PÁCIENSEK A VOLÁN MÖGÖTT

Amíg nincs az alkoholszondához közelítően pontos eszközünk a kannabisz hatásának kimutatására, addig sokkal nehezebb a dolgunk a kannabisz páciensek járművezetésének megítélésében és szabályozásában. Egy önbevalláson alapuló felmérés azt mutatja, hogy a kérdés kifejezetten fontos, hiszen a gyógyászati használók többsége hatás alatt is vezet járművet. A felmérést 790, krónikus fájdalomtól szenvedő gyógyászati kannabisz páciens körében végezték el. A kutatásvezető pszichológus és pszichiáter Erin E. Bonar az eredményeket sokkolónak nevezte. A legaggasztóbb tanulság, hogy a válaszadók 56%-a vezetett a fogyasztást követő két órán belül, amikor a legvalószínűbb a vezetői képességek romlása. Ezt a válaszadók szubjektív beszámolói is megerősítették: 51% nyilatkozott úgy, hogy „kicsit beállva”, 21% pedig úgy, hogy „nagyon beállva” is vezetett járművet. A kannabisz hatása alatt rendszerint romlik a koordinációs készség és lelassul a reakcióidő. Ez azért veszélyes, mert nehezebbé teszi a gyors reagálást a váratlan helyzetekre, ezért vészhelyzetben megnő a baleset bekövetkezésének esélye. A kutatásvezető elmondta, hogy a marihuánahasználat utáni vezetés kockázata relatíve alacsony, de ajánlott a fogyasztás után pár órát várni, függetlenül attól, hogy az gyógyászati célú vagy sem. A legbiztonságosabb természetesen az, ha a fogyasztás napján egyáltalán nem ülünk volán mögé. Az pedig jelenleg bizonytalan, hogy a hosszú távú, napi rendszerességű fogyasztás jár-e bármilyen további kockázattal a járművezetésre nézve. Bonar kiemelte, hogy a gyógyászati és rekreációs engedélyezés gyors terjedése miatt, sürgősen szükség van további kutatásokra a befolyásoltság járművezetésre gyakorolt hatásáról. És természetesen hasznos lenne egy az alkoholszondához hasonló eszköz, ennek objektív megállapításához.

Szertartásos tudatmdosítás

Abban hiszel, amit beveszel

„Miért akarunk drogokat? Alapvetően ugyanazért, amiért egyéb dolgokat. Például, hogy enyhítsük fájdalmainkat, gyógyítsuk betegségeinket, növeljük teljesítményünket, megváltoztassuk hangulatunkat, leküzdjük álmatlanságunkat, vagy egyszerűen csak hogy jobban érezzük magunkat – vagyis éppen azért vágyunk a drogokra, amiért vágyunk a biciklire, az autóra, a kamionra, a traktorra, a létrára, a láncfűrészre, a sílécre és a sárkányrepülésre: hogy termékenyebbé és kellemesebbé tegyük életünket” – állítja Thomas Szasz amerikai magyar pszichiáter, egyetemi tanár, aki épp tíz éve hunyt el. Cikkünkkel rá és munkásságára emlékezünk.

Évente emberek tízezrei sérülnek vagy halnak meg a fenti eszközök használatával járó balesetek eredményeként. Miért nem beszélünk hát sílécabúzusról vagy éppen láncfűrészproblémáról? Azért, mert az ilyen eszközöket használó emberekről joggal feltételezzük, hogy elsajátítják az említett eszközök használatát, és igyekeznek elkerülni, hogy azzal önmaguknak vagy másnak kárt okozzanak. Ha mégis bajba sodorják magukat, akkor feltételezzük, hogy véletlen baleset történt, és mindent megteszünk, hogy felgyógyuljanak sérüléseikből, ha pedig figyelmetlenül vagy szándékosan kárt okoznak másnak, akkor polgári és büntetőjogi szankciókkal sújtjuk őket. Röviden: megfelelő megoldásokkal igyekszünk alkalmazkodni azokhoz a helyzetekhez, amelyeket környezetünk e potenciálisan veszélyes szerkentyűi idéznek elő.”

Ki hinné, hogy ez a legalizációs káté mottójának is alkalmas szöveg nem egy értelmiségi virággyermek, hanem egy ötvenes éveiben járó pszichiáter tollából származik, aki 92 évesen, nemsokkal halála előtt is ugyanígy vélekedett a kérdésről.

Thomas Stephen Szasz, legénykori nevén Szász Tamás István 18 évesen emigrált az Amerikai Egyesült Államokba, ahol orvosi diplomát szerzett, pszichoanalitikusként praktizált, majd az 50-es évek közepétől különböző egyetemek pszichiátria profeszszoraként tevékenykedett. Anélkül, hogy túlságosan belemerülnénk az életrajzi részletekbe, leszögezhetjük, hogy nézeteit tekintve hamar eltávolodott a hagyományos orvosi képzésen hallottaktól, érdeklődésének középpontjába pedig az orvostudomány és a mindenkori hatalom negatív társadalmi hatásai kerültek. Ahogy mondani szokás, Szász hamar megtalálta egész életművén végighúzódó jellegzetes kifejezésmódját, amely két fő témában csúcsosodott ki: egyik a pszichiátria túlzott hatalmának – a rendszeresen kitalált újabb betegségektől a kényszergyógykezelésekig –, másik a kábítószer-tilalomnak a megkérdőjelezése.

Közös pont kritikáiban, hogy mind a mentálisan betegnek ítélt, mind a kábítószert fogyasztó embert a modern társadalmak bűnbakjainak látja, akikre egy középkori boszorkányüldözés mai, cizelláltabb formája irányul. Akármilyen izgalmasak is Szász pszichiátriaellenes elméletei, e hasábokon most a kábítószerekkel kapcsolatos témákra szorítkozunk. „Napjainkban a bűnbakképzés nyelvezete sehol nem mutatkozik meg olyan egyértelműen, mint a drogfogyasztásról és a drogtól való tartózkodásról szóló beszéd- és írásmódunkban.”

A közvélemény-kutatásokból tudjuk, hogy a romákhoz, a homoszexuálisokhoz vagy a zsidókhoz hasonlóan Magyarországon erőteljes előítélet és megbélyegzés irányul a drogfogyasztókra a társadalom nagyobb része felől, vagyis bűnbak szerepkörbe taszítják őket. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy akire rásütik a „drogos” címkét, az magyarázkodhat, amíg lejár a Gergely-naptár, azt sem fogják neki elhinni, amit kérdez, ellenben a leglehetetlenebb dolgokkal fogják gyanúsítani.

Kevésbé ismert viszont a bűnbakok és drogok egy mélyebb, évezredes kapcsolata. Vélhetőleg a legtöbben nem is sejtik, hogy a görög „pharmakos” szó eredetileg nem gyógyszert vagy drogot, hanem bűnbakot jelentett. Az 1974-ben (magyar nyelven 2001ben) megjelent Szertartásos Kémia című könyvének bevezetőjében Szász emlékeztet, hogy az ókori ember számára a bűnbak feláldozása a leghatékonyabb ismert „terápiás” beavatkozás volt, ami a teljes nép gyógyulásával, azaz a kórságtól való szabadulással kecsegetett. Az ókori Görögországban kifejezetten e célra, közpénzből fenntartva, a közösségtől elzártan, többnyire testi és/ vagy szellemi fogyatékkal született emberek „éltek”, akik szükség esetén feláldozhatóak voltak a közösség érdekében. Ők, legalább-

is amíg éltek, a pharmakos nevet viselték. (A témáról bővebben a CK magazin 2010/1. számában találod Modern pharmakosok c. írásunkat.) Következésképpen a mai „farmakológia” és „gyógyszerészet” szavaink nem a „gyógyszer” vagy gyógyítás, hanem a görög „bűnbak” szóból erednek. Szász úgy érvel, hogy bár az eredeti jelentés az emberáldozatok megszűnésével kikopott a nyelvből, a társadalmak bűnbakot igénylő attitűdje jelenleg is tovább él, és a középkor boszorkányüldözései után az illegális drogok fogyasztóinak kriminalizálásában érhető tetten. Ezen a ponton persze lehetséges volna átcsapni az azonnali legalizáció vehemens követelésébe, de Szász professzor gondolkodása ennél jóval izgalmasabb. A bűnbakmetaforát követően arra mutat rá, hogy az illegális drogok használóinak motivációja többnyire éppúgy a kikapcsolódás és az öngyógyítás, mint a legális alkohol, a kávé vagy a pszichoaktív gyógyszerek fogyasztóinak, a különbség csupán, hogy utóbbiakat nem üldözik ezért. De miért használ valaki illegális szereket egyáltalán? „Ha a drogok kémiai tulajdonságai alapján akarjuk megérteni a fogyasztásukat, az olyan, mintha a szentelt vizet annak kémiai összetétele alapján értelmeznénk.”

Szász úgy véli, tévedés a fogyasztás célját figyelmen kívül hagyni, és kizárólag a kémiai dimenzióban, a drogok hatásmechanizmusát vizsgálva keresni a választ. Noha a droghasználat mint jelenség tárgyalásakor mindig felmerülnek az ahhoz vezető motivációk, a professzor ezt nem tartja kielégítőnek. Véleménye szerint számos droghasználati mód minden további nélkül tekinthető szertartásnak – elég a természeti népek rituális peyote, varázsgomba és ayahuasca szertartásaira vagy a mai pszichonauták közös szeánszaira gondolni –, vagy az európai zsidó-keresztény kultúrkörben maradva utalni az alkohol szertartásokban betöltött szerepére.

A pszichiáter ezért azt javasolja, hogy első lépésben tegyünk különbséget a drogok és használatuk (vagy épp a tőlük való tartózkodás) tanulmányozása között. Minthogy utóbbihoz személyes, kulturális és szakrális tényezők vezetnek, ezért Szász a droghasználatot az orvosi és technikai dimenziók helyett a „szertartásos kémia” körébe sorolja, amelyet elhíresült könyvének címéül is választott. Írásának egyik „eretnek” meglátása szerint az igazi különbség a heroin és az alkohol vagy a marihuána és a dohány között nem azok kémiai összetételében, hanem a hozzájuk kapcsolódó ceremoniális jelentésekben keresendő. Ez azt jelenti, hogy nem azért választja valaki a marihuánát, mert veszélytelenebbnek tartja a dohánynál, vagy fordítva, hanem személyes preferencia kérdése, hogy kinek melyik szer használata „szentebb” vagy „szentségtelenebb”. Rövid utánajárással bárki talál közösségeket, de egyéneket is, akik a marihuánát szentségként tisztelik, amitől a törvényi tiltás vajmi kevéssé tántorítja el őket.

Egy két évvel halála előtt készült interjúban a professzor kifejtette, hogy a történelemben az első tilalmak ételekre irányultak, utalva a disznóhús tilalmára a zsidók és a muszlimok körében. Szász úgy látja, hogy még a 19. században is abszurd lett volna az amerikai társadalomnak előírni, hogy mely pszichoaktív szerrel élhet, és mellyel nem, pedig a 20. században pont ez történt. A korábban csodaszerként hirdetett kannabisz, kokain és ópium egy csapásra tiltólistára került, és ahogy a bizonyos ételektől való tartózkodás mutatja az isteni törvények iránti elkötelezettséget, úgy vált a tiltott drogoktól való tartózkodás az állam törvényei iránti elkötelezettség egyik szimbólumává. Ma már a közgondolkodásban a legtöbb illegális drog a gyengék választása, azoké, akik nem bírják elviselni a valóságot. Aki viszont képes erre a megmérettetésre, annak az alkoholon kívül nincs szüksége más tudatmódosítóra, véli a többség. Szász véleménye szerint a Nyugat ezt a mentalitást igyekszik elfogadtatni az egész világgal. „Ahogy a keresztények mecseteket és ősi szentélyeket gyújtottak fel, hogy Isten igéjét terjesszék, a modern kori drogellenes harcosok ültetvényeket égetnek fel, hogy az alkoholfogyasztást terjesszék.”

A Nyugat tehát a szentséget az alkoholban találta meg. Szász úgy véli, hogy a kábítószerek üldözése az alkoholfogyasztás támogatása mellett (lásd a mai Magyarországon a Nemzeti Pálinka Tanács felállítását és a kábítószerekre irányuló tulajdonképpeni zéró toleranciát) nem más, mint egy „pszeudo-egészségügyi hadjárat”, ami a leigázott népeknél az alkoholra való átszoktatással kezdődött, és aminek fenntartása jelenleg is zajlik. Míg a Közel-Keleten az ópium, Dél-Amerikában a pszichedelikus kaktuszok, Indiában és Kínában a marihuána volt a hagyományosan használt, az adott kultúrába ágyazódott drog, melyekkel a társadalom megtanult ésszerű keretek között élni, addig a hódítások során a Nyugat rájuk erőltette az alkoholt, mint a civilizált társadalmak egyetlen elfogadható, sőt kívánatos bódítószerét, amivel hatalmas kulturális és egészségügyi károkat okozott. És hogyan ünnepelték a nyugati hódítók a leigázott társadalmak hagyományos tudatmódosítóinak leváltását a sajátjukra? Természetesen koccintással!

Szász mindig is tudta, hogy az olvasók többsége nem fog vele egyetérteni. Samuel Butler hitvallására hivatkozva ezért csak akkor ragad tollat, amikor a többség véleményét formáló nézeteket hamisnak tartja. Közel negyven évvel a Szertartásos Kémia első kiadását követően azonban az illegális drogokat használók, közülük is elsősorban a kannabisz fogyasztók lassú öntudatra ébredésének lehetünk tanúi. Ennek köszönhetően Szász választott hazájában, a több évtizedes tilalom óta először túlsúlyba kerültek a marihuána legalizációjának hívei. Attól azonban még mindig messze vagyunk, hogy a társadalom ne csupán tolerálja, de tisztelettel viszonyuljon azokhoz is, akik nem a Nyugat választott szerében, az alkoholban találják meg a szentséget.

Kardos Tamás