismerés, hogy a dolgok már semmiképp nem alakulhatnak jól, úgy zúdult rá, mint Kairóra a vörös homokvihar. ***** Mikor az év végi utolsó vizsga után kart karba öltve sétáltak Nullával, feltűnt neki, hogy a koldusasszony és unokája nincsenek a szokásos helyükön.

– A rendőrség elzavarta őket – mondta Nuha csendesen.

Huda szomorúan bólintott – a tömeg ellenére úgy érezte, hogy az öregasszony nélkül üres az utca. ***** A jelentkezők hosszú sorában néha–néha akadt olyan fiatalember, aki felkeltette Huda érdeklődését. Ám azalatt az idő alatt, míg édesanyja kikérdezte a szomszédokat és a munkatársakat, hogy milyen az illető, mindig kiderült valami. Az egyik fiatalember arról volt híres, hogy a munkahelyén nemegyszer hagyta magát megvesztegetni. A másik már hatszor jegyezte el magát, és volt, akiről kiderült, hogy negyvenkét éves – ez még Karimának is sok volt. De akadt köztük alkoholista is, az

egyik pedig túlságosán is szerette a hasist. Az egyik jelölt lakása a Szafit al Laban negyed egyik lerobbant házában volt – ilyen erővel akár Felső-Egyiptom egyik isten háta mögötti falujában is élhetett volna. Így telt el az egész nyár.

Beköszöntött az ősz, és vele együtt elkezdődött a következő félév. Ám Sarif többé nem kereste meg Hudát, hogy elkérje a jegyzeteit. Messziről ráköszönt, de sosem ment oda a padhoz, amelyen a lány Nullával és Larinnával ült.

Huda szomorúan nézte a vékony, magas fiút, aki, ha érezte is a hátába fúródó, átható tekintetet, sosem fordult meg.

Aztán mikor megkezdődött a második félév, Huda már nem is látta őt az egyetem területén. Végül Larinna bevallotta, hogy úgy hallotta, Sarif annyit dolgozik, hogy nincs értelme bejárnia az egyetemre. Huda tudta, hogy a fiúnak három tantárgyból nem sikerült a vizsgája, így meg kellene ismételnie a félévet.

A három barátnő nehézségek nélkül, de nem kiemelkedően diplomázott le az üzleti szakon. Huda, bár sehova sem vették fel azonnal dolgozni, szerencsére mégis talált állást – az Ahli Banknál, ahol a nyári gyakorlatát töltötte, felajánlották neki, hogy gyakornokként továbbra is ott maradhat. Így a lány, annak ellenére, hogy háromszor annyit dolgozott, mint egy munkatárs, kollégái fizetésének csak az egynyolcadát kereste meg.

Ennek ellenére szeretett dolgozni. Szerette a bankot; szerette az épület illatát, és azt, ahogy a cipősarkak hangosan kopogtak a csiszolt márványpadlón. Szerette a központi légkondicionáló halk zümmögését, és élvezte, hogy komoly felelősséggel járó feladatokat kap. Magabiztossággal töltötte el, mikor csak ő tudott megoldani valamit a számítógépen, vagy mikor az őt felügyelő kolléga megdicsérte: – Köszönöm, Huda! Nem is tudom, mire mennénk nélküled!

A bank volt az a hely, ahol fontosnak és megbízhatónak érezte magát. Precíznek, és mondjuk ki, tökéletesnek. Mert tökéletesen végezte a munkáját, senki sem emelhetett ellene kifogást. Életében most először érezte ezt. És bár hétköznapi életet élt, és túlságosan is alul volt fizetve, Huda életében először büszke volt magára. ***** Nuha esküvőjén Huda es Larinna egymás mellett ült.

Karima nem ment el, mert, mint bevallotta, titkon azt szerette volna, ha Uagdi veszi el a lányt, és így túl fájdalmas lett volna látni, hogy Nuha máshoz megy nőül. Ám időközben Uagdi is megnősült, egy „sárga hajú” lányt vett el. Nem költötte el egyévi fizetését sebká-ra, csak annyit tett félre, hogy egy kis gyémántgyűrűt vehessen a lánynak. Az albérletük felét a felesége fizette; egy matracon aludtak, egy használtbútor-boltban vásárolt asztalnál étkeztek, és egy használt Mazda hitelét is felesben törlesztették.

De Uagdi így is boldog volt. Fényképeket is fog küldeni, ha legközelebb egy barátja hazalátogat, mondta. Sőt azt is megígérte, hogy amint tud, valószínűleg egy éven belül, hazajön. Minden a papírmunkától és isten akaratától függ.

Uagdi ígérete felszárította Karima könnyeit, az asszony már nem sírt olyan gyakran azért, mert fia távol élt tőle, ráadásul egy ismeretlen, külföldi lányt vett el.

Tehát Huda az édesanyja nélkül ment el legjobb barátnője esküvőjére. Mikor meglátták, milyen gyönyörű a menyasszony hófehér ruhájában, mindketten sírva fakadtak. Nuha valóban káprázatosán szép volt. Mindössze egy év telt el az eljegyzés óta, és ez idő alatt a lány, amennyire telefonbeszélgetéseik és havi egy randevújuk lehetővé tette, megszerette vőlegényét. Arca csak úgy ragyogott, gyöngyös hajtűkkel teletűzdelt hajfürtjei gyönyörű

zuhatagként omlottak alá. Mintha az egész sebká-t, melyet vőlegényétől kapott, magán viselte volna – az arany és rubin ékszerek sokkal drágábbnak tűntek, mint amennyibe valójában kerültek.

Larinna, aki egy középkorú mérnökhöz készült nőül menni – a férfi egy vadonatúj I28-as Fiat büszke tulajdonosa volt –, szorosan megölelte Hudát.

– Remélem, hamarosan téged is ilyen boldognak foglak látni!

Hudának csak egy bólintásra telt az erejéből. Máris nagyon hiányzott neki Nuha, aki ragyogó arccal követte férjét a táncparkettre. Huda tudta, hogy barátnője boldog, es az ifjú férj tekintetéből ítélve az is szerette a lányt, tehát boldoggá fogja tenni.

Tehát mégiscsak működik, gondolta Huda. A „happy end” nem csak egy elérhetetlen álom. Ám Huda más volt, mint Nuha. Nuha egy édes, fiatal lány volt, gyönyörű, mint egy szárnyaival könnyedén verdeső, színes pillangó. Huda Larinnára sem hasonlított, aki éles eszével először meglepte, majd elvarázsolta kérőit.

Huda éjjelenként, a sötétben fekve, gondosan kilakkozott körmű ujjaival elgondolkodva végigsimította az arcát. Az ő vonásai nem olyanok voltak, amelyekre a férfiak vágynak, vagy amilyenekért hajlandók harcolni. Én nem az a fajta lány vagyok.

Mégis, mim van?

Mim van, amiért megéri harcolni? Ha férfi volnék, nem akarnám feleségül venni magam. Ám mégis volt valami, amit elmondhatott magáról. Mert Karima olyan gondoskodással nevelgette, mint egy kertész a zsenge facsemetét. Huda akár vad indákat is növeszthetett volna, amelyek végén gyönyörű, ám vad, ismeretlen virágok nyílnak.

Édesanyja azonban gondosan lenyesegette a vadhajtásokat, és így Huda gyönyörű fává érett.

Igen, Huda képes volt gyökeret ereszteni. Menedék lehetett a várost ellepő, rohanó lelkek között. Meg tudta édesíteni a levegőt, gondoskodni a körülötte lévőkről. Olyan lány volt, aki mellett az ember békére lel.

Olyan lány volt, aki képes otthont teremteni. ***** Huda minél lelkesebben vetette bele magát a munkába, Karima annál idegesebb lett. Hogy képes Huda ilyen közömbösen járni kelni? Karima egyre rémültebben látta, hogy lánya minden egyes nappal öregebb lesz. És míg a kérők eleinte még jöttek, mostanra alig jelentkezett egy-egy. Karima ládái és szekrényei azonban tele voltak Huda kelengyéjével, és az asszony nem bírta volna elviselni, ha a sok tárgy, amit élete során összegyűjtött, veszendőbe ment volna. A szekrényben ott állt a gyönyörű porcelán étkészlet, a kristálypoharak, a gondosan összehajtogatott konyharuhák és a serpenyők – minden, amit huszonkét év alatt félretett. Finom fehérneműk, blúzok, ruhák – sokkal több, mint amennyire Hudának szüksége lehet.

Törülközők, kádkilépők, ágytakarók, vászonszalvéták és kisebb háztartási gépek. Ahányszor csak Karima elsétált a szekrények előtt, azok sürgetően sziszegni kezdtek: Gyorsan! Gyorsan!

Kifutsz az időből!

Karima kétségbeesetten nézett egyetlen lányára.

– Miért üldözöd el mindet? – kérdezgette felnyögve, elfelejtve, milyen jellemhibák derültek ki azokról a férfiakról, akikkel Huda – vonakodva bár – hajlandó volt találkozni.

Az egész család készenlétben állt. Karima könnyek közt mindenkinek elmondta, hogy semmire sem vágyik jobban, mint hogy lánya végre férjhez menjen.

– Édes istenem! Ez minden vágyam! Micsoda szégyen! Én már tizenhét évesen férjnél voltam! Ő pedig már huszonkettő!

Huszonkettő! Erre még nem volt példa a családban!

A családtagok pedig már kezdték elfogadni, hogy Huda sosem megy férjhez. ***** Huda egyik délután, mikor hazaért a munkából, egyedül találta otthon édesapját; Karima Szelua mamánál volt látogatóban a Faiszal negyedben.

Huda alig akarta elhinni, hogy apja, ha csak rövid időre is, csak az övé. Az utóbbi időben Karima mindig mindenhol ott volt, minden alkalmat megragadott, hogy mesélhessen az ismerős menyasszonyokról: hogy milyen ruhája volt, milyen kelengyéje, vagy hogy melyik negyedben fog lakni a férjével. Baba pedig, ha csak tehette, elmenekült a kávézóba. Hudának a munkahelyén kívül nem volt hová mennie, csak a szobájában tudott elbújni.

Most azonban boldogan látott neki teát készíteni: olyan izgatott volt, hogy mikor a szoba felé ment a kezében a tálcával, még ki is loccsant egy kevés édesapja kedvenc italából.

Hogy jól emlékezetébe vésse a látványt, néhány pillanatra megállt a küszöbön. Baba, egyik karját egy hosszúkás párnán nyugtatva, kinyújtózva feküdt a díványon. A hatalmas kilim[14] fölött, amely olyan régi volt, hogy több helyen már a mintája sem látszott, a szürkés csipkefüggönyön beszüremlett a késő délutáni, narancsos-vöröses fény. A magas falak előtt, a mennyezetet díszítő, korona formájú stukkóról drótokon függő fekete-fehér képek tökéletes összhangot alkottak a faliszőnyeggel. A tévészekrény tetején apró dísztárgyak és bekeretezett Korán– szövegrészletek álltak. A tévékészülék volt Karima kedvenc tárgya – mindig megnyugodott, ha nézte. Most azonban, hogy az asszony nem volt otthon, a készülék sötét és néma volt. Huda

apja sokkal jobban szerette a régi lemezjátszót, amelyből most Umm-Kulthum dala szólt – az énekesnő szenvedélyes hangja vágyakozással töltötte meg a fülledt, nyári levegőt. Baba, kihasználva, hogy Karima nincs otthon, élvezettel szívta Kleopátra cigarettáját. Huda leült a dívány melletti fotelbe; ahogy lehajtotta fejét az ovális párnára, édesapja a zene ritmusára szeretetteljesen paskolni kezdte. Közben olyasmit csinált, amit Huda már nagyon rég nem hallott tőle: halkan dúdolta a dalt.

– Baba… szereted mamát?

– Jaj, lányom! Muszáj elrontanod ezt a szép pillanatot? – nyögött fel a férfi.

Huda felnevetett, majd hátrébb hajolva apja szemébe nézett.

– Komolyan kérdeztem. Kérlek, válaszolj! Tudnom kell.

Szereted?

Apja a teáscsészéért nyúlva kifújta a füstöt, aztán lassan bólintott.

– Persze, hogy szeretem – válaszolta óvatosan.

– De olyan szerelemmel, amilyenről Umm-Kulthum énekel? – kérdezte Huda a lemezjátszóra mutatva. – Mama volt a fénysugár, akivel elkezdődött az életed? Édesapja gyanakvóan nézett rá.

– Hova akarsz kilyukadni?

Huda belekortyolt a teájába, majd félrefújta a csészében úszkáló kis mentalevelet, nehogy véletlenül azt is lenyelje.

– Nem értem – mondta elgondolkodva. – A rádióban még a legújabb dalok is a szenvedélyes, halhatatlan szerelemről szólnak.

Viszont senki sem azzal házasodik össze, akibe szerelmes. Akkor mégis, hol van az a híres szerelem? Hol vannak a boldog, szerelmes emberek?

– Tudod, lányom, éppen ezért szeretjük annyira a szerelmes dalokat – válaszolta az édesapja újabb cigarettára gyújtva –, mert

a szerelem eszméjéről szólnak. Az eszményi szerelemről.

Felteszek neked egy kérdést: mi a jobb, örökké csak álmodozni a szerelemről, vagy hozzámenni ahhoz, akibe szerelmes vagy, és később egy nap arra ébredni, hogy büdös a lehelete, hogy undorító, ahogy csámcsogva eszik, hogy egész éjjel a paplan alá ereget, hogy többé már nem néz a szemedbe, miközben beszélgettek… rádöbbenni, hogy már nem szerelmes beléd, és más valaki után vágyakozik? Melyik a fájdalmasabb?

Huda megrázta a fejét, es közben igyekezett nem elnevetni magát.

Apja mélyet sóhajtott.

– Valamikor szenvedélyesen szerettem édesanyádat – folytatta.

– Minden nap vágyakozva néztem, ahogy elhaladt a boltom előtt.

Betéve tudtam, mikor mit csinál, hogy reggel mikor megy dolgozni, és délután mikor jön haza. Vártam, hogy elsétáljon a boltom előtt, csak hogy láthassam a vállára omló haját vagy a szoknyája szegélye és a cipője között kikandikáló lábikráját.

Mikor elmosolyodott, úgy éreztem, megőrülök. Nagyon sokáig éltem a szerelem rózsaszín burkában.

Huda döbbenten nézett az apjára. Még sosem hallotta így beszélni. Lassan felült, es letette a csészéjét az enyhén dülöngélő asztalra.

– De tudod, lányom, az élet apránként átveszi a szerelem helyét. Ezért tartozik Umm-Kulthum zenéje isten áldásai közé.

Emlékeztet bennünket arra, hogy a szív határtalanul mély, és hogy az élet még a hétköznapok szürkesége ellenére is szép.

Huda elfordította szomorú tekintetét.

– Figyelj ide, lányom! – paskolta meg gyengéden a fejét baba. – A házasságról a sors dönt. Panaszkodhatsz, zokoghatsz, de a végén úgyis ahhoz mész nőül, akit a sors szán neked.

Megkedvelheted az illetőt, és dolgozol a kapcsolatotokon, mert

kénytelen vagy dolgozni rajta. Gyermekeket nevelsz, és jól bánsz velük. Amikor tudsz, nevetsz, és mikor elérkezik, élvezed a békét.

Végül, mikor meghalsz, és a mennyországba kerülsz, ha életedben jó voltál, szeretheted azt, aki után életedben a szíved sóvárgott. – Huda apja a lemezjátszó felé intett a fejével. – Ahogy Szuma is mondja. Éppen mikor a tű a legbelső körre ért, meghallották Karima lépteit.

Huda felállva édesapjához hajolt, és gyengéden megcsókolta a haját.

– Ne aggódj! – mondta baba. – Te is megtalálod a neked megfelelő férfit. Még anyád összes igyekezete ellenére is.

Huda halványan elmosolyodva bólintott. Gyorsan összeszedte az üvegcseszéket, és éppen akkor indult el kifelé a konyhába, mikor édesanyja elfordította a zárban a kulcsot. ***** És akkor mintha valaki megátkozta volna Hudáék házát – egy teljes hónap telt el úgy, hogy egyetlen lehetséges kérő sem látogatta meg őket.

Karima szinte eszét vesztette, még idősebb fia barátaihoz is odatelefonált, és beszélt az anyjukkal. Omar felesége riasztotta a nővéreit és anyját, akik szóltak a férjeiknek, akik pedig beszéltek a barátaikkal, hogy van itt egy kedves, rendes lány, aki még hajadon.

Karima a szomszédokkal is beszélt, akikkel az utcán futott össze, sőt még olyanoknak sem restellte elsírni a panaszát, akiket nem is ismert. Még Am[15] Irfannak, a konkurens fűszerárusnak és Hátim Uasszufnak, az ékszerésznek is elmondta, hogy férjet keres a lányának.

Huda pedig akárhová ment, magán érezte az emberek sajnálkozó tekintetét – hiszen ekkorra már mindenki elkönyvelte magában, hogy szegény lány élete végéig vénkisasszony marad.

Végül egy délutánon, mikor a kesői ebéd után leszedték az asztalt, megszólalt a telefon. Amar nagynéni volt az. Huda olyan elmélyülten törölgette kezeit a konyharuhába, hogy még édesanyja hangját sem hallotta. Ám azt már látta, hogy Karima egészen más arccal tette le a kagylót, mint amilyennel felvette. A megkönnyebbülés úgy áradt szét arcán, mint a hajnali napsugarak egy holttestekkel teli csatamezőn.

Sem Karima, sem Huda nem tehetett arról, hogy kudarcok megalázó sorát kellett átélniük. Egyiket sem lehetett hibáztatni.

– Valaki megátkozott – mondta lángoló arccal Karima.

Huda a szobájába menekült, ám édesanyja oda is követte.

– Ne viccelj, mama! – mondta mérgesen Huda.

– Odaadtam Amarnak a zöld blúzodat. Magával vitte a sejk[16]hez, akihez mostanában jár. A papnak elég volt ez az egy ruhadarab, már ebből is meg tudta mondani, hogy meg vagy átkozva. Amar nemsokára elhozza neked az amulettet, amelyet a pap kifejezetten neked készített.

– Egy amulettet… – ismételte meg hitetlenkedve Huda.

– Hordani fogod, és akkor meglátod, hogy segít! Amarnak személyes tapasztalatai vannak a sejkről. Egyik jó barátja is viselte a paptól kapott amulettet, és egyszer csak azon kapta magát, hogy már férjnél van. Azt mondják, megszállott.

– Megszállott? – kérdezett vissza Huda döbbenten.

– Igen… furcsán beszél, és kántálni szokott. Régebben volt, hogy hosszú napokig csak állati hangokat adott ki magából, halára rémítve a falusiakat.

– És most?

– Már meggyógyult, szuhhan Allah, és azóta Egyiptom-szerte leveszi az emberekről az átkokat. Azt beszélik, hogy az egyik szemével látja a láthatatlant.

– Az al-Azhar mecset egyik papja?

– Nem, csak azért hívják sejknek, mert megvan benne az istentől kapott adottság. Egyébként egy malomban dolgozik.

Huda határozottan megrázta a fejét.

– De ki akarna engem megátkozni?

– Az nem fontos – válaszolta gyorsan Karima. – Amar szerint a pap azt mondja, sosem szabad kérdezni, csak bízni kell istenben, és – Nevetséges! – morgott Huda.

– Ne finnyáskodj! A te helyzetedben minden lehetőséget meg Huda legszívesebben megkérdezte volna: „Miért, mégis milyen helyzetben vagyok?”, de végül csendben maradt. Mert tudta a választ.

Tudta. És mikor Amar nénikéje megérkezett, ő engedelmesen kinyújtotta a kezét, és elfogadta tőle a durva bőrszíjon lógó kis batyut. Karima húga hadarva beszélt, mintha valami összeesküvésről lenne szó: – Nem nézhetsz bele! Nem véletlenül van elrejtve. Csak mikor eltelik egy holdhónap, akkor veheted ki, ami benne van. Egy serpenyőbe kell tenned. Aztán menj be a fürdőszobába, és folyasd végig a vizet a testeden úgy, hogy a serpenyőbe csurogjon. De jól jegyezd meg, hét különböző csapból kell venned a vizet, és miközben magadra locsolod, a Fátihá[17]-t kell idézned fennhangon! A serpenyőben összegyűlő vízben feloldódik a feliratot tartalmazó papír. Aztán három részre kell osztanod a vizet – az elsőt a Nílusba kell öntened, vagy bármilyen más folyó vízbe. A második adagot az utcán kell szétlöttyintened, a

harmadikat pedig a csatornába öntsd. És mindhárom alkalommal, mikor kiöntöd a vizet, a Fátihá-t kell idézned!

Huda elkerekedő szemmel nézett nagynéniére, akit egészen addig értelmes asszonynak tartott.

– Tedd azt, amit mondtam, és, ha isten is úgy akarja, hamarosan férjes asszony leszel. Majd meglátod! ***** Az elkövetkező hónapban öt lehetséges férjjelölt kereste fel Hudáékat.

Az egyik Huda kollégája volt a bankban, egy vékony fiatalember, aki selypített, és folyton vigyorgott. Huda még arra sem tudta rávenni magát, hogy megadja neki a telefonszámát – azt hazudta, hogy már elígérkezett.

A másik egy fiatal mérnök volt, akinek az édesanyja telefonon kért engedélyt Karimától, hogy meglátogathassák őket. Ez a jelentkező Karimának nem tetszett – az asszony megvetette a fiú anyját, mert különböző pletykákat hallott a nőről és Fouadról, az ékszerészről. Remélve, hogy a szomszédok nem szólják el magukat, Karima azt hazudta az asszonynak, hogy Huda – hiába, mindig is keményfejű volt! – elfáradt a sok kérőtől, egy kis szünetet akar tartani.

A következő férfit Huda apai nagybátyja feleségének a testvére ajánlotta. A jelölt meg is látogatta Hudáékat, ám végül nem volt elragadtatva a lánytól.

Volt egy fiatal könyvelő is, aki éppen Szaúd-Arábiában készült elfogadni egy állást – Hudának így két új dolgot is meg kellett volna szoknia az életében, amit senki sem tudott elképzelni, legkevésbé ő maga. És végül ott volt a bátor Ehab. Annak ellenére, hogy Huda egyszer már elutasította, a fiatalember úgy döntött, tesz még egy próbát, hátha a keresgélésbe belefáradt lány ezúttal igent mond. Persze óvatos volt, előbb Karimát kérdezte ki.

Huda anyja magánkívül volt a boldogságtól. Mivelhogy nagyon jó barátnők voltak Ehab anyjával, már az első alkalommal is elszántan támogatta a fiatalembert: Egy idegen családnál sokkal jobb az, amelyet ismersz. Ehab családja nagy tiszteletnek örvendett, és volt éppen annyi pénzük, hogy fiuknak megadják azt a nevelést, amelytől az jó vőlegényjelölt lehet. És ami mindennél fontosabb volt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, Ehab anyja volt hajadon nagynénje egyetlen örököse.

Ehabnak pedig már volt egy saját, nagy lakása, mégpedig a Garden City negyedben.

– Jobb városnegyedet nem is kívánhatnánk! – hajtogatta Karima.

Ehab. Huda jól emlékezett rá, hogy gyermekkorukban sokat csúfolta a fiút előreugró állkapcsa és elálló fülei miatt. És most ehhez a férfihoz kell férjhez mennie? Ez a kopaszodó könyvelő lesz ura és parancsolója? Erre a magas, ideges hangon nevetgélő, apró, patkányszemű férfira kell bíznia az életét és jólétét? Leendő gyermekei az ő nevét fogják viselni?

Garden City.

– Nincs is messze! – győzködte Karima. – Közel maradunk egymáshoz.

Huda a fésülködőasztala előtt ült, de képtelen volt a tükörbe nézni. Biztos volt benne, hogy szebb külsővel sokkal vonzóbb vőlegényt talált volna. Az asztallapra hajtotta arcát, és figyelte, ahogy forró könnyei a hideg üvegre csöppennek. Hát tényleg nem érdemelne jobbat?

Hallotta, ahogy a szülei veszekednek, hangjuk összekeveredett a tévé hangjával.

Apja hangja furcsán távolinak tűnt, nem értette a szavait, édesanyjának azonban minden egyes szavát jól hallotta. „Persze, te megelégednél azzal, ha halálod napjáig melletted maradna!”,

kiabálta Karima. „Képes lennél arra kárhoztatni, hogy férj és gyermekek nélkül élje le az életét? Hogy lehetsz ilyen önző?”

Aztán Huda hallotta, ahogy becsapódik az ajtó, és édesapja a botjára támaszkodva lesétál a lépcsőn.

Huda tudta, hogy azzal, hogy nem adja be a derekát, csak a szenvedését nyújtja meg. Huda pedig már nagyon vágyott a békére. Ismét önfeledten nevetve akart ülni családja körében, azt akarta, hogy ismét vidáman teljenek a napok, mint korábban.

Tulajdonképpen mire vár? A hercegre, aki majd megmenti? Hogy Antara ibn Szaddád a kardját lengetve félresöpri Ehabot, és magával viszi őt?

Huda tudta, hogy még nagyon sok hozzá hasonlóan szomorú fiatal lány él az országban. Barátnői közül csak Nuha volt boldog a férje mellett. A többiek sorsa cseppet sem volt jobb vagy rosszabb, mint Hudáé. Huda története csak annyiban különbözött az övéktől, hogy Ehab… nos, külsőre ellenszenves volt. De hát hogy jön ő ahhoz, hogy csak az előnytelen külseje miatt megvessen egy egyébként kedves embert? Ahogy édesanyja is mondta: „A külső? Ugyan, mit számít a külső! Különben is, a mi családunk tagjai talán olyan szépek?”

Egyébként pedig őt is éppen előnytelen külseje miatt nem akarták elvenni a férfiak. Mikor a sejk utasítását követve feloldotta az amulettet a vízben, alaposan átgondolta ezt a kérdést. A porcelánkádban állva lassan végigcsorgatta magán a meleg vizet. Nézte, ahogy a víz lefolyik a mellei közti völgyben, ahogy eléri a hasát, majd széles csípőjén továbbcsordogálva belefolyik a fémserpenyőbe. A papíron lévő tinta lassan feloldódott, örökre magába nyelve a titkot, amelyet az addig különálló írásjelek rejlettek. A papír, a ráfolyó víz súlyának megadva magát, egy pillanatra lesüllyedt a serpenyő aljára, de szinte azonnal vissza is tért a felszínre, hogy a meleg víz tetején

lebegve végül szétmálljon. Huda leguggolt, hogy a sejk szigorú utasítása szerint kiöntse a harmadik rész vizet. Mélyeket lélegezve beszívta nedves bőrének illatát, és nézte, ahogy a tintával keveredett víz az ellenállás legkisebb jele nélkül egyesül sötét testvérével a lefolyóban. ***** Aznap este, mikor meghozta a döntést, végtelennek tűnő órákon át ült az ablak előtt; szobájában sötét volt, ő pedig könyökét a kedvenc párnáján megtámasztva nézett ki az utcára. A Szulaiman Gohar téren a szokásos ritmusban hullámzott az élet.

Hallgatta a piac ismerős hangjait, és azon gondolkodott, vajon milyen érzés lesz egy ismeretlen környéken kihajolni az ablakon.

Umm-Baszim szokása szerint összes haragját rázúdította a sovány földművesre, aki a kora nyáron a piac keleti szélét foglalta el hozzá hasonlóan sovány öszvérével és az iszmailiai eprekkel megrakott szekerével. A kövér lábú asszony, aki most is olcsó műanyag papucsában és maga varrta, hatalmas mellein majd szétszakadó blúzában ment le a piacra, egyformán szerette a piros gyümölcsöt és a veszekedéseket. Most éppen azt panaszolta egyre szenvedélyesebben, hogy az árus biztosan megbabrálta ócska, régi vasmérlegét. Éjszakánként mindig odavitte az epret legalább két másik árusnak, hogy ellenőrzésképp ők is mérjék le. Még a zárt ablakon keresztül is hallani lehetett fülsértő rikoltozását.

Huda fejcsóválva figyelte a jelenetet, azon gondolkodva, hogy szegény, legyőzött árus még meddig hajlandó elviselni, hogy az asszony sértegesse. Végül a férfi elfogadta Umm-Baszimtól a három egyfontos bankót, majd megcsókolva szakadt galabíjjá-ja redői közé rejtette a pénzt. Elgondolkodva nézett az asszony után, aki még mindig elégedetlenkedve, hatalmas testéhez képest túlságosan is kicsi papucsában csoszogva indult hazafelé. Umm-

Baszim hangját még akkor is hallani lehetett, mikor már odaért az Október hatodika hídra néző, Serbini utcán lévő házhoz.

Abu-Badr, a gyümölcsárus megvárta, míg az asszony hallótávolságon kívülre ér, csak akkor kiáltott oda a már így is megalázott földművesnek: – Asszony létére jól helyben hagyott, nem igaz?

A többi árus hangos nevetésben tört ki. Ám akkor hatalmas porfelhő támadt, és az utcán focizó gyerekek hangos veszekedése hallatán már nem is foglalkoztak a megalázott árussal. Az utca túloldalán lakó Amr és Tarek az édesanyjuk életére esküdve állította, hogy nem ők szaladtak neki Kamal Huszainnak olyan erővel, hogy annak vérezni kezdett a lábszára. Hudának tetszett, hogy a tízéves Amr ilyen ügyesen tud füllenteni. Ekkor Abdal-Szamad, aki a seregben szolgálva 73-ban egyszerre veszítette el a karját és a türelmét, dühösen kicsapta az ablakát fedő zsalugátert, és szitkok záporát zúdította a veszekedő gyerekekre. Mikor azzal, hogy „…menjetek inkább haza, és segítsetek az édesanyátoknak!” befejezte a dühös szóáradatot, a srácok, akiket a közös ellenség felbukkanása összekovácsolt, vitájukat elfelejtve vidáman folytatták a játékot.

Aziz, a hentesnek, Tahirnak dolgozó, sovány fiú csendben figyelte a jelenetet. A felmosó nyelére támaszkodva, sóvárogva nézte az odakint játszadozó gyerekeket. Huda figyelte, ahogy a fiú izmai követik a gondolatait – Aziz vágyakozva elképzelte, hogy nála van a félig már leeresztett labda. Egészen addig álmodozott, míg Tahír, a húsvágó bárdot lóbálva, hangosan rá nem kiáltott.

A piac távoli sarkában Am Irfan, a fűszeres kijött keskeny boltjából, és csatlakozott a gyümölcsös standja előtt üldögélő Abu-Badrhoz. Öblös nevetése, melytől még tekintélyes pocakja is rázkódott, egészen a Serbini utca végéig elhallatszott. Huda állát a tenyerébe támasztva nézte, ahogy az öregember szemüvegét a

hasára téve kitörli szeméből a könnyeket. Kíváncsi volt, vajon mit mondhatott Abu-Badr, amitől az öreg ilyen jóízűen nevetett, de végül arra jutott, hogy talán jobb is, ha nem tudja. Ám a következő pillanatban mindkét férfi elhallgatott – áhítattal nézték Nariman Abdal-Barit, aki a könyveit a mellkasához szorítva, tekintetét lesütve sietett keresztül a téren.

Huda is megbabonázva nézte a lányt. Vajon miért van ilyen hatással az emberekre? Nariman hétköznapi, szerény szépség volt. Szoknyája elég hosszú volt ahhoz, hogy a férfiak tekintete ne vándoroljon a lábaira, blúza pedig elég bő ahhoz, hogy alatta ne látszódjon a lány alakja. Ugyan nem rejtette kendő alá a haját, de nem is engedte ki csábítóan. Befonva viselte, azonban ez a fonat olyan vastag volt, hogy kitöltötte a két lapocka közötti teret.

Olyan hatással volt a Szulaiman Gohar téri árusokra, mint senki más. Huda jól emlékezett rá, hogy már az első nap, mikor a lány keresztülsétált a piacon, a férfiak egyszer csak mind elhallgattak, majd mikor Nariman eltűnt háza kapujában, egyszerre sóhajtottak fel vágyakozva. Huda látta, amint még a nős férfiak is megnézték , mielőtt visszatértek volna a munkájukhoz.

Huda tudta, hogy ő az az asszony lesz, akihez hazatér a férje, nem pedig az, akire titkon vágyik.

Sosem ismerheti meg az igaz szerelmet, csak a dalokat hallgatva képzelheti el, vajon milyen lehet lángolva szeretni és szeretve lenni.

Párnáját mellkasához szorítva felállt az ablaktól, és behúzta a zsalugátereket. Aztán lassan elindult az előszobában, majd a nappalihoz érve egy ideig csendben figyelte, ahogy szülei némán bámulják a televíziót; apja álmodozott, édesanyját pedig teljesen lekötötték az épp vetített szappanopera hősnőjének kalandjai.

– Nőül megyek Ehabhoz – jelentette be Huda.

Mikor egyikük sem fordult meg, odasétált édesanyjához, kivette kezéből a távirányítót, és kikapcsolta a tévét.

– Nőül megyek Ehabhoz – ismételte meg. Érezte, hogy szája hirtelen kiszáradt.

Anyja boldogan huhogva felpattant a fotelből, és cuppanós csókot nyomott Huda mindkét orcájára. „Al-hamdu lillah, alhamdu lillah, al-hamdu lillah, al-hamdu lillah”, kiabálta örömkönnyektől csillogó szemmel, aztán rohant, hogy felhívja leendő nászasszonyát. Édesapja azonban csak némán ült a kanapén. Sokáig csak bánatosan nézett a lányára, majd lassan magához intette. Egy szót sem szólt, csak megcsókolta Huda jobb halántékát, aztán gyengéden simogatni kezdte a haját. Úgy tett, mintha nem látná Huda könnyeit. ***** Eljegyzésük rövid ideje alatt Ehab többször is elvitte őt ide-oda.

A fiú anyja a rozoga Lada hátsó ülésén ült, meghagyva az anyósülést tekintélyesebb hátsójú társának.

Akárhova is mentek a fiatalok, mindig mindkét asszony elkísérte őket – egyikük sem akart otthon unatkozni. Lelkesen beszélgettek függönyökről, szőnyegekről és egyéb lakáskiegészítőkről, míg Huda és vőlegénye fagylaltját némán nyalva hallgatta, ahogy nevetgélnek. ***** Ha tudja, Huda sosem egyezik bele.

Uagdi fizette ki a bútorok húgára eső részét. Abból a pénzből, amelyet ezerkétszázötven órányi munkával keresett meg a sütő mellett – megégett keze sajgott, az ízületei lüktettek, haja, bőre és ruhája fokhagymától bűzlött –, ki tudta fizetni a hálószoba- és étkezőbútort, a nappaliba és az étkezőbe kerülő szőnyegeket, a függönyöket és egy heverőt a hozzá illő dohányzóasztallal.

Arra már nem maradt pénze, hogy haza is jöjjön, magyarázta Omar szégyenkezve, amiért ő képtelen volt összegyűjteni ennyi pénzt. Míg gyengéd hangon vigasztalta Hudát, két kisfia hangosan kiabálva ugrált körülötte.

Hudának kell közölnie édesanyjukkal a rossz hírt, magyarázta Omar, ám a lány szinte nem is hallotta bátyja szavait. Alig várta, hogy Uagdi hazatérjen, hogy legalább ő felvidítsa egy kicsit az esküvője napján. De most már arról a néhány boldog pillanatról is le kell mondania. Úgy érezte, már órák óta áll a meleg zuhany alatt; de még mindig csak mesélte, mesélte a lefolyó víznek, mennyire retteg. ***** A Dokki utcai lakásban feszült volt a légkör. Nem elég, hogy Uagdi nem jött haza, most Huda is magára hagyja Karimát beteg férjével, otthonuk düledező falai között.

Most, hogy fenyegetően közeledett az esküvő napja, Karima folyamatosan a szemét törölgette. Huda apja mérgesen kérdezgette, hogy mi a baja, hát nem ezt akarta?

Huda azonban tudta, miért sír az édesanyja. Megállt szülei hálószobája előtt, és hallgatta a piac nyüzsgésének és édesanyja sírásának összekeveredő hangját. Karima csak azután vallhatta be magának, mennyire fog fájni neki lánya elvesztése, miután már biztos lehetett abban, hogy Huda férjhez megy. Mert ha korábban vallja be, sosem lett volna képes elengedni a lányát. ***** Mikor a Garden City negyedben lévő lakás ajtaja bezárult mögöttük, és életében először kettesben maradt Ehabbal, Huda képtelen volt megjátszani magát.

Hiába hunyta le szorosan a szemét, úgy is látta férje izzadó testét; ahogy a haja tövéből kiindulva az izzadság végigfolyik Ehab nyakán, ahogy hóna alatt átnedvesedik az ing.

Így mikor férje előrehajolt, hogy szájon csókolja, Huda összerándulva elfordította a fejét.

Egy másik férfi talán ráerőszakolta volna magát, ám Ehab nem ilyen ember volt. A Huda arcára kiülő rémült, viszolygó kifejezés láttán képtelen volt rá. Némán elhúzódott feleségétől.

Még akkor sem szólt egy szót sem, mikor Huda, bűntudattól gyötörtén, teával kínálta a kristálypoharakból, melyeket még Karima vásárolt huszonhárom évvel korábban. ***** Huda, könyökével az asztalra támaszkodva, előrehajol, és kilakkozott körmeit elgondolkodva végighúzza a kávésbögre mintáján. Minden mondatában, hangja minden rezdülésében benne lapul a bűntudat.

– Nem Ehab hibája – mormogja. – Ő nem rossz ember. Csak… csak nem az a férfi.

Cigarettára gyújtok, hogy megtörjem a kellemetlenné váló csendet. Huda némán nézi, ahogy a füst könnyedén táncolva, mint egy balerina, a plafon felé száll. Aztán szinte suttogva, újra megszólal.

– A múlt éjszakát… a belépés éjszakájának nevezzük, mikor egy lány nővé válik. Tudod, a férfiaknál becsületbeli dolog, hogy teljesítsék a kötelességüket. Ehabot máris kérdésekkel ostromolja a családja. És az enyém is. A két család egész nap erről fog beszélni telefonon. Ezért volt reggel olyan dühös. Mert megszégyenült. Ezért rohant el. De nem az ő hibája… – Huda fáradt tekintettel néz rám, mintha éveket öregedett volna. – Nem az övé, hanem az enyém… ***** A város medúzacsápok módjára szerteágazó utcáin kóborolva egzotikus kincsekre bukkanhat az ember. A Khan al-Khalili bazárnegyed olyan, mint Aladdin lámpása – az ütött-kopott külső

láttán nem is gondolnánk, milyen varázslatos dolgok rejlenek ott; csak gyengéden meg kell dörzsölni, és máris feltárul a csoda.

Micsoda kincsek lapulnak ott! Ezernyi csecsebecse, valójában mind felesleges, de ellenállhatatlanul csábító, különösen a női szemnek. Ám ahhoz, hogy eljussunk ezekhez a csodálatos kincsekhez, át kell gázolni az emberek hatalmas hullámain. Az al-Azhar tér olyan, mint egy mindent maga alá gyűrő, színpompás tenger. A tér nyugati oldalán áll az egyetem, az iszlám kultúra és tudomány fellegvára, mellyel büszkén néz szembe az al-Huszein mecset. A két épület között terül el a bazár déli oldala, mely előtt éttermek és kávézók sora alkotja a tér végét.

Papok járkálnak ki-be a mecsetből, arcukon látszik, hogy felsőbbrendűnek érzik magukat a téren nyüzsgő tömegnél, zarándokok és helyi lakosok vetik le vagy fel cipőjüket, hogy csatlakozzanak a végtelennek tetsző áradathoz, vagy éppen kiváljanak belőle. A hátizsákos turisták egyik kezükben ásványvizes palackot, a másikban fényképezőgépet szorongatva próbálnak úgy helyezkedni a sokaságban, hogy megörökíthessék a híres épületet. Az al-Azhar egyetemen tanuló maláj lányok kis csoportokban sétálnak a téren, hosszú, fehér khimár[18]-jaik lágyan hullámzanak mögöttük.

Hat-hét fáradt tekintetű, piszkos arcú cipőpucoló fiú kimerülten vonszolja maga után a dobozát.

A csütörtök esték legalább három-négy esküvővel szolgálnak a bámészkodóknak – az ifjú párok természetesen mindig az impozáns mecset előtt fényképezkednek.

Esténként pedig hullámokban áraszt el mindent a zene. A bazár sarki kávézójának, az al-Fisauinak állandó vendége egy ősz hajú öregember – van, hogy csak egymaga pengeti az úd[19]-ját, csendben dúdolgatja a könnyfakasztó szerelmes dalokat, de

gyakran előfordul, hogy a munkától fáradt férfiak tapsolva, hangosan nevetve kísérik.

Meggel gyakran járunk az al-Fisauiba. Leülünk az egyik alumíniumasztalhoz, kikérjük a török kávéinkat, és sokáig csak némán hallgatjuk a többi vendéget. Ezeken a napokon lassan esteledik be, és Meggel mindig meglepődve vesszük észre, hogy az al-Huszein mecset lámpái kigyúlnak felettünk. Az öregember elveszi ujjait a húrokról, és énekét egy rövid időre elnyomja a müezzin esti imára szólító hangja. ***** Vannak napok, amikor kizárólag olyan boltokat járunk végig, amelyekben ezüsttárgyakat árulnak. Az ilyen boltok tükrökkel borított falai azt az illúziót keltik a vásárlóban, hogy egy végtelen kincsesbarlangba lépett be. Karperecek és karkötők, gyűrűk és kulcstartók, nyakláncok, aprócska szelencék, tálak és teáskészletek közül válogathatunk, és az isten számtalan nevével teleírt, hatalmas imagyöngyök sem hiányoznak a kínálatból.

Máskor nehéz taftból varrott, kézzel zsinórozott jelabá[20]-kat próbálunk fel; mikor hajunkat felfogva és fejünket jobbra-balra forgatva a homályos tükörbe nézünk, a színes ruha csúfondárosan néz vissza ránk, kihangsúlyozva sápadtságunkat.

A jelabá-k szépsége megköveteli, hogy viselője is csillogó ékszereket hordó Seherezádé legyen, ne pedig halovány lányok, akiknek szakadt farmerja kilóg a ruha alól.

A rézárukat felvonultató boltokban a hatalmas, emeletes tálak vésett mintáiról madarak, kacskaringós arab betűk és fáraójuk parancsait teljesítő seregek néznek vissza ránk. A plafonig erő halmokban álló hatalmas díszcserepek, kancsók, dohányzóasztalok és díszes kések lenyűgöző látványt nyújtanak.

A faáruk boltjában azt sem tudjuk, merre nézzünk, rabul ejtenek bennünket az ágyak gyöngyberakásos fejlapjai, a faragott

paravánok és tükörkeretek. A magas háttámlájú székek és heverők egyszerre tűnnek kényelmetlennek, mégis ellenállhatatlanul vonzónak.

Az aranytárgyaknak képtelen ellenállni a női tekintet.

Megbabonázva nézzük a pajzsdíszeket ékesítő időtlen hieroglifákat. Lágy ívű arab betűk idéznek a Koránból, és mintha csak visszaröpülnénk az ókori Egyiptomba, Hórusz hatalmas lazúrit szemei nyújtanak védelmet a „gonosz szeme”[21] ellen.

Az egymásba fonódva kanyargó, szűk kis sikátorokat vékony fátyolként borítja be a vízipipákból felszálló, almaillatú füst.

Kairó utcáin nem tehet mást az ember, mint hogy kóborol, bízva benne, hogy mindegy, hol, de végül kikeveredik a varázslatos útvesztőből. És ha nem is Ali Baba összes kincsével a zsebében, de mindenképpen élményekkel gazdagodva. ***** Az Október hatodika hídon állunk a dugóban. A taxi, amelyben ülünk, kisebb, mint általában a többi – egyike azon orosz járműveknek, amelyek még negyvenévnyi szolgálat után is pöfögnek. Az előlap nélküli magnóból Abdal-Halim Háfiz epekedő hangja szól. A fülledt melegben kényelmetlenül fészkelődöm.

Egyszer csak észreveszem, hogy a sofőr a visszapillantó tükörben engem bámul.

Már jócskán túl van az ötvenen; a haja ősz, a szakálláról pedig nem tudom eldönteni, hogy még csak nő, vagy teljesen el van hanyagolva. Teste túl nagy a vezetőüléshez képest, lábai úgy hajlanak meg a térdénél, mintha valaki erőszakkal préselte volna be őket az ülés és a műszerfal közé. Úszógumijai nagyon szeretnének kiszabadulni a rájuk feszülő műszálas ingből, a volán pedig egy kis játékautó kormánykerekének tűnik hatalmas, húsos kezei között.

Ekkor a férfi széles vigyorral az arcán megszólít.

– Amerikai?

– Igen – válaszolom röviden. Elgondolkodva bólint.

– Ismeri Bruce Willist?

– A színészt? – kérdezem bizonytalanul.

– Most már színész. Ismertem, amikor még cipőket suvikszolt.

Kétkedve elmosolyodom.

– Komolyan! Tényleg ismertem.

Elnevetem magam.

– Nem hiszi? Szomszédok voltunk Boulaqban. Együtt fociztunk az utcán, de isten kegyes volt hozzá, úgyhogy most már híres odaát, Amríkában. – Rám nevet a tükörben, aztán így folytatja: – Nem hisz nekem? Ha otthon lesz, menjen el Hollywoodba, és mondja meg neki, hogy „Bruce, Medhet Szalih üdvözletét küldi”!

Majd meglátja, azonnal kinyílnak ön előtt az ajtók!

Ekkor a férfi hangosan elneveti magát, de olyan hangosan, hogy még a kocsi is rázkódni kezd. Már közel sem vagyok olyan ideges a dugó miatt, mint néhány perccel korábban. ***** Huda gyakran figyeli a lift hangját. Délután, mikor hazaérek az egyetemről, megállít a folyosón, és berángat magához egy teára.

A rituálé hosszú és édes. Túlcukrozott Lipton teát szürcsölgetünk vékony üvegcsészékből. Hudánál mindig akad valami desszert – beszbusza vagy petit jour, krémes konaja[22] vagy kalács. Mindig meglep, milyen elszántan próbál a habzsolás bűnébe vinni, és ilyenkor azon szoktam gondolkodni, mivel tudnám viszonozni kedvességét.

Eleinte úgy tűnik, csak azért találkozunk, hogy gyakoroljam az arab beszédet, és hogy Huda lekösse magát, amíg Ehab hazaér a munkából. Ám később, mikor már jó néhány délutánt eltöltöttünk teát iszogatva, és Huda lágy nevetése betölti a szobát

– mert bizony kínkeservesen formálom meg a mondataimat –, rádöbbenek, hogy szereztem egy új barátnőt.

Az első ilyen teázós délutánon, néhány héttel az esküvőjük után úgy láttam, unatkozik. Megtudtam, hogy a bankban átszervezések voltak, és tőle búcsút vettek. Huda panaszkodott, hogy hiába keres kitartóan munkát, ismeretségek hiányában nagyon nehéz dolga van. De hamarosan rólam kezdett kérdezősködni, az egyetemről és a csoporttársaimról – éreztem, hogy ki van éhezve egy kis beszélgetésre.

Aznap szoros francia fonatban viselte a haját. Mikor észrevette, hogy figyelem, magabiztosan meglapogatta a fejét. Már jó rég nem volt fodrásznál, mondta.

Mikor megkérdeztem, hogy miért jár egy nő fodrászhoz, ha úgyis kendő alá rejti a haját, tágra nyílt szemmel nézett rám, de aztán eszébe jutott, hogy külföldi vagyok, aki szinte semmit sem tud az arab nőkről.

– Attól, hogy hidzsáb[23]-ot hordok, még rendbe kell hozatnom a hajamat – mondja. – Elvégre nő vagyok!

– De Ehab miatt más férfiak előtt nem lehetsz nő? – kérdezem.

– Ehab? – kérdez vissza zavartan Huda.

– Gondolom, nem engedi, hogy fedetlen fejjel menj ki az utcára.

Ekkor Huda hangosan felnevet.

– Azt hiszed, azért viselek hidzsáb-ot, mert Ehab kényszerít rá?

– Megtudom, hogy akkor kezdett el kendőt hordani, miután Ehabbal eljegyezték egymást. Úgy gondolta, ha megmutatja istennek, hogy tiszta szándékú, jól nevelt lány, isten majd könnyebbé teszi számára a házasságot.

Megkérdezem, elégedett-e isten döntésével.

Huda zavartan bámulni kezdi a kezét.

– Legalább tudom, hogy helyesen cselekedtem, mert teljesítettem a kötelességem. Néha azok a dolgok, amelyeket szeretünk, rosszak, és amelyeket gyűlölünk, azokról kiderül, hogy a javunkat szolgálják. Csak hát hosszú időbe telik, mire erre rájövünk.

– Most Ehabról beszélsz, vagy a hidzsáb-ról?

Huda ismét felnevet.

– Természetesen Ehabról. A hidzsáb-ot nem nehéz megszokni.

Belekortyol a teájába, de továbbra sem hagyja abba a kuncogást.

– Min nevetsz?

– Azt hitted, azért hordok hidzsáb-ot, mert Ehab megparancsolja? – Mosolyogva megrázza a fejét. – Még gyémántokat sem viselnék csak azért, mert ő azt mondja.

Aztán mikor a családomról kérdez, kiderül, hogy mindkettőnknek van két bátyja. Huda nem érti, miért csak ünnepnapokon vagy családi esküvőkön találkozom velük.

– Hát nem ugyanabban az országban laktok? – kérdezi.

– De különböző államokban – válaszolom, vállat vonva.

– Miért hagyták el a várost, ahol születtek?

Elgondolkodom. Valóban, miért? Miért hagyjuk el mindannyian a szülővárosunkat?

– Azért, hogy a saját lábukra állhassanak – válaszolom végül. – Hogy függetlenedjenek a szüleinktől.

Huda a szemöldökét ráncolva néz rám.

– Biztos nagyon nehéz az édesanyátoknak. Így, hogy egyik gyermeke sincs mellette…

Ezúttal én nevetek fel.

– Hidd el, ha mindnyájan otthon laknánk, sokkal nehezebb lenne az élete!

Huda értetlenül néz rám, mire mesélek neki a kamaszkorunkról. Zűrös kalandjaink hallatán egyre tágabbra nyílik a szeme, és közben csettintgetni kezd a nyelvével. Aztán előrehajol, és a vállamra teszi a kezét.

– Nem tudtad, hogy ami bánatot okozol édesanyádnak, azt többszörösen visszakapod a gyermekeidtől?

Látom az arcán, hogy komolyan gondolja, amit mondott.

– Édesanyám ezt így szokta mondogatni: „Remélem, ugyanolyan gyermekeitek lesznek majd, mint nekem.” Én pedig azt szoktam erre felelni: „Nekem sosem lesz gyerekem.”

Huda szörnyülködve néz rám. Gyorsan elmormog valami imaféleséget, amelyből csak keveset értek.

– Nem szabad ilyen szörnyűségeket mondani! Még valóra válhat!

Elgondolkodva lepöckölöm a cigarettámról a hamut.

– Édesanyánk sok áldozatot hozott értünk. Olyan áldozatokat, amelyeket nem érdemeltünk meg. Nem hiszem, hogy én erre bárkiért is képes lennék.

Huda elgondolkodva néz rám. Tekintetében gyengédséget, sőt, mintha gondoskodást látnék.

– Szerintem egy napon majd nagyon meglepődsz magadon – mondja mosolyogva.

A ránk telepedő jóleső, meghitt csendet csak az Ehab hazatérését jelző liftajtócsapódás töri meg. ***** Vannak időszakok, mikor a várost ellepő szmog szinte a vállaimat súrolja. Nem vagyok egyedül ezzel a kísérteties érzéssel; az egyre sűrűbbé váló szürkeségben a mellettem elhaladó emberek arcán nyugtalanság tükröződik. A levegőben égett, fémes szag terjeng, mintha a város egy hatalmas

hamvasztókemence szájánál billegne, és bármelyik pillanatban beleeshetne.

A boltok előtt elsétálva hallom, hogy a kairóiak továbbra is kínálják portékáikat, de látom rajtuk, hogy legszívesebben hazamennének.

Ezeken a napokon megkönnyebbülve lépek be a Haszan Murád utca 10-es szám alatt lévő ház kapuján – az előcsarnok láttán biztonságban érzem magam, tudom, hogy mindjárt felérek a lakásba. A kapun belépve mintha megtisztulnék a kinti szürkeségtől. Ezen a napon épp hogy megnyomom a lift hívógombját, mikor csatlakozik hozzám egy hölgy – bőr hátitáska van rajta, és több szatyrot is cipel. Alacsony nő, jó pár centivel alacsonyabb, mint én, márpedig én sem vagyok magasnak mondható. A füle felső csücskéig érő haja erősen őszül. Az arca szabályos, a szemei pedig csillognak. Minden mozdulata, még az is, ahogy a liftre várakozva mocorog, arról árulkodik, hogy rengeteg energia szorult belé.

Ahogy szája mosolyra húzódik, előbukkannak a nikotintól erősen megsárgult fogai.

– Itt lakik? – kérdezi.

Bólintok, és közben a mosolyától máris jobb kedvre derülök.

– Mióta nyomkodja azt a gombot? – kérdezi állával a liftakna felé bökve.

– Túl régóta – válaszolom.

A nő bólint, aztán elkiáltja magát, de olyan erőteljes hangon, amilyet ki sem néznék belőle.

– Am Abdal-Latif!

A bouab[24] szobájának fémajtaja nyikorogva, kelletlenül kinyílik, és meglátom Abdal-Latif feleségének vékony, sápadt arcát.

– Elment, de bármelyik percben hazaérhet – mondja az asszony, és azonnal be is csukja az ajtót.

A mellettem álló hölgy bólint.

– Persze! – sóhajt fel. – Valószínűleg odabent ül, és valamelyik szappanoperát nézi. – Beletörődve, hogy a lift már sosem ér le értünk, elindul a lépcső felé. – Jöjjön! Hát ilyen, amikor az emberek az élettelen szerkezetektől függenek.

Ahogy felfelé lépkedünk, a benne feszülő energia egy gyors kérdéssorozat formájában kirobban belőle. Általában inkább hallgatni szoktam, így beszélgetésünk eléggé egyoldalúra sikeredik – erősen koncentrálva, hogy megértsem a hadarását, megtudom, hogy Afkarnak hívják, és a Kairói Egyetemen tanít.

Dr. Afkar háta meghajlik a nehéz szatyrok súlya alatt.

Felajánlom neki, hogy átveszek egy-két szatyrot, mire ő reszelős hangon felnevet. Nevetése arról árulkodik, hogy van tartása.

Mikor felérünk a negyedikre, ahol lakik, kinyújtom felé a kezem, hogy elköszönjek; azonban dr. Afkar olyan kellemes társaság volt az elmúlt néhány percben, hogy nem szívesen megyek tovább egyedül a komor lépcsőházban.

– Ugye nem gondolja komolyan, hogy hazamegy? – kérdezi. Értetlenül nézek rá. Meg sem fordult a fejemben más.

– Hát nem érzi ezt a pompás illatot?

Kérdőn felvonom a szemöldököm, mire ő szétnyitja a tenyerét, hogy vegyem el tőle a szélső szatyrot. Kíváncsian előbb a szatyorba nézek, majd dr. Afkar mosolygó szemébe. A szatyorban lévő kis zacskó felé bólint.

– Épp Abdal-Mabudtól jövök – mondja. – Csak nem utasít vissza egy csésze kávét? Frissen őrölt török kávé! Még egy amerikai sem lehet ilyen buta.

A kardamom és a kakaó illata csábító, úgy keveredik össze, mint két kielégülten egymásba fonódó test illata.

Mikor leülök dr. Afkar kopottas díványára, és beleszürcsülök a kávéba, azonnal a „tökéletes” szó jut eszembe. A kávé esetében a tökéletes annyit jelent, hogy se túl sok, se túl kevés benne a cukor – az édes és kesernyés ízek teljes harmóniát alkotnak. A finom mintázatú csészében felszolgált, felélénkítő, de egyben megnyugvást nyújtó kávé mellett megindul a beszélgetés.

Dr. Afkar láncdohányos, de csak azután gyújt rá a következő cigarettára, miután engem megkínált. Én is dohányzom, de vele képtelen vagyok lépést tartani; beleszív a cigijébe, letüdőzi, kifújja a füstöt, majd mikor a cigaretta végigég, elnyomja a hamutálban, és már húzza is ki a dobozból a következő vékony szálat. Mikor egy-egy pillanatra elgondolkodik, vaskos, rövid ujjaival beletúr dús hajába. Éles hangon felnevet, kérdéseket tesz fel nekem, és érdeklődve hallgatja válaszaimat. Olyan, mint egy ügyes sebész, aki steril csipeszeivel belém nyúl, és kihúzza testemből a lényegemet.

Bár még alig ismerjük egymást, beszélgetésünk őszinte, és egyszer csak azon kapom magam, hogy Hudáról mesélek neki. Ő pedig megnyugtat.

– A hagyományos családoknál, mint Huda barátnődénél, a házasság társadalmi-gazdasági kérdés – mondja.

– Társadalmi-gazdasági – ismétlem meg értetlenül. Dr. Afkar bólint.

– A megfelelő házastárs kiválasztásában döntő szerepe van a család társadalmi helyzetének, a potenciális férjjelölt munkájának, lehetőségeinek, és annak, hogy biztosítani tudja-e majd leendő családjának a jólétet. Maga a férfi, a személyisége, a veleje, az, hogy ki ő… ez csak sokadlagos szempont. Általában ha a családról jó véleménnyel vannak, a vőlegényt is előnyösen ítélik meg. Előrelátó őseink nemzedékeken keresztül plántálták belénk

a bölcsességet, hogy a szerelem előbb vagy utóbb elmúlik, de ha meg is marad, önmagában nem elég a mindennapi kenyérre.

Kétkedésemre éles tekintettel válaszol.

– Gondoljon erre úgy, mint egyfajta társadalmi darwinizmusra – folytatja. – Az érzelmeket félresöpörjük, de mindezt a nők érdekében tesszük. Hogy gyermekeink a legjobb géneket örököljék.

Szomorúan felsóhajtok.

– De ez a férfi… Huda jobbat érdemel nála.

Dr. Afkar a könyökére támaszkodva előrehajol, fekete szeme csillog.

– Mondok magának valamit, kedvesem. Csúnya férfi? Mindez semmit sem jelent. Lehet, hogy jól fog bánni a lánnyal, és akkor az hercegnek fogja látni. Én egy gyönyörű férfi felesége voltam.

Olyan vonzó volt, hogy mikor az utcán sétáltunk, az összes gyönyörű nő megfordult utána. Nyíltan flörtöltek vele, mintha ott sem lettem volna.

De úgy bánt velem, uallahi[25], hogy minden reggel, mikor felébredtem, úgy éreztem, az ördög mellett fekszem!

Csak ekkor veszem észre, hogy nincs rajta gyűrű.

[4] A menyasszonynak adott eljegyzési ajándék.

[5] Vajzsír [6] A gyroshoz hasonló, többnyire utcai büfékben árusított étel.

[7] Istennek hála.

[8] Apu. [9] Magyarul okra vagy gombó, paprika formájú, zöld növény.

[10] Meleg, édes tejital, melyet mazsolával és dióval megszórva általában télen fogyasztanak.

[11] A házassági szerződés fontos eleme, ajándék, melyet a 255vőlegény ad a menyasszonynak.

[12] Egyiptomi babpörkölt.

[13] Muzulmán ünnep a ramadán végén [14] Díszes, kézzel szőtt szőnyegek, használati tárgyak, általában gyapjúból.

[15] „Nagybácsi”. Gyakran szólítják meg így az idősebb, alacsonyabb osztálybeli férfiakat.

[16] Muszlim pap vagy a környék szent embere.

[17] A Korán nyitófejezete. A jószándék jeleként, szerződések megpecsételésekor idéznek belőle.

[18] A hidzsab-nál hosszabb, a pelerin és a fátyol közti ruhadarab: a hajat és a nyakat takarja, az arcot szabadon hagyja [19] Arab lant.

[20] Hosszú, köpenyszerű, díszes ruhadarab.

[21] A „gonosz szem” hiedelem alapja, hogy az ember akaratán kívül is megátkozhatja azt, akinek irigyli a jólétét vagy jó tulajdonságait.

[22] Beszbusza: grízzel és joghurttal készülő sütemény; petit four: a mignonhoz hasonló desszert; konafa: ünnepekkor fogyasztott sütemény, gyúrt tésztával, túróval, krémmel.

[23] Olyan fejkendő, mely takarja a hajat és a nyakat, de szabadon hagyja az arc egészét.

[24] Gondnok, házmester.

[25] „Istenemre!”. A mondottak megerősítésére szolgáló szó.

Afkar Megkérdeztek egy másikat: melyik a te néped?

Mire így válászolt: az az én népem, amelyik belehal abba, ha szeret.

(Ibn Kutajba: A költészet és a költők könyve, Kr. u. 889)

Az al-Gadaui utcán tömeg gyűlt össze. Először semmi különös nem volt ebben, de akkor a férfiak egyszer csak kiabálni kezdtek.

Afkar édesanyja, aki a hangokat hallva kisietett az erkélyre, hirtelen sikítozni kezdett, és az arcát csapkodta.

– Az apád! – kiáltotta. – Az apád agyonveri a szomszéd fiút!

Erre már Afkar is kirohant az erkélyre. Szíve hevesen vert, majd' kiugrott a mellkasából. A lány, hogy ne ájuljon el, megragadta az erkélykorlátot. Nem akart hinni a szemének.

Szalah kétrét görnyedve feküdt a járdán, két kezével az arcát védte, míg a lány apja dühödten rugdalta a gyomrát, combjait, hátát.

A körülöttük összegyűlt tömeg próbálta visszatartani a férfit, de csak szavakkal, nem tettekkel. A halk mormogásból határozottan, hangosan vált ki Afkar apjának hangja – a dühös férfi szidalmak áradatát zúdította a földön fekvő fiatal fiúra.

Szajha fia!

Hatvan kutya fia!

Átkozott szoknyapecér!

Szalah erőtlenül nyögve vonaglott a járdát ellepő szemét között.

– Állj fel, te fattyú! Harcolj férfihoz méltóan! Férfinak tartod magad? Hát mutasd is meg, hogy az vagy!

Szavait újabb rúgások követték.

– Beszélgetni merészeltél a lányommal, te kurafi? Hozzá is értél? Feltámasztanám a családodat, csak hogy megölhessem őket! Hallod?

Afkar ezeknél a szavaknál rohant vissza a szobájába, hogy testvére vigasztaló karjaiba vesse magát. Sosem hitte volna, hogy apja képes az erőszakra. A férfi soha, egyiküket sem verte meg, még a hangját is alig emelte fel.

De ki láthatta meg őket? Óvatlanok voltak. A vágy elvakította őket, és nem vigyáztak eléggé. Tudnia kellett volna, hogy az utcán, fényes nappal nem foghatja a fiú kezét. De mégis… hiszen a Roda-sziget túlsó partján találkoztak, ott iszogatták Coca-Colájukat az Abbász hídnál. Elég messze voltak a szomszédok mindent látó tekinteteitől, elég messze ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat. Ám Afkar apjának sok barátja volt, és Kairó a figyelő szemek tengere.

Afkar remegve bújt Maha karjaiba. És akkor meghallotta a lépteket – apja kettesével szedte a lépcsőfokokat. Mikor dühösen benyitott, mennydörgő hangja ijesztően visszhangzott a lakásban.

– Hol van az a szégyentelen lány? – A hajánál fogva kíméletlenül megragadta Afkart, és elvonszolta testvérétől. – Hogy merted ezt tenni? – üvöltötte, miközben elvakultan pofozta lányát. – Hát neked semmit sem számít a becsületed? A családod becsülete? Teljesen elment az eszed?

Afkar zokogva kapaszkodott apja bokájába.

– Baba! Szeretem őt, baba! – ismételgette az ütések ritmusára.

Mikor apja meglátta, hogy vérzik a szája, ellökte magától Afkart, és kimerülten lányai ágyára rogyott. Mélységes fájdalommal a tekintetében nézett kedvenc gyermekére, a szeme fényére. Soha életében nem ütötte meg Afkart. Még csak meg sem fordult a fejében.

A fejét rázva kiment a szobából, felesége és másik lánya gondjaira bízva Afkart. Ám Afkar sírása a kis lakás összes szobájába beszűrődött. Eleinte dühösen hallgatta, majd dühe lassan csodálkozássá változott – nem tudta elhinni, hogy Afkar kislányból nővé érett, aki még a pofonok zápora közepette is szerelmét bizonygatja.

Azt mondjak, lányokat nehezebb nevelni, mint fiúgyermekeket. Ám mikor a gyermekek felnőnek, a szülők jutalma nagyobb, mert nincs nehezebb feladat, mint erényes nőt nevelni lányunkból. Talán elrontottam valamit?

Tudta, hogy nem. Afkar jó gyerek volt, okos lány, aki ugyanolyan könnyedén idézett al-Khanszától[26], mint ahogy hímzett, iről tudott verset írni, és akinek a nevetése olyan volt, mint Alexandriában a lágy hullámverés.

De mikor a fűszeres – a fűszeres! – suttogva elmondta neki azt, amiről már az egész szomszédság pletykált, hogy látták, amint Afkar Abdal-Razik Szalah Hamiddal kart karba öltve sétál a Roda-szigeten…

A kép lassan eltűnt szemei elől, és már csak koromfeketeséget látott. Egy pillanatra azt hitte, a hírtől megvakult. Aztán elhajította a szatyrot, amelyet Abu-Haszan összekészített neki, és kirohant a boltból, hogy megkeresse a fiút. A fiút, aki elcsábította a lányát.

A fiút, akinek az erkélye összeért Afkar szobájának erkélyével.

Pedig nemegyszer figyelmeztette őket. Többször is elmondta, hogy tartsák behúzva a zsalugátereket. De Afkar nem hallgatott rá… Önfejű lány, nem hallgat senkire, inkább maga próbálja ki a dolgokat. Afkar… ***** Afkar minden nap késő éjszakáig ébren maradt; tekintetét könyve egyik bekezdésére szegezve várta, hogy Szalah kinyissa a zsalugátert, és az erkélyre kilépve rámosolyogjon.

– Jó estét! – köszönt mindig csillogó szemekkel a fiú.

– Jó estét! – felelte elakadó lélegzettel Afkar.

Röviden, suttogva beszélgettek, Afkar mégis annyira félt, hogy úgy érezte, hangjuk az egész környéket bejárja, akár a tűzijáték hangos, ropogó hangja. Így beszélgetni egy fiúval sokkal nagyobb bűnt jelentett, mint egy rossz jeggyel hazamenni az iskolából vagy veszekedni a testvérével. Ám Szalah nem hétköznapi fiú volt…

Afkar minden nap úgy aludt el, hogy a fiú perzselő tekintetét, fekete szemeit látta maga előtt, és amint felébredt, megint úgy érezte, mintha Szalah tekintete rá szegeződne. Nappal a halványbarna bőrű, hullámos, sötét hajú, gödröcskés állú fiúról álmodozott. Szalah legalább olyan jóképű volt, mint a nyugatra áttelepült Omar Sharif.

Afkar próbálta felidézni, vajon mikor volt az a pillanat, amikor beleszeretett a fiúba. Szalah az övékével határos házban lakott, és gyermekkorukban mindig piszkálta Afkart és nővérét. Különböző kisebb tárgyakat dobott utánuk, húzgálta a hajukat, és csúfolta őket. Afkar az általános és középiskolából gyakran sírva ment haza, a fiú annyira megbántotta.

Szalah néhány évvel idősebb volt nála, és amint befejezte az iskolát, azonnal kapott állást. Afkar azóta csak ritkán látta; a fiú később ment munkába, mint ő iskolába, később ért haza, és a

barátaik is mások voltak. Szalah immár a felnőttek világában élt, nem pazarolta arra az idejét, hogy egy iskolás lányt piszkáljon. Így Afkart derült égből villámcsapásként érte, hogy egy nap, mikor térden állva az erkélyt sikálta, felpillantva meglátta a fiút, amint az éppen őt nézi. Szalah tekintete szinte perzselte a bőrét.

Afkar elvarázsolva nézte a fiút. Szalah korábban mindig lenézte őt, most azonban majd felfalta a tekintetével. Afkar egy határozott mozdulattal összébb húzta mellkasán galabijjá-ját, ám mielőtt még észbe kaphatott volna, ujjai már végig is simítottak a vastag fonatból rakoncátlanul kiszabadult hajszálain.

Ez volt az a bizonyos pillanat. Szalah attól kezdve megszállottan üldözte őt. Úgy helyezte el szobájában a magnót, hogy Abdal-Halim Háfiz szívszaggatóan szép dalai bekússzanak Afkar szobájába. A lány tudta, hogy a dalok neki szólnak; homlokát a zsalugáternek támasztva, remegő gyomorral dúdolta a refréneket.

Afkar úgy érezte, csak azok az arab költők képesek így szeretni, akiknek a verseskötetei roskadásig megtöltötték apja könyvespolcait. Kunajs és Lubna, Dzsamil és Buthajna, Kuthaj-jir és Azza jelent meg lelki szemei előtt, mikor esténként az ágyon ülve rímeket faragva próbálta meg kifejezni érzéseit.

Afkar legszívesebben éjjel-nappal az erkélyajtó mellett ült volna, hogy a fiú azonnal meglássa, ha kilép a saját erkélyére.

Mikor Szalah először kérte meg arra, hogy sétáljanak egyet, Afkar rettenetesen megrémült. Édesanyja nemegyszer elmondta neki, mi történik egy olyan lánnyal, aki kíséret nélkül sétál az utcán egy idegen fiú társaságában. Afkar tudta, hogy örökre tönkreteheti a jó hírét. Akárhol lakott az ember, a szomszédok minden mozdulatát lestek, csak hogy végre pletykálkodhassanak egy jót. Csábítóan nézett egy fiúra, kézen fogva sétált egy fiúval, vagy a legrosszabb: egy férfi kocsijában ült. Édesanyja kedvesen

elmagyarázta neki és nővérének, hogy egy lány, ha így elkezdenek pletykálni róla, sosem talál magának rendes férjet. Mindig a lány tehet arról, hogy szóbeszéd tárgyává vált, mert kompromittálta magát. Ezért nagyon óvatosnak kell lenniük, hogy még csak a gyanú árnyéka se vetülhessen rájuk. Édesanyjuk, miután beszéde végére ért, mindig kedvesen megpaskolta a lányok arcát, és azt mondta: A lánygyermekek ékszerek, akiket a szülőknek mindig óvniuk kell.

De akkor hova mehetnének, ahol elég messze lesznek a figyelő tekintetektől, ugyanakkor ahova gyalog is eljuthatnak?

Akkor kezdtek el találkozgatni a Roda-szigeten, nem messze az Abbász hídtól, amelyet annak ellenére, hogy a forradalom után átnevezték Gíza hídnak, mindenki a régi nevén emlegette. A Roda-szigeten széles és csendes a rakpart, ott nem laknak olyan sokan, mint Garden City rakpartján, amely a belváros felé fut. Itt nyugodtan sétálgathattak, beszélgethettek a folyót nézve, és gyalog mindössze fél óra alatt odaértek. Ha pedig volt pénzük a kisbuszra, még hamarabb.

Afkar kevés indokot tudott mondani, hogy miért nem lesz éppen otthon, így többször is rosszullétet színlelt, és nem ment iskolába. Ezeken a napokon megvárta, míg édesanyja is elindul a munkába, aztán gyorsan felöltözött, és arcára kent egy kis pirosítót. Mezítláb ment le a lépcsőn, hogy Umm-Ahmad, az alattuk lakó szomszédasszony ne hallja meg, és nehogy kilessen a kis kémlelőnyíláson.

Ugyanazon az úton ment, amelyen a fűszereshez vagy a fodrászhoz szokott, de az Ahmad Maher térnél hirtelen befordult: az egyik kis sikátorba. A Bab al-Luk negyedből kijutott a Lahrír térre, onnan pedig a Kuaszr al-Ajni utcán elsétált a Szalah Szalim utcáig, melytől egyik irányba elindulva a citadellához juthatott el, a másik irányba fordulva pedig a Nílushoz, a Roda-szigetre.

A Nílus.

Most, hogy szerelmes volt, Afkar Szalah arcát látta a sötét vízben, és a folyó mintha édes ígéreteket suttogott volna neki.

Mikor először találkoztak a szigeten, ő ért oda korábban. A járdán idegesen toporogva az autókat figyelte; a kis vitorlások fehér vitorlái üdítő színfoltokként ragyogtak a rozoga kompokból felszálló fekete füstben.

Afkar majd minden percben a karórájára pillantott. Úgy érezte, bármelyik pillanatban inába szállhat a bátorsága, és hazafut, mielőtt Szalah megérkezne. Nem tudta elhinni, hogy képes volt hazudni a szüleinek, és úgy surrant ki otthonról, mint egy tolvaj.

De érezte, hogy azért született meg, hogy egyszer Szalahé legyen. Tudta, mert a fiatalember volt az, aki ezt az érzést szavakba öntötte. Szavakba, melyek ha nem is voltak olyan ékesszólóak, mint a költők versei, szenvedélyességükkel mégis meggyőzték őt.

Mikor a háta mögül végre meghallotta Szalah hangját, minden idegszála megfeszült.

– Jó reggelt! – köszönt a fiatalember.

Afkar, mikor a lélegzetét visszatartva megfordult, még vonzóbbnak látta Szalahot, mint az álmaiban. Márpedig mióta megbeszélték a találkát, minden nap róla álmodozott, és álmaiban is mindig megjelent a fiatalember. És most végre itt állnak, egészen közel egymáshoz.

Szalah úgy nézett rá ébenfekete szemével, mint aki legszívesebben azonnal magához ölelné, Afkar pedig úgy érezte, bármit megtenne a fiatalembernek, ha az megígérné, hogy soha, senki másra nem néz gyönyörű, csillogó szemével.

Sok mindenről beszélgettek aznap, a halhatatlan szerelemről és a távoli jövőről is. Afkar elmondta, hogy amint megszerzi a diplomát, titkárnőként szeretne dolgozni, akárcsak édesanyja.

Akkor majd minden pénzét félreteszi, nem fog ruhákat vásárolni magának, de még csak egy fagylaltot sem Groppinál.

Szalah azt mondta, növekedni fog köztisztviselői fizetése, hogy lépést tarthasson az Anvar asz-Szadat politikája, az infitáh[27] következtében növekvő árakkal. Néhány év múlva pedig lesz annyi megtakarított pénze, hogy vehessen egy lakást.

Akkor pedig magabiztosan állhat oda Afkar apja elé, hogy megkérje tőle a lány kezét. Akkor már elmondhatja magáról, hogy ő a megfelelő férfi az arab tanár Abdal-Razik al-Basjuni gyönyörű lánya számára. Ám addig titokban kell találkozniuk az Abbász hídnál, és be kell érniük azzal, hogy mikor az erkélyeiken állnak, tekintetük egy-egy pillanatra egymásba fonódik.

Amikor csak tudtak, a majdnem összeérő erkélyek korlátjai felett papírcetliket dobáltak át egymásnak. Afkar gyönyörűen megfogalmazott leveleket írt szerelmének, és cseppet sem érdekelte, hogy a fiú sietségében helyesírási hibákat ejt.

Szalahnak egyszer nagyon sokba került egy célt tévesztett levél.

A szellő kegyetlenül, mit sem törődve a rettegő fiatalokkal, levitte a papírt a szűk kis sikátorba. Mintha nem tudta volna, hogy a levél, ha illetéktelen kezekbe kerül, romba döntheti a szerelmesek életét. Szalah őrült módjára kirohant a szobájából, végig az előszobán, és ki a lakásból. Kettesével szedte lefelé a lépcsőfokokat, kirohant a kapun, és villámgyorsan megkerülte a házat, ahol a sikátorban a hétgyermekes mosónő, Fakiha legidősebb fia, Abdallah már rá is vetette magát a papírlapra.

Szalah két fonttal vásárolta meg a fiú hallgatását. Mindössze tizenkét font volt a havi keresete, így valóságos vagyont veszített aznap. Akkor megesküdött, hogy miután nőül vette Afkart, visszamegy a sikátorba, és addig fogja verni a fiút, míg az meg

nem vakul, vagy vissza nem adja a két fontját. Vagy amíg mindkét dolog be nem következik.

De csak akkor, ha már összeházasodtak Afkarral. ***** A nagy nap hamarabb érkezett el, mint gondolták volna. Mert Abdal-Razikot becsületes, békeszerető férfinak ismerték a szomszédok. Bár megfordult a fejében, hogy megöli a fiatalembert, mégsem tette meg, mert nem volt rá elfogadható indoka. És végtére is a két család már nagyon régóta egymás mellett élt.

Abdal-Razik még csak negyvennégy éves volt, mégis már majdnem teljesen megőszült. Magas, széles vállú férfi volt, szemei pedig a sok évnyi olvasás miatt fémkeretes szemüvege foglyaivá váltak, amitől még idősebbnek tűnt. A férfi arab irodalmat tanított az Abu-Bakra al-Siddik fiú gimnáziumban, ahova leginkább az al-Khalifa negyedben lakó szegény családok gyermekei jártak. Tanítványai nagyon szerették, leginkább azért, mert még akkor sem csapott rá pálcájával az ujjukra, ha az óráján el-elkalandozott a figyelmük. És még azért is, mert a tanárok többségével ellentétben ő sosem alázta meg őket. A szülők pedig elsősorban azért szerették, mert az óráin nem hagyott ki fontos dolgokat azért, hogy aztán később, drága magánórák keretében fejezze be az anyagot. A tanárok alig-alig tudtak megélni gyér fizetésükből, amelyet a legtöbben így egészítettek ki. Abdal-Razik azonban bűnnek tartotta arra kényszeríteni a szegény családokat, hogy magánórákért fizessenek, mikor a gyerekek többsége foltozott cipőben és szakadt egyenruhában járt iskolába.

Hiába tett meg mindent, hiába volt határtalanul türelmes, akadtak fiúk, akik még a legegyszerűbb verseket sem értették meg, és még többet küzdöttek a bonyolult nyelvtani szabályokkal. Ő csak ezekkel a tanítványaival foglalkozott iskolaidő után,

mindössze havi két-két fontért. És bár végkimerülésig dolgozott, mégis elégedett ember volt. Édesanyja választott neki feleséget, és nagyon jól választott. Zahra erős, ugyanakkor gyönyörű asszony volt, kedves, szelíd teremtés, aki sosem szidta őt. Akkor érezte magát a legboldogabbnak, mikor esténként férje mellett ülve hímezgetett, míg a férfi úd-ján játszva Abdal-Uahhab szerelmes verseit énekelte, vagy tizenegyedik századi verseket olvasott fel neki, amelyek a soha el nem múló, lángoló szerelemről szóltak.

Míg a szomszéd családok már rég kölcsönökből éltek vagy koldultak, ők, bár szerényen, de a saját keresetükből éltek. Mások családi örökségeiket eladva nagy televíziót vásároltak, de AbdalRazik azt mondta, eléggé zajos az utca, otthon szeretné, ha nyugalom venné körül.

Lányai azért tudtak idézni a régi idők verseiből, mert kicsi korukban azokat hallották, miközben álomba szenderültek. És mikor elaludtak, Abdal-Razik kezébe vette úd-ját, és késő éjszakába húzódóan szerelmes dalokat énekelt feleségének. ***** Mikor Abdal-Razik azzal a hírrel, hogy megoldást talált a két család közös problémájára, bekopogott Hamid Szubhi lakásába, azonnal kitárult előtte az ajtó.

– Összeházasodnak! – mondta dühösen, mert elvárta volna, hogy Szalah és az apja kopogtasson be hozzájuk.

Hamid, mint aki pontosan erre számított, bólintott. Az ördög ügyvédjét játszotta – felesége, Umm-Szalah egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy szidalmazza a ledér szomszéd lányokat, akik erkélyükön nyitva tartják a zsalugátert.

– Szalah még csak most kezdett el dolgozni a minisztériumban, alig lépett be a férfikorba. És Afkar is szinte még gyermek –

mondta, teával kínálva szomszédját, aki azonban visszautasította az italt.

Abdal-Razik olyan fenyegetően, ahogy csak tudta, összevonta a szemöldökét. Belefáradt abba, hogy a sértett apa szerepét játssza.

– Ha elég idősek ahhoz, hogy kettesben sétálgassanak a városban, ahhoz is elég idősek, hogy összeházasodjanak.

Mellesleg te is ennyi idősen nősültél meg.

Hamid ezzel az érvvel nem tudott vitába szállni.

– De sajnos Szalahnak még nincs saját lakása, és a fizetése is csekély.

– Lakhatnának itt – mondta Afkar apja, körbemutatva a szakadozó tapétán, kopott szőnyegeken, olcsó fabútorokon és homályos lámpákon. Ám a következő pillanatban már legszívesebben visszavonta volna a szavait. Hogy az ő szeretett lánya ilyen körülmények között éljen… eszébe jutott, ahogy Afkar kislány korában az ölébe kucorodott, míg ő verseket olvasott neki. Érezte a haja illatát, maga előtt látta, ahogy kislánya ujjával követi a sorokat.

Még akkor is nehezen engedte volna el, ha egy herceg kéri meg a kezét.

Hamid ekkor kegyetlenül félbeszakította gondolatait.

Megkérdezte, mégis mekkora összeg legyen a sebka és a mar.

Abdal-Razik szomorúan nézett szomszédjára. Nem az ő hibája, hogy a fia… hogy még gyerek. Hiszen még nem is olyan rég ők is gyerekek voltak. Hamid csak abban volt hibás, hogy nem tanította meg fiának, hogy a türelem elnyeri jutalmát. Igen, jó ember volt, de szegény is.

Abdal-Razik alaposan átgondolta, mit válaszoljon. A fiúnak nem volt saját lakása és bútorai, amelyeket felajánlhatott volna, pénzt viszont kérhetett tőlük.

– A mar legyen ezer font – mondta határozott hangon. Hamid elsápadt. Abdal-Razik ilyen erővel akár egymillió fontot is mondhatott volna. A földművelésügyi minisztériumban kapott fizetése alig érte el a harminc fontot. A rengeteg számolgatásnak és Abu-Haszan, a fűszeres jólelkűségének köszönhette, hogy valahogyan el tudta tartani a feleségét és három gyermekét.

Ezer font. Zavartan bámulta a padlót, majd megköszörülte a lorkát.

– Én… Barátom, ez meghaladja az erőmet. Abdal-Razik tisztában volt vele, hogy akár ő is kerülhetett volna ilyen helyzetbe. Neki sem volt semmi megtakarítása vagy értéke.

Szenvedett, hogy alkudoznia kell szeretett lánya jövőjéről.

Pokolba vele! Hát nem adtam meg neki mindent, amire az erőmből tellett?

Végül rájött, hogy féltékeny. Féltékeny, mert kislánya, aki addig rajta kívül nem szeretett más férfit, most elfordult tőle. Egy másik férfi költözött a szívébe. Abdal-Razik megrázta a fejét. Az a fiú hogyan tudná értékelni Afkart? Afkart, akit ő imád. Felesége nagyon szereti őt, de a lánya imádja, csodálja. „Mama, ha nem bánod, babá-hoz szeretnék majd feleségül menni”, mondta nevetve hatéves korában.

Anyjával és nővérével ellentétben ő nem tisztelettudóan hallgatta, mikor verseket olvasott, hanem szeretetből. Kérte, hogy apja magyarázza meg neki a bonyolultabb szavakat, amelyeket aztán gyorsan meg is jegyzett, és mindig felnevetett, amikor egyegy versszak megismétlődött. Abdal-Razik behunyta a szemét, hogy ne lássa Hamid arcát és a gyér fényt adó lámpát. Érezte, ahogy séta közben a tízéves Afkar vékonyka ujjai az övéi köré fonódnak. „Ha felnövök, baba, tanár leszek, mint te!”

De ő erre a fiúra vágyik. Hát hogy tudnám megtagadni tőle?

Nem törhetem össze a szívét!

Abdal-Razik a távolból hallotta, ahogy Hamid lealkudja az összeget négyszáz fontra, a sehka összegét pedig kétszázra. Összeszorult a gyomra, de beleegyezett. Még mindig biztosíthatja lánya jövőjét azzal, hogy magas összegű muakr[28]-t kér. Afkarnak kell, hogy legyen pénze, amely biztosítja a megélhetését, ha Szalah esetleg úgy dönt, hogy elválik tőle. A válás gondolatára Abdal-Razik megremegett, de a fiú addigi viselkedése nem volt elég megnyugtató. Mindenesetre a muakr mindaddig csak elméletben létezik, míg sor nem kerül a válásra, és remélhetőleg sosem kerül sor arra, hogy Hamidnak ki kelljen fizetnie.

Hamid, miután az előző összegeket alaposan lealkudta, a háromezer fontnyi muakr-ba már kénytelen volt beleegyezni.

Abdal-Razik tulajdonképpen csak azért mondott ilyen magas összeget, hogy Szalah biztosan ne akarjon elválni Afkartól. A sóhajtozó Abdal-Razikot nézve Hamid azon gondolkodott, hogyan fogja meggyőzni Umm-Szalahot, hogy adja el aranyékszerei egy részét. De végső soron ezért ajándékozta neki őket. Az ékszerektől nem lesznek szebbek sem az asszony vizenyős szemei, sem örökké elégedetlenül összeszorított ajkai.

Hamid befektetésként tekintett az aranyra, és csak azért ajándékozta feleségének, hogy tovább megmaradjon. Ha másra nem is voltak jók a karperecek, csilingelésükkel legalább előre jelezték, ha az asszony a szobához közeledett.

Mikor a két férfi végre megegyezett, kezet fogtak, és egyezségüket megpecsételendő a Fátihá-ból idéztek.

– Mabrouk![29]**** – mondta szomszédját hátba veregetve Hamid.

– Mabrouk! – motyogta Abdal-Razik, de aztán jó erősen megszorította szomszédja karját. – Ugye tudod, hogy akár meg is ölhettem volna?

Hamid bólintott.

– Ha fájdalmat okoz a lányomnak, legközelebb nem habozok.

Hamid mosolyt erőltetett az arcára. Saját magát legalább annyira meg akarta nyugtatni, mint Abdal-Razikot.

– Afkar jó lány, Szalah pedig nagyon jó fiú. A házasságról a sors dönt, nekik pedig ez a sorsuk. Hidd el, minden rendben lesz! ***** Afkar boldogsága beragyogta a kis lakást. A lány térdre borult Abdal-Razik előtt, és nevetve csókokkal halmozta el apja két kezét és arcát.

Abdal-Razik megsimogatta lánya arcát, melyet előző éjjel oly dühösen ütlegelt.

– Szeretném, ha nagyon odafigyelnél arra, amit most mondani fogok!

Afkar törökülésben le[29]ült apja fotelé mellé.

– Házasságban élni nem könnyű dolog – kezdte komolyan Abdal-Razik. – A te helyzeted pedig sokkal rosszabb, mint a legtöbb menyasszonyé. Ezért… – Abdal-Razik felsóhajtva egy pillanatra oldalra pillantott. – Ezért akartam én kiválasztani a jövendőbelidet. Hogy biztos legyek abban, hogy mindent megkapsz.

– De baba…

Abdal-Razik a kezét felemelve félbeszakította lányát.

– Ne vágj közbe! Tudom, azt akarod mondani, hogy neked csak Szalahra van szükséged. De hidd el, nem így van. Míg Szalah félre nem tud tenni annyi pénzt, hogy vegyen egy lakást, náluk fogtok lakni. És engedelmeskedned kell az anyjának. Mert az otthon, ahol élni fogsz, az övé, nem pedig a tiéd. A mar és a muakr, amelyben megegyeztünk, sokkal kevesebb, mint amennyit egy olyan okos és szép lány, mint te, megérdemelne. Nem titkolhatom el, hogy még a gondolatát is gyűlölöm ennek a házasságnak, és hogy úgy érzem, nem lesz jó vége. De te

meggondolatlanul cselekedtél, így már csak ez az egyetlen módja van annak, hogy a lemossuk a becsületeden esett foltot.

Remélem, tévedek abban, hogy később nagy árat fogsz fizetni ezért a hibádért.

Afkar apja térdére hajtotta a fejét.

– Tévedsz, baba. Tudom, hogy tévedsz. Szalahhal nagyon szép életünk lesz. – Hátrahajtotta a fejét, hogy apja szemébe nézhessen. – Együtt erősek leszünk. Majd meglátod. Hamarosan már az unokáidnak fogsz verseket olvasni.

Abdal-Razik megrázta a fejét. Szerette volna megőrizni a lánya tekintetében csillogó reményt, hogy később majd kis adagokban visszaadhassa neki.

– Az elnök feleségének érdekes elképzelései vannak a családtervezésről – mondta. – Érdemes lenne fontolóra venned.

Afkar elvörösödött. Az elnök felesége olyan kezdeményezéssel állt elő, amelyre az egész ország felbolydult. Minden nő Dzsehán asz-Szadat fogamzásgátló tablettáiról beszélt.

– Most pedig menj, nézd meg, mit csinál anyád! – vetett véget a beszélgetésnek Abdal-Razik. – Mostantól kezdve a gondjaira bízlak.

– Ezzel Abdal-Razik visszatért az olvasáshoz, Afkar pedig átszaladt anyja szobájába.

Nővére és anyja már várták. Mikor Afkar odalépett melléjük, mind a hárman szorosan megölelték egymást, és ahogy előző éjszaka Afkar miatt mindhárman sírtak, most úgy kacagtak együtt.

– Egyiptom legszebb ruháját kell viselnem az esküvőn! – jelentette ki Afkar.

A dátumot az egyetemi felvételi vizsga utánra tűzték ki. Szűk családi körben tervezték megtartani, Abdal-Razik otthonában.

Afkart ez cseppet sem zavarta, mindegy volt neki, hogy saját

otthonában vagy Kairó egyik fényűző szállodájában tartják az esküvőt, neki csak az számított, hogy végre egybekelnek Szalahhal. Uaill, a szabó megvarrta Afkarnak annak a ruhának a tökéletes mását, amelyet a filmcsillag Mervat Amin viselt.

Azonban Abdal-Raziknak nem volt elég pénze, így az aprócska gyöngyöket Afkarnak és nővérének kellett felvarrniuk a ruhára. És míg ezzel töltötték az idejüket, arról beszélgettek, milyen lesz az életük, ha Afkar már nem a családjával fog élni.

Maha nagyon örült annak, hogy testvére a szomszédos házban fog lakni. Kiskoruktól kezdve nemcsak testvérek voltak, de egyben a legjobb barátnők is, és Maha az elmúlt időszakban rettegett attól, mi lesz, ha szüleik leleplezik a szerelmeseket.

Most azonban… most azonban minden rendben lesz.

Mosolyogva nézte Afkart, aki elmélyülten varrogatott, és gondolatban a közeli jövőben járt. Afkar végre nőül megy Szalahhoz. Lehet ennél szebb az élet? ***** Abdal-Razik volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Afkar megírja a felvételi vizsgát. Ez volt az utolsó parancsa, mielőtt átengedte Afkart Szalahnak, és akármennyire is tiltakozott a lánya, nem engedett. Afkar az elmúlt félévben alig tanult – elsősorban azért, mert minden gondolatát szerelme töltötte ki, másodsorban pedig azért, mert az ezer apró gyöngy felvarrása minden idejét lefoglalta.

Mikor megtudta az eredményt, amely szerint beiratkozhatott az általa választott szakra, könyörögve kérte apját, az senkinek se árulja el. Mi értelme lenne, ha amúgy sem fog beiratkozni? Eljön majd az az idő, amikor Szalah maga fogja javasolni, hogy iratkozzon be az egyetemre. Addig azonban hadd élvezzék a boldog házaséletet.

Édesanyja munkáltatója kedvesen elintézte, hogy Afkar titkárnőként dolgozhasson egy kollégája irodájában. Egy ügyvédnek segédkezett, aki jogi tanácsadóként dolgozott az egyik újonnan alakult cégnél. Afkar fizetése tizenöt font volt – több, mint amennyit Szalah keresett, de ahhoz kevés, hogy hozzájáruljanak Szalah édesanyjának háztartásához, és emellett még félre is tudjanak tenni. Insallah[30], gondolta. Ebből is meg fogunk élni.

Abdal-Razik aggódva figyelte lányát, de a helyzetüket tekintve ennek is örülniük kellett. Afkar azzal, hogy felvételt nyert az egyetemre, megvalósította apja álmait. De miért volt ilyen meggondolatlan? Idióta! Csak egy idióta hagyja, hogy fényes nappal meglássák! Ám végül hangosan elnevette magát.

Rádöbbent, hogy nem is a gyerekek kapcsolata dühíti, csak az, hogy ilyen meggondolatlanok voltak.

Megrázta a fejét. A pokolba azzal a fiúval! Hatvan kutya kölyke! ***** Umm-Szalah kénytelen volt valahogyan átrendezni hatvan négyzetméteres lakásukat. Először is három fiát kiköltöztette abból a szobából, amelyhez a minden bajt okozó, bűnös erkély tartozott, nehogy végül Abdal-Razik másik ledér lánya is bekerüljön a családjukba. Így történt, hogy Szalah szülei átköltöztek abba a szobába, amely addig a három fiúé volt, az ifjú házasok pedig megkapták a két hálószoba közül a kisebbet. Az ebédlőt átalakították hálószobává, amelybe a két fiatalabb fiú, Karnál és Rida költözött.

Miután Umm-Szalah nem akart megválni több arany ékszerétől, a család kénytelen volt eladni a díszes étkezőasztalt, hogy ki tudják fizetni a sebká-t. Mikor szóba kerültek az ékszerek, amelyekről grammra pontosan tudta, mennyit nyomnak, az asszony azt mondta, már így is túl sok mindenét áldozta fel, hogy

ki tudják fizetni a mar-t, és azzal fenyegetőzött, hogy ha családja még egyszer megemlíti az aranyat, végigjárja a szomszédokat, és mindenkinek elmondja, hogy az elmúlt két évben férjének komoly problémái voltak a férfiasságával. Erre Hamid dühösen átment az utca túloldalán lévő kávézóba, ahonnan három barátjával tért vissza. A markos legények segítettek neki szétszedni a nagy ebédlőasztalt, amelynek a darabjait aztán elvitték hadzs Mahmúd bútorboltjába.

Umm-Szalah természetesen hangosan veszekedett vele, de ennél többet nem tehetett. Az ebédlőasztalt is, akárcsak a kis lakást, Hamid vitte a házasságukba, mely másról sem szólt, mint örökös veszekedésről.

Umm-Szalah csak egyszer hívta meg Afkart és édesanyját, hogy nézzék meg a szobát. Afkar gondolatban lemérte a szobát, hogy lássa, mennyi holmija fér be a már így is zsúfolt kis térbe. Végül csak annyit sikerült elérnie, hogy a ruhásszekrény egy része az övé legyen – ám az olyan kevéske hely volt, hogy kelengyéjének jó, ha a nyolcadrésze elfért benne. Elhatározta, hogy a törölközőket, amelyeket ő hímzett és az ágytakarót, amelyet édesanyjától kapott, mindenképp magával viszi új otthonába.

Ez is bőven elég lesz, győzködte magát.

Nincs szüksége többre. Csak az a fontos, hogy Szalah szereti.

Mikor végre elérkezett az éjszaka, becsukódott mögöttük az ajtó, és ők kettesben maradtak. A penészes falak között álló, pókháló vékonyságú baldachinnal körbevett ágyon fekve előbb csak gyengéd csókokat váltva, majd egyre szenvedélyesebben ölelkezve fedezték fel egymás testét.

– Gondoltad volna, hogy valaha is eljön ez a pillanat? – kérdezte suttogva Afkar, miközben gyengéden simogatta a férje bordái alatti mélyedést.

Ahogy egymás felé fordulva feküdtek az ágyban, Afkar haja fekete szaténként terült szét a lány mögött. Szalah mélyen belélegezte szerelme leheletét.

– A valóság sokkal szebb, mint amilyennek képzeltem – mormogta kéjesen.

Egymást átölelve aludtak el, karjaik és lábaik mint a szőlő indái fonódtak egymásba.

Mikor másnap reggel Afkar szülei bekopogtattak hozzájuk, Szalah nyitott nekik ajtót. Mahát otthon hagyták, mert a legrosszabbra számítottak, ám Szalah elvörösödve már odaadta anyjának a törölközőt, amellyel ő maga törölte le gyengéden felesége belső combjáról a vért. Gyűlölte magát azért, hogy fájdalmat okozott Afkarnak, de boldog is volt, hogy immár teljesen a magáénak mondhatja a lányt.

Abdal-Razik nem tudta eltitkolni, mennyire megkönnyebbült.

Az utolsó pillanatig kételkedett lánya szüzességében. Tudta, hogy a szomszédok is ugyanazt gondolták, amit ő, és most legszívesebben kitárta volna az ablakokat, és meglengette volna a törölközőt, hogy mindenki lássa a bizonyítékot. Megkönnyebbült, mert nem kellett szégyenkeznie a lánya miatt, nyugodtan az emberek szemébe nézhetett. De vajon megérte?, kérdezte magában, ám a következő pillanatban már el is hessegette a gondolatot. Meggyőzte magát, hogy nem volt más lehetősége.

Nem számított, hogy Afkar végül érintetlennek bizonyult, az emberek rosszindulatú pletykái megkeserítették volna az életét.

Melyik férfi vett volna el egy ilyen lányt? Nem, csakis így lehetett megmenteni Afkar becsületét. És az övét is. És a körülmények ellenére lánya csak úgy ragyogott a boldogságtól, amelyet Abdal-Razik csak a versekből ismert, de sosem tapasztalt meg.

Lehet, hogy kellemesen csalódnak majd a fiúban.

***** Umm-Szalah, akit azóta hívtak így, hogy legidősebb fia megszületett, szinte már el is felejtette eredeti nevét.

Férje, aki csak fiúk miatt tűrte meg feleségét, még intim együttléteik közben is csak Umm-Szalah[31]-nak volt hajlandó szólítani az asszonyt.

Umm-Szalah tisztában volt azzal, hogy Hamid, bár haszontalan volt, sokkal előnyösebb külsővel rendelkezett, mint ő. Ő pedig lobbanékony asszony volt, aki megvetette férjét, és amikor hozzászólt, akkor is csak ócsárolni tudta.

Az asszony harminchat évnyi házasságuk során csak egy dologra lehetett büszke: hogy három fiúgyermeket hozott a világra, akik mind az apjukra hasonlítottak.

Szalah volt a kedvence, így most, hogy fia megnősült, féltékenysége nem ismert határokat.

Afkar szerencsére már előre felkészült. Édesanyja figyelmeztette Umm-Szalahhal kapcsolatban, és a megalázásra, ócsárlásra és lelki kínzásra adható összes lehetséges válasszal felvértezte. Zahra is ezeket alkalmazta a saját anyósával vívott csaták során; anyósa finom, szelíd hölgy volt, akinek cseppet sem harsány, ám annál alattomosabb sértegetéseit összes menyének volt alkalma megtapasztalni. Így Afkar felkészülhetett Umm-Szalah támadásaira, amelyek már beköltözése napján elkezdődtek, és mindennaposakká is váltak.

– Nem tudod ennél szebben kimosni az ingeit? – kérdezte Umm-Szalah.

Afkarnak erre ez volt a válasza: – Mutasd meg, hogy csinálhatnám jobban, hamati[32]!

– Szerinted így kell besamelmártást készíteni?

– Mutasd meg, te hogy készíted, hamati!

– Hogy használhatsz ilyen sok fokhagymát? Azt akarod, hogy megfulladjunk ebben a bűzben? Dobd ki azonnal, és kezdd elölről!

– Sajnálom, hamati. Többé nem teszek bele ilyen sokat.

– Így akarsz kimenni az utcára?

– Mondd meg, mit vegyek fel, hamati.

– Hogy néz ki a szobád? Disznóólban nőttél fel?

– Mindjárt kitakarítok, hamati.

Afkarnak, miután a negyvenöt perces buszozás után, a tíz órányi munkától kimerülten hazaért, még el kellett viselnie anyósa gúnyosan kioktató megjegyzéseit. Megtanult mosolyogva tűrni, és csendben, engedelmesen segédkezett a vacsorák elkészítésénél. És mikor végre bezárták maguk mögött a szobaajtót, Szalah gyengéd csókjaival elsöpört minden fájdalmat. Együtt nevettek a nap nehézségein, és Szalah minden este elmondta, hogy hamarosan vesz egy lakást a Nílus partján, azon házak egyikében, amelyek olyan magasak, hogy nem kell az ablakokra zsalugáter, mert nem látnak be a kíváncsi szomszédok.

Umm-Szalah még mindig annyira meg volt sértődve, hogy éjszakánként a fiatalok szobája előtt sétálgatott, és karpereceit rázogatva próbálta csendre bírni őket, mert képtelen volt elviselni vidám nevetgélésüket és boldog sóhajaikat.

Később több szomszéd is azt állította, hogy látták, amint bemegy Gibril sejkhez, és megkéri, hogy bocsásson bűbájt a fiára, hogy az ismét törődjön sokat szenvedett anyjával. Vagy ami még jobb lenne, sújtsa átokkal a szégyentelen lányt, aki behálózta Szalahot. Ám nem ez volt az első alkalom. Umm-Szalah, ahányszor csak összeveszett egy szomszédjával, máris szaladt az idős sejkhez, hogy az küldjön átkot az illetőre. A legkirívóbb eset az volt, mikor

Farhat, a fűszeres felesége látta, hogy Umm-Szalah egy arany karperecet vásárol magának, és másnap megtagadta az asszonytól a további hitelt. Umm-Szalah ettől annyira feldühödött, hogy szó szerint ki kellett dobni őt a boltból.

Ezután nem is haza vezetett az útja, hanem egyenesen Gibril sejkhez ment. Olyan dühösen szedte a lépcsőfokokat, hogy beleremegett a ház – a lakók kíváncsian kinéztek ajtóikon, hogy vajon ki lehet az.

Mindössze két héttel később Farhat elkapta az influenzát, olyan beteg lett, hogy a hakim[33] ragaszkodott hozzá, hogy menjen el a Kuaszr al-Ajni kórházba. A hakim csak a legsúlyosabb betegségek esetében nem tudott segíteni; Farhaté ilyen volt – az asszony több hétig feküdt a komor falak között, mire az orvosok végre hazaengedték a családjához.

A két asszony sosem beszélt a történtekről. Farhat egyszerűen eltűnt, mikor Umm-Szalah betért a boltjukba, Abu-Haszan pedig soha többé nem tagadta meg a családtól a hitelt.

A sejk akár beleegyezett, hogy készítsen egy amulettet, akár nem, mindenesetre az ifjú párnak nem sokkal később szembe kellett néznie az első nehézséggel. Szalah, miután már két éve dolgozott a munkahelyén, számított arra, hogy fizetésemelést kap és előléptetik. Ám csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy egyiket sem kapja meg. Sőt mi több, a felettese rossz véleményt írt róla.

– Azzal próbálja bizonyítani, hogy rend van, hogy szigorúan elszámoltat bennünket, ha hibázunk, vagy nem dolgozunk elég hatékonyan. Azt hiszi, minél többet kritizál, annál rátermettebbnek tűnik. És minél többet csippent le a fizetésünkből, annál kapitalistábbnak. De csak akkor, amikor figyelik.

– De mit tehetnénk? – kérdezte férje vállát simogatva Afkar.

Eloltott lámpánál, suttogva beszélgettek.

Szalah tanácstalanul felsóhajtott.

– Csak remélhetjük, hogy jövőre jobban alakulnak a dolgok – válaszolta.

Afkar néhány pillanatig némán masszírozott egy csomót Szalah lapockája alatt.

– Mi lenne, ha elkezdenél munkát keresni a magánszektorban?

– kérdezte végül.

Szalah felnevetett.

– Tudod, mit szokott mondani baba. Az egész magánszektor bármelyik pillanatban összeomolhat. Anvar asz-Szadat egyszerű ember, nem igazán látja át a világgazdaságot. Az infitáh célja, hogy megbékítse a Nemzetközi Pénzalapot, hogy az ország kapuit megnyitva előttük, számot tarthassunk a támogatására. Ha most otthagyom a minisztériumot, kicsúszik a lábam alól a talaj. Összefüggéseiben kell látnod az egészet, Afkar. A magánszektor neked megfelelő, mert nem kell eltartanod a családodat. De hosszú távon az én állásom az, amely biztonságot adhat.

Az árak azonban tovább emelkedtek. A kormány további emeléseket kívánt bejelenteni, a lázongások miatt azonban ez végül szóba sem jöhetett. Az emberek dühösen ellepték az utcákat, így végül a kormánynak el kellett vetnie eredeti tervét. És bár sokan jómódban éltek, jelentősen többen voltak azok, akiknek a fizetésük nem tartott lépést az egyre növekvő árakkal.

– De legalább visszahozták a cacolát – mondta mindig Szalah apja, ha el volt keseredve. Fiatalkorából legszívesebben a barátaira és a piros-fehér kupakos üdítőitalra emlékezett vissza.

– Mintha megengedhetnéd magadnak, hogy megvedd – mondta erre mindig a felesége.

Afkar fizetését azonban kétszer is felemelték, és mikor az ügyvéd megígérte neki, hogy hamarosan még többet fog kapni, aggódva ment haza.

Otthon egy szóval sem említette, mit mondott a főnöke. A család a nappaliban ült, a vacsora utáni teájukat szürcsölgetve nézték a tévé képernyőjén, ahogy Kissinger Menáhem Begm-nel beszélget.

A mellette ülő Szalah kimerültnek tűnt, ajkai egy vonallá vékonyodtak, ahogy összeszorította őket.

– Jó napod volt? – kérdezte Afkar. Férje rá se nézett.

– Nem – válaszolta tömören. Afkar gyengéden a karjára tette kezét.

– Rengeteg állás közül válogathatsz. Tudom, hogy minden munkát el tudnál végezni. Csak küldd el az önéletrajzodat…

Szalah ekkor dühösen elrántotta a karját, és durván arcon csapta Afkart.

– Hogy merészeled ezt mondani? Nem elég jó neked a fizetésem?

Afkar belekapaszkodott a heverő karfájába. Döbbenete nagyobb volt, mint az arcát égető fájdalom. Ám gyorsan összeszedte magát, nem akarta, hogy anyósa kárörvendően lássa, hogy Szalah fájdalmat okozott neki. A falon lógó törött tükörhöz lépett, melynek az alsó fele viszonylag épen maradt ahhoz, hogy, ha egy kicsit lehajol, az egész arcát lássa benne.

Az arcát dörzsölve elgondolkodva figyelte a tükörből visszanéző nőt. Tekintete üres volt, arca pedig hamuszürke. Afkar a könnyeit visszapislogva felemelte a fejét. Nem értette, Szalah hogy volt képes megütni őt, és hogy miért nem ment utána bocsánatot kérni. Korábban is voltak kisebb vitáik, de férje még sosem volt ennyire dühös. És ha veszekedtek is, azt sosem a család előtt tették. Biztos valami komoly oka volt…

Szalah utánament, de csak jóval később. Afkar nyakig betakarózva feküdt az ágyban, arcát a puha párnába temette, hogy elnyomja sírását.

Szalah egy pillanatig habozott. Korábban csak a vágy csalt könnyeket felesége szemébe.

– Afkar – szólalt meg halkan, kezét a lány vállára téve. Felesége azonban csak még közelebb húzódott a falhoz. – Afkar, tudod… meg kell értened, milyen nagy nyomás nehezedik rám. Többet keresel, mint én, sőt elő is léptettek, míg az én munkám sokkal nehezebb. Mégse értékeli senki. És itt élünk a szüleimmel és az öcséimmel, mikor már rég vennünk kellett volna egy saját lakást… Tudod, van, hogy cseppet sem érzem magam férfinak. Te pedig folyton azzal nyaggatsz, hogy keressek jobb állást, mintha nem is vennéd észre, milyen keményen dolgozom…

Elővett egy cigarettát – nemrég szokott rá –, és meggyújtott egy gyufát. A halvány fény megvilágította az Afkar testének körvonalait felvevő takarót.

– Ugye megértesz? Ma'les, habibti[34]. Hibáztam. Csak… ki kellett eresztenem a gőzt. Tudod, néha úgy érzem, nem kapok levegőt.

Afkar lassan szembefordult férjével. Duzzadt szemhéjai alól szánakozva nézett rá. – Még sosem gondoltam át a te szemszögedből a dolgokat – mondta szelíden.

Szalah megkínálta cigarettával, ő pedig, bár bizonytalanul, de elfogadta. Férje meggyújtotta neki, majd az ablakhoz lépett, a zsalugátert kinyitva friss levegőt engedett a szobába.

– És mindennek tetejébe még el kell tűrnöm, hogy a kollégáim odabent viccelődnek és szórakozni járnak. Úgy érzem, mintha nekem csak aggódás jutott volna osztályrészemül.

Afkar a homlokát ráncolva nézett rá.

Szalah észrevette, hogy szavaival megbántotta feleségét, ezért gyorsan hozzátette: – És persze te, meg a szerelmünk. De egész nap dolgozol, este pedig lefoglal a háztartás…

Afkar félve beleszívott a cigarettába, majd hevesen köhögve kifújta a füstöt.

Szalah felnevetett, és felhúzta a lányt, hogy hátba veregesse.

– Még meg kell szoknod – mondta. Gyengéden megcsókolta az arcát, ahol korábban megütötte, majd az ölébe ültette Afkart, és a vállához vonta a fejét. Egy darabig csak ültek csendben, míg végül Szalah elvette Afkartól a cigarettát, és elnyomta az éjjeliszekrényen álló üres pohárban. Gyengéden belecsókolt felesége hajába, és már elkezdte volna lehúzni róla a hálóinget, ám akkor Afkar megállította.

– Nem kell minden éjjel szeretkezned velem ahhoz, hogy magadénak tudd a szerelmemet – mondta. – Nyugodtan eljárhatsz a barátaiddal szórakozni. Minden fiúnak kell egy banda, akikkel kikapcsolódhat. Nem akarlak ettől megfosztani.

Mindezt félig-meddig incselkedve mondta, de férje nem úgy reagált rá, ahogy várta. Szalahnak el kellett volna oszlatnia minden félelmét, és azt mondani, hogy nem akar ő a barátaival kódorogni, mikor a felesége mellett fekhet az ágyban, a testét simogatva és gyermekekről és a Nílusra néző lakásról álmodozva.

Szalah azonban ehelyett dühösen ellökte magától.

– Fiú?! Én? – Felpattant az ágyról, és kapkodva begombolta az ingét. – Vagyok annyira férfi, hogy adjak neked néhány leckét tiszteletből! – Azzal elindult az ajtó felé.

– Hová mész? – kérdezte Afkar. Nem értette, mivel bőszítette így fel férjét.

– El – válaszolta Szalah, becsapva maga mögött a szobaajtót.

Afkar körbenézett a félhomályos szobában, mintha a néma

falaktól és mozdulatlan bútoroktól várna választ. Mikor tekintete az éjjeliszekrényre tévedt, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy előveszi a fiókból a tollát és a jegyzetfüzetét. Ám a költők csúnyán becsapták, ezért úgy érezte, felesleges lenne írnia.

A doboz Dunhill azonban hívogatóan nézett rá. Afkar, hogy valamivel kitöltse a férje távozása okozta űrt, kivett belőle egy szálat, és rágyújtott. ***** Umm-Szalah azonnal kihasználta a fiatalok közötti feszültséget, és visszalopta magát fia mindennapjaiba. Mikor hallotta, hogy fia becsapja maga mögött a lakásajtót, az erkélyre sietett, hogy lássa, Szalah merre indul el. Utána szundított egy keveset, majd felkelt, hogy összekészítsen neki valami könnyű harapnivalót – könnyű húst, egy kis sajtot és fehér kenyeret, tojásos ful-t és egy csésze gőzölgő teát.

Kendőjébe burkolózva az erkélyen állt, várva, fia mikor bukkan fel a sötét utcán.

Amint megpillantotta Szalahot, a konyhába sietett, és az előkészített ételt rápakolta egy tálcára. Így a nem sokkal hajnal előtt hazabotorkáló Szalahot étel és meleg tea fogadta a dohányzóasztalon. Anya és fia halkan beszélgettek, megvitatták a legújabb pletykákat, a minisztériumi híreket, az árakat.

Umm-Szalah boldogan sürgött-forgott imádott fia körül, és közben úgy tett, mintha fia szemének pirosságát a hidegnek, zavaros beszédét pedig a fáradtságnak tudná be.

Csak akkor fejezték be a beszélgetést, mikor a nap már felébresztette az embereket. ***** Végül Afkar nem attól szenvedett a legjobban, hogy egy zsarnok anyóssal kellett egy fedél alatt élnie, nem attól, hogy nap mint nap végkimerülésig dolgozott, és nem is attól, hogy ahelyett,

hogy az irodalom szakra járt volna, egy irodában jogi szövegeket javított és gépelt olyan férfiak életét megkönnyítendő, akik közel nem voltak olyan okosak, mint ő.

Nem, a legnagyobb fájdalmat az okozta neki, hogy férjével egymás iránti érzelmeik, amelyeket korábban szenvedélyes versekbe öntöttek, ilyen könnyen semmivé foszlottak. Mikor a régi naplóit lapozgatta, úgy látta, mintha a tinta is kifakult volna.

A betűk vékony csontvázakként néztek vissza rá a megsárgult oldalakról.

Magánya olyan volt, mintha esténként Afkar puha, nedves földbe ásta volna be magát. ***** Az ügyvéd, akinél dolgozott, az elmúlt négy évben egyre nyereségesebb volt – több vállalati ügyfelet is szerzett, sőt két másik ügyvéddel társult, hogy könnyebben bírja a megszaporodott munkát. A folyamatos sikerek eredményeképpen egyre több üggyel kellett foglalkozniuk, így szükségük lett még egy titkárnőre.

A cég újabb irodákat nyitott Mohandeszínben, így Afkarnak már nem kellett olyan nagy távolságban ingáznia a munkahelye és otthona között. A fizetését pedig felemelték ötvenöt fontra.

Otthon sosem beszélt a fizetésemelésekről és jutalmakról, csak csendben elrejtette a pénzét egy régi, zöld kardigánjában, amelyet sosem viselt. Az utolsó fizetésemeléséig keresetéből mindig csak akkora összeggel járult hozzá a családi kasszához, amekkorában apja és Hamid megegyeztek.

Most azonban, hogy sem Szalahnak, sem Hamidnak nem emelkedett a fizetése, az árak azonban annál inkább, mindig vitt haza valamit: néhány kiló mangót, egy nagy zacskó sült görögdinnyemagot, libanoni almát, vagy egy tál beszbuszá-t, alSzamadi cukrászatából.

Kamal, Rida és Hamid boldogan, Umm-Szalah morogva, Szalah pedig egy szó nélkül fogadta az ajándékokat.

Aztán egy nap Afkar úgy döntött, elkápráztatja a családot – Gíza legújabb és legdrágább hentesénél, Szubkinál vett egy kiló gyönyörű bárányhúst. Szalah aznap sokáig dolgozott, és mikor hazaért, egy pazar lakoma látványa fogadta. Fáradtan lerogyott a földön heverő egyik párnára, és gyanakodva nézte a fattá[35]-tól, kebabtól és magas halmokban felszolgált fehér rizstől roskadozó kis dohányzóasztalt, amely az esküvő óta ebédlőasztalként szolgált.

– Mit ünneplünk? – kérdezte, mikor már mindannyian az asztal köré gyűltek.

–Tündéri feleségednek köszönhetően ellenőrizhetjük Szubki áruját – válaszolta Hamid.

Szalah a szégyellősen mosolygó Afkarra nézett, majd a hússal megrakott tálcákra.

– Bon appétit! – sziszegte, majd elhajította a tányérját, és felpattant az asztaltól.

Apja a homlokát ráncolva utána kiáltott: – Hová mész, fiam? Gyere vissza, és vacsorázz velünk!

– Mostantól csak azt eszem meg, amit meg tudok venni magamnak! Az utcán fogok enni azokkal, akik olyan színvonalon élnek, mint én! – kiabálta dühösen Szalah, és becsapta maga mögött a lakásajtót.

Afkar ezúttal nem tudta eltitkolni anyósa és apósa elől, mennyire megbántotta a férje. Mikor kezébe temette arcát, Hamid átnyúlt az asztal fölött, és gyengéden megpaskolta a fejét.

– Ma'les, lányom! – csitítgatta. – Szalah, mint oly sokan mások, nem tudják a fizetésükből eltartani a családjukat. De ez nem a fiam hibája. Nehéz manapság a férfiaknak.

Afkar nem nézett fel, de el tudta képzelni, milyen kárörvendően mosolyog Umm-Szalah. ***** Afkar sosem vallotta be a szüleinek, hogy boldogtalan. Tudta, hogy ezzel csak annyit érne el, hogy ők is boldogtalanok lennének, különösen az édesapja. És azért sem beszélt velük erről, mert még mindig remélte, hogy apja tévedett.

Szépen lassan megtanult mosolyogni, könnyedén válaszolgatni, és nevetni akkor is, ha belül szenvedett. Csak Maha, aki mindenkinél jobban ismerte, tudta, hogy színlel.

De ekkorra már ő is férjhez ment, és többé már nem szaladhatott bármikor testvéréhez, hogy bizalmasan beszélgessenek egyet.

Péntekenként továbbra is együtt vacsoráztak, de az utóbbi időben Afkarnak állandóan kifogásokat kellett találnia, hogy Szalah miért nem tart vele. Azt hazudta a szüleinek, hogy férje másik állást keres, vagy hogy esténként a barátja kocsijával taxizik, hogy kiegészítse a fizetését. Egyszer azt mondta, hogy Szalah Alexandriába ment állásinterjúra, de édesanyja összefutott a fiúval, mikor lement a boltba tejért. Szalah épp csak köszönt neki, és már ment is tovább.

Zahra elmesélte férjének, hogy találkozott Szalahhal. AbdalRazik egy pillanatra sem nézett fel könyvéből, de dühösen pislogott, és a betűk összefolytak szeme előtt.

Az al-Gadavi utca lakói előtt semmi sem maradhatott titokban.

Abdal-Razik már tudta, hogy Szalah késő esténként elviharzik otthonról, és csak nem sokkal a müezzin hajnali imára szólító hangja előtt tér haza. Azt is tudta, hogy veje al-Batanijában hasist szív a hozzá hasonló sorsú fiatalemberekkel, akik szűkös lehetőségeik miatt nem tudnak kiteljesedni. Nem találták meg a helyüket az országban, egy olyan világban, amely még maga is

csak formálódott. Nem dédelgettek illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a pénzből, amelyet keresnek, meg tudnak alapozni maguknak egy értelmes jövőt. Csak a csípős füstben leltek menedékre, mert ott nem kellett arra gondolniuk, kik is ők, és mit kezdjenek az életükkel.

Abdal-Razik meghívta Szalahot egy teára Zaghlul kávézólába, ahol kertelés nélkül elmondta neki, hogy lánya többet érdemel egy nyavalygó kölyöknél, aki a hasis nyújtotta ködbe menekül a való élet elől. Emlékeztette a fiatalembert arra, hogy Afkar milyen sokat áldozott fel érte, és határozott hangon megmondta Szalahnak, hogy jobban tenné, ha a hasisra költött pénzt inkább félretenné lakásra. Mert mindenkinek jobb lenne, ha végre elkezdhetnék önálló életüket. És különben is, megőrült, hogy éjjel az al-Batanija negyedbe merészkedik? Akár meg is ölhetik! Azon a környéken hemzsegnek a drogdílerek és a bűnözők. Egy ilyen jóképű fiatalembert bármelyik pillanatban elrabolhatnak vagy akár meg is gyilkolhatnak.

Szalah udvariasan végighallgatta apósát, majd hazament, és olyan durván megverte Afkart, hogy három napig véres volt a vizelete. Ám akármennyire elborult az agya, arra azért ügyelt, hogy felesége arcán ne látszódjon semmi. Panaszkodsz az apádnak? Hogy mersz panaszkodni rám? Ha még egyszer ezt mered tenni, megöllek, esküszöm, megöllek!

Afkarnak ezután kétszer annyi erőre volt szüksége ahhoz, hogy boldognak tettesse magát. ***** Szalah nem szakadt meg a minisztériumi munkától. Általában csak ült az asztalánál, és az újságot lapozgatta – leginkább azokat az oldalakat olvasgatta, ahol az emberek névtelenül kérnek tanácsot problémáikkal kapcsolatban. Összehasonlította saját bajait az övéikkel.

Próbált más állás után nézni, de a közszféra reménytelen versenybe kényszerült a magánszektorral, így rengeteg hozzá hasonló közalkalmazott keresett munkát. És a diplomásokat mindenhol előnyben részesítették azokkal szemben, akiknek nem volt főiskolai vagy egyetemi végzettségük. A gyakorlattal rendelkezők könnyebben találtak állást, mint a még csak néhány éve dolgozók. Azoknak pedig, akikről rossz véleményeket írtak a feletteseik, szinte esélyük sem volt.

Szalah most már heti négy alkalommal ment el otthonról, és Afkar észrevette, hogy zöld kardigánjából kezd eltűnni a pénz.

Négyszer vagy ötször is megszámolta a bankjegyeket, mert nagyon szerette volna, ha végül kiderül, hogy először tévedett.

Néhány hónapig csendben tűrt, mert félt a konfrontálódástól, de végül nem bírta tovább.

Szalah egy nap hajnali négykor botorkált haza. Afkar, bár dühösen, cigarettázva ült az ágyon, nem akarta, hogy a család többi tagja felébredjen, ezért visszafogta a hangját.

– Elvettél a megtakarított pénzünkből – vádolta férjét. – Abból a pénzből, amelyből egy nap saját lakást kellene vennünk. Hogy tehetted ezt?

Mikor Szalah végre ránézett vérvörös szemeivel, Afkar rádöbbent, hogy még mindig a hasis hatása alatt van.

– Hasist veszel a pénzünkön? A gyermekeink pénzén? – kérdezte, megragadva férje karját.

Szalah azonban lerázta magáról.

– Mit számít az neked? – motyogta. – Nem mintha meg akarnál ajándékozni egy gyerekkel.

Afkarnak olyan érzése volt, hogy az egész utca hallja férje visszhangzó szavait. Megrökönyödve nézett Szalahra.

– Megbeszéltük, hogy míg a saját lábunkra nem állunk, nem vállalunk gyermeket.

Szalah azonban ekkor már az ágyon feküdt, és csak hangos horkolással felelt felesége szavaira. ***** Mikor nem volt mivel lefoglalnia magát, Afkarnak eszébe jutott a beszélgetésük – ilyenkor elgondolkodott azon, vajon mennyiben felelős azért, hogy Szalah haszontalannak érzi magát.

Ha lenne egy gyermekük, férje talán otthon maradna ahelyett, hogy hasist szív a barátaival. Még akkor is, ha ez az otthon egyelőre a szülei lakása. Talán akkor újragondolná az esélyeit, és jobb színben látná a világot.

Bár Afkar, minél többet gondolkodott ezen, annál kevésbé hitte el. Viszont nem maradt más ötlete. Végül úgy döntött, eldobja Dzsehán csodatablettáit, hogy teherbe essen. És sikerült is.

Két hónappal később, a huszonharmadik születésnapja előtti napon az orvos megerősítette a gyanúját.

Az egész hazautat gyalog tette meg, kezét mindvégig a hasán nyugtatva. Hűvös nap volt, a Nílus felől fújó szél megtisztította a várost. Afkar máris érezte a méhében az új életet, és újra remény költözött a szívébe. Mert a benne fejlődő gyermek bizonyíték volt arra, hogy a sors egymásnak teremtette őket Szalahhal. Biztos volt benne, hogy férje bocsánatot kér, és újra szerelembe esik vele.

Vidáman szedre a lépcsőket, és mosolyogva lépett be a lakásba. Ám mosolya ezúttal valóban boldog mosoly volt.

Kora este volt, és Szalah éppen szundított egyet a hosszú éjszaka előtt.

Afkar gyengéden megrázta, a nevét suttogta, és megcsókolta a szemöldökei között ülő V betűt, mely általában akkor jelent meg férje homlokán, mikor álmodott.

Szalah az álmosságtól hunyorogva ránézett, majd lehúzta magához, és csókolgatni kezdte.

Afkar viszonozta férje csókjait, majd hátrébb húzódott.

– Egy ideig talán vissza kellene fognunk magunkat – mondta mosolyogva.

Szalah értetlenül nézett rá.

– Mabrouk! – mondta Afkar. – Szerinted milyen nevet adjunk neki?

– Ezt meg hogy érted? – ült fel hirtelen Szalah.

– Gyermeket várok! – válaszolta ragyogó arccal Afkar.

– Gyermeket? Gyermeket?! Kitől?

Száz ostorcsapás sem okozhatott volna nagyobb fájdalmat Afkarnak, mint férje kérdése.

– Hogyhogy kitől? – kérdezett vissza elhaló hangon.

– Az én feleségem nem eshet teherbe! Az én feleségem beleegyezett, hogy nem lesz gyerekünk, míg saját lakásba nem költözünk! – Szalah a csuklójánál fogva durván megrázta. – Vagy már elfelejtetted?

– De hát azt mondtad…

– Mit mondtam?

Afkar csak ekkor döbbent rá, hogy férje valószínűleg nem is emlékszik arra az éjszakára.

– Azt hiszem, félreértettelek – mondta szelíd, bocsánatkérő hangon.

– Azt hiszed? – fröcsögte Szalah. – Hát jól hiszed! Szerinted hogy férne itt el egy gyerek? Hogy engedhetnénk meg magunknak? Éppen most?

– Tudod, minden sokkal könnyebb volna, ha nem drogokra költenéd a pénzünket! – vágott vissza Afkar.

– Mit mondtál? – kérdezte a kezét hátralódítva Szalah. –Hogy mersz így beszélni velem? Azt csinálok azzal a pénzzel, amit akarok! Ez a kárpótlás azért, hogy miattad feláldoztam az életemet!

– Akkor mire vársz? Gyere, üss csak meg! – kiabálta Afkar. Életében először beszélt ilyen hangon a férjével. – Üss csak meg!

– üvöltötte újra, szélesre tárva a szobaajtót. – De akkor mindenki szeme láttára! Mutasd meg a családodnak, milyen vagy valójában!

Szalah ennyi sértést már képtelen volt eltűrni. Elborult aggyal tört rá feleségére, mint egy vadállat.

Afkar, ahogy a földre esett, tarkóját bevágta az ágy sarkába, hogy pillanatra körbefordult vele a szoba, de végül sikerült összeszednie magát.

– Válj el tőlem! – mondta nyugodtabb hangon.

Szalah fölé hajolt, és az állát durván tenyerébe fogva hátralökte Afkar fejét.

– Mondd még egyszer! Mintha azt mondtad volna, hogy váljak el tőled.

– Igen. Válj el tőlem, kérlek! Nem akarok tőled semmit. Csak hagyj elmenni!

Szalah fakó hangon felnevetett.

– Én viszont akarok tőled valamit. Azt akarom, hogy azt érezd, amit én az elmúlt hat évben. Hogy reménytelenül csapdába estél.

Afkar akármennyire is nem akart, most már zokogott. Férje pedig így folytatta: – Most pedig egy gyerekkel akartál továbbra is csapdában tartani? Ez volt a terved? – Durván gyomron rúgta Afkart. – Hát nem fog sikerülni! – üvöltötte.

Afkar zokogva a mellkasához húzta térdeit, de Szalah a hajánál fogva felráncigálta a földről, és kihajította a szobából. Afkar a

dohányzóasztalnak esett, mire férje újra belerúgott, ezúttal az alhasába.

Hamid és Rida csak akkor sietett Afkar segítségére. Elrángatták mellőle Szalahot, az azonban még odakiáltott a feleségének: – Nem hagyhatsz el élve!

Hamid igyekezett elhallgattatni fiát, de Szalah dühöngve folytatta: – Megbabonázott! Azért szerettem belé, mert megbabonázott!

Megbabonázott!

Afkar lehunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta, UmmSzalahot látta maga előtt. És akkor beléhasított, hogy tőle hallotta ezeket a szavakat. Megpróbált felállni, de olyan fájdalom hasított belé, hogy újra összegörnyedt. Mikor kúszva elindult Szalah szüleinek a szobája felé, Kamal odalépett mellé, hogy segítsen, de ő egy pillantással feltartóztatta.

Korábban még sosem járt abban a szobában – a szobában, amelyben régebben Szalah lakott. Még a sötétben is látta, hogy a falak nedvesek, repedezettek. Lassan az erkélyhez vonszolta magát, és kinyitotta a zsalugátert, hogy az utolsó napsugarak még bekúszhassanak a szobába. Megfogta a korlátot, és fájdalmas erőlködések közepette felhúzta magát, éppen csak annyira, hogy kilásson a korlát fölött.

Régi szobája felé fordította a fejét, majd felnevetett. Előbb csak halkan, ahogy maga előtt látta kislányként önmagát, aki vágyakozva néz ki a zsalugáter lécei között.

Aztán nevetése egyre hangosabbá vált, fokozatosan erősödött hisztérikus kacagássá, melyre az utcában lakók sorra kinyitották ablakaikat. Umm-Szalah, attól tartva, hogy családja pletyka tárgyává válik, utána indult, hogy behúzza a szobába.

Afkar azonban egyre hangosabban nevetett, majd maradék erejét összeszedve, négy emelet magasból kivetette magát az erkélyről. ***** Azonkívül, hogy több bordája és a csípője is eltört, a méhét is el kellett távolítani.

Abdal-Razik bevitte lányát a Kuaszr al-Ajni kórházba, aztán visszament, hogy megölje Szalahot – ahogy azt ígérte, ha a férfi valaha is kezet emel lányára. Ám Szalah addigra már kiforgatta a régi, zöld kardigánt, és a maradék pénzzel elmenekült az alBatanija negyedbe. Soha többé nem látták.

Mivel Szalah nem vette a fáradságot, hogy eltűnése előtt elváljon feleségétől, a bíróság csak négy év elmúltával mondta ki, hogy Afkar elválhat tőle. Abdal-Razik behajtotta szomszédján a háromezer fontos tartásdíjat, pedig tudta, hogy Hamid ahhoz, hogy kifizesse, felesége összes aranyát eladta, és olyan adósságba verte magát, melyet élete végéig sem tud majd visszafizetni.

Umm-Szalah teljesen összetört. Lépteit többé nem kísérte arany karperecek csörgése. Legidősebb gyermeke, akinek a nevét ő is viselte, nyomtalanul eltűnt. Az asszony meleg gyapjúkendőjébe burkolózva minden éjjel kiállt az erkélyre, onnan nézett le az al-Gadavi utcára, hátha egyszer csak megpillantja imádott fiát. ***** Mire Afkar professzor története végére ért, már több csésze kávét megittunk, és a nappalijában vágni lehet a cigarettafüstöt.

Reszketek egy kicsit, de nem tudom, hogy a koffeintől-e, vagy a hallottaktól.

– Apám – mondja, kivillantva nikotintól sárga fogait – ezek után egy percre sem mozdult el az ágyam mellől. „Átkozott leány”, mormogta, ahogy a naplómat lapozgatta, „hát nem

tudtad, hogy az a szerelem, amiről a költők írtak, nem létezik?”

Ideje nagy részében az úd-ján játszott vagy al-Mutanabbi, ibn Zajdun és al-Hamadhani gyűjteményeiből olvasott fel – hogy a lehető legjobban fel legyek készülve, mikor elkezdem az egyetemet.

Mikor újra lábra tudtam állni, és kijöttem a kórházból, láttam, hogy befalazták a szobám erkélyét. Mikor megkaptuk a muakr-ot, fogtam a háromezer fontot, és erre a lakásra költöttem. Szüleim a halálukig itt laktak velem. – Felkel, hogy kinyissa az ablakot.

Elgondolkodva kihajol, majd így folytatja: – Mostanában már csak szabad verseket írok…

Mélyeket lélegzem, élvezem, hogy friss levegő tölti meg a tüdőmet. Közben figyelem, ahogy Afkar cigarettájáról a párkányra hullik a hamu.

Megölte magát, hogy szabaddá váljon. Méhét adta teljes testéért cserébe, feláldozta a szívét, hogy elméje szabadon felfedezhesse az irodalom világát. ***** Kairóban a Gazdagok és szépek a legnézettebb tévéműsor.

Korábban semmit sem hallottam róla, csak itt tudom meg, hogy egy amerikai szappanopera, melyet otthon napközben vetítenek.

Itt azonban megkapta az előkelő főműsoridőt. A tanáraim lenézően beszélnek róla, titkárnőik azonban minden nap azt találgatják, vajon hogyan folytatódik majd a történet.

Mikor este hét órakor az utcán sétálok, hallom, ahogy Caroline és Ridge hangosan veszekszik. Megállok, és veszek néhány szem almát, hogy séta közben legyen mit majszolnom – természetesen Maher, a zöldséges is szájtátva nézi a sorozatot. Tekintete megbűvölten szegeződik a képernyőre, és csak jó néhány másodperccel később veszi észre, hogy bementem a boltjába.

Kicsi, fekete-fehér tévékészüléke a nyitott ajtó közelében, egy

faasztalkán áll, antennája keményen megdolgozik azért, hogy fogni tudja az adást. A zsinór végigkígyózik az illatozó guajává-k és piros almák között, majd a grépfrútok mögött eltűnik.

Egy pillanatra a tévé felé fordulok. Egyértelműen látszik, hogy a cenzúra hol vágott bele a filmbe – a csókok valószerűtlenül rövidek.

Maher, miközben belepakolja az almákat a barna papírtasakba, helytelenítően megrázza a fejét.

– Az a Ridge nem jó ember.

Bólintok, mintha tudnám, kiről beszél.

– Caroline viszont… – úgy ejti ki a nevet, hogy Ka-ró-lín, és közben álmodozva néz maga elé. A válla fölött a képernyőre pillantok. A nő dús, szőke haja lágy hullámokban keretezi szép arcát. Caroline bőre olyan, akár az alabástrom. Extra rövid miniszoknyát visel, selyemdzsekit és tűsarkú cipőt, melyben vádlija csábítóan megfeszül.

Az árus tekintete végigsiklik a farmeromon és a pólómon, majd megállapodik a lófarkamon. Egyértelmű, mi jár az agyában: „Maga tényleg amerikai?”, kérdezi gondolatban.

Bocsánatkérőn rámosolygok, mire visszafordul a tévé felé. Én pedig elindulok szokásos útvonalamon, míg el nem jutok Garden City nyugati pereméig, ahol óvatosan átmegyek a széles főúton.

A Nílus partján van egy pad, amelyet a sajátomnak tekintek. A hűvös, nyugodt folyóra néz; balra tőle a Meridien Hotel áll, szemben vele egy szökőkút lövelli magából magasba a vizet, jobbra fordulva pedig a Kuaszr al-Nil hidat látom. A szemközti parton magasodik a Gezira Seraton szálló, mögötte pedig a Kairótorony és az operaház.

Kényelembe helyezem magam a padon, és előveszem az újságot. Mögöttem a járdát ellepik az emberek. Arra sétál egy házaspár; a fiatal nő dús, hullámos haja melírozott, túlságosan is

keskeny arcán pedig annyi a festék, mint egy festő palettáján.

Magasan sliccelt szoknyája kihangsúlyozza a vonalait – Zamalek és Mohandeszín boltjainak kirakatbábui jutnak róla eszembe, amelyeket azonban mindig csak az utcáról látok, mert egyszerű farmeromban nincs bátorságom bemenni ezekbe az üzletekbe.

Udvarlója farmernadrágot és fekete pólót visel, amelyről csak úgy üvölt a hatalmas betűkkel szedett Calvin Klein felirat. Szemmel láthatóan éppen veszekedtek, mert a nő összeszorítja az ajkait, a férfi pedig mindent megtesz, hogy kiengesztelje.

Az ellenkező irányba is elsétál egy pár. A nő vászonszoknyája majdnem a földet súrolja, hozzá könnyű pamutblúzt visel és török mintás kendőt. A férfi inget visel, haja olajtól vagy hajzselétől fénylik. Ujjaik szorosan egymás köré fonódnak, és halkan beszélgetve, lassan sétálgatnak, mintha attól félnének, hogy a járdaszegélynél el kell válniuk egymástól. Izgatott arcukon látszik, azok közül valók, akik ajándékként tekintenek az együtt töltött, rövidke időre.

Egy család is elsétál előttem. A hosszú, fehér galabíjjá-t viselő, szakállas apuka a vállán viszi a kisfiát. Királykék khimár–ba öltözött felesége szorosan fogja fodros, fehér ruhát viselő, copfos kislányuk kezét. A kisfiú fagyizni akar, és hogy követelésének nyomatékot adjon, meghuzigálja apja haját. Míg édesanyja leszidja, apja elnézően megpaskolja a fejét.

A vízen magas árbocú vitorlások ringanak. Kis halászcsónakok haladnak el előttem, faevezőik halk csobbanással merülnek a vízbe. Némelyiken élénk betűk hirdetik tulajdonosuk nevét, de vannak köztük olyanok is, amelyeken különböző jelek tartják távol a gonosz szemét.

Ahogy beleharapok az almámba, tekintetem egy evezős csónakra téved, melyre a „Besma” név van ráfestve. Egy izmos kisfiú húzza az egyik evezőt, a másikat pedig madárka testű kis

húga. Édesanyjuk egy valaha szép, fényes galabijjá-t visel kifakult kendővel, éppen kihajol a csónakból, hogy behúzza a halászhálót. Mikor a kislány felnéz, rámosolygok – kedves kis – arca felderül.

Néha eszembe jut, hogy leírjam, ami előttem történik, de legtöbbször csak belefeledkezem a látványba, nem akarom, hogy megtörjön a varázs. Mert ha le is írom, már nem az események részese vagyok, hanem kívülálló megfigyelő. Márpedig akkor érzem magam legjobban Kairóban, mikor egyszerűen csak létezem, beleolvadok a környezetbe, és engedem, hogy magával ragadjon a város hangulata. ***** Mikor Huda kinyitja az ajtót, azonnal észreveszem rajta, hogy történt valami. Kérdőn nézek rá.

Huda felvonja a szemöldökét – azt várja, hogy magamtól találjam ki, miről van szó. Már épp megvonnám a vállam, hogy fogalmam sincs, árulja már el, de végül elkerekedő szemmel nézek rá.

– Úristen, te terhes vagy!

Huda széles mosollyal az arcán bólint. Muszáj szorosan megölelnem. Júniusra várja a gyermekét.

– Júniusra? De hát akkor már – gyorsan kiszámolom az ujjaimon – három hónapja! És csak most mondod el?

– Ma'les. Leghamarabb a második trimeszterben szabad elmondani bárkinek is.

– A gonosz szeme miatt?

Huda hangosan felnevet.

– Igen. Mi más miatt kéne titkolni?

Megnyugtatom, hogy tőlem nem kell félnie, mire kedvesen a karomba csíp.

– Egy nap neked is gyönyörű gyermekeid lesznek – mondja. – Akkor majd eszedbe jut, mit mondtam, hogy én tudtam.

Most is ragaszkodik hozzá, hogy teát készítsen nekem, én pedig visszagondolok az elmúlt három hónapra, azokra a napokra, mikor sápadtnak, fáradtnak láttam őt. Nem bírom megállni, megkérdezem tőle, hogy elégedettnek érzi-e magát.

– Nem akartál volna dolgozni? Megrázza a fejét – A bankok megvárják, míg felnevelem a gyermekemet.

Különben is, létezik a gyereknevelésnél fontosabb munka? A világ tele van utálatos emberekkel… én pedig most esélyt kapok, hogy felneveljek egy szeretni valót.

Huda így járul hozzá a világ egyensúlyához. Rávigyorgok.

Csodálatos ember lesz.

– Insallah. Fiút vagy lányt szeretnél? – kérdezem. Megvonja a vállát.

– Csak az a fontos, hogy egészséges legyen.

– És Ehab?

Huda a szemét elkerekítve fölnéz a plafon felé.

– Fiút – mondjuk egyszerre.

Hangosan nevetünk, én pedig az arcát figyelem, és még mindig alig tudom elhinni, hogy barátnőm egy új életet hordoz a szíve alatt.

– Júniusban…? Még azelőtt meg kell szülnöd, hogy hazautaznék – mondom.

Huda csillogó szemmel néz rám.

– Nem mehetsz haza, míg meg nem szülöm.

– Nem is megyek! – mosolygok rá, és óvatosan megsimogatom a hasát. ***** Az utcákon uralkodó káosszal szemben a földalatti a rend világa. Békés, hatékony és kellemes enyhülést hoz a forró

napokon. Odalent minden csillog a tisztaságtól, mert a szemetelésért bírságot kell fizetni, amelyet a sasszemű rendőrök szigorúan be is hajtanak.

A nőknek joguk van a hosszú sorban várakozó férfiakat megelőzve megvenni a jegyüket. Minden alkalommal, mikor a sor elejére megyek, egyszerre érzek bűntudatot és azt, hogy hatalmam van a másik nem fölött. Tetszik, hogy nem kell sorba állnom, azt azonban már sértőnek érzem, hogy külön kocsik vannak a nők és a férfiak számára. Eleinte elvből nem is akarok a női kocsiban utazni.

Egy nap, mikor elszántan várom, hogy a középső kocsi megálljon előttem, egy vizenyős szemű, tokás, idősebb asszony, mielőtt még tiltakozhatnék, betol a nők kocsijába. „Látja?”, kérdezi, miután becsukódik mögöttünk az ajtó. „Látja?”, ismétli meg a kérdést, mintha valami titkot akarna feltárni előttem.

Csak azt látom, hogy a kocsi színes kendős fejekkel és hátizsákos, egyenruhás, lófarkat viselő iskolás lányokkal van tele.

Fiúk is vannak körülöttem, de csak egészen kicsik, akiket még be lehet vinni a női mosdókba.

Magamban fortyogok, hogy a férfiak kocsijában is utazhatnék, hogy igenis el tudnám viselni a rám szegeződő tekinteteket, és nem zavarna, ha a dülöngélő kocsiban hozzám érne egy férfi.

Igenis büszkén állnék a férfiak zord világában… akkor hirtelen a mellettem álló két kislány kuncogni kezd. Egy pillanatra édesanyjuk khimár-jába rejtik arcukat, aztán újra rám néznek, és tovább nevetgélnek.

Meglapogatom az arcomat, nincs-e rajta morzsa. Az asszony halkan megszidja lányait, majd bocsánatkérőn rám mosolyog. A rúdba kapaszkodva értetlenül nézek magam elé.

Végül az egyik kislány felnéz rám, és elpirulva, iskolai angol kiejtéssel megkérdezi:

– Hogy hívnak?

Aztán a következő pillanatban megint kirobban belőle a nevetés.

Válaszolok, aztán én is megkérdezem, hogy hívják őt, a testvérét, az édesanyjukat… hamarosan úgy érzem, mintha angolórán lennék.

A nők csak ezekben a kocsikban nevetnek. A föld felszínén egészen máshogy viselkednek – az utcán sétálgatva vagy egy kávézó teraszán fagylaltot eszegetve halkan, visszafogottan nevetnek, nehogy felhívják magukra a férfiak figyelmét, mert akkor esetleg valaki még azzal vádolhatná őket, hogy flörtölni akarnak.

Idelent azonban, a női kocsiban felszabadultan kacagnak, még a könnyük is kicsordul.

Van, amikor semmi kedvem felmenni a felszínre, a szeméttel teli utcákra. Sokkal szívesebben maradnék a zsúfolt, de barátságos, nevetéstől zengő női kocsiban. ***** Ehab I28-as Fiatja reménytelenül beszorul két jóval nagyobb kocsi közé. A viharvert Renault olyan közel van Ehab Fiatjához, hogy a két kocsi szétválaszthatatlan sziámi ikerpárnak tűnik.

Ehab kétségbeesetten néz maga elé, majd megkér bennünket, hogy szálljunk ki, és a járdán várjuk meg, míg valahogy kiszabadítja a Fiatot.

Figyelem Hudát, ahogy Ehabot nézi. Már egyáltalán nem vagyok zavarban attól, hogy keveset beszélgetnek. Huda lassan elfogadta helyzetét – olyan, mint egy gazella, amely idővel megszokja a fogságot, és végül elkezd legelni.

Az esti órákban nem tart sokáig eljutni a Dokki negyedbe.

Keresztülvágunk Garden Cityn, megkerüljük az Amerikai Nagykövetséget, és a lenyűgöző Szemirámisz Hotel előtt

elhaladva eljutunk a Kuaszr al-Nil hídhoz. Az étteremhajók és magas hirdetőtáblák fényei lebegő neonkonfettikként pettyezik a Nílus sötét, csendes vizét. A Coca-Cola-hirdetés élénkpiros színével magára vonja az arra járók tekintetét.

Az Operát elhagyva behajtunk a Tahrír utca felhőkarcolói között húzódó völgybe, és a Tahrír mozi felé vesszük az irányt. A színes neonlámpák két filmre csalogatják be az embereket – egy hollywoodira és egy egyiptomira. A lelkes moziba járók kiözönlenek az utcára, hogy ott várjanak, míg elkezdődik a következő film. A lányok, a késő novemberi időjárást meghazudtolva, bő tunikát viselnek. Egyik élénk rózsaszínre festett körmüket a fülükre szorítják, másik kezükben kecsesen tartják kis mobiltelefonjaikat. Csontos vállukat lehúzza nehéz táskájuk. Az arcszesztől illatozó főiskolás fiúk csapatokba verődve mustrálják leendő áldozataikat; hangjukat fokozatosan felemelve heccelik egymást, majd félig játékosan, félig komolyan üldözőbe veszik egymást. A kifestett szempárok elgondolkodva figyelik őket, majd a bíborvörös ajkak összepréselődnek, mintha tulajdonosaik mélyebb értelmet keresnének a fiúk bohókás viselkedése mögött.

A mozit elhagyva befordulunk jobbra, és már ott is vagyunk a Dokki negyedben. A legfeljebb négyemeletes házak közé beékelődik néhány régi villaépület. Ehab az utca elején lévő piacnál parkol le, mert ha bemerészkedne a házak közé, könnyen elveszíthetné a visszapillantó tükröt, és később aligha tudna kiszabadulni. Kiszállunk a Fiatból, és az iráni almák, a Nílus deltájában termesztett szőlők és asszuáni narancsok között végigsétálva végre megérkezünk a Serbini utcába.

Egy régi, pattogatott kukoricás kocsit toló öregember hangosan ránk köszön. Huda megáll, a nevén szólítja, és vesz tőle három adag kukoricát. Ahogy az öregember beszél, látom, hogy szája

olyan, mint egy sötét barlang – összesen két foga van. „Lányom”nak szólítja Hudát, és megcsókolja a bankót, mielőtt foltos galabijjá-jába redői közé rejtené.

Huda a kezembe nyomja az egyik zacskót.

– Jól ismerem az öregembert – mondja. – Am Szabernek hívják. A felesége belehalt a szülésbe. Hogy felnevelje négy lányát, reggeltől estig tologatta a kocsiját a városban. Már mind férjnél van, de egyikhez sem akar odaköltözni, nem akar a terhükre lenni. Most már szerencsére csak magát kell eltartania.

Elgondolkodva majszolom a sós, vajas kukoricát.

– Ne fald fel az egészet! – szól rám Huda. – Nem lesz étvágyad, pedig anyám a fejébe vette, hogy felhizlal.

Engedelmesen összehúzom a tasak nyakán lévő szalagot, és követem Hudát és Ehabot a keskeny sikátorban. Alighogy elindulunk fölfelé a lépcsőházban, kivágódik az első emeleti lakás ajtaja. Huda édesanyja a kezét törölgeti, de ez egyáltalán nem akadályozza abban, hogy leszidjon bennünket a késésért.

Beenged minket a lakásba, és megenyhülve cuppanós csókokat nyom az arcunkra. Ehab arcát kedveskedve még meg is csipkedi, aztán megpaskolja kopaszodó fejét, és beterel bennünket a nappaliba, ahol Huda nagyanyja és apja már vár ránk.

Huda édesapja duzzadt, fájó lábait felpolcolva egy magas háttámlájú díványon hever, de amint belépünk a szobába, felkönyököl és mosolyogva üdvözöl bennünket. Barátnőm nagyanyja, Szelua mama ülve fogadja unokája csókjait, majd rám emeli smaragdzöld szemét.

– Az amerikai barátnőd? – kérdezi Hudától.

Huda bemutat minket egymásnak. Azonban már olyan sokat mesélt a nagyanyjáról, hogy úgy érzem, régi ismerősök vagyunk.

Az idős asszony int, hogy lépjek közelebb, aztán a csuklómat megfogva lehúz, míg fülem egy magasságba nem kerül a szájával.

– Rendes lánynak tűnsz – súgja.

– Köszönöm – mondom én is suttogva, majd Hudára nézek, aki azonban csak megvonja a vállát.

– Van amerikai cigarettád? – érzem megint a fülemen az öregasszony meleg leheletét.

Hangosan felnevetek, mire Szelua mama pisszegni kezd.

– Ez a mi titkunk! – suttogja.

Bólintok, hogy megértettem, ő pedig elengedi a csuklómat, de közben még egy utolsó figyelmeztetésként felvonja a szemöldökét.

Hamarosan Huda bátyja és sógornője is megérkezik két hangos kisfiával. Omar ritka jóképű férfi; az arcbőre kifejezetten szép, sima, nagy szemei olajzöldek. Erőteljes, mély nevetésével megbabonázza a szobában lévő nőket. Egy pillanatra sem vesszük le róla a tekintetünket, míg elmeséli, hogyan mennek a dolgok a családi fűszerboltban.

A nappaliban ücsörgünk; mikor alaposabban körbenézek, látom, hogy a szoba nagyobb az enyémnél, csak éppen úgy tele van zsúfolva régi bútorokkal, hogy szűkebbnek érzem, mint az albérletemet. A kanapét borító rózsaszín takarón állatfigurák sorakoznak, a vázákban pedig poros művirágok állnak lekókadt fejjel.

Az étkezőben álló szekrények is tele vannak pakolva, akárcsak a nappaliban lévő társaik: itt egy régi magnót látok, aztán a tekintetem továbbsiklik a márvány hamutartókra és végül egy fakó sárga hajú és már szürkébe hajló bőrű babára, amelynek a szemhéjai, ahogy enyhén előredől, félig le vannak csukódva. Egy régi telefon támasztja meg – a zsinórt követve látom, hogy a végéről már lefoszlott a műanyag borítás. Valaki, még régen,

matricákat ragasztgatott a szobában lévő régiségekre, melyek azóta is némán tűrik, hogy ilyen méltatlanul bántak velük.

Mikor leülünk az asztalhoz, tekintetem a tányéralátéteket helyettesítő újságra téved.

– Ne olvass, inkább egyél! – szól rám Karima. Rávigyorgok.

– Milyen jegyben született? – kérdezem, kanalam nyelével a horoszkóp részre bökve.

– A Vízöntőében – válaszolja, és a nyakát nyújtogatja, hogy jobban lássa az újságot.

– „A közeljövőben új szerelem dobogtatja meg a szívét” – olvasom fel, mit jósolnak neki, mire a többiek hangos nevetésben törnek ki.

– Csak azért írnak ilyeneket, hogy a fiatalok ne veszítsék el a reményt – mondja Huda apja, és a fejét félrebillentve feleségére néz.

– Bár…

Karima a nyelvével csettintgetve elhallgattatja férjét, miközben még egy szelet húst rak már amúgy is telepakolt tányéromra.

– Ne aggódj, ha rátalálok erre az új szerelemre, úgyis te leszel az első, aki megtudja – mondja férjének. Így telik el az este – a vidám nevetés hallatán még a kopottas falak is megszépülnek. Nagyon odafigyelek, hogy minél többet megértsek a beszélgetésből, és addig kérem Hudát, hogy fogalmazza meg máshogy, amit a többiek mondanak, míg össze nem állnak a mondatok. Huda pedig türelmesen magyaráz, még a vicceket is addig ismételgeti kicsit átfogalmazva, míg én is el nem kezdek nevetni rajtuk. És akkor mindenki újra kacagva fogja a hasát.

Omar idősebb fia hatéves. Csillogó szemmel meséli a szaidiakról szóló vicceket, amelyek elég egyszerűek ahhoz, hogy még én is megértsem őket.

– A doktor így szól a szaidihoz: „Részvétem, az apja belehalt az agytumorba”. Mire a szaidi: „Ez… ez szörnyű! De honnan vette az agyat?” „Egy szaidi beleesett a pöcegödörbe, mire a baktériumok sikítva szaladtak az orvoshoz…”

Mikor kacagni kezdek, Ramiból, a kisebbik fiúból is kitör a nevetés, a többiek pedig azon kezdenek el nevetni, ahogy ő a hasát fogva előre-hátra dülöngél.

Azon gondolkodom, vajon mivel érdemeltem ki, hogy Huda megismertessen szeretetre méltó családjával. Nézem, ahogy gondoskodik róla, hogy Ehab tányérja tele legyen, és csak utána lát hozzá az evéshez. Ehab viszonzásképpen nem engedi, hogy Huda neki adja a legjobb falatokat – mikor felesége elfordul, gyorsan átcsúsztatja a tányérjára a kis húsdarabokat.

Huda kedvesen rám mosolyog.

Mikor vége az estének, és elbúcsúzunk Huda szüleitől és nagyanyjától, Szelua mama kezébe csúsztatom a cigarettásdobozomat. Mosolyogva köszöni meg, hogy cinkostársa vagyok az orvosokkal szemben, akik csak azt tudják mondani, hogy le kell szokni a dohányzásról.

Kedvesen megpaskolja az arcomat, aztán a fülem mögé igazítja egy hajtincsemet.

– Tudtam én, hogy rendes lány vagy! ***** Meg csak úgy emlegeti Badrijját, hogy „a kalóz”. A testes asszony a fején körbetekerve köti meg fekete kendőjét, és hatalmas karika fülbevalót visel. Mikor elvigyorodik, kivillan az aranyfoga. Személyisége olyan lehengerlő, hogy az ember nem is veszi észre, milyen alacsony. Néhány lépésre a házunktól szokott ülni a járdán, ölében és kétoldalt mellette a zöldségekkel megrakott hatalmas, fonott kosarak úgy ülnek, mint három csendes, szófogadó gyermek.

Iskolába menet és hazafelé mindig elsétálunk előtte. Még csak néhány napja laktunk az albérletben, mikor ő már utánunk köszönt, így próbálva szóba elegyedni velünk. Lassan összebarátkoztunk vele. Azokon a napokon, mikor a Kairó utcáin tett séta után kiábrándulva érek haza, mindig megállok mellette, neki pedig mindig sikerül megnevettetnie. Ő Meg kedvenc arab tanára. Akárhányszor csak találkoznak, Badrijja káromkodásokat és sértéseket tanít neki, mi pedig csodálattal és irigyen hallgatjuk, milyen bő a szókincse. Meg később szorgalmasan gyakorolja újonnan megszerzett nyelvtudását, ami miatt időnként elég kellemetlen helyzetekbe kerülünk. És bár a járdára lerakott kis deszkán heverő uborkák láttán nem fut össze a számban a nyál, mégis úgy érzem, hogy vennem kell néhányat a nőtől. Idővel Meg is elkezdi hazahozni a zöldségeket, amelyeket aztán tanácstalanul bámulunk, és fogalmunk sincs, hogy készíthetnénk belőlük valami ehetőt.

Egyik nap Badrijja meghív magához vacsorára. Először azt végén becsönget hozzánk. Meggel zavarban érezzük magunkat, de gyorsan átöltözünk, és követjük az asszonyt egy sikátorba, amelyet addig nem is vettünk észre. Leint egy taxit; bár nem lakik messze, akkora a forgalom, hogy majdnem egy órába telik, míg megérkezünk az Arab szövetség utca végébe.

Mikor a taxi megáll, Badrijja kihesseget minket a kocsiból, aztán kifizeti a sofőrt. Egy magas fal előtt állunk Meggel – azon falak egyike előtt, amelyek azóta jelentek meg szerte a városban, mióta elkezdték meghosszabbítani a metróvonalakat. Azonkívül, hogy késő estig folyik mögöttük az építkezés, ezek a falak arra is jók, hogy ügyesen elleplezzék, milyen körülmények között élnek a környékbeliek. Badrijja határozott léptekkel odamegy egy lyukhoz a falon, és a következő pillanatban eltűnik a szemünk

elől. Meggel, erőt véve magunkon, hogy ne kiáltsunk utána, követjük.

A Boulak Dakrour negyedet valószínűleg sokan szeretnék fátyollal eltakarni az idegen tekintetek elől. Szurtos gyerekek lesnek ki a sötét sikátorokból. A házak mintha sebtében összetákolt kalyibák lennének – némelyek még nem épültek fel egészen, nincs rajtuk tető, és vannak köztük olyanok is, amelyek úgy festenek, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetnének.

Vannak, amelyeket házilag gyártott téglából húztak fel, ezekből itt-ott szalmaszálak állnak ki. Ezek a szánalmas házak olyan közel vannak egymáshoz, hogy helyenként csak libasorban férünk el közöttük.

Egyszerű és elnyűtt khimár-t és vékony, szakadt szandált viselő asszonyok vonszolják magukat a csatorna mentén húzódó, sáros úton. A műanyag zsákok és üres tálak között, melyekben látom, hogy valaha kusbari[36] lehetett, alig lehet észrevenni a vizet. A koszos, zsúfolt kávézókban komor arcú férfiak ülnek, reményvesztetten bámulnak maguk elé. Nincsenek előttük teáscsészék – mintha az üres asztalok is velük együtt sírnának némán.

Azonnal körbevesz bennünket egy csapat csillogó szemű gyerek. Ahogy követnek minket, egymás szavába vágva kérdezgetik: Hogy hívnak? Badrijja tovább vezet bennünket az utcán, és közben mosolyog azon, hogy ekkora érdeklődést váltottunk ki. Ám amikor rá akarok gyújtani, arcáról azonnal eltűnik a vigyor.

Akkor látom először komornak. Kiveszi a számból a cigarettát, és a fülem mögé teszi.

– Az utcán nem gyújthatsz rá! – mondja szigorúan. – Vagy azt akarod, hogy prostituáltnak nézzenek?

Nem, ezt nem akarom.

Ekkor Badrijja megáll egy nagyon öreg épület kapuja előtt. Egy taliga áll ott, otthona falának támasztva, a platóján heverő fonnyadt káposztalevél arról árulkodik, hogy zöldséget szokott benne szállítani. A hosszú bőrszíjak ernyedten hevernek a földön, akár egy halott ujjai.

Badrijja egy sor válogatott szitokkal elkergeti a gyerekeket, majd kinyitja az ajtót, és belépünk a szűkös, egyszobás lakásba.

Az egyik sarokban egy paraván takarja el a pottyantós vécét, egy másik sarokban pedig az ágy áll, mellette pedig egy ruhásszekrény. A rozsdafoltos mosdókagyló erejét megfeszítve kapaszkodik a falba. Az agyagpadlót szőnyeg helyett vékony szalmazsákok borítják, és ami azonnal feltűnik: a lakásnak nincs ablaka.

– Üdvözöllek benneteket szerény hajlékomban! – mondja Badrijja, miközben lerakja az üres kosarakat.

– Egyedül laksz itt? – kérdezi Meg óvatosan. Mikor lefordítom a kérdést, Badrijja bólint.

– A férjemet megölték egy verekedésben.

Már éppen nyitnám a számat, hogy kifejezzem részvétemet, de Badrijja egy kézlegyintéssel belém fojtja a szót.

– Nem kár azért a kurafiért! Az összes fülbevalómat eladta, és az árukból whiskyt vett magának. Mikor elfogyott a pénz, a szpingá-t itta.

Meg kérdőn néz rám, én azonban csak megvonom a vállamat.

Tudom, hogy a szó „szivacsot” jelent, de fogalmam sincs, hogy mi köze az iváshoz.

– Nem tudjátok, mi az a szpinga? – kérdezi vigyorogva Badrijja. – A pultos letörli a szivaccsal a pultot, aztán kicsavarja belőle az itókát egy pohárba, és odaadja annak az őrültnek, akinek már elfogyott a pénze, de még inni akar. – Hogy eloszlassa kétkedésünket, szavait bősz bólogatással támasztja alá. – Bizony,

bizony! Undorító, nem? Hát ilyen ember volt az én férjem. Ezért nem siratom. Miután meghalt, a családja eljött hozzám, és felajánlották, hogy menjek hozzá a bátyjához. Én azonban káromkodva elküldtem őket, megmondtam nekik, hogy egyetlen ember van Egyiptomban, aki még a halott férjemnél is rosszabb, és az a bátyja! – Széttárja a karjait. – És most végre szabad vagyok, azt tehetem, amihez csak kedvem támad. Senki sem kérdezgeti tőlem, hogy „Hol voltál?”, és ha férfira van szükségem, nyugodtan válogathatok közöttük. – Hangosan kacagva odasétál a ruhásszekrényhez, és kivesz belőle egy vérvörös nadrágos kombinét. – Nos? Hogy tetszik?

Meggel hangosan nevetni kezdünk.

– Klassz! – mondom, Meg pedig bólint. Megpróbáljuk elképzelni Badrijját kendője és fekete galabijjá-ja nélkül, a vörös alsóneműben. Úgy érzem, Badrijja nem azért viseli felül a fekete galabijjá-t, mert ezt a színt szereti, hanem mert a hozzá hasonló korú és helyzetű nőktől ezt várják el.

Azonban ahogy lépked, a fekete anyag alól kivillan egy másik ruhadarab.

– Miért hordasz állandóan a ruhád fölött fekete galabijjá-t? – kérdezem. Úgy néz rám, mintha egy gyenge felfogású idiótára.

– Mert erényes nő vagyok – válaszolja, és kicipzározza a fekete anyagot, amely alatt ott pompázik a színes, mélyen kivágott alsó galabijja. – Bármelyik pillanatban megérkezhet az étel – mondja, egy kampóra akasztva a komor, fekete ruhadarabot.

Még be sem fejezi a mondatot, máris halljuk a halk kopogást.

Az étel egy szatyorban egymásra pakolt, horpadt alumíníum tálakban érkezik. És mint megtudjuk, aki hozza, Badrijja egyetlen unokahúga, Lubna. A hosszú, fehér khimár-t viselő nő arca

ijesztően sápadt, azonban kerekded, ajka pedig olyan duzzadt, mintha darázs csípte volna meg. Dús, hosszú, szempillái alól barátságosan néz ránk. A kis lakásba belépve szélesen elmosolyodik.

Lubna lakásában konyha is van, ezért főz ő, magyarázza Badrijja. Az egyik szalmazsákra leülve Lubna elmondja, hogy meg szeretett volna hívni bennünket magához, de nagynénje ragaszkodott hozzá, hogy hozzá menjünk. Leemeli a tálcára kirakott tálak fedelét, Badrijja pedig tálkákat és kanalakat hoz.

– Szeretitek a tevehúst? – kérdezi Badrijja.

Azon kapom magam, hogy sűrűn pislogok. Nem is tudom, mit válaszoljak. Ugyanúgy néz ki, mint bármelyik másik hús. Meg azonban bátran néz a tálakra – könnyű neki, hiszen vegetáriánus.

Elkezdem magyarázni vendéglátóinknak, hogy barátnőm nem eszik húst, mert úgy gondolja, kegyetlenség leölni az állatokat csak azért, hogy jóllakjunk. De végül legyintek, és csak annyit mondok, hogy vallási okokból utasítja el a húst.

Ez az indok elégnek is bizonyul, a vallás olyan dolog, amit tiszteletben kell tartam. Úgyhogy Meg adagját is megkapom. Egy mosollyal köszönöm meg; a két asszony nem szedett magának húst, csak néhány darabka hagyma úszkál a levesükben.

Míg eszünk, Badrijja elmeséli, hogy minden reggel négykor kel, mert ötkor már ott kell lennie az árusnál, akitől beszerzi a zöldséget. Annyi árut vesz, amennyit csak elbír, aztán átbuszozik Garden Citybe.

Meg megkérdezi tőle, miért pont azt a járdarészt választotta magának. Badrijja erre azt válaszolja, hogy az egész környék előkelő, de a mi járdarészünk a legtisztább.

Erre Lubna hangosan nevetni kezd.

– Mondd csak el az igazat!

Badrijja az unoka hugára néz, aztán belőle is kitör a nevetés.

– Nos, volt egy férfi…

– Egy nős férfi – pontosít Lubna.

– … aki nagyon szeretett. És én is szerettem őt. Minden csodálatos is volt, egészen addig, míg a felesége meg nem tudta.

Lubna megint hangosan felnevet. Közben kezét a szájához emeli, hogy eltakarja előlünk hiányos fogsorát. Badrijja mosolyogva folytatja: – Össze is szólalkoztunk…

– Pontosabban a nő úgy megverte Badrijját, hogy vérzett.

– Ezért megbeszéltük, hogy a környékünkön inkább nem mutatkozunk egymás társaságában. Ő is Garden Cityben dolgozott, nem messze a lakásotoktól – a sarkon túl lévő hentesnél. Hát ezért mentem át oda én is. Hogy legalább nappal a közelében lehessek.

Meggel megpróbáltuk elképzelni a szerelmi történetet, amelyben Badrijja a szegény hősnő, a harmadik fél.

– És aztán? Mi történt? – kérdezem.

– Két évig minden nap láttam.

– És aztán?

Badrijja egy pillanatra elfordítja a fejét. Lubna válaszol helyette: – Meghalt. Tüdőbaj vitte el.

Meggel sajnálkozó szavakat mormogunk. Néhány percig csendben ülünk a szalmazsákokon.

– És ezek után mégis ott maradtál? – kérdezem végül. – Az emlékek ellenére?

– Pont az emlékek miatt maradtam ott – válaszolja Badrijja.

Mintha egy kicsit még élvezné a melodrámát.

– És a vevői miatt – teszi hozzá unokahúga.

– És a vevőim miatt – visszhangozza Badrijja, ránk villantva foghíjas mosolyát.

Mikor elbúcsúzunk tőlük, Lubna lerángat az ujjairól két gyűrűt – két olcsó kis gyűrűt, amilyeneket a rágógumi-automatákból lehet szerezni. Az egyiket Meg gyűrűsujjára húzza, a másikat pedig az enyémre.

– Mi ez? – kérdezem.

– Ez? Semmiség. Szégyellem is, hogy nem tudok nagyobb ajándékot adni nektek. De remélem, eszetekbe jutunk róluk, és máskor is meglátogattok bennünket.

Mindketten megölelnek minket, mindkét arcunkra cuppanós csókot nyomnak, és áldások kíséretében engednek csak ki az utcára. Ők adtak nekünk ajándékot, mi azonban üres kézzel mentünk hozzájuk. ***** Csak az influenza gyötör, én mégis úgy érzem, meg fogok halni.

Hangosan nyögök, nem is próbálom meg méltóságteljes némasággal tűrni a szenvedést. Meg pedig az én újra és újra rám törő hányásrohamaimtól van rosszul – bár kitartóan ápolt éjszaka, reggel boldogan indul el az egyetemre.

Huda visszahozza a Billie Holiday CD-met. Szemmel láthatóan nem igazán fogta meg a híres jazz énekesnő hangja.

A fejét csóválva nézi csomókba összeállt hajamat és falfehér arcomat, majd áthívja az édesanyját. Összefognak, és együttes erővel indítanak támadást a lakás ellen. Cseppet sem titkolják, mennyire elborzasztja őket, milyen körülmények között élünk Meggel. Hát igen, mindenhol vastagon áll a por, üres Stella Artois-s üvegek várják, hogy a kukába kerüljenek, a mosogató pedig tele van koszos edényekkel.

Hitetlenkedve néznek az ágyamra – a lepedő már sötétszürke, teljesen belesüpped az előző tulajdonos hagyta lenyomatba.

– Nem jutott még eszedbe megfordítani a matracot? – kérdezi Huda. Őszintén megvallva: nem.

Anya és lánya a sarokba parancsol, majd felemelik és megfordítják a matracot – csak úgy száll belőle a por. Karima helytelenítően csettintget a nyelvével, és elküldi Hudát, hogy hozzon tiszta lepedőt és takarót. Azon gondolkodom, hogyan tiltakozhatnék úgy, hogy közben nem bántom meg őket, de végül rájövök, túlságosan gyötör a hányinger ahhoz, hogy megszólaljak.

Karima határozottan visszaküld az ágyba, aztán eltűnik a konyhában. Hallom, ahogy csörömpöl és utasításokat osztogat.

Huda átmegy a lakásába, aztán visszajön. Ezt többször is eljátssza. Lassan álomba szenderülök, aztán frissen facsart, mézes citromlé illatára ébredek. A hányinger ellen, mint megtudom.

Később forralt menta illata ébreszt fel. Szintén a hányinger ellen.

Csirkehúsleves, de valódi húsból, nem a Campbell-féle csirkefalatkák.

Aztán érzem, hogy hideg vizes konyharuhát terítenek a homlokomra.

Karima a nagy sürgés-forgásban megizzadt, úgyhogy menet közben megszabadult valahol a kendőjétől. Rövid, fekete hajába már ősz szálak is vegyülnek. Feltűrte sötét blúza ujját, így látom, hogy a karján egészen bársonyos a bőre, még csak egy pihe sincs rajta. Az arcomat simogatja, kotkodácsol, mint egy tyúkanyó, és „lelkecském”-nek nevez, én pedig így, betegen sokkal boldogabb vagyok, mint egészségesen valaha is voltam.

Az egyik rövidke szundításból felébredve látom, hogy Karima egy hosszú rézláncon lógó tömjénfüstölőt hoz be a szobába.

Körbe-körbe lóbálja a fejem fölött, és közben gyorsan, suttogva

beszél. Olyan határozottan néz a szemembe, hogy moccanni sem merek, de még csak nem is köhögök a rám telepedő vastag füstfelhőben.

Akkor Karima, súlyát meghazudtolva, gyorsan kimegy a szobából anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám. Kérdőn nézek Hudára, ő azonban csak megvonja a vállát, mintha anyja teljesen természetesen viselkedett volna.

– A gonosz szeme! – mondja.

– Azért vagyok beteg?

Huda bólint, aztán, mikor látja, hogy minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne öklendezzek a tömjénfüsttől, elnyom egy mosolyt.

– Én ostoba meg azt hittem, hogy az influenza! – suttogom.

– Valaki féltékeny rád, vagy ártani akar neked – magyarázza Huda. – Gyakran megesik.

– Anyukád mindig ezt teszi veled, ha megbetegszel?

– Persze. Akkor is tömjént égetett, mikor a házasságom első hónapjában még nem estem teherbe, most pedig, hogy várandós vagyok, azért teszi ugyanezt, hogy megvédjen bennünket.

Egy szót sem értettem abból, amit Karima mormolt fölöttem, ezért Huda most elmagyarázza, hogy anyja a Korán utolsó két szúrá[37]-ját kántálta. Azt a sort, hogy „Ajn al-hasszud fiha ud” – mely leginkább úgy fordítható le: „Ragadjanak le az irigy szemhéjai!”

Mire Karima visszaér, a füst már majdnem teljesen eloszlik.

Huda édesanyja ezúttal egyik kezében egy papírból kivágott emberalakot tart, a másikban pedig egy tűt.

Rám néz, bólint egyet, majd szurkálni kezdi a papírbabát.

– Huda tekintete – mondja lányára pillantva, aki vigyorogva néz rám. – Karima tekintete – folytatja, majd végigsorol mindenkit, aki szerinte ismerhet engem.

Aztán, akárcsak korábban, most is anélkül megy ki a szobából, hogy megmagyarázná, mindezt miért csinálta.

Huda ekkor elmondja, hogy anyja el fogja égetni a papírt, aztán a hamut beleszórja a lefolyóba.

Megkérdezem tőle, hogy én vagyok-e a papíremberke.

Barátnőm elmosolyodik. Elmagyarázza, hogy Karima azzal, hogy tűvel szurkálta a papírdarabot, és közben felsorolta a neveket, elhárított minden lehetséges, ellenem irányuló rossz gondolatot. Megelőző csapás. Azzal, hogy kilyuggatta az engem ábrázoló papírdarabot, elhárította a lehetséges legrosszabbat.

– És te hiszel ebben? – kérdezem döbbenten.

Huda az ágyamra könyökölve tépkedni kezdi a kibolyhosodott takarón lévő kis göböket, közben pedig példákat hoz a gonosz szeme okozta esetekre: mondjuk, telefonon beszélgetsz egy barátnőddel, akinek rosszul esik hallania, hogy míg neki nincs férfi az életében, a te kezedet megkérte valaki. Miután leteszitek a kagylót, kificamítod a bokád. Vagy: valaki, aki meglátogat, nem győzi dicsérni a lakásodat (miközben féltékeny rád, mert neked több pénzed van, és ezért csinosabb az otthonod, mint az övé). És akkor eldurran egy villanyégő.

A várandós nőkre nagy veszélyt jelentenek meddő társaik, és ha valaki megátkozza őket, még az is előfordulhat, hogy gyermekük halva születik. Azok az anyák, akiknek a gyermekeik szellemileg korlátozottak, gyakran megátkozzák az egészséges gyerekeket, hogy betegedjenek meg, és ezért ne tudjanak megírni egy dolgozatot, vagy, ami még rosszabb, hogy elégtelent kapjanak rá.

Huda megvonja a vállát.

– Tudod, ezzel sok szerencsétlen esetet meg lehet magyarázni – mondja. – És hidd el, anyám azért teszi ezt, mert szeret, és aggódik érted.

Abban a pillanatban hazaér Meg. Kábán sétálgat a lakásban, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy jó helyen van, tényleg ebben a lakásban lakik.

Karima és Huda lakótársam gondjaira bíz. Ám mielőtt elmennének, Karima az arcomra helyezi meleg tenyerét.

– Gyógyulj meg! – mondja szeretettől csillogó tekintettel. – Holnap megint átjövök.

Már éppen tiltakoznék, hogy nem akarok gondot okozni neki, de ő a szemöldökét ráncolva belém fojtja a szót.

Jóllakottan merülök álomba, szeretettel felvértezve – legalábbis egy időre – a gonosz szeme ellen. ***** Karima másnap abban a biztos tudatban jön át, hogy Meg, fontosabbnak tartva az egyetemi órákat, magamra hagyott, és ezzel bebizonyította, hogy egyáltalán nem jó barátnő. Fölmelegíti az előző napi levest, és hogy még jobban hasson, belecsavarja egy citrom levét.

Huda elment az élelmiszerboltba, Karima pedig, míg én bőszen fújkálom a forró levest, körbejárja a csendes lakást. Egy pillanatra megáll Meg szobájában, és szemügyre veszi a tükörre ragasztott képet. A két hálószobát elválasztó kétszárnyú ajtón keresztül hallom, ahogy cicceg.

Az én tükrömön a szüléimről és a kutyámról vannak képek, amiben Karima semmi kivetnivalót nem talál. Meg tükre azonban az iskolai barátokról készült képekkel van tele. Meg egy söröskancsót tart a kezében, miközben egy boxeralsós srác vállára hajtja a fejét. Az iskolai bálon mélyen dekoltált ruhát viselő Meg csókot kap a sráctól, akivel éppen randizik. Meg a tavaszi szünetben, a bikinis lányok között.

Karima ciccegését hallgatva egyre zavaróbbnak érzem a jelenlétét. Tudom, milyen véleménnyel van Megről, és ez idegesít.

Legszívesebben elmondanám neki, hogy rólam is vannak ilyen „botrányos” fotók.

– Ugye ennek a Megnek nincs édesanyja? – kérdezi egyszer csak Karima.

Zavartan, idegesen felnevetek.

– Már hogyne lenne.

– És engedi, hogy így viselkedjen?

Nem akarok vitába bonyolódni Karimával azok után, amit értem tett. Nyelek egyet, fogalmam sincs, mit feleljek.

– Tudom, hogy ott, ahonnan jöttök, nem tisztítják meg a lányokat. De azt azért elvárhatja egy anya, hogy a lánya… udvarias legyen. Elvégre a barátnőd nem tűnik rossz lánynak. Értetlenül pislogok.

– Megtisztítják?

[26] A 6-7. század fordulóján élt arab költőnő.

[27] Anvar asz-Szadat elnök (1970-1981) politikai-gazdasági reformjai, melyek azt célozták, hogy Egyiptom nyisson a szabad versenyen alapuló berendezkedés felé.

[28] Az az összeg, amelyet a feleség válás esetén kap. Ha nem kerül sor válásra, a pénzt nem gyűjtik össze.

[29] „ Gratulálok!”

[30] Körülbelül: „Ha isten is úgy akarja…”

[31] Szalah anyja.

[32] Anyósom.

[33] Helyi gyógyító.

[34] Ma’les: „Semmi baj.”, „ne is törődj vele”, itt: „Bocsánat!”, Habibi: „kedvesem, szerelmem”, Habibti: „kedvesem”, nőnek [35] Főtt birkahús rizzsel, savanyú öntettel.

[36] Fűszeres paradicsomszósszal leöntött tészta, rizs és lencse keveréke.

[37] Fejezet.

Karima Abdal-Malik kalifa (uralkodási ideje: 685-705) megkérdezte Kuthair ibn Abdurrahmant (meghalt: 723), életének Azzához fűződő pillanatai közül melyik volt a legemlékezetesebb.

Kuthair így válaszolt:

Egyik évben zarándokútra indultam, akárcsak Azza és a férje.

Egyikünk sem tudta, hogy egymás közelében vagyunk.

Mikor már megtettük az út egy részét, Azza férje elküldte feleségét, hogy vegyen vajat, amellyel majd főzhet valami finomat neki és társainak. Az asszony sorra járta a sátrakat, míg végül megérkezett az enyémhez. Én éppen a nyilaimat hegyeztem. Mikor megpillantottam, rajta felejtettem a tekintetem, és nem vettem észre, hogy többször is belevágok a húsomba. Bár patakokban ömlött a vérem, nem éreztem fájdalmat. Azza odalépett hozzám, gyengéden kezébe vette a kezem, és ruhájával tisztította meg a vértől.

(Abu l-Faradzs al-Iszfaháni: Az énekek könyve, Kr. u. 967)

Hajnalodott, mikor Najna álmomból felverve, átvonszolt a szobájába.

– Gyere – mondta –, meg kell mérnem a derekadat az új galabíjjá-hoz!

Az álmosságtól tántorogva, de boldogan követtem. Már nagyon rég nem kaptam semmi új holmit. Nem mertem emlékeztetni arra, hogy még három hónap van a tizenkettedik születésnapomig.

Göcsörtös ujjaival végigsimított az arcomon, aztán mindkét kezével megfogta a derekamat. Már éppen megkérdeztem volna, milyen színű lesz az új galabijja, mikor megfordított. Lábaimmal esetlenül kalimpáltam a levegőben, a fejem pedig hangosan koppant a padlón. És akkor megláttam, hogy nem vagyunk egyedül. Ugyanaz a cigány asszony állt fölöttem, akit előző nap a piacon láttam beszélgetni Najnával. Az orrában lévő hatalmas aranykarikán megcsillant az olajlámpás pislákoló fénye.

Meglepődtem, de nem féltem. Najnától tudtam, hogy az asszony jövendőmondó. Talán azért jött el hozzánk, hogy elmondja, mi vár rám az életben.

Najna továbbra is határozottan tartott a derekamnál fogva, miközben azt mondta, hogy okosan teszem, hogy csendben vagyok. Végig csendben kell maradnom, meg kell mutatnom, milyen bátor vagyok.

Akkor a cigányasszony puha belsőcombomnak támasztotta a könyökét, és szélesre tárta a lábaimat. Csak mikor belém nyilallt a fájdalom, akkor döbbentem rá, hogy kés villant a kezében.

Csendben akartam maradni, de ahogy a penge a húsomba hatolt, fájdalmasan felüvöltöttem. Olyan érzés volt, mintha egész bensőmet kitépték volna. Csak üvöltöttem és üvöltöttem, míg Najna el nem engedett. Remegve ültem le a földre. Ahogy a cigányasszony a nyílt sebre szorított valamit, láttam a karján végigfolyó véremet.

Aznap én voltam az első. A cigányasszonyok akkor jöttek a környékünkre, mikor a Nílus vize magasan állt – pénzért jósoltak és körülmetélték a kislányokat. A házunkban még három lány üvöltött ugyanolyan fájdalmasan, mint én. Najna ragaszkodott hozzá, hogy a cigányasszony hozzánk jöjjön először. Nem akarta, hogy a többiek kiáltásait hallva felébredjek. Nem akarta, hogy féljek.

Anyám nem volt bent a szobában. Nagyon érzékeny teremtés volt, nem bírta volna végignézni a szenvedésemet. Najna és anyám azt mondta, néhány napig terpeszállásban kell járnom, hogy ne dörzsöljem ki azt a területet. Elküldték apámat, hogy vegyen nekem csirkét, aztán egész nap azzal etettek, hogy gyorsan visszanyerjem az erőmet.

Hét nappal később csodálatos összejövetelt szerveztek nekem, amelyre az egész családot meghívták. Mindenki adott egy kevéske pénzt, kedvesen megpaskolták a fejem, és gratuláltak. És ugyanígy tettek néhány évvel később, mikor szültem. ***** – Szajjida Zajnabban volt egy hely, ahol a tahará-t végezték.

Egy borbélyüzlet. Olcsóbb volt odavinni a lányokat, mint kihívni valakit a lakásba. Az összes többi unokát, lányokat, fiúkat egyaránt, oda vitték. Najna segített a borbélynak, aztán

hazatámogatta a gyerekeket. Nem engedte, hogy akárcsak egy is közülünk körülmetéletlen maradjon.

Persze, hogy még ma is csinálják! Nem olyan gyakran, mint régebben, de még megesik. Általában az orvosi rendelőkben.

Tudod, ott jobbak a körülmények.

Volt egy férfi, akivel egy irodában dolgoztunk. Juszufnak hívták. A felesége nővére orvos. Juszuf összes lányát és fiát körülmetélte. Mind a hat gyereket, Juszuf még tréfálkozott is. „Éjjel levágtuk a lányomat”, mondta. Mindannyian tudtuk, hogy körülmetélték a szerencsétlent.

De szükséges. Egy nő, ha egyedül él – ha nincs férjnél, vagy a férje elutazik… nos, így nem fenyegeti a veszély, hogy felébrednek a vágyai. Nem fenyegeti a veszély, hogy félrelép. Szégyenteljes dolog, ha egy nő nincs körülmetélve.

Emlékszel Rihamra, Huda unokatestvérére? Az apósa és az anyósa nem tudja, hogy nincs körülmetélve. Egyszerűen elfogadták a fiuk menyasszonyának. Előtte persze megkérdezték az édesanyját, de az hazudott, mert a fiú túl jó parti volt ahhoz, hogy engedje kicsúszni a kezei közül. Csak a férje tudja, hogy Rihamot nem metélték körül. Ha kiderülne, a szülők hatalmas botrányt csapnának.

– Vannak férfiak, akik kényszerítik rá a feleségüket. Mi erről a véleményed?

– Az én férjem, isten jutalmazza meg a jó szívéért, nem ilyen volt. Ő csak dühös volt. Azt mondta, meglopták. Hogy a cigányasszony megfosztotta tőlem. Mert semmit sem érzek. Van, hogy csak egészen kis darabot nyesnek ki. Van, amikor nagyot. A cigányasszony az egészet kivágta. Az egész csiklómat. Semmit sem hagyott meg a nőiességemből. Így az a terület már csak arra szolgál, hogy gyermekeket szüljek. Szegény férjem sosem tudta felébreszteni bennem a vágyat. És akármennyire is szerettem,

szeretem, a szexualitás számomra csak annyit jelent, hogy ki kell elégítenem a szükségleteit, és hogy megszültem a gyermekeinket.

Azt akartam, hogy Hudát is körülmetéljék. Mert szégyen, ha egy lányt nem metélnek körül. Már éppen indultam volna vele Najnához, de a férjem megállított. Azt mondta, ha megteszem, elválik tőlem. És komolyan is gondolta. „A vallásunk egy szóval sem mondja ezt!” – kiabálta. – „Egy szóval sem!” – Azt mondta, egyetlen férfi sem érdemli meg, hogy úgy szenvedjen, mint ő.

Csalódást okoztam neki. Nem tudtam boldoggá tenni. Nem tudtam, hogyan kell. De addig mondogattam magamban, míg végül elhittem, hogy nem az én hibám.

Hogyan remélhette, hogy rátalálunk a boldogságra, mikor a halál hozott össze bennünket? ***** Egy tikkasztóan forró délutánon történt, hogy a házuk összedőlt. Karima nyirkos hajjal és átizzadt ruhában éppen a villamosról szállt le, mikor hatalmas robaj kíséretében megremegett lába alatt a föld. Rémülten nézett fel az égre, izraeli repülőket keresve. Még csak egy hete ért véget a hatnapos háború[38] – Karima rémülten, nyakát megfeszítve nézett felfelé.

Istenem, csak nem a várost támadják? A Rihan sejk utcában mintha minden járókelő megállt volna, hogy, akárcsak ő, felnézzen az égre. És akkor a következő pillanatban mindenki kiabálva futásnak eredt.

Karima kővé dermedve állt, tekintete az égről lassan az embertömegre vándorolt, miközben érezte, hogy hátán végigcsurog az izzadság. Nézte, ahogy az emberek szétszaladnak a szélrózsa összes irányába, és csak várt. Azonban a föld nem remegett meg többször, a robaj is elült, és az utca lassan megnyugodott.

Csak akkor látta meg a teret ellepő vastag porfelhőt, akkor hallotta meg a gyermekek és felnőttek hangját, akik mind azt kiabálták, hogy összedőlt egy ház.

Bénult gondolatai közé lassan bekúszott egy emlék – édesapja megjósolta, hogy egyszer eljön ez a nap. Azaz inkább előrevetítette, ahelyett, hogy tett volna ellene. Akárhányszor édesanyja a csöpögő csap vagy eldugult vécé miatt panaszkodott, apja védelmébe vette a lakást. „Hát nem tudod, hogy egy csodaépületben lakunk? Az a vén csirkefogó nem kapott engedélyt arra, hogy felhúzza azt a plusz három emeletet, mégis itt vannak…” Édesapja, ha úgy érezte, rászedték, ahelyett, hogy dühöngött volna, mindig tréfálkozott. „Hagyd már abba!”, mondta erre édesanyjuk. „Vagy azt akarod, hogy összedőljön a ház?”

Az emlék hatására Karima futni kezdett. A Köztársaság Palota előtt elrohanva a Timszah utcához ért, ahol még nagyobb volt a zűrzavar.

Az elé táruló látvány hatására egy pillanatra megállt. Törmelék lepte el a keskeny utcát, a szemközti épület bejáratát pedig hatalmas cementtömbök torlaszolták el.

Am Galal újságosstandjából szinte semmi sem maradt, az öregember egy kapualjban keresett menedéket. A törött csövekből hűsítő gejzírekként csapott fel a víz. A romok közül vasrudak meredtek ki, a szakadt villanyvezetékek pedig mint ijesztő kígyók gabalyodtak egymásba.

A királyság idejében az épület egy kétemeletes villa volt. A forradalom kitörésekor kiürítették, majd, hogy tízlakásossá bővítsék, felhúztak rá még három emeletet. Az eredeti födém évekig bírta a küzdelmet, de most végül beszakadt az engedély nélkül ráépített három emelet súlyától. Csak a hátsó fal és középső lépcső maradt meg az épületből.

A romokat máris ellepték a rokonaik vagy szomszédjaik nevét kiabáló, tetőtől talpig poros emberek. A nehéz cementdarabokat arrébb rakták. A sovány borbély, Abdal-Khalik a legalább hetvenéves hentessel, Szaíddal próbálta felemelni egy fürdőszoba falának egy darabját, melybe még mindig kitartóan kapaszkodott a bojler. Egy asszony sikoltozott a faldarab alatt, így a két férfi végül hangosan üvöltve segítséget kért.

Karima feszülten nézett körbe. Tudta, hogy Adil és Amar az iskolában van. Szülei viszont biztos otthon várják, hogy hazaérjenek. Ekkor egy közeledő mentőautó szirénázása elnyomta a kiabáló tömeg hangját.

Karima lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy egy kisebb csapat férfi leemeli a fürdőszobafal darabját az alsó szomszédjukról, Umm-Eszmetről. Az asszony minden bizonnyal éppen a fürdőszoba felé tartott – mindössze egy vékony köntöst viselt, haja pedig szabadon volt. Karima döbbenten látta, hogy UmmEszmet, aki általában sápadt, drappos műselyemsálat hordott, élénk-szőkére festeti a haját. Mikor a férfiak felsegítették, látni lehetett, hogy a bal karja eltörött: furcsa szögben, mozdulatlanul lógott az oldala mellett.

Karima kétségbeesetten a tömegbe gázolt. „Baba!”, kiabálta a romokat kutatva, egy valaha gyönyörűen fénylő tölgyfa ágykeret és az Ideal hűtőgépek mögé benézve. „Mama!”

Szulaiman, a fűszeres volt az, aki odakiáltott neki, hogy menjen biztonságos távolba. Három másik férfival éppen ásott, mikor észrevette, hogy Karima elindult fölfelé a romokon. „Ja… anísza!”[39], kiabálta a fiatalember, aki akárcsak mindenki más, a Timszah utcában, tudta, hogy Karimáék az összedőlt házban laknak. Mikor a lány tovább botladozott a romokon, Szulaiman odament hozzá. Kinyújtotta felé a karját, hogy segítsen neki arrébb menni, de Karima idegesen megrázta a fejét. Szulaiman

tanácstalanul körbenézett, nem tudta, hogyan beszélhetne Karima lelkére. Mindenki mást lefoglalt a mentés, nem vették észre a szüleit idegesen kereső lányt. Karima megcsúszott, majdnem el is esett, majd egyensúlyát visszanyerve Szulaimanra emelte reménykedő tekintetét.

A fiatalember a könyökénél fogva lassan arrébb vezette Karimát. Óvatosan a ház hátuljához sétáltak, amelyből csak egy magányosan álló fal maradt. Karima lassan végigjártatta tekintetét a falon. Az ötödik emeleten lakó mérnök, Mahmúd alTonszi családjának nappalijában furcsa virágok kókadoztak a tapétán. Alattuk, a negyedik emeleten Karima édesanyjának finom, rózsamintás tapétája éles, fűrész fogaihoz hasonló vonalban szakadt el ott, ahol az épület fala ledőlt. A rózsamintás papír alatt, Szulaimanba kapaszkodva Karima reménykedve kutatni kezdett. Az aranyozott karfájú, sápadt rózsaszín kanapét, melynek bársonyhuzatát a második világháború alatt a feketepiacon szerezték be, összezúzta a rázuhanó plafon egy darabja.

Karima feszülten nézte a kanapét. Szulaiman, aki nagyon szeretett volna segíteni neki, némán hallgatózott.

Akkor a lány kétségbeesve ráemelte tekintetét.

– Női hangot hallok – mondta végül a félszeres óvatosan, mert nem akarta hiába feléleszteni Karimában a reményt. A lábai alól hallotta a hangokat, de mikor lenézett, csak egy halom törmeléket látott maga alatt. Karima elszoruló torokkal nézett le. Mikor újra elkiáltotta magát, édesanyja válaszolt neki. Halk, gyenge hangon, de válaszolt.

Karima lehajolt, és mint egy megszállott, dobálni kezdte a betondarabokat. Szulaiman segítségért kiabált Abdal-Khaliknak és Szaídnak, akik az összedőlt épület egy másik részénél kotorták a törmeléket. A két férfi Szulaiman segélykérő hangját hallva

odakiáltott a többieknek. Mindenki, aki odasietett hozzájuk, kérte Karimát, hogy húzódjon arrébb, egy biztonságosabb helyre, ám a lány nem hagyta ott édesanyját. A férfiakkal együtt dobálta arrébb a törmeléket, és mikor egy-egy nagyobb darab nem akart megmozdulni, a cipője sarkát használta emelőnek.

Akkor valaki végre odavitt néhány hosszú, vastag kötelet. Az egyik kötéllel a legnagyobb betondarabot egy kocsihoz kötözték, egy másikkal pedig Am Musztafa gyümölcsösszekeréhez rögzítették.

Ahogy megmozdították, a fal hangosan felnyögött, majd hangos robajjal ledőlt a romokról. Két másik, negyvenöt fokos szöget bezáró falrész támasztotta alá. Mikor ezt a felső részt leemelték, egy halvány napsugár végre bejuthatott a sötétségbe.

Az első dolog, amit Karima meglátott, apja kedvenc, a könyökrésznél már teljesen kikopott, krémszínű kardigánja volt.

A lány lélegzetét visszafojtva a réshez lépett. Izzadságcseppek hullottak az orráról a szürke kőre.

– Mama! – kiáltotta a résen benézve. – Baba!

– Karima! Al-hamdu lillah! Karima, habibti, szabadíts ki! Azt hiszem, édesapád súlyosan megsérült. Siess!

Karima segélykérőn Szulaimanra nézett. A fiatalember megrázta a fejét.

– Sok időbe fog telni – mondta.

Az egymással negyvenöt fokos szöget bezáró két falrész úgy feküdt ott, hogy ha az egyiket megmozdítják, a másik biztosan ráesik Karima szüleire. Csak egy lehetőség maradt: alagutat ásni, és azon keresztül kiszabadítani őket.

Addigra odaért két teherautó, és a romokat eltakarító egyenruhát viselő férfiak lepték el. Ők voltak azok, akik végül alagutat ástak, és elérték Karima szüleit. Szelua, aki eszméleténél volt, óvatosan kicsúszott Gamal alól. Mindössze néhány karcolás

volt rajta. Karima reszkető karokkal átölelte édesanyját, és csókokkal halmozta el, csak azután támogatta oda a mentőautóhoz.

Miután a mentősök gondjaira bízta édesanyját, visszasietett a romokhoz. Az egyik tűzoltó addigra lemászott a hatméteres mélységbe, és már óvatosan húzta kifelé Karima édesapját. Mikor végre kiszabadította, Szulaiman karjaiba vette a nehéz testet, és lassan elindult vele az utca felé. Gamal karjai ernyedten lógtak, testén több helyen is nagy sebek éktelenkedtek.

– Baba! – ugrott oda mellé Karima. Megragadta apja egyik lelógó kezét, és ajkaihoz emelve megcsókolta a véres ujjakat.

Akkor tekintete Szulaiman vállára esett. Ott, ahol megtámasztotta apja fejét, fehér ingét máris átáztatta a vér. – Baba! – ismételte Karima, ezúttal suttogva.

Gamal zihálva vette a levegőt, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. A szemébe csurgó izzadságtól sűrűn pislogva nézett lányára.

– Sajnálom… – mondta halkan.

– Nem – suttogta Karima hol apjára, hol a mentőautó mellett ülő édesanyjára nézve. – Nem… Levegőért kapkodva körbepillantott – akárhová nézett, mindenhol kétségbeesett asszonyok zokogtak és csapkodták az arcukat. Az izzadt férfiak még mindig az épület darabjait emelgették, meg akartak bizonyosodni afelől, hogy senki más nem rekedt a romok alatt. Összeszoruló szívvel látta, hogy a mentősök hordágyra teszik a szomszéd Hebba négyéves kisfiának, Hamada Ahmadnak kis testét. A kisfiú egész bal oldala vérben úszott, törött sípcsontja átszakította a nadrágját. Hebba a mentősök mellett zokogva a földre vetette magát, és hisztérikusan tépni kezdte porlepte haját.

Karima, hogy bátorságot merítsen, Szulaimanra nézett. Ám a fiatalembernek is bátorságra volt szüksége, nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt volna.

– Odaviszem a mentőautóhoz – mondta halkan. – Neked kell elmondanod édesanyádnak.

Karima elfordult, hogy a férfi ne lássa a könnyeit.

– Minden rendbe jön, Karima – mondta Szulaiman gyengéd hangon, először szólítva nevén a lányt. – Isten akarata volt.

Istentől jöttünk le erre a földre, és hozzá is térünk meg.

Karima csak nézte, ahogy a fiatalember elindul a romokon apja testével. Mély levegőt vett, majd anyjához fordult, aki akkor már a keservesen zokogó Hebbát vigasztalta.

Najna lakásának fogadószobája zsúfolásig megtelt fekete ruhás asszonyokkal. Karima nem tudta eldönteni, hogy a kardamom nehéz illata vagy a siratóasszonyok látványa miatt nem kap-e levegőt.

Szorosan édesanyja mellett ült, fejét Szelua vállán nyugtatva, miközben egyik kezével szelíden simogatta a hátát. A másik kezében szorongatott vékony zsebkendővel hol könnyes szemét törölgette, hol izzadságtól nedves homlokát. Kautar nénikéje az ölében ringatta az ötéves Amart – a kislány egyik fülét befogta a kezével, míg a másikba szelíd szavakat suttogott, hogy megnyugtassa Amart, akit megrémisztett Umm-Atreesz siránkozása.

A szobában Umm-Atreesz foglalta el a központi helyet. Két kezével a fejéhez kapott, majd a mennyezet felé nyújtózkodva felkiáltott: – Drága Gamal! Oly kedves, oly jószívű ember voltál, és most itt hagytál bennünket! Ó, istenem! Mily szörnyű tragédia!

Karima érdeklődve figyelte az asszonyt. A családtagoknak nem illendő zokogva az arcukat csapkodni. Ha így tesznek, az azt

jelentette volna, hogy megkérdőjelezik isten akaratát. UmmAtreesz, a környék siratóasszonya Najna barátnőjének tartotta magát, hiszen sokat beszélgettek a nyilvános fürdőben. Ezért ő volt a megfelelő személy arra, hogy átvállalja a család fájdalmát.

Barátságból még pénzt sem kért tőlük a szolgáltatásért.

Az asszonynak apró fogai voltak, így fölöttük és alattuk aránytalanul szélesnek tűnt az ínye. Fakó arcbőre petyhüdten lógott, sápadt szemei alatt pedig mély árkok húzódtak. Vastag ujjai végén tövig rágott körmök ültek. Karima fintorogva összehúzta az orrát – az asszony főtt káposztától és fokhagymától bűzlött.

– Ez a férfi egy angyal volt! – kiabálta, bár egyszer sem találkozott Gamallal. – Felesége imádta, gyermekei imádták őt!

Szegény teremtések! Ó, micsoda tragédia, istenem! Mily fekete és kegyetlen nap ez a mai! Ja Allah!

Karima felsóhajtott. De az előadásnak megvolt a maga haszna: legalább elterelte a gondolatait a kínzó fájdalomról. Tekintete a fogadószobát a nappalitól elválasztó csipkefüggönyre vándorolt.

A férfiak nagy körben ülve cukor nélküli, erős kávét ittak, mely ugyanolyan keserű volt, mint fájdalmuk. Fejük fölött vastag füstfelhő ült, kihangsúlyozva komor arckifejezésüket. Csend borult a szobára, melyet csak a szálem-mel köszönő újonnan érkezők zavartak meg.

Karima félredöntött fejjel figyelte őket. Tudta, hogy apja hirtelen bekövetkezett halála jó ürügy arra, hogy elmondják egymásnak, mennyire szomorúak az ország elvesztése miatt. És mégis…

Karima azon gondolkodott, miért tudnak hangosan jajveszékelni az utcákon, könyörögni az elnöknek, hogy vonja vissza a lemondását, és vezesse őket, ám ugyanaznap a lakásukba belépve visszafogják magukat, és egyetlen könnycseppet sem

ejtenek azért a férfiért, akinek az őszinte barátságát hosszú évekig magukénak tudhatták.

Aznap, mikor összedőlt a házuk, Zajd bácsikájuk ment el Adilért és Amarért az iskolába. Mikor beléptek Najna Szajjida Zajnab negyedben lévő lakásába, a holttestet lemosó ember a nappaliban várakozott, az orvos pedig mindössze néhány perccel korábban ment el, miután aláírta a halotti bizonyítványt. Amar az unokatestvéreivel játszott, csak néha lépett oda anyjához, hogy megkérdezze, miért sír. A nyolcéves Adil arcát Karima nyakába temetve, hangosan sírt – a bánat könnyeit felváltották a szégyenkezés könnyei, mert nem tudott uralkodni szomorúságán. Ám mikor Zajd bácsi és nagybátyja, Jahja a holttestet lemosó férfi mellé lépett, hogy ellenőrizzék a munkát, felülkerekedett benne a kíváncsiság, és lemászott Karima öléből.

A férfi gyorsan dolgozott. Adil érdeklődve figyelte, ahogy Najna szobájában gyengéden lefektetik apja holttestét, egy puha anyaggal végigtörölgetik, majd hófehér halotti lepellel letakarják.

Karima megpróbálta elhívni öccsét a férfiak mellől, de a kisfiú földbe gyökerezett lábbal állt a szobában, nem akart elszakadni halott apjától. Mindenki sietett – a szertartásoknak időben véget kell érniük, hogy naplementéig átvihessék a holttestet a családi sírboltba, máskülönben meg kell várni a következő napot.

Mint mindig, a rossz hír most is gyorsan terjedt környéken, egyik boltostól a másikig, egyik szomszédtól a másikig. Gamal Izz al-Din barátai és családtagjai már visszaértek a Tahrír téri tüntetésről, és most újra összegyűltek a délutáni imára. Az Adri utcán visszhangozva szólította imára az embereket a müezzin hangja, melyet a fojtogató hőségben a lakás felé tartó gyászolók túl élesnek éreztek.

Ahogy a férfiak a koporsó köré gyűltek, Adil az asszonyok csoportján átvágva Karima mellé lépett.

– Gyere velem! – mondta halk, de sürgető hangon. Karima gyengéden öccsére mosolygott.

– Zajd bácsi melletted lesz. Ígérem, nem leszel egyedül!

– De neki izzad a tenyere! – tiltakozott a kisfiú. – A tiéd viszont soha.

Karima az ölébe vonta öccsét, és gyengéden simogatni kezdte hullámos haját.

– Azt akarom, hogy velem gyere! – folytatta Adil. – Kérlek!

Miért nem jössz velem?

– Habibi, tudod, hogy a lányok nem állhatnak be a gyászmenetbe – válaszolta szelíden Karima, miközben mutatóujjával letörölte öccse könnyeit. – Mi van, ha nem bírom ki, és sírva fakadok? Akkor baba szenvedni fog a sírjában, mert minden alkalommal hallani fogja, ha sírunk. – Forró csókokat nyomott Adil könnytől nedves arcára. – És most menj! Majd az ablakból nézlek.

Adil vonakodva kibontakozott nővére öleléséből, és csatlakozott az utcán álldogáló férfiakhoz. Azok kedvesen megpaskolták a fejét, és elmormogták, mennyire sajnálják, hogy meghalt az édesapja. Ahányszor Adil felnézett az ablakra, Karima csókot dobott neki, és bátorítóan rámosolygott.

A férfiak komoran felsorakoztak a koporsó mögé. Nyolcan vitték a vállukon, majd egy idő után átadták nyolc másik társuknak.

Ahogy haladt a menet, egy férfi időről időre elkiáltotta magát, ho gy „Allah Akbar”, mire a többiek visszhangozták szavait. Ezt leszámítva csendben mentek végig az utcákon, csak magukban mormogták azokat a szúra-kat, amelyeket fejből tudtak.

Karima tekintetével követte apja egyre távolodó koporsóját, és csak akkor engedte szabadjára könnyeit, mikor Zajd bácsi és Adil eltűnt a szeme elől.

– Túl fiatal volt! – óbégatott Umm-Atreesz, fekete galabijjá-ját rángatva. – Túl fiatalon ragadtad el tőlünk, istenem! És ez így ment egészen késő estig. ***** Najna lakáscsengője kicsit hamiskásan játszotta a dallamot.

Karima fűszeres marhahúst sütött a kis tűzhelyen, mikor megszólalt a csengő. Anyja és Najna a konyhaasztalnál ülve a cukkinit készítette elő, így Karima letette a fakanalat, és kiment ajtót nyitni. Arra számított, hogy Adil vagy Amar jön haza az iskolából, ám helyettük a fűszerboltban dolgozó fiú állt az ajtóban, kezében egy nagy csomag csokoládéval és egy összehajtogatott papírdarabkával.

Karima elvette tőle a papírt, és gyorsan átfutotta, mi áll rajta. A szöveg végére érve szemei elkerekedtek, és többször is hol a fiúra nézett, hol vissza a papírra, mielőtt megszólalt volna.

– Várj itt!

Lassan sétált vissza a konyhába, hogy legyen ideje rendezni kavargó gondolatait. „Szulaiman”, suttogta.

Tekintetét az előszoba csempézett padlójára szegezte, de így is csak a fűszerbolt magas, zsúfolásig telepakolt polcait és a pult mögött álldogáló csendes fiatalembert látta maga előtt.

Ahányszor csak találkoztak, Szulaiman mindig az elöl gombolós, világos köpenyét viselte, amely a nagy melegben izmos hátára tapadt. A fiatalember sokkal magasabb volt, mint ő, és vonzóan széles vállú. Nagy, fekete szemei fölött vastag, de szép ívű szemöldökök húzódtak, hosszú, dús szempillái pedig kihangsúlyozták gyönyörű tekintetét. Szulaiman mindig nagyon udvarias volt vele, ugyanakkor szégyenlős is – alig mert a szemébe nézni, mikor Karima a boltban volt.

Karima mély lélegzetet vett, és fejét felszegve, magabiztosan lépett be a konyhába.

– Mama!

Najna és édesanyja döbbenten néztek rá.

– Mi történt? – kérdezték egyszerre, miközben kést tartó kezük megállt a levegőben.

– Van valaki az ajtóban… – kezdte Karima. Édesanyja fáradtan megrázta a fejét.

– Egy életre elég látogatót fogadtam már. Két hét telt el. A férjem halott, isten nyugosztalja. Idejönnek, de nem tudják, mit mondjanak, és a vége mindig az, hogy a háborúról beszélgetünk, a veszteségekről, és hogy milyen szomorú ez az egész. Mintha ez vidámabb téma lenne! Elegem van, nem bírom tovább!

Karima az édesanyja kezében remegő késre szegezte tekintetét.

Szelua fájdalma hatalmas volt, de az asszony valamiért nem akarta teljesen átengedni magát a gyásznak. Karima érezte, hogy könnyek lepik el a szemét. Elgondolkodott azon, vajon ő el tudnae viselni ekkora fájdalmat. De akkor erőt vett magán, és könnyeit visszapislogva azt mondta: – Nem olyan látogató.

Szelua kíváncsian méregette lányát. Karima elpirult, majd segélykérőn Najnára nézett, aki azonban csak összehúzta a szemét.

– Akkor milyen látogató? – kérdezte Szelua, félretéve kését.

Karima megmutatta neki a levelet. Szelua érdeklődve a papírra pillantott, majd így szólt: – Olvasd fel, lányom! – Le tudta írnia a nevét, de az olvasás már nehezére esett. Najna sem írni, sem olvasni nem tudott.

Karima nagyot nyelt, majd olvasni kezdett. „Szulaiman Nazmi Harfusz és édesanyja engedélyt kér arra, hogy meglátogathassák anisza Karimát és családját egy számukra alkalmas időpontban.”

Szelua döbbenten nézett lányára.

– A fűszeres?

Najna folytatta a cukkinihámozást, de közben halkan ciccegett.

– Csak nem beszéltetek máris konkrétumokról? – kérdezte Szelua.

Karima, mintha pisztolyt szegeznének rá, felemelte két kezét.

– Nem, dehogyis!

Szelua megkönnyebbülten bólintott.

– Hát ezért küldözget neked mindenfélét a temetés óta.

– Beszélnél vele, mama? Kiderítenéd, mit akar?

– Hogy mit akar? – kérdezett vissza a szemöldökét felvonva Szelua. – Hát az biztos, hogy nem az egészséged felől akar érdeklődni! – Székén hátradőlve alaposan szemügyre vette a lányát. Már sok férfi meg akarta kérni a kezét, de Karima mindegyiket visszautasította. Szegény Gamal nem tudta, mitévő legyen, de nem akarta belekényszeríteni lányát egy olyan házasságba, amely ellenére van. De most Karima végre érdeklődést tanúsít egy fiatalember iránt… De hogy éppen Szulaiman az! Vagy csak arról lenne szó, hogy az apja halála miatti fájdalmában az első jelentkezőnek igent mondana? A fiatalember még ki sem várta a negyvennapos gyászt! Talán arra számít, hogy kihasználhatja Karima sebezhetőségét?

– Lányom, te is tudod, hogy ez nem illendő.

Karima zavartan a földre szegezte tekintetét. Maga sem értette, miért örült annyira a fiatalember levelének. Korábban egyáltalán nem figyelt fel Szulaimanra. Lehet, hogy anyjának igaza van, valóban túl korai még, és csak azért villanyozódott fel, mert érzékenyebb, mint máskor. Vagy mert a szerelem és házasság gondolata fényt csempészett a gyásszal teli, komor napokba.

Szelua megrázta a fejét.

– Nem értelek, lányom.

Karima félve ráemelte tekintetét.

– Nincs abban semmi rossz, ha meghallgatod, nem igaz?

Szelua ujjaival dobolni kezdett a konyhaasztalon. Mikor tanácsot kérve anyjához fordult, Najna alig bírta ki, hogy ne mosolyodjon el.

– Mi az? – kérdezte a szemét összehúzva Szelua.

– A házasságról mindig a sors dönt – válaszolta vidáman Najna. – Ki tudja, mi dobogtatja meg egy fiatal lány szívét?

Szelua hitetlenkedve nézett anyjára, még meg is dörzsölte a szemét.

– Hol van Gamal, mikor tényleg szükségem lenne rá? – kérdezte, az előtte heverő zöldségekre pillantva. – Üzend meg a fűszeresnek, hogy holnap délután átjöhetnek az anyjával! – mondta végül belenyugvóan. – Meghallgatom őket. ***** Karimát cseppet sem lepte meg, hogy Szulaiman milyen csinos öltönyben és nyakkendőben.

Miután édesanyjának és vendégeiknek bevitte a teát a fogadószobába, visszament a konyhába. Idegesen sétált le s föl.

Akármennyire is igyekezett uralkodni magán, mikor bevitte a teát, jól láthatóan elpirult. Most dühösen gondolt végig minden pillanatot, azt kívánva, bárcsak hűvösen tudott volna viselkedni.

Ahányszor csak nagyanyjára nézett, az gyorsan lesütötte a tekintetét, mintha el lenne foglalva a zöldségpucolással. Karima kirántotta a Najnával szemben lévő széket, és remegve leült.

– Szerinted hiba volt, hogy nem várta ki a negyven napot?

Najna mosolyogva nézett rá.

– Miért, szerinted az?

Karima egy pillanatra elgondolkodott.

– Nem vagyok biztos benne. Mert ez vagy azt jelenti, hogy nagyon szerelmes belém, és képtelen akár csak egy napot is tovább várni, vagy csak sajnál. Vagy… vagy azt gondolja, hogy el

vagyok keseredve, és ki akarja használni az alkalmat. – Tanácskérőn nézett Najnára. – De nem hiszem, hogy az a fajta férfi lenne.

Najna visszatűrt egy hajtincset fekete kendője alá, amelyet mindig a nyakszirtjénél megkötve viselt.

– Akkor mit gondolsz, milyen fajta férfi? – kérdezte.

Karima a szemét lehunyva visszagondolt minden egyes napra, amikor a fiatalember udvariasan köszönt neki. Eszébe jutott az a nap is, mikor a vastag porfelhőben, izzadt homlokát megtörölve azt mondta: „Minden rendbe jön, Karima.” És akármilyen nagy volt is a fájdalma, Karima hitt neki. Lassan kinyitotta a szemét.

– Jó ember – mondta határozott hangon. – És őszinte. És erős.

Najna némán bólintott.

– Nem tudom megmagyarázni – folytatta Karima. – Nem is tudom, egyszerűen csak érzek iránta valamit. Azt, hogy vele kell lennem.

– A házasságokról mindig a sors dönt – mondta bölcsen Najna.

Hallották, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, és ahogy Szelua végigsétál az előszobán. Mikor belépett a konyhába, Karima látta, hogy vendégeik egy tál édes süteményt hoztak nekik ajándékba.

– Nos? – kérdezte a székről felugorva Karima. Szelua felnevetett.

– Mi nos? Teát iszogattunk, beszélgettünk…

– Tetszik neked? Mit mondott?

Szelua, lánya mellett elsétálva, leült a szabaddá vált székre.

– Valóban nagyon érzékeny fiatalember…

Karima letérdelt anyja mellé.

– És ez mit jelent? Szelua mély lélegzetet vett.

– Azt jelenti, hogy… azt mondta, tudja, hogy helytelen volt ilyen korán idejönnie, de attól fél, hogy a negyven nap alatt igent

mondasz valaki másnak anélkül, hogy tudnád, hogyan érez irántad.

– És még mit mondott? – kérdezte izgatottan Karima.

– Elmondta, hogy a naksza[40], amely után nem sokkal édesapád, akit nagyon tisztelt, meghalt, ráébresztette, milyen bizonytalan is az élet. Sokáig csak távolról csodált téged, de most úgy érezte, itt az idő.

A három nő összenézett. Teljesen elfogadhatónak tartották a fiatalember magyarázatát.

– És? – kérdezte Karima türelmetlenül.

– Van annyi félretett pénze, hogy vehessen egy lakást a városnak abban a negyedében, amelyet te választasz ki.

Karima elgondolkodott a hallottakon.

– És még mit mondott?

– Kétéves kereskedelmi iskolát végzett, de úgy döntött, nem azért fog dolgozni, hogy mások gazdagodjanak meg, hanem saját boltot nyit. Azóta megszállottként dolgozik, és isten segedelmével – itt Szelua intett egyet a drámaibb hatás kedvéért – néhány évvel azután, hogy összeházasodtatok, megnyithatja majd a második boltját, majd a harmadikat, és egy szép napon megveszi neked Heliopolisz legnagyobb villáját.

Szelua elhallgatott, és figyelte, lánya hogyan emészti meg a hallottakat.

Karima tágra nyílt szemmel nézett rá.

– És az anyja? – kérdezte végül.

– Hasonlít a fiára, ami jó jel lehet… – Egy pillanatra Najnára nézett. – De problémát is okozhat – mondták egyszerre, hangosan felnevetve, mint akik tudnak valamit.

Karima is elmosolyodott. Jó volt hallani, hogy anyja és nagyanyja végre felszabadultan nevet.

– Le volt nyűgözve a szépségedtől – folytatta Szelua komolyabb hangon, de aztán egy kacsintás kíséretében hozzátette: – Azt hiszem, észrevette, hogy a csípőd tökéletes formájú ahhoz, hogy gond nélkül kihordjál jó néhány gyermeket.

Karima megdörzsölte a szemét, majd kuncogó nagyanyjára nézett. Legszívesebben rászólt volna a két nőre, akik inkább barátnőkként viselkedtek, semmint anyaként és lányaként, hogy lehetnének komolyabbak egy ilyen pillanatban, de végül csak annyit kérdezett: – Végül mi lett?

Szelua elmosolyodott.

– Megengedtem neki, hogy eljöjjön hozzád látogatóba. Ha letelik a negyvennapos gyász, megkérdezhet, hogy akarsz-e a felesége lenni, mi pedig megfontoljuk az ajánlatát.

Najna egyetértően bólintott.

– Igen, így helyes.

Karima ráharapott az ajkára. Tudta, hogy így helyes, mégis alig bírta kordában tartani érzéseit. ***** A Timszah utcában mindenkit kikérdeztek Szulaimanról.

Szelua és Najna boltról boltra járt, a borbély Abdal-Khaliktól a hentes Szaídig, az újságárus Am Galaltól a gyümölcsárus Musztaláig mindenkitől megtudakolták, mit gondolnak a fiatalemberről. És válaszképp mindenki elkezdte sorolni a fiú erényeit. Kollégái és egyben vetélytársai mind csak dicsérni tudták őt. Tisztelték az őszinteségéért, irigyelték okosságát, és szerették, mert szerény fiatalember volt, aki mindig kész volt a segítségükre sietni. Minden férfi azt mondta, ha lenne eladósorban lévő lánya, Szulaimant választaná férjéül.

Szulaiman nem volt a szavak embere. Eljegyzésük ideje alatt ő és Karima gyakran csak egymás mellett ültek Najna

fogadószobájában, csendben iszogatták a teájukat és hallgatták az óra ketyegését.

Máskor halkan beszélgettek a világ dolgairól. Szulaimant mindig meglepte, hogy milyen durvák tudnak lenni egymással az emberek, hogy az egyik árus becsapja a másikat, hogy egy férfi anélkül, hogy meghallgatná a másikat, rögtön üt. És a naksza után mindezt még kevésbé értette. Ő csak egy csendes helyre vágyott, ahol az egész napi munka után megpihenhet… És, tette hozzá elpirulva, valakire, aki fénnyel tölti meg azt a helyet.

A Dokki negyedben találtak maguknak lakást. Jó környék volt, még felkapottnak is mondható, bár a ház már több mint száz éve épült. Najna rászólt, hogy ne kényeskedjen, de Karima nem az a fajta lány volt. Neki csak az első emeleti, magas mennyezetű lakás számított. A két hálószoba ablakai egy kis piacra néztek, de a belső szobákban megnyugtató, hívogató csend uralkodott. A fürdőszobában egy hatalmas, mély fürdőkád állt, a nappalinak pedig olyan volt az elhelyezkedése, hogy teljesen elárasztotta a napfény.

Nem, Szulaiman nem szavakkal fejezte ki szerelmét, hanem tettekkel.

Mikor Najna szobájában üldögéltek, Karima felnézve látta, hogy vőlegénye őt figyeli. És Szulaiman csillogó tekintete minden szónál ékesebben beszélt. ***** Az esküvőt fél évvel Karima apjának halála után tartották meg.

Aznap éjjel hűvös volt odakint a tetőn, a szél is fújdogált. Hosszú asztalokat állítottak a lakáshoz vezető ajtó mellé, melyek roskadoztak a szamócalével teli kancsók és kekszekkel megpakolt tálcák alatt. A tetőn álló oszlopokról színes lámpák lógtak, az egyik sarokban pedig egy kis zenekar foglalt helyet.

Az előkészületek nagy részét, a kusá-k feldíszítésétől az asztalok elrendezésén át a zene kiválasztásáig, maga Karima felügyelte.

Megmondta anyjának és nagyanyjának, hogy nem hív hastáncosnőt, mert az szerinte már kiment a divatból, és különben is, az csak a szegényebbek között szokás. Az ő esküvőjén csak a hajadon fiatal lányok és a férfiak fognak táncolni. Najna fel volt háborodva. „Milyen esküvő az, ahol nincs hastáncosnő? Mit gondolnak majd a szomszédok?” Karima erre azt felelte, hogy ha ragaszkodik egy táncosnőhöz, a vendégek szívesen fogadnák, ha ő maga szórakoztatná őket. Nagyanyja ekkor vasmarkával elkapta a csuklóját, és közölte vele, hogy nála udvariatlanabb lánnyal még nem találkozott.

Najna egészen az esküvő napjáig füstölgött, de mikor meglátta legidősebb unokáját a gyönyörű menyasszonyi ruhában, megenyhült.

Karima csillogó, fehér ruhát viselt, amely testének minden vonalát kihangsúlyozta. Hegyikristályokkal díszített, vékony fejéke koronaként ült ébenfekete haján, telt ajkaira pedig szolid, halvány rózsaszín szájfény hívta fel a figyelmet.

Szulaiman felkelt a székéről, mikor meglátta menyasszonyát a tetőre kivezető ajtóban, és mozdulatlanul nézte őt, míg oda nem ért mellé.

Karima egy pillanatra sem szakította el tekintetét vőlegényéről.

Legbelül még mindig csodálkozott azon, hogy éppen ezt a barna bőrű, szelíd mosolyú fiatalembert választotta férjéül.

Az esküvőre összegyűlt vendégsereg nevetése visszhangzott a környező utcákban. Ettek, hangosan énekeltek, tapsoltak egészen hajnalig, mikor a többiektől elbúcsúzva Karima és Szulaiman beszállt Zajd bácsi Chevrolet Impalájának a hátsó ülésére, és elindult a Dokki negyedbeli lakáshoz. Mikor a motor felbőgött, az

ifjú feleség kihajolt az ablakon, és felintegetett a tetőre, ahol édesanyja és Najna nagymama állt.

A két asszony visszaintegetett – örültek, hogy Karima ekkora távolságból nem látja a könnyeiket. ***** Szulaiman szorosan fogta felesége kezét, míg keresztülsétáltak a ház kis belső udvarán. Karima mosolyogva hallgatta, ahogy lépteik együtt koppannak a betonon. Néhány emelettel fölöttük, az enyhe szellőnek válaszolva megnyikordult egy zsalugáter.

Szulaimannak remegett a keze, a kulcs halkan nekikoccant a zárnak, mielőtt beletalált volna.

Az ifjú férj bezárta maguk mögött az ajtót, majd szelíden magához vonta Karimát. A lány Szulaiman puha pamutzakójához nyomta arcát, és élvezte, ahogy férje a hátát simogatja. Szulaiman bele akart csókolni a hajába, de a fejék zavarta, ezért inkább a homlokán csókolta meg Karimát, majd az állánál finoman megfogva felemelte felesége fejét, hogy ajkaival megérinthesse ajkait.

Karima viszonozta szelíd csókjait – úgy nyomta hozzá halvány rózsaszín, csillogó ajkait, ahogy azt Nadia Lutfitól látta A hiba című filmben. Nem csak érezte Szulaiman csókját, de szinte látta is, ahogy magas, erős férje, hosszú, fényes haját simogatva magához szorítja őt. A pillanat még szebb volt, mint amilyennek eljegyzésük időszakában elképzelte.

De mikor megérezte férje szájába hatoló nyelvét, meglepetten hátrébb húzódott. Meg sem fordult a fejében, hogy így is lehet csókolni. Szulaiman finoman visszahúzta magához, ám akkor Karima már nemcsak a csók, de a félelem ízét is érezte. Férje mellkasának támasztotta a tenyerét.

– Megyek, főzök teát – suttogta.

– Nem kérek teát – mondta Szulaiman. Karima ujjai köré fűzte ujjait, és közelebb húzva magához feleségét, forró, nedves csókokkal borította be a nyakát.

Karima teste megfeszült, amit Szulaiman is azonnal észrevett.

– Mi a baj? – kérdezte szemöldökét ráncolva.

Karima a halántékára szorította ujjait, mintha el akarná mulasztani nem létező fejfájását, amely megakadályozta abban, hogy tisztán gondolkodjon. Elkeseredve kereste a szavakat.

– A… az előszobában vagyunk…

Szulaiman arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg.

– Hát persze! – mormogta, majd egy pillanatra sem engedve el a kezét, a nappalin keresztülsétálva a hálószobába vezette feleségét.

Felkapcsolta a lámpát, és együtt szemügyre vették a szobát.

Minden mintha lélegzet-visszafojtva várta volna az érkezésüket.

Az új, még érintetlen fabútorok büszkén viselték vékony lakkruhájukat. A blúzok, hálóingek és alsóneműk máris belakták a szekrényt, szépen, egymás mellett lógtak, vagy összehajtogatva, egyenes oszlopokban feküdtek egymáson. Karima rúzsai és szemfestékei, parfümjei és púderei várakozva álltak a fésülködőasztal üveglapján. Az ágyneműhuzatok, melyeket édesanyjával együtt varrt, kivasalva feszültek a takarókon és párnákon.

Az egyetlen dolog, amely nem tűnt odaillőnek, egy egyszerű, fehér törölköző volt. Az éjjeliszekrényen, a levendulaszínű kislámpa mellett hevert, mintha célozni akart volna valamire.

Talán Najna rakta oda. Reggel mindhárman átjöttek a lakásba, áthoztak még néhány edényt.

Karima, ahogy a törölközőt nézte, erősen ráharapott alsó ajkára. Az elmúlt hónapokban a körülötte lévők, leginkább a nagynénjei, gyakran viccelődtek. Ám Karima, aki könnyen

zavarba jött, sosem figyelt oda igazán, miről beszélgetnek. Édesanyja pedig csak a fejét rázta ilyenkor, elnyomva szomorkás mosolyát, amelyet Karima annak tudott be, hogy még mindig nagyon fáj neki férje elvesztése. És ma délután, mikor Kautar néni bevitte magával édesanyja szobájába, ahol a helaua segítségével mind a négy végtagjáról és a legintimebb helyekről is lerántotta a szőrt, csak arra koncentrált, hogy ne kiabáljon a fájdalomtól.

– Nyugalom, csak megtisztítalak! – mondogatta Kautar a rituálé alatt. Karimának kínos volt, hogy így ki kell tárulkoznia kedvenc nagynénje előtt, és csak nehezen tudta visszafogni könnyeit, melyekről Kautar azt hitte, hogy a fájdalom könnyei.

Letorkolta Karimát, hogy gyerekesen viselkedik, aztán a tenyerén lévő, gumiszerű masszára köpött, és addig melegítette a kezében, míg újra elég lágynak nem érezte.

Szulaiman észrevette, hogy ijedten nézi a törölközőt.

– Félsz? – kérdezte, azon gondolkodva, felesége vajon tudja-e, miért van ott a fehér anyag.

Karima tágra nyílt szemmel nézett rá. Gondosan felvitt sminkje alatt is látszott, hogy elsápad, Szulaiman pedig annak a vágyakozó nőnek a vonásait kereste arcán, akiről magányos óráiban oly gyakran álmodozott.

– Nem foglak bántani! – mondta Szulaiman.

Karima rámosolygott, de azonnal összerándult, amint férje, szatén tuháját végigsimítva, tenyerébe fogta egyik mellét. Ösztönösen hátrébb lépett, mire Szulaiman leejtette a karját.

Az ágyhoz lépve leült a szélére, onnan nézett elgondolkodva feleségére. – Nem akarod, hogy megérintselek? – kérdezte, türelmetlenségét legyűrve.

– Én… – Karima elfordította a fejét. Dühös volt, és zavarban érezte magát. Erre a részre miért nem gondolt soha, miért nem

készült fel rá? Korábban rengeteg pillanatot elképzelt, de azok mind a távoli jövő voltak. Elképzelte, ahogy az alexandriai parton heverve együtt nevetnek. Látta magát, ahogy gondosan kitakarítja a lakást. A tükör előtt állva hálóinge alá dugott egy párnát, és elképzelte, ahogy hasán kidudorodik egy aprócska talp formája, ahogy egyszer látta, mikor Kautar nénikéjének már szülnie kellett volna.

Gondolataiban vacsorát készített, teát főzött, éjszakába nyúlóan beszélgetett férjével. Ám ez a furcsa, esetlen közelség… mintha elméje védekezett volna az ilyen pillanatok ellen.

Ahogy próbált rendet teremteni gondolatai között, érezte, hogy szépen kifestett szeméből könnyek gördülnek alá. Azzal tisztában volt, hogy férje teste legalább egy részét meztelenül fogja látni.

Mint ahogy azt is tudta, hogy az összes testrészét meg fogja érinteni, amelyeket Kautar fájdalmasan leszőrtelenített. És a fehér törölközőnek ehhez van valami köze. És ha mindezt csendben elviseli, kilenc hónap múlva egy gügyögő csecsemőt szoríthat a mellére.

Felesége könnyei láttán Szulaiman felsóhajtott. Felállt, kioldotta nyakkendőjét, majd vigasztalóan Karima vállára tette a kezét.

– Kérlek, ne sírj! – mondta. Úgy döntött, megfogadja Szaíd tanácsát, és alkalmazza a taktikát, amely a hentes szerint már sok mindenkit átsegített a nászéjszaka nehézségein. De tilos ezt tenni! – tiltakozott akkor Szulaiman. Szaíd erre kedvesen a vállába bokszolt. Gondolkodj ,fiam! Isten megérti az ilyen helyzetet. Tudja, hogy egy férfinak néha szüksége van egy kis segítségre.

– Nem akarod lemosni az arcodat és felvenni a hálóingedet, hogy ne legyél ilyen feszült? – kérdezte. – Kiülünk a fogadószobába, és beszélgetünk egyet.

Megvárta, míg Karima bemegy a fürdőszobába, csak akkor bújt ki öltönyéből és vette fel a pizsama alsóját. Aztán kiment a konyhába, és kinyitotta a hűtőt – délután, mikor a lakásban járt, ott rejtette el a „titkos fegyvert”, melyet Szaíd ajánlott neki.

Mikor Karima rózsaszín hálóingében és a hozzá illő köntösben kijött a fürdőszobából, döbbenten látta, hogy a kanapén ülő férje előtt hat sörösüveg sorakozik. Szulaiman kinyitotta az egyiket, és kitöltötte a sört a két talpas pohárba.

– Alkohol? – kérdezte döbbenten Karima.

Férje rámosolygott, és megpaskolta maga mellett a díványt.

– Csak hogy ellazuljunk egy kicsit – válaszolta. Karima azonban nem mozdult.

– Azt akarod, hogy alkoholt igyak? – Korábban meg sem fordult a fejében, hogy Szulaiman tiltott ösvényekre akarja majd csábítani.

Szulaiman felsóhajtott, hogy elnyomja ismét feltörő türelmetlenségét.

– Karima, gyere, ülj ide mellém! – mondta határozottan.

Karima döbbenten nézett rá.

– Ma van a nászéjszakánk – mondta Szulaiman gyengéd hangon.

– Csak szeretnék koccintani veled a házasságunkra.

Karima erre már nem tudott nemet mondani. Félénk mozdulattal kinyújtotta a kezét, és elvette a poharat.

Másnap reggel a törölköző bizonyította a nászéjszaka sikerességét, még ha Karima csak alig-alig emlékezett is a történtekre.

***** Sem Alexandriába, sem Marsa-Matruhba nem utaztak el nászútra, Szulaiman nem tudta otthagyni a boltot. Ez azonban cseppet sem keserítette el Karimát; kivette az egy hónapos szabadságát, és megfőzött a férjének minden olyan ételt, amelyet korábban anyjától és Najnától ellesett. Sürgött-forgott a lakásban, takarított és újratakarított, rendezgetett és újrarendezgetett.

Késő esténként, miután Szulaiman hazaért a boltból és megvacsoráztak, a kis verandán ülve beszélgettek. Szulaiman mindig részletesen elmesélte, mi történt aznap, Karima pedig figyelmesen hallgatta. Férje kikérte a véleményét arról, hogy mit kezdjen azokkal a vevőivel, akik nem rendezték nála a hitelüket, vagy azokkal a beszállítókkal, akik igazságtalanul magas árat kérnek az árujukért. Karima mindig megdöbbent azon, hogy férje a tanácsát kérte. Ilyenkor mindig tiltakozott, mondván, nem ért ő az üzlethez. Szulaiman azonban nem hagyta annyiban a dolgot, ilyenkor meghúzogatta Karima haját, és kedvesen azt kérdezte: – Hát nem azért vettelek nőül, hogy legyen kivel beszélgetnem?

Máskülönben mi hasznodat vehetem? Ám mindezt félig komolyan gondolta. Mert bár a többi árus agyon kedvelte, és mindig számíthatott rá, hogy Szulaiman meghallgatja, ő maga soha nem beszélt nekik a problémáiról.

Bizonytalan volt lába alatt a talaj, és ő megtanulta, hogy senkiben sem bízhat vakon. Ebben a bizonytalan világban nagyon nagy szüksége volt egy nyugodt helyre és feleségére, akivel megoszthatja ezt a békét, és akiben teljes mértékben megbízhat. Így hát Karima megtanulta meghallgatni férjét. Házastársi kötelességei közül kétségkívül ez volt a legkönnyebb. És akkor kilenc hónappal később megszületett Omar. Nem volt nála szebb csecsemő a világon – zöld szemeit nagyanyjától

örökölte, orcái pedig mint az érett datolyaszilva. A kisfiú követelőző volt, és keveset aludt, egyszerre két óránál tovább nem hagyta aludni édesanyját. Karima szinte észre sem vette, de egyre kevesebb időt töltött férjével a verandán. Nem vágyott másra, csak hogy megvacsorázzon és néhány percre lehunyja a szemét, mielőtt karjába veszi fiát, és énekelve sétálni kezd vele a nappaliban.

Szulaiman pedig, aki végtelenül büszke volt szép, erős kisfiára, ismét hallgatásba burkolózott. Mert rádöbbent, hogy az országban, amelyben él, csak úgy kereshet pénzt, ha csatlakozik a többiekhez, és ő is csal, mert az emberek csak így tudták megvalósítani álmaikat. Ám Szulaiman képtelen volt csalni és hazudni, és végül rá kellett jönnie, hogy nem boldogulhat ebben a világban.

Miután egy ideig magányosan üldögélt a verandán, csendben bement a hálószobába, és hosszú percekig csak némán nézte betakarózott felesége körvonalait. Karima behajlított karján a kis Omarral feküdt, mindketten mélyen aludtak. Szulaiman ilyenkor nagyot sóhajtott, és óvatosan bebújt a takaró alá. ***** Szulaiman az újságot leeresztve, döbbenten nézett feleségére. – Mit mondtál?

Karima nyelt egy nagyot.

– Én… – kezdte könnyes szemmel, Szulaiman kétségbeesetten megrázta a fejét.

– Nem szeded a tablettát? – kérdezte halk, kimért hangon.

Karima lassan bólintott.

– Úgy gondoltam…

Férje azonban félbeszakította.

– Úgy gondoltad, ha kész tények elé állítasz, meggondolom magam? Mint múltkor is?

Karima megértve, hogy helytelen volt, amit tett, ráharapott az ajkára.

Szulaiman felkelt az asztaltól, egy szándékosan erélyes mozdulattal ledobta az újságot, majd felesége felé nyújtotta a kezét.

– Gyere velem!

Karima zavartan nézett rá.

– Jalla! – rázta meg kinyújtott kezét Szulaiman.

Karima végül elszánta magát, megfogta férje kezét, és felállt a székről. Szulaiman a konyhába vezette, ahol Karima anyja a tűzhely előtt állva csirkehúst kevergetett. A kis Huda a konyhaasztal alatt ült, és lelkesen csapkodott egy tálat a fakanalával.

– Mondd, mit látsz? – kérdezte Szulaiman.

Karima már éppen válaszolt volna, de férje egy komor pillantással belefojtotta a szót.

– Várj, előbb mutatok még valamit – mondta, és átvezette a gyerekek szobájába, ahol hat- és hétéves fiaik, Uagdi és Omar épp azon veszekedett, hogy melyikük játsszon a tűzoltóautóval. Omar, bár ő volt az idősebb, könnyes szemmel nézett öccsére, aki néhány perccel korábban arcon ütötte egy játék teherautóval. – Nos, mit látsz?

Karima felsóhajtott, és megint megszólalt volna, hogy védekezzen, de férje felemelte a kezét.

– Még valami. – A kis előszobán át behúzta magával Karimát a hálószobába. Kivette a pénztárcáját a nadrágja zsebéből, mely az ajtóra szerelt fogason lógott. – Nyisd ki! – mondta, s a felesége kezébe adta.

Karima értetlenül nézett rá, majd óvatosan, mintha arra számítana, hogy valami kiugrik belőle, kinyitotta az erszényt.

– Nos, mit látsz? – kérdezte Szulaiman.

Néhány összegyűrődött papírcetlin kívül semmi sem volt benne.

– Semmit – válaszolta Karima halkan.

– Hát erről beszélek – mondta Szulaiman, kivéve kezéből az üres tárcát, majd leült az ágy szélére. – Figyelj ide, Karima!

Türelmes ember vagyok, de elfáradtam. Nem számít, mennyit dolgozom, minden nap egy kicsit szegényebb vagyok, és egyre fáradtabb. Tudom, hogy nagyon szereted a gyerekeket, de három már elég!

– Isten nem bocsátaná meg, ha védekeznék – suttogta Karima.

– Isten tudja, mi a különbség a bűn és aközött, hogy ha még egy szájjal többet kell etetni, az egész család éhezni fog.

Karima hátrébb húzódva végignézett férjén. Szulaiman hajába már ősz szálak vegyültek, szemei alatt széles karikák sötétlettek.

Kedvenc bőrpapucsából kilátszottak visszeres lábai. Az erős, széles vállú férfi kezdett meggörnyedni.

Karima elfordult, hogy férje ne lássa a szemébe toluló könnyeket.

Szulaiman azonban megfogta a csuklóját, az ölébe húzta, és szegycsontjára hajtotta a fejét.

– Mindössze két dologra vágyom, Karima – mondta. – Egy kis békére és a figyelmedre. Isten a tanúm, nem akarok többet. Hát tényleg olyan nehezedre esik nekem is adnod magadból? ***** – Végül megtettem. És bár mielőtt kiszakították belőlem, nem éreztem mozogni a gyermekemet, még most is úgy érzem, mintha a méhemben lenne. Azt is tudom, hogy lány lett volna. Haragszik, mert nem hagytam megszületni.

Minden nap imádkozom istenhez, hogy bocsásson meg. És azóta sem bocsátottam meg Szulaimannak, hogy ezt kérte tőlem.

És mintha büntetésképpen azért, hogy elvett egy életet, az ő élete sem lett sikeres, nem tudott több boltot nyitni, és amit hazahozott, csak arra volt elég, hogy ne haljunk éhen. Most pedig itthon ül, duzzadt lábai fájnak, és a szívével is bajok vannak.

Másodszülött fiam elhagyott, külföldön él, mert abból, amit itthon keresne, nem élne jobban, mint egy koldus. Így végül négy helyett csak két gyermekem van, akiket magamhoz ölelhetek. ***** Karima büszkeségében és megkönnyebbülésében elsírta magát, mikor megtudta, hogy Uagdi jó eredménnyel végezte el a főiskolát. Azonnal elkezdte tervezgetni a következő lépést: menyasszonyt keresett fiának, és már azon gondolkodott, melyik karpereceit adja el, hogy segítsen Uagdinak elkezdeni spórolni egy lakásra, és hogy kik azok, akik segíthetnek neki munkát találni. Ám hiába tervezgetett, egy nap fia letérdelt mellé, és miközben csókokkal borította el a kezét, elmondta, hogy megkapta a vízumot Amerikába, hogy letehesse a CPA-vizsgát, ami után majd eldől, hogy vállalhat-e munkát az országban. Karima elszorult torokkal hallgatta fiát.

Amríka. Millió kilométerre az otthonától! Hogyan fog gondoskodni róla ekkora távolból? Honnan fogja tudni, hogy Uagdi jól van, és nem éhezik?

Uagdi simára borotvált arca ki volt pirulva, méz-barna szemével könyörgően nézett rá, miközben telt ajkaival hadarva formálta meg a szavakat, melyek hallatán Karima szíve összeszorult.

– Leteszem a vizsgát, és ott maradok dolgozni. Halid Mahmúd éttermében papírok nélkül is dolgozhatok.

– Ne… – Csak amíg összegyűjtök annyi pénzt, hogy…

– Ne… – …itthon belevághatok a saját üzletembe, és vehetek egy lakást, hogy aztán megnősülhessek.

Karima elkeseredetten rázta a fejét. Arcát kezébe temette, hogy ne lássa fia rimánkodó tekintetét.

– Könyörgök, ne sírj, mama! – Uagdi a kezeit csókolgatta, úgy próbálta elhúzni őket Karima arca elől. – Kérlek! Tudod, hogy nem akarok menni, de…

– Senki sem tér vissza onnan!

– Én hazajövök, esküszöm! Csak néhány évre megyek, hogy úgy jöhessek haza, hogy van esélyem…

– Itthon is találsz munkát. Majd beszélek Zajd bácsikáddal, ő biztos segít neked találni egy jó állást.

– Mama, itthon nincsenek jó állások. A nálam képzettebb férfiak is foltozott cipőben járnak.

– De a bolt…

– Te is tudod, hogy a bevételből Omar épphogy csak el tudja tartani a családját. A nyugdíjad is kevés…

Karima újra elsírta magát, mire Uagdi gyengéden homlokon csókolta.

– Már így is eladtuk a kocsit, hogy vehessünk egy lakást Omarnak – folytatta. – Nekem miből vennénk?

– Ott van az aranyam…

– Talán elég lesz arra, hogy megvegyük Huda hozományát, ha eljön az idő.

– Istenem! – kiáltott fel Karima. Tudta, hogy fiának igaza van.

Uagdi szemébe nézve látta, hogy fia legalább annyira fél, mint amennyire bizakodik. Kétségbeesve magához szorította, és könnyekkel borította el puha haját.

– Én így tudok segíteni nektek – hallotta Uagdi hangját. – Odaát egy hónap alatt megkereshetek annyit, amennyit itthon

csak egy év alatt. Meg tudom majd venni nektek azt a légkondicionálót, amire annyira vágysz.

– Nincs szükségem légkondicionálóra! Csak azt akarom, hogy itt maradj mellettem!

– Mama, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben.

Tudod, milyen nehéz vízumot kapni?

Karima akkor végre megértette, hogy fia komolyan beszél.

Megtudta, hogy Uagdi már hónapok óta tervezgeti az utazást, jóval azelőtt igényelt vízumot, hogy lediplomázott.

Nagybácsikája, Zajd megelőlegezte neki a repülőjegy árának a felét. Omar felesége sebká-ja felét zálogba adta, hogy kipótolja a jegy árát, de csak azzal a feltétellel, hogy Uagdi az Amerikában kapott fizetéséből vesz neki valami sokkal értékesebbet.

Mindenki tudott róla, hogy fia elutazik, de neki csak három nappal indulás előtt árulták el.

Három nap! Már csak három napig láthatja imádott fiát. Már csak három éjjel állhat az ágya mellett, és nézheti, ahogy alszik, ahogy álmában békésen emelkedik és süllyed a mellkasa.

Milyen rövid idő! Bárcsak hamarabb megtudta volna! Ha tudta volna, hogy elveszíti Uagdit, az elfolyó idő minden pillanatát vele töltötte volna!

Akkor még erősebben szorította volna magához, hogy könnyáztatta testén ott maradhasson fia testének lenyomata. ***** Nem telt el úgy nap, hogy ne sírt volna. Szulaiman eleinte együtt érzett vele, aggódott érte, de felesége örökös sírását hallva idővel elveszítette türelmét, és már nem foglalkozott vele.

Karima minden nap megállt Uagdi ágya mellett, és imádkozott, hogy isten találja meg fiát abban a hatalmas, ismeretlen országban, és vigyázzon rá.

Vigasztalhatatlanul járkált a szobák közt. Fia, ahelyett, hogy széttépte volna azt az átkozott repülőjegyet, és visszarohant volna a karjaiba, elrepült Amerikába. A seb pedig, amelyet anyja szívén ejtett, sehogy sem akart begyógyulni. Hiába teltek a napok, hetek, hónapok, Karima nem találta a helyét, csak bolyongott a szobák között.

Omar is elköltözött tőlük, mikor megnősült, de Karima azt a fájdalmat el bírta viselni. Azonban mikor Uagdi elutazott, úgy érezte, mintha kinyestek volna egy darabot a lelkéből. Mikor egyetlen otthon maradt gyermekére, Hudára nézett, hatalmába kerítette a rettegés, amely már álmából is felriasztotta. Mert ha egyszer Huda is elhagyja őt, akkor nem marad semmije. Nem marad belőle semmi.

Akkor Karima magához szorította lányát, és elhatározta, hogy egy percre sem válik meg tőle. ***** Csend telepszik a szobára, már csak a fejemben visszhangoznak Karima szavai.

Elgondolkodva nézem, ahogy a huzat ide-oda fújja az erkélyajtónál lógó könnyű függönyt.

Mikor Karima befejezte történetét, szememből úgy indultak meg a könnyek, ahogy a folyó válaszol a hold hívó szavára.

Barátnőm anyja tekintetével azt kérdezte tőlem: „Miért sírsz? Ha egy nő anya lesz, az élete többé már nem az övé.” ***** A konyhaasztalnál ülve iszogatom a teámat, Meg a tűzhely előtt áll. A lábast, amelyben lencsét főz, körbenyaldossák az élénk kék lángok. Egyik kezében fakanalat tart, lassan kevergeti a lencsét, a másikat, lágyan kavargó füstfelhőbe burkoltan, a mosogató mellé lerakott hamutál fölé tartja, és lepöcköli a hamut. A nappaliból lassan hullámozva kiszüremlik a Grateful Dead zenéje. Meg haja

laza fonatban lapockái közé lóg, a zene üteméhez igazodva lassan mozog jobbra-balra. Ahelyett, hogy akár a fakanalat, akár a cigarettát letenné, hol a jobb, hol a bal vállát húzza fel, hogy hátraigazítson egy-egy, a szemébe hullott tincset.

A ház gerincére néző ablakot szürke porréteg fedi; csak kevéske fény jut be rajta, és a lencse alatt táncoló, hullámzó lángok mintha azt is elnyelnék.

Elmesélem Megnek Karima történetét. Halkan beszélek, minden egyes szónál érezve, ahogy a hangok elhagyják torkomat, és ahogy ajkaim megformálják őket.

Meg cigarettafüstbe burkolózva némán hallgat, elgondolkodva kavargatja a lencselevest. Bár azt mondta, mivel beteg voltam, ma ő főz, az már nem jut eszébe, hogy a cigarettafüsttől esetleg megint rosszul lehetek. De nem is érdekel, hogy telepöfékeli a konyhát – Karima története után minden betegségem apró semmiségnek tűnik.

Gyengének érzem magam, aztán felülkerekedik bennem a düh.

Meg hátrafordul, mikor remegő hangon a körülmetélésről mesélek.

– Hogy teheti ezt egy anya a lányával? – kérdezem. – Hogy juthat egyáltalán eszébe…

Meg elfordítja a tűzhely gombját, mire a láng egy nagy sóhajjal kialszik.

– Úgy érzed, az arab anyák kevésbé szeretik a lányaikat, mint az amerikaiak? – kérdezi végül.

Kezemmel a hajamba túrok, magamban hallom Karima hangját: „Sosem válunk el. Egyetlen napra sem.” Megrázom a fejem. De akkor miért teszik ezt? Miért gondolják azt, hogy lányaik csak így lesznek méltóak arra, hogy férjhez menjenek?

Meg elém tesz egy tányér gőzölgő levest és egy cikk citromot.

Kivesz a hűtőből egy üveg ásványvizet, aztán leül velem szemben,

és felhúzza a térdét. Látom rajta, hogy ő is elgondolkodva, ízlelgetve formál meg minden egyes szót.

– A cél ugyanaz, csak a módszer más – mondja. A levest kavargatva, kérdőn nézek rá.

– Miért fizetnek a nők őrült pénzeket azért, hogy leszívják róluk a zsírt, vagy hogy feszesebb és nagyobb legyen a mellük? – kérdezi, miközben lecsavarja az üveg kupakját.

Még mindig értetlenül bámulok rá.

– Mert úgy gondolják, így értékesebbek lesznek a férfiak szemében. Hogy férfit szerezzenek maguknak, vagy legalább elismerő tekinteteket. Hogy értékesebbek legyenek, mint a többi nő.

A homlokomat ráncolva végiggondolom, amit mondott. Meg felemeli a kezét, és a nappali felé fordul.

– Hallgasd… hát nem csodálatos?

Figyelem, ahogy átadja magát a zenének, majd visszafordul felém.

– Mindannyian ugyanazt a mérget vesszük be – mondja.

– Csak másképpen szenvedünk tőle.

Számhoz emelve a kanalat, megfújom a levest, ám még így is megégeti a nyelvemet. Ijedtemben gyorsan lenyelem – az egész nyelőcsövemet végigforrázza. ***** Umm-Kulthum szelleme lebeg Kairó utcái fölött. Már életében legendává vált, évtizedeken keresztül a leghíresebb arab énekesnő volt. Az egyszerű származására büszke nőnek szenvedélye volt az autentikus arab zene, és mindennél jobban szerette hazáját. A rádió havonta egyszer, csütörtökönként közvetítette a koncertjeit.

Ilyenkor kiürültek az utcák; a családok lélegzetvisszafojtva hallgatták otthon Umm-Kulthum kellemes, mély hangját. Egyegy dal akár három óra hosszat is eltarthatott, ahogy az ünnepelt

énekesnő improvizálva, kísérletezve adta elő a szerelmes és hazafias dalokat. Bár öltözködésében és viselkedésében konzervatív volt, mégis mindig maradéktalanul lekötötte közönsége figyelmét. Abden Nasszer mindig Umm-Kulthum koncertjei után tartott beszédet, akkor, amikor biztos lehetett abban, hogy lesz hallgatósága. Az 1967-es vereség után UmmKulthum beutazta az arab világot, és koncertjei bevételét felajánlotta a kormánynak. Négymillió ember ment el a temetésére. Négymillió!

Nem telik el úgy nap, hogy a boltok előtt elsétálva legalább egyből ne Umm-Kulthum hangja szűrődne ki. Hangja mély, bársonyos, akár a sötét víz, melynek felszínéről visszatükröződik a csillagok fénye. Mint a szellő, amely enyhülést hoz a felforrósodott bőrnek.

A rózsaszínnel pöttyözött kötényt viselő hentes felemeli bárdját, majd lecsap vele, miközben elvarázsolva hallgatja UmmKulthum csábító szavait: „Kóstolj bele velem együtt a szerelembe, aprókat kortyolva ízleld meg a szívemben rejlő szenvedélyt, mely csak rád vár!”

A kávézókban erősen kopaszodó férfiak hajolnak az ostábla fölé, ajkukkal a következő sorokat formálva: „Ha veled tölthetem az időt, szerelmem, nem bánom, ha véget ér az életem…”

Abdu papa kifőzdéjében egy nyurga fiatalember áll a pultban, előtte két hatalmas piramis: rizs és szarvacskatészta. Hatalmas adag rizst, tésztát és lencsét rak az alumíniumtálcákra, csicseriborsóval és sült hagymakarikákkal koronázza meg, majd bőségesen leönti azzal a szósszal, amelyet a vevő kér. Pihés arcán izzadságcseppek gyöngyöznek; két rendelés között a zene ritmusára dobol merőkanalával a pulton: „Szerelmem árnyékában elültetted és gondoztad a remény ágát…”

Bemegyek Karim boltjába, hogy vegyek néhány kazettát.

– A, Szuma! – Tisztelettudóan mondja ki az énekesnő becenevét, mikor látja, melyik polcot nézegetem. Odalép mellém, hogy segítsen választani. – Ezen franciául énekel – mondja, kezébe véve az al-Atlal – Mélység – című kazettát. – Tudja, a franciák megőrültek érte. A világ Egyiptom nagyköveteként, a Kelet Csillagaként beszélt róla.

Elgondolkodva dúdolni kezd, majd a kezembe nyom egy másik kazettát.

– Ez gyönyörű! Lélegzetelállítóan szép! Ilyet még nem hallott!

Abdal-Uahab írta neki a legszebb dalokat. Ez azok közül is a legszebb. „Amal Hadzsati”, áll a borítón. Életem reménye.

– A forradalom első napjaiban hagyták abba a dalai sugárzását – folytatja Karim. – Állítólag a király nagyon szerette, az új kormány ezért akarta betiltani – mert a régi időkre emlékeztette az embereket. Mikor Abden Nasszer tudomást szerzett erről, dühöngeni kezdett: „Talán a piramisokat is romboltassam le a sereggel? Hiszen azok is egy régi korra emlékeztetnek!” Ő is meg volt őrülve Umm-Kulthumért – sóhajt fel Karim, mint egy elhagyott szerelmes. – Isten nyugosztalja mindkettőjüket. ***** A tavaszi szünetben a Sínai-félszigetre menekülünk a nyüzsgő városból. Diáktársainkkal együtt izgatottan szállunk fel az Abbászijja állomásról induló buszra. Furcsa emberek ülnek rajta: egy mély ráncokkal barázdált arcú, piros kufijá[41]-t viselő öregember; néhány csontsovány katona; egy tetőtől talpig feketébe öltözött asszony, akinek még a szeme is alig látszik ki fejkendője keskeny résén, mellette pedig egy bajszos, sötét bőrű férfi, aki lelkesen szóval tartja egyik csoporttársunkat.

A végtelennek tűnő, homokkal borított tájba cseppet sem illenek a Cadbury csokit, Fáraó csempéket, Mobaco pamutot és

Pepsi-Colát reklámozó hirdetőtáblák; ez utóbbit, mivel az arab nyelvben nincs „p” hang, „bibsz”-nek ejtik ki. A néhány nyitott ablakon forró, száraz levegő árad be – mintha ez is alátámasztaná, hogy az embereknek igenis szükségük van az amerikai üdítőitalra. És akkor egyszer csak a világ végén találjuk magunkat; olyan érzésem van, ha még egy lépést teszek, elnyel a végtelen. Egy Baszata nevű faluban szállunk le a buszról, a Vörös-tenger partján. A Sínai-félszigeten számtalan ötcsillagos üdülőtelep van – a házak padlói drága, olasz csempékkel burkoltak, és természetesen mindenhol lehet jet-skit bérelni. Mi azonban, egyetemista pénztárcánkkal, beérjük Baszata faluval, ahol minden megvan, amire vágyunk: napfény, tenger és szállás. A baszata szó annyit jelent: „egyszerűség”. Úgy tizenöt szalmakunyhó lehet itt. A homokos padlókat fonott szőnyegek borítják, melyeket a helyiek a tengerig húzódó selymes homokra is kiterítenek.

Felderítjük a finoman hullámzó tenger színpompás világát: az örökké változó, egyenetlen zátonyok között hihetetlen alakú, a szivárvány összes színében pompázó halakkal találkozunk.

Legszívesebben életünk végéig ebben a lenyűgöző, varázslatos világban maradnánk.

Beduin házigazdánk, Mahmud marihuánával kínál bennünket reggelire, este pedig tüzet rak, és halat süt nekünk. Bőre fekete, akár egy núbiaié, haja pedig hosszú, durva tapintású. Bár olyan vékony, hogy bordái szinte átdöfik a bőrét, tekintete erőt sugároz.

Egy csontos teve, Fauzia a társa – rajta viszi el egy sétára a turistákat, és még mesél is nekik a környékről, mégpedig azon a nyelven, amelyen kérik. Bár hibásan, de sok nyelven elboldogul.

Mahmud érdeklődve figyeli, ahogy kiveszem a kontaktlencsémet. A parton, különösen éjszaka, erős szél fúj, és

aki ezt nem tudja, bizony könnyes szemmel és homokkal teli hajjal ébred.

– Azok nélkül nem látsz? – kérdezi Mahmud.

– Látok, csak elmosódottan.

– Elmosódottan?

– Igen. Nem tisztán.

– És miért?

– Rossz a szemem.

– Beteg vagy?

– Nem, csak rövidlátó. Messzire rosszul látok.

Mahmud sajnálkozva megrázza a fejét. Az összes beduinnak nagyon jó a szeme.

– Hogyhogy? – Széles karlendítéssel végigmutat a tengeren, homokon és hegyeken. – Itt nincsenek falak.

Mahmud minden este segít nekünk tüzet rakni, nem messze a víztől. A tábortűz körül ülve kólát iszogatunk és beszélgetünk.

Szokásos egyetemista témákról diskurálunk – beszélgetéseink hosszan az éjszakába nyúlnak, mégsem találunk soha megoldást az élet nagy problémáira. Elgondolkodva szívjuk a cigiket, melyeket Mahmud sodor nekünk, és nézzük, ahogy a tűz lángjai nyaldossák az éj sötétjét.

A Sínai-félszigeten csillagosak az éjszakák, a csendet csak a hegyek lankái törik meg, ahogy visszaverik az imára szólító pap hangját. Legszívesebben karcsapások nélkül úsznánk a holdfényben, mert nem akarjuk megzavarni a tenger nyugalmát.

A csillagok sűrűn beborítják Baszata fölött az égboltot. A hátamon fekve lebegek a víz felszínén, a miriádnyi fényes pöttyöt nézve hallgatom a tenger zúgását. *****

Egy szürke péntek reggelen otthon hagytam a még alvó Meget, és leugrottam egy Tobleronéért és az aznapi újságért. Visszafelé a lépcsőházban összefutok Hudával.

Huda általában a Dokki negyedben tölti a péntekeket. Ehab reggel hazamegy a szüleihez; a pénteki imát apjával együtt mondja el a mecsetben, aztán délután csatlakozik Hudához, mikor a lány családja már megterített az estebédhez.

Huda ragaszkodik hozzá, hogy tartsak vele. Nem fogad el semmilyen kifogást. Hagyok Megnek egy üzenetet, és magamhoz veszek még egy doboz cigarettát – Huda nagymamájának.

Ma az egész család hozzájuk hivatalos, így Szelua mama és Huda nekilát a konyhai előkészületeknek, Karima pedig kitakarítja a lakást. Azt mondják, üljek le, és nyugodtan nézzem Huda apjával a tévét, de én ragaszkodom hozzá, hogy segítsek nekik.

Első feladatunk megvenni a húst. Lemegyünk a piacra, ahol Huda villámgyorsan átvág a tömegen, és hamarosan egy sötét, szűkös bolt előtt találom magam. Benézve látom, hogy mozdulni sem lehet a rengeteg faketrectől, a padlót pedig toll borítja. A járdán, ahol Hudával állunk, nyüzsögnek a kóbor macskák. A boltos szélesen elvigyorodik. Kopott farmerját, valamikor fehér, de most már szürkés kötényét, sőt még dús bajszát is vér pettyezi.

Köszön Hudának, majd hosszú késével széles ívet ír le a levegőben.

– Melyiket kéred? – kérdezi mély hangján. A ketrecekben lévő csirkékre nézek.

– Melyiket vegyük meg? – fordul hozzám Huda. Én azonban csak megrázom a fejemet. Némán nézem, ahogy Huda rámutat három, két külön ketrecben lévő csirkére, és közben azon gondolkodom, vajon mi alapján esett éppen rájuk a választása.

– Hagyjam vagy ne? – kérdezi a férfi.

– Ne – feleli Huda, majd megmagyarázza, hogy a csirkék tolláról van szó.

– Persze – motyogom zavartan.

Elfordulok, míg az árus levágja a szerencsétleneket. Viszont ragaszkodom hozzá, hogy segítsek cipelni; a még meleg testek szelíden a lábamhoz csapódnak, ahogy sétálok.

Reszketve követem Hudát a lakásba. Nesze neked húsételek!

Figyelem, ahogy barátnőm megmossa a madarakat, kiveszi a belsőségeket, majd a megtisztított csirkéket tepsibe rakja, aztán egy kevéske hagymával ízesítve betolja a sütőbe az ebédünket.

– Mi az, Amerikában talán nem esznek csirkehúst? – kérdezi Huda nagyanyja.

– Dehogynem – válaszolom zavartan. – De ott már feldarabolva árulják, vákuumos csomagolásban.

Szelua mama erre hümmögni kezd. A konyhaasztalnál ül, majdnem az orra hegyéig lehúzott szemüvegben, és éppen szőlőleveleket tölt.

Huda, miután betette a csirkét a sütőbe, csatlakozik nagyanyjához. Villájára vesz egy kis adag fűszeres rizst, a szőlőlevél egyik felére helyezi, majd összegöngyölgeti a levelet.

Mindezt olyan gyorsan teszi, hogy alig tudom követni a mozdulatait.

Félreteszem a fanyelű, félhold alakú kést, amellyel a nyers molokiá-t vágtam fel, és elgondolkodom azon, hogy talán inkább a szőlőlevél-göngyölgetés fortélyát kellene ellesnem tőlük.

Később elég sokat kutakodom, mire megtalálom a molokía leírását – a növényt papsajtmályvának is nevezik, de nekem ez sem mond többet.

Huda a fejét ingatva nézi munkámat.

– Nem, nem – mondja –, még mindig túl vastag. Ennél sokkal vékonyabbra kell szeletelni. Újra kezembe veszem a kést, és élével a zöld levelekre rakva hintáztatni kezdem. A molokia-leves nagyon egészséges, bár, ha megkérdeznék, hogy mégis milyen, azon kívül, hogy kissé nyálkás állagú, nem sokat tudnék mondani róla.

Ezt Szelua mamának is megemlítem, aki erre megrázza a fejét, és tréfálkozva közli velem, hogy szörnyű egy lány vagyok, ha nem vittem volna neki cigarettát, nem is tűrne meg.

Gyengébb, mint általában, de nem hajlandó lefeküdni. Szája folyamatosan félmosolyra húzódik, és megesküdnék rá, hogy mormog valamit az orra alatt.

Huda elmondja, hogy rég volt, mikor utoljára az egész család összejött. Szelua mama másik két gyermeke, Amar és Adil is hamarosan megérkezik a családjával. Gyors fejszámolást végzek.

Huda, mintha olvasna a gondolataimban, elmeséli, milyen volt, mikor Szelua mama testvérénél, Kautar néninél a kilenc gyerek és családjaik egy ennél is kisebb lakásban zsúfolódtak össze.

Szelua mamára nézek – szívembe zártam a kedves tekintetű öregasszonyt.

– Hogy lehet az, hogy önnek csak három gyermeke van? – kérdezem.

Szelua mama leveszi, orráról a szemüvegét, és hagyja, hogy lágyan himbálózzon a láncán. Mély levegőt vesz, én pedig döbbenten veszem észre, hogy mióta ismerjük egymást, most először komolyan néz rám. Fájdalom ködösíti el a tekintetét, ahogy egy elvonuló felhő elhomályosítja a hold fényét.

– Tizenkét gyermekem volt – mondja végül. – Tizenkettő.

[38] A hatnapos háború 1967 június 5-e és 10-e között zajlott le Izrael és négy arab állam (Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak) között.

[39] Körülbelül: „Kisasszony!”

[40] „Kudarc”, „összeomlás” – utalás a hatnapos háborúra.

[41] Kendő.

Szelua Szemem, hagyd, hogy könnyeim bőséges esőként, csillogó gyöngyökként hulljonak!

Mikor leszáll a sötét éj, magam előtt látom, És szívem apró darabokra törik.

Tumádir bint Amr al Khansza Kr.u. 646 (Diván[42])

Mindössze két héttel Szelua tizenhatodik születésnapja után apja boldogan nyitott be a szobába, melyen a lány három húgával osztozott. Kopaszodó fejével és felsőtestével behajolva egy pillanatig elgondolkodva nézte Szeluát, majd azt mondta: – Mabrouk! Kiválasztottam a vőlegényedet. – Kautar közös ágyukon ülve Szelua derékig érő, ébenfekete haját fésülte. A két testvér döbbenten nézett egymásra. – Hamarosan itt lesz, hogy felolvassunk a Fátibá-ból – folytatta az apjuk. – Menj, segíts anyádnak a konyhában!

Szelua levegőért kapkodott, de Kautarral ellentétben nem sírta el magát. Feltűnt neki apja szűkszavúsága. Ez azt jelentette, hogy sokáig rágódott, de meghozta a döntést, és nem tűr ellentmondást. Szelua, félelmét legyűrve, kiszabadította kezét húga vékonyka ujjai közül, és felállt.

Kautar, kezében a hajkefével, fájdalmasan zokogni kezdett.

Szelua a sötét előszobában elindult a konyha felé. A lakásban természetellenes csend uralkodott – két fiatalabb húga és a kis Zajd aludt, apja pedig visszavonult újságot olvasni.

Szelua megállt, és belesett a szobába, ahol apja a fény felé tartotta az újságot, hogy lássa a betűket. Némán felsóhajtott, majd továbbment a konyha felé. Édesanyja éppen a tyúk tollait tépdeste, mely reggel még vígan kotkodácsolt a ketrecében.

Najna, lánya jelenlétét megérezve, hátrafordult.

– Mabrouk! – mondta szelíden, majd visszafordult a mosogató felé.

Szelua képtelen volt megmozdulni. A durva faasztal lapjában megkapaszkodva csak bámulta anyja hátát.

– Baba azt mondta, jöjjek ki segíteni. Najna bólintott.

– Konafá-t kapnak teával. Ezt még átrakom egy fazékba, hadd főjön estig. Tudod, hol vannak a hozzávalók, hadzsati, láss neki!

Szeluának még a lélegzete is elakadt. Najna csak nagy ritkán nevezte így, nem nagyon becézgette gyermekeit. Hadzsati. Életem…

Szelua rádöbbent, hogy anyja minden erejével azon van, hogy elnyomja érzelmeit. Ajkait összeszorította, vékony orrcimpája remegett, háta megfeszült. Tekintetét görcsösen az előtte lévő tyúkra szegezte.

Szelua segített legtöbbet Najnának, és a mindössze tizenhárom évnyi korkülönbségnek köszönhetően a legjobb barátnők voltak.

Szelua tudta, hogy Najna hallgatása mély bánatra utal, hogy anyja rettenetesen fél attól, hogy hamarosan elszakadnak egymástól.

Szelua, félelmét legyűrve, a jégszekrényhez lépett. A nehéz fafedelet felnyitva kivette belőle a sűrű krémet. Vállával megtartva a nehéz fedelet, letette az asztalra a krémet, aztán

visszafordult, és megkereste a konafa tésztáját, amelyet Kautarral két nappal korábban vettek a Kajrat és Mubta Dajan utca sarkán.

Kikent a sárga vajjal egy alumínium tepsit, aztán két részre osztotta a tésztát.

Ja Rabb[43]… – suttogta. Add, hogy jóképű legyen…

Az alsó réteg tésztát vastagon bekente a krémmel, aztán ráfektette a tészta másik felét.

Ja Rabb… Add, hogy kedves legyen!

Mikor ezzel megvolt, még egyszer az egészet megkente vajjal, aztán berakta a tepsit a sütőbe.

Ja Rabb… Add, hogy szeressen… hogy őrülten szeressen!

Vizet vett a csapból, cukrot öntött bele, és a tűzön elkezdte kavargatni, hogy szirup egyen belőle.

Tudta, hogy anyja a szeme sarkából figyeli. Mikor Najna felsóhajtott, Szelua nem bírta tovább, megkérdezte: – Tudsz róla valamit?

Najna, kezében egy hosszú késsel és egy szatyor zöldséggel, a konyhaasztalhoz lépett. Félresöpörte a tésztamaradványokat, aztán leült az asztalhoz, és elgondolkodva nézett maga elé.

Olyan sokáig várt a válasszal, hogy Szelua, a cukor kavargatását abbahagyva, idegesen felpillantott.

Najna levágta az egyik hagyma szárát, aztán arcán bátorító mosollyal lányára nézett.

– Úgy hallottam, jó ember – válaszolta nyugodt hangon. – Jó családból származik. – Négy bevágást ejtett a hagyma héján, aztán lehántotta a vékony rétegeket. Mikor a hagyma fehér húsa szabaddá vált, sűrűn pislogni kezdett, aztán kihúzta magát, és felemelte a fejét.

Szelua egy ideig elgondolkodva nézte vékony anyját, majd visszafordult a tűzhely felé.

– Igen, de… kedves? Jóképű férfi? És mivel foglalkozik? Van pénze?

Najna megrázta a fejét, miközben egy gyors, határozott mozdulattal félbevágta a hagymát, aztán apró kockákká darabolta.

– Csak annyit tudok, hogy egy nap meglátott apád boltjában.

Már másnap visszament, hogy megkérje a kezedet, de apád hónapokig gondolkodott rajta.

Szelua elzárta a szirup alatt a gázt, aztán csatlakozott anyjához az asztalnál.

– Tehát meglátott… és tetszettem neki? – kérdezte leülve.

Kezébe vett egy paradicsomot, és elgondolkodva forgatni kezdte.

Emlékezete őrült munkába kezdett: felidézte az összes arcot, amelyet az elmúlt hónapokban apja kelmeboltjában látott.

Najna, még mindig könnyezve a hagymától, bólintott.

– Azt hiszem, valami kereskedőféle. Az Abidin negyedben lakik.

Szelua megkönnyebbülten nézett anyjára. Az nincs is olyan messze. Édesanyja a gondolataiban olvasott, hiszen neki is ugyanaz járt az eszében. Ahogy szelíden elmosolyodott, tekintetük néhány pillanatra egymásba fonódott, majd folytatta a munkát.

– Látod, minden rendben lesz – mondta. – Insallah. Szelua elkezdte kivájni a paradicsomok belét, de olyan lassan, amiért anyja máskor már rég idegesen rászólt volna. Najna ez egyszer azonban egy szót sem szólt, csendben szedegette ki a rizs közül a fekete szemeket és az apró kavicsokat.

– És erkölcsös férfi? – kérdezte Szelua hosszú hallgatás után.

Látta, hogy anyja arca elkomorul, de a következő pillanatban Najna nyugalmat erőltetett magára, ahogy mindig is tette. Nem

az egyetlen felesége volt egy olyan férfinak, aki sosem vetette meg a gyengébbik nemet.

A szomszédok izgatottan suttogtak Szelua apjának legújabb szeretőjéről, egy Amina Zubajd nevű táncosnőről. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna azt mondani, hogy apja igyekszik diszkréten kezelni kapcsolatát. Szelua a szomszédjuktól, Szanától értesült a legújabb hírekről – a lány anyja volt a környék leglelkesebb pletykafészke.

Szeluát nem érdekelték a pletykák, de azt be kellett vallania magának, hogy apja a művészetek nagy hódolója. A környék összes nője megbámulta táncos lábú barátnője feltűnő ékszereit.

Olyan szép, olyan… hogy az már sok. A család vidéki birtokából egyre több feddan[44]-nyi került ékszerek formájában Amina nyakába, aztán egyre újabbak változtak itallá, melyeket az al-Lajl kaszinó drága, kiapadhatatlannak tűnő pezsgőkészletéből eregetett le a torkán.

Najna mindezt némán tűrte. Tudta, hogy felesleges lenne féltékenykedésre pazarolni az energiáit. „A férfiak már csak ilyenek”, mondogatta Szana anyjának teregetés közben. „Gyengék. Csak saját magukat teszik tönkre.”

Kiabálhatott volna, vagy akár az arcát is csapkodhatta volna, ahogy egyes asszonyok tették. De mi értelme lett volna?

Talán első, meddő felesége elért valamit azzal, hogy tiltakozott, mikor elvette Najnát, vagy amikor vett új családjának egy nagy lakást? És mivel férje sosem emelt rá kezet, a gyerekeit pedig becsülettel ruházta és etette, Najna nem panaszkodott. Szelua sorsát azonban a szívén viselte, ezért megkérdezte férjétől, nem találkozott-e véletlenül Gamal Izz al-Dinnel valamelyik mulatóban.

Szerencsére azt a választ kapta férjétől, hogy Gamal nem az a fajta férfi, aki megfordulna ezeken a helyeken.

Anyja válaszát hallva Szelua megkönnyebbült. Megpróbálta maga elé képzelni jövendőbelijét; annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem elfelejtette kivenni a sütőből a konafá-t. Gyorsan felkapott egy konyharuhát, a sütőhöz szaladt, és kinyitotta az ajtaját. A márványpultra tette a tepsit, hadd hűljön ki az aranyszínű tészta, aztán kicsivel később ráöntötte a szirupot.

Már nem maradt sok ideje, ezért gyorsan feltett forrni egy kanna vizet, aztán elővette az ünnepi tálcát, és elrendezte rajta a teáskészletet.

Mikor kopogtattak az ajtón, egy pillanatra az anyjára nézett.

Najna bólintott – nem tilthatta meg lányának, hogy legalább egy futó pillantást vessen vőlegényére.

Szelua gyorsan bevitte a tálcát a társalgóba, ahol óvatosan letette, a márványasztalkára. Apja megvárta, hogy kijöjjön a szobából, csak akkor nyitott ajtót, vendégeiknek.

Kautar már ott guggolt a társalgó oldalajtaja mellett; Szelua odaszaladt hozzá, húga kezét megfogva letérdelt, és bekukucskált a kulcslyukon.

Lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy vőlegénye belép a szobába. Élénkvörös fez[45]-éért nyúlt, és ahogy helyet foglalt, letette maga mellé a kanapéra. Fejbőre, ahogy lekerült róla a védő sapka, mintha szégyellte volna, hogy csak néhány szál haj árválkodik rajta.

Szelua még a lélegzetét is visszatartotta, hogy hallja, miről beszél apja és Gamal. Alsó ajkára ráharapva nézte, ahogy jövendőbelije a teáját szürcsölgeti. Gamal időről időre elővette zakója zsebéből fehér zsebkendőjét, és megtörölgette izzadságtól fénylő, széles homlokát. Bőre sötét volt, szemei pedig mintha

nem tudták volna elviselni a rájuk nehezedő szemhéjak súlyát.

Orcáit lehúzta saját súlyuk, amitől akkor is bánatos volt az ábrázata, mikor mosolygott. Hatalmas pocakja volt, nagy, húsos ujjai között pedig szinte eltűnt a teáscsésze.

Szelua azonban csak nézte, nézte, mert elhatározta magában, hogy addig fel nem áll az ajtó elől, míg nem talál benne valami vonzót. Muszáj, hogy legyen valami… Már elkezdte vigasztalni magát, hogy legalább elegánsan fest szürke gabardm öltönyében, mikor a férfi felnevetett – mély hangjából olyan melegség sugárzott, mint az arcot simogató nyári nap melege.

Aki így nevet, nem lehet rossz ember.

Szelua némán felsóhajtott, majd Kautar felé fordult. Húga porcelánbabáéra hasonlító arcán egyszerre látott félelmet és szánalmat, bizonytalanságot, hogy vajon bátorítsa-e nővérét, vagy együttérzéséről biztosítsa. Szelua maga sem volt tisztában érzelmeivel. Gamal kedves embernek tűnt, és bízott benne, hogy apja nem adná nőül egy gonosz, kegyetlen férfihoz. De miért nem talált egy kicsit fiatalabb, egy kicsit jóképűbb férfit?

Szelua legközelebb csak az esküvőjük napján látta Gamalt.

Aznap korán kelt, és kiosont a házból. A hűvös lépcsőn lement az emberektől nyüzsgő utcára; a szamárürüléket, eldobált újságokat és a szekerekről lehajigált zöldségeket kerülgetve hallgatta, ahogy cipője hangosan kopog az egyenetlen köveken. A kereskedők és az állandóan alkudozó vevők kiáltásai élesen hasítottak bele a levegőbe, az öszvérek húzta szekerek olajra szomjazó kerekei fájdalmasan nyikorogtak. A Szajjida Zajnab negyed mecsete királynőként magasodott a főtér fölé – mint mindig, most is egymást taposták a hívők.

Szelua utoljára kislány korában, Najna kezét szorongatva járt a templomban.

Sáljával elfedte haját, majd óvatosan belépett a nők bejáratán.

Lapos sarkú cipőjét letette a hatalmas gyékényen sorakozó, többségükben egyszerű lábbelik közé. Az aranyozott sírtábla a templom közepén, a férfiak és nők területe között helyezkedett el, hogy mindkét nem képviselői elég közel mehessenek a finoman megmunkált rácshoz, és ajkukat a hűvös rézhez préselve elsuttoghassák kéréseiket.

Szelua a síró asszonyokat figyelve türelmesen kivárta, míg közel juthatott a rácshoz. „Ó, próféta unokája, kérlek, ajándékozz meg egy fiúgyermekkel!” „Könyörgök, óvd meg gyermekem a láztól!” „Umm-Hasim, add, hogy férjem még egy évet éljen, hogy télen ne kelljen éheznünk!” „A piacon elveszítettem a kislányomat. Szitt[46] Zajnab, kérlek, vezesd őt haza!”

Szelua lassan elindult az elkeseredett, imádkozó asszonyok között. Fejét a hűvös rácsnak döntötte, majd elsuttogta a saját kérését: „Add, hogy úgy szeressen, amennyire szeretném, hogy szeressen!” ***** Mikor hazaért, döbbenten látta, hogy Umm-Haszanajn ott van náluk. Félelem szorította össze a szívét – semmi jót nem várt a bábaasszony látogatásától.

Umm-Haszanajn lendületességével pótolta tudásbeli hiányosságait. Mindenhez, amit tett, isten és a próféták segítségét kérte, és időnként Faruk királyét. Mindig akadt dolga a környéken, ezért mellkasa napról napra jobban dagadt a büszkeségtől. Hívták őt szülésben segédkezni, körülmetélni, otthoni abortuszhoz, vagy ha valakinek nagyon görcsölt a hasa a menstruáció alatt. Az asszonyok hozzá fordultak, ha úgy érezték, férjük azért nem tud a kedvükre tenni, mert frigidek; mások a terhességi csíkjaikat szerették volna eltüntetni, de voltak olyanok is, akik arra kérték, varrja vissza a szűzhártyájukat. Ám

mindenekelőtt azért hívták az asszonyok, hogy értesüljenek a legfrissebb pletykákról. Bár Szelua nem tudta pontosan, mi mindennel foglalkozik a bábaasszony, annyit már tudott róla, hogy a legkevésbé se találja szimpatikusnak. Az asszony arca állandóan vörös volt, mert tekintélyes súlya ellenére mindig sietett. Vastag bokái kibuggyantak ócska papucsából – mindig azokat viselte, még cudar, téli időben is. Galabijjá-ján izzadságfoltok sötétlettek, az anyag erőlködött, hogy megtartsa Umm-Haszanajn hatalmas hátsó fertályát és dús melleit. A bábaasszony két szürke elülső foga között jókora lyuk tátongott, aminek következtében az asszony sziszegve beszélt – ettől Szelua csak még ijesztőbbnek látta.

Umm-Haszanajn úgy üdvözölte őt, mint egy szívének kedves unokahúgot: csókokkal és dicséretekkel halmozta el, majd megfogta a lány karját, jelezve, hogy üljenek le beszélgetni.

Szelua azonban udvariasan elmosolyodott, és visszavonult szobájába, ahol Kautar éppen azt a ruháját próbálta fel, amelyet nővére esküvőjén szándékozott viselni. A rózsaszín gyöngyök finom hálóján keresztül Szeluára nézett. – Hallottam, ahogy a helauá-ról beszéltek – mondta tágra nyílt szemmel.

Szelua a házasságkötést megelőző szertartások közül erről legalább már tudott valamit. Látta, ahogy édesanyja barna cukrot forralt, míg az egészen be nem sűrűsödött. Tudta, mi következik ezután: kiönti a konyhai kerámiapultra, és megvárja, míg a cukorszirup ragacsossá hűl. Akkor puha kis golyóbisokat formáz belőle, majd az egyiket a karjára vagy lábára téve kilapítja, és gyorsan lerántja a bőréről, kitépve vele a szőrt. Ám Szelua azt nem tudta, hogy haja kivételével az összes szőrt eltávolítják testéről. Mikor belépett anyja szobájába, Najna magára hagyta a vigyorgó bábaasszonnyal. Umm-Ha-szanajn biztos, gyors mozdulatokkal dolgozott, ám a szőr kirántásával

járó fájdalom még így is szinte elviselhetetlen volt. Szelua akármennyire is igyekezett uralkodni magán, hangosan nyöszörgött.

Később kimerülten ült a meleg vízzel teli kádban. Nemcsak a fájdalom fárasztotta ki, de az erőlködés is, hogy ne sikoltozzon.

Csak azért uralkodott magán, mert nem akarta megrémiszteni kishúgát. A bőrén maradt ragacsos cukorfoltok feloldódtak a meleg, simogató vízben. Szelua csak most vette észre, hogy világos szőrszálai alatt milyen bársonyos a bőre – ahogy felemelte karját, a vízcseppek apró gyöngyökként gördültek le rajta.

Alaposan szemügyre vette a víz alatt elnyúló testét. Tudta, hogy van olyan gyönyörű, mint Fatin Hammama, Sadia vagy bármelyik filmsztár. Azon a bizonyos napon, mikor elvitte apjának a boltba a reggeli szendvicsét, baba barátja rá akarta beszélni, hogy menjen el a stúdiójába, vagy legalább engedje meg, hogy készítsen róla pár fotót.

Baba udvariasan csak nevetett az ajánlaton, de mikor a férfi elment, maga elé képzelte az arcát, és olyan durván káromkodott, mint még soha.

Tenyerével a fémasztal széles lapjára csapott, és tovább cifrázta. „Hogy merészeli? Talán azt hiszi, hogy a lányom, az én lányom egy lotyó, akit csak úgy fotózgatni lehet?!” És akkor, Szelua tisztán emlékezett arra a pillanatra, apja felé fordult, és úgy nézett rá, mintha életében először látná. Lassan bólintott, majd szelíden elmosolyodott, és intett Szeluának, hogy üljön az ölébe, ahogy kislány korában tette, mikor meglátogatta apját a boltban. Kezébe fogta Szelua hosszú, selymes hajfonatát, és furcsán, már-már ijesztően lánya világoszöld szemébe nézett.

– Honnan ez a szépség? Olyan gyorsan felnőttél, lányom!

Szelua tudta, hogy apja őt szereti a legjobban, mert ő hasonlít legjobban édesanyjára, akinek világos bőre és zöld szemei büszkén hirdetik török származását.

– Felforgathatnád az egyiptomi filmes világot, bizony ám! – folytatta szelíden édesapja.

Nem sokkal azután történt, hogy apja, arra hivatkozva, hogy édesanyjának több segítségre van szüksége otthon, kivette őt az iskolából.

Most meg ez… Édesanyja beküldte Kautart a fürdőszobába, hogy szóljon neki, ideje kiszállni a kádból, és elkészíteni a frizuráját.

Szelua lassan megtörölközött; közben figyelte, ahogy a nap sugarai bekúsznak a zsalugáter rései között, és vibráló táncot lejtenek a víz felszínén. Ki akarta élvezni az utolsó békés pillanatokat.

Gamal biztos úgy fog bánni velem, mint egy filmsztárral.

Hiszen első látásra belém szeretett… ***** Haját magasan feltornyozták, a hátán pedig végig, az összes apró gombot begombolták. Hosszú, könyék fölé érő selyemkesztyűt adtak rá, kis lábait pedig magas sarkú cipőbe bújtatták.

Olyan szép volt, hogy még Sadia, a filmsztár is elhalványult mellette.

Mikor Najna egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, Szelua látta, hogy anyjának erővel kell visszatartania könnyeit. Az esküvőt megelőző összes esemény közül ez a pillantás rémítette meg legjobban Szeluát. Érezte, hogy Najna félti őt, mint ahogy azt is, hogy anyja semmit sem tud, vagy nem akar tenni, hogy megvédje őt.

A fülében dübörgő csönd elviselhetetlen volt. Bár Najna nem beszélt vele, nem készítette fel arra, ami rá várt, Szelua tudta, hogy valami szörnyűség.

Hirtelen minden optimizmusa elszállt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ne kellene többé kinyitnia. De végül erőt vett magán, mert tudta, nincs hová elmenekülnie, a lámpásban lakó szellem, aki elröpíthetné őt, csak mese.

Némán bólintott, mire Najna kinyitotta szobája ajtaját. A következő pillanatban visító, huhogó hangok árasztották el a szobát. A vendégsereg követte Szeluát a tetőre, ahol a lány mindössze egy héttel korábban még a szomszéd lányával nevetgélve a mosott ruhákat teregette. Az esküvő napjára a tető szinte a felismerhetetlenségig megváltozott: virágok díszítették, és alig bírta megtartani a kebabbal és koftá[47]-val teli tálakat, mangólével csordultig teletöltött kancsókkal, süteményekkel és rizspudinggal megrakott asztalokat. A hastáncosnő, mikor megpillantotta a menyasszonyt, intett a zenészeknek, hogy gyorsabban üssék dobjaikat, ő maga pedig új erőre kapva, mármár megszállottan rázta a csípőjét – gyönyörű ruhája követte kígyózó testének mozgását, vadul örvénylett a vendégek körül.

Szeluát lassan odavezették a férjéé mellett álló nagy, trónra hasonlító fonott székhez. A lány, mióta kilépett anyja szobájából, egyszer sem nézett fel, nem akarta, hogy tekintete találkozzon a vendégeikével.

Mozdulatlanul ült, míg Najna és Kautar eligazgatta ruháját, hogy mindenki láthassa a szép tüllt és csipkét. Nem nézett Gamalra; tekintetét előreszegezve ijedten látta, milyen vaskos a férfi térde.

A vendégek felsorakoztak, hogy gratuláljanak az ifjú párnak – a férfiak kezet ráztak Gamallal, míg a nők arcon csókolták Szeluát,

de olyan lelkesen, hogy a lány nem sokkal később úgy érezte, mintha összezúzta volna az arcát.

Közben a hastáncosnő vadul pörgött-forgott a tetőn. Szelua időről időre lopva odapillantott; a táncosnő egész ügyes volt, de ő, mikor húgával bezárkóztak szobájukba, és Kautar dúdolni kezdett és az ágykeretet használta dob gyanánt, sokkal ügyesebben táncolt.

Szelua úgy érezte, férjével órákig ülnek mozdulatlanul a vendégek között, ugyanakkor kizárva közülük. Végül édesanyja odalépett hozzá, és gyengéden felhúzta a fonott székből. Gamal követte őket a kivilágított lakásba.

A vendégek jókedve a tetőfokára hágott – a tetőről felszálló hangok a Szajjida Zajnab mecset minaretjeiről visszaverődve egészen az Abidin palotáig szűrődtek.

Szelua meglepődve látta, hogy két dobos kivált a zenészek csoportjából, és most vigyorogva ott áll a hálószoba előtt. Ám nem sok ideje volt gondolkodni, mert az ajtó kivágódott, mögötte pedig, a félhomályos szobában nem más várta őket, mint UmmHaszanajn.

Szelua, érezve, hogy térdei megremegnek, erősen Najna karjába kapaszkodott. Gamal és anyja követték őket a szobába. Az odakint álló két zenész olyan hangosan dobolt, hogy Szelua nem is hallotta becsukódni az ajtót. Umm-Haszanajn és Najna leültette őt az ágy szélére, majd elkezdték vetkőztetni; a nagy türelmetlenségben még le is szakítottak egy-két gombot. Végül Szelua majdnem anyaszült meztelenül állt előttük – csak vékony selyembugyogóját hagyták rajta. Zavartan nézett anyjára. Nem értem, üzente a tekintetével, ám Najna nem nézett rá.

Nemsokára vége lesz, mormolta halkan. Csak ennyit tudott mondani.

Szelua Umm-Haszanajnra nézett – az asszony gondolataiba merülve hümmögött a dobosok vad zenéjére. Tekintete továbbsiklott anyósára, aki ridegen, fürkészően nézett rá. Végül Gamalra nézett, aki homlokát ráncolva a padlóra szegezte tekintetét.

A következő pillanatban Najna hirtelen lefogta, UmmHaszanajn pedig a bugyogója felé kapott. Egy határozott, gyors mozdulattal lekapta róla az alsóneműt. Szelua sikoltozva tekergőzött az ágyon, megpróbált kiszabadulni anyja és a bábaasszony kezei közül, ám akkor anyósa csatlakozott a másik két asszonyhoz. Szelua érezte, hogy hármójukkal szemben nincs esélye. Akkor Umm-Haszanajn szétfeszítette a combjait, és Szelua érezte, ahogy hideg ujjai kíméletlenül belehatolnak. A következő pillanatban éles fájdalom hasított belé, ahogy az asszony átszakította altestében a vékony hártyát. Szelua vádlón anyjára pillantott, ám az elfordította a fejét. Akkor a megkínzott és megalázott lány lenézett a combjára – vékony csíkban lecsurgó vére megfestette alatta a hófehér lepedőt.

A három asszony huhogása és az ajtó előtt álló zenészek dobolása elnyomta sikolyait.

Hát ezért állnak odakint…

A felismerés úgy osont be az agyába, mint egy látogató valakinek az álmába.

Igen, a zenészek csak azért álltak az ajtó elé, hogy elnémítsák a sikolyait.

Najna, aki még továbbra is képtelen volt a szemébe nézni, gyengéden megsimogatta a fejét, és a fülébe suttogott valamit, amit Szelua a hangos dobolás miatt nem hallott. A következő pillanatban anyja már el is tűnt, a másik két asszony pedig óvatosan kihúzta alóla a lepedőt. Szelua csak akkor értette meg, hogy a vérfoltot, szüzessége bizonyítékát megmutatják a

vendégeknek. A zenészek újra csatlakoztak a vendégsereghez – a dobolás hangjai egyre távolodtak, míg Szelua már csak saját sírását hallotta.

Mikor kettesben maradtak férjével, Gamal némán odalépett mellé, és óvatosan kinyújtotta felé a kezét.

– Ne merészelj hozzám érni! – sziszegte Szelua. Fájdalmában összegömbölyödött az ágyon.

– Sajnálom – suttogta Gamal. – Ha tudtam volna, mire készülnek, ragaszkodtam volna hozzá, hogy másképp történjen meg. De mama… meg akart bizonyosodni róla… – Halk, gyengéd hangon beszélt, és tiltása ellenére megsimogatta Szelua karját, majd ajkaihoz emelve megcsókolta a kezét.

Szelua lassan férje felé fordította a fejét. Tekintetük akkor találkozott először, és Szelua döbbenten látta, férjének kedvesen csillogó szemei vannak. Bár szeme sarkában összegyűlt a könny, már nem sírt.

– Ígérem, soha többé nem engedem, hogy bárki is bántson! – mondta komoly hangon Gamal.

Nem erőszakoskodott, türelmesen megvárta, míg két héttel később Szelua már elfogadta a közeledését. Kilenc hónappal később a lány világra hozta Karimát. Két nemzedék óta ő volt az első gyermek, akinek a születésénél nem Umm-Haszanajn segédkezett. ***** Mindössze negyven nappal Karima születése után Szelua ismét várandós volt. Akkor kezdődtek a szörnyűségek.

Még szoptatta Karimát, mikor második gyermeke, egy kisfiú, halva született.

Szelua könnyes szemmel nézett az aprócska, mozdulatlan testre, amely a hosszú köldökzsinórral még holtában is belekapaszkodott. Elkínzottan Najnára emelte tekintetét,

miközben egész testével megfeszült, hogy legyőzze a szívét hullámokban eltöltő fájdalmat.

Najna még nedves kezével megszorította lánya vállát.

– Ha sírsz, elapad a tejed – mondta. – Itt van ez a gyönyörű kislány. Ha másért nem, érte végy erőt magadon! Szelua, istennek céljai vannak velünk, semmit sem tesz ok nélkül. Még ha nem is értjük…

Ez volt az az időszak, mikor Szelua megszerette a férjét – korábban el sem tudta képzelni, hogy Gamal valaha is ilyen mély érzéseket ébreszt fel benne. A férfi munka után azonnal hazasietett, hogy minél több terhet levegyen Szelua válláról.

Hátára ültette tizenegy hónapos lányát, és hihetetlen hangokat adott ki, amin a rajta lovagló Karima és felesége hangosan kacagott. Minden nap éjszakába nyúlóan felesége mellett maradt a konyhában, és míg az felvágta, felszeletelte és megfőzte az ételt, a munkatársairól mesélt neki, hogy szegények milyen sokat szenvednek feleségeik és anyósaik mellett. Gamal mindent megtett, hogy felesége ne gondoljon halva született gyermekükre.

A szerény, visszahúzódó férfi így tanult meg hosszasan beszélni és viccelődni. Éjszakánként pedig feleségéhez hajolt, és szebbnél szebb szavakat suttogott a fülébe. Szelua pedig úgy érezte, az ő élete sokkal szebb, mint a Sukrí Szarhané vagy Rusdi Abazáé, akik csak a filmekben mentek feleségül.

Hercegnőm, suttogta Gamal.

Lelkecském.

Szebben ragyogsz, mint a hold.

Negyven nappal később Szelua ismét várandós volt.

Második gyermekét még hat követte – halva születtek, vagy néhány hetes korukban ért véget az életük. Két hónap volt a leghosszabb időszak, amíg Szelua karjában tarthatta gyermekét.

És mintha gyermekei elvesztése nem okozott volna elég kínt, minden egyes alkalommal még családtagjai győzködését is el kellett viselnie: csak azt tudták szajkózni, hogy temesse el mélyen gyászát, mert istennek biztos megvan az oka arra, hogy ilyen sok fájdalmat mér rá. ***** És akkor megszületett Samsz.

Tökéletes csecsemő volt, hullámos, fekete hajjal és csillogó, szürkéskék szemekkel. Bőre illata olyan volt, mint a meleg vajé, párnás lábacskáinak és karjainak képtelenség volt ellenállni.

Megérte az egy hónapos kort.

Aztán a kettőt. És a három hónapot is. Aztán eltelt egy év, és újabb boldog napok következtek. Megtanult járni, csengő hangon kacagott, és elkezdett beszélni, boldogan tapsolt, mikor szülei megértették, mit akar mondani.

Samsz csak úgy tudott elaludni, ha Szelua mellé feküdt, orruk összeért, a leheletük összekeveredett. Akkor puha karocskáit édesanyja nyaka köré fonta, aprócska ujjaival Szelua lágy, hullámos hajába kapaszkodott. Szelua, aki soha életében nem énekelt, elcsodálkozott, hogy a kis Samsz szereti a hangját. Kisfia ragaszkodott hozzá, hogy elalvás előtt énekeljen neki: Baba mikor jön haza?

Hat órakor.

Gyalog jön vagy biciklin?

A szép biciklijén.

Fehér vagy piros a bicikli?

Fehér, mint a tejszínhab.

Szelua gyakran fia mellett maradt az ágyban, élvezte langyos, finom leheletét. „Már alszik”, suttogta Gamal, mikor hazaért.

„Gyere, kedvesem…” De Szelua nem szívesen bontakozott ki kisfia öleléséből, és nem örült annak, amiért máskor oly hálás volt: azért, hogy Gamal mellette akar lenni, késő éjszakáig ébren maradni és elmesélni, mi történt vele aznap, míg felesége szelíden simogatja ölébe hajtott fejét.

Szelua néha úgy érezte, nincs a szívében annyi szeretet, hogy mindenkinek eleget adhasson belőle. Talán ezért nem maradt életben a többi gyermekem, mondta ilyenkor magában. Ha hét másikról kellene gondoskodnom, most nem tudnék ennyi szeretet adni Samsznak. Örült neki, hogy Karima segít neki. Lánya ekkor tízéves volt, már elég nagy ahhoz, hogy törődjön az öccsével, míg édesanyja megszületendő gyermekével foglalkozik.

Ha életben marad, mondogatta magában, sajgó derekát dörzsölgetve. Ha életben marad… ***** A padlót sikálta, amikor történt.

Karima Samszot etette, és vidáman dúdolgatva élvezte az erkélyajtón beáramló kora szeptemberi szellőt. Samsz nővére karján ült, száját lelkesen tátogatva várt minden egyes kanál édes ételt, két falat között pedig hangosan nevetett Karima grimaszain.

Fatijja, a szomszédasszony erkélye ajtaját kitárva tanúja volt a jelenetnek. Fatijja majdnem kétéves fia alig volt idősebb Samsznál. Azonban Szelua fiával ellentétben ő beteges volt, szülei gyakran hívták ki hozzá a hakim-ot.

Karima, megérezve Fatijja tekintetét, odafordult felé. A szomszédasszony felemelte sálba burkolt fejét, és ajkait összeszorítva meredten nézte a kis Samszot.

Karima ijedten felugrott a székből, és az erkélyajtót gyorsan becsukva a hálószobába menekült. Allahu Akbar, Allahu Akbar,

Aouzu billah min a-sajtan ar-rajim, motyogta, száját öccse selymes hajába fúrva. Ám akkor már semmilyen ima nem segíthetett.

Rögtön másnap Samsz vérhast kapott, és egy héten belül meghalt.

A gonosz szeme küldte őt a halálba.

Szelua teljesen összetört, könnyek között hozta világra gyermekét. Nem akarta megérinteni, még szoptatni sem volt hajlandó. „Samsz miért halt meg, ő meg miért él? Miért ez a gyermek maradt életben?” Ám Karima és Najna gondoskodása ellenére az újszülött is meghalt, mindössze két héttel a kis Samsz után.

Meghalt még azelőtt, hogy nevet kapott volna.

Szelua teljesen bezárkózott. Nem evett, nem beszélt senkivel, nem engedte, hogy férje hozzábújjon, és vidám történeteket meséljen a munkatársairól. Nem törődött azzal, hogy kifésülje derékig érő haját, vagy kifesse a szemét. Még csak nem is fürdött.

Némán zokogva könnyekkel áztatta el a puha pamutlepedőt, miközben elképzelte, ahogy halott kisfia lágy karocskái a nyaka köré fonódnak. Könnyei sehogy sem akartak elapadni; olyan sok gyermekét veszítette el, hogy a fájdalom, melyet éveken át magába fojtott, most árként borította el. ***** Végül Najna volt az, aki beszélt vele. Dühösen, villámló tekintettel nézett lányára.

– Azt hiszed, te vagy az első? – kérdezte.

Szelua szobájának ajtajában állt, fekete ruhába bújtatott, vékony testének körvonalai kiváltak az őt körülvevő félhomályból. Szelua nem válaszolt.

– Én hat gyermekemet veszítettem el – folytatta Najna. – Hatot! Gondolod, én nem gyászoltam őket?

Szelua fájdalmasan összekuporodott, tenyerét a fülére tapasztotta, hogy ne hallja anyja szigorú szavait.

– A gyermekeim… – nyögte.

Najna szomorúan felsóhajtott, majd az ágyhoz lépett, és lehajolva kisöpörte lánya arcából a haját.

– Nézz magadra! – mondta az ágyra ülve. – Mit teszel magaddal, gyermekem? Meg akarod ölni magad?

– Már halott vagyok – válaszolta Szelua sírva. – Testem darabjai halottak. A húsom… Nem maradt semmim. Semmim. Üres vagyok.

– Bármi is történik velünk, nem maradsz üresen. Magad vagy az élet. Akkor is ha törékeny, keserves, és akkor is ha gyönyörű.

Teli vagy élettel.

– Még akkor is, ha nem tudok egészséges gyermeket szülni?

– Akkor is, ha tudsz.

Szelua csendben elgondolkodott anyja szavam.

– Hát nem érted, hogy miért kínok között hozzuk világra gyermekeinket, nem pedig csak úgy kapjuk őket istentől? Mert mikor a kín elmúlik, szeretet lép a helyébe, és rajtuk keresztül magunkat is megtanuljuk szeretni. Ha korábban nem is szerettük magunkat.

Szelua megfordult, hogy anyja szemébe nézhessen. Najna a haját simogatva, mosolyogva így folytatta: – Karima sokkal többet érdemel.

– Karima! – suttogta rekedt hangon Szelua. Hirtelen bűntudat söpört végig rajta. Engedte, hogy a bánat eluralkodjon rajta, és teljesen megfeledkezett a lányáról. Nem gondolt arra, hogy Karima ugyanúgy gyászolja a kis Samszot és újszülött testvérét, mint ő. Ám akármilyen nagy is volt a fájdalma, vízbe mártogatott törölközővel megtörölgette anyja testét, teát és ételt készített neki. Szelua azonban nem nyúlt hozzá az ételhez, hónapokig nem

mondta ki lánya nevét, mintha Karima egy látomás lett volna, amely, amint kimondják a nevét, eltűnik. – Kislányom…

Akkor hirtelen felült ágyában. A gyors mozdulattól homályos fátyol ereszkedett a szemére, ám a következő pillanatban már el is mosta a felismerés melegsége. Döbbenten nézett le az izzadságtól nyirkos testére tapadó hálóingre, vékony kezére, egyenetlen, hasadozott körmeire. Tenyerét arcára szorítva, száraz, repedezett ajkait végigsimítva úgy érezte, ujjai egy idegen testét tapintják ki.

Najna hálaimát rebegve felállt lánya ágyáról, és hónapok óta először a függönyhöz lépett, és beengedte a napfényt. Szelua hunyorgott a fénytől, de aztán boldogan mélyet sóhajtott.

– Karima! – kiáltotta, de még érezte torkában a könnyeket.

– Karima! – kiáltotta még egyszer, immár sokkal tisztább hangon. – Karima!

Előbb csak lánya gyors lépteit hallotta, majd a következő pillanatban megjelent Karima. Félénken lépett be, arcán mély fájdalommal, melyet nagyanyja azóta, hogy két testvére meghalt, minden nap látott rajta. A lány egy pillanatra megállt – csodálkozva nézett mosolygó anyjára.

– Hadzsati! – suttogta Szelua, mire Karima boldogan szaladt ölelő karjaiba. Életem. ***** – Még két gyermekem született. Adil, mert isten kegyes volt hozzám annak ellenére, hogy igazságtalannak neveztem, és Amar, életem csillaga.

Szelua mamát kifárasztotta a hosszú mesélés, az alumínium lábas mégis tele van gondosan összegöngyölt szőlőlevelekkel.

Elcsen tőlem egy cigarettát, és kioson a fürdőszobába, az egyetlen helyre, ahol Karima békén hagyja.

Huda szomorúan néz rám, én pedig tudom, ajándékként tekint minden napra, melyet nagyanyjával tölthet. Az orvos szerint már nem sokáig él. Érzem, hogy könny tolul a szemembe. Élet és halál szorosan összefonódik, alig látni a közöttük húzódó határvonalat.

Mennyire szeretném látni a halált, hogy, ha majd kopogtat az ajtón, kizárhassam! ***** Március elején kezdetét veszi a ramadán; ha az ember kimegy az utcára, azonnal észreveszi, hogy a város ritmusa jelentősen megváltozott.

Fél órával naplemente előtt a járókelők arcára feszültség ül ki.

Mindenki feszültebb, mint általában, alig várják, hogy hazaérjenek, ahol finomabbnál finomabb falatokkal fogadják őket. A volánnál ülők idegesen a gázpedálra taposnak, ám a következő pillanatban kénytelenek fékezni, és beragadnak hazafelé tartó társaik közé.

A nagy, zsúfolt buszok, mivel a fáradt rendőrök már rég nem figyelnek rájuk, a közlekedési táblákra és piros lámpákra ügyet sem vetve hajtanak végig a városon. Az utasok fejüket a nyitott ablakok alumíniumkeretein nyugtatva pihennek; arckifejezésük azt sugallja, nem hiszik, hogy még a nap végéig hazaérnek.

A boltosok sorban mind lehúzzák üzletük ajtaján a rolót; az elsötétített boltok hamarosan rémült gyermekekre hasonlítanak, akik kezükbe temetik arcukat, hogy ne lássák az ijesztő szörnyeket.

Az utcákról lassan eltűnnek az emberek, majd a városra telepedett csendbe egyszer csak belehasít az adan[48]. Akkor a város új életre kel, a leeresztett rolók mögül egyre több helyen hallatszik ki az izgatott suttogás.

Az elhagyatott utcákat róva hallom, ahogy a beszélgetések zümmögő hangjába porcelánedények csilingelése vegyül. Egy magányos taxi hajt el mellettem, élvezve a szabadságot, ahogy egy pompás telivér vágtat végig a nyílt mezőn. Még a bouab is bezárkózott kis lakásába; a magas, keskeny ajtó gondoskodik róla, hogy senki se zavarhassa jelentéktelen kérésekkel.

Vonzónak találom a ramadánt. Ebben az időszakban minden, amit az emberek máskor magától értetődőnek vesznek, elérhetetlennek tűnik. A kínzó szomjat csillapító hideg víz, a reggeli tea, a kenyér és sajt, a délutáni török kávé és a kiadós, késői ebéd. A feszültséget csillapító cigaretta, vagy az, amelyet egyszerűen a dohányzás nyújtotta öröm miatt szívunk el. A testiség élvezete, vagy egy jó kis káromkodás, ami után megkönnyebbülünk.

Ramadán idejére mindez elérhetetlenné válik, türelmesen meg kell várnunk a varázslatos órát, mikor az adan hangjára a tiltott dolgok a homályból kikerülve átlépnek a megengedett dolgok birodalmába. A ramadán megköveteli a hívőtől, hogy az felfedezze a szenvedélytől mentesen, lassan múló napot.

Tapasztalva az élet megszokott részeinek hiányát, valódi, kínzó éhséget érzünk testünkben-lelkünkben. Az igaz hívők pedig így kerülnek közel istenhez, ezáltal adnak hálát neki.

A lassan vánszorgó nappalt nyüzsgő este követi. Egyes kairóiak a mecsetben, imádkozással töltik a ramadán éjszakáit. Vannak, akik otthon maradnak, és révült tekintettel bámulnak a tévé képernyőjére – megbabonázzák őket az egy hónapig tartó éjszakai szappanoperák. Ám a legtöbb embert a „ramadáni sátrak” vonzzák magukhoz.

A szállodák, kávézók és éttermek egymással versengve igyekeznek minél vonzóbb légkört teremteni. Az utcán felállított sátorrudak között színpompás, szebbnél szebb mintájú, vékony

szövetek feszülnek. Odabent török kávé és vízipipadohány aromájának csalogató elegye járja át a levegőt, illatos felhőbe burkolva az asztalok fölött egymás felé hajoló szerelmeseket és a hangosan nevetgélő baráti társaságokat.

A ramadáni sátrakban sebesen repül az idő; kegyetlenül gyorsan közeleg a reggel. A programok listáján felbukkan egy-egy népszerű énekes neve. A művészek kénytelenek elhagyni a biztonságos stúdiót, és bizonyítaniuk kell: dalaiknak szárnyalniuk kell, hangjuk nem veszhet el az edények csörömpölése, a fiatalemberek rekedt hangja, a flörtölő lányok kihívó kacagása és a sisá[49]-k cseresznye- vagy dinnyearomáját életben tartó parazsat fel-felszító férfiak motoszkálása között.

Hajnali két-három óra felé a sisá-t szívók és a szalep-et iszogatok, ha már nem akarnak enni, lassan elkezdik kikérni a számláikat. Mint megtudom, a hajnalt közvetlenül megelőző étkezés a szuhur. Az emberek ilyenkor általában ful-t esznek, olcsó, ám annál laktatóbb babpörköltet. A hatalmas város ful-t árusító számtalan étkezdéje közül az al-Gahs a legfigyelemreméltóbb.

A Gahs Szajjida Zajnab szívében található, Kairónak azon a részén, amely a Mohamed próféta unokájának nevét viselő mecset mögött terül el. A piszkos homlokzatú kis boltok láncának eme gyöngyszemébe a legkülönfélébb emberek járnak enni.

Mercedesen, ütött-kopott biciklin vagy könnyű papucsban, gyalogszerrel érkeznek. A Gahsban mindig sokan vannak, ramadán idején pedig szó szerint elárasztják a boltot. A környező keskeny kis utcákban annyian gyűlnek össze, hogy szinte képtelenség áttörni közöttük, az autósok pedig csak lépésben tudnak haladni parkoló társaik mellett.

Az állandó vendégek sorban állva várják, hogy a járdára kitett faasztalok egyike végre felszabaduljon, és ők leülhessenek. Azok,

akiknek nincs idejük várni, újságpapírokat terítenek a parkoló autók motorháztetőire, úgy esznek, állva. Az írástudatlan felszolgálók villámgyors fejszámolást végeznek a számláikat kikérő tíz-tizenöt fős csoportoknak. Vajas ful, olívaolajas ful, ful sült tojással… az éhesebbek egy kis falafelt is rendelnek, mellé sóban eltett citromot. Meleg 7Up-ot vagy valami arra hasonlító üdítőt isznak olyan üvegekből, amelyeket már több százszor töltött újra a gyártó.

Az alumíniumtálcák között egy olyat se találni, amelyiken ne lenne horpadás. Maga a ful ránézésre egy cseppet sem étvágygerjesztő, barna massza, ám amint rákerül a meleg lepénykenyérre, fenséges étekké válik. Mindennek ellenére a Gahs nem a ful-járól, hanem az ott megforduló népekről híres.

Gazdagok és szegények egymás mellett esznek a ramadán növekvő holdja alatt, mohón töltik meg bendőiket, mielőtt engedelmesen végig kell böjtölniük egy újabb teljes napot. A hajnalt megelőző pillanatokban a taxisofőrök és befektetési bankárok egyformán élvezik a szomjúságot csillapító hideg víz selymes ízét, ugyanúgy harapnak bele a kenyérbe, amely erőt ad nekik a következő hosszú nap elviseléséhez. Majd az elégedettségben és jóllakottságban egyenlőkké válva térnek vissza otthonaikba, hogy még szundítsanak néhány órácskát, így merítve erőt a következő estéig tartó, végtelennek tűnő naphoz. ***** Kiderül, hogy Huda és sógornője, Alia összeesküvést szőnek – támadást akarnak indítani a szemöldököm ellen.

Miután szatyrokkal a kezemben nagy nehezen keresztülverekedtem magam a Kuaszr al-Ajni utcán nyüzsgő tömegen, és felvonszoltam magam az ötödikre, semmi kedvem társasági életet élni. Ám Huda kinéz a félig nyitott ajtón; gömbölyű hasán megfeszül a testén máskor lötyögő sárga

hálóing, hosszú haja szabadon lóg, és olajtól fénylik. Mikor azt mondom, hogy fáradt vagyok, szemöldökét ráncolva, fenyegetően néz rám, és fejével intve behív a lakásába. Hallom, hogy odabent Alia mond valamit, de hangja túlságosan távolról jön ahhoz, hogy megértsem a szavakat.

Huda azonban elvörösödik.

– És hozzál cigarettát – mondja halkan, elfojtva nevetését.

Hangosat sóhajtva kinyitom az ajtómat. Be sem megyek, csak leteszem a szatyrokat, majd futó pillantást vetek a lakókkal mit sem törődő liftre, és belépek Huda kellemesen befűtött lakásába.

Alia gyerekei Karimánál vannak a Dokki utcában. A kanapén ül, szétterpesztett lábujjakkal, úgy várja, hogy körmein megszáradjon az élénk mályvaszínű lakk. Feláll, és amikor arcon csókol, haján nehéz dióolajillatot érzek. Vékony, csíkos pólót és sortot visel. Ekkor jövök rá, hogy Huda férjének távollétét kihasználva a két lány csajos, „wellnessnapot” tart.

– Nem kéne dohányoznunk Huda mellett – mondom Aliának.

– A baba miatt…

Huda türelmetlenül legyint.

– Elég régóta élsz már itt ahhoz, hogy érezd, milyen a városban a levegő. Egy kis cigifüst meg se kottyan a leányzónak. Sőt legalább megerősíti az immunrendszerét.

– Hát kislányod lesz? Csináltattál ultrahangot?

Huda bólint. Csak úgy csillog a szeme.

Boldogan megölelem, de azért vigyázok, nehogy megnyomjam a rekeszizmát.

– Mabrouk!

Míg Huda kimegy a konyhába teát készíteni, Alia elfogadja a cigarettát, amellyel még mindig vonakodva kínálom.

Köhögve elhessegeti a füstöt, amelyet nem igazán tüdőzött le, majd a tárgyra tér.

– Tudod, én segíthetnék ezeket rendbe szedni – mondja mármár ördögi mosollyal. Az arcomat figyeli, vajon megsértődtem-e az ajánlaton.

Meglepetten nyúlok bozontos szemöldökömhöz. Még sosem jutott eszembe kiszedni. Összehasonlítom Alia tökéletes ívű, vékony szemöldökével. Hát, őszintén szólva, az övé sokkal szebb.

Végül megadom magam. Alia elmagyarázza, hogy először egy szemöldökceruzával megrajzolja a kívánt ívet.

– Tudod, a testvérem férje Amríkiban él – meséli. – Csak úgy maradhatott ott, ha feleségül vesz egy amerikai lányt.

Hátrébb húzom a fejem.

– A testvéred mellett van egy másik felesége? – kérdezem döbbenten.

Alia megvonja a vállát.

– Az unokaöcsém leukémiás. A testvérem otthagyta a munkahelyét, hogy ápolhassa. A sógorom itthon nem keresett annyit, hogy a gyermekeit is elláthassa, és a gyógyszereket is megvehesse. Egész Egyiptomot bejárta, hogy találjon egy második állást. Tudod, újságíró. Az al-Ahramba írt. Mikor az újság továbbképzésre Amerikába küldött egy csoportot, ő is köztük volt, és aztán ott is maradt. Újságírói diplomája van, de egy benzinkútnál dolgozik.

– De a testvéred hogyan tudja elviselni, hogy a férjének van egy másik felesége is? – kérdezem értetlenül. – Vagy nem szereti?

Alia a hamut lepöckölve felsóhajt, majd belekortyol a teájába, amelyet időközben Huda behozott.

– Őrülten szereti – válaszolja. – Akárcsak a férje őt.

Szomszédok voltak, és azóta szeretik egymást, hogy gyermekkorukban együtt játszottak. Hét hónappal azután, hogy a sógorom dolgozni kezdett a benzinkútnál, a bevándorlásiak felkeresték a munkahelyét. Egy illegális bevándorlótól kapták a

fülest. De pont akkor szerencsére nem volt beosztva. Később a felettese, egy amerikai nő figyelmeztette. Még aznap este felhívta a testvéremet, és azt mondta, hazajön. Attól félt, ha elkapják, lecsukhatják, és isten tudja, mennyi ideig kell rács mögött ülnie, míg kitoloncolják.

A testvérem könyörgött neki, hogy maradjon. Könyörgött, hogy, kerüljön bármibe, akár vegyen feleségül egy amerikai lányt, de maradjon. Mert ha hazajön, a fiuk meghal. Azt mondta a férjének, ha megöli a fiukat, végez vele.

Ekkor Alia két mutatóujja köré csavar egy hosszú cérnaszálat, és fogai közé fogva széthúzza egy háromszöggé. Mögém lép, és rám parancsol, hogy támasszam meg a fejem a kanapé háttámláján. Aztán fölém hajol, én pedig már csak a bozontos szemöldökömet kirángató cérna zizegő hangját hallom.

Fájdalmasan nyöszörgők, érzem, hogy szememet elárasztja a könny.

Mikor Huda elmosolyodik, elszégyellem magam, hogy még ennyi fájdalmat sem vagyok képes hősiesen tűrni.

De Alia szerencsére gyorsan végez. Felülök, és lesöpröm arcomról a kis szőrszálakat. Alia kezembe adja a tükröt, ám én nem nézek bele, új külsőmnél sokkal jobban érdekel testvére története.

– Mit akar tenni a testvéred? – kérdezem.

– Mit tehetne? – kérdez vissza Aha. – A fia még él, a többi gyermeke pedig boldog és egészséges. Kívánhat ennél többet egy anya?

– Igen. Hogy a férje, akit szeret, csak az övé legyen – válaszolom.

Alia elnézően mosolyog. Gyakran van úgy, hogy egy szegény asszony nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy nő

legyen. Előbb anyai, asszonyi, testvéri vagy gyermeki kötelességét kell teljesítenie.

Felemeli a tükröt, és ragaszkodik hozzá, hogy nézzem meg magam. Furcsa ilyennek látnom az arcomat, a bozontos szőrzet nélkül.

– Egészen más! – kiált fel Alia, Huda pedig egyetértően hümmög, és azt mondja, szép vagyok, mint a hold.

Egymásra vigyorgunk. Egy rövidke ideig élvezzük, hogy nők lehetünk. ***** Van Kairóban egy hegy… vagy talán nem is hegy, csak a talaj egy próbálkozása, hogy a felszínt szétszakítva a szabad ég felé törjön. Ez a Mukattam-fennsík. Miután egy hosszú, kanyargós, göröngyös úton, amely egy rozoga taxit kemény kihívás elé állít, feljut az ember a dombra, elnyeri jutalmát – odafentről gyönyörű kilátás nyílik a városra. Ennek a kilátásnak köszönhető, hogy a környék gyorsan fejlődött: fényűző villák sorakoznak a fennsík peremén, púpos hátából pedig hatalmas társasházak türemkednek ki.

Az egyenetlen peremnél autók parkolnak, utasaik pedig, ki bátrabban, ki kevésbé bátran, leülnek, és mellkasukhoz húzott térdüket átkulcsolva gyönyörködnek a kilátásban.

Szerelmespárok jönnek ide, hogy andalogjanak egyet a fennsík peremét szegélyező kanyargós úton – egyik oldalukon a villák sorakoznak, míg a másikon az ijesztően izgalmas mélység.

Hivalkodó épületek az egyik oldalon, vöröses sziklákkal tarkított, hűvös űr a másikon.

Szikár fiúk baktatnak az úton, a farúdról lelógó fémvödrök neki-nekicsapódnak combjaiknak. Vödreikben, néhány piszkos jégkockán üvegek hevernek, bennük meleg szódavíz. Néhány piaszterért a fiúk az övükön lógó nyitóval kiengedik az üvegből a

pezsgő dzsinnt. Újabb néhány piaszterért pedig megvigasztalják a szenvedő szerelmest – tisztán csengő, vékony hangon éneklik el neki Abdal-Halim dalait.

A fennsíkra látogatók a mozdulatlan, ritka levegőbe szippantva gyönyörködnek a városban. Ebből a magasságból nappal Kairó nyugodtnak, mozdulatlannak tűnik, olyan, mint egy hatalmas, de nem veszélyes útvesztő, amely azoknak, akik jó szándékkal lépnek be falai közé, nem fog ártani. Este aztán, a letekintő hold alatt miriádnyi szentjánosbogárral pettyezett, aranyosan csillogó szőnyeggé változik. Az utcák szövevényes hálójában a mecsetek kivilágított minaretjei szolgálnak tájékozódási pontokként.

Nem azért mentem fel a fennsíkra, hogy a világtól elvonulva, remeteként várjam a megvilágosodást. Egyszerűen csak hátrahajtom a fejem, és hallgatózom, figyelem, ahogy a hold lágy ezüst fénye elvegyül a nyugodt, mozdulatlan levegőben. ***** Meggel a Khan al-Khaliliben töltöttük az egyik áprilisi délutánt, majd azzal koronáztuk meg a napot, hogy benéztünk Karim boltjába. Kimerülten érünk haza a Haszan Murád utca 10-be, sajgó kezeinkbe belevágnak a nejlonszatyrok fülei. Miután többször is hasztalanul próbáltuk meg lehívni a liftet, Meg beletörődőén a hideg vasrácsnak támasztja homlokát.

– Gyűlölöm ezt az átkozott liftet! – mondja.

– Ő gyűlöl minket. – Én már indulok is a lépcső felé.

– Ne! Most már tényleg elegem van! Ideje, hogy Abdal-Latif barátunk végre normálisan végezze a munkáját!

Elindul a házmester lakása felé, én pedig, emlékezve a fiaskóra a taxisofőrrel, bizonytalanul követem. Meg bekopog a fémajtón.

Semmi válasz. Újra bekopog, ezúttal dühösebben, miközben rám néz.

– Hogy mondják arabul, hogy „Gyűlölöm az átkozott liftjét!”?

Már éppen válaszolnék, de akkor végre kinyílik az ajtó.

– Mi az? – kérdezi Abdal-Latif sovány felesége, fáradt hangon.

Elszégyellem magam. Hiszen mi csak a bazárban sétálgattunk, ő azonban tényleg kimerültnek látszik.

Meg megkérdezi tőle, hol a gondnok. Az asszony megrázza a fejét.

– Vidéken van – válaszolja beletörődő, szomorú hangon.

Látom, hogy Meg elbizonytalanodik.

– És mikor ér haza? – kérdezi végül, a díszes vasrácsra mutatva.

– A lift…

Az asszony egy pillanatig némán bámul ránk.

– Várniuk kell… ezt a hónapot vidéken tölti, a másik feleségével.

Meg kérdőn néz rám, hogy fordítsam le, amit a nő mondott, mire gyorsan elhadarom a választ. Meg akarom kérdezni AbdalLatif feleségétől, hogy jól értettem-e, amit mondott, holott pontosan tudom, hogy nem értettem félre a szavait.

Meggel tágra nyílt szemmel nézünk egymásra.

Az asszony a szatyrainkra nézve felsóhajt, majd a padra mutat, amelyen a férje szokott ücsörögni.

– Várjanak itt, míg kihívom a liftest – mondja, és kicsoszog a házból. Régi, szakadt papucsán még látszik, hogy valaha rózsaszín volt.

Meg gyorsan leül a padra.

– Lépcsőzhetnénk – mondom. – Ha már eddig elvonszoltuk magunkat, ezt a néhány emeletet már igazán kibírjuk…

Meg megrázza a fejét.

– Mozdulni sem bírok! – Belekotor a szatyrokba. – Hol van a Cadbury?

Odaadom neki a bal kezemben lévőt, mire mohón kivesz belőle egy tábla csokit.

– Ha már itt tartunk, tudsz bárkit is, aki jobban rászorulna egy csokira, mint Mrs. Abdal-Latif?

Szomorúan megrázom a fejem, majd leülök Meg mellé, így várjuk, hogy a gondnok felesége visszajöjjön.

[42] Versgyűjtemény.

[43] Ó, istenem!

[44] Mértékegység, 4200 m2.

[45] Vörös filcből készült fejfedő.

[46] Kisasszony.

[47] Fűszeres húsgolyó.

[48] Imára hívás.

[49] Vízipipa.

Juszrijja Ahányszor hozzáérek, olyan, Mintha harmatos füvön simítanék végig, És ujjbegyeimből zöld levelek kelnek életre.

Leila és Mádzsnún (Abu l-Faradzs al-Iszfahani: Az énekek könyve, II kötet, Kr.u. 967)

Tűző napsütés árasztotta el a búzamezőt, már-már azzal fenyegetve, hogy felperzseli a gabonát. Juszrijja egy szifszah-fa árnyékában guggolva galabijjá-ja szegélyével megtörölte izzadságtól nedves nyakát. Mély lélegzetet vett, és érezte, hogy a forró veríték átáztatja a haja tövét, végigcsurog a gerince mentén, és összegyűlik a térdhajlatában. A távolból hallotta, ahogy az asszonyok nevetése elnyomja a gabonaszárakat vágó férfiak vassarlóinak hangját.

Otthagyta a többieket, hogy felhúzza a vödröt a kútból, és most kiélvezte a pillanatot, hogy egy kicsit megpihenhet a nagy melegben. Természetesen vissza fog menni, és segít az asszonyoknak elválasztani a kalászokat a szárakról, aztán a többiekkel együtt felrakodja a búzát a szekerekre. Ám lába alatt a talaj vonzóan hűvös volt, ezért egy darabig még maradt, míg a meleg szellő utol nem érte.

A zöld mező irányába nézett, a vonalra, ahol a datolyapálmák teteje végigsimított a kék égen. A városban nem látni ezt az

élénkzöld színt, mondták neki. Ott akármerre néz az ember, csak épületeket lát.

Ott nincsenek hűsítő vizet adó források, sem hűvös talaj, amelybe belefúrhatja a lábfejét, ha melege van.

Juszrijja szippantott még egy nagyot a nyirkos levegőből, majd vonakodva felállt. Semmi értelme ezen törnie a fejét. Ami megtörtént, megtörtént. Visszautasíthatta volna, de igent mondott.

A falu lakói egy emberként helyeseltek: Abdal-Latif nagyon jó fogás. Egy fitying nem sok, annyi sem volt a zsebében, mikor a városba ment, és ajándékokkal megrakodva tért vissza.

Juszrijja azonban valami mást is észrevett. Látott valamit a tekintetében, amit korábban nem. Figyelte a fiatalembert, mikor az barátaitól körülvéve elsétál mellette. Mióta visszatért a városból, a tekintete valahogy mélyebb lett, hűvösebb. Fémesen hideg közöny jelent meg benne, amely azt sugallta, hogy nem akar visszaköltözni a falujába.

A szifszah-fa alacsonyabban lévő ágai közé hajtotta a fejét, onnan nézte a fiatalembert. Én nem változom meg, gondolta, miközben lábujjait a hűvös talajba fúrta. Mikor visszajövök, újra kergetőzni jogok a mezőn a húgaimmal, és miután kifutkároztam magam, a hátamon fekve nézem majd a holdatfejemet simogatni fogja a fű, és szárnyalni fogok a csillagok jelé.

Nyakszirtjénél újra megkötötte a sálját, majd agyagkorsóját a kút peremére állította. Jófogás, ismételte magában. Apja nagyon büszke, hogy Abdal-Latif a falu összes lánya közül Juszrijja kezét kérte meg.

Elvégre erősek a kezei, bírják a munkát. Juszrijja mosollyal az arcán elindult vissza a nők felé. A városban van lehetőség pénzt keresni. Sokan tértek vissza meggazdagodva, de mind közül Abdal-Latif volt a legügyesebb. Juszrijja a férfiak mellett

dolgozott a mezőn, órákon keresztül bírta a munkát, erő tekintetében fel tudta venni velük a versenyt. Miért ne dolgozhatna ő is a városban? Megkereshetne annyi pénzt, hogy apja gond nélkül felnevelhesse többi kilenc gyermekét. Ha segítene neki, apja fellélegezhetne egy kicsit, esténként élvezhetné a csillagos ég látványát… ahogy akkor, mikor Juszrijja még kislány volt, és apja térde volt a trónja. És talán majd egy nap, mikor öccsei és húgai megházasodtak, és boldogok, vesz apjának egy arab paripát, feketét, amilyen a csillagok nélküli éjszakai égbolt, és boldogan nézheti, ahogy édesapja büszkén felszegett fejjel, kihúzott háttal, végigléptet a falun.

Hiszen édesapja lovasnak született. Még a legvadabb lovat is be tudja törni. A téli udvarházakban lakó gazdagok majd őt fogják megkérni, hogy tanítsa meg lovagolni gyermekeiket. Akkor nem kell majd többé engedelmesen, szótlanul teljesítenie a parancsokat, és esténként némán kihúzkodni büszkeségéből a megaláztatás szálkáit. „A világ anyjának” nevezik Kairót.

Az én édesanyám már rég nem él, mondta magában Juszrijja, ahogy tenyerében a gabonaszár selymesen puha kalászát morzsolgatva, a többiek felé sétált. Elmegyek ehhez az anyához, és hagyom, hogy körém fonja ölelő karjait. ***** Éppen az utolsó darabokat pakolta be műanyag táskájába, mikor édesapja belépett a szobába. A férfi kiküldte Juszrijja három húgát, akik azzal múlatták az időt, hogy sorra felpróbálták Juszrijja finom szövésű fehér fátylát. Apa és lánya hosszan egymás szemébe nézett.

A férfi arcán, mely a sok napsütéstől olyan volt, akár egy érett datolya, ráncok jelentek meg, ahogy szája szomorkás mosolyra húzódott.

– Hiányozni fogsz a testvéreidnek – szólalt meg. – Nem tudom, hogyan boldogulunk majd nélküled.

Juszrijja fejét oldalra billentve nézett apjára.

– Ekram mindent el tud végezni, amit én – mondta biztatóan.

– Ügyes lány, gondoskodni fog rólatok.

– Még egy teát sem tud főzni!

– Ha kedvesen megmondod neki, hogyan szereted, el fogja készíteni. Csak ne gorombáskodj vele. Tudod, milyen érzékeny szegény.

– Összes gyermekem közül te vagy a legokosabb – mondta az apja halkan. Mintha abban bízott volna, hogy így maradásra bírhatja lányát.

– Csak a legidősebb – felelte Juszrijja. – Adj nekik egy kis időt!

Apja egy hosszú pillanatig némán nézte a műanyag táskát, aztán a szekrényben lógó menyasszonyi ruhára emelte tekintetét.

– A faluban senki sem volt neked elég jó – mondta végül. – Ez a fajta élet minden valamire való fiatalembert a sárba ránt.

Juszrijja erre nem mondott semmit.

– Abdal-Latif mellett esélyed nyílik egy jobb életre – folytatta az apja. – Látod, milyen jól megállta a helyét a városban.

A lány lassan bólintott.

– Jól választottál, apám. Én pedig beleegyeztem a házasságba.

Ne félts, boldogok leszünk Abdal-Latiffal.

Apja kinyújtotta a kezét, és kérges tenyerével megsimogatta Juszrijja haját, majd közelebb húzta magához, és homlokon csókolta lányát.

– Gyönyörű vagy, akárcsak édesanyád volt – mondta halkan. – Menj, de térj vissza hozzánk!

***** Juszrijja fejét az ablaknak támasztva szunyókált. Abdal-Latif mozdulatlanul, éberen ült felesége mellett. Mosolyogva nézte a lányt, akinek kemény vonásait fáradtan megadóvá kényszerítették az elmúlt éjszaka eseményei. Még mindig a fülében csengett az ünnepi puskalövések hangja. Csak akkor hagyták abba a táncot, mikor a vendégsereg kezdett szétszéledni; miután mindenki visszatért a kis házába, édesanyja odalépett hozzájuk, és a kezébe helyezte ifjú felesége kezét.

Juszrijja nem hullatott könnyeket, mikor másnap reggel útra keltek. Csak sorra arcon csókolta öccseit és húgait, majd apjához lépett, és megcsókolta a kezét. Csendesen ült fel a teherautó platójára, és míg családjának integetett, emlékei tárházát feltöltötte a zöld mezők, rezgő levelű pálmafák és a sötét talajt elárasztó aranyszínű napfény képeivel.

Engedelmesen követte férjét a vonathoz, majd átadta neki a táskáját, amelyet gondosan szorosan körbekötözött azokon a helyeken, ahol a műanyag már kiszakadt. Abdal-Latif odavezette az üléshez, és bátorítóan odasúgott neki néhány gyengéd szót. A fiatalember is elmondhatta, hogy jól választott: a lány ugyanolyan halk szavú volt, mint ő, és biztosra vette, hogy nem lesz kiállhatatlan, követelőző asszony.

Vonatról nézve a mellettük elszáguldó táj képe egy eltorzult arcra hasonlított, és ahogy a város felé közeledtek, a vidék zöldje egyre ritkásabbá vált. Végtelennek tetsző öntözőcsövek kötötték össze a vékony, csenevész fákat, vizüket a talajba engedve életet leheltek a semmibe. Juszrijja összeszoruló gyomorral nézte a sivár tájat: Fájdalmas volt látnia, hogy a fák egyre ritkulnak, míg végül megadóan átadják helyüket a homoknak.

Abdal-Latif közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta, hogy nemsokára megérkeznek a városba. Az ablakon keresztül

Juszrijja látta, ahogy az ég kékje komor, szürkés színbe vált át, és magas házak tetői szabdalják szét. A betont nézve egyre nagyobb félelem lett úrrá rajta.

Minél közelebb jutottak az állomáshoz, annál több szemét szegélyezte a síneket. Mikor a vonat megállt, Juszrijja kíváncsian nézett le a peront elárasztó emberekre, de döbbenten látta, hogy minden arc merev, komor. Akkor az utasok egyszer csak megindultak, és élelemmel teli dobozaikkal, durva szövettáskáikkal és fonott kosaraikkal a kezükben egymást félrelökve próbáltak kijutni az állomásról.

Juszrijja sűrűn pislogva, riadtan nézett körbe, és próbált talpon maradni a tömegben. Teljes erőből szorította Abdal-Latif kezét, hagyta, hogy férje kirángassa magával az állomásról.

– Busszal megyünk tovább – mondta Abdal-Latif. Juszrijja férje arcát nézve érezte, hogy határozott tekintete őt is megnyugtatja.

Abdal-Latif elmosolyodott.

– Készen állsz?

A busz meg sem állt, az emberek úgy özönlöttek le róla. Máris újra gyorsítani kezdett, Abdal-Latif pedig hátulról megtolta Juszrijját.

– Siess! – kiáltotta.

A lány szaladni kezdett a jármű mellett; a nagy kerekek a szandáljához ijesztően közel forogtak.

– Kapd el a korlátot! – kiabálta Abdal-Latif.

Juszrijja látta, hogy az előtte szaladó férfi éppen ezt teszi: a korlátot megragadva felugrott a buszra, mire egy kéz kinyúlt érte, és beljebb húzta.

Juszrijja lélekjelenlétét visszanyerve könnyedén követte a férfi példáját. Abdal-Latif azonban már nehezebben tudott felugrani a mozgó járműre. Felesége táskája és a nagy kosár, amelyet a

vállára vett, visszahúzták. Előbb a táskát dobta fel a buszra, melyet Juszrijja ügyesen elkapott. Ám ekkorra a jármű már felgyorsított, így Abdal-Latifnak minden erejére szüksége volt, hogy lépést tudjon tartani vele. Karját előrenyújtva megragadta a korlátot, és felhúzta magát a járműre. Juszrijja rémülten kapaszkodott férje karjába.

Míg Abdal-Latif az egyre gyorsuló, piros busz mellett futott, arra gondolt, ha elszakad férjétől, elvész a számára teljesen idegen, félelmetes városban. Nem ismerte a lakás címét, ahova Abdal-Latiffal tartottak, még csak azt sem tudta, a városnak mely kerületében van. Nem tudott olvasni, és pénz sem volt nála.

Félelem szorította össze a szívét. Abdal-Latif szemben állt vele, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, fejkendője alól izzadság csorgott végig arcán.

– Ne veszíts el! – suttogta Juszrijja. Életében először úgy érezte, teljesen rá van utalva egy másik emberre.

Férje kedvesen rámosolygott.

– Ne aggódj! Már nem vagyunk messze. – Félelmét látva felesége karjára tette a kezét, és az út hátralévő részén végig ott nyugtatta.

Valahányszor a busz megállt, ami a zsúfolt úton gyakran előfordult, nyitott ablakain beáramlott a kipufogógáz. Juszrijja ruhája ujjába fúrta az orrát, úgy dülöngélt előre-hátra, egyik kezével férje karjába, másikkal a jármű mennyezetéről lógó hurkok egyikébe kapaszkodva.

Hatalmas mecsetek mellett haladtak el, és egy még hatalmasabb épület mellett, amely a kupoláiból az ég felé törő, hegyes csúcsú keresztjeivel nem lehetett más, mint egy templom.

Magas lakóépületek sorakoztak szorosan egymás mellett, kopottas falaikat még jobban elcsúfították a légkondicionálók.

Juszrijját megdöbbentette, hogy a városi emberek félnek a

napfénytől – akármerre nézett, a zöld zsalugáterek mindenhol szorosan be voltak húzva. Az erkélyeken a szárítókötelek megfeszültek a száradó ruhák súlya alatt.

A busz újra megállni kényszerült a forgalom sűrű mocsarában, Juszrijja pedig azon kapta magát, hogy a mellette álló utasok karjai között kinézve meredten bámulja az utcát.

Még sosem látott annyi autót egy helyen – a hőségben ziháló motorházzal várták, hogy rés nyíljon a sorban, és megtehessenek újabb pár métert. A vastag kerekű, sötétített ablakú, hatalmas kocsik kíméletlenül bevágtak a mellettük araszoló, sárpettyektől csúfított kis társaik elé. A csillogó fekete vagy ezüstszínű Mercedeseket, amelyeknek a nevét már Juszrijja is hallotta, gondosan megkötött nyakkendőt viselő férfiak és elegáns frizurájú, kilakkozott körmű nők vezették.

Akkor Juszrijja tekintete megakadt egy öszvéren – szerencsétlen állat a forgalmi dugót kihasználva, lihegve pihent.

A szekéren, amelyet húzott, nem volt zöldség vagy gyümölcs. Az állat csontsovány gazdája keresztbe vetett lábbal, állát a tenyerén megtámasztva ült az autók közül kirívó járművén. A gyeplő az ölében hevert – a férfi tudta, hogy nem kell egyhamar a kezébe vennie.

A hentesbolt előtt egy köszörűs vert tanyát. Juszrijja figyelte, ahogy a férfi folyamatosan tapossa a pedált, miközben a széles pengét mindvégig a gyorsan forgó keréken tartja. Kifakult, kopottas nadrágját, mely valamikor vörösesbarna lehetett, feltűrte, fekete talpát zöld műanyag papucs védte. Piszkos arca beesett volt, de kezei határozottan tartották a kést.

Akkor a férfi mellett ellibegett egy elegáns hölgy – strasszokkal díszített sarkú cipője és testhezálló, kék farmerja kiemelte lábai karcsúságát, festett haján megcsillant a napfény. Juszrijja képtelen volt levenni róla a tekintetét. Hatalmas napszemüvege

nem engedte látni a szemeit, szája azonban annál feltűnőbb volt: telt ajkain erős színű rúzs csillogott. Léptei gyorsak és határozottak voltak. Keskeny csípőjének ringása magára vonzotta a férfiak tekintetét – Juszrijja látta, hogy amint a nő megjelent a közelükben, máris három férfiszempár szegeződött rá. Titkon örült, hogy Abdal-Latif éppen másfelé fordította a fejét.

Akkor a busz hirtelen újra megindult, és ahogy rántott egyet az utasokon, a mellette álló férfi hozzáért. Juszrijja összerezdülve közelebb húzódott Abdal-Latifhoz.

Férje végül bólintott, jelezve, hogy a következő megállónál leszállnak. Juszrijja ijedten összerándult. Rémülten gondolt arra, mi lesz, ha megbotlik a szoknyájában, és beesik a busz hatalmas kerekei alá. Abdal-Latifot követve óvatosan elindult lefelé a lépcsőn. Férje előbb ledobta a táskát, majd leugrott a buszról.

Juszrijja, félve, hogy a járművön marad, minden bátorságát összegyűjtve Abdal-Latif után ugrott, pedig a megállóban várakozó utasok már elkezdtek egymást lökdösve felugrálni a buszra.

Juszrijja megkönnyebbülve, hogy túlélte az utazást, követte férjét egy kanyargó, keskeny utcán. Lassan sétálva nézelődött; egy férfi az előtte lévő láda tetejére kirakosgatta frissen sült, lapos kenyereit, hogy kihűljenek, a fűszeres pedig a sarokba szorult, olyan kicsike volt az üzlete. Mikor a félelmetes városban meglátott néhány láda kókadt, poros levelű növényt, felderült a tekintete.

Akkor Abdal-Latif megállt egy hatalmas, alaktalan épület előtt.

Juszrijja, mikor hátradöntött fejjel felnézett, döbbenten látta, milyen magas és széles a ház.

– Az egész épület a tiéd? – kérdezte hitetlenkedve.

– Én felügyelek itt mindenre – válaszolta a férje. – Gyere!

– Biszmillah![50]> – motyogta a lány, miközben belépett a házba. Kíváncsian a távoli sarokban lévő magas vasketrecre pillantott. A barna fülkéből és messze a magasba nyúló, vastag, kígyókra emlékeztető vaskötegekből fenyegető nyugalom áradt.

– Gyere! – hallotta újra Abdal-Latif hívó hangját. Megfordulva látta, hogy férje egy kis ajtó mögül int neki a fejével. Mikor bizonytalanul elindult feléje, Abdal-Latif szélesre tárta az ajtót.

Belépve Juszrijja körbenézett a lakásban. Az egyik falhoz egy matrac volt odatolva, vele szemben egy kis mosdótál és egy egyrózsás gáztűzhely. A konyhaszekrény, bár a falhoz volt erősítve, félő volt, hogy bármelyik pillanatban leesik; tejüvegén keresztül Juszrijja látta, hogy mindössze néhány tányér és pár konzerv meg doboz van benne. A matrac végében egy kopottas műanyag asztalon egy kis televízió állt. A szobaként és konyhaként funkcionáló részt mindössze egy rozoga paraván választotta el a túlsó fal előtt lévő, padlóba süllyesztett vécétől. Az egész helyiségbe csak egy, a falról magányosan lelógó, csupasz villanykörte csempészett némi fényt.

A lakás nem volt nagyobb, mint egy box, amilyenben a lovakat szállítják.

Juszrijja értetlenül bámult Abdal-Latifra, férje azonban már el is kezdte kipakolni a kosarat, amellyel anyja útnak bocsátotta.

– Anyám annyi ételt csomagolt nekünk, hogy egy ideig nem kell főznöd! – mondta.

Juszrijja leguggolt a csomagja mellé. Ujjait a műanyag táskát összetartó kötélbe akasztotta, úgy igyekezett úrrá lenni egyre hevesebbé váló zihálásán. Egy szót sem szólt.

Abdal-Latif megfordult.

– Ha meg akarsz mosdani, a vécé mellett találsz egy slaugot.

Csak vigyázz, ne fröcsköld szét a vizet!

Juszrijja úgy érezte, mintha kőből lenne a teste. Hogyan mosakodhatna meg, ha még egy ajtó sem védi? Hiszen férje még esküvőjük éjjelén sem látta őt teljesen meztelenül… és ami még szörnyűbb, hogyan fogja használni a vécét?

– Csak nincs valami baj, kedvesem? – kérdezte értetlenül Abdal-Latif.

Juszrijját megdöbbentette hangjának éle. Óvatosan fogalmazta meg kérdését.

– Itt fogunk élni?

Férje orrcimpái alig észrevehetően megremegtek.

– Csak nem azt hitted, hogy az egyik fenti lakás a mienk?

Juszrijja zavartan elfordította a fejét.

– Apámnak elmondtad, milyen körülmények között élsz?

Abdal-Latif a kosár mellől felállva odalépett elé. Lassan, közömbös hangon így szólt: – Apád megtiszteltetésnek vette, hogy elhoztalak a házából.

Meg fogod szokni ezt a helyet. És hidd el, minél nagyobb egy lakás, annál nehezebb kitakarítani. Na menj! Mosakodj meg, öltözz át, aztán megesszük a töltött galamb egy részét. Elvégre a friss házasoknak jó erőben kell lenniük! Épp elkezdte lefejteni fejéről a kendőt, mikor hangos kopogást hallottak. „Abdal-Latif, a negyediken gond van az egyik lakással!

A konyhapadlón áll a víz.”

Abdal-Latif megmerevedett. Ahogy halkan felsóhajtott, háta enyhén meggörnyedt. Gondosan visszatekerte fejére a puha pamutanyagot, majd elindult az ajtó felé.

– Nem maradok sokáig – mondta hátrafordulva. – Ha a távollétemben valaki kopogtatna, ne nyiss ajtót!

Juszrijja tekintetével követte férjét. Döbbenten hallotta, hogy odakint Abdal-Latif hangja alázatossá válik. Még egy ideig

hallgatta a két férfi párbeszédét, de aztán a lépteik egyre halkabbá váltak.

Juszrijja a könnyeivel küszködött. Leguggolt a műanyag táska mellé, de tekintete a lakást pásztázta. Elővett egy tiszta galabíjját, majd elindult, hogy megkeresse a slaugot.

A csupasz égő félhomályánál döbbenten látta, hogy a lakásnak egyetlen ablaka sincs, amelyen bejuthatna a nap fénye. ***** Aznap éjjel számtalanszor felébredt. Az utcai hangok könnyedén betörtek a lépcsőházból nyíló kis lakásba. A nyikorogva kinyíló és hangosan becsapódó kocsiajtók zaja apró darabkákra szaggatta az éj békés csendjét. Egy autó motorja felbőgött, és Juszrijja biztos volt benne, hogy egy lövést is hallott.

Imát mormolva felült a matracon; reszketve ült, még akkor is, mikor Abdal-Latif félálomban megpaskolta a hátát, és megnyugtató szavakat dünnyögött.

Juszrijja korábban sosem hallott ilyen hangokat. Idegennek, érthetetlennek érezte a szavakat, amelyekké a város hangja formálódott. Úgy érezte, mintha egy vastag takaró borítaná be a fejét, és azon keresztül hallgatná anyanyelve szavait. A vidéki nyári eső szelíd suttogása után az utcán zajló párbeszédek hangja dübörgő áradatként zúdult rá.

A vékony matracon fekve túl közel volt a padlón szaladgáló bogarakhoz. Juszrijja nem olyan lány volt, aki felsikít, ha meglát egy bogarat, de a városnak ezektől a sötét, idegen teremtményeitől kirázta a hideg.

A szoba olyan kicsi volt, hogy a fémajtó alatti résen beszűrődő kevéske fény a legtávolabbi sarkáig is el tudott jutni. Juszrijja az oldalán fekve tépdesni kezdte a sárga matracot – az apró fecniket a mennyezet felé dobálta, amelyet reggelre, mikor megszólalt az

imára hívó hang, ha az éjszakai égbolt lett volna, csillagok miriádjai borítottak volna. ***** Másnap reggel, mikor Abdal-Latif kinyitotta a szemét, teája már alig gőzölgött. Juszrijja a kis gáztűzhely előtt állt, onnan nézte ébredező férjét. Anélkül, hogy jó reggelt kívánt volna neki, azt kérdezte: – Mikor kezdhetek el dolgozni?

– Tessék? – kérdezett vissza a szemét összehúzva Abdal-Latif.

– Dolgozni szeretnék, mint te, hogy küldhessek a családomnak pénzt. Mikor kezdhetek?

– Nem lesz neked elég a gyermekeinket nevelni? – csattant fel a férje.

Juszrijja mély levegőt vett, majd így felelt: – Még ha isten meg is ajándékoz minket egy gyermekkel, egyelőre lesz időm dolgozni.

– A takarítás fárasztó munka. Különben is, lehet, hogy máris várandós vagy.

– Anyám kint dolgozott a földeken, mikor megindult nála a szülés. Ott szült meg, egyedül, és a fogával tépte el a köldökzsinórt.

– Ha jól emlékszem, az egyik ilyen szülés után vérmérgezést kapott, abba halt bele – mondta kegyetlenül Abdal-Latif.

Mióta megismerkedtek, most először beszélgettek ilyen sokáig egyhuzamban. Juszrijja lenézett hosszú, erős ujjaira.

– Elég erős vagyok – mondta elszántan.

– Hát, majd meglátjuk – felelte a férje, majd nyújtózott egyet, felkelt a matracról, és a szoba végébe sétált.

Juszrijja diszkréten kiosont a lakásból, és leült a lépcsőházban álló, hosszú padra. Mivel onnan pont az utcára látott, felhúzta a lábait, úgy nézelődött, törökülésben ülve.

A ház előtt elsiető aktatáskás férfiak idegesen pillantgattak óráikra. Juszrijja mosolyogva nézte, ahogy két egyenruhás testvér az iskolába tart: az idősebb szorosan fogta a fiatalabb kezét, miközben látszott rajta, hogy ideges, mert lépteit a lassabb lépésekhez kell igazítania. Nem hallotta, miről beszélgetnek, mert a forgalom zaja elnyomta a hangjukat – az ideges vezetők folyamatosan dudálva igyekeztek bevágni egymás elé.

A lépcsőház sarkában lévő doboz időnként megindult, hol fel-, hol lefelé szállítva az embereket. A lakók közül néhányan kíváncsian végigmérték Jusznjját, de lépteiken ők se lassítottak.

Egy középkorú asszony azonban megállt, és egyenesen a lány szemébe nézett.

– Te vagy Abdal-Latif felesége? – kérdezte már-már barátságosnak mondható hangon.

Juszrijja boldog volt, hogy megértette a szavait. Válaszképp éppen bólintott, mikor férje megjelent az ajtóban.

Az asszony Abdal-Latifhoz fordult, és gratulált neki, hogy milyen jól választott magának feleséget. Juszrijja közben a szeme sarkából alaposan megnézte magának gondosan elrendezett hullámos hajfürtjeit és szép ívű, tiszta körmeit. Az ismeretlen egy összegöngyölt újságot tartott a hóna alatt, kezében pedig egy nagy bőrpénztárcát szorongatott. Magas sarkú cipőt viselt – nem annyira magas sarkút, mint az a nő, akit előző nap látott, de Juszrijja még erről sem tudta elképzelni, hogy egy ilyen korú nő kényelmesen tudna járni benne.

A hőségre panaszkodott, és egy csőre a fürdőszobájában, amely szivárgott. Idegesen a vaskalitka felé intett; Juszrijja csendben hallgatta, ahogy hosszasan beszélgetnek a liftről. Végül az asszony egy fejbiccentéssel elköszönt Juszrijjától, majd kilépett a napfénybe.

Juszrijja ekkor férje felé fordult.

– Mondtad neki, hogy szívesen dolgoznék nála? – kérdezte.

– Szítt Avatifnak? Már vagy tizenöt éve ugyanaz a bejárónője.

Csak nem gondolod, hogy lenne kedve és türelme betanítani egy tapasztalatlan, vidéki lányt, mint te?

Juszrijja csendben, megbántottan ült egy ideig, majd így szólt: – Gyorsan tanulok.

– Mi ütött beléd? – kérdezte Abdal-Latif ingerülten. – Hisz olyan szépen kezdődött a házasságunk! ***** Három nappal később történt, mikor Abdal-Latif a liftszerelővel beszélgetett, hogy valaki az egyik emeletről lekiabált.

– Menj fel, kérdezd meg, mit akar! – mondta Juszrijjának a férje.

Egy kövér, kopasz, atlétatrikót viselő férfi nyitotta ki az ajtót, és Juszrijja kezébe nyomott néhány fontot.

– Hozz egy L&M-et és hat tojást! – vakkantotta. Juszrijja a markát összeszorítva leszaladt a lépcsőn. Abdal-Latif kíváncsian nézett rá.

– Mi az az elendem? – kérdezte Juszrijja.

– Cigaretta – válaszolta a férje. – Lightot hozzál neki, csak azt szívja. Fehér a doboza, és kék rajta az írás. A fűszeresnél kapsz.

De csak kék-fehéret hozz!

Juszrijja bólintott, és kisietett a házból. Az elmúlt néhány napban már kétszer is volt a fűszeresnél, szappant vásárolt, és néhány konyhai eszközt, hogy tudjon főzni. A fűszeres megismerte, mikor belépett az üzletébe.

– Mit kérsz, lányom? – kérdezte. Juszrijja lesütötte a tekintetét.

– Egy kék elendem-tt és hat tojást. A férfi felhorkant.

– Itt csak cigarettát kapsz – mondta. – A tojásért menj a csirkéshez.

Juszrijja alaposan szemügyre vette a cigarettásdobozt. Valóban fehér volt, kék felirattal. Odaadott a férfinak egy fontot, de az kért még kettőt. Juszrijja vonakodva odaadta neki, mire a fűszeres visszaadott neki egy ötven piaszteres bankót.

– Hol találom a csirkést? – kérdezte a cigarettásdobozt szorongatva.

A férfi felháborodva végigmérte.

– Úgy nézek ki, mint egy idegenvezető?

Juszrijja gyorsan, köszönés nélkül távozott. Visszasietett a házba, ahol Abdal-Latif még mindig a lift mellett ácsorgott.

– Merre van a csirkés? – kérdezte zavartan férjétől. Abdal-Latif mélyet sóhajtott.

– Ha kimész a házból, fordulj balra. Az utca bal oldalán lesz, még a zsúfolt Kuaszr al-Ajni utca előtt.

Az utcán végigsietve Juszrijja magában ismételgette férje szavait. Az izzadság végigfolyt homlokán, kezében egyre jobban csúszott a cigarettásdoboz. Mikor belépett a boltba, a csirkés csak egy futó pillantásra méltatta, majd mogorván megkérdezte: – Mit akarsz?

– Hat tojást.

A férfi berakta a tojásokat egy kis zsákba, majd elvette Juszrijjától a maradék pénzt. Nem adott vissza, úgyhogy a lány megfordult, és kisétált a boltból. Hazaérve azonnal elindult fölfelé a lépcsőn, de aztán hátrafordult, és odabólintott Abdal-Latifnak.

Férje ránézett a tojásra és cigarettára, majd elégedetten bólintott.

Juszrijja a négyemeletnyi lépcsőzéstől kifáradva, lassan nyomta meg a csengőt. A férfi, mikor az ajtót kinyitva meglátta, összevonta a szemöldökét.

– Elég soká tartott – dörmögte. Juszrijja zavartan elnézést kért.

– És a visszajáró? – kérdezte a férfi.

– A visszajáró? – nézett rá értetlenül a lány.

– Kilencven piasztert kellett volna visszahoznod.

– A csirkés már nem adott vissza semmit, uram.

– Akkor tőlük kérj borravalót! – mondta dühösen a férfi, és bevágta az ajtót.

Juszrijja égő arccal állt a csukott ajtó előtt, mellkasa még mindig sebesen emelkedett-süllyedt.

Lassan botorkált le a földszintre, miközben gondolatban végigfuttatta, hogyan viselkedett a két árus, de nem jött rá, melyikük csapta be. Szemfülesebbnek kell lenned, mondta magában. És gyorsabbnak.

Leült a padra, ott várta meg, míg férje végez a liftessel.

– Mennyit kaptál? – kérdezte Abdal-Latif mellé lépve.

– Mennyit kellett volna adnia?

Abdal-Latif megvonta a vállát.

– Huszonötöt… talán ötvenet. Juszrijja elszántan férje szemébe nézett.

– Mennyibe kerül ez az elendem? – kérdezte.

– Két és fél fontba.

– És hat tojás?

– Egy darab tíz piaszter.

Juszrijja felsóhajtott. Eszébe jutott, milyen jó érzés volt, mikor apja csirkéinek puha tollai alól kivette a meleg tojásokat. Ha minden tojásért, amelyet hajnalonként a szoknyájában vitt be a házba, tíz piasztert kapott volna, egy egész kis vagyont gyűjthetett volna. Ujjai segítségével gyorsan számolni kezdett, majd így szólt: – Becsapott. Kilencven piaszterrel többet vett el tőlem.

Abdal-Latif elégedetten bólintott.

– Most, hogy tudod, többé nem teheti meg veled.

Juszrijja felkelt a padról.

– Most, hogy már tudom, visszamegyek hozzá, és elkérem a visszajárót!

Abdal-Latif némán állt, kíváncsi tekintete követte feleségét, aki büszkén, kihúzott háttal sétált ki a házból. ***** Juszrijja nem értette, hogy a csirkés miért hahotázik hangosan.

– A férjem egy hatalmas ház bouab-ja – mondta szándékoltan nyugodt, kimért hangon, de a szemei szikrákat szórtak. – Ne verjen át, és akkor itt veszem meg, amit a lakók kérnek. De ha becsap, akár a város másik végébe is elmegyek, de itt soha többé nem fogok vásárolni!

– Az akcentus alapján nem lehetsz más, mint Abdal-Latif felesége. Hát jól van, ja szitti[51]>… mennyit kérsz vissza?

Juszrijja nem moccant az ajtóból, megvárta, míg éppen senki sincs rajtuk kívül az üzletben, és akkor elmondta a csirkeárusnak, hogy szerinte mennyibe kerül az élő és a már levágott csirke, mennyi az ára a tollasnak és a megkopasztottnak, hogy mennyibe kerül a tojás, a pulyka, a kacsa és a naposcsibe. A férfi, akit megdöbbentett, hogy Juszrijja milyen jól ért a szárnyasokhoz, visszaadta neki a kilencven piasztert.

Juszrijja a fűszeressel és a gyümölcsárussal is elbeszélgetett – ez utóbbinál döbbenten hallgatta, milyen magasak az árai. A szőlőnek kilója, amelyet ő otthon leszedett, a férfinál nyolcvan piaszterbe került.

Napról napra egyre több lakó küldte el a boltokba, de az a kevéske pénz, amelyet így keresett, csak még feszültebbé tette.

Minden áldott nap megkérte a férjét, hogy szerezzen neki bejárónői munkát a ház valamelyik lakójánál, ám Abdal-Latif nem vette komolyan a kérését. A hold teljes koronggá nőtt, majd sarlóvá fogyott vissza, majd újra fényes tányérként világította meg az éjt… ám Juszrijjának még mindig nem volt munkája.

Juszrijjában csak egy szomorú esemény után csillant fel a remény – mikor a harmadik emeleten dolgozó idős bejárónőt elvitte a halottaskocsi.

Másnap reggel Juszrijja figyelte, ahogy Szamira hanim elegáns léptekkel végigsétál a lépcsőházon. Az asszony szemhéjai duzzadtak voltak, arcára mély bánat ült ki. Juszrijjában akkor fogalmazódott meg, hogy egy ilyen asszonynál szeretne dolgozni, aki annak ellenére, hogy gazdag és előkelő, nem szégyell megsiratni egy nála sokkal szegényebb asszonyt.

Elszántsága olyan erős volt, hogy félelmét legyőzve felugrott a padról, és odasietett Szamira hanimhoz.

– Bocsásson meg, szitt-hanim[52], hogy csak így megszólítom – mondta udvariasan. – Csak isten él örökké.

Szamira hanim megköszönte együttérzését, majd továbbindult, ám Juszrijja követte.

– Ha segítségre van szüksége… én… kérem, vegye fontolóra!

Szamira hanim döbbenten nézett rá.

– Miket beszélsz, lányom?

Abdal-Latif véletlenül szemtanúja volt a jelenetnek, és azonnal tudta, miről van szó. Éles hangon rászólt a feleségére, hogy menjen be a lakásba.

Juszrijja azonban tántoríthatatlan volt.

– Gyorsan tanulok, és keményen dolgozom – mondta. – Kérem, vegye fontolóra!

Szamira hanim előbb az esdeklő tekintetű Juszrijjára, majd a szigorú arcú Abdal-Latifra nézett. Szempillái megrebbentek, ahogy lágyan felsóhajtott.

– Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdezte.

– Juszrijjának, szitt-hanim.

– Juszrijja, este gyere fel a lakásomba, megmutatom, mi lesz a dolgod.

Juszrijja szája széles, boldog mosolyra húzódott.

– Isten áldja meg, szitt-hanim! Igen, ott leszek. Isten áldja… – ismételgette, míg Szamira hanim el nem tűnt a szeme elől.

Juszrijja anélkül, hogy megfordult volna, érezte, férje milyen gyűlölettel néz rá. Abdal-Latif dühösen ült le a padra.

– Hogy merészeled az engedélyem nélkül megszólítani a lakókat? – mennydörögte.

Juszrijja csendben leült férje mellé. Nyelt egy nagyot, majd szavait óvatosan megválogatva így felelt: – Többször is, minden nap megkértelek, hogy beszélj velük, de te nem voltál rá hajlandó. Csak annyit engedsz meg nekem, hogy ötven piaszteres borravalókért szaladgáljak, mint a tetőkön lakó gyerekek. Ismered apámat, és jól tudod, milyen helyzetben van.

Tudod, hogy rosszat teszel azzal, hogy nem engedsz dolgozni, mert így nem tudok segíteni rajta.

Férje profiljához intézte szavait. Abdal-Latif még csak rá sem nézett, meredten bámulta a szemközti falat.

– Egy vidék szülöttei vagytok – folytatta Juszrijja. – Kötelességem segíteni neki, hiszen a gyermeke vagyok. Ez becsület kérdése.

Abdal-Latif még ekkor sem szólt egy szót sem. Viszont mikor elérkezett az este, nem akadályozta meg feleségét abban, hogy felmenjen Szamira hanimhoz. ***** Hat hónap telt el. Csak ritkán fordult elő, hogy Juszrijja a hold mozgásából tudta nyomon követni az idő múlását. Így a havi ciklusa alapján számolt, mely férje legnagyobb igyekezete ellenére sem akart elmaradni.

– Túl keményen dolgozol! – vetette a szemére Abdal-Latif. – Lehet, hogy már terhes voltál, csak elvetéltél.

– Ha így lenne, később kezdődne a vérzésem – mondta erre Juszrijja. Bár szeretett volna gyereket, tudta, hogy ezt a dolgot nem lehet siettetni, és nem szabad erőltetni. Arról nem is beszélve, hogy semmi kedve nem volt egy gyermeket szülni abba a lakásba, amelyet annyira gyűlölt.

Minden hónapban félretette a pénzt, amelyet keresett – egy kis borítékban tartotta. Hónap végén pedig megkérte Szamira hanimot, hogy szép írásával címezze meg a borítékot édesapja nevére. Egy-egy rövidke levelet is íratott az asszonnyal, melyekben tudatta apjával, hogy jól van, boldogan él férjével, és mindenkit csókoltat.

– Nem akarsz még valamit üzenni? – kérdezte minden egyes alkalommal Szamira hanim.

– Nem – válaszolta mindig Juszrijja. És bár munkaadója többször is felajánlotta, hogy beavatja őt az ábécé rejtelmeibe, a lány nem akarta sokáig magára hagyni férjét, így nem engedte meg magának azt a luxust, hogy tanuljon.

Nem kellett hozzá sok idő, és Juszrijja nélkülözhetetlenné vált Szamira hanim és férje, Zijad bej[53] számára. Megtanulta, hogyan tudja gyorsan kitakarítani a hatalmas lakást. Az már kicsit továbbtartott, míg kitapasztalta, milyen az ízlésük, és megtanulta, hogyan kell felszolgálni, de miután otthon tíz szájra főzött, nem esett nehezére két embert kiszolgálni. A tea, amelyet édesapja annyira szeretett, akkora sikert aratott, hogy a házaspár hamarosan csakis tőle fogadta el ezt a csodás italt.

Nagyon kedvesen bántak vele, Juszrijja pedig tudta, hogy ez ritkaság. Még mikor térdelve sikálta a márványpadlót, akkor is hallotta, ahogy a folyosó másik végében lakó asszony a legdurvább szitkokkal illeti bejárónőjét.

Juszrijja élvezte, hogy csend van a lakásban. Munkaadói gyermekei már felnőttek és megházasodtak, így a házaspár

legtöbbször egymás mellett ülve, csendben újságot olvasott vagy tévézett elalvás előtt. Napközben Szamira hanim elment otthonról, és szinte mindig ajándékokkal tért haza – nagy szeretettel vásárolt az unokáinak. Volt, hogy meglátogatta a barátnőit, máskor pedig ő vendégelte meg őket egy reggeli kávéra.

Juszrijja már több hónapja dolgozott nála, mikor elő mert hozakodni kérésével.

– Szitt-hanim… – kezdte bátortalanul –, ha venne néhány növényt, én szívesen gondoznám őket. Tudom, hogyan kell a növényekkel bánni.

Az asszony félrebiccentette a fejét, majd körbenézve lassan bólintott.

– Már régóta nincsenek növényeim – mondta. – Az én kezem között valamiért mindig elpusztultak. – Kivett néhány bankót a pénztárcájából. – Nyugodtan vedd meg, amit akarsz, és szállíttasd házhoz.

Juszrijja a virágosnál úgy érezte, mintha egy fátyolon keresztül nézne körbe, alig akarta elhinni, hogy végre újra élő, zöld színt lát. Remegő kezével belenyúlt a földbe, majd odahajtotta a fejét a fikusz és a szellőrózsa lágy levelei közé. A virágárus döbbenten nézte, ahogy hosszú ujjai között nevetve végigpergeti a földet, majd átnyújtja neki a negyven font nagy részét. Juszrijja megadta neki a lakás címét, aztán halkan dúdolgatva kisétált az üzletből.

A murvafürtnek az étkező erkélyén talált helyet, ahol az élvezheti a napsütést. A fekete vénuszhaj a társalgó egyik sarkába került, ahol levelei halkan suttoghatnak a félhomályban. A bejárati ajtó két oldalánál bársonyos levelű növények álltak két egyforma cserépben, hogy széles, szív alakú leveleikkel és sárga virágaikkal kedvesen üdvözöljék hazaérkező gazdáikat.

A hajnalkáról és a szellőrózsáról Juszrijja időről időre levágta az új hajtásokat, amelyeket aztán gondosan kisebb cserepekbe ültetett át. Szamira hanim, ahányszor egy-egy újabb kis zöld hajtást talált a mosogatókagyló mellett vagy az éjjeliszekrényén, elmosolyodott – hálás volt a fiatal lánynak, aki új életet lehelt a lakásába. ***** Egy évvel azután, hogy Juszrijja dolgozni kezdett, Abdal-Latif végleg elvesztette a türelmét. Egyik este a lány, mikor dúdolgatva belépett kis lakásukba, döbbenten látta, hogy férje csomagol. Egy pillanatra megörült – Abdal-Latif biztos haza akar menni, meglátogatni családjaikat. Ám férje gyorsan elsöpörte a reményt. Valóban haza készülődött a falujukba, de Juszrijjának maradnia kell, hogy gondoskodjon a lakókról. És ha ez még nem lett volna elég, a lány megtudta, hogy Abdal-Latif anyja elrendezett fia számára egy újabb házasságot, amely, insallah, gyümölcsözőbb lesz, mint az első.

Az édesapja iránti tiszteletből Abdal-Latif úgy döntött, nem válik el tőle. Másik felesége pedig a faluban marad, ott fogja időről időre meglátogatni.

Juszrijja aznap éjjel csendben feküdt a matracon, nem szólt egy szót sem, és nem evett semmit. Másnap reggel csendben felkelt, és elkészített férje teáját. Aztán kiült a padra, ott várta meg Abdal-Latifot, aki gyorsan elköszönt tőle, és anélkül, hogy hátranézett volna, kisietett a házból.

Férje távollétében Juszrijja minden éjszakát a tetőn töltött.

Mozdulatlanul feküdt a matracon, a sűrű szmogon keresztül tekintetével vágyakozva kutatta a csillagokat, elkeseredetten kapaszkodott bele a hol növő, hol fogyó holdba. *****

Libasorban ülünk Abdal-Latif hosszú padján, onnan figyeljük, ahogy a liftes dolgozik.

Juszrijja hosszú, izmos ujjairól lassan lenyalogatja a csokoládét.

– Három éve kezdett visszajárni a faluba – mondja halkan. Ő egyszer sem ment haza látogatóba.

Tekintete a csoki papírjára siklik, majd szabad kezével végigsimít a kacskaringós arab betűkön.

– Mikor nincs itt, csak az enyém az idő.

Ahogy felénk fordítja a fejét, ajkai halvány mosolyra húzódnak.

– Kadbört – mondja halkan. ***** Néhanapján megengedjük magunknak, hogy az Arab szövetség utcán dőzsöljünk. Az Arby's hamburgere után eszünk egy fagyit a Baskin-Robbinsban, vagy a Pizza Hut után betérünk a Cinnabonba egy finom süteményre. A McDonald's-ban Happy Mealst rendelünk, aztán hosszasan játszunk a Disney-figurákkal, akárcsak a gyerekek. Megállunk egy kis bódé mellett, amely előtt a magas állvány roskadásig van pakolva CD-kkel, és döbbenten látjuk, hogy azok az együttesek, amelyeket otthon alig ismertünk, itt milyen népszerűek.

Egy-egy ilyen nap végén mindig a Faraghali's-ban kötünk ki.

Az Arab szövetség utca végében található étterem majdnem egész nap nyitva tart. A környéken korzózó kairóiak mind itt koronázzák meg estéjüket egy mámorosan édes itallal. A kiadóablaknál sorban állnak az autók, vezetőik alig várják, hogy végre leengedhessék az ablaküveget. Fiatal fiúk ácsorognak egyegy fának vagy üres kocsinak dőlve; míg mi Meggel minden egyes korty ízét kiélvezzük, döbbenten halljuk, hogy ők hangosan, nagyokat kortyolva öntik le torkukon a nedűt.

Itt kapható a legkedveltebb gyümölcslé, a Fakhfakhina – a mangó, eper, vékony egyiptomi banán és tejszínhab mennyei ízkavalkádja. A globalizálódó világ egyetlen találmánya sem veheti fel a versenyt a Faraghali's gyümölcsleveivel. Még csak a közelükbe sem érhetnek. ***** Egyik nap a várandós Huda leküzdhetetlen vágyat érez arra, hogy kebabot egyen. Bekopog hozzánk, és ragaszkodik hozzá, hogy tartsunk vele.

Meg vegetáriánus életmódjára hivatkozva nemet mond.

– Tarts velünk, csak a társaság kedvéért! – kérleli Huda. Mint megtudjuk, Ehab valami családi találkozóra ment, így csak hárman leszünk. – Vagy nem tudod, mi mindenre képes egy terhes nő, ha nem teljesítik a kívánságát?

Meggel egymásra nézünk, és elképzeljük, miféle katasztrófák történhetnek.

– Szerintem a gyerekeden lesz egy tál kebab alakú anyajegy – mondom. Meg erre már nem tud mit mondani.

Csak nem hagyhatja, hogy Huda gyermeke úgy nézzen ki, mint akinek a homlokához vágtak egy tányér kebabot!

A Szajjida Zajnab mecsettel szemben, a Kairói Egyetem mellett van egy kis sikátor, amely olyan, mint a 9 és 3 /4-ik vágány[54]. A távolból látjuk, hogy egyes emberek egyszer csak eltűnnek, míg mások kiözönlenek. Chevrolet-k és Mercedesek ragadnak be a jobb napokat is látott, kisebb Hyundaiok és KIA-k közé. A szigorú tekintetű férfiak, akik egy-egy üres helyre navigálják az autósokat, dühösen kiabálnak, mert nem kaptak borravalót.

Huda elsétál két stand között – az egyiken játékok, a másikon a szivárvány összes színében pompázó sálak fekszenek halomban.

Meggel követjük, és egyszer csak egy elegáns, csempével borított üzlet előtt találjuk magunkat, amelynek a tábláján ez áll:

Muhammad al-Rifa'i Kebabgi. A réztábla két szélén arab betűk idéznek a Koránból, hogy a gonosz szeme messze elkerülje a helyet.

A bolt előtt álló hosszú grillrács mellett férfiak gyülekeznek.

Egyikük húsdarabokat húz lel egy hosszú nyársra, egy másik a darált bárányhúst gyúrja összeálló masszává, hogy majd finom kofta legyen belőle, egy harmadik a nyársakat forgatja, így segítve a tűz munkáját. Mások nyers hússal teli tálcákat hoznak ki, vagy beviszik az üzletbe a puha petrezselyemágyon szépen elrendezett sült húsokat.

Fülsiketítő, ahogy a férfiak leadják a rendeléseket; az asztalok között foltokkal tarkított pólókat viselő fiatal fiúk szaladgálnak, kezükben friss kenyérrel és a baba ganug nevű joghurtos humuszsalátás kis tálakkal. A grillrács mögött húzódó mindkét utcácska mentén asztalok állnak faszékekkel – a vendégek vágyakozva szagolnak bele a frissen sülő hús illatával telített levegőbe.

Míg arra várunk, hogy felszabaduljon egy asztal, Huda elmeséli, hogy al-Rifa'i mindössze egy kis kocsival kezdte, a Szajjida Zajnab téren árulta ínycsiklandozó portékáját. A lakók panaszkodtak a füstre és a kocsiból felszálló illatokra. Ám lépésről lépésre beindult az üzlet. Az Egyiptomi Színház híres színészei és színésznői egyre gyakrabban jártak hozzá az előadások után, így al-Rifa'inak nem maradt más választása, mint kibővíteni kis vállalkozását.

A zsúfolt étkezőhelyiség falai igazolják Huda szavait: Adil imám és Haszan Huszni, Serihan és Ahmad Zaki nagy, színes képei borítják őket.

Mikor végre leülünk, úgy érzem, mintha egy hatalmas méhkas szélére kerültem volna. Asztalunk az utcát szegélyező egyik ház falához van tolva. A vendégek a keresztnevükön szólítják a

felszolgálókat, mintha régi jó barátok volnának, akik minden nap találkoznak. Egy sietősen megkötött sálat viselő, alacsony, testes asszony sétálgat közöttük, az egyik asztalra egy Sport Colát, a másikra egy 7UP-ot rak le. Felnőtt és kölyökmacskák szaladgálnak a grillrács alatt és az asztalok között, s a legkisebb morzsán is összevesznek.

Mikor az egy kiló hús – fél kiló kebab, fél kiló kofta – megérkezik az asztalunkra, Huda megkönnyebbülten felsóhajt.

– Ki kér belőle kóstolót? – kérdezi Meg felé fordulva, aki mosolyogva megrázza a fejét, és beéri a csípős baba ganug-gal.

Az edények hangos csörömpölése közepette Huda átpakol a tányéromra néhány falat húst. – Egyél, egyél kedvesem! – mondja mosolyogva.

A vacsora utáni teára sokat kell várnunk. Míg a finom falatoktól eltelve üldögélünk, Huda egyszer csak megragadja a kezemet, és a hasára helyezi. Érzem, ahogy vékony blúza alatt megmozdul feszes bőre. Megremegek. Elkapom a kezem, de a következő pillanatban már vissza is rakom a hasára, és ámulva nézem, ahogy együtt mozog vele.

– Még sosem éreztem, hogy mozog egy baba – mondom meghatódottan.

Meg a székével együtt átjön a mi oldalunkra, és az enyém mellé teszi a kezét. Elkerekedő szemekkel nézi Huda nagy hasát.

Barátnőnk szélesen elmosolyodik.

– Mondtam, hogy al-Rifa'i kebabja kell neki!

Mindhárman megbabonázva nézzük, ahogy a benne növekvő kis élet mocorog, nyújtózkodik, a határait próbálgatja, válaszol az őt körülvevő zajokra. ***** Bizonyos májusi napokon akkora a hőség, hogy sokkal mogorvább és szétszórtabb vagyok, mint általában. Egyik

délután, mikor megérkezem az egyetemről, és éppen szállok ki a liftből, elejtem a kulcscsomómat. Pechemre becsúszik a padló és a liftajtó közötti résbe – még hallom, ahogy csendben csilingel, majd földet ér a liftaknában.

Szitkozódva lemegyek a földszintre, de míg a lift le nem ér, a vasrács nem nyílik ki, így pedig képtelenség bejutnom a kulcsomért. A liftakna alját borító szemetet fürkészve megpillantom a kulcscsomómat, ahogy pimaszul visszacsillog rám a sarokból.

Dühösen bedörömbölök a bouab ajtaján. Semmi válasz.

Leülök a padra, aztán egy idő után szerencsére eszembe jut Juszrijja. Felsétálok a harmadikra, és szerencsére az ajtó előtt álló cserepek alapján azonnal kitalálom, melyik lakásban takarít.

Szégyenkezve megnyomom a csengőt. Mikor Juszrijja kinyitja az ajtót, látom az arcán a döbbenetet – nem érti, mit keresek ott.

– Elnézést, hogy megzavartam a munkában, de nagy bajban vagyok, és Abdal-Latif nem nyit ajtót – szabadkozom.

Ekkor az egyik szobaajtóban megjelenik egy gyönyörű, hetven év körüli asszony. Karcsú, elegánsan öltözött hölgy, őszes haja tökéletes kontyba van fogva. Tőle is elnézést kérek a zavarásért, és zavartan elmagyarázom, miért csöngettem be. Együtt-érzően felkacag.

Ragaszkodik hozzá, hogy menjek be, várjam meg nála, míg a bouab vagy Meg hazaér.

Mint megtudom, Szamirának hívják, és azonnal látom rajta, hogy egy igazi… hölgy. Minden mozdulata kecses, tekintete lágy.

Lakása csillog a tisztaságtól, minden dísznek, a nehéz ezüstdobozoktól, melyekből finoman kukucskálnak ki a papír zsebkendők, a kristály gyertyatartókig, megvan a maga tökéletes helye. A stukkók minden szobában atyaian őrködnek, a hatalmas, szép szövésű szőnyegek büszkén borítják be a márványpadlót. Az

ebédlőasztal fölött hosszú karú csillár ragyog, kristályfüggői már alig várják, hogy este csipkeszerű fényzuhataggal árasszák el a szobát. Míg ámulva nézek körbe, hallom, hogy a hölgy megkéri Juszrijját, főzzön nekünk egy teát. Óvatosan ülök le a hamvaszöld selyemmel bevont kanapéra, Szamira pedig a mellettem lévő fotelben foglal helyet.

Finoman szürcsölgetjük a mentateát a szinte átlátszó porceláncsészéinkből, és közben halkan beszélgetünk. Szamira megkérdezi, hogyan kerültem éppen ebbe a házba. Míg mesélek, bólogat, kedvesen mosolyog, és néha-néha feltesz egy-egy kérdést, de sosem szakít félbe durván. Néhány perc elteltével azonban észreveszem, hogy gondolatban máshol jár.

– Rosszkor zavarom? – kérdezem.

Látom, hogy picit reszket a keze – ahogy leteszi, a csésze finoman csilingelve nekikoccan a kistányérnak.

– Dehogyis, kedvesem! – válaszolja szelíd hangon.

Megpaskolja a kezemet, hogy úrrá legyen sajátja remegésén. – Mindig szívesen látlak. Tudod, egyedül élek itt, úgyhogy örülök a kellemes társaságnak.

– És a családja?

– A fiam és lányom már kirepült, saját családjuk van. De azért hetente egyszer vagy kétszer meglátogatnak.

Eszembe jutott, hogy Juszrijja mesélt a ház uráról.

– És a férje? – kérdezem.

Számira arca megrándul. Nem válaszol, csak néz rám, de én úgy érzem, mást lát maga előtt.

– Sajnálom – mondom zavartan. Csak akkor veszem észre, hogy nem a divatot követve, hanem a gyász miatt visel fekete ruhát.

Döbbenten látom, hogy smaragdzöld szemeit ellepi a könny, majd lassan lecsurog az arcán.

[50] Allah nevében.

[51] Hölgyem.

[52] Hanim: asszony. „Szitt-hanim”-mal általában alacsonyabb osztálybeliek szólítanak meg magasabb osztálybeli nőt.

[53] „Úr, uram”. Felsőbb osztálybeli férfiak udvarias megszólítása.

[54] Innen indul a roxforti vonat J.K. Rowling Harry Potter regényeiben

Szamira Így szólt Madzsnúnhoz az apja: „Markold meg szorosan a Kába szentély függönyét, és kérd istent, hogy gyógyítson ki Leila iránti szerelmedből.”

Madzsnún pedig megmarkolta a Kába szentély függönyét, és így imádkozott istenhez: „Ó, istenem, erősíts meg Leila iránti szerelmemben, ne engedd, hogy elfeledjem őt!”

Akkor teljesen hatalmába kerítette a szenvedély, elméjében zűrzavar uralkodott, és többé már nem tudta szorítani a függönyt.

(Abu l-Faradzs al-Iszfaháni: Az énekek könyve, Kr. u. 967)

Nem készültek róluk közös képek. Olyanok persze voltak, amelyeken a barátaikkal nevettek, ettek, koccintottak. De sosem álltak fényképezőgép elé úgy, mint… mint egy pár.

Sok emléke maradt tőle. A kis szalvéta, amelyre azon a bizonyos első délutánon, a Meridien teraszán a férfi lerakta borospoharát.

A pohár, amelyből azon a vacsorán ivott, amelyen ő volt a háziasszony. Mosatlanul rakta el a bárszekrény mélyére, és mikor a ház végre elcsendesedett, titkon elővette, és megcsókolta a peremét.

A toll, amelyet a férfi az inge zsebéből vett elő, és átnyújtott neki. Egyszer Szuhair magával vitte a gimnáziumba. Akkor egyszer fordult elő, hogy Szamira pofon ütötte lányát. És persze ott volt a vékony aranygyűrű a két kis gyémánttal, amelyet a férfi ajándékozott neki. A nevüket nem vésethette bele, mint egy hagyományos jeggyűrűbe, így csak annyit íratott rá az ékszerésszel: Amal hadzsati, azaz „Életem reménysége”. Szamira eldugva tartotta, míg édesanyja meg nem halt, aztán azt mondta, hogy az ő holmijai között bukkant rá. De a feliratot soha, senkinek nem mutatta meg. A gyűrűt a nyakában hordta egy láncon, és egyszer sem vette le. Ám fényképei nem voltak. Egyetlen kép sem volt, amely bizonyíthatta volna, hogy egy pár voltak.

Megállapodtak, hogy soha, semmit nem írnak le. Túl nagy veszéllyel járt volna, ha valaki felfedezi szerelmes leveleiket.

Kezdetben, mikor Szamira még nem bírt parancsolni érzelmektől túlcsorduló szívének, papírra vetette érzéseit, majd leveleit elküldte a férfi munkahelyére. Aláírás és feladó nélkül.

Szerelme azonban elégette őket, és helyesen is tette. Mert tudta, hogy ez nem az ő idejük. Mert ha azok, akik sosem értenék meg őket, minden egyes fecnit megvizsgálnának, ítélkeznének, felforgatnák az életét.

Nekem kellett volna!, akarta kiabálni Szamira. Istenem, miért nem velem történt meg ez a szörnyűség?

Nem így terveztük! ***** – Gyönyörű vagy, akár a hold! – suttogta Zijad, és miközben összekapcsolta nyakán a láncot, belecsókolt a vállgödrébe. A nyakláncot még az eljegyzésükkor ajándékozta Szamirának, de a nő hidegnek és túl nehéznek érezte bőrén az aranyat.

Elgondolkodva végigsimított a bonyolult fonaton, majd ujjai egy

pillanatra megálltak a zafírsoron, amely ugyanolyan hűvösen csillogott, mint akkor éjjel.

Szamira bólintott, majd jobbról-balról alaposan megnézte magát a tükörben. Furcsa érzés volt a hasára tenni a kezét, amely ismét lapos volt. Már régóta nem öltözött fel elegánsan, így most a mozdulatok szinte újaknak tűntek. A tükör előtt forgolódva megállapította, hogy alig változott, leszámítva azt, hogy a hasa már nem dudorodik ki. Mikor tekintete az arcára vándorolt, rádöbbent, hogy egyáltalán nem érzi magát másképp.

Férje figyelte, ahogy a tükörben nézegeti magát, és úgy gondolta, Szamira kritikusan szemléli megduzzadt kebleit, nem teljesen lapos hasát és széles, nőies csípőjét.

– Ugye tudod, hogy tökéletes vagy? – kérdezte, miközben megpróbálta közelebb húzni magához.

Szamira fintorogva megrázta a fejét.

– Több kiló plusz van rajtam – mondta, és hagyta, hogy férje szorosan átölelje. Mikor megérezte, hogy Zijad keze lassan felkúszik a gerince mentén, felnevetett. – Elkésünk…

– Azt sem vennék észre, ha egyáltalán nem jelennénk meg. Ám ekkor gyermekük felsírt. Szamira kibontakozott férje öleléséből.

– Nyugodj meg, Amina egy pillanatra sem veszi le róla a szemét – mondta Zijad.

– Tudom – felelte Szamira, megigazítva férje nyakkendőjét. – Csak megcsókolom, mielőtt elindulunk.

– Én addig szólok a bouabnak, hogy hozza ki a kocsit – bólintott Zijad. Elvette a kis asztalról a cigarettatárcáját, majd kisétált a szobából. Szamira követte a tekintetével – az elegáns, szürke öltöny tökéletesen állt férjén. Elmosolyodott, majd Aminához lépett, hogy egy percre átvegye tőle gyermekét.

Az idős asszony megdicsérte, milyen gyönyörű, amit Szamira egy áldással köszönt meg, majd gyengéden homlokon csókolta kisfiát. Mélyen beszívta a kicsi meleg bőrének illatát. Ajkait a selymes, fekete fürtökhöz nyomta, majd óvatosan visszaadta a picit Aminának. Nem szívesen ment el otthonról. Tudta, hogy Maruannak szüksége lesz rá, hogy kisfia hozzá akar majd bújni, de erre csak hosszú órák múlva kerülhet sor.

Szívében fájdalommal sétált ki a lakásból, és ahelyett, hogy megvárta volna a liftet, lesietett a harmadikról. Keze könnyedén siklott végig a sima tölgyfa korláton, amely finoman igazodott a csigavonalban kanyargó márványlépcsőhöz. Igenis szükséged van erre, győzködte magát. A fiad megbocsátja, ha néhány óráig csak magaddal törődsz.

Ahogy beült Zijad mellé az anyósülésre, furcsán könnyűnek érezte magát.

– Készen állsz? – kérdezte a férje.

Szamira bólintott, majd, hogy bizonytalanságát leplezze, kezét Zijad sebességváltón nyugvó kezére tette.

A zeffá[55]-ról lekéstek. Mire Szamira és Zijad megérkezett, a menyasszony és a vőlegény – mindketten Zijad kollégái – már a kusá[56]-n ült. Rima megígérte, hogy a zenészektől távol foglal asztalt, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Szamira nem tudott elmenni Rima esküvőjére, mivel éppen azon az estén indult meg nála a szülés, két teljes héttel korábban, mint ahogy ki volt írva. A friss házasok három nappal korábban érkeztek meg nászútjukról.

Szamira még nem látta barátnője férjét, csak a lelkendező meséket hallotta, hogy milyen jól érezték magukat Cipruson egy hónapig – mikor Rima előző nap meglátogatta, összevissza csókolgatta Maruant, miközben úgy bugyogtak ki belőle a szavak, mint szökőkútból a víz.

Most ragyogó mosollyal az arcán állt a székek mellett, amelyeket sikerült lefoglalnia, hosszú, kivasalt haja lágyan hullott mezítelen vállára. Mikor meglátta őket, lelkesen integetni kezdett. Szamira és Zijad visszaintegetett neki, majd átvágtak a tömegen, de itt-ott megálltak egy pillanatra, hogy köszönjenek az ismerősöknek.

Mikor odaértek az asztalhoz, Haszan udvariasan felállt.

Szamira elbűvölve figyelte, ahogy a férfi kezet nyújt Zijadnak.

Eszébe jutott, mit mesélt róla Rima: egy távoli kuzinja, aki Alexandriából jött el, hogy megismerhessék egymást. Rima azonnal beleegyezett a házasságba, és mindössze egy héttel később már együtt olvasták a Fátihá-t, így pecsételve meg, hogy hat hónappal később megtartják az esküvőt. Szamira csak pislogott, ahogy barátnője a szabók, asztalosok és ingatlanügynökök között kerengett, mint egy dervis, anélkül hozva meg döntéseit, hogy kikérte volna Haszan véleményét.

Vőlegényét nagyon leköti a munkája, magyarázta. Bizonyítania kell, ha azt akarja, hogy előléptessék az építészeti cég kairói igazgatójává. A fél év alatt mindössze hatszor találkoztak, de Rima így is nagyon boldog volt: minden egyes találkozásuk után lelkesen szaladt Szamirához, elmesélte neki, milyen jó humorérzéke van a fiatalembernek, milyen gyengéd szavakat suttogott neki és milyen csodás ajándékokkal árasztotta el őt. És a férfi, akiről Szamira addig csak barátnőjétől hallott, most ott állt előtte, szélesen mosolyogva, zengő hangon nevetve.

Szamira nem találta kifejezetten jóképűnek. Nadrágszíja felett már látszott, hogy később pocakos lesz, orra kicsit nagynak tűnt az arcához képest, széles orrlyukai kihangsúlyozták ajkai vékonyságát. Haja, bár tiszta és egyenes szálú volt, furcsamód kócosnak tűnt. Vastag, fekete szemöldöke majdnem összeért az orra fölött. Egyedül a szemei voltak figyelemre méltóak, amit

Szamira csak akkor vett észre, mikor a férfi felé fordult, hogy kezet fogjanak.

Szamira nem tudott szabadulni tiszta, csillogó, mézszínű tekintetétől.

– Rima már sokat mesélt önről – mondta a férfi. – Megtiszteltetés, hogy végre találkozhattunk. – Finoman biccentett, majd Szamira szemébe nézve megfogta a kezét.

Szamira döbbenten érezte a mindkettejüket megérintő felismerést. Gyorsan elkapta a kezét, mintha lángok nyaldosták volna. A férfi tekintete, mely talányos volt, akár egy megfejthetetlen rejtvény, zavarba hozta.

Az egész estét végigbeszélgették; idegenekként találkoztak, de Haszannak köszönhetően néhány órával később már az oldalukat fogva, könnyezve kacagtak. Cseppet sem zavarta őket, hogy a többi vendég csodálkozva nézi őket. Zijad és Szamira majdnem elfelejtett odamenni a kusához, hogy gratuláljanak az ifjú párnak.

Mikor a pár felállt a tánchoz, Szamira újra megérezte magán Haszan figyelő tekintetét. Mielőtt a férfi szemébe nézett volna, Zijad és Rima felé fordult, hogy megbizonyosodjék róla, hogy azok ketten a friss házasokat nézik.

Felismerés… Szamira úgy érezte, ismeri a férfit, annak ellenére, hogy még nem is volt idejük megismerkedni. Egy pillanat alatt belopta magát a lelkébe. Ismerte Haszant, és biztos volt benne, hogy a férfi is ugyanígy érez. És akkor hirtelen rádöbbent, hogy menthetetlenül szerelmes.

Köhögőrohamot színlelt, hogy tekintetét elszakíthassa a férfiétól. Zijad azonnal odafordult, hogy hátba veregesse, és kedvesen odanyújtotta neki a saját poharát. Szamira tovább köhögött, egészen addig, míg hangja rekedtessé nem vált, majd arra hivatkozva, hogy gyengélkedik, azt mondta férjének, hogy szeretne hazamenni.

Rima természetesen azonnal tiltakozni kezdett.

– Negyven napig otthon ültél a gyermekeddel! Végre lehetőséged van kimozdulni otthonról, erre ilyen korán haza akarsz menni?

Szamira bólintott, majd halványan elmosolyodott.

– Tudod, még hamar elfáradok, úgyhogy egy ideig még türelmesnek kell lenned velem. Különben is – folytatta megduzzadt kebleire pillantva –, már érzem, hogy éhes a fiam.

Rima megvonta a vállát.

– Hát, egy éhes férfival nem lehet vitatkozni – mondta mosolyogva.

– Holnap felhívlak – ígérte Szamira.

Anélkül, hogy ráemelte volna a tekintetét, kezet fogott Haszannal, és búcsúzásképp zavartan dünnyögött valamit.

Zijaddal udvariasan elköszöntek az asztalnál ülő három másik pártól, majd távoztak.

– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte Zijad aggódva. Behajlított karjába fonta felesége karját, úgy indultak el az autóhoz.

Szamira bólintott.

– Semmi baj, csak egy kicsit bűntudatom van. – Nem hazudott.

– Elképzeltem, hogy a fiam utánam sír, de én nem vagyok mellette…

Zijad gyengéden megpaskolta a kezét. – Megértelek. Elvégre újszülött.

Csendben sétáltak tovább, és az autóban is csak Zijad kuncogása hallatszott, ahogy gondolatban felelevenítette Haszan vicceit.

Már a liftből meghallották Maruan sírását. Szamira türelmetlenül húzta el a vasrácsot, szinte futva tette meg azt a pár lépést az ajtajukig. Amina, karján a kicsivel, a nappaliban sétálgatott le-föl. Repedezett talpai lágyan súrolták a

csempepadlót. Imákat mormolt, szelíd szavakkal próbálta megnyugtatni Maruant, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. A kisfiú cumisüvege felborulva hevert a tálalóasztalkán – a tej apró cseppekben a sötét fát pettyezte.

Szamira átvette fiát, majd megkérte Aminát, hogy húzza le hátán a kék taftruha cipzárját. Mikor a ruha lecsúszott a padlóra, Szamira gyorsan kilépett belőle, és alig várva, hogy végre a mellére tehesse Maruant, besietett vele a hálószobába. ***** Aznap éjjel, hosszú idő óta először, Szamira elővette nagyanyja imaszőnyegét. Gondosan kiterítette a vastag hálószobai szőnyegen, majd csendben kiment az előszobába. Zijad a nappaliban aludt, az al-Ahram aznapi száma sátorként borult mellkasára – a férfi ritmikus légzését követve, finoman zizegett.

Szamira a konyhába bepillantva továbbsétált a folyosón.

Amina, miután úgy gondolta, hogy a házaspár már nem fog vacsorázni, összegömbölyödve elaludt matracán.

A fürdőszobába lépve Szamira megnyitotta a csapot, majd a tükör elé állt. Megdöbbenésére egy ismeretlen nő vissza rá. A borostyánszínű szemekben félelem tükröződött, melyet korábban sosem látott; szemhéjai nem tudtak gátat szabni az egyre növekvő pániknak. Ám ami a legjobban zavarba hozta, az a félelem mellett megjelenő remény volt. Úgy érezte magát, mint egy éhező, akinek, ha életben akar maradni, meg kell ennie az előtte lévő emberi húst, mert más nincs.

Kezeit belemerítette a hideg vízbe, és mielőtt belekezdett volna a szertartásos mosakodásba, néhányszor leöblítette az arcát. „Aouzu billah min al-sajtan al-rajim…”, ismételgette újra és újra, reménykedve, hogy így nem fogja hallani a sátán suttogását. Ám hiába kántált egyre elkeseredettebben, csak Haszan arcát látta

maga előtt. Újra vizet locsolt az arcába, hátha így kimoshatja szeméből a férfi képét, de az sehogy sem akart eltűnni. Csak üres szavak hagyták el ajkait.

Később, az imaszőnyegen térdelve könnyeivel küszködött. Ó, istenem! Egészen addig a pillanatig nem voltam tudatában magányosságomnak, de mikor megláttam magam a tekintetében, éreztem, hogy elvesztem. Ó, istenem! Bármit, csak ezt ne!

Aznap éjjel azt álmodta, hogy egy puha, fehér lepedőkkel borított ágyon a férfi szorosan a karjaiba zárja, ő pedig újra és újra meztelen, meleg vállához érinti ajkait. Csak ennyire érintették meg egymást, és élvezték a furcsa nyugalmat. Így történt, hogy Szamira megszállottá vált. Akárhová ment a lakásában, minden sarokban Haszant látta, minden pillanatban a férfi suttogását hallotta.

Semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy szeresse Zijadot, és erős, egészséges gyermekeket szüljön neki. Élete tökéletes volt, semmi miatt nem kellett aggódnia. Zijad soha, semmit nem tagadott meg tőle. Érzékeny, gondoskodó férfi volt, csak ritkán ment el otthonról nélküle, és sosem maradt sokáig távol, még akkor sem, mikor a barátaival találkozott. Nem hagyta magára, nem hanyagolta el a feleségét, ahogy oly sok férj teszi. Barátnői mind irigyelték Szamirát. Ő viszontszerette férjét. Hogyan is érezhetett volna másképp? Ám most mindez egy szempillantás alatt megváltozott. Férje érintését, melyre addig vágyott, most hirtelen zavarónak, kellemetlennek érezte. ***** Ám akárhogy is igyekezett, nehéz volt távol maradnia Rimától.

Barátnője ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak; mikor Szamira megpróbált kibúvókat keresni, Rima bűntudatot keltett

benne, manipulálta, míg barátnője meg nem adta magát, és el nem fogadta a soron következő meghívást.

Zijad sem látott rá okot, hogy miért kellene kivonniuk magukat a társasági életből, annál is inkább, mert általában egy-egy whisky mellett kötött üzletet. Így havonta néhányszor azon kapta magát, hogy megint kezet ráz Haszannal, visszamosolyog rá, és félénken viszonozza a férfi ostromló tekintetét. Úgy érezte magát, mintha futóhomokba lépett volna, ahonnan nincs menekvés.

Négy hónap telt el első találkozásuk óta, mikor végre négyszemközt válthattak pár szót egymással.

Az erkélyen csend honolt, csak a lugasban álló fák levelei feleltek halkan a lágy, meleg szellőnek. Szamira még csak egyik lábával lépett át a küszöbön, mikor meglátta a férfit – Haszan, kezében egy whiskys pohárral, a korlátnak dőlve állt.

Szamira jelenlétét megérezve hirtelen felemelte tekintetét az italban olvadozó jégkockákról. Elkerekedő szemmel nézett rá, mint aki nem hiszi el, hogy a hús-vér embert látja, nem pedig csak egy tünékeny látomást.

Szamirának fel kellett tennie magának a kérdést, hogy titkon nem reménykedett-e abban, hogy ott találja a férfit. Nem tudta, mit feleljen magában.

– Nem akartam megzavarni – kezdte halkan. – Csak túl nagy odabent a füst…

Haszan mély levegőt véve kihúzta magát.

– Én… vártam magára – mondta végül.

A férfi szavai hallatán Szamira megremegett. Hirtelen úgy érezte, veszélyes kettesben maradnia vele. Egy végtelennek tetsző pillanatig csak némán állt az ajtóban. Érezte, ahogy a férfi tekintete perzseli a bőrét, így zavartan hátrapillantott a válla fölött. Menj vissza! Menj vissza a többiekhez! Ám végül úgy

döntött, semmi rossz nincs abban, hogy kijött egy kis friss levegőt szívni. Szélesre tárta az erkélyajtót, majd lassan a korláthoz lépett.

A fekete folyó lomhán folyt alattuk. A Zamalek-szigetnek ezen az oldalán csak néhány lakóhajó ringatózott a Níluson, halvány fénycsíkokat vetve a víz felszínére. Be kellett vallania magának, hogy irigyli Rimát, hogy egy ilyen szép környéken lakik.

– Gyönyörű innen a kilátás! – szólalt meg, megtörve a csendet.

Ahogy Haszan a szemöldökét ráncolva ránézett, Szamira tudta, hogy a megfelelő szavakat keresi. A férfi ajkai szétnyíltak, mintha meg akarna szólalni, majd összezárultak, de csak egy pillanatra, hogy aztán újra szétnyíljanak.

Szamira úgy érezte, mintha ezernyi apró tű szurkálná a testét.

Megremegtek a térdei. Érezte, hogy a férfi azt szeretné, értse meg, mennyire vágyik rá, hogy érzelmei annyira erősek, hogy nem tudja őket szavakba önteni. Előbb csak lassan, alig láthatóan, majd egyre hevesebben, elkeseredettebben rázta a fejét.

– Kérlek… – suttogta kérlelőn.

Haszan lehunyta a szemét, majd mikor újra kinyitotta, nem Szamirára, hanem a kezében lévő pohárra szegezte tekintetét.

– Szeretlek – suttogta. Hangjában beletörődés volt, mintha úgy érezné, a megfelelő szavak nélkül Szamira nem érti meg. Ám a következő pillanatban már el is sodorta őket az ár. – Szeretlek – mondta újra Haszan, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban megzavarhatják őket, és nem lesz ideje elmondani Szamirának, hogyan érez iránta.

– Nem! – mondta határozott hangon Szamira.

Haszan villogó szemmel nézett rá. Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná ragadni Szamira karját, de ujjai végül a korlátra kulcsolódtak rá.

– Igen – bólintott. – Igen, tudom.

– Te és én… Rima a legjobb barátnőm! – mondta Szamira halkan, a zsúfolt szoba felé pillantva. – A legjobb barátnőm, Haszan!

A férfi sokáig nem válaszolt, csak bámulta a néma folyót. Mikor végre megszólalt, Szamira döbbenten hallotta, milyen fáradt a hangja.

– Ő halott.

Az asszony nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, amit Haszan mondott.

– Mindnyájan halottak – folytatta a férfi. – Csak róják a végtelen köröket. Újra és újra ugyanazok a pletykák, ugyanazok az ebédek, ugyanazok a fogadások.

Szamira akkor megértette, hogy az, amit gyanított, valóban igaz – Haszan vidám nevetésével próbálja leplezni, hogy boldogtalan a házassága.

– De hiszen Rima szeret téged! – hallotta végül döbbenten saját hangját.

A férfi fájdalmasan felsóhajtott.

– Szeret, de fogalma sincs arról, ki vagyok, és ami még rosszabb, nem is akar megismerni. Rima mindig kedves hozzám.

Gondolod, fájdalmat akarok okozni neki? Azt hiszed, hogy ennek bármi köze is van hozzá? Szamira! Szamira, szeretlek! És tudom, hogy te is így érzel. Tudom, hogy te is szeretsz!

– Kérlek, Haszan! Ne mondj ilyeneket! Mindketten meg fogjuk bánni.

– Sosem fogom megbánni, hogy szerelmes vagyok beléd!

Amint megláttalak, beléd szerettem. Tudom, hogy te is ezt érezted. Láttam a tekintetedben. Láttam a szemedben, hogy szavak nélkül is pontosan tudod, ki vagyok. Egy lélek vagyunk, kétfelé szakítva. De most, hogy végre rád találtam, nem engedhetlek el.

– Könyörgöm, ne tedd ezt velem! – kérlelte Szamira.

– Szeretlek!

Vibrált körülöttük a levegő.

– Mennem kell – mondta Szamira rekedtes hangon. Erővel elszakította tekintetét a férfiétól, és bemenekült a füstös szobába.

Igaza van, gondolta Rimát figyelve. Barátnője, kezét domború hasán nyugtatva, mosolyogva beszélgetett a vendégekkel. Haszan nyílt vallomása csak még mélyebbre taszította a szakadékba.

Mégis, milyen nő vagy?, kérdezte magától. Milyen barátnő?

Milyen anya? ***** Fia mellett fekve Szamira gyengéden végigfuttatta ujjait a kis test körvonala mentén, és közben könyörögve kérte, hogy legyen rá ugyanolyan erős hatással, mint az az idegen férfi. Maruan álmában kinyújtotta felé aprócska kezét. Kis körmeit belefúrta anyja meztelen bőrébe, úgy aludt tovább békésen. Fia iránti túláradó szeretete megtöltötte a szívét, de mégis, ha arra gondolt, hogy Haszan nélkül kell leélnie az életét, úgy érezte, szomjan hal. És a fájdalom egyre csak erősödött. Szamira nem értette, mi történik vele. Nem értette a rá zúduló érzelmeket – a félelmet és vágyakozást, rossz előérzetet és kínzó magányt. Zavartsága, mint egy kísértet, a nyomába szegődött, még az álmaiba is belopózott.

Egyik reggel, bár fia hangosan sírt, átadta őt Aminának, és elsietett hazulról. Kairó óvárosába irányította a rozoga taxi sofőrjét, egy, az Abu-Szerga-templom mögötti kis piszkos bolthoz: egy ismert gyógynövényárust keresett. Elkeseredetten kapaszkodott a gondolatba, hogy mindezt biztosan csak a gonosz szeme művelte, és a tömjén majd minden kínzó érzést kimos belőle. Reménykedve ült a sűrű füstben, hagyta, hogy lágyan körbenyaldossa, és közben azt hajtogatta magának, hogy nem vágyik nagy dolgokra. Csak azt akarja, hogy teljes szívéből

szerethesse férjét és fiát, és egyszerű, bonyodalmaktól mentes életet élhessenek hármasban. Nem vágyott sem hírnévre, sem gazdagságra, csak vissza akarta kapni békés életét, amelytől egyetlen pillanat képes volt megfosztani őt – a pillanat, mikor belenézett azokba a szemekbe… azokba a gyönyörű, kegyetlen szemekbe.

Elkeseredetten próbált imádkozni, de ahogy térdepelt, erőlködésében nem jöttek szavak a szájára, csak a szemét lepte el az égető könny. Hiába tartotta tenyérrel fölfelé a kezét, Allah nem könyörült meg rajta. ***** Végül Kamélia partiján a férfi sarokba szorította a svédasztalnál. – Találkoznunk kell! – suttogta mosolyogva, hogy ha valaki fel is figyelne arra, hogy beszélgetnek, ne kezdjen el gyanakodni. – Csak… csak hogy beszélgessünk. Csak a közeledben akarok lenni egy rövid ideig. Kérlek! Nem bírom tovább!

Csak beszélgetni…

Szamira elkerekedő szemmel bámult rá, gyomra már a kettesben találkozás gondolatától is remegett. Haszan könyörgő tekintetében saját kínzó fájdalmát vélte felfedezni.

Egy meleg, nyugodt napon, a Meridienben találkoztak. Az étterem terasza ijesztően nyúlt ki a Nílus fölé, látni engedve a folyó mindkét partját és a tekintélyt parancsoló Kuaszr al-Nil hidat. A nap délutáni sugarai vékony láncokként csillogtak a víz felszínén, a kis hajók fölött sirályok vitorláztak.

A férfi, tekintetét a teraszajtóra szegezve, a korlát melletti egyik asztalnál ült. A kínzó várakozásban minden porcikája remegett.

Szamira remegő lábbal sétált oda az asztalhoz, szíve hevesen dobogott. Megkönnyebbülten rogyott bele a székbe, melyet a férfi udvariasan kihúzott neki – úgy érezte, ha tennie kellene még

néhány lépést, lábai már nem bírnák el. Ám amint leült az asztalhoz, minden félelme elpárolgott. Nyugodtan, boldogan nézett Haszanra, cseppet sem tartott attól, hogy egy ismerős megláthatja őket. A Meridien az idegenek oázisa volt: a turisták és a száműzöttek békés szigete.

Itt nyugodtan, szabadon lélegezhettek. Végre…

– Féltem, hogy talán mégsem jössz el – vallotta be a férfi.

Szamira megrázta a fejét.

– Nincs más hely a világon, ahová mehetnék. A gondolataim elől nem tudok elmenekülni.

– Hát te is gondolsz rám? – kérdezte Haszan remegő hangon. – Beszélj!

Szamira pedig végre elmondta neki, hogy akármennyire is igyekezett, nem tudta legyőzni az érzéseit.

– A megszállottad lettem. Nem értem, nem tudom, miért.

Csak… csak azt érzem, hogy a közeledben akarok lenni. Minden nap, egész nap a te hangodat akarom hallani. Melletted… melletted akarok aludni, és nézni akarom az arcodat, míg alszol.

– Végre! – dőlt hátra a székében elégedetten mosolyogva a férfi. Már nagyon régen vágyott arra, hogy hallja ezeket a mondatokat. Egy ideig csak némán ült, ízlelgetve a szeretett nő vallomását, nézve, ahogy a lágy szellő érintésére meglebben a szoros kontyból kiszabadult egy-két hajtincs. Élvezte, hogy tekintetük egymásba fonódik, hogy Szamira végre engedi, hogy borostyánszínű szemébe nézve egészen a lelke mélyéig lásson.

Szamira, ismételgette egyre, mindent elsöprő boldogságot érezve, hogy végre hangosan kimondhatja a szívének legkedvesebben csengő nevet.

Mikor végre átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a nő kezét, többé nem engedte el. Míg beszélgettek, néha-néha lazított a fogásán, de egy pillanatra sem engedte el szerelmét. Mikor

hátradőlt székében, hüvelykujjával akkor is simogatta Szamira tenyerét. Máskor pedig előrehajolva még szorosabbra fonta ujjait a nő kezén, így adva hangsúlyt szavainak.

Egymás szavába vágva beszélgettek aznap, szavuk el-elakadt, ahogy végre megvallották, mit éreznek. Mindketten tisztában voltak vele, hogy csapdába estek. A válás, ha Zijad úgy döntene, hogy engedi elmenni feleségét, nagy botrányt kavarna. A férfinak fájdalmas lenne, Rima pedig összetörne. És ha Haszan és Szamira összeházasodnának, azzal egész hátralévő életüket tönkretennék.

Szamira számára azt jelentené, hogy elveszik tőle Maruant. A jog nem engedi, hogy más férfi nevelje fel, mint az apja. Most Haszan meleg tenyere beborította kézfejét, mégis így is fia aprócska ujjainak érintését érezte. A pici, éles körmökét, melyeket csak akkor tudott levágni, mikor Maruan aludt. Érezte, ahogy kisfia, igyekezetében, hogy felálljon, erősen belekapaszkodik a karjába, és látta, ahogy Maruan kinyújtja a karjait, kérlelve, hogy vegye fel.

Maruannak szüksége van rá.

Sem Szamira, sem Haszan nem volt képes fájdalmat okozni. A lehetetlen, megoldhatatlan helyzet olyan súllyal nehezedett rá, hogy Szamira úgy érezte, képtelen felkelni a székből. És mégis. Élt. Életében először érezte igazán, hogy él. Ahogy a lágy, hűvös szellő végigsimított a testén, mintha újjászületett volna. A férfi érintése életre keltette. Gyengéd hangjával, szenvedélyes szavaival életet lehelt belé. Ahogy az idő haladt, székeik centiről centire közelebb kerültek egymáshoz, míg végül a bambuszkarfák egymáshoz értek.

– Szeretlek, Szamira! Amióta megláttalak, minden nap csak arra tudtam gondolni, hogy talán újra találkozunk. És minden nap végén, mikor nem láttam az arcod, este azért imádkoztam,

hogy legalább álmomban jelenj meg. De tudom, hogy Allah hallja az imáimat, mert veled álmodni olyan édes, hogy reggel fájdalmas felébredni.

Szamira elakadó lélegzettel hallgatta a férfi szenvedélyes szavait. Sajnálta, hogy nappal van; a partnak csapódó víz addig lágy hangját hirtelen fülsértően hangosnak találta. Hiszen ezt a vallomást az éj homályában kellene hallgatnia, fejét Haszan mellkasán nyugtatva, ajkát a férfi fürtjeihez préselve.

Kétségbeesetten vágyott rá, hogy Haszan a karjaiban tartsa.

Kinyújtotta a karját, és ujjbegyével lágyan megérintette a férfi arcát.

– Szeretlek! – suttogta.

Haszan gyengéden megcsókolta a kezét.

– Tudom. Így találkozgattak egy teljes éven át. Tíz délután, melyek között kegyetlenül lassan telt el egy-egy hónap. ***** A környezetében csak Amina vette észre, hogy valami kínozza.

Az idős asszony döbbenten bámult rá, mikor Szamira, rá cseppet sem jellemző módon, dühösen rákiabált. A lakásban megfagyott a levegő. Ahogy csendben végezte a munkáját, fülében ott visszhangoztak Szamira vádló szavai. Magát okolta, és hevesen tiltakozott a benne felmerült gondolat ellen, hogy talán nem ő a hibás, hanem úrnőjével történt valami szörnyűség.

Szamira nyughatatlanul sétálgatott föl-alá a lakásban, érzelmei áthatolhatatlan felhőként vették körül. A megkésve érkezett szerelem idegessé tette; néha-néha elgondolkodott azon, hogyan viselkedik, és mindig rádöbbent, hogy kegyetlenül bánik az idős asszonnyal. Ilyenkor egy-egy kedves szóval igyekezett kimutatni, hogy megbánta, és olyan dolgokra ragadtatta magát, amelyeket egy úri hölgy nem engedhet meg a szolgálójával szemben: teát

főzött neki, szendvicset készített, vagy éppen adott neki a sajtból, amelyet Zijad hozott külföldről. Egyszer, mikor úgy rákiabált Aminára, hogy az összerezdült, kiment a konyhába, és meleg tejből, kukoricakeményítőből, főtt rizsből és cukorból elkészítette az idős asszony kedvenc desszertjét. Mikor Amina visszatért a piacról, egy kicsi, finom mintájú kristálytálka fogadta az asztalon, benne hűlő ruz bi lebannal. Szamira, arcán bocsánatkérő mosollyal, úgy állt mellette, mint egy gyermek, aki tudja, hogy rosszat tett.

Az idős asszony anélkül fogadta el a bocsánatkéréseket, hogy akár egy szót is szólt volna. Árvaként került még Szamira nagyszüleihez, akik később átküldték Szamira édesanyjához.

Amina volt az, aki nádszál vékony karjain dajkálta az újszülött kislányt, ő volt az, aki megnyugtató szavakat suttogott neki, mikor szülei már rég aludtak. Mellére szorította a pólyába csavart Szamirát, míg a kimerültségtől maga is el nem aludt. Később, mikor a csecsemő halk szavú, érzékeny kislánnyá cseperedett, Amina volt az, akihez fordulhatott – vele beszélgetett, az ő elnyűtt galabijjá-ján sírta el bánatát, és mikor az asszony megnyugtatta, boldogan szaladt vissza játszani.

Talán éppen mert ilyen közel álltak egymáshoz, ezért hagyta, hogy a bensőjét égető tűz Aminát is megperzselje, míg férje és gyermeke semmit sem érzett meg. Vagy lehet, hogy éppen ellenkezőleg, gondolta egyik nap, ahogy az egyik szobából a másikba átcsoszogó asszonyt nézte – gyűlöli Aminát, aki mindent, még egy lehetséges házasságot is háttérbe szorított azok kedvéért, akiket szolgált. Az asszony, akit soha nem érintett meg a szerelem, néma megfigyelőként vált tanújává Szamira kínlódásainak.

Szamira még mindig elkeseredetten kapaszkodott a gondolatba, hogy míg nem adja oda a testét Haszannak, nem töri meg Zijadnak tett esküjét. Ám akkor egy reggel Rima azt kérdezte: – Látta a reggeli újságot?

Szamira meglepetten rázta meg a fejét. Rimát sosem érdekelték a hírek. Vajon mi történhetett? Szamira rémülten arra gondolt, hogy talán egy újságíró lefényképezte őket Haszannal, amint a Meridien teraszán ülnek, kéz a kézben, egymás felé hajolva. Szíve egyre hevesebben kalapált, ahogy megpróbálta felidézni, hol hagyhatta férje az újságot.

– Ítéletet hoztak Amir al-Far ügyében – mondta ekkor Rima.

Szamira megkönnyebbülten felsóhajtott. Már nem akarta a kezébe kapni az újságot, amelyet végül az étkezőasztalon pillantott meg, a szoba másik végében. Felidézte az esetet, amely elég izgalmas volt ahhoz, hogy még Rima érdeklődését is felkeltse: Amir al-Far, egy kisebb importőr cég vezetője, egy nap arra tért haza, hogy felesége egy másik férfival osztja meg az ágyukat. Amir al-Far, mint a legtöbb férfi, aki sokat utazik, pisztolyt hordott magával. Még mielőtt a tetten ért szeretők észbe kaphattak volna, vagy kiugorhattak volna bűnös fészkükből, alFar két jól irányzott lövéssel mindkettejükkel végzett.

– Mi az ítélet? – kérdezte Szamira.

– Ítélet?! – kérdezett vissza Rima. – Természetesen szabadon elsétálhatott. Úgy tűnik, a bírók szerint az a hat hónap, amelyet letartóztatásban töltött, elég büntetés volt neki.

Szamira cseppet sem lepődött meg. Az ilyen és ehhez hasonló esetekben nem születtek komoly ítéletek. Kényelmetlenül feszengett, csak egy csettintésre telt tőle.

A reggelivel jóllakott Maruan elégedetten mosolyogva totyogott keresztül a szobán. Amina egy nedves zsebkendőt szorongatva követte, hogy megtörölje a kisfiú maszatos száját.

– Vannak gyermekeik? – kérdezte végül Szamira.

– Erről nem ír az újság. Az ő érdekükben remélem, hogy nincsenek.

– Én is – mormogta Szamira. – Én is.

Lassan odasétált az étkezőasztalhoz, és összehajtotta az újságot, hogy egy futó pillantást vethessen a címoldalára. A fotón Amir al-Far mosolyogva hagyta el a tárgyalótermet, arcán nyoma sem volt megbánásnak. Szamira lassan végigsimított a gyilkos képén.

Felesége elárulta, így áldozatként felmentést kapott a bűne alól.

Elvégre az az ő otthona volt, az ő ágya. A törvény fejet hajtott a becsület előtt.

A férfi csak annyit tett, hogy a bűnösök vérével lemosta a becsületén esett foltot. A bírók pedig neki adtak igazat. A bírók, akik természetesen mind férfiak voltak.

Szamira nagyot nyelt, hogy elnyomja erősödő hányingerét. Még egy pillantást vetett a vigyorgó arcra, majd visszatette az asztalra az újságot. Tekintete Maruanra vándorolt, aki boldog mosollyal az arcán húzogatta ki kartondobozából a papír zsebkendőket.

Megérezve, hogy anyja őt figyeli, büszkén nézett fel rá. Szamira felkapta, és szorosan magához ölelte, míg fia hangosan tiltakozni nem kezdett. ***** Mi más lenne ez, ha nem figyelmeztetés?, tette fel magának napjában többször is a kérdést Szamira. Figyelmeztetés, hogy egy szempillantás alatt mindent elveszíthetünk. Elég egy szívdobbanásnyi idő… az a fél másodperc, míg valaki meghúzza a ravaszt. Nem mintha olyan ostoba lett volna, hogy az otthonában

találkozzon Haszannal. De mégis… Figyelte, ahogy Zijad eszik, újságot olvas, lehajol, majd fölegyenesedik, köhög, felsóhajt vagy éppen horkol, és közben egyre csak azt kérdezgette magától: Vajon ő is képes lenne rá? Megtenné? Képes lenne rá, csak hogy visszaszerezze a becsületét? Elvégre egyedül ő tarthat igényt felesége testére. Ám útban a Meridien felé rádöbbent, hogy a teste már nem számít, mert már titkos kapcsolatuk legelején a férfinak adta a szívét és a lelkét. És ez nagyobb bűn, mint szerelem nélkül odaadni a testünket egy férfinak.

Akkora bűn, hogy mindketten megérdemlik, hogy elárult férje végezzen velük.

Szamira úgy érezte, most már csak úgy fejezheti ki, mit érez, ha szorosan magához öleli Haszant, ha forró csókokkal borítja el, ha bőre összetapad a férfiéval. Eljutott addig a határig, amikor a benne égő tűz, ha nem talál kiutat, elemészti.

Gyors, határozott léptekkel vágott át az étterem teraszán. Bár Haszan a kihúzott szék mellett állt, nem ült le.

A férfi kérdőn nézett rá.

Szamira belekapaszkodott a bambuszszék háttámlájába, majd egy mély lélegzetet véve, végre kimondta: – Nem akarom tovább vesztegetni az időt. Vigyél el valahova, ahol kettesben lehetünk!

Szamira kocsiját otthagyták a Meridien parkolójában. Az asszony azt kívánta, bárcsak lennének európai útleveleik, hogy anélkül jelentkezhessenek be egy hotelbe, hogy igazolniuk kellene, hogy házasok. Haszan azonban mosolyogva nyitotta ki öreg Citroënje ajtaját. Szamira hallotta, ahogy a férfi megkönnyebbülten felsóhajt. Haszan, amint beült mellé, megfogta a kezét, és még akkor sem engedte el, mikor sebességbe tette a kocsit.

Szamira fejét az ülés fejtámlájára hajtva nézte Haszant, ahogy vezet, ahogy időről időre belenéz a visszapillantó tükörbe, és ügyesen lavíroz a forgalomban.

A férfi, megérezve Szamira tekintetét, rámosolygott. Ekkor Szamira gyengéden megcsókolta szerelme ujjait, majd arcához szorította a tenyerét.

Haszan bal kezével kezelte a sebváltót, és ha kellett, a térdével kormányzott.

Barátja lakása a Mukattam-dombon volt, egy újonnan beépített környéken. Basar az Arab Emirátusokban dolgozott, az év nagy részét ott töltötte, és hogy több lábon álljon, megvette ezt a második lakást, amelyet bérbe adott. Szamira nem kérdezte meg Haszantól, mikor kérte el barátjától a kulcsokat. Egyszerűen csak boldog volt, hogy van egy hely, ahol háborítatlanul együtt lehetnek.

Az utcákon alig láttak egy-két embert. De amikor Haszan az épület főbejáratánál a kulcsokkal matatott, egyszer csak a semmiből előbukkant egy bouab. Szamira rémülten nézett a férfira, Haszan azonban mosolyogva üdvözölte.

– Basar úrhoz jöttünk látogatóba – mondta, majd a férfi kezébe nyomott egy ötvenfontos bankjegyet.

A szikár öregember úgy vette el a pénzt, mintha attól félne, hogy megégeti, de aztán elmosolyodott.

– Legyenek üdvözölve! – mondta cseppet sem fenyegető hangon.

Az épületben csak néhány lakásnak volt gazdája; Basar negyedik emeleti lakása pedig szinte üres volt. Mindössze egy ágy állt benne, rajta a matrac még becsomagolva. Vékony porréteg borított minden felületet.

Haszan lassan becsukta az ajtót, megkönnyebbülten hallgatva a kattanást, amely azt jelezte, hogy végre tényleg kettesben vannak.

Betette a kulcsot a zárba, majd szégyenkezve körbenézett.

– Ha tudtam volna…

– Így is maga a paradicsom – suttogta Szamira.

Egy ideig némán álltak egymás mellett – egyikük sem érintette meg a másikat, csak élvezte a látványát, beszívta az illatát.

– Nem tudom, mit tegyek – szólalt meg végül Haszan.

– Úgy érzem, hogy elvesztegetjük a perceket, mégsem akarom elsietni…

Szamira mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, szíve sebesen pumpálta ereibe a vért. Mikor a férfi végre köré fonta karjait, halkan felkiáltott. Haszan azonban tudta, hogy ez nem a félelem, hanem a vágy hangja volt. Csak még szorosabban ölelte magához a szeretett nőt, míg teste mintha összeforrt volna Szamiráéval. Óvatosan kikapcsolta Szamira hajcsatját, majd kezébe vette a haját, és arcát odahajtva mélyen belélegezte az illatát.

– Haszan! – suttogta Szamira, a nyakába kapaszkodva.– Vigyél az ágyhoz!

A férfi hátrébb hajolt, és enyhén zihálva nézte a gyönyörű arcot.

Csak egy poros lepedőt talált, amelyet az ágyra teríthetett.

Szamira remegő lábbal nézte, ahogy kirázza az anyagot, és ügyetlenül a matracot védő műanyagra teríti. Bocsánatkérően Szamirára pillantott, majd gyorsan levetette ingét, és azt is ráterítette az ágyra. Szamira ekkor már felszabadultan nevetett.

Haszanhoz lépve gyengéden végigsimított a vállán, majd ujjai, leheletfinoman érintve a bőrét, elindultak lefelé a karján.

– Maga a paradicsom! – suttogta, belefeledkezve a férfi látványába.

Attól a naptól kezdve, ha műanyag zizegését hallotta, mindig az jutott eszébe, milyen mámorító érzés volt, ahogy bőre Haszan bőréhez ért, ahogy az apró izzadságcseppek végigfolytak ívbe feszülő gerincoszlopán, ahogy a gyönyör ködfelhőjén át hallotta, amint a férfi reszkető hangon egyre csak a nevét ismétli: Szamira, Szamira, Szamira… ***** Aznap néhány órával később Szamira meztelenül sétált át a fürdőszobába, lábnyomait otthagyva a padlót borító vékony porrétegben. Ahogy a kis, csupasz villanykörte pislákolva életre kelt, Szamira döbbenten nézett a tükörből rápillantó nő szemébe.

Haja kócos volt, néhány nedves szál a homlokára tapadt.

Arca ragyogott a mámortól, vonásai kielégültségről árulkodtak.

Tekintete mintha elmélyült volna, szemei csillogtak a bensejében lobogó tűztől.

Hát ilyen érzés? Így néz ki?, kérdezgette magában. A csap alá tartva megnedvesítette zsebkendőjét, majd lágyan áttörölte vele a combjait.

A tükör egy kis szegletében látszott az ágy, amelyből cseppet sem szívesen kelt ki. Szerelme egy pillanatra sem vette le róla a szemét, gyönyörködött benne, ahogy Szamira a tükörben nézi magát.

Szamirát újra elöntötte a vágy. ***** A telefon lett a legnagyobb ellensége – kegyetlenül csörgött, és kínozta, mert mikor Szamira felvette, nem a szeretett férfi szólt bele a kagylóba. Ahányszor megszólalt, a nő futva indult el felé, és közben suttogva könyörgött, hogy Haszan hangja fogadja. Amina eleinte értetlenül figyelte asszonyát, mintha azt hinné, eszét vesztette. Ám hamar megszokta Szamira furcsa viselkedését, és már el sem indult a készülék felé, mikor az megszólalt.

Voltak napok, mikor Szamira biztos volt benne, hogy Haszan fel fogja hívni – ilyenkor ki sem lépett a lakásból. Idegesen sétált le-föl, apró feladatokkal igyekezett lefoglalni magát, szórakozottan játszott a fiával, de közben úgy érezte, idegei kibogozhatatlan csomókba állnak össze, mint egy régi szőnyeg rojtjai.

Nem mintha hosszasan, háborítatlanul beszélgethettek volna.

Gyorsan elsajátították a hangok és banalitások titkos beszédét, amely sem Haszan munkatársaiban, sem Aminában nem kelthetett gyanút. A „Jó reggelt” azt jelentette: „Hiányzol!

Nélküled magányos volt az éjszakám. Perzselő leheleted nélkül hideg volt a párnám. Lepedőmön nem hagyott nyomot, ahogy álmodban mocorogtál.”

Szamira továbbra is imádkozott, de már nem sírt.

Megbocsátásért könyörgött, mert a kegyetlen sors úgy akarta, hogy szerelme bűn legyen.

Minden nap igyekezett tökéletes feleség és anya lenni. Semmit sem tagadott meg családjától, még Zijad ágyában sem. Ám mikor férje megemlítette, hogy ideje lenne, hogy újabb gyermekük szülessen, Szamira zokogva borult Haszan nyakába.

Milyen indokot találhatna ki, mikor férje mindennél jobban vágyik egy második gyermekre? A barátaik is egyre csak azt mondogatták, hogy Maruannak szüksége van egy testvérre.

Szamira úgy érezte, mintha kalitkába lenne zárva. Szégyen, ha egy nő csak egy gyermeket tud szülni életében. De hogyan szülhetne másnak, mint Haszannak?

Haszan gyengéden simogatta szerelme hasát. Tisztában volt vele, hogy csapdába estek.

– Mindent, ami a te tested része, úgy fogok szeretni, mint a sajátomat – mondta. – Hát nem egy lélek vagyunk? Asszony,

hiszen azt sem tudom, hol ér véget a saját testem, és hol kezdődik a tiéd! Ám Szamira, ahogy nőtt a hasa, egyre elkeseredettebb lett.

Csak akkor volt boldog, mikor Haszan karjában fekhetett.

Előfordult, hogy miután együtt voltak, napokig nem fürdött meg. Nem tudta rászánni magát, hogy lemossa magáról a férfi érintésének nyomát. ***** Titkos kapcsolatuk alatt egyetlen egy éjszakát sem töltöttek együtt. Mindössze néhány lopott óra jutott nekik.

Haszan kibérelte Basar lakását. Szamira soha nem hagyott ott semmi olyasmit, ami egyértelműen elárulhatta volna, még lakásdíszek sem voltak sehol. De legalább volt egy helyük, amelyet a sajátjuknak mondhattak. Csak egyszer fordult elő, hogy a keskeny lépcsőn összetalálkozott az egyik szomszéddal – udvariasan köszöntek egymásnak, majd továbbmentek. A bouabot jól megfizették, Szamira mégis gyakran feltette magának a kérdést: ha Zijad idejönne, vajon elárulná őket?

Sosem hagyta nyugodni őket a gondolat, hogy Zijad talán megfigyeli vagy megfigyelteti őket, vagy hogy valamelyik ismerősük véletlenül megláthatja őket. Még a legszenvedélyesebb pillanatokban is összerezzentek, ha meghallották egy kocsiajtó csapódását vagy valakinek a sietős lépteit. A félelem belopózott együttléteik meghitt pillanataiba, és Szamira gyakran kérdezgette magától, vajon lesz-e az életükben legalább egyetlen olyan pillanat, amikor teljes biztonságban érezhetik magukat. De mindig csak az volt a válasz, hogy sehol máshol nem érzi biztonságban magát, csak Haszan karjaiban.

Az asszony megváltozott: idegenné vált régi barátai számára, így Haszan kivételével mindenki más társaságában magányosnak érezte magát. Mivel senkinek sem beszélhetett titkos viszonyáról,

többé már senkivel sem tudott őszintén beszélgetni. Korábban bármilyen társaságban könnyedén elcsevegett, ám most úgy érezte, a némaság tavába merült, ahová senki más nem követheti, csak Haszan. Így Szamira lassan megszokta, hogy kis erszényekbe gyűjti élete pillanatait, és csak Haszannak mesélte el mindazt, ami legutóbbi találkozásuk óta történt vele: furcsa vagy ijesztő álmait, mindent, ami a gyermekeivel történt – minden kis sikert, amit velük kapcsolatban elért, a hibákat, amelyeket elkövetett, a boldog, dühös vagy feszült pillanatokat. Mindezt suttogva mesélte el szerelmének, ahogy egymáshoz simulva feküdtek a félhomályban.

Korábban nem hitte volna, hogy az is lehet szerelem, ha csak hallgatjuk a másikat. Néha az, hogy Haszan csak hallani akarta a hangját, tudni akart mindent, amire Szamira gondolt, és élete összes apró részletét ismerni akarta, izgalmasabb volt, mint a férfi érintése. Szamira pedig mindent meg akart osztani vele, és kínzó fájdalmat érzett, ha valami aprócska részlet csak azután jutott eszébe, hogy elváltak. ***** Voltak időszakok, mikor kínzó bűnbánat árasztotta el lelkét.

Ilyenkor a fürdőszobai tükörben vizsgálgatta magát, hol izgatottan, hol elszörnyedve, hol egyszerűen csak kimerülten.

Igyekezett meggyőzni magát, hogy szerelmük nem bűn, elvégre nem valami kegyetlen cél eszköze. Nem kereste a szerelmet, mert nem volt elégedetlen a házasságával. Szó sem volt arról, hogy azért lett Haszan szeretője, mert a férfi fényűző ajándékokkal halmozta el. Csak saját magát tudta odaadni Szamirának. Nem volt se költő, se forradalmár, se hős. Egyszerűen csak férfi volt, de emberibb, mint bármelyik férfi, akit Szamira ismert. Férfi, akinek

a szíve benne dobogott, ahogy az övé a férfi testében. Férfi, akinek nagyobb szüksége volt rá, mint a gyermekeinek.

Szerette Haszant, és nem tudott mást tenni, mint megadóan a tükörnek támasztani homlokát.

Egyszer, mikor felhívta az irodában, megbeszélték, hogy a Piramisok útján találkoznak. Szamira az egyik kis utcában parkolt le, ott várta meg a férfit. Mikor Haszan odaért, gyorsan beült mellé.

– Vannak dolgok, amelyeket képtelen vagyok tovább magamban tartani – mondta az ülésbe süppedve.

Beszélt neki arról, hogy mit tesznek, hogy annak milyen következményei lehetnek, beszélt a megváltásról és a kárhozatról.

A férfi némán hallgatta, ahogy Szamira megpróbálja összefüggő mondatokká formálni az agyában kavargó gondolatokat. Keze egyre erősebben markolta a sebváltót, ajkai vékony csíkká szorultak össze, állkapcsát jobbra-balra mozgatta. Megfeszülő testtel hallgatta, ahogy szerelme reszket, csapong és kínlódik.

Csak mikor megálltak egy piros lámpánál, akkor pillantott Szamirára. A nő szemét elárasztotta a könny, ám kicsordulni már nem tudott.

Csak a vezeklők tudnak őszintén sírni. Mi, többiek, csak könnyezni tudunk. A könny elhomályosítja tekintetünket, összegyűlik a szempillánkon, de az utolsó pillanatban visszahúzódik. Ó, istenem, miért nem érzek valódi megbánást?

Szamira könnyei láttán sem érzett semmit.

– Hallgass rám! – mondta fáradt hangon. – Nem értem, mit próbálsz meg elmondani. Tényeket sorolsz fel, olyan dolgokat mondasz el nekem, amelyeket már rég tudok. Ha azt hiszed, hogy én mindezt félvállról veszem, hát nagyon tévedsz. Gondolod, eltelik akár csak egy óra is úgy, hogy ne marna belém a tudat, hogy mit teszünk?

Nem is kérdezte, inkább kijelentette. Majd így folytatta: – Nincs választásom. Ha véget akarsz vetni a kapcsolatunknak, ha véget tudsz vetni neki, ha el tudsz sétálni, tedd meg. De én képtelen vagyok rá. Te jelented számomra az életet. Érted, amit mondok? Te vagy az, aki miatt reggelente felkelek, aki magával húz. Ha arra gondolok, hogy láthatlak, akár egy emberekkel teli szobában, ahol nem érinthetlek meg, nem vonhatlak magamhoz, ahol csak nézhetlek… nekem már az is elég. Csak erre van szükségem. De ha ezt elveszed tőlem, végem.

Ezt már nem bírom elviselni, üvöltötte magában némán Szamira. De ahogy a férfi arcát nézte, rádöbbent, hogy Haszan az ő gondolatait öntötte szavakba. Egy a vágyunk, egy a fájdalmunk. És mégis, istenem, hogy lehet ilyen bátor, hogy nem retteg a következményektől? Tényleg nincs választása? És az ő választása? Mikor volt az a pillanat, amikor még megálljt parancsolhatott volna az érzelmeinek, amikor még ki tudta volna mondani, hogy ennyi volt, ne tovább? Vajon az az éjszaka volt az, mikor Haszan tekintetétől megremegett, és nem tudott megszólalni? Vagy mikor a férfi belopózott az álmaiba?

Pontosan mikor volt az a pillanat, amikor még száműzni tudta volna a fájdalmat vagy a vágyat, amely még akkor sem csillapodott, mikor a férfi karjaiban feküdt? Mert minden együtt töltött pillanatot a féltékeny időtől és a kegyetlen valóságtól loptak el. A mi együtt, amiről Haszan beszélt, csak abban az egyetlen szobában létezett. Az együtt töltött idő csupán illúzió volt, pontosabban önámítás.

Ekkor Haszan felé fordult, és ajkaihoz emelve, gyengéden megcsókolta a kezét.

– Csak kínzod magad ezekkel a gondolatokkal – mondta halkan. – Ami engem illet, én mindent megteszek, csak hogy a közeledben lehessek!

Szamira szerelme arcára szorította tenyerét, elfogadta a férfi logikáját. És mikor otthon imádkozott, Allah bocsánatát kérte, mert Haszan iránti szerelme erősebb, mint a következményektől való félelme. Jobban szerette a férfit, mint amennyire istenét félte.

Az együtt töltött idő mindig kínzóan rövid volt, és utána csak még jobban vágytak egymásra. Minden egyes alkalommal nehezebb volt elválniuk.

Szamirának nehezére esett színészkedni. Szenvedett, mikor egy-egy vacsorán szemben ültek egymással. Mikor Haszan lopva a szemébe nézett, úgy érezte, képtelen tovább elviselni a kínt.

Ahányszor egymás szemébe néztek, eszébe jutott, hogyan nézett rá Haszan, megadva magát leheletfinom érintésének, mikor a férfi fölött mozogva látta a szemében lobogó tüzet, mikor Haszan szenvedélyesen suttogott a füléb…

Ahányszor egymás szemébe néztek, Szamira ajkain érezte szerelme könnyeinek sós ízét – eszébe jutott, ahogy Haszan könnyezve suttogta el neki félelmeit.

Ahányszor egymás szemébe néztek, úgy érezte, a férfi lelkének legmélyére lát, mintha egy átvilágított, vékony héjon keresztül szemlélné a tojás belsejében rejlő törékeny teremtményt…

Egy-egy ilyen pillantásban az összes együtt töltött pillanat emléke benne volt. Így hát folytatták titkos viszonyukat. Szamira jó felesége volt törvényes férjének, változatlanul elkísérte minden fogadásra, kacagott a viccein, alkalmazkodott a szokásaihoz, és némán megadta magát a férfi vágyának, hálát rebegve azért, hogy hálószobájuk sötét. Mikor néha-néha veszekedtek, Szamira inkább a témát okolta, semmint Zijadot hibáztatta.

Becsülettel nevelte gyermekeiket – szerette őket, meghallgatta, ha szomorúak voltak, fegyelmezte őket és játszott velük. Csak

nagyon ritkán dühöngött vagy zokogott; például akkor, mikor egy nap Maruan kiabálni kezdett, mert nem érdekelte, hogy rosszak a jegyei, kijelentette, hogy márpedig ő igenis találkozni fog a barátaival. Szamira bezárkózott a szobájába, és térdét átkarolva, előre-hátra hintázva egyre csak azt hajtogatta: „Miattad szenvedek ennyit… miattad! Hálátlan… hálátlan…”

De nem maradt sokáig ilyen állapotban. Megértette, hogy ha elmerül az önsajnálatban, beleőrül. Márpedig ha elborul az elméje, többé nem tud elmenni a Mukattam-dombokon álló házba.

Harminchárom éven keresztül minden áldott nap tudatos döntést hozott. Minden nap legyőzte a kísértést, hogy Haszan kezét megfogva, elszökjön a férfival.

Pedig milyen sokat beszélgettek erről! Egyik nap, mikor a nyugodt csendbe burkolózva, egy ritmusra lélegezve feküdtek egymás mellett, Szamira Haszan fülébe súgta: – Képtelen vagyok rá.

Haszan felé fordult, és a füle mögé simított egy hajtincset.

– Mire?

– Nem tudom megtenni. Még nem tudlak visszaküldeni hozzá.

Haszan hol a jobb, hol a bal szemét nézte, mint aki nem tudja eldönteni, melyikben merüljön el.

– Ma nincs bennem ennyi erő – folytatta az asszony. – Csak arra voltam képes, hogy életben maradjak eddig a pillanatig.

Nincs bennem erő folyton újrakezdeni. Nem bírok többé várni.

Nem bírom ki, hogy egy rövidke óráig boldog legyek, aztán ezer és ezer órán keresztül halottan heverjek. Elég volt!

Haszan bólintott.

– Rendben.

– Hogyhogy rendben? – vonta össze a szemöldökét Szamira.

– Tegyük meg! Üljünk kocsiba, és hajtsunk el. Dél-Afrikába.

Vagy Marokkóba. Vagy Kínába. Bárhová kész vagyok elmenni veled. – Felült, és ujjaival megszorította Szamira vállát. – Mert én is belefáradtam. Fáradt vagyok, és úgy akarok melletted aludni, hogy ne kelljen az órát néznem. És éjjelente arra akarok ébredni, hogy a testem egybeolvad a tiéddel. És látni akarom, milyen vagy reggel, mikor éppen felébredtél. És senki mással nem akarok osztozkodni rajtad, senki más szájából nem akarom hallani a neved, mert az szent! Szamira rázkódott a zokogástól. Haszan szenvedélyesen magához húzta, és csókokkal borította el a haját.

– Nagyon fáradt vagyok – mondta újra meg újra. – Szamira! Te jelented számomra az életet! Mondd, mit tegyek, és én azonnal megteszem! És valóban ő jelentette Haszan számára az életet. Ám a férfinak volt egy másik élete is, a feleségével. Igen, kocsiba ülhettek volna, és örökre eltűnhettek volna. Dönthettek volna úgy, hogy magukra hagyják azokat, akiknek a legnagyobb szükségük van rájuk… azokat, akiknek az élete tőlük függött. De tudták, hogy nagyobb fájdalmat okoznának családtagjaiknak, mint amennyire ők szenvednek attól, hogy nem lehetnek teljesen egymáséi.

Képtelenek voltak ekkora önzőségre. ***** Egyik év követte a másikat, és a szerelmesek lassan megöregedtek. A fogadásokon csak annyit engedtek meg maguknak, hogy egymás szemébe néztek, vagy hogy érkezéskor és távozásnál az illendőnél egy picivel hosszabban fogtak kezet.

Nem zavarták meg gyermekeik életét sem botrányokkal, sem válással, és mikor a férj- és feleségjelöltek ellátogattak hozzájuk egy teára, nem merültek fel kellemetlen kérdések. Táncoltak és tapsoltak egymás gyermekeinek esküvőin, miközben egymás

szemébe nézve némán hálálkodtak, hogy nem tették tönkre két család életét.

Szamira minden újabb találkájukon újabb és újabb ősz szálakat fedezett fel szerelme testén, ahogy Haszan újabb és újabb ráncokat az övén. Ám még így is voltak napok, amikor elégedettséget érzett.

Hálás volt, hogy beleburkolózhatott a hosszú évek alatt összegyűjtött emlékekbe. Mert a legtöbb nővel ellentétben ő legalább megismerhette a szerelmet. Mert tudta, hogy a férfi ugyanúgy vágyik rá, mint ő a férfire. És könnyes hálát rebegett érte, hogy, ha csak pillanatokra is, de beléphetett a paradicsomba. Ám mohóságát mégsem tudta legyőzni.

Soha, semmi sem volt elég neki. Ha egy percet beszélt a férfival telefonon, nem volt elég neki, hogy hallja a hangját, találkozni akart vele. A vágy sötét felhőként telepedett rá, mely sehogy sem akart szétoszlani. Ha pedig találkoztak, nem akart elválni tőle, mert biztos volt benne, hogy ha haza kell mennie, összeomlik, és elárulja magukat.

Végül Zijad egy hónappal ezelőtt meghalt. Még mielőtt felfedezték volna nála a betegséget, a rák már majdnem az egész máját elemésztette.

Hat hónapnyi szenvedés után, morfiumködben lehelte ki a lelkét. Szamira sírt, de nem a bánattól, ahogy azt barátai gondolták.

Könnyei a megkönnyebbülés könnyei voltak.

Hamarosan, suttogta magában. Hamarosan. Ám akkor két napja Rima felhívta azzal, hogy Haszan agyvérzést kapott.

Szamira reszketve esett térdre a hideg márványpadlón.

A telefonkagylót a homlokához szorítva levegőért kapkodott. Úgy érezte, megfullad. Tudta, hogy mondania kellene valamit,

néhány együtt érző szót, de az addig soha nem tapasztalt mértékű fájdalomtól kétrét görnyedt. Hát ilyen... ilyen a pokol, amelyet saját maga teremtett. Ez a büntetése azért, mert évtizedeken keresztül hazudott a családjának. Most megbűnhődik azért, mert átadta magát a vágynak, ahelyett, hogy egy éles késsel még a legelején kimetszette volna a szívéből. Megbűnhődik azért, mert olyan férfit szeretett, aki másé volt. Mert szerette a férfit, és mert érzései rabszolgájává tette őt.

Tudta, hogy Haszan haldoklik. A férfi meghal, neki pedig semmije sem marad, amiért érdemes lenne tovább élnie.

– Mindjárt ott leszek – suttogta, majd reszkető kézzel letette a kagylót. És el is ment. Megfogta aggódó barátnője kezét, úgy állt Haszan betegágya mellett, a férfi gyermekeivel és unokáival együtt. Csak annyit tehetett, hogy a család barátjaként futólag megszorítja Haszan kezét. Épp csak egy pillanatra érintette meg, ennyi ideje volt rá, hogy örökre búcsút vegyen szerelmétől.

Nem így terveztük!

Haszan még akkor éjjel meghalt. Szamira megérezte, mikor szerelme lelke távozott – olyan volt, mintha földrengés rázta volna meg a házat.

Ennyi év színlelés után képtelen volt elmenni Rimához, hogy megvigasztalja.

Megígérte, hogy az én karjaimban jog meghalni! A szavát adta! Ó, Haszan! Hiszen megígérted!

Hosszú éveken keresztül egyedül szeretett és szenvedett, nem bízott meg senki másban, csak Haszanban. És most, hogy magára maradt, nem mert szembenézni a gyásszal.

Csak akkor engedett szabad folyást a könnyeinek, mikor már mellette volt egy idegen, akinek elmesélhette szívszorító történetét. ***** Az elázott papír zsebkendő, mellyel az arcát törölgeti, kis darabkákban rátapad ráncos, de még mindig bársonyos bőrére.

Borostyánszínű szemében megcsillan a lakásba bekúszó délutáni napfény. És most… már semmim sem maradt…

A könnyfátyolon keresztül rápillant a gyűrűre, amelyet oly hosszú idő után végre felhúzhatott bal keze gyűrűsujjára.

Kivéve…

Megremegek a gondolatra, hogy egy idegen asszony képes volt megosztani velem szíve legféltettebb titkait.

– Néha, a fájdalom ellenére úgy érzem, Allah csodálatos ajándékot adott nekem. Egész életünk során egyetlenegyszer sem vitatkoztunk Haszannal. Sosem nézett rám dühösen vagy undorral a tekintetében. Csak szerelmet láttam a szemében, érintése sosem volt rutinszerű, szavai pedig mindig a szíve legmélyéből szóltak.

Talán, ha beteljesült volna a vágyunk, és együtt lehettünk volna… lehet, hogy ráuntunk volna egymásra, lehet, hogy kimerült volna a szerelmünk…

Fájdalmasan felsóhajt.

– És mégis… szerettem volna megtudni, milyen érzés a karjaiban ébredni…

Aznap este sokáig kint maradtam az erkélyen – azon gondolkodtam, vajon hány, Szamirához hasonló, bűnös lélek sodródik még, nem merve szembeszállni az élet kegyetlen áramlatával.

Micsoda borzalmas küzdelem! A szívek, amelyek nem szerethetnek szabadon, és a kegyetlen város, amelyet cseppet sem

rendít meg az, hogy a folyót a titkos gyönyör – ívben megfeszülő hátakon lecsurgó – izzadságcseppjei táplálják. ***** Döbbenten látom, hogy dr. Afkar az, aki olyan elszántan dörömböl az ajtónkon.

– Elfelejtettem, hogy későn kelő. Males…

Behívom a lakásba, és megnyugtatom, hogy már rég ébren vagyok, majd megkérdezem, mivel kínálhatom meg. Kedvesen megjegyzi, hogy az arcomon még meglátszanak az alvás nyomai, majd közli velem, hogy nem vendégségbe jött.

– Köszönöm, már megittam a reggeli kávémat – mondja.

Valóban, érzem, ahogy Abdal-Ma'bud török kávéjának illata elvegyül az Afkart körüllengő cigarettafüstével. – Tudom, hogy nemsokára hazautazik, úgyhogy ezeket szeretném magának ajándékozni. – Ezzel elém tol egy bevásárlószatyrot.

– Könyvek… – suttogom izgatottan.

De nem ám akármilyenek! A szatyor fölé hajolva sorra kiveszi belőle a kincseket. Költészet. Az arabok másfél évezredes költészete. Ezerötszáz év szavakba öntött érzelmei. Óvatosan végigsimítok a könyvek kötésén. A Díván al-Khanszától…

– A hetedik században élt híres költőnő – mondja rekedt hangján Afkar.

Dzsamil Buthaina, Leila Madzsnún…

– Férfiak, akik olyan szenvedélyesen szerettek, hogy szerelmük nevét is viselték.

Ahmad Sádi, Nazek al-Malaika, Nizar Kabbani, Fadua Tukán.

– A nem sokkal előttünk élt nemzedékek. Egyiptomiak, irakiak, szíriaiak, palesztinok… férfiak és nők, akik ugyanazt a lelket belelehelve újjáformálták költészetünket.

– Nem is tudom, mit mondhatnék…

Afkar komor tekintettel nézett rám.

– Úgy hallottam, Guantánamóban a foglyok műanyag csészékbe kaviccsal karcolták bele a verseiket, míg végül tollat és papírt kaptak. Az amerikaiak annyira rettegnek a szavaiktól, hogy a számukra érthetetlen arab nyelven írt versekről úgy gondolják, titkos üzenetek. – Tekintetével elkapja az enyémet, majd előrehajol, és kedvesen megpaskolja az arcomat. – Tanuljon, kedvesem! Csak akkor mondhatja el magáról, hogy tud arabul, ha megérti ezeket a verseket. Jöjjön vissza hozzánk mihamarabb, és mesélje el, mennyit tanult.

Gyorsan mindkét oldalról arcon csókol, és sietősen elindul az ajtó felé.

– Á, majd elfelejtettem! – fordul vissza. – Van ott még valami a szatyorban. Otthon majd biztos hasznát veszi.

Ezzel az ajtó becsukódik, és Afkar professzor kilép az életemből.

Egy ideig még nézem az ajtót, aztán, továbbra is magamhoz szorítva a könyveket, belenézek a szatyorba. Egy kis, rézből készült kanaka[57] és egy kiló török kávé van benne. ***** Huda meghív egy utolsó teára.

Még mindig feketét visel, amitől kifejezetten sápadtnak tűnik.

Még előző este sem vetette le, mikor egyhetes gyermekét ünnepeltük. Szelua mama fájdalmas hiánya belopja magát az ünneplők huhogása közé.

Estefelé kiülünk az erkélyre. A kislány békésen szuszogva alszik Huda karjában. Mosolyogva nézem olajjal lesimított, fekete haját.

Megpróbálom kiegészíteni a Hudáról bennem élő képet – a barátnőm anya lett! Elnézve, ahogy gyermekét simogatja, cseppet sem esik nehezemre felnőtt szülőnek látnom őt.

Ekkor felcsendül az esti imára hívó szó. A szomszéd mecset hangszórója pont a Hudáék erkélye mellett kinyúló erkélyen áll. A kislány felébred, ráncolja a szemöldökét, de Huda simogató keze azonnal visszahúzza a békés álomba.

Meg sem próbálunk beszélgetni, inkább némán hallgatjuk az adan-t. A müezzin hangja mély, lágy zengésű; úgy emelkedik és süllyed, mint fehér homokon a hullámok.

Megdörzsölöm a karomat, melyen minden egyes szőrszál az égnek mered. Hudától megtudom, hogy a hang tulajdonosa nem más, mint a sarki pékségben dolgozó Ahmad. Az öreg, dadogós imám, mikor meghallotta, hogy Ahmadnak milyen gyönyörű hangja van, ragaszkodott hozzá, hogy attól a naptól kezdve a fiú mondja az adan-t. Ahmad egy édes, tizenhat év körüli fiú, akit mindig ugyanabban a zöld, végig gombos ingben látok.

A vastag betonkorlátnak támaszkodva figyelem, ahogy a férfiak és néhány nő elindul a kis mecset felé. Vannak, akik meleg kézfogással és baráti csókkal köszöntik egymást, mások csak bólintanak egymásnak. Mielőtt belépnének, megállnak az ajtó előtt, és leveszik a lábbelijüket. Ekkor tekintetem megakad Karimon, a zöldséges és kazettaáruson: a Za'bullah édességboltjában dolgozó egyik lánnyal kart karba öltve érkezik meg a mecsethez. Lelkesen beszélgetnek, a férfi úgy nevet, hogy még a könnye is kicsordul. Hangjuk csak akkor csendesedik el, mikor belépnek a finom kalligráfiával díszített ajtón.

Ehab egy perccel korábban ment le. Mielőtt belépne a mecsetbe, felnéz az erkélyre, és integet egyet.

Huda mosolyogva visszainteget.

– Előfordul, hogy dühös vagy? – kérdezem. – Amiatt, hogy így alakult az életed.

A teáját szürcsölgetve rám néz.

– Az életem miatt? – kérdez vissza. Tekintete egy csapat kamaszfiúra vándorol, akik hangosan nevetve sétálnak végig az utcán.

Csendben várom a választ.

– Dédnagyanyámat, Najnát tizenkét évesen adták férjhez egy olyan férfihoz, akinek már volt egy felesége, és aki még így is félrenézegetett. Tudod, hogyan halt meg? A… – elvörösödve megköszörüli a torkát, majd szinte suttogva folytatja – …a heréi megduzzadtak és végül felrobbantak. Najna még sokáig élt, büszkén látta megszületni negyvenhat dédunokáját és még néhány ükunokáját is… a férje nélkül. Tudod, Ehab egészen más.

Nagyon jó ember, és nagyon jól bánik velem. Szeret, és azt szeretné, hogy boldog legyek.

Ez nagy ajándék ám!

Gyengéden megpaskolja kislányát.

– Szelua mama egyszer azt mondta, hogy a férfi nem számít.

Nem értem, mire gondolt, és meghalt, mielőtt megkérdezhettem volna tőle. Anyám sok fájdalmat látott, és csak arra tudott gondolni, hogy engem biztonságban tudjon. A biztonságot pedig számára a házasság jelenti. Ez az egyetlen szilárd talaj, amelyet ismer. Ehab vagy valaki más, majdnem mindegy… Ehab csak egy eszköz arra, hogy biztonságosan lehorgonyozzak az élet tengerén, ahogy azt családunk nőtagjai tették. Anyám, nagyanyám, az ő nagyanyja… Így a lányom testét ezernyi nő erejét egyesítő fonalból szőtték. És így, hogy tudom, amit tudok, könnyebbé tehetem majd számára az életet. És ki tudja, lehet, hogy mindnyájunk közül ő lesz a legjobb.

Mikor a szemembe néz, szinte hallom a hullámokat. Arca valamiféle titokzatos belső bizonyosságtól ragyog.

A szemközti házban felkapcsolták a villanyokat, és behúzták a függönyöket. Az erkélyen ülve, halkan beszélgetünk, hangunk egybeolvad a hullámok között ringó nád zizegésével.

A sötétség lassan beborítja a Haszan Murád utcát, ahogy végül a takaró is legyőzi az ellenkező, aludni nem akaró gyermeket. ***** Ahogy behúzom a hátizsákom cipzárját, az utca zajain áttörve lassan belopózik a fülembe egy ismerős hang. Kinyitom az erkélyajtót – a szemközti erkélyen a fiatal lány fáradhatatlanul csapkodja a szőnyeget. Nézem, ahogy a felszálló por összegyűlik, de csak egy pillanatra, mert aztán szinte azonnal elkeveredik a meleg reggeli levegővel.

Mielőtt visszamenne a lakásba, hátrafordul, és integetve rám mosolyog. Hirtelen nagyon nincs kedvem elutazni.

Megvan az előnye annak, ha az ember egy berendezett lakást bérel ki: igaz, hogy össze kell csomagolni, de nincs részünk az ürességtől tátongó lakás lehangoló látványában. Bár mi otthagyjuk, a lakás nem változik meg. Semmi furcsán nem ragad meg az ember tekintete, legfeljebb az ajtóban álló bőröndökön.

Meg átíratta a repülőjegyét, úgyhogy csak New Yorkban kell majd búcsút intenünk egymásnak. Az ebédlő erkélyén üldögélve az utolsó nescafénkat iszogatjuk, és még vetünk egy utolsó pillantást a Kuaszr al-Ajni utcán kavargó tömegre.

A gyümölcslét árusító Musztafa üzletében szüntelenül szól a zene; ma éppen nem a Gipsy Kings énekel, hanem Uarda, akinek rekedtes hangját még az utcát betöltő hangos dudálás sem nyomhatja el. Egy kéz a kézben sétáló fiatal pár megáll a bolt előtt, majd belépve lassan eltűnik a szemem elől.

A falafel árus, kihasználva, hogy éppen nincs vevője, az ajtókeretnek támaszkodva, elgondolkodva cigarettázik. Piszkálni

kezdi a kötényére ráragadt ételdarabkákat, de aztán feladja, és inkább figyelni kezdi a járókelőket.

A szemközti kávézónál néhány férfi kihúzott a járdára egy tévét. Szorosan körbeveszik, és hangosan kiabálva időről időre megpiszkálják az antennáját. A hangjukból ítélve csakis focit nézhetnek. Egy hosszú galabijjá-t viselő, idős nő megbotlik a narancssárga kábelben. Bár nem esik el, válogatott szitkokat zúdít a férfiakra.

Egy zilált copfú kislány kiont a járdára egy vödör szappanos vizet. Kisimítja arcából a haját, majd beletörli a kezét a ruhájába, és visszamegy a boltba.

Meg felé fordulok – a kávéjából felszálló gőz apró izzadságcseppeket csal a homlokára. Tekintete jobbra-balra cikázik, egyik jeleneten sem időzik el sokáig. Mélyet sóhajt, aztán észreveszi, hogy figyelem.

– Mire gondolsz? – kérdezem. Végignéz a nyüzsgő utcán.

– Nincs elég szavunk ahhoz, hogy leírjuk ezt a színes világot – válaszolja halkan.

A lift már vár ránk, mintha abban reménykedne, hogy ha ma hajlandó működni, jó szívvel gondolunk majd vissza rá, és nem az fog eszünkbe jutni, hogy makacssága miatt milyen sokszor izzadtunk a lépcsőn.

Ahogy a nehéz vasrács becsukódik, félve nézünk össze Meggel: csak most az egyszer működjön… nehogy a sok csomag miatt elakadjon a lift.

De furcsamód könnyedén levisz bennünket a földszintre.

Mintha a nehéz súly alatt végre úgy érezné, van értelme dolgoznia.

[55] Esküvői felvonulás zenészekkel.

[56] Nagyméretű, gyakran virágokkal díszített szék, melyen a menyasszony és a vőlegény helyet foglal az ünneplés alatt.

[57] Kávéfőző edény.

Útószó „Az iszlám államokban a nők hátrányos megkülönböztetése (…), akár a polgári jog, akár a társadalom, a politika vagy a kultúra területén, nem az iszlám vallásban gyökerezik, hanem ezen társadalmak patriarchális voltában. Ez a kultúra nem tűri meg a szabadságot és a demokráciát, és nem hisz a férfiak és nők egyenjogúságában, sem abban, hogy a nőket fel kell szabadítani a férfak (apák, férjek, fiútestvérek…) uralma alól, mert ezek veszélyeztetnék az uralkodó réteg történelmi és tradicionális helyzetét.”

Sirin Ebadi Nobel-békedíjas ügyvéd[58]

Fontos, hogy amikor az iszlám világot vizsgáljuk, tisztában legyünk azzal, hogy az iszlám nem egyrétegű. Létezik egy „forrásiszlám”, azaz amit a Korán és a próféciák mondanak. A „tudományos iszlám” ezernégyszáz év szellemi terméke. „Politikai iszlám”-ról akkor beszélünk, amikor a vallást politikai célok elérésére használják. Létezik még egy fajta iszlám, a „kulturális”, amelyet a muszlim emberek életében, szokásaiban fedezhetünk fel. Mondanom sem kell, hogy az egyiptomi muszlimok egész másképp gyakorolják a muszlim vallást, mint például Oroszországban, Kínában vagy Nigériában élő társaik. Bár az ebben a könyvben szereplő asszonyok muszlimok, sorsukat nem

lehet általánosítani, nem lehet azt mondani, hogy minden muszlim asszony így él.

Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy a regényemmel nem az a célom, hogy azt állítsam, a „forrásiszlám” szerint így kell élni.

Ez a könyv nem egy, az iszlámot bemutató regény. Olyan asszonyok inspirálták, akiknek az életét egy bizonyos kultúra és hagyomány határozza meg.

Napjainkban a muszlimok fájdalmas harcot vívnak azért, hogy legyőzzék azokat, akik visszaélnek az iszlám törvényeivel. A diplomás muszlim nők, akiknek sikerült kitörniük, elszántan védelmezik társaikat az elnyomással szemben, amely nem az iszlámban, hanem a patriarchális szokásokban gyökerezik.

Egyiptomban a nők jogaiért küzdő CEWLA harcol a nők megcsonkítása és becsületből meggyilkolása ellen. Az olyan szervezetek, mint például a Karamah vagy a washingtoni Muszlim Női Jogászok az Emberi Jogokért, ügyesen használják fel harcukban a muszlim vallás és kultúra forrásait. Hatalmas feladatot vállaltak magukra, és szerte a világban képviselik elnyomott társaik érdekeit.

Egyiptomban, bár az iszlám jogrendszer tiltja, ma is elterjedt gyakorlat a nők megcsonkítása, melyet mind a muszlim, mind a keresztény kislányokon elvégeznek. (Itt meg kell említenem, hogy Iránban, Irakban vagy Szaúd-Arábiában már nem dívik ez a szokás.) Minden nő ki van szolgáltatva a (francia gyökerű) jognak, amely megengedi a férfiaknak, hogy megöljék hűtlen feleségüket, amiért csak minimális büntetést kapnak. Az iszlám jog szerint azonban, hogy a hűtlenség bűne bizonyítást nyerjen, négy embernek kell tanúsítania a behatolás megtörténtét, ám a férj még ebben az esetben sem ölheti meg feleségét.

Az iszlám szellemi hagyományt a tudósok képviselik.

Mohammad Akram Nadwi negyvenkötetnyi munkájában a

többségében a 7.–től a 15. századig terjedő időszakban élt, több mint nyolcezer nő sorsát elemzi, akik elismert tanárokként részt vettek a vallási jog tanításainak közvetítésében. Napjainkban azonban, az elnyomás következtében – megdöbbentő módon – a muszlim nőknek csak kis része tud arról, hogy korábban éltek ilyen asszonyok. Az oktatás elterjedése arra bátorította a muszlim nőket, hogy visszaköveteljék az őket is megillető emberi jogokat.

A nők műveltségének és az ezt lehetővé tevő igazságosságnak világszerte jelen kell lennie. Sirin Ebadi szavaival élve: azok, akik tisztában vannak a jogaikkal, kevésbé fognak fejet hajtani a patriarchális rendszer és annak hagyományainak kényszerítő ereje előtt.

Jelenleg minden nő harcol a hagyományok és a patriarchális kultúra ellen. Vannak, akiknek sikerül megváltoztatniuk az életüket, de vannak, akiknek nem. Én ezen nők előtt tisztelgek regényemmel. Minden muszlim nő előtt.

[58] Az első női bíró Irán történetében. A kitüntetést 2003-ban kapta meg.

Carolyn Baugh a Duke Egyetemen tanult arab nyelvet és irodalmat, majd arab és iszlám szakon végzett a Pennsylvania Egyetemen. Doktori disszertációjában a korai iszlám törvénykezést vizsgálja gender szempontból; az iszlám és a nők kapcsolatát érintő rendezvények rendszeres előadója. Jelenleg férjével és két lányával Philadelphiában él.