CIMBORA 2007. Május by CimCim Cimbora

Fotópályázatunk eredményhirdetése A novemberi számunkban meghirdetett fotópályázatra beérkezett alkotások közül Kapusi Zalán és Kapusi Áron (Székelyudvarhely) munkáit díjazta a zsűri. Így az már biztos, hogy ők részt vehetnek a nyári Cimbora Kaláka Táborban. Gratulálunk!

CSILLAGMESÉK

A nyolcadik bolygó Naprendszerünk legtávolabbi bolygójának névadója Neptunusz volt, aki a tengerek nagyhatalmú istene a római mitológiában. A félelmetes isten – a görög Poszeidónhoz hasonlóan – tenger alatti kristálypalotában élt feleségével, Amphitritével, és még a földet is megrengette, amikor haragjában felkorbácsolta az óceánok vizét háromágú szigonyával, hatalmának jelvényével.

Neptunusz kocsiját gyönyörű halfarkú lovak repítették (ókori mozaik)

1. Élet a hó alatt – Kapusi Áron

2. A Hargita lakója – Kapusi Áron

A Neptunusz az egyetlen elméleti úton felfedezett bolygó. Az Uránuszhoz hasonló méretű óriásbolygó létezését – az Uránusz pályájára gyakorolt hatása alapján – előbb számításokkal igazolták, csak azután sikerült távcsővel is megfigyelni 1846-ban. Leverrier francia csillagász petróleumlámpa fényénél még azt is kiszámította, hol kell a bolygót az égbolton keresni

3. Csiga-idill – Kapusi Zalán

4. A Tátra pusztulása – Kapusi Áron

A Cimbora Kaláka Pályázat és a Nagy nyereményjáték eredményhirdetését a júniusi Értesítő révén juttatjuk el hozzátok, a nyerteseknek majd külön levélben is megírjuk a részleteket, fontos tudnivalókat. A táborra július 9–13. között kerül sor a Sepsiszentgyörgy melletti Orbán-tanyán.

Cimbora 2007. május–június, XIX. évfolyam Szórakoztató irodalmi, kulturális folyóirat 5–8. osztályos diákoknak Fõszerkesztõ: Farkas Kinga Szerkesztõ: Szonda Szabolcs Munkatársak: Béres Károly, Bogdán László, Forrai Tibor, Keszeg Vilmos, Kónya Éva, Köllõ Zsolt, Zsigmond Gyõzõ

Szerkesztõség: 520064 Sf. Gheorghe, str. Presei nr. 8/A E-mail: cimboramail@gmail.com Tipográfia és tördelés: Vasiliu Anna és Kopacz Attila Prepress: Cova Design Studio, Sepsiszentgyörgy Készült a sepsiszentgyörgyi Cova Print nyomdában.

Nyolc ismert holdja közül a legnagyobbat már a bolygó felfedezésének évében megfigyelték, és Neptunusz félig ember, félig hal fiáról, Tritónról nevezték el. A Földünknél körülbelül ötször kisebb Tritón felszínét közel 200 km vastag jégréteg borítja, felületét széles vulkáni kráterek (kalderák) és cseppfolyós nitrogént kilövellő, több kilométer magas „szökőkutak” (gejzírek) tarkítják.

Támogatóink: Kovászna Megyei Tanács

Kiadja az Erdélyi Híradó Kiadó és a Cimbora Alapítvány Borító: Csillag István Illusztrációk: Csillag István, Keszeg Ágnes, Vetró Bodoni Barnabás

A Neptunusz a légkörében található metánnak köszönheti kékes színét

Pontosabb adatokat a bolygóról és holdjairól a mellette elhaladó Voyager-2 űrszonda szolgáltatott 1989-ben. A Neptunusz felszínét sűrű, kékes színű felhőréteg takarja, sötét foltjai hatalmas viharokról, légörvényekről árulkodnak. A körülötte keringő kozmikus por részecskéi két fényes és egy halványabb gyűrűt alkotnak.

Háromszék, H-Press, Hármas Alapítvány ISSN 1222-1910

A Tritón sűrűn barázdált területeinek látványa a sárgadinnye héjára emlékeztette a névadó csillagászokat (a Voyager-2 űrszonda felvétele)

Kónya Éva

Orbán János Dénes: Búcsú Méhes Györgytől

T  (Egry Gábor rovata)

5. Szász „szomszédolás”

Méhes György: Őzlesen 5 …Lopakodtunk, lesben álltunk, akár az indiánok, míg aztán egy örökre feledhetetlen, kristálytiszta reggelen, miközben egy csipkebokorban guggoltunk, mozgó, szürkésbarna foltokat fedeztünk fel a tisztás túlsó végében. Lélegezni is alig mertünk. Csak meg ne változzék a szél iránya… C Kiss Ottó: Anya örök, Anya repíti anyát (versek) Lackfi János: Mesék Kövér Lajosról (regényrészlet)

T   (Keszeg Vilmos rovata) Házikígyók, őrző szellemek

C  Munkácsy Erdélyben 24 Május 5. és július 15. között a 19. század leghíresebb magyar festőjének műveit láthatjátok, ha ellátogattok Csíkszeredába, a Csíki Székely Múzeumba.

H- - (Béres Károly rovata) Túlélés-lecke a Fogarasi-havasokban 26

P  Cimbi naplója Fűzfánfütyülő Cimbi a zinter neten (5.) Kalandozás a világhálón Link-tipp (Játsszunk versekkel!) Olvastam egy könyvet

Jánk Károly: Álompróba (vers) Szabó Róbert Csaba: Ébresszétek föl nagymamát! (kisregény folytatásokban, 5. és 6., befejező rész)

Szántai János: Kerti örömök 3., Csiribí. Csiribá. (versek)

K   Segédanyag irodalomórára (Mezei Kinga rovata) Hogyan alkossunk szöveget? 13 U   (Szonda Szabolcs rovata) Tavaszi-nyári napsoroló 15 Dsida könnyed-súlyos versművészete 17 … A száz éve, 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született Dsida Jenő minden bizonnyal ízig-vérig költő.(…) Tizenhét évesen jelentkezett versekkel, a Cimbora elődjében, Benedek Elek gyermeklapjában … Kis május–augusztusi névsor 19

P Ti írtátok Diákmúzsa Klub

27 28 28 29 30 31 35

B (Kónya Éva rovata) Úton-útfélen – két keréken

S (Zsigmond Győző rovata)

K

C A nyolcadik bolygó

Orbán János Dénes

1916–2007 Néhány héttel 91. születésnapja előtt, 2007. április 10-én örök pihenőre tért az erdélyi magyar irodalom nagy mesemondója, Méhes György.

Kányádi Sándor: Generációk nevelkedtek Erdélyben az ő elsősorban iúságnak szánt regényein, elbeszélésein, meséin. Évtizedeken át mindenekelőtt – és nem többek között – az ő írásaiból tanulhattuk, ismerhettük meg az iskoláinkból kirekesztett történelmünket... Sütő András: Amit legjobban csodáltam, az ő olthatatlan kedélye volt. Nem a permanens lágyszívű mosoly persze, hanem az idő ostobaságainak fölébe emelkedő irónia, az intellektuális fölény derűje és humora. … És amit a meséiben, kalandos történeteiben a gyerekeknek, az iúságnak írt! Ott járt ő bizony a mesemondással

1916. május 16-án született, Székelyudvarhelyen. Kolozsváron nőtt föl, ott élt és alkotott 80 éves koráig, élete utolsó évtizedében pedig Budapesten. Csodálatos, teljes élete volt. A legszebb feladatot vállalta föl: a gyerekek és a kamaszok oktatását és szórakoztatását. Több mint ezer meséje és novellája jelent meg az erdélyi iúsági lapokban − köztük a Cimborában is. Sok-sok nemzedék nőtt föl írásain, könnyezett és kacagott Szikra Ferkó, Világhíres Miklós, Doktor Brrr, Öcsi és Krisztinka, Ödönke no meg a jó kis Vilike kalandjain. De nem csak meseíróként ünnepelték. Színdarabjai 100-150 teltházas előadást értek meg. Regényei − melyben a régi idők csodálatos Erdélyét mutatja be − hatalmas sikernek örvendenek mind a mai napig, az utóbbi három évben Magyarországon a sikerlisták élén szerepelnek. 2002-ben a legrangosabb magyar állami kitüntetésben, a Kossuth-díjban részesült. Nem maradt el a nemzetközi siker sem, nemsokára megkapta a bécsi Európai Akadémia nagydíját is. Emléke legyen áldott, nyugalma legyen csendes. Immár klasszikussá vált, és mi továbbra is élvezettel fogjuk olvasni csodálatos írásait.

Benedek Elek tiszta levegőjű magaslatain. Máig is élő és eleven hatással. Csoóri Sándor: Méhes György lett a Nagy Mesélő. Ő lett Erdély „Láthatatlan embere”, a csöndes és titkos ellenálló, hiszen, aki mesét ír diktatúrák ideje alatt, végig arról beszél, hogy a gonosznak el kell tűnnie, s az igazságnak pedig győznie kell. Arról, hogy az adott szó szent, az együvé tartozás ugyanígy. Egy nemzet gondolkodásának íratlan alkotmánya a mesekincsében van. Minden jogérzék csíra formájában benne fejeződik ki, s ez lesz később a felnőtt ember öröksége. Méhes György kivételes irodalmi szerepét kivételes módon kell újraértékelnünk ma.

Méhes György

ember megbámulja a Tévéenciklopédia csodálatos állatfelvételeit. Jól tudjuk, ezeket teleobjektívvel, távcsöves filmezőgépekkel vették fel, több száz méteres távolságból, a mit sem sejtő állatokról. Bezzeg a mi időnkben, ha volt is, mi, akkori kisdiákok, hírét sem hallottuk még a teleobjektívnek. Egy nyarat a Kelem e n - h av a s o kb an töltöttünk, Ratosnya közelében. Én akkoriban a 13. életévembe léptem, s Zolti unokabátyámmal együtt belebolondultunk a fényképezésbe. Volt egy olcsó kis skatulyagépünk, azzal keccingettünk, kerestük mindenütt a témát. Hallottuk az erdésztől, hogy őzek legelnek hajnalonként a közeli Csipkés-hegy tisztásán. Lefényképezzük őket! Másnap kora hajnalban keltünk. Ez fél négyet jelentett. Családunk általános lelkesedésére, negyed négyre állítottuk be az ébresztőórát. Fél négykor, az izgalomtól és hidegtől vacogó foggal, már útban voltunk a Csipkés felé. Féltünk egy csöppet, mert híre járta, hogy néhány nappal előbb medve mászkált arrafelé. Megmásztuk a hegyet. Óvatosan lépkedtünk a vastag levélszőnyegen, nehogy ág reccsenjen a lábunk alatt. Térdig gázoltunk a harmattól csepegő páfrányosban. Az ég már világosodott, halványzölddé és galambszínűvé változott, mikor az első sugarak végigpásztázták a tisztást. Feküdtünk egy bokor

mögött, nyakig vizesen, vacogva, és vártuk az őzeket. Nem jöttek. Másnap, harmadnap, negyednap megismételtük a kirándulást, de most már esőkabáttal fölszerelve. Ötödnap, mikor kicsúsztunk a tisztás szélére, dobogás hallatszott, s mint az árnyak suhantak el az őzek. Elballagtunk az erdész bácsihoz, s kikértük a tanácsát. Ő aztán szépen megmagyarázta, hogyan tanulmányozzuk ki, nedves, feltartott ujjal a szél járását, s azt is: ha egy ágacska reccsen a talpunk alatt, máris eltűnnek az őzek. Már második hete jártuk a Csipkést, a család csúfolódott, de mi nem törődtünk vele. Elfogott a vadászszenvedély. Azért is megmutatjuk, hogy lencsevégre kapjuk az őzeket! Lopakodtunk, lesben álltunk, akár az indiánok, míg aztán egy örökre feledhetetlen, kristálytiszta reggelen, miközben egy csipkebokorban guggoltunk, mozgó, szürkésbarna foltokat fedeztünk fel a tisztás túlsó végében. Lélegezni is alig mertünk. Csak meg ne változzék a szél iránya… Az őzek, fel-felkapva gyönyörű, karcsú nyakukat, egyre közelebb legelésztek. Száz méter… ötven… húsz… Látom, hogy Zolti lassan emeli a gépét. Tíz méter… Egyszerre kattintottuk el a boxokat. Ez a gyönge, szinte nem is hallható keccenés elég volt ahhoz, hogy az őzcsapat, mintha szélvész sodorta volna, elviharozzék. Kis, hatszor kilences fénykép, máig is őrzöm. A képen a Csipkés rétje közepén két őz áll, gyanakvón fölkapott fejjel. Ez a kép az én legszebb és egyetlen vadászzsákmányom. Egy kicsit arra is emlékeztet, hogy kitartással, türelemmel csak viheti valamire az ember.

Kiss Ottó

I. Kezdetben volt anya. Aztán anya lett a föld, anya lett a víz, anya lett a tűz és anya lett a levegő. Később a fű is anya lett, a madár is anya lett, és minden más is anya lett. II. Egyszer anya azt gondolta, hogy elindul. Akkor a madár szállni kezdett. Azután anya elindult. Akkor a fű nőni kezdett, a levegő mozogni kezdett, a tűz égni kezdett,

a víz folyni kezdett, és a föld teremni kezdett. Azóta anya jár. III. Egyszer anya azt gondolja, hogy már nagyon elfáradt. Akkor a madár megpihen. Azután anya is megpihen. Akkor a fű megáll a növésben, a levegő megáll a mozgásban, a tűz megáll az égésben, a víz megáll a folyásban, és megáll a föld a termésben. IV. Anya jár. És minden vele jár. Ezért anya körbejár.

Dodi és Szálka története folytatódik Április elején, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg Kiss Ottó új gyerekkönyve, A terepasztal lovagjai. A Bodza utca környékén élő fiúk, Dodi és Szálka léghajót építenek, amellyel meghódítják a földet, a vizet és a levegőt, sőt a szépséges, de akaratos Fáber Lili szívét is. A kalandos történetet a Cimbora tavalyi évfolyamában folytatásokban közöltük, azóta azonban lovagregénnyé teljesedett, megjelent a képben például Grigorján Adorján, az események krónikása, aki lovaggá üti a fiúkat és beavatja őket a titkos terepasztal társaságába: „– Most, hogy ti is a terepasztal lovagjai lettetek, elárulhatom a legnagyobb titkomat. A városban többen tudni vélik, hogy azért élek itt egyedül, mert valami titkot őrzök. És ebben van is igazság. De ezt soha senki más nem tudhatja meg, csak a beavatottak. Szigorúan csak a beavatottak. Vagyis a lovagok. Ezért mielőtt megmutatnám nektek a titkot, meg kell ígérnetek, hogy soha senkinek nem beszéltek róla. De még csak célzást sem tehettek rá. Még egymás közt sem hozhatjátok szóba soha...”

Mentünk, csak úgy, a menésért, és anya szeme, akár egy leázott plakát, hirtelen a járdára tapadt. Lesett egy ravasz sztaniolt. Szél jött, láttam, a lapos ragyogás zebrás zoknijára röppen. – Csak kislány és pillangó szállhat ilyen könnyen! – kiáltott, és forgott is hozzá, akár egy hanglemez. Helyén most szél fú, szavakat szárít, ezüstöt permetez.

Kiss Ottó: A terepasztal lovagjai (232 old., Móra Kiadó, Bp., 2007. Illusztrálta: Marteen Wansdronk)

Lackfi János

Mesék Kövér Lajosról (4.)

A születésnapját követő éjszakán Kövér Lajos azt álmodta, hogy barátaitól kapott egy biciklit, és arcát szélbe meg napsütésbe tartva addig biciklizett rajta, amíg csak kedve tartotta. Aztán felébredt, és arra gondolt, milyen jó lenne visszaaludni, és ugyanazt álmodni, csak öt percig, csak két percig akár. Ám hiába fúrta bele fejét a párnába, az álom, ha már egyszer elillant, a legritkább esetben tér vissza megint. Felkelt hát kelletlenül, és ágya szélén ülve, ásítva vakarózott, amikor egyszeriben belényilallt, hogy hohó, amit álmodott, az voltaképp a valóság. Rögtön az ablakhoz szaladt, tegnap ugyanis oda parkolta le csodajárgányát, egyrészt mert így az utcáról bárki megcsodálhatta a pompás születésnapi ajándékot, másrészt mert így első reggeli pillantása is éppen a csillogó biciklire eshetett. Ami valóság, az valóság, nincs mese… Igaz, néha a valóság is lehet mesés, vagy éppen a mese valóságos. A kerékpár mindhárom terepjárókerekével ott vakított a napfényben, mintha csak köszönni akarna gazdájának. Kövér Lajos még a reggelijéről, soha el nem mulasztott reggeli kávéjáról is megfeledkezve rohant ki a ház elé, és csak akkor érezte igazán jól magát, mikor végre rápattanhatott az ülésre és markába szoríthatta a két, gumival bevont kormányfogantyút. Próbálgatta a féket, próbálgatta a pedált, a jármű pompásan gurult, ő meg egyszeriben ott találta magát a sorompónál, a tegnap esti sörözéstől elálmosodott, bóbiskoló Seprő János portásfülkéje előtt. Kövér Lajos, akinek amúgy nem volt szokása másokat ugráltatni, most vígan rácsapott a bicikli kormányán lévő duda gumigömbjére. Seprő János a hangos tülkölésre akkorát ugrott, hogy ha valakinek eszébe jutott volna nemzetközi magasugró versenyt kiírni ülve szunyókáló biztonsági őrök számára, hát azt ő okvetlenül megnyerte volna. Ijedten, sebbel-lobbal nyitotta a sorompót Kövér Lajos előtt, és még sokáig ült a portásfülkében szívére tett kézzel, erősen zihálva.

Kövér Lajosnak azonban eszébe sem jutott, hogy a szomorú biztonsági őr egészségi állapotán aggódjon. Méltóságteljesen gördült végig a Kövér Lajos utcán, élvezte, hogy mindenki csodálkozva rajta felejti a szemét. Bizony, ilyen derék nagy ember ilyen masszív triciklin nem mindennapi látványosságot jelenthetett az utca népének egyhangú életében. Kövér Lajos haját szél borzolta, ahogy elhaladt az ITT ÉPÜL A KÖVÉR LAJOS SÚLYEMELŐ ÉS SPORTCENTRUM ÚJ ÉPÜLETE A JÖVŐ ÉVI SÚLYEMELŐ VILÁGBAJNOKSÁGRA! feliratú, három ember magas tábla előtt. Nagy-nagy öröm töltötte el, ahogy lefékezett az utcasarokra érve, ahol eddig lihegve meg kellett állnia, hogy tehetetlenül és vágyakozva nézze a messzeségbe futó utcalámpasorokat, a messzeségbe futó aszfaltot, a messzeségbe futó autókat. Előzékenyen kivárta, hogy áthaladjon előtte a hússzállító teherautó, oldalán a Kövér Lajossonkát csipegető, víziló-méretű Kövér Lajossal. A következő utcasarkon pedig rákacsintott saját magára, amint az óriásplakáton levegőben úszó hajjal magasztalta a hurrikánerejű Kövér Lajoshajszárító erényeit. Szinte látta, ahogy a plakátra felragasztott, helyhez kötött, szerencsétlen

Kövér Lajos haját tépi az irigységtől, amiért hasonmása vadonatúj triciklije hátán oda vágtat, ahova csak akar. Gázt adott, vagyis inkább pedálozni kezdett, hangtalanul suhant végre a fák alatt és a füvek felett, a házsorok és a patakok mentén, versenyt a vele párhuzamosan röpdöső madarakkal és párhuzamosan futó kutyákkal, szemközt a vele szembe jövő madarakkal és szembeloholó kutyákkal, valamint merőlegesen az útjában keresztbe szállongó madarakkal és oldalról becsörtető kutyákkal. Többé nem medvemód cammogott, hanem minden porcikájával részt vett abban a hatalmas pörgésforgásban, abban a ritmusos táncban, melynek ütemére süvít a szél és tapsolnak a lombok, kering a vér minden teremtett eleven lényben és a nedv a fákban, pörögnek egymás körül a parányi atommagok és keringőznek a távoli csillagok. Nem is a mindnyájunk által ismert Kövér Lajos volt már, hanem könnyű madár, mely ágról-ágra röppen, fehér ló, mely bóklászhat kedvére. És az emberek, az emberek! Mindenki nevetett és ujjal mutogatott rá, az autók dudáltak, a kamaszok elismerően füttyentettek. Az erkélyen dohányzók ráhunyorítottak, az erkélyen teregetők felsikoltottak, és szájuk elé kapták a tenyerüket, az erkélyen melegedő nyugdíjasok szemöldökráncolva,

hosszan bámultak utána, ő pedig fürdött a többiek csodálatában. Nyilván irigyelték a biciklijét, a délceg termetét, ahogy végigvágtat a városon így, diadalmasan, pizsamásan, mint aki éppen a diliházból szökik! Ahogy a házak elmaradoztak mögötte, Lajos lassan fáradni kezdett: egyre lomhábban hajtotta a pedált, és egyre hosszabban fürdette arcát behunyt szemmel a lombok szabdalta napfényben, a szélfúvásban. Már erdei utakon járt, mélyen beszívta a levelek illatát, hallgatta a bogarak zümmögését, ám egyszer csak nagyot fordult vele a világ, és kerékpárjáról lebukfencezve elterült a földön. Nem ütötte meg magát, viszont végtelenül jól esett neki a pihenés, izmai ellazultak, nem is akart tudni a világról, szemét csukva tartotta, légzése egyenletes szuszogássá alakult. Azt álmodta, hogy barátaitól kapott egy biciklit, és arcát szélbe meg napsütésbe tartva addig biciklizett rajta, amíg csak kedve tartotta. Aztán újabb barátok állítottak be, még egy biciklit hoztak, és ő megint örült neki, ha nem is annyira, mint az elsőnek, és felalá furikázott vele az udvaron. Újabb adag barát érkezett egy újabb biciklivel, ez is tetszett, persze, Kövér Lajosnak, de már csak azért ült fel rá, hogy meg ne sértse az ajándékozókat. Ímmel-ámmal tett vele egykét kört, aztán leparkolta a többi mellé. Mikor újabb és újabb, az előzőekre gyanúsan hasonlító barátai újabb és újabb járgányokkal állítottak be, Lajos utóbb már csak biccentett köszönetképpen, mutatva egyúttal, hogy rakják le nyugodtan a biciklit a többi közé. A leggusztustalanabb aztán az volt, hogy az egyik ilyen pimasz barát odalépett Lajoshoz, és mézesmázos vigyorral megnyalta az arcát. Kövér Lajos undorodva nyitotta ki a szemét, ám tekintete rögtön egy másik szempárral találkozott. Egy őzike nézett rá közvetlen közelről, érdes nyelvével kíváncsian nyalogatva barátunk arcát. Kövér Lajos akkorát ordított ijedtében, hogy szegény őzikének talán még azóta is cseng a füle tőle. Később már sajnálta, persze, a dolgot, de hát mit tehetett, az állat villámgyorsan eltűnt a bozótban. Ahogy zúgó fejjel felült, eltöprengett, ugyan hol lehet most, és voltaképpen mit keres itt. Biciklije felborulva hevert mellette, megpróbálta ültében talpra, jobban mondva

Jánk Károly

Tócsák közén átláboltam, lengő bottal dobbantottam, verslábakon átugrottam, rezgő húrban megbotlottam, s meghúzódott jobb lábbal verslábakkal macskáztam. Átugrottam, megnyávogtam, nyújtott lábbal elvágódtam, felpattantam, s botlábbal egy csárdást még eljártam!

kerékre állítani. Nagy nehezen sikerült is, ekkor aztán végignézett magán. Pizsamájára koldustetvek tapadtak, lábszárán hangyák mászkáltak, szája körül legyek dongtak, amikor pedig beletúrt a hajába, némi levéltörmelék hullott a földre. Elmosolyodott, és felnézett az égre. Ott mentek fenn a felhők, ugyanazok, mint amelyeket otthon lát, az ablakból vagy a Kövér Lajos utcán sétálva, foszlósak, mint a kenyérbél, pamacsosak, mint a széttépett matracból kikunkorodó szösz. Ugyanazok és mégsem ugyanazok, inkább vattacukorra hasonlítanak, legszívesebben rögtön le is tépne egy darabkát, és a szájába tömné. Nyelt egyet, és megállapította, hogy éhes. Vagyis ideje hazafelé indulni. Most azonban kellemetlen meglepetés érte. Ahogy megpróbált felállni, tagjaiba éles fájdalom hasított. Pedig, ha jól emlékszik, nem ütötte meg magát, olyan lágyan billent le a földre, ahogyan egy épp felavatott bolgár tengerjáró hajó csusszan a habok közé. Akkor ez bizony nem húzódás, nem zúzódás, nem törés, hanem a híres-nevezetes izomláz! Mennyit beszéltek róla a fiúk az edzőteremben, ő pedig mindeddig jobbára csak hallomásból ismerte! Négykézlábra állva nagy keserve-

sen felkapaszkodott a triciklire, és elégedetten szuszogva markolta meg végül a kormányt. Hát mégsem olyan tehetetlen, mint korábban! Igaz, a pedálozás eleinte nehezére esett, ám ahogy haladt, a fájdalom lassacskán furcsa bizsergéssé alakult át, és nemsokára majdnem ugyanolyan fürgén hajtott, mint idefelé. A táj is egész hasonló volt ahhoz, amelyen idefelé áthaladt, csak arra nem emlékezett, hogy ennyi fehér lovat látott volna mindenütt. Póznákhoz vagy fákhoz kötötték ki őket, legelésztek vagy nézelődtek éppen, olyan is volt, amelyik nagy, barna szemével hosszan utána bámult, mint valami erkélyen sütkérező nyugdíjas. Egy másik mellett pedig egy fekete lovat látott, talán azért, gondolta, mert a szabadság fehér lova mellett sokszor ott a szomorúság fekete lova is. Egyáltalán, miért tartanak az emberek ennyi fehér lovat? Ennyi volt belőlük korábban is, csak ő nem figyelt rájuk? Vagy azóta szaporodtak így el? Netán az emberek azért kötötték ki őket, hogy el ne felejtsenek valami nagyon fontosat? Vagy hogy valami fontosat juttassanak éppen az ő, vagyis Kövér Lajos eszébe? (Részlet a megjelenés előtt álló, Kövér Lajos színre lép című meseregényből)

Szabó Róbert Csaba

5. Három Mihály és a papírfecni

tt ültek most már mindhárman az egyetlen villanykörte alatt, és Benjáminnak ez eszébe juttatta a tavalyi osztálykirándulást, csak akkor éppen igazi tűz köré telepedtek le, nem holmi alig pislákoló, sárgás fény alá. Nagypapa újra elemében volt, vagyis olybá tűnt, most találta meg igazi önmagát. Elszántan próbálta összerakni álma minduntalan szétguruló elemeit, és ha ez az álomfejtés nem is holmi álmoskönyvek receptjei szerint zajlott, mégis remekül haladt, legalábbis Nagypapa egy csomó biztató jelet vélt fölfedezni elmondása szerint, és szorgalmasan össze is kapcsolgatta őket. Biztos volt benne, hogy Nagymamát nem csak az emésztetlen vacsorák és ebédek, hanem a félig megemésztett olvasmányok is kísértik álmában. Ennek legutóbbi bizonyítéka a kalapácsos ember után Mihály feltűnése, azé a Mihályé, aki csak annyit tud magáról, hogy Mihály. Figyeld csak meg az öltözékét, fejtegette Nagypapa, ha nem látnád, maga az ellentmondások díszpéldánya ez az ember, mert ugyan ki a csoda viselne zöld vadászkalappal tatár ostort, ráadá-

sul ilyen ájtatos ábrázattal megáldva. Egyértelmű, hogy legalább három Mihály áll előttünk. Lássuk csak: itt van Jókai aranyembere, aki csizmában és zöld vadászkalapban járja a titkos szigetet, és Tímár Mihálynak hívják, aztán itt van Verne Gyula Sztrogof Mihálya, aki kénytelen tatárnak álcázni magát, hogy eljuthasson Irkutszkba. Hahó, kissé utaznod kell még! Ez utóbbit az óriásnak szánta, de Benjámin rögtön felismerte Nagypapa elterelő szándékát, mint ahogy ki is derült hamarosan: a harmadik Mihályra nem tudja a megfejtést. Ha nem tudnád, Mihály-alapon szerveződik ez az álom, köhintett zavartan Nagypapa, aztán beismerte, hogy az ájtatos képűt nehéz beazonosítani, biztosan protestáns, talán mártírhalált is halt, valamilyen drámából léphetett ki, azokban vágnak ilyen világfájdalmas képet. De egészen mindegy, a lényeg, hogy rájöttünk, Mihály-alapon szerveződik itt minden, ismételte. Benjáminnak most már rémlett valami, például az, hogy bár világéletében mindenki Nagypapaként emlegette nagypapát, akire ő nem igazán emlékezett, de mellékesen Mihálynak hívták. Nagypapa, akit mellékesen Mihálynak hívtak, most diadalmasan szólásra emelkedett újra, bár alig mondható el, hogy egy pillanatig is hallgatott volna, és sugárzó arccal kijelentette: Nagymama összehívott minket, hogy különválasszuk az olvasmányait! Három Mihály egyszerre ájtatosan és értetlenül bámult Nagypapára és Benjáminra, pontosan úgy, mint aki éppen most tudta meg, hogy olvasmányélmény. És egyszerre három. Szóval ezért neveztél Misikémnek, Nagypapa, derült fel Benjámin is, és megveregette Nagypapa vállát. Nagypapa, akit mellékesen Mihálynak hívtak, soha nem látott büszkeséggel az arcán feszített az alig pislákoló villanykörte alatt, és hozzátette: igen, én voltam, és mégsem. Nagymama ugyanis már rögtön az elején ezzel akart jelezni, csak nem voltunk elég figyelmesek. De nem is lehettünk, míg el nem küldte Három Mihályt.

Három Mihály ekkor egy összegyűrt papírdarabot vett ki a zsebéből, és társai orra alá dugta. A papírfecnin ez állt: mihály, mihály, mihály. Te jóisten, kifelejtettük Nyilas Misit! – kiáltotta Nagypapa, és megint a homlokára csapott. 6. Mit kérdezzünk Nagymamától?

em mondhatni, hogy Benjámin koránkelős gyerek volna, de hát a tanévzáró ünnepség napján, mindenki tudja, nem érdemes sietni, Benjámin azonban már nyolckor ott téblábolt a konyhában, és kakaóskávéját követelte Nagymamától. Szülei már rég munkában voltak, legalábbis útban a munkahely felé, Nagymama csoszogósan fölforralta a tejet, pirítós kenyeret is előkészített, meg persze Benjámin uzsonnáját, el is felejtette, hogy a mai program jóval rövidebb, mint rendes iskolai napokon. Benjámin pedig a szokásosnál hosszasabban szürcsölte a kakaóját, Nagymama először azt hitte, megint nem akarja meginni, vagy valami baja van, de aztán megnyugodott, mert a végén még egy csészével kért az unokája. Nem eszik ez a gyerek keveset, csak éppen lassan. A reggeli konyhai ide-oda járkálásban, ami Benjáminéknál nagyon csendes és nyugodt volt mindig is, Benjámin kérdése sem kavart nagyobb port, nem billentette ki Nagymamát lassú ténykedéseiből, inkább csak úgy elhangzott, mindenféle jelentőség nélkül. Nagypapa pontosan tíz éve halt meg, te nem emlékezhettél rá, válaszolta Nagymama, egy pillanatra megállt a mosogatókagyló előtt, megengedte a vizet, majd még hozzátette: Te aligha emlékezhetsz rá, még csak hároméves sem voltál. Benjámin nem tett

a táskájába szinte semmit, csupán azért vette a vállára, mert még a nyári vakációs olvasmányait nem kölcsönözte ki a könyvtárból, az utolsó pillanatig halasztgatta. A tanévzáró ünnepségben egyáltalán nem csalódott, ugyanolyan unalmasan folyt le, mint minden évben, a jobb tanulókat megdicsérték, kihívták, jutalomkönyveket osztogattak nekik, és bár valóban rövidített program volt aznap érvényben, legalább három óra lett, mire hazavergődött, maga sem tudta, miért ilyen későn. Szerencsére a könyvtárba nem felejtett el benézni, mindent sikerült kikölcsönöznie, otthon aztán egyenként kidobálta őket az ágyára, megnézte, hány oldalasak, az egyiknek hosszasan szemlélte a borítóját, aztán megebédelt, a szülei még mindig nem voltak otthon. A tévé előtt Nagymama aludt, őt kezdte el figyelni. Furcsa szemhéját, amely mint egy hatalmas ablak csukódott le, azt a két tökéletesen azonos ráncot, amelyek az arcát szántják kétoldalt, és arra is figyelmes lett, hogy Nagymama, ha halkan is, de horkol, és szája szegletében egy kevéske nyál van felgyűlve. Késő délután volt már, és meglehetősen meleg, az utcán nagy csend, a leeresztett rolókon át csak a meleg levegő szűrődött be, Nagymama homloka, még így, álmában is verejtékezett. Ujjai néha megrándultak, mintha el akarna fogni valamit, mondjuk, egy legyet röptében, Benjámin mindezt mégsem találta mulatságosnak, sőt kissé ijesztőnek tűnt, azt szerette volna, ha Nagymama fölébred. Mégsem ébresztette föl, hagyta, aludjon, nemsokára hazajönnek úgyis a szülei, és akkor ők felköltik, ha úgy látják jónak. Arra gondolt, még a nyár elején elolvassa a kötelező olvasmányokat, hogy minél hamarabb túl legyen rajta. Újra a kezébe vette az egyiket, aminek borítóján egy tatár külsejű férfi állt, belelapozott, aztán mégis visszadobta az ágyra, kiment a szobájából, átment a nappalin, ahol Nagymama horkolt foteljében, benyitott a konyhába is, a mosatlan edények ott tornyosultak a kagylóban, majd benézett a hátsó kamrába, amit ritkábban használtak. Csodálkozva vette észre a létrát, amire mindenféle zsákok és szatyrok voltak rászórva, úgyhogy alig lehetett látni. Fölkapaszkodott, föl egészen a mennyezetig, és egy erős mozdulattal hátracsapta a padlásfeljáró ajtaját. (vége)

Szántai János

Kissrófos vers a ködös Albionban lakozó lámpás manóról, aki fényben utazik, és egy bakacsinsötét éjjelen... Fenekel a padon nagy fekete szoknya, csillagokat nyeldel! Mélye feneketlen. Csönd sző a kertben setét lehű hálót, lélek se jár erre, se szende, se ártó. Dagadó vitorla a koromszín rékli. Amint fogy, úgy vakul fű, fa, virág, ég is. De nyílik… Mit, hasad a bakacsinfátyol, fűzöld kacagányban itt terem a távol. Lámpás a kezében, vagy ahhoz hasonló. Szoknya alá kerget sok fekete hollót. A másik kezében teafőző hangol. Nem magyar, se talján… Ez a lélek… angol. Mécse intésére nyílnak nádak-erek, gyöngynyi lámpamélyből nyitja napfénygyerek. Fű-, fa-, virágkórus felcsendül a színen: He’s arrived. Hát megjött! Ez ő! Dzsekk-A-Grínben!

Csiribí a szőnyeg alatt Csiribá a kéménylyukban Csiribá Kéménylyukban kalapot tett kürtő-keményt füst-magosat kürtőjében jól szelelő kéménykürtjét fújja egyre másra fújja újra s megint. Csiribi Szőnyeg alatt szőnyeg alá alászelelt szégyenében mert neki nincs hogy ő mégsem csak nem tudja perzsasípját olyan szépen megint s újra.

Sok diáknak okoz gondot az olyanszerű feladat, amely valamilyen típusú szöveg megalkotását kéri. Ilyen esetben ugyanis csupán saját ismereteikre támaszkodhatnak, és nem vehetnek alapul már megalkotott szöveget, mint például a szövegértelmezések esetében. Kiindulópont azonban mindig létezik, hiszen a feladat tartalmaz arra vonatkozó utasításokat, hogy milyen fajta szöveget kell megalkotni: monológot, párbeszédet, elbeszélő, leíró vagy éppen érvelő szöveget. Mielőtt hozzáfogunk bármilyen típusú szöveg megírásához, tisztáznunk kell saját magunk számára az illető szövegtípus jellemzőit, mert ha ezt elmulasztjuk, nagy összevisszaságban lehet része annak, aki szövegünket majd elolvassa. Akkor hát vegyük sorra ezeket a jellemzőket. (A különböző szövegtípusok után feladat-példákat válogattunk össze, amelyek közül kedvetekre „csemegézhettek”!)

1. Monológ: A beszélő, mások közbeszólása nélkül, feltárja önmagának (vagy éppen az olvasónak) saját érzéseit, gondolatait egy adott témával kapcsolatban. Monológot készíthetünk saját nevünkben vagy egy tanult irodalmi hős nevében – utóbbi esetben kissé bonyolultabb a dolog, mert szükségünk van az irodalmi alkotásból szerzett ismereteinkre is, hogy nagyon ne kalandozzunk el a megadott témától! • Folytasd 10-15 soros monológgal a megkezdett szöveget: a) De jó lenne, ha elutazhatnék ... b) Vajon milyenek lesznek az új osztálytársaim? Azt hiszem, hogy … • Rossz fát tettél a tűzre. Fogalmazd meg 10-15 soros monológban ezzel kapcsolatos gondolataidat! A befejező mondat a következő legyen: Ezt jól elintéztem! 2. Párbeszéd: Ennek a szövegtípusnak a megalkotásánál figyelnünk kell az írásjelekre, főként az újabb személy megszólalását jelző, sor elején található gondolatjelre. Nem kell minden mondatot új sorba írni, csupán akkor kezdünk új sort, új gondolatjellel, amikor egy másik résztvevő is „beleszól” a párbeszédbe. Ügyelnünk kell arra is, hogy a párbeszéd elején és végén használt köszönési formulákra helyezzük a hangsúlyt, hiszen a tulajdonképpeni párbeszéd e két rész között helyezkedik el. • Írj 8-10 soros párbeszédet a következő helyzetek alapján: a) ismeretlen városban vagy, megszólítasz egy idegent, érdeklődsz a város nevezetességei felől; b) a vonaton találkozol egy rég látott, kedves ismerősöddel; c) barátoddal / barátnőddel beszélgettek a vakációs élményeitekről.

3. Elbeszélő szöveg: Valamilyen eseményt vagy történetet mutathatunk be ezzel a típusú szöveggel. Elmesélhetjük, például, hogy mi történt velünk a vakációban, vagy éppen mit láttunk az iskolából hazafelé menet, de egy irodalmi alkotás cselekményének bemutatása is hasonló típusú szöveg segítségével történik. Fontos szerepük van az igéknek és az időhatározóknak, hiszen ezekkel érzékeltethetjük az időrendet (vagyis azt, hogy milyen sorrendben mentek végbe az események). A történet mellett tudomást szerzünk a szereplőkről és a helyszínekről is. Az eseményeket bemutathatjuk saját szemszögünkből vagy egy másik személy nézőpontjából. Ha a feladat úgy kéri, szövegünkbe beleszőhetünk leírásokat és jellemzéseket, illetve, nem utolsó sorban, párbeszédet, de ez már egy összetettebb feladattípust jelent. Az elbeszélő szöveget is tagolnunk kell valamiféleképpen, és ezt az időrend vagy pedig a helyszínek változása alapján tehetjük meg. • Írj egy 10-15 soros történetet a megadott zárómondathoz: a) Ilyen kirándulásra máskor is szívesen elmegyünk! b) Míg élek, emlékezni fogok erre a napra! c) Nem gondoltam volna, hogy ez is megeshet velem... Adj címet a történeteknek! 4. Leíró szöveg: Gondoljátok csak át, lényegében bármit leírhatunk, ami körülöttünk van: dolgokat, jelenségeket, folyamatokat és személyeket is, no meg a téli vagy nyári tájat, kedvenc festményünket stb. Ügyelnünk kell mindig a leírás menetére, vagyis arra, hogy a szöveg elején meghatározott irányvonalat (a közelitől a távoli felé, a távolitól a közeli felé) mindvégig betartsuk, ne „ugráljunk” egyik térből a másikba,

mert akkor az olvasó teljesen összekuszált képet kap a szöveg révén. Fontos megjelölnünk, megneveznünk a szöveg elején a bemutatandó tárgyat és annak általános jellemzőit, majd rátérhetünk a részletek aprólékos ismertetésére, és végül egy összegző gondolattal le is zárhatjuk szövegünket. • Mutasd be 10-15 soros leíró szövegben a következő tárgyak valamelyikét: az iskolatáskád, a kedvenc pulóvered. Vedd figyelembe a következő szempontokat: a tárgy bemutatása (megnevezése, rendeltetése, térbeli elhelyezkedése), a tárgy jellemző jegyei (mérete, színe, alakja, alkotóelemei), személyes vélemény a tárgyról. • Mutasd be 10-15 soros leíró szövegben kedvenc tanárodat! Kövesd az alábbi szempontokat: külső tulajdonság / megjelenés, ismertetőjelek, személyes vélemény róla.

Amikor Bánk Bán és társai 1213-ban összeesküdtek Gertrudis királyné ellen, János esztergomi érsekhez fordultak tanácsért, megöljék-e a királynét vagy sem. Az érsek írásos válasza így festett: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mind belegyeztek én nem ellenzem.” A válasz kétértelmű, aszerint, hogy a vesszőket, pontokat hová helyezzük el. Az érsek ezzel akarta biztosítani a székét, akár sikeres, akár sikertelen lesz az összeesküvés. Hiszen válasza így is értelmezhető: „A királynét megölni nem kell. Félnetek jó lesz. Ha mind beleegyeztek, én nem. Ellenzem.” – de így is: „A királynét megölni nem kell félnetek. Jó lesz. Ha mind beleegyeztek, én nem ellenzem.” Az Isteni színjáték rengeteg szereplője és fordulata is bizonyítja, hogy Dante emlékezőtehetsége rendkívüli volt. Egyszer egyik ismerőse megállította őt, s megkérdezte: – Mondja, mester, ön szerint mi a legjobb étel? – A tojás – felelte a költő. Eltelt egy év, s Dante újra találkozott ismerősével. Az illető ekkor csak ennyit kérdezett:

5. Érvelő szöveg: Abban az esetben fogalmazunk ilyen jellegű szöveget, amikor saját véleményünket szeretnénk elfogadtatni másokkal, és ennek érdekében érveket sorakoztatunk fel. Az érvekkel véleményünk igazságát, jogosságát tudjuk bizonyítani. Fontos olyan érveket (megállapításokat) találnunk, amelyek igazságában, jogosságában mi magunk is hiszünk. Ezeket a megállapításokat mindig alá kell támasztanunk bizonyítékokkal is, mert csak így tudunk a szövegünk végén következtetést levonni. * Írj egy 10-15 soros érvelő (meggyőző) szöveget, melynek címe: a) A magolásnak nincs értelme b) Az állatok meghálálják a gondoskodást.

– Mivel? – Sóval – felelte a költő, s komótosan folytatta útját. Elgondolkozva sétált Mark Twain az utcán, és véletlenül nekiütközött egy járókelőnek. Az író elnézést kért, de az illető rámordult: - Idióta! Mark Twain viszont, mintha régi ismerősre bukkant volna, megemelte a kalapját: – Á, csakugyan! Már emlékszem önre. Az én nevem Mark Twain. Heltai Jenőhöz beállított egy fiatalember, Békéscsabán nyomott verskötettel kezében. Megkérte Heltait, olvassa át azt, és írjon hozzá ajánló sorokat. Heltai átfutotta a könyvet, és így szólt: – Kedves barátom, könyvéből olyasmire jöttem rá, amit eddig nem tudtam, de ajánló sorokat nem adhatok. – Jó – így az iú –, de legalább azt árulja el, mire jött rá a könyvemből! – Arra – válaszolta Heltai mosolyogva –, hogy Békéscsabán könyvnyomda is van.

Cimbi állandóan meglep bennünket! Egyik nap hamiskásan hunyorogva állít be a szerkesztőségbe, s azt mondja: éhes, de nagyon. Már éppen megkínáltuk volna szendviccsel, amikor huncutul így szólt: á, nem ételre fáj a fogam! Ámultan figyeltük, miközben elmagyarázta: úgy gondolja, jó nagyot kellene harapni az esztendőből! Még mindig csodálkoztunk, ezért hozzátette: nyári szünet közeleg, a legközelebbi Cimbora szeptemberre várható, fel kellene leltároznunk hát nemcsak május, hanem június, július és augusztus jeles napjait is. Igazad van, Cimbi – bólintottunk, és megfogadtuk a javaslatát.

Az említett négy hónap tekintetében szinte négyszer több jeles dátum közül válogathattunk, mint szokás szerint. Hiszen erre az időszakra esik például az Anyák Napja (május első vasárnapján, ami egyben a köztudottan gyógyerejű nevetésnek szentelt, az ún. nevető vagy hahota-klubok által támogatott világnap), de – meglepetés! – az Apák Napja is (június harmadik vasárnapja). Itt sorolhatjuk továbbá A Magyar Sport Napját (május 2.), Európa Napját (május 9., egyben a számunkra is közel került Európai Unió ünnepe is), A Család Nemzetközi Napját (május 15.), A Madarak és Fák Napját (május harmadik vasárnapja), illetve a Nemzetközi Gyermeknapot, amely május utolsó vasárnapjára esik, nálunk és sok más helyen azonban június 1-jén ünneplik. Június jeles dátumai közül megemlítjük a Pedagógusnapot (a hónap első vasárnapja), a Környezetvédelmi Világnapot (június 5.), a Barlangok Napját (június 25.) és A Cukorbetegek Világnapját (június 27.). Július 1-jén az Építészeti Világnap emlékeztet arra, hogy közérzetünk szempontjából sem mindegy, hogyan néz ki a tér, ahol élünk, a hónap második vasárnapja pedig Magyarországon a Vasutas Nap. Augusztus 12-e a Nemzetközi Iúsági Nap, 13-a A Balkezesek Világnapja, 20-a pedig magyar nemzeti ünnep, Szent István király napja, egyben Az Új Kenyér Ünnepe. Flórián római katonatiszt Diocletianus császár idején élt a mai Ausztria területén. Neve azért maradt fenn, viselője pedig azért vált szentté, mert vállalta a vértanúságot keresztény hitéért: megvallotta hitét, ezért arra ítélték, hogy malomkővel nyakában a folyóba lökjék őt. A késő középkortól elsősorban Ausztriában és környékén kezdték szentként tisztelni, tűzvész és árvíz ellen híva segítségül őt, hiszen a legenda szerint már gyermekként megmentett egy égő házat a teljes

pusztulástól. Ezért Szent Flórián – akit legtöbbször tüzet oltó személyként ábrázolnak kis szobrokon, amelyek gyakran a házak homlokzatán kapnak helyet – a tűzzel dolgozók és elsősorban a tűzoltók védőszentjévé vált, neve napja, május 4-e pedig A Magyar Tűz oltók Napja.

Világháló, „hálózatok hálózata”, World Wide Web: mindegyik kifejezés az internetet jelöli, azt a kapcsolateszközt, amely az ún. információs társadalom legfőbb motorja. Annyira beépült mindennapjainkba az internet, hogy – mint a mindig kézügyben lévő dolgok esetében – nem is gondolkodunk el eredetén, mintha mindig is létezett volna. Pedig az internet viszonylag fiatal „szülemény”: számítógépes hálózatot legelőször az 1960-as évek végén hoztak létre az Amerikai Egyesült Államokban, elsősorban hadászati, katonai célokból, maga az internet pedig az 1980-as években indult el világhódító útjára. Azóta szédületes gyorsasággal nemcsak behálózta a földkerekséget, hanem egyre több számítógépet helyezett kapcsolatba egymással és a többi géppel, virtuális valóságot hozva létre konkrét valóságunk alapján. Az internet világához viszonylag könnyű hozzáférni, beleszólni alakulásába, ezért a világhálóra sok minden felkerül, ami

kárt vagy sérelmet tud okozni – amellett, persze, hogy az internet rengeteg hasznos dolgot tartalmaz, jelentősen megkönnyíti azok feladatát, akik kommunikálni szándékoznak egymással. Minderre május 18-a, Az Internet Világnapja hívja fel a figyelmet. Júniusban, épp Szent Iván napjának táján, rendezik meg általában – friss európai kezdeményezés nyomán, melyhez nemrég mi is csatlakoztunk – A Múzeumok Éjszakája elnevezésű programot. Ennek lényege, hogy ilyenkor a múzeumok és más hasonló állandó gyűjtemények (például kiállítások) éjjel is nyitva tartanak, várják közönségüket. S ha lúd, hát legyen kövér – mondhatják ilyenkor a szervezők –, ugyanis ezen az éjszakán nemcsak a múzeumok gyűjteményeit és a kiállításokat tekinthetik meg az érdeklődők, hanem sok más kapcsolódó rendezvényen (zenés-táncos produkciókon vagy színielőadásokon stb.) vehetnek részt, így válik számukra az éjszakai múzeumlátogatás igazi élménnyé. Érdeklődjétek meg, városotokban vagy környékén rendeznek-e ilyesmit az idén, s ha igen, kérdezzétek meg szüleiteket, mi a véleményük erről a kulturális lehetőségről! Június 21-e a nyári napforduló, a csillagászati nyár kezdete. Ezen a napon tart a leghosszabb ideig a Nap vonulása az égbolton, tehát a Föld északi féltekéjén ez a dátum az év leghosszabb nappalát is jelenti. Ez a nap inkább jelképesen a nyár kezdete, a magyar gyakorlat ténylegesen június 1-jétől számolja a (meteorológiai) nyarat. Régmúlt időkben az említett jelképesség miatt is a naptári esztendő kiemelkedő pillanata volt a nyári napforduló, egyes népcsoportok számára ez a nap jelentette az év kezdetét, mások ilyenkor félévünnepet tartottak. Bár pogány gyökerei vannak, ez az ünnepkör fennmaradt a keresztény Európában is. Manapság (amikor ismét erőteljesen szokásba jött megtartása, elsősorban a népi hagyományok nyomán) leggyakrabban nálunk is a Szent Iván napjához kötődő szokásokkal kapcsolódik össze, és a tűzre vonatkozó rituálék kísérik. A természettel szerves összhangban

élő ősi ember úgy hitte, hogy segítenie kell a Napnak, amíg az, küzdve a sötétséggel, megteszi hosszú útját odafent, ezért az „égi tűz” erősítéséhez általa gyújtott tüzekkel járult hozzá. Ez napjainkban a Szentivánéjhez kapcsolódó szabadtéri mulatságok formáját ölti (általában a június 23-ról június 24-re, Iván napjára virradó éjjelen), ezek kiemelkedő pillanata egy fából készült, szalmával kitömött, hatalmas, lángoló kerék legurítása egy meredek domboldalon. A magasról érkező, égő kerék azt a mágikus hiedelmet is feleleveníti, miszerint a tűz – gyakorlati haszna mellett – a megtisztulás, a szerelem és más szenvedélyek, a megújulás jelképe is. Bő fél évezreddel ezelőtt az egész világ elámult azon a nem mindennapi győzelmen, amelyet a Hunyadi János, Kapisztrán János és Szilágyi Mihály vezette keresztény sereg aratott a török hadak fölött. A visszhangos diadal, amely megállította a törökök nyomulását és elvette kedvüket attól, hogy egyhamar ismét Magyarország ellen induljanak, 1456. július 22-én zajlott le Nándorfehérvár (a mai Belgrád) mellett. Július 22e azóta is a nándorfehérvári győzelem emléknapja. Ami pedig a dolog érdekessége: az akkori pápa, III. Calixtus a csata előtt elrendelte, hogy déli harangszó hívja imára mindenhol a keresztény híveket Magyarországért, és mivel a rendelet híre sokfelé már a harci diadal hírével egyszerre érkezett el, ma úgy tartjuk, hogy a minden délben felhangzó harangszó a Hunyadi vezette hadak sikerére emlékeztet. Azt lehet mondani talán, hogy nincs köztünk olyan, aki ne venne szívesen kezébe fényképezőgépet, hogy megörökítse azt a látványt, ami éppen tetszik neki vagy valamiért „megfogja”, esetleg csak azért is, hogy egy emléket elraktározzon fotó formájában, költőien mondva: megragadja egy képben a múló pillanatot. Ám az igényes fotózás mára egyik legjelentősebb művészetté is vált, és erre hívja fel a figyelmet augusztus 29-e, A Magyar Fotográfia Napja.

Mit kell tudnia a versírónak ahhoz, hogy jó költő legyen belőle, akinek verseit idősek és fiatalok is magukénak érzik? Egyszerűsítve azt válaszolhatnánk: érdekes témákat kell találnia és azokat hozzáértéssel megírnia. A valóságban nem működik ez épp ilyen simán, egy-két dolog még szükséges ehhez. Például az, hogy a költőnek – ahogy mondani szokták – vérében legyen a ritmus, a rím, a vers-zene iránti érzék, azaz a formaművészet – ami nélkül, bizony, még a „hömpölygő” szabadversek sem sikerülhetnek jól. Az sem árt, ha rátalál olyan mondandókra, amelyek nemcsak saját korának olvasóit érdeklik, hanem elkövetkező idők közönségét is. A száz éve, 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született Dsida Jenő minden bizonnyal ízig-vérig költő. Rövid életét nyomasztó árnyként kísérte végig szívbetegsége, amely aztán közvetetten halálát is okozta (Kolozsváron hunyt el 1938. június 7-én). Tizenhét évesen jelentkezett versekkel, a mostani Cimbora elődjében, Benedek Elek gyermeklapjában (Elek apónak ajánlja köszönetképpen is A csemetefa éneke című korai versét, „jóságos ember – áldja meg az Isten!”, írja ebben), hátralévő tizennégy életéve pedig gazdag irodalmi termést hozott. Eközben – bár előbb az ügyvédi pályát célozta meg – Dsida nagyrészt szerkesztőként dolgozott, és irodalmi-kulturális intézményeknél töltött be különböző tisztségeket. Első verseiben (Leselkedő magány és Jövendő havak himnusza című köteteinek darabjai) a keresztény és az antikos (pogány) motívumok találkoznak, meglepő vonzatú szóképek és képzettársítások mentén, és már itt feltűnik az a remek versérzék és formai fegyelem, illetve a gazdag lírai nyelvezet, amely aztán sajátosságává válik. Komorabb ez a versvilág, de a távolságtartó borúlátás nem vált kétségbeesésbe – talán mert a lét titkainak kutatása közben nincs helye az elkeseredésnek. Később (Nagycsütörtök, Angyalok citeráján és Rettenetes virágének című köteteiben) is jelen van az említett lírai univerzum, ám játékosság és derűs zeneiség színezi át a verstémákat, miközben fokozódik a tudatos, fegyelmezett versszerkesztés a szövegek hátterében.

Dsida azonban nagyon korán jelzi, hogy a költészet számára nem csupán formai játék, amely esetleg szép, de üres virtuozitás: Túl a formán Túl minden jelzőn és rendeltetésen meglapul a dolgok lelke, a kérlelhetetlen, bronzsötét egyetlen lényeg s valami igazság hömpölyög a folyók fenekén. (...) Nevükön szeretném nevezni őket ilyenkor alkonyatkor. Kinyúl értem bizonytalan szavuk, megölel láthatatlan karjuk s úgy ringok el a titkok titkán, mint az anyám ölén. (1928) Azt is megfogalmazza, hogy verse nem befelé forduló művészet, hanem olyan alkotás, amely közönségre számít, mert nagy mértékben azokról is szól, akik olvassák: „Emberek barátja vagyok. / Közöttük élek és szívem kézről-kézre jár. / (...) / Közöttük élek / s nevem együtt él fogalmaik közt / a fákkal, madarakkal, ünnepekkel és csillagokkal!” (Közöttük élek). (Hasonló ehhez Az én dalom című 1923-as verse.) A zárósor is utal arra, hogy Dsida lírájának éltető eleme a természet harmóniájának keresése, megtalálása és felhasználása – például arra, hogy a mindennapok problémáiról megfeledkezhessen az ember (lásd például a Te harangozol című 1929-es verset). Ennek a törekvésnek kiváló tükröződése az a versciklus, amelyet Dsida „lírai riport”-nak nevez, és amelynek címe: Kóborló délután kedves kutyámmal. Érdekessége ennek az 1938-ban megjelent alkotásnak, hogy sorai remek hexameterek, azaz a költő a magasztos ritmusú, eposzi kötött formát alkalmazza a könnyed, játékos, a teljes, folyton megújuló élet sze-

retetét sugárzó téma megírására. Mintha a szabályos ütemek is ahhoz segítenék hozzá a lírikust, hogy a zaklatott, háború közeledtét sugalló időket túlszárnyalja az alkotói képzelet és tehetség. Kóborló délután kedves kutyámmal (részletek) Szép farkaskutya, Tinti, örülj! Leakasztom a szegről csörgő láncodat. Ujjongón, az ölembe ficánkolsz, hátsó lábadon ülve, nyifogva könyörgöd az örvet, nagybundájú nyakadba. A szájkosarat szagolod víg lelkesedéssel, erős fogaid közt tartod az ostort, mindez a séta előjele, izgalom és gyönyörűség. (...) Énmagam is szabadon nyújtózom a tárt levegőben, jó a szivem s tele van derüvel, ropogó kacagással. Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás, hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön, könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján, jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek! (...) Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne. Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor. (...) Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel, ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt, szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön. Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké, így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve, így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben, s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet, semmi se mulja felül. (...) Dsida költészetéhez szervesen hozzátartozik a gyermekkorából eredő, mély, gondolkodó vallásosság (lásd például Jámbor beszéd magamról című versét, amely helyenként mintha Arany János Epilogusát idézné fel), de a költő kitűnő ábrázolókészsége is, amely főként feszes, tömör lírai vázlataiban (például: „Kékhasú madárka röppen / Zsenge ág harmata csöp-

pen. / Fény lebeg át lilakék falakon. / Egy harangvirág kelyhében lakom.” – Reggeli rajz, 1932), életképeiben (pl.: A tisztviselőtelep) és szerepverseiben (pl.: A kis piktor beszéli) nyilvánul meg. A tananyaggá vált Nagycsütörtök, Hulló hajszálak elégiája és Psalmus Hungaricus szerzője a „műhelygyakorlatot”, az európai irodalommal való alkotó ismerkedést sem mellőzte: műfordítóként francia, latin, német, olasz, román, kínai versek kiváló magyar változatait készítette el. Kitartó betegsége miatt Dsida egy életen át küzdött a halálfélelemmel: ez a harc végül a bölcsességet hozta el számára, azt a megbékélést, amelyhez csak hosszú tépelődés és szorongás árán juthat el az ész és a lélek. Ezt jelzi egyszerűségében mély „ön-búcsúztatója” is: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” (Sírfelirat, 1935). Dsida Jenő ma is fokozottan, ismerősen jelen van irodalmunkban, hiszen nagyon tud „maiul” beszélni. Csak egy példa erre: ha nem tudnánk, ki a szerzője, az alábbi, nyolc évtizede írt verset akár kortárs alkotásnak is gondolhatnánk. Ilyen magasban Én már a századik emeletről hajolok a világ fölé. A csillagokban már semmi különöset nem találok, szentimentálisan elmerengeni nem tudok rajtuk. Idefent olyan természetesek, olyanok, amilyenek. A lentről láthatatlan óriások meredt mosollyal néznek ablakomra, s a mázsás titkok, amiket egymásnak hajigálnak, előttem suhognak el, mint a bogarak. Ilyen magasban többnyire napsütött tisztásokra gondol az ember, mélyen folydogáló kicsi patakokra. Lányokra, akiket megcsókolt. Kunyhókra, ahová visszavágyik.

A tavaszi-nyári időszakra esik a magyar kultúra több jeles alakjának születésnapja. Említhetjük itt régi irodalmunk egyik legérdekesebb alkotóját, a reneszánszban élő, de középkori gondolkodásmódú, csattanós példameséiben derűsen oktató szerzetest, Temesvári Pelbártot (május 27.), a magyar romantikát előkészítő, kiváló klasszicista költő Berzsenyi Dánielt (május 7.), az azt megalapozó, kritikus, irodalomszervező és lírikus Kölcsey Ferencet, nemzeti himnuszunk szövegének szerzőjét (augusztus 8.), de a 20. századi magyar költészet olyan nagyjait is, mint a tragikus véget ért, antikos műveltségű és formaművészetű Radnóti Miklós (május 5.) és a magyar líra kiteljesedésében fontos szerepet játszó, sokszínű, többszólamú életművet létrehozó Nagy László (július 17.), vagy – hozzánk földrajzilag közelebb – a 2006-ban elhunyt Sütő Andrást (június 17.), akiről bővebben olvashattatok tavaly novemberi lapszámunkban. Ugyanakkor olyan híres festőművészek születésének évfordulója van ebben a periódusban, mint az iparművészként szintén jelentős, sajátos, általa „kukoricás”-nak nevezett festési technikájáról is ismert Rippl-Rónai József (május 23. – festményei az interneten itt: http://hungart.euroweb.hu/magyar/r/rippl-ro/muvek/index.html) vagy a gyakran több négyzetméteres vásznain különös jelképekkel benépesített, látomásos világot létrehozó Csontváry Kosztka Tivadar (július 5. – http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar/c/csontvar/).

Ha irodalomtörténeti munkákra gondolunk, általában sok-sok adatot felsoroló, tömör elemzéseket, értékeléseket kínáló könyvek jutnak az eszünkbe, az viszont ritkábban, hogy egy ilyen szakkönyv élvezetes és olvasmányos lehet, mint például egy izgalmas regény. Márpedig a 106 éve, 1901. május 1-jén Budapesten született (1945-ben elhunyt) Szerb Antal munkásságának legfontosabb eredményét épp az a két összefoglaló szakmunka (Magyar irodalomtörténet – 1934, A világirodalom története – 1941) jelenti, melyek lapjain élet- és emberközelbe kerülnek az irodalom sok esetben szoborként ábrázolt jelesei, az irodalmat alakító történések pedig történetszerű „kalandokká” válnak. Ezt a közvetlen, szinte csevegő stílusú, mégis szakszerű, nagyrészt pontos értékítéleteket közvetítő kritikusi módszert azóta sem sikerült senkinek felvállalnia. Szerb Antal sajátos hangú, jelentős szerzője próza- és esszéirodalmunknak is (A Pendragon legenda, Utas és holdvilág, A királyné nyaklánca). 180 esztendeje, 1827. május 7-jén látta meg a napvilágot Pesten a 19. század végén alkotó, a Nyugat folyóirat „stílusforradalmát” előkészítő költők körének meghatározó alakja, Vajda János (meghalt 1897-ben). Jelentős szerepe volt az 1848–49-es forradalom-

ban és szabadságharcban, ám életére rányomta bélyegét a magány és az anyagi bizonytalanság, illetve az a viszonzatlan fiatalkori szerelem Kratochwill Georgina iránt, amely aztán maradandó Gina-verseit ihlette (ezek közül legismertebb a Húsz év múlva). Erőteljes szenvedélyek által „működtetett”, merész, eredeti, a maga korában szokatlan gondolatiságú, látomásos lírája a romantika eszközeit használta fel, de már a szimbolizmust (így például Ady Endre költészetét) előlegezte meg. Nádas tavon című verse jó példa arra a sajátos hangulatköltészetre, amely a 20. század eleji impresszionista költők számára készíti elő a terepet. 1912. május 9-én, 95 éve született Budapesten (megh. 1990ben) Ottlik Géza író, műfordító, a 20. századi magyar irodalom több szempontból újító szerzője. Nagy gonddal hozta létre műveit, többször csiszolgatva, helyenként újraírva azokat. Legismertebb alkotásai a valóság és a képzelet határán egyensúlyozó, Hajnali háztetők című kisregény, valamint a két „iker-regény”, az Iskola a határon és a Buda. Főként az Iskola a határon volt nagy hatással a magyar irodalom alakulására, ez jelzi leginkább Ottlik írásművészetének újdonságát: a két narrátort is „alkalmazó” mű ugyanolyan mértékben tekinthető izgalmas iúsági regénynek, mint a gondviselésről, az emberségről és embertelenségről, az élet dolgainak viszonylagosságáról szóló, filozófiai jellegű alkotásnak – olvasmányos történet keretében. Ottlikot a mai magyar próza több nagyja tekinti

mesterének, így Esterházy Péter is, aki – Ottlik iránti tisztelete jeléül, annak 70. születésnapjára, de posztmodern játék gyanánt is – lemásolta egyetlen rajzlapra a többszáz oldalas Iskola a határon szövegét. 94 éve, 1913. június 22-én született Weöres Sándor (családnevének ejtése: Vörös – meghalt 1989-ben) költő, műfordító, drámaíró. Összetett, gazdag életművéből nehéz kiemelni valamit, hiszen például lírájának egészét jellemzi a nagyfokú dallamosság (rengeteg alkotását, főként gyerekverseit, meg is zenésítették) – lásd például: Magyar etűdök, Rongyszőnyeg –, a kivételes formaérzék, a műfajok és a folklór alapos ismerete, a különböző, főként ősi kultúrák iránti értő, elemző, filozófiai érdeklődés. A magyar líra egyik legjelentősebb, máig hatást gyakorló stílus- és játékmestere. Jól össze kellene szednie magát annak, aki túl szeretne tenni a többé-kevésbé jóindulatú, ám csípősen bíráló humor terén a 120 éve, 1887. június 24-én Budapesten született (1938-ban meghalt) Karinthy Frigyesen. Valószínűleg nagy műveltsége, a tudományokban való jártassága is biztosította száJudik Etel színésznő (Karinthy Frigyes felesége, a szerk megj.) december 17-én szülte meg gyermekét. A kisfiú szokatlanul szép, tündéri baba volt. Már születésekor is meglepően hosszú szőke haja, nagy, kerek, tágra nyílt szeme lenyűgözte a rokonságot. Tiszta anyja mondta mindenki. Az elsőszülött fiúkat mindig ilyen ováció és remény fogadja. Bár Karinthy Frigyes sokat gúnyolódott a gyereket ajnározókon, valójában meghatottságát leplezte a vicceivel. Judik Etel egész színdarabokat tudott fejből. Nem messiás-é minden újszülött, Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak – szavalta a rajongó nagynéniknek, akik bólogattak, bár fogalmuk sem volt arról, hogy Boga Az ember tragédiájából idézett. S csak későbben fejlik szokott pimasszá. – tette hozzá Karinthy ártatlanul. A nagynénik gyorsan hazamentek. Karinthy Frigyest sokan zseninek hitték. Ezt mások túlzásnak tartották

mára azt a könnyed magabiztosságot, mely táplálta írásainak éles, szigorú, ám magával ragadóan derűs látásmódját. Művei bővelkednek nyelvi leleményekben és szójátékokban, nem mindennapi ábrázolóképessége sem. Életművének kiemelkedő darabjai a Nem mondhatom el senkinek című verskötet, az Így írtok ti című stílusparódia-gyűjtemény, az Utazás Faremidóba és Utazás a koponyám körül című regények, de ugyanolyan érdekesek az iskola világának színétfonákját témául választó humoreszkjei is. 128 évvel ezelőtt, 1879. július 2-án jött a világra Tiszacsécsén az a magyar író, akinek regényei által a magyar paraszt alakja bevonult irodalmunkba: Móricz Zsigmond (meghalt 1942-ben) azonban nemcsak a paraszti és a nemesi réteg életének hiteles, pontos lélekrajzú, helyenként naturalista-realista vonású, drámai mélységű, olykor élesen kritizáló ábrázolásában nyújtott kiemelkedő teljesítményt, hanem a történelmi regény, illetve a novella műfajában is, sok esetben újító módon. Értő rokonszenvvel fordult nemcsak a gyermekek világa felé (Árvácska, Légy jó mindhalálig stb.), hanem a társadalom peremén élő figurák irányába is, például betyárregényeiben (Betyár, Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét). ugyan, de az tény, hogy különös érzéke volt a dolgok fonáksága iránt. Olyasmit vett észre a világból, olyasmit látott meg az emberek legbensőbb lényegéből, ami másnak álmában sem jutott volna az eszébe. Humora egészen furcsa görbe tükörként mutatta a valóságot. Sokszor elmondta barátainak a kávéházban azt a gondolatát, miszerint nem az a jó humorista, aki kitalálja, hanem aki meglátja a humort a dolgokban. Még a háborúban is észrevette a humort, amikor leírta, hogy az lényegében „békeuszítók és háborús apostolok” küzdelme. Micsoda aljas csirkefogók, akik ahelyett, hogy mint minden tisztességes, rendes magyar honpolgár beledöfnék késüket a másik hasába, nem, ezek az aljas gazemberek! ehelyett haza akarnak menni a harctérről, és le akarnak ülni a lócára az anyjuk mellé. Életével és műveivel példázta, hogy önmagunkon is kell tudni röhögni, azon is: netán mekkorát lőttünk mellé. (részlet Karinthy Márton: Ördöggörcs című regényéből)

A legtöbbünkkel előfordult már, hogy ha éppen unatkozott, átment a szomszédba. Megkóstolni egy süteményt, játszani az új számítógépes játékkal, vagy beszólni a szomszéd gyereknek, hogy menjünk focizni, bóklászni. Tartjuk tehát a kapcsolatot a szomszédainkkal, de akármikor dönthetünk úgy is, hogy nem akarunk velük találkozni, mert éppen más dolgunk akadt, haragszunk rájuk, vagy mert csak olyan kedvünk van.

terheket, és be is hajtották. Együtt vettek részt a közösségi rendezvényeken (bálokon, ünnepségeken stb.). A szomszédság évente megválasztotta vezetőjét. Közös kasszát tartottak fenn a tagok hozzájárulásaiból. Ebből nem csak a rendezvényeket fizették, hanem a tagok temetéséhez vagy szükség esetén egyéb kiadásaihoz is hozzájárultak. A kassza bevételét nem csak rendszeres adományok gyarapították, hanem a

A prázsmári erődtemplom

Szász parasztok. Színezett fénykép E. Sigerus könyvéből, 1910

Mi, a városban élők legtöbbször el sem igen tudjuk képzelni, hogy kötelező legyen törődni szomszédainkkal, hogy meg legyen szabva, mikor és miért találkozzunk, legyünk együtt. Amennyire természetesnek látszik ma ez az állapot, annyira nem volt régen elfogadott, elterjedt. Az erdélyi magyarok és románok szomszédságában, a szászok között az egyik legrégibb intézmény, a szomszédság éppen a mindennapi életben szabályozta a kapcsolattartást. A szász falu közössége évszázadokon át szigorú szabályoknak volt alávetve. A közösséget, ami egyúttal a templomé, az egyházé is volt, a falu utcáinak megfelelően tagolták szomszédságokra. (A szászok szomszédságai mellett általában a falu szélén működtek a románok, cigányok, néhány esetben magyarok szomszédságai is.) Egy-egy szomszédságba megközelítőleg ugyanannyi család tartozott. Ezek szervezték meg tagjaik életét, reggeltől estig, vasárnaptól szombatig. Vasárnap együtt vonultak be a templomba és vettek részt az istentiszteleten. Hetente egyszer ünnepélyes, közös étkezést tartottak. Felosztották egymás között a köz-

szomszédság által a helytelen viselkedésért kivetett büntetések is. Így például ha valaki nyilvánosan káromkodott, máris fizethetett a közös kasszába. Közösen kezelték az élelmiszertartalék egy részét is. Amikor mindenki levágta a disznókat, a szalonnát és a füstölt húsokat minden szomszédság a vártemplom egy-egy tornyába vitte. Innen csak meghatározott napokon és szigorúan csak a szükséges mennyiséget hozhatták el, a szomszédság és a falusi közösség vezetőinek felügyelete alatt. Közösen legeltették a juhokat, sokszor a felfogadott román pásztorra bízva azokat, és tőle kapta meg mindenki időről időre a saját sajtját. A szomszédsági szervezet kevés lehetőséget biztosított az önállóságra. Mindenki részese volt a közösség megmozdulásainak, és senki nem zárkózhatott el a „szomszédja” elől, akármire is lett volna kedve. Amikor elérkezett Erdélybe a ’70-es, ’80-as években a nagy szász kivándorlási hullám, a szomszédságok tagjai esetenként szinte együtt települtek át Németországba. És manapság együtt térnek vissza nyaranta ünnepelni.

Az erdőben vagy egy titokzatos szigeten a földbe elrejtett, a tenger mélyén elsüllyedt hajóban lapuló, a romos kastély titkos kamrájában rejtőző kincs mindig hálás téma volt az írók, filmrendezők számára. Meg vagyok győződve arról, hogy mindannyian olvastatok már ilyen témájú kalandregényeket, láttatok erről szóló filmeket. Bizonyára ma is emlékeztek arra az izgalomra, amellyel az események alakulását követtétek. A kincs általában emlékezetes helyen, fák tövében, vízparton, domb mélyén, barlangban, faodúban, pincében, tűzhely alatt lapul: tulajdonosa rejti oda az ellenség, a tolvajok elől. Olykor a zsugori, családjukra neheztelő öregek törvényes örököseiket akarják ily módon megrövidíteni. A kincset gyakran átokkal ássák el, ezért új tulajdonosát nagy szerencsétlenség éri. Máskor valamilyen feltételt szabnak a kincs megtalálásához, például egy idős asszony a kincses fazekat magához dörzsölte, s meghagyta, hogy csak az használhassa, aki újra hozzáérinti. Természetesen holta után ez már lehetetlenné vált. A kincs természetfeletti lények és mágikus eszközök segítségével zajló keresése hosszú időn keresztül

– a 16–17. századig – nemcsak az egyszerű embereket, hanem a fejedelmeket, az udvari nemességet, az iskolázottakat is foglalkoztatta. A középkorban íródott, bűvös eljárásokat soroló könyvek tanácsokat tartalmaztak a kincsszerzésre vonatkozóan is. Különösen a nagy népmozgások (például hadjáratok) után lángolt fel a kincskeresés láza – részben a nincstelenségtől űzve, részben az ellenség elől földbe rejtett vagyon megtalálásának reményében. A sámán késői utóda, a táltos, valamint a nézőnek nevezett jós, a hetediknek született gyermek szintén képes volt megtalálni a kincs rejtekhelyét. Ők beleláttak a föld gyomrába, s így lelték meg a kincset, vagy pedig megálmodták annak lelőhelyét. Száz évvel ezelőtt még elterjedt gyakorlat volt a föld mélyében rejtőző értékek (virgának nevezett) varázsvessző segítségével való megkeresése. Ez villa alakú faág volt, amelynek két szárát a kereső a kezében tartotta tevékenysége közben. Mikor a kincs fölé ért, az ág vibrálni kezdett. A kincset másként is meg lehetett találni. Azt tartották, a mocsárban, földben található kincs hétévenként mutatkozik meg: megnyílik a rejtekhelye, vagy lángok csapnak ki a föld alatti barlangból (ilyenkor ég le a

rárakódott piszok, rozsda). Általában Szent György, Szent Iván, Nagycsütörtök vagy Nagypéntek napján, déli vagy éjféli időpontban kerül sor erre. Aki résen van, ekkor tudhatja meg, hol rejtőzik a sok pénz. A kincsásásnak szintén megvannak a szabályai. Aki kincset ásni megy, annak az úton nem szabad visszanéznie, bármi is történjen mögötte. Ásás közben általában nem szabad megszólalni, vagy legalábbis káromkodni. Az ásást éjszaka kell végezni. Amikor előkerül a kincses ládikó, egy állatáldozat vérét kell rácsurgatni. A pénzből néhány érmét a rejtekhelyen kell hagyni. Tulajdonosának halála után titokzatos homály borul a kincsre. Ez idő alatt minden nép mitológiájában kincsőrző lények vigyáznak rá. Őrzik, tisztán tartják, esetleg eldöntik, ki méltó arra, hogy birtokába jusson, megszabják a birtokbavétel feltételeit. Általában büntetésből kapják ezt a terhes feladatot, ezért szívesen szabadulnak tőle. A magyar mitológiában nem találunk erre „szakosodott” lényeket. Sokszor a tündérek azok, akik évszázadokon keresztül élnek a kincset rejtő barlangban. A szikla hétévenként nyílik meg. Ilyenkor a tündérek a közeli forrásból ivóvizet merítenek, örülnek a napsütésnek. A kincs néhány percre őrizetlenül marad. Történeteink szerint a közelben legeltető pásztorlegény a sziporkázó aranypénzek láttán beoson a barlangba, tarisznyáját megtölti pénzzel. S mert telhetetlen, s mivel a sziklaajtó még mindig nyitva áll, másodszor is fordulni akar. Ám a második próbálkozása végzetesnek bizonyul. A szikla összezárul, s ő hét éven keresztül a barlang foglya marad. A büntetés lejárta után fehér szakállú, eszelős öregként kerül elő. Leggyakrabban azonban a kincs rosszindulatú, tisztátalan lényekre, állati alakot (kakas, disznó) öltő ördögökre van bízva. Aki szert akar tenni rá, azt nehéz próbáknak vetik alá, általában a lelkét kérik cserébe. Az így szerzett vagyon-

ban, pénzben nincs haszon. Amíg az ember a kincset keresi, háza leég, családja elpusztul. A pénzen vásárolt állatok megdöglenek, a földek nem teremnek, a házba a betegség, a viszály költözik be. S ami szintén fontos, ezt a vagyont nem lehet örökölni. Új tulajdonosának szintén szerződést kell kötnie az ördöggel. Ennek a történetnek számtalan változata hallható ma is. Egyesek szerint a szerencsés ember boldogan érkezik haza a megszerzett kinccsel – otthon leégett házának látványa vagy legszeretettebb gyermekének ravatala fogadja. Más történetekben a családi gazdaság szépen kezd gyarapodni, új ház épül, az istállóba állatok kerülnek. A gazda azonban nemsokára váratlanul meghal, gyermekei pedig marakodni kezdenek az örökség fölött. És végül kincses történeteink legkedvesebb alakja: egy ősz öregember. A vele való találkozás kiszámíthatatlan. Váratlanul bukkan elő, s azokon segít, akik tiszteletettudóan bánnak vele, udvariasan köszönnek neki, készségesen teljesítik apró kérését. Az ilyen személyeknek megmutatja a kincs lelőhelyét, s elárulja, milyen feltételek között kell kiásni azt. Néhány évvel ezelőtt egy andrássy-telepi (Maros megye) asszony vallotta be: édesapja egész életén át remélte, hogy találkozik a fehér emberrel, és annak ajándékából gondtalanul felnevelheti gyermekeit. Ez a jóságos öreg másként is tudott jutalmazni. A malomból érkezőnek megszaporította a lisztjét, a vásárba igyekvő terményeit megáldotta. Azt gondoljátok talán, hogy mindez elsüllyedt a múlt tengerében? Ti tudjátok a legjobban, hogy nem így van. A kincs, a kincskeresés ma is nagyon népszerű téma. Az említett történetek modern változata az, amelyiknek főszereplője bankot foszt ki, páncélszekrényt tör fel, elrabolt műkincseket szerez vissza. S jól tudjátok, ez mennyi izgalmat jelent a film hősének és nézőjének egyaránt.

Ásító inas

Köpülő asszony

Május 5. és július 15. között a 19. század leghíresebb magyar festőjének műveit láthatjátok, ha ellátogattok Csíkszeredába, a Csíki Székely Múzeumba. Munkácsy Mihály (1844–1900), legelső világhírű magyar festőnk, alig volt öt esztendős az 1848-as szabadságharc leverésekor, életének első két évtizedét mégis a for-

sen az asztalosmesterséget kezdte kitanulni. Az inasévek alatt elszenvedett nélkülözések emlékét idézi Ásító inas (1868–69) című képe. Súlyos betegen tért vissza nagybátyja otthonába, majd a tanulás évei következtek Pesten, Bécsben, Düsseldoran és Münchenben. Ekkortájt készült festményeit a romantika szenvedélyessége és a valósághű ábrázolásra törekvő realizmus jellemzi (Vihar a pusztán, 1867).

alkotóját egy csapásra elismert, ünnepelt művésszé tette. Visszautasítva a Weimari Akadémia tanári meghívását, 1872-ben Párizsba költözött, ahol legszebb életképeit festette – gyermekkorára, az otthoni életre és a mindennapok alföldi embereire emlékezve. (Köpülő asszony, 1873) Hogy kamaszkori emlékei mélyen bevésődtek lelkébe, azt realista festészetének másik gyöngyszeme, a tüzelő gyűjtögetésében

Vihar a pusztán

Siralomház

A baba látogatói

radalom bukását követő évek tragikus eseményei határozták meg (Önarckép az 1870-es évekből). Apját a börtönévek, édesanyját a bánat vitte fiatalon sírba, ő tízéve-

Régen hallott történetek ihlették sokalakos, sötét tónusú, drámai hatású képét, a Siralomházat (1869), amely a párizsi Szalon kiállításán aranyérmet nyert, és

elfáradt és megpihenő asszonyt ábrázoló Rőzsehordó nő (1873) is bizonyítja. Házasságával (1874) életében és festészetében egyaránt új korszak

Önarckép az 1870-es évekből

Rőzsehordó nő

Ballada

Sétány a Parc Monceauban

kezdődött. Palotája fényűző estélyek színhelye, Párizs művészeinek, arisztokratáinak találkozóhelye lett, és ekkor kezdett belső tereket ábrázoló képeket (enteriőröket) festeni (A baba látogatói, 1879). Lenyűgöző festői tudását bizonyítják virágcsendéletei is, amelyek közül a legszebbeket életének egyik legnehezebb korszakában, a palotájában pusztító tüzet és gyermekének halálát követően festette (Virágcsendélet, 1882). A már világhírű művész képeit dúsgazdag európai és amerikai

műgyűjtők vásárolják. Megrendelésre festett, a nagypolgári életet ábrázoló „szalonképein” gyerekek is gyakorta feltűnnek (Apa születésnapja, 1882). Romantikus filmek hangulatát idézi az ablakon beáradó fényben éneklő, dalát kobzon kísérő lányt, a dalt gyönyörködve hallgató apát és talán szerelmes iút ábrázoló festménye, a Ballada (1898). Változatos alkotó tevékenységét színekben gazdag, a fényt és árnyékot mesteri tudással láttató tájképei teszik teljessé, amelyek a

aratott Budapesttől New-Yorkig. Utolsó darabja, az Ecce homo (Íme az ember), a már nagybeteg művész egyik utolsó alkotása, megrázó erővel ábrázolja a megkínzottan is méltóságteljes, magányos Krisztust. (1896)

Apa születésnapja

Virágcsendélet

korszak legkiválóbb tájképfestőinek sorába emelik. (Sétány a Parc Monceauban, 1882) Az 1880–90-es években festett Krisztus-trilógia hatalmas sikert

Ecce homo

Az „Erdélyi Alpok”-nak is nevezett Fogarasi-havasokról nehéz lelkendezés és számadatok nélkül mesélni: a Kárpátok legnagyobb tömegű kristályos hegysége mintegy 70 km hosszan terül el, kelet-nyugat irányú főgerince határozottan választja el a

Fogarasi medencét a délebbi megyéktől. A Moldoveanucsúcs a maga 2544 méterével Románia legmagasabban fekvő pontja, de ezen kívül a 2300 méteresnél magasabb csúcsokból is majdnem 200-at számolhatunk. Hétszer nagyobb kiterjedésű a Bucegi-hegységnél, 9 menedékházzal, 6 menedékkel, több mint 60 lehetséges hegyitúra-útvonallal a romániai hegyjárás egyik fő zarándokhelye. Számunkra, erdélyiek számára több megközelíthetőséget is felkínál. A legegyszerűbb odajutni a Bâleató közelében futó Transzfogarasi úton, amely elvezet a hegység szíve csücskéig, mielőtt összekötné Erdélyt Havasalfölddel. A második lehetőség Viktória-városból felkaptatni a főgerincre, az elkerülhetetlenül meredek, embert próbáló ösvények valamelyikén. A harmadik, talán legromantikusabb útvonal a szombatfalvi völgyből indul, egy menedékházi lélekerősítő

teázás után, és a Moldoveanu-csúcsnál pihen meg. Itt aztán körbe lehet fotózni azon keveseket, akik kibírták a csúcsig, no meg a csupasz csúcsokat, a zergék, keresztes viperák és kőszáli sasok rejtett otthonát, a kéznyújtásnyira gomolygó felhőket, melyek délutánonként kövéren libbennek egyik katlanból a másikba, s alkalomadtán a felhők közül kikacsintó Erdélyt, de a dél felé sokkal enyhébben ereszkedő mellékgerinceket is, mögöttük a homályba vesző Munténiával. A Fogarasi-havasok bejárása kapcsán álljon itt egy jótanács (vagy épp kérés): bár mostanra már gyönyörű, kirándulnivaló idő van, és nyilvánvalóan lelkesedés is akad hozzá köreitekben – ne ezzel a hegységgel kezdjétek. Ne egy kétezer méter fölötti nyílt gerincvonulaton akarjátok megtapasztalni a hegyjárást, szembesülni a hegyek nyújtotta meglepetésekkel. Ne itt kelljen kitalálnotok, hogy mi a teendő, ha napnyi járóföldre van a legközelebbi forrás, és megszomjaztatok. Avagy villámok csapkodnak körülöttetek a sziklákba, és hátizsákotokból úgy meredezik a jégcsákány, mint egy tévéantenna. Vagy kifagynak az akkuk a fényképezőgépből. Esetleg húszcentis hó esik egy szép kora nyári éjszakán, és betemeti az ösvényeket. Közben pedig húsz fokot süllyed a hőmérséklet... A Fogarasi-havasokba rengeteg ember jár tanulni. A hegy a maga csöndes és szerény módján életrevalóságra nevel, a túlélő-készséget fejleszti, túlméretezett csúcsaival, irdatlan katlanaival egyeseket lenyűgöz, másokban a feltétlen természetimádatot kelti életre. A Bucegi-hez képest itt szerencsére kevesebb az emlék-kereszt: talán azért szedett kevesebb áldozatot a Fogaras, mert az előbbinél nehezebben megközelíthető, ezért aki idejut, felkészültebb, tudatosabb, elszántabb. Ami elengedhetetlen feltétele az efféle komolyabb túráknak.

Sziasztok! Engem már hetek óta 1 dolog foglalkosztat, hogy mikor aggyák ki a vakációt. Nagyon várom. Igaz megint nem lesz nyugott a vakációm, met úgy néz ki pótvizsgás leszek pár tantárgyból. De főleg magyarból. S főleg azétt met őszinte voltam. Szinte job ha a zember kicsit hazudik, asztot szeretik a tanárok. Aszonta a magyar tanárnéni, hogy őszintén és tömören írjuk le miétt szeressük az iskolát. A zén fogalmazásom 3 szó vót, hogy június, julius s agusztus, skaptam egy jó nagy eggyest rea. Asztán mikor reklamáltam úgy nézet reám mind ahogy egy féleszű néz egy nagyon okosra. Azóta erőst haraxok rea. Elneveztem sakkabalának. A többiek aszitték, hogy ő a kirájnő, de asztán megmontam, hogy egy sötét paraszt. Igaz engemet most se a magyar se más nem nagyon érdekel, met úgy néz ki szerelmes letem. Anyuci aszonta szerelmi fogyatékos vagyok, de apuci megvigasztalt, hogy nem kel félni, met a kamasszzerelem ojan mind a gyomormenés, gyorsan jön, megvisel, de hamar el is mulik. Én asziszem azonban, hogy ez a mi szerelmünk más, ahogy monggya a mese is, ásó, kapa snagyharang fog elválasztani egy mástól. A szomszédbácsiékot is az választota el, met a szomszédnéninek kapa foga vót sa szomszédbácsi a zásóval úgy mekkolintotta fejbe, hogy a nagyharang 1ből mekkondult. Ojan nekem az a lány mint a hegyvidék a pusztába, vagy mint egy tengerjáró hajó a városligeti tóba. Ojan mind egy felhökarcoló a székej falucskában, vagy mind 1 valódi grizli medve a plüssmacik köszt. Ojan mind egy gombás piza a száraztészták közöt satöbbi. Még csak 1 baj van, hogy még öröké nem mertem neki megmondani hogy megszerelmesettem belé. Talán a pótvizsgán megmondom, met ő is ot lesz. Apuci megvigasztalt megint aszonta szép ha egy lány okos, de okosab ha szeb. Nekem igy teccik. Remélem, a vakáció után, a táborozások sa kirándulások sa pótvizsgák után már nagyon boldogok leszünk. Asszem fontos a kézimunka sa román sa kémia is, de a kamaszkorban a szerelem a legfontosab. Teljesen elvete a zeszemet. Szerintem a kamaszkorban a szerelem a legfontosab. Néha ugy érzem, ismétlem magam, de az bisztos, hogy a kamaszkori szerelem a legfontosabb. Éjjen a vakáció!!! Éjjen aki kitalálta hogy legyen vakáció! Éjjen a szerelem!!! Sziasztok!!! És éjjen a potvizsga met ot találkozok megint vele!

„Homokvihar” a tengerparton

Miért van ollója a ráknak? Elsősorban a táplálék megragadására szolgál, úgy használja, mint mi a kezünket. A két olló mérete legtöbbször különbözik, a keskenyebbel kutat, az erősebbet akkor használja, amikor már talált valamit. Ez az olló vastagabb, bütykök is lehetnek rajta, a keményebb dolgokat is össze tudja roppantani. Akit már „csípett” meg a patakban élő rák (neve: folyami rák), az tudja, hogy az olló igen kemény, de nem éles szerszám, tehát az ujjat nem vágja el, csak megszorítja.

Mi a tapló? Biztos láttál már a fák kérgén olyan kinövést, amit úgy neveznek: tapló. Talán nehéz elhinni, de a taplók is a gombák családjához tartoznak. Étkezésre nem aján-

lottak, ellenben egyes helyeken alkalmazzák különféle használati tárgyak – sapkák, övek – készítésére, de olyan is van, amelyiket a gyógyászatban tartanak számon alapanyagként. Régen a taplót tűzgyújtásra használták. Léteznek olyan taplógombák, amelyikek az élő fákon jelennek meg – ezért ezek erdőgazdasági kártevők –, mások a földre hullott ágakon, tuskókon találhatóak. Mivel szépen megőrzik formájukat és színüket, érdemes a szebb példányokat begyűjteni, hiszen az élősarok vagy a szoba díszei lehetnek. Köllő Zsolt

Vane köztetek ojan, aki a kutyát nem szereti? És ojan akinek nincs kutyája? És ojan, aki szeretne sokat tudni a kutyáról, de drága a könyv? És ojan, akinek fajkutyája van, de nem tuggya pontosan hogy kell gondozni? És ojan vane kösztetek akinek magyar kutyafajtája van, mind puli, vizsla, kuvasz? Ha igen, akkor itt az idő, hogy megmonggyak nektek egy ojan hejet a zinterneten, ahol mindent megtucc a kutyákról és még annál is töbet. A zoldal magyar, ami azétt jó, met aki elolvassa amit én irok, az megérti asztot is, amit ott irnak. Asztot kell mondani a számitógépnek oda hogy address, hogy www és a pont után beirni, hogy kutya.hu. Ott vanak ojan dolgok is, amit a felnötteknek mondnak, de oldalt van ojan hogy gyerek és

kutya és van ojan hogy kutyafajták meg ijenek. A legjob azonban a képtár. Az a job felin van alul. Ha reamész meglepőcc, hogy mennyi édes kutya van. Persze van ojan is, ameik nem ojan nagyon szép, de valakinek az is teccik. Ezeket elküdheted képeslapnak is, ha akarod. Nekem teccet, nézd meg te is. Esetleg még anyit segitek, hogy ha véletlenül inkáb a cicákat szereted, akor a kutya.hu hejet asztot kel mondani, hogy macska.hu. Az is jó, de a kutyás jobb... Ha esetleg valamit nem tuttok, kérdezetek meg engem, vagy valaki ojant, aki tudja. Nem muszáj felnőt legyen, met a gyerekek is tudhattyák, sokszor még jobban, mint a nagyok. Ha teccett az oldal, akkor szójatok nekem is. Ha nem akor is. Sziasztok.

A www.irodalmiakademia.hu címre kattintva, a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán megtalálhatod a jelenkori magyar irodalom számos jelentős alkotójának műveit. Érdemes végigkattintgatni az egérrel a névsoron, hiszen a nevek mögött ott vannak a digitalizált könyvek, jól megírt életrajzokat is találtok, s ha jobban érdekel benneteket a szerző, a róla szóló szakirodalomból is szemelgethettek, az ajánlott könyvészetet is átnézhetitek. Az oldal egyik erőssége, a keresőgomb játéklehetőséget is kínál. A keresés parancsot kiadva előjön egy ablak, melynek segítségével szerző, műcím, műfaj, kiadó, megjelenés helye és éve szerint is keresgélhettek, sőt, szövegrészlet vagy kulcsszó alapján is. A keresett szövegrész mezőjébe írjunk be találomra egy szót, mondjuk, ezt: ünő (fiatal szarvastehén). A műfajnál megadjuk a „vers” szót, lent pedig kérjük, hogy al-

kotáscímek, ne pedig könyvcímek jelenjenek meg. Rövid időn belül 9 találatot dob ki a kereső. A hatvanhárom szerző közül hat írta le versben az ünő szót: Juhász Ferenc, Jékely Zoltán, Nagy László, Kormos István, Rába György, Kálnoky László, Ágh István (Juhász és Ágh kétszer). Igazi szövegcsemege végigolvasni a kapcsolódó írásokat, melyekből három részletet ide is másolunk, hátha kedvet kaptok a játékhoz. Azt eláruljuk viszont: ha a szerelem szót írjátok be a keresőbe, jóval többet kell várnotok a találatokra: végül, műfajmegjelölés nélkül, 3071-et hoz elő a gép!

Kormos István

Nagy László

Szarvas szarván száll az idő

Tűzciterák

… komolyodnak csöpp ünőkék, szarvas szarván száll az idő; fiatalok öregednek, öregek csak penészednek, jő gyors tavasz, nyár lángperzses, tocsogós ősz, zuzogó tél, öregülnek a kövécsek, dzsungelt zúzó elefántok, tengerjáró teknősbékák, cetek, bálnák, jegesmedvék; (…)

Vadak idege rezzen, gímek bőgnek, zokognak a karcsú selyem-gubó-ajkú ünőknek, akik habozva lesnek a holdba ó, alig bírnak megállni, inognak szélben a testek, kikericsek összenevetnek, október óriás ibolyái. (…)

Juhász Ferenc Betyárok sírja (…) S az erdőben a harc zaját riadva az édes őszi légbe szimatol egy falka szarvas, gubanc-agancsú bika, meszelt-farú ünő, s gázolva egymást, futni kezd, úszik a sárga habon, míg összecsap a láng, a láng mögötte, az őszi, zizzenő. (…)

Tallózás olvasónaplóitokból

Mivel nyolcadikos vagyok, időm nagy részét a tanulás köti le. A zsúfolt napok és a tanulnivaló annyira fárasztóak, hogy csak néhanapján tudok leülni, és a kötelező olvasmányokon kívül valami mást is olvasni. Hétvégenként az agyam tele van az okoskodásokkal. Ezeket kiverni onnan nagyon nehéz, de nekem van egy tuti trükköm rá: Rejtő Jenő-könyvet olvasok. A híres P. Howard-könyvek rabul ejtettek. Most nem egy könyvről fogok írni, hanem általánosan az összesről. Külön-külön nehéz őket dicsérni, hisz egyik jobb, mint a másik (vagyis mégsem: mindegyik ugyanolyan jó). Én a Vesztegzár a Grand Hotelben című könyvvel kezdtem, s ma már össze sem tudom számolni, hányat olvastam. Talán még a szomorúfűzt is felvidítaná a már klasszikussá váló Piszkos Fred, Fülig Jimmy, a Gyóntatók és a kikötők híres-hírhedt verekedői, akik

A népszerű író kalandos élete – mely során egész Európát becsavarogta – épp annyira telített regénybe illő fordulatokkal, mint amennyire azt később megszokhattuk tőle. Saját korában nem tartották annyira nagyra, mint ma, és ehhez hozzájárulhatott az is, hogy jó ideig azt állította, csak fordította regényeit, melyeket még később is sokáig csak álnéven publikált. Ő maga legendásnak számító szerző volt, ki gyakran írásaival fizetett a kávéházi pincérnek, és akinek papírfecnikre vetett jegyzetei bőven fedezték a kávé árát. Reich Jenő néven született 1905. március 29-én, Budapesten. Apja nyomdai tisztviselő volt. Miután kicsapták a Kertész utcai polgári iskolából, Rákosi Szidi színiiskolájában tanult, majd elvégezve azt, statisztaként közelítette meg a világot jelentő deszkákat. Színészi karrierje akkor tört ketté, mikor leejtette Törzs Jenőt, a népszerű színészt. Ezek után hazai pályán nem termett számára túl sok babér, ezért Berlinbe ment, ahol Max Reinhardtnál folytatta színházi tanulmányait. Utána nyakába vette Európát, és szinte mindent kipróbált. Hamburgban dokkmunkás és illatszerárus volt, Svédországban heringhalász, Genovában építőmunkás,

nem csak saját és környezetük, hanem az olvasók életébe is belopnak észrevétlenül egy kis kalandot. A könyvek minden előzetes bevezető nélkül kezdődnek. Az olvasó az első oldal elolvasása után ott találja magát a kikötők piszkos világában, ahol egy banda irányítja az üzleteket. Mindig van egy-egy pozitív női és férfi szereplő, akik a végén, sok izgalmas kaland után egymásra találnak, mert minden róluk szól. Kezdetben utálják egymást, de a veszedelmek és az életveszélyes helyzetek összehozzák őket. Ezen kívül mindig van egy jópofa, ámde együgyű fő- vagy mellékszereplő, akinek semmi köze az egészhez, de ott van. A legvégén a főszereplő megszökik a francia idegenlégióból, boldog lesz szerelmesével. Nekem nagyon beváltak ezek a könyvek, mindenkinek ajánlom, kortól függetlenül. Fanea Imola, Sárköz

Zürichben gobelinkereskedő, Franciaországban sztepptáncos, de dolgozott egy cirkuszban is, majd egy hajón potyautasként eljutott Afrikába, ahol a helyi kocsmákban idegenlégiósokkal ismerkedett meg. Amikor élményekkel telve hazaérkezett, nyelvtanításból tartotta fenn magát, és írni is akkor kezdett igazán. Eleinte G. Lavery, majd később P. Howard álnéven írta könyveit. Sziporkázó humora és jó kedélye talán csak védőpajzs volt a külvilág ellen, hiszen valójában súlyos szorongásos idegbetegségben szenvedett, ami miatt a Lipótmezőn ápolták, bár napközben kijárhatott. 1942-ben a nagykátai katonakórházból betegen vitték el egy büntetőszázadba. Az ukrajnai Jevdokovóban fagyott meg munkaszolgálatosként 1943. január 1-jén. Állítólag halála előtt is bajtársait szórakoztatta emlékezetből idézett regényrészleteivel. (forrás: sulinet.hu)

A Diákmúzsa Klub ajánlásával: Óbis Éva-Tünde

Február Februári fagyban, deres hangulatban, borzos szelek járnak táncot csipős kacajokkal. Szilaj fagyos szelek tördesik a napfényt, kemény fegyverekkel tanítják a leckét. Dübörgő lélekkel ropnak őrült táncot, megdöntik ma végleg a havas világot. Téli fátyoltánccal zúzmarákat köpnek, februári fagyban zordabb szelek jönnek. „Mia Metódi”

Az álmok kapujában Nem is olyan régen, de nem is napjainkban. Mikor még az emberek nem tudták múltjukat magyarázni, vagy talán nem is akarták bolygatni. Csak élték hétköznapjaikat, nem törődve múlttal és jövővel. Egy magányos kisfiú, Sandy, elindult sétálni, megszabadulni minden gondjától, és hogy minden rossz emlékét felejtse. Otthagyta kis szülőfaluját, nem bírta tovább, hogy mindenki gúnyt űz belőle. Bement egy sötét erdőbe, de nem félt, tudta, ha nem is éli túl, legalább megszabadul lelke fájdalmától. Hát amint így barangolt vakmerőn, az erdő mélyében talált egy barlangot, s mivel már fáradt volt, gondolta, itt lepihen. Bement a barlang mélyébe, mert valami fényt látott, és szemügyre akarta venni, hogy ki vagy mi világít az elhagyatottnak látszó barlang mélyében. Ez a fény egy kis forrás volt, minek aljában valami kristályok voltak, de érdekes volt, mivel a kristályok jeleket rejtettek magukban:

A kisfiú nem tudott ellenállni a kíváncsiságának, a kézhelybe helyezte jobb tenyerét… Kék fények kavalkádja, forog vele a föld, s egy fojtott hang ezt suttogja: „Hét nap múlva ugyanitt, különben a naplemente magával visz!” Vajon mit jelent, mi történik vele? Amikor vége lett ennek az ijesztő dolognak, hamar kiszaladt a barlangból, de nem azt látta, amit a fénykavalkád előtt. Most egy tisztáson volt, sehol egy ház, egy emberi kéz által készített tákolmány, sehol egy szántott föld, mindenütt csak tisztás, csobogó víz hangja, s valami leírhatatlan hang, ilyent még sose hallott, vajon mi adhat ki ilyen hangot. A kisfiú elindult a hang irányába. Egy tóhoz vezette. Hát, amit ott látott, nem volt semmi, nem csoda, hogy tátva maradt a szája. Ő még soha nem látott ilyen hatalmas állatokat, nem is hallott róluk, csak néhányszor álmodott velük, de nem tudta, hogy valóban léteznek. Közelebb merészkedett, egy csordányi hosszúnyakú, jó pár méter magas dinoszaurusz bámult rá csodálkozva. Szerencséje volt a kisfiúnak, hisz jámbor dinókkal találkozott, megsimogatta az egyikük orrát, amint éppen szaglászta, s nagyon összebarátkoztak. Velük pancsolt a csillogó tó vizében, csúszdának használta a dinók hosszú nyakát, lovagolt a hátukon. Körbeutazta a helyet, csak szerencsétlenségére a gonosz dinoszauruszok éhesek lettek, és fájt a foguk egy kis fiúcska-húsra, hiszen még soha nem ettek ilyent, hát meg szerették volna kóstolni. De új barátai megvédték őt, nem hagyták, hogy közelébe jussanak. Sandy néhány nap alatt megértette barátai nyelvjárását, s tudott velük értekezni, így elmondta nekik azt, hogy hogyan került ő ebbe a világba. A dinók rémülten néztek rá, mert volt már néhány ember, akik ide kerültek ezen módon, s mind a fogukat vesztették, hiszen a kijelölt időn belül nem mentek vissza saját világukba. A fiúcska ijedten meredt rájuk, aztán eszébe jutott a hang, ami azt suttogta: „Hét nap múlva ugyanitt, különben a naplemente magával visz!” Nem tudta, hogy mitévő legyen, itt olyan jó lett volna élni, hiszen a tirexeken kívül őt nem zaklatja senki, végre barátokra talált, de muszáj visszamenjen, különben legközelebb csak az angyalokkal fog találkozni, amit még nem igazán szeretett volna. Így barátai segítségével visszament a barlangba, elbúcsúzott tőlük, s kezét a kristályok közé

rakta, visszakerült saját világába. Amikor kiment a barlangból, újra csak azt a nagyon sötét erdőt látta maga körül, de már nem volt olyan magabiztos, hogy neki már úgyis mindegy, elviheti a farkas, inkább, amilyen gyorsan csak tudta, szedte a lábát, míg csak vissza nem ért a falujába. Mindenki kérdezősködött, hogy hol volt, mit csinált, ennyi ideig távol a szülőhonától, még büntetéseket is kapott a családjától, de ő nem árulta el senkinek, hogy egy más világban járt, ahol igaz barátokat szerzett. De álmában és gondolataiban mindig vissza-viszszatért a „múltba”, az igaz barátaihoz. „Süni” (Konnát Árpád), Kovászna

Makkosi prof. (Dr. Ravasz) Sziasztok! Makkosi Bogáncs pumiprofesszor vagyok. Magyarországon, a Boldogság Erdeje nevű kisvárosban lakom. Az ipari negyedben, a Papp László utcában van egy lakásom. Egyedül élek. Van egy McLaren F1-es versenyautóm, egy magánrepülőm, és egy páncélozott Smirt Track-om. Ez utóbbit csak külföldön használom esetleges „rossz fiúk” támadása ellen. Eredetileg sebészorvos és ortopéd vagyok, de megfelelek altató-, műtő-, iskolaorvosnak is. Hét nyelven beszélek: magyarul, angolul, spanyolul, muszkául (oroszul), japánul, németül és görögül. Én vagyok a BEK (Boldogság Erdei Kórház) vezérigazgatója. Az iskolában tudományos előadásokat tartok, ezen kívül én helyettesítem a biológia, kémia és fizika tanárt. Természetesen nekem is vannak gyönge pontjaim, mint minden más embernek, pardon, puminak. Ha éjszakai műszakban vagyok, reggel, mikor hazajövök, egy óráig is tudok aludni. De ez mellékes. A fő a cselekmény. Egy nap, amikor nappali műszakban voltam, egy rókaasszisztensem jelentett, hogy a sógornéja áldott állapotban van (a tudatlan olvasóknak írom, hogy ez azt jelenti, hogy szülnie kell). Na jól van, beöltöztem, és a folyósón találkoztam a leendő rókaanyuval. Azt kívánta, hogy császároljuk meg. Bementünk a műtőbe, lefektettük a rókát, elaltattam, és „kinyitottuk” a hasát. Mackó nővér adta a szerszámokat, és Kakukk nővér vette el, mikor befejeztem a velük való munkát. Aztán előjött a kis teremtmény. Egyből kezdett sírni. Szép rókababa volt. Lemostam és nyugalomba helyeztem. Meghagytam a nővérkéknek, hogy a kis rókát mérjék meg, a Rókáné hasát pedig „csukják be”. Tréfásan megfenyegettem őket méreginjekcióval, hogy ebből kapnak, ha szerszámot hagynak a páciens testében. A műtő ajtajában rókaférj, azaz már róka(a)pu várt: – Hogy volt, doktor úr? – Minden jó, ha a vége jó. Márpedig ennek a vége jó! – feleltem tréfásan. Megkért, hogy vigyem haza, mert elfelejtett hozni rugdalózót.

Azon beöltözötten beültem a McLaren-ba, s az apa mellém. Amikor elhaladtunk a BECS (Boldogság Erdei Csendőrség) egyik medvealkalmazottja mellett, lekaptam a maszkot, nehogy rossz fiúnak (terroristának) higgyen. Egy piros lámpánál alig tudtam lefékezni. – A medvék egyenek meg! – káromkodtam el magam, de kevés idő után meggondoltam: – Ja, ne egyék meg a medvék, met derága! – Derága, de jau es – toldotta meg a rókapu, mikor már visszafele robogtunk. Én már be se mentem a kórházba, visszavittem a garázsba az autót. Észrevettem az asztalon a reggeli maradványait, egy darab pizzát. Nem volt szívem otthagyni szegényt. Az olvasóknak pedig ajánlom, hogy ha valami gyógyíthatatlan nyavalyájuk van, jöjjenek el a BEK épületébe, ahol a gyógyíthatatlan is gyógyítható. Tudom, nem lesz semmi panasz, mert a diri (igazgató) Doktor Ravasz! György Stefánia, Nagykároly

Az én családom Az én családom négytagú: apa, anya, nővérem és én. Sok szép eseményt éltünk meg együtt. Ebből a sokból kiemelnék egyet, amikor édesapám szülőházában voltunk, és ott szűk családi körben összegyűltünk beszélgetni, találkozni a messze lakó rokonokkal. Meg kell jegyeznem, hogy mi Szatmár megyében lakunk, és édesapám szülőháza Szilágy megyében van. Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, csak egy kicsit később keltem fel, mivel vasárnap volt. De mégis azért volt különleges, mert a szüleim úgy döntöttek, hogy édesapám szülőfalujába, Selymesilosvára megyünk, arra a szép hegyvidékes és dombvidékes tájra. Annyira a szívemhez nőtt ez a táj, a szőlőskertek, a fák. Amikor elindultunk Mezőpetriből, mert ott lakom, honvágy kapott el, mivel hosszú útra mentünk. Utazás közben édesapám szokás szerint megmutatta a szakácsi erdőt. Mire elértünk Sarmaságra, ott már várt minket édesapám nővére, akit felvettünk, és így mentünk tovább Ilosfalvára. Ilosfalvára beérve sok ismerőssel találkoztunk. Édesapám szülőházánál már vártak minket: édesapám öccsének a felesége és két gyermeke, meg az öccse is. Ott, egy üdvözlés után, míg az asszonyok terítettek, mindenki a kertben lévő patakhoz sietett és a gyönyörű fákhoz. Nagyon szeretek a kertben csivitelő madarak között és a lágy természetben barangolni. Mivel sok időt szánok ilyesmire, többszöri szólítás után távozok el onnan, így volt azon a vasárnap délután is, mikor a késői ebédet ettük. Evés után beszélgettünk, hogy kivel mi történt. Én az iskoláról beszéltem, ahová szeretek járni, és jelesre végeztem. Mire sötétedni

kezdett, beültünk az autóba, és édesapám lassan hazahajtott. Otthon alig vártam, hogy ágyba fekhessem egy ilyen élményteli nap után. Rancz Sándor, Kézdialmás

Ez így történt Egy nap a diákok a bakugrást tanulták. A tornatanár szigorú ember volt, soha nem volt megelégedve egyik diákjával sem. Nyuszi, mivel így hívták a tanárt, minden órán megbüntette minden diákját. Mikor a gyerekek a bakugrást tanulták, egyikük nem tudta jól csinálni, és büntetőt kaptak. Erre egy diák megkérte Nyuszit, hogy mutatná meg, hogyan kell ugrani. – Sok bugyuta, nézzétek meg. Vigyázzatok, csak egyszer mutatom meg! – mondta hetykén a tanár, majd elhelyezkedett, nekifutott, dobbantott… puff… a láda mellé. Nyuszi felállt, és nagy szégyenkezve két nyuszi fogával ezt mondta: – Látjátok gyerekek, ezt csak azért mutattam így, hogy megtudjátok, hogyan nem szabad ugrani a bakugrást! Puskás Tünde Mária, Gyergyószentmiklós Reggel felkelek, majd elmegyek az iskolába. Kezdődik az első óra. Bemegyünk az első órára, feladnak egy adag olvasni- és írnivalót. És így telt egész nap, hogy mindenből ma adtak a legtöbb leckét. Mondták, hogy a következő órán írunk történelemből, magyarból felmérőt, az utóbbit öt leckéből. Eddig nem igazán tanultam belőle, és délután, ahelyett, hogy elmentem volna a barátaimmal sétálni, nekifogtam tanulni a leckéket. Úgy beleéltem magam, hogy azt sem hallottam, mit mondott nekem anyum, hogy csináljam meg. Tanulok magyarból, történelemből, öt perc pihenő után románból. Annyit tanultam aznap délután, mint két hét alatt. Izgulva lefeküdtem, felhúztam reggel hatra az órát, hogy ismételjek. Éjjel úgy aludtam, mint a bunda. Reggel álmos szemekkel felkeltem, nekifogtam ismételni, öltözni, mosakodni, és elindultam az iskolába. Mire a kapuig értem, nagyon, de nagyon izgultam. Megyek a történelem felé, és nagyon furcsa volt, mert sem egy tanárt, sem egy diákot nem találtam. Kezdtem gondolkodni, hogy vajon korán vagy későn jöttem. Nyitnék be a terembe, hogy a többiek már ott vannak, hát mi történt, az ajtó be van zárva. Várok egy negyed, fél, háromnegyed órát, sehol senki. Elindultam ki az iskolából, akkor találkoztam egyik takarító nénivel. Megkérdezte tőlem, hogy mit keresek szombaton az iskolában. Mikor meghallottam, hogy szombat van, a szájam tátva maradt. Elindultam hazafelé. Amíg az iskolában voltam, a szüleim el sem tudták képzelni, hogy vagyok. Ez volt az a szombati nap, mikor egyedül voltam az iskolában. Azon a napon megfogadtam, hogy többet soha, egyetlen felmérőre sem tanulok.

Bíró István, Csíkszenttamás Az egész hétfőn, német órán történt. Az osztálytársam, Antal József, megdobta az előtte ülő lányt papírgaluskával. Erre a tanárnőnk, Albert Zsófia, meghúzta a fülét és kapott egy kis taslit, ami igazán kis tasli volt. A padtársa, Gergely Ervin, beíratta a jegyét, és amikor ült le, akkor a széket kivette a feneke alól. Erre az osztály nagyot nevetett. De a vége nem volt túl nevetséges, mert a tanárnő elébe tett egy szöveget, amit már lefordítottunk, de mivel ő nem tudta fordítani, így négyest kapott. Így jár, aki nem figyel oda órán. Rákosy Anikó, Gyergyószentmiklós

Szívszigeti történet Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három gyerek: Ügyeske, Guriga és Tündibündi. Mikor összetalálkoztak, nagyon jó barátok lettek. Karácsony tája volt, mikor Guriga belekötött Tündibündi nevébe: – Miért az a neved, hogy Tündibündi, miért nem csak Tündi? – Azért, mert így hívnak, és kész. – De miért van ott az a bündi, így nagyon ronda a neved. – És neked miért az a neved, hogy Guriga? Lehetne gurítani téged, mint egy labdát. Erre hátat fordítottak egymásnak. Ügyeske odament és megkérdezte: – Miért veszekedtek így karácsony táján? Ilyenkor az emberek nem veszekednek, hanem barátkoznak, és odafigyelnek, hogy másokat meg ne bántsanak. – De akkor miért köt bele a nevembe, és miért sérteget? Ezt aztán Guriga se hagyta annyiban. – De te is belekötöttél a nevembe. Most aztán még jobban haragudtak egymásra, és elmentek, Guriga a házába és Tündibündi a varázshegyre. Tündibündi mérgesen nézelődött, amikor megcsúszott a lába, és elkezdett lefelé csúszni egy szakadék felé. – Segítség! Segítség! Guriga éppen arra sétált, amikor meghallotta, hogy valaki segítségért kiált. Gyorsan odaszaladt és kihúzta a kapaszkodó Tündibündit. Tündibündi megköszönte, hogy segített, és kibékültek. Csak most ismerték meg igazán egymást. Másnap reggel karácsony volt. Mindenki meg akarta valami ajándékkal lepni a másikat. Tündibündi kapott Gurigától és Ügyeskétől egy Barbi babát. Ügyeske egy könyvet és egy szíves naplót kapott két barátjától. Guriga a lányoktól egy szép nagy labdát kapott. Így ért véget a három barát története, és a Szívszigeten újra béke volt.

Nyikó Anett, Székelyszáldobos

Szerelmesek Az egész úgy kezdődött, hogy a karácsonyi műsorban a Rómeó és Júlia című drámát adtuk elő, én voltam Júlia, és a darabnak fantasztikus sikere lett. Amit nem sejtettünk, az volt, hogy az előadást megnézte egy rendező is. Meghívott a városába, hogy ott adjuk elő újra ezt a darabot. Az előadás próbáján Rómeó elesett és kifordult a bokája, ezért egy új fiú kellett, hogy eljátssza a szerepet. A műsor közben beleszerettem abba a fiúba, Oszkárba, és ő is belém. Egy gond azért mégiscsak akadt a kapcsolatban. A szüleink nem voltak ellenére, de a távolság közöttünk túl nagy volt ahhoz, hogy legalább egyszer egy héten lássuk egymást. Oszkár édesanyja munkanélküli volt, ezért apa szerzett neki munkát a falunkban. Így ideköltöztek, és Oszkárt is ide íratták be, a mi sulinkba. Egy osztályba kerültünk, mert ő is ötödikes, így a kapcsolat még komolyabbra fordult. Puszi is volt, meg minden, de valami mégis hiányzott. Három hete, hogy együtt voltunk, minden hiba nélkül. Addig jutottunk, hogy a suliban minden lány irigyelt, mert Oszkár volt a legszebb srác. Addig, addig, hogy ismét karácsony lett, és ismét műsort kellett betanulni. A Csipkerózsika című mesét választottuk, Oszkár volt a herceg, én voltam Csipkerózsika. Ott is jelen volt a puszi. Az előadás után a nagy rohangálásban Oszkár leesett a színpadról. Azonnal odarohantam hozzá, és szólítgattam, de hiába. Eszméletlen volt. Kórházba szállították, de ott sem tért vissza az eszmélete. Magyarországra kellett vigyék, mert három hét múlva sem tért magához. Kómába került… Számomra nagy szomorúság volt ez. Az után a nap után soha nem láttam Oszkárt többé. Akkor értettem meg, hogy nincs határa a diákszerelemnek. Azóta még nem voltam szerelmes újra… György Tünde, Gyergyószentmiklós

Álmaim iskolája Milyen lenne az iskola, ahol szívesen tanulna minden diák? Sokat gondolkodtam ezen. Én olyan iskolába szeretnék járni, ahol húsz perces órák lennének, és a többi játékkal és értékes foglalkozásokkal telne el. Ahol egyik emeletről a másikra mozgólépcső vagy lift vinne. És mindenkinek lenne egy kártyája, és csak akkor mehetne be az iskolába, ha ezt felmutatja. A termek rendesen be lennének rendezve és felszerelve. Például a biológia teremben csontvázak és makettek, az állatok belső szervei lennének kirakva. A kémia teremben a padon

lenne egy mikroszkóp és kísérleti csövek, vegyszerek. Mindenkinek lenne ruhája és szemüvege a kísérlet biztonságos lezajlásához. A magyar terem tele lenne költők, írók képével és nyelvtani szabályokkal. A tornateremben kosárállvány, labdák, dobbantó, szivacs, meg minden, ami kell egy terembe. Jól felszerelt iskoláról, jó tanárokról, és szép, kellemes környezetről álmodom. Délben lemennénk az ebédlőbe, és ebédelnénk, és a délután egy részét is az iskolában töltenénk. Finom ételek lennének, és az ebéd alatt halkan szólna a zene. A házi feladatot, ami nagyon kevés lenne, már az iskolában megírhatnánk, hogy amikor hazamegyünk, ne legyen sok dolgunk, csak a plusz munkák. Szerintem vagány lenne. Véleményem szerint ilyen iskolába minden diák szívesen járna. Fodor Szilvia, Homoródszentpál Szerintem nem az iskolákkal van a baj, hanem a mai lusta diákokkal. De úgy gondolom, hogyha néhány dolgot megváltozatnánk, biztosan szívesebben kel fel reggel a lusta diák is. Nem olyan égbekiáltóak azok a dolgok, amiken változtatni kellene, nem teljesíthetetlen vágyak. Egyszerű, és mégis fontos dolgokon kellene változtatni. Úgy gondolom, ezek közé a dolgok közé nyugodtan be lehetne sorolni a tanórák számát. Sokkal kevesebb kellene, és a tartalmukat is kellene csökkenteni. Szerintem sokkal jobb szívvel menne a diák iskolába, ha tudná, hogy csak egy óráig, kettőig lesz órája. Így még jutna idő más tevékenységekre is, ezeket felügyelő felnőttek mellett végezhetnénk. Nem lenne annyira fárasztó, és még tanulnánk is belőle. Sok szép szemléltető eszközzel is fel tudnák hívni a diákok figyelmét, s néha könnyebben megérthetnénk a tananyagot. A tanárok ne csak elvárják a tiszteletet a diákoktól, hanem ők is viszonozzák azt. A magánéleti problémáikat hagyják a kapun kívül. Ha minden reggel két órával később kelhetnének ezek a mai lustaságok, sokkal kipihentebbek lennének, és jobban tudnának figyelni. Ha szerveznének az osztályok között tisztasági versenyt, mint régen, sokkal rendesebbek lennének a diákok, és tisztán maradnának az osztályok, mert minden osztályközösségnek az lenne a célja, hogy a saját falán láthassa a legrendesebb osztálynak járó zászlót. Mindezek mellett szervezhetnének még tánccsoportot, így is hozzájárulva a diáksereg összetartásához, ennek következtében nem járnának olyan helyre, ami nem nekik való. Azt hiszem, jó lenne, ha a melegebb napokon a könnyebb tantárgyakat a szabadban lehetne tartani. Lehet, hogy jó volna, ha ilyen lenne az iskola, lehet, hogy nem, de meg lehetne próbálni.

Apró léptekkel ugyan, de közeleg a szünidő, a Cimbora megjelenésében is. Igyekszünk tehát itt válaszolni mindazoknak, akik írásaikkal az utóbbi időben megkerestek bennünket. Sejtjük, hogy a nyári vakáció lazább, kirándulásos-nyaralásos pihenőnapjai ihlető erővel bírnak majd azok számára, akik szívesen fogalmazzák meg gondolataikat, érzéseiket, élményeiket. Ezért valószínűleg sok írás születik az elkövetkező hónapokban, és többről érzitek majd úgy, hogy el kell küldenetek véleményezésre nekünk. Arra kérünk azonban minden tollforgató Cimbora-olvasót, hogy – a válaszra váró írások feltorlódásának elkerülése érdekében – már postázás előtt válogassa meg szövegeit, amennyiben azok nagyobb számban gyűlnek össze, és csak azokat küldje el közülük (kettőt-hármat), amelyeket a legsikerültebbeknek vagy számára a legkedvesebbeknek érez. Köszönjük, és szívnek-léleknek üdítő vakációzást kíván mindnyájatoknak a Diákmúzsa Klub! (Szonda Szabolcs) Bartus Alpár (Kolozsvár) – Dicséretet érdemel az a tömörítő készség, mellyel elkészítetted – sőt, helyenként mai nyelvezetre „hangoltad”, humorosan – a János vitéz „forgatókönyvét”, ahogyan nevezed. Lényegében a Petőfi-mű (báb)színpadi változatát akartad kidolgozni ezáltal, és az ilyen eljárást dramatizálásnak nevezi a szakirodalom. Persze, ennek is megvannak a szabályai, amelyeket el kell sajátítani ahhoz, hogy sikeres dramatizálásokat készíthess. Mindenképp a megfelelő úton jársz ebben a tekintetben, s bár minden bizonnyal helyenként javítható-csiszolható a beküldött munkád (például a Mesélő által mondott szövegrészletek néhol túl hosszúak, ezekből a részekből bizonyos mondandókat a szereplők szájába kellene adni), jónak tekinthető. Terjedelme miatt, sajnos, közölni nem tudjuk (ilyen jellegű szövegből pedig nem érdemes részleteket kiemelni, hiszen csak egészében értelmezhető), ezért javasoljuk, hogy mutasd meg a magyartanárodnak, esetleg – az ő közvetítésével – a színjátszó kör vagy csoport vezetőjének (ha működik ilyen együttes az iskoládban), hátha fel tudják használni előadásra. Ez azért is hasznos lenne, mert egy ilyen típusú szöveg gyenge pontjai, hiányosságai akkor bukkannak elő igazából, amikor konkrétan alkalmazzák, „kipróbálják” a színpadon. Akkor derül ki az is, hol kell hozzáírni vagy elvenni belőle, hol kell alakítani rajta stb. Sok sikert, és keress meg bennünket még írásaiddal!

sítani számára – hogy erre a kérdésedre is válaszoljak), a megfogalmazásmódja közelíti ehhez, ezért néhány, akár a felnőttek számára is megszívlelendő részletét idemásolom: „Nem merünk önmagunk lenni, nem merjük szabadon engedni érzéseinket, és azt is elhallgatjuk, ha valamivel esetleg nem értünk egyet. Ha valaki sokáig elnyomja igazi énjét, és csak arra törekszik, hogy megfeleljen másoknak, előbbutóbb úgy fogja érezni, alig maradt valami boldogság az életében. Nem szabad a szőnyeg alá söpörni a problémákat, vállaljuk nyíltan mások előtt az érzelmeinket! Legyünk büszkék saját magunkra, az egyediségünkre, és arra, hogy nem olvadunk bele a tömegbe, és nem válunk láthatatlanná! Mikor ér el odáig az emberiség, hogy elfogadja a másságot, és nem csak a külsőségeket nézi? Mikor érjük meg, hogy végre emberként kezeljenek, elfogadjanak, elismerjenek és – Istenem – tiszteljenek? Valamikor majd megérjük, de addig is hány tinédzsernek kell halálra éheztetnie magát? Ne feledd, gyönyörű vagy, mert önmagad vagy!” Forró Timea (Kézdivásárhely) – Versed tartalmaz néhány eredetibb elgondolású sort, szóképet is, s bár talán jobban, részletesebben is ki lehetne dolgozni ezt a szöveget és témát, továbbgondolva egy picit, esetleg több személyes meglátást beleépítve, biztatásképpen közöljük itt ezt az írásodat, és várjuk további szövegeidet. Éjszakai csend

Farkas Orsolya (Vargyas) – Egyetértek azokkal a gondolatokkal, amelyeket szenvedélyesen és meggyőzően érvelő írásodban megfogalmazol a testsúly-problémákkal küzdők és környezetük viszonyával kapcsolatosan, kitérve az emberek közti megkülönböztetés és a másság elfogadása vagy elutasítása jelentette problémákra is. Valóban kell beszélni erről, és örülök, hogy megtetted. Bár nem kimondottan irodalmi alkotás a szöveged (és lapszerkesztési okokból nem is tudunk külön oldalt bizto-

Éjszaka tükrén alszik a csend. Álmodik az éj, békét remél.

Suttog az árnyék, léptek neszét rejti. Ködtakarót sző az éj, tó tükrében él a rejtély.

„József Attila” (Brassó) – Nagymértékben a népköltészet és a népdalok hatását mutatják verseid (és ehhez a minta-követéshez láthatóan van érzéked), nem is igazán

próbálsz elrugaszkodni ettől, márpedig ezt meg kell tenni a népi ihletésű versek esetében is, néhány személyes, eredeti megoldást alkalmazva az olyan szövegekben, amelyek ugyan alapozhatnak a folklórra, de jó, ha nem csupán másolják azt. Egyetlen verssorodban fedeztem fel eredetibb ötletet („Ott minden mindenszínű éppen”), de ehhez nem idomul maga a vers, ezért ez az egy sor kilóg az összképből. Javaslom, olvass utána, hogyan oldották meg magyar költők (akár József Attila is, akinek nevét szerzői névnek választottad) verseikben a népi hatás felhasználását, és küldj még írásaidból, lássuk, mire jutottál e téren. Kása Henrietta (Szilágyzovány) – Az altató-típusú gyerekmondókákra alapozod Jó éjszakát című versed, amely találó megfogalmazású is lenne ebben a műfajban, amire viszont kell ügyelned, az a sorok kiegyensúlyozása hosszúság-rövidség szempontjából, hiszen ez az egyensúly biztosítja ritmusukat, ami igencsak fontos a dallamosnak szánt versek esetében. Amit még javasolnék: gondold végig újból a versed, hogy kiküszöbölhesd az ismétlődő megfogalmazásokat, amelyek gyengítik a szöveg hatását (például: „Egy új álom vár éppen, / Ezen az éjszakán, / Tükre van az éjnek, / S az álom csak rád vár. // A csillagok nevetnek, / s holnap a játék vár, ...”). Ha újraírod, küldd el, szívesen elolvasom. Konnát Árpád (Kovászna) – Legutóbb beküldött írásodban, Csuklyás Sün történetében hozod a megszokott formádat, fantáziadúsan ecsetelve hősöd nemes tetteit. Igaz, ezúttal kevesebb szövegedben az eredeti ötlet, inkább Robin Hood sztorijára épülnek rá a történet fordulatai, és az egyenesen az olvasó képzeletét teszi próbára, hogy el kell fogadnia: egy sün Robin Hood csapatának tagjaként vitézkedik. De ez nem lehet probléma, ha az olvasó a megfelelő nyitottsággal közeledik szövegedhez. Ebből az írásodból nem közlünk, de köszönjük, hogy elküldted nekünk (a két, hozzá kapcsolódó rajzoddal együtt), és természetesen kíváncsiak vagyunk következő írásaidra is. Bízunk benne, hogy már te magad is sejted, ezek közül melyik sikerült kevésbé, illetve melyik jobban, azaz beküldésre érdemes formában. Kovács Karola (Brassó) – Tavasz című versed már jobbacska, mint eddig beküldött írásaid, de úgy sejtem, még mindig nem vállalkozol arra, hogy többet versbe vigyél egyéni gondolataidból, ötleteidből. Ebben az írásodban is nagyrészt a tavaszi hónapok jellegzetes történéseit veszed sorra, egyetlen helyen („Május a szép tavaszt zárja, / Nyár közeleg, nincs kizárva.”) villantva meg olyasmit, ami különlegesebbé tehetné versed. Ezen a vonalon haladva

próbálkozz a továbbiakban. Kérdésedre válaszolva: lapunkról alkotott véleményedet egyszerű levél formájában írd meg nekünk, mintha élőszóban mondanád el, mi tetszik vagy mit nem kedvelsz a Cimborában. Nagy Ágota-Gabriella (Nagyernye) – Szépen, érzéssel írsz a kísérőlevélben a versolvasással és -írással való bensőséges kapcsolatodról. Ennek alapján érthető a kívánságod, hogy írásaid megjelenjenek, nevedet megismerje a közönség. Ehhez általában kitartó alkotói munka és többszörös megmérettetés szükséges, hogy a próbálkozások közül kiszűrődjenek a sikerült alkotások. Verseid egyelőre azt jelzik, hogy még keresed saját hangodat, mert – bár van érzéked a ritmushoz és a rímhez – nagyjából úgy írod ki magadból mondanivalódat, ahogyan az épp jön. Egy vers viszont attól is jó, hogy nem mond ki mindent, hanem csak utal valamire vagy sejteti azt, így engedi gondolkodni, ráérezni az olvasót is. Verseid közül az Álomvilág az, amelyiket egyénibbnek érzek, ennek vonalán haladhatnál szerintem további írásaidban, figyelve arra, hogy ezek tömörebbek legyenek. Olvasásra pedig olyan költőket ajánlok, mint Kosztolányi Dezső vagy Tóth Árpád. Küldj még! Váncsa Mónika (Csíkmadaras) – A nyolcadikos diák iskolai töprengéseiről szóló írásod, mint jelzed, első versed – és ez érződik is rajta, a sok ragrím miatt inkább mondókaszerű. De ezt te magad is jól látod, úgyhogy arra biztatlak, ha versíró kedved megmarad, folytasd a kísérletezést (közben olvass sok verset minél különbözőbb költőktől), és tudasd majd velünk, mire jutottál. Székelyszáldobosról többen is jelentkeztek ismét írásaikkal. Bogdán Mónika: Cicádról szóló rímes szöveged egyszerű mondóka, inkább gyakorlat, mint vers, Az élet vize című meséd viszont érdekes és eléggé jól sikerült, még ha nagyrészt ismert mese-elemekre is alapoz; ezt, talán kissé rövidebb változatban, közöljük a Cimbora következő, szeptemberi számában. Farkas ZsuzsaAndrea: A te meséd is érdekes, de úgy érzem, egy kicsit elsietett a megfogalmazása, és talán ráférne az is, hogy egy picit kibővítsd, kalandosabbá tedd a szerencsét próbáló fiú történetét, hogy ne ilyen kurtán-furcsán legyen vége. Ha újraírod, mindenképpen küldd el nekünk! Kolumbán Boglárka: Az előbbi válasz érvényes a te mesédre is, amely egyébként szintén jól meg van írva, de érdekes lenne például arról is olvasni benne, hogy valóban sikerül-e a szegényembernek úgy tennie és azt érnie el, ahogyan és amit a tündér tanácsolt(a) neki. Én mindenképp kíváncsi lennék az enyhén kibővített változatra. Ha elkészül, küldd el!

Kerékpárúton barangolunk, vigasztalásul azok számára, akiknek lapunk pályázatán nem kedvez a szerencse, és nem nyerik meg „álmaik biciklijét”. Tartsatok velünk!

Egy angol falu templomának üvegablakára kerékpározó angyalt festett az 1600-as évek elején élt művész. A bicikliző kerub látványa kissé meglepő volt akkoriban, bár ókori szerzők is emlegettek már „ördöngös kétkerekű gépeket”, és Leonardo da Vinci, a reneszánsz korának festő-feltaláló óriása is papírra vetette 1500 táján egy kerékpár vázlatát. Leonardo

ni kezdett kétkerekű járgányán, amely a szemtanúk szerint olyan volt, „mintha egy lónak kerekei nőttek volna”. Ismerősei megszál-

güléssel és kormánnyal is ellátott kétkerekűt is (1817). Futókerekén pedál még nem volt, hol egyik, hol másik lábbal taposva lökték előre.

Német honfitársai kigúnyolták, a franciák és az angolok viszont igen megbecsülték Drais báró fából készült futókerekét De Sivrac gróf lábbal hajtott járógépén, még nem volt kormány, kanyarodáskor fel kellett emelni és a kívánt irányba fordítani

Leonardo vázlata alapján kerékpárjának „mintapéldányát” is elkészítették

ötlete hosszú évszázadokra feledésbe merült, és csak az 1700-as évek végén bukkant fel újra, amikor egy különc francia gróf, Sieur de Sivrac (ejtsd: sziör dö szivrak), Párizs egyik parkjában futkároz-

lottnak tartották Karl von Drais (drájsz) „erdőmestert”, Baden tartomány erdőmérnökét, mert nem elég, hogy feltalálta a billentyűs írógépet, a hússzeletelő gépet és a tükrös periszkópot, még „ló nélküli utazógépeket” is tervezett. Előbb három- és négykerekű, kézzel-lábbal hajtott masinákat (a vasúti hajtány őseit), majd a kátyús, gödrös utakra való, nyere-

Az 1800-as években száznál is több ötletet szabadalmaztattak a kerékpár tökéletesítésére.

Napjaink kerékpárjainak előfutára Macmillan pedálos futógépe volt

Kirkpatrick Macmillan (mecmillen) skót patkoló kovács volt az első, aki pedált szerelt futógépére (1839) — és akit baleset okozásáért elsőként megbüntettek. Forgópedálos, fékkel is ellátott velocipédeket (gyorsjárókat) Párizsban készítettek először, Pierre Michaux (misó) és fia kocsikat

az első acélküllős kerekek is. Egy fiatal brit állatorvos, John Dunlop (danlop), hogy gyermeke kényelmesebben és gyorsabban biciklizhessen, őt magát pedig ne rázza körútjain a lovas kocsi, feltalálta a felfújható gumiabroncsot (1888). A közlekedést utóbb forradalmasító találmányt jó honfitársai pudingkeréknek, hurkának, díványpárnának csúfoltak mindaddig, míg a versenyeken elért sikerek a kétkedőket meg

A versenyeken vállalkozó kedvű hölgyek is indultak, a szurkolók nagy gyönyörűségére

A francia Michaux-cég fából és kovácsoltvasból készült velocipédjének első kereke nagyobb volt a hátsónál

gyártó üzemében (1861). A csontrázónak is nevezett jármű kerekeire a vasabroncs helyett hamarosan gumiabroncs került, és elkészültek

John Boyd Dunlop és kerékpárja, 30 évvel a felfújható gumiabroncs feltalálása után

pák könnyítették, a gyalogosokat pedig csengettyű, gong vagy síp szava figyelmeztette a kerékpárosok közeledtére. A sebesség bűvöletében a velocipédek első kerekeit egyre nagyobbra tervezték, és a kerékpározás valóságos akrobatamutatvánnyá vált, míg rá nem jöttek arra, hogy a nagyobb sebesség lánccal összekötött fogaskerekek (lánckerekek) segítségével is elérhető. A század utolsó két évtizedében már női bicikliket is gyártottak, és „biztonsági kerékpárokat”

A német karikaturista kerékpárján a petróleumlámpa mellett esernyő is biztosítja az összkomfortot

nem győzték hasznosságáról. A kerékpározást a hátsó kerékre tapadó fék tette biztonságosabbá, a sötétben való közlekedést előbb petróleum-, majd acetilénlám-

A másfél méteres kerekű vasparipákra már felülni is művészet volt

egyforma kerekekkel, amelyekkel komoly versenyeket is rendeztek. Európa nagyobb városaiban külön iskolákban oktatták a kerékpározni vágyó hölgyeket és urakat, és elérkezett a hosszú kerékpártúrák ideje is. Magyar kerékpárosok

„Nincs kellemesebb látvány, mint egy jól öltözött hölgy, ki helyes tartással hajtja a hozzá illő kerékpárt” (Kerékpározás kézikönyve, 1894)

Kossuth Lajost látogatták meg Turinban, az angol omas Stevens pedig három esztendő alatt a Földet utazta körül velocipédjével (1884-86). A kényelem szeretete és a gyorsaság vágya vezetett a „kétkerekű önjáró”, a motorkerékpár feltalálásához. A pedálos biciklikre előbb gőzmotort (1865), majd kisméretű benzinmotort szereltek (1885), és fél évszázad múltán már motorkerékpárral járta körül a Földet két magyar utazó, egyikük az erdélyi születésű ezermester, Bartha Gyula.

Amint azt egy korabeli ismertetőből megtudhatjuk, „Az úrnak vagy át kell adnia női partnerének a jármű mégis férfiúra tartozó kormányzását, vagy udvariatlan és kevésbé örvendetes módon háttal kell neki fordulnia”. Az üléseket tehát egymás mellé szerelték, és megszületett a „bicyclett” (biciklett).

A Singer cég járműve 12 katona és egy könnyű ágyú (vagy muníció) szállítására volt alkalmas

Az első motorkerékpárt, akárcsak a legelső automobilok egyikét, a német Daimler cég gyártotta Urak és hölgyek (vagy két hölgy) együtt-biciklizésének ildomos eszköze volt a „bicyclett”

A kerékpározás hőskorában többüléses és sokkerekű járművek is születtek, amelyeket voltaképpen már nem is nevezhetünk kerékpár-

vetélytárs mögött, ezért egy hadgyakorlaton tizennégy kerekű csapatszállító járművet mutatott be, a későbbi rajgépkocsik ősét.

Természetesen nem volt hiány a kerékpár tökéletesítését célzó fura ötletekben sem, a fára mászó biciklitől a kizárólag akrobata villanyszerelőknek ajánlott, több méter magas kerékpárig. A vastüskés kerekű korcsolyás monociklivel a szentpéterváriak kerekeztek a befagyott Néva jegén az 1860-as években.

A világhírű Opel cég alapítójának öt fia számos kerékpárversenyen győzött, ezzel is reklámozva cégük termékeit, reggelente pedig ötüléses járművükön karikáztak az akkoriban varrógépeket és kerékpárokat gyártó üzemükbe.

Korcsolyás „monocikli” Az Opel fivérek ötüléses járműve (quintupletje) kitűnő reklámnak is bizonyult Akik együtt óhajtottak karikázni, kétüléses, kétpedálos tandemeken utazhattak

nak. A kétüléses tandem nem felelt meg az etikett követelményeinek.

Az ugyancsak varrógépet és kerékpárt gyártó londoni Singer cég sem akart elmaradni a német

Feltalálták és kipróbálták a repülő biciklit is, hogy amennyiben a kerékpározónak útjába akad egy folyó vagy domb, könnyedén átlibbenhessen fölötte.

Ha beválik, az országúti forgalmat csökkentette volna egy amerikai találmány, a telefonkábeleken függve közlekedő légibicikli. Nem vált be.

Egy lipcsei képes újság karikatúristájának ötlete volt a léggömbkerékpár és a vitorlás kerékpár, amely szeles időben tehetett volna jó szolgálatot.

Mühlbeck Károly, a 20. század első felének neves magyar karikaturistája vándorköszörűsök számára „tervezett” köszörűkővel és vízcsepegtetővel ellátott biciklit, a szénásszekér helyett pedig „szénáskerékpárt” ajánlott az Új Idők című folyóirat olvasóinak.

Agresszív kismalac óriásit esik a bringájával. Odaszalad a nyuszi és kérdezi: – Segítsek, kismalac? – Haggyá!!! Én így szállok le!!! A két kerék beszélget: – Vigyázz! Sündisssszz... – Kösssszz... Kígyó vígan biciklizik az erdőben... Találkozik a Nyuszikával, aki odaszól neki: – Te kígyó! Te nem is tudsz biciklizni! Nincs is lábad! – Ja?! Pufff… Megy a nyuszika az erdőben, egyszer csak a fejére esik egy piros bicikli. Felnéz az égre, nem lát semmit. Megy tovább, megint a fejére esik egy ugyan-

Érdemes egy kicsit elidőznünk járművünk nevének születése tájékán is. Miután az 1870-es években Magyarországon is megjelent a velocipéd, számos szebbnél szebb javaslat született nevének magyarítására. A fából készülteket nevezték járógépnek, kengyelfutógépnek, futókeréknek, gyalogsebes-futógépelynek, lábhajtásos tovalöködőnek. A vasparipák újságokban emlegetett neve volt futógép, gyalogosok lova, szegények lova, utazó erőmű és a legeslegszebb: egyen-billegészeti körduplány is. Végül a 19. század végén a Magyar Tudományos Akadémia döntött, hosszas tanakodás után, az egyszerű és kifejező kerékpár név mellett.

olyan piros bicikli, mint az előző. Megint felnéz, megint semmi. Megy tovább, megint a fejére esik egy piros bicikli. Felnéz az égre, és látja, hogy ott a bagoly. – Bagoly, te dobálsz engem piros biciklikkel? – Igen. Öreg bácsi este kerékpárral tart hazafelé. Megállítja a rendőr: – Ha nem világít a lámpája, akkor tolni kell a biciklit! – Már próbáltam, de akkor sem világított. Egy kerékpárverseny mezőnye épp két rendőr mellett halad el. Az egyik rendőr megszólal: – Fiúk fiúk, sorba fog ez kerülni.... 27 bicikli, lámpa nélkül! A kisiskolás kerékpárjával óriási sebességgel rohan a tanítónő felé. – Állj meg, azonnal! – kiált rá a tanító néni. – Se lámpa, se csengő! – Tessék elugrani! – kiált vissza a bajnokjelölt. – Ugyanis fékem sincs!

A következő anekdoták, tréfák közös jellemvonása, hogy csattanójuk nyelvi megalapozottságú, a humor fő forrása valamilyen nyelvi játék, esetleg homonímia, szinonímia, antonímia stb. Ezúttal mindegyik szöveg szereplői nők. Ki kell találni a csattanókat! 1) II. Katalin két hónapra szerződtetni akarta Gabrielli kisasszonyt, a híres olasz énekesnőt. A művésznő ötezer dukátot kért fellépéséért. A cárnő haragra lobbant: – Nem gondolja, hogy túlságosan sokat kér? Ennyit még a tábornokaimnak sem fizetek. Gabrielli, aki nemcsak kiváló hangjáról volt híres, hanem csípős visszavágásairól is, ezt felelte: – Akkor ... a tábornokait, felség. Mire a cárnő kifizette a kért összeget. 2) – Boldog vagyok, a férjem majd meghal utánam. – Az lehet, mert te ... ... ... . (Megfejtések: 1. énekeltesse 2. vagy az idősebb)

Ez a típusú rejtvény irodalmi műveknek játékos, tréfás tömörítését jelenti, lehetőleg egy mondatba foglalva azok tartalmát, cselekményét. Például: Kisebbségi suhanc hegyvidéken teljesít furfanggal enyhített szolgálatot. (Tamási Áron: Ábel a rengetegben). Az alábbi zanzák esetében megfejtésként a címet és a szerzőt is megnevezhetitek, ám mi csupán a női címszereplők nevét kérjük! 1. Előtte az élet, s ő nem tudja, merre induljon ebben a világban, míg végül úgy dönt, más világban próbál boldogulni csodálatos kedvesével, akivel, mint kiderül, mégiscsak vissza kell térnie a földi lehetőségek honába. 2. Szerelmespár kriptába vonul meghalni, mire szüleik kibékülnek. (Megfejtések: 1. Tünde 2. Júlia)

Képrejtvény esetén képnek, rajznak, illetve kép, rajz elemeinek kell szót, szavakat megfeleltetni úgy, hogy a megfeleltetett szó vagy szavak a megfejtést eredményezzék. Irodalmi képrejtvényekről lévén szó, egy-egy irodalmi mű címét rejtik az alábbi képek. Meg kell adni a kikövetkeztethető műcímet és a szerző nevét (amennyiben az ismert). Ezúttal egy-egy női nevet kérünk megfejtésként, ezek egyúttal műcímek is. 1.

(Megfejtések: 1. Kádár Kata 2. Csipkerózsa)

Nem kíván alapos matematikai felkészültséget a szóegyenletnek nevezett rejtvény megfejtése. Lényege, hogy a feladvány szavainak olyan megfelelőit kell megtalálnunk, amelyekkel úgy végezhetők el a kért műveletek, hogy ugyanazt a szót vagy szókapcsolatot kapjuk eredményül az egyenlőségjel két oldalán. Például: játékszer / 2 + gyűjtemény = egyféle hintó. A megfejtés: baba / 2 + tár = batár. 1. hím állat – többesjel + Zola-regénycím / 2 = Juhász Gyula múzsája 2. folyadék + dajka / 2 = Ady Endre múzsája Megfejtések: 1. (kan – k) + Nana / 2 = Anna; 2. lé + dada / 2 = Léda.

A Írjatok a vízszintes sorokba a meghatározásoknak megfelelően hétbetűs (A) és ötbetűs (B) szavakat. Utána a hétbetűsekből húzzátok ki az ötbetűs minden betűjét, a megmaradt két betűt írjátok az egyenlőségjel után. Helyes megfejtés esetén a C oszlop betűit felülről lefelé folyamatosan összeolvasva az alábbi vicc poénja lesz a megfejtés: – Doktor úr, nekem az az érzésem, hogy macska vagyok! – panaszkodik egy beteg a pszichiáternél. – Igen? És mióta? – kérdi az orvos. – …! – felel a beteg.

Meghatározások 1a. Jókai szülővárosa. 1b. Fekete égéstermék. 2a. Épületrész. 2b. Nagyapa, becézve. 3a. Valamilyen adat tudása. 3b. Víz eltávolítása valahonnan egy edénnyel. 4a. Levisz. 4b. Fátyol. 5a. Céltalanul piszmog valamivel. 5b. Dolgozik a kőműves. 6a. Tömítés vagy rámolás. 6b. Könnyen hasadó kőzetet

tartalmaz. 7a. Katonai alkalmasság megállapítása. 7b. Nátriumkloriddal fűszerezés. 8a. Képek látása alvás alatt. 8b. Lelkész osztja. 9a. Uralom. 9b. Rakás. Figyelem! Az a és b meghatározásokra adandó szavakban mindig van öt közös betű!

Ki kicsoda a május-júniusi Cimborában? 1

24 28 36 40

21 25

31 37

38 41

18 22

27 32

39 43

Vízszintes: 1. Magyar költő, a Szép magyar komédia szerzője (1554– 1594). 14. Iskolai tízperc, szünet. 15. Pokróccal beborít. 16. Pokróc. 17. Bizonyos ideje. 18. Becézett Katalin. 19. Szénapadlás. 20. Robbanó fegyver. 22. Szív igéje. 24. Katonai fejvédő. 25. Tanintézmény. 27. Portugál és ausztriai autójel. 28. Ünnepélyesen átadó. 31. Kopogáskor mondjuk, ha a kopogó bejöhet. 34. Parancsszó. 36. Gőz. 38. Arab nép. 39. Vonatozó. 40. Gabonát vágó. 42. Halogató. 43. Vármaradvány. 44. A vízszintes 1. alatti költő felesége. Függőleges: 1. Karóval van felfegyverkezve. 2. Maros parti város lakója. 3. Város polgára. 4. Szándék. 5. Habos ital. 6. Mondat eleme. 7. Falusias Ilona. 8. Beborítás. 9. Odanyújtó. 10. Bűnhődik. 11. Csernáton vára. 12. Katonai szervezet. 13. Ókori római hármasfogat. 20. Hordóféle. 21. Holmit dobozból kidobál. 23. Magyar ökölvívó bajnok volt (Badari). 26. Szidónia, becézve. 27. Fúvós hangszer. 28. Csökken a szintje. 29. Vasúti terem. 30. Sémi nép. 32. Figyelmeztető jelzés a messengeren. 33. … atyafiak, Mikszáth műve. 35. Olasz főváros. 37. Lamartine verse. 41. Indok.

Jánk Károly – költő, 1967-ben született Szatmárnémetiben. Kiss Ottó – költő, író, szerkesztő, Battonyán született 1963-ban. Lackfi János – költő, író, műfordító, 1971-ben született Budapesten. Szabó Róbert Csaba – író, szerkesztő, 1981-ben született Szilágynagyfaluban. Szántai János – költő, író, 1961-ben született Kolozsváron.

MÁRCIUSI FELADVÁNYAINK MEGFEJTÉSE: Barangoló: 1. – b; 2. – b; 3. a csimpolya (duda) hangszer az énekes madarak sorában; 4. – b; 5. – a; 6. – b; 7. – b; Szócsavargó Madaras képrejtvények Megfejtés: kakukk – Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére / daru – Fielding: A legyek ura. Madárhang, madárdal – rácsok közt Megfejtés: kelepel, huhog, károg, csiripel, füttyent ÁPRILISI FELADVÁNYOK MEGFEJTÉSE Barangoló: 1.– a, 2. – a, 3. – b, 4. – c, 5. – c, 6. a polka tánc a labdajátékok sorában Szócsavargó Helyesírási totó Megfejtés: 2, 2, 2, 2, 2, x, x, x, x, 1, 1, x, x. Lottó és anagramma „labdajátékos” idegen szavakkal Megfejtés: 2, 4, 6, 13, 14, illetve: huszár – a megfelelő magyar szavak (szöglet, röplabda, átadás, hátvéd, ugrat / uszít) kezdőbetűiből. „Sportos” irodalmi képrejtvény Megfejtés: Petőfi Sándor: Az apostol (tollaslabda)