Cimbora 2011. november by CimCim Cimbora

2 0 11 . n o v e m b e r

kí vá n c si diá ko k l a p ja

Ta ng ó és hu mp pa finn B A rA ng O LÓ mese figurá kkal A pisztolyszemű Mesél a g ergeLY e DÓ királykisasszony csillagos ég És g erÉB M ArIKA 4. oldal

I S S N 12 2 2 -19 1 0

F eK e T e V In Ce

8. oldal

20. oldal

KÓnya á DáM • KÓnya ÉVa

A csill ag os ég sz abad sz em m el Könyvünket ajánljuk mindazoknak — 10-től 100 éves korig —, akik megismernék az égbolt titkait, a magyar költészet csodálatos természetleíró verseit, a csillagokhoz fűződő mondák világát és a legendákat, jelenségeket ábrázoló legszebb képzőművészeti alkotásokat, és akiket érdekel, hogy: Miért kék az ég és miért vörös alkonyatkor az ég alja? Miért hull a jégeső a legforróbb nyári napokon? Milyen jelt láthatott az égen Nagy Konstantin császár? Miért hatalmas néha a felkelő Nap vagy Hold? Kinek jelenhet meg a Brocken-hegyi kísertet? Miért változik napról napra az esti égbolt képe? Hogy találhatunk rá a legszebb csillagképekre? Miért ragyognak a csillagok? Miért láthatjuk ősszel a legtöbb hullócsillagot? Melyik csillag vezette a napkeleti bölcseket a betlehemi jászolhoz? November végétől megrendelhető a szerkesztőségben!

Főszerkesztő: Farkas Kinga Munkatársak: Bogdán László, Csillag István, Forrai Tibor, Keszeg Ágnes, Keszeg Vilmos, Kónya Éva, Köllő Zsolt, Vetró Bodoni Barnabás, Zsigmond Győző

CIMBORA – 2011. november, XXII. évfolyam Szórakoztató irodalmi, kulturális folyóirat 5–8 osztályos diákoknak ISSN 1222-1910 A Cimbora árát a Cimbora Alapítvány bankszámlájára várjuk: Cont IBAN: RO14BRDE150SV01455331500, BRD. Sf. Gheorghe, Fundaţia Cimbora, Cod fiscal: 8259184 TÁMOGATÓINK Kovászna Megye Tanácsa

A borítón Keszeg Ágnes rajza. Borítóterv, könyvtipográfia és nyomdai előkészítés: Csillag István Kiadja a sepsiszentgyörgyi Cimbora Alapítvány. Készült a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadó nyomdájában. Szerkesztőség: Cimbora szerkesztőség, Szabadság tér 7. szám, Sepsiszentgyörgy, 520055, Kovászna megye, Románia E-mail: cimboramail@gmail.com Web: www.cimbora.net

Sepsiszentgyörgy Város Tanácsa

Communitas Alapítvány

Román Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium

Nemzeti Kulturális Alapprogram

Bethlen Gábor Alap

Tartalom Cimbirodalom

FEKETE VINCE A pisztolyszemű királykisasszony . . . . . . . . . . . . .4. oldal

Kézfogás az irodalommal

VÉGH BALÁZS BÉLA rovata „Az én szívemben boldogok a tárgyak” KOSZTOLÁNYI DEZSŐ A kis mécs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6. oldal Fényt! (Muhi Sándor Antonio da Correggio Szent éj című festményéről) . . . . . . . . . . . . . . . 7. oldal

Szín-tér

Tangó és humppa finn mesefigurákkal (Gergely Edó és Geréb Marika) . . . . . . . . . . . .8. oldal

VETRÓ BODONI BARNABÁS rovata A „pókasszony” hagyatéka A szín-téren: Louise Bourgeois (francia származású amerikai szobrász) . . . .18. oldal

Történetek a palackból

KESZEG VILMOS rovata Az apja helyett hadba induló kegyes . . . . . . . . .12. oldal

Barangoló

KÓNYA ÉVA rovata Mesél a csillagos ég . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .20. oldal A Nagy Téli Hatszög . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21. oldal

SZÁNTAI JÁNOS rovata Hogyan nézzünk filmet? Kolozsvári néma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .14. oldal

Időutazás az „átkosban”

NOVÁK CSABA ZOLTÁN rovata 7. Diákok a munka mezején . . . . . . . . . . . . . . . . .25. oldal

Hegyen-völgyön kul-túra

KÖLLŐ ZSOLT rovata Kőrispatak: szalmakalap és faragott kövek . . . .26. oldal

Pad alatt

Cimbi naplója. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27. oldal

Diáktér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Történetes történelem

EGRY GÁBOR rovata Az óvónő tűzifája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .16. oldal

28. oldal

Laterna magica . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .29. oldal Keresztrejtvény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .33. oldal

Gombavilág vidékein

ZSIGMOND GYŐZŐ rovata A gyilkos galóca (A tudatlanság, felelőtlenség öl!) . . . . . . . . . . 17. oldal

Cimbi képtára

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .35. oldal

Cimbirodalom F EKETE VINCE

A pisztolyszemű királykisasszony csak ült egyhelyben egy székben; onnan feküdt este, ahová reggel a karszékbe kitették. Volt is nagy bánata a királynak. Sokat gondolkodott a palota kertjének egy zugában, ahová nyugalomban üldögélni naponta eljárogatott, hogy mitévő is legyen. Olyan, amilyen, gondolta sokévi töprengés után az öreg király, de csak férjhez kell mennie egyszer. Kidoboltatta tehát az országában széltében-hosszában, hogy férjhezadó a leánya, de csak olyan kérők jöjjenek, akik eléggé bolondok ahhoz, hogy feleségül vegyék a királykisasszonyt. El is érkezett a nagy nap, a Nagy Vakszerencse napja, ki is ültették a királyi udvar közepébe a süket és vak dajkát, hogy ő legyen a döntőbíró, mert akire ő rámutat majd, az lesz a királykisasszony férje. A királykisasszony száját pedig szépen kipöckölték egy jókora darab gézbe burkolt juhtúróval, hadd szopogassa, szemét, arcát finom selyemmel lefátyolozták, s kiállt ő is várni a kérőket. Volt is nagy tülekedés, messzi országokból, távoli vidékekről jöttek sokan, összecsődültek királyfik, hercegek, különfélénél különfélébb daliák, hogy csak úgy nyüzsögtek az udvaron, illegették-billegették magukat, mindenik bolondabbat akart mutatni a másiknál, hogy rajta akadjon meg a királylány szeme. Bukfenceket vetettek, vitustáncot jártak,

Volt egyszer, hol nem volt, a Lehetetlen hegyen túl, a Terembura patakon innen, ahol egy kurtafarkú mikimóc túr, élt egyszer egy öreg király. Ennek az öreg királynak volt egy lánya, akinek olyan szemei voltak, mintha egy pisztoly csövébe vagy egy alagútba nézne állandóan. Rettenetesen el volt keseredve a király, mert akárhogy számolta, már jócskán eltelt vagy harminc év a királyságából meg a lánya életéből, de nem akadt az az emberfia, aki feleségül kérte volna addig még a királykisasszonyt. Ráadásul nem volt elég a bandzsaság, volt még egy aprócska hibája a lánynak: nagyon-nagyon szeretett beszélni. És nem akárhogyan – hiszen beszéd és beszéd között is nagy különbségek lehetnek –, hanem igazából zsémbelni szeretett az istenadta. Zsémbelni reggeltől estig, télen és nyáron, egyszóval soha be nem állt a szája. Menekült is előle a palotában mindenki, ahova tudott, húzott el a királylány elől, mert már mindenkinek zúgott a füle a sok beszédtől meg az állandó elégedetlenkedő számonkéréstől. Mert ez a királylány, ha megszólalt, úgy elkezdett kelepelni, majd szétrobbant a feje az emberfiának. Nem is maradt meg más körülötte a közelebbiekből apja palotájában, csak egy vénséges vén öregasszony, egykori dajkája, aki már se nem látott, se nem hallott, naphosszat

Cimbirodalom grimaszokat mutogattak, még olyan is volt köztük, szégyen, nem szégyen, aki a meztelen hátsóját mutogatta a nagyobb hatás kedvéért. Mások meg nyelvet öltögettek, orrukkal dudáltak, és olyan is akadt, aki csak állt mereven, mozdulatlanul, mert ő úgy tett, mint aki oszlopnak képzeli magát. - Daliás vitézek, cseles leventék – emelkedett szólásra a király –, láthatjátok szemetekkel, nincs itt semmi zsákbamacska, csodálatos termetű királylány áll itt előttetek, azé a keze meg az én nem fél, hanem egész királyságom, akire rámutat majd szépséges királykisasszonyunk egykori dajkája, a finomlelkű Bilibók ángyó. Ő dajkálta, ő gondozta, ő ápolta aprócska korától a szépséges királylányt, ő legyen az is, aki majdani boldogságát, hites társát e helyben kijelöli. Hej, csak erre lett még igazán forgolódás a daliák között, megzördültek a kardok, ahányan csak voltak, mind bajvívásra kerekedtek, csak úgy rengett-zúgott a levegő a kardok csattogásától, rakásra dőltek a királyfik meg a hercegek. Azt, aki a csúnyább felét mutogatta, egyik úgy eltalálta egy kardlappal, hogy rögtön megkukult, aki oszlop volt, derékban elszelte az egyik vitéz, ujjak, lábak potyogtak a nagy kaszabolásban, féllábúak, félkezűek járták tovább a vitustáncot, kezek-lábak nélkül hányták tovább a cigánykereket. A királykisasszony pedig már nagyon ideges volt, mert a dajka csak nem akart rábökni senkire sem, úgy elaludt szegény pára, hogy csak úgy hortyogott a karosszékben. Toppantott egyet a királylány, döndült a karszék, de akkorát!... – ám a dajkát nem lehetett felébreszteni aluvó álmából. A vitézek pedig már majd’ mind egy szálig lekaszabolták egymást nagy igyekezetükben. Nem is maradt más köztük sértetlenül, csak egy árva fegyverhordozó legény, aki féllábú-félkarú gazdáját támogatta volna éppen kifelé a palota udvarából. De ekkor, láss csudát, mocorogni kezdett a dajka, fordult egyet, s egyik lábát fordultában valahogy a távozók felé biccentette. Nosza, szaladtak is gyorsan a király emberei, hurcolták is a királylány színe elé a legényt. Hiába szabadkozott az, hogy ő nem bolond, hogy csak a gazdáját kísérte el ide, nem hallgattak rá. - Felséges királykisasszony – rebegte mélyen meghajolva, amikor a királykisasszony elé vezették –, nem vagyok én bolond, istenemre mondom, nincs is nekem házasodhatnékom, szegény, árva legény vagyok, aki csak ma reggel lépett ura szolgálatába, de bár ne tettem volna, mert ilyen kacifántos kalamajkát nem láttam én, mióta élek. Hogy is lehetnék hát én a királykisasszony hites társa?! Lett is erre nagy kacagás az udvarban, de nem lehetett immár visszakozni. A királylány pedig majd kiköpte szájá-

Keszeg Ágnes illusztrációi

ból a pecket örömében, hogy ilyen szép, talpraesett legény lesz további életének a boldogítója. - No, te szegény legény – szólalt meg a király –, a Nagy Vakszerencse napja, amiben elejitől fogva bíztunk, úgy hozta, hogy te nyerd el a lányom kezét. Tied mindenestől, legyetek boldogok, és még a fele királyságom is a tied. Áldásom rátok. - Fele királyságot mondtál? – kapott észbe a szegény legény. - Igen – válaszolta a király –, meggondoltam magamat, nekem is meg kell élnem még ezután is valamiből. Tiéd a lány, viheted. - Nem kell – hörögte a fiú. - Nem-e? És miért nem? - Mert van már nekem hites feleségem. - Emmá beszéd – mondta a király, és patakokban kezdett el folyni arcán az izzadtság. – Akkor mehetsz Isten hírével. Több se kellett a szegénylegénynek, felhúzta a nyúlmokaszint, és illa berek, nádak, erek, úgy elfutott a királyi udvarból, hogy még ma is fut talán, ha meg nem állt. Lett is nagy sírás-rívás a királyi palotában. Zokogva vették ki a királylány szájából a pöcköt, fátylát ő maga tépte szét, és behajította a palota bokrai közé. S attól a naptól, halljatok csudát, megnémult a királykisasszony. Nem szólt az többet egy árva szót sem senkihez. Még ma is néma, ha meg nem halt szegény. Ül a palota erkélyén, és csak néz, csak néz egyetlen pontba, egy helyre, ahol valami nagy fényesség van a keleti részen, mint egy hosszú, hosszú alagútban. A szegénylegény pedig boldogan él a feleségével és sok apró gyermekével. Csak a felesége kezdett egyre többet beszélni az utóbbi időben.

Kézfogás az irodalommal Végh B alázs B éla rovata

„Az én szívemben boldogok a tárgyak” Kosztolányi D ezső

A kis mécs

Az este bús cselédje. Álmosan virraszt az asztalon. S az olajfoltos tálcára nézve sercegését némán hallgatom. A szobánk csöpp napja. Álom. Az arany olaj az árnyon és a fény folyó arany, szerteömlő, szótalan. És a fülke csodapalota. Éji rémek lengenek tova. Csöndesen vetik az ágyat és a párna barna árnya a fehér ajtóra bágyad. Félszeg árnyék-figurák, mind kevélyek és furák. Egyik a felhőkbe nyargal, másik hadonáz a karddal és a párnát egyre rakjuk, ferdül-fordul az alakjuk, melyet szorgos fény kimintáz. Panoráma, esti színház. Hordjuk a fehér petrencét s nő a vánkos furcsa tornya, a kis ajtón – messze emlék – hullámozva, ringatózva. Égig ér már a kevély vár: száz alak omol le s újra felkel. És mi szívdobogva nézzük, félve sandítunk feléjük az éjben rubinpiros fülekkel.

közével sokkal kisebbnek, jelentéktelenebbnek láttatja a mécsest, mint amilyen valójában („Az est bús cselédje. / Álmosan virraszt az asztalon.”), illetve sokkal nagyobbnak, jelentősebbnek a helyiséget, amelyet bevilágít („És a fülke csodapalota. / Éji rémek lengenek tova.”). A hiperbolizált költői képeknek azok az árnyképek a forrásai, amelyek esti ágyazás közben vetülnek a falra és az ajtóra: „Félszeg árnyék-figurák, / mind kevélyek és furák. / Egyik a felhőkbe nyargal, / másik hadonáz a karddal.” Hiperbolikus túlzásait szóalakzatokba tömöríti a költő; a „panoráma”, „esti színház” kifejezések hűen érzékeltetik azt a mozgalmasságot és azt a távlatosságot, amelyet a kis mécses a gyermekszobában megidéz. A fokozatosságból történő építkezés az egyes költői képeken belül is megfigyelhető, így jut el a befogadói képzelet a gyermekszobától a felhőkig, a határolttól a határtalanig: „Félszeg árnyék-figurák, / mind kevélyek és furák. / Egyik a felhőkbe nyargal, / másik hadonáz a karddal / és a párnát egyre rakjuk, / ferdül-fordul az alakjuk, / melyet szorgos fény kimintáz.” A költeményből a gyermekkori nyelvi szimbólumalkotás természetét is megismerhetjük. Kosztolányi olyan gyermekkori emléket idéz, amelyhez egyaránt tartoznak konkrét és szimbolikus tárgyak. Egyik ilyen tárgy maga a mécses, amely kicsiben, gyermekszobai körülmények között a napot szimbolizálja, és lesz a „szobának csöpp napja”. De a gyermekkori szimbólumalkotás egy másik használati tárgyhoz is köthető a versben: a vánkoshoz. Ehhez társítja a torony, illetve a vár képzetét a gyermeki fantázia. A kisgyermek animisztikus látásmódja a párnát, ezt a min-

Számunkra nemcsak azért érdekes ez a vers, mert benne bűvös tárgyként a mécses jelenik meg, de megismerhetjük belőle a költő képalkotó technikáját is. Kosztolányi a nyelv magabiztos művészeként–bűvészeként betekinteni enged bennünket, olvasókat, képalkotási eljárásaiba. Közülük kettő érvényesül leginkább a versben: a hiperbola és a szimbólumképzés. Kosztolányi a túlzás retorikai esz-

Kézfogás az irodalommal dennapi használati eszközt kelti életre, és minősíti szimbólummá. Intenzitását és szuggesztív erejét igazolja, hogy a gyermekkori emlékeket kereső költő évtizedek múlva is könnyedén fel tudja idézni a jóval korábban rögzült képet: „Hordjuk a fehér petrencét / s nő a vánkos furcsa tornya, / a kis ajtón – messze emlék – / hullámozva, ringatózva. / Égig ér már / a kevély vár: / száz alak omol le s újra felkel.”

Amikor a 20. század elején mindenki önmagában, saját egyéniségének rejtett zugaiban (például a tudatalattiban) kereste a titkot, Kosztolányi Dezső a gyermekkorban vélte azt felfedezni. A gyermekkor titkainak művészi foglalata A szegény kisgyermek panaszai című versciklus, ennek egyik kevésbé ismert darabja A kis mécs.

Fényt! Csodavárásból áll az életünk, és a csoda egyik legkézenfekvőbb, szinte magától értetődő, megjelenítésre kínálkozó jelképe a fény, amely egyben a képzőművészet egyik legfontosabb, szimbolikus tartalmakkal telített, komplex üzeneteket hordozó alapeleme. Felsorolhatatlan, hogy kultúrtörténetünk évezredei alatt milyen sok alkotás született a mécses világa mellett, vagy hány festményen vált esendő pislákolása reményt, bizakodást gerjesztő üzenetté. Mécses fényénél festett már az őskori sámán is a barlang mélyén, ezek égtek a katakombák istentiszteletein a keresztényüldözések idején, és jelképpé nemesedett változatait láthatjuk napjainkig templomainkban, olykor köztereken is, gondoljunk csak a Batthyány-örökmécsesre. Hogyan válhatott jelképpé a különben nagyon is hétköznapi, gyakorlati eszköz (amely lényegében állati zsiradékkal átitatott növényi rost vagy kanóc egy edényben), annak a titkát sohasem magában a tárgyban, hanem a művészek alkotóerején túl az örök emberi csodavárásban kell keresni. Nézem Correggio Szent éj című alkotását, amelyen már nem a kézzelfogható, ismert formájú mécses ontja a fényt, hanem a festészet eszközeivel a ragyogás forrásává lényegített csecsemő alakja. Neki, a most született „örökmécsesnek” köszönhetően válik reményteljessé a félhomályos képen ember, táj, esemény, minden. A vakító világosság ezen az alkotáson döbbenet, de ugyanakkor ámulat, remény, bizakodás, öröm forrása is. Mária és Jézus alakja a kép geometriai központjától kicsit jobbra látható, lényegében az ő helyzetük, nem az alakok megjelenítésének módja a kompozíció mozgalmasságának valódi forrása. Antonio da Correggio (1494–1534) a barokk stílus kialakulásának hajnalán, a nagy reneszánsz példaképek tudásának, kifejező erejének bűvöletében alkotott, a manierizmus egyik legjelentősebb képviselője volt. Műve – a kor szellemének, ízlésvilágának betudhatóan – jóval dinamikusabb, mint elődeié. Erőteljes, magával ragadó, meggyőző, hiteles üzenetét kizárólag a műelemzés eszközeivel lehetetlen tolmácsolni, hiszen ezt az alkotást a kivételes szakmai tudá-

son, újító bátorságon túl valami olyan mélységes, rendíthetetlen, meggyőződéses hit hatja át, amelynek lényegét érezzük, de szavakban nem fogalmazhatjuk meg. Nagyon sokan, elődei, kortársai és utódai is megfestették ezt a témát, gondolok itt elsősorban Murillo, Bassano, El Greco, Rubens, de la Tour alkotásaira, számomra valamennyi közül a mindössze 40 évet élt, az itáliai Correggio nevű településből származó, eredeti nevén Antonio Allegri égi és földi dolgokat, eseményeket mesterien ötvöző, átszellemült alkotása tűnik a legmeggyőzőbbnek, legbensőségesebbnek. Muhi Sándor

Antonio da Correggio: Szent éj (1530 körül, Drezdai Művészeti Múzeum)

Kézfogás az irodalommal

Tangó és humppa finn mesefigurákkal A tangó is, humppa is jellegzetes finn táncok. Tangózásban, azt mondják, a finnek a világon a második legjobbak (az argentin vándorzenészek által Európába behozott tangóműfaj sajátos változata alakult ki Finnországban), humppázásban pedig, sejtem, a

legeslegek. A tangó is, a humppa is jó jumppa, vagyis torna. Fiatalon tart, ahogyan az olvasás is. Ha más dallamra szeretnétek ropni, mint a megszokottakra, akkor itt van részünkről egy kis kóstoló, hogy mire is lehet.

GergelY EdÓ

Múmik és Buhú úr a Múmik eleinte képregény-figurák voltak, amelyek sorozatokban jelentek meg egy angol napilapban, a múmikarakterek idővel egyre összetettebbekké váltak, a történetek pedig árnyaltabbak, gyermekek számára is érthetőek és élvezhetőek lettek. A Múmi-kötetek újabb és újabb kiadásokat érnek meg, és magyarul is egyre több kötet jelenik meg belőlük. Az egyik kedvenc Múmi-kötetemből, pár történetből szeretnék részleteket megosztani veletek. A kötet címe: A láthatatlan kisgyerek, ez is megjelent már magyarul, de mivel az nincs meg nekem, saját fordítás révén vezetlek be a múmik és barátaik világába. Először a kötet címét is adó, Történet a láthatatlan kisgyerekről című meséből idézek. A történet röviden: a Múmivölgyben lakó múmi családhoz elhoznak egy árva kislányt, Ninnit. Őt egy olyan nő vette örökbe, aki tulajdonképpen nem szereti a gyerekeket. Örökös iróniájától és hideg, cinikus megjegyzéseitől a kislány fokozatosan láthatatlanná válik. Amikor a Múmi-házban lakó gyerekek próbálják őt bevonni a játékba, kiderül, sem játszani nem tud, sem verekedni. Semmit, amit egy gyereknek tudnia kell. Ekkor a Kis Myy, aki szókimondásáról híres, azt mondja: „ – Nem tud felmérgelődni. Itt a bökkenő. – Figyelj, folytatta Myy, miközben odaállt szorosan Ninni elé és fenyegetően méregette –, soha nem lesz saját arcod, ha nem tanulsz meg verekedni. Hidd el nekem. – Nem, természetesen nem, hagyta rá Ninni, és óvatosan visszavonult.” A történet végére mégiscsak gyerek nő a kislányruhába, ugyanis a családtagok meg akarják tréfálni Múmimamát, aki saját gyerekeként szerette és gondozta Ninnit is. Mivel Ninni nem érti a tréfát, azt hiszi, Múmimama veszélybe került, és a kétségbeesés, a düh és a megmentési szándék olyan erőket mozgat meg benne, amelyektől visszanyeri emberi alakját.

Mielőtt a finn nyelvvel kapcsolatba kerültem volna, nem sokat tudtam a skandináv gyermekirodalomról. Ismertem Andersent, meseg yűjteményekből, novelláskötetekből pedig pár mesét, novellát, történetet. Aztán – pont, amikor már kezdtem érteni a finn filmeket is – néha egy finn kislányra kellett viTove Marika Jansson (1914–2001) gyáznom. Kedvenc rajzfilmje a Múmik volt. Bár eleinte nem ragadott meg különösebben, és csodálkozva figyeltem az egész ország területén, minden korosztály képviselőinél észrevehető „múmi-mániát”, és a hajam is égnek állt már, amikor Múmi-kazettát láttam, egy idő után a helyzet kezdett furcsamód megváltozni. Amikor leültem a kislánnyal rajzfilmet nézni, és ki kellett választani az aznapi mesét, én voltam az, aki a Múmi-meséért hisztiztem. Minél inkább kezdtem ráérezni a nyelvben rejlő finomságokra és mélységekre, annál jobban megérintettek a történetek. És már nem csodálkoztam azon, hogy a kislány már unja ezeket a rajzfilmeket, és azon sem, hogy számomra egyértelműen és véglegesen megunhatatlanokká váltak. Egy idő után aztán elővettem az ajándékba kapott Múmi-könyveimet. És lassan, szinte észrevétlenül váltam én is ugyanolyan „múmi-mániássá”, mint minden finn, mint azok, akiket eleinte kissé megmosolyogtam. A Múmi-meséket Tove Jansson írta és illusztrálta, aki finn-svéd (Finnországban született, de svéd anyanyelvű) írónő, festőnő, illusztrátor és képregény-szerző volt. Bár

Kézfogás az irodalommal

Vililonka

Múmi-völgy lakói

Felkelt a nap. Vililonka kiment a nedves homokra. A vízen hullámzó rongyszőnyegét algákkal és kagylókkal diszítette fel a tenger, és biztos, hogy egyetlen rongyszőnyeg sem volt még ilyen alaposan kimosva. Vililonkát kacagás csiklandozta. Megfogta a rongyszőnyeget és belehúzta a hullámokba. Belemerült egy hatalmas, zöld hullámba, ráült a szőnyegére, és beevezett a sziszegő, fehér tajtékba. Ismét elmerült, lemerült egészen a tenger fenekére. Egyik áttetsző, zöld hullám a másik után csapott át a feje fölött. Ekkor Vililonka ismét felemelkedett, bele a napsütésbe, és köpködte a vizet és kacagott és kiabált és táncolt a szőnyegével a hullámverésben. Soha életében nem volt még ilyen boldog.”

Ninni, a láthatatlan kislány visszanyeri alakját

Másik kedvenc mesém a Vililonka, aki hitt a szerencsétlenségekben. A vililonkák is egy faj, miként a múmik is, de általában rendszerető, tisztességes, elegánsan öltözködő nőfigurákat jelent. A Vililonka, aki hitt a szerencsétlenségekben című mesében Vililonka a családi örökség rabságában él. Bár ezt soha nem képes bevallani önmagának, fárasztja és elkeseríti, hogy életét a rokonok láthatatlan tekintetének jóváhagyó pillantása alatt éli. Szívében vihar-erősségű a szabadság utáni vágy, de ez a hétköznapok szintjén érthetetlen és megmagyarázhatatlan félelemben nyilvánul meg. Attól fél, hogy egyszer a vihar elviszi mindenét, az összes porcelán csecsebecsét és az örökölt tárgyakat. Ezzel az erős vággyal be is vonzza életébe a vihart, ami aztán el is viszi a házát mindenestől. És akkor Vililonka felsóhajt: „ – Most már soha többé nem félek –, mondta mintegy önmagának. – Most már teljesen szabad vagyok. Ezentúl már örülhetek bárminek. Letette egy kőre a kis, macskakölyköt ábrázoló nippet. Valamikor az éjszaka folyamán letört az egyik füle és fáradt olaj cseppent az orrára. Ettől egészen új kinézete lett, macskaszerű és kissé pimasz.

* Egy másik finn szerző, akivel közelebbi kapcsolatba kerültem, Hannu Mäkelä, a kortárs finn irodalom egyik legjelentősebb és legtermékenyebb írója. Minden műfajban otthonosan mozog, a gyermekirodalmat pedig különösen magas szinten műveli. Három kisregényét fordítottam le, Ki más, mint Buhú úr, Buhú úrHannu Mäkelä (1943-) nak szomszédja lesz és Buhú úr elutazik címmel. Buhú úr különös figura, valahol a valóság és a mese határán lakik, és kemény megpróbáltatás várja az élet-

Kézfogás az irodalommal

Buhú úr

ben: a gyermekek és a felnőttek világa. Habár neki, mint kis, fekete varázslónak, a gyermekek ijesztgetése lenne a dolga, ez sehogyan sem sikerül. Rettentesen magányos, elszigetelt életébe előbb a gyermekek szivárognak be, akik, ahelyett, hogy megijednének tőle, magukhoz szelídítik a sokszor mulatságos, ám félénk és igen szeretnivaló emberkét. Aztán Sörpocak tengernagy személyében egy rendkívül nehéz természetű szomszédot kap, akivel idővel összebarátkozik. A Ki más, mint Buhú úr rövid történeteiből Buhú úr életkörülményeivel, szokásaival, szórakozásával, gondolkodásmódjával ismerkedünk meg. No meg három gyermekkel: Mikkóval, Rimmával és Timppával. A Buhú úrnak szomszédja lesz már kisregény, Buhú úr, Sörpocak tengernagy és a gyermekek kalandozásait mutatja be a föld alatti világban. Egyfajta, a minden-

napok eseményeibe, érzéseibe, konfliktusaiba beavató regény ez gyermekek számára, hiszen a helyzetek sok olyan problémával szembesítik a kis olvasókat, amelyekkel talán naponta megküzdenek. Mind az öt szereplő érettebben, bölcsebben kerül vissza a föld színére. A Buhú úr elköltözik című kisregény a mai városi élet abszurd körülményeire, helyzeteire világít rá. Buhú urat kilakoltatják erdőszéli házikójából, ugyanis pont arra vezet el az épülő autópálya. Többemeletes házban utalnak ki neki lakást. Buhú úr fokozatosan ismerkedik a halálosan ijesztő, zajos és bonyolult házzal, lifttel, szomszédokkal. Aztán a városi élettel, a tengerrel. Szerencséjére ismét találkozik a gyermekekkel, illetve Sörpocakkal és Ernesztinával, akit még a föld alatti kalandozásai során ismert meg. Rájön: mégiscsak van valami, ami még a városi életben is menedéket nyújthat, ez pedig nem más, mint a szeretet. „Amint Buhú úr hazafelé sétált, az ég kristálytisztán ragyogott fölötte. A csillagok a helyükön fénylettek, a sárga, óriási hold éppen a feje fölött dagadozott nagy büszkén. A szél éjszakára elcsendesedett, ellenben a fagy annál csípősebbé vált. Minden, ami eddig nyirkos, nedves volt, szárazon repedezett, jegesen fénylett. De Buhú úr észre sem vette, hogy milyen hideg lett. Arra gondolt, milyen jó, hogy legalább egy embert ismer s néha találkozhatnak. Ez még a komor és sötét életét is képes volt bevilágítani, s olyan tiszta jókedvre derítette, mint a frissen hullott, fehér hó.”

Geréb Marika

A furavári fivérek

Aino Havukainen (1968–) és Sami Toivonen (1971–)

A tavaly 65 évet betöltő múmik és az eleve öregúrnak született Buhú mellett izgalmas színfoltnak számítanak a finn irodalomban Tatu és Patu, a két furavári fivér, akik Aino Havukainen és Sami To ivonen tollából és színvilágából keltek életre. A két lurkó tökéletesen beleillik abba az enciklopédiaszerű világba, ahonnan ki-kikandikálnak az olvasók felé:

mint két kis tudós, egyik vastag, rózsaszínű keretes szemüveggel, fúrnak, faragnak, csavaroznak, kitalálnak és feltalálnak. Nekik el is hiszi az olvasó, hogy amit mondanak, igaz: hogy van a világon pocsolyakészítő gép és pfújosétel-kijelző, hogy az óvoda nagyon bonyolult, s hogy vannak a világon Emesék, akiknek nem könnyű az elalvás. Tatu és Patu két csalafinta magyar lurkó is lehetne, de nem azok: a világ, amelyben élnek, nagyon is finn. Egyik legizgalmasabb könyvüknek a 2007-ben megjelent Tatu és Patu Finnországát tartom (Tatun ja Patun Suomi), amely a megjelenési évében a legjobb ifjúsági könyvnek szánt Finlandia Junior díjat is elnyerte. A lurkók révén különös varázsa lesz a finn furcsaságoknak, a szaunának, a közé-

Kézfogás az irodalommal

Tatu és Patu

pen lyukas rozskenyérnek és a Szent Iván-éji mulatságnak, a Juhannusnak. Azt is mondhatnám, a fiúk nem mellékesen finnek: a sok színes rajzon egyszerre vannak elrejtve és karikírozva a finn szimbólumok, a Kalevala-ékszerek, a Marimekko-terítők, az Alvar Aalto-féle vázák, úgy, hogy a könyv bármely, finn kultúráról és civilizációról szóló előadás szemléltető eszközének is beválna. Abban a világban, ahol a lurkók élnek, nincs rejtegetnivaló: megférnek egymás mellett a zöldek és feketék, fiatalok és öregek, finnek és svédek, a boldog, kerek családok és az ugyanolyan boldog, gyermeküket egyedül nevelő anyák. Mi több, a fiúk világában szinte bárkiből lehet Mikulás, úgyhogy érdemes nagyon jó és ügyes gyermeknek lenni! A Tatu és Patu-könyvek közül Bába Laura magyar „hangján” négy kötet olvasható: • Tatun ja Patun oudot kojeet (2005) – Tatu és Patu fura masinái (2007) • Tatu ja Patu työn touhussa (2006) – Tatu és Patu a munka hevében (2008) • Tatu ja Patu päiväkodissa (2004) – Tatu és Patu az óvodában (2010) Tatun ja Patun outo unikirja (2008) – Tatu és Patu • fura altatókönyve (2011). Ha a gnómszerű lurkók, Tatu és Patu icipici emberek, akkor icipici emberek Mauri Kunnas kutyái is, a kétlábúak, akiknek szintén vannak kutyáik, négylábúak. Mauri Kunnas állatai hús-vér élőlények, van arcuk, embernevük, múltjuk, történelmük, irodalmuk, még eposzuk is. A finnek eposza a Kalevala, a kutyák eposza pedig a Kutyák Kalevalája. A kettő közötti hasonlóság nem véletlen, történetekben és ábrázolásban is sok a kapcsolódó elem: kutyákat hódít a kutyanőcsábász hírében álló kutya-Lemminkäinen, aki aztán porul jár, s akinek az édesanyja úgy fésüli össze a csontokat, ahogy

a „nagyoknál”, az embereknél, Aleksi GallenKallela Kalevala-ábrázolásán teszi. Egy másik finn klasszikus regénynek, Aleksis Kivi Hét testvérének szintén létezik kutya-változata: a hét kutyatestvér is küzd az olvasás- és írástanulással, főleg az S betű a bajos, jajgatnak a varjú-kántornak, hogy miért nem születtek mókusnak, bezzeg akkor az élet...! Az állatfigurák könnyeddé, légiessé teszik a cselekményt is: egyáltalán nem hat furcsának, hogy a világszép szűzleány rózsaszín pufók malac, a vőlegénye pedig, akiért búban eped, picusnyakkendős varjú. Kunnas történetei egymástól függetlenek, önmagukban is élvezhetők, a színvilág, a formák és a megközelítési mód viszont ad a műveknek egyfajta folytonosságot: visszatérő motívum például Hakkarainen úr, a holdkóros kecske és a képeket átszelő pók. Kunnas állatai gömbölydedek, könyveit lapozgatva a világ nagyon kereknek tűnik: élnek bennek sportolók is, rockerek is. Művei közül a Nagy sportkönyv a világon létező sportok enciklopédiája, a Nyrok City pedig képregényparódia. A mai finn ifjúsági irodalomról elmondható, hogy színekben, képekben gazdag, nem csak múmik és a Mikulás a szereplői. Még akkor sem, ha Mauri Kunnas történetei közül is a Mikulás-történetek örvendenek a legnagyobb népszerűségnek: Kunnas Mikulását ismerik a japán és a thaiföldi gyermekek is. Magyarul eddig négy Kunnas-féle Mikulás-történet jelent meg: • 12 lahjaa jolupukille – Mikulás 12 ajándékot kap (1987) • Joulupukki ja noitarumpu – Mikulás és a varázsdob (1995) • Tassulan tarinoita - Onnin paras joululahja / A legszebb karácsonyi ajándék (2003) • Joulupukki – Mikulás (2005)

Történetek a palackból •

Keszeg Vilmos rovata

Az apja helyett hadba induló kegyes Kedves Cimborák, ha szerettek népballadát olvasni, akkor bizonyára megfigyeltétek, hogy a történet formálásának egyik sajátossága a tömörítés. A ballada gyakran monológgal vagy párbeszéddel indul, ami lehetőséget nyújt a cselekmény előzményeinek összefoglalására. A zsivány felesége például így panaszolja el azt, hogy akarata és tudta nélkül idegenhez adták férjhez, akiről kiderült, hogy útonálló fosztogató. A most tárgyalt balladánkban Dancia, az öreg király siratja magát: megöregedett, nem bírja a hadviselés terheit, s bár az Isten kilenc gyermekkel áldotta meg házasságát, köztük egy fiú sincs, aki felváltaná őt a hadakozásban. Pedig az országot ellenség fenyegeti... Az idős apa sirámait az ajtó mögül legkisebb leánya hallgatja végig. Bekopog apja szobájába, s felajánlja, hogy beáll ő a katonák közé. Haját vitézek módjára rövidre vágatja, köntösét huszárok módjára szabatja, oldalára köti apja nehéz kardját, lóra pattan és harcolni vágtat. A lány vitézekhez hasonlatosan üli meg a lovat, forgatja a fegyvert, gyűri le a fáradtságot. A titokzatos katonát társai mégis kétkedve figyelik. Tudják, hogy a királyi családnak nincs fia, akit a harctérre küldjön. Hogy leleplezzék, különböző próbáknak vetik alá. Először guzsalyakat és puskákat szórnak el a harctéren, s figyelik, hogy melyikhez hajlik le. Másodszor búzakereszteket és rozmaringcsokrokat hintenek útjába. A lány azonban fegyelmezetten kiállja a próbát, sem a guzsalyakra, sem az illatos rozmaringcsokrokra nem néz. Kilenc esztendei katonáskodás után a vitézek harmadik próbához folyamodnak. Fürdővizet melegítenek, s fürdőzésre hívják Dancia leányát. A lány ezúttal is körültekintően jár el. A ballada két változata ezt az epizódot eltérő módon zárja le. Az egyikben a lány arra kéri szolgáját, hogy amikor fürdésre készülve csizmáját lehúzza a lábáról, fújjanak riadót, az ellenség támadását híreszteljék. A hírre visszarántja a csizmát a lábára, társaival együtt siet szembeszállni a támadó ellenséggel, s megszabadul a próbától. A másik változatban a vitézek elvágtatnak az ellenséget megkeresni, ő pedig „Szépen megferede, S onnan visszatére.” Leányvoltára tehát ezúttal sem derül fény. A Katonalány címmel számontartott népballada régi stílusú balladáink egyike. A balladagyűjtők mindössze három változatban rögzítették, mindhármat 1950 után, moldvai csángó településeken (Lészped és Pusztina). Ennek ellenére nem kell arra gyanakodni, hogy a történet Moldvában született meg, hogy csupán a moldvai csángók ismerték. Gyökerei messzi időkbe, a középkori Európába nyúlnak vissza. Egy ismeretlen költő, akit az irodalomtörténet a Semptei Névtelenként tart számon, 1570-ben 152 sorban verselte meg

a történetet Az Béla királyról és az Bankó leányáról szép história címmel. Ebben utal arra, hogy horvát verset ültetett át magyar nyelvre. Mindenképpen, Európában ez a történet első írásos bizonyítéka, a második feljegyzés egy portugál változat 1619ből. Európában ismeri a francia, a portugál, a katalán, a spanyol, az olasz, a német, a szlovén, a bolgár, a román, a cseh, a morva, a szlovák, a lengyel, az ukrán, az albán, a görög és a dán népköltészet. A történet vázát a következőképpen foglalhatjuk össze. 1. Egy lány harcba indul, apja vagy testvérbátyja helyett, esetleg kedvese kísérőjeként. 2. Leplezni igyekszik nőiségét: férfiruhába öltözik, haját levágatja, mellét páncél alá szorítja, kis lábaira nagy csizmákat húz. 3. Társai próbáknak vetik alá: választania kell a férfiak és a nők eszközei közül (puska és guzsaly, kereszt és guzsaly, buzogány és villa, kard és szalag); vacsorára hívják, ha magas székre ül, férfi, ha alacsony széket választ, akkor nő; dolgozni kezdenek (ha sok lent tép, lány, ha keveset, akkor férfi); borivásban, kődobásban, ugrásban kell versenybe szállnia a legényekkel; fűre fekszenek, ha a füvet nem tiporja le, akkor leány. 4. Miután leleményesen kiállja a próbákat, csupán apjának számol be diadalmaskodásáról; vetélytársainak feltárja nő voltát; házasságra lép egyik vitézzel. A portugál apa feleségét vádolja, amiért hét gyermekük közül egyik sem fiú. A szülők vitáját hallva egyik (a legnagyobb vagy a legkisebb) leány vállalkozik a harcba indulásra. A harctéren a királyfi szemet vet a férfiruhába öltözött lányra, s édesanyja tanácsai alapján próbálja őt leleplezni – minden alkalommal sikertelenül. A francia balladában az idős király rendre felszólítja három leányát, hogy helyette harcba menjenek, a három lány közül csupán a legkisebbik hajlandó katonának öltözni. Az olasz történet záró mozzanata nem fürdés, hanem erőpróba: a vitézeknek folyóvizet kell átúszniuk. Több (a francia, a szlovén) változatban a lány nem apját, hanem testvérbátyját megy helyettesíteni a harctérre. A román balladában az apa mindhárom lánya hajlandó útnak indulni. Az apa azonban állat-alakban rendre próbára teszi lányai bátorságát, s közülük csupán a kisebbik állja ki a próbát. kereszt – aratáskor a búzakalászokat kévékbe kötötték, a kévéket pedig – kereszt alakban – egymásra helyezték. Egy ilyen halmot (kazlat) neveztek keresztnek guzsaly – fonásnál használt munkaeszköz széphistória – a könyvnyomtatás a 16. század végétől népszerű olvasmányokat nyújtott az olvasóknak; ilyen szórakoztató, szerelmi tárgyú, nagy terjedelmű, verses formájú történet volt a széphistória

Keszeg Vilmos rovata • Történetek a palackból

Az öreg Dancia király (A katonaleány)

Az öreg Dancia Magát úgy siratja, Keserves jajszókkal Magát siratgatja:

„Hogy tudnók kilelni, Ki tudna ez lenni? Ennyi vitézséget Hogy tud felmutatni?

„Istenem, Istenem, Mért vertél meg ingem? Kilenc lányom közül Még egy fiam sincsen!

Dancia királynak Csak lányai vagynak. Ki tudna ez lenni, Hogy tudnók kilelni?

Dancia királynak Csak lányai vannak. Ki tudna ez lenni, Hogy tudnók kilelni?

Kilenc lányom közül Nincsen ki felváltson: Pusztítják népemet, Rabolják országom.

Hírejzünk el mi es Híres keresztkéket, Híres keresztkéket, S híres guzsalykákat.

Hírejzünk el mi es Híres feredőket, Ha ide eljönne, Hogy ő megferedne!

Országom rabolják, Népemet rongálják. Nincsen ki felváltson Katana rabságból.”

Hírejzünk el mi es Híres feredőket, Híres feredőket, Híres guzsalykákat.

Ezt es csak meghallá Küssebbik leánya. Eleibe állott, Fennszóval kiáltott:

Hogyha kegyes leszen, S a guzsalyból veszen, De ha vitéz leszen, A feredni megyen.”

„Apám, édesapám, Jó Dancia király, Öltöztessél ingem Vitézi gúnyába,

Megugratá lovát Dancia leánya, Vitézek módjára Az oldalán kardja.

Vágassátok hajam Legények módjára, Magad fényes kardját Kössed oldalamra.

Guzsalyra se néze, Feredőhöz mene. Nagyot es rikojta, Hogy mindenki hallja:

Adjad a kezemre Ékes paripádat, Mert én kiváltnálak Katana rabságból.”

Hogyha kegyes leszen, A guzsalyból veszen, De ha vitéz leszen, A keresztből veszen.”

„Rabolják országod, Pusztítják népedet.” Mindenki ellépe, Még rea se néze.

Ugyanúgy es leve, Ugyan el es mene. Elindult leánya Idegen országra.

Megugratá lovát Dancia leánya, Vitézek módjára Az oldalán kardja.

Dancia leánya Szépen megferede, Szépen megferede, S onnan viszatére.

Elindult leánya Idegen országra, Katana rabságbúl Apját hogy kiváltsa.

Megugratá lovát S keresztkékből veve, Keresztkékből veve, Guzsalyra se néze.

Nem tudták kilelni Kegyesi mivoltát, Kegyesi mivoltát, Csak vitézi voltát.

Gyűjtötte: Kallós Zoltán Énekelte: Balló Kata (sz. 1892, Lészped, Moldva), 1959

Megjelent: Kallós Zoltán – Balladák könyve. Élő erdélyi és moldvai népballadák. Budapest, Magyar Helikon. 249–250.

Hogyan nézzünk filmet? • Szántai János rovata

Kolozsvári néma

Janovics Jenő (az alsó sor bal szélén) kolozsvári társulatával / Fotó: Magyar Nemzeti Filmarchívum Fotótára

Kezdem messziről. Onnan, hogy a legenda szerint a magyar film bölcsőjét Erdélyben, közelebbről Kolozsváron ringatták. Volt egy színidirektor, Janovics Jenő, aki gondolt egy merészet, és filmeket kezdett gyártani a Kincses Városban. Nem részletezem, van könyv róla, sőt, film is: Janovics Jenő, a magyar Pathé, Zágoni Bálint rendezésében. Meg aztán ott az Internet, a maga rengeteg adatával. Mellesleg, akár büszkék is lehetünk ezekre a dolgokra. Mindez a miénk, legalábbis a szellemi kincstár szintjén. Vannak azért bajok is. Egyesekért részben mi is felelősek vagyunk. Például azért, hogy a létező kolozsvári magyar némafilmek nem kaphatók nálunk. Például DVD-n. Aztán van más baj is (ez, történetesen, nem rajtunk múlt/múlik). A kolozsvári (és tágabb körben a magyar) némafilmek oroszlánrésze elveszett. Az eredmény: hiába szeretnéd megnézni őket (annak ellenére, hogy némák, fekete-fehérek, és nincs bennük számítógépes trükközön), nyájas Olvasó, nem megy. Még a letöltősdi sem.

És akkor ugrok egy nagyot. Létezett egy erdélyi magyar mozgóképes havilap. Az volt a neve, hogy Filmtett. 2000 júniusában indult és 2008 januárjában szűnt meg. Remek lap volt. (Erről is sok minden található a neten.) Amúgy a múltidő sem egészen abszolút, ugyanis a Filmtett nem tűnt el, csak átalakult. Erdélyi Filmes Portállá. Vagyis reálisból virtuális lett. Lehet vitatkozni azon, hogy ez jó vagy nem. Tény az, hogy sokkal könnyebben, sokkal többen olvashatnak filmről a portálon, mint a lapban, már ha az embernek van működő internetkapcsolata. Van azonban egy olyan eseménye is a Filmtettnek, ami a mai napig reális. Tapintható. A lap születésnapja kapcsán szervezett Filmtettfesztről beszélek, amit idén tizenegyedszerre szerveztek meg. Na és itt ér össze a rég- és a közelmúlt a jelennel. Az idei Filmtettfeszt résztvevői filmtörténeti jelentőségű esemény tanúi lehettek. Bemutatták ugyanis Kertész Mihály (ismertebb, nemzetközi nevén: Michael Curtiz) 1914-es, elveszettnek hitt, majd váratlanul meglelt kolozsvári némafilmjét, A toloncot. Ha Michael Curtiz neve se cseng ismerősen, nézzétek meg a Casablanca című filmet, és akkor képbe kerültök. (Bocs, nem gúnyolódni akarok, csak óvatos vagyok, hiszen például a másodéves médiaszakos egyetemi hallgatók is csak pislogtak, amikor rákérdeztem.) Szóval, ez a negyedik kolozsvári némafilm, amit egyáltalán meg lehet nézni. A magyar ősbemutató pedig Kolozsváron volt, ahogy kell. És akkor hadd jegyezzem meg: tudom, a némafilm nem a legkönnyebben emészthető mozgókép manapság. Már az én generációm is másféle filmeken nevelkedett. Hangosak voltak, mozgalmasak, hozzánk közelebb állók. Időnként nekem is vissza kell kapcsolnom, hogy megértsem a némafilmes elbeszélés régóta elvetett módját. De bátorítani szeretnék mindenkit, mert érdemes. Egyrészt megnézhetitek, milyen volt az egyes filmtörténészek által „tiszta film”-nek nevezett néma mozgókép. Azért nevezték tisztának, mert a hangos beszéd, úgymond, nem zavarta meg a képek mozgását. A tétel igazságáról lehet vitatkozni, persze, mindenesetre tény, hogy a ma is élő filmnyelv nagy szabályait akkor alkották meg. Punktum. Másrészt azt is megnézhetitek, mennyire „topon volt” az akkori magyar film. Ja, és megnézhetitek Jászai Marit, Várkonyi Mihályt, Szentgyörgyi Istvánt (nagy nevek,

Szántai János rovata /

Hogyan nézzünk filmet?

Kertész Mihály: A tolonc

szívesen beszélnék róluk, de helyhiány miatt ismét csak a világhálót tudom ajánlani, további információk ügyében). És akkor most korrigálok, visszakanyarodva a bajokhoz. Mert tulajdonképpen nem nézheted meg. Csak ha ott vagy a Filmtettfeszten. Vagy valamely másik eseményen, ahol a filmet épp bemutatják. Ezért is mondtam korábban, hogy ezek a filmek a mieink is, de csak a szellemi kincstár szintjén. És az sovány vigasz, hogy Magyarországon sincsenek boltban kapható másolatok. Tudom, az ilyen dolgokhoz rengeteg jogi, üzleti és egyéb kérdés tapad. Azt is tudom, hogy az esetleges DVD-megjelenést követően nem özönli el többmillió vásárló a szakboltokat. De azt nem tudom elfogadni, hogy ezeket a közkincseket (mert azok) ilyen korlátozott módon lehessen megtekinteni. A tolonc nem a Szent Korona, hogy csak egy lehet belőle. És az is vicces lenne, ha, teszem azt, a Mona Lisát csak külön engedéllyel, bizonyos díj kifizetése ellenében (ami nem egy múzeumi belépő ára) lehetne megtekinteni, mondjuk, az év egy adott napján. Mit szólsz ehhez, nyájas Olvasó? Vagy legyen a többi megint csak (kolozsvári) néma csend?

A Filmtett borítója (a képek forrása: www.ﬁlmtett.ro)

Történetes történelem

• EgrY Gábor rovata

Az óvónő tűzifája

Az 1848-as forradalomban börtönéből kiszabadított Táncsics Mihály végzettség nélkül tanítóskodott jó néhány faluban és városban.

A modern közoktatás kezdetei a 18. századra nyúlnak vissza. A felvilágosult abszolutista uralkodók (Magyarországon Mária Terézia) a nép számára hasznos és egységes ismereteket megtanító iskolarendszert szerettek volna bevezetni. Ennek jegyében tettek kísérletet a tananyag meghatározására és hozták létre a továbbra is felekezeti fenntartású iskolák egységes tanfelügyeleti rendszerét. Rögzítették az iskolák típusait is a falusi népiskoláktól az egyetemig, és persze előírták a tanítók, tanárok kötelezettségeit is. Persze, ha éppen volt kit tanítani... Különösen a falusi népiskolák esetében volt szokás, hogy a gyermekeket inkább a mezőgazdasági munkák során vették igénybe szüleik, mintsem iskolába küldjék. A falusi iskolák ezért aztán főként télen működtek. Ezen még a tankötelezettség bevezetése – 1868-ban – is csak lassan változtatott, a régi szokásokat és a falusi élet gazdaságtanát nem volt könnyű átalakítani. Az állam befolyásának növekedése ezzel a lépéssel sem ért véget. Az iskolák fenntartói még hosszú ideig az egyes felekezetek vagy a községek maradtak, mivel azonban az elfogadható állapotú iskolaépület, a kellő számú és minőségű tábla és szemléltető eszköz (például térképek) beszerzése egyre többe került, az állam anyagi segítséget – úgynevezett államsegélyt – ajánlott fel. Persze, csak bizonyos feltételekkel. Például megszerezte a tanárok fegyelmi felelősségre vonásának, tehát akár elbocsátásának a jogát is.

Erdélyben ezt a helyzetet bonyolította, hogy a terület Romániához került. A községi iskolából községi fenntartású állami iskola lett. A katolikus, református, unitárius és evangélikus egyházak felekezeti iskolák alapításába fogtak, azonban a korábban rendszeres államsegély megszűnt vagy legalábbis rendszertelenné, kiszámíthatatlanná vált. Az ortodox és görög katolikus iskolákat viszont az egyházak felajánlották az államnak. Viszont az állam is mind kevésbé tudta fedezni a hirtelen hatalmasra nőtt iskolahálózat költségeit, igyekezett ezért azokat a községek lakóira terhelni. Így aztán sok helyen, ahol korábban egyetlen – községi fenntartású, de református és katolikus nevelést is biztosító – iskola működött, ekkor már akár három – állami, református, katolikus – tanító három különböző épületben próbálta okítani a gyermekeket, ugyanazoknak a községi lakosoknak a költségén. A 18. század óta ugyanis az változott a legkevesebbet, hogy a falusi iskolák költségeinek legnagyobb részét a helybeliek fizették. Kezdetben ez a télire szükséges tűzifa mellett a tanító fizetését és ellátását is jelentette. A tanítót ugyan a plébános vagy a falu földesura fogadta fel, ő azonban gyakran választott maga mellé segédtanítót az értelmesebb, idősebb ifjak közül, s persze az ő csekély keresetét is a falusiak adták össze valamilyen módon. Noha már ekkor is voltak tanítóképző intézetek, ahol megfelelő tudásra tehettek szert a jelöltek, az egyes városok vagy falvak plébánosai, földesurai nyugodtan felfogadhattak végzettség nélküli tanítót is. Az állami közoktatás térnyerésével a tanítók végzettségére immár törvényi előírások vonatkoztak. Járandóságuk jelentős része azonban még mindig a községek vállát nyomta. Így aztán az is előfordult, hogy nem vették szívesen, ha egyszer csak megjelent náluk az államilag kinevezett tanerő. Így járt a brassói árvaházból kikerült, ideiglenesen Lécfalvára helyezett Óvári Margit óvónő is az 1930-as évek elején. A meglepően fiatal lány ugyan a tanfelügyelőség értékelése szerint igyekvő és jó tanerő volt, a falu vezetése mégis rossz szemmel nézte. Ami nem is csoda, hiszen nekik kellett lakást és tűzifát adniuk az újonnan érkezettnek, a községi vagyon terhére. Így aztán hamar eltűnt a hölgyekkel – pláne az ilyen fiatal lányokkal – szembeni kötelező udvariasság, és a polgármester és tanácsosai megpróbálták szabályosan elüldözni az óvónőt. Akit persze egy másik község is lehet, hogy hasonlóan kellemetlenül fogadott volna...

Zsigmond GYőző rovata • Gombavilág

vidékein

A gyilkos galóca (A tudatlanság, felelőtlenség öl!) Sok jó származhat a gombából, de sok rossz is... Tőlünk is függ az, hogy melyikből jut több nekünk. Mert valóban minket terhel a „gorombaság”, mert valóban jó minden gomba – valamire. Azonban tudnunk kell viszonyulni a gombák csodálatos világához, ismernünk kell azt, és olykor óvnunk is a Nagy Takarító kisebb-nagyobb egyedeit, akár a mérgeseket, bolondosakat is. Mind a gomba, mind az ember láncszem a Természet körforgásában, és nem mindegy, hogy a láncreakció hogyan megy végbe. Manapság ekképp is emlegetik az Amanita phalloidest: a gombák mumusa, a goromba gomba. A gyilkos galóca (illetve, nagyon ritkán, esetleg a fehér gyilkos galóca) magyar népi nevei: farkasgomba (Szigetköz), fehér csiperke (Háromszék), bolondgomba (általánosan elterjedt), hóhérgomba (Moldva), mérges galóca (Palócföld), sátángomba (Sóvidék). A többség az egész magyar nyelvterületen egyszerűen csak bolondgombának nevezi a mérgező gombákat. Egy tréfás, de biztos és általánosan érvényes felismerési módja a mérgező gombáknak mégis van. Az a bolondgomba, amelyik áll az erdő szélin, s veri a földhöz a kalapját! – hallottam többektől Sepsikőröspatakon. Olyanok is vannak, akik a nagyon megfőzött gombáról azt tartják, hogy az, ha „mérges” is volt, ehetővé vált. A gyilkos galóca mérge hő hatására nem bomlik le, ugyanolyan mérgező marad számunkra. Nyári és őszi gomba, júniustól novemberig terem, fákkal él együtt gyökérkapcsolatban. Gyakorinak mondható, felénk majdnem mindenfelé előfordul, leginkább lomberdőkben, tölgy-, nyír-, bükk-, de néha fenyőfák alatt is.

A gyilkos galóca hasonlít más galócákhoz, de összetéveszthető néhány ehető gombával is. Fiatal és fehérebb példányai különösen az erdőszéli csiperkéhez hasonlítanak. De a csiperkének rózsaszínűből megfeketedő lemezei vannak, bocskora nincsen. A tarlógomba tönkje a kalapból csuklósan kifordítható, bocskora nincsen. A zöld galambgombának és a sárgászöld pereszkének sem gallérja, sem bocskora nincs. Ezen felül a sárgászöld pereszke lemezei és tönkje sárgás, a zöld galambgombák húsa pedig pattanva törik. A fiatal, burokba zárt gomba esetleg a bimbós pöfeteggel és a mezei csiperke fiataljaival is összetéveszthető. Az átmetszett gombán természetesen a tévedés azonnal szembeötlik. A ki nem fejlett gomba burokban van, tojás formájú, kettévágva látható benne a kalap és a tönk. Az Amanita phalloides (gyilkos galóca) és néhány rokon fajának (A. phalloides var. verna, A. virosa) egyetlen termőteste egy négytagú család számára elegendő halálos dózist tartalmaz. A lappangási idő hosszú, a mérgezési tünetek csak 8–24 óra elteltével mutatkoznak. Az első stádiumban hasi görcsök, csillapíthatatlan hányás, hasmenés jelentkezik. A beteg a nagy mennyiségű folyadék- és sóveszteségtől könnyen kiszáradhat. Ha a mérgezett ezt az első fázist túlélte, akkor 12 napos jóllét után mutatkoznak a májártalom jelei, amit az amatoxin okozott. Sárgaság, májtáji fájdalom alakul ki, majd májelégtelenség, vese- és szívszövődmények. Végezetül, hadd tréfálkozzunk egyet, gyilkos galócásan. Ki az abszolút rendőr? Az, aki letartóztatja a lopótököt és a gyilkos galócát!

A gyilkos galóca kalapja különféle zöld (olajzöld, sárgászöld, zöldes, néha csaknem fehéres), gyakran benőtten szálas, selymesen fénylő, de akár barnás vagy teljesen fehér példányai is lehetnek. Figyeljük meg, hogy a kalapbőre sugarasan selymes szálas, mert finom vonalak húzódnak rajta a kalap széle felé. Félig húzható le, alatta néha halovány zöld csíkok láthatók a kalaphúson. Lemezei mindig hófehérek, a színűket nyomásra, törésre nem változtatják. Tönkjén fehér, finom márványozott minta látható. Rajta fehér gallér és a gumós tövén bő, elálló szélű, fehér bocskor van. Húsa fehér. Nincs igazán markáns illata, szaga. Mérete változatos, található belőle alig tíz centis apróság és hatalmas, majdnem tenyérnyi kalapátmérőjű óriás is.

Fehér lemezek Gallér „Márványos” tönk Bocskor

Szín-tér • VetrÓ Bodoni Barnabás rovata

A „pókasszony” hagyatéka ois Bourge

010) se , 1911–2 : Loui z n s e á r r é b t o z A szín erikai s á sú am z a m r á sz (francia

„Megtanultam: a túléléshez szükségem van arra, hogy senkitől se függjek.” „A saját történetedet mutasd be, és akkor érdekes leszel. Ne fogjon el az irigység zöld kórja, ne bolondítson meg a siker és a pénz. Végül ne engedd, hogy bármi közéd és munkád közé álljon.” (Louise Bourgeois) Párizsban született, szülei elnyűtt faliszőnyegek restaurálásával keresték kenyerüket, tíz éves korától már ő is kapott kisebb-nagyobb feladatokat az otthoni műhelymunkában. A pucér alakokat ábrázoló felületeket Louise-nak kellett kivágnia és virágokkal helyettesítenie, mert másképp nem lehetett eladni a szőnyegeket a szemérmes vevőknek. Nyilatkozatai szerint melóiban a gyermekkor kellemes és kevésbé kellemes élményeit dolgozta fel a legaktívabban. „Apám gyakran heccelt engem azzal, hogy kicsi vagyok. A kötekedés pedig a kegyetlenség engedékeny formája.”

Szem az Olimpiai Parkban (Seattle)

Fiatalkorában matematikusnak tanult, aztán abbahagyta, és a festő Légernél tanonckodott, ott jött rá, hogy szobrászattal kell foglalkoznia, mert akkoriban a térhatás izgatta a legjobban. Később New York-ban telepedett le, itt vált híressé. Gipszet, gumit, bronzot, márványt, követ, textíliát használt munkáiban. Érdekes módon térmunkáit, objektjeit nem piedesztálokra tervezte, hanem felfüggesztésre, emlékezvén így apja antik székgyűjteményére, amelyet a tetőtérből lógattak le. Figurái környezetükkel szoros kapcsolatban vannak, a szobrász haragját, csalódottságát közvetítik nagy hatással. Bourgeois korai munkái megelőlegezik a későbbi installációkat, a minimalizmusát, a body art-ot. A pók a másik kedvenc témája, rajzolta, fotózta, tanulmányozta, írt róla, dzsungelekbe utazott miatta. A műtermében szabadon mászkálhattak fel-alá még a mérgesebb fajták is. Néha látogatóit ilyen hatalmas fekete, szőrös, soklábú fejdísszel fogadta. A parányi, törékeny művésznőnek az igazi elismerést a három emelet magas, Maman (Anya) című, tojásait hordozó, összes pókok anyját ábrázoló köztéri szobra hozta meg. Ez a bronzból, acélból, márványból megmunkált, gyönyörű szörnyképződmény a jó- Pók a Tate Modern (London) előtt ságos, szövögető, családot összetartó anyát szimbolizálja. (A művésznő anyukája szövőnő volt, ne feledjük!) „Érzelmeket fejezek ki. Ez a szándékom. Érzelmeim nem passzolnak kis méreteimhez. Érzelmeim a démonjaim… ezek intenzitása túlontúl erős ahhoz, hogy kezelni tudjam, ezért alakítom át ezt az energiát szobrokká. Amúgy ez benne van mindenben, amit csinálok. Nincs köze a mesterséghez. Nincs köze ahhoz, hogy miként kezelem az anyagot. Nem az anyagok a művész témái, hanem az érzelmek, gondolatok és tervek.” – mondta halála előtt nem sokkal, a róla forgatott dokumentumfilmben.

VetrÓ Bodoni Barnabás rovata • Szín-tér „Szobrász azért lettem, mert ez módot adott nekem arra, hogy – és ez borzasztó fontos – kifejezzem azt, aminek a kifejezése engem is nagyon meglepett volna korábban.” Első jelentős múzeumi kiállítására a New York-i Museum of Modern Art-ban, 71 éves korában került sor. (Tehát: sohasem késő, barátaim!) Munkáiban test és tér összenő, egymásba zárva. A művek gyakran zavarba hozzák a nézőt, olyan érzésünk lehet, mintha leskelődnénk egy-egy Bourgeois-figura vagy absztrakt forma előtt. Ezek az érzések is gyermekkori élményekből táplálkozhatnak. Némely figura ketrecben, áttetsző falak, válaszfalak mögött áll. A művek a testről mesélnek, de nem összefüggően, és csak egy-egy kiemelt részt hangsúlyoznak ki, nincs egész, csak testrész, mint tárgy-test. Sejtetés van. Titok. Az élet és a fikció, az emlékek, a szeretet elvesztésének félelme formálódnak világgá Bourgeois életművének zárt tereiben. Mindig minden az apa, anya és gyermek kapcsolatáról szól. Komoly, sötét témák, de valahogy a kreativitás öröme, a játékosság ott mocorog bennük. Kegyetlenül személyesek, jó pár munkáját sokáig nem is mutatta be kiállításokon. Érdekes, hogy idős kora ellenére igen fogékonynak mutatkozott és áldozott energiát a fiatalabb generáció munkáira, más alkotókra. Kí váncsivá tette, hogy kit mi hajt és miért. Szalonokat tartott otthonában, csoportterápia-félét, ahová időközönként fiatal művészek jöttek megbeszélni a motivációkat, meg hogy miket akarnak kifejezni munkáik által, amelyeknek az életről kellene szólniuk. Álmatlan éjszakáin rengeteget rajzolt: könyvnyi virrasztás. ,,Az elmúlt ötven évben alkotott minden művem, minden tárgyam inspirációja: gyermekkorom... amely nem vesztette el mágikus hatását, misztériumát (titokzatosságát), és örök-eleven dráma maradt.” – mondta minderről Louise Bourgeois.

Pár, 2003

Női portré (1962-82)

Barangoló • KÓnYa Éva rovata

Mesél a csillagos ég A Nagy Téli Hatszög Szinte valamennyi ókori nép elnevezte a csillagokat, csillagképeket. Őseink a fénylő csillag-alakzatokban állatokat, tárgyakat véltek felismerni, és az égboltra álmodták isteneiket, legendáik hőseit. Az emberi

képzelet által illusztrált égi képeskönyvet fellapozva megismerhetjük a téli estéken az égboltot uraló Nagy Téli Hatszöget alkotó csillagok égre jutásának mitológiai történeteit.

Az Orion legfényesebb csillagai a narancsvörös Betelgeuse (ejtsd: Betelgeuze, ’az óriás válla’) és a kékesfehér Rigel (‘az óriás bal lába’), egyenes vonalban elhelyezkedő csillagsora az Orion övét alkotja

Égboltunk legragyogóbb csillagát, a Szíriuszt az Orion övének délkeleti irányú meghosszabbításában, a Kis Kutya fényes csillagát, a Procyont az Orion két vállát kijelölő csillagokon áthaladó egyenes közelében találjuk

Téli estéken a déli irányban látható szép csillagképek – Orion, Nagy Kutya, Kis Kutya, Ikrek, Bika és Szekeres – fényes csillagai hatalmas égi hatszöget rajzolnak az égboltra, az ún. Nagy Téli Hatszöget

Az Orion övének (balra lent) meghosszabbításában találjuk meg a Bika szemét kijelölő, narancssárga Aldebarant, tőle északnyugatra a Plejádok sziporkázó csillagait, a Hyadok V-betűje a Bika homlokát ékesíti

A Szekeres csillag-ötszöge már az őszi hónapokban a látóhatár fölé emelkedik, legfényesebb csillaga, a Capella, az égi hatszög legmagasabban elhelyezkedő csúcsát jelöli ki az égen

A Nagy Kutya csillagkép és benne égboltunk legfényesebb csillaga, a kékesfehér Szíriusz, ahogy az égen látjuk

KÓnYa Éva rovata • Barangoló

Az égi vadász története A Nagy Téli Hatszöget alkotó csillagok azonosításában az Orion fényes csillagai, a Betelgeuse (α), a Rigel (β) és az Orion öve (ζ, ε, δ) segítenek

A jégkorszakban élt ősünk feltételezhetően az Orion csillagképet faragta 35 000 évvel ezelőtt a kisméretű csontlapra

A téli égbolt legfeltűnőbb, legszebb csillagképe, az Orion, valószínűleg a legelső olyan, szá montartott csillagkép volt, amelyben csaknem valamennyi nép képzelete emberalakot vélt felismerni. Látták vadásznak, égi pásztornak vagy ékszerésznek is, akinek ékkövei a csillagkép vöröses, kékes, aranyszínű csillagai. Egy görög monda szerint egyszer régen egy szegény juhász vendégül látta Apollón napistent, Hádészt, az alvilág istenét és Hermészt, az istenek hírnökét. Vendégei – megtudva, hogy mennyire

szeretne gyermeket – a tiszteletükre levágott ökör bőrét a földbe ásták. Kilenc hónap múlva a juhász a kiásott bőrben egy gyönyörű kisfiút talált, akit Orionnak nevezett el. Orion daliás ifjúvá serdült, és hamarosan a világ leghíresebb vadásza lett. A hatalmas termetű vadász és Artemisz, a vadászat szűz istennője megszerették egymást, ám Apollón, hogy húgát megóvja, halálos csípésű skorpiót küldött a hős elpusztítására. A bánatos Artemisz a halott Oriont csillagkép alakjában az égre emelte, és a közelébe he-

lyezte a kutyáit meg egy nyulat is, hogy a mennybolton is kedvére vadászgathasson. A csillagkép hajnali felkeléséhez fűződő monda szerint a csapodár Orion Éószt, a pirkadat „rózsás ujjú” istennőjét is megszerette, a skorpió pedig éppen a féltékeny Artemisz parancsára ölte meg a vadászt. Magyar őseinket az Orion csillagkép a kaszáját vállára vetve ballagó földművesre emlékeztette (Kaszáscsillag), de látták benne Nimródnak, a hunok és magyarok mondabeli ősapjának égi mását is.

A rövid időre megvakult Orion Artemisz istennővel és kutyáival egy 16. századi metszeten

Orion kisebbik vadászkutyája a Kis Kutya csillagkép alakjában jutott az égboltra (Samuel Leigh: Urania’s Mirror, 1825)

A támadó Bika ellen harcoló Orion Johannes Hevelius alakos csillagtérképén (Uranographia, 1690)

Az ökör bőrét elásó istenek – Apollón, Hádész és Hermész – egy 17. századi metszeten (a kép jobb oldalán Arész hadisten, baloldalt maga a művész látható)

Barangoló • KÓnYa Éva rovata

A Nagy Kutya csillagképet az alakos térképek többségén lábát felemelve ülő kutyaként ábrázolták, orra hegyén a Szíriusszal, közelében a Nyúllal (Samuel Leigh: Urania’s Mirror, 1825)

Az egyiptomi mitológiában a Szíriusznak külön istennője volt, az élet kulcsával, a tudást, a hatalmat és az életet jelképező hurkos kereszttel ábrázolt Szopdet

Az újszülött Zeusz helyett Rhea pólyába burkolt követ nyújtott át urának, Kronosznak (ókori dombormű nyomán)

„Legragyogóbb csillag, de nagyon rossz jel” Az égi vadász nagyobbik kutyáját megtestesítő Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillagát, a Szíriuszt már Homérosz is megemlíti az Iliászban: Orion ebe nevén hívják őt a halandók: / legragyogóbb csillag, de nagyon rossz jel, mivel oly nagy / forrólázzal emészti a gyarló földi lakókat. (Devecseri Gábor fordítása) A Szíriuszban az ókori görögök a járványok bekövetkeztének hírnökét látták, hiszen hajnali felkelésekor köszöntött be a Földközi-tenger térségében a nyár száraz, forró idősza-

ka. A Szíriuszhoz kötődik a kánikula szavunk is, a rómaiak ugyanis a hőséget jósoló csillagot Caniculusnak (kutyácskának) nevezték. Az ókori Egyiptomban az újévet a Szíriusz első hajnali megjelenésétől számították, mivel a Nílus létfontosságú áradása akkortájt következett be, amikor a csillag először tűnt fel a hajnali derengésben, a látóhatár közelében. A magyar csillagmitológiában a Szíriusz Étekhordó lány volt, aki ebédet, vizet vitt a Kaszásnak (Orion). A csillagnak nevet is adtak: ő volt Sánta Kata, aki a földre letett kaszába lépve megsántult, ezért nem érheti utol soha az aratókat. A látóhatár közelé-

A Szekerest jelképező férﬁ vállán, ölében vagy hátán szinte valamennyi alakos csillagtérképen megtaláljuk a kecskét és gidáit (Samuel Leigh: Urania’s Mirror, 1825)

ben sziporkázó Szíriusz másik kifejező népi neve az Árvaleány pillantása. A Kis Kutya legfényesebb csillagának, az égboltot a téli estéken körbejáró Procyonnak Határjáró csillag, illetve Nehézlábú csillag lett a magyar népi neve.

Hogyan jutott a kecske az égboltra? A görög monda szerint az ősidőkben a világ leghatalmasabb ura Kronosz volt, az idő istene, aki – attól félve, hogy fiai letaszítják trónjáról – valamennyi gyermekét lenyelte.

Amaltheia letört szarvából Fortuna istennő bőségszaruja lett, bőréből pedig pajzsot (égiszt) készítettek, amely utóbb Athéné védőpajzsaként borult a világ fölé (ókori vázakép nyomán)

Athén mondabeli első királya, a kígyó altestű Erikhthoniosz, Pallasz Athéné istennővel (ókori vázakép)

KÓnYa Éva rovata • Barangoló

A legenda szerint Zeusz hattyú alakját öltötte fel, hogy Lédát, Tündaréosz spártai király feleségét elcsábíthassa (Warwick Goble: Léda és a hattyú)

Feleségének, Rheának csak Zeuszt sikerült megmentenie, pólyába burkolt követ adva át helyette urának. Az Idahegyen nevelkedő gyermeket nimfák gondozták, és az Amaltheia nevű kecske táplálta tejével. Amaltheiát a hálás Zeusz az égre emelte, ma is ott üldögél a Szekeres vállán vagy ölében, a fényes Capella (nőstény kecske) csillag alakjában. Maga a Szekeres, Héphaisztosz kovácsisten kígyó altestű fia, Erikhthoniosz, azzal érdemelte ki helyét a csillagos égen, hogy feltalálta a négylovas harci kocsit.

A csillaggá változott ikrek Az ég és a Föld nagyhatalmú ura, a „villámszóró” Zeusz, nem volt hiba nélkül való. Bár Héra, hites (és félté-

Az Ikrek fénylő csillagpárja a sárgásfehér Procyon (balra lent) fölött ragyog, majdnem párhuzamos két csillagsora az Orion két vállát kijelölő csillagok (jobbra lent) fele mutat

A dioszkuroszokként (isten ﬁaiként) emlegetett testvérpár a görög mitológiában Kasztór és Polüdeukész volt, a római mondavilágban Castor és Pollux (ókori kerámia)

keny) felesége szigorúan ellenőrizte minden lépését, a kalandjairól szóló történeteknek se szeri, se száma. Szívét istennők, nimfák és halandó asszonyok egyaránt gyakran szerelemre lobbantották, a vonakodókat pedig nem egyszer csellel, állatok vagy éppen férjük alakjában közelítette meg. Léda, Tündaréosz spártai király erényes felesége – akit a monda szerint Zeusz hattyúvá változva csábított el – két teljesen egyforma gyermeknek adott életet. Az egymást nagyon szerető ikrek közül Kasztór (Tündaréosz fia) halandó volt, Polüdeukész (Zeusz fia) halhatatlan, Kasztór halála után azonban Polüdeukész is lemondott a halhatatlanságról, hogy ne kelljen elválniuk egymástól. Szeretete és

A hajósok pártfogóinak tartott Castor és Pollux templomának romjai a Forum Romanumon (Kr.e. 6. század)

Az Ikrek csillagkép 19. századi alakos ábrázolása (Samuel Leigh: Urania’s Mirror, 1825)

ragaszkodása annyira meghatotta isteni apját, hogy megengedte, továbbra is együtt maradhassanak, egyik napot mindketten az Olümposzon, másikat az alvilágban, a holtak birodalmában töltve. Végül a csillagos égre helyezte őket, az Ikrek csillagkép alakjában, ahol azóta is egymás közelében ragyognak az önfeláldozó testvéri szeretet jelképeként. Pásztorkodó magyar őseinktől a két csillag a Bojtárok kettőse nevet kapta, de tartották Hunor és Magor égi másának is. A csillagpárhoz történetet is fűztek két árva gyermekről, akik sírva mentek az úton, míg Isten magához nem emelte és az égre nem helyezte őket, hadd lássák az emberek, hogy az árvákon segíteni kell.

A dioszkuroszok a franciaországi Amiens 13. századi gótikus katedrálisának homlokzatán

Barangoló • KÓnYa Éva rovata

Feltételezik, hogy a franciaországi Lascauxbarlang falán látható egyik bika fejére a V alakban elhelyezkedő Hyadokat, feje fölé a Plejádokat festette a 15 000 éve élt művész

Az égi Bika mondája A termékenységet, férfierőt megtestesítő bikának fontos szerep jutott az ókori népek hitvilágában. Az altáji népek a világmindenség hordozóját látták benne, Egyiptomban az Ápisz bikát Ozirisz isten élő jelképeként tisztelték, a perzsa mitológiában a Bika csillagképet Mithrász napisten bikájaként tartották számon. A görög monda szerint a gyakran szerelemre lobbanó Zeusz szelíd, selymes szőrű, fehér bika képében rabolta el Europét, Agénór föníciai király leányát. Miután másfél napon át úszott a tengeren, az elrabolt

A perzsa mítosz szerint a Föld teremtményei az évente meghaló és feltámadó Mithrász napisten által megölt bika magjából születtek (ókori dombormű)

lányt egy ismeretlen földrészen tette partra, amelynek neve utóbb Európa lett, a bikát pedig, a kaland emlékére, a mennyboltra költöztette, csillagkép alakjában. Egy kevésbé ismert mondaváltozat szerint Ió argoszi királylány szépsége is lángra gyújtotta az istenek urának szívét. Zeusz – hogy megmentse féltékeny feleségének haragjától – Iót fehér üszővé változtatta, amelyet azonban a Héra által küldött bögöly üldözött csípéseivel. Végül a királylány átúszott Egyiptomba, ahol visszanyerte emberi alakját és megszülte Zeusz fiát, a hős Héraklész ősapját. Zeusz a tehenet az égre emelte,

Hermész megmenti a már üszővé változtatott Iót őrzőjétől, a százszemű Argosztól (ókori vázarajz) A Bika – homlokán a Hyadok, nyakán a Plejádok (Fiastyúk) csillagaival –Johannes Hevelius csillagatlaszában (Uranographia, 1690)

A görög monda szerint Zeusz bika képében rabolta el Europét (ókori vázarajz)

a tengerszoros pedig, amelyen át Ió Egyiptomba menekült, a Boszporusz (Tehén-gázló) nevet kapta. A Bika csillagképben halványan sziporkázó Plejádok (Fiastyúk) csillagai valamikor az égboltot a vállán tartó Atlasz és Pleione nimfa lányai voltak, akiket Orion üldözött szerelmével. A lányokat végül Zeusz csillagokká változtatta, de az égbolton sem mernek fényesen ragyogni, nehogy a szerelmes vadász rájuk találjon. A csillagkép legfényesebb – az égi hatszög legnyugatibb – csillaga, a narancssárga Aldebaran a Bujdosók lámpása magyar népi nevet kapta.

A Plejádok, Hésziodosz Munkák és napok című tankölteményének illusztrációja nyomán

Novák Csaba Zoltán rovata • Időutazás

az „átkosban”

7. Diákok a munka mezején Az 1980-as évek elején több kommunista párt is belátta, hogy a rendszer fenntartása érdekében engedményeket kell tenniük az emberek felé, reformokat kell bevezetniük. Így történt ez Magyarországon, Csehszlovákiában vagy Lengyelországban. Nem így gondolta viszont a Románia élén lévő Nicolae Ceauşescu, aki elhatározta, hogy – akár a lakosságot érintő szigorítások árán is – tovább építi a kommunizmust. Hogy minél több tartalékra tegyen szert és hogy kifizethesse az ország tartozásait, az embereket különböző pluszmunkákra kényszerítette. Így történt meg, hogy sokszor eltörölték a szabadnapokat, a hadseregbe besorozott katonákat pedig, rövid kiképzés után, azonnal különböző munkálatokra fogták. A kötelező, ún. hazafias munka alól egy idő után a gyermekek sem mentesültek. A pártvezetés rendelettel utasította az iskolákat arra, hogy „az országot és a kommunizmust építő munkálatokban az általános és középiskolás diákoknak is részt kell venniük.” A tevékenységekből kötelező volt részt vállalni, esetenként viszont jutalommal is próbálták jobb munkára bírni a nebulókat. Ilyen volt az osztályokra kirótt fém- és papírgyűjtés. A diákoknak minél több ócskavasat és papírhulladékot kellett gyűjteniük. Osztályok közötti versenyt is szerveztek, a győztesek oklevelet, nyilvános elismerést, ritkábban nyári táborozást kaptak jutalomként. Bizarr foltja volt ezeknek a tevékenységeknek a selyemhernyó-tenyésztés. A pártvezetés azt is elhatározta ugyanis, hogy az oly értékes selyem előállításához szükséges nyersanyagot helyben teremti elő, nem külföldről vásárolja meg. Olcsó megoldásnak tűnt a gyermekek bevonása ebbe. Iskolák, osztályok selyemhernyókat kaptak, amelyeket gondozniuk, ápolniuk kellett addig, amíg azok begubóztak. A selyemhernyók sok gondozást igényeltek, eléggé bűzösek és nagyon falánkak voltak, kilószámra fogyasztották a gyermekek által nagy vesződségek árán összegyűjtött eperfaleveleket. A pártvezetés egy idő után nem elégedett meg a fentiekhez hasonló „önkéntes” tevékenységekkel, a diákoknak tényleges fizikai munkával is részt kellett venniük a „sokoldalúan fejlett szocializmus” építésében. A legkézenfekvőbb munkának az őszi betakarítás ígérkezett. A nyári szünidő után a legtöbb iskolában a szeptemberi heteket a diákok a mezőn töltötték, ahol

a legkülönbözőbb mezőgazdasági munkálatokban vettek részt. A középiskolásokat hosszabb időre (több hétre) ún. mezőgazdasági táborokba vitték, ahol gyümölcsöt szedtek, kukoricát törtek stb. A kisebbek, az általános iskolások sem mentesültek a munka alól. Őket az adott települések közelében lévő földekre, kertészetekbe vezényelték ki, ahol gyümölcsöt, zöldséget, krumplit, hagymát szedtek, kukoricát törtek, répát gyűjtöttek. A munkaprogram általában, kisebb uzsonnaszünetet beiktatva, reggel kilenctől délután három-négy óráig tartott. A fiatalok, jó diákszokás szerint, örültek a „vakáció meghosszabbításának”, igyekeztek játékként, viccesen felfogni azt, ami velük történik, de a több kilométeres mezei gyaloglással „fűszerezett” nehéz fizikai munkálatok azért kimerítették őket. Esetenként kisebb munkabalesetek is előfordultak: esés, zúzódás, kisebb vágás, horzsolás stb. Az iskolák vezetői, a tanárok kényszerhelyzetben voltak, ugyanis az elvégzett munkával el kellett számolniuk az adott település pártvezetőinél. A munka eredményét illetően általában a kényszer, a szigorúság sem hozta meg a kívánt eredményeket. Egyrészt a gyermekek, életkori adottságaik miatt, képtelenek voltak felnőtt szintű eredményeket produkálni, másrészt pedig semmi sem ösztönözte (a szigorúságon túl) őket arra, hogy érdemes minél többet és jól dolgozni, olyan munkát végezni, ami elvileg nem rájuk tartozna... (A sorozat munkatársa Egry Gábor történész)

Hegyen-völgyön kul-túra • Köllő Zsolt rovata

Kőrispatak: szalmakalap és faragott kövek Erdély talán legismertebb és leglátogatottabb helye, a Tordai-hasadék után most egy kevésbé ismert, de annál érdekesebb helyre kalauzollak benneteket: Kőrispatakra. Udvarhelyszéknek ez a határszéli települése Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr felől is megközelíthető autóval vagy autóbusszal (esetleg gyalog). No, de nézzük, miért érdemes elutazni Kőrispatakig? Elsősorban: mert itt található a Szalmakalap Múzeum, benne talán a világ legnagyobb szalmakalapjával (átmérője 2 méter, tömege 2 és fél kilogramm). A múzeum udvarán ugyanakkor két különleges gyűjtemény is található, amelyek megtekintése az arrajáróknak „kötelező” feladat. Táblák és kövek várják a felfedezést. A táblákon a világ legkülönbözőbb tájainak városai, települései szerepelnek, a kövek pedig a szomszédban folydogáló Küsmöd-patakból kerültek elő. Ám ezek nem akármilyen kövek! A legkülönbözőbb formák, alakok tűnnek

elő rajtuk, a víz, a természet által kifaragva. Van itt kalap-, teknős-, kacsa-, galambforma – és a sok kő nevének csak a fantázia szab határt. Ami pedig a legjobb: a falu határában, a patakban bárki keresgélhet a kövek között a néhány kilóstól az igen termetes példányokig. Aztán következhetnek a közeli dombok, amelyeken bár nem vezetnek turistaösvények, felfedezésük nem túl nehéz, mert a völgyben húzódó település mindig „mutatja” az irányt. Ha pedig beteltünk a település látnivalóival, akkor elgyalogolhatunk a pár kilométerre található tóig, amelynek titka, hogy egy néhány évtizede elárasztott település, Bözödújfalu fölött őrködik. Az egykori település házai, épületei mára már nagyrészt eltűntek, ám a templom és néhány magasabb épület még emlékeztet a hajdani falu szomorú sorsára. Elő hát a hátizsákot, a bakancsot – és irány: Kőrispatak!

Pad alatt

Cimbi naplója

Halloween...

Szijasztok! Megirtuk a felméröket. Amijota iskolába járok, ez volt a legjob dolog. Ha irtunk valamit, hanem, semi jegyet nem irtak a naploba, igy hát gondolom tejesen érthető hogy semit se irtam. Na, de a tejről jut eszembe hogy a zegyik vót osztájtársam bejutot az egyetemre. Asztmongya nagyon nagy a szigorúság a bennlakást örzik és a koszt is rettenetes. Tejes ellátás van: reggel tej, délbe tej és este is tej. Szegén nagyon szomoru, mindennap megy a vakok intézete elé sirni. Már kicsi korába megmonta a zédesannya neki hogy: ott fox majd sirni ahol senki se lát. Ráadásul most még ez a világgvége hangulat is itt lebeg a felyünk felet. Asztot monták, hogy jövőre itt a világvége, mindenki pakol. Apuci szerencsére nagyon nyugott, ő megmonta nem kell idegeskedni, met mi 50 évvel levagyunk maradva mindentöl, ugyhogy én is nyugottan alszom. Már amikor apuci engedi, met amijota elvégezte a számitogépes kurzust, örökétig jáccik. Nem szereti a bonyolult játékokot, inkáb a hangosakot. Most madarakot lő. Ugy csipognak, hogy zeng a ház. Repülnek a madarak, apuci lövi öket, samikor mind lelötte, vége. Előb fecskék, asztán góják s a végén gémek. Azokat is lelövi, sakkor gém over. A suliba tul sok változás nincs, mostanában mind azal idegesitenek hogy külön kell szedni a kiﬂit, a papirt, a műanyagüvegeket silyenek, de én megmontam, amig nem adnak piros pontot vagy ilyenek, egy jaurtos üveget se teszek külön. Erre jött a zegyik leányka, s kezdett nagyoskodni, hogy így a zelem sugy a müanyag, de hamar pontra tettem. A plafonon van az a pont. Nem marad ott sokáig, de legalább halgat. Én mán régota mondom, ijenek a csajok. Ricsajok. Asztán a kicsi hugom is elégé elindult. 5 éves, de már aszt hiszi magáról, hogy ő fedeszte fel Amerikát. Vagy kéccer megprobált velem is nagyoskodni, de asztán helyre tettük a dolgokat. Mivel nekem ö is egy dolog, feltettem a szekrény tetejire. Ott ült egész nap. Há nehogy már a farok kezgye csoválni a kutyát! Azóta kicsit lecsendesedet. Megmontam neki, amig én viszem ovodába, adig én eszem az uzsonáját. Nem is tiltakozik, met neki is szerzek mindenap. Nehogy mán egy ovodástól ijeggyek meg. A múltkor még az ovonéni kezéből is elvettem a kiﬂit. Igaz, ö is az egyik ovodástól szerezte. Ilyen a zélet. Nem nehéz, de könnyü! Zárom maji levelemet. Éjjen a csengö! Éjjen a hoszú szünet! (Apuci szerint: hoszú szüret!)

Csillag István rajzai

Diáktér

Levél Pataky K atának

Árkosi szüreti bál (2011, Vándoron)

Szabó Fruzsina vagyok, 15 éves. Erdélyben lakom, egy kisebb városban, Sepsiszentgyörgyön. Hét éve lovagolok a környező lovardákban, hobbilovaglói szinten. Városomban tömbházban lakunk, de mivel én és a családom jobban szeretjük a vidéki életet, telket vásároltunk egy közeli faluban, és családi házat építünk. Édesapám és pár ismerősünk kalákában építik a házat, amíg édesanyám könyvelőként dolgozik, én és a testvérem pedig tanulunk a város egyik fő líceumában. Kiskorom óta nagy az érdeklődésem a lovak iránt, amióta „az eszemet tudom”, lovasoktató szeretnék lenni. A környező lovardák között irtó nagy a konkurencia, szinte nem telik el nap anélkül, hogy az oktatók meg a lovasok egymást ne szidnák egymás háta mögött, szapulják, hogy ez meg az a lovarda ilyen vagy olyan. Hagyományos rendezvényeken (Szent György Napok, Huszártoborzó) is mindig jelen van a versengés, melyik lovarda miben vehet nagyobb részt, csak hogy kitúrhassa a másikat. A velem egykorú lovasok fennhéjáznak, „én ezt tudom, te meg nem”, „én így tudom hajtani a lovat, te meg nem”, „én ilyen versenyen veszek részt, én meg ilyenen”. Mára már itt a környéken ebből áll a lovas élet. A versengésből, semmi másból. A lovasokat már nem is érdeklik a lovardában lévő lovak, csak az, hogy mindenben a legjobbak legyenek, és hogy ezt mások tudtára adhassák. Lassan senki sem gondol bele abba, hogy ezeknek az állatoknak köszönheti a „sikerét”. Novemberben családommal kiköltözünk végre vidékre, ingázni fogok reggelente. De nem bánom, mert végre lovat „kaphatok”. Boldoggá tesz a tudat, hogy eggyel (a sok ezer közül) legalább nem úgy kell foglalkoznom, mint ahogyan azt sokan teszik szerte a világon: erőszakkal.

Ezt már most megfogadtam. Ismerem annyira magam, hogy tudjam, nem fogom az erőszakos módszert választani. Vannak elvétve olyanok, akik figyelnek is egy kicsit a lóra. Mégis vannak alapvető hibáik, például szájrángatás, erős pálca- és sarkantyúhasználat. Egy 3–4 éves csikót szeretnék vásárolni, akit én sajátkezűleg tanítok, kevés segédeszközzel (kantár, nyereg nélkül, szabadon). Amióta felfedeztem az interneten a módszereteket, „megmentve” éreztem magam, mert tudom, ezt a módszert használva nem süllyedek el különböző lovardák erőszakos süllyesztőiben. Lassan életcélomnak érzem Monty békés módszerét hirdetni, az igazat megvallva Te és Ő vagytok a példaképeim, és azok, akik ezt a módszert ismerik és használják. Ha majd befejezem a főiskolát, szeretném elsajátítani azt, amit Te és még sokan elsajátítottak. Eddigi véleményem szerint ez a legcsodálatosabb kapcsolat ló és ember között. Ebben kérném a segítséged. Hogy megtanuljam, melyik a helyes út, mert a „másikat” már ismerem, hét teljes éve vagyok vele körülvéve. A családom nem eléggé pénzes ahhoz, hogy fajlovat vásároljon vagy félvért. Mondjuk, ez, vagyis a ló fajtája lényegtelen. Viszont a családom ahhoz sem eléggé pénzes, hogy ösztöndíj nélkül egyetemet fizessen nekem. Tudom, hogy ez még távoli, de amióta megismertem az elméleteteket, hajtok az ösztöndíjra, rengeteget tanulok.

Vándor hátán

Farkas Wellmann Endre rovata • Laterna

Kedves Cimborák! Ezúttal a Gyergyóalfaluban 2011. szeptember 6–10. között lezajlott Faludy György Irodalmi Fesztivál szövegalkotó pályázatán díjazott munkákból

magica

olvashattok ízelítőt. Nem utolsó sorban azért, hogy jövőtől – mivel a fesztivál nemzetközi jelleget kap – ti is jókedvvel és bátran küldjétek el erre a pályázatra is alkotásaitokat. Idén 83 szövegből válogatott a szakmai zsűri.

Csuszner Ágnes

(VII. osztály, Kós Károly Általános Iskola, Gyergyószentmiklós, Hargita megye)

Az én virágaim Véleményem szerint a virágokról eddig túl kevés mesét írtak. Pedig akár hiszitek, akár nem, az én virágaim a teraszon beszélgetni szoktak. Nem is akárhogy: reggel, hogy ne vegyük észre, csak suttognak, de este még az is megtörténhet, hogy szép lányokká és fiúkká változnak. Ilyenkor egész éjjel táncolnak és énekelnek. De olyan szépen, hogy ember ilyent még elképzelni sem tud. Csak úgy szépen, kecsesen lejtik egyesek, ameddig gyönyörűen énekel a többi kis virág. Na és persze a lányvirágok mindig kicsinosítják magukat. Mindig különböző színű estélyi ruhákban pompáznak. A lila ruhás orchidea mindig csak a jóképű lándzsarózsával táncol, aki képes őt megvédeni veszély esetén. Az elegáns hölgyliliom párja az udvarias bambusz. A ciklámen, akinek gyönyörű ruháját mindenki megcsodálja, a jácintot választja párjának. A szulák nagyon ragaszkodik a párjához, egészen körüludvarolja a pompás kutyatejet, aki-

nek kissé szúrós a modora, de ez a szulákot nem zavarja. Persze, szerényebb virágok is vannak, például a százszorszép, a muskátli és az ibolya, akik felváltva a páfránnyal, a szegfűvel és a borostyánnal táncolnak. A begóniának, a primulának és a harangvirágnak nagyon szép hangja van, ezért ők énekükkel emelik az estély hangulatát. Ott áll a polcon egy kancsó víz, amivel napközben öntözni szoktuk őket, ebből kortyolnak, ha nagyon kimelegednek tánc közben, hogy felfrissüljenek. Ezt onnan tudom, hogy reggel mindig kevesebb vizet találok a kancsóban, mint amennyit este hagytam benne. Amikor a csillagok kezdenek elhalványulni, a virágok sietve visszaülnek a helyükre, így senki sem veheti észre az éjszakai táncukat. De engem nem tudnak becsapni, és ti is megfigyelhetitek, hogy néha milyen sejtelmesen hajolnak egymáshoz, és susognak az ő kis titkukról.

Szeretnék majd kijutni hozzád érettségi után, és szeretném, ha részt vehetnék az óráidon. De amíg ez megtörténne, nekem még van négy évem. Ebben a négy évben lesz egy társam, akinek meg szeretném mutatni, nincs mitől félnie. Bízhat bennem, biztos támasza leszek. Igazából az az egyik vágyam, hogy az oktatóm légy, hogy az igazi utat tanulhassam. De mivel én Erdélyországban élek, ez teljességgel lehetetlen. A segítségedet szeretném kérni, tanácsok formájában, az első lépésekkel kapcsolatban. Lóvétel, bizalomfejlesztés a csikóval, foglalkozás. Köszönöm, ha/hogy elolvastad a szövegem, és azt is, ha tanácsokkal látsz el. Követni és hirdetni szeretném ezt a módszert életem végéig.

A pónicsikó neve: Szellő

A módszernek, amiről szó van, külön megfogalmazott neve nincs, de itt egy megfelelő meghatározás róla: „A Monty Roberts-módszer a lovak saját, belső kommunikációján alapszik. Nagyon leegyszerűsítve: az a lényege, hogy a lovak nyelve, az «EQUUS» segítségével a ló és ember között rendkívül

pontos és árnyalt kommunikáció jön létre, és ezáltal az elképzelhető legbensőségesebb és legbékésebb viszony, együttműködés. A ló megértése, a pontos kommunikáció és a bizalmon alapuló kapcsolat a lovakkal való foglalkozás minden területén segíti a lovast és fokozza a lovazás/lovaglás élményét.”

Laterna magica • Farkas Wellmann Endre rovata

Mire jó egy elásott csont? Volt egyszer egy kutya, aki sétálni indult az erdőbe. Nem azért sétált, hogy friss levegőt szívjon, de még csak nem is sétált, hanem kereste az elásott csontját. Tudniillik ez a kutya elásott egyszer valahol egy csontot, itt, az erdőben, és most nem találja. Mindenhová beszimatolt. Addig szaglászott, ameddig egy lapulevél alatt valami jól megszúrta az orrát. Nagyon megijedt, de vette a bátorságot, hogy megnézze, mi volt az. Hát látott egy kis gömböcöt, ami tele volt tüskével. Gyorsan ugatott is a cicának, hogy megkérdezze, mi az, amit talált. A cica azt nyávogta neki: - Te oktondi! Te nem tudod, hogy mi ez? - Nem tudom. Miért, te tudod? – kérdezte sértődötten a kutya. - Hát ez egy … egy … labda! - De hát a labdát gurítani kell. - Hát mire vársz akkor, gurítsd ide! – mondta a macska felcsillanó szemmel. - De nem tudom, mert szúr! - Hát akkor én sem tudom, hogy ez milyen labda – mondta aztán a macska sajnálkozva –, de hívjuk ide az egeret! - De ugye, nem azért, hogy esetleg megebédelj? – mondta gyanakvóan a kutya. - Ugyan már! Igaz, hogy nem rossz ötlet, de nem ezért akarom idehívni. Ezzel nyávogott az egérnek, hogy hátha ő tudná, mi a csuda az a kis szúrós akármi. De nem jártak sikerrel. Sajnos, az egérke sem tudta a választ. Bár volt neki egy ötlete, hogy esetleg vadgesztenye volna, de közösen megállapították, hogy ez nagyobb, mint egy vadgesztenye. Így az egér cincogott a lónak, mert azt tartja róla, hogy intelligens és tapasztalt állat, tehát biztos megmondja, hogy mire jó ez a „valami”. A ló azt mondta, hogy ilyennel szokta neki fésülni a gazdája a sörényét. Tehát minden kétséget kizáróan ez egy

fésű. De erre, nagy meglepetésükre, a fésű elindult. A ló tanácstalanul nyerített a verébnek, a veréb csipogott a tehénnek, a tehén bőgött a báránynak, és ez így ment tovább. Már mindannyian itt voltak: a kutya, a macska, az egér, a ló, a kakas, a tyúk meg a csibéi, a lúd a gúnárral együtt, de még mindig nem tudták, hogy mi ez a kicsi szúrós gombóc. A bagoly észrevette a nagy gyülekezetet, kíváncsi lévén rögtön odarepült, hogy megtudakolja, mi ez a nagy felhajtás. Meg is kérdezte tőlük: - Mi ez a nagy zűrzavar, barátaim? - Hát nem látod?! Itt ez a kis „izé”, és senki sem tudja, mi ez, és hogy került ide! – kiabálták izgatottan, egymás szavába vágva. - Hát mi sem egyszerűbb ennél! Nem tudjátok, hogy ez egy sün? – mondta álmélkodva a bagoly. A többiek pedig kikerekedett szemmel kórusban rávágták: - Tényleg! Egy süni! – és egy percre elhallgattak. Erre a kis szúrós bátortalanul kidugta az orrát a tüskéi alól, mert eddig a nagy ugatástól, nyávogástól, bőgéstől nem mert előbújni szegényke. - Látjátok, mondtam, hogy tudom! – mondta a macska okoskodva. - Hát akkor miért nem mondtad már az elején, macska koma? – támadtak rá hitetlenkedve a többiek. Hiába volt a macska okoskodása, mert már mind tudták, hogy a bagoly a legokosabb állat az erdőben. - Éljen a bagoly! – ujjongtak az állatok, és amennyire a tüskéitől tudták, barátságosan vállon veregették a sündisznót. A bagoly elégedetten elrepült, a többiek meg nagy egyetértésben, a sünnel az élen, vidáman indultak segíteni a kutyának csontot keresni. A kutya titokzatoson mosolygott, tudta, hogy az elásott csontnak köszönheti az új barátait.

Szőcs O rsolya

(V. osztály, Kós Károly Általános Iskola, Gyergyószentmiklós)

Az én macskám meséje Az úgy történt, hogy amikor darázs és a többi zimmegő-zummogó társa az erdő mélyén jártak, találkoztak Egérrel. Már volt egy kosárnyi mézük, s Egér persze, hogy megkívánta a ragadós, édes, friss mézet. Kérlelte is Egérke erősen a darazsakat, hogy így meg

úgy, hogy majd meghálálja, de a darazsak nem hagyták magukat. Nem adtak neki mézet. Így mondta nekem szóról-szóra a muzsikás macska, akit egyébként Bajszinak hívtak, csak én neveztem el muzsikásnak, mert egyfolytában nyávog. Igen.

Pad alatt Na, de folytassuk a mesét. Egérke kérlelte a darazsakat, s mikor látta, hogy a darazsak nem engednek, cselhez folyamodott. Kitalálta, hogy feleségül veszi a szúnyogok királyának lányát. El is ment, meg is kérte a kezét. A leánynak erőst megtetszett Egér, csak úgy zümmögött ámulatában. Azonban mikor megérkezett a hatalmas szúnyog, és elkiáltotta rekedtes hangon a Nem! szót, mindenki kiszaladt a teremből. Egér azonban nem adta fel. Éjjel megszöktette a menyasszonyt. Tudjátok, miért? Mert akarta a mézet. Ezt mondta legalábbis a macskám. - Állj! – mondtam, miután úgy láttam, hogy végzett. - Miért? – kérdezte a macskám. - Az egerek nem is szeretik a mézet.

- Ez az én mesém. Hagyd, hogy úgy meséljem, ahogy akarom. - Látni akarom azt a csodaegeret! - De hát én nem tudom megmutatni. - És miért? - Mert lakodalmon van. Emlékszel? Ezzel fejeztük be a mesét. Azóta rájöttem, hogy hol van az egér. A macskám gyomrában. Ott. Azóta nem bizom a macskámban. Nem szeretem az egereket, és nem szívesen eszem mézet. Pedig szeretem a mézet. De nem baj. Ezentúl így lesz. Ez a mese eddig volt, füle-farka benne volt.

Zajos mese Ugye, tudjátok, hogy még a legkisebb faluban is van zaj. Egy kis kakaskukorékolás, egy lódobogás, egy teafőző-sípolás is zajos lehet. Főleg, hogyha egyszerre három dolog is csinálja. Hát még a nagyobb városokban? Ott aztán mindenféle zaj létezik: autódübörgés, vonatsípolás, kalapácskattogás, órakittegés, teafőző-sípolás és a kisgyerek hangja a negyedikről. Igen. A délelőtt autódübörgés szivárgott át a falon. A teafőző pedig úgy sípolt, hogy csuda. Fent a kis Panni sírt. Alul Lóri meg Kati veszekedtek. Felültem az ágyra, és befogtam a fülem. De minden mozdulatomnál nyikorgott egyet az ágy. Becsuktam a szemem. Akkor nyikorgott egyet az ajtó is. Mire kinyitottam a szemem, öt furcsa kis lény állt előttem. Az első csak vigyorgott rám, mint aki nem egészen normális. Feltettem a lábam az ágyra. De csak a biztonság kedvéért. Tényleg. - Izé – szólaltam meg félénken –, hát, izé, ti kik vagytok? - Kérdezz könnyebbet! – válaszolt egy nagy orrú, kékbőrű csúfság, akit egyébként Nevenincs szörnyetegnek hívnak. - Az én nevem Bibbidi Bobbidi Boo. És azért… - Én vagyok a híres Hogyishívják, de csak Nagynyavalyának becéznek. – szólt Boo szavába egy tüskés és bamba mindent-elfelejtő valaki. Egyébként Bibbidi Bobbidi Boo néz ki a legnormálisabbnak, ő egy manó, akinek egy csengő lóg a nyakában. Aztán meg van egy ikerpár, Pitty és Potty. Ők olyan egyformák. Tudjátok! - Mit kerestek itt? – kérdeztem. - Azért jöttünk – mondta Boo –, hogy elmondjuk a kérésünket. Tudod, van a mi országunkban egy boszorkány, Békaszem a neve. Ellopta a fényképezőgépünket. Le kéne fényképezz.

- De én csak mesét írni tudok. - Annál jobb! Legalább az utókor is hallani fogja a nevemet. - És az enyémet is! – ujjongtak a többiek. - De várjatok! – szóltam közbe – Ez nem megy ilyen könnyen. A mesét ki kell találni. Meg kell találni a mesehősöket, a helyszínt és az időpontot. Utána a bonyodalmat és a tetőpontot. - Jó, jó! De nem lehetne csak egyszerűen leírni, hogy milyenek vagyunk? - Na jó! Azzal elővettem egy papírt, egy tollat, és odaültem mesét írni. A többiek tátott szájjal nézték. Miután kész lett, felolvastam nekik. Tetszett. Ti lehet, hogy nem tudjátok, de ezt a mesét ti is hallottátok. Igen. Most olvastam fel. Ez a mese eddig volt, füle-farka benne volt.

Keresztrejtvény •

Forrai Tibor

Berakós Írjátok be a megadott szavakat a hálóba. Ha jól dolgoztatok, akkor a három kiemelt vizszíntes sorban a magyar irodalomból ismert nevek alakulnak ki. 2 betűsek: AR, ÉK, HŐ, KE, KO, KŐ, NE, ON, UB, ÚJ 3 betűsek: AKI, ARA, ELŐ, EMI, IDŐ, IDU, ILI, IRT, IZA, IZS, ORA, OVI, SÁS, SIN, SIO, SZÓ, URI 4 betűsek: ADAT, AMIL, DEDO, DOMO, ELŐZ, LIZI, RUGÓ, SZŐR 5 betűsek: BEHÍV, IHATÓ, KIDOB, KIRAK, OKÍTÓ, PAJOR, SZITA, SZÓDA 6 betűsek: ELŐTÉR, SEHOVÁ 7 betűsek: ELEMELŐ, ÓRARUGÓ

Plusz egy aforizma Írjátok be a megadott szavakat a hálóba, majd a számozott négyzetekben lévő betűket másoljátok át az alsó háló megfelelő négyzeteibe. Helyes megoldás esetén ott Gárdonyi Géza szép gondolata alakul ki. 2 betűsek: AE, AL, ÁL, GO, IJ, ÖT, SA, TÓ 3 betűsek: BÉL, PER, RES, SAV 4 betűsek: ALAK, ÁTAD, ÉGER, ÍRIS, LÉTA, MAKÓ, NÓTA, POLC, RÁRÓ, ÜRES 5 betűsek: ALAKI, AMARA, ARATÓ, ATALA, EGERE, ELEKI, ELEMI, ERATO, ÍRATO, ITALA, OLASZ, OLOSZ 6 betűsek: ÁJULAT, CSÓVÁL, EMELÉS, KÁROGÓ, TEMETŐ, TIBETI, TUDATÓ, ÜKANYA 7 betűsek: CITÁTUM, SÓTALAN

Csillag István rajza

8 betűsek: MINORITA, OLOMECET

Forrai Tibor â&#x20AC;˘ KeresztrejtvĂŠny

KeresztrejtvĂŠny â&#x20AC;˘

Forrai Tibor

CIMBI KÉPTÁRA

Csillagmesék a képzőművészetben

Daniel Seiter: Artemisz és a halott Orion (1685)

Tündareosz átadja Lédának az újszülött ikreket (a 17. századi római iskola ismeretlen nevű festője: Castor és Pollux)

Nicolas Poussin: Zeuszt a nimfák Amaltheia tejével táplálják (1639) François Boucher: Europé elrablása (1747)

Gustave Moreau: Léda és a hattyú (1870 k.)

Rembrandt van Rijn: Europé elrablása (1632)

KÓNYA ÉVA

er b m e c e d A

n a b á r o b m Ci

Fe ke te Vi nc e ré sz e ve rse s m es ereg ényé ne k els ő

Cin co gó si Ele mé r Első cin

gb en te ng et i Mel yb en hő sü nk na gy ín sé t, világ gá in du l, éle té t, de ke zé be ve szi so rsá kö t ki . vé gü l pe dig eg y ka m rá ba n

w w w . c i m b o r aa .. nn ee tt mbor