CIMBIRODALOM Kovács András Ferenc: Futokoda Cukijó, a japán csodaegér (vers)
4. OLDAL
Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái (interjú) Kovács András Ferenc a líra, a nyelv avatott és szenvedélyes ismerője-kutatója, álruhás muzsikus, világutazó és biológus, tudós és bohóc is egyben. Maszkokat ölt, szerepeket alakít, és egyéni, különös levegőjű világokat teremt – versben. 5. OLDAL A sámán kihívása – 3. rész (Indián mese) Balázs Imre József fordítása
9. OLDAL
KÉZFOGÁS AZ IRODALOMMAL Arany versek (Lövétei Lázár László rovata) Arany János: Szülőhelyem; Naturam furcâ expellas... 12. OLDAL Kicsi és nagy, avagy két „testvérműfaj” (Mezei Kinga)
13. OLDAL
ÉVFORDULÓ – ÍRÁSBAN ÉS KÉPEKBEN A zene legyen mindenkié! 20. OLDAL Születésének 125. és halálának 40. évfordulója táján emlékezzünk, gondolatait is felidézve, „a nemzet nagy tanárára”, a zeneszerző, zenepedagógus, népzenekutató Kodály Zoltánra. TÖRTÉNETEK A PALACKBÓL (Keszeg Vilmos rovata) Mivel ijesztgették a gyermekeket?
22. OLDAL
TÖRTÉNETES TÖRTÉNELEM (Egry Gábor rovata) Jó társaságba kerülni
24. OLDAL
PAD ALATT Cimbi naplója Fűzfánfütyülő Cimbi a zinter neten (8.) Felfedező út a világhálón
18.OLDAL
„Azt hitték szürrealista vagyok, de nem voltam az. Sohasem festettem álmokat. Saját valóságomat festettem meg” – Frida Kahlo
26. OLDAL
BARANGOLÓ
A nosztalgia és a természet vers-zenéje 16. OLDAL Áprily Lajos költészete (Szonda Szabolcs)
SZÍN-TÉR (Vetró Bodoni Barnabás rovata) A betegség művészi természetrajza
25. OLDAL
Karácsonyi történetek (Kónya Éva rovata) 27. OLDAL
SZÓCSAVARGÓ (Zsigmond Győző rovata)
32. OLDAL
KERESZTREJTVÉNYEK
33. OLDAL
CIMBI KÉPTÁRA
35. OLDAL
Ezt a lapszámunkat az EUROTRANS ALAPÍTVÁNY is támogatta
Kovács András Ferenc
FUTOKODA CUKIJÓ, A JAPÁN CSODAEGÉR Tokión túlnan Teng Andó Notebuta, Kókad a búban, Bambulva busong: Bambuszházban a csórót Csak eszi a gond! Nincs rizse, hala, Nuku murok a nikun, Nincs csibekaja, Szósz, husidara! Nincs kuszu, cicumicu, Darumadara – Semmije sincsen... Nincs neki csak egere, S szól: „Gyere kincsem, Jer ide, kicsi Futokoda Cukijó!” S maga se hiszi, Ám kirohan a Kamaraodú-deszkán, S odakocog a Cini, a kicsi Futokoda Cukijó, S neki kiviszi A rizsszemeket Tavaszig, a lyukakon Át, hogy egye meg...
Vagy Notebuta! Nem etet a nejed, ó, Nagy setesuta, Csak a kicsike Cukijó iramodik Ide, fut ki-be Itt, ha megered A nózid, s itatod a Ritka egered, S én kacagok a Bún, kuka koma, múljon Búd vacak oka!” Nincs kocatoka, Szusi, tofu, fugu – rág, Ropog a foga, Rág Notebuta, Hisz a kicsi Cukijó Eliramoda... S néz Notebuta Emide meg amoda: „Áldott Amida! Amida Bucu! – Zeng Andó Notebuta – Jaj, nicsak, uccu, Ó, hova futamoda
„Hát nesze, nosza! – Cincog a jó Cukijó – Lágy teszetosza Illusztráció: Keszeg Ágnes
Közelképben: Kovács András Ferenc
Versbújócskák avagy a kifejezés próbái
Kovács András Ferenc 1959. július 17-én született Szatmárnémetiben. Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat szerkesztője.
,,Jó volt játszani, másnak látszani” –„Szatmáron születtem színésznőből lettem…”, kezdődik Sibi canit et Musis (Magának és a Múzsáknak énekel) című verse. Milyen emlékeket idézne föl a gyermekkorából? – Hirtelenjében nem is tudnék. Annyira emlékezetes, színes és bizonyára nagyon szerencsés gyermekkorom volt. Szatmárnémetiben születtem, színházi családba: édesanyám színésznő, édesapám rendező és dramaturg volt. Eddigi életemhez is a lehető legmeszszebb menően hozzátartozik mindaz, amit még akkoriban Szatmáron tapasztalhattam meg. Tény, hogy egy gyermek számára cseppet sem volt ingerszegény az a környezet, amelyben végül felnőhettem. Több színhelye is volt ennek a múlt század ’60-as és ’70-es éveiben játszódó gyerekkornak: egyrészt a szülői otthon a Kazinczy utcában, majd később az Attila úton; másrészt pedig az a varázslatos színház a város központjában, de különben is rengeteg más házra, lakásra, arcra, barátra emlékezem még… Meg aztán már gyermekként is elég sokszor és sokat utazgattam, kivált a vakációk idején, hiszen az anyai nagyszüleim Kolozsváron, apai nagyszüleim Marossárpatakon éltek. Ó, azok a hónapokig tartó, hosszú, falusi nyarak…
Kovács András Ferenc a líra, a nyelv avatott és szenvedélyes ismerője-kutatója, álruhás muzsikus, világutazó és biológus, tudós és bohóc is egyben. Maszkokat ölt, szerepeket alakít, és egyéni, különös levegőjű világokat teremt – versben. A Marosvásárhelyen élő költővel – akinek idén novemberben válogatott gyermekvers-kötete jelent meg, Hajnali csillag peremén címmel, a magyarországi Magvető Kiadónál – a gyermekkor helyszíneiről, játékairól, az iskoláról és a költészet szabadságot adó erejéről beszélgettünk. Szatmáron viszont tizenkétéves koromig az ún. „színész-tömbházban” laktunk a Kazinczy utca és a Vörösmarty utca sarkán. Csodálatos belső udvara, óriási padlása, titokzatos pincehálózata volt! Mi pedig főleg színházi gyerekek voltunk, és rengeteget játszottunk, mindenféle kitalációt, kalandos történeteket, s természetesen színházat és filmet, el-elszabaduló fantáziával. Már akkor is, ha kellett, irdatlan nagy bohóckodó voltam, nagy dumás, mesélgető, és mindig szerepet játszottam egy kicsit. – Akkoriban milyen szerepeket játszott szívesen, milyen mesehősök bőrébe bújt, amikor játékról volt szó? – Mindent játszottam, jó volt játszani, mindig és pillanatonként másnak látszani, kalandornak, lovagnak, indiánnak lenni… Én, a kis fekete, mindig Winnetou voltam. És volt egy gyönyörű szegecselt puskám is, egyetlen nagybátyám, néhai Elekes Béla fúrta-faragta, festette, készítette nekem Kolozsváron, pont olyan volt, mint a Winnetoué a filmben. Aztán imádtam a kardos-köpenyes filmeket is, melyekben állandóan lovagoltak, vívtak, szép lányokat mentettek meg a gonoszoktól. Scaramouche, Pardaillan, Lagardère, Robin Hood, Blood kapitány, Tulipános Fanfan és a Fekete Tulipán… Ilyesmiket játszottunk mi, ötön: Ági, Gyugyu, Zsuzsi, Libuc és én, Kopek, akit utóbb
Csucsunak is hívtak. A kardokat, a vívást szerettem, s a becsületes megküzdést a jóért, mint egy fiók Cyrano de Bergerac. Romantikus, gyorsan és állhatatosan szerelmesedő kölyök lehettem, na, de mindig inkább a könyvek, az olvasni- és rajzolnivalók érdekeltek.
,,Számomra természetes volt az olvasás
Ötévesen a könyvespolc előtt
– Verseiben rendre megidézi a magyar- és világirodalom nagyjait. Hogy kezdődött, melyek voltak az első meghatározó olvasmányélményei? – Bár még az iskola előtt megtanultam valamelyest olvasni és nyomtatott betűkkel írni – nem voltam csodagyerek. Bizonyára olyasmiket olvastam, mint mások is abban a korban, mert mi, ugye, a nagy Csipikegeneráció voltunk, a Napsugáron nőttünk fel: Bajoron, Fodoron, Kányádin, Majtényin és Veress Zoltánon. Azt, hogy Lázár Ervint abban az időben még nem olvashattam, máig is nagyon sajnálom. Lázárt nagy szeretettel, mostanság pótolom be, a lányomnak olvasok fel, vagy csak magamnak, versenyt olvasva Fannival.
És annak ellenére, hogy akkoriban Szatmáron lehetett volna tévézni is, sőt, nálunk a magyarországi tévéadást is lehetett fogni, nem váltam már zsenge gyerekként tévéfüggővé. Ahelyett jókat olvastam és újraolvastam: vagy ötször az Ezeregyéjszaka felnőtt változatát, vagy kilencszer az Egri csillagokat, tízszer A Pál utcai fiúkat, a Tom Sawyer kalandjai-t, a Huckleberry Finn-t, és rengetegszer a János vitézt. Meg Verne-regényeket, May Károlyt, Coopert, meg még sok mindent, például nagyon korán Shakespeare-t, Hemingway-t, Rejtő Jenőt és Révay József római tárgyú regényeit. De verseket is elég korán kezdtem olvasni. Főleg Petőfit és a Napsugár költőit… És a szüleim még óvodás koromtól jónéhány József Attilát is megtanítottak nekem. – Weöres Sándort mikor fedezte föl? – Csak ötödikes korom körül, azelőtt nem emlékszem, hogy kezembe került volna Weöres-vers. Zelk Zoltán, Nemes Nagy Ágnes és Kormos István gyermekversei viszont igen. Számomra természetes volt az olvasás, hiszen odahaza egy nagy könyvtárban nőttem fel, s ezt láttam otthon is, a szüleimtől, az én jó édesapámtól különösen, aki színházi ember lett ugyan, de végzettségére nézvést irodalmár, bölcsész volt, és imádott olvasni. – „Apám is fölnevelt nagy magyari téka / Így lettem Pallásnak fanyar ivadéka.”, olvasható a már idézett versében. Az otthonnak nagy szerepe lehetett abban is, hogy alkotni kezdett. Mikor is történt ez? – Apám példája, az, hogy lelkiismeretesen az íróasztalánál ül és ír, kétségtelenül nagy befolyással lehetett rám. Akaratlanul is hatott… 1970 környékén elkezdtem verseket, meséket, sci-fi történeteket írni. Aztán Frédi és Béni-jelenetekkel próbálkoztam, utánozni próbáltam a „rímhányó” Romhányi Józsefet, akinek akkoriban jelentek meg a gyerekkönyvei. Ő írta továbbá a Mézga család szinte rímekben beszélő szövegeit, innen is inspirálódtam. Körülbelül nyolcadikos koromig már eldöntöttem, hogy színész azért mégsem leszek, különben is: szívesebben lettem volna rendező. De már régóta más dolgok érdekeltek valójában. A természettudományokkal foglalkoztam, a biológiával, állattannal, növénytannal, földrajzzal, aztán történelemmel, művészettörténettel és képzőművészetekkel.
,,Imádtam suliba járni, minden újdonság érdekelt – Verseit olvasva nagy utazásokat tehetünk térben és időben. Szövegei hátterében jelentős lexikális tudás áll. Már az iskolában is kitűnt ezzel? – Nem voltam sem osztályelső, sem stréber tanuló, de magyarból, nyelvekből meg mindenből, ami érdekelt, amit szerettem, meglehetősen jó voltam, és imád-
Második osztály végén
tam suliba járni. Ez első osztálytól így volt, és kitartott az érettségiig. Amikor ősszel megkaptuk az új tankönyveket, máris lázba jöttem, szívtam magamba az iskola-szagot. Minden újdonság érdekelt, de az osztályban inkább afféle éceszgéber, bohóc voltam, mintsem mintagyerek, és a suliban jókat lehetett „rosszalkodni”. Ami érdekelt ellenben, az nagyon érdekelt, szenvedélyesen. Biológia, földrajz, csillagászat, fizika, különösen az asztrofizika, és a matematikának is roppant sokat köszönhetek – így, utólag, talán a versírásban is. Hatodikos koromtól pedig képes levelezőlapokat gyűjtöttem, festegettem, rajzoltam, fémdomborítást tanultam, ötvös is szerettem volna lenni. Érettségi után agyagozni, korongozni is megtanultam. Mindent
igyekeztem kipróbálni, megismerni, az anyag, a matéria meg a forma különösen érdekelt… Fontos volt a zene is, még igen kicsi koromban anyámmal kezdtem a Filharmóniába járni. Hangszeren játszani, muzsikálni sajnos nem tudok, énekelni viszont igen, mindvégig kórustag voltam, gondolom, eléggé jó lehet a hallásom és a zenei memóriám is. Naponta sok zenét hallgatok, főleg preklasszikusokat és klasszikusokat, néha munka közben is… Aztán 1975 körül újra felfedeztem magamnak a költészetet, Baudelaire és Tóth Árpád versein keresztül azt, hogy verset lehet, verset kellene írni. Közben gőzerővel tanultam franciául: végül is magyar-francia szakos tanár lettem. – Tanárként pedig visszatért az iskolába… – 1984 őszétől Székelykeresztúron éltem, és főleg a város környékén tanárkodtam. Három évig tanítottam Szentábrahámon, két évet Siménfalván, és a székelykeresztúri líceumban is tanítottam egy fél esztendőt. A tanárkodás biztos pont volt, és valami védettséget is jelentett számomra a nyolcvanas években, amikor a verseim alig vagy éppenséggel nem jelenhettek meg a hazai irodalmi folyóiratokban. Csak a Napsugárban közölhettem kellő rendszerességgel, ekkoriban írtam a legtöbb gyerekverset… – Gyerekverseiből szintén a játékos, kalandvágyó KAF-ot ismerjük meg, akiről mesél, aki az iskola bohóca volt, és bújta a földrajzkönyveket. A főszereplő a versnyelv, a dallam, az ütem; témák a természet csodái, az évszakok, egzotikus tájak és állatok. A végletek is megférnek bennük: Erdélyi tél és Tibeti gyermekdal, limerick és verses mese egymás mellett. Szokott-e, tudna-e különbséget tenni a gyerekeknek és a felnőtteknek szánt versek között? – Csak talányosan válaszolhatok… Igen is, meg nem is. Szoktam is, meg nem is. Tudnék is, meg nem is. De hát miért is kellene különbséget tenni közöttük? Bizonyos versek egyként szólhatnak gyerekeknek és felnőtteknek is. Engem különben is azok a felnőttek érdekelnek elsősorban, akik hosszú ideig vagy éppen örökre gyerekek is képesek maradni, szóval, gyermeki princípiummal telítettek: játékosak, képzeletdúsak, érzők, tiszták és nyitottak… Kérdés, hogy például Weöres valóban gyermekeknek szánta-e a gyermekverseit? Mert hát a verseket eleve verseknek szánjuk… Az én „gyermeki” és „felnőtt” versesköteteim között is rengeteg az átfedés, az itt is, ott is szereplő, változatlan, vagy olykor kissé átírt
variatív darab. Így van mozgásban, így tartható működésben a megáhított és elérhetetlen teljesség.
A versforma varázsa és egy fura figura – A válogatott gyermekvers-gyűjteményből kimaradtak az „egeres versek” – egyik ezek közül, a Futokoda Cukijó, a japán csodaegér című. A játék ezúttal nyelvvel és formával történik. Idézem egy teljesen eltérő hangulatú, de ugyancsak japán tárgyú haikuját: Meredeken át / majd hegyi fogadó vár: / megpihenünk, szív! (Japán hegy) Kedveli ezt a formát? Még milyen formákkal kísérletezik mostanában? – Az ún. „japános” formák nem csak manapság, divatjuk zenitjén, hanem már elég régóta a kedvenceim közé tartoznak. Számomra azonban minden lehető, fölhasználható, nyelvileg és lelkileg belakható forma igen kedves és lakályos. Én a formák sokféleségét, sokszínűségét és végtelen változatosságát szeretem. A formák hajlékonysága, betölthetősége által nemcsak a vers, hanem talán a világ is újraformálhatóvá válik. A versforma eleve keresést és rátalálást jelent; csak ilyen értelemben nevezhető kísérletezésnek: a világ kifejezhetőségének a folyamatos kísérlete. Éppen ezért engem állandóan és egymással párhuzamosan roppant sokfajta versforma kísért meg. Hagyom, hogy megkísértsen… Ezért is írok. – „Maszkák bódítottak versek fölvett álcák” – írja egy helyen. Lázáry René Sándor, Caius Licinius Calvus olyan költők, akiknek a bőrébe bújt, meg- vagy továbbírta verseiket. Tanárkodása idején kezdte el írni a Jack Cole-verseket is. „John Coleman, azazhogy Jack Cole a kaliforniai Santa Monicában született 1958. augusztus 23-án. Édesapja Frank Coleman, biológus és oceanográfus; édesanyja Alyson Cash, neves énekesnő. J. C. főleg Dél-Kalifornia forró partvidékén, szülővárosában, illetőleg Los Angelesben, Hollywoodban és Beverly Hillsben, majd rövid ideig, amolyan intermezzóként, San Diegóban és La Jollában töltötte gyermekkorát...” Miért éppen ezt a hippi figurát teremtette, formálta a maga képére? – Jack Cole figuráját csak megteremtenem sikerült, de a magam képére formálni semmiképpen sem. Ő, akárcsak Lázáry, Calvus vagy a többiek, teljesen más: egyáltalán nem, esetleg csak néhány vonásban hason-
lítunk – egy picikét. Attól tartok, hogy olykor egybemosnak, összetévesztenek minket, pedig nem szabadna, mert én csak a „szerzője” vagyok. Jack Cole pedig valóban néha hippis, máskor meg kicsit coutry-s amerikai költő és blues-énekes. A valóság tulajdonképpen az, hogy már nagyon rég szerettem volna holmi dalszövegeket írni… Az első Jack Cole-versek huszonéveim vége felé, 1988 augusztusában születtek egy szatmári vakációm alatt, a többieket aztán már Székelykeresztúron írtam. Ezek a dalok egy más korszakhoz tartoznak, akár azok a zenék és zenészek is, akik ihlették őket. Például az Illés, a Fonográf, az LGT, aztán Zorán, Presser, Bródy, Cseh Tamás és Bereményi; másrészt meg amerikai együttesek és előadók, mint Bob Dylan, Eric Clapton, Joe Cocker, Leonard Cohen vagy Bruce Springsteen. Közülük talán leginkább mégis Dylanre hasonlít, mert eleve úgy volt megkreálva. Különben Jack Cole-t eredetileg John Colemannek hívják, már indulásból kettős avagy hármas identitású, szerepeket játszó alak…
A költészet örömzene – A képzeletbeli utazások, a kitalált szerepek, a forma, a nyelv, a zene költészetének megannyi súlypontja, és elsősorban a szabadságot juttatják eszünkbe. A versírás szabadságot jelent önnek? – Azt is. Ha tudok írni, örömöt jelent és szabadságot is, felszabadulást és mássá lényegülést is. Olyan ez, mint az örömzene, a játék, az adakozás öröme. Ha olykor tékozlóan is, de csak azt kell szétszórni, mintegy visszaadni, amit valaha is a világtól, az élettől vagy a költészettől kaptunk. A magyar líra is beláthatatlanul nagy és gazdag, sokféle és sokszínű, ezért az írás a magyar vers szinte végtelen lehetőségeiben való boldog lakozást, az otthonos mozgást is jelenti számomra. A líra ugyanakkor univerzális művészet is, a kifejezés állandó próbája. Megpróbálni fölmutatni, vagy csak megsejteni a világ lehető s lehetetlen dolgait, képekkel és szavakkal – mert a nyelvben való lét fölszabadít. S akkor a szépségről még nem is szóltam… A vers számomra, akárcsak a zene, empátiát és érezni tudást, keresést és nyitottságot is jelent. Fölfogni, megragadni, s olykor a szívünkkel is megérteni valamit mindabból, amiben létezünk, ebben a csodálatos és titokzatos mindenségben. Farkas Kinga
A sámán kihívása (Indián mese)
3. rész Pár nappal később fókavadászatról tért haza néhány falubeli. Épp egy szirtet kerültek meg a falu közelében, amikor hirtelen észrevettek valamit a parton: mintha két fekete vöcsök és egy sirály ült volna a sziklákon. Ahogy partot értek, már jobban látták őket: két fekete vidra volt az, és éppen halakat hordtak egy fehér vidrának. – Ez az a fehér vidra, amelyik megmenekült a tűzből! – kiáltotta a vadász, aki látta az állatot a tűznél. A férfiak gyorsan kiugráltak a csónakból, körülvették az állatot. Megpróbálták élve elkapni, de folyton kicsúszott a kezük közül. Végül egyikük viszszaszaladt a csónakhoz egy háncstakaróért: azt sikerült rácsavarni a fehér vidrára. Miközben a falu felé vitték, az egyik fekete vidra, akit egykor szintén a Vidranép mentett meg a vízbefúlástól, s aki ott volt a törzs fiainak „megmentésekor” is, csendben követte az embereket, és figyelte, mit beszélnek. A fehér vidráról eszébe jutott a vadászoknak, hogy még nem rendeztek engesztelő szertartást, mióta a Vidranép számos tagját legyilkolták. – Meg kellene hívnunk a Vidranépet egy ajándékosztó szertartásra – javasolta egyikük. Szokás volt az ellenséges törzsek tagjait ajándékosztásra hívni a békekötés szándékával. Ennek lehetőségeit latolgatták hazafelé menet. Amikor hazaérkeztek a faluba, hangos szóval hívták az embereket, hogy megnézzék a foglyul ejtett
gyönyörű fehér vidrát. Néhányan a falubeliek közül szintén felismerték a nagy tűzből kimenekült állatot. A vadászok az összegyűlt emberek előtt újra előadták tervüket. – A fehér vidra lehetne a Békéltető! – mondták. Az emberek egyetértettek, és az egyik házba vitték a fehér vidrát. Egy új háncsszőnyegre ültették a házban, a főhelyre. Miközben ezzel foglalatoskodtak, azt is észrevették, hogy a vidra átváltozott. Emberi alakot öltött, de a szokásosnál több volt rajta a szőr: ez volt a kustakák valódi alakja. Nekiláttak, hogy kifessék a Vidraember arcát, a Békéltető szerepének megfelelően. A száját pirosra festették, a szemöldökét pedig zöldre. Arcára kétfelől egy-egy vörös pontot festettek, köréjük pedig kék vonalakat. Ez a békét hozó kenu orrát és hátsó részét jelképezte. A homlok bal oldalától a jobb arcig egy vékony zöld vonalat húztak átlósan: ez volt a kenu evezője. Végül, a béke és barátság jeleként, meghintették a Vidraembert sastollpihékkel. Egész éjjel égették a tüzeket is, hogy vendégük kényelmesen érezze magát. Időközben a Megmentett, aki fekete vidraként követte a halászokat, és kihallgatta, mit beszélnek, visszatért a Vidra-nép táborhelyéhez. Sietősen benézett minden barlangba, beszámolt a falubeliek béküléssel kapcsolatos terveiről, és egyben meghívott mindenkit az ajándékosztó ünnepségre. A szokás az volt, hogy az ajándékosztóra hivatalos meghívást kaptak a vendégek – a meghívást pedig a házigazdák küldöttje tolmácsolta. Amikor a vendégek
készen álltak a látogatásra, a küldött elvezette őket a falu határába, a partra, majd bejelentette érkezésüket. Ekkor a házigazdák szokás szerint vendégeik elébe jöttek, békedallal és béketánccal fogadták őket. Ebben az esetben viszont a vendéglátóknak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy vendégeiket máris meghívta valaki. Hajnalodott. A falubeliek arra ébredtek, hogy sűrű köd gomolyog a közeli sziklás fok körül. Mintha éneket és dobok hangját hallották volna a köd irányából, de senkit sem láttak. Ahogy a köd oszladozni kezdett, a hangok tisztábbakká
váltak, de továbbra is felismerhetetlenek maradtak. – Ki énekel? Ki jöhet ilyenkor? – kérdezte valaki. – Vajon a vendégeink? – Honnan tudnának az ajándékosztóról? – töprengett egy másik falubeli. – Még nem küldtünk meghívót. Inkább várjunk itt, amíg látni fogjuk, kik azok. Hasonló esetekben a látogatók általában a falu mellett táboroztak, amíg a vendéglátók eléjük nem mentek dallal, tánccal. Ezek a vendégek viszont, úgy tűnt, nem várnak effélére. A falubeliek most már félni kezdtek, hogy látogatóik nem a szokványos fajtából valók. De hamarosan egyfajta zsibbadás vett rajtuk erőt, s ettől félelmük is eltompult. A köd még mindig gomolygott, az emberek a gyülekezőteremben ásítozni kezdtek. Hamarosan mindenki aludt. Már csak Dukszta volt ébren, ő láthatta csak a Vidranép érkezését.
A látogatók egészen a házig mentek, ahol a fehér Békéltető ült, a főhelyen. Egy Megmentett vonult a menet élén, és közben egy dalt énekelt. Fejdíszén egy vidra rajza volt látható, mindkét vállán és mellkasán is hasonló ábra díszelgett. Kezében lunda madár csőréből készült csörgőket tartott, és azokkal kísérte az éneket. A Vidranép asszonyai felsorakoztak nyomában, és táncba kezdtek. Már a második ének vége felé tartott a Vidranép, mikor a falubeliek ébredezni kezdtek kábultságukból. Miközben az utolsó énekbe fogtak, a Vidranép fiai megragadták a Békéltetőt, és vállukon vitték ki a teremből. Ahogy a dal elhalt, már ők is messze jártak. A falubeliek, mire teljesen felocsúdtak, és kimentek a közösségi teremből, már csak a gomolygó ködöt látták a víz felett, és a tajtékot a Vidranép evezői nyomán. – A vendégeink nem várták meg, hogy énekeljünk és táncoljunk a tiszteletükre – mondta a sámánnak aggodalmas arccal a törzsfőnök. – A Vidranép volt az – felelte Dukszta mogorván –, és nem fogadták el a békeajánlatunkat. Most ki kell várnunk, mit tesznek. – Ne mozduljunk ki a faluból néhány napig, amíg ki nem derítjük szándékaikat – mondta a főnök, tudva, hogy a Vidranép bosszúja különösen veszélyes lehet. Néhány napig a törzs tagjai a házaik körül maradtak, és halászni, vadászni is csak a közelben próbáltak. Egy idő után azonban a fiatalabbak elunták a dolgot. – Gyerünk, evezzünk ki a Warm Chuckle Lake-ig – mondta egy nyughatatlanabb fiú. – Tudok egy elrejtett kenut. A fiú három barátja szívesen vele tartott volna, de előbb engedélyt kellett kérniük az öregektől. – Ne menjetek – mondta az egyik idősebb férfi. – A Vidranép még mindig dühös. – Szerintem lehet, hogy csak a fehér vidrát akarták hazavinni – mondta egy másik. – Lehet, hogy nem akarnak ártani nekünk. – Hadd menjenek – szólt egy harmadik. – A fiúkat úgysem lehet sokáig bezárva tartani. Így történt, hogy végül elengedték a fiúkat. Megtalálták a kenut, vízre bocsátották, s evezni kezdtek a tó felé. Ahogy közeledtek az északi parthoz, észrevettek
valakit, aki leginkább egy békára emlékeztetett, de egy medve bőrét viselte magán ruhaként. Éles hangon, széles taglejtésekkel hívta őket magához. A fiúk rémülten engedelmeskedtek – nem mertek szembeszegülni a különös lénnyel. Ahogy a közelébe értek, az beszélni kezdett. – Üzenetem van a sámánotok, Dukszta számára. Induljatok vissza a faluba, és mondjátok meg neki, hogy siessen ide, ha egy nálánál erősebb sámánt akar látni. Hamarosan semmit sem lát már úgysem, mert a halál megy el érte. A fiúk túlságosan féltek ahhoz, hogy bármit is válaszoltak volna. Tudták, hogy az ellenséges falvak sámánjai olykor kihívják egymás szellemerőit – és amelyikük erősebb, az legyőzi a másikat. A rituálékról is sejtettek egyetmást, ahogy a sámánok magukba gyűjtik az egyes állatok szellemerejét. A leendő sámán az erdőbe ment, és ott nyolc napig böjtölt. Aztán várta, hogy megérkezzen a kiválasztott állat. Amikor az feltűnt, a sámán egy botot lendített meg előtte – ha megfelelően fel volt készülve, ekkor az állat holtan esett össze a lábainál. Kivágta az állat nyelvét vagy annak egy darabját, gyökerek háncsaival jó szorosan összekötözte, és száraz helyre rejtette el, hogy majd később hasznát vehesse. A szellem erejével, amely a nyelvben maradt, attól kezdve ő rendelkezett. A legidősebb fiú odasúgta a többieknek: – Ez a sámán biztosan sokszor járt az erdőben, és sok állat szellemerejét gyűjtötte magába. Másképp nem merné kihívni a nagy Duksztát. A sámánok általában a vidraszellemet fogadták magukba elsőként, de legtöbbjük újra és újra visszatért az erdőbe, hogy újabb erőkkel gazdagodjon.
Olyan sámánról viszont senkinek sem volt tudomása, aki nyolcnál több állat szellemerejével rendelkezett volna. – És még valami – szólalt meg hirtelen a sámán. – A népetek nem tiszteli a lazacot és a békát. Ezért most meg kell halnotok. A fiúk levegő után kapkodtak. Ők ugyan nem bántottak semmiféle lazacot vagy békát, de az elveszett fiúk éppen ezt tették. Most láthatták, hogy az egész törzset bűnösnek tartják az elkövetett tettek miatt. – Hogy lássátok, milyen erők felett rendelkezem, jól figyeljetek arra, amit mondok. Ahogy elindultok hazafelé, egyikőtök holtan fog összeesni. A tó közepén a második is meghal közületek. Amikor a tó partjához értek, a harmadik is meghal. Csak a negyedik fog hazaérni, hogy átadhassa Duksztának az üzenetemet. Aztán ő is meghal. Reszkettek a fiúk a félelemtől, ahogy a csónakhoz rohantak, és vízre lökték azt. Egyikük sem beszélt. Vajon beigazolódik, amit a sámán mondott? És ki lesz az első közülük, aki meghal? Alig néhány lábnyira a parttól a csónak közepén evező fiú holtan fordult le az ülőhelyéről. A többiek rémülten nézték, de eveztek tovább, amilyen gyorsan csak tudtak. Egy másik is meghal majd a tó közepén? És ki lesz az? (befejező része következik)
Balázs Imre József fordítása Vetró Bodoni Barnabás illusztrációi
ARANY VERSEK 4. Arany János
Szülõhelyem Szülőhelyem, Szalonta, Nem szült engem szalonba; Azért vágyom naponta Kunyhóba és vadonba. (1865 körül)
Naturam furcâ expellas... Gyermekkoromban felköték A színben egy nagy tökharangot, Amely ugyan nem ada hangot, De másképp vígan működék; Megvolt a súlya, lódulása, Kötelét hogy jól visszarántsa S vele a kis harangozót; – Szóval: csinált kommóciót. „No, mondám, majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek És azt egész nap kongatom Saját kényemre, szabadon.” Így kongatom most untalan E verseket – bár hangtalan. (1877. július 9.)
Arany János rekonstruált dolgozószobája a nagyváradi Arany János Múzeumban.
Lövétei Lázár László
Harangozó természet(esség) A Szülőhelyem című négysorost azért tartottam fontosnak idézni, mert nagyon jól megmagyarázza a másik Arany-vers címében szereplő Horatius-hexametert: „Naturam furcâ expellas, tamen usque recurret”, azaz: „Űzd vasvillával, de a természet bejön újra”. Eltekintve attól a szélsőséges esettől, amikor valaki disznót tenyészt a tömbházlakásban – egyenesen kívánatos, hogy néha „bejöjjön hozzánk a természet”: visszatér így életünkbe az a tisztaság, amit már rég elveszettnek hittünk, és ami után heves nosztalgiát érzünk. Mint Arany János is. Több mint húsz évet élt le ugyan a magyar fővárosban, de igazán megtelepedni ott mégsem tudott. Pedig szerette a budapesti embereket: az Őszikékben verset írt a rikkancsról (a „hírlapárusról”), az öreg pincérről, mégis elvágyódott a fővárosból, vagy a „tölgyek alá”, vagy a „ligetbe”... Vagy vissza a gyermekkorba. Kizártnak tartom, hogy lenne olyan férfiember, akinek kölyökkorában ne lett volna töklámpása. A tökharang már bonyolultabb valami, de akinek van némi fantáziája, könnyen el tudja képzelni a dolgot (erre a „fantáziálásra” kényszeríti az olvasót a vers első nyolc sora). Sokkal érdekesebb viszont (mert többet elmond Aranyról) az, ami a vers további soraiból kiolvasható: kinek fog harangozni Arany? Önmagának? Hiszen egész életében „saját kényére, szabadon” szerette volna kongatni a verseket (lásd például A vigasztaló című versének utolsó versszakát). Van Aranynak egy verse, A dalnok búja, ami napjainkra nagyon kiment divatból – pedig fontos dolgokat tartalmaz: „Tettekre híni fel a vásott / Idők fiát szent hivatásod”, mondja egy hang a „dalnoknak”, ő viszont kézzel-lábbal tiltakozik a felszólítás ellen. „Hangtalan” akar verselni. Ez a luxus viszont csak nagyon ritkán adatott meg neki. A Naturam... ebből a szempontból kivételnek számít: a vers tényleg csak posztumusz látott napvilágot. De akkor már késő volt: Arany jóval korábban a nemzet költője lett. Halála után az újságok napokig fekete gyászkeretben jelentek meg...
Mezei Kinga
Kicsi és nagy, avagy két „testvérmûfaj”
Frida Kahlo: Én, a szegény kicsi szarvas (1946) – olaj, vászon; magángyűjtemény
1927-ben, Kodály Háry János című daljátékának bemutatásakor, először hangzott fel magyar népdal operaszínpadon