Hepehupa nr.4 - 2019 by Caiete Silvane

2019

4. szám

Terra

TARTALOMJEGYZÉK ÁRAMLATOK

PÖRGŐ UJJAK

PERISZKÓP

VIZUÁL

GYÖKEREK

MÁRTON EVELIN Az utolsó postaállomás DIMÉNY H. ÁRPÁD beautiful losers BORSODI L. LÁSZLÓ Felkiáltójelek honfoglalása REPKŐ ÁGNES Labirintus Tubermanok OLÁH ANDRÁS kudarcaink hiány szökevény KIS-JUHÁSZ KRISZTA Világformálás Váratlan mosolyok Közelítések OLASZ VALÉRIA Október Virág-szárnyalás 1956. november 4. Rőzse-szonett VERES PIROSKA Decemberi violák PALKÓ HANNA Érzelem nélkül Túldíszített nyolcsoros DOMBI ANNA VIRÁG A zöld esernyő SZILÁGYI ÁKOS Játék Jövőkép GRECSÓ KRISZTIÁN A régi idők emberei DEÁK FERENC LORÁND Erdélyi mentalitástörténet COVACIU NORBERT Szabadulástörténetek? Science-fiction! EPERJESI NOÉMI Pop Csenge Natália színes világa DEMÉNY PÉTER Biztató Virágzás LÁSZLÓ LÁSZLÓ 80 évvel ezelőtt, 1939 szeptemberében tört ki a második világháború BIKFALVI GYÖRGY Emlékbeszéd az 1956-os erdélyi mártírok krasznai emlékművénél

1 4 8 10 12 14 14 14 15 15 16 17 17 18 18 20 22 22 23 24 24 25 27 31 33 35 35 36 43

Terra

PÁLYAKÉPEK

ORAL HISTORY

TERRA

SZILÁGYI ZOLTÁN 500 éves a szilágycsehi református műemléktemplom VARGA-DOBAI ISTVÁN Cseh vára SZABÓ ZSOLT Gáspár Attila laudációja GÁSPÁR ATTILA Válasz a mondolatra KOCSIS LÁSZLÓ Bikfalvi György laudációja CSIKI ÉVA Posta Rozália méltatása BÓDIZS EDITH A két Irma és a másfalusi Kétezer esztendő LÁSZLÓ CSILLA Hétköznapi hőseink: Kacsó Sándor és Kacsó Ibolya, varsolci pedagógusok TRIPÓ DEBORA A valódi görög dráma: válság és következményei VERES PIROSKA Torquay, az angol Riviéra

44 50 52 54 56 57 58 60 62 70 78

2019

4. szám

2019

Áramlatok

4. szám

Márton Evelin

Az utolsó postaállomás 1. A kamasz nyár után következő évszak langyos széllel érkezett, amely állandóan fújt. Reggel, délben és este, éjszaka, hajnalban. Alkalmi Lám a temetőben üldögélt, háttal a síroknak, és a tenger morajlását hallgatta, amikor az évszak kétségbevonhatatlanul megérkezett. Nyakának bőrét érintette legelőbb a langyos fuvallat, és gyöngéden fonta körbe a torkát, míg háza felé lépkedett. A tél is ugyanilyen hirtelen jön nemsokára – gondolta, és megvakarta a fejét. Fejbőrén a növekvő hajtüskék sötétkék sapkává alakultak, télire majd bolyhossá lesznek és belelógnak a fülébe, hogy hallását eltompítsák, és hogy felerősödve hallja a fejében keletkező zajt, a fogaskerekek surrogását, a szerkezet lágy döngicsélését. A délutáni langyos szél vékony mázzal vonta be, érezte ahogy pikkelyesre szárad a bőrén a ház melegében. Ha megmozdult, azonnal vedleni kezdett, és pókhálószerű fátyol lebegett utána, amerre járt: a lustaság lehámló kígyőbőre. A melenkólia, mint a csepegő eső, ütemesen zsongott Alkalmi Lám fejében. A téli gondolatok zsizsegő darázsfészekként közeledtek, ideje körülnézni a kamrában − gondolta. A kamrában mindig megnyugvásra lelt. A magas helyiség közepén állt forgószéke, innen nézett szét a roskadásig megrakott polcokon.Tekintete egy narancssárga folton állapodott meg. Barack nádszirupban – olvasta a feliratot. A konzervdobozt kivitte a konyhába, majd visszatért a kamrába, és levette a polcról a képes enciklopédiát. A barackról megtudta, hogy magvas gyümölcs, és fákon termett. A nádszirupban eltett barack ínyencfalat, behűtve, vanilíakrémmel a legfinomabb – erre a receptre esküszik a

könyv szerint a világ legjobb cukrásza, bizonyos Dun A. 2. Alkalmi Lám kiült kedvenc helyére, a kapu előtti padra, és hátát a langyos kerítésdeszkákhoz nyomta. Gerincében hamarosan percegni kezdett a szú, talpa alatt a föld meleg lett, és lábujjai között puhán szétomlott. Egy lapos és kerek kavics akadt Alkalmi Lám lábujjkái közé. Kinyitotta szemét, előrehajolt és megtekintette. Szép sárga – gondolta, és eszébe jutott a hűtött barack, amelyhez vanilíakrémet szeretne készíteni. Az üzletben tanácstalanul vonogatta vállát a boltos és a felesége is. Fogalmuk sem volt róla, hogy mi lehet a vanília. Micsoda világ! – sóhatjott Alkalmi Lám, és úgy üresen, ahogy volt, megette a barackot. A gyümölcs húsa bekúszott a fogai közé, hosszasan szopogatta a rostokat. Alkonyatkor visszaült a padra, és várta, hogy felbukkanjon a horizonton a vörös csík és az őt felfaló sötét éjszaka. Sirályok vijjogását hozta a szél, és a halfarkasok kurta sikolyát. Alkalmi Lám ebben az évszakban sokat figyelte az égboltot. Az enciklopédiában olvasott a csillagokról, és remélte, hogy látni fog legalább egyet a fényesen tündöklő égitestek közül, mielőtt meghal. Megfigyeléseit különféle módszerekkel végezte. A melankólia évszakában, amikor az ég megfigyelésre legakalmasabb állapotában van, bonyolult rendszer szerint aludt vagy maradt ébren a sötétség óráiban. Távcsöve nem volt, egy színházi látcsővel fürkészte az eget. 3. Mi az a cső, amit a szemére szorít? – kérdezte a temetőőr, amikor éppen parti megfigyelést végzett. Alkalmi Lám hitt ab-

2019

4. szám

Áramlatok

ban, hogy ha kitartóan nézi ég és tenger peremvidékét, feltűnik előtte a jel, amelyről a könyvben olvasott. A vers szerint nem is egy, hanem több tetovált jel kígyózik fel a horizonton, és jelzi az új Uralom kezdetét. Hogy mi az Uralom, arról Alkalmi Lámnak sejtelme sem volt, azt gondolta valami szép nagy állat lehet, mint amilyen a kafferbivaly. Házamban találtam, az egyik öreg fiók mélyén – mondta bánatosan Alkalmi Lám, mert látta, a tél már görgeti temérdek széles hópaplanát feléjük. A szél hűvösen karcolja a bőrt, és nemsokára üvegesre fagyasztja a homokot. A csillagvadászat utolsó éjszakája ez – gondolta, és kitartóan pásztázta látcsövével az eget. Ó! És mire szolgál? – kérdezte a temetőőr. Régebben színészek játékát figyelték vele az emberek, úgy olvastam. A színészek, gondolom, olyasfélék lehettek, mint manapság a mímek. Tudja, az a mulatságos társaság, amely időnként ide hozzánk is ellátogat. A postásokra gondol? − kérdezte a temetőőr, és Alkalmi Lám arcába bámult. Egészen közel hajolt, lélegzete meleg volt, enyhén csípős szagú. Postások? – horkantott fel meglepetten Alkalmi Lám. Mit keresnének itt a postások? Talán engem? Vagy magát? A boltost? Vagy a feleségét? Nem tudja? A ház, amelyben lakik, az utolsó postaállomás. Ez a kontinens legalja, innen tovább már csak víz van. És én, én nem a temetőt őrzöm, ahogy maga gondolja, hanem a végtelen óceánt. Jelentenem kell talán, hogy mi a helyzet, állandó készenlétben kell legyek, bármikor érkezhetnek a postások a jelentésért − súgta remegő hangon a temetőőr, és idegesen körülnézett. Kitépte Alkalmi Lám kezéből a látcsövet, és a hullámzó pampafüves rétet pásztázta. Alkalmi Lám gyöngéden kihúzta a temetőőr reszkető ujjai közül a látcsövet. Nyugodjon meg, a fókák azonnal ugatni

kezdenek, ha közeledik valami vagy valaki − mondta. Igaza van, fölsölegesen izgattam fel magam. Előfordul ebben az évszakban, a szél összekuszálja a gondolataimat – mondta a temetőőr, és hálásan nézett Alkalmi Lámra. 4. Szóval maga szerint a postások azok a fehérre mázolt arcú piros ruhás emberek, akik itt időszakosan felbukkannak, és lovaik teleszarják a házam előtti teret? Felalá ugrándoznak, produkciójukat untig ismerem, de azért mindig dobok feketére öregedett zsákjukba egy-két sűrített tejkonzervet. Valami innen belülről – bökött Alkalmi Lám homloka közepére − azt diktálja, hogy így cselekedjek. A macska ki nem állhatja őket, már a lódobogást hallva felmenekül a fája legmagasabb pontjára. Olyan magasan van, hogy nem is látni őt, csak éjszaka, amikor világító szemmel fürkészi, hogy a vendégek készülnek-e már távozni. Panaszosan nyávog odafent, azért teszi, hogy elkergesse őket, de az az érzésem, hogy ők nem hallják. Egyszer egy egész hétig táboroztak ott előttem, kormos üstben illatos ételt főztek, amelyet megkívántam, bár nem tudom mi lehetett az. Magát sohasem láttam a nézők között. Azt, hogy kik bámészkodnak és tapsikolnak mindig boldogan ennek a kifestett társaságnak, ugyanolyan jól tudja, mint én. Ők bárminek tudnak örülni. Én kicsit kényesebb vagyok – mondta Alkalmi Lám, és maga is meglepődött azon, hogy milyen sokat beszélt. Hát igen – sóhajott a temetőőr. A fókák. Ők valóban folyton tapsolnak. De hát mit tegyünk? – tárta szét a karját, és ásójára támaszkodott. Miért ás folyton? – kérdezte Alkalmi Lám. Hogy edzésben legyek – válaszolta a temetőőr, és leült mellé a padra. Mellényzsebéből elővette a kártyapaklit, és meglobogtatta Alkalmi Lám orra előtt. Nyomunk pár őrült hetest? − kérdezte és mosolygott.

Miért ne! – mondta Alkalmi Lám. Ma úgyis olyan búskomor vagyok, az ilyen állapotokra állítólag gyógyír a társaság – tette hozzá és osztott. Hét lapot magának, hatot a tetemtőőrnek. Ma kezdjen maga – mondta, és fém szivartárcájából elővett egy szivart, melyet a doboz felirata szerint a távoli Havannában készítettek. Ó, micsoda szivar! – kiáltott fel a temetőőr, és Alkalmi Lám büszke arcélét nézte és a kezében parázsló illatos szivart. Igen – mondta nagyon komolyan Alkalmi Lám, és a temetőőr arcába fújta a füstöt. Szívja be mélyen a történelem illatát! – mondta neki és kihúzta magát. Ősöm hagyatékából van, minden ősszel elszívok belőle néhányat, és ahogy fogy a szivar, úgy fogynak éveim is. Csodás illata van! – mondta mélyeket lélegezve és kezével maga felé hajtva a füs-

2019

Áramlatok

4. szám

töt a temetőőr. Ám az idővel kapcsolatban téved, hisz évei nem fogynak, hanem szaporodnak – mondta. Úgy véli? Talán igaza van – mondta eltűnődve Alkalmi Lám. Pöfékelhetnék én is egyet? − kérdezte félénken a temetőőr. Igen, csak ne nyálazza össze a végét – mondta Alkalmi Lám, és ünnepélyesen odanyújtotta a szivart. Kellemes melankóliát magának is! Élvezze ki, mert ez az évszak utolsó estéje, hajnalban havazik – mondta, és megveregette a temetőőr vállát. Az utolsó – súgta elmerengve a temetőőr, és megforgatta szájában a langyos szivarfüstöt. Dolce Havanna – gondolta, és karikákat fújt, amelyek a tenger felé szálltak. Kolozsvár, 2019. október 26.

2019

4. szám

Áramlatok

Dimény H. Árpád

beautiful losers 1. amikor a nap éget a levegő megreked manele szól édességárus bódékból a lányod vattacukrot akar az agresszív darazsak is nem tudsz nyugodtan leülni a kicsi jobbra húz a darazsak követnek a rohadt életbe minden ragad a cukortól ugrálóvárak előtt maszatos gyerektömeg cukros arcok igazi darázscsemegék a szemetesek csordultig tele kukoricacsutkák üdítőpoharak körülötte a sör szemtelenül drága de legalább hideg polipkörhintán szédülnek visonganak a lányod is azt szeretné majd az ugrálóvárat maszatos ragacsos arca rád ragyog a zsebedben hajgumi egy varázskavics dohányszemcsék egy cigarettacsikk megtalálod az összegyűrt zsebkendőt nyálazod poficiját majd úgy törlöd le elviselhetetlen meleg árnyék sehol csak darazsak meg idegesítő gyerekek és anyukák nyári ruhában egy szép nő rád néz biztatóan mosolyog a hátad mögötti hintán ülő kisfiának 2. szinte néptelen szupermarket ilyen egy jó nap

az áruk hívogatóan csillognak a polcokon imádsz a labirintusában tekergőzni sokszor elfeleded hogy a gyerek ott ül a vásárlókocsiban ilyenkor megszűnik a félkatatón sötétség nem menekülsz a kihívások teendők elől csak árukkal teli polcok vannak és a fejedben összeálló bevásárlólista olyan mint amikor régen kocogtál s alig ezer méter is megdübörögteti a szívet aztán a lábad remegett mint most egy nő miatt aki kosarát két kézzel taszítja maga előtt a haja vöröses árnyalatú arca sápadt szeplőkkel pöttyözött kakaóért hajolsz érzed az illatát mindössze húsz másodperc a kosarába tesz egy zacskó mézes müzlit rátromfolsz legyen kettő aztán fizetéskor újra látod egy másik kasszához mész úgy döntesz nem kérsz többet ebből a leárazott vágyból kettő az egyben mézes müzlivel 3. hangosan számoljátok az emeleteket még kettő még egy az ajtó a célvonal szatyrok dobozok gyerekek már kintről kiabálnak az anyjuknak a cipőt lehúzni bentről szól a tévé árad a bűz szemét és szarospelenka-szag a gyerekek kabátja a földre ledobva a folyosón felborogatott üres palackok papírdobozok kacatokkal és cipők cipők cipők hátán a konyha bevehetetlen erőd a mosogatóban tornyosuló edények ilyenkor jól jön egy cigi

2019

Áramlatok

4. szám

2019

4. szám

Áramlatok talán keletre néz a terasz keletre fújod a füstöt szerencsére alig látni halandót a felhők között egyre csak gyűlnek az arctalan alakok óriások sziklahomlokkal barlangokkal a szemük üregében aztán a sötét az a kedvenced csillagok és műholdak istenek és emberek nem a szépséget keresed csak a nyugalmat hogy egyedül lehess 4. hosszú órák és napok mért idő a gyerekeiddel eltöltött idő emléképítő hogy majd amikor a saját gyerekkorodból semmi emlék vagy csak alig amikor az alvó apádat fejbe ütötted játékból egy palacsintasütővel igazi volt érc meghatározó esemény mégsem saját emlék így mesélték miért üti fejbe egy gyerek az apját? játékból beszakad a szeme fölötti hús ömlik a játékvér az ijedt szemekbe apa miért nem játszol velem? apa te éjszakai apa aki nappal alszol és kazánházakban töltöd az éjszakát ez az egyik epizód amire emlékszel a sok közül és tény hogy csak az az egyik mi volt a többi? mi lesz a többi döntő eseménnyel? melyik lesz a te pillanatod az emlékeikben? a sok eltöltött órából ami közben olvashattál volna írhattál volna vagy elmehettél volna szaladni esetleg ültél volna a teraszon cigarettázva mások életperceit követve

hogy lám a világ milyen durva és nyomorúságos gondolkodhattál volna hogy mi lesz az órákkal napokkal s vajon attól kap-e az élet erőre hogy a halál egyre közeledik órákkal napokkal hetekkel

2019

Áramlatok

4. szám

2019

4. szám

Áramlatok

Borsodi L. László

Felkiáltójelek honfoglalása Árnyék szavaidból csak az árnyék hogy lehetne hűvösében meghúzódni

Mindig a hallgatásod… mindig a hallgatásoddal kínozol kérdezek nem felelsz kérdezlek a szemed sem rebben egyre hevesebben kérdezek a kérdéseimben egyre sokasodnak a trágár szavak amelyeket majd holnap megbánok de most nem most nem bánok semmit csak kérdezek nem is kérdezek a kérdőjelek eltűnnek a mondatok a szavak végéről és bekövetkezik a felkiáltójelek honfoglalása óhajtok ordítok kiabálok és jobb kezemmel a szélvédőn nyomatékolom amit tudni szeretnék amit nem szeretnék tudni már nem tudom mit akarok nem akarok tudni semmit semmit csak hallom hogy tovább ordítok csak azt tudom hogy majd mindent megbánok hogy majd hosszú csendes napok következnek de hiába te most sem szólsz a hallgatásoddal kínozol

nem kérdezek nem felelsz nem nézek rád szemed sem rebben száguld kocsink két lámpafény az éjszakában a hátsó ülésen alszanak a gyerekek

Állandó ugyanazok a szótagok szavak mozdulatok ugyanaz a levegővétel ugyanott meddig?

Ketten Megyünk egy alagútban. Méterekre egymástól. Én a töltés mellett. Te a sínpár között. Éles kanyar. Vakító fény. A nevedet szólítgatom, kiáltom. De már nem nézhetek oda.

Örökkévalóság állunk ketten a villámló napsütésben

2019

Áramlatok

4. szám

2019

4. szám

Áramlatok

Repkő Ágnes

Labirintus A pártvezetőnk romantikus alkat. Ezt onnan tudom, hogy azt mondta, imádja a verseimet, nagy rajongója költészetemnek, de ha még egyszer megemlítem a szabadság fogalmát vagy hasonlót bennük, ráfázok. Értsem meg, hogy a szabadság pusztán absztrakció, a gyakorlatban megvalósíthatatlan, egy kiüresedett nyelvi produktum! Rögtönöznöm kellett, nem tudtam előhozakodni mással, mint hogy egyetértek, én is csak reklámfogásként használtam, mert kellőképpen hangzatos, és ünnepi hangulatot kölcsönöz a verseknek. Ez némileg megnyugtatta vezetőnket, de ennek ellenére két hét tisztítókúrára küldött, biztos, ami biztos. Igazán nincs szükség arra, - mondtam neki -, hogy a sötétruhás, állandóan goromba fogdmegei elhurcoljanak, emellett javasoltam egy hosszabb beszélgetést, amelynek során tisztázhatnám magam, mire a vezetőnk kedvesen elmagyarázta, mennyire az én javamat szolgálja ez a tisztítókúra, és ismét nem tudtam, csak egyetérteni vele. Végül nem az emberei vittek be, saját lábamon mehettem. Amikor az intézethez érkeztünk, egy gondozatlan kert és egy régi, rogyadozó sárga épület fogadott, melynek díszes kovácsoltvas kapuja egy néhai, gazdag birtok emlékét idézte. A kaputelefonon egy szívélyes nővér válaszolt, majd egy kutyás őr jött kaput nyitni, a hatalmas, fekete, kovácsoltvas szerkezetbe egy kisebb ajtót vágtak, azon terelt be engem és kíséretemet. Ekkor még nem tudtam, hogy életem legjobb két hetét fogom itt tölteni, sőt a félelem uralta ezt az első napot, előítéletekkel érkeztem, mindenféle pletyka terjedt

pártkörökben erről a helyről. Mikor beléptem a tárva-nyitva álló fémspaletták közé ékelt szárnyas faajtón az épületbe, az első gondolatom az volt, hogy itt inkább a falakra, padlóra, ablakkeretekre férne rá egy tisztítókúra a bentlakók helyett, de ezt nem mondtam ki hangosan. Nemcsak kívül, odabent is elhanyagolt volt a kúria. Egy visszafogottan berendezett szobát kaptam: rogyadozó ágy, ócska asztal egy székkel, vastagon hámló vakolat, mosdó a folyosó végén. Az emeleti ablakokra forrasztott rácsok és a szemmagasságig méregzöld olajfestékkel bevont falak hideg, intézeti légkört árasztottak. Számításaimat, miszerint egy ilyen hivatalos kényszervakáció ezen a helyen mégiscsak fájdalmas, bizonyos mértékben kényelmetlen élményekkel jár, alaposan megcáfolták az elkövetkező napok. Terápiám velejét a terapeutával való napi beszélgetések adták. Naponta két óra, ez volt a kötelező minimum, amit terápiás beszélgetéssel kellett töltenem, de ezen felül is lehetőség volt extra gyógykezelésre, ha a szakember szükségesnek látta. Az alacsony, fekete hajú, vasalt copfos, fehér köpenyes pszichológus – akibe már a második beszélgetésünk során beleszerettem –, mélyen búgó hangján, sűrűn pislogva kérdezett ki életem és meggyőződéseim már-már zavarba ejtően apró részleteiről. De ha beszélt, én csak buja, cseresznye-ajkait és áttetsző, jégfehér bőrét láttam. Célom az lett, hogy válaszaimat megfelelőnek vagy éppenséggel vonzónak találja. Szigorú napirendet követtünk. A terápiás beszélgetéseken kívül a táplálkozást illetően is a megtisztulás volt az elsődleges:

ajánlották, hogy igyunk sok folyadékot, ebédre túlnyomóan leveseket és salátákat kaptunk, tisztító gyógyteákat délután, sőt propoliszos mézet is adtak a szervezetünkben esetlegesen előforduló gyulladásokra. A tisztítókúra így nemcsak elménket, de egyúttal fizikumunkat is a megtisztulás útjára terelte. Bár nem voltak szigorú elveim vagy határozott meggyőződéseim, a terapeutám kedvéért − miután észrevettem, milyen örömmel tölti el, ha ezek a nem létező meggyőződéseim megváltoznak −, úgy tettem, mintha lennének. Voltaképpen orvosom mondanivalója egyszerű volt, a meggyőzés labirintusában ugyanoda lyukadt ki szinte minden érvelése: hogyan szolgálhatnám országunk és az emberiség érdekeit, amelyek egybeesnek a párt érdekeivel, hiszen a párt az országunk és az emberiség érdekeit tartja szem előtt. Imponált, hogy méltónak tartott az emberiség érdekeinek szolgálatára. Majd egy különösen meleg, napsütéses délutánon a hátsó kertben, az omladozó szökőkút mögött enyém lett. Egyetértettünk abban, hogy örömteli együttlétünket meg kell ismételnünk, és abban is, hogy jobb lesz, ha ez a kettőnk titka marad, lévén az ilyesmi büntetendő az orvos-beteg kapcsolat fennállása miatt. A mosdóban néhányszor összefutottam egy másik beutalttal, aki állítólag már

2019

Áramlatok

4. szám

több hónapja volt az intézetben. Tusolás közben láttam levékonyodott testét, gyengének és elveszettnek tűnt. Mikor rákérdeztem, a terapeutám kedvesen, empatikusan beszélt róla: a beteg bár makacsság és önfejűség jeleit mutatta kezdetben, már jó úton halad a változások felé. És bár bizonyítékom nem volt rá, attól tartottam, terapeutám ezzel a legyengült, végre a gyógyulás útján járó beteggel is hál. Mindent összevetve tehát kellemesen telt itt az idő. Az együttműködést vagy megjavulást − azaz ahogy ők nevezik: a megtisztulást − túlzásba vihettem, mivel pontosan az előírt két hét elteltével, egy reggel kitettek az intézetből. Így megválaszolatlan maradt az az előző napon a terapeutámhoz intézett kérdésem, miszerint ahhoz, hogy jót cselekedjünk, elég-e tudnunk, mi a rossz. Mindazonáltal jó érzéssel töltött el a tudat, hogy verseim ezután nemcsak céltalan romantikus szövegek lesznek, hanem az országunk érdekeit is szolgálhatják. Néhány hét múlva levelet írtam a pártvezetésnek, melyben megköszöntem ezt a kellemes két hetet, és elmondtam, hogy XY terapeuta valószínűleg több bentlakóval is intim viszonyt folytat, melyet nem tartok etikusnak. Végül is – és ezzel a terapeutám is egyetértene − azzal, hogy ezt jelentettem, csak az országunk érdekeit tartottam szem előtt.

2019

4. szám

Áramlatok

Tubermanok Egy hét-nyolc éves forma kislány körözött kopott Pegas biciklijével a tömbházak mögötti szabályos négyzet alakú betonudvaron. Bár az udvar fölött, messze a látóhatáron még zöld, a város dombjának be nem épített, érintetlen része feküdt, amit a vonatsínek emberkéz nyomait viselő fémje tört csak meg, az udvart magát a betonon kívül semmivel sem jeleskedő szögletes formák határozták meg, mintha valaki szándékosan ide tervezte volna a sivárságot, a merev szürkeséget. Hatalmas nyolcemeletes tömbházsor választotta el ezt a félig udvart, félig parkolót az utcától, aminek zaja egy kis életet csalhatott volna bele. A toronyházakkal szemben egy fekete téglalap, a hőközpont törte meg az előre gyártott betonlapokat. Piszkos üvegfalán keresztül behemót fémcsövek körvonalai kanyarogtak, a szerkezet szüntelen gépmorajlását csak egy-egy parkoló autó vagy gyerekkiáltás törte meg. Itt, ebben a négyzetes térben játszottak a toronyházak gyermekei, és itt biciklizett a kislány is körbe-körbe. Rajta kívül nem mozgott semmi. A bicikli minden fordulónál belecsikorgott a csöndbe, azonban nem volt egyedül. Az udvar szélén valamikor egy betonpárkányt alakítottak ki, virágtartónak szánták − virág soha nem került bele, fehérre meszelt emelvénye legfeljebb ugróalkalmatosságként szolgált −, ezen állt egy gyerekcsapat, két fiú és két lány, akik a biciklizőt figyelték. A fiúk kezében tuberman volt, hulladék műanyagcsövekből eszkábált játékfegyver, amivel - nyílszerűre sodort papírt töltve bele lövedékként, tiszta erőből belefújva - lövöldözni lehetett. A gyerekek műanyag-fegyvereiket a kislányra szegezték, olyanok voltak az emelvényen, mint egy törpe kivégzőosztag. Vezérük − egy zömök, hirtelenszőke kócos −, kivörösödve bámulta a

biciklist, vékony ajkai haragos vonallá préselődtek. Nagyokat nyikorgott a fordulókban a régi bicikli, és a kislány, mikor a betonpárkány mellé ért, a szeme sarkából leste a csapatot, várta, mikor kezdenek lövöldözni rá. Bár már évek óta itt lakott, nem sikerült megbarátkoznia közülük senkivel, mintha nem is egy nyelvet beszéltek volna. Tudta, az lenne ebben a pillanatban észszerű, ha hazamenne, gyorsan odakanyarodna a tömbház apró hátsó bejáratához, és jó eséllyel el is tudna tűnni, mielőtt elkezdenék a tüzelést. De nem tette. Most nem akar megfutamodni − gondolta, miközben az „ellenségnek” mind a nyolc szeme rászegeződött. Már esteledett, a szürkületben egyre nehezebb volt kifürkészni az őt figyelő csapat tekintetét, az arckifejezésük részleteit. A lány kerekezés közben felnézett a toronyházra, lakásuk ablakára, hátha meglátja ott édesanyját, ahogyan őt keresi. Ő észrevenné, mi van készülőben, mit művelnek a többiek, és akkor harsányan és parancsolóan rájuk kiabálna, amitől azok tétován, elégedetlenül, de elsétálnának. Az ablak üres volt és fekete. Kezdett fáradni. Ha édesapja látná őket, gondolta, odasétálna a négy gyerekhez, és elmagyarázná nekik, miért nem illik másokat fenyegetni, miért nem etikus egy csoportnak az eggyel szembeszállni. Ahogy magyarázni szokott politikáról és igazságtalanságokról, ingerülten és morogva, miközben lehalkítja a Szabad Európa rádió jellegzetes recsegését. De az apja nem volt ott. Nem is volt otthon általában. Valójában meg akart állni. Néha jobb túlesni az ilyesmin. Megeshet, az lesz a legcélravezetőbb, ha nyugalmat sugalló testtartásban megáll előttük, rájuk mosolyog, hogy lássák, ő nem fél, nem egy gyáva, be-

fogadhatják a csapatba, és barátok lehetnek. Nem jött errefelé, nem nézett ki az ablakon senki. A fáradtság már közönyössé is tette, a megállni vágyás pedig mégis talán bátorrá. Lefékezett hát a gyerekcsapat előtt, letette fél lábát, megigazította a ruháját, rájuk nézett, és igyekezett rokonszenvesnek tűnni. Az egyik fiú, a szőke kapitány mérlegelt egy pillanatig, szája félmosolyra húzódott, majd tüzelt, és mert közel állt

2019

Áramlatok

4. szám

hozzájuk, eltalálta a papírnyíllal. A kislány nézte, ahogy a papírnyíl erőtlenül, elgörbülve a hasáról a földre hull. Ekkor a gyerekek tettüktől megriadva, de igazolni is akarván magukat, hangosan nevetve, ujjal mutogatva elszaladtak. A lány fogta ócska Pegas biciklijét, eltolta a hátsó bejárathoz, felemelte, magához szorította, mert lépcsők következtek, és eltűnt a tömbház belsejében.

2019

4. szám

Áramlatok

Oláh András

kudarcaink a hazugságok mélyen alszanak bennünk is alkonyodik a feledés parazsán hamvad a múlt már bedeszkáztuk a réseket – magányosak vagyunk mint újságpapíron az apróhirdetés

hiány és megint – mint akkor abban a furcsa télben – várok kiszolgáltatottan: sorsunk magára hagyva vágyaink pusztulóban szívre szív alig dobban fogoly vagyok hiányodban

szökevény láttam konokul összezárt ajkaid és tekintetedben az aszályt már csak korom és füst voltál a beléd tukmált teáskanálnyi élet-elixírért vámot a közénk szivárgó csönd fizet az élet alaposan beléd rúgott nemcsak anya de özvegy sem lehetsz gyermekeid rég meghaltak és férjedet is másvalaki temette el – magadra hagytak s ma reggel majdnem megszöktél te is

Kis-Juhász Kriszta

Világformálás Szeretném egy nap összegyűjteni a város zaját, s egy üstben ragadós, néma hanggá olvasztani. Hogy aztán madarat hozzak a városba... Még több sirályt a kikötőbe és galambot az utcákra. Aztán virágot ültetnék; nem csak a zöldövezetbe. Mindenhova: szegfűt, rózsát, árvácskát, büdöskét és violát. Hadd lássa mindenki Isten festőpalettáját! Az autókat is megállítanám… Óriás virágcserepek! Muskátlit ültetnék beléjük és begóniát. Nőnének, futnának szerteszét az illattalan csodák! A tömbházakat mind lerombolnám! Ültetnék a helyükbe fát. Sokat: tölgyet, fenyőt, nyírfát. Újra zöldellne minden, Mit az ember keze befeketített.

Váratlan mosolyok Megint esik. És azon kapod magad, hogy már nem bánod. Pedig mennyire utálod minden cseppjét… De te csak mosolyogsz, így is boldog vagy. Lehűlt az idő. És azon kapod magad, hogy már nem bánod. Pedig mennyire utálod azt az öt hónap didergést… De te csak mosolyogsz, így is boldog vagy. Nehezek a napok… Mind gonddal teli. És azon kapod magad, hogy ezt sem bánod.

2019

Áramlatok

4. szám

2019

4. szám

Áramlatok Pedig hányszor zsörtölődtél, hogy nem bírod a fáradtságot… De most mégis mosolyogsz, így is boldog vagy. És mindez egy ember miatt.

Közelítések Még érzem utolsó cigarettád füstjét, de máris hiányzik gyújtód kattanása... Metrómegállók forgatagában másokon látom vonásaidat. És rosszul indul minden reggelem, pedig még meg sem szoktam, hogy vagy nekem. Mégis... nélküled kínnal csúszik le a kávém dupla tejjel. De tudom, hogy bár távol vagy, Te vagy az, aki esténként az alkonyba rózsaszín felhőket és meleg színeket csempész. Megyek eléd, s ha félúton találkozom veled, visszaadom neked a legutóbb nálam felejtett esetlen csókod. Így telik el egy nap. És mindegyik ugyanígy. És még mindig érzem utolsó cigarettád füstjét, és hiányzik gyújtód kattanása.

Olasz Valéria

Október akár a tölgy melyen futkos az idő toporgok létbe gyökerezve ágaskodva karmoljuk az eget fényre fektetem szívemet nem hagyom télre elárvult magamat csontig fáznék ha lehullana rólam minden ölelés

Virág-szárnyalás Kerekes Edit emlékére Nyárral hímzett ablakod Terbetére nyílott nap dicsérte virágidat hajnal mosta tisztára arcod s halkan szőtted ősz-csendes utad szemed fénye izzott akár egy lobogó fáklya nem lankadt éltedben reménytűzű lángja madarat itattál madarat etettél betérő vendégnek friss ágyat vetettél most földi szobádba néz szomorú holdkorong éjnek szürkesége tétován bolyong árváidat lesi megannyi csillag

2019

Áramlatok

4. szám

2019

4. szám

Áramlatok hol keressenek ha reggelre virrad a szőttes őszi út avarral lepett rád borultak síró falevelek virág-szárnyalás lett magasságos léted te hajoltál föléjük s most ők nyílnak érted.

1956. november 4. November négy, mögötted megyek, láthatóak rajtad lőtt sebek, koronatanúid meg nem rengenek, esküt tettek rád budai hegyek. Esküt tettek rád pirosló házfalak, borostyánkeretben rozsdás vakolat, üvölt a fal, merre ember elhalad, sikít a szél alkonyi ég alatt. Ki ellened volt, hiába tagad, a tiszta fény mindig veled marad, csillagok járnak határtalan, magyar a szívben szabad magyar marad.

Rőzse-szonett Száz éve már, hogy beszökött a tél, Átsuhant Nagyváradon, Pest-Budán, Zilahra könnyekben hullott a dér, Érdmindszentről eltűnt egy holdsugár. Verecke útja besötétedett, Adyt lámpások kísérték égig, Dalokra ébredt Nyugat és Kelet, Yorick szigetét romlástól védik.

Nótái e bús magyar legénynek Éberen vigyázzák a Holnapot, Lelkünkben rőzse-dalai égnek. Kinyitotta nagy kapuját az Úr, Üdvösséget Sion-hegyen kapott, Lenn a tenger csak zúg, csak zúg, csak zúg.

2019

Áramlatok

4. szám

2019

4. szám

Áramlatok

Veres Piroska

Decemberi violák Immár harminc éve annak, hogy langyos decemberek köszöntenek ránk. Harminc éve bámultam először rá kertem hirtelenjében kinyílt lila és sárga violáira – a télben újjáéledt csodákra. Mert csodák történtek abban az év végi, panaszokban megőszült időben. Tiltott rádióműsorok híreivel feküdtünk-keltünk, titkos adásokat néztünk, mert Temesváron ropogtak a fegyverek, s emberek tűntek el nyomtalanul. A külföldi rádiók újra meg újra lejátszották azt a bizonyos, telefonfülkében regisztrált riportbeszélgetést, melynek alapzajába kiabálások, lövések vegyültek. Félelmetes volt, hiszen éreztük, hogy élesben megy a „játék”, de bizakodtunk is, hogy talán itt a vége. Munkahelyemen méhrajként nyüzsgött a párt: el kell ítélni Tőkés Lászlót! Pusmogások, szemforgatások töltötték ki a nappal is sötét folyosói találkozásokat: „Hallottad, hogy...?” Én is csak hallottam − mivel párttag nem lehettem −, hogy az utolsó gyűlésen az egyik kedves magyar kolléganőt arra utasították, hogy nyíltan s hivatalosan is mondja ki: „preotul din Timişoara este un trădător”. Aztán úgy dél felé hirtelen műsorváltozás történt a bukaresti rádióban. Először én hallottam meg, hiszen érzékeim ezer irányból várták már a csodát: „a fugit Dictatorul”. Emlékszem, hogy a hangszóróhoz szaladtam, és felhangosítottam. Mindenkinek, mintegy gombnyomásra, megállt kezében és fejében az aznapi munka. Leborultam az íróasztalra, és sírtam, zokogtam. Meg mertem tenni nyíltan, félelem nélkül. Nem is gondoltam rá, hogy mi van, ha kirúgnak, mi lesz, ha nem követke-

zik be semmilyen fordulat. Az egyik kollegina is odalépett a hangszóróhoz és mérgesen elzárta: − Nem halljátok, hogy a rádiószínház műsora?! Nem halljátok, hogy színészek beszélnek benne?! Nem, mi nem ezt hallottuk. Mi, a többiek mást reméltünk, ezért a színtiszta igazat, a valóságot szívtuk magunkba fülünk hallójáratain keresztül. De már ő maga sem hitte, amit akart, és sírva, reszketve kiszaladt az irodából. Az ő apja főügyész volt, a letűnt kor ügyét képviselte. Sokszor eszembe jutott még azután, hogy mennyire másként reagált az a tizenegynéhány munkatárs is. A főnök lekapta a diktátor képét a falról, megkért, hogy írjuk alá, mintha mi is részesei lennénk a csodának, és eltette emlékbe magának. Aztán lekerültek tartóikból a vörös zászlók, rámáikból az „örökifjú” Elnök képei – mind kidobták a gyár udvarára... és a legnagyobb akkori besúgó, talpnyaló meggyújtotta őket. Lobbant a tűz, vörös nyelvei égnek kapaszkodtak, hamar hamu lett a jelképekből. Isteneknek képzelték magukat és szürke, felhőkbe szórt pelyva lett belőlük. Az ablakokban álltunk és lestük, mi történik. Sokan már a gyár előtti utcán voltak, s hozzájuk csatlakozva a szomszédos üzemek dolgozói mind elindultak a város irányába, akárcsak azokon a bizonyos agyonszervezett ünnepeken. Csakhogy most senki sem diktálta a vezényszavakat, nem ütemezte be a tapsot, a lépést... Hirtelen eszembe jutott a férjem, aki első szívműtéte után rokkantnyugdíjasként idegesítette magát otthon. Felhívtam telefonon többször is, de ő már nem

válaszolt. Akkor meg érte lettem ideges, tudtam, min megy keresztül beteg szíve. Pedig ő már messze járt a központ irányába igyekezve, ahol már sokan összegyűltek a közismert Márvány-téren, miközben kint hagyta a bömbölő tv-készülékünket az ablakban, hogy az egész udvar hallhassa a hírt. A közeli kaszárnyából kimentek a tisztek, a kiskatonák, a tér oldalán sorakoztak fel. Figyeltek, vártak ők is. Néhányan felszaladtak a pártszékház erkélyére kiabálni – ők lettek aztán a város hősei: az egyik gyárunk mestere, a Vezér helyi fűzfapoétája volt, a másik ugyancsak munkatársunk, a város legnagyobb bunyósa... s az

2019

Áramlatok

4. szám

igazgatónk volt. Lám, hogyan forog az idő kereke – kérdeztem magamban −, kikből lesznek a hősök manapság? De megtörtént. Langyos szellő cirógatta a könnytől ázott arcokat, akárcsak tavasszal. Fáradt napok, éjszakák elé néztünk, pedig ezernyi mázsás tehertől szabadult meg lelkünk, lesoványodott testünkben pedig a tüdő széttárta szárnyait a repülésre. Kertemben pedig a lila violák mellé kinyílt a sárga körömvirág is. Képzeletbeli csokrot fontam belőlük, s ráhelyeztem az igazi, a halott hősök fiatal, vérző szívére.

2019

4. szám

Pörgő ujjak

Palkó Hanna

Érzelem nélküli Gondoltam, írok egy verset, amely érzelem nélküli. Nem csal szemedbe könnyet vagy örömet, hogy neked könnyebb, nem tesz boldoggá téged, nem veszi el a részed, nem lopja el az álmod − naplódban megtalálod. Nem leszel tőle boldog, nem mossa le a kormot. Nincs rád semmi hatással, csak van, s ott áll nulla dobással. De rájöttem, hogy ez nem az én műfajom. Pont.

Túldíszített nyolcsoros Reális nyilvánvalóba festek színes, gyémánt álomképeket. Legális szívdobbanásból miattad több lett, s több lehet. Gyorsabban ver, mint kellene, s gyorsabban ver, mint szabadna. Az, hogy ne legyek szomorú, nem kerülne, csak egy szavadba.

2019

Pörgő ujjak

4. szám

Dombi Anna Virág

A zöld esernyő (szemlélet- és stílusgyakorlat)*

Egy szürke világban még a nap fénye is szürkének tűnik, a pipacs színe kifakul, az ég kékjét is elnyeli a szürkeség. Az emberek is unottan, robot módjára járnak az utcán vagy élik mindennapjaikat. Ezt a szürkeséget egy piros nyakkendő töri meg. Két unott arcú rendőr lépdel egy piros nyakkendőt viselő férfi felé. − Jó napot! – köszönnek rá ridegen, majd a választ meg sem várva darálják tovább, hogy „Ismer egy Marie nevű hölgyet?” − Nem, nagyon sajnálom, de nem – feleli a férfi hosszas gondolkodás után. − A zöld esernyő mond magának valamit? - kérdezik tovább olyan hangon, amiből tisztán lehet érezni, hogy szívesebben lennének bárhol, mint itt és most. − Ó! Arra a zöld esernyős kisasszonyra gondolnak? – mondja a férfi felragyogó arccal. – A kisasszony minden reggel hatkor itt száll fel a hetes buszra, és minden este hétkor itt száll le az említett buszról. Majd miután leszáll, abba az utcába megy – meséli tovább izgatottan, miközben egy sötét utca felé mutat -, de folyton azt az érzést kelti, hogy onnan többet soha nem jön elő. − Mit tud még a kisasszonyról? − Sajnos semmit. Nem ismerem kö-

zelebbről. A két rendőr megfordult, és már indult is az autója felé, amikor a férfi erőt vett magán, és utánuk szólt: – Mi történt Marie kisasszonnyal? − Öngyilkos lett. Edward − mert így hívták a férfit − arra gondolt, hogy ezt a mondatot úgy dobták elé ezek az alakok, mint valami megtörtént, könnyen elfelejthető tényt. Döbbenten nézett utánuk. Azt a zöld esernyőt ezer közül is felismerné. Olyan színe volt, mint a zöld mezőnek, érezni lehetett az illatát, hallani lehetett a hangjait, mikor közeledett. Mikor ránézett a lány arcára, úgy érezte, hogy van szín ebben a szürke földi életben. Már öt hosszú éve kísérte figyelemmel Marie reggeli és esti útját. Már régi ismerősként tekintett rá, de soha nem merte megszólítani. Ennek nem az elutasítástól való félelem volt az oka, hisz ott bent mélyen érezte, hogy a lánynak sincs senkije... Megdörzsölte a szemét, és elindult. Váratlanul a szürkeségben megjelent előtte a zöld esernyő, látni kezdte a színeket, de ezzel egy időben érezni kezdte a leány hiányából fakadó fájdalmat is. Elszalasztotta a lehetőséget, hogy boldog legyen. Ha talán, akkor... Egyet tudott csak biztosan, hogy ők egymásnak hiába voltak teremtve.

* A novella alcíme a szerkesztőségtől származik.

2019

4. szám

Pörgő ujjak

Szilágyi Ákos

Játék Ez csak játék, Játék a testtel: Én fekszem, te fekszel, És azt játsszuk, hogy élünk. Ez csak kép, Ábránd egy síkon: Élted s éltem egy csíkon, És azt hisszük, hogy nem szakad el. Ez itt csak szó, Dallam a szélben: Te hiszed, én hiszem, De halljuk, hogy játék, képtelen.

Jövőkép Tudod mire vágyom? Táncolni a szélben, érezni a holdat, te legyél a részem. Üres szavak helyett lappangjunk a réten, s kezem közül árva álom szíveinkkel játszadozzon, Te legyél a minden. Keress néha másat, osszuk meg a kincset! Unalmadban lökj el messze, visszahozom mindet: minden egyes vágyat, ízléstelen viccet, s szavaimból épít várat ezer lény és ezer állat. Abban élünk ketten. Fecskék fognak lógni ezüst fényű lámpán. csillárokon világít a hang, a csel, az ábránd. Terveinkből lépcsőt lopva építsz bele márványt, igazából hazugság lesz, semmi tető, csak egy eresz: holdfényárban élünk.

2019

Periszkóp

4. szám

Grecsó Krisztián

A régi idők emberei Mire hazaértem, édesanyám általában már tudta, tilosban jártam. A hírem rendre fürgébb volt nálam, bennem még épphogy csillapodott a gyermeki gonoszkodás savas adrenalin-fröccse, még a torkomban dobogott a szívem, otthon meg már sorolták, mit műveltem. Anyám ridegen fogadott, ha visszaesőként a kenderföldeken garázdálkodtunk, vagy Árpi bácsi gyümölcsöséből loptuk a cseresznyét. Utóbbit végképp nem értette, mindenkinél roskadoztak otthon az ágak, akkor miért kell az öreg fáit dézsmálni ilyen alázatos buzgalommal? A lopás káros lehetett az egészségre: Árpi bácsi – apám szerint – lucernában és gumicsizmában is megfutotta a paraszt-olimpiai szintidőt. Ilyenkor ahelyett, hogy röstelltem volna magam, dühös lettem. Mennyi árgus szem, mennyi kárörvendő lélek! Mind más portáját lesi, alig várják, hogy elárulják, kibeszéljék egymást. Kiskamasz voltam, sértett és vakmerő, nem értettem, hogy a hírek hozói nem zsigerileg rosszindulatú emberek, általában csak aggódó szülők. Akik, miközben engem árulnak el, a saját gyereküket féltik. Közben felnőttem, apa lettem, és mára elképzelni sem tudom, hogy is működhetett ez annak idején. Hogy lehetett az, hogy szóltak egymáshoz az emberek? Figyeltek a másik gyerekére: csellengőre, izzó szeműre, lapulóra. Rászóltak, ha rosszról árulkodtak a mozdulatai, a hóna alá nyúltak, ha megcsúszott. És úgy általában: tudni akarták, honnan jön a másik. Mire vágyik. Nyitva voltak a házak ajtai, falun, városon egyaránt. Hogy volt az, hogy feljártak egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kisház előtt kellék volt a billegős hokedli, arra ültek ki az öregek,

akik nem is voltak öregek, hogy elárulják egymásnak, miért így telik el az élet. Mi a titka a roppanós kovászos-uborkának, milyen nóta járja, szaftja van-e a jó lecsónak vagy szottya, hol úriasan gazdag a házitej, melyik gazda nem szedi le teljesen a zsírját (mert kicsit azért mindegyik leszedi). Én abban a világban nőttem fel, mégsem tudom, mi lehetett a bizalom alapja. Nekem természetes volt, hogy szinte bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca csurig volt gyerekkel, lábtengóztunk, birtokoltuk a határt. Az öregek, akik nem is voltak öregek, pletykáltak, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni. És vajon annak mi volt a titka, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást? Én emlékszem rosszul? Megszépül minden, ahogy a fájdalom emléke kopik ki egy csapásra a testből? Nekem mégis úgy rémlik, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél. Nem voltak a beszélgetésben aknák, nem lett lápos és mérgező szinte minden téma. Fél délután nem álltunk fel az asztal mellől, és a beszélgetés mégis önfeledt volt. Ha meg sértett volt valaki, hát személyes oka volt rá. Én vagyok naiv? Vagy tényleg jobban ismertük a saját világunkat? Annak az életnek szokásai voltak és törvényei, rigorózus volt és karakán, de védő és kiszámítható. A búcsúra hazajött a család, a legmesszebbre szakadt nagybácsi is, a húszliteres fazékban pöszörgött a töltött káposzta, és a rossz házibor mellett fabulákká lettek fájdalmas és feledhetetlen eposzaink. Mondjuk, arról a rémületes inflációról szóló, amikor tönkrement a pengő,

2019

4. szám

Periszkóp

és a házra félretett pénzből Márton nagyapám végül kenyérvágókést vett, meg bilit. És persze azt sem tudom: hogyan őrizték a régi öregek a derűt? Merthogy imádott nagyszüleim ezt nem sírva mesélték, hanem nevettek: „ma is megvan az a bili” − mondta kacagva Juszti mamám. Pedig nem volt meg. Vagy csak mára veszett el? Ahogy az élet derűje is odalett, pedig akkor valahogy erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél. Akkor is erősebb, ha nem lett meg az életen át álmodott csinos családi ház – hiszen voltak helyette gyerekek, jó szó, és annál nincs fontosabb. Most is ugyanabból a féltésből, aggodalomból, vágyakból és örömekből va-

gyunk. A mai nagyszülők szilvalekvárja éppen olyan sűrű és ragadós, mint az ő nagyszüleiké volt, a honvágy éppúgy csábít haza a búcsúra, ahogy száz éve hozta haza a borsodi, hevesi gazdákat Kanadából meg Kaliforniából. A harang – amit Domos nagyapám minden délben megsiratott –, a falu gyönyörű bronz-sipkája éppolyan bársonyosan kong. Sőt a körmös pacal még finomabb is, mint a gyerekkoromban volt – igaz, ezt könnyen mondom, akkoriban nem ettem meg. Bárhogy is számolom, mindenünk megvan hozzá, hogy ugyanúgy becsüljük és szeressük a gyerekeinket, magunkat és egymást, ahogy a szüleinktől láttuk, és ahogy azt érdemes. Akkor?

2019

Periszkóp

4. szám

Deák Ferenc Loránd

Erdélyi mentalitástörténet Egyed Péter emlékére

Vida Gábor Egy dadogás története című könyve* egy családtörténet romjain keresztül beszél az erdélyi magyarság periférikus léthelyzetéről. Vida könyve egy folyton folyású irodalmi hagyományba lép, amikor ezt írja: „Családregényt készültem írni, olykor azt hittem, máskor tartottam tőle, csak hát a Harmonia caelestis meg az Egy családregény vége után ilyen feladattól már csak félni lehet, bár nem hiszem, hogy van ember, aki elegánsan távolságot és mértéket tud tartani a családjával szemben, vagy ha mégis, a távolság legyen a megértés, a részvét, a mérték pedig a poétika”. A részletben utalást tesz a Péterekre (Esterházy Péterre és Nádas Péterre), akik nagy olvasói élményt és írói felkészülést jelenthettek a számára. Biztos talapzatként ott állnak Vida könyvespolcán, a szövegben többször említett fél életműve mellett, nagybácsiként. Mellérendelő viszonyba rendeli a nagy elődökkel Dragomán György A máglya című regényének szülőket nélkülöző családtörténetét is, ugyanakkor nem engedi, hogy az olvasó kitalálja, mi lehet az író értékítélete erről a műről. A kortárs irodalom gyerek- és pályakezdő értelmiségi szerepekbe helyezett áldozatokkal erőteljesen reflektál a szocialista-kommunista Ceaușescu-rendszer diktatúrájára. Gyakran az énelbeszélők erős emócióival beszél a társadalom diktatórikus berendezkedése miatt elszenvedett traumákról és frusztrációkról. A rendszerváltás paradigmájának irodalmi megjelenítésében viszont bizonyos görcsös vis�szatekintés is eluralkodott, amit gyakran a *Vida Gábor: Egy dadogás története (Magvető, Budapest, 2017)

kivándorló irodalom mítosza emel a nemzetközi irodalmi diskurzusok szintjére. Dragomán György regényeinek és novelláinak gyerekhősei a szülők nélküli légüres térben válnak héroszokká. Hősei a szocialista társadalom ábrázolásából áldozatokként nőnek ki, küzdelmeik a kelet-európai diktatúra közhelyeit parabolizálják. Tompa Andrea énelbeszéléses regénytrilógiája (Fejtől s lábtól, Omerta, A hóhér háza) száz év perspektívájából láttatják ugyan a politikai ideológiák sodrásában élő emberek boldogságkeresésének összefüggéseit, de a regényfolyam első lépése szintén a ’89-re reflektáló A hóhér háza volt. Bartis Attila a művész és értelmiségi ember szerepkörében a rendszer fojtogató félelmeit és a paradigmaváltás hiányát jeleníti meg. Herta Müller egy másik kisebbségi létből mondja el az egyént bénító kiszolgáltatottságot és az önfeladás kényszerét. A kortárs irodalom sokféleképpen exportálja tehát a rendszerváltás előtti erdélyi kisebbségi lét sok-sok traumáját. Gadamer megállapítását a kelet-európai ember létezésére szemléletesnek találom: „a történelmi tudatunk állandó túlingerlésében élünk” (Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Osiris, 2003, Budapest, 28. o.). A kiemelt művek gyakran az énelbeszélő narrációjával és a fikció lehetséges világával fel is mentik magukat a társadalom referenciális ábrázolásától. A posztmodern irodalom szövevényes szövegvilágával szándékoznak önálló márkajegyet adni a nyolcvanas évek hasonló történetsorainak. A nemzetközileg nagyobb visszhangot kiváltó művek sikere mintha abban állna,

2019

4. szám

Periszkóp

hogy sémáikban a diktatúra közhelyeit és a mártírszerepkört írják újra. Így a globális olvasó erős emóciókkal egy könnyen fogyasztható és leegyszerűsített társadalomképet kap. Vida Gábor szintén az erdélyi társadalmat béklyózó román kommunista diktatúra két évtizedét kelti életre: a hetvenes-nyolcvanas éveket. A felnőtté válás folyamatát a családtörténet mikro- és a politikai rendszer makrotörténetén keresztül veszi górcső alá. A felnőtt többlettudásával hívja elő és rendezi egy nagy történelem szálai közé a megélt történeteket. Az énelbeszélés csábító vallomásosságát féken tartja, a legszemélyesebb emlékeiben akár tárgyilagos és tényközlő álláspontra helyezkedik. Az önreflexiók gyakori hangsúlyával inkább hitelesíti az emlékekből felszínre hozott múlt történéseit. Minden egyéni történés a közösségi kontextus hálójával érintkezik. Erőteljes társadalomtörténeti ismeretek hitelesítik a személyes családtörténetet. A résztvevő-megfigyelő kulturális antropológus bölcseletével ad magyarázatot a történések pszichológiájáról. Az 1989-es rendszerváltás sorompójánál megálló mű az olvasóban az új világ szórványos növekedését láttatja Erdélyben. Fentebb kiemelt kortársaitól megkülönbözteti, hogy nem a kívülálló számára akar egy lehetséges olvasatot adni a múltról, hanem a valóság hiteles feltárásához rendeli hozzá családtörténetét. A dadogás felszámolására törekvő önmegértés gesztusaként a történelmet beszélteti, hogy az egyén szorongása mögül felszínre hozza a kollektív félelmeket. Vallási és politikai szinten is elemzést ad az ideológiák totalitárius rendszerbe torkolló működéséről, amely az egyéni szabadság bénítása mellett a lakosság alulteljesített produktivitásban mutatkozik meg. A felettes énként működő rendszer saját hibáját a környezete bénítására vetíti, amelyben állandó bűntudatot gerjeszt. Már a könyv első olvasásakor is a biz-

tos fogódzót a jól megírt mondatok szigorú puritánsága, a de szembeálló és a látszólagos rendet felszámoló retorikája teremti meg. Olvasóként örülök, hogy a szövegben eredetileg felvázolt nagy erdélyi regényterv meghiúsult. Így nincs díszletfalak mögé épített utóromantikus erdélyi átöröklődés mártírok heroikus küzdelmével. Nincs nagy erdélyi sors- és családtörténet, helyette csonkán maradt történetszálak vannak, amelyek egymással töredezett hálózatokat alkotnak. Vida könyvében a román diktatúra felvázolásában nincsenek tettesek és áldozatok, hanem visszahúzódó kis egzisztenciák, önfeladó bizalmatlanságok és sérült családtörténetek sorakoznak fel. Az elbeszélő egy analizáló pszichológus kívülálló tárgyilagosságával szándékszik feltárni a kis család kis családtörténete mögötti sorsot. Rámutat arra, hogy időben és térben elkülönülő erdélyi történetek vannak. A mikroközösségek zárt rendszere nem mutat szép erdélyi történetet és pozitív jövőképet. A rendszerváltás előtti szenvedéstörténetek elsősorban erőszakos apák és tékozló fiúk szembenállásában képeződnek le. A partiumi Kisjenő és a háromszéki Barót szembeállítása úgyszintén az egyik legszemléletesebb oppozíciója a regénynek. A két, egymástól külön világokban élő család, a főhős-elbeszélő apai és anyai felmenői szemben állanak a kommunista ideológia felkínált szerepköreivel, de a családon belüli vallási ideológia is sérülést okoz a családtagoknak. Barót a határ melletti unoka számára a centrumot jelenti, a homogén magyar közösség egy megtalált anyaország képzetét, valamint a hegyek és az erdő az indián mesékkel átszínezett erdélyi életérzés toposzává válik... A baróti, anyai ágon végigvezetett baptista családtörténet elbeszélése a regény legizgalmasabb szövegrésze. A zárt vallási közeg saját identitását a másoktóli erőteljes elhatárolódásban mutatja meg. A közösségbe tartozók egy nagycsalád modelljéhez igazodva próbálnak jelen lenni egymás

életében. A puritán keresztény életkép, a testvérek közötti erkölcsi kontroll, a kívülállótól való erőteljes elkülönülés és vallásgyakorlás ellenőrzött rítusai egy idealizált csoportidentitást teremtenek. A kommunizmus éveiben a vallásgyakorlással szembeni szocialista pártideológia pozitívan hatott a baptista kisegyház identitásának felértékeléséhez, hiszen valaminek ellenében prófétai szerepet vállalni csoporttudatot teremtett. A regényben ez a kis zárt vallási csoport a kisváros közösségétől elkülönülve határozza meg identitását, és hálózatot teremt az ország többi baptista csoportjával. A székely mítosz ellenében mutatkoznak meg, ezért életvitelükkel állandó reprezentációra éreznek késztetést. Egy településen belül szigetet alkotnak, és más települések hasonló szigeteivel érintkeznek, így mozgásterük a többi felekezethez képest már a rendszerváltás előtt nagyobb. Erőteljesen figyelnek a felekezeti endogám házasságra, és annak betartása érdekében szankciókat alkalmaznak. Az egyházi csoport nagycsaládmodellje ideaként felülbírálja a családok konfliktusait. Ezért is érezhető az, hogy egy erőteljesen retorizált diskurzusban a pozitív családkép felmutatása elvárt norma. Ezzel szemben az elbeszélő baróti családja egy darabjaira szétesett, sérült családtörténetet kínál. A vallásos hagyomány szerint otthon maradt fiúk önpusztító élete a felértékelt felekezeti identitás leleplezése is egyben (pl. Tom öngyilkossága és Will idegrohamai). A lányok szándékoltan idegen környezetben és felekezeti vagy etnikai exogám házasságban mondanak kritikát a baptista nevelésre, de viszik magukkal a mi nem olyan család vagyunk öntudatát is, mindannyian a periféria irányába próbálnak kitörni, hogy az erőteljes közösségi kontroll terhétől megszabaduljanak. Az elveszített otthon egy világtengely (Eliade) nélküli létezéssé válik egyenlővé. Az Alföld számukra az üresség, a határ nélküli semmi, és teljes közömbösséget mutatnak az ajtón kívüli világgal szemben.

2019

Periszkóp

4. szám

A regény a kisfelekezet identitásának felvázolásával egy új diskurzus szálát indítja el az erdélyi irodalomban, de időviszonyai miatt megáll a rendszerváltás előtti baptista mentalitás bemutatásánál. Éles kritikai éle van egy kisegyház viselkedésnormáiról, és gyakran karikíroz a bemutatott jellemhibákon. Érződik, hogy az elbeszélő belülről ismeri a csoport működését, viszont kívülről tekint rájuk és alkot értékítéletet róluk. (Szerintem Erdélyben a baptista identitás felmutatása a rendszerváltás előtt erőteljesebb szándékot és erőt mutatott. Napjainkban néhány közösségük csoportválságot él meg. Szankciók helyett a kohézió fellazulása figyelhető meg. A generációs gondolkodáskülönbségek újabb kiszakadásokhoz vezetnek, és így saját csoporttársaikkal szemben értelmezik újra önmagukat. Kijelentésemet a kolozsvári gyülekezet kettéválásával, és a Kőszikla új csoportalakításával támaszthatom alá.) * Vida gyerekénje számára a Székelyföld a nagy felfedezések labirintusa, az Alföld viszont az otthon és a természetben való tájékozódás biztos terepe. Az Arad megyei Ágya társadalmi képe mégis előrevetíti a magyar falu leépülését. Alkoholista férfi felmenői – akár amerikai tapasztalattal is –, a periférián rekedt elveszett életeket jelképezik. Az egygyerekes családban öt évig a nagyszülő veszi át a szülő szerepét. Egy archaikusabb életérzésbe szabad bolyongások és traumák során (pl. nagyapja öngyilkossági kísérlete) avatódik be. A székelyföldi és partiumi oppozíció egy családon belüli eltérő mentalitástörténetet vázol fel és vetít egymásra. Apja ágyai református parasztcsalád-modellje a móriczi falu naturalizmusát idézi. Az apa innen emelkedik ki és tanul a kolozsvári református teológián. Tanulmányai után lelkészi állást nem vállal, a család elvárását nem teljesíti. Egy kispolgári életmódot épít fel biztos egzisztenciaként. Fia számára a geológus mérnöki pályát vagy a Nyugatra történő emigrációt gondolja pályamo-

2019

4. szám

Periszkóp

dellként. Alárendeli magát a totalitárius diktatúra működésének, és passzivitásával próbál egy kis szabadságot teremteni magának. Fia az olvasó többlettudásával kérdez rá, hogy apja teológus évei alatt ismerte-e Bodor Ádámot? Az elutasító válasz és a Bodor Ádám és Bodor Pál nevének felcserélése a kortárs kultúra iránti teljes apátiát sugallja. Az Esterházy név is az író focista testvérét idézi. Sütő András neve a Kolozsváron szereplő Honthy Hanna operettjének kritikája kapcsán maradt meg az apa emlékezetében. A családmodellek kritikája rámutat, hogy az elbeszélő egy vágyott és elfogadott közösséget miért az irodalomban talál meg, hogy miért önyvek kontextusában rendezi be élhető világát. Az egységes magyar irodalom családjában érzi magát otthon, klasszikus értékrenddel alkot véleményt, és történelmi kontextusban értelmezi a szereplők mentalitástörténetét. Szerzők, művek címei és intertextuális utalások gazdag tárháza a szöveg. Egy gyerek beavatástörténetét olvasmányai révén is fel lehet vázolni, viszont az itteni leltár gyakran a felsorolás szintjén lebeg, és egy filológus szakmai műveltségét illusztrálja. A szöveg szerves részének gondolom viszont, ahogy Ágyán az alföldi nagyapjának magyarázza a rádióban hallott Tamási Áron Ábel a rengetegben regényének székely humorát. Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből ismert Medve magatartása is felsejlik a főhős-elbeszélő felvállalt szerepköreként az aradi kollégium túlélésében. A kollégiumi élet, majd a katonaszolgálat diktatórikus rendszerének bemutatása viszont nem nő fel a nagy előd szövegének magaslatába; lehet, ez nem is volt szándéka az elbeszélőnek. Mintha az Ottlik-könyvre való utalás lenne hivatott folyamatosan jelezni és hitelesíteni, hogy itt is hasonló szakadékok vannak a civil élettel szemben, de a bemu-

tatott világ mégis elsikkad egy élményszegény lézengés ürességében. Ezeknél a fejezeteknél érzem, hogy csak azt hozzák, amit a kor szorításából mindenki tud, még akkor is, ha civil az olvasó. Szilágyi Domokos Emeletek avagy A láz enciklopédiája verseskötetének olvasása a szellemi felnőtté válás könyve. Cs. Gyimesi Éva Teremtett világ egyetemi jegyzetének könyvváltozata egy szellemi műhelyhez való felzárkózást jelenti az elbeszélő számára. Az „édes Erdély” elnevezésű fogyasztói rétegtől megvető iróniával zárkózik el. Az Emberek a havason című film képtöredéke hamis illúzió a szolidaritásról. Az Egy dadogás története a regényolvasó fikcióra hagyatkozó képzeletét függeszti fel folyamatosan, hiszen a konkrét terek és a hitelesen beilleszthető események, személyek egy értelmiségi életbe elhelyezkedő fiatalember kapcsolatrendszerét vázolják fel. Vida ott jó, ahol a kohézióban gubanc van, és a dadogás eluralkodik. Bizonyítani akar, önmagát a környezetével szemben szeretné meghatározni. A dadogás analízisébe beleviszi anyját, apját, nagyapját, nagyanyját, tanárait és egész Erdélyt. Kapcsolatrendszerének felvázolása közben egyértelmű, Vida nem felejt, de a kis emberi mulasztásokat és megfelelési kényszereket a kor falára írja fel, ezért megbocsájtó. A legtárgyilagosabb szociográfusi elemzéseknél mond lírai vallomásokat és felelősségteljes bölcs téziseket. Szépirodalmat ír − író vagyok, vallja −, mégis referenciális olvasói attitűdbe zár minket, hogy olvasás után saját erdélyi mentalitástörténetünkkel szembesüljünk.

2019

Periszkóp

4. szám

Covaciu Norbert

Szabadulástörténetek? Science-fiction!

Az erdélyi származású írónak tavaly jelent meg az ötödik könyve, ami a kissé furcsa hangzású Rendszerújra nevet viseli, s ez egyben Dragomán második novelláskötete*. Ha megvizsgáljuk az író könyveit, azt láthatjuk, hogy az első három kötete regény volt, az utóbbi kettő pedig novelláskötet. Ez nagyon szokatlan az írók körében, általában fordítva szokott lenni: novellákkal kezdenek, majd rátérnek a hosszabb szövegek írására, a regényekre. Ennek a jelenségnek is megvan azonban a magya*Dragomán György, Rendszerújra, Magvető, Budapest, 2018.

rázata. Az Oroszlánkórus című kötetben több mint tíz év terméséből válogatott a szerző, és valahogy az az érzésem, hogy a második novelláskötet megszerkesztésekor még tovább ment vissza az időben, és válogatott a régebben írt novellái közül is. Ezek a novellák korábban már megjelentek különböző magyarországi folyóiratokban. Olyan érzésem van, mintha a szerző kényszerből gyűjtötte volna kötetbe ezeket a novellákat. A kiadó nyomására? Vagy ő gondolta azt, hogy kihasználja előző regényeinek a sikerét, s elad még néhány kötetet – a rosszabbul sikerült írásaiból? Miért? A kezdeti sikert követően talán lefelé ívelőben van a szerző pályája? Az Oroszlánkórus minőségileg felette áll a Rendszerújra című kötetnek, de bizonyos fokig kapcsolatban is állnak egymással. A Rendszerújra első novellája, a Menedék tulajdonképpen folytatása az Oroszlánkórusban megjelent Vasvonó címűnek, a Menedékben a titokzatos ítélőmester, a fekete hegedűs magával vitte a kiválasztottat, és most az válik kérdéssé, hogy a kiválasztott megállja-e a helyét, felül tudja-e múlni mesterét. Továbbá a Puskák vagy galambok című novella elbeszélőjében Dzsátára, A fehér király főhősére ismerhetünk, és a terjedelme, a nyelvezete, az elbeszélésmódja olyan, mintha a regényből lett volna kivágva. Ilyen értelemben Dragomán létrehoz egyfajta kapcsolatot az írásai (regényei és novellái) között, mondhatjuk ezt akár párbeszédnek is. A legújabb kötetben szereplő novellák hullámzó minőségűek. És változatos hos�-

2019

4. szám

Periszkóp

szúságúak − egyértelműen látszik, hogy melyek azok a szövegek, amelyek internetes felületen való megjelenésre íródtak – akad olyan is, amelyik az egy oldal terjedelmet sem éri el –, és melyek azok, amelyek nyomtatásban láttak napvilágot. A minőségi változás nyilván azzal magyarázható, hogy ezek a novellák időrendben akár nagyon távol keletkeztek egymástól. Ennek ellenére a szerző az alcímben – szabadulástörténetek – próbál valamiféle támpontot adni az olvasónak, megpróbálja összefogni ezeket az írásokat, egyfajta útmutatást adva. Több-kevesebb sikerrel. Erőltetett ez is, mint az egész novelláskötet. Ha azt a fogalmat keressük, amelyik összekapcsolja ezeket az írásokat, akkor előbb vagy utóbb a sci-fi műfajához jutunk el. Bár kétséget kizáróan a novellák egy jelentős részében a szereplők fizikailag be vannak zárva valahová, és onnan ki akarnak jutni, de sokkal inkább jellemző ezekre az írásokra a disztopikus hangulat- és környezetábrázolás. Ezen belül alapvetően két csoportba oszthatóak a kötet írásai. Az egyik csoportba tartoznak az úgynevezett posztapokaliptikus szövegek, a másikba pedig a túltechnicizált világot többnyire negatívan ábrázoló disztópiák. Ebben viszont jó Dragomán: korábbi regényeiben már megmutatta, hogy kiválóan tud világokat teremteni, környezetet és hangulatot, és ezt a képességét megmutatja ezekben a novellákban is. Elég egy-két mondat, egyetlen jól eltalált szó, és rögtön képben van az olvasó azzal, hogy most a jövőben vagyunk egy olyan világban, ahol a háborúkat már számítógépes játékon keresztül zsoldosok vívják, vagy egy olyan világban, ahol az emberek pénzért eladják a fel nem használt memóriakapacitásukat a demenciában szenvedő gazdagoknak. Időszerkezeti szempontból a legtöbb novella a jövőben játszódik. Általánosságban az is elmondható, hogy nem jelenik meg konkrét helyszín sem, de van néhány olyan írás, amelyekből következtethetünk, hogy a történetek egy jelentős része Romá-

niában játszódik, például utalás történik a Duna-csatornára vagy az elárasztott Maros megyei Bözödújfalura. Irodalmi előzményként számos alkotás megemlíthető – tulajdonképpen a különböző Dragomán-kötetekben megjelent szövegek közötti párbeszéd is ide tartozik –, de fellelhetőek másfajta előzmények is, mint például a kötet címadó novellája, a Rendszerújra, ami tartalmában előhívja az olvasóban Orwell 1984 című regényét, de irodalmi reflexiónak is tekinthető Kafka Az átváltozására való utalásként, tulajdonképpen ennek a történetnek az újraírása. Újraértelmezése? Összességében véve elmondható, hogy azt kapjuk ezektől a novelláktól, ami előzetesen elvárható: Dragomán ugyanazt csinálja a novelláiban kicsiben, mint amiért a regényei szerethetőek. A probléma csupán az, hogy ami egy regényben érdekes és szerethető, az negyvenkilenc novellában nagyon könnyedén unalmassá válhat. Ennek ellenére talán kis adagokban – két-három novella egy napon – nem fekszik meg az ember gyomrát, és a teremtett világ is könnyebben emészthetővé válik, könnyebben átvészeljük a rettenetet, a borzongást, a kísérteties légkört, az elborzasztó történeteket, melyek oly sajátos elemei ennek a könyvnek.

2019

Vizuál

4. szám

Eperjesi Noémi

Pop Csenge Natália színes világa* Tisztelettel és szeretettel köszöntöm kedves mindannyiukat, akik Pop Csenge Natália kiállításának megnyitóján megjelentek! Megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntöm Pop Csenge Natáliát, szüleit, itt megjelent rokonait, barátait és szeretteit! A mai napon ünnepre gyűltünk össze, mert ez a kiállítás a bátorítás és a vidámság jegyében nyílik meg. Hogy miért én kaptam erre a kiállítás-megnyitóra a felkérést, annak okát abban találom, hogy Csenge alkotásait már jó ideje követem. Hála a modern világnak, édesanyja, Pop-Szabó Enikő mindig értesítette a világhálót Csenge festményeiről, rajzairól, és így érezhető volt akár a képernyőn keresztül is, hogy mennyire otthonos és rokonszenves az a könnyedség, amivel Csenge megalkotja munkáit. Később kapcsolatba is léptem édesanyjával, aki érdeklődött és nagy odafigyeléssel hallgatta végig tanácsaim. Az iskolában is hamar megmutatkozott tehetsége, így különböző pályázatokon is nyert Románia területén és Magyarországon is. Csenge színes világa fantáziadús és játékos. Az eddigi alkotásaiból most ennek csak egy részét láthatjuk. Kedvelt műfajai a tájkép és a csendélet, egyes festményeihez mesét is ír. Azért fest, hogy az, aki a festményeit látja, mosolyogjon. A mai kiállítás anyagából a Város című festményt szeretném kiemelni, mert Csenge világának számomra ez egy reprezentatív alkotása. A kép vidám hangulata azzal az érzéssel tölt el, hogy ha én ott valamelyik házban élnék, akkor az biztonsá-

got nyújtana. Ha kinyitnám az ablakot, és kinéznék rajta, akkor körülvenne a színek káprázatos világa vidám emberekkel, gyerekekkel… A festmény formája sem egy megszokott forma, az is játékos: négyzet vagy téglalap helyett ovális, tojás alakú.

Maga a kompozíció nyitott, folytatni is lehetne, elrendezése síkban történt, ami a házak aprólékos kidolgozását és ezáltal a dekoratív hatást tette lehetővé. Perspektivikus megoldása a közeli, ezáltal minket is szereplőivé tesz. Szerkezete centrális, a figyelmi központ egy templom, ami a ennek a városnak a biztonságát sugallja. A kép akriltechnikával készült, színekben éles és gazdag, felfedezhetünk benne akár komp-

2019

4. szám

Vizuál

lementer színeket is, felülete dús és játékra ösztönöz. Ezek a színek akár lehetnek valós színek is, de inkább a mesevilágba kalandoztatják a nézőt. A centrális szerkezet nem fejez ki ugyan mozgást, de felhívom a figyelmüket a felhők játékos mozgására, itt az ecsetkezelés laza és dinamikus hatást sugároz. Csenge vonalvezetése magabiztos; harmóniát, biztonságot és szeretetet áraszt. Csenge sok műfajban megmutatkozik: tájkép, zsánerkép, illusztráció, portré, csendélet... Amióta meg tudta fogni a ce-

ruzát, azóta rajzol, de szülei talán álmukban sem gondolták volna, hogy viszonylag rövid idő alatt a századik munkájánál fog tartani. Festményeinek és rajzainak színhasználata szokatlanul fantáziadús. Remélem, ez a kiállítás ráébreszt sok embert arra, hogy mennyire tiszta és egyszerű is lehet a művészet, ha valóban az! Úgy vélem, nincs mindig szükség többéves tapasztalatra ahhoz, hogy maradandót alkossunk! Kívánok Csengének további sok örömteli kalandot a képzőművészet világában!

* A szöveg eredetije 2019. szeptember 12-én hangzott el a szilágysomlyói EMKE-házban, Pop Csenge Natália Csengefény című kiállításának megnyitóján.

Demény Péter

Biztató Legyél, Csenge, Csengefény, holdsugár a tó ölén, égtől ha elválik ág, téged nézzen a világ, eső- és ködfüggönyön törjél át, legyél öröm mindenkinek, aki néz, aki bánatot becéz, ki örömöt simogat, számolja a szirmokat, kiben nincs már sok remény, annak legyél Csengefény! Mert a látás a tiéd, nyisd meg a más zárt szívét, légy ilyen is, olyan is, napban is és holdban is, legyél forró és hideg, ne hajolj meg senkinek, légy te a mindenkié, de főleg a magadé, mert ha nem tudod, ki vagy, akkor a szemed kihagy, és elszáll a sok remény – legyél mindig Csengefény!

Virágzás A Csengefény mindig ragyogni fog, míg tenger ég, míg bársony nesz inog, míg hó olvad a pompás Magurán, s vágyakozunk a szerelem után, míg lelkünk, ez a furcsa tambura hasítja át a korpulens ködöt, s míg remélünk, amíg remélhetünk szorongásunk és álmaink között.

2019

Vizuál

4. szám

2019

4. szám

Gyökerek

László László

80 évvel ezelőtt, 1939 szeptemberében tört ki a második világháború* *A szöveg a zilahi EMKE-házban szeptember 16-án tartott előadás szerkesztett és bővített változata. Bevezetés Feltehető a kérdés, hogy miért fontos megemlékezni a nyolcvan évvel ezelőtti eseményekről? A válasz bár többrétű, de eléggé érthető és egyszerű: mert ez volt az emberiség történelmének legvéresebb és leggyászosabb eseménye; mert a háború nem jó − még a győzteseknek sem jó, s a veszteseknek még kevésbé; mert Európában, európaiak kezdték, és Európában okozta a legtöbb szenvedést és pusztulást; mert az addig világelső Európa, másodvagy harmadhegedűs lett a világban – és ez a gondolat mára egyre jobban kihangsúlyozódik; hogy ne ismétlődhessen meg!! A második világháborúhoz vezető út: a világháború előzményei Amikor 1919−1920-ban Párizsban megkötötték a vesztes államokkal az első világháborút lezáró békeszerződéseket, sokan látták, hogy a megszabott békefeltételek végső soron egy békediktátum jellegét öltik, és nem valószínű, hogy hosszú távon elhozzák a békét és a biztonságot Európa és a világ számára. A vesztesek véleményét egyáltalán nem vették figyelembe, s szigorú békefeltételek, területi veszteségek, háborús jóvátételek (kárpótlások) ügyei előre borítékolták, hogy a vesztesek −

amint lehet − revízióért (felülvizsgálatért) fognak apellálni. De a győztesek soraiban is volt olyan, aki belátta, hogy túllőttek a célon. Már 1919-ben egy francia tábornok így fogalmazott a kérdés kapcsán: „Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre…” (S az események utólagos alakulását ismerve kiderült, hogy igaza lett: 1939-ben valóban kirobbant az újabb, a második világháború.) Egy ma is használatban levő történelemtankönyv a második világháború előzményeiként a következő eseményeket sorolja fel: 1. 1933-ban Adolf Hitler lett Németország kancellárja; 2. az immár hitleri Németország 1935ben (megszegve a párizsi békeszerződést) bevezette a kötelező katonai szolgálatot; 3. 1936-ban Németország folytatva a fegyverkezést saját tengeri- és légiflottát hozott létre, amit viszont az említett békeszerződés korábban a számára ugyancsak megtiltott; 4. 1938 márciusában Németország bekebelezte Ausztriát. Ennek a műveletnek a neve Anschluss, ezt is természetesen tiltotta a békeszerződés, és természetesen az osztrákok véleményét sem kérdezték meg előzetesen, hogy szeretnének-e a náci Németországhoz csatlakozni; 5. 1938-1939-ben Németország tevékenyen részt vett a korábban független Csehszlovákia feldarabolásában;

2019

Gyökerek

4. szám

6. 1939 augusztusában a náci Német- törekvő hitleri Németország ehhez szegőország és Sztálin Szovjetuniója megkötötte dött. a német-szovjet szövetséget, közismertebb Válaszul Franciaország korlátlan tengeri fegyverkezésbe kezdett, mert Németnevén a Molotov-Ribbentrop paktumot. ország számukra mindig is halálos ellenség És most lássuk részlesebben az emlí- volt, illetve úgy látták, hogy szövetségesük, Anglia cserbenhagyta őket. (Ezért diplotett eseményeket! 1. 1933. január 30-án Adolf Hitler máciai jegyzéket is küldtek Londonba.) A következmény: mindenki fegyverkezik, lett Németország kancellárja A gazdasági válságtól gyötört Német- ahogy csak bír, és ahogy a költségvetése országban üdvös megoldásnak látszott engedi… Hitler kancellári kinevezése. A jobboldal, különösen a szélsőjobboldali nemzeti szocialisták (a nácik) ünnepeltek, a baloldal viszont próbált tiltakozni: tüntetések és összetűzések is voltak − de a Nyugat is úgy látta, hogy ez jó döntés. A londoni tőzsde előbb zuhant egy keveset, majd erősödni kezdett… 2. A hitleri Németország 1935 márciusában bevezette a kötelező katonai szolgálatot Németország azt hozta fel ürügyül, hogy Franciaország a sorkatonai szolgálat időtartamát egy évről kettőre emelte, s 1936. március 7-én Németország csaHitler úgy gondolta, hogy erre nekik rea- patokat küldött az úgynevezett rajnai demigálni kell. (Az ő logikája szerint mindig más litarizált övezetbe. Az első világháborút lezávolt a hibás.) Németország bevezette a kö- ró békeszerződés előírta ugyan Németország telező katonai szolgálatot, és közölte, hogy számára, hogy saját területén, a francia-luhadseregének a létszámát 500 ezer fővel xemburgi-belga határ mentén egy több mint megemeli. A korabeli sajtó szerint a német 50 kilométeres sávban nem tarthat katonáintézkedés „lázas izgalmat okozott Lon- kat, és nem létesíthet erődítményeket sem, donban, Rómában, de különösen Párisban mindezt Németország ismételten megszegés a kisantant fővárosaiban…”. Némi dip- te. A franciák az angol diplomáciához forlomáciai tanácskozás és konzultálás után dultak, hogy esetleges közös válaszlépéseket az izgalom elmúlt, és Hitler megtehette a fogalmazzanak meg. Erre az angolok válasza következő lépést. Ehhez még partnert is csak ennyi: „Végső soron csak saját hátsó udtalált Anglia személyében. varukat foglalják vissza.” (Az angolok tehát 3. 1935. június 18-án megkötötték a nem nehezményezték a német lépést, amely brit-német flottaegyezményt a közvetlen szomszédok számára fenyegető Ennek alapján Anglia beleegyezett, gesztus volt.) hogy a német flotta 35%-a legyen az anEkkor katonailag Németország még golnak. (Holott az 1919−20-as békeszer- jóval gyengébb volt, mint Franciaország ződés megtiltotta Németországnak, hogy vagy Anglia: a németek még tartottak egy egyáltalán hadiflottával rendelkezzen, s az esetleges francia ellenlépéstől: „A Rajaláírók között ott volt Anglia is.) Angliának na-vidéki bevonulást követő 48 óra volt közismerten ekkor volt a legnagyobb hadi életem legidegtépőbb időszaka. Ha a franés kereskedelmi hajóhada a világon, a fel- ciák akkor bemasíroztak volna a Rajna-vi-

2019

4. szám

Gyökerek

dékre, farkunkat behúzva kellett volna visszavonulnunk, mivel a rendelkezésünkre álló katonai források még a mérsékelt ellenálláshoz is elégtelenek voltak.” − vallotta be később maga Adolf Hitler. Úgy is fel lehet ezt fogni, hogy Hitler, mint egy hamiskártyás, blöffölt, és látva az ellenfél lanyha reakcióját további hasonló húzásokra készült, sőt még inkább felbátorodott. Hogy tovább ködösítsen, a Rajna-vidéki bevonulással egyszerre egy 25 éves kölcsönös megnemtámadási egyezményt ajánlott fel Franciaországnak, Belgiumnak és Hollandiának, ezzel is jelezve „békevágyát” és „jó szándékát”. (Ezt az egyezményt Anglia és Olaszország szavatolta volna.)

1936-ban létrejött a Berlin−Róma− Tokió szövetség vagy tengely (az úgynevezett Antikomintern paktum). A világháborút kirobbantó fasiszta államok szövetsége több lépésben jött létre. A fasiszta államok kommunista-ellenességükkel leplezték valódi hódító szándékukat. (Az Antikomintern név onnan adódik, hogy a Szovjetunió által létrehozott és irányított Kommunista Internacionálé ellen irányult névleg.) Szándékuk annyira sikeres volt, hogy a nyugati demokráciák sokáig nem jöttek rá, hogy megtévesztik őket. A fasiszta szövetség megalakulásának lépései: - 1936 októberében a német és olasz külügyminiszterek aláírták a német-olasz megállapodást a közös célokról és érdekekről, valamint a közös együttműködésről;

- 1936. november 25-én Berlinben a japán követ és a német külügyminiszter aláírta a közös Antikomintern paktumot. - 1937. november 6-án Olaszország csatlakozott a Németország és Japán által megkötött Antikomintern paktumhoz. (Később további államok is csatlakoztak, beleértve Magyarországot és Romániát is. Ezt a szövetséget még a háború alatt tovább erősítették az 1940-ben kötött Háromhatalmi egyezménnyel.)

A kommunizmus (bolsevizmus) elleni harcnak volt vonzata és propagandisztikus hatása is

zése

4. Az Anschluss – Ausztria bekebele-

1938. március 12-én a hitleri Németország újabb fenyegető lépést tett: katonailag megszállta és a birodalomhoz csatolta a független Ausztriát (holott a békeszerződés ezt is megtiltotta.) Igaz ugyan, hogy áprilisban „népszavazást” rendeztek a megszállt tartományban, de ez csak porhintés volt, hisz a németek már benn voltak, és a lakosságnak egy jelentős hányadát megfosztották szavazati jogától. (Aki tehette menekült Ausztriából, ahogy már koráb-

ban Németországból is.) 5. Csehszlovákia feldarabolása Ausztria bekebelezése után Hitler Csehszlovákiával szemben lépett fel területi igényekkel: a Szudéta-vidéket követelte, azt a területet, amely német többségű volt, de az első világháború végén a cseheknek juttatták, és annak idején a határaiért Anglia és Franciaország vállalt kezességet. 1938 szeptemberében viszont a német, olasz, angol és francia kormányok képviselői Münchenben döntöttek Csehszlovákia sorsáról, és arról, hogy a szudéta területeket Hitler kapja meg. A csehek nem tehettek semmit, mert szövetségeseik, az angolok és a franciák cserbenhagyták őket. (Az angol és a francia miniszterelnök győzte meg a cseh kormányt, hogy engedjen Németország követelésének.) Chamberlain, angol miniszterelnök úgy jelentette be a müncheni ítéletet hazájában, mint egy győzelmet: „Megteremtettük a mi életünkre szóló békét.”

2019

Gyökerek

4. szám

a további előrelátható területi veszteségeket, ugyanis a müncheni egyezmény azt is előírta, hogy a maradék Csehszlovákia ki fogja elégíteni Lengyelország és Magyarország területi követeléseit is. (Szintén az angolok és a franciák vállaltak ezért felelősséget. Magyarán a területszerző, területrabló Hitler cinkosai voltak. Nem kifejezetten dicső álláspont!) Mivel a csehszlovák-magyar területi vitában nem sikerült megegyezni, az első bécsi döntés 1938. november 2-án elhatározta, hogy Szlovákiából (annak felvidéki területeiből) egy túlnyomórészt magyarok lakta területsávot visszajuttatnak Magyarországnak. Magyarországon ünnepeltek, ez volt Trianon első sikeres revíziója (felülvizsgálata).

1939 márciusában a maradék Csehszlovákia is megszűnt: Németország csatolta a Prágát is magába foglaló cseh-morva területeket, Szlovákia „függetlenné vált”. (Magyarán született egy bábállam, Chamberlain angol miniszterelnököt ünneplők fogadják a londoni amely felett a németek gyámkodtak.) Lenreptéren gyelország is kapott egy darabkát, és MaA döntés hatására a londoni színhá- gyarország akadálytalanul birtokba vette zakban és mulatókban megszakították az Ruszinföldet (Kárpátalját). Kárpátalja vis�előadásokat, és így jelentették be a „nagy- szaszerzése után újból örömünnep volt szerű hírt”. A londoni tőzsde árfolyama is Magyarországon. megugrott, az angol sajtóban az a hír járta, hogy a király kitünteti a miniszterelnököt, 6. A német-szovjet egyezmény: 1939. akit egész Anglia ünnepelt. Hasonló volt a augusztus 23. hangulat a francia fővárosban is. Egyedül Miközben a nyugati demokráciák ena csehek nem ünnepelték a bejelentett és gedékenységükkel bátorították Hitlert és

2019

4. szám

Gyökerek

szövetségeseit, mindent elnéztek nekik abban a reményben, hogy sikerül összeugrasztani a náci Németországot és a sztálini Szovjetuniót. (Ennek voltak előjelei, hisz a német-olasz-japán szövetség Antikomintern paktumnak titulálta magát, vagyis a Moszkvában működő kommunista centrum halálos ellenségének.) Közben az angolok és a franciák próbáltak közeledni a Szovjetunióhoz, voltak puhatolózások, sőt tárgyalások is, de a felek között erős volt a gyanakvás, hogy a másik fél Hitlerrel is paktál, ami nem állt messze az igazságtól. Ebben a bizonytalan helyzetben Ribbentrop német külügyminiszter Moszkvába repült, és alig két nap alatt nyélbe is ütötte a német-szovjet megnemtámadási egyezményt (az aláírók neve után a Molotov− Ribbentrop paktumot). A szerződést tíz év időtartamra kötötték, és benne kijelentették, hogy tartózkodnak az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekedettől. A szerződés titkos mellékletében elosztották egymás között Kelet- és Közép-Európát. (Például Lengyelországot „testvériesen” megfelezték, ami egy hónap alatt meg is valósul majd!)

területekre: egészen pontosan egy területi folyosóra, amely Németország területét kötötte volna össze az ugyancsak német Pomerániával. Hogy valami készült, az nyilvánvaló volt, mert a sajtóban német-lengyel határincidensről beszéltek, melyben a két fél a másikat vádolta.

A korabeli sajtóban egymásnak sokszor ellentmondó cikkek és beszámolók jelentek meg, melyek egyrészt a béke megőrzésére tett próbálkozásokat ismertették, vagy azt, hogy a háború elkerülhetetlen. A hiszékeny vagy megtéveszthető emberek és politikusok még bíztak abban, hogy Európa és az emberiség megússza az újabb vérontást. Holott már a döntés megszületett.

Német háborús előkészületek, a gleiwitzi incidens és Lengyelország megtámadása Hitler már korábban kiadta a parancsot tábornokainak, hogy dolgozzák ki Lengyelország lerohanásának haditervét. A terv kész is volt, csak megfelelő időpontot és ürügyet kellett találni. A német-lengyel határ közelében összevonták a német csapatokat, és Szlovákia is német katonai kormányzat alá került, oda is német csapatokat vezényeltek, melyek támadásra készen álltak. S hogy a náci Németország ne tűnjön fel támadóként, megrendezték a gleiwitzi diverziót, mely során lengyel egyenruhába öltözött német katonák elfoglalták a német területen fekvő rádióállomást, és onnan lengyel és német nyelvű harcias üzeneteket olvastak be 1939. augusztus 31-én. A béke utolsó napjai Másnap hajnalban 1939. szeptember Alig napokkal a német-szovjet egyez- 1-én megjött a német „válaszlépés”: az elmény megkötése után Németország beje- söprő német támadás szinte minden iránylentette, hogy igényt tart bizonyos lengyel ból Lengyelország ellen – ezt a napot te-

kintik a második világháború kezdetének. A lengyelek elkeseredetten védekeztek, de nem sok esélyük volt a túlerővel szemben. Két napi habozás után Franciaország és Anglia hadat üzent Németországnak (mert szövetségesüket, Lengyelországot támadták meg a németek), de valójában nem intéztek támadást a német területek ellen, hanem a francia−német határon rendeztek látványos erődemonstrációkat.

2019

Gyökerek

4. szám

esetleges lengyel betöréseket a fehérorosz területekre. Ez az a tipikus eset, amikor az áldozatot (Lengyelország) agresszorrá nyilvánítják, és vele szemben megelőző támadást indítanak. S ami várható volt, bekövetkezett: 1939. szeptember 17-én a sztálini Szovjetunió hátbatámadta a száz sebből vérző Lengyelországot (a három héttel korábban megkötött német−szovjet egyezménynek megfelelően).

Szeptember első napjaiban a német légierő lengyel városokat, köztük a fővárost, Varsót bombázta, majd a páncélosok és tüzérség támogatta csapatok gyorsan nyomultak be Lengyelország belsejébe. A német−lengyel háborúnak induló konfliktus előbb európai, majd világháborúvá terebélyesedett. Sem Magyarország, sem Románia nem lépett be a háborúba, de mindkét államban rendkívüli állapotot vezettek be, mert a két országvezetés tisztában volt azzal, hogy a világégés előbbutóbb őket is érinteni fogja. Ugyanakkor mindkét állam lehetőségeihez képest próbálta támogatni az agressziót elszenvedő Szeptember végéig véget is ért a máLengyelországot, de kényesen vigyáztak sodik világháború első felvonása: a Néarra, hogy Hitlert se haragítsák magukra. metország és Szovjetunió által lerohant Lengyelország megszűnt létezni. Hitler villámháborús terve sikerült, s közben a Nyugat (Franciaország és Anglia) csak helyben toporgott, nem mutatott erőt és elszántsá(Romániát még belpolitikai csatáro- got az agresszorokkal szemben. zások is megosztották, így a belső helyzet A háború első hónapjában körülmég bonyolultabb volt.) belül 65 000 lengyel katona vesztette életét a harcokban, további 420 000-et ejKitört a háború és az előjelek ros�- tettek foglyul a németek, 240 000-et a szabbak, mint 1914-ben szovjetek. A lengyel katonák közül kb. 1939 szeptemberének közepén − minő 120 000-en átszöktek a semleges Romámeglepetés − a szovjetek is mozgásba lendül- niába a lengyel-román határon (a román tek: moszkvai hivatalos közlés szerint azért hídfőn) és Magyarországon keresztül, valamint szállták meg a szomszédos Fehéroroszorszá- 20000-en Lettországba és Litvániába, többségot (Belaruszt), hogy megakadályozzák az gük előbb-utóbb eljutott Franciaországba

2019

4. szám

Gyökerek

vagy Nagy-Britanniába. A lengyel haditengerészet hajóinak nagy része elhajózott Nagy-Britanniába. A számottevő lengyel veszteségekhez képest a németek körülbelül 16 000 embert veszítettek. Miként látták a szilágyságiak a háború kirobbanását 1939 őszén? Ha egy szóban akarnánk válaszolni a feltett kérdésre, akkor azt mondanánk: zavarosan. A romániai sajtó aránylag késve és cenzúrázva tájékoztatott a gyorsan zajló eseményekről. Az újságírók a sorok között próbálták informálni olvasóikat, akik még a magyarországi rádiókból is próbáltak tájékozódni. 1939 szeptemberének elején a helyi Szilágyság még csak virágnyelven tájékoztatott az eseményekről, a későbbiekben is csak apró adagokban adagolta a háborús híreket. Ellenben az olvasók sokkal többet megértettek a bevezetett korlátozásokból és a rémhírterjesztésekkel szembeni hivatalos állásfoglalásokból, vagy abból, hogy újabb korosztályokat mozgósítottak, hívtak be úgynevezett „koncsentrára”. Röviden a háború folytatásáról A hitleri Németország felbátorodva a villámháborús sikereken, 1940 tavaszán nyugati irányba támadott, s ugyancsak villámháborúban legyőzte a meglepett Dániát, Hollandiát, Belgiumot, Norvégiát és Franciaországot. 1940 nyarára Anglia kivételével nyugaton nem maradt állam, mely képes lett volna ellenállni.

1941 nyarán Hitler kelet felé is lépett egy nagyot, és szövetségeseivel együtt megtámadta a Szovjetuniót (1941. június 22én), holott 1939-ben kötöttek a németek és szovjetek egy tíz évre szóló megnemtámadási egyezményt. Ennyit Hitler szavahihetőségéről, amiről Sztálin és a Szovjetunió is csak akkor világosodott meg… Befejezésül néhány gondolat a felelősségről A második világháború kirobbantásáért a felelősség vitathatatlanul a náci Németországot és személyesen Hitlert illeti. Mellette „tettestársként” Sztálin és a Szovjetunió is joggal elmarasztalható, hisz együtt döntötték el és vitték véghez Lengyelország megsemmisítését és a saját érdekszféráik kiterjesztését Kelet- és Közép-Európában. De mindezt Hitler nem tehette volna meg, ha az 1935-1939 közötti időszakban nem lettek volna a nyugati hatalmak − főleg Anglia és Franciaország – annyira elnézőek, olykor cinkosok a békeszerződések megszegésében.

Románia semleges marad a háború kezdetén (Szilágyság)

2019

Gyökerek

4. szám

Bikfalvi Győrgy

Emlékbeszéd az 1956-os erdélyi mártírok krasznai emlékművénél A világháborúk után nagy változások következtek be a társadalomban, a világrendben. A vasfüggöny mögötti keleti államokban bizonyos társadalmi és politikai okok bebörtönzésekhez és kivégzésekhez vezettek, ami 1956-ot eredményezte. ’56 szelleme nálunk, Romániában leginkább az erdélyi magyarságot érintette, de az ’56-os megmozdulások igazságosságát és jogosságát több román szervezkedés is igazolta: magyarok és románok közösen szerették volna elérni, hogy a kommunista diktatúrát egy szabad, demokratikus rendszer váltsa fel. Ezt igazolja az előttünk álló emlékmű tábláján egy román hadnagy és egy középkorú román jogász neve is. Az ő életüket is a kommunista hóhérok golyói oltották ki! Hát hajtsunk fejet minden kivégzett ember előtt, mert mindnyájukat úgy sirattak hozzátartozóik, mint bármelyik elhurcoltat. Testvéreim! Fájdalmas, ami történt. De amikor megkoszorúzzuk ezt az emlékművet, fejet hajtunk mindazok előtt, akik legszebb éveiket dohos börtöncellákban vagy a Szeku vallatószobáiban kellett eltöltsék műveletlen, durva lelkű szekus tisztek és olyan, nevüket leírni alig tudó börtönőrök társaságában, akiket nemcsak

arra képeztek ki, hogy vigyázzanak rájuk, hanem arra is, hogy gyűlöljék őket, és lehetőleg mindent tegyenek meg azért, hogy elpusztuljanak. Itteni összejövetelünk célja nem a melldöngetés, nem a hivalkodás – csak emlékezni akarunk és emlékeztetni mindenkit 56-ra, elhunyt bajtársainkra, sorstársainkra, kikkel együtt ettük a népköztársaság szitálatlan, dohos málélisztből készült kotyvalékát. Emlékezzünk azokra az ártatlanul elítélt emberekre, akik epekedve várták a szabadulást, a kegyelmet! Emlékezzünk azokra, kiket hiába vártak azok a megnyomorított családtagok, akikkel soha nem látták viszont egymást, mert elhurcolt szeretteik valahol a Bărăganban, a Duna-deltában vagy ennek a nagyvilágnak bármely részén alusszák örök álmukat jeltelen sírokban, és nincs ki egy szál virágot tegyen sírjukra! Emlékezzünk az előttünk álló emlékmű tábláján feltüntetett drága lelkekre, akik az égből tekintenek most ránk és a mai naphoz hasonló eseményekre. Mert ez a korszak kimaradt az iskolai tananyagból, hát tegyünk érte, merjünk tenni, hogy ne menjen feledésbe azoknak tette, emlékezete, kiknek szabadságszerető büszke fejét a porba hullva is glória övezi!

2019

4. szám

Gyökerek

Szilágyi Zoltán

500 éves a szilágycsehi református műemléktemplom A szilágycsehi református templom címer a kusalyi Jakcs családé: egy liliomos a város főterének északkeleti oldalán álló koronából kinövő mancspár. impozáns épület. Egységes és puritán külső és belső képe jól sugalmazza gyülekezetünk évszázadokat meghatározó jelmondatát: „Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre!” (Zsolt 90,1) A templom építésének kezdete bizonytalan, a szentély boltozatának csomópontjain levő címerpajzsok egyikén az 1519. esztendő szerepel mint a templom bővítésének évszáma. Ezeket a pajzsokat eredetileg a 15. század utolsó negyedére és a Jagelló-korra jellemző festett heraldikai ciklusok díszíthették, ezeket azonban a reformáció következtében eltávolították, lemeszelték, s helyettük utólag az épület javítására utaló évszámok kerültek. A kétszakaszos boltozat zárókövei utalnak azonban az építtetők kilétére. Valószínűleg a templom építtetőinek a címerei kerültek a zárókövekre.

A két címer jelenléte arra utal, hogy a 15. század folyamán Szilágycsehben a kusalyi Jakcsok és a bélteki Drágffyak szerepelnek birtokosként1. Ebben az időben épülhetett erre a helyre már egy egyhajós templom, amelyet a boltozat egyik csomópontján levő címerpajzson szereplő felirat szerint (EXT 1519) Drágffy János országbíró kibővíttetett, felújíttatott. A keleti részen levő körgyűrűs címer Szintén a korábbi templomra utal az a bélteki Drágffy család címere: hold és az ötüléses stallum, főúri pad, amely most nyíl, a holdsarló két oldalán egy-egy hatá- szintén a szentélyben van, s amelynek gú csillaggal; a boltozat nyugati részén a oromzatát és háttámláját kettős, hármas

és négyes karéjok, illetve halhólyagok díszítik. A díszítés stílusa alapján a 15. század utolsó negyedében vagy az 1500-as évek elején készülhettek. A stallum háttámlái később ki lettek cserélve, 1764-ben egy Simonits Mihály nevű mester népies reneszánsz díszítésű támlákat készített, a rajta levő felirat: „Michael Simonits Ao Domini 1764”.

A templomnak két középkori harangját is ismerjük. Egy 1730. április 23-án kelt leltári bejegyzésből tudjuk, hogy volt a templomnak egy 1493-ból való harangja, melynek felirata: „O REX GLORIAE VENI CUM PACE”, azaz: „Ó, dicsőség királya, jöjj békével!” Ez 1878-ban még megvolt, lehetséges, hogy az első világháborúban rekvirálták, s ehelyett készíttették 1922-ben a ma is létező nagyharangot. A másik harag azonban − amelyet a 15. sz. végén vagy a 16. sz. elején öntöttek −, ma is a toronyban szolgál kisharangként, felirata gótikus betűkkel: „XUS REX VENIT IN PACE DEUS HOMO FACTUS EST”. („Krisztus király jön békességben, Isten emberré lett”) Ugyanez a felirata a zánkai harangnak 1524-ből és a Balaton-felvidéken, Várvölgyön a Szent Domokos tiszteletére épült templom 1542-es datálású harangján is. Erről írják, hogy Magyarország második legöregebb, gótikus, ma is használt harangja. Ezeknek lehet kortársa a meglévő kisharang. A jelenlegi templomhajó alatt kripta húzódik, melynek mindkét − a torony déli fala melletti, illetve a hajó főtengelyében levő − bejáratát befalazták 1905-ben. Ez

2019

Gyökerek

4. szám

utóbbi bejáratot fedte a Csehi Vajda István által 1501-ben vagy 1510-ben készíttetett címerdíszes, vöröses mészkőből készült kriptafedőlap, amely jelenleg a torony alatti előcsarnok északi falában áll. Az eredeti felirat még olvasható: „Hoc opus fecit fieri egregius dominus Stephanus Wayda de Chechy Anno. V…ea 1510 (vagy 1510)” Látható a lapon egy keresztnek a lenyomata, illetve az alján egy címer: koronából kiemelkedő medve, melynek a nyakát egy nyílvessző fúrja át – a Vajda család címere ez.

A szentély déli falában egy 1522-ben épült reneszánsz papi ülőfülke található, egyedi alkotás Erdélyben, a gyulafehérvári székesegyház Lázói-kápolnájának motívumrendszerével mutat rokonságot, a rajta levő motívumok az észak-itáliai, lombard reneszánsz hatását mutatják. Az ülőfülke két sarkában, a szegmentíves fülkezáródás fölött levő szárnyas angyalfőkön levő feliratok a megrendelőre és a készítés

2019

4. szám

Gyökerek

évére utalnak: „I.D., M.D., Z.Z., F.F.”, azaz: írja: „Hikófalvát és Mindszentben, SzaIOHANNES DRÁGFFY 1522 FIERI FECIT. kácsiban való részeimet, az erdődi dézsmát hagyom az erdődi plébánossághoz. Az misék, az zsoltárok Erdődön, Béltökön meg ne fogyatkozzanak, úgymint az Szent Anna asszony miséje és az Concepti Mariae mindennap mondassanak, pénteken az Humilavit, szombaton az Egredimini el ne hagyattassék, az isteni szolgálatok meg ne alodjanak, mert az én lelkemnek üdvössége ezekből lészen.” De a szilágycsehi templomra is különös gondja volt, 1524ben kelt korábbi végrendeletében 100 forintot hagy „az chehy zent egyhaznak” és A közöttük levő gerendapárkány kis- 50 forintot „az chehy kapolnaba” készülő sé nehezen olvasható latin nyelvű felirata: (oltár?) táblára. FENERATUR DO[M]INO QVI MISERETVR Drágffy János nevéhez fűződik tehát PAVPERIS ET VICISITVDINE SVAREDET EI. annak a négyszakaszos, gótikus hajóból Csodálatosan szép vezérige ez, melynek álló templomtérnek a kialakítása, amely jelentése: „Az Úrnak ad kölcsön, aki meg- aztán mintegy három évszázadon át szolszánja a szegényt, és Ő megfizeti neki jóté- gált Isten dicsőségére és a szilágycsehi reteményét.” (Péld 19,17) Teljes összhangban formátus hívek lelki otthonaként. A nyuvan Drágffy János2 végrendeletének alábbi gati oldalon levő nagy méretű, csúcsíves soraival: „Az espitályra nagy gondot visel- kapu körte- és pálcatagos bélezete többjetek, az szegények benne meg ne éhez- rétegű, gyűrűs, hengeres lábazatról indul, zenek. Az oláh falút, Gyűrűst és az erdődi orommezejének alsó élén három címerkilencedet, vámot az espitálynak hagyom.” pajzs található, melyek eredetileg festettek Az ülőfülke és az északi falban levő lehettek. A nyolcszög öt oldalával záródó sekrestye bejárati kapujának stílusa arra szentélyt kívülről támpillérek erősítik, fautal, hogy Drágffy János ismerte és ked- lait négykaréjos és halhólyagos mérművelte a Mátyás királyi udvarában megho- vekkel díszített ablakok törik át. nosított új stílust, a reneszánszot, hatással 1526-ban a mohácsi csatában Drágffy lehettek rá római utazásainak élményei is. János elesik, utána fia, Drágffy Gáspár, Kraszna és Közép-Szolnok főispánja örökli a várost. Az ő idejében terjedtek el a reformáció lutheri tanai a Szilágyságban. Drágffy és sógora, Perényi János ugocsai és máramarosi főispán együtt támogatták a hitújító prédikátorokat. Budai Ézsaiás debreceni teológiai tanár jegyezte fel a 19. században, hogy Drágffy Gáspár és buzgó felesége, Báthory Anna mindketten a „megtisztított tudomány prédikálóinak és követőinek valóságos ápolói” voltak, Uradalmainak egyházközségei a ennek köszönhetően minden bizonnyal nagylelkű és meggyőződéses hívő patró- a szilágysági uradalom lakosai is csatlanust tisztelhették benne. 1526. augusztus koztak a hitújításhoz. Petri Mór Bod Péter 27-én kelt végrendeletében az alábbiakat 19. századi szilágycsehi református lelki-

pásztorra hivatkozva azt írja, hogy Drágffy Gáspár „hallván az Isten beszédéből való tanításokat, elhagyja a római czeremóniás vallást, és az Isten beszéde szerint való tiszta tudományhoz nagyon ragaszkodott vala 1530. esztendőben, és tudós embereket híván magához, a maga városában Óvárban, Csengeren, Újhelyen, Erdődön és más birtokában is hirdetteti vala Istennek beszédét, és azokat a körűl való falukkal reformáltatta. A Szilágyságot is, a mely immár 1527. esztendőben Derecskei Demeter által reformáltatott vala, a sok üldöztetések ellen, valameddig élt, hatalmasan oltalmazta.” Így valószínű, hogy az 1530-as években a környékhez hasonlóan Szilágycseh lakossága is átvette a reformátori tanokat, s a század második felében a környéken reformáló debreceni pap, Kálmáncsehi Sánta Márton és Méliusz Juhász Péter hatására a kálvini tanok is eljutottak ide, hisz 1567-ben a szilágysági esperességhez tartozó gyülekezetek is elfogadták a helvét tanokat. Tény az, hogy a 16. századból már három református lelkipásztor neve ismert: Székely Boldizsár 1578-ból, ő az egyházmegye első, név szerint ismert esperese; Kisdobszai Dániel 1581-ből, valamint Bánffyhunyadi Mogyoró Benedek az 1595-1598-as időszakból, akit szilágycsehi lelkészként választanak a tiszántúli református egyház szuperintendensévé, s talán ennek is köszönhetően 1599-ben református közzsinatot tartanak Szilágycsehben. 1601-ben Basta generális hadai feldúlják a várost, leég a templom tetőzete − erre utal a címerpajzson levő felirat: COMB 1601 (COMBUSTUM 1601) −, amit majd csak 1604-ben állítanak helyre: RESTA 1604. A vár és a város a 16. század második felében Drágffy Gáspár özvegye, Báthory Anna révén Báthory Györgyhöz kerül, majd ennek felségárulása után, 1569-ben a magyarországi várkapitányból erdélyi tanácsúrrá lett rátóti Gyulaffy László kapja adományba János Zsigmond fejedelemtől.

2019

Gyökerek

4. szám

Tőle fia örökli, majd az ennek özvegyét, Széchy Katát feleségül vevő Prépostváry Zsigmond. A torony alsó szintjei az ő bőkezűségükből épültek 1614-ben, Kádas János és Varga Bálint főbírók idejében. 13. kép A torony építésének Széchy-címeres emléktábláján az alábbi latin nyelvű szöveg olvasható: SPECTABILIS ET MAGNIFICI D.O. SIGISMUNDI PRAEPOSTVARI SPECTABILE ET MAGNIFICA PIAQ CONIVX CATHARINA DE ZECZI FECIT 1614. 12. kép A tornyot két támpillér és három erőteljes párkány erősíti, illetve az óraíves koronázópárkány osztja négy szintre. 1869-ig fiatornyos sisak fedte, a barokkos bádogsisakot ekkor kapta; 1957-ben átépítik a torony faszerkezetét, teljes egészében felújítják a bádogozást rajta. A szentély zárókövein levő feliratok szerint jelentős felújítások történtek 1702ben, majd 1751-ben, utóbbi az egykor a szentélyben olvasható felirat szerint gróf

2019

4. szám

Gyökerek

Marosnémeti Gyulai István kamarás költségén. A déli mellékhajót 1801-ben építették, amikor a hajó déli részét részben lebontották. Az ide 1845-ben épült karzat mellvédtábláiból még egy eredeti darab megvan. 1806-ban készül a tizenkét szögű klasszicista szószék, valószínűleg vele egyidőben készült a szószékkorona is. A templom hajójának nyugati végében több alkalommal is építettek karzatot, 1572ben, 1772-ben és 1905-ben. Ide helyezik szintén 1806-ban a templom első orgonáját is, melynek helyébe 1896-ban egy 12 regiszteres orgonát építtetnek Szalay Gyula műorgona-építő székesfehérvári műhelyében.

1904-ben a hívek eldöntik a templom további bővítését, mert akkorra szűkössé vált, ezért részben lebontják a templom északi falát, és 1905-ben egy új mellékhajót építenek a templom hosszanti tengelyére, szimmetrikusan a déli mellékhajóval. A hajó és a bővítmények terei fölé csehsüvegboltozatot építenek. Így nyernek egy olyan egységes belső teret, amelyben a négy sarok falpilléreit vállpárkányok zárják, s erről indulnak a közel egyforma, négyzetes alaprajzú tereket elválasztó hevederívek, amelyek a csehsüvegboltozatot tartják. Ezen átalakítás során módosítják a templom tetőszerkezetét, az előzőnél egy sokkal kisebb, mintegy 30 fokos dőlésszögű tetőszerkezettel fedik a templomot, amelyet bádoggal vonnak be. A századelőn készültek az eklektikus padozatmellvédek és

az úrasztala is, a karzat a szentélyrészbe és az északi oldalhajóba. A templombelső utolsó felújítására 2004-2006 között került sor. Ezt a helyreállítást halaszthatatlanná tette, hogy az északi térbővítmény fölött levő boltozat repedezni kezdett, ami az épület részleges összeomlásával fenyegetett. A fedélszéket megerősítették, a boltozatokat a párkány magasságában összefogták. A tartószerkezeti munkákon túl további fontos beavatkozások történtek: az erősen cementes külső lábazati és belső vakolatokat eltávolították, s mészhabarccsal váltották fel, a homlokzatokat felújították, az épület körül pedig drénrendszer készült. Fontos lépésnek számít, hogy a szentélyből kibontották a 20. század elején készült karzatot, így e gótikus térrész ismét teljes egészében feltárulhatott. A padozat cementlapjait téglaburkolatra cserélték, a padokat részben újragyártották, fel lett újítva a szószék is. 2014-ben egy új, kovácsoltvas csillár került a templomba, illetve a karzatok alatti megvilágítást is modern, led-panelles világítótestekre cserélték. Áttekintve templomunk félévezredes történetét, egy bibliai jelenet jutott eszembe: „Sámuel pedig vett egy követ, és felállítá Mispa és Sén között, és Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Úr!” (1Sámuel 7,12) Soli Deo Gloria! – Egyedül Istené a dicsőség! (Fotók: Magyari Hunor és Szánthó Tünde) Jegyzetek: 1. A Drágffyak őse Havasalföldről származott tekintélyes bojár családból, 1365-ben jött Erdély területére, Máramarosban kapott először területeket. 1390-as években Drág és testvére, Balk székely ispáni tisztséget töltöttek be, ekkortájt szerezték főbb birtokaikat, a bélteki és kővári uradalmat. 1405-ben jelenik meg a

falu „Chehy Hungaricalis” néven, mint annak a birtokadománynak a része, amelyet Zsigmond király ad Balk és Drág fiai számára Kővár és tartozékainak részeként. Kiemelkedő képviselője a családnak Drágffy Bertalan, aki magas tisztségekre tesz szert Mátyás király, majd I. Ulászló udvarában, megszerzi Mátyás király idejében, 1468-ban Szilágycseh számára az évi kétszeres vásártartási jogot, s ekkortól kezd a város népessége egyre inkább növekedni, majd mezővárosi rangra szert tenni. Ugyanakkor a 15. században megjelenik birtokosként a helységben a Jakcs család is. A két család élettörténete összefonódik, s talán erre utal a két címer jelenléte a templomban, az 1440-es évek elején Drágffy Miklós közép-szolnoki ispán feleségül veszi Jakcs Eufémiát. Egy másik feltételezés szerint Drágffy Miklós és Jakcs Eufémia fia, Drágffy Bertalan pohárnokmester és 1493-98 között erdélyi vajda rendelte meg a két címert, s építtette be az akkori templom boltozatába. 2. Drágffy János, Drágffy Bertalan fia, aki ekkortájt a főtárnokmesteri tisztet viselte, 1519-1522 körül jelentős felújításokat végezhetett az épületen. Benne bőkezű támogatóra talál a helység, 1523-ban adómentességet eszközöl ki a város számára II. Lajostól, majd két évre rá lakosainak vámmentes szabad közlekedést, s ettől kezdve sem királyi, sem egyházi dézsmát többé nem fizetnek.

2019

Gyökerek

4. szám

Felhasznált irodalom: 1. S. Sebestyén József (szerk.): Közös tér – közös örökség. A Kárpát-medence megújuló épített öröksége. NKA Könyvkiadás Kollégiuma, Budapest, 2013, 147-148. o. 2. Emődi Tamás: Szilágycseh – Református templom, Erdélyi műemlékek 21. Utilitas Könyvkiadó, Kolozsvár, 1996., 1-11. o. 3. Szilágysági magyarok. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest – Kolozsvár, 1999, 574-576. o. 4. Nagy Attila: Szilágycseh rövid története. I. fokozati vizsgadolgozat, 54-58., 66-69. o. 5. Emődi Tamás: Studiu istoric – Biserica reformată din Cehu Silvaniei. Templomfelújítási dokumentáció, 2017, 1-21. o. 6. Petri Mór: Szilágy vármegye monográfiája I-VI., Budapest, 1901-1904, I. kötet, 534536. o. 7. Pogány Frigyes: Szobrászat és festészet az építőművészetben. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1973 8. Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1943, 286. o. 9. http://adatbank.transindex.ro/cedula.php?kod=896 Utolsó letöltés dátuma: 2019. szeptember 13. 10.http://www.szentsebestyenorgona.hu/ szalay-orgonak.htm Utolsó letöltés dátuma: 2019. szeptember 12.

2019

4. szám

Gyökerek

Varga-Dobai István

Cseh vára Ebben az esztendőben ünnepeljük Cseh vára írásos emítésének 700. évfordulóját. A Szilágycseh délkeleti részén emelkedő várdombon állott egykor. Bél Mátyás 1753-ban írja Csehről, hogy vára egy magas hegynek a tetején van, minden oldalról erdők veszik körül. Mint határszéli erősséget sokat zaklatták a törökök, nemkülönben a rablók. Most romokban hever néhány szoba kivételével, melyek szomorú emlékként fennmaradtak. A XIV. század első évtizedeiben a vár és a település Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott mint királyi vár. Első okleveles említése 1319-ből való Cheewar néven, amikor Anjou Károly Róbert magyar király Elefánti Dezsőnek adta. A király ellen lázadás tört ki, s Borsa Kopasz fiai elfoglalták és felégették a várat. Az akkori vár fából készült. A XV. század folyamán a kusalyi Jakcsok és a bélteki Drágffyak pereskedtek érte. 1425-ben a Jakcsok tulajdonában volt, de 1461. mácius 23-án Jakcs János elzálogosította Drágffy Miklósnak. Később Drágffy Bertalanhoz került zálogba, akinek Jakcs Ferenc örökbe átengedte 1495-ben. Drágffy Bertalan fia, Drágffy János Közép-Szolnok vármegyének és Krasznának örökre való ispánja 1521-ben a várdombon egy erődített udvarházat, castellumot építtetett. Mint országbíró Dragffy János Mohács mezején 1526. augusztus 24-én, Lajos király táborában végrendelkezett, s a kastélyt törvényesített fiára, Ferencre hagyta. 1556-ban az erődített kastélyt már várnak említik, s a Drágffyak megszakadása miatt Báthory György tulajdonába kerül. Báthory hűtlenség miatt kegyvesz-

tetté vált, így 1569. március 19-én János Zsigmond erdélyi fejedelem a várat és az uradalmat rátóti Gyulaffy Lászlónak, a Dunántúlról Erdélybe menekült végvári kapitánynak adományozta. Az uradalomhoz Szilágycseh mezőváros mellett Széplak, Magyargoroszló, Ardó, Horvát, Sülelmed, Szélszeg, Alsó- és Felsőberekszó, Mosóbánya, Borzlyuk, Patakfalva, Örményes, Alsó-, Felső- és Középvárca, Egerbegy, Györtelek, Tóhát, Náprád, Bikáca, Somosfalva, Inó, Nagybabóca, Kisbabóca, Kőd, Vadafalva, Illésfalva, Mútos, Völcsök, Bősháza, Újlak, Vicsa, Kelence, Monó birtokok tartoztak. Partiumi vár, tehát viszontagságos a sorsa, hiszen a mohácsi vész után a csonka Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség ütközési pontján állt. Mint végvár Szilágy felől minduntalan ostromnak volt kitéve, azóta különösen, hogy a Szilágyság 1538-ban Erdélyhez szakadt. Valahányszor a bécsi udvar valamelyik erdélyi fejedelmet nem ismerte el, Cseh vára támadás célpontja volt. 1600-ban Basta birtokolta, de 1601ben már Báthori Zsigmond tartózkodott a várban, innen írta leveleit Erdélybe. Az 1610-es években a vár ura Praipostváry Zsigmond volt, de őt Báthori Gábor erdélyi fejedelem hűtlenséggel vádolta, és elfoglalta a várat 1616 novemberében. A Gyulaffyak fiúági megszakadása után a vár leányágon öröklődött. 1636 decemberében I. Rákóczi György fejedelem Gyulaffy Zsuzsanna Wesselényi Pálnénak adta, aztán Gyulaffy Sámuel lányáé, Máriáé lesz. Általa került késmárki Thököly István, majd fiának, Thököly Imrének a tulajdonába. Innen ered a Thököly-vár elnevezés. 1660-ban Nagyvárad török kézre ke-

2019

Gyökerek

4. szám

rült, s Cseh vára ismét végvárrá vált állandó katonai őrséggel. A főkapitánya Bánffy Dénes volt. Az 1670-es években Thököly Imre bírta Cseh várát, de 1685-ben kegyvesztetté vált hűlenség miatt, s a szilágycsehi javakat ifjú Apafi Mihály fejedelemnek ítélték, majd öröklési joggal eladták Kászoni Jánosnak. Így került a vár a báró kászoni Bornemissza család tulajdonába. A XVIII. században az egykori kastély helyébe udvarházat építettek. Feltételezhető, hogy részben megőrizték a 16-17. századi állapotot, erre utal egy-egy reneszánsz ablakkeret maradványa. Az udvarház, amelyet a helybeliek kastélynak, várnak neveznek, a XX. század közepéig a Bornemisszáké maradt, de ma már csak romos állapotban látható a szebb időket megért parkkal együtt. Az épület az 1990es évek elejéig az állami gazdaság tulajdonában volt. A középkori várból mára csak egy nagy méretű reneszánsz kori kút maradt, az er-

délyi reneszánsz építészet remekműve. Faragott kőkávájából következtethetünk egykori szépségére. Egy 1693-ból ránk maradt Thököly−Apafi periratban megtalálhatjuk a kút leírását: „Ezen vár Piattzán egy faragott Kőből álló ugyan faragott Kőből felgárgyázott alól öblös, kerek holt csatornás kut fellyül is a gátorja faragott Keobol párkányozott”. Történelmi múltunk ezen építészeti értékét ma már csak sérült állapotában láthatjuk az egykori Cseh vára piacán.

Az udvarház az 1960-as években

A reneszánsz kút maradványai

A mai állapota

Irodalom : - Petri Mór: Szilágy vármegye monográphiája, II. kötet, Zilah, 1901, 29 – 60. - A szilágycsehi vár leltára és urbáriuma; Zilahi Állami Levéltár anyaga, Úrbéri iratok, IV. kötet: 437−456., 1468 – 1809 –es évek - A báró Bornemissza-család szilágycsehi birtokösszeírásai; Zilahi Állami Levéltár anyaga, Úrbéri iratok, I. kötet: 1−136. - www.castrumbene.hu/erdelyivarak/ szilagycseh.

2019

4. szám

Pályaképek

Szabó Zsolt

Gáspár Attila laudációja* Noha iskolatársak voltunk a kolozsvári zeneiskolában, mire Gáspár Attila Szilágyperecsenből odakerült, engem már más suliba sodort az élet, így végül csak, ha jól számolom, három évtizede kerültünk egy csapatba: én kívülről, ő belülről fáradozott a szilágysági magyarok kulturális értékeinek feltárásán, tudatosításán, népszerűsítésén. Akkoriban a zilahi tanítóképző zenetanára, a Csalogányok leánykórusnak a karnagya volt, de szakirányítója is a Szilágy megyei művelődési tanácsnak, s ha a közvetlen politikai életben nem is vállalt tudtommal szerepet, mindenütt ott volt, ahol – tréfás hasonlattal mondva − ös�szeütöttek két tányért a megyében, a helyi és a megyei civil társadalom újjáépítésén fáradoztak hasonló beállítottságú emberek, magyarok és románok egymást segítve. Magam a kolozsvári Művelődés című közművelődési havilap szerkesztőjeként szívesen és sokszor jártam a megyében, szerét-számát sem tudom, hány találkozót, kiállítást szerveztünk közösen. Talán a lap Szilágy megyei súlypontos számának előkészítésekor, 1992-ben kerültünk szorosabb kapcsolatba, aztán néhány évig egy szerkesztőségben dolgoztunk, könyveket szerkesztettünk és adtunk ki, majd a kolozsvári egyetem újságíró szakán magiszteri szakdolgozatának konzulense voltam. És örömmel segítettem neki, hogy például a megye nagy szülöttje, az erdélyi fejedelem és lengyel király, Báthory István hírét-nevét ne csak helyben, de Lengyelországban is öregbítsék: negyed százada a Csalogányokkal szereztek újabb híveket a nótás-dalos Szilágynak, és ápolták a hagyományos magyar-lengyel barátságot. Annyi személyes emléket enged-

jenek meg Gáspár Attila életpályájának szoros értelemben vett lexikonszerű számbavétele előtt, hogy legszívesebben a találkozókat, rendezvényeket követő közös éneklésekre emlékszem vissza − például Zilahon, az EMKE-házban, Somlyón, Csehben vagy a krasznai szőlőhegyen. Gáspár Attila nyugalmazott zenetanár, közíró, szerkesztő fél esztendeje immár a „hetvenkedők klubjának” tagjaként nyugdíjas ugyan, de továbbra is roppant aktív, kórust és citeraegyüttest vezet, könyvet szerkeszt, zenét szerez. Ehhez kívánunk további évekre kitartást, erőt, egészséget! És gratulálunk a megérdemelt kitüntetéshez! Kolozsvárt, 2019.10.11. *Elhangzott 2019. október 24-én Zilahon Magyarország Ezüst Érdemkeresztjének átadásakor * Gáspár Attila életrajzi adatai: született Szilágyperecsenben 1949. máj. 31-én. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári zeneművészeti szakközépiskolában végezte 1968-ban, a George Dima Zenekonzevatóriumban zenepedagógiát végzett 1972ben, I. fokozatú zenetanár 1988-ban lett, majd a BBTE újságíró szakán magiszterizett 2006-ban. Zenetanár és kórusvezető a zilahi 1-es Számú Általános Iskolában (1972– 1975), a művészeti szakközépiskolában (1975–1990), a Szilágy Megyei Művelődési Tanács szakirányítója (1990–2000); közben a csömörlői művelődési háznak, a Krasznai Tanügyiek Kórusának, a Szilágyperecseni Református Kórusnak, a zilahi Szegedi Kis István Ifjúsági Kórusnak, a zilahi tanítóképző Csalogányok leánykórusának,

a Wesselényi Leánykarnak karnagya; a dobai, szilágyperecseni, dobrai (ma Szatmár megye), a szilágysomlyói Szederinda és a zilahi Csuprosok citerazenekar irányítója; 1990 óta kezdeményezője és szervezője a Szilágysági gyerek vagyok népdaléneklési versenynek, szerkesztője a Fesztivál Füzeteknek (1991–2000), a Művelődés zilahi szerkesztője (1993–1998), a zilahi Limes c. kétnyelvű folyóirat magyar szerkesztője (2000–2006). Díjai: Seprődi János-díj (2004), Szilágysági magyarok-díj (2008), Nagy István-díj (EMKE, 2011), Petri Mór-díj (2013), Excelență în Cultură Sălaj (2013), Ezüst fenyő-díj (2017), Wesselényi-díj (2018), EMKE Életmű-díj (2019). Alapító tagja és elnöke a Szilágy Társaságnak, tagja a kolozsvári Művelődés Egyesületnek, a Silvania Egyesületnek, a Kincs Gyula Alapítványnak, a MÚRE-nak, a Romániai Magyar Zenetársaságnak, a Romániai Magyar Dalosszövetségnek, a Pro Szilágyság Egyesületnek, a Tövishát Egyesületnek. Írásait a Művelődés, a Szilágyság, a Szabadság, a Hepehupa, a Romániai Magyar Szó, a Harangszó, a Keresztyén Élet, a Silvania közli, alapító főszerkesztője a Dalbimbó c. gyermeklapnak. Könyvei: Gitáriskola I–III. (Kv., I. k., 1997 és 2000; II-III. k., 2004); Csak ez nékünk vigasságunk. Zenei olvasókönyv gyermekeknek és serdülőknek (Zilah, 2012; Kolozsvár-Ábel Kiadó, 2018); Amerre én járok. Citeratábori népdalgyűjtemény a zilahi Csuprosok citeraegyüttesnek (Zilah, 2016); Bánffy Zsuzsanna Daloskönyve (Zilah, Caiete Silvane Kiadó, 2019). Közös kötetek: Encyclopaedia Hungarica IV. (Calgary, 1998); Szilágysági magyarok (Buk., 1999); 800 éves Szilágyperecsen (Zilah, 2005); Nagydoba és Kisdoba a változó időben (Zilah, 2017). Szerkesztésében megjelent kötetek: Paladi János. Vén Zilahra száll a lelkem. 67 szilágysági nóta (Buk., 1998); Szilágysági gyerek vagyok. 101 magyar népdal (Zilah, 2000); Szivárvány havasán. Kórustár (Kv.,

2019

Pályaképek

4. szám

2004); Mint a rozmaring a jó földben. 270 magyar népdal (Kv. 2004, 2005); Dalbimbó. Serkenj fel. 171 ének konfirmálóknak (Zilah, 2009); Magyar népdalok híres kis Magyarországról (Bp., 2013); Rácsos kapu, rácsos ablak. Hetvenhét szil-ágysági magyar nóta (Zilah, 2016). Művei: – Három erdélyi tánc háromszólamú gitárzenekarra, 1987; – Román tánc két gitárra, 1988; – D-dúr rondo két gitárra és két zongorára, 1988; – C-dúr gitárszonáta, 1988; – Zsoltárhimnusz vegyes kórusra (majd leánykórusra is) − Balla Zsófia versére, 1990; – Múlnak a napok − háromszólamú vegyes kar Vándor Gyula versére, 1990; – Só és világosság − vegyes kórus Fazakas László versére, 2008. (Készült a szilágyperecseni templom szentelésére.); – Zavaros a Nyárád − szoprán és alt szólamra citerakísérettel, 2014; – Áldott jó Atyánk − gyermekkórus, vegyes kórus citera- és orgonakísérettel Kui János versére, 2014. (Ez volt 2014-ben a Szilágysomlyói Református Egyházmegye kórustalálkozójának közös éneke.); – Karakterdarabok kezdő gitárosoknak a XVI. sz.-i gyulafehérvári udvari zenei emlékek stílusában: saltarello, ritornello, ungaresca, tafelmusik, bujdosók stb. 2014−2016.; – Téglás-himnusz Csatlós Zsófia versére (a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont felkérésére), 2015; − Rám ne támadj, Uram! − kétszólamú gyermekkórus citerakísérettel Kerekes Károly szövegére, 2015; – Á-moll gitárszonatina Szabó Bence 10. születésnapjára, 2015; – Sonatina allegra gitárra, 2016; – Hozzád kiáltok, én Uram és szirtem − vegyes kórus Márkos Albert emlékére halálának 35. évfordulóján, 2016. (Ez volt 2018-ban a baróti kórustalálkozó közös éneke.);

2019

4. szám

Pályaképek

– Húsvéti rondó vegyes kórusra, gyermekkórusra, furulyákra és citerára orgonakísérettel, 2017; – A pünkösdnek jeles napján − vegyes kórusra, 2018; – Örökké regnál (Karácsony este) − vegyes kórusra, 2018; – Vigyázol ránk ezer éve. Ima Erdély népeiért − vegyes kórusra vagy egynemű

karra, 2019; – Áldd meg Urunk, kérünk, ezt a házaspárt! − lányunk esküvőjére, 2019; – Ima: Oly sok a szükségünk − gyermekkórus citerákra, furulyákra zongorakísérettel, 2019. (Zilahon bemutatta a Belvárosi Református Gyülekezet gyermekegyüttese 2019. 09. 06-án.)

Gáspár Attila

Válasz a mondolatra (laudációra) napszámos nem lehet büszke tehetségére, eredményeire, mert „mink van, amit ne kaptunk volna?” Summa summarum: mindenért Istennek jár hála és dicsőség, a miénk csak orcánk pirulása. Sok mindenért hálás vagyok. Családomért, munkatársaimért, egykori tehetséges tanítványaimért, kitűnő lehetőségeket biztosító szilágysági munkahelyeimért, a rám bízott tálentumokért, barátaimért és ellenségeimért, akikért hálaadással szoktam imádkozni. Most azért is hálás vagyok, hogy a magyar nemzet sok ezer, arra érdemes, de csak pár tucat előterjesztett erdélyi napszámosa közül rám esett a Bizottság választása és Szilágy megyében elsőként én vehetem át ma a megtisztelő Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét Főkonzul Úrtól. Néhány dolgot idéznék fel azokból a tevékenységekből, amelyeket közösségünkben kitűnő munkatársaimmal végezhettünk. Pedagógusként egy vagyok a nemzet Az 1989-es fordulat előtt tengődtünk napszámosai között. A nemzet napszá- valamennyien, szilágysági magyarok, főleg mosa lehet hűséges sáfára Istennek, vagy értelmiségiek. Nem juthattunk megyénkhűtlen. Lehet hívő vagy hitetlen. A hívő ben magyar nyelvű sajtóhoz, a publikálás

lehetősége el volt zárva előlünk, mindenki el kellett ássa tálentumait. A fordulat után sem azzal kezdték a hatalom birtokosai, hogy visszaadják jogainkat, hogy egyenlő jogokat biztosítsanak szülőföldünkön. Ebbe viszont már nem törődtünk bele, és minden lehetőséget megragadtunk, hogy kezünkbe vegyük sorsunk alakítását. Újraszerveztük társadalmi, politikai és közművelődési életünket. Képviseleteket, iskolákat, alapítványokat, egyesületeket hoztunk létre, és anyanyelvi sajtót. Egyből a jó tollú szerzők sokasága jelent meg szerte Erdélyben, akik addig csak az íróasztaluk fiókjának dolgoztak. Dolgoztak, mert tudták, hogy „Jőni fog, mert jőni kell egy jobb kor”. A mi közösségünknek egyik legnagyszerűbb eredménye volt, hogy 1990ben, a tanítóképző szaklíceum magyar osztályának az elindításával megoldódott az óvónő- és tanítóhiány. 1989-re oda jutottunk, hogy szinte egyetlen szakképesített tanító, óvónő sem volt megyénkben, azok tanították gyermekeinket (éhbérért, tegyük hozzá!), akiknek volt érettségi diplomájuk, és úgy, ahogy tudtak magyarul. Amikor adódott a lehetőség ennek véget vetni, azt tárgyaltuk meg az akkori friss RMDSZ vezetőivel, az első magyar alprefektussal, Rácz Sándorral, Vida Gyulával, Seres Dénessel, Sájter Margittal, Szilágyi

2019

Pályaképek

4. szám

Gyulával stb., hogy minden helységből vegyünk fel az induló osztályokba két-három tanulót, akik majd saját szülőfalujukba mennek vissza, ott alapítanak családot, helyben maradnak, és ott oktatják gyerekeinket. Ez a tervünk helyesnek bizonyult, és ma itt látjuk egykori diákjainkat, akik az egykori Csalogányok leánykórus tagjaiként ma ismét színpadra állottak. Velük jártuk be megyénk, országunk helységeit, templomait; kórustalálkozókon, fesztiválokon népszerűsítettük a magyar kórusmuzsika gyöngyszemeit. Felléptünk számos magyarországi és lengyelországi településen is, de énekeltük Birtalan József, a Szilágybagoson született szerző Zavaros a Nyárád című kórusművét a Nyárád-pataka feletti gyaloghídon (pallón) is. Szép volt, jó volt. Ennyit rendelt számunkra Isten. Így folytatjuk, amíg még éltet bennünket Urunk, mert csak ő tudja megőrizni a ránk bízott kincset. Úgy legyen! Köszönöm Istennek, munkatársaimnak, Áder János Köztársasági Elnök Úrnak, Mile Lajos Főkonzul Úrnak, a Felterjesztő Bizottság tagjainak és minden itt lévő barátomnak! Zilah-Vigadó, 2019. 10. 24.

2019

4. szám

Pályaképek

Kocsis László

Bikfalvi György laudációja* Tisztelt Egybegyűltek! Hölgyeim és Uraim! Nekem jutott a megtisztelő felkérés, miszerint vitéz Bikfalvy György székkapitány úr tevékenységét, életútját ismeretessem Önökkel. Születése 1943. május 14-én történt Tasnádon, iskoláit helyben végezte, majd asztalosnak tanult a helyi szakiskolában.1956 eseménydús napjai 13-14 éves korában érték, az ifjú baráti közösség, amit szervezett maga köré, hol komoran, hol bánatosan szemlélte a történteket, ifjúi lendülettel igyekeztek segíteni, helytállni a Magyar Ifjak Szövetségében egészen 1961-es letartóztatásukig. A 17 éves fiatalember ettől kezdve megjárta a börtönök poklát, a nagyváradi egy éves kihallgatás-sorozat után 15 év kényszermunkára ítélték: Szamosújvár, Galați, Jilava, Enyed és a kor legkeményebb börtöneiben és táboraiban raboskodott, egyben kiváló társaságban, a kor legkiemelkedöbb szellemi, lelki és politikai vezetőivel egyetemben. 1964-ben szabadult a politikai foglyokat szabadlábra helyező nemzetközi nyomás következtében, és mindent elölről kellett kezdenie, de sohasem feledte azt, amit tanúként átélt: becsülve, tisztelve az alapvetö emberi értékeket, kisebbségi magyarként a mindennapok kirekesztő és megfigyelt forgatagában tovább kell haladni a szakmai, szellemi és lelki fejlődésben − ez lett a feladat. Az állandó tanulás-olvasás-képzés és önképzés folytán elvégezte a faipari technikumot, kiemelkedő és elismert szakemberként tartották számon belföldön és külföldön egyaránt. Családot 1969-ben alapított, neje

Dallos Ilona kísérte tovább közös életük örömein és fájdalmain át. 1989 után egyre inkább hallatja szavát munkáin keresztül: Keresztesi Sámuel élete és munkássága; Biró Lajos szobrának felavatása és méltatása; Petri Mór emlékművének avatása (Tasnádszarvad, 2007). Munkatársként részt vett az Erdély 56 − politikai elítéltek adattára szerkesztésében, szerzőként Az életböl kirekesztve címmel fogságának emlékeit írta meg. Számos emlékműállítás támogatója Krasznán, Margittán, Hadadon, Szolnokon, Tordán és környékén, Völcsökön; Petri Mór budapesti, Kerepesi úti síremléke létrehozásának szorgalmazója és támogatója (anyagilag is). Később a Szent Korona Egyetem történelem szakos hallgatója, majd végzőse lett. A Vitézi Rendben területi, majd központi székkapitányként tevékenykedik, számos rendi és állami kitüntetés tulajdonosa, a rendezvényeink, mindennapi munkánk támogatója és szervezője. Kisebbségi magyarságunk sorsának ismerőjeként nem szűnik meg akarni és tenni felemelkedésünkért úgy a Magyarok Világszövetségében, az 56-os Szövetségben, mint a POFOSZ (Magyar Politikai Foglyok Szövetsége) tagjaként. Mindezek ismeretében biztos vagyok affelől, hogy a Kuratórium döntése értelmében nagyon jó helyre kerül a Petri Mór-díj; vitéz Bikfalvy György személyében az ősi erény, a keresztény-keresztyén értékek őszinte híve kerül kitüntetésre. A Mindenható támogatását kérjük további munkájához, és gratulálunk az elismeréshez! Hadad, 2019. május 10.

Elhangzott a XVI. Szilágyság - kutatási konferencián a Petri Mór-díj átadásakor

2019

Pályaképek

4. szám

Csiki Éva

Posta Rozália méltatása* Posta Rozália 1946. április 11-én született Szilágynagyfaluban. Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát Szilágysomlyón járta. Ezután a nagyváradi egyetem matematika szakos diákja lett. Egyetemi évei után 1968 és 1999 között, 31 éven át Szilágynagyfaluban dolgozott az iskolában, ami jelenleg a Petri Mór Technológiai Líceum nevet viseli. Tanárnőként sorsfordító vagy inkább sorsformáló lett diákjai számára, akik módszereinek köszönhetően megszerették a matematikát. A pedagógusok abban a korszakban is kellett iskolán kívüli tevékenységeket végezzenek. A pártmunka és a kulturális tevékenység közül a tanárnő az utóbbit választotta. 1972-től kezdve táncot tanított, diákjaival a „Megéneklünk, Románia” fesztivál rendszeres résztvevői lettek, 1978-ban és ’83-ban az országos szakaszra is eljutottak. Ez a színvonalas kulturális fesztivál megkövetelte a népviseletben való megjelenést, ezért a tanárnő elkezdett népviseletek varrásával is foglalkozni. Öt évvel később hímzést is vállalt, népi motívumokat varrtak keresztszemes mintával, az iskolában terítőket, függönyöket készítettek. A tanárnő − aki időközben három gyermek édesanyja is lett −, fáradhatatlan volt: végezte ezt a nagy munkát egy olyan időszakban, amikor felszínre törtek a Ceaușescu által kezdeményezett nacionalista elvek. Szilágynagyfaluban neki is köszönhetően megmaradt egy olyan bátor gondolkodás és cselekvőképesség, amely egyedülálló volt az egész megyében. A tanárnő elmondása szerint a buktatók ellenére a megyei tanfelügyelők és az akkori Kulturális és Alkotó Központ segítették a munkáját. Ezen

kívül mindig együtt dolgozott óvónőkkel, tanítókkal és tanárokkal. Jó kapcsolatai voltak munkatársaival, a szülőkkel, a falu közösségével és elöljáróival. 1972-től kezdve napjainkig olyan népszokásokat vittek a színpadra, mint a fonó és a májusfaállítás. A ’90-es években helyi, megyei, országos és magyarországi kiállításokra vitték az iskolában és iskolán kívüli programokon készített, valamint az összegyűjtött varrottasokat, merthogy Rózsika néni gyűjtőmunkát is végzett. 1993-ban az általa vezetett tánccsoport felvette az Árvalányhaj nevet. Velük szilágysági, szatmári, mezőségi, moldvai csángó táncokat és pásztortáncokat, valamint legényeseket tanultak/tanulnak és mutatnak be rendszeresen. 2009-ben megalakult a Báró Bánffy Kulturális Társaság, melynek ő a mozgatórugója. A Szilágynagyfalui RMDSZ Nőszervezet 2013 novemberében alakult, melynek Rózsika néni kezdetektől fogva oszlopos tagja. Aktívan részt vesz a gyermeknapok, Mikulás-bálok, adománygyűjtések és jótékonysági akciók szervezésében. Posta Rozália munkássága annyira összetett és gazdag, hogy nem kerülhetett bele minden a méltatásba. Példaértékű lett élete megmutatván, hogyan lehet mindennapi, kitartó munkával sorsfordító dolgokat véghez vinni és megmaradni. Ezért javasoltuk őt az RMDSZ Szilágy Megyei Nőszervezetének Sorsfordító Nők díjára. Köszönöm, amit eddig tett, gratulálok neki, és kérem folytassa a munkát, mert még mindig nagy szükségünk van a segítségére!

Elhangzott 2019. szeptember 19-én Zilahon a Szilágysági Magyar Napok keretében tartott díjátadó gálán.

2019

4. szám

Oral history

Bódizs Edith

A két Irma és a másfalusi – interjú a nagymamámmal 18. –

– Hatvannígybe eladtuk a tehenet, kellett a pínz Irmának, anyádnak, hogy csináltasson magának banketti ruhát. Ami megmaradt, abbul béüvegeztettük a gangot. Többet osztán nem tartottunk jószágot. Addig vót tornác, azután lett belőle veronda meg gang. – Anyut hogyhogy taníttattátok? – Hát anyád előtt nemigen ment itt senki ëgyetemre. Utána ment a két Györgyfiú, meg a Kis Ferenc unokái, most mán osztán nem is hiszem, legyen fiatal, akit ne iskoláztassanak. De mik se terveztük ezt, csak Irma, mikor a közípiskolát elvígezte, elment a munkaelosztóhoz, ott meg nem vót, csak vasúti pínztárosi állás. Mondom: „Oh, fiam, ott íccakázni is kell, az nem fehírnípnek való állás!” Ránk hallgatott, nem fogadta el. Vót ëgy káresztelki lëánycimborája, osztálytársa, Kovács Irma, az apja annak is kollektíva elnök vót ott a közsígbe. Azok meghallották, hogy az URéCséCsé ád ösztöndíjat. Az a falusi bótok szövetkezete vót. Eljött ide az a másik Irma, hogy ű menne ëgyetemre, de nem szeret magába tanolni, tanoljanak ketten! Aszontam anyádnak próbálja meg, úgyis olyan kis vírszegíny, víkonydongájú vót ű mindig, nem való vót ű a mezei munkára! Egísz nyáron osztán hun anyád ment Káresztelekre, hun az a másik Irma jött ide, ëgy hétig itt aludt, itt kosztolt, azután meg a mi Irmánk ment oda nállok. Gyalog jöttek-mentek, vót akkor szekérút Káresztelekre, arra a Fogadósi kút felé, a Sűrűn keresztül. Szeptember-

be vizsgáztak Bukurestbe banktisztviselő szakra. Abba az évbe szűnt meg Kolozsváron a közgazdasági ëgyetem, a sok székely fiatal mind átment Bukurestbe. De román szakra, mer csak az vót! Sokan lemaradtak azír’, félbe kellett hagyják, ha nem tudtak jól románul… – Anyuék tudtak? – Valamennyire kellett, hogy tudjanak. Az a Kovács Irma osztán olyan jól megtanolt, hogy ëgy moldovai fiúhoz ment fírhez, oda is kőtözött vélle Moldovába. A gyermekei nem is beszíltek mán magyarul. – A kultúrházat mikor építették? – Látod erre nem emlíkszek, csak azt tudom, hogy hatvanba, mikor innepeltük a kollektíva tíz éves fennállását, mán akkor ott rendeztík a nagy ebídet. De azír’ az anyád lakadalmát még itt tartottuk a csűrbe, akkor még mindenki otthun tartotta. Nagyapád elkírte a ponyvát a kollektíva teherótójárul, megtódtuk a csűrt sátorral, hogy legyen hely az asztaloknak is, meg táncolni is. Akkor még divat vót, hogy mondtak szíp mondókákat minden fogáshoz, húsleveshez, tőtött káposztához, még a pálinkához is. „A pálinka mírges ital, ki azt issza, hamar meghal, télen fázik, nyáron gubbaszt, okos ember nem issza azt!” Nem akartam én semmikíppen, hogy Irma másfalusihoz menjen, vót itt is elíg jóravaló fiatalember a faluba, de hát ez vót a sorsa. Hamarább udvarolt neki Bukurestbe egy Halász nevezetű, az meg nagyon fösvíny vót. Várta anyádat az állomáson,

mikor leszállt a vonatrul, Irma mondta, hogy szomnyas, az meg odavitte a priccolóhoz, hogy abbul igyon. Apád meg ahányszor eljött hozzá Váradra (oda helyeztík ki az ëgyetem után), mindig vendíglőbe vacsoráztak. Aszonta a házinénije anyádnak − Maminak hítta: „Na látod, fiam, a fösvíny jó férjnek, a gáláns meg szeretőnek!” Mégis apádhoz ment! – Hogy ismerkedtek meg? – Itt Újlakon, Kalló Marikának, keresztanyádnak a lakadalmába’. Kalló is kalotaszegi vót, mind apád, munkatársak vótak ott Kolozsváron, osztán apád eljött ide a cimborájának a lakadalmába. Ëgy esztendeig leveleztek anyáddal, a tizedik tanálkozó, a mán templomba vót. Ëgy nagy kollektivaótóval jött a kispetri rokonság ide az esküvőre, másik nagyapád a templom előtt figurázott, mindenki bámulta, itt nem nagyon tudták az emberek, mi az. Petri mamád meg a nagy rakott szoknyájával mind lesöpörte a poharakat az asztalrul, olyan táncot levágtak. Három napig tartott a mulaccság, megkezdtük szombaton itt Újlakon, azután folytattuk ott Petribe, Kalotaszegen. Vasárnap este nagyapád, mikor látta, hogy sok ílelem megmaradt, kije-

2019

Oral history

4. szám

lentette a vendígeknek: mindenkit várnak vissza hétfűn dílelőtt! Azután lett szokás Petribe a háromnapos esküvő. – Ti nem szerettetek táncolni? – Dehogynem, vót itt is, hallod, tánciskola. Somnyórul jött ki ëgy házaspár, tanították a tangót meg a valcert. Idáék innen a szomszídbul most is úgy táncolnak, kilípíssel. Bözsit is levittük, a kultúrba tartották az órákat. Megfigyelte, ne fíjj, hogy ki táncol ügyesebben! Még szerelmes is vót, abba a Sanyiba, aki a másik Bözsit vette el. Mikor mondták, hogy az a Bözsi is pont olyan ruhának valót vett magának, amilyet én vettem neki, úgy örült a mi Bözsink! Kísőbben mán csak a kézfogókat tartották otthun, a háznál, a lakadalmakat mán csak a kultúrba rendeztík. A kézfogókba Bandi, az Ágnes veje muzsikált, de hallod, úgy hogy ëgyszerre gitározott, a szájharmónikán a dallamát fútta a nótának, a lábával meg dobolt, verte a ritmust. Olyan zenét csinált az, hogy városon se tudnak különbet! Apád is szípen harmónikált, flótázott, meg a rádiót, televíziót megjavítja, de én akkor is csak azt mondom, nem különb a másfalusi ëgy cseppet se az idevalósinál!

2019

4. szám

Oral history

Kétezer esztendő – interjú a nagymamámmal 19. –

Idesapám, mikor a hatvan évet bétőtötte, azt mondta: ű a falubul többet ki nem mejen, csak a Fogadósi kútig meg vissza. Én meg harminc éves koromba úgy gondoltam: hun van még a hatvan esztendő? Oszt lásd, mán mingyár háromszor harminc vagyok! Nem számoltam én avval, hogy a kétezer esztendő azonnal itt van. Mikor én még csak 89 éves vagyok! Minden esztendőbe két esztendő telik: ëgy az íletünkbül, ëgy az esztendőbül. Kiss Ferenc, a nagyapád kedves barátja is azt mondta: ű szeretné megírni a kétezer évet. Mán nyóc éve halott… Harmincba szenteltík a temetőt. Én akkor olyan ëgyéves asszony vótam. Szabó Pál prédikált, az esketett vót minket. Teli vót a temető. Még Kémerrül is eljött a rokonság. – Kit temettek oda leghamarabb? – Nem hiszem, nem azt az alszegi Nagy Ferencnét? Valami messzirül rokona vót az nagyapádnak. Ippen oda a sarokba temettik, de nincs annak mán meg a fejfája. Elvittík azt is biztos tüzelőnek. Vagy elkorhadt, ëggyé vált a főddel… – Addig hol volt a temető? – A templomon fejül, van ott ëgy román temető is, arra feljebb a pusztán. De mán kezdenek oda is temetkezni megint, Kis Ferencet, Bede Imrét oda temettík a templom mellé. A románokat meg a román temetőbe, csak Krecsonyt nem, a nagyapád barátját, mer az katólikus vót. – A második sorban a hetedik sír a György Istváné. – Igen, neki megmaradt a gomfája, mer az kűbűl van. Jól ki lehet olvasni, hogy 1849-be született és 1934-be halt meg. Üknagyapátok vót az. Abba az évbe, mikor Bözsi született, izentík, hogy men-

jünk, mer’ rosszul van. Ippen meszeltünk anyámasszonnyal. Az neki vót az apja. Szaladtunk arra ki, én mán állapotos vótam. Az öreg György Pistának híttuk, elvittük a koporsóját a templomba, ott prédikálta el a pap. Vót olyan sok, akit elvittek. De azír’ nem mindenkit. Apámuramat például nem vittik el. A temetőrül mind csak a temetísek jutnak eszembe! Most is emlíkszek, olyan kisléány vótam, az a Tulkos Ferencné olyan szíp asszony vót, szíp derík, mind az öreg Nagy Bálintné, ükmamátok – tesvírek vótak azok. Ëgy kis cserepes házok vót a Szegvígen. Nem is vót még öregasszony, mikor meghalt. Az ura olyan zömök, kicsi ember vót. Béhúzta a rostélyt maga után, mikor jött ki a házbul a koporsó mellé. Azt mondja: „Tegyük bé az ajtót, mer nincs itthun mán senki!” – Az öreg Nagy Bálintnénak mi volt a leánykori neve? – Bűti Erzsinek hítták. Valami rígi Bűtik vótak azok, Tulkos Ferencné, a tesvíre meg tán Juliska vót. – Ez újlaki név, a Tulkos? – Újlaki hát! De látod, ez a név is kiveszett, mer’ nincsen mán fiú, aki Tulkos lenne. A Tőtős név, az sarmasági, a Csóka ilosvai. A Kissek, azok itt vótak tán még hamarább, mind az én fajtám. A György, az is itt vót. A Kelemen is rígi név, újlaki, nem emlíkszek, hogy másünnen jött vóna. A Víg is, a Bűti is. Azt hallottam rígen, hogy mán a hatszázas évekbe is vótak Bűtik. A Posta is újlaki, nem emlíkszek, hogy valahunnét másünnen került vóna. Sokszor hétköznap is azt hiszem, hogy vasárnap van, vasárnap meg úgy gondolom, hétköznap van. Azír’ szeretem az innepet, mer’ olyan jólesik hallgatni

a harangszót. Szegíny Ides kérdezte, mikor mán ott állt, hogy pár nap múlva meg is halt: „Nem harangoztak még nekem?” Mondom: „Hát hogy harangoztak vóna magának? Nem halt meg még maga, Ides!” Meghalt osztán vasárnap este. Kérdeztem tülle akkor nap, le vót eresztve maga mellé mind a két keze: „Ides, nem tudja mozdítani még az ujját se?” „Nem én, még a számat se!” Én is sokszor rászóltam. Mindenki visszakapja, amit ád. Mihály bátyám vót mellette, én a kisházba ledűltem ëgy kicsit a ládára. Elgyököntöttem. Ëgyszer béjön Mihály: „Na Zsuzsi, meghalt Ides!” Ketten őtöztettük fel. Ez 55-nek a nyarán vót. – Mivel sértetted meg? – Mit tudom én mán! Ha mondott valamit, ami nekem nem tetszett, rászóltam, mind ahogy énrám is most rám szólnak. János váltig emlegette, hogy erőltettem Idest ëgy este, hozzon le a padlásrul almát: „Ó fiam, hát ilyenkor, sötítbe?!” „Ó menjen mán, hozzon na!” De jobb dóga vót Idesnek, mind nekem, nem kellett ügyeljen ëgy unokájára se. Mindig olyan égszínkík kötő vót előtte, de az olyan tiszta vót, mind a harmat! Olyan sima vasznat szűtt, mintha kivasalták vóna. Az Isten még a porát is könnyen tartsa! Idesapám csak fél évvel halt meg hamarább. Ippen Karácsony szombatján temettük. Pínteken még fáír’ vót az erdőn. Mikor hazajött, összeesett. Vasárnap a Krecsony temetísin tanálkoztunk ángyommal, a Ferenc bátyám felesígivel. Aszongya: „Apámuram rosszul

2019

Oral history

4. szám

van, megütötte a szél!” Mikor felmentünk hozzá nagyapáddal, mán nem tudtunk vélle beszílni. Elhanyagolták, az öreggel nem szoktak olyan nagyon törődni. Eszter vót nekem a legkedvesebb rokonom, unokatesvírem Kémerrül. Mindig akkor jött ide, mikor segíteni kellett. Az is milyen rígen elment! Két esztendővel vótam nálla rígibb, mégis megvagyok. Pedig mán itt a kétezer esztendő! Mibül is temetnek el engem? De azt mondják, hoz a halál magával pínzt. A keresztlevelem el van tíve a kasztenbe, anyád majd megkapja, a buletinem meg itt van a lájbim zsebibe, mer’ mindig elő kell venni, mikor jön a postás, hozza azt a csepp kis nyugdíjt. Van ëgy szövetruhám meg ëgy glottruhám, még tündöklik, olyan fekete, meg ëgy tergálruhám, kávészín, olyan kicsi kockákkal. Nem kell azt mind eltenni véllem. A feketíbe anyád elgyászol, a többi, ha nem lesz jó semmire, feltörülitek vélle a fődet. Ide az ágyam helyibe meg majd csináltattok ëgy karospadot. – Holnap még mesélsz? – El van az mán mesélve. Nem is szeretem én ezeket mán felhozni se. Azt hiszitek tik, hogy én mán túltettem magam a Bözsi halálán is, de olyan nehéz nekem még mindig a sóhajtásom! Majd osztán elolvasgatod ezeket, mikor mán alig látsz szemüveggel, ha elílsz vagy hetven esztendeig. Amikor mán le lesz dörzsölve ez az interjú is.

2019

4. szám

Oral history

László Csilla

Hétköznapi hőseink: Kacsó Sándor és Kacsó Ibolya, varsolci pedagógusok* *A szöveg itt közölt részletei és változata egy olyan dolgozatból lettek szerkesztve, amely az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézetének Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! című projektje keretében készült az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kulturális Államtitkársága támogatásával. A projekt résztvevői: Bálint Réka, Dénes Kata-Szilvia, Kiss Kamilla-Alexandra és Nagy Kamilla, V-VIII. osztályos tanulók voltak a Varsolci Általános Iskolából. A projekt irányítója László Csilla Júlia varsolci könyvtáros volt. Bevezető „Elő van itt írva a kezdet. Maga a természet írta elő, mikor e tájat megteremtette. Egymásra szabadítva hegyeket, dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés váljék belőlük. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: hepehupával, amely alábuktatja és kiemeli az utat, az utast, az egész tájat. Elrejt, mint oltalmazó barát. De kiad, mint gonosz áruló, megcsal és megvigasztal, tövises, szamárkórós dombhátak után szőlőskerteket hoz elém, sárba süppeszt az agyag, de rézhegyre mászhatok, mint a mesében. Babits tán sosem járt itt, fenséges borzongással

megérezte mégis azt, amikor a hepehupás tér (…) hirtelen alábukik a semmiségbe. Varsolc fölött mindig ez a kép kísért meg. Egy újabb forduló, s megint előttem a táj, a falu, a házak gazdag sora, a kakasos és dupla keresztes templomok, a rétek és a patak puha ágya…” (Beke György: Szilágysági hepehupa) Ez a borzongással, melegséggel vegyes érzés valamennyi varsolci számára ismerős. Ez keríti hatalmába a rövidebb vagy hosszabb útról hazatérőt. Számunkra nincs a világon még egy ehhez hasonló hely, amely ennyi melegséggel teli fogadtatást és szépséget nyújtana. Az utcák kinézete változik, de a frissen sült fánk íze, az üstben főtt szilvaíz illata, a szilágysági pálinka torkot jólesően maró csípőssége, a családias hangulat, reméljük, sohasem. Dolgozatunk alanyai egy varsolci pedagógus házaspár, Kacsó Sándor és Kacsó Ibolya. Az ő életüket, szakmai munkásságukat, és különösen Varsolc település életében betöltött szerepüket szeretnénk szélesebb körben megismertetni. Végighallgatva az idős tanítóházaspárral készített interjút, szembetűnő a ragaszkodásuk a településhez. Nem itt születtek, de életük nagy részét itt élték le, és már rég varsolcinak vallják magukat. A beszélgetés

során az interjúalanyok szerénységükről tettek tanúbizonyságot, saját munkájukat a közösséghez mérve határozták meg, a beszélgetés jó részét a település és az itt élők dicsérete tette ki. Kik a varsolci hétköznapi hősök? Amikor a projektbe beneveztünk, közösen töprengtünk azon, hogy kiről írhatnánk, kiket tartunk mi hősöknek a településünkön? Egyáltalán: miért mondjuk valakire azt, hogy hős? Csak a férfiak, csak az idősek vagy csak az elhunyt személyek lehetnek hősök? Valamilyen hangzatos cselekedetet kell végrehajtania, hogy hősként tekintsünk valakire? Először mindannyian a háborús harctéren bátorságot mutató vagy harc közben elesett személyekre gondoltunk, hiszen ők valóban különleges bátorságról és áldozatvállalásról tettek bizonyságot. Aztán fokozatosan szűkült a meghatározás köre. Rájöttünk, hogy a hősöknek nem kell feltétlenül eget rengető tettet végrehajtaniuk, az is elég, ha csendben, szívvel-lélekkel, önfeláldozóan végzik a feladataikat segítve ezzel egy kis közösség életét. Hős lehet egy családanya, aki gyermekei nevelését fontosabbnak tartja szakmai előmenetelénél, hős lehet bármelyik foglalkozás űzője, akiben kellő szeretet és alázat van arra, hogy a környezetében élők életét könnyebbé, szerethetőbbé tegye, akár saját kényelmének és a magánéletének a megnyirbálásával is. Egyetértettünk abban, hogy ezek az emberek átlagon felüli munkát végeznek úgy, hogy semmit sem várak cserébe, sőt cselekedeteik felelevenítésekor az alázat hangja szól belőlük. Így esett a választásunk a Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! projekt keretében egy pedagógus-házaspárra, Kacsó Sándorra és Kacsó Ibolyára. Az ő életüket, szakmai munkásságukat és különösen Varsolc település életében betöltött szerepüket szerettük volna szélesebb körben megismertetni. A két idős pedagógus nem Varsolcon

2019

Oral history

4. szám

született, ők a munkájuk révén kerültek a településre, a korábbi oktatási rendszerben szokásos kihelyezések által. De az itt élők mégis a „sajátjuknak” érzik az „óvó nénit és a tanár urat”. Bárkit kérdeztünk a településen, mindenki a szeretet és a tisztelet hangján beszélt róluk. Amikor megkérdeztük őket, hogy vállalnák-e az interjúalany szerepét, gondolkodás nélkül igent mondtak, sőt megtiszteltetésnek érezték, hogy rájuk gondoltunk. De nem azért, hogy saját személyes vagy szakmai életútjukat méltassák, hanem azért, hogy segítsenek nekünk, a dolgozat íróinak. Büszkék arra, hogy belevágtunk ebbe a feladatba. És büszkék mindarra a kezdeményezésre és tevékenységre, amely a település nevének öregbítését vagy fejlődését szolgálja. A beszélgetés meghitt, családias légkörben zajlott, és az alázat, a szerénység kísérte végig. Az interjú során alanyaink keveset árultak el saját szakmai tevékenységükről, emlékeik szinte végig a Varsolcon élőkről, a kiváló eredményeket elérő személyek méltatásáról szólt. Az itt leélt 60 évből csak a pozitív dolgokat emelték ki, a szorgalmas és értelmes gazdaembereket, a továbbtanuló fiatalságot. A nehézségeket, a hiányosságokat a közösséget összekovácsoló erőkként fogalmazták meg. Szinte egy idealizált falukép rajzolódik ki a beszélgetésből, valószínűleg azért, mert ez az ő életszemléletük, ezt a pozitív hozzáállást örökítették át a pedagógusi pályájukból is: minden gyermekben meglátták a jót, a szerethetőt, a tehetséget, a fejleszthető képességeket, és ezt nem hagyták veszni. Életútjuk Kacsó Sándor a Szilágy megyei Krasznahorváton született 1936. május 30-án, értelmiségi családban. Édesapja a település református lelkésze volt. Interjúnk szomorú légkörben kezdődött: felhőtlennek induló gyermekkorát a tragédia sötét fellege árnyékolta be, amikor alig négy és fél évesen elveszítette a számára egyik leg-

2019

4. szám

Oral history

kedvesebb személyt, édesanyját: „Amire szívesen emlékszem, talán olyan nemigen volt, de amire visszaemlékszem, mert vis�sza kell emlékeznie az embernek, ha akarja, ha nem: négy és fél éves voltam, amikor meghalt édesanyám... És attól kezdve úgy nőtten fel, mint egy félárva gyermek, akivel nemigen volt, aki törődjön.” Egy év múlva a másfél évvel fiatalabb testvérét is elragadta a halál. A nehéz gyermekkort az akkori történelmi kor nehéz körülményei csak tovább fokozták. A helyben, Krasznahorváton elvégzett elemi négy osztályt a középiskolai évek követték volna, de a családi körülmények, papi származása ebben megakadályozták. Nem kapta meg a jóváhagyást a továbbtanulásra, egyetlen középiskolába sem vették fel, mivel az édesapja lelkész volt. Az akkori kommunista ideológia az egyházi élet teljes felszámolását tervezte. Tiltotta a templomba vagy az imaközösségbe járást. Az általános iskola végeztével egy évig otthon maradt, és besegített a mezőgazdasági munkába megismerve ezzel annak nehézségeit. De a tanulási vágy sokkal erősebb volt benne, mint a rendszer fenyegető tiltása, vis�szautasítása. Mint a kommunista diktatúra éveiben annyian és annyiszor, most is megtalálták a kiskaput a rendszer kijátszására. Az ’50-es évek elején édesapja testvére Bözödújfaluban volt jegyző, majd Székelykeresztúron mérnök, aki „örökbe fogadta”, nevére vette, és így tanulhatott a székelykeresztúri állami tanítóképzőben. Középiskolai tanulmányait kitűnő bizonyítvánnyal végezte el, évfolyamelsőként. Szeretett volna tovább is tanulni és felsőfokú oklevelet szerezni, de újabb nehézséggel szembesült a származása miatt. Hiába volt a kitűnő bizonyítvány, mert az egyetemi felvételi okmányokhoz a születési anyakönyvi kivonatot is csatolni kellett, s az nem felelt meg a kor ideológiájának. De nem adta fel: háromszor felvételizett a Bolyai Tudományegyetemen, míg végül felvették a történelem–filozófia szakra. Hasonló igazságtalan esetről mesélt,

ami az egyik tanítványával történt meg. A leány színtízes tanulóként szeretett volna felvételezni a nagyenyedi tanítóképzőbe, de mivel a szülei nem voltak a kollektív gazdaság tagjai, abban az időben erre esélyt sem kapott „nem megfelelő származása” miatt. Hiába igyekeztek megmagyarázni a szülőknek, hogy sajnos ez a feltétele annak, hogy a gyermeke továbbtanulhasson, a szülők bíztak abban, hogy a kollektív gazdaságba lépés elkerülhető. Jobban ragaszkodtak a saját földjükhöz, mint a gyermekük továbbtanulásához. Három hét múlva a szülők kénytelenek voltak beiratkozni a kollektív gazdaságba, az édesapa pénztáros lett, de akkor már késő volt. A leány sorsa a hagyományos falusi szabályt követte: a férjhez menetelt, a gyermekvállalást és a normázást a mezőgazdasági termelőszövetkezetben.

Miközben arra várt, hogy felvételt nyerjen az egyetemre, Kacsó Sándor Krasznahorváton könyvelőként dolgozott. Tanulmányai befejeztével 1959. szeptember 15-től Varsolcon megkezdte 44 évig

tartó tanári pályafutását, amely hivatalosan 2003-ban, nyugdíjba vonulásával zárult. De az oktatás, a nevelés ezzel nem ért véget. Mindmáig bárki fordul hozzá, bármilyen kérdésben szívesen segít akár tanáccsal, akár könyvekkel, akár egy egyszerű kérvény megírásával. A volt tanítványai életútját ma is figyelemmel kíséri, és büszkén eleveníti fel sikereiket. Dolgozatunk másik interjúalanya Kacsó, született Cséplő Ibolya 1940. októberében látta meg a napvilágot Bukarestben. A család Székelyföldről a jobb megélhetés reményében költözött 45 évvel korábban a román fővárosba. A második bécsi döntést követően, amikor Észak-Erdély vis�szatért Magyarországhoz, azonnal áttelepülnek Kolozsvárra, csak az októbert, az ő megszületését várták meg. Gyermekkorát és ifjúságát Kolozsváron töltötte, polgári családban nevelkedett. Édesanyja gépírónőként, édesapja gépkocsivezetőként dolgozott. Ezekre az évekre szép emlékként és örömmel tekint vissza. A városi polgári élet kényelmében nőtt fel, még akkor is, ha gyermekkora a háború éveire és az azt követő, anyagilag-szellemileg megnehezített évekre esett, és a háború nehézségeit ők is megszenvedték: „... hát nekem a gyerekkorom nagyon szép volt. Tudod, mert azért városon úgy, ahogy háború volt, de azért nem kellett éhezni, azért meleg volt, gázfűtés volt, fürdőszoba volt, villany volt.” Bukarestből a tisztességes és szorgalmas munkának köszönhetően szülei egy személygépkocsival és egy teherautóval érkeztek Kolozsvárra, de a német, majd a szovjet megszállás idején ezeket a járműveket elkobozták. Az édesapa szovjet fogságba került, ahol már saját bőrén tapasztalta meg a kommunizmus silány ideológiáját, és azt is látta, hogy e rendszer kényszerítése alól kibújni nem lehet. Talpraesettségüknek, felvilágosult szemléletmódjuknak köszönhetően a szülőknek sikerült nyugodt gyermekkort biztosítaniuk három gyermeküknek. Iskolai éveit Cséplő Ibolya a Marianumban kezdte, itt járt há-

2019

Oral history

4. szám

rom évet, majd az intézmény államosítását követően a 23. számú állami iskolába került, végül a mostani Báthory István Elméleti Líceumban akkor működő Állami Magyar Pedagógiai Iskolában szerzett óvónői képesítést. 1958. szeptember 1-jén érkezett Varsolcra mint címzetes óvónő. A szomszédos település, Kraszna akkor még Kolozs megyéhez tartozott, akkor úgy gondolta, hogy innen majd könnyebben hazamehet Kolozsvárra.

A varsolci évtizedek Saját életútjuk megismerése mellett a beszélgetések révén településtörténeti ismeretekkel is gazdagodtunk, például Varsolc 1950-es, 1960-as évekbeli életével is megismerkedtünk. Amikor Varsolcra megérkezett, az addig megszokottól teljesen eltérő mindennapokban találta magát az akkor alig 19 éves Cséplő Ibolya. Itt ugyanis akkor még hiányoztak az életet alapvetően megkön�nyítő feltételek. A faluban nem volt vezetékes villany, a vizet a kútról hordták,

2019

4. szám

Oral history

fával tüzeltek, de ebből is hiány volt. Az emberek szegénységben éltek, de ez csak a kívülről érkezőnek tűnt fel. Kacsó Ibolya, vagy ahogy mi nevezzük, Ibolya óvó néni így emlékszik vissza a kezdeti évekre: „Nem volt fánk, amivel télen fűtsünk. Csak szombat este a fürdéshez tudtunk tüzet rakni, de úgy, hogy a tanár úr kultúrigazgató is lévén az aktatáskájában hozott egypár darab fát... A gyermekek ebédidőben elővették uzsonnás táskájukat, amely pléhből volt készítve, és elkezdenek enni. De mit esznek, mit esznek, életemben nem láttam olyat!” A gyermekek ebédre egy-egy szelet üres kenyeret és egy felcikkelt, sózott hagymát hoztak. Sem csomagolópapírjuk, sem poharuk nem volt, hogy vizet ihassanak. November utolsó napján zárták az óvodát, mert a vakációt télen kapták a gyermekek, mivel tüzelőfája nem volt a tanintézménynek. De novemberben még sok gyermek mezítláb jött az óvodába, pedig az akkori telek sokkal hidegebbek voltak a mostaniaknál. Ibolya óvó néni a keze között melegítette a gyermekek átfázott végtagjait. Ezeket az életkörülményeket nem hiányosságként élték meg. Meglátták azt, ami az akkori falusi életmódban értékelendő volt. Nem a megvetés, a lenézés irányából közelítették meg az embereket és a gyermekeket, hanem az elfogadás, a csodálat látószögéből. A szemük láttára bontakozott ki egy zárt falusi társadalom, amiből nem hiányzott az emberség, a tisztelet, a segítségnyújtás. A városok társas magánya teljesen ismeretlen volt a számukra, hiszen itt, falun az emberek egymásra voltak utalva. Minden munkát saját kezükkel, a maguk erejéből és erejével végeztek, a kalákázás akkoriban mindennapos volt, amiben a nagy, szélesebb értelemben vett család, a faluközösség is részt vett. Így zajlottak a mezőgazdasági munkák (a hagymarakás, az aratás, a szüret, a kukoricaszedés), az építkezés, a család jeles eseményei (a disznóvágás, a lakodalom, a keresztelő, a temetés) stb. Mindez a városi elszigeteltség és bezártság után csodálatot, sőt elké-

pedést váltott ki abból a fiatal értelmiségiből, aki úgy jött el otthonról, Kolozsvárról, hogy sohasem lépte át ottani szomszédja küszöbét. (Ahogy a helybéliek mondták, a köszönésen kívül mással nem tartoztak egymásnak.) Az, hogy egy munkáért nem járt fizetség, hogy a családi házakat kalákában építették, hogy a lakodalmas házaknál napokig segédkeztek az emberek, sőt tyúkot, lisztet, tojást visznek, ez ismeretlen fogalom volt számára. „Este írtam a levelet anyámnak: képzeld el, itt az emberek ingyen mennek dolgozni. És nem kérnek egy banit sem érte”. A saját házukat is kalákában építették. Az emberek szívesen jöttek segíteni a falu értelmiségének, és a kölcsön visszajárt, mert valahányszor valami kérvényt, beadványt kellett írni, illetve román nyelvű iratot kellett értelmezni, hozzájuk fordultak. Az oktatás, nevelés terén hatalmas feladat hárult rájuk. A faluba bekerülő pedagógusok, orvosok töltötték be az értelmiségi szerepet. Az 1950−1960-as években zárt, hagyományaihoz, földjéhez, életmódjához ragaszkodó faluközösségbe érkeztek, ahol még a szomszédos településekre való férjhez menetelt is ferde szemmel nézték. A helybeliek, mint korábban is szó volt róla, a tanulást sem tartották fontosnak. Az 1970-es évek közepét megelőzően kevesen voltak, akik legalább középiskolát végeztek, ők is inkább a pedagógusi pályát választották. A továbbtanulásnak nem igazán látták az értelmét, mondván, hogy az oktatás pénzbe kerül, ami a föld eladását vonja maga után, s ha a gyermek tovább tanul, akkor ki műveli meg a földet? Még ma is él Varsolcon az a mondás, miszerint „meghalni meg lehet, de a gárdontól (határrészről) lemondani nem lehet”. A Kacsó-házaspár több alkalommal szervezett kirándulást a diákjainak, hogy feltárják előttük a településen kívüli élet lehetőségeit. Egyik alkalommal, amikor a Medve-barlangot látogatták meg, megálltak Nagyváradon a kommunista párt akkori étkezdéjében ebédelni. Az akkori szű-

kös időszakban, amikor az üzletek polcai üresek voltak, csak ezeken a helyeken lehetett jobb minőségű élelmiszerhez jutni. Az egyik diákjuk a leves után nem ette meg a sültet, pedig valószínű, hogy ilyen men�nyiségű és minőségű ételhez ritkán jutott. A kérdésre, hogy „miért nem eszel?”, azt válaszolta, „mert elvitték a kanyalamat”. Ehhez hasonló körülmények közül kellett kitermelni, felnevelni a következő nemzedékek értelmiségi képviselőit, ezt a nem kis feladatot vállalták magukra. Nem a hagyományok felszámolását tűzték ki célul, hiszen ezek fontosságát ők is elismerték, hanem olyan képzett ifjúságot szerettek volna felnevelni, akik szülőfalujukba visszatérve fejleszthetik, oktathatják a következő nemzedékeket. Kacsóék már a legelején felismerték, hogy azok a gazdaemberek, akiknek több földjük van, módosabbak, azok tudással is rendelkeznek. Az interjú során Dénes Jakabot, a falu legmódosabb gazdáját hozták fel példának, aki olvasott ember volt, tudásával bármilyen értelmiségi körben megállta volna a helyét. Ők is ezért fektettek hangsúlyt a továbbtanulásra. Munkájuknak, ösztönzéseiknek következményeként a 1970-es évek második felétől egyre többen választották a középiskolai továbbtanulást, sőt egyetemre is felvételiztek, főleg a papi és az orvosi hivatást választva. A falusi társadalmakban a földművelés visszahúzó erő volt a továbbtanulással szemben. Varsolcon, miután a kommunizmus kisajátította a földeket, a helyben működő csemetekert és az azonnali kereseti lehetőség akadályozta a továbbtanulást, amely − mint kiderült − csak rövid távú életminőség-javulást jelentett. Kacsó Sándor és Kacsó Ibolya a településen közösségszervező és -irányító szerepet is betöltöttek, de nemcsak kulturális, hanem más téren is. Varsolcra érkezésükkor, mint szó volt róla, nem volt villanyhálózat. Nagy nehézségek árán a település központi részén bevezették a villanyt, de a falu távolabbi pontjai sötétben maradtak.

2019

Oral history

4. szám

A lakosság kifizette az oszlopok felállítását, de a huzalokra a mellékutcákban már nem maradt pénz. A tanár úr győzte meg az utca lakosait, és szervezte meg, hogy saját költségen vezettessék be a villanyt utcájukban. Varsolcra érkezésüket követően kezdődött a kommunista párt kisajátító tevékenysége: az államosítás és a kollektivizálás. Beszédes az a történet, hogy miként ment végbe ez a kizsákmányoló folyamat Varsolcon. Miután a helyi földbirtokosokat deportálták, az üresen maradt házakba bement a falu legszegényebb embere, aki nyakába akasztotta a kiemelt gazda kolbászát, és úgy ette. A kommunista diktatúra ideológiáját és terveit a helyi értelmiségi réteg kényszerű bevonásával akarta megvalósítani. Meg volt határozva a norma, hogy hány embert kell meggyőzni, lépjenek be a kollektívbe, illetve a pártba. Székelyföldi híreket ismerve tudták, hogy ez a folyamat elkerülhetetlen lesz, a szénapadláson bujkálás sajnos egyáltalán vagy csak ideig-óráig menekíti meg az embereket a beiratkozástól. Ismerték a párt kegyetlen módszereit, és ettől igyekeztek megóvni a lakosságot. Ennek a folyamatnak a fájdalmas lényegét egy parasztember érttette meg az óvó nénivel: álljanak össze mindannyian, és tegyék egybe a diplomájukat: ők a hét osztályról szólót, az óvó néni a tanítóképzős oklevelet, és osszák el egyenlően, mert a kommunizmus ezt hirdette. A hivatalokba bekerültek olyan mesteremberek, akik írni-olvasni tudtak, de volt olyan kollektívelnök is, aki analfabéta volt. A vallás gyakorlását abban az időben tiltották a kommunista hatóságok. A gyermekeket minden vasárnap be kellett hívni iskolai foglalkozásokra, amit a párt és az ifjúsági kommunista szervezet küldöttei felügyeltek. Kacsóék származásukból és neveltetésükből adódóan támogatták a gyermekek vallásos neveltetését, de értelmiségiek lévén a rendszer őket is szigorúan ellenőrizte. A kettő között kellett úgy lavírozni, hogy senki ne kerüljön bajba. Megkeresték azt a kiskaput, ami lehetővé

2019

4. szám

Oral history

tette, hogy a gyermekek vasárnaponként templomba menjenek. Nyolc órára hívták őket az iskolába, megengedték, hogy az udvaron játsszanak. A megyeközponthoz való közelsége miatt az iskola szerencsés helyzetben volt, mert a harangozásig megtörtént az ellenőrzés. És előzetes megegyezés szerint amikor megszólalt a harang, a gyermekekkel a kertek alatt szépen elmentek az istentiszteletre. A fentebb bemutatott életkörülményeket figyelembe véve az iskola sem volt szerencsésebb helyzetben. A tanteremhiány miatt az oktatás délelőtt és délután is három helyszínen zajlott: a mai polgármesteri hivatal, az egykori néptanács épületében, a művelődési otthonban és a ma régi iskolának nevezett épületben. Az óvoda a volt egyházi épületben működött egy nagy tanteremben. A négy csoportot két óvónő tanította. A csoportokat függönnyel választották el egymástól, és úgy szervezték a tevékenységeket, hogy egymást ne zavarják. Az óvodába több mint 100 gyermek járt, 1959-ben az ötödik osztályban 42 gyermek volt. A nagy gyermeklétszám miatt szükség volt egy új iskolaépületre. Az 1969−1970-es tanévben kezdték el az új iskola építését, és 1972-ben adták át, éppen abban az évben, amikor Kacsó Sándort igazgatónak nevezték ki. Az új épületnek mindenki örült, de a nehézségek az igazgató vállát nyomták. Az ő szavaival élve „semmi sem volt, csak szigorú törvények”. Bútorokat, leltári tárgyat nem lehetett venni, de a szövetkezeti asztalos műhelyben padjavítás címszó alatt tudtak szekrényeket készíttetni. Sokszor megtörtént, hogy az iskola működéséhez szükséges dolgokat saját pénzből fizették ki. Emlékezetes a táblafesték esete, amit Kolozsvárról családlátogatások alkalmával vásároltak saját költségre, mert az iskolának nem volt pénze. Nehéz volt megoldani az iskola fűtését is, hiszen fa nem volt, szén is csak kevés, amely ha egy keveset fel is melegítette az osztálytermet, mégis szellőztetni kellett a fojtó szénszag miatt.

Óráikon, tevékenységeiken igyekeztek minél több ismeretet átadni, megmutatni a világot, de anyagi keret nem volt, a szemléltető eszközök, a felszerelés hiányzott. Esténként otthon kézzel készített rajzokon szemléltették azt, amit a falusi gyermekeknek nem volt lehetősége a valóságban látni. A tanulók ceruzarajzok révén ismerhették meg a vasútállomást és a síneken elhaladó vonatokat. A tantervet a valós helyzet, a gyermekek igénye szerint formálták át úgy, hogy a lényeg megmaradjon. Mai napig is emlegetik volt diákjai a tanár úr történelemtanítási módszerét. Nem az évszámok voltak a fontosak, hanem hogy a történetként elmondott történelmi esemény felkeltse a diákok érdeklődését. Kacsó Sándor igazgatósága idején építették fel a mai óvodaépületet is, amelynek tervezése, engedélyeztetése és kivitelezése rengeteg munkájába került. A kommunista ideológia fenntartását, a tervek teljesítését a kommunista párt elvárta még akkor is, ha ez a kor bevett szokása, „divatja” szerint csak papíron valósult meg. Rendeletben kötelezték a néptanácsokat, hogy kéthetente pártbizottsági gyűléseket szervezzenek. Ennek előkészítését az akkori néptanácselnök Kacsó igazgató úrra bízta. Legtöbbször ezek a gyűlések meg sem történtek, de a beszámolókat, jegyzőkönyveket meg kellett írnia. Ez a „papírgyártás” nagyon lefoglalta kevés szabadidejét, ezzel magyarázza, hogy jelentősebb írásokat nem publikált, csak pénzügyi jelentéseket írt. Kulturális munkát viszont ők is végeztek, sőt napi szinten ki kellett tölteniük a „kultúrnaplót”, amelyben fel kellett sorolni, hogy milyen kulturális tevékenységet végeztek aznap. Szerepük volt a helyi színjátszó csoport és a tánccsoport működtetésében. A fellépésekre utazás volt a legnagyobb gond, mivel autóbuszjárat nem volt. Legtöbbször szekéren jutottak el a szomszédos településekre, fellépésekre. Miért nevezhetjük a Kacsó házaspárt mindennapi hősöknek? Nem a hangzatos címek, a kitüntetések és oklevelek sokasá-

ga miatt, mert ezekben nem volt, nem lehetett részük – nem mintha nem érdemelték volna meg! Egyszerűen csak azért, mert magukra vállalták Varsolc gyermekeinek az oktatását évtizedeken keresztül. Mert ők voltak a nemzet varsolci napszámosai, akik odaadással tanították a szüleinket és a nagyszüleinket. Mert Kacsóék akkor sem mentek el, amikor lehetőségük lett volna rá, és maradtak egyszerűen csak azért, mert úgy látták: itt szükség van a munkájukra. Mert úgy látták, hogy felelősek a kezük alá került tehetséges gyermekek sokaságáért, akiknek minden lehetőséget és támogatást meg kellett adni tudásuk gyarapítására, tehetségük és adottságaik kamatoztatására, hogy a maguk rendjén a szülőfalujukba visszatérve vagy a nagyvilágban ők is szellemi lámpásai legyenek egy-egy közösségnek. Három-négy pedagógus kivételével a varsolci iskola tanári kara állandóan vál-

2019

Oral history

4. szám

tozott. De ők hosszú távra terveztek. Ismerték a gyermekek szüleit, nagyszüleit, képességeiket, iskolához való viszonyukat, és tudták, hogy mire lehet számítani. Tanítványaikra ma is büszkék. A beszélgetés során hatalmas lelkesedéssel, büszkeséggel meséltek az elért eredményekről, hogy ki hol él, mi lett belőle. És jóleső érzéssel mondták el, hogy néhányan, akik elmentek, még mindig felkeresik őket, s hogy milyen öröm ez számukra. Ilyenkor teljes meggyőződéssel gondolják, hogy megérte a sok áldozatos munka. A közmondás szerint egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez, de a Kacsó házaspár egy egész faluközösség feladatát vállalta magára azzal, hogy a varsolci gyermekek nevelésében részt vett évtizedeken keresztül.

A projektben résztvevő diákok és a projektvezető szerző

2019

4. szám

Terra

Tripó Debora

A valódi görög dráma: válság és következményei* *A tanulmány első ízben a Partiumi Területi Kutatások Intézete által kiadott Staféta 2019 című kiadványban jelent meg (szerk.: dr. Debrenti Edit – dr. Szilágyi Ferenc: Staféta 2019. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2019, 325−336.), tudományos irányítója dr. Fikó László, a Partiumi Keresztény Egyetem Gazdaságtudományi karának adjunktusa. Újraközlésének aktualitását az a gazdaságpolitikai fejlemény adja, hogy az utóbbi években Románia is a Görögországéhoz hasonló megoldásokhoz gazdaságának fenntartása érdekében − akár azt is kijelenthetjük, hogy a görög gazdasági dráma kíséretében egy román tragikomédiának is tanúi lehetünk az Európai Unióban. A globális pénzügyi válságot követő évek egyik legtöbbet tárgyalt témája a Görögországot sújtó gazdasági válság volt. A dolgozat célja a krízis előzményeinek és kiváltó okainak összesítése, vizsgálata annak érdekében, hogy a kialakult válságról egy pontosabb kép születhessen. A válság előtti és utáni állapot áttekintését, illetve a válságkezelési módszerek részletezését követően vonom le felvetéseim és következtetéseim arra nézve, hogy a meglévő paraméterek mellett milyen elvárásai lehetnek a görög társadalomnak. Az előzmények listájában helyet kap az Európai Unióhoz és az eurozónához csatlakozni kívánó Görögország állapota, az euró bevezetésével járó következmények és az a politikai felelősség, amely lehetővé tette, hogy az ország 2009-re több mint 300 mil-

liárd eurót – ami a GDP 113%-át jelentette − halmozzon fel adósságként, és ezzel elkerülhetetlenül kimentésre szoruljon. A válságkezelő módszerek közül a legnagyobb hangsúlyt a három mentőcsomag kapta, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Bizottság és az Európai Központi Bank biztosított. Az összesen mintegy 289 milliárd eurót jelentő segélycsomagokért cserébe viszont szigorú megszorításoknak kellett alávetniük magukat a görög embereknek, amiknek társadalmi következményei igen súlyosak voltak. Alapul véve azt, hogy a mentőcsomagok első és másodízben sem bizonyultak elégségesnek, illetve hogy többek között a magas munkanélküliségi ráta − amely 19.3%-ával (OCED, April 2019) meghaladja a tagállamok mutatóit − még mindig égető problémaként van jelen, feltevődik a kérdés, hogy van-e esély a görög dráma folytatódására a számos mentőcsomag után is, annak ellenére, hogy 2018 augusztusában a harmadik segélyprogram lezárásával a történet végére elméletileg sikerült pontot tenni. Bár 2018 augusztusa óta ismét piacról finanszírozhatja hatalmas adósságát a görög állam, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kikényszerített reformokkal a görög gazdaság problémáinak csupán tüneti kezelése történt meg. A hosszú távú, fenntartható növekedés lehetőségei továbbra is igen rosszak. Az export versenyképtelen, az innováció gyenge, FDI beáramlás gyakorlatilag nem is létezik, az oktatási rendszer alacsony teljesítményű (Győrffy 2018: 83). A megszo-

rításokba belefáradt lakosság elvárja, hogy a 2009 előtt megszokott életszínvonal folytatódjon. Ilyen körülmények között az osztogatás politikája bármikor felütheti a fejét ismét, ami további túlköltekezéshez vezet. Mérföldkövek a válsághoz vezető úton Annak érdekében, hogy Görögország kálváriáját megértsük, egészen a gyökerekig érdemes visszatekintenünk, egészen pontosan a gazdasági válságot megelőző vészjelzéseket szükséges mélyrehatóan elemeznünk. Az első mérföldkő, amely nagyobb hangsúlyt érdemel a kiváltó körülmények áttekintése során, az az Európai Unióhoz való 1981-es csatlakozás, mely többek között a demokrácia megvédésének érdekében valósult meg, amit egy 1949 után induló és rosszul működő politikai rendszer és egy 1974-ben véget érő katonai diktatúra után sikerült életbe léptetni. Elmondható, hogy semmiképp sem kapott a görögök helyzete kellő figyelmet és mélyreható áttekintést, amely mulasztás azóta is árnyként követi Görögország mindennapjait (Ionnides and Pissarides, 2015). A történet első szembetűnő részlete, hogy bár annak ellenére, hogy a csatlakozás egyik alapvető feltétele egy 24 éves felkészülési periódus volt − Görögország elmaradottsága miatt −, ezt sikerült lerövidíteni majdnem 20 évre. A csatlakozás ellen számos érv megfogalmazódott, melyek közül a legfontosabbak Görögország magas munkanélküliségi rátájára, illetve a kiugróan alacsony egy főre jutó GDP (Csankovszki és Mező, 2012). A csatlakozást támogató indoklások azonban erősebbnek bizonyultak – például a vámunióhoz való sikeres csatlakozás −, és társultak különböző politikai, gazdasági, biztonsági és geopolitikai nézetekkel is (Csankovszki és Mező, 2012). A csatlakozásra való felkészülési idő lerövidítésének negatív következményei hamar felfedték magukat. Annak ellené-

2019

Terra

4. szám

re, hogy Görögország számára növekvő EU-s források álltak rendelkezésre, a csatlakozást követő első három évben komoly hanyatlás volt megfigyelhető az ország gazdaságában, amelyet számos későbbi probléma is követett, többek között a külkereskedelmi mérleg jelentős hiánya az 1990-es évek első felében (Csankovszki és Mező, 2012). Általános igazságként emelhető ki az a gondolat, hogy a fejlettebb régióhoz való csatlakozás a fejlődésben való lemaradás felszámolását csak akkor segíti, ha a szükséges gazdaságpolitikai és intézményi feltételek a nemzetgazdaságon belül is adottak (Csankovszki és Mező, 2012). Az események sorozatában a következő mérföldkő a Monetáris Unióhoz való csatlakozás volt. A korábban használatban lévő drachma gyengesége miatt az 1990es évek elején a társadalom egyhangúlag fejezte ki igényét az euró bevezetésére. Az 1999-es jelentkezésre a válasz 2001-ben született meg, amikor is Görögország az eurozóna tagjává vált. A csatlakozás előtt az ország igyekezett a kritériumoknak megfelelni, így a költségvetési politika is fegyelmezettebbé vált, az államadósság GDP-hez mért aránya a csatlakozást megelőző években csökkent. Megjegyzendő azonban, hogy az elvárt adatok felmutatására nemcsak valós mutatókat használt fel Görögország, hanem az úgynevezett „kreatív könyvelés” (Artner, 2012) fogalma is érvényesülni látszott. Hamar kiderült az is, hogy az ország gazdaságának stabilizációja és a kritériumokhoz való alkalmazkodás nem egy cél volt, hanem sokkal inkább eszköz a Monetáris Unióhoz való csatlakozáshoz, aminek következtében a tagság megszerzése után a fegyelem alábbhagyott, és számos egyéb probléma mellett a túlköltekezés is újra napirendi téma lett. A görög gazdaság sajátos vonásai ebben az esetben sem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy a csatlakozást megtagadják tőlük. A híresen zárt gazdaság − melyben az állami beavatkozás és az állam hatalmának kiterjesztése már önmagában is kérdéseket vet

2019

4. szám

Terra

fel − párosult egy jól kiépült kliensrendszerrel és korrupciós hálóval (Csankovszki és Mező, 2012). A meghatározó okok közül hiba lenne kihagyni a 2007−2008-as világválság Európára s ezen belül Görögországra gyakorolt hatását. Az ingatlanbuborék kirobbanása miatt elinduló krízis hatása és a likviditásszűke azokban az országokban volt érezhető kifejezetten, és erősödött fel igazán, amelyek a pénz – esetünkben az eurozóna − központjainak perifériáján találhatók. Erre szolgálhat példaként Írország, Spanyolország vagy Portugália esete is. A válság első hulláma a görögöket közvetlen módon nem érintette komolyabban, annak ellenére, hogy a turizmus és hajózás területén érezhető volt a világszintű visszaesés. A bizalom igazán akkor rendült meg, amikor a 2009-es év során számos olyan bejelentés született, amely a nemzetközi befektetők és hitelezők számára kiábrándító volt: a kormány 6%-os hiány-előrejelzése 12,7%-ra módosult, illetve napvilágra került az is, hogy az államadósság elérte a GDP 113%-át (Győrffy, 2014). A későbbiekben láthatjuk majd azt is, hogy az ekkor megrendült bizalom milyen következményeket vont maga után. A subprime-válság kirobbanása és gyűrűzése azonban csak az utolsó csepp volt a pohárban a kiváltó okok szempontjából. Görögország problémáihoz és a kialakult belső egyensúlytalanságához vezető utat hosszú évekig tartott bejárni. Görögország a színfalak mögött A felsorolt mérföldkövek mellett azonban számos egyéb − elsőre kisebbnek tűnő − részletet kell figyelnünk ahhoz, hogy a kiváltó okok listáját teljességében láthassuk. Az 1990-es évektől a 2007-es világválságig Görögország képes volt növekedést felmutatni. 2003 és 2007 közötti időszakban átlagosan 4,2%-al nőtt a kibocsátás (Győrffy, 2014). Ez többek között a pénzpiac liberalizálódásának, a termékpiac bizonyos szintű fejlődésének és szabályozásának, va-

lamint Uniós források beáramlásának volt köszönhető (Mitsopoulos and Pelagidis, 2011). Ám ez végül nem volt fenntartható. 2007-től lassacskán érezhetővé váltak a globális válság hatásai, hiszen az alapanyagok ára növekedni kezdett, az exportban visszaesés vált megfigyelhetővé, illetve az abszolút foglalkoztatottság és a munkanélküliségi ráta is negatív irányba tolult el (Csankovszki és Mező, 2012). Az okok, amik e mögött húzódnak, magyarázatként szolgálhatnak a kialakult válságra. Ioannides (2012) értelmezésében a fenntarthatatlanság egyik fő oka Görögország versenyképtelensége volt a nemzetközi piacokon, amelyhez párosult még az alulteljesítő oktatási rendszer, a befektetés hiánya a kutatás-fejlesztés és az infrastruktúra javításának területén. Ezen felsorolásba azonban fontos beilleszteni a kormány felelősségét, illetve annak a politikai stabilitásnak a hiányát, amelynek szövődményeit kénytelen volt elszenvedni a görög gazdaság. A fent említett politikai instabilitás megértéséhez szükséges egy rövid visszatekintés a görög kormányzás múltjába. A görög társadalom túlélve az évszázadokig tartó török megszállást, azt követően pedig háborúkat és katonai uralmat, 1974ben megszavazta a demokráciát egy jobb jövő reményében. Innentől kezdve a konzervatív Új Demokrácia (ND) és a baloldali Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) váltogatták egymást mint hatalmon lévő pártok. A PASZOK első hatalomra kerülésével (1981-1990) számos változás történt, amelyek elsősorban az emberek jólétét voltak hivatottak biztosítani. Az új kormány vezetésével − melynek élén Andreasz Papandreu állt − érvénybe lépő változások közé tartoztak a következők: import-helyettesítő iparpolitika, államilag támogatott munkahelyek kialakítása, illetve az állami szféra kiterjesztése − amibe beletartozott az állami bérek 88%-os, a nyugdíjaknak pedig 76%-os növelése, továbbá a csődszéli vállalatok államosítása (Győrffy, 2014). Figyelembe véve, hogy a számos élet-

színvonal-növelő intézkedést az adóbevételek növelése nem követte, nem meglepő felfedezés a magas költségvetési hiány és a folyamatosan növekvő adósság (ábra 1). Annak ellenére, hogy 1990-től kezdve − a konzervatív párt hatalomra kerülésével − voltak törekvések az államosítás mértékének és a költségvetési hiány csökkentésére, az országnak a 3%-os küszöböt1 a 2001-es euróövezetbe való belépéséig sem sikerült elérnie. A növekvő államadósság ellenére sem léptek érvénybe meghatározó strukturális reformok, hiszen a privatizációt és a fegyelmezett költségvetést célzó lépések komoly ellenállásba ütköztek, amely rendszerint tüntetésekben, zavargásokban nyilvánult meg, a kormányváltástól tartó elit pedig nem hajtotta végre a reformokat. Mivel változások nem történtek, és a már meglévő mentalitáson nem tudtak módosítani, a görög társadalomra továbbra is jellemző volt a túlköltekezés és a túlzott fogyasztás főként a magas bérezés miatt, ami a gazdaság egyik fő motorjaként jelent meg. A bérezés, a nyugdíjak és a szükséges társadalombiztosítási kiadások a költségvetés kiadásainak megközelítőleg 75%-át jelentették, költségvetési bevételei pedig rendre elmaradtak a kiadások mögött (Artner 2012, 1. o.). Győrffy Dóra (2014) két további terület kapcsán emeli ki a reformok szükségességét: a köz-szolgáltatásokban és a bürokráciában. Görögország mindkét szempontból vizsgálva kitűnik a többi tagállam közül. Híresen magas áron lehet hozzájutni a különböző közszolgáltatásokhoz, melyeknek színvonala rendkívül alacsony. A második területről is hasonló adatok állnak rendelkezésünkre, hiszen az EU-ban egyedülállóan magasnak számítanak a görög adminisztrációs költségek, amelyeknek kellemetlen következménye a korrupció és a feketegazdaság virágzása. Ezen a helyzeten nem javított az sem, hogy a 2000-es évektől kezdve az eurózóna tagjaként Görögország számára kedvezővé vált a hitelfelvétel a rendkívül

2019

Terra

4. szám

alacsony eurókamatok mellett. A folyamatos kölcsönfelvételre pedig szükség volt annak érdekében, hogy fedezni tudja a magas állami juttatások kiadásait. Görögországban a termelékenység továbbra is alacsony volt, ehhez párosult még az alacsony eurókamat és a magas görög infláció okozta negatív reálkamat, melyek összességében kedvezővé tették a görög lakosság számára a hitelfelvételt. Ennek a folyamatnak viszont logikus következménye lett az eladósodás (Győrffy, 2014: 32). Artner (2012) kiemeli, hogy az európai bankok felelőssége ezek szerint nem kisebb, mint a hitelt felvevő országé az euró fűtötte eszközbuborékok kialakulásának és az eladósodás növelésének tekintetében (Artner, 2012: 6). A eurózónához való csatlakozást követően egészen 2007-ig az államadósság átlagosan 7-12 millárd euróval növekedett, az egyetlen eltérő adatot a 2004-es év mutatja, amikor is az Athéni Olimpia következtében ez a szám elérte a 16 milliárd eurót. 2009-ben a gazdaság recesszióba került, hiszen a GDP 2,3%-kal csökkent az azt megelőző évhez képest (Csankovszki és Mező, 2012), amiben kulcsfontosságú szerepet játszott a beruházások és a magánszektor fogyasztásának csökkenése. Az év végére a helyzet tovább romlott, a hanyatlás minden területet érintett, így a foglalkoztatást is, ami a munkanélküliségi ráta növekedését eredményezte. A 2008 és 2009 alatt felhalmozódó adósság összesen mintegy 56 milliárd euró volt − így a görög államadósság elérte a 300 milliárd eurót −, ami végül megpecsételte Görögország sorsát. Ezen események sora vezetett addig, hogy 2010 áprilisában Görögország lehívta az első eurózóna által biztosított mentőcsomagot. A válságkezelés legfőbb mozzanatai Az egymást követő mentőcsomagokra 2010 tavaszától − azaz az első mentőcsomag lehívásától − 2018 nyaráig, amikor hivatalosan kilábalt Görögország a csődből,

2019

4. szám

Terra

összesen 289 milliárd eurót költöttek. Az első mentőcsomag A 2009 őszén hatalomra kerülő kormány törekedett a költségvetés helyreállítására és bizonyos szintű megszorítások életbe léptetésére. 2010 elején a görög kormány a Stabilitási és Növekedési Program keretein belül számos területet magába foglalva fogalmazott meg lépéseket – a kiadási és a bevételi oldalt egyaránt érintve – annak érdekében, hogy csökkentse a költségvetési és a folyó fizetési mérleg hiányát (Csankovszki és Mező, 2012). Ide főként az adószedés szigorításával kapcsolatos reformok tartoztak mint a bevételi oldalon tett intézkedések, és ehhez társult a kiadási oldalról a bérek csökkentése, a munkásállomány leépítése, a nyugdíjak csökkentése, valamint a nyugdíjkorhatár megemelése. Bár ezen törekvéseknek is fontos szerepük volt, mégsem bizonyultak elégségesnek ahhoz, hogy Görögország visszatérhessen a nemzetközi pénzpiacokra, így 2010 májusában kénytelen volt lehívni az első segélycsomagot annak érdekében, hogy elkerülje az államcsődöt. A csomagot az Európai Központi Bank, az Európai Unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) nyújtotta, és 110 milliárd eurót tett ki, amelyből 80 milliárdot az eurozóna országai, 30 milliárd eurót pedig a Nemzetközi Valutaalap biztosított. A mentőcsomag hároméves lefutási idővel érkezett, és számos feltételt tartalmazott a hitelt biztosító felek részéről, amelyek főként a költségvetési hiány és az államadósság csökkentését célozták meg. Az egyik legfontosabb feltétel volt például a költségvetési hiány 3% alá csökkentése 2014-ig. Második mentőcsomag 2011-ben azonban újabb problémák jelentkeztek. A válság elérte Írországot és Portugáliát is, aminek következtében a nemzetközi pénzpiacokon uralkodó hangulat tovább romlott (Győrffy, 2014, 35. o.). Ehhez társult az is, hogy a negyed-

évenként lehívható részlethez feltételként szolgáló reformoknak Görögország nem tudott eleget tenni, így nem folyamodhatott újabb pénzösszeghez. Ezt egészítette ki az a jelenség is, hogy a program részeként tervezett görög államkötvény-kibocsátás zsákutcát jelentett, hiszen a piac egyáltalán vagy csak nagyon magas ár mellett volt hajlandó megvásárolni a kötvényeket (Artner, 2012). Az említett külső és belső problémák együttes hatása miatt elkerülhetetlenné vált az újabb mentőcsomag lehívása, amire végül 2012 márciusában került sor. Az újabb csomaghoz, mely 130 milliárd eurót jelentett, újabb feltételek is érkeztek, melyek jóval szigorúbbnak bizonyultak (Győrffy, 2014): 2020-ra a görög adósságráta a GDP 120%-ára kell csökkenjen, 2014-re pedig 4,5%-os többlettel kell zárni a költségvetést. A csomag része volt a privát hitelezőkkel szembeni adósság 53.3%os leírása. Így a görög állam megszabadult 105 milliárd eurónyi adósságtól a magánhitelezők felé, viszont kötelezettsége az eurózóna és az IMF felé egyre csak növekedett (Artner, 2012). 2014 végéig összesen mintegy 229,6 milliárd eurót kapott Görögország, amit főként bankmentésre és adósságainak visszafizetésére használt fel. A megállapodás elején 30 milliárd eurónál is kevesebb kiigazítást vártak el Görögországtól a túlzott hiány helyzetének orvoslására a 2011 és 2015 közötti időszakra, ám ez az összeg elöszőr 30,9 milliárdra módosult, majd kiegészült azzal az elvárással, hogy 2016-ra további 11,9 milliárd euróval növekedjen a már kikötött összeg. Jelentések szerint viszont a görög állam költségvetési korrekciói példa nélküliek, a második mentőcsomaghoz tartozó elvárások értelmében ez az összeg a GDP 20 %-ával felérő összeget tett ki (Artner, 2012). Az Európai Tanács 2012 decemberében két évvel kibővítette a hiány megszüntetésére szánt időt, amivel a határidő 2016-ra tolódott ki, és emellett a korábban

megállapított korrekciós pálya szigora is csökkent. Mindezek ellenére azonban a gazdaság helyzete egyre romlott, és az államháztartással kapcsolatos kilátások is rosszabbodtak. A második mentőcsomag eredetileg 2014 decemberében zárult volna, de az akkor hatalmon levő párt maradék népszerűségének megőrzése végett nem teljesítette a feltételekben szereplő megszorításokat, és így nem tudta lehívni a program utolsó, 7,2 milliárd eurós részletét, ami miatt a határidő kitolását kérvényezték egészen 2015 februárjáig (Artner, 2015). Az utolsó felvonás A helyzet nem javult, így 2015 júliusában Görögország újabb pénzügyi támogatást kért2. A válasz erre egy 86 milliárd eurós harmadik mentőcsomag volt, amelyet az Európai Stabilitási Mechanizmus biztosított3. Az elképzelések szerint ennek a programnak is hároméves lefutási időt adtak, ami végül a tervekhez hűen 2018. augusztus 20-ig tartott, és fő célkitűzése az volt, hogy segítsen Görögországnak visszaállni a fenntartható gazdasági növekedés pályájára. A 2009-es mélypontot követően az államháztartási egyenleg folyamatosan javult, 2016-ban pedig már 0,7%-os többletről beszélhetünk, ahogy azt a 2. ábra is mutatja. A kezdeti elvárások szerint 2017re a GDP 1,75%-át kitevő többletet vártak el a hitelezők, 2018-ban pedig már 3,5%ot. Ezzel egyidőben a feltételezések szerint 2017-ben már 2,3 százalékkal nőtt volna a gazdaság. A program lezárultával természetesen nem ért véget minden, hiszen Görögország adóssága megközelítőleg 300 milliárd euróra rúg, ami a GDP 180%-át jelenti. A megszorítások sem érnek véget főként annak érdekében, hogy a megállapodásoknak eleget téve 2060-ig költségvetési többletet tudjon felmutatni a görög gazdaság.

2019

Terra

4. szám

Mi történik azóta? A gazdaság növekedése, ha az elvárásoknak megfelelően valósul meg, 2019ben eléri a 2,2%-ot, s az ezt követő években is tovább növekszik4. A munkanélküliségi ráta megközelítőleg még mindig 19% körül volt 2018 októberében, ami annak ellenére, hogy kiemelkedően magas, javulásnak számit a 2017-ben felmutatott 21%-os rátához képest, viszont a 25 év alatti munkavállalók között ez az érték már eléri a 40%-ot (OECD, 20195), ami Európai Uniós viszonylatban az első helyet jelenti. Az évekig tartó megszorítások hatása, illetve a munkanélküliség égető problémája demográfiai adatokban is tükröződik, hiszen a jobb lehetőségek és a szegénységből való kimenekülés érdekében a válság évei alatt az országból való kivándorlás mértéke egyre növekvő tendenciát mutatott. Görögország teljes felemelkedése főként azon múlik viszont, hogy milyen mértékben sikerül alkalmaznia az elvárt és szükséges strukturális reformokat. A 2018 nyarán lezárult harmadik mentőcsomag feltételei között szerepelt a nyugdíjés bankrendszer, valamint az egészségügy felzárkóztatása. Ezen felül az elvárások között megjelenik a feketegazdaság és korrupció elleni harc, a privatizáció növelésére irányuló lépések megtétele, illetve a munkanélküliségi ráta csökkentése. A reformok szükségességét sürgeti az alacsony FDI beáramlás, ami a mentőcsomagok lezárását megelőző két évben a GDP csupán 2%-át tette ki6, illetve a versenyképesség helyreállításának fontossága. A Görögországban lezajlott krízist vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy a hosszú és viszontagságos út megtétele azért is került ennyi időbe, mert a válság kirobbanásakor a bizalom is teljes mértékben megingott a statisztikák hamisításának és az instabil politikai helyzet következményeképpen (Győrffy, 2018), amelynek helyreállításához az elkövetkező években Görögország továbbra is alá kell rendelje magát a megszorításoknak, hogy a gazda-

2019

4. szám

Terra

ság az elvárt ütemben növekedhessen, s a nemzetközi piacokon is tartósan megállja a helyét. Ami valamilyen szintű megnyugvást okozott a piacokon, az az Európai Központi Bank beavatkozása és a tény, hogy a leértékelődések idején is folyamatosan elfogadta a görög állampapírokat, illetve, hogy refinanszírozási programjai révén – amelyek 1000 milliárd eurót jelentettek a bankok számára − törekedett a pénzintézetek kisegítésére (Győrffy, 2014). Intézkedései révén végső hitelezővé vált, amely tény azt a felvetést erősíti, hogy a későbbiekben nehezen alakul ki még ilyen szintű válság. Következtetések Egyik oldalról a megszorítások a megoldást jelentik, a valóságban viszont a szükséges szerkezeti változások nélkül ez csak teher, amely a lakosságot sújtja; nem szabad arról elfelejtkezni, hogy a lakosság hosszú évek óta szenved, a szegénységben élők száma növekszik, a kivándorlók és a munkanélküliek száma is kirívóan magas. Ezt a helyzetet „koronázza meg” a tény, hogy a rendkívül magas görög államadósság még mindig meglévő rizikót jelent, hiszen egy esetleges újabb válság ismét nyomot hagyna a görög gazdaságon annak ellenére is, hogy a lezajlott válság évei alatt az európai pénzügyi rendszer is komoly fejlődésen ment át, ami biztosítékot jelent a perifériás országoknak egy újabb krízis esetén. A veszély nem múlt tehát el, a minden területet érintő reformok megvalósítása még a görög állam előtt áll, többek között annak érdekében is, hogy bizonyítsa, hogy nem csak abból kifolyólag vetette magát alá a megszorításoknak, hogy a tüneteket kezelje, hanem kész bevezetni meghatározó változásokat. Kénytelen teljesíteni hitelezői és a görög társadalom felé is. Ezen strukturális reformok nélkül minden törekvés feleslegesnek bizonyulhat, s bár arra az eshetőségre minimális a kilátás, hogy egy esetleges újabb válság előidéződése kapcsán akár az eurózónát is

elhagyja, megrázva ezzel a Monetáris Uniót, a még meglévő belső instabilitás miatt a nemzeti szinten bekövetkező hatások vis�szafordíthatatlan károkat okozhatnak.

Bibliográfia: 1. Artner A. (2012) : Út a keresztre – Görögország kálváriája. Külügyi Szemle, http://kki. hu/assets/upload/Kulugyi_Szemle_2012_02_ et_a_keresztre_-_Geregors_.pdf, letöltés ideje: 2019.03.13. 2. Artner A. (2015): Görögország fejlődése az átalakuló világban. Eszmélet, http://real. mtak.hu/34184/1/Artner_A_Gorogorszag_vergodese_Eszmelet_108_2015_tel_u.pdf, letöltés ideje: 2019. 04.05. 3. Csankovszki K.& Mező J. (2012): A görög válság – az euróövezet drámája, http://www. eco.u-szeged.hu/download.php?docID=39951, letöltés ideje: 2019.03.04. 4. Győrffy D. (2014): Válság és válságkezelés Görögországban A puha költségvetési korlát szerepe a gazdasági összeomlásban, Közgazdasági Szemle, LXI. ÉVF., január (27-52.o.), http://epa. oszk.hu/00000/00017/00210/pdf/EPA00017_ kozgazdasagi_szemle_2014_01_027-052.pdf, letöltés ideje: 2019.04.02. 5. Győrffy D. (2018): Trust and Crisis Management in the European Union An Institutionalist Account of Success and Failure in Program Countries, Springer Nature, Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland 6. Mitsopoulos M. – Pelagidis T. (2011): Understanding the Crisis in Greece. From Boom to Bust. Palgrave Macmillan, London. 7. Y. Ioannides (2012): Greece, the Eurozone, and the Debt Crisis, http://greekeconomistsforreform.com/wp-content/uploads/Ioannides-Presentation-Fletcher-Oct-28-11-Text+Figs3.pdf, letöltés: 2019.03.27. 8. Y. M. Ioannides & C. A. Pissarides (2015): Is the Greek Crisis One of Supply or Demand?, Brookings Papers on Economic Activity, (FALL 2015), pp. 349-383, Brookings Institution Press, https://www.jstor.org/stable/43752178, letöltés ideje: 08-03-2019

2019

Terra

4. szám

Görögország adósságának növekedése , 1974-2001 (a GDP százalékában) Forrás: Győrffy, 2014: 30.

Államháztartási egyenleg 2001-2017 között, a GDP %-ban kifejezve. Forrás: OECD, 2017, https://data.oecd.org/gga/general-government-deficit.htm

Jegyzetek: 1. A Maastrichti Szerződés értelmében a csatlakozni kívánó országok esetében a költségvetési hiány legfeljebb a GDP 3%-át teheti ki. Az államadósság pedig nem haladhatja meg a GDP 60%-át. 2. A harmadik mentőcsomag részleteire való hivatkozás: https://www.consilium.europa.eu/en/policies/financial-assistance-eurozone-members/greece-programme/ 3. A globális gazdaságot 2008 végén sújtó pénzügyi válság az európai pénzügyi stabilizációs mechanizmus (EFSM) létrehozását hívta életre azzal a céllal, hogy támogassa a nehézségekkel küzdő európai uniós (EU-s) országokat, megőrizve ezáltal az EU pénzügyi stabilitását. 4. https://ec.europa.eu/info/sites/info/files/economy-finance/ecfin_forecast_winter_07_02_19_el_en.pdf 5. https://data.oecd.org/unemp/youth-unemployment-rate.htm 6. http://bruegel.org/2018/10/greece-what-to-expect-after-the-bail-out/

2019

4. szám

Terra

Veres Piroska

Torquay, az angol Riviéra

Az Angol Királyságról mindenkinek a ködös Albion elnevezés jut eszébe, többnyire az esős, borongós éghajlata miatt. Amíg nem láttam, én is nehezen hittem el az ellenkezőjét. Főleg az ország déli részén fekvő kisváros, Torquay mond ellent a hatalmas angol szigetről szóló hiedelemnek. Plymouthból indulva úgy 45 km-nyi az út, végig festői vidéken, ahol a mindig üde füves golfpályák majdnem egymást érik. Mondanom sem kell, reggel még nem tudtuk hová, merre jutunk el aznap. Kicsit nedves, hűvös volt a napfelkelte, de ahogy kelet felé haladtunk, úgy világosodott lassacskán a táj, a levegő s „az elmém” − utóbbi a finom, reggeli hosszúkávé miatt is. Szándékosan hagytuk el az autópályát, mivel a kisebb utakról több mindent lehet látni – hacsak az égig érő, sűrű sö-

vények engednek betekintést a falvakra, farmokra, házakra. Aztán láttunk is vagy száz tehenet előttünk végigsétálni: át az utcán, túl a farmra. Elöl egy kislány vigyázta a menetet, hátul egy fiatal suhanc. Nem siettek, akárcsak a tehenek. Mit tegyünk? Hátunknál már jó nagy lett a kocsisor – ők sem siettek, nem dudáltak, nem kiabáltak. A teheneknek itt elsőbbségük van, akár a gyalogosoknak szerte Angliában: bárki átmehet büntetlenül gyalog az utcán, ha mer. Az autónak, a forgalomnak ilyenkor kötelessége megállni. Kis hidakon, patakokon, csatornákon haladtunk át – minden kőből épült és rendezett volt. Az egyik ilyen útszakasz arról híres, hogy esőzéskor és dagálykor a patakocska nagy tömegű vízzel visszafolyik a forrásához, elöntve így, ami útjába esik.

Aztán egy nagyobb emelkedő tetejéről megláttuk a szépséges üdülőhelyet az óceán partján: Torquayt. Az ikonikus pálmafákkal, luc- és vörösfenyőkkel teletűzdelt városka kékes fényben ragyogott, mintegy visszatükrözve így a messzeségbe terjedő víz színét. A település neve régi nyelven azt jelenti, a torrok városa. Nem tudom, miféle emberek lakták abban az időben, mikor így elkeresztelték, de most egy oázis szigetén laknak az itteniek. Sok a szálloda (itt tényleg láncot alkotnak a parton), rengeteg a látnivaló, meleg az éghajlat. Ezért is hívják ezt a helyet az angol Riviérának. Vannak jobb és jómódú házak és ugyanolyan emberek – kellemesek, vidámak. Rengeteg a turista, többször hallottam magyarul beszélőket, de lányom szerint sok magyar dolgozik és lakik is itt. Széles, hosszú strandok, fenyőkkel, sziklákkal, hotelekkel szegélyezett partok vonulnak végig az óceán hullámainak közvetlen nyaldosásában. Nagyon finom a Torre Abbey strand fövenye, itt rendezik minden októberben a legnagyobb homokvárépítő versenyt. Nem messze, a sziklák ölelésében húzódik egy hatalmas tengerparti madárház és akvárium, a Living Coasts, melyben pingvinek, fókák, ráják, polipok, tengeri csikók láthatók. Az első két

2019

Terra

4. szám

állatfaj képviselői kézközelben totyognak a kerítések mentén, a gyerekek nagy örömkitörésére. A kikötőben sok a sétahajó: árbóc árbóc hegyén áll a számtalan luxushajó királyságában. Fent, a parton található az a ház, ahová maga Agatha Cristie járt mint kedvenc klubjába. Egy dombormű őrzi ennek emlékét az utcafronton, az Agatha Cristie Mile-on, míg a parkban mellszobra áll. Torquay nagyon büszke híres szülöttjére, aki itt töltötte élete nagy részét, habár a túl leegyszerűsített kőalakzat ottjártunkkor elég siralmas állapotban volt a rátelepedő madarak miatt. Az öbölben csak hűlt helyét láthattuk annak a hatalmas óriáskeréknek, melyet ottjártunkkor lebontottak, és állítólag Budapest vett át. A lágy óceáni szellő, a homokos tengerpart és a pálmafák susogása miatt Torquay, az aprócska angol város határozottan mediterrán hangulatot áraszt. Ezért számos junior- és gyermektábort szerveznek a vidéken az itt látható romantikus helyek és házacskák között. A városban ma sok filmes cég is működik. Elgondolkodtam: gazdag irodalmi hagyományai miatt Torquay tökéletes hely lehet a regényünk vagy a forgatókönyvünk befejezéséhez vagy egyszerűen csak a lazításhoz egy jó krimivel a kezünkben. Elképzelhető, nem?

Hepehupa nr.4 - 2019

Articles inside

TRIPÓ DEBORA A valódi görög dráma: válság és következményei

VERES PIROSKA Torquay, az angol Riviéra

Hétköznapi hőseink: Kacsó Sándor és Kacsó Ibo lya, varsolci pedagógusok

SZILÁGYI ZOLTÁN 500 éves a szilágycsehi református műemléktemplom

KOCSIS LÁSZLÓ Bikfalvi György laudációja

CSIKI ÉVA Posta Rozália méltatása

VARGA-DOBAI ISTVÁN Cseh vára

SZABÓ ZSOLT Gáspár Attila laudációja

Kétezer esztendő

A két Irma és a másfalusi

GÁSPÁR ATTILA Válasz a mondolatra