A sámán kihívása (Indián mese)
1. rész A lazacidény kellős közepén történt, hogy négy tizenéves fiú a part mentén bóklászott. Ahhoz nem voltak elég idősek, hogy elirányítsák a nagy halászbárkákat, amelyek néha tizennégy órát is eltöltöttek a vízen. Az volt a feladatuk, hogy segítsenek kirakodni, amikor a bárkák visszaértek hallal megrakottan. De az még beletelik egy időbe, amíg visszajönnek, gondolták a fiúk – még csak most indultak el. Ahogy figyelték a halakat, amint ki-kiugranak az öböl vizéből, kedvet kaptak, hogy ők is fogjanak néhányat. – Gyerünk, evezzünk el Humpy Creekig – mondta a főnök unokaöccse. – Lefogadom, hogy dugig van lazaccal. Ő volt a legfiatalabb négyük közül, s mindenki tudta, ő lesz majd egyszer a nagyfőnök utódja. A három idősebb társa azért volt vele, hogy megvédje őt mindenféle bajtól. Mentek is engedélyt kérni, hogy elindulhassanak halászni. Kis híján beleütköztek Duksztába, a sámánba, aki a törzs nőtagjaival beszélgetett éppen, meg azokkal, akik már túl öregek voltak ahhoz, hogy maguk is halászni menjenek. A fiúknak nem volt kedvük, egy ilyen kellemes napot elrontani azzal, hogy a sámán leckéit hallgassák, kissé tehát irányt változtattak, hogy kikerüljék őt. – Mostanában jó idők járnak – mondta éppen Dukszta párfős hallgatóságának. – Bőven van hal és vadhús, és más törzs nem háborgatott minket. Ez jól is van így. De a fiatalok emiatt másképp gondolkodnak, nem annyira lelkesek.
Nem látják értelmét a versengésnek, hogy jó harcosok és jó vadászok legyenek. – Nem veszik komolyan a szertartásokat sem – vetette közbe az egyik idős férfi. – Múlt héten láttam, hogy az egyik fiú, aki a főnök unokaöccsével jár, a parton hagyta a lazac szálkáit ahelyett, hogy visszadobta volna a vízbe. – Nem elég szigorúak velük az idősebbek. Bennük is sokkal több most a nemtörődömség. Dukszta látta a fiúkat a part felé menni, és tudta, hogy szándékosan kerülték el őt. Fiatalkora gondtalanabb idejében, mielőtt még befogadta a sámánszellemet, biztosan ő is ezt tette volna. Emlékezett még rá, hogyan próbált ellenállni annak, hogy befogadja halott nagybátyja, a korábbi sámán szellemerejét annak idején. Nem akarta vállalni ezt a terhet – és súlyosan megbetegedett. Amikor a gyógyító férfiak eljöttek hozzá, elmondták neki: a betegségét az okozza, hogy ellenáll a különleges adottság elfogadásának. Nem volt más választása, mint befogadni az erőt, és megtanulni bánni vele. Az élete ettől megváltozott, sokkal nagyobb súlya lett mindennek. – Amikor a férfiak hazaérnek ma este, beszélni fogok velük – mondta Dukszta. – Figyelnünk kell a rítusok pontos betartására. A fiúk csak a beszélgetés foszlányait csípték el, miközben előkészítették a csónakjukat az úthoz. A szél enyhe volt, jó ilyenkor vízen lenni, gondolták. Ahhoz, hogy elérjék az öblöt, aho-
vá készültek, ki kellett evezniük a nyílt vízre, és több mérföldnyit menniük egy torkolatig, amelyik a sziget túlsó oldalán volt. Jó erőben voltak, úgyhogy könnyű mozdulatokkal evezgettek az öböl bejáratáig. Kivontatták csónakjukat a partra, és megkötötték egy cölöphöz. Horgászni kezdtek, a víz hemzsegett a lazacoktól. Rengeteg halat fogtak rövid idő alatt. – Gyújtsunk tüzet, ti nem vagytok éhesek? – adta ki az utasítást a főnök unokaöccse. Tüzet gyújtottak uszadékfából, s köveket raktak köréje, hogy felforrósodjanak. Az egyik fiú egy kis vermet ásott a homokba, a többiek nagyobb leveleket kerestek. Kirakták a vermet a forró kövekkel, beborították a köveket levelekkel, felülre a szintén levelekbe csavart halakat tették. Persze, beletelt egy időbe, amíg a halak megsültek, úgyhogy a fiúk türelmetlenkedni kezdtek. Nem bírtak tétlenül ülni. – Rakjunk még nagyobb tüzet, süssünk még több halat! – mondta a legidősebb. Megint fát kerestek, köveket hordtak, újabb, még nagyobb tüzet gyújtottak feljebb a parton, aztán ismét nekiálltak halászni. Most még inkább haraptak a halak. Egyiket a másik után húzták ki a vízből a fiúk, és minden újabb hal újabb izgalmat jelentett. Teljesen megmámorosodtak
a nagy kupacnyi lazac látványától, rohantak velük a tűzhöz. De most már teljesen elfeledkeztek arról, hogyan szokás a halat sütni: ahelyett, hogy újabb kis gödröt ástak volna, a legidősebb fiú rögtön elkezdte a halakat a forró kövekre dobálni. Az egyik még élt. – Látjátok, hogy vonaglik? És hogy sistereg a tűzön! – kiabálta a fiú. A többiek röhögtek, és saját halaikat ugyanúgy a kövekre dobták. Nagyokat kacagtak, ahogy a pattogást és sistergést hallgatták. A legnagyobb fiú még egy arra ugráló békát is elkapott, azt is bedobta a tűzbe. Az kínjában hányta-vetette magát, ahogy szabadulni próbált, a fiúk pedig térdüket csapkodták, nevették, hogy kapálózik. A főnök unokaöccse aztán mégis kezdte kényelmetlenül érezni magát, nagyanyja szavai jártak a fejében, aki többször mondta neki, hogy minden állattal tiszteletteljesen kell bánni. Különösen a békával, mondta a nagyanyja, az a törzsünk számára különleges lény. Hogy is feledkezhettek meg magukról ennyire? A fiú számára most már világos volt: ő és a társai alapvető szabályokat szegtek meg ma. Félni kezdett, hogy ennek még következményei lesznek. Elkomolyodva szólt a többiekre: – Azt hiszem, megsült már a hal a veremben! Gyertek enni. A többi fiúnak is hasonló gondolatai támadhattak, mert nagyon elcsendesedtek, ahogy enni kezdtek. Evés után megtisztították a maradék halat, aztán a csónakba tették a korábbi zsákmánnyal együtt. Belökték a megrakott kenut a vízbe, és hazafelé indultak. Visszafelé sokkal lassabban haladtak: a rakomány nehéz volt, s a fiúk fáradtak az eseménydús nap után. Az első órában nem történt semmi különös, de amikor félúton járhattak, hirtelen szél támadt, és a víz erősen hullámzani kezdett. Hatalmas hullámok és felcsapódó tajték között hánykolódott a kis csónak. Bár a fiúk általában ügyesen boldogultak a vízen, most alig bírták megakadályozni, hogy felboruljanak. Kétségbeesve eveztek. Illusztrációk: Vetró Bodoni Barnabás
– Nézzétek! – kiáltotta az unokaöcs. – Telik meg a csónak! – Evezz erősebben! – kiáltotta a legidősebb. – Több erő kell, hogy a felszínen maradjunk. – Az evezőm! – kiáltotta egyikük. Egy erősebb hullám tépte ki a kezéből. A csónak minden hullámmal magasra emelkedett, aztán hirtelen zuhant a mélybe. Rövidesen mind elvesztették az evezőjüket, és már csak kapaszkodtak a kenu szélébe. Egyszer csak az amúgy is túlterhelt kenu megtelt vízzel és felfordult. A fiúk a vízbe estek. Jó úszók voltak, de nehéz volt megtalálni a csónakot a sötétben. – Itt van! – kiáltotta a legidősebb, s a többieknek is sikerült megragadniuk a felborult csónakot. Hangosan kiáltoztak segítségért, de abban az órában már senki sem volt kinn a vízen. A hideg víz elzsibbasztotta a kezüket, ahogy kapaszkodni próbáltak. A lábukat már nem is használták a felszínen maradáshoz: tartalékolták az erejüket. Teljes testsúlyukkal próbáltak ránehezedni a felfordult csónakra. Szorításuk egyre lazult. Ha nem jön gyorsan a segítség, megfulladunk, gondolták.
A homályból hirtelen kenu körvonalai bukkantak elő – feléjük tartott. – Kik azok a csónakban? – kérdezte az unokaöcs, szemét erőltetve, hogy jobban lásson. – Úgy látom, a rokonaink – mondta a legidősebb, ahogy közeledett a csónak. – Jaj, de jó, úgy látszik, messzebb jutottunk a hazaúton, mint gondoltuk – mondta egy másik, ahogy a ködből ismerős nagybácsik, unokatestvérek arca bontakozott ki. A közelgő segítség új erőt adott nekik. – Azért jöttünk, hogy megmentsünk titeket – mondta a kenuban ülők vezetője, és feléjük nyújtotta a kezét. A kimerült fiúk alig várták, hogy rájuk kerüljön a sor, csak a főnök unokaöccse habozott. Emlékei közt nagyanyja szavai motoszkáltak azokról, akik a viharok áldozatait jönnek megmenteni. (folytatjuk)
Balázs Imre József fordítása
Könyvben a Kövér Lajos-történetek Megjelent Lackfi János meseregénye Lackfi János nevét már jól ismeritek, versei mellett tavaly ízelítőt kaptatok a Cimborában a szerző Kövér Lajosról szóló meseregényéből is. A József Attila-díjas író, költő, műfordító, szerkesztő Lackfi 1971-ben született Budapesten, 1996 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, szerkesztője a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratnak, a dokk.hu internetes irodalmi kikötő egyik alapítója. Zsámbékon él, öt gyermek édesapja. Lackfi János: Kövér Lajos színre lép Molnár Jacqueline rajzaival General Press Kiadó, 2007.
Fekete Vince
Hétvégeken gyakran Hétvégeken gyakran elmegyünk kirándulni. Ilyenkor apukám felhozza Győzőt a garázsból és bepakolunk mindenféléket: üstöt, összecsukható székeket és kisasztalt, és ételeket. Korán indulunk, napkeltekor és a patak mellett szoktunk reggelizni a kisüstből, tojásrántottát. Tesóm és apukám beszerzik az ágakat és rakják a tüzet, mi készítjük elé anyukámmal az abroszt, a zöldségeket meg egyebeket.
A hétvégi ház Amikor vettük, volt benne egy pad, egy asztal, vagy négy szék, négy szentkép. Van hozzá csűr, ásott kút, és van istálló. Van hozzá kert, és udvara is van. Van egy almafa és három meggyfa és három szilvafa. Akik eladták, jól jártak vele, ezt Tatámtól hallottam. Ez azt jelenti, apukám szerint, hogy jól bevásároltunk. De az udvar, a homokozó, az istálló, a csűr, a kert, s szemben a domb mindent megér. És még patakunk is van, ahol nyáron lehet fürdeni. Jól jártunk vele.
Estefelé A Nyerges-tetőről beér az árnyék egészen a völgybe, oda, ahol a Veszes-patak folyik. Mutatja apukám anyukámnak. A teraszon ülünk és nézünk befelé a kerteken át. A csűr mellett a málnabokrokat lengeti az esti szél. A tehenek kolompja hallszik a kapu elől. Indulunk tejért.
Keszeg Ágnes illusztrációja
Zsidó Ferenc
Egy furcsa mûvész
A kofa
A vígan kipingált cégéren ez állt: Ekabu Bekapu – Szendvicsrestaurátor Alul, kisebb betűkkel, meg ez: Szendvics Gróf egyenes ági leszármazottja. Ekabu erre a rokonságra nagyon büszke volt, az pedig egyoldalúságának számlájára írható, hogy nem érdekelte, fordítva esetleg fennállna-e. Az említett grófról egyébként nem tudott semmit, de úgy érezte, az épp elég. Kitűnő menedzser barátja szakmai jótanácsára vállalta fel ezt a csöppet sem nyűgös rokonságot. Bekapu mindenfajta szendvics restaurálását elvállalta türelemért és megértésért cserébe, munkáját szenvedélyesen végezte, ősétől származó szakmai bravúrral. Művésze volt ennek a csupa-szendvics világnak. A szendvicseket műtárgyként kezelte, az elfogyasztókat pedig műélvezőként. Tudta, kora művészetének netovábbját hozza létre így. Mert a művészet mindig képes megújulni, nemesedni... A restaurátorok sorsa általában hálátlan, de Bekapu nem is várt elismerést ettől az utókortól, ő a szendvicsek érdekében végezte munkáját. A teremtett eredmény maga volt a titkos elismerés. Hogy tevékenységében ne zavarja, haját alacsonyra vágatta, szakállát meg persze. Ruházata alig volt több kettőnél. Szeme körül a szarkalábak laza fénybe borultak a restaurált szendvicsek hálájától, míg háta mögött az elaggott, málló szendvicsek tornya árnyéklott. És Ekabu remekelt, munkája mindig remek lett. Ha benézett hozzá valamelyik szomszéd, s futtában megkérdezte: „na hogy megy az üzlet, hogy megy?”, Bekapu humorkás szomorral jegyezte meg: „Rakosgatom...”. Nem tette hozzá, hogy az igazi művészek sorsa mindig hálátlan, mert titokban, másodállásban szendvicsgyáros volt...
Szürkülődött. Igyekeztem. Egyfelé. A kofa is igyekezett. Eladni a még nyakán maradt halom murkot. – Jöjjön, fiatalember, olcsón adom! – kínálta nevetségesen alacsony áron. Nem mentem. Mire a sarkon befordultam, ugyanaz a murok még kevesebbet ért már. Hasztalan. Aztán a kofa összepakolt. Fölkanyarította vállára a terhét. Hazabaktatott. A sötétben. A murokkal. Jól tudott cipekedni, mindent jól tudott. Kinyitotta a lakásajtót, felkapcsolta a villanyt, terhét pedig ledobta. Nem, nem azért, mert mérges volt rá! Kést, fazekat keresett elő, nekiállt, s megpucolta a murkokat. Az összest. Apróra, nagyon apróra vagdalta őket – a szokásosnál semmivel sem hevesebben –, aztán főni tette, ahogyan kell. Csöndesen. Egy óra elteltével szakértelemmel szurkálta egy fogpiszkálóval a murokdarabokat, hogy lássa, megfőtteke, s miután megfelelőnek találta őket, maga elé húzta a fazekat, s mind megette. Az egészet! Mert hallotta: a murok sok A vitamint tartalmaz, s az egészséges.
ARANY VERSEK (2.) Arany János
Barátomhoz
Lövétei Lázár László
Petőfihez
Tipegő Pegazus, szeszélyes múzsa
Unszolsz, hogy írjak holmi verseket: S mily szívesen fogadnék szót neked! De átkozott gebe az a Pegaz, Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.
Ha kerülne olyan elvetemült olvasó, aki „ától cettig” elolvasná az utolsó harminc év magyar verseit, annak bizonyára feltűnne, milyen sok költemény szól a versírás nehézségeiről. De ez a téma egyáltalán nem a kortárs költők találmánya – erre éppen Arany János Barátomhoz című verse az egyik legjobb példa. Arany egész életművén végigvonul ez a kérdés, hiszen az 1850-es Eh! című verse éppúgy az íráskor felmerülő problémákat tárgyalja („Eh! mi a kő jutott hozzám, / Hogy nem megy az irka-firka; / Hiába van toll kezemben, / Csak bámulok, mint a birka...”), mint az 1877-es Hagyaték („Hát csak írni, mindég írni / A manó se tudja, mit? / Nosza, már a közönség is / Lásson egyszer valamit!”). Hogy miért választottam én mégis a Petőfinek dedikált verset, arra két magyarázattal szolgálhatok. 1. Az egész világirodalomnak nincs még egy verse, ahol a Pegazus (a költői elragadtatás, ihletettség hagyományos szimbóluma) ilyen áldatlan állapotban szerepelne: Aranynál „átkozott gebe”, „rossz ló” lesz a mitológia szárnyas lovából, amit hiába noszogat a költő, csak tipegésre futja annak erejéből. 2. A harmadik versszak a magyar irodalom legbájosabb „önkritikája”, a versszak utolsó sora pedig („Csuklott a múzsa s rám rivallt: «elég!»”) szép lassan ki fogja szorítani az esti imát az életemből. A vers külön érdekessége, hogy Arany talán már Petőfiék első szalontai látogatásakor átadhatta a kéziratot Petőfiné Szendrey Júliának megőrzés végett (aki olyan „jól” megőrizte azt, hogy a kézirat csak százegynéhány év múlva került elő a Tiszántúli Református Egyházkerület debreceni nagykönyvtárából). A „ma kucsmád nyomtam fel” s az utolsó két versszak mindenesetre azt sugallja az olvasónak, hogy Petőfiék személyesen is jelen lehettek a vers írásakor, a Petőfilevelekben legalábbis nem történik említés a versről, márpedig ha Petőfi a „kihűlt” kéziratot olvasta volna – ismerve csipkelődő természetét –, bizonyára nem hagyta volna szó nélkül Arany „provokációját”.
Tegnap már mintha írni kezdenék, Egészen a tollrágásig menék, De, varjú tépje meg a rossz lovát, Hiába biztatám, hogy: co tovább! Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán Egy kis Petőfiség ragadna rám: Lekarcolék egy pár „hozzá”t, „felé”t, Csuklott a múzsa s rám rivallt: „elég”! Mit is haszontalankodom vele, Mikor szivem zsibajjal van tele. Vendége jött s avval sok a dolog, Minden kis érzelem sürög-forog. Bolond szeles nép! lót-fut céltalan, S egymásba ütközik minduntalan. De nem csoda, a szív vendége nagy S igen kedves neki, mert az te vagy. (1847. szeptember)
Petőfi rajza Arany Jánosról (1848)
Mezei Kinga
Amikor magatoknak olvastok
Most már biztos, hogy az elkövetkező évek során nem kell „tartanotok” a képességvizsgától, hiszen, amint valószínűleg tudjátok, az új tanévtől megszüntették ezt a felméréstípust. Ennek ellenére nem árt megjegyeznetek, hogy maradtak az egységes félévi dolgozatok, amelyek ismereteiteket, fölhalmozott tudásotokat hivatottak felmérni. Ezért is folytatjuk barangolásunkat az irodalomban főleg elméleti síkon. Ne feledjétek, ismereteitek akkor kiválóak, ha legalább fele-fele arányban tartalmaznak elméleti és gyakorlati összetevőket is. Előbbiek tekintetében segítségetekre leszünk, utóbbiakat azonban rátok bízzuk, hiszen senki más nem tud helyettetek elolvasni egy regényt, egy novellát vagy bármilyen más irodalmi művet!
Az elbeszélõ költemény Elnevezése jelzi: verses epikus alkotás ez, olyan irodalmi mű, melynek cselekményszála és szereplői vannak, formailag pedig a lírai szövegekhez áll közel, hiszen verses formában (szakaszokra tagolva, rímmel, ritmussal ellátva) íródott hosszabb-rövidebb elbeszélésről van szó. Sajátosságát természetesen a verses forma adja. Tehát: olyan epikai műfaj, melyet át- meg átszőnek a lírai elemek. Líraisága főként képalkotásában, érzelmi-hangulati gazdagságában, vallomásos jellegében nyilvánul meg. Mivel az elbeszélő költemények történetét (tartalmát) el lehet mesélni, cselekményében megleljük – általában – az epikus művekre jellemző szerkezeti egységeket – gondolunk itt az expozícióra, bonyodalomra, fordulópontra, különböző eseménysorokra, tetőpontra és végkifejletre. Ugyanakkor találunk benne epikus közlésformákat is: elbeszélés, leírás, párbeszéd és monológ. Az elbeszélő művekben a szerzők személyes érzelmei is kifejezésre jutnak, rokon- vagy ellenszenvüknek adnak hangot. Megszólítják szereplőiket, figyelmeztetik őket a veszélyre, ezáltal szinte személyes kapcsolatot teremtenek velük („Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok… / Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog; / De az én Jancsimnak helyén állt a szíve, / Azért is közéjök nagy bátran belépe.” – Petőfi Sándor: János vitéz). Gimnáziumi tanulmányaitok során két-három magyar elbeszélő költeménnyel ismerkedtek meg: Arany János Toldijával, Petőfi Sándor János vitézével és esetleg Vörösmarty Mihály Szép Ilonkájával. Mindháromról elmondható: az 1800-as években íródtak, s mivel a magyar irodalomnak ezek a legismertebb elbeszélő költeményei, kijelenthetjük, hogy ez a műfaj leginkább
a 19. századra volt jellemző. Nem áll szándékunkban elemezni a három mű egyikét sem, hiszen az irodalomórák témái, ezért ízelítőül inkább szemelvényeket közlünk két alkotásból. Eredményes-kellemes (újra)olvasást kívánunk ehhez! „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben. Rémlik, mintha látnám termetes növését, Pusztító csatában szálfa-öklelését, Hallanám dübörgő hangjait szavának, Kit ma képzelnétek Isten haragjának. Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton, Nem terem ma párja hetedhét országon; Ha most feltámadna s eljőne közétek, Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek. Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát, Parittyaköveit, öklelő kopjáját; Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát, És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.” (Arany János: Toldi – Előhang) „Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek; S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása, Örökös hajnalnak látszik pirossága. Benne tündérfiak és tündérleányok Halált nem ismerve élnek boldogságnak; Nem szükséges nekik sem étel, sem ital, Élnek a szerelem édes csókjaival.” (Petőfi Sándor: János vitéz – 26. fejezet)
Szonda Szabolcs
Színházi varázs és a grund világa Száz esztendeje, 1907-ben jelent meg az egyik legismertebb magyar ifjúsági regény, A Pál utcai fiúk. Szerzője, Molnár Ferenc író, drámaíró, publicista 1878. január 12-én született Budapesten, nagypolgári családban. Jogi tanulmányokat folytatott, aztán 22 évesen váratlanul mégis újságíróként kezdett dolgozni Budapesten. Már hírlapi cikkei bizonyítják nyelvezetének gazdagságát, leleményességét, sajátos, csipkelődő, ám mély érzésű humorát. Irodalmi pályája novelláskötettel indult. Első színművét (A doktor úr) 1902-ben mutatták be. Színműírói tevékenysége az, melynek köszönhetően gyorsan nevet szerez magának a kulturális világban, nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. Az I. világháborúban haditudósító volt, 1939-ben Svájcba, majd 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált feleségével, Darvas Lili színésznővel. New Yorkban hunyt el 1952. április 1-jén. Drámaírói munkássága a legjelentősebb. A korabeli Magyarországon még egy hasonló kaliberű, ám a Molnárétól eltérő tematikájústílusú színpadi szerző van, Herczeg Ferenc. Ám külföldön magyar író nem ér el akkora színpadi sikereket műveivel, mint Molnár Ferenc – annak ellenére, hogy szépirodalmi munkásságának megítélése, a magyar irodalomtörténetben való elhelyezése máig vita tárgya olykor. Vígjátékaiban ritka dramaturgiai érzék nyilvánul meg, műveit gördülékeny cselekményvezetés és hatásosan időzített konfliktusok jellemzik. Színpadi műveit – melyek közül a legismertebbek a Liliom, Az ördög, A testőr, a Játék a kastélyban – napjainkban is játsszák világszerte. Szerzőjük egyszerre fogalmazza meg bennük a kozmopolita (világpolgár) gondolatait, illetve helyezi nagyító alá a magyar polgári osztály visszásságait: beleérzéssel, csípős, ragyogó humorral, emberien, tehát szerethetően.
Molnár Ferenc (1878–1952)
Egy máig tartó sikertörténet Molnár Ferenc legfontosabb prózai munkája a magyar ifjúsági irodalom máig vonzó, sikeres, olvasott alkotása, A Pál utcai fiúk, amellyel a szerző 1907-ben, 29 éves korában készült el. Azóta számtalan kiadása és fordítása jelent meg, több sikeres film készült belőle, sőt, egy magyarországi (alternatív zenét játszó) együttes (lásd: www.puf.hu) is nevében hordozza a mű címét. A fordulatos, izgalmas történetet felölelő regény nemcsak a pesti grundnak, a házak közötti-mögötti
Molnár Ferenc
A Pál utcai fiúk (részletek) A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette. (...) Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudtunk képzelni. A Pál utcai telek gyönyörű sík föld volt, s ez volt az, ami az amerikai prériket helyettesítette. A hátulsó rész, a fatelep, ez volt minden egyéb: ez volt a város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne
beépítetlen területként felejthetetlen játék helyszínének állít örök emléket, hanem az erősek és gyengék, büszkék és alázatosak közti, olykor a (gyermeki) kíméletlenségig menő összecsapásokat örökíti meg résztvevő hitelességgel, igencsak életesen. Olvasása közben ritka az az ember, aki ne érezné magáénak a regénybeli történéseket, és ne foglalna állást Nemecsek Ernő, Boka, Geréb és Áts Feri kalandjai közepette. Hegedüs Géza irodalomkritikus úgy ítéli meg: A Pál utcai fiúk a világirodalom egyik legjobb ifjúsági regénye. Így folytatja: „Ez a regény valójában több mint nemes erkölcsű ifjúsági olvasmány: a századforduló budapesti kamasz fiainak nagyepikája, humorral és érzelemteljesen fogalmazott ábrázolás néhány gyermektípusról.”.
higgyétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások tetejébe várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd, és minden erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. (...) Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz, és azt mondták egymásnak: – Szervusz! Csak a szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan haptákba vágnia, és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott: – Hogy állasz? – Össze a sarkot! – Ki a mellet, be a hasat! – Hapták! És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. (...)
A könyv maradandó értékeit nemcsak a folytonos újrakiadások jelzik, hanem az is, hogy a 2005-ben A Nagy Könyv elnevezéssel a magyar olvasók körében lezajlott szavazásos játék keretében az előkelő második helyen végzett (Gárdonyi Géza regénye, az Egri csillagok mögött). Idén, megjelenésének centenáriumán, a budapesti Szabó Ervin Könyvtár internetes honlapján külön összeállítás világítja meg A Pál utcai fiúk egy évszázada vonzó világát. Érdemes tehát ellátogatnotok a http://www.fszek.hu/konyvtaraink/kozponti_konyvtar/olvasoi_terek/olvasotermek/irodalmi_es_nyelvi_olvasoterem/a_pal_utcai_fiuk címre.
Idõutazás a grund világába A Pál utcai fiúk minden bizonnyal azért is annyira népszerű, mert – mint említettük – a kalandos játékok helyszínéül szolgáló grund és az azt birtokba vevő gyerekbandák világát festi meg eleven színekkel. A Cimbora szerzői, mai magyar írók körében érdeklődtünk: hogyan emlékeznek gyermekkoruk grundélményére? Íme, az erre vonatkozó emlékek közé tett időutazás eredményei.
Kukorelly Endre
Minden a lányok miatt Bp, hatker (Budapest VI. kerülete – szerk. megj.). Teljesen beépítve. Délelőttös heteken a Hunyadi téren fociztunk. Ha csak kis időnk volt. Kis idő mindig akadt. Szünetekben az iskolaudvaron játszottunk, az Andrássy úti általánosba jártam. Szemben a Képzőművészeti Főiskola, mellettünk a Lukács cukrászda. Suli után, ha volt pár óránk, kiföldalattiztunk a Ligetbe. A Hunyadi tér jó volt, de a téri galerivel folyton ment a purparlé. Verekedés, kemény hógolyózás kődarabokkal, ilyesmi. A Simonyi-féle Vörösmarty utcai galeri is veszélyes volt, pedig a Szondy sarkán, egy lebombázott ház helyén, míg oda nem épült a MABÉOSZ székháza, sokáig megmaradt a grund. A Simonyiék olykor bevettek, nem volt ki a csapat, de az túl vad volt nekem, üvegcserepek, téglatörmelék közt folyt a játék, nem úsztad meg, hogy perceken belül ne dőljön belőled a vér. Persze a focihoz ez hozzátartozott. Én meg a focihoz tartoztam hozzá. A Rózsa utcában is játszottunk, ha véletlen arra jött egy autó, megálltunk, megvártuk, hogy elhúzzon. Nyolcadikban a Tormási színre vitte velünk A Pál utcai fiúkat. A Tormási volt az osztályfőnök. Nagyon bírtuk. Pár év múlva kirúgták, mert mutogatta magát a kisfiúknak. Nem én játszottam a Nemecseket, hanem két tehetséges prolifiú, a Barta Jani meg a Szöllősi, váltott szereposztásban. Ezt akkor nem értettem, fájt is, pont jó lettem volna Nemecseknek, kicsi voltam és szöszi. Kolnayt játszottam, keresztény úrigyerek, igazából stimmelt a szereposztás. A gittegyle-
Illusztrációk: Csillag István
tes különjelenetet sokszor előadtuk, baromi jól, hatalmas sikert arattunk vele. A díszleteket a Rajkai papája, a Thália színház díszlettervezője csinálta. Rajkai mint Csele. Meghalt autóbalesetben. Tormási is meghalt, úgy tudom. Szoktam találkozni a Kajtár Gézussal meg az Ónodi Gyurkával, beszélünk szegény Tormásiról, velünk is próbálkozott. Tiszta fiúosztály. Kettővel alattunk már vegyes. Megváltozott a szag az iskolában, mikor megjelentek a lányok. A grundon minden a lányok miatt történik. Értük, nélkülük. Ha megjelennek a lányok, kiürül a grund.
Molnár Vilmos
Soha eszményibb játszóteret Aligsráccá érésem a hetvenes évekre esett. Akkoriban gombamód nőttek ki a városokban a lakónegyedek. Ez Csíkszeredában is azzal járt, hogy évekre építőteleppé változott a város egyik-másik szeglete.
Soha eszményibb játszóteret! Akit nem kergetett téglarakások között egy végsőkig felbosszantott, dühöngő éjjeliőr, az nem tudhatja, minő csiklandós érzés a pillanat töredéke alatt dönteni: elrohanjon-e az emberfia, mentve a bőrét, vagy inkább engedjen az ellenállhatatlan késztetésnek, és hasát fogva jól kiröhögje magát a komikusan sápítozó bakteren (kockáztatva, hogy füle lecsavarása mellett még tucatszor jól trottyon is rúgják). A leendő tömbházaknak és sorházaknak óriási alapokat ástak a munkagépek, ezek esőzések idején öszszefüggő tórendszerré változtak. Válogatott faanyag kínálta magát tutajok eszkábálására, és az első tengerészleckék után kezdődhettek a tengeri ütközetek. A félig kész tömbházak becserkészése a labirintusnyi pincéktől az everestnyi tizedik emeletekig, a bátor felfedezőkre hárult. A tavakból kifogott békákon a parton sebészprofesszorok serege gyakorolta elmélyülten a szakma mesterfogásait egy szál bugylibicskával. A hegesztőktől karbidot lehetett csórni, viszont a karbiddal és vízzel megtöltött üvegek robbantgatása mindenre elszánt kémikusokat kívánt: megtörténhetett, hogy a karbidos üveg a kémikus kezében robban. Időről-időre kitört a várépítési láz is: hullámlemez, tégla, deszka, kátránypapír mind alkalmas volt a mágikus hely összetákolásához, ami csak a miénk volt, és ahol összegyűlhetett a TÖRZS. Sor kerülhetett az első cigaretta beavatásszerű elszívására, meg lehetett tervezni a szomszéd törzs várának lerombolását, és égő szemekkel, pisszenés nélkül végig lehetett hallgatni a jól informáltak színes beszámolóit arról, mi mindenféle történik szombatonként este a diszkó mögött a nagylányok és nagyfiúk között. Még egyféle gittünk is volt: a bádoghordókban olvasztott szurokból langyos állapotában kellett a munkásoktól kunyerálni egy darabkát. Elárulhatom, hogy korántsem kellemetlen az íze, épp olyan jól lehet rágni, mint a rágógumit. A szurok, a róla elterjedt közhiedelemmel ellentétben, kiválóan tisztítja a fogat, és úgy rá lehet szokni, mint ültetvényes öreg négernek a bagó folytonos csócsálására. Csak ahogy rendre elkészültek a tömbházak, úgy lett egyre kisebb és kisebb az építőtelep, s úgy szorultunk ki belőle, mint ahogy végül gyerekkorából szorul ki az ember. Elveszett az egész, ahogy odalett a Pál utcai fiúk grundja is, hiába védték meg a vörösingesek ellen.
A tûz születése Kedves olvasóink, a tévéhíradót nézve gyakran hallhattatok pusztító erdőtüzekről. Az utóbbi évek nyári viharai idején a villámütés is több alkalommal okozta egy-egy ház pusztulását. Mi, akik megszoktuk, hogy az ember megszelídítette és szolgálatába állította a tüzet, ilyenkor döbbenünk rá, hogy milyen zabolázatlan erő rejlik a lángokban. Elődeink ezt sokkal jobban számon tartották. A tüzet az égből eredeztették, egy-egy istent tettek meg védelmezőjének, s a tűzzel való bánni tudást különleges kiváltságnak, a tűzvészt pedig isten büntetésének tekintették. A görög mítosz szerint a tűznek az égben volt a helye, s mivel Prometheusz lehozta a földre, tettéért kegyetlenül kellett lakolnia.
Az óind védákban szereplő Agni isten neve is tüzet jelent, maga a tűz, a tűzhely felügyelője, a máglya tüzével az égbe, az istenekhez juttatja az emberek adományait. A skandináv eposz, az Edda értelmezői a tréfamester Lokiról ugyanezt feltételezték: az embereknek ő adta át a tüzet, felügyel rá, ő védi a házi tűzhelyet. Rómában a házitűzre Vesta istennő, a görögöknél pedig Hesztia istennő ügyelt.
Akik gondját viselték a tűznek… A magyar parasztság a tüzet szintén tiszteletre méltó élőlényként képzelte el. A göcsejiek szerint a húsvét előtti böjt idején újjászületik, ilyenkor etetni és itatni kell. Sót kell szórni bele, este pedig egy pohár vizet tenni a tűzhely mellé. Ha nem viselnek rá gondot, megharagszik, eltávozik a háztól vagy tűzvészt okoz. Ha valamiért haragos volt, fel-fellobbant, szikrákat szórt, sisteregve égett („morgott”). Ilyenkor élelmet (például kenyeret, sót, lisztet), italt kellett a tűzbe dobni, esetleg beleköpni, hogy megengesztelődjék. Vagy rá kellett szólni, a szomszédba küldve el. Karácsony éjszakáján a tűz szomszédolni indul, a szomszéd ház tüzével együtt panaszolja ki magát. A tüzet tisztelni kellett. Tilos volt szemetet dobni bele, ellenben a megszáradt szentelményeket ajánlatos volt a tűzben elégetni. A tűzhöz további meggyőződések is fűződnek. Hogy tűzvész ne érje a gazdaságot, a háziasszony éjfélkor hétszer körbeszaladta a házat. Szerencsét jelentett, ha a gólya a fészkét a ház vagy az istálló tetejére rakta, mert akkor a házat tűzveszély nem érhette, ellenben ha a fészkét leverték, a csőrében maga hozott tüzet a házra. Hitték: a tűzben olykor emberi lényeket, például meghalt családtagokat lehet megpillantani. S ha egy halott ruhadarabja, használati tárgya a házban maradt, a tűzbe dobva lehet a másvilágra utánaküldeni. Az éhező halottakat szintén tűzbe vetett élelemmel táplálták. A magyar mitológia azonban nem jutott el a tűzkultuszig, egy tűzistenség kialakulásáig.
A tüzes Főnixmadár A tűz legismertebb alakja az egyiptomi mitológiából származó, magányosan élő Főnix. Egy régi leírás szerint „a Fénix madár az Égi Madarak között a legtsudálatosabbnak tartatik. Ez Arábián terem, a mint írják, némellyek másutt is mondják.... Élete rendszerint terjed hatszáz hatvan esztendeig, némelly Tudósok szerint továbbis. Azt-is állítják felőle, hogy az egész föld kerekségén tsak egyetlen-egy madár légyen ilyen, ritkán láttatik, nagyságára annyi mint a saskeselyü, a nyaka körül arany színű fényes, a farkában pedig rósa színű tollai vannak, artzulatja pofás, feje tetején pedig búbja vagy bobitája vagyon. Két jeles dolgokról magasztaltatik pedig mindenek felett ez a madár.” Hosszú élete végén, halálát közeledni érezvén, a főnix fészket rak magának illatos, zsenge ágakból. A fészekbe ül, s megvárja, amíg az meggyullad, s ő a fészekkel együtt porrá ég. Ezután a hamvából egy féreg bújik elő, ebből lesz majd az új főnixmadár. Szülője hamvait nagy tisztelettel helyezi örök nyugalomra. Mirhából egy tojásalakú edényt készít, ebbe gyűjti a megégett madár és a fészek hamvait, s a nap városában, Heliopolisban a Nap Templomának oltárára helyezi.
A haza bölcse
Deák Ferenc portréja – litográfia
Az 1860-as évek valamelyikében Deák Ferenc egy alkalommal összecserélte kalapját egy fiatalember hasonló fejfedőjével. Amikor a fiatalember visszavitte a kalapot az ismert politikusnak, a következő párbeszéd zajlott le kettejük között. – Összecseréltük a kalapjainkat. Úgy látszik a fejméretünk körülbelül megegyezik. Deák erre ezt válaszolta. – Körül igen, de belül?
Szegények eledele, éttermek ínyencsége Ma, amikor lassan a leggyakoribb étteremtípus a pizzéria, nehéz elképzelni, hogy alig két-három évtizede egy pizza elfogyasztása a nyugati jólét érzetét kelthette az étkezőkben. Pedig akkoriban ezt az ételt leginkább azok kóstolhatták meg, akik eljutottak Bécsbe vagy még nyugatabbra. Aztán bekövetkeztek a változások, és kezdtek mifelénk is megnyílni a pizzériák. Előbb az újdonságnak és különlegességnek kijáró áhítattal és tisztelettel néztük őket (még emlékszem, hogy a ’90-es évek elején Pisában milyen szívdobogva ettem meg egy Bismarck-pizzát, hallal, olajbogyóval és kemény tojással), aztán egyre megszokottabbá lettek. Olyannyira, hogy ma már akár telefonon is rendelhetünk egyet-egyet. Attól, hogy a pizza bevonult a gyorsételek sorába, persze, még megmaradtak a magasabb kategóriájú pizzázók is, ahol például fenyőmagos-mazsolás pizzát is ehetünk. (Mielőtt bárki elrohanna a Hargitára fenyőmagért: ez a mediterrán vidékeken honos píneafenyő magja, nem a Kárpátokban élőké.) Sőt, vannak olyan luxuséttermek is, ahol bizony pizzával (is) kecsegtetik a vendéget. A pizza ma már viszszavonhatatlanul gasztronómiai különlegesség – is. Nem a pizza az egyedüli a szegények eledelei közül, amely utat talált a magasabb gasztronómiába, a felsőbb osztályok étrendjébe. A szintén Itáliában népszerű tésztafélék is ilyenek, vagy a zöldségraguk, például a magyar konyha lecsójához hasonló francia ratatouille, vagy akár a francia óceáni partvidéken a közönséges feketekagyló. (Arrafelé a sokadalmakban nem miccset, hanem kagylót árulnak, szalmakrumplival.) És persze nagyon sokszor ebbe a csoportba tartoznak az idegen konyhák (török, görög, arab, kínai, afrikai stb.) által kínált ételek is. (Magam is abszolút különlegességként gondoltam arra a földimogyorós sült csirkére, amit egyszer egy zimbabwéi ismerősöm készített – pedig arrafelé ezek a leggyakoribb, legelérhetőbb alapanyagok.) Ebből persze az is látszik, hogy a legkönnyebben úgy lehet a szegények egykori eledele a magasabb gasztronómia része, ha olyan országokban próbáljuk
meg elkészíteni őket, ahol az alapanyagok ritkaságnak számítanak. Olykor ez nem is kell különösen nagy távolságot jelentsen, alig néhány száz kilométer is elegendő, ha nagyon különbözőek a természeti körülmények. A 19. században az észak-nyugat-angliai Lancashire legszegényebb munkásainak mindennapi étele az ún. Lancashire hot-pot, egy tartalmas egytálétel volt. Reggel feltették főni a hozzávalókat, este megették. A környékbeli gentlemanek legfeljebb az orrukat fogták be a szagára. Pedig ki tudna ma már megfizetni egy olyan ételt, amelyben a marha- és birkahús mellett kagyló és osztriga is van?
Kis pizza-történelem Amikor megszületett, a pizza nem volt egyéb, mint a szegények eledele. A 16-17. századi Nápolyban kenyértésztából sütöttek lepényeket, amelyeket aztán olajjal kentek meg. (Gabonafélék és zsiradék jelentették a magyar paraszti étrend alapját is: kenyér és szalonna.) Ha jobb napjuk volt, rádobáltak valami maradékot is. Nem sok köze volt az úri háztartásokhoz, a későbbi éttermekhez, annál elterjedtebb volt viszont a Földközitenger vidékeinek szegényei körében, már az ókortól kezdve. Nehéz nem ráismerni például a pizza elődjére abban a keletlen tésztából sült, olajba mártott kenyérben, amit az ókori görög gályák evezősei kaptak. Amikor sietniük kellett egy-egy ütközetbe, akkor evezés közben táplálkoztak. (Ez persze azt jelentette, hogy az evezősorok közül az egyik evett, a többi dolgozott.)
Az oroszlán diszkrét bája Gyerekkoromban minden Metro Goldwyn Mayer filmet megnéztem. Na jó, ez így nem állja meg a helyét. Tehát: gyerekkoromban minden Metro Goldwyn Mayer film elejét megnéztem. Hogy miért? Látni akartam a híres oroszlánt. Az a néhány másodperc, amikor a nemes vad beszél hozzám, vagy legalábbis ezt éreztem én akkor. Maga a film ritkán érdekelt, hiszen többnyire sokat beszélgettek, keveset kardoztak, lövöldöztek, szóval sok volt a duma, kevés a tett. Manapság is szívesen nézem a rég halott hollywoodi nagymacska-sztárt, persze azzal az eltéréssel, hogy a filmet magát sem hagyom ki, ha lehet. Ráadásul most már nem kell keresgélnem az Oroszlános filmeket, hiszen itt van az MGM Channel, a maga többnyire remek és egész napos felhozatalával. És itt tegyünk egy kis kitérőt.
Az MGM-fõszereplõk pályafutása Az oroszlános MGM logó a világ egyik legismertebb mozgóképe. Azt azonban kevesen tudják, ki is az a bizonyos állatkirály, aki a karikában megjelenik és hangját hallatja. Nos, a nagymacska színészneve Leó (megjegyzem, nem utal túl sok fantáziára a kitalálók részéről), és első alkalommal 1916-ban lépett a világot jelentő gyöngyvászonra, akkor még a Goldwyn Pictures Corporation címerállataként, egy azóta feledésbe merült oroszlánszínész alakításában. 1924-ben aztán a Goldwyn, a Metro és a Louis B. Mayer stúdiók szövetségre lépett, és létrejött a filmtörténet egyik leghatalmasabb és legsikeresebb stúdiója, a Metro Goldwyn Mayer. Leó pedig igazán kenyérbe esett, hiszen azóta is ott morog-üvölt minden MGM film elején. Az első hivatalosan jegyzett MGM Leót egy Slats nevű oroszlán alakította, aki 1919-ben született a dublini állat-
kertben. Emigráns volt, persze. Az ő hangja még csupán látható volt, hiszen a némafilmek korszakában lépett a képbe. 1928-ig használták az arcát, aztán jól megérdemelt nyugdíjba vonult, és 1936-ban megtért az örök szavannákra. Második Leót a Jackie nevű nagymacska alakította, és az ő hangját már hallhatta is a nagyérdemű, eleinte gramofonról, aztán – a hangos film színre lépte után – élőben. Őt egy Tanner nevű állatkirály, majd két névtelen sztár követte az MGM- logón. Az utolsó Leó lassan ötven éve hódít a vásznon, és ezzel egyike a legrégebben játszatott állatszínészeknek.
Választhatunk? TV vagy mozi? És akkor vissza az MGM csatornához. Tény, hogy rengeteg olyan film hozzáférhetővé válik bárki előfizető számára, melyeket egyébként nemigen láthat az érdeklődő. Az is tény ugyanakkor, hogy a tévé nem helyettesíti a mozit. A film a mozivásznon kel igazán életre. Nincs az a hordozó, amely pótolni tudná a gyöngyvászon csodáját. Tehát, ha tehetem, tehetjük, menjünk el a moziba, és ott nézzük meg a filmet, ami épp érdekel. És most jönnek a gondok. Nagyon kevés filmet forgalmaznak Romániában. És ezen nem lehet segíteni. Ennyi pénz van, ennyi filmet lehet moziban megnézni. Aztán nincs olyan mozi, ahol „klasszikus” filmeket mutatnának be. Miért? Gőzöm nincs. Nem éri meg talán. És végül: olvastam egy kimutatást, mely szerint a rendszerváltáskor létező majdnem ezer mozi fele az elmúlt időszakban bezárta kapuit. Vannak városok, ahol egyszerűen nincs mozi. És ha arra gondolunk, hogy alig egy évszázaddal ezelőtt a nickelodeonok (mozik, ahol a belépőjegy öt amerikai centbe azaz egy nickelbe került) világa volt a nép ópiuma... Szóval a helyzet fénytelen, és ezzel keveset mondtam. Ezért is érdemes belenézni az Oroszlános tévéadó műsorába. Van ott minden, az Óztól John Wayne utolsó filmjéig, ami csak szem-szájnak ingere. Egy biztos. A bájosan üvöltő Leó ritkán harangoz be kritikán aluli filmet. És, noha hiányzik a moziélmény, a nívós szórakozás nem marad el. És ez az, amit sokszor elfelejtenek. Hogy a film elsősorban szórakoztat. Vagy legalábbis azt kéne tennie. De erről majd többet máskor.
Fõ a figyelem... Sziasztok! Mindig asziszem nekem má nem tud ujat mutatni az iskola de mégis tud. Persze megin 1 csomó ujj tanárt odaadtak nekünk, met aszongyák a mi osztályunktól menekülnek. Én nem értem métt? A zangol tanárnéninek is bekentünk 1 kicsit a kilincset fokpasztával, sa székire tetünk vagy 3 rajszeget smá futott a zigazgató bácsihoz, hogy kicsapassa a zosztályt. Vagy a magyar tanárnéni is árulkodik, met nem tudunk feljárni 7re. Pedig aszonta, hogy ki korán kel aranyat nyel. Ő lehet nyelt, met vagy 3 foga is aranyporos, de én csak asztot tudom, hogy ki korán kel egész nap álmos. A matek tanár az egyenesen borzalmas. Először mikor megláttuk aszittük a feje forditva van a nyakán, met a teteje üres vót, salul vót szörös. Bisztos asztot gondolta, ha haja nincs legaláb szakála legyen. Hát, én anyit tudok, hogy úgy ahogy van erőst csúf. A majom se venné el a krétát a keziből, nem hogy én. Olyan lába van, hogy csak rea kell nézni smán kész a matek példa, az X-et ki lehet belőle fejezni. Közbe vótunk sajnos temetésen. Azóta apucira nagy tiszteletel nézek. Amikor zenélt a fúvoszenekar egyedül ő kérte fel anyucit táncolni. Mindenki csak nészte de senki se vót legény a talpán, hogy más néniket is mektáncoltasanak. Sajnos azota apucival keveset találkosztam, met megcsináltuk a bort, és ijenkor mindig nézi, hogy főneke a borok. Sközbe kostolgassa. Apucinak az a zelmélete, hogy inkább legyen a zorra piros a bortol mind a hidegtöl. Ami a szerelmet ileti, aba anyucinak igaza let. Ahogy eltelt a nyár ugy a szivembol is elveszet a tüz. Mindha az öszi szel fujta vóna el, vagy mindha egy oktoberi zápor mosta vóna el. Előtte irtam neki verseket, leveleket, de ő nem irt visza. Bisztos nem költői lélek snem tudott még 1 verset se írni. Én aszontam neki szeretem, sha kanibál lennék elvenném feleségül, s szerelemből megeném eleségül. Ettől elpirult, mind egy sült csirkecomb. Akor vettem észre hogy nem is szép. Sőt, inkább csúnya. Ahogy kacagott kilácottak a fogai. Mind a 4. Kevésnek találtam. Asztán már az ora is nagynak tűnt sa feje is. A fülei mind a zelefánté. Akkora orjukai vótak, hogy a hüvejkujával piszkálta. Eddig esztet se látam. De nincs baj, met a ziskolába még sok leány van. Már egy páral kikeszdtem. Rugom, csipem oket. Aszonta apuci adig nincs mit kezdeni 1 leánykával, amig nem vesz észre. Engem már észrevettek. És ez a fontos. Nem a suli. Éjjen a hosszú szünet! Éjjen a vakáció! Már nagyon várom, met akkor jő a Zangyalka sa Mikulás. Én őköt szeretem a legjobban! Jó vótam, várom a zajándékot. Sziasztok.
Fűzfánfütyülő Miért viselnek gyűrűt a madarak? A madarak viselkedése, vándorlása már régóta foglalkoztatja az embereket. A természet egyik nagy csodája, amikor ősszel összesereglenek a szárnyas népség képviselői, mintegy varázsütésre elhagyják fészkeiket, elrepülnek, majd tavasszal ismét visszaérkeznek. A madarakra a gyűrűket szakemberek teszik fel, ez segít, hogy jobban megértsék viselkedésüket. Többféle méretű gyűrű van, a madarak méretéhez igazodva. Az adatokat számítógépbe vezetik (régebb: füzetbe), majd ha megtalálják a gyűrűt (befogják a madarat, rosszabb esetben elpusztulva találják), értesítik azt a központot, amely meggyűrűzte a szárnyast. A fémkarikák alumíniumból készülnek, nem nehezek, nem zavarják a repülést, ellenben nagyon sok hasznos információ gyűjtésében segítenek. Éppen ezért, ha véletlenül elpusztult madarat találtok, netalán felfigyeltek a közeletekben egy meggyűrűzött madárra, értesítsétek a biológiatanárotokat vagy szóljatok egy ornitológus (madarak viselkedését vizsgáló) szakembernek.
A madarak életének számtalan csodája közül megemlítendő, hogy a sarki csér nevű madár vándorol a legtöbbet, hiszen évente közel 50 000 kilométert repül.
A nálunk élő madarak többsége a telet Afrikában tölti, és elsősorban nem a hideg űzi el őket innen, hanem a táplálék hiánya (jól bizonyítja ezt, hogy a nálunk telelő gólyák, ha etetik őket, nem pusztulnak el télen). Téli „madaraink” egy része északabbról vándorol ide telelni, de vannak olyanok, amelyek egész évben jól érzik magukat tájainkon. Védjétek hát őket! Ha pedig etetni kezditek, akkor ne hagyjátok abba! A következő lapszámban a madarak téli etetéséről is olvashattok.
Cimbi az interneten (7.) Kedves olvasóink! Cimbi internetes rovatát ezután helyesírásailagnyelvtanilag javított változatban közöljük. Ebbe hosszas egyeztetés és sértődés után Cimbi is beleegyezett, bár szerinte az ő helyesírásával nincs gond. Nagy gond valóban nincs :-), mi mégis úgy gondoljuk, így világosabb lesz számotokra az, amit épp javasol, hiszen nem mindenki érti egyformán a „Cimbi-nyelvet”. Alább legújabb ajánlatát olvashatjátok – most már helyrepofozott nyelvezetű szövegben. (a szerk.)
Köllő Zsolt
Felfedezõ út a világhálón
Sziasztok! Én nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én inkább szeretem nézegetni a képeket, mint hogy örökké olvassak. Éppen ezért arra gondoltam, hogy elmondom nektek az egyik kedvenc oldalamnak a címét. Igaz, hogy ez most nem humoros, de néha komolyan is kell viselkedni, legalábbis így mondta az osztályfőnök. No, az oldalnak, amiről beszélek, a címe: www.naturart.hu, és egy csomó fényképet tartalmaz. Csak a természetről és az állatokról. Ott vannak olyan lehetőségek is, hogy a fotósok beszélgessenek, meg ilyenek, de én mindig csak azt csinálom, hogy kinyitom az oldalt, megnyomom, hogy belépés, és utána azt, hogy összes kép. Egyszerre nem lehet az egészet végignézni, de aki, mondjuk, tud az orvostól 2–3 napos hűlésre papírt szerezni, annak van lehetősége. Ott vannak virágok, madarak, rókák és még mindenféle szép élőlény. Olyan kép is van, amilyen szerintem nincs is, de biztosan valahogy lefényképezte valaki, valamikor. Arra is jó, hogy amikor felmérgelődök, vagy a szerelemben csalódok, akkor nézegetem őket. Mert a természet a mi barátunk. Ezt mondta a biológiatanár. Azoknak, akik sem olvasni, sem képeket nézegetni nem szeretnek, hanem csak hallgatni otthon a természetet, azoknak azt mondom, hogy keressék meg a www.madarhang.lap.hu-t. Itt addig keresgélhetsz, amíg az iskola véget ér. S még azután is. Akkor sziasztok. Jó keresgélést. Ha valamit nem tudtok, kérdezzetek meg engem, vagy valakit, aki esetleg tud segíteni. Lehet felnőtt is, de gyermek jobb!
dánkban, send a postalá lc é sz a rt ta g Mé e tudjuk, b levélhullás, d b rû sû a e b t ul nem ind a k majd tõletek e zn e rk é n sa hogy hamaro ihlette s élményeitek ió c ká a v g le û valószín esen észetesen szív rm te e kr e ly e írások is, am s) zonda Szabolc válaszolunk. (S Nagy Ágota-Gabriella (Nagyernye) – Valóban figyelemre méltó az egyik napilap pályázatán díjazott írásod, mely nemcsak egy édesapa (az Édesapa) alakját rajzolja meg érzékletesen és lelkesen, hanem a kamaszok és szüleik közti kapcsolatra is kitér. Novemberi lapszámunkban részletet közlünk majd belőle. • Két újabb verset is küldtél. Az egyik a környezetvédelem, a természet iránti emberi felelősség egyre égetőbb problémáját érinti (Haldoklik a Világ!). Üzenete igencsak helyénvaló, de nem igazán verssorokba kívánkozik, főként, hogy ragrímek tarkítják („fényt-lényt”, „élni-beszélni” stb.), megfogalmazása nem valami eredeti, képi világa is eléggé elkoptatott elemekből áll össze. A másik versed (Mikor leszáll az est...) is leginkább az eredetiség hiányát jelzi – a benne szereplő szóképek alapján („trombita a háborúk mezején”, „ágyú a harcok tengerén”, „bilincs a fájó kezekről” stb.) Petőfi-utánérzésnek tűnik (ami nem jelenti azt, hogy üzenete ne lehetne részben aktuális ma is). Ha jónak látod, küldj még verseidből, de azt is javaslom, hogy líra iránti vonzalmadat inkább prózaszövegekben kamatoztasd. Németi Emőke (Nagyvárad) – Hangulatos, fordulatos kisregény Diákdetektívek című, kb. 40 gépelt oldalnyi szöveged, amely ugyan többé-kevésbé felhasználja a hasonló ifjúsági regények és kalandfilmek kínálta mintákat, de erénye leginkább az, hogy gördülékenyen mondja a történetet, annak témáját mai, iskolai környezetbe helyezve – lévén, hogy ez számodra a legismerősebb. Nincs arra helyünk, hogy nagyobb terjedelemben vagy teljes egészében közöljük – akár tömörített változatban is –, ezért röviden összefoglaljuk tartalmát, és közöljük egy jellemző részletét.
Három jó barátnő, a 13 éves Emma (a kisregény narrátora), illetve a vele egykorú Nóra és Vera azon tűnődnek, milyen mesterséget is válasszanak majd. Iskolájukban váratlanul bűntény történik: ellopják a szomszéd osztályba járó Anita arany karkötőjét. A barátnők felcsapnak detektívnek, főként, hogy a karkötőt megtalálók pénzjutalomban részesülnek. Ám alig kezdik el helyszínelő munkájukat az alkalomszülte diákdetektívek, a helyzet bonyolódik: valaki megmérgezi Anita egyik osztálytársnőjét, a lányok pedig úgy sejtik, többről van szó ebben az ügyben, mint egy eltűnt karkötőről. A rejtély feltárása érdekében viszont kockázatot vállalnak, és majdnem lebuknak, amikor bemennek Anita lezárt osztályába nyomokat keresni. Közben gyanúba keveredik az iskolaigazgató, mert látszólag próbálja eltüntetni a nyomokat. A lányok kifaggatják néhány iskolatársukat, akiknek Anita szerint közük lehet az ügyhöz. Az iskolaigazgató viselkedése egyre titokzatosabbá válik, a kórházban fekvő, megmérgezett diáklány szavai még inkább gyanúba keverik őt. Miután pedig Anita elárulja, hogy apja és az igazgató, két régi barát közt veszekedés robbant ki pár nappal azelőtt, és az igazgató fenyegetőzni kezdett, már biztosak a tettes kilétében. Azonban bizonyítaniuk kell feltételezésüket, azt is, miképpen követte el tettét az igazgató. Vera nem vehet részt ebben, ezért Emmára és Nórára hárul a feladat, hogy – a kémiatanárnő segítségével, akitől az igazgató a méreg receptjét kapta, mondván: patkányok ellen kell – leleplezzék a tettest, miután mobiltelefonnal sikerül az igazgatót megvádoló hangfelvételt készíteniük. A feladatot megoldják, az időközben a kimerülésig gyakorló Vera fellépése is nagy elismerést vált ki. Emma elhatározza: nyomozóirodát nyit majd, tudva: ebben is számíthat Nórára és Verára. A kisregény egyik legizgalmasabb fejezetét közöljük, tömörített változatban: azt, amelyikben a diákdetektívek rábizonyítják vétkességét az igazgatóra.
Németi Emőke
Diákdetektívek (részlet) A nagy leleplezés Tíz perc elteltével bekopogtunk az igazgatói irodába. Erre a tíz percre azért volt szükség, mert ezalatt valószínűleg a kémiatanárnő elért a rendőrségre, és segítséget tudott tőlük kérni. Bár ő azt tanácsolta, várjunk, amíg a rendőrség kiérkezik, magamnak akartam megszerezni az örömet, hogy közlöm hőn szeretett igazgatónkkal: lelepleztük. A kopogásra nem érkezett belülről válasz, így benyitottunk. Ott ült az íróasztala mellett, és úgy tűnt, mintha valami roppant fontos dolgott intézne. Miután közelebb mentünk, kiderült, hogy csak firkálgat egy lapra. – Elnézést, tanár úr! Beszélni szeretnénk Önnel! – kezdtem udvariasan. – Mit akartok? – kérdezett durván az igazgató. – Nem tudom, tudja-e, tanár úr – folytattam más hangon –, hogy a barátnőim segítségével nyomozásba kezdtem egy kilencedikes lány elltűnt karkötőjének ügyében. Melney tanár úr nem nézett fel, de abbahagyta a firkálgatást. – Mint kiderült, a karkötőt nem elhagyta a tulajdonosa, hanem ellopták tőle. Miután erre rájöttünk, kezdtük keresni a tettest. A lánytól szerzett információk alapján felkerült a gyanúsítottak listájára néhány név. Ám ezekről utóbb kiderült, hogy semmi vagy nagyon csekély közük van az ügyhöz. Kivéve egy nevet. A tanár úrét. Az igazgató felpattant a helyéről. – Micsoda, ti engem gyanúsítotok? – Nemcsak, hogy gyanúsítjuk, tanár úr! Biztosak vagyunk benne, hogy Ön áll a dolgok hátterében. – Ez azért hallatlan! Mégis mire alapozod a feltevésed? – kérdezte tőlem gúnyosan. – Először akkor tetszett gyanússá válni, mikor hirtelen rá tetszett törni Kati nénire, miközben ő annak a lánynak az osztályában akart takarítani, akit megmérgeztek. Miután el tetszett érni, hogy a takarítónő távozzon, szétnézett az osztályban, mintha keresne valamit. Majd távozott. Másodjára akkor figyeltem fel Önre, mikor nagyon ideges tetszett lenni, és szó szerint el tetszett minket üldözni az iskolától. Mint később kiderült, ingerültségének az volt az oka, hogy a rendőrök találtak valamit Melinda osztályában,
ami bizonyítja, hogy mérgezés történt. Már ekkor sejtettem, hogy Ön lehet a tettes. Aztán a megmérgezett lánytól megtudtuk, hogy mielőtt az osztályába ment és evett volna mérgezett uzsonnájából, Önt látta utoljra, de csak hátulról. Nekem akkor az volt a teóriám, hogy akkor tette bele a mérget a lány ennivalójába, és épp elhagyhatta az osztályt. Olyan mérget használt, ami még egy rövid időre amnéziát is okoz. Megfordult a fejemben, hogy nem azért etette-e meg ilyen méreggel azt a szerencsétlen lányt, mert az tudott valamit, amiről Ön nem szerette volna, ha kitudódik. Ekkor a barátnőmnek eszébe jutott, hogy talán a kémiatanárnőtől szerezte meg a receptet vagy magát a mérget. Felkerestük, és akkor láttuk, hogy Ön is oda tart. Miután bement, a 21. század csodálatos találmányai közül az egyik segítségével felvettük a beszélgetésüket. Vagyis azt, hogy megfenyegette a kémiatanárnőt, ha bárkinek is szólna a méregről. Mi később mégis rávettük, hogy tanúskodjon Ön ellen. Most éppen ide tart, a rendőrség kíséretében. – Nagyon ügyes! – mosolygott ránk az igazgató, bár elég vészjóslóan. Hogy palástoljam félelmem, gyorsan megkérdeztem: – Most már csak azt nem tudom, miért tette? Azt tudjuk, hogy nincs valami jó barátságban Anita édesapjával, de ez még nem elég ok arra, hogy ilyesmit tegyen. – De, nekem elég ok volt rá. Olyasmire kértem meg, amin az életem múlt, és ő nem segített. Megfogadtam, hogy ezt még egyszer visszafizetem neki. Azt hittem, a karkötő ellopásával annyi fájdalmat okozok neki, amennyit ő okozott nekem akkor. – Azt hiszem, ez nem volt túl ésszerű. – Most már én is belátom. Lebecsültem a képességeiteket. Bennem is felmerült a gyanú, hogy tudtok valamit, azért ólálkodtatok mindig körülöttem, de azt nem gondoltam volna, hogy sikerül megoldanotok ezt az ügyet. Csak egyvalamit nem vettetek számításba. – Mégis mit? – Szerintetek ha engem most börtönbe zárnak, mert ha oda nem is, de igazgató már nem maradok, ki fogja megszervezni az év végi műsort?
Családi kör — az állatok világában Ha érdekel, hogyan nőnek fel az állatgyerekek, hol divat a milliónyi utód és hol az egyke, melyik állatcsaládban hozzák világra ivadékaikat az apák, és kikre hárul az állatcsemeték életre nevelésének feladata, barangolj velünk. – Hé, ti ott! Ne súgjatok! (Jean Effel rajza)
Önfeláldozó szülõi szeretet
zó példájaként emlegetik a néha kicsinyük csontvázát magukhoz ölelve őrző majomanyákat.
Fel-felröppenve, fészkétől egyre távolabb magát földre vetve, vergődve csalja fiaitól egyre messzebbre az ellenséget a rubinfülemüle
Anyjuk hátán biztonságban közlekednek a kis vízimadarak
Az állatszülők többsége odaadóan gondozza kicsinyeit, a gondoskodás mértéke és időtartama azonban fajonként változik. A madarak őrzik fészküket, melengetik és fáradságot nem ismerve táplálják a pihés fiókákat. Az emlősanyák tisztára nyalogatják, tejükkel táplálják, tanítgatják, óvják kicsinyeiket. Éveken át kényeztetik, becézik csemetéiket az emberszabású majmok, és az anya sokáig gyászolja elpusztult utódát. A „majomszeretet” megrá-
fiairól a figyelmet a fürjanya, a liletojó, az ugartyúk.
A szülői önfeláldozás megrendítő példájával még a tengerek mélyén is találkozunk. A polipanyáknak táplálkozni sincs idejük, A csimpánzok családjában hosszú éveken át tart a szoros kötődés anya és gyermeke között
Az apróságokat védő anyák igen veszedelmesek, a legbátrabbak akár életüket kockáztatva is megvédik családjukat. Hangos kiáltozással űzik el területükről a gyakran jóval nagyobb, erősebb betolakodót a varjak, csókák, verebek, magát sérültnek tettetve tereli el
A polipanyák legtöbbje életét áldozza, hogy utódai világra jöhessenek
míg heteken át friss vízzel legyezgetik, tisztogatják százezernyi petéjüket, így annyira legyengülnek, hogy mire a kispolipok kikelnek, legtöbb anya el is pusztul.
Akik soha nem ismerik meg szüleiket Természetesen az állatanyák sem csupa mintaszülők. Sokan alig vagy egyáltalán nem törődnek gyerekeikkel, akiknek így nem sok az esélyük a túlélésre. Fajuk fennmaradását úgy biztosítják, hogy rengeteg utódot hoznak létre, azokból aztán néhány felnőtté fejlődik. Az orsóférgek több mint
hatvanmillió petét raknak le évente, sokmillió utóda születik egyetlen légynek, levéltetűnek, de a fiaikkal nem sokat törődő halak is százezrével rakják le ikráikat. A rovarszülők gondoskodása többnyire abban merül ki, hogy élelemben gazdag környezetet – gyümölcsöt, virágot,
szép kövér hernyót vagy éppen
trágyát – választanak petéik számára. Az ízeltlábúak már gondosabb szülők. A pókok puha hálót szőnek petéik és a kikelt apróságok részére, a farkaspókok és a skorpiók hátukon hordozzák az újszülötteket. A gyerekeit sorsukra hagyó mostohákra a madárvilágban is van példa. Nemcsak a kakukk rakja idegen fészkekbe tojásait, hanem a dél-amerikai fekete fejű réce, az észak-amerikai gulyajáró vagy az afrikai mézmutogató madár is. Igaz, a kiskakukkokat nem
kell félteni. Amint meglátják a napvilágot, első ténykedésük sorra kidobálni a fészekből a tojásokat vagy a náluk jóval kisebb mostohatestvéreket, hogy aztán egyedül részesülhessenek az anyamadár által szállított földi javakból.
A nagycsaládoktól az egykékig A családtervezés sem ismeretlen az állatok világában. A puha, meleg madárfészkekben a tojások száma igen különböző lehet attól függően, hogy a szülők hány fiókát képesek táplálni. Ha a kismadarakra sok veszedelem leselkedik, jó, ha nagyobb a gyermekáldás, hogy legalább egy részük megér-
hesse a felnőttkort. Ezért kerül 1015 tojás a széncinkék, 7-8 az apró ökörszem fészkébe. A madárvilág nagyragadozóinak nem kell ellenségtől tartaniuk, így gyakran nőnek fel testvér nélkül a sasok, keselyűk, kígyászölyvek fiókái. Az egyke a divat a pingvinek, a flamingók és több emlősállat, köztük a delfinek, denevérek
családjában is.
A legbiztonságosabb gyerekszobák A kisállatok gyerekszobái a fészkek, odvak, földalatti üregek, ahol megszületnek, illetve a barlangok, erdők, mezők, vizek, ahol felcseperednek. A legtökéletesebb óvóhelyet kétségkívül az erszényesek „találták fel”. A magatehetetlen apróságok anyjuk erszényében nevelkednek hónapokon át, a biztonság egyetlen feltétele, hogy az alig két centis újszülötteknek a maguk erejéből kell az erszénybe bejutniuk.
óvóhelyet kétségkívül az erszényesek „találták fel”.
meg kell ismernie a táplálékul szolgáló növényeket, a barátot és az ellenséget, megtanulnia a zsákmány elejtésének módját, a rejtőzködés, a menekülés tudományát. A madárfiókáknak a repülést, az éneklést, a kismajmoknak még a járást is tanulniuk kell.
A fiatal elefánttehenek gyakran anyjuk haláláig mellette maradnak, és együtt védik a borjakat a nagy ragadozóktól
A munkamegosztás jól bevált a prérikutyák, a szurikáták, de a majmok családjaiban is. Az idősebb nővérek lelkesen dajkálják kistestvéreiket, megtanítva őket az ehető gyümölcsök, növények, ízletes rovarok felkutatására, miközben maguk is megtanulják a nevelés fortélyait, hogy később jó szülőkké válhassanak. A leghosszabb ideig, közel kilenc hónapig a születésükkor alig két centis wallabi-gyerekek maradnak anyjuk erszényében
A magatehetetlen apróságok anyjuk erszényében nevelkednek hónapokon át, a biztonság egyetlen feltétele, hogy az alig két centis újszülötteknek a maguk erejéből kell az erszénybe bejutniuk.
Az anyja után kétségbeesetten sírdogáló kistigris még nem mutogatja „oroszlánkörmeit”
Az emlősök családjaiban a gyerekgondozás elsősorban az anyák feladata, az apákra a család védelme hárul. A párjuk mellett életük végéig hűségesen kitartó pingvinek, hattyúk, gólyák, albatroszok a szülői feladatokat is megosztják egymás közt, együtt óvják és felváltva táplálják fiaikat. A szurikáta-lányok lelkiismeretesen vigyáznak kistestvéreikre, hordozzák, gondozzák őket
Apa csak egy van ... A legodaadóbb anyák, köztük az amerikai kontinensen élő oposszumok, azután is sokáig hátukon cipelik farkukkal anyjuk farkába kapaszkodva egyensúlyozó fiaikat, miután azok kinőtték az erszényt
Ahány ház, annyi szokás A kisállatok nevelése, tanítgatása szinte születésük pillanatában elkezdődik. Az ifjú nemzedéknek
A gólyák életük végéig hűségesek párjukhoz, és valahányszor fészkükre szállnak, örömteli kelepeléssel köszöntik egymást
Az igazi nagycsaládokban, ahol több generáció él együtt, az élelemszerzésbe, a kicsik tanítgatásába, védelmezésébe a nagynénik, nagymamák is besegítenek.
Ritkán esik szó az apai szeretetről, önzetlenségről, pedig sok állatcsaládban az apa nemcsak védelmezi családját, hanem a gyerekek felnevelését is magára vállalja. A hím bölcsőszájú halak szájukban őrzik az ikrákat, de kitátott szájuk a kikelt kishalak számára is sokáig biztos menedék veszély esetén, a hím csikóhalak pedig még fiaik „világrahozatalát” is vállalják.
Egyes békaapák hátukon hordozzák a petéket, mások meg a kikelt ebihalakat őrzik torokzacskójukban, míg azok képessé válnak az önálló életre.
A hím dajkabéka maga köré tekeri a nőstény által lerakott petefüzéreket, és hősiesen hordozza a porontyok kikeléséig
A tüskés pikó hímje nemcsak pompás fészket épít az ikrák számára, hanem a kikelt kishalakról is gondoskodik
Sírig tartó hûség Megannyi példát sorolhatnánk a párjukhoz halálukig hűséges állatokról. Jóban-rosszban kitartanak egymás mellett a cetek, a gibbonok, de igen gyakran a farkasok is. Példamutató a termeszek házastársi hűsége, a „legszorosabb” élettársi kapcsolat azonban a tengerek mélyén élő ördöghalak közt alakul ki: a jóval kisebb hímek valósággal hozzánőnek nőstényükhöz, hogy azután egész életükben vele maradjanak.
Az apák feladata a tojások kiköltése több madárcsaládban, köztük a víztaposóknál, a kékvércséknél és a legtöbb futómadárnál.
Az ördöghal nősténye holtáig magával hordozza rátapadt élettársait
A futómadarak – emuk, kazuárok, nanduk (képünkön) – hímjei nemcsak költenek, hanem hosszú hónapokon át védelmezik fiaikat
A hím csikóhal a hasán levő költőtáska biztonságos melegében őrzi a nőstény által lerakott több száz ikrát, hogy közel két hónapi „terhesség” után nagy erőfeszítéssel világra hozza őket
Igazi hős apák a hím császárpingvinek. Az Antarktisz jéggel borított partvidékén két hosszú hónapon át étlen-szomjan álldogálva melengetik a hasuk alatti bőrredőbe helyezett tojást, míg a pingvinmama visszatér a tengerből, hogy átvegye a nevelés nehéz terhét.
Életre szóló párkapcsolatokkal leggyakrabban a madárvilágban találkozunk. Ásó-kapa választja csak el egymástól a gólya- és a csókapárokat, de hűségesen ragaszkodnak egymáshoz, védik, ha kell táplálják egymást a papagájok, albatroszok, sasok, egyes bagolyfajok és a pingvinek is
A jég birodalmában is élnek boldog családok
PÁLYÁZAT 1. forduló 1. Melyik pók hordozza hátán a fiait kikelésük után?
a. farkaspók b. kaszáspók c. madárpók
2. Több mint egy évig maradnak anyjuk közelében a kisdelfinek. Mivel táplálja egyetlen újszülöttjét a delfinanya?
5. A képen látható ausztráliai erszényes gyerek élete elsõ két évét anyjába kapaszkodva tölti. Mi a neve?
3. Akadnak önfeláldozó apák a ragadozó madarak között is. Melyik családban a színpompás és szenvedélyes rovarvadász hímek feladata a tojások kiköltése? a. keselyű b. kékvércse c. szirti sas
4. Hol él a kacsacsõrû emlõs, melynek kicsinyei tojásból kelnek ki?
a. anyatejjel b. apró halakkal c. tengeri növényekkel
a. Ausztráliában b. a Galápagos-szigeteken c. Madagaszkáron
a. kenguru b. koala c. wallabi
6. Az újszülött borjút, csikót, szarvast, zsiráfot, antilopot, kistevét (képünkön) anyja nyalogatja szárazra, hogy azután bárhol, bármikor csalhatatlanul felismerje - de mirõl? a. alakjáról b. illatáról c. színéről
Kis játékkalauz (2.) – Az ördöngölés (Székelyföld, Sóvidék, Korond)
Toplászok mestersége Nem csupán háziipari eszközt használó ügyességi próba, használó hanem kézműves Nem csupán háziipari eszközt ügyességi játék a toplóegérrel való aördöngölés ahogy próba, hanem kézműves játék toplóegérrel–való Korondon– nevezik. Egyféle nevezik. párválasztó társasjáördöngölés ahogy Korondon Egyféle ték, tréfás játszadozás is egyben. Sajátos párválasztó társasjáték, tréfás játszadozás is játékszer szükséges ahhoz,szükséges hogy gyakorolhassák. egyben. Sajátos játékszer ahhoz, hogy Ezt a világon egyedülálló népiegyedülálló mesterségetnépi gyakorló gyakorolhassák. Ezt a világon toplászok állítják elő. toplászok állítják elő. mesterséget gyakorló Íme mitmond mondróla rólaa nemrég, a nemrég, éves korában elÍme mit 97 97 éves korában hunyt Máthé Vince toplászmester: elhunyt Máthé Vince toplászmester: - Nem nagy érték a toplóegér, de ördöngölnek vele. A fiatalság, ugye, egyik a másikan kacagnak, - Nem nagy érték a toplóegér, de ördöngölnek vele. azon semmi különös, ijesztgetik vele a nincs Anincs fiatalság, ugye, egyik a másikan kacagnak, leányokat. aki kiijesztgetik is tűzi a mejjibe. KacagnakVan azon semmiVan különös, vele a leányokat. egyet aki ki israjta. tűzi a mejjibe. Kacagnak egyet rajta. Az anyagról pedig, amelyikből készül, ezt mondja egyanyagról korondi toplászdal (énekelte készül, 1997-ben Az pedig, amelyikből eztazmondja 55 éves Máthé Árpád): egyakkor korondi toplászdal (énekelte 1997-ben az akkor 55 éves Máthé Árpád): Régebben az öregek a bikkfatoplót pipatűzre használták.
Régebben öregek amás bikkfatoplót pipatűzre használták. Mostanságaz a fiatalok egyébre használják. Mostanság a fiatalok más egyébre használják. Táskát, sapkát és sok mindent készítenek belőle. Táskát, sapkát és sokjómindent készítenek belőle. Elviszik és a fürdőkön pénzért majd eladják, Elviszik és a fürdőkön jó pénzért majd eladják, Mer a világon máshol sehol csak Korondon csinálják. Mer a világon máshol sehol csak Korondon csinálják.
Nagyobb gyermekek, a nagyleányok és nagylegények játékának kelléke a bükkfataplóval bevont, agyagformából kiöntött kis taplóegér. Régen főként a mára divatjamúlt fonóban használták, elég gyakran. Jelenleg olykor bálban, táncos mulatságokon veszik igénybe a legények. Ijesztgetik vele a lányokat.
Megpróbálják az egeret a lány kebelébe ejteni, dobni. A játékos ijesztgetésnek más célja is van: segíthet közelebb férkőzni a kiszemelt leányhoz. Ugyanis a tűvel ellátott egeret a legény igyekszik kiemelni, kisegíteni onnan, ahová juttatta, a kebel, a szív közeléből. Ha a leány az egeret a színlelt vagy valódi ijedtséget meg a derülést követően felsőruhájára tűzi, az már egyféle sikernek számít, jele annak, hogy nem zárkózik el a játékból ijesztgető legény közeledésétől, folytatódhat az ismerkedés. A taplógomba-feldolgozás mesterei tehát játékszert is készítenek a maguk sajátos nyersanyagából, a Fomes fomentariusból, azaz bükkfataplóból (toplóból). Az egérkészítés a toplász számára többnyire játszi munkát jelent. Lehetőség nyílik így a taplóhulladék látványos felhasználására, érvényesülhet a törekvés, hogy semmi ne menjen kárba. Máthé Vince (Korond rangidős toplásza) és leánya, Julianna elmagyarázták e rovat szerzőjének az egérkészítés több csínját-bínját: az egér testének külső fele maradék kidolgozott taplóból készül, a belső fele pedig a patakmederből hozott agyagból, palából. Ez ki van égetve. Van rá forma, kinyomják az egeret palából, s toplót húznak reá. Kecskeszőrből vagy emberi hajból készítik a bajuszt, enyvvel ragasztják rá. A megszárított palát a sütőben, a lerben égetik ki. Mintegy kéthárom napig tart a kiégetés. A forma gipszből készül ugyancsak Korondon, gumiból, autógumiból pedig az egérfarok. Megvasalt sárga rongyot vagy taplót ragasztanak az egér alsó részére. Míg nyers a pala, beleszúrják a gombostűt. Mikor készen van teljesen az egér, akkor hajlítják meg a tűt. Vékony, hegyezett gyufaszálra kent dukkófestékkel pontozzák a szemeket, így történik a leszemezés. Az enyvet házilag liszttel, vízzel szaporítják.
R E Z E S
C S Ó K A
C S I K I
T E J E L
H A S A L
S O R O Z
M Á S O L
K I T O L
1 2 3 4 5 6 7 8 9
O B I L E C L E I K I L A
D I L L I R G S K
A R U N A