Fordíts le! by Czech Centre Budapest

kortรกrs cseh irodalom 2000- 2015

FordĂts le! kortĂĄrs cseh irodalom 2000-2015

Fordíts le! Kortárs cseh irodalom 2000-2015 Minden jog fenntartva Szövegek © Cseh Centrum, 2016 Fordítás © Balázs Andrea, Barna Otília, Beke Márton, Benyovszky Krisztián, Csoma Borbála, Forgács Ildikó, G. Kovács László, Gál Róbert, Hanzelik Gábor, Hrisztov Radmila, Juhászné Hahn Zsuzsanna, Koloszár Pétter, Pénzes Tímea, Peťovská Flóra, Steinbachné Bobok Anna, Vörös István, 2016

ELŐSZÓ Jelen publikáció a 2000-2015 közötti kortárs cseh irodalomból mutat reprezentatív mintát, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy célunk a magyar fordításban eddig meg nem jelent, de arra érdemes művek összegyűjtése volt. Egyrészt olyan szerzőket vonultatunk fel, akiknek jelentek már meg művei magyar fordításban (pl. Patrik Ouředník, Kateřina Tučková, Miloš Urban), így a magyar olvasók már találkozhattak műveikkel. Másrészt olyanokat, akiknek a könyvei még lefordításra várnak. Mind a 62 kiválasztott kötet – regény, elbeszélés- és verseskötet, esszé, életrajz, képregény, ifjúsági és gyermekkönyv – jelentős hatást gyakorolt az utóbbi évek cseh irodalmának alakulására. Többségük nívós irodalmi kitüntetések birtokosa (Állami Irodalmi Díj, Magnesia Litera, Josef Škvorecký-díj, Jaroslav Seifert-díj, Cseh Könyv, Jiří Orten-díj stb.), kivételes kritikai figyelmet kapott (pl. Marie Michlová: Smrt Múz), illetve már nem egy idegen nyelvre lefordították (pl. Magdalena Platzová: Anarchista). Kiadványunk elsősorban a könyvszakmának készült, ugyanakkor bárki más is fellapozhatja, aki érdeklődik a cseh irodalom iránt. Összeállításának fő célja a fordítás és a fordítók támogatása, a kiadók tájékozódásának, munkájának megkönnyítése, illetve a párbeszéd elősegítése. Szeretnénk felhívni a figyelmet az olyan, eddig még le nem fordított cseh könyvekre, amelyek a magyar olvasókat is megszólíthatják. A fülszövegek a szerző (és illusztrátor), illetve műve rövid bemutatását tartalmazzák, a bibliográfiai adatok mellett megadjuk a szerzői jogok tulajdonosának, illetve a közölt szövegek fordítójának elérhetőségét is. További információt, valamint könyvajánlókat a rendszeresen frissített new.czechlit.cz honlapon talál. U. i. Hálás köszönet mindazoknak, akik bármilyen módon részt vettek a kötet létrejöttében! Peťovská Flóra szerkesztő

MICHAL AJVAZ

LUCEMBURSKÁ ZAHRADA (1949, Prága) Költő és prózaíró, művei a játékos, szimbólumokkal teli fantasztikus irodalomhoz tartoznak. Bohemisztika és esztétika szakos tanulmányait követően kétkezi munkásként volt kénytelen megélni. Jelenleg a Károly Egyetem és a Cseh Tudományos Akadémia mellett működő Elméleti Tanulmányok Központjában dolgozik. Verseket, novellákat, kisregényeket, regényeket, esszéket és filozófiai tanulmányokat ír. Magnesia Litera és Jaroslav Seifert-díjjal jutalmazták. Könyveit, melyek leginkább az Egyesült Államokban és Franciaországban találtak kedvező fogadtatásra, már 15 nyelvre, többek között magyarra is lefordították. A Luxembourg-kert című regény azokról a történésekről számol be, amelyek a nyári vakáció alatt Paullal, a párizsi középiskolai tanárral estek meg annak következtében, hogy pillanatnyi figyelmetlenségből a számítógép nem megfelelő billentyűire tette a kezét, és rosszul írt le egy szót. E hiba folytán élete legboldogabb és legszörnyűbb pillanatait éli át. A könyv cselekménye Párizsban, Nizzában, Nantes-ban, New York államban, Moszkvában, a Saint Lucia nevű karib-tengeri szigeten, a szicíliai Taorminában és egy képzeletbeli városban, Larában játszódik. A könyv 2012-ben elnyerte a Magnesia Litera – Év Könyve díjat.

Druhé město, Brno 2011, 176 oldal, ISBN 978-80-7227-312-6 www.druhemesto.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Benyovszky Krisztián, benyokri@yahoo.it

LUXEMBOURG-KERT Paul a kávézóban már tulajdonképpen mindent elmondott, amit szeretett volna, így, amikor a szűk Montagne Sainte-Geneviève utcán ereszkedtek lefelé, újra Claire mesélt életének legfontosabb eseményéről, egy olyan tapasztalatról, amely fordítottja volt annak, amit Paul élt át a Luxembourg-kertben, és mégis, különös módon szinte azonos volt vele, Paul sötét tükörben átélt extázisának visszaverődése volt. – A líceumban történt, Nantes-ban, ahol akkoriban laktunk – mondta. – Tizenöt éves voltam, éppen történelemóránk volt, emlékszem, hogy a tanár a bécsi kongresszusról magyarázott, én az ablak melletti padban ültem, és egyáltalán nem voltam felkészülve arra, ami később történt, csak néhány másodperccel azelőtt, hogy elkezdődött volna, fogott el az érzés, hogy valami szörnyűség közeledik, talán olyan, amilyen a tengerparti házak lakóit keríti hatalmába, amikor közeleg a cunami, de még nincs nyoma, csak a víz visszahúzódik a tengerbe – és a következő pillanatban minden megváltozott, a tanár hangja és arca, a diáktársak arca, a falakon és a mennyezeten látható repedések, az ablakból látható fák levelei, és Metternich herceg képe is a tankönyvben, amely kinyitva hevert előttem… Egyszer csak minden forma egy zavaros sodrás felszínén futó értelmetlen hullámá alakult át, úgy tűnt, hogy érzem a tárgyakból és a testekből kipárolgó kábító, édeskés bűzt, és hallom a szörnyű, monoton zúgást, amelyben a tanár szavai és az utcán haladó autók zaja a vízfelszínen fodrozódó örvényként jelent meg… Láttam, ahogy az áramlat a világűr kezdetétől fogva egyre csak tompán hömpölyög előre, és közben mindenféle üledékeket hoz létre, majd szétveri és mindig új, különös konfigurációkba rendezi őket, atomok és molekulák, csillagok és galaxisok, kövek, növények és élőlények, nemzetek és birodalmak, művészi és tudományos művek jönnek létre belő… Egy pillanat alatt megértettem, mennyire abszurd, hogy az emberek az évezredek folyamán azokat a konfigurációkat, amelyek a többinél gyakrabban ismétlődnek, olyan megnevezésekkel illették, mint értelem, cél, érték, vagy éppen asztal, ceruza, zsebkendő… Paulhoz hasonlóan Claire is tudatosította később, hogy ez az élmény nem jött olyan hirtelen, valójában már a születésétől fogva készülődött. Már a gyerekkorában undort érzett a lágyság és a folyékonyság iránt – és a gyerekkor tele van mindféle kásákkal és nyúlós dolgokkal –, mintha megsejtette volna, hogy egyszer megpuhul és megnedvesedik az egész világegyetem.

HANA ANDRONIKOVA NEBE NEMÁ DNO

(1967, Zlín - 2011) A Károly Egyetemen végzett angol és cseh szakos tanulmányait követően HR menedzserként dolgozott, 1999-től az irodalomnak szentelte idejét. Első, Zvuk slunečních hodin (A napóra hangja, Ulpius-ház, 2005) című regényéért 2001-ben a Könyvklub Irodalmi Díját, 2002-ben pedig a Magnesia Litera díjat nyerte el. Hana Andronikova 2011 decemberében elveszítette a rákkal vívott küzdelmét, melyről utolsó, 2010-ben megjelent, Magnesia Litera díjjal kitüntetett könyvében írt. Művei eddig angol, fehérorosz, bolgár és magyar fordításban jelentek meg. Egy fiatal nő, akinek hirtelen meghal az édesapja, nála pedig rosszindulatú daganatot diagnosztizálnak. Hisz benne, hogy léteznek olyan utak, melyek nem a klasszikus orvosláson keresztül vezetnek, ezért perui bennszülöttek, majd indiánok közé utazik a nevadai sivatagba. Itt részben rátalál az igazságra, hazatérve kemoterápiának és sugárkezelésnek veti alá magát, és a történetet gyógyultan fejezi be.

Odeon, Praha 2010, 296 oldal, ISBN 978-80-207-1337-7 www.odeon-knihy.cz Szerzői jogok: info@pluh.org Fordította: Juhászné Hahn Zsuzsanna, hahn.zs@gmail.com

FENEKETLEN MENNYORSZÁG 08.03.31. éjszaka van, odakint fülledt a levegő, idebent hőség. szeretne üvölteni, szitkozódni, kitépni magát a bőréből. fekszik az izzó hangyabolyban, a rágógumik tengerében, és igyekszik megbékélni vele. bőre vérzésig vakargatva, talán ez segít. gondolatai, mint a tömeg a főpályaudvaron, többnyire nem sejtik, hova mennek. nagyon nehéz, varjú, feladom. javasolj valami gyors módot arra, hogy gyorsan befejezhessem. menj el a forráshoz. ne légy lusta, és menj el a forráshoz. nem érdekel a forrás. lusta vagyok és gyáva, és meg akarok dögleni. kapkod a fény után, tapogat, nem tudja, csak ki ebből a bezártságból. kéééérlek! kérjetek és adatik néktek. keressetek és találtok. akkor hall engem valaki?! fehér fény. a szem nem látja, de itt van körös-körül. körös-körül sötétség. ne menj magad mosni, mi niña. pihenj, reina mama kimos rád, nem neked való munka ez, nem tenne jót, ha cipelnéd a vizet a folyóról, reina mama mindent elvégez. még jó, hogy nincs áram, még vasalna is rá ebben a hőségben. valakire emlékezteti, reina mama mindent elvégez. hol van franco, reina? ő már visszament pucallpába, ott jár iskolába, nagyon okos, ide csak a szünidőre jár. reina csak beszél és beszél, míg egyszer csak nem tud már, arca lecsurog a karján, a piszkos törlőrongyra, franco apja halász volt, tudod? a fiam. meghalt, most lesz egy éve. így ugrott a vízbe, fel sem bukkant többé. mikor kihúzták... huszonöt éves volt. tovább beszél, el-elakad a lélegzete, nagyokat nyel, mama egyre kevésbé érti, de ez elég. reina mama. szavai elrejtőznek, szétolvadnak, kibontakoznak, dallammá válnak, és ő énekel. fahéj és citromfű illatú imádság, elborítja az eget. gyönyörűen énekel, búsan és ringatón. ez neked szól, mi niña. neked, és a fiamnak.

ANTONÍN BAJAJA

NA KRÁSNÉ MODRÉ DŘEVNICI (1942, Zlín) A szerző legismertebb könyvei közé tartozik a Zvlčení (2003, Farkasszem, Európa, 2006), amely elnyerte a Magnesia Litera díjat, és amelyet az Évtized Könyve díjra is jelöltek; továbbá a visszaemlékezéseken alapuló Na krásné modré Dřevnici (2009, A szép kék Dřevnice), amelyért a szerzőnek ítélték a cseh Állami Irodalmi Díjat. Könyvei öt idegen nyelven jelentek meg (fehérorosz, szlovén, orosz, bolgár, magyar), illetve most készül a lengyel és az angol fordítás – ez utóbbi 2016 őszén jelenik meg a brit Jantar kiadónál David Short fordításában Burying the Season címmel. A régi idők vége Zlínben. Ez is lehetne a regény címe. Vagy talán morvaországi Amarcord – a gyermekkor emlékei, közvetlenül a háború után, amikor Zlín város lakosai kenyérrel és sóval várták a felszabadítókat, a futballpályán mulatságot rendeztek, amelynek keretében egy gestapóst is kivégeztek, a „burzsoá elemek” egy része pedig hitt a Masaryk-féle köztársaság és a Baťa gyár által biztosított jólét visszatérésében. Az a bizonyos gyermekkor akár boldog is lehetett volna, ha nem húzzák föl a vasfüggönyt, és az elvtársak nem kezdenek az osztályellenségek likvidálásába. Nem csupán a szerző családjára került sor... Állami Irodalmi Díj 2010; jelölés a Josef Škvorecký-díjra 2010; Magnesia Litera 2010.

Host, Brno 2009, 376 oldal, ISBN 978-80-7294-329-6 www.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Beke Márton, mbeke6@gmail.com

A SZÉP KÉK DŘEVNICE Zedníková néni, a kecskés anyó ott legeltette a három, szarvas kecskéjét, ahol éppen lehetett. Leggyakrabban a füves folyóparton, távolabb a városközpont forgalmától, de a kedvenc helye a parkban volt a pálya mellett, ahol néhány gesztenyefa és hárs nőtt, egy nemes platán meg egy rejtélyes páfrányfenyő. Azt mesélték, ott kísért a Kraus szelleme, és csak kevesen mertek éjszaka errefelé járni. Vašíknak is összeszorult a gyomra, amikor iskolába kezdett járni, és nap mint nap el kellett haladnia a futballpálya és a park mellett. A biztonság kedvéért megszaporázta a lépteit vagy elrohant mellettük. A kecskeparadicsom, ahogyan magában találóan hívta, mindennek ellenére nagyon vonzotta, és nem csupán a nyár elején, amikor a hársfákon méhek döngicséltek, hanem ősszel is, amikor körös-körül a hulló gesztenyék pattogása hallatszott. Az elégedett kecskék úgy telepedtek le az üres padokra, akár a grófkisasszonyok, az öregasszony pedig körbejárta a fákat, botjával verte le a leveleket; bokrétába fogta őket, majd ínyenc társnőinek kínálta desszert gyanánt, majd amíg a fehér szépségek falatoztak, ő leült a fűbe, gondosan elrendezte hosszú szoknyája redőit, ölébe ejtette a kezét és vékony, mondhatni kecskehangon énekelni kezdett. (...) Egyszer a fiú felbátorodott, és megállt a park szélén. Már nem emlékszik, hogy az öregasszony vagy a kecskéi voltak-e azok, akik közelebb hívták őt magukhoz. Már nem emlékszik, ki mondta neki ezt reszketeg hangon: Az emberektől távol minden gyönyörű. És hogy ki mondta neki: Kecskepásztor unokámat felakasztották a futballpályán, vejemet Oroszországban lőtték le, lányom Németországba menekült. Régen volt már, hogy a kérdésre, milyen éneket szeretne hallani, így felelt (éppen egy májusi ájtatosságról tartott hazafelé): –Egy máriásat. A barátnők egy percig tanakodtak, majd ezt hallotta: Ezerszer is köszöntünk, ó Jézus szűz anyja. Egy idő múlva (egy hét volt, egy év...?) furcsa eset szemtanúja volt. A park körül tömeg gyülekezett, mindenféle emberek, köztük rendőrök is. Mindannyian az egyik padot bámulták. Zedníková néni feküdt rajta holtan. Szeme zárva. A ravatal mellett három kecske állt, betlehemi állatkákra emlékeztettek. Hirtelen az égre emelték a fejüket és mekegve rázendítettek: Az anyónak tarka volt a tehene, kosara friss szénával volt tele. De kedvence lett a fehér kecske, télen-nyáron szőlőskertben legeltette.

JAN BALABÁN

KUDY ŠEL ANDĚL (1961 Šumperk - 2010, Ostrava) Prózaíró, publicista és fordító. Az olomouci Palacký Egyetem anglisztika és bohemisztika szakának elvégzése után műszaki fordítóként dolgozott, 2000-től főállású íróként. Szövegeit az üresség és az emberi lét vigasztalanságának poétikája jellemzi. A Středověk (Középkor) című elbeszéléskötettel mutatkozott be 1995ben, a Možná že odcházíme (Talán elmegyünk, 2004) című elbeszélésgyűjteménye és Zeptej se táty (Kérdezd apát, 2010) című regénye elnyerte a Magnesia Litera díjat. Könyveit hat nyelvre fordították le. A történet a 70-es években kezdődik az ostravai lakótelepen. Itt cseperedik fel Martin Vrána is a legkülönbözőbb kisemmizett családok és a munka miatt ideköltözők között. Töredékesen követjük az életútját attól kezdve, hogy hosszú hajú gimnazistaként megtapasztalja az első szerelmet, az ígéretes fordítói pályafutáson át a személyes összeomlásokig, házassága válságáig és a dezilluzionáltságig. Martin Vrána mérleget készít a rendszerváltás előtti és utáni életéről, és ráeszmél, hogy hogyan lopózik be szép lassan az ifjonti harciasságába a csalódottság, a kiábrándultság és a fásultság. A könyv egy teljes nemzedék tapasztalatát tükrözi – az egzisztenciális bizonytalanságét, amellyel mindegyik karakter a maga módján birkózik meg.

Host, Brno 2005, 160 oldal, ISBN 80-7294-147-X www.janbalaban.cz www.hostbrno.cz Szerzői jogok: info@pluh.cz Fordította: Koloszár Péter, peter.koloszar@gmail.com

HOVÁ LETT AZ ANGYAL Sajátjuknak tekintették a helyet. A helyet, amely nem is létezett volna, ha nincsenek a vak lovak, a férfiak és a gépek a föld alatt. A hegyeket, amelyek nem jöttek volna létre, ha nincs a bányamű, amely a távoli múltban megszállta a tájat. A csilléket köteleken lógó szállítókasok húzták fel a tornyokba. A vaszsebek balra szenet, jobbra meddőt döntöttek ki. A szén ment a kemencékbe, a meddő vonattal a hányókra az aknák mellé. Ami lent fogyatkozott, azt fönt sokasodott. A hányók nőttek, és senki se törődött velük. Még ha piramisokhoz hasonlítottak is, nem voltak senki emlékművei vagy mementói. Ezek a halmok a csillagok vagy az istenek felé sem törtek, megmaradtak a munka határai között. És amikor kimerül a bánya, amikor a föld alatt befejeződnek a köhögési rohamok és egyéb drámák, a halmok elárvulnak. A síneket és a kapukat is fokozatosan benövi a moha, a fű, a laboda, a nyár- és a nyírfák és minden, ami képes kinőni a piszokból és porból. Senki se töri a fejét, mi legyen ezekkel a hiábavaló erdőkkel, és kié a fa, amely ott nő, meg az állatokkal, amelyek a panelházakkal beépített mezőkről menekülve itt találtak rejteket. Az élet ide csak szűrten hatol el. Semmi sem akadályozza a vegetáció növekedését és burjánzását. Egy napon az egész világ így néz majd ki. Visszatérnek az őserdők és a vadak, talán még az ősemberek is, akik egyre kisebb falkákban húzódnak vissza a sűrűsödő, megújuló vegetációba. Milyen volna a világ ember nélkül? Kérdezte Vozněsenský, a költő. Szép, feleli neki egy férfi, akit tönkretettek a bánya rabnormái. Szép volt minden, mint egy lakatlan szigeten, amikor Martin Vrána és Eva Topolská oda jártak randevúzni. A trolimegállótól a bokrok közt elvesző úton. Martin elöl mindig félrehúzta az ágakat, és visszanézett Evára, mintha attól félt volna, hogy egyszer csak nem lesz ott mögötte. Egyszerűen eltűnik a különös tájban, amit a sajátjuknak tekintettek. A fény reszketett a nyárfaleveleken, a szulákok a tövek felé tekergőztek, ők pedig kicsit dühösen fonódtak össze. A fekete patak fölött egy vaspallón kellett csókolózniuk és ölelniük egymást két cső között. Bepiszkították Eva blúzát, és annyira szorították egymást, hogy nem tudták, mi ropog, az alattuk vagy a bennük rejlő vezetékrendszer. Aztán különváltak, néhány lépés, és leugrottak egy betonoszlopról a másik karjába, itt az erdőben, amely nincs a térképen, mégis csupa madárdal, hideget lélegzik, és kapor és bojtorján nő benne, meg nyírfák, amelyek olyan csupaszok, mint a ruha alól hirtelen kivilágló bőr.

VLADIMÍR BINAR ČÍŇANOVA PĚNA

(1941, Velké Meziříčí – 2010) Író, költő, irodalomtörténész. 1975-ig, majd 1989 után ismét a Károly-Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanított. Többször hosszabb időt töltött Tahitin, ahonnan ihletet merített többek között Emigrantský snář (2003, Emigráns álmoskönyv) című írásához. A Číňanova pěna (2011, A kínai habja) című művéért Jaroslav Seifert és Cseh Könyv díjban részesült, eddig francia, lengyel és bolgár nyelvre fordították le. A kínai habja címet viselő könyv három novellát tartalmaz, melyek negyven év leforgása alatt íródtak. A három elbeszélés teljesen eltérő életkörülmények közepette, más társadalmi környezetben: Csehországban (a morva vidék és Prága), Franciaországban (Provence és Párizs) és Francia Polinéziában, Tahiti szigetén játszódik. Jóllehet a történetek különböző időszakokban születtek, összeköti őket egyrészről az önéletrajzi ihletettségű valós szál, melybe emlékek, álmok, fantasztikus látomások keverednek, másrészről a hold motívuma, mely a születés és a halál örök körforgását szimbolizálja. A szerző maga „kis mondscheinsonate, avagy sonata quasi una fantasia“-nak hívja. Költői vénájára visszautaló metaforikus, lírizáló nyelvezetével Binar álommal itatja át a valóságot, a múlt történéseibe beleszövi a jelent. Így születik ez az egyedülálló vallomás az emberi lét bizonytalan és problematikus voltáról.

Triáda, Praha 2011, 260 oldal, ISBN 978-80-87256-52-7 www.i-triada.net Szerzői jogok: triada@i-triada.net Fordította: Barna Otília, obraun@volny.cz

A KÍNAI HABJA Mikor néhány nappal ezelőtt meg akartam borotválkozni, – pénteken, ma pedig már hétfő van–,a fürdőszobában a tükör előtt állva hirtelen rájöttem, hogy most már tényleg hozzá kell kezdjek, hogy már nem halogathatom tovább. Aztán, mintha megfeledkeztem volna róla, csak tegnap koraeste a Károly téren áthaladva jutott eszembe a reggeli borotválkozás, ami ugyan egyáltalán nem sült el jól, de ez most nem tartozik ide, merthogy abban a bizonyos pillanatban eszembe jutott annak a szövegnek az első mondata, amit még csak most kezdek el írni (istenem, ennyi hét, ennyi nap után), egy pazar, elsőrendű mondat, amit hangosan ismételgettem a sötétben, és olyannyira hatalmába kerített, hogy észre se vettem a körülöttem loholó embereket, akiket már teljesen lestrapált az egész hetes rohangálás és ügyintézés, ráadásul azon a pénteken még az ünnepek előtti őrülettel is meg kellett küzdeniük. A Vyšehrad könykiadóba tartottam, ahol azzal a szlovák íróval volt találkozóm, akinek a regényét néhány évvel ezelőtt lefordítottam, amikor egyszer csak ott volt a nyelvemen a mondat, egy teljesen átlagos, ám módfelett izgalmas, ritmikus mondat, még én magam is elcsodálkoztam, hogy milyen nemes egyszerűséggel termett ott a semmiből a számban, kilélegeztem magamból, majd vissza, és fellelkesültem, mert tisztában voltam vele, hogy ez pont az a mondat, amit már két hónapja keresek, és hogy épp a reggeli sikertelen borotválkozás mutatott utat. Végre megtaláltam a kulcsot mindahhoz, amiről éjt nappallá téve gondolkodtam. Az a valami, ami megállás nélkül a sarkamban loholt és sanyargatott, úgy bújt meg ebben a mondatban, mint a tojásban a sárgája. Édes gömbölydedség és perspektíva jellemezte, elég volt csak korlátként megragadni, és továbbhaladni. Ehelyütt szilárdan meg voltam győződve arról, hogy képes vagyok rá, sőt, az, amire ezen néhány szó segítségével újra rá akartam lelni, egyszeriben úgy tűnt, könnyen elérhető, és olyannyira csak egy karnyújtásnyira van, hogy legszívesebben azonnal hazarohannék, leülnék a gép elé, és írnék megállás nélkül.

ANNA BOLAVÁ DO TMY

(1981, Strakonice, valódi neve Bohumila Adamová) Nyelvi lektor és recenzens. A Károly Egyetemen folytatott bohemisztikai tanulmányai idején egy sor foglalkozást kipróbált. Hordott ki újságot, dolgozott a szalag mellett, volt minisztériumi takarítónő és a Cseh Nyelvtudományi Intézet szócikkírója is. Jelenleg szerkesztőként dolgozik, gyógynövényeket gyűjt, horgászik és különféle műfajú szövegeket alkot. Számos folyóiratban (pl. Tvar, Host, Salon Práva, Babylon, Protimluv) számos álnéven publikált már. A Černý rok (2013, Fekete év) című verseskötettel debütált. Ezt követte a Do tmy (2015, Sötétedésig) című regény, amely idén elnyerte a Magnesia Litera díjat. Ennek a regénynek a fordításával lehetett nevezni a Susanne Rothról elnevezett, a Cseh Centrum által meghirdetett második műfordítói pályázatra. Az élete nagy részét gyógynövények gyűjtésével, szárításával és eladásával töltő magányos, beteg nő története, az elejétől fogva az apokalipszis hangulatát idézi. A történet az alaposan kidolgozott „betakarítási terv” mentén bomlik ki. Az állandóságot a kedd biztosítja, a felvásárlás napja, amikor a hősnő izgalommal telve indul eladni a növényeket. A felszín alól lassú, látszólag zavartalan tempóban tűnik elő a különös nyugtalanság. Rafi- nált stílusával, minden fejezetben egyre mélyebbre húzza le az olvasót: először csak az öreg padlás, később a gyógynövénygyűjtés átkának mélyére.

Odeon, Praha 2015, 232 oldal, ISBN 978-80-207-1622-4 Szerzői jogok: odeon@euromedia.cz Fordította: Steinbachné Bobok Anna, anna.bobok.steinbach@gmail.com

SÖTÉTEDÉSIG Marcela sürgetett, hogy vágjuk ki a fákat, legalább részben, hogy ne legyen velük annyi munka. Szerencsére nem volt akkora úr, hogy motoros fűrésze legyen. Miluška viszont tényleg úr volt, motorosfűrésszel, és minden ősszel szívesen segített betakarítani a termést és összegereblyézni a lehullott leveleket. Itt most minden gyönyörű, mint kiskoromban, mikor álmodoztam, sóhajtoztam, és elképzeltem, hogy ott ül, valaki egész mással, mint az unalmas unokatestvérei. Miluška, a mi igazságos, a szerelemben mindig szerencsétlen patikusunk. Én voltam a harmadik örökös a sorban, és a gyümölcsöst olyannak szerettem, amilyen mindig is volt. Minden szeglete gazdagon benőve. Elburjánzott, zabolátlan, természetes. Mikor megházasodtam, az apósom lett a főnök. Évekig szövögette a szálakat, zsákutcákba hajszolva minket, hogy aztán közösen eladjuk a gyümölcsöst. Nem állt szándékában savanyú almát rágni, villát akart építeni. Vadregényeset, közvetlenül a patakparton. Micsoda őrült ötlet volt! Talán még annál is rosszabb, mint Vašek naiv elképzelése, hogy hogyan keressünk pénzt a szünetben. Úgy gondolta, egész nyáron gyógynövényeket szállítok be, ő meg halat fog, és eladja a vásárban. A pénzt, amit kerestünk, összedobjuk, és végre veszünk magunknak egy rendes fűnyírót. Ilyesmi tényleg csak egy félnótásnak juthat eszébe. Egy félnótásnak, aki megnősült, anélkül, hogy egyáltalán tudta volna, ki is az a másik személy az oldalán. Átalakítjuk a gyümölcsöst, igazán szép lesz! És ha évekig kamillát termesztek ott, amit nagy nehezen ültettünk át egy távoli mezőről, és nem akarok rajta semmit változtatni, az számára mind mellékes. Segíteni fogok neked, bújt oda hozzám, és megsimította a hajam. Szeretett. De persze állandóan rálépett a frissen megeredt citromfüvemre, és fehér árvacsalán helyett lilát szedett. Csak menj, és maradj addig, ameddig csak kell, ezt akartam hallani, de ezt soha sem mondta. Kölcsönös lelkiismeretfurdalás és keddi kiábrándulások – ez volt a mi házaséletünk. Plusz az apósom. Na, ő aztán tényleg egy külön történet, ami, remélem, ma végleg lezárul. A város mögötti dombon, ahová a talajvíz még nem ért el, nemsokára elföldelik örök békességben. Ámen.

ZUZANA BRABCOVÁ STROPY

(1959, Prága) Író. 1989-ig politikai okokból nem járhatott egyetemre, és kétkezi munkával kereste kenyerét, a 90-es évek második felében szerkesztőként dolgozott. Első prózai művei az Ovčí brána (1980, Báránykapu) és a Daleko od stromu (1985, Messze a fájától) először szamizdatban jelentek meg. Már ezekben is dominálnak a szerző fő témái - önmaga és a világban betöltött helyének keresése -, melyeket különleges módon juttat kifejezésre. Rok perel (2000, Gyöngyök éve, Ulpius-ház, 2004) és Stropy (2013, Mennyezetek) című regényeiben egyre erősödik a szöveg önéletrajzi jellege. Könyveit hét nyelvre fordították le, Magnesia Litera díjat kapott. A prózai szöveg belső drámája egy pszichiátriai gyógyintézményben játszódik, amely a felelős emberi kapcsolatok, kínzó kérdésekre és életre szóló traumákra adott válaszok színhelyévé válik. A falak és mennyezetek mintha más, ismeretlen térbe vezetnének. A külső világ aggasztó vagy éppen megnyugtató elemként lép be. A szerző azt „vizsgálja”, hogy képesek vagyunk-e kilépni saját magunkból, és elismerni a másik fölényét. Kritikusan szemléli, hogyan várja el a társadalom az egyéntől, hogy képes legyen helyt állni a világ sokoldalúságával folytatott cseppet sem egyértelmű párbeszédben. A helyenként már-már fantasztikus elbeszélésekben elmosódik a valós és a megálmodott világ, a szereplők belső tapasztalása és a látszólag objektív valóság zuzana brabcová közötti ellentét.

zuzana brabcová / stropy

stropy

Nová próza Zuzany Brabcové Stropy se odehrává na „detoxu“ psychiatrické léčebny, v místě, kde ostře vyvstávají traumata mezilidských vztahů a kde se vedou trýznivé vnitřní rozhovory, do nichž vstupuje vnější svět jako znepokojivý i utišující element. V textu vyvstává bytostná ambivalence skutečnosti: uzavírají nás zdi a stropy před druhými a námi samými, či v nich nalézáme i průhledy do jiných míst, reálných i fantazijních? Je blázinec prostorem zničujícím, nebo poněkud paradoxně osvobozujícím? Nesou nás hlubiny vod, nebo nás pohlcují? Jako ve všech svých prózách pracuje autorka i ve Stropech s obrazně snovým jazykem a my nevíme, zda její představivost lidské bytosti zachraňuje, anebo naopak prohlubuje jejich samotu, zda je jazyk nástrojem překračování lidského údělu, či ujařmení — rozhodně však není pouhým médiem banálních sdělení. V místy až magickém vyprávění se stírá rozdíl mezi takzvaně skutečným a ﬁktivním světem, mezi prožíváním postav a zdánlivě objektivním obrazem dění. Sled mnohdy sarkastických scén, v nichž se otevírají zákoutí lidské touhy po volnosti, opětovně lámané, v neposlední řadě i vlivem normativního tlaku společnosti, je jakýmsi imaginativním průzkumem lidských možností i „nemožností“. Stropy jsou prózou existenciálních dvojznačností a „okrajů“: postavami počínaje (koneckonců si čteme o obyvatelích blázince, což není zcela běžné prostředí) přes nejednoznačnost vypravěčské perspektivy až k vědomé a kultivované práci s jazykem. Náhradou za průhledný a nekomplikovaný příběh je čtenáři dáno zahlédnout sebe sama v nových a netušených rolích, situacích a možnostech, krušných a kupodivu i povzbuzujících.

Druhé město, Brno 2012, 200 oldal, ISBN 978-80-7227-326-3 www.druhemesto.cz Daniela Petříčková

Autorská práva: dopisy@druhemesto.cz Překlad: Juhászné Hahn Zsuzsanna, hahn.zs@gmail.com

MENNYEZETEK Hirtelen felhúzódik a redőny és a nyílásban egy arc jelenik meg, elvész a púder alatt. A nő Bosch elektromos kéziszerszámok feliratú sildes sapkát visel, és rám bámul. A pultnak támaszkodom. Rögtön megérti. - Mit parancsol? – krákogja. - Két mojito-t és egy kubista fánkot. - Az mi? Olyanunk nincs. - De van. Az ott. Az a szögletes. Megfordul, egy pillanatig matat ott, és aztán fülig érő szájjal átnyújt két tányért, üres tenyere csupa barázda. - Ez az? - Ez. - És kettőt, nem egyedül van? - Nem. Nem egyedül vagyok. Az étkező mellett tágas helyiség, falai mentén székek. Középen lepedő mindenféle aranyos holmival, a hét termékei. Plusz egy, jobb, mint a semmi. Abban a helyiségben láttam meg. Világos lehetett volna már a sildes sapka láttán. A másolat elhúzódott a fal teljes hosszában, faltól falig, kinek jutott eszébe ide tenni, az istenért; az a hatalmas Gyönyörök kertje festmény, a szimmetria kigúnyolása, a kozmosz útvesztője vadul pulzált a triptichonba tagolva, mintha csak egy pillanattal korábban jött volna létre. Közelebb léptem. Mindannyian itt voltak: az elveszettek, disznók hátán nyargalva a forrás körül, amelybe halott madarak hullanak; a pap-ördög, ahogy felzabálja és azon nyomban ki is hányja a meztelen testeket, pokoli muzsika, és a manó a dobbal, a skorpiókkal és szalamandrákkal, két fül, melyeket egy tű köt össze, és egy kés foglalata áll ki közülük, és a férfi, akit hárfára feszítettek, és itt, itt az ember-fa, mint korábban Dana. Azt hittem, képtelen vagyok rá, de meglepő módon könnyen ment. Felálltam a székre, beléptem a képbe, és a triptichon szárnyai úgy csukódtak be mögöttem, mint a kagyló héja.

DORA ČECHOVA

NECHTĚL JSEM BÝT LENINEM (1971) Cseh írónő, orosz gyökerekkel. A Moszkva–Prága vonalon közlekedő vonaton született. A Jaroslav Ježek Konzervatóriumban tanult forgatókönyv- és kreatív írást. 2012-ben mutatkozott be a kritika által pozitívan értékelt Nechtěl jsem být Leninen (Nem akartam Lenin lenni) című elbeszéléskötetével. 2014-ben jelent meg Život a sochy Olbrama Zoubka (Olbram Zoubek élete és szobrai) című interjúkötete, majd 2015 őszén bemutatta új elbeszéléskötetét Padaná letní jablka (Hullott nyári alma) címmel. 2015-ben Csehország képviseletében részt vett a budapesti Elsőkönyvesek Fesztiválján, novelláiból több részlet is megjelent magyar fordításban. Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Örök érvényű helyek, élmények és gesztusok. A Nem akartam Lenin lenni című elbeszéléskötet a nagy irodalmakból ismert, kikristályosodott alakjában hozza el nekünk Oroszországot, a klasszikusok és a kortárs szürkeség, a büszke múlt és a banális jelen, a vágyak és az élet realitásának olvasmányos összecsapását. A Karamisevszkaja rakpart luxus felhőkarcolóiban, a Metro 2 aknáiban, a zagorszki dácsán – Dora Čechova mindenütt megtalálja azokat, akiknek az élete másként alakult, mint ahogyan azt eredetileg eltervezték. Csendes bánat, humor, könnyed nosztalgia és csalhatatlan túlélő képesség. Novellák, amelyek kitárják a lelküket.

Labyrint, Praha 2012, 150 oldal, ISBN 978-80-87260-32-6 www.labyrint.net Szerzői jogok: labyrint@labyrint.net Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

NEM AKARTAM LENIN LENNI – Nem hittem volna – gondolta Kosztya belepillantva a szűk fürdőszoba fényevesztett tükrébe, amelyben a megbarnult foltok között keresnie kellett az arcát –, hogy harmincöt éves koromban Lenin leszek. (…) Most minden reggel, nem túl korán, mert a turisták sem kelnek fel túl korán, fehér inget vesz fel, fekete nyakkendőt köt, kék mellényt ölt. A moszkvai nappalok hidegek, pedig már elkezdődött a turistaszezon. Kosztya folyton fázik. Délen hozzászokott a langyos tengeri szélhez, a sós hering forró illatához, az orosz metropoliszig el nem repülő pehelyrécék lármájához. Ezért mielőtt felvenné nadrágját, meleg jégeralsót húz. Az egész napot a Vörös tértől a Manézs térig terjedő terület kövezetén végighúzó jeges huzatban ácsorogja végig. Jelmezét a fekete zokni teszi tökéletessé, amelyből már lassan kiviláglik a nagylábujja. Bestoppolni azonban nem tudja, így hát újat kell vennie. Ha napközben le akarna pihenni a nyikorgó széken – amelyet egy fénylő paszományos piros cirkuszi kabátba öltöztetett kis majom okkupál, aki csínyeinek köszönhetően pénzt hoz egy mogorva öreg tengerész konyhájára –, nem bírná elviselni, ha elnyűtt nadrágja alól más színű zokni kandikálna ki. Kecskeszakállát csontfésűvel fésüli át és zselével rögzíti. Erős, ugyanakkor jól kezelhető fekete hajának és szakállának sörtéit apjától örökölte, akinek fényképe fa keretben lóg anyja konyhájának falán. A pajkosan felfelé ívelő mosolyú derék férfit egy cédrus törzsének támaszkodva örökíti meg. Kosztyának szinte egyáltalán nem kell ápolnia jellegzetesen keskenyre vágott kecskeszakállát, a legendás bolsevik vezérhez való hasonlatosság alapvető előfeltételét. Karakteres szemöldökének ívét mutatóujja megnyálazott hegyével igazítja el, és amikor behunyja szemét, mindenkinek, aki a Feltámadás kapu előtt összetalálkozik vele, el kell ismernie, hogy az összes itt megfordult Lenin közül ő a legjobb. Kár, hogy Kosztya sikerét barátnője, Lydia Ivanovna nem értékeli.

PETR ČICHOŇ

SLEZSKÝ ROMÁN (1966, Ostrava) Egyetemi tanulmányait követően, 1991-1998 között a Votobia, a Host, a Vetus Via irodalmi folyóiratok és kiadók szerkesztőjeként dolgozott. 1998 óta saját építészeti stúdiót vezet. Megjelent antológiái: Chilia (1995), Villa diabolica (1998), Preussische Balladen (2006). Verseit gyakran megzenésíti. A Slezský román (2011, Sziléziai regény) a szerző első prózai munkája. Brünnben él. Martin Klučka tipikusan mai, tulajdonságok nélküli ember, fiatal értelmiségi, az élete fogódzók és kontúrok nélküli. Hlučínskóból származik, de Prágában él, és bár magányosnak és gyökértelennek érzi magát a fővárosban, a hazaköltözésnek még a gondolatát is elutasítja. A regény története három idősíkon játszódik, amelyek végül egy pontban metszik egymást – a drámai történet a mai sziléziai lakosság nemzeti identitástudatáról vet fel kérdéseket, és mélyebb összefüggéseket taglal. A szerző érzékenyen mutat rá e figyelemre méltó régió feszültségekkel teli múltjára.

Host, Brno, 2011, 293 oldal, ISBN 978-80-7294-522-1 www.nakladatelstvi.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Csoma Borbála, csoma.borbala@seznam.cz

SZILÉZIAI REGÉNY Kezében a könyvvel, kilép a lakásból. Egy közeli, holešovicei kávézóba siet, leül az ablakhoz, kávét rendel, és két óra alatt kiolvassa a könyvet. Fizet, lassan átsétál a közeli Stromovkára. Sétálgat a parkban, és Kammlerről gondolkodik. Most már világos, hogy ő az a férfi, aki a háború végén a náci építkezéseket a kezében tartotta. Albert Speer már nem hitt a küldetésében. De Kammler? Martin elképzeli az ambíciózus Speert, aki a háború után fel akarta építeni az új Berlint. Csakhogy a háborút elvesztették. Az antik Germániát, amellyel úgy kívánt bevonulni a történelembe, mint a világ egyik legnagyobb építésze, Kammler földalatti birodalma váltja fel. Láthatatlan építmények, amelyekben csak meghalni lehet! Martint kirázza a hideg. Hiszen ez maga a negatív, fonákjára fordított, meddő építészet! A pusztulás építészete! Föld alatti piramisok. Fekete funkcionalizmus. A forma a funkció szolgálatában. Martin elhatározza, így fogja bemutatni a náci építészetet. Az az érzése, hogy valami alapvető fontosságú dologra jött rá, amelynek jelentősége lesz a modern építészetre nézve. Ami viszont meglepő, hogy az építészetnél sokkal jobban érdekli magának az építésznek a sorsa. Hazamegy, és azonnal belekezd a Martinától kapott második könyvbe, amelynek The Hunt for Zero Point a címe. Talán Kammler további tevékenységéről szól? Az antigravitációs elméletről? Martin becsukja a könyvet, és elképzeli a földalatti, kiterjedt alagútrendszert. Oda kell mennie! A Birodalom földalatti gyára csak kétszáz kilométernyire van Prágától, a cseh-lengyel határon. Felhívja az egyik barátját, hogy kölcsönadná-e neki a kocsiját, aztán Martinát tárcsázza. - Lengyelországba megyek, a Bagoly-hegyhez. Nem akarsz velem jönni? Martina egy kicsit hezitál. - Már elolvastad, igaz? - kérdezi. A lány lerakja a kagylót és átmegy a nagyszobába. Leveszi a polcról az atlaszt. Ott is kell majd éjszakáznunk. Tüzetesen szemügyre veszi a térképet.

RADKA DENEMARKOVÁ

PŘÍSPĚVEK K DĚJINÁM RADOSTI (1968, Kutná Hora) Prózaíró, forgatókönyvíró és fordító, többek között a prágai Na zábradlí színház dramaturgjaként dolgozott. Életrajzi tematikájú munkákon túl öt regény szerzője, amelyek korunk érdekfeszítő, de agyonhallgatott témáit dolgozzák fel. A traumatikus múlton való felülkerekedést a Peníze od Hitlera (2006, Hitler pénze, Európa, 2009) című kötet, amelyért Magnesia Litera díjat és a német irodalomkritikusok által odaítélt Usedomi irodalmi díjat (Usedomer Literaturpreis) kapott, vagy a nőkkel szemben elkövetett erőszak semmibe vételét a Příspěvek k dějinám radosti (2014, Jegyzetek az öröm történetéhez) című próza. Könyveit több mint tizenöt nyelvre lefordították. Egy férfi öngyilkosságnak beállított halálesetének kivizsgálása során kiderül, hogy a múltban megerőszakolta asszisztensnőit. Közben pedig egy sokkal nagyobb horderejű történet bontakozik ki - a nők elleni szexuális erőszak története, amelyet a társadalom elnéz. A névtelen Rendőr három nő tevékenységére derít fényt, akik eldöntötték, hogy saját kezűleg fognak igazságot szolgáltatni. Pénz és modern eszközök bevetésével megkeresik és megbüntetik az erőszakoskodókat. A Rendőr nyomozását pontos és koncentrált nyelvezet jellemzi, amely egyre szorosabbra húzza a hurkot a probléma magja körül – ami nem más, mint az a társadalom, amely nem védi meg a gyengét az erősebbel szemben, és a hatalmat a szeretet fölé rendeli.

Host, Brno 2014, 334 oldal, ISBN 978-80-7294-963-2 www.hostbrno.cz www.denemarkova.cz Szerzői jogok: Radka Denemarková denemarkovar@seznam.cz Fordította: Forgács Ildikó, forgacs.ildi@gmail.com

JEGYZETEK AZ ÖRÖM TÖRTÉNETÉHEZ A Rendőr lemegy a vaslépcsőn az első emeletre. Széles, üvegezett terasz van itt, amelyről jó kilátás nyílik a városra. A bolyhos, gyerekszőnyegen kisgyermek játszik. Kisvonatával a szőnyegbe szőtt síneket követi. A fekete, fémkarfás bőrkanapén ülő fiatal nő már nem sír. A szemben lévő tükör, amely több tíz ovális könnycseppből áll, megsokszorozza a kontyba tűzött arany haj és a felhúzott orrocska tükörképét. Halkan válaszol a gyakorlott, testes rendőrnő kérdéseire, aki egyik kezével jegyzetel, a másikkal a nő csuklóját fogja, és számolja annak riadt pulzusát. A sírástól rázkódó testet a padlásgerendához kötözött testtől több mint harminc év választja el. Az őszi tengerpartról tért haza. Igen, ma, igen, igen, ma, szombat délután. Az üres bőröndöket vitte fel a padlásra, a férje szereti… szerette a rendet. Rutin és rítus, szokta mondani, ez legyen a stratégiád, másképpen, kicsikém, az élet szétesik és kiüresedik. (...) A Rendőr félbeszakítja a nők párbeszédét. A sírónak zsebkendőt ad. Az özvegynek elfogytak a papírzsebkendői. A Rendőré textilből van, ódivatú, hímzett monogrammal. A rendőrnő odébb megy. A Rendőr újabb kérdéseket zúdít a nőre. Az Özvegy arcán sértődött csodálkozás suhan át. Hiszen ezt már elmagyarázta, a kicsomagolt bőröndöket vitte fel a padlásra. Nem, nem tudja, miért tette ez a férje. Nem, nem veszekedtek. Sőt, visszatért az életkedve, amikor az elnöki amnesztia minden vád alól felmentette. Az Özvegy elkapja a Rendőr kezét. Úgy húzza magával a hálóba, mint egy türelmetlen kurtizán. Az éjjeliszekrényen egy papírdarab fekszik. A Rendőr összeszerakja szemével az odafirkált szavakat: kontaktlencse, napszemüveg, naptej, ajakbalzsam, gumifásli, jegyzetek a nyolcvannyolcadik fejezethez, gyógyszerek. Az Özvegy diadalmasan . A Rendőr észleli a mozdulatot. A mell körvonalát és a mellbimbók sejthetően vérvörös kis dudorait, a karcsú derekat és a gömbölyű csípőt. A hatalmas franciaágy fehér, felpaskolt szaténpárnáival kacsingat rá. A nő hosszú, barackszínűre lakkozott körme a papírt kopogtatja, vágja és felcsipegeti a szavakat. Akkor szokott listát írni, ha utazni készült, amikor féktelen öröm szállta meg. Kézzel írt. Amikor valami fontos volt és sietett, kézzel írt, és ez nem gyakran fordult elő. Egyébként is, miért írt volna listát, ha úgy határoz, hogy az utolsó útjára indul, mire lett volna az jó.

MILOŠ DOLEŽAL

JAKO BYCHOM DNES ZEMŘÍT MĚLI (1970, Háj u Ledče nad Sázavou) A Cseh Rádió szerkesztője, költő és publicista. Cseh Televíziónál dolgozik forgatókönyvíróként. Hat verseskötetet adott ki, további három könyve pedig a Vysočina nevű hegyvidékről származó ráolvasásokat, regéket és elbeszéléseket tartalmaz. Négy, a náci és a kommunista börtönök foglyaival folytatott beszélgetéseket közreadó könyvet rendezett sajtó alá. Harminc éve foglalkozik a csehszlovák kommunista rendszer egyik első áldozatának, Josef Toufar papnak az élettörténetével és az ún. číhošť-i csoda esetével. Könyvei és versei olasz, francia, német, görög, lengyel, angol és szlovén nyelven is napvilágot láttak. December 11., vasárnap. Egy falu, Číhošť templomában a pap, Josef Toufar prédikációja alatt háromszor elmozdult az oltár kis fakeresztje, majd megmaradt megváltozott helyzetében, s ezt húsz szemtanú látta. A történtek tisztázásába erőszakos módon beavatkozott az Állambiztonsági szolgálat. Toufart letartóztatták, elhurcolták és meggyilkolták. A rendőrök kínzással hamis beismerő vallomásra kényszerítették, mely szerint csalóként ő mozgatta a keresztet. Nem szárazan előadott történettudományi értekezésről van szó, a szöveg nem szenved hiányt közvetlenségből vagy humorból sem, ugyanakkor a művet a maradéktalan dokumentarista hűség jellemzi. A felbukkanó információk mindegyike konkrét levéltári anyagon vagy a kortársak személyes tanúságtételén alapul. Jako bychom dnes zemřít měli Advent 1949, zasněžená mrazivá Vysočina, nedělní dopo-

drama života, kněžství a mučednické smrti číhošťského faráře P. Josefa Toufara

Jako bychom dnes zemřít měli

ledne 11. prosince. V malém kostele v Číhošti se při kázání sedmačtyřicetiletého P. Josefa Toufara třikrát zakýval dřevěný oltářní křížek a zůstal zkroucen a vychýlen mimo těžiště. Pohyb křížku vidělo dvacet svědků. Následně se do rozbíhajícího církevního objasňování vlomila komu-

nistická Státní bezpečnost. P. Toufar byl zatčen, unesen a mučením jej příslušníci StB nutili lživě doznat, že vše podvodně sestrojil. Toufarova mučednická smrt zhatila připravovaný inscenovaný monstrproces, nezastavila však otevřený útok komunistického aparátu proti kato-

lické církvi. Autor této knihy se zdaleka nespokojil s tím, že by začal vypravovat životní příběh kněze Josefa Toufara (1902 až 1950) dnem jeho příjezdu do Číhoště. Dosud stál hlavní aktér příběhu stranou, nikde nebylo možné dočíst se, z jakých pocházel poměrů, co jej vedlo k rozhodnutí stát se knězem a jak dlouhá cesta vedla k vysvěcení. Základní

pohnutkou k sepsání díla nebylo vyvrácení či potvrzení toho, zda se křížek skutečně v adventním čase roku 1949 tajemně zahýbal, ale naléhavá touha pochopit, kdo Josef Toufar byl a co všechno v jeho údělu předcházelo dějství poslednímu. Léta pátrání, shromažďování dokumentů, snímků i svědeckých výpovědí tvoří opěrný systém díla. Miloš Doležal nepojímá obsáhlý životopisný portrét

drama života, kněžství a mučednické smrti číhošťského faráře P. Josefa Toufara Miloš Dole ž al

patera Toufara jako chladné historické pojednání, nechybí v něm bezprostřednost ani humor, a přece ani o krok neustoupí požadavku na absolutní dokumentární věrnost, každou uvedenou informaci opírá o konkrétní nálezy v archivech a osobní svědectví pamětníků. Kniha Jako

Nová tiskárna Pelhřimov, Pelhřimov 2012, 446 oldal, ISBN 978-80-7415-066-1 www.ntp.cz Szerzői jogok: milos.dolezal@rozhlas.cz Fordította: G. Kovács László, gkovacslaszlo@hotmail.com bychom dnes zemřít měli se skládá ze dvou rovnocenných částí, textové a obrazové. Vzniklý celek je také důkladně vyvedenou kronikou života jedné části Vysočiny v první polovině minulého století, krajiny, jež v sobě nese stigmata hrdinů a mučedníků. Spolu s autorem, pamětníky i fotografiemi putujeme po místech dnes zbořených, zatopených, či zjizvených necitelnými zásahy do krajinného profilu z dob komunismu. Ne náhodou říká básník a historik Zbyněk Hejda, že Miloš Doležal Vysočině vrací její paměť. Lucie Tučková

MINTHA MA KELLENE MEGHALNUNK Az 1950. február 23-ról 24-re virradó éjszakán járunk. Egy fekete Škoda Tudor halad előre a behavazott Vysočinán. A Valdicéből Jičín u Číhoštěba vezető út a zord téli időben három, sőt négy óra. A sofőr mellett ülő utas időnként teát kortyol egy termoszból. A hátsó ülésen egy magába roskadt, feldagadt arcú, negyvennyolc éves pap ül: lábára a lábfejnél szétvágott papucsot erőltettek, dagadt lába csak így fért bele. A két világító fényszóró sárga fénypászmákat vet a hóra; végül egy tábla bukkan fel előttük, s rajta a község neve: Číhošť. Elmúlt éjfél, és az StB prágai tagjai, Bohumil Košař és Stanislav Cvíček elvtársak egy filmes rekonstrukció okán épp meghozták a valdicei börtönből Josef Toufar papot. A brutális kihallgatások során agyba-főbe vert, nehezen és sípolva lélegző, furcsán meggörnyedt férfi a hasát fogja. Josef Solař, az az esztébés, aki a falu határában várta az autót és kedélyesen üdvözölte a Prágából érkező fáradt elvtársakat, 1968-ban ezt mondta: „Toufar nem tudott rendesen járni, két elvtársunknak kellett vezetnie őt. Miközben lépegetett, fájdalmasan fel-felzokogott. Egy kicsit olyan volt ez, mint a hörgés.“ Bokr nevű kollégája pedig ugyancsak 1968-ban ezt vallotta: „Feltűnő volt, hogy az arca jobb felén valamiféle karmolásnyomok voltak. Nehezen beszélt. Amíg ott volt, valaki állandóan azzal segítette, hogy tartotta őt a hóna alatt. Felöltözni se tudott egyedül, mert fel se tudta emelni a kezét.“ A kivilágított templomban az StB mintegy húsz tagja nyüzsgött, a műszaki csoport specialistái. Egyébként már második éjszaka „dolgoztak“ a templomban, s még mindig képtelenek voltak összerakni azt a gumikból és rugókból álló szemfényvesztő szerkezetet, amellyel 1949. december 11-én állítólag maga Toufar mozdította el a keresztet. Most azonban a széles vállú vidéki pap helyett egy emberi roncsot láttak maguk előtt. A Košař nevű esztébés 1968-ban így vallott: „Toufar arcát állandóan törölgetni kellett, mert szájából szüntelenül folyt a vér, amely a szája a sarkán buggyant ki.“ Toufart beültették az egyik padba, fehér miseinget adtak rá, felvonszolták a szószékre vezető öt falépcsőn, s arra kényszerítették, hogy tegyen olyan gesztust, mint a pap prédikáció közben. Mindezt a templom hajójában az StB filmes munkatársa, Jaroslav Černý vette fel 8 mm-es filmre. Toufar azokban a pillanatokban már képtelen volt ellenállni. Huszonnyolc napi tortúra után élete végpontjára jutott.

IRENA DOUSKOVÁ MEDVĚDÍ TANEC

(1964, Příbram) Jogot tanult Prágában, de ezen a területen sohasem dolgozott. Kilenc próza-, és két verseskötete jelent meg. A legjelentősebb művei a laza trilógiát alkotó Hrdý Budžes (1998, Weöres Csepel, Kalligram, 2006), az Oněgin byl rusák (2006, Anyegin ruszki volt, Kalligram, 2009) és a Darda (2011, Dárda). Témáit elsősorban a második világháború utáni cseh mindennapokból meríti, főleg a normalizáció alatti időszakból, elbeszéléseiben keveredik a komédia és a tragédia, az önéletrajzi hang a transzperszonális metaforával, vagy apokriffel. Könyveit hat nyelvre fordították le. Dousková Medvědí tanec (2014, Medvetánc) című regénye a finomabb, nem önéletrajzi ihletettségű művei közé sorolható. A történet a Lipnicére visszavonult, beteg író, Jaroslav Hašek utolsó hónapjait rögzíti, ám nemcsak az íróról szól, sokkal inkább alapos korrajzzal van dolgunk. 1922-t írunk, a helyszín pedig ugyanaz a vidéki közeg, amelybe Hašek is visszavonult, hogy befejezze élete fő művét, a Svejket (amelyről azonban csak néhány szó esik a könyvben). Ez a regény nem Hašek-monográfia, sokkal inkább lélekrajz, egy olyan ember egzisztenciális helyzetét mutatja be, aki egész életében tivornyázott, provokált, ráadásul minderről viccesen tudott mesélni, írni.

Druhé město, Brno 2014, 296 oldal, ISBN 978-80-7227-346-1 www.douskova.cz www.druhemesto.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Csoma Borbála, csoma.borbala@seznam.cz

MEDVETÁNC Kitámolyog a kocsmából, már elállt az eső. Tesz néhány lépést a sarok felé, de összeakad a lába. Nem bukik fel, csak térdre esik, és az utolsó pillanatban kiteszi maga elé a kezét. Valahogy sikerül feltápászkodnia, és kigombolnia a sliccét. A falra vizel, alig bír egyenesen állni. Észre sem veszi, hogy nincs egyedül. Amúgy meg tök mindegy lenne neki. Nem hallja, hogy nevetnek rajta. Gašek biztos úr a cipőjére hugyoz! Begombolkozik. Mindene csurom sár, nemcsak a nadrágszára. Vége a táncmulatságnak, a zenészek már összepakoltak, csak az a nagypofájú trombitás, az a ragyásképű ficsúr a nevetséges kis bajuszkájával játszik még az éjszakába. Az előbb egy tízkoronást nyomott oda neki, hogy fújja el az „Amikor a putimi kapun által mentem” kezdetű nótát, de erről már mindketten megfeledkeztek. Az valami mást fúj ott bent, valami még busongósabbat. A francba az ilyen macskazenével! Majd szétreped tőle a feje. Odamegy, és megmondja neki, majd jól beolvas neki. Csakhogy a fogadó helyett az utcán átellenben lévő iskola felé botorkál. Megáll az épület előtt, ráordít, de a trombitás nem figyel oda, így aztán az öklével fenyegeti, megint megszédül, és a fatörzsbe kapaszkodik. Micsoda szar alak ez a trombitás, kifizette neki a nótát, ő meg rá se bagózik. Szószegő bitang, senkiházi, és még rosszul is játszik. Hányingere van, anynyira feldühödött, de csak köhögni kezd. Szaggatja a tüdejét, felfordul a gyomra. Tele van a hócipője azzal a suhanccal, nem akarja ezt a nyivákolást tovább hallgatni. A fene essen bele! Inkább elnéz a vár felé. Már régóta nem járt arra. Erre a nagyszerű ötletre hörpint egy kis rumot a laposüvegéből, és rágyújt egy cigarettára. Aztán meghallja, hogy utána kiabálnak. Jarda! Jarda, hol vagy? Aztán meg - Jaroslavčík! Őt keresik. A fához lapul, amennyire csak lehet, és hangtalanul a mocskos tenyerébe nevet, hogy majd megmutatja nekik. A következő pillanatban minden elcsendesül. Gyanakodva nekiindul. Már nem hallja azt a barmot. Talán valaki lenyomta a torkán a trombitát? Semmit se hall, csak valami zúgást. A Blanica megáradt, ez így ősz tájékán gyakran előfordul. Előfordul. És a templomban harangoznak. Nem tudta megszámolni – egyet-e, vagy kettőt? Fél mennyi? Na, mindegy is. Mindjárt odaér, nem érik utol. Már majdnem ott van, a torony épp felette magasodik. Most már csak ez az emelkedő van hátra. Azt a kurva, hú, de csúszik! A gyalogút bokrok között vezet, nehezen tapogatni ki a sötétben, de neki meg se kottyan, egy ilyen gyakorlott gyalogosnak. Csak egy kicsit szusszannia kell, iszik egy kortyot. De aztán uzsgyi, nem akarja, hogy elkapják.

EDGAR DUTKA

SLEČNO, RAS PŘICHÁZÍ (1941, Bécsújhely) Író és animációs filmek forgatókönyvírója. A prágai FAMU forgatókönyvíró és dramaturg szakán végzett, a kilencvenes évek elejétől ugyanitt tanít. Dolgozott a Jiří Trnka Stúdiónál és a Bratři v triku filmstúdiónál. 2002-ben habilitált Animációs film című dolgozatával. 2003-ban mutatkozott be íróként az U útulku 5. (2003, 5. sz. menedék) című elbeszélésgyűjteményével, amiben visszatér család nélküli gyermekkorába. A szintén életrajzi ihletésű, Slečno, ras přichází (2004, Kisasszony, a sintér megérkezett) című regényéért Állami Irodalmi Díjat kapott. Könyveit németre és hollandra fordították. Dutka regényének elbeszélője Bojana, az életét a cseh emigráns Joe mellett töltő kutya. Gazdája ugyanolyan idős és beteges, mint ő. Az egykori idill, amit a lakhelyükül szolgáló ausztrál vadon széle jelentett, szomorú, elmagányosodott hellyé vált, amit a régi szép idők emlékei töltenek meg. Az író nem a megszokott nézőpontból közelíti meg a 20. századi európai történelem töredékeit, és reflektál az élet, a halál és a szabadság alapvető egzisztenciális kérdéseire. A regény szenvedélyes történet a civilizáció és a vadon közti határmezsgyéről, a megalázkodással és alkalmazkodással való ellenszegülésről és a büszkeségről, ami könnyen a végzetes lehet.

Prostor, Praha 2004, 239 oldal, ISBN 80-7260-121-0 www.eprostor.com Szerzői jogok: e.dutka@seznam.cz Fordította: Hanzelik Gábor, gabor.hanzelik@gmail.com

KISASSZONY, A SINTÉR MEGÉRKEZETT Egyszer csak egy részeg hang ezt kiáltotta: Mit tenyészünk itt a vadonban, ha soha senki nem ír rólunk a Heraldban, csak ha valaki már végső kétségbeesésében leugrik a hídról, vagy valahol ott a folyó mögött felgyújtja magát a sétányon? Válasz nem érkezett. Mind közül leginkább Nela tudott volna bármit is felelni, pedig fatalista volt, na jó, talán nem mindig és mindenben, vagy éppen mindig és mindenben. De kivételekkel! Ez persze csak a halála után derült ki. Joe nem volt túlságosan szentimentális, de amikor Nela elment, nem volt ereje hozzáérni a ruhásszekrényéhez. Azok a fölösleges rongyok csalóka érzést keltettek benne, hogy Nela még létezik, hogy még felveszi azokat a göncöket, amiket nagyrészt ő maga varrt, pedig a vége felé már aztán csak kivételes alkalmakkor viselt ilyesmit. Végletesen alapos volt, ha az arcbőréről, a parókáiról volt szó, de ami a gardróbot illeti, a vége felé legszívesebben kinyúlt rövidnadrágot és megbarnult, ujjatlan trikót hordott, a Szép Serge egy O‘Henry elbeszélés dandyjéhez hasonlította (aki egész életében azon törte a fejét, hogy öltözhetne sikkesen, hogy végül felfedezze az elhordott szerzetesi csuha kényelmét), akiről persze Nela nem is hallott. (...) Kufferek az ágy alatt. Két lehorzsolt, beporosodott kuffer, amiknek tele kellett volna lenniük cérnával, gombbal, rojttal és maradék anyagdarabokkal - amiket Nela perverz gyönyörrel vásárolgatott tartalékba, hogy majd egyszer valamit összehoz belőlük, például egy újabb jávai éjszakát. Érdekes ruhatárat találtunk ezekben a bőröndökben. Nela gondosan elrendezett kosztümjei voltak, azokból az álarcos táncmulatságokból, még a Joeval való ismeretség előtti időkből, mikor a Flinders Streeten lakott, és a Macabean Hallba járt, és sorra nyerte az est legjobb maskarájáért a díjakat. Ezek a karneváli kosztümök sokat jelenthettek, ha megérte neki naftalinban takargatni őket egész életében. Nela szerelmes volt az álruhákba, amik azt a hamis érzetet keltették benne, hogy valaki egészen más, hogy egy pillanatig más szerepét játszhatja, és a karneváli díjak csak bebizonyították, hogy tényleg átélte ezeket a szerepeket. Ezek voltak az ő álarcai. (...) Mert nem öltözött buja csábítónak, legyezővel és olyan ezüstflitterekkel borított maszkkal, hanem, a bőröndökben talált kosztümök alapján legalábbis, szinte mindig valamilyen férfinak, öreg, szakállas erdésznek, gyűrött kabátba öltözött részeg tengerésznek, vagy csavargónak, rojtokkal és foltokkal összevissza varrt nadrágban, és az elhagyhatatlan rekvizitummal: a kopott üveggel, ami oly sok év után is bűzlött az olcsó whiskytől.

JIŘÍ HÁJÍČEK RYBÍ KREV

(1967, České Budějovice) Három elbeszéléskötetet - Snídaně na refýži (1998, Reggeli a járdaszigeten), Dřevěný nůž (2004, Fakés) és Vzpomínky na jednu vesnickou tancovačku (2014, Egy falusi táncmulatság emlékei) -, illetve két kisregényt - Zloději zelených koní, (2001, Zöld lókötők) és Fotbalové deníky (2007, Focinaplók) - adott ki. Hájíček első regénye, a Dobrodruzi hlavního proudu (A mainstream kalandorai) 2002-ben jelent meg. Ezt követő mindkét regénye, a Selský baroko (2005, Parasztbarokk, Kalligram 2008) és a Rybí krev (2012, Halvér) is elnyerte a Magnesia Litera díjat. Jiří Hájíček a legsikeresebb mai cseh szerzők közé tartozik. Kötetei megjelentek angolul, olaszul, magyarul, horvátul, macedónul, fehéroroszul, lengyelül és bolgárul. Tizenöt külföldön töltött év után Hana 2008-ban visszatér a Moldva partján fekvő, félig elárasztott falujába, amelyben felnőtt, ahol férjhez szeretett volna menni, ahol tanítani akart a helyi falusi iskolában. De minden másképp alakult – egyedül áll az elnéptelenedett főtéren. A kitelepítés és a falu lerombolása, hogy a helyére atomerőmű épülhessen, igencsak aktuális, napjainkban megkerülhetetlen téma. A Halvér azonban nem afféle „zöldregény”, hanem mindenekelőtt az apró faluból származó három barátnő lebilincselő története, akiket a sors szétszórt a világban. Egy történet, amelyben erős szálként jelenik meg a családi összetartozás, és amely a szeretet erejéről és a megbocsátásról is szól.

Host, Brno 2012, 360 oldal, ISBN 978-807294-639-6 www.hajicek.info www.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Beke Márton, mbeke6@gmail.com

HALVÉR Harmadik éve ugyanaz a szertartás. A jeges, sosem takarított úton totyogtam a falutól az útelágazás felé. A főúton autók suhantak. A megállóban toporogtam, és a hűtőtornyok felé hunyorogtam. Szürkék voltak, de a messzeségből is felismertem a betonpalástjuk formáját, alighanem egészen beborította őket a jég. Amikor már remegtem a hidegtől, megállt egy autó. A párás ablak lassan ereszkedett le, a volán mögött ülő férfi fején bojtos sapka volt. – Itt aztán várhat, a megállót január egytől megszüntették. Csak ekkor néztem körül. A ČSAD feliratú állvány a menetrenddel együtt eltűnt. Beültem az autóba, és nekiindultunk a széles, új aszfaltúton Budějovice irányába. A kocsiban nem működött a fűtés, ahogy beszéltünk, pára hagyta el a szánkat. A férfi a közeli Týnből jött, de nem tudott rólunk. Úgy tudta, az egész falut kiürítették már. Magával ragadott a reménytelenség sajátos érzése. Elmondtam neki, hogy bár csupán tizennégy házban maradtak emberek, amíg a házak állnak – még akkor is, ha már kisajátították őket –, van még remény, hogy a falu megmenekül. Meséltem neki a petíciókról, és az atomerőmű ellen szervezett felvonulásról. Aztán megtorpant a beszélgetés. Nem érdekelte. (...) Újévtől már nem járt be hozzánk a mozgóábécé. Petr nem szólt semmit. Két nap múlva a zöld furgonnal egy újabb nagy ládát hozott. Közösen cipeltük be a folyosóra. A kis spejz ajtajánál volt egy konnektor, – Itt hagyjuk – fújt nagyot, és levágta a kartont. Fehér hűtőláda bukkant elő belőle. Úgy egy méter magas lehetett. Néztem a vadonatúj, halkan zúgó ládát. – Útban lesz. – Másként hogyan akarsz életben maradni, elvágva a külvilágtól? – Beleütközünk, amikor a hálószobából a konyhába megyünk. – Akkor a háló melletti szobába tesszük. Ott is van konnektor. – Azt nem. Nem akarok mélyhűtőt a gyerekszobába! Csak nézett, és némán bontogatta tovább a kartont és a polisztirol csomagolást.

EMIL HAKL

PRAVIDLA SMĚŠNÉHO CHOVÁNÍ (1958, Prága, valódi neve Jan Beneš). Költő és prózaíró, a Jaroslav Ježek Konzervatórium hallgatója volt. Dolgozott benzinkutasként, írt reklámszövegeket. Pályáját költőként kezdte, első prózája 2001-ben jelent meg Konec světa (Világvége) címmel. Legismertebb műve az apa és fia dialógusaiból felépülő O rodičích a dětech (2002, Szülőkről és gyermekekről, Typotex, 2015) című regénye, amelyből film is készült. A Magnesia Litera díj többszörös kitüntetettje. Pravidla směšného chování (Hogy viselkedjünk nevetségesen? - illemtankönyv) című könyvét, amely a Szülőkről és gyermekekről kötet folytatásának is tekinthető, eddig öt nyelvre fordították le. Az elbeszélő eddigi életének privát krónikája három történetben tárul elénk. Az elsőben siklóernyőzéssel próbálkozik, hogy ebben a félig-meddig kiszolgáltatott testhelyzetben kezdjen meditálni eddigi életéről. A triptichon tetőpontja, és legmeghatóbb története a második, a búcsú az apától, a befejező történetben az elbeszélő a Duna-deltához utazik, ahol kísérletet tesz önmaga szimbolikus megtalálására. Hakl hőse önironikus glosszái és metaforái ragyogóan mutatják be az outsiderek és a győztes típusok közti hasonlóságot: fitogtatni akarják egymás előtt szánalmas kis porfing életünket.

Argo, Praha 2010, 136 oldal, ISBN 978-80-257-0262-8 www.emilhakl.cz www.argo.cz Szerzői jogok: emilhakl@post.cz, info@pluh.org Fordította: Csoma Borbála, csoma.borbala@seznam.cz

HOGY VISELKEDJÜNK NEVETSÉGESEN? A szimbólumok utazása veszélyes dolog, mert amilyen egyszerűen végbemegy, olyan félrevezető is. Hogy ezt ki írta, arra most éppen képtelen vagyok visszaemlékezni. Egy lesz a közül a temérdek szerző közül, akiknek az írásait idén átlapoztam. Egy Mégane hátsó ülésén ülök, Louny felé száguldunk. Murgy vezet, mellette Rulpo vigyorog. Így mutatkozott be nekem – Rulpo. (…) A zsebemben kitapogattam a bácsikámtól örökölt, kifényesedett levéltárcát. A nagybátyám, egy autodidakta képzőművész, egész életében vagány ember volt. A világot olyannak látta, mint egy be nem fejezett reggeliről festett csendéletet. Legszívesebben disznóvágásokat festett, precízen kidolgozott fél disznókat, kibelezett gyomrokat, gyúródeszkán gőzölgő májashurkákat. Néhanapján a mészárost is odapingálta, de belőle csak a sapkáját, tarkóját meg a hátát, ugyanis az emberábrázolás nem volt az erőssége. Beleizzadt a nagy munkába, a tubusokból színes gilisztákat nyomott a palettára, spatulával kikeverte a színeket, kubai szivart szívott, és fújtatott, szuszogott rendületlenül. Addig a nagynéném a gyógyfürdő kolonádján masíroztatta fel s alá a gyerekeket, és tömte beléjük a cukros-diós ostyát, mert nem bírta elnézni, ahogy a nagybátyám disznóólat csinál a lakásból. A hagyatéka, melyet a családjára hagyott kilencvennyolc olajfestményből, egy rakás tisztelőből, és kéthárom törvénytelen gyerekből állt. A pénztárcája nekem olyan, mint egy elsősegélyláda: benne hordom az irataimat, a pénzemet, borotvapengét, zsineget, Neurol nyugtatót 1,0mg-os kiszerelésben arra az esetre, ha váratlanul pszichés megterhelés érne, és egy levél Stilnox altatót is. Ha egyszer úgy hozná a sors, hogy egy csatornában kellene töltenem az éjszakát. Legalábbis az első néhány napra. Kihalászok belőle egy Neurol-t, lenyelem. Egy milligramm a fenének se elég, inkább a nyelvem alá helyezek még másfelet.

VIKTORIE HANIŠOVÁ ANEŽKA

(1980, Prága) Anglisztika és germanisztika szakon végzett a prágai Károly Egyetemen, fordítóként és nyelvtanárként dolgozik. Idén márciusban jelent meg fordításában Dörte Hansen Altes Land című bestsellere a Host kiadó gondozásában. Íróként 2015-ben mutatkozott be Anežka című regényével, amelyet jelöltek a Cseh Könyv díjra. 2016-ban ő képviselte Csehországot Budapesten az Elsőkönyvesek Fesztiválján, regényéből több részlet is megjelent magyar fordításban. Fájdalmasan tárgyilagos bepillantás anya és lánya kapcsolatába, amely már eleve rosszul kezdődött. Az öntudatos, művelt, sikeres Juliének nem lehet gyereke, az örökbefogadásra nagyon kicsik az esélyei, a jól ismert biológiai óra pedig egyre hangosabban ketyeg. A szőkefürtös kislány, Anežka, utáni vágy fokozatosan teljesületlen álomképpé foszlik. A kétségbeesett Julie azonban mindenáron gyereket akar, és a törvényt megkerülve magához veszi Agnest — a roma kislányt, akiről lemondtak a szülei.

Host, Brno, 2015, 256 oldal, ISBN 978-80-7491-559-8 www.nakladatelstvi.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

ANEŽKA - Hát nem éppen így képzeltem el. Gyereket apa és normális család nélkül. Egy hülye pasi még mindig jobb, mint egy nem létező pasi! Slávka Čechová fel-alá járkál a konyhában, és az egyik cigit szívja a másik után. Terebélyes csípőjével folyton nekimegy az asztalnak, csak úgy reszketnek a poharak. Juliéra, aki görnyedten ül az egyik széken, szinte rá se néz. A lányának valami mást képzelt el. A gondolattól is szégyenli magát, hogy Agnes-t, az apa nélküli unokát, a kocsiba tegye és végigsétáljon vele a falun. De már nem lehet elmismásolni, mert Kabíčekék éppen a kertben ebédeltek, amikor Julie megjött. Julie türelmesen kivárja, hogy az anyja lehiggadjon. Egyik kezével az örökölt ünnepi rugdalódzóba öltöztetett Agnes-t öleli, hogy le ne essen az öléből, a másikban villát tart, amivel az ünnepi ebédet túrja. Hogy az anyjánál tett látogatást kibírja veszekedés nélkül, Neurollal vértezte fel magát. - Szégyen, micsoda szégyen! - lamentál az anyja. - Mit turkálod az ételt! Csak a te kedvedért vágtam le azt a kakast, épphogy csak egyéves volt! Julie felsóhajt. Villájával marcangolja a rózsaszín húst. Rostokra szedi, amelyeket aztán undorodva a szájába helyez. A két knédliből, amit kért, végül csak az egyiket sikerült megennie. Maradt még három. Az anyja nagyon jól tudja, hogy Julie világ életében utálta a kakaspaprikást. Laktató, nehezen emészthető étel. Egész napra megüli a gyomrát és a beleit, minden böffentésnél emlékeztet magára. A testében olyan zsírsejtek telepednek meg, amelyektől aztán hosszasan nem tud megszabadulni. Ha rajta múlna, legszívesebben az egész ételt lehúzná a vécén. - Anyu, kérlek, nem tudnád legalább azt a cigit elnyomni? - Ez volt az egyedüli ellenállás, amire Julie képes volt az anyjával szemben. - Mennyi baj van ma veletek. Amikor veled voltam terhes, akkor sem hagytam abba. Talán értelmi fogyatékos lettél? Elvégezted a fősulit. De hülye, az vagy, így elfuserálni az életed. A gyereknek szüksége van a férfi mintára, a nőnek meg a férfi erejére, valakire, akire támaszkodni tud, aki megcsinálja a férfimunkát a ház körül. Ma már senkinek sem számítanak az olyan hagyományos értékek, mint a család és a becsület. És különben is, mit fognak szólni a szomszédok? - folytatja a dühöngést az anyja, és öklével az asztalra csap.

DANIELA HODROVÁ CITLIVÉ MĚSTO

(1946, Prága) Irodalomtudós és író, a Cseh Tudományos Akadémia munkatársa. A cseh irodalmi színtérre a 70-es években lépett be. Műveiben, amelyeket a posztmodern irodalomhoz sorolnak, erőteljesen jelenik meg Prága, a fuchs-i atmoszféra, jelentősek az utalások, metaforák, allegóriák valamint a szereplők pszichológiai jellemrajza. Legjelentősebb művei: Trýznivé město (1991-1992, A szenvedő város), Perunův den (1994, Perun napja), Citlivé město (2006, Az érzékeny város). Munkásságáért Állami Irodalmi Díjban és Franz Kafka-díjban részesült. Könyvei számos nyelven, többek között angol, német és francia fordításban is megjelentek. A város ebben a könyvben nem csupán témaként vagy egy irodalmi mű háttereként jelenik meg, hanem, mint egy karakteres és egyedi módja az evilági létezésnek, eszköz a világ reakcióinak átélésére. Ebben az értelemben az elbeszélés elhatárolódik attól, hogy a város „szövegére“ korlátozódjon, így az ismert alakokon, „pozíciókon” és metaforákon keresztül rajzolja fel a város archetipikus, mélyebb értelmezését. A szöveget illusztrációk, és az író által készített fotók kísérik, amelyek összegyűjtik a város házain található fejszobrokat.

Akropolis, Praha 2006, 416 oldal, ISBN 80-86903-31-1 www.akropolis.info Szerzői jogok: daniela.hodrova@seznam.cz Fordította: Hrisztov Radmila, radmilka.hrisztov@gmail.com

AZ ÉRZÉKENY VÁROS Az álmodozó járókelő (és így az olvasó, aki követi és újrajárja a költő útját, amelyet a haldokló Marinkához mentében tett meg – mint Mácha prózájában – megköveteli az álmodozást) számára rituális jelentőséggel bír a gyerekek labdajátéka is (amely már a pogány időkben és a középkorban is létezett – az amiens-i katedrálisban a papok labdával, ún. pelotával táncoltak a labirintusban, a székesegyház padlóján, miközben húsvéti hálaéneket daloltak – Schmitt 2004 [1990]: 63-63). Mielőtt a labda a játék eszközévé vált volna, formájának köszönhetően az univerzum egységének, az egyén kiteljesedésének szimbóluma volt, valamint – mozgásából kifolyólag (gurul és pattog) – a lezárás és múlékonyság szimbóluma is. A jelenkori városban a vásári lufi az egyik legjelentősebb örök emblémája az elmúlásnak. A vásári mulatságot és annak látványosságait egyébként is lehet úgy értelmezni, mint profán tanúvallomást a világról, amelyben mélyen ott rejlik az élet és a halál szimbolikája (óriáskerék – a szerencse kereke; körhinta – az élet körforgása; a hinta és a hintázás az egyes ceremóniákban játszottak fontos szerepet; a szellemkastély a poklot és az alvilágot jeleníti meg; a bábszínház a világ lekicsinyített mása, ahol a bohóc a piros sipkájával kikarikírozva egy hősietlen vitézre hasonlít). Az is ismert, hogy Jung egyes hölgy páciensei a mandalákat nem rajzolták, hanem táncolták (Jung – Wilhelm 1997 [1929]: 108). A körtánc mandala, akár egy szentélyben, a szobában vagy az udvaron táncolják, felszenteli az adott helyet (a gyerekek is mandalát táncolnak, vagy esetenként körbe-körbe ugrálnak a padlón) – a papok, Jung hölgy páciensei, illetve a gyerekek ott táncoltak a mi városunk udvarán is, és körülöttük ott a saját mély-énem. Akkor, amikor a járókelő úgy érzékeli a várost, mint a saját második mandaláját, a mozgása mozdulatról mozdulatra változik lineáris, mindennapi útvonalból (amelyet az utcák meg-megtörnek) kör alapú mozgássá. A rotáció a saját elképzelt, otthonos környezetünk körül, a város központja körül történik (a központ közelében már spirálként mozog, egyre kisebb köröket róva, egyre beljebb kerülve a középponthoz – ezzel centralizálja, szűkíti a belső teret a bemutató elbeszélésében). A járókelő a leggyakrabban mégis egyenletlen közegben mozog, tévelyeg.

MATĚJ HOŘAVA PÁLENKA

(1980) Külföldön él, álnéven publikál. Számos folyóiratban (pl. Tvar, Weles, Host, Respekt) jelentek már meg versei és elbeszélései. Első könyve egy meditatív, önéletrajzi ihletésű, kifinomult stílusú próza, amely Pálenka (Pálinka) címmel, illetve Prózy z Banátu (Bánáti prózák) alcímmel jelent meg. Töredékes fejezetei fokozatosan egy rendkívüli sorsot, a létezés egy sajátságos módját ábrázoló mozaikká állnak össze. A könyv 2015-ben elnyerte a Cseh Könyv, illetve a Magnesia Litera díjat. Jelenleg bolgár és lengyel nyelvre fordítják. Románia. Bánság. Távoli hegyek a Duna felett. Falvak, amelyekben már majdnem kétszáz éve csehek élnek. A világ, ahol megállt az idő. Az egyik ilyen faluba érkezik meg egy morvaországi fiatal tanár. Azért, hogy felejtsen. De a falusi élet mindennapi realitásába és a zárt közösségbe való félénk beiileszkedési kísérleteit egyre inkább éppen ezek a tolakodó emlékek árnyékolják be. A bánsági táj elszigeteltségében és magányában hirtelen minden apróság a gyerekkorra emlékeztet, a tornateremben töltött keserves évekre, az elvesztett nőkre, utakra, menekülésekre...

Host, Brno 2014, 124 oldal, ISBN 978-80-7491-404-1 www.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

PÁLINKA Az égő domboldalon ballagok. Az égett fű, az égett virágok megrészegítő illata, a hamu és a füst megrészegítő illata. A lángok vörös nyelve jobbra-balra csapdos; a látóhatáron és a hátam mögött is ott táncol. (...) Amikor először találtam rá a felégetett domboldalra, meglepődtem, sőt elkedvetlenedtem; barbár, kemény dolognak tűnt: a dombokon hömpölygő tengernyi lángnyelv; az emberek által szándékosan gyújtott, de teljesen uralhatatlan tűz... Fokozatosan kezdtek megrészegíteni ezek a felégetett domboldalak (igaz, egy laposüveg pálinka is van a zsebemben; de — annak ellenére, hogy néha tényleg belekortyolok — az a részegség a száraz, kemény, vörös tűzből ered); az a barbárság, az a hamuíz (nem illat, ha egy felégetett domboldalon sétál, a füst és a hamu behatol egészen a szájába, a hamu íze az, a füst íze, már nem pusztán az illat: ó Istenem, bárcsak képes lennék néha leírni éppen azt az észrevétlen határt, amikor az illat ízzé válik), az az izzás, a fűszálak, virágok, megboldogult rovarok reménytelen elkárhozása... Megszállt az a gyermeki részegség: hiszen gyerekként száraz fűcsomókat dobáltam a tűzbe, gyékényvirágot égettem (amikor azt játszottuk, hogy szivarozunk), a hamuba krumplit temettem, és legszívesebben azokat az égett, elszenesedett részeket ettem... Itt visszatért a tűztől való megszállottság; nem a beteges, gyújtogató fajta; hanem a gyermeki, emberi... Itt nem lehet túlélni tűz nélkül... Télen nap, mint nap meggyújtottam és őriztem a tüzet, akár a legnagyobb kincset; megtanultam a helyi tűzgyújtási praktikákat: eleinte azok is barbárnak tűntek; de most: vagy naftába áztatott lemorzsolt kukoricacső közepével, vagy egy gumibelső levágott darabjával gyújtok tüzet a kályhában... Egyéb — a városi ember számára rémes — tűzünnepeket is megkedveltem: a boszorkányok éjjelén rengeteg gumiabroncsot dobálnak a gödrökbe, és a fekete füst a dombok felett lebeg; a pajkos, tizenkilencedik századi, viseletbe öltözött nagyanyók kunyerálják a gyerekektől a félig kifújt spréket, hogy a lángok közé vessék: dirr, dirr, durr, durr. Jozif, Lojzik, adjatok mán még egy spréjt, kéri a nevető, fogatlan szájú anyóka, a szemében láng, gyermeki láng…

PETRA HŮLOVÁ MACOCHA

(1979, Prága) Mongolisztikát és kulturológiát tanult, szakmájában azonban soha nem dolgozott. Nyolc regény szerzője, sajátos, átütő erejű nyelvhasználat és az aktuális társadalmi témák iránti érzékenység jellemzi. Paměť mojí babičce (2002, Nagyanyám emlékezete, Európa, 2004) című első regényéért Magnesia Litera díjat, az Umělohmotný třípokoj (2006, Műanyag berendezésű háromszobás) című harmadik könyvéért Jiří Orten-díjat, míg a Stanice Tajga (2008, Tajga állomás) címet viselő írásáért Josef Škvorecký-díjat kapott. Magyarul még Přes matný sklo (2004, Homályos üvegen át, Európa, 2005) című regénye olvasható. Írásait több, mint tíz nyelvre, többek között franciára, angolra, németre, olaszra és magyarra fordították. Hůlová legintimebb, legszemélyesebb hangvételű írása több tabunak minősülő témát is feszeget. A ponyvaregényeket megjelentető sikeres írónő monológjában házassága szétesésétől haladunk, a saját gyerekeivel való ambivalens kapcsolaton át, az alkotás mibenlétéről való eszmefuttatásokig. A képek szövevényében feltárjuk mi az ok és a következmény, mi valóság és mi alkoholmámor okozta túlkapás. A szerző által érintett témákról sokan írtak már, ám ritkán fordul elő, hogy valaki ilyen könyörtelen őszinteséggel, egyértelműen szakítva a konvencionális normákkal, ennyire ámulatba ejtő nyelvi képességgel vesse papírra őket.

Torst, Praha 2014, 172 oldal, ISBN 978-80-7215-470-8 www.torst.cz Szerzői jogok: info@pluh.org Fordította: Barna Otília, obraun@volny.cz

MOSTOHA Ami engem illet, igyekszem kitérni az egész világ elől, és mikor moly zümmög az előszobaszekrényben, elképzelem saját magam a kabátok közt a sötétben. Éves vesztegelésem a poros szöveten, csak időről-időre megszakítva a szekrény ajtajának nyikorgásával, mikor a göncért megyek, amit majd csak akkor adományozok jótékonysági célokra, ha már teljesen lyukas. Ezen munkálkodok moly képében, aztán ujjongok a nyitott ajtó résében saját, dinnyeként feltűnő ábrázatom láttán, mely kellőképpen rusnyának nyilvánítja a kabátféleséget. A molyrágtaságon kívül jelen pillanatban már nincs mit vesztenem, a kabátot könnyű szívvel elküldöm a rászorulóknak, és hatalmába kerít a felebaráti szeretetben való hit. Máskor a vánszorgó múltba menekülök. Elütött órák végeláthatatlan sorozata a biedermeier lakásban, bútorfényezés, közben pedig a bejelentett vendégek érkezése közti intervallumok kurtítása új szavak kreálásával. Beszélvész, zonogorvány, csetla-bóca és veselátó, ezeket egy pillanat alatt képes lennék kiagyalni, mialatt a vendég a zsebkendőjébe tüsszent, és mire megtörli az orrát, már kész is a hebrencsület vagy a bombócs, mire pedig a parfümfelhőben fürdőző pár (másfélék hozzám nem jártak) háromig számol, világon a garancs. Ekkorra már taknyos gyerekseregek tódulnának az erkélyem alá, és én csörlőn leengednék nekik egy vödröt, teli vadonatúj szavakat tartalmazó cetlikkel, a gyerekek pedig futkároznának a környéken, és a cetliken lévő szavakat más gyerekek is megtanulnák, merthogy a fiatal generációnál az alapok megszilárdítása a siker nyitja. Az erkélyről elém táruló utca egy fullasztó lepény, olyan világ, amely megakad a torkomon, ha csak egy kicsit is komolyabban próbálom lenyelni abban a hitben, hogy az egy magát incselkedve áron alul kínálgató málna. Nem vagy málna, ne játszd meg magad, kontrázom. A korral legalább jár némi agyafurtság is, nemde, amikor az idő, mint árvíz a partot, szaggatja darabjaira az átélteket, amik elúsznak a félhomályba, hogy a színfalak mögött hamis emlékek kontinensévé pöccenjenek össze.

MARIE ILJAŠENKO OSIP MÍŘÍ NA JIH

(1983, Kijev) Cseh és lengyel felmenőkkel rendelkező családban született, édesapja ukrán. Egy ideig Lengyelországban élt, 1992 óta azonban Csehországban, Prágában lakik. Orosz és összehasonlító irodalomtudomány szakon végzett a prágai Károly Egyetemen. Jelenleg a Slovart kiadó szerkesztőjeként dolgozik, prózát és lírát egyaránt fordít lengyel, ukrán, illetve orosz nyelvből. Saját verseit, novelláit és esszéit sokáig csak a fióknak írta, később cseh és szlovák folyóiratokban publikált. Mindenhol otthon érzi magát Közép-Európában. 2015 őszén a Visegrádi Rezidens Program ösztöndíjával Budapesten töltött néhány hetet. Az Osip míří na jih (2015, Osip délre tart) című verseskötet a szerző érett bemutatkozása, jelölték a 10. Dresdner Lyrikpreis, illetve Magnesia Litera díjra. Az orosz kultúra közelségében töltött korai gyermekévekben megszilárdult közép-európai “kulturális keverék” és a komparatisztikai tanulmányok természetes, könnyed nyomot hagytak szövegein. Alaposan feltérképezi a belső és külső tájakat, a valós és képzeletbeli utakat, ugyanakkor megragadja az egy helyben maradást is.

Host, Brno 2015, 80 oldal, ISBN 978-80-7491-503-1 www.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Vörös István, vkm99@freemail.hu

OSZIP DÉLNEK TART Az ég Libeňben mindenhonnan látni az eget. Van itt orientális áru, nem lakás célú terek, a platánsor a nyár előlege, az ősz folyamatos, áramlik, mint a felduzzasztott tó. Pisztráng a sörösdobozok és esőcseppek között, párducbőrben, átlátszó testtel, a patak üvege, mely minden mozgást elfelejtett a folyékony mozdulatlanságot kivéve. A munkaközvetítővel szembeni kápolnában Mona Lisa, cigánylányok koszorúzzák művirággal, titokzatosan mosolyog, ha azt mondják róla, a legvilágibb Szűz. Az elvadult grundon Először, amikor hazavittük, egy szó se, egy csipogás se. Az elvadult grundon vágtunk át, fekete sziluetteket lesett, ráhugyoznak a medvetalpak alatt a hóra. Oszip apró léptei belevesznek a havas pocsolyákba, Oszip könnyű, kék és fürge, csendesen megy, mint indián az ösvényen. A pataknál guanó, de őt a halak érdekelnék, meg az a téglahordó, akinek a keze olyan, mint a távoli világtájak, ebből olvastak az első emberek.

PAVEL KOLMAČKA STOPY ZA OBZOR

(1962, Prága) Prózaíró és költő. Elektrotechnikát és vallástant tanult. Műve tengelyében az egzisztenciálisan motivált és a nyelv tekintetében erősen koncentrált költészet áll, amely a vidéki közeghez kötődik. Több verseskötetet adott ki: Vlál za mnou směšný šos (1994, Nevetséges kabátszárny lengett utánam), Viděl jsi, že jsi (1998, Láttad, hogy vagy), Moře (2010, Tenger) és a Wittgenstein bije žáka (2014, Wittgenstein egy tanulót ütlegel). Néhány versét lefordították németre. Eddigi egyetlen regénye Stopy za obzor (A nyomok a láthatáron túlra visznek) címmel látott napvilágot 2006-ban. A kötet hasonló gondolati kiindulópontokon alapul s ugyanúgy önéletrajzi ihletésű, mint a versei. Állami Irodalmi Díjra jelölték. Kolmačka elnyerte a Cseh Irodalmi Alap Alapítványának Díját, számos versét megzenésítették. A nyomok a láthatáron túlra visznek című, két részből álló, egy oltár két táblájaként stilizált regényének a hőse Vítek, a morva vidékről származó szülők legkisebb fia. Szülei a prágai panelház elidegenítő közegében és az ateista környezetben is megőrzik az Istenhez, valamint a természethez fűződő, megörökölt viszonyukat. Már az elbeszélés első, a gyerek perspektívájából elmondott részében megmutatkozik Vítek mássága, a családi veszekedések, a belső és a külső világ között feszülő ellentét iránti érzékenysége. A második részben Vítek – aki immár maga is apa – megpróbálja ezt az ellentétet feloldani: azzal, hogy lemond ambícióiról és nehézségek árán, de elkezdi keresni a helyét a világban.

Triáda, Praha 2006, 501 oldal, ISBN 978-80-86138-77-1 www.i-triada.net Szerzői jogok: triada@i-triada.net Fordította: G. Kovács László, gkovacslaszlo@hotmail.com

A NYOMOK A LÁTHATÁRON TÚLRA VISZNEK „Pepan, ki vele!“ A mama kiáltása félig esengő kérés volt, félig pedig parancs, amely semmiféle esélyt nem adott ellenvetésekre, s azt eredményezte, hogy a fénykör megremegett. (...) A mama előrehajolt, s összeszorított fogain szűrte át a szavakat: „Te úgy képzeled el az életet, mint Hurvínek a háborút!“ Úgy képzelni el valamit, mint Hurvínek a háborút – ez egyike volt azoknak a felfoghatatlan szólásoknak, szókapcsolatoknak és felkiáltásoknak, amelyek mintha egy másik világból és korból származtak volna: „Zöld vagy, mint a makk hetes! Összekevered Radetzkyvel! Leesik az állam! Csak a cigánynak van szüksége tanúra! Kocsirúd van a fenekedben? Nem nálad lakik az istenke, igaz? Ma vendégségbe ment az eszed? Ne tedd itt magad! Ismerjük a trójaiakat.“ (...) Egy réges-régi hirtelen ébredés emléke bukkant fel Vítek gondolatai közt, talán még a régi lakásban történt: csak bámult a sötétségbe. Értetlenül és aggódva hallgatta a konyhából érkező hangokat, amelyek ugyanolyan ingerültek voltak, mint most. Milyen kicsi volt akkor! Kimászott a hálós kiságyból, s útnak eredt a kulcslyukból szivárgó fény felé. Lenyomta a kilincset és... Valaki fogta a másik oldalon. Mit várt? Hiszen tudja, hogy az emlékezetnek ez a helye zárva van. Másfelé indult el.

JIŘÍ KRATOCHVIL FEMME FATALE

(1940, Brno) Regény-, esszé- és drámaíró, művészete szorosan összefonódik a várossal. Bohemisztikát és ruszisztikát hallgatott, 1989-ig szamizdatban publikált, 1996-tól főállású író. Számos irodalmi díj birtokosa, köztük a Tom Stoppard-díjé (1991), az Egon Hostovský-díjé (1996), a Karel Čapek-díjé (1998) és a Jaroslav Seifert-díjé (1999). Könyvei 14 országban jelentek meg. Magyarországon a Noční tango (1999, Éjszakai tangó, Európa, 2001) és a Lehni, bestie! (2002, Kushadj, bestia! Ulpius-ház, 2005). Sorsszerű, elátkozott, elvarázsolt. Fiatal írónő. Szexuális szélsőségek, kegyetlen szerelmi kapcsolatok, idegen fájdalmak és a szerető öngyilkosságával betetőződő gyötrelmek nyaklánca. Ezek csak irodalmi eszközök. A történet az úr, minden más csak a szolgálója. Kateřina eladta magát az írásnak. Életét maradéktalanul ennek rendelte alá. A Femme fatale egy regény az alkotói szabadságról, illetve annak sötét, csalárd és hamis formáiról. Az első rész kíméletlenül valósághű, a második a szárnyaló képzelet műve. Bár a történet konkrét brünni színfalak között a konkrét közelmúltban játszódik, a könyv ezen a téren és időn mégis túllép.

Druhé město, Brno 2010, 200 oldal, ISBN 978-80-7227-295-2 www.druhemesto.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Koloszár Péter, peter.koloszar@gmail.com

FEMME FATALE A lány bólint, ő is a Mendel térre akar menni. Abban a pillanatban egyáltalán nem csodálkozunk ezen. Ő az a lány, aki friss híreket hozott nekünk Prágából, és akit megvertek a tüntetésen, és mindketten végtelen rokonszenvet érzünk iránta, és más most nem is érdekel minket. Mirek bekapcsolja a fűtést, és alig indul el az autó, és hagyja el a Malinovszkij teret, már folytatjuk is a bősz találgatást a jövendőről és ami utána jön. Egyikünk sem élt még át ilyesmit, és már nem is fog, ilyen leküzdhetetlen késztetést, sőt szenvedélyes vágyakozást, hogy ezt az egészet most azonnal kimondjuk, kiöntsük magunkból, és egyszer csak rádöbbenünk, hogy a kocsiban is ugyanúgy kiabálunk, mint abban a nagy kiállítóteremben, és hirtelen ugyanúgy el is hallgatunk, hogy valamelyikünk lassan, nyugodt hangon megpróbálja summázni az elhangzottakat, de nem jut messzire, hamarosan megint mindhárman kiabálunk. És egyszer csak még meg is állunk, és Mirek rákönyököl a volánra, felénk fordítja a fejét, az én fejem és a lány feje felé, aki az állát a fejem mögötti üléstámlán nyugtatja. És olyan fontos dolgokat mondunk most ki, hogy az alapjaira talán még új ENSZ-székházat is lehetne építeni, de egy aligátorterráriumot mindenképp. Aztán folytatjuk suhanásunkat a sötét és nyirkos november végi éjszakában, amely semmit sem vesz el megszólalásaink szenvedélyességéből. De amikor Mirek kitett az Úvoz végén, a gótikus katedrális most már éjszakai árnyéka közelében, a lány azt mondta, hogy ő is kiszáll. (...) A kocsiban még mindannyian tegeződtünk, de most már nem tűnt helyénvalónak. Azt kérdeztem tőle: – Magának is lakik itt valakije? Valahol itt a Mendel téren? – Nem lakik itt senkim – mondta, és összehúzta magát a kapucnis piros bársonykabátjában, és elkezdett reszketni a hidegtől. – Még sosem jártam itt. – Mirek elvihette volna egy szállodába. De tudja, mit, nem gond, én is elvihetem. – Nincs pénzem szállodára. És nem is akarok szállodába menni. – Aha – feleltem, mert nem tudtam, mit mondjak. Megálltam, és néztem őt. Ahogy lóg a vállán egy nagy fekete ridikül. Az egyetlen csomagja.

LUBOMÍR MARTÍNEK MUŠKÁTOVÝ OŘÍŠEK

(1954, České Budějovice) Élt Prágában és Párizsban, 1989 óta Csehország, Franciaország és a világ különböző pontjai között ingázik. Sokféle fizikai és szellemi munkát végzett, egész életében írt és utazott. Esszéisztikus jellegű munkássága forma és tartalom lehetőségeit, illetve határait vizsgálja, tematikailag az emberi lét, az identitás és a kommunikáció kérdéseit feszegeti. Martínek mindig is jelentős kritikai figyelemnek örvendett, és számos irodalmi díjjal tüntették ki (A Cseh Irodalmi Alap Díja, Magnesia Litera, Tom Stoppard-díj). Szövegei eddig angol, francia, német, lengyel, szlovén, svéd és orosz fordításban jelentek meg. Feljegyzésekből és töprengésekből felépülő önéletrajzi könyvében, amelyet egy indonéziai utazás ihletett, Lubomír Martínek többek között határozottan állást foglal a felszínes élményhajhászaton alapuló életmód ellen. A Muškátový oříšek (2012, Szerecsendió) így nemcsak egy „antiturista” egyéni hangvételű útleírása, hanem élesen polemizáló eszszé „azon ember mindennapos kötelességeiről”, aki úgy döntött, hogy utazásai során szembeszáll a gondolati sztereotípiákkal és kulturális előítéletekkel. Martínek, elsősorban Joseph Conrad és Robert Musil regényeiből merítve példát, a gondolkodás és stílus fegyelmezettségére törekszik, mely előfeltétele az eredeti kifejezésmódért folytatott küzdelemnek.

Revolver Revue, Praha 2012, 80 oldal, ISBN 978-80-87037-45-4 www.revolverrevue.cz Szerzői jogok: lubmartinek@volny.cz Fordította: Koloszár Péter, peter.koloszar@gmail.com

SZERECSENDIÓ Valamilyen ünnep van, az utcákat szokatlanul tisztára söpörték, minden zárva, de pénzt váltottam, az internet működik. A lényeg, hogy nyitva vannak a padangok, amik büféjellegű éttermek eredetileg a szumátrai Padang városból. Tizenegy hónapig vártuk őket. A Sumbar Hidup padang gyanúsan üres, a választék szűkös. A Puteri Minang padangban minden a régi. Duzzanat van a fülem mögött. (…) Az orang indonézül férfit vagy embert jelent. Ezért az orángután erdei férfi. Egy osztrák férfi logikusan orang Austria. A fehér ember orang putih. A bennszülött orang hitam, vagyis sötét ember – így nevezik ők saját magukat. Örökös gondom elsősorban az orang pendekkel van, ami kis ember vagy törpe. De itt így hívják a mitikus floresi embert. (…) Ücsörgős este az első Lord Jimmel. Lord Jim az az ember, aki megértette, milyen könnyű elveszíteni a büszkeséget, és milyen nehéz visszaszerezni. Az erejét abból meríti, hogy sikerült kiszabadulnia azok karmai közül, akik az egyetértését akarják. A közreműködés nagyon gyakran összemosódik a bűnrészességgel. A függetlenség öröme ellensúlyozza a veszteségek nagy részét. A folyton változó és mindig kifürkészhetetlen körülményeknek nincs jelentőségük, a lényeg a koherenciában rejlik. Ők azok, akik azzal erősítenek minket, hogy tartanak valahova, még ha a mi életünkön csak átsuhannak is. Az úszás okai túl patetikusak ahhoz, hogy mindet ki lehessen fejteni. Annyit azonban le lehet szögezni, hogy a Lord Jimek jelentik az egyik okot. A Lord Jimek bizonyítják, mennyire nem számít a származás, a műveltség, a társadalmi helyzet, a ruházat, a nem vagy a foglalkozás. Ők azzal válnak nélkülözhetetlenné, hogy feltárják a kimondhatatlan dimenzióit, és olyan emberhálót alkotnak, akiknek nem fontos, milyen nyelven fejezik ki magukat. Nem csak a nyelvek sokasága akadályozza, hogy az összeesküvők választott testületeket hozzanak létre, az óvatosság a sejtjeikben rejlik. Nem az ellenségeik egyesítik őket, hanem a természetük, jóllehet a különböző helyek és korszakok hatásainak vannak kitéve. Röviden szólva olyan emberek, akik azon vannak, hogy megkíséreljék a közeledést. Másként mondva tulajdonságok nélküli nők vagy férfiak. Éppen ezért van belőlük kevés. Velük kezdődött a fűszer-szigeteki út is.

MARIE MICHLOVÁ SMRT MÚZ

(1989, Prága) Történelem szakon végzett a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karán, jelenleg doktori tanulmányait végzi, szűkebb szakterülete Nagy-Britannia, ezen belül Skócia 18-19. századi történelme és az orvoslás története. Egyetemi oktatóként, újságíróként és történészként dolgozik. Smrt Múz (2012, Múzsák halála) című regényén kívül két ismeretterjesztő kötete jelent meg a csehországi mindennapokról az első és a második világháború idején. A Múzsák halála című regény egy rendkívül jól megírt prózai mű, amely a képzelet és a valóság rendkívül ügyesen szőtt kombinációján alapszik. A főszereplő, John Smith a kor irodalmi nagyságai oldalán járja Skóciát a 19. század első felében, s közben, mintegy akaratlanul, ő is egy lesz közülük. Az egész regényt átszövi a finom humor és amellett, hogy rendkívül szórakoztató és olvasmányos, a szerző az adott kor irodalmi életének igen mély ismeretéről tesz benne tanúbizonyságot – a történelmi szereplők szájába adott szövegek például valós kijelentéseiken alapulnak. A mai cseh prózairodalomban semmi sem hasonlítható Marie Michlová regényéhez.

Marie Michlová

SMRT MÚZ

Torst, Praha 2012, 516 oldal, ISBN 978-80-7215-433-3 www.mariemichlova.com www.torst.cz TORST

Szerzői jogok: michlova.marie@seznam.cz Fordította: Forgács Ildikó, forgacs.ildi@gmail.com

MÚZSÁK HALÁLA Bár sokáig fontolgattam a dolgot, végül úgy döntöttem, sosem fogom megírni az emlékirataimat. Szeretném tehát lebeszélni önöket arról, hogy végighallgassák történetemet, mert attól tartok, olyan elvárásaik vannak, amelyeknek, ha csak az igazat mondom, nem fogok tudni megfelelni. Elég öreg vagyok már, és mint a legtöbb öreg ember, szívesen emlékszem vissza egyes pillanatokra, amelyeket rég belepett már az idő pora. Ilyenkor elképzelem, hogy az emlékirataimat írom. Egyszer eljutottam odáig, hogy leírtam: „Nagyapám volt az egyetlen ember, aki hitte, hogy híres író lesz belőlem. Remélte, hogy megtanulok zongorázni, elsajátítok több idegen nyelvet, s hogy társasági életem is egyre színesebb lesz majd… Hogy tömör legyek, túl nagy elvárásokkal volt irántam. Hat testvérem volt, akik mind birtokában voltak azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket nagyapám énbennem hasztalan keresett. Sosem értettem meg, miért éppen hozzám fűzött ilyen reményeket és miért élt abban a hitben, hogy én leszek az, aki megvalósítja az ő álmait.” Nem túl jó kezdet, ugye? Ezért hát nem is folytattam. Azt hiszem, nem tudnám papírra vetni egyetlen részletét sem annak, ami valójában megtörtént, merthogy egész életemben csak arról írtam, ami a fejemben játszódott le. Az írói kezdetek néha nagyon nehezek. Az asztalnál görnyedtem, a tollszárat rágtam és ujjammal maszatoltam az áthúzogatott verssorok végén ejtett pacákat. Aztán piszkos mutatóujjamat a nyitott Milton kötet lapjaira nyomogattam, miközben nagyapa ide-oda járkált, a földet nézte és hallgatott, nehogy megzavarjon az alkotás folyamatában. Csakhogy én nem alkottam, hanem magamban a szélnek könyörögtem, hogy söpörje le a könyvek lapjairól a betűket és vigye el őket jó messzire. Ha ezeket a gondolataimat versbe tudtam volna szedni, nagyapám talán elégedett lett volna, de én nem tudtam verselni, és a nagyapám nem volt elégedett – valahogy így fogalmazhatnám meg alapvető problémámat. – Nap mint nap négy órát áldozok arra, hogy verseket olvassunk együtt, hogy végre megtanulj verset írni – mondta nagyapa. – Én türelmes vagyok, te pedig tehetséges! Ha csak egy kicsit is igyekeznél, már rég híres költő lehetnél! Csak akarnod kellene! Az egyetlen dolog, amit valóban akartam az volt, hogy nagyapámnak végre fogyjon el a türelme, vagy, hogy szerény tehetségemet józanabbul szemlélje.

JAN NĚMEC

HRA PRO ČTYŘI RUCE (1981, Brno) Író, szerkesztő és dramaturg, Hra pro čtyři ruce (2009, Négykezesek) című első prózai művéért Jiří Orten-díjra jelölték. A František Drtikol fényképész életét feldolgozó terjedelmes regénye, a Dějiny světla, (2013, A fény története) elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját és a Cseh Könyv díjat, valamint jelölték a Magnesia Litera és Josef Škvorecký-díjra. A regény szerzői jogait összesen kilenc országba adták el, beleértve Magyarországot is. A szerző szerkesztőként dolgozik a Host kiadónál és folyóiratnál, emellett a Respekt hetilap munkatársa. Írásait eddig 11 nyelvre fordították le. Elsőre úgy tűnhet, mintha a kilenc elbeszélést tartalmazó bemutatkozó kötet szerzői különböző személyek lennének. Egyik sem hasonlít a másikra. Ez a tény azonban nem széthulló stílusról árulkodik, hanem Němec ötletgazdagságáról. A helyszín egy börtöncella, egy illathelyiség, egy bevásárlóközpont, egy autóbusz belső tere. Változik az elbeszélő, sokszorozódik a szemszög, a személyek eredetisége meglepetést kelt. Az összekötő kapocs pedig egy „majdnem szerelmi“ viszony. A szövegek olvasásakor átélhetjük az elbeszélés, a sejtetések és a váratlan slusszpoénok örömét, amelyek ereje nem száll el az utolsó elolvasott sorral. Röviden: ez a könyv határozottan felülmúlja elsőkönyves elképzeléseinket.

Host, Brno 2009, 224 oldal, ISBN 978-80-7227-291-4 www.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Juhászné Hahn Zsuzsanna, hahn.zs@gmail.com

NÉGYKEZESEK Az árnyékok lassan hosszabbá váltak, a nap átadta helyét az éjszakának és úgy tűnt, Rybárik küldetése ma véget ér. A durva fapadon ült, és panorámaszerűen végignézett a horizonton, kész csoda, hogy nem törte ki a nyakcsigolyáját, mint legutóbb, mikor hagyta, hogy túlságosan elragadja az elé táruló kilátás az egyik dombról, amelyre zihálva felkaptatott. Élvezte a költészetet és a fürdőzést, jó néhány év után újra heroikus küzdelmet vívott némi erotikus élményért; most már legfőbb ideje elmenni az anyjához, aki már biztos türelmetlenül keresi ragasztóval a kezében. Még egyszer végignézett a környező kaszálókon és erdőkön, belenézett a napba, és ő is üdvözölte őket a napsugár után, amely már délután úgy tűzött a szemébe, mint a vékony kötőtűk, és aztán telefröcskölte velük ezt a napsütéses napot. Elfogyasztotta a kolbászt és a fürdős táskával a hóna alatt visszaindult az autóhoz. Ugyanabban a pillanatban egy földkiugrás mögül előbukkant a lány, ahogy Rybárik, már ő is fel volt öltözve, és izgatottan integetett neki. Mi az ördögöt akarhat? Rybárik összerezzent, mint ahogy egy befőttekkel teli polc rázkódik meg. Mikor fürgén pajkoskodott körülötte szatír módjára előre-hátra lépve, a lány fiatalos ravaszsággal nem árult el semmit, és olyan arcot vágott, mint aki boldogan szundikál; a férfi már érthető módon nem tudta, és tulajdonképpen nem is akarta megveregetni a vállát és rámutatni felséges arányaira. Most meg ünnepélyesen megszólítja, hogy feljelenti szexuális zaklatásért, ha... ha mi? Milyen iszonyatos feltételt kell teljesítenie, hogy megmeneküljön? - Bácsikám, nem Letovicén keresztül mész véletlenül? - kiáltott neki a lány, mikor közelebb ért, - nincs most mivel elmenjek innen. Rybárik mélyet sóhajtott; a subjuntivoval telezsúfolt élet nem ér véget, még a peremen sem. De nem tartott sokáig a megkönnyebbülés, mert közben rájött, hogy tényleg Letovicén keresztül megy, arra a legrövidebb, és most nehezen tudná letagadni ezt a tényt és másodszor is megbántani az egyszer már megbántott lányt. Mégsem viselkedhet most ő is ugyanúgy, mint azok a sihederek, esze ágában sem volt! Francia galantériájával tehát intett a fejével a vajszínű szedán felé, kinyitotta a lánynak az ajtót, a hátsó ülésre letette a holmiját és egy pillanattal később eltökélten és mégis kicsit idegesen elfordította a gyújtáskulcsot.

PATRIK OUŘEDNÍK DŮM BOSÉHO

(1957, Prága) Prózaíró, műfordító és esszéista. Az általános iskola elvégzése után könyvesbolti segédként, segédlevéltárosként, raktárosként és betegszállítóként kereste kenyerét. Az 1974-1976 közötti években színjátszást és színházi rendezést tanult a prágai Művészeti Népiskolában. 1985-ben Franciaországba emigrált. Francia nyelvből (Rabelais, Jarry, Queneau, Beckett, Vian stb.) és franciára (Vančura, Hrabal, Holan, Skácel, Holub stb.) egyaránt fordít. A Mezítlábas háza egyetlen kötetbe sűríti az Ouředníket mint szerzőt és fordítót egész életében végigkísérő érdeklődési területeket és szenvedélyeket: érdeklődését a nyelvi és stilisztikai gyakorlatok iránt, a játékosságot és a kísérletezést, a megszállott törekvést arra, hogy az írást a komikus reflexió révén némileg súlytalanítsa, a könyvet pedig a misztifikáció finom ködébe burkolja. Az olvasó egy útvesztőbe lép be, melyben mindenfelől különböző kultúrák és társadalmi rétegek hangjai szólalnak meg, s egyaránt beszélnek irodalmi nyelven és zsargonban, líraian és expresszíven. Banális, közemberi dialógusok parafrázisaival és ironikus változataival, orvosi feljegyzésekkel vagy a fekete krónika híreivel találkozunk, intellektuális anekdoták hangzanak el stb.

Paseka, Praha 2004, 96 oldal, ISBN 80-7185-672-X www.paseka.cz Szerzői jogok: info@pluh.org Fordította: G. Kovács László, gkovacslaszlo@hotmail.com

MEZÍTLÁBAS HÁZA és Horažďovicében És Horažďovicében egy ember a kocsmába ment és ott ült és sört ivott, egy másik pedig azt mondja neki, hogy milyen dülledt a szemed, de én majd kicsipkedem, és ki is csipkedte. Aztán megjött a kicsipkedett szemű ember fivére, és sírva fakadt és megölte azt a másikat, s vele együtt még hármat, akik nevettek az egészen, egy negyediket pedig véletlenül átszúrt egy tőrrel, amikor támadásba lendült. Őt aztán a felsőbbség a bakó kezére adta, s amikor a kivégzés befejeződött, a hóhér segédjébe belecsapott egy villám, ez pedig úgy szétugrasztotta az összes nézőt, hogy hárman még meghaltak az úton, ahogy lélekszakadva futottak. És így lett a sörivásból tragédia, melynek során tíz férfi holtan végezte, s nem maradt más, csak az a vak a kicsipkedett szemével, akiből patikus lett Sušicében, ahol csak morzsolta a port és keverte a vizeket. és egy másikat, Radešovból valót És egy másikat, Radešovból valót átszúrt egy nyugalmazott csendőr, így hát hazament és ráparancsolt a feleségére, hogy vetkőzzön le, hogy ő magához térjen. De mondja neki az asszony: Ó, én uram, minek vetkőznék, hiszen elhaláloztál. Ő meg mondja az asszonynak: Nekem ez, asszony, mégis olyan furcsa, kedvem van a dologhoz, pedig halottnak kéne lennem, vetkőzz hát, kedves galambocskám, s addig beszélt hozzá, amíg a nő le nem vetkőzött. S aztán együtt voltak az ágyban, és ő döfölte az asszonyt, de állandóan az járt a fejében, hogy is van ez. És este felkereste a szomszédot, és megkérdezte, való lehet-e, hogy ő halott, holott az asszonyát döfölheti. És a szomszéd dühbe gurult, és így szólt: De hiszen téged átszúrtak, holtabb vagy a halottnál, minek mászol ide hozzám, és nekiesett a lábszíjjal. És az egész faluban nem beszéltek senki másról, csak róla, erről a halottról, s az asszonyát nagy szégyen érte, mert egy halottal hált. És már senki volt hajlandó szóba állni vele, a gyerekek pedig kövekkel hajigálták.

IVA PEKÁRKOVÁ LEVHARTICE

(1963, Prága) Író és publicista. Mikrobiológiát hallgatott a Károly Egyetemen, de 1985-ben az USA-ba emigrált. 1997-ben egy időre visszatért Prágába, rövid ideig dolgozott a Mladá Fronta DNES napilap szerkesztőségében, 1997–2005 között Prágában élt, majd Angliába költözött. Közel húsz kötete jelent meg. Legutóbbi regényei „egy fekete-fehér állattrilógiává” állnak össze: Sloni v soumraku (2008, Elefántok az alkonyatban), Levhartice (2013, Leopárdnőstény), Pečená zebra (2015, Sült zebra). Könyvei angolul, németül, spanyolul és szlovénül jelentek meg. A Levhartice (Leopárdnőstény) című kötet főhősnője egy átlagos cseh nő valamivel túl a negyvenen, akinek átlagos házassága széthullott. Milla Angliába megy, ahol mindenféle férfiak karjaiban gyógyítja ki magát saját feleslegessége érzéséből. Aztán az egyik szerető elviszi a családjába „fiatalabb feleségként”. Az új családja afrikai, de csak az apa született ott. Milla ismeretlen kultúra iránti lelkesedése a kis fekete angliai gyerekeket is megfertőzi, akiknek fogalmuk sincs Afrikáról. Amikor ezt a családot is szerencsétlenség éri, Milla a gyerekekkel és a feleségtárssal együtt próbál vele megbirkózni - afrikai módon.

Mladá fronta, Praha 2013, 240 oldal, ISBN 978-80-204-3038-0 www.pekarkova.blog.idnes.cz www.mf.cz Szerzői jogok: ivapekarkova@gmail.com, maria@sileny.de Fordította: Pénzes Tímea, penzes.timea@gmail.com

LEOPÁRDNŐSTÉNY A törzsfőnök feltette a tetejére az utolsó hótéglát. Csoszogva megkerülte az iglut, megérintette a kötéseket, meggyőződött róla, hogy a hótéglák szilárdan tartanak. Elégedetten cuppantott a szájával. A nő előtt feltárult a fagyos nyílás. Nem volt sötét. A megjegesedett havon keresztül áthatoltak a napsugarak és az iglu belsejében világos volt. A talajra egy régi és kopott fókabőrt dobtak le neki. A törzsfőnök - magasztos és egyben hétköznapi gesztussal - intett, hogy másszon be. A többiek félkörbe álltak körülötte, és ugyanazzal a hétköznapi, de mégsem hétköznapi arckifejezéssel várakoztak. Temetési iglut öregasszonyok számára elég gyakran építettek, a halál gondolata mégis különös fényt izzított fel a szemükben. A nő ordított. Könyörgött. Kérlelt. Fenyegetett, még ha nem is volt mi-vel. Karmolt, harapott, rúgkapált. Sírt, mígnem az arcára fagytak a könynyek. Bekergették az igluba, és az utolsó hótéglával befalazták a bejáratot. (...) A nő öklével verte a zengő, átlátszó falakat. A jeget rózsaszínre festette a vér, de egy arasznyit sem mozdult. Rúgta a falat, a fejével ütötte. Aztán megpróbálta felhevíteni a tenyerével, rábírni, hogy engedje ki őt. De nem volt benne elég melegség. Összekuporodott a bűzlő fókabőrön. A hideg bekúszott a húsába és a csontjáig hatolt. Az ujjaiból jégcsapok lógtak és a zsigereiben már érezte annak a csúcsát, amelyik hamarosan belenő a közepébe, és végez vele. Tudta, hogy meghal, de már nem rémisztette a gondolat. Az iglura csöndben szitált a hó és minden ráhullott hópehellyel nőtt benne a meggyőződés, hogy már valóban öreg, hogy megérdemli a halált. Mielőtt megfagyott a szíve, már majdnem mindegy volt neki. De mi történik? A test másik közepéből, arról a helyről, ahonnan gyerekek születnek, abból a nyílásból, ahol olyan kellemes csiklandozást érzett, amikor valamelyik vadász odabújt hozzá a szőrmén, meleg terjengett. Izzón. Mintha tűzhányó születne benne. Megolvasztotta a ráhullott havat, és a jégcsapokat langyos vizű pocsolyákká változtatta. Átforrósította a melegével, és életre keltett. Új életre? Abban nem volt biztos, de határozottan élet volt.

MARKÉTA PILÁTOVÁ TSUNAMI BLUES

(1973, Kroměříž) Költő, prózaíró, gyerekkönyvíró és fordító. Spanyol-történelem szakon végzett. A Respekt hetilapnál és a prágai Instituto Cervantes-ben dolgozott. Csehtanárként gyakran tartózkodik Latin-Amerikában, írásaira inspirálóan hat az ottani kultúra és társadalom. Három prózakötete jelent meg: Žluté oči vedou domů (2007, A sárga szemek hazavezetnek), Má nejmilejší kniha (2009, Kedvenc könyvem) és Tsunami blues (2014). Kétszer jelölték Magnesia Litera és Josef Škvorecký-díjra. Könyvei német, holland, lengyel, portugál, spanyol és bolgár fordításban jelentek meg. A fiatal trombitás, Karla Klimentová 2004 decemberében a cunami pusztító hullámainak következtében nemcsak a szüleit vesztette el, hanem a zenélés, zeneszerzés képességét is. Csak egy kubai jazz-zenészre, Lázaro Milóra számíthatott, aki a blues-on kívül anyanyelvét, a spanyolt is megtanította neki. A rémült kislány egyszeriben a karizmatikus tanárnő, Jenůfa Topinková mellett találja magát. A cseh hispanológia veteránjának megvan a maga titka, és váratlan kaland elé állítja Karlát. A Tsunami blues a fiatalság és az illúzió elvesztéséről, az új élethez vezető útról szól, de elénk tárja a kubai cseh vonatkozásokat is.

Torst, Praha 2014, 304 oldal, ISBN 978-80-7215-474-6 www.marketapilatova.webnode.cz www.torst.cz Szerzői jogok: info@pluh.org Fordította: Barna Otília, obraun@volny.cz

TSUNAMI BLUES A távolban tűnt fel. Egy hullám hátán araszolgatott a látóhatár magasságában egy széles deszkán, evezővel lökdöste magát előre. Egy szörfös lány, gondoltam. Árnyéka egész a lábamig nyúlt, és végeláthatatlan fekete csíkként szennyezte be az eget. Lassan haladt, kimérten lapátolt a víztömegen, amely őrült sebességgel iramlott alatta. Haja tömör, fekete copfba fonva, egyik kezében az evező, a másikban egy csont, amelybe időnként belefújt. Elég volt egy fújás, és a hatalmas hullám egy újabb vízi szörnynek adott életet. Dühösen köpte ki, a szörfös lány kissé megbillent, és átevezett az újonnan született hullám hátára. Vajon meddig képes a hullámok hátán lovagolni? Mintha nem tudnám, hogy az örökkévalóságig. Egy baglyot láttam a parton. Barna volt és kicsi. Nem tudom, nézett-e. Csak oldalra fordította a fejét. A homok olyan volt, mint a hó. Fehéren ragyogott a holdfényben. Éjszaka volt. A víz nem morajlott. Nesztelenül vesztegelt előttem. Ahogy ezt majd az elkövetkező ezer évben is teszi. Egész éjjeleket meregettem leégett világosbőrű kezemmel a mozdulatlan vizet. Vízhullámok. Szolitonok. Beszélt róluk. Megállás nélkül ezekről hadovált. Arról áradozott, hogy a szolitonok nem tudják elpusztítani egymást, csak egyesülni tudnak. Egy tonnányi locsi-fecsi a szolitonokról. Emlékszem rá. Ülök. Majd fekszem. A bagoly a fejét forgatja. Kicsi, barna fejét. Lábamat a homokba fúrom a tollal teli vízfelszínig. A végtelen, ősi, nyomasztó víz bagolytoll-hullámai. Alattam áramlanak. Vészjóslóak. Tompák, mint a rozsdás, fékehagyott tankok. Megtelnek emberekkel. Rétegesen egymásra préselődnek bennük, magukba szívva azt a kifejezéstelen hangot. A szörfös lány hangját, aki még azon a hülye csontján sem képes játszani. Szívós a lány, nem hall semmit. Hamisan játszik, nyüszög, mint egy haldokó egér. És amíg ő játszik, a víz eltökélten ront be a házak dobozaival tarkított sík városokba, lerágott tetemekként hajigálva maga előtt az épületeket. Körös-körül a töredező pálmák száraz recsegése foglalja keretbe a vizet. A fák elhajlanak azok testének súlya alatt, akiknek még volt idejük felkapaszkodni rájuk. Száraz recsegés süvít a széllel, benne a szürke ón felhígult bűze. Aztán a hullám mindent a mélybe hajít és széttapos, majd köp egyet, mielőtt nekiveselkedne egy újabb, ismeretlen, koszos helynek.

JAROSLAV PÍŽL

SBĚRATELÉ KNIH (1961, Prága) Színjátszást és művészettörténetet tanult. A kilencvenes évek első felében szabadúszóként tevékenykedett, dolgozott a Cseh Rádió és a Cseh Televízió számára. Emellett a verseit adta elő, Csehországon kívül Németországban, Ausztriában és Dániában is. 1995 óta a prágai Jaroslav Ježek Konzervatórium oktatója, először a dráma tagozaton tanított beszédtechnikát, jelenleg a musical szakon vezet kurzusokat. A Könyvgyűjtők című regény cselekménye két síkon játszódik. Az elsőt a nem is olyan távoli jövő jelenti, melyben már csak lopással lehet irodalmi művekhez jutni, mert a könyvtárakat a közvélemény érdektelensége miatt bezárták; a másik sík egy ellopott könyvben tárul fel, s itt a Tahulu nevű, „ugróemberek“ által lakott bolygóra jutunk. A könyv a kalandregény és a sci-fi műfajának összekapcsolására törekszik, igencsak ötletes és elmés módon. Hasonlóan szuggesztív élményt ígér, mint amilyet Pížl költeményeinek olvasása nyújt.

Jaroslav Pížl

Sběratelé knih Petrov, Brno 2004, 216 oldal, ISBN 80-7227-195-4 www.ipetrov.cz

NAKLADATELSTVÍ PETROV

Szerzői jogok: pilot.z@volny.cz Fordította: G. Kovács László, gkovacslaszlo@hotmail.com

KÖNYVGYŰJTŐK A karzatok elcsendesedtek. Egy perccel később Latino megkezdettnek nyilvánította az októberi ugrások sorozatát, és hivatalosan is bejelentette a mai ugró nevét. Frederico Velasqués. A karzatokon kitört a lelkesedés, s a fokozatosan gyengülő taps egy pillanatig még ott hullámzott a nézőtéren. Aztán a nézőtér fölött sorokba rendezett lámpák fényereje egy szempillantás alatt a felére csökkent. Az egész helyszín félhomályba merült. A nézőtér elcsendesedett. Úgy tűnt, hogy a válaszfal egy villámgyors és könnyed mozdulattal a magasba emelkedik majd láthatatlanná válik. A technikusok megváltoztatták a metalínium polarizációját, s az most erről az oldalról áttetszővé vált. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, és a nyakát nyújtogatta. A hajnali szürkeségben úszó Terrárium üresnek látszott. A kupola csúcsáról egy hatalmas reflektor meredt lefelé, fénye tőrként hasította át a teret. Tristan szeme gyorsan megszokta a megváltozott fényviszonyokat. A kupola tetejétől néhány méternyire már látta a fényárban az ugródeszkát. A leviatánt azonban hiába kereste tekintetével. Tudta viszont, hogy az áthatolhatatlan árnyék hatalmas teret rejt. A ragadozó bárhol felbukkanhatott. Ráadásul a Terráriumnak volt egy föld alatti része is, amelyből a nézők szeme semmit sem láthatott. Most minden tekintet az ugródeszkára szegeződött. Lehet, hogy Velasqués már rajta állt, de a tükörmezőt létrehozó szkeletonnak köszönhetően még láthatatlan volt. A tükörmező védelme alatt neki tetsző módon és tempóban mozoghatott, de a leviatán által előidézett gravitációcsökkenés természetesen ott is éreztette hatását – ugyanúgy, mint a Terrárium térségének minden köbméterében. A szokásoknak megfelelően az ugrónak legkésőbb abban a pillanatban hatástalanítania kellett a védőteret, amikor az ugódeszkával megszűnt a fizikai kapcsolat. A szkeletont akkor hozhatta ismét működésbe, amikor talpai nyolcvan méterrel lejjebb ismét szilárd talajt értek. A szabadesés ideje alatt kizárólag akkor rejtőzhetett el a tükörmezőben, ha közvetlen életveszély fenyegette. S ha jutott rá ideje.

MAGDALENA PLATZOVÁ ANARCHISTA

(1972, Prága) három regény, két elbeszéléskötet és egy gyerekkönyv szerzője. Prágában nőtt fel, az USA-ban és Angliában tanult, MA fokozatot szerzett a prágai Károly Egyetemen. Színésznőként és fordítóként tevékenykedett, majd újságíró lett. 2009 és 2012 között New Yorkban élt, ahol megírta Anarchista című regényét és Kafkáról tartott kurzust a New York Universityn. Műveit lefordították angol, német, horvát, szlovén, holland és dán nyelvre. 2012 óta férjével és három kisgyerekével a franciaországi Lyonban él. Az Anarchista című regény a Manhattan utcáin táborozó, száz évvel ezelőtti és mai idealistákról szól. Egy nő árnyékában élő férfiról, a szeretetfüggőségről, a sírig tartó szerelemről, a felnövésről és az öregedésről. A történet egy megtörtént eseményből, a 19-20. század fordulóján egy pittsburgi vállalkozó ellen elkövetett merényletből indul ki. A tizenkilenc éves elkövető tizennégy évet tölt börtönben, és szabadulása után az amerikai anarchizmus egyik legeredetibb alakjává válik.

Torst, Praha 2013, 210 oldal, ISBN 978-80-7215-457-9 www.torst.cz Szerzői jogok: mplatzova@gmail.com Fordította: Balázs Andrea, balazsandreahanna@gmail.com

ANARCHISTA “Emberré válni, teljes emberré.” Alexander Berkman Már besötétedett, mire odaértem a Táborhoz. Egyenesen a repülőtérről érkeztem. Hűvös októberi este volt, szemerkélt az eső, enyhe nyugati szél fújt. A sziget déli csücskénél a szél felerősödött, és az apró ablakfüzérekkel kivilágított öreg bérházak közt örvénylett. Hátizsák, meleg dzseki és hálózsák volt nálam. Magamba szívtam a talaj és a köd nyirkos illatát, amiről bármikor felismerném Manhattant. Megálltam a táborhely külső szélén, a rendőrkordon határán: villogóval felszerelt személyautók, szállítmányok, rakfelületek. Rendőrök tucatjai esőköpenyben. A tábor az utcaszintnél lejjebb helyezkedett el, lementem a lépcsőn. Eleinte csak sötét nejlondarabokat láttam, a szél dagasztotta, csapkodta őket mint a szakadt vitorlát. Eltartott egy ideig, mire a megvilágított rézsűn felismertem az embereket. A keleti szögletben szorongtak, ahol a lépcső egyfajta amfiteátrumot képezett. Nyugodtan, rendezetten álltak, hagyták, hogy végigfolyjon rajtuk az esővíz. Ernyőjük nem volt. Egy lány magyarázta nekik a szavazás szabályait. A széllökésekben elveszett a hangja, de a közvetlen közelében állók minden mondatát hangosan megismételték, hogy az utolsó sorokban is hallani lehessen. Elindultam a keletről nyugatra húzódó, rögtönzött sátrak közt vezető főúton. Elhagytam a tábori konyhát és az ételért ide járó hajléktalanok sorát, a tájékoztató sátrat, a melegruha osztót, meg a sátrat, amin egy kitűzött cédula büszkén hirdette: Könyvtár. A tér alsó végében én tartózkodtam egyedül. Az utcán darutörzsek és az új Világkereskedelmi Központ megvilágított épülettorzói magasodtak. Megtaláltam a betongyűrűvel szegélyezett, megjelölt fát. Kartondarabok hevertek szerteszét. Kettőt megfogtam, az egyikre leraktam a hátizsákomat, a másikra pedig leültem. Elállt az eső. A száguldó felhőfoszlányok közt megpillantottam néhány csillagot. Elővettem a telefonomat és bepötyögtem az üzenetet: “Itt vagyok. A magányos fánál várlak. Jan” A következő pillanatban érkezett a válasz jelzése: “Öt perc. Marius”

ROMAN RÁŽ

LÁZEŇSKÉ DOBRODRUŽSTVÍ (1935, Prága) Próza- és forgatókönyvíró, színdarabok és rádiójátékok szerzője. Művészettörténetet és esztétikát tanult Brünnben, majd filmelméletet és dramaturgiát Prágában. Dolgozott a rádióban és televízióban is. Huszonöt könyvet publikált, amelyek közül néhány román és német fordításban is megjelent. 2015-ben Állam Irodalmi Díjra jelölték. Legújabb műve a Lázeňské dobrodružství (2014, a Kalandok a fürdőben) egy három részesre tervezett, az első világháború kirobbanásának centenáriumára kiadott regénysorozat első része. Román és bolgár nyelvű fordítása 2017-ben fog megjelenni. A Fürdőhelyi kaland című regény a 20. századi cseh irodalomnak azt a nagyszerű hegyományát folytatja, amely szerint a legtragikusabb történelmi tapasztalatok is föloldódnak az elbeszélés olvasmányosságában és hangulatteremtő közegében. Egy drámai fordulatokban bővelkedő szerelmi történet és gyötrelmes házasság elevenedik meg az osztrák-magyar monarchia utolsó évtizedében és az azt követő világháború idején annak minden fontosabb társadalmi feszültségével és osztrák-cseh nemzetiségi villongásaival. A több részre tervezett regényfolyam első kötete után a jótollú szerző majd az első csehszlovák köztársaság korába kalauzolja tovább olvasóit.

Akropolis, Praha 2014, 332 oldal, ISBN 978-80-7304-171-7 www.romanraz.cz www.akropolis.info Szerzői jogok: maria@sileny.de Fordította: Hrisztov Radmila, radmilka.hrisztov@gmail.com

KALANDOK A FÜRDŐBEN Augusztus 19-én, szerdán megkezdődött a szerb támadás. Menekül, aki csak teheti. Csoportokban és a saját szakállukra. Az országúton igyekszem a többiekkel. De sajnos torlódás alakult ki rajta a visszavonuló sereg miatt. Felrobbanó gránátok zajában fetreng a hadseregünk, a gyalogság, a tüzérség, a hadi konyha és a lovasság. Pánikszerűen menekülnek. Ahogy Lojzík mondja, az menekül meg, aki gyorsabb. Vissza a Drina folyóhoz. Ha nem halunk meg, holnap oda is érünk. Az éjszakát a kukoricásban vészeljük át. Lojzík és Bares hisznek a lánynak. Már párszor megmentett minket. Néhányan a mező felé veszik az irányt a fák alá, ahol feltehetően jobban lehet aludni. Biztosan kényelmesebb. Irigylem őket, de nem szeretnék Lojzíknak ellentmondani. Egy-két órán át fekszünk. Nem és nem jön álom a szememre. Nézem a holdat, a csillagokat, és arra gondolok, hogy ha most egy lehull, minden jól fog végződni. Hazamegyek és mindent újrakezdek. Muszáj őszintébbnek lennünk egymással. Marie, nem tudom mi taszít minket el egymástól folyton, lehet, hogy a büszkeség vagy a türelmetlenség, nem vagyunk egyformák, mindketten máshogy gondolkozunk, nem próbáltalak megérteni, éltem a megszokott módon, kicsit egymáshoz idomultunk, csak egy kis megértést szerettünk volna magunknak... Aztán valóban felfénylik egy hullócsillag az égen. Rövid ideig zuhan lefelé, majd hamar kialszik. Egy lélegzetvételig tartott az egész. Hirtelen, nem messze tőlünk, ahol a mieink úgy döntöttek, hogy a fák alatt térnek nyugovóra, valami szörnyűség történik. Halljuk a fájdalom vérfagyasztó sikolyait, az acél csengését, egyértelműen szuronyokét. Nem hallatszik egyetlen lövés sem, csak az összecsapódásuk és jajveszékelés. Egyetlen lövés nélkül, majdnem vakon, ott az emberek egymást ölik. „Gyilkolják őket“ suttogja Bares. „Ne mozduljatok. Halkan, halkan, különben elvesztünk.“ Összehúzzuk magunkat. Hallgatunk. Reszketünk a félelemtől. Azok, akik kényelmesen akartak aludni, már megismerték az ellenségeiket. Néhányan talán meglátták az arcukat is a hirtelen, baljós ébredéskor. Még mielőtt puszta kézzel megölték volna őket. Feltámad a szél, összekócolja a kukoricást, én meg majd meghalok a félelemtől, hogy az ellenség minket is... Aztán reggel lesz.

MARTIN REINER BÁSNÍK

(1964, Brünn) Költő, író és könyvkiadó. 2006-ig Plucháček néven publikált. Hat évig katonai iskolák hallgatója volt, nyolc hónapot töltött börtönben. 1992-től 2005-ig a cseh szépirodalomra specializálódott Petrov kiadó vezetője volt, 2006 óta a Druhé Město kiadót vezeti. Tizenöt könyve jelent meg, közülük néhányat angol és lengyel nyelvre is lefordítottak. Básník (2014, A költő) című regénye Magnesia Litera és Josef Škvorecký-díjban is részesült. A lebilincselő regény nemcsak Ivan Blatný életét mutatja be, de azt az irodalmi kontextust, korszakot és közeget is, amelyben a költő élt. Ízelítőt kapunk az Első Köztársaság irodalmi életéből, érdekes részleteket tudhatunk meg Blatný, Jiří Orten, Vítězslav Nezval és mások barátságáról, belepillantunk a német megszállás és a heydrichiáda borzalmaiba. Megismerkedhetünk azokkal az intrikákkal, amelyekkel hosszú éveken át együtt élt a cseh politikai emigráció, és a kommunista ügynökök külföldi tevékenységéről is lehull a lepel. Az eddig jórészt ismeretlen információk hadát sodró lendületű, érzelemgazdag szövegbe ágyazva tálalja a szerző.

Torst, Praha 2014, 600 oldal, ISBN 978-80-7215-472-2 www.martinreiner.cz www.torst.cz Szerzői jogok: reiner.cz@gmail.com Fordította: Csoma Borbála, csoma.borbala@seznam.cz

A KÖLTŐ „Sokszor kerítenek hatalmukba vad gondolatok a születésemet illetően. Kifelé az anyámból! Megölni, és kijutni végre… Nehezen születtem meg, úgy kellett kirángatniuk erre a világra.” És amíg Zdenka a szülésből próbál magához térni, a kis Ivan bölcsője fölé három tudós asszony hajol, akiket Lev inkább moiráknak nevezne, tudván, hogy a sorsot fonó istennők nem éppen jóságos nénikék. Költő lesz, mondja Klóthó. Léptei ingatagok lesznek, a búcsújárása céltalan, de soha nem téveszt irányt, teszi hozzá Lakheszisz. Háromszor hal meg, hogy elnyerje az örök életet, Punktum. Aláírás, Atroposz. Levet, az apát, közben kitessékelik a túlfűtött szobából, így csak az első tudós asszony jóslatát hallja meg, így is úgy hiszi, hogy éppen eleget hallott. Az igazi művészi adottság, ajándék és átok is egyszerre. Nem mondhatsz le róla, nem is tehetnéd. És ebből a varázslatos forrásból kell innod, amíg bele nem döglesz… Lev, aki a művészi sorsról már megtapasztalt egyet s mást, a jóslatok hatása alatt áll, és a fiatal költőt olyan féltő gonddal pátyolgatja, mint egy cserép begóniát. Amikor otthon van, a beteges gyereket a dolgozószobájában lévő magas könyvszekrény elé állítja, és a fiú már kilenc évesen német klasszikusokat fordít. Amikor valamerre szanatóriumban kezelteti magát, meséket küld levélben a kis Ivannak, rendszeres evésre és jó magaviseletre buzdítja. És amikor egy kis lelkesítés kell, mindig ott van kéznél a költő és műfordító, Bartoš Vlček, az író és drámaíró, Čestmír Jeřábek, a későbbi irodalmi Nobel-díjas Jaroslav Seifert, vagy Josef Chaloupka, költő és drámaíró, azzal a hirtelenszőke üstökével és faustosan vészjósló ábrázatával. Ezek az Irodalmi Csoport találkozóin, a Host folyóirat szerkesztőségi ülésein vagy csak úgy, egy pár szóra összeülve találkozgatnak a Gabonavásár téri tágas lakásban, és úgy váltogatják egymást a kétszárnyú ajtóban, mint a szent-figurák a prágai Orloj óratornyában. Mindnyájan fiatalok, az eljövendő hírnév még csak ígéret. A kedves kisfiút a térdükön höcögtetik, és nem szégyellnek a jelenlétében úgy beszélni az irodalomról, mint élet és halál kérdéséről. A haláléról elsősorban, ahogy az rövidesen megmutatkozik.

JAROSLAV RUDIŠ NÁRODNÍ TŘÍDA

(1972, Turnov) A legsokoldalúbb cseh szerzők egyike. Német és földrajz szakon végzett, író, újságíró, forgatókönyvek, színdarabok és rádiójátékok szerzője, irodalmi kabarét vezet, a Kafka Band nevű zenekar tagja. Nebe pod Berlínem (2002, Berlin alatt az ég) című első regényét, amely elnyerte a Jiří Orten-díjat, további prózakötetek követték: Grandhotel (2006), Potichu (2007, Halkan), Konec punku v Helsinkách (2010, A punk végnapja Helszinkiben), Národní třída (2013). Alois Nebel (2003–2005) című képregénytrilógiájából 2011-ben egész estés film készült. Könyveit tíz nyelvre lefordították. Magányos bunyósok klubja. A főhős, Vandam a várossal, a közelmúlttal és a család démonaival vívott párbajáról mesél. Volt drogfüggő, és ült börtönben. Lenyűgözi a hadtörténet, törzshelyén szívesen móresre tanítja, akit kell. Büszke rá, hogy az 1989 novemberi tüntetésen a Národní třídán ő ütött először, és így kirobbantotta a forradalmat. Durva, ugyanakkor melankolikus történet egy lakótelepről, ahol az emberek és a házak dacolnak a természettel és az elkerülhetetlen véggel. Rudiš legújabb, valós események által inspirált kötetete telitalálat.

Labyrint, Praha 2013, 150 oldal, ISBN 978-80-87260-55-5 www.labyrint.net Szerzői jogok: labyrint@labyrint.net Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

NÁRODNÍ TŘÍDA Bemész a kocsmába és körbenézel. Lehet játékterem vagy diszkó is, de nyugodtan próbálkozhatsz színházban vagy moziban is. De én leginkább kocsmába járok, főleg ide hozzánk a Severkába, ahova a faterom is járt, mielőtt kihányta a belét. Ugyanazon a helyen ült, ahol most én ülök. És ahol egyszer te is fogsz. Ígérd meg! Szóval bemész, és rögtön látod. Viselkedj úgy, mint egy felderítő. Azt a kopasz gyilokgépet inkább kihagynám. Ez a kettő is problémás lehet, dzsekiben vannak, nem látod a kezüket, csak a kidagadó bikanyakukat. Ez a kis kanári meg, tipikus köcsög, ezzel kár lenne kezdeni, már attól összeesik, ha ráfújsz. De ez a három, ezek korrekt ellenfelek lennének. Szeretem az egyenlő esélyeket. Ez az, amit a nők emancipációnak hívnak, nem? Egyenlő esélyeket mindenkinek. Csak nyugisan. Tolsz egy sört meg egy rumot, meg egy cigit, meg egy ropit, meg még egy sört, és közben körülnézel csajok után, akik viszont az ilyen késdobálókban, mint a Severka, nemigen szoktak üldögélni. Az egyetlen csaj, akire számítani lehet, a mi Luckánk a pultban. Még új itt, kicsit keménykedik, de manapság minden csaj keménykedik, én mondom neked, hogy csak fel akarnak húzni vele, kiprovokálni, hogy te még keményebb legyél. Hogy lenyomd őket. Csak így fognak szeretni. Egy lány se akar puhány meg rendes faszit, még ha azt is állítják. A rendes az hülye. Ezt jegyezd meg. Lucka jó nő. Mindene a helyén van. Szőkített haj. Szép fenék. Vékony láb. A melle éppen tenyérbe való. Néhány ránc meg karika van a szeme alatt, de melyik csajnak ne lenne tőlünk. A csuklóján két heg. Itt mindenkinek van valamilyen hege. Itt mindenki szaladt már bele az árokba vagy repült ki az üvegajtón. Itt mindenki esett már úgy pofára, hogy a földet csókolta egy darabig. Lucka az anyjától örökölte a Severkát. Aki végül nagyon gyorsan és szomorúan ment el, rák vagy mi, valami szarság, a temetésén mindenki ott volt. De ez már egy másik sztori.

MARTIN RYŠAVÝ VRAČ

(1967, Prága) Író és dokumentumfilm-rendező. Biológiát és forgatókönyvírást tanult. A prágai Filmművészeti Egyetem (FAMU) forgatókönyvíró és dramaturgia tanszékének vezetője. Dokumentumfilmjeihez hasonlóan irodalmi művei helyszíne is az orosz Távol-Kelet. Olyan emberek sorsa foglalkoztatja, akik kilógnak a többségi társadalomból - vagy az életfelfogásukkal, vagy a származásukkal. Cesty na Sibiř (2008, Szibériai utazások) című kötete Magnesia Litera díjat nyert, a németre is lefordított Vrač (2010, Vracs) című regényét pedig Josef Škvorecký-díjjal, a Bank Austria Literaris díjával, illetve újabb Magnesia Litera díjjal tüntették ki. A Vrač (oroszul orvos, de utal az orosz vralra is, ami hazugot jelent) című regény főszereplője egy Guszev nevű egykori színházi rendező, aki számos vidéki és kísérleti színházat megjárva jelenleg diszpécserként dolgozik a moszkvai köztisztasági vállalatnál. Guszev hivatásával összhangban a regényt átszövik az orosz irodalmi és színházi utalások, és a hős munkahelyeinek megfelelően két részre tagolódik: Gelendzsik (Kaukázus) és Bolsaja Nyikitszkaja (Moszkva). Az elbeszélő szakadatlan asszociációkból felépülő monológjában eközben groteszk módon kapcsolódik össze a szovjet múlt (az emlékei) és a posztkommunista káosz (a jelenlegi élete), valamint megmutatkozik az orosz valóság tartós abszurditása. Martin Ryšavý sajátosan intelligens, teljesen ideológiamentes képet rajzol Oroszországról. A valóság elemei egy mesterien megalkotott és ábrázolt fiktív világba épülnek bele.

Revolver Revue, Praha 2010, 252 oldal, ISBN 978-80-97037-29-4 www.revolverrevue.cz Szerzői jogok: martin-rysavy@volny.cz Fordította: Koloszár Péter, peter.koloszar@gmail.com

VRACS Ami engem illet, kérdezned sem kell: ahogy már mondtam, bármiből bármekkora mennyiséget belapátolok. Nincs bennem semmilyen blokkoló, semmilyen jelzőrendszer, hogy elég volt, a végtelenségig tudok falni és falni és falni. Aztán csak hosszabb idő múlva veszem észre, hogy megint telezabáltam magamat és rosszul vagyok, de evés közben nincs semmi figyelmeztető jel, ezért hát, ahogy te is látod, így nézek ki. Pedig fiatalon sudár legény voltam, olyan fess, hogy el sem tudod képzelni. Majd amikor visszaértünk Moszkvába, mutatok egy fotót, színházi intézetesekkel állok rajta, Kim még Nataskával van rajta, Julka Csapával, ott van Mirzin és Vjetrov is, meg Jurka Bgasev, még mind fiatalok és szépek vagyunk... Egyébként Jurka nemrég eljött elköszönni, mégpedig meglehetősen furcsa körülmények között. Én nem vagyok képes közvetlenül belelátni a felsőbb világokba, ahogy egykor Kim, éber állapotban, érted, én csak álmomban tudok néha ezt-azt meglátni, márpedig ez tényleg figyelemre méltó volt. Bgasev már több éve halott, és végig így járkált hozzám, az álom csodájának köszönhetően, ahogy mondani szokták, és mindenféle beszélgetéseket folytattunk egymással. De ebben még nem lett volna semmi különös, és soha nem is vontam le belőle semmiféle következtetést. Azt sem kezdtem hinni emiatt, hogy lehetséges a halottakkal beszélgetni, inkább csak azt gondoltam, hogy nagy ügy, véletlenül egy halottról álmodtam. Ezek a halál utáni beszélgetések Jurkával mindig összekapcsolódtak, hogy úgy mondjam, az idő perpendikuláris folyásával, ugyanis két gondolat, két éppen egymást váltó kép között létrejött egy bizonyos pillanat, amely elindította az emlékezetemben a párbeszédet. A morisville-i fantom című cseh film rejtett csínyére emlékeztetett, amiben minden egyes vágás közé becsempésztek egy filmkockát egy kísértet arcával. Ha a néző nem figyeli, láthatatlan marad, de ha összpontosít, észre lehet venni. És ugyanígy volt az esetemben Bgasevvel is: eleinte ugyanígy nekem sem tűnt fel a jelenléte, később azonban az emlékeimben felidéződött. Mindig olyasmiket mondtam neki, hogy végre tudomásul kellene vennie, hogy ő már halott, és most, a halála után be kellene látnia az összes hibáját, hogy a következő inkarnációjában ne ismételje meg őket. De ő folyton az életéről sztorizgatott, nyomta az idétlen vicceit, és az én szavaimra oda se bagózott. A történeteit nem jegyeztem meg, de a beszélgetésnek a puszta ténye, az érzelmi töltete megmaradt bennem, ezért juthatott az eszembe.

PETRA SOUKUPOVÁ K MOŘI

(1982, Česká Lípa) Próza- és forgatókönyvíró, felnőtt- és gyermekkönyvek szerzője. Forgatókönyvíró és dramaturg szakon végzett a prágai Filmművészeti Egyetemen (FAMU). 2011 óta dramaturgként működik közre tévésorozatok készítésében. Prózai műveiben formailag filmes tapasztalataiból építkezik, tematikailag pedig családi kapcsolatok felszíne alá nyújt betekintést. Első, K moři (2007, A tengerhez) Jiří Orten-díjat, a következő, a Zmizet (2009, Eltűnés, Napkút, 2016) Magnesia Litera díjat kapott. Kétszer jelölték Josef Škvorecký-díjra is. A sikereket további két kötet követte: a Marta v roce vetřelce (2011, Marta a betolakodó évében), illetve a Pod sněhem (2015, Hó borítja). 2014-ben egy gyerekeknek szóló könyvet is megjelentetett Bertík a čmuchadlo (Berci és a szimatoló) címen. Könyveit eddig nyolc nyelvre fordították. Az elbeszélés középpontjában néhány átlagember áll, akiket formálisan családi szálak kötnek össze, emberileg mégis nagyon távol állnak egymástól. Történeteik igazán és hitelesen csupán egyszer keresztezik egymást: egy véletlennek köszönhető tengerparti nyaralás során. A szerző első művében az emberek közötti kapcsolatok széthullásának és a teljes értékű kommunikációra való képtelenségnek már-már meglepő (tekintve, hogy milyen fiatal volt a könyv megjelenésekor) belső élményéről olvashatunk.

Host, Brno 2007, 204 oldal, ISBN 978-80-7294-234-3 www.petra-soukupova.cz www.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Juhászné Hahn Zsuzsanna, hahn.zs@gmail.com

A TENGERHEZ A bál nagyon jól sikerül. Tombola, társadalmi esemény a javából. Karolína és Mirek jól érzi magát, még Kája anyukája és apukája is táncol néhányszor. Mind eleget is isznak. De hát miért ne, hét kilométer hazáig, Mirek nem csinál gondot belőle. Senki nem csinál gondot belőle. Négy óra körül indulnak haza. Sötét van és havazik, de nem vészes. Karolína annyira részeg, hogy egy pillanat alatt elalszik az anyósülésen. Biztonsági öv nélkül. A szülők nem hisznek a biztonsági övben. Micsoda találmány! Mirek úgy vezet, mint egy állat, de ezt mindenki rég megszokta. Tapogatózva keresi a cigarettáját, átkutatja a zsebeit, megtalálja. Keresi az öngyújtót. Kájára néz, de a nő alszik. Tovább keres. Úgyis ismeri az utat, ezerszer jött már erre, csak néha pillant oda. Még mindig keresgél. Itt kell lennie valahol. Végül még a padlón is tapogatózik, a cigaretta vagányan a szája szegletében. Az úttest közepén megy, a szélei amúgy is havasak és jegesek. Nagyon kicsi a látótávolság. Szemben közeledik Vladimír, kisteherautóján pékárut szállít ki. Vladimír kabinjában kellemes illat terjeng, ő lassan és óvatosan vezet. Kisteherautója átlendül a kis dombon, az egyetlenen, ami a környéken van, Vladimírnek éppen hogy dudálni, Mireknek meg épp hogy csak a kormányt jobbra rántani marad ideje. Aztán az autók összeütköznek. Mirek szörnyethal. Anyuka, aki Mirek mögött ül, szintén. Kája néhány pillanattal később hal meg, mikor keresztülrepül a szélvédőn. Egyedül apukával ér még életben a kórházba a mentő. De az is csak egy hajszálon múlik.

PETR STANČÍK ANDĚLÍ VEJCE

(1968, Rychnov nad Kněžnou) Költő, író, drámaíró, esszéista. Felsőfokú tanulmányait a prágai Színművészeti Egyetem (DAMU) pedagógiai karán sem fejezte be. Dolgozott tanárként, illetve szabadúszó televíziós rendezőként. 1995 óta reklámfilmek forgatókönyvét írja. Prágában él. 2006-ig nagyrészt az Odillo Stradický ze Strdic álnéven írt, 2007-től viszont valódi nevén publikál. Szövegeit lefordították angolra, spanyolra, lengyelre, bolgárra, magyarra, litvánra és albánra. Senki nem hitte, hogy Augustin Hnát megszülethet, mégis megtörtént. Az anyja az erdőben fut az őzekkel. Az atyja a leghétköznapibb hígagyút választotta neki keresztszülőnek. A feje egy tojás, amiből furcsa ötletek angyalai kelnek ki. Élete rendkívül unalmas volna, ha nem állnának fenn a következő körülmények: egy mumushoz fűződő barátsága, a végtelenítő feltalálása, utazás Szibériába, egy kagyló iránt táplált megsemmisítő szerelem, két világháború és egy katonaszökevény. Petr Stančík új regénye a jellegzetes, vidéki környezetből merítő humoros horror műfaját képviseli.

Druhé město, Brno, megjelenés alatt www.druhemesto.cz Szerzői jogok: ardor@seznam.cz Fordította: Hanzelik Gábor, gabor.hanzelik@gmail.com

ANGYALTOJÁSOK A tolófájásokat csak este érezte meg, amikor a mezőn való egész napos gürcölés után elaludtak a házikóban. Nem gyújtott lámpát, csak úgy vaksin eltapogatózott az istállóba, és elvágódott egy köteg szénán. Hogy ne sikoltson, egy régi imakönyvbe harapott, és nyomott. Egy pillanatig minden rendben volt, Hnát feje már előbújt, de ebben a pillanatban a köldökzsinór rátekeredett a nyakára. Szerencsére nem fulladt meg, mert még nem is lélegzett, de egy tapodtat sem mozdult, sem előre, sem hátra. Alžběta érezte, hogy valami nincs rendben, és mikor kitapogatta a gyerek torkán a barázdákat, kezébe kapta a falra függesztett sarlót, óvatosan a saját testébe mártotta a hegyét, és elvágta az élő pórázt. Rögtön ezután Hnát úgy jött ki belőle, mint az a vonat az alagútból, amivel Smylavodára éppen akkor érkezett az új pap, Kadlub páter. A parasztok féltek, hogy a kémény szikrái felgyújtják a terményt, a tehenek tőgyeiben pedig megsavanyodik a tej a lokomotív zajától, ezért a nemrég kiépített vasútnak tisztességes ívben kellett elkerülnie a falut, és a megálló messze, csak a két temetőn − a közelebbi és nagyobb katolikuson, a szerényebb és távolabbi protestánson − túlra esett. Ahogy Kadlub atya lépdelt a meleg augusztusi estében, szorította a nehéz bőröndjét, amiben az új plébániára vitte a miseruhát, a kelyhet, egy ampullányi krizmát, egy befőtt savanyú uborkát, és Aquinói Szent Tamás sápadt sertésbőrbe kötött Summa heologiae-jának mind a tíz kötetét, az jobban égette a tenyerén a bőrt, mint a pokol kapujának kilincse. A hold az égbolton olyan világosan fénylett, hogy árnyékokat vetett, még ha csak amolyan elmaszatoltakat is. Ahogy Hnát először levegőt vett, az égen egy jel fénylett fel. Csak hát Smylavodán akkor éppen aratás volt, és senkinek sem volt ideje magasabbra nézni, mint amilyen magasan a kaszájával hadonászott. Prágában viszont mindenki a légi közlekedés legújabb találmánya, a forró oxigénnel töltött ballon röptét figyelte. A feltaláló ugyan egy kis ráccsal fedte el az égő lángját, mint a bányászlámpákon látható, hogy ne lobbantsák be a bányagázokat, de a ballon felforrósodott, és az égitestek törékeny körvonalait elfedte a légi közlekedőeszköz hidrogénes elhamvadása. Alžběta közben hagyta, hogy a fiát lenyalja a tehén, megmosta a teknőben, és gondosan bebugyolálta. Egyáltalán nem sírt, csak nyugodtan bámulta nagy kék szemeivel.

PETR ŠABACH

OPILÉ BANÁNY (1951, Prága) Művelődéselmélet szakon végzett a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karán. Műszaki szerkesztőként dolgozott a Pragokoncertnél, metodologusként egy kultúrházban, kb. hat évig éjjeliőrként a Nemzeti Galériában és szakreferensként Prága Főváros Galériájában. A Mladá fronta, a Kmen, a Práce és a Tvorba című lapokban publikált. Irodalmi művei alapján forgatta Jan Hřebejk Šakalí léta (Süvölvényévek), Pelíšky (Kuckók), Pupendo (Pupendo - Irány a tenger!) és U mě dobrý (Nekem jó) című sikeres filmjeit. Petr Šabach kreatív írás órákat tart a Josef Škvorecký Irodalmi Akadémián. 2016-ban megkapta a Karel Čapek-díjat. Kisregényében Petr Šabach újra visszatér fiatalkori emlékeihez. A három tizenhat éves jóbarát a felnőttek, a kocsmák és az első szerelem világával ismerkedik, és igyekszik megtalálni a maga színes élményeit. Elhatározzák, hogy elutaznak a tengerhez, ez jelenti számukra a nagy álmot, amelynek révén megszabadulhatnak a rendszer „fád hülyéitől“, a vécépapír-hiánytól és a „fontos“ elvtársak emlékműveitől. A lopott, öreg autóval megtett út azonban teljesen másképp végződik, mint várnánk.

Paseka, Praha 2001, 194 oldal, ISBN 80-7185-782-3 www.paseka.cz Szerzői jogok: horackova@paseka.cz Fordította: Balázs Andrea, balazsandreahanna@gmail.com

ÁRTATLAN SZESZCSAPDÁK Irigylem az amerikai írókat. Szerintem baromi könnyű nekik. Ezerszer könnyebb nekik, mint nekem. Először is: Amerikában élnek, és ott mindig történik valami. Ha pedig nem történik semmi (mármint ott, ahol egy ilyen író él), akkor odébbállnak egy kicsit. Másodszor: ott, ahol élnek, szépen berendezkednek, és rögtön mindent elneveznek, szóval, ha az ember kinyit egy könyvet, amit egy amerikai írt, azzal a kevés fantáziájával, amije van, otthon érezheti magát. Egy példa: „Nem messze a Clinton utcától, a Lower East Side-on születtem, pontosan a Morrison és a Tizenötödik utca kereszteződésénél. Csak néhány háztömbre a lóversenypályától.” Ennyi, és punktum! De mi lesz velem? Hogyan intézzem el magamban azt, hogy nem áll rendelkezésemre semmiféle lóversenypálya, semmiféle Tizenötödik utca? Mit írjak én? Hogy egy névtelen udvaron ülünk, ahol a szőnyegporolón kívül gyakorlatilag semmi költői nincs, eltekintve a beton járdalapok rései közt makacsul vegetáló kamillától? Hogy hallgatunk, eltekintve az olyasfajta megjegyzésektől, mint „Szerintem az idén minimum akkora lesz a cseresznye...” Na, megpróbálom bemutatni a haverjaimat. Mármint a két legjobb haveromat. Vagyis Honza Břečkát, akit kizárólag a vezetéknevén szólítottak („Fogd be a pofád, Břečka!”), és a süketnéma Víťát (neki nem kellett mondani, hogy fogja be a pofáját). Furcsa hangokat adott ki, és egy idő után megtanultuk, melyik mit jelent. Honza Břečka egy osztályba járt velem (vagyis inkább nem járt, ahogy én sem), olyanok voltunk, mint két testvér, bár a szüleink nem voltak oda egymásért. Nem vették jónéven, hogy együtt lófrálunk, de egyikük sem merte megakadályozni.

MAREK ŠINDELKA MAPA ANNY

(1984, Polička) Költő és író. Strychnin a jiné básně (2005, Sztrichnin és más versek) című verseskötetéért Jiří Orten-díjat kapott. Prózaíróként három évvel később debütált Chyba (2008, Hiba, Európa, 2011) című regényével, amelyet ugyanebben az évben Vojtěch Mašekkel képregénynyé átdolgozva is megjelentetett. Zůstaňte s námi (2011, Maradjanak velünk), illetve Mapa Anny (2014, Anna térképe) című novelláskötetéért Magnesia Litera díjban részesült. Holland, lengyel és magyar fordításban is jelentek már meg könyvei. A szerző legutóbbi könyvében is az emberi kapcsolatokkal foglalkozik, melyek időnként veszélyesek lehetnek, néha megromlanak, esetenként kiégnek. A történetek egyszerre intim hangvételűek és őszinték, érzékiek és intellektuálisak. Az erőteljes szövegek olyan kapcsolatokba engednek betekintést, melyek egykor szépek voltak, de idővel megromlottak, vagy már a kezdetektől sem igazán működtek, ám erről az érintetteknek fogalmuk sem volt.

Odeon, Praha 2014, 136 oldal, ISBN 978-80-207-1577-7 www.mareksindelka.wordpress.com www.pistorius.cz www.odeon-knihy.cz Szerzői jogok: info@pluh.org Fordította: Barna Otília, obraun@volny.cz

ANNA TÉRKÉPE Serdülőkorban az ember állandóan harcban állt a testével. A test ezidőtájt olyan volt, mint a félreszabott ruha: valahol valami mindig nyomott és szorított, mindenkinek megvolt a maga apró bogara. Mindenkinek úgy tűnt, hogy eláll a füle, hosszú a nyaka, túl egyenes vagy túl göndör a haja. És kivétel nélkül mindenkinek igaza volt: minden mindenkin túlméretezettnek látszott. A nemrég még apró gyerekfül hirte- lenjében túl nagy füllé, az ajkacska ajakká, a kobak fejjé nőtte ki magát. És akkor a szeplőket meg a bőrelváltozásokat még nem is említettük, mint ahogy az ádámcsutkákat sem, amik porcos ropogással nőttek ki szinte egy éjszaka alatt a rémült kisfiúk torkán. Senki sem tudta, mit kezdjen ezzel az egésszel, hogyan mozogjon ezzel az új matériával, miképp lakja azt be. Mindenki elszörnyedve bámulta arcát, fülét, ádámcsutkáját a vitrinek visszatükröződéseiben, az iskolai menzák üvegajtajaiban, a kanál domborulatában és a számológépek képernyőiben. Megállás nélkül forgatták fejüket, hogy ellenőrizzék, vajon még mindig ott meredezik-e az a szerencsétlen fül, áll vagy ádámcsutka. Ebben a fejlődési szakaszban senki sem kedveli túlságosan a testét. Még egy tizenkét éves kislány is faragatlanul néz ki. Egyszerre csupa kéz és láb mindegyik, minden teret betöltenek, állandóan felkapják a vizet, hajlamosak a pajzánságra, összebeszélnek, hisztérikusan sipítoznak és elpirulnak. Döbbent pillantásokat vetnek kidudorodó mellkasukra. Az egész olyan tavaszias – de valahogy rútul tavaszias, túlfeszített és túlontúl sóvárgó. Mennyire rettenetes egy ilyen trópusi lázálomban úszó iskolai osztály, az az egész ragacstól csípő nyüzsgés és burjánzás. Minden a közösülésre készülődik, amihez még egyik sem ért. Neked is megvoltak a magad rémálmai. Gyönyörű orrod pokollá tette az életed, mert neked túl nagynak tűnt. Képes voltál hosszú órákon át ezen rágódni. Egész napokat szenteltél az orrodnak. Végeérhetetlen, álmatlan éjszakákat. Az orrod életed minden területére klónozta magát. Szétterpeszkedett. Úgy kezdted fésülni a hajad, úgy borzoltad, hogy minél dúsabbnak hasson. Frizurád terjedelme volt hivatott palástolni az orrod méretét. Mindig hagytál egy arcodba lógó tincset – ugyan zavart a látásban, de nagyobb biztonságban érezted magad mögötte.

ONDŘEJ ŠTINDL MONDSCHEIN

(1966) Újságíró, irodalmár, DJ, rádiós műsorvezető, a Rádio 1 társalapítója. Recenzióírói, kommentátori és hírközvetítői munkákat is ellátott a ČTA ügynökségnél, a Lidové novinynél, a BBC cseh szekciójánál, a Týden folyóiratnál, jelenleg pedig ismét a Lidové noviny munkatársa. Íróként a Revolver Revue kritikai mellékletében mutatkozott be. Ő jegyzi a 2010-ben bemutatott Pouta (Bilincsek), illetve a 2014-ben készült Místa (Helyek) című filmek forgatókönyvét. A Mondschein nyugtalanító vízió egy közelebbről meg nem határozott katasztrófa súlytotta világról. A teljes agymosáson átesett túlélők egy csoportját látjuk, akik éppen egy olyan totalitárius államban élnek, amelyben az alárendelődés fejében egyfajta “pihenésként” ajánlják fel a leghűségesebbeknek a Dorma nevű virtuális világba való belépést. De a főhőst az elégedetlenség és az emlékek bevillanásai arra késztetik, hogy felfedezze, ki is valójában… Štindl anti-utópiája egy sajátos hangvételű, eredeti, és lebilincselő történet az emberi identitás kereséséről és a társadalom működéséről.

Argo, Praha 2012, 214 oldal, ISBN 978-80-257-0745-6 www.argo.cz Szerzői jogok: stondrej@volny.cz Fordította: Hanzelik Gábor, gabor.hanzelik@gmail.com

MONDSCHEIN A lenyugvó nap vöröses fényében a raktár falának foltjai inkább egy véres csata nyomainak tűntek. Az ablaknál álló férfiból csak a körvonalait látta, a levegőben szálló párafelhők a szavai tünékeny lenyomatát hordozták csak. Régebb óta beszélt már, fontos volt neki, hogy megértse, hogy elfogadja a döntése megfontoltságát. Igyekezett minél gyöngédebben kiejteni ezeket a szavakat, de a hangja mögött akkor is rejtélyes, sötét visszhang hallatszott. — Egyszer magad is arra jutsz majd, hogy igazam volt. Ha találkozunk, és nem fogsz megismerni, mert akkor már nem leszek az életed része. Ami most van, abból semmi sem lesz már a része. De lesz benne valami szennyezetlen jelenlét, és te boldog leszel benne. És én ezt észreveszem. Ez lesz az én csöndes megelégedésem. Túlságosan fáradt volt hogy ellenkezzen, vagy egyetértsen. A története végén csak fáradtság maradt benne, az izmok ízületek és érzékek tompa fájdalma. Az örökségévé válnak majd, a jövőre való utaltsággá, amit aztán úgysem tud majd továbbadni senkinek. A másik küldetésének betűi már kikezdték a karját, félt, hogy a munkaruhája ujjait átitató vér elárulja. Ha írni csak zsilettpengékkel lehetne, és csak a saját húsunkba, az emberek éreznék a szavaik súlyát, jutott eszébe. Az egyre növekvő foltokat letakarta a tenyerével. Úgysem vette volna észre, ahhoz túlságosan lekötötte a belőle áramló beszédfolyam. Végül elhallgatott, és felállt. A vállán megérezte egy kéz gyorsan múló érintését. A Vezér megvigasztalja a kishitűeket, de gondolatban már a nagy terveinél tart. Bezárta maga mögött az ajtót, hallotta, ahogy elforgatja a kulcsot. Egyedül maradt a raktárban. Szétnézett az ideiglenes cellájában, a porréteg alatt haszontalan limlom hevert. A halott elnök arcképe, rég megszűnt országok térképeinek atlasza, üres ananászos konzervdoboz. Valakinek nem volt ereje kidobni ezt a kis emlékeztetőt, azokra az időkre, amikor még ismerték az egzotikus gyümölcsök ízét. Zongorának támasztott, törött seprűnyél. Nem hagyta nyugodni ez a zengő belsejű, arrogáns almárium. Tévelygő hitének azon maradékára támaszkodott, hogy a dolgok nem történnek véletlenül. Szinte úgy érezte, itt az ideje egy utolsó szentimentális gesztusnak.

MAREK TOMAN

VELIKÁ NOVINA O HROZNÉM MORDU ŠIMONA ABELESE (1967, Prága) Prózaíró, költő, műfordító. A Károly Egyetemen végezte tanulmányait, majd a Cseh Rádiónál dolgozott, jelenleg a Cseh Köztársaság Külügyminisztériumának munkatársa. Költészetének és prózájának közös témája a generációk közti és családi kapcsolatok. Gyerekeknek készült műveiben történelmi kérdésekkel foglalkozik: pl. Můj Golem (2009, Prágai Gólem, General-Press, 2010). Legújabb, Veliká novina o hrozném mordu Šimona Abelese (2014, Szenzációs hírek Šimon Abeles szörnyű haláláról) című, felnőtteknek szóló regényében egy 17. századi megtörtént prágai esetet dolgoz fel. Művei megjelentek angol, finn, magyar és lengyel fordításban. A regény két idősíkon játszódik, amit Ladislav Albrecht archeológiai kutatásai kötnek össze. Egy 17. századi zsidó fiú, Šimon Abeles földi maradványait keresi, hogy megtudja halálának valódi okát. A legenda szerint a fiút saját apja ölte meg, miután a fiú úgy döntött, áttér a keresztény hitre. Az archeológusnak eközben eltűnik a saját fia. A megtörtént múltban és a fiktív jelenben váltakozva merül el az olvasó. Mindkét történet apa és fiú feszült viszonyával, illetve azokkal a visszaélésekkel foglalkozik, amelyekkel a médiumok gyűlöletet keltenek a társadalmi kisebbségek ellen.

Argo, Praha 2014, 451 oldal, ISBN 978-80-257-1181-1 www.argo.cz Szerzői jogok: maria@sileny.de Fordította: Balázs Andrea, balazsandreahanna@gmail.com

SZENZÁCIÓS HÍREK ŠIMON ABELES SZÖRNYŰ HALÁLÁRÓL Amikor a szolgálólány jelentette Hermannak, hogy egy fiú keresi, a férfi szíve összeszorult. Talán csak a segédet küldték utána a nyomdából, mégis rossz előjelnek vélte. A kelleténél keményebben utasította Mářit, hogy vezesse be a fiút. A következő pillanatban megreccsent a lépcső. Herman épp csak mély levegőt vett, amíg végigpillantott a dolgozószobájában tornyosuló, sikerét bizonyító könyveken. Elsőként a fiú arckifejezésére figyelt fel. Várakozás, remény és félelem különös elegye látszott rajta. Kerek arcát gyógyuló kiütések borították. Herman sajnálta a fiút, mégsem érzett iránta különösebb szimpátiát. Értelmesnek találta, gyerekarchoz képest túlságosan is okosnak. Inkább a fiú kalapját nézte. A fülére csúszott, nyilván kölcsönkérte egy felnőttől. A kabát furcsán lógott rajta, mintha idősebb testvérétől örökölte volna. A szegények öltöznek így; Herman csak egyre idegesebb lett. ( …) - Hirši – bökte ki a fiú, amint bezárult mögötte az ajtó –, hadd maradjak nálad! Herman alig kapott levegőt. A szobában csönd lett. Az ablak mögött hópelyhek szállingóztak a februári délutánban. A kandalló lángjai közt megreccsent egy fahasáb és Herman rájött, hogy képtelen kitenni a fiút. Hirš. Évek óta nem szólította így senki. Nem hívták Hiršnek. Ez a név a régi életéhez tartozott, amit lezárt, amit igyekezett elfelejteni. Remélte, hogy múltját elsöpörte, mint az elhasznált nyomdai szedést. A fiú levette a kalapját. Halántékáról tincsek omlottak le. Errefelé senki sem hordta így a haját. - Ne szólíts Hiršnek – mormogta Herman, miközben azon tűnődött, vajon Máří nem hallgatózik-e az ajtó mögött. – Mit akarsz tőlem? - Hirši mester – kezdte újra a fiú. - Elég. Ki se ejtsd ezt a nevet… Herman vagyok. HERMAN, érted? - Nem tette hozzá, hogy a vezetékneve Kawka. Az nem változott meg áttéréskor. - Herman mester, én Šimon vagyok. És… szeretnék keresztény lenni.

KATEŘINA TUČKOVÁ FABRIKA

(1980, Brünn) Író, művészettörténész. Josef Škvorecký-díjas, Cseh Bestseller díjas, kétszeres Magnesia Litera díjas, és a Cseh Könyv olvasóinak díját is elnyerte. Regényeit valós események inspirálják. A Vyhnání Gerty Schnirch (2008, Gerta Schnirch meghurcoltatása, Kalligram, 2012) a hírhedt brünni halálmenet egyik túlélőjének életét, a Žítkovské bohyně (2012, Üldözött istennők, Kalligram, 2016) a Fehér-Kárpátokban élő vajákos asszonyok történetét meséli el. Ez utóbbi regénye Csehországban több mint százezer példányban kelt el. A szépirodalom mellett tudományos népszerűsítő irodalmat is ír. Könyvei már 12 nyelven megjelentek. A gyár a morva Manchester - ahogy egykor Brünn városát fénykorában nevezték - textilbáróinak története. A brünni gyárakban készült szövetek szó szerint elárasztották az egész világot, és a 19. századi viharos ipari fellendülés öntudatos, modern ipari központtá tette a várost. A regény öt generáció történetét meséli el. Johann Heinrich Offermann 1776-ban szegény gyapjúszakértőként érkezik a városba. A lebilincselő családtörténet híven követi a morva Manchester 250 éves történetét. A könyvet szakmai szlogenek és a brünni levéltárból származó archív fotók egészítik ki.

Host, Brno 2014, 226 oldal, ISBN 978-80-7491-479-9 www.katerina-tuckova.cz www.hostbrno.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Csoma Borbála, csoma.borbala@seznam.cz

A GYÁR Ő, Francek, legalább árvaházban lakik, és télen csak hatra kell Offermann úr gyárába mennie, és amikor esténként nyolc óra után hazaér, meleg vacsorát kap. Mindannyian ott ülnek a nagyteremben az asztal körül, csend van, csak a kanalak csörömpölnek éhesen az alumínium tányérok falán, Korbelka úr pedig közöttük sétál, és felügyel. De azért ő sem vesz észre mindent. Ha valaki nem tud enni, mert hányt, és minden étvágya, meg az életkedve is elszállt, a krumplidarabokat mohó kezecskék kapkodják el a tányérjáról, még mielőtt pislantana egyet. Nem szégyelli ezért magát egyikőjük sem, miért is kellene szégyenkezniük? Ha a műhelyben néha egyedül maradnak, és a felügyelő kimegy az ebédről, a munkások az ő kenyéradagját is elemelik, főleg azok, akiknek a múlt szombaton annyival lecsökkentették a bérét a rossz munkájuk, vagy a hibás szövet miatt. Azt a pár krajcárt, amit a héten kaptak, már kedden elitták, és ha még nem részegek, hét közepén már olyan indulatosak, hogy jobb elkerülni őket, elbújni előlük az álló gépek mögött, bebújni egy hordó alá, behasalni egy polc alá, és gyorsan megenni, amije van az embernek. Aki nem bújik el, vagy aki nem elég gyors, annak mindenét elveszik, és még meg is ölik. Hányszor megtörtént már, hogy majd a csontját törték! Vagy, hogy majdnem úgy végezte, mint Willi Schnabel, aki elaludt a gépben, és amikor a fonómunkás az ebéd után beindította, a masina karból letépte Willi kezét! A fonómunkás ráadásul ütni, verni, rugdosni kezdte a szerencsétlent, olyan dühös volt rá, mert Willi nemcsak a gépét rontotta el, de fröcsögő vére mind a négyszáz orsót beterítette. Micsoda kár, micsoda kár! És vajon mi történt Willivel? Attól a naptól fogva senki sem látta. Eltűnt, mint a többiek. Mint Kristinka Hausch, mint Friedchen és Hans, mint a husovici Maruška, mint mindenki, aki Mautner fonómunkással dolgozott. Ő maradt egyedül közülük, helyettük pedig mások jöttek. Nagyon hiányoznak neki. De tudja, hogy nemsokára viszontlátja őket. Mindnyájukat, akiket magához hívott az Isten. Anyukát, apukát, Aněžka húgát és Václavek öccsét, aki csecsemőként halt meg.

MILOŠ URBAN

BOLETUS ARCANUS (1967, Sokolov) Tizennégy könyv szerzője, amelyek közül nemélyik több kiadást is megért, több kötete külföldön is megjelent (Dél-Korea, Nagy-Británnia, Spanyolország, Oroszország, Olaszország, Magyarország, Németország, Hollandia, Horvátország, Szlovénia, Bulgária, Franciaország, Lengyelország). Magyar fordításban négy műve látott napvilágot: Sedmikostelí (1999, Héttemplom, Ulpius-ház, 2004), Hastramn (2001, Hastrman, a vizek fejedelme, Kalligram, 2006), Stín katedrály (2003, A katedrális árnya, Kalligram, 2005), Santiniho jazyk (2005, Santini nyelve, Kalligram, 2008). A Boletus Arcanus a tizenegyedik kötete, legújabb regénye az Urbo Kune (2015). Hastrman című regényét Magnesia Litera díjjal jutalmazták. A Boletus Arcanus egy természetfeletti elemeket és társadalmi vonatkozásokat is felvonultató horrorregény. A történet középpontjában, amelyet Karel Čapek A makropulos ügy című könyve inspirált, egy varázslatos gomba áll. Néhány év alatt elszaporodik egy titokzatos vargányaféle a cseh erdőkben, és bár a mikológusok óva intenek a gyűjtésétől és a fogyasztásától, néhányan mégis úgy vélik, a gomba fantasztikus módon képes az életet meghosszabbítani. Mindez nem sokáig marad titokban, és a különös vargányáért háború tör ki, amely az állam teljes felfordulásához vezet.

Argo, Praha 2011, 306 oldal, ISBN 978-80-257-0418-9 www.milos-urban.cz www.argo.cz Szerzői jogok: info@pluh.org, milos.urban@argo.cz Fordította: Beke Márton, mbeke6@gmail.com

BOLETUS ARCANUS Egy pillantás az ablakból felért az egész napra vonatkozó időjárási előrejelzéssel: a nap nem bújik felhők mögé, végül lenyugszik, és leszáll az este. Az izzó korong a szürkésfehér égbolton a pszichiátriai intézet fölé emelkedett, délután a betegek kimenőt kapnak, a nyugodtabbak legalábbis. Nyári sárga vasárnap, a várva-várt nap csíraállapotban szunynyadó reggele. A redőny résein keresztül lenéztem a bohnicei lakótelep napsütötte aszfaltjára. Számolgattam a férfiakat, akiknek – éppúgy, mint nekem – nincs víkendházuk vagy nyaralójuk, így hát nem utaztak el a családjukkal már pénteken; tegnap pedig, szombaton, mégiscsak kétszer, mintegy fenyegetőleg esett az eső. Így hát most sietősen kötözték fel a kerékpárokat az autókra. Hat kombi, egy idősebb terepjáró és egy távolkeleti egyterű. A fickóknak csodásan ment a dolog, én nem bírtam volna felküzdeni a biciklit a kocsi tetejére. Szemmel láthatólag alig várták már az indulást, és a mámorító koktélt, amit a mellékveséjük kever ki nekik. Gyorsan ellenőrizték, milyen lesz az idő, épp úgy, ahogyan én is valamivel korábban. Lehetetlen volt megállapítani, hogy hány ember indul most gombászni a lakótelepről. De szépek a kocsik innen fentről! Tetszik a szimmetriájuk és a csinos formájuk. Így látja a kisautókat a játszadozó kisfiú. Aztán mihelyt az ember beül a volán mögé, a szimmetria és a gyermeki játék öröme egyszerre elillan, csak a felelősség vagy az agresszió marad – esetleg mindkettő. A kormánynak és a vezetőülésnek középen kellene lennie. Egy ilyen autót csak néhány méter választana el a tökéletességtől. Kukoricapelyhet ettem joghurttal, ittam rá fél liter teát, egy öreg gatyát meg egy zöld pólót vettem fel, ez utóbbin a Mists of Avalon című ősi kudarcfilm reklámja látható. Az egyik zsebembe egy lapos bicskát tettem, a másikba a hipermarketből való papírzacskót hajtogattam be, megkötöttem a rövid szárú túracipőmet, és bezártam magam mögött a hatodik emeleti bérlakásom ajtaját. A lift F gombját a kocsikulccsal nyomtam meg. A biciklit a pincében hagytam. A szezon kezdete óta egyetlen egyszer sem tekertem.

MICHAL VIEWEGH

ANDĚLÉ VŠEDNÍHO DNE (1962, Prága) Pedagógiát és bohemisztikát tanult a prágai Károly Egyetemen. A normalizáció éveiről szóló Báječná léta pod psa (1992, Varázslatos évek pórázon, JAK, 1994) című kötetével robbant be a köztudatba, amelyért aztán Jiří Orten-díjjal is jutalmazták. Azóta több mint húsz regényt, kisregényt és elbeszélésgyűjteményt jelentetett meg: pl. Výchova dívek v Čechách (1994, Leánynevelés Csehországban), Román pro ženy (2001, Regény nőknek, Ulpius-ház, 2007), Vybíjená (2004, Kidobós, Ulpius-ház, 2008), Andělé všedního dne (2007, Hétköznapi angyalok). Írásai általában humoros-ironikus módon tematizálják nő és férfi kapcsolatát. Az olvasók körében rendkívül kedvelt szerző, több művét megfilmesítették, illetve színpadra állították. Írásait eddig 23 nyelvre fordították le. 2006. október 5. A Prága Nusle nevű városnegyedében élő ötvenkét éves Karl életének utolsó napja, de ezt egyelőre csak az angyalok tudják. Egy fiatal özvegy, egy autósiskolai oktató, egy öngyilkos és négy angyal – ők Michal Viewegh könyvének kissé talán meglepő főszereplői. A legolvasottabb kortárs cseh író a tőle megszokott mesélői és kompozíciós bravúrral mondja el egyetlen nap történetét, amelynek végén három emberi sors egybefonódik. Maga a szerző úgy jellemzi művét, mint egy „lendületes történetet emberekről, angyalokról és halálról”, vagy „egy könyvet mindannyiunkról, akinek ideje ki van mérve, mégis folyton úgy viselkedünk, mintha örökké élnénk”. A könyvből sikeres egész estés játékfilm készült.

Druhé město, Brno 2007, 123 oldal, ISBN 978-80-7227-256-3 www.viewegh.cz www.druhemesto.cz Szerzői jogok: blatna@dbagency.cz Fordította: Forgács Ildikó, forgacs.ildi@gmail.com

HÉTKÖZNAPI ANGYALOK – Édes Istenem, segíts, hogy megértsem a fiamat. Kérlek, vedd körül a gyermekemet szeretettel, bölcsességgel és intelligenciával. Zdeněk már feladta. Számára anyja hadarása egyszerűen egyike a kirekeszthetetlen reggeli hangoknak – ugyanúgy, mint a teáskanna fütyülése, a kukások zajongása vagy a ház bejárati ajtajának csapódása. Most a változatosság kedvéért a karját vizsgálgatja: megfeszíti a bicepszét és az alkarja izmait, majd a tenyerét nézegeti. Az életvonalát. Többé nem kell körmöt vágnia, jut eszébe. Lenyűgöző, ahogy egyetlen alapvető döntés mindent megváltoztat. A legkisebb részletekig. Hirtelen minden másképp van. – Kérlek, vezesd őt értelmes döntésekre, amelyek a szereteten alapulnak és nem a félelmen vagy a dühön. Ezt a dühöt te magad tetted hozzá, öreglány, abban a félelmetes könyvben nem szerepel. Zdeněk csak néz. A saját kezének látványa zavarba hozza. A kérdés nem az, hogy megtegye-e, hanem az, hogy mikor? – Kérlek téged és Mihály arkangyalt, hogy szabadítsátok meg a fiamat a kötöttségektől és gátlásoktól, amelyek megakadályozzák, hogy boldog legyen. Köszönöm. Zdeněk lehúzza a vécét. Zdeněk anyja, Jarmila szakácsnő. Egy általános iskola menzáján főz. Ötvenhárom éves, testes, szép arcú, szőke asszony, akinek lassú az anyagcseréje és krónikus nőgyógyászati gondokkal küzd. Fiatalabbnak látszik a koránál, időnként cseng a füle és rendkívül érzékeny mindennemű vegyszerre. Ezen tünetekből kifolyólag azt képzeli magáról, hogy földre szállt angyal. Ezt Doreen Virtue, Ph.D., amerikai pszichoterapeuta könyvéből tudta meg, aki, mint ahogy a könyv fülszövegében olvashatjuk, az angyalok, arkangyalok és tündérek birodalmával működik együtt.

MARTIN VOPĚNKA

NEBAREVNÉ VZPOMÍNKY (1963, Prága) Cseh nyelven író, zsidó származású szerző. Gyerekeknek, fiataloknak és felnőtteknek ír, könyvei angol, orosz, román, arab, szlovén és lengyel nyelven jelentek meg. Műveinek széles spektruma nem kívánt matematika–fizika szakos tanulmányaiból, utazási élményeiből és az emberi civilizáció sorsa iránti érdeklődéséből tevődik össze. Az Írók Egyesülete (Obec spisovatelů) és a cseh PEN Club tagja, a Cseh Könyvkereskedők és Könyvkiadók Egyesületének elnöke. A Nebarevné vzpomínky (2013, Színtelen emlékek) egy fontos elemmel járul hozzá a huszadik század hatvanas éveiről alkotott képünk időbeli távlatból összerakott mozaikjához. A szerző saját gyermekkoráról és családjáról mesél. Nyugodtan, összpontosítva, finoman. Ugyanakkor nem csupán saját, visszahozhatatlanul tovatűnt és az időben egyre távolodó gyermekkora leírására törekszik. A múltat a történelem távlatából szemléli, így képes értékelni mindazt, ami egykor körülvette, amiben élt.

Práh, Praha 2013, 104 oldal, ISBN 978-80-7252-441-9 www.prah.cz Szerzői jogok: maria@sileny.de Fordította: Balázs Andrea, balazsandreahanna@gmail.com

SZÍNTELEN EMLÉKEK (...) A szerző célja az volt, hogy hozzáférhetővé tegyen egy különleges, régi filmfelvételt. A szerző szerint ugyanis a gyermeki lélek finom, fényérzékeny anyagnak tekinthető, amelybe minden beivódik a környező világból. És meglehet, a nézőpont, a távolság és a jelentés rögzüléskor torzul, semmi kétség, hogy a régi felvétel előhívásakor olyan képet kapunk, amely az egykori, mára már letűnt világnak hű tükörképe. (...) Színtelen emlékek. Színtelen vágyak. Színtelen homlokzatú házak. Színes kis zászlók, amiket állami ünnepeken az ablakba tettünk. Csehszlovák kék-fehér-piros. Nem állíthatom határozottan, hogy a másikat, a sárga sarló - kalapácsos piros hátterű zászlót is kitettük. Apai nagyapám, Antonín is tagja volt a kommunista pártnak. Egyszer úgy adódott, hogy a postán azt hittem, a falra akasztott képről ő néz rám. „Ez Antonín nagypapa!” kiáltottam fel. De csak az a bárgyú kommunista elnök, Antonín Novotný volt az. Szerencsére a postán ezt senki sem vette sértésnek. (...) (...) anyámhoz fűződő kapcsolatom. Túlságosan eltávolodott tőlem, túlságosan felőrölte személyiségét a betegség ahhoz, hogy elmondhassam: végigkísérte az életemet. Meghalt, valójában jóval hamarabb, mint ahogy kilehelte lelkét az elmegyógyintézet modern gerontológiai pavilonjában (...) A legvalószínűbb, hogy magában már feladta, úgy döntött, befejezi. Az a néhány gesztus, amit a külvilág felé tett, egyáltalán nem a bölcs öregségről tanúskodott. Túlélés volt, időn kívüli, azzal, hogy olykor enni, inni kell és hagyni, hogy megmosdassák. Abban a mosolyban mégis a gyerekkorát láttam – akkor még teljes életet készült élni; akkor még, ott, a London melletti bölcsődében talán tényleg nem hagyta, hogy etessék – a büszke gyerek, akiről riportot küldtek a megszállt Csehországba.

TOMÁŠ ZMEŠKAL

SOKRATES NA ROVNÍKU (1962, Prága) Kongói apa és cseh anya gyermeke, író. Angol nyelv és irodalom szakon végzett Londonban. Dolgozott a Károly Egyetem tudományos asszisztenseként, tanárként, fordítóként és tolmácsként is. Jelenleg kreatív írás kurzusokat vezet. A PEN Klub tagja. Első könyve, Milostný dopis klýnovím písmem (2008, Az ékírásos szerelmeslevél, Typotex, 2013) elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját és a Josef Škvorecký-díjat is. Könyveit több mint tíz nyelvre lefordították. A Sokrates na rovníku (2013, Szókratész az egyenlítőn) az elbeszélő kongói származású apja utáni nyomozás naplószerű leírása. Az apáról és a családról kapott hírek, a kutatással összefüggő családi történetek, emlékek és gondolatok, valamint a világ történései érdekes egyveleggé fonódnak össze két kultúra találkozásának történetében. Miközben Afrika éppen leveti magáról a gyarmati béklyókat, Európát a hidegháború bénítja meg...

Mishkezy, Praha 2013, 198 oldal, ISBN 978-80-87886-00-7 www.tomaszmeskal.cz Szerzői jogok: info@pluh.org Fordította: Csoma Borbála, csoma.borbala@seznam.cz

SZÓKRATÉSZ AZ EGYENLÍTŐN 2006-ban, nyolc évvel azután, hogy tizenegy éves angliai tartózkodás után hazatértem, ismét elhatároztam, hogy felkutatom az apámat. Legutóbb Londonból próbáltam meg a nyomára bukkanni, de azóta eltelt tíz év, és a politikai és katonai helyzet sokat változott Kongóban. A két véres háború után, amelyben több, mint ötmillió ember vesztette életét, kezdett megnyugodni a helyzet, és 2006-ban az ENSZ vezetésével választásokat is tartottak. Kongó történelmének legnagyobb és legdrágább akciója volt, és az emberek, akiket Kongó valamilyen okból érdekelt, feszülten várták, milyen eredménnyel zárul majd. Egész jól végződött. A „jó” kongói kontextusban azt jelentette, hogy nem esett szét az ország, és sikeresen lezajlott az elnökválasztás, megalakult a parlament. Ha ugyanis szétesik, vagy a szétesés-közeli állapotba kerül, esélyem sem lett volna megtalálnom az apámat. A szüleim a hatvanas évek végén szakítottak egymással, és a hetvenes évek elején úgy összevesztek, hogy az anyám az addigi rendszeres levelezésüket is megszakította. A legutolsó hírem apámról a hetvennégyes évből származott, amikor Franciaországban élt és tanult, tehát legalább harminc éves volt. Hogy az anyám miért szakította meg a levelezésüket, nem tudtam, soha nem beszélt róla. Anyám soha nem beszélt az apámról. Azokról a dolgokról ugyanis, amelyek meghaladták az erejét, anyám sohasem beszélt. Csak sokkal később, már felnőttként döbbentem rá, hogy a barátaim vagy az évfolyamtársaim sokkal többet, és sokkal gyakrabban beszélgetnek a szüleikkel bármiről, és hogy anyám „verbális restsége” nem általános, inkább különös dolog. Az anyám soha nem volt beszédes, és csak kevés olyan dolog volt, amiről tökéletesen zárkózott természete ellenére, időnként képes volt beszélgetni. Ilyenek voltak a kutyák, a virágok, a krimik, és később, idős korára a tudományos-fantasztikus filmek és regények, amelyeknek - legnagyobb meglepetésemre - nagy rajongója lett. A vitorlásokról is szívesen mesélt, de csak ritkán, ha kivételesen jó kedve volt. Évekkel ezelőtt vásárolt is egy kis hajót, és meg is próbálkozott azzal, hogy megtanulja navigálni, de nem nagyon ment neki. Kedvenc témái között azonban az apám nem szerepelt, ugyanúgy, ahogy a futball, és a komolyzene sem. Ezeket a témákat egyszerűen ignorálta.

DAVID JAN ŽÁK

NÁVRAT KRÁLE ŠUMAVY (1971, Prachatice) Költő és prózaíró, eredeti szakmája újságíró. Bohemisztika és rajz szakon végzett České Budějovicében. Dolgozott rádióban, televízióban és tanárként. Tizenegy könyvet írt. Versei franciául is megjelentek. Návrat krále Šumavy (2012, A Šumava királya visszatér) című regénye bestseller lett, eddig több mint huszonötezer példánya kelt el Csehországban. A kötet a csehszlovák filmpropaganda klasszikusának, a Král Šumavy (1959, A Šumava királya) című filmnek az irodalmi ellenpólusa, nagy szerepet játszott az HBO Králové Šumavy (2016, A Šumava királyai) című, saját gyártású dokumentumfilmjének elkészülésében. A háború utáni időkben játszódó életrajzi regény egy „elfoghatatlan embercsempész“, Josef Hasil (1924) történetét örökíti meg, aki a háborút követően még egyenruhában segédkezett a határ védelmében, 1948 februárjától viszont a nemzetbiztonsági szervezet legrettegettebb ellenfelévé vált. A politikai és kémtörténet hátterében feltárul Hasil népes családjának és sorsszerű szerelmeinek története. A címszereplő és mások visszaemlékezésein, valamint archív dokumentumokon alapuló könyv nem csupán egy különleges emberi sorsot ragad meg, hanem a hírhedt vasfüggöny létrejöttével kapcsolatos drámai eseményeket is. Egyúttal tisztelgés minden férfi és nő előtt, akik bátran szembeszálltak a politikai hatalommal és a zsarnoksággal.

Labyrint, Praha 2012, 396 oldal, ISBN 978-80-87260-39-5 www.davidjanzak.cz www.labyrint.net Szerzői jogok: david@davidjanzak.cz Fordította: Juhászné Hahn Zsuzsanna, hahn.zs@gmail.com

A ŠUMAVA KIRÁLYA VISSZATÉR Bohumil egy csapat Zábrdíből és a környékbeli faluból származó férfival vár az erdő szélén. Joseffel van találkozójuk. Egy nehéz adókészüléket hoz át a határon. Mindenütt nyugalom, csak Kovářék birtokán gyűjt rőzsét és tobozt tűzifának az öregasszony egy óriási háti kosárba. (...) A fiúknál van Josef számára egy rúd szalámi, örömet akarnak neki szerezni, tudják, hogy nem hord magánál ételt, könnyű, mozgékony, feltűnésmentes akar lenni. Lassan telik az idő, már régen itt kellene lennie, a fiúk kezdeti elővigyázatossága alábbhagy, egyikük elővesz egy flaskát, az körbejár, a pálinkához kanyarintanak maguknak a szalámiból, míg végül Josefnek egy falat sem marad. Egy řepešíni fiatalember, aki korábban Kovářéknál szolgált, a lovakról kellett gondoskodnia, jól bánik velük és még sűrű erdős terepen is képes kantáron vezetni a lovat, időnként összehúzza nekik, vagy kocsin elhozza a kaszálóról a szénát, máskor a szalmát aratás után, elhatározza magát – megsajnálja az öregasszonyt. Feláll, és odamegy neki segíteni. – Szép jó napot, Kovářová néni, össze ne csinálja itt magát nekem, várjon csak, majd én segítek. – Édes Istenkém, de megijedtem. Azt hittem, egyedül vagyok itten, erre megjelenik a fiatal Karas, jesszusom, jól rám ijesztettél. És hogyhogy csak úgy lófrálsz itten? A fiú az alkoholtól felbátorodva nevet. – Anyó, magának megmondom, én itt bizony Hasilra várok. – Micsoda? Rosszul hallom. – Jól van, anyó, jól van. A többi fiú figyeli a jelenetet, nagyon jól szórakoznak a fiatal Karas és az öreg Kovářová kárára. A fiú bedobál a háti kosárba néhány tobozt és gallyat, már tele is van. Fel akarja venni, fogja a vállpántokat. – A fenébe, anyó, mi az ördög van ebben, kövek? – Kire is vársz, fiacskám? – Kire, kire… Hátrahőköl az öregasszonytól, a többi férfi hangos káromkodással rohan ki a rejtekhelyről. – A pokolba, Josef, mi ez a maskara? Az öreg Kovářová kendője alól Hasil nevető arca bontakozik ki.

JAROSLAV ŽVÁČEK

LÍSTEK NA CESTU Z PEKLA (1989, Šumperk) A prágai Filmművészeti Egyetem (FAMU) forgatókönyvíró szakán végzett. Több televíziós forgatókönyv megírása után 2012-ben jelent meg Lístek na cestu z pekla (Retúrjegy a pokolból) című első regénye, amelyért rögtön megkapta a Magnesia Litera díjat. 2015-ben az ő forgatókönyve alapján készült el a Kobry a užovky (Kobrák és siklók) című nagyjátékfilm, amely összesen hat kategóriában nyerte el a Cseh Oroszlán díjat. A forgatókönyvíró Tomáš, a „fiatal, dühös férfi“, aki több okból kifolyólag is haraggal tekint az őt körülvevő világra, amely távolról sem tekinthető idillinek. Hiszen épp elég problémája van a szerelmi életével és a karrierje építgetésével is. Ezt a napjaink világáról szóló, rendkívül aktuális és kritikus hangvételű generációs vallomást kimondottan mai nyelven és magával ragadó stílusban írta meg a legfiatalabb írónemzedék tagja. Egyedülálló elbeszélői tehetségével egy új kategóriát nyitott meg a cseh irodalomban.

Paseka, Praha 2013, 312 oldal, ISBN 978-80-7432-250-1 www.paseka.cz Szerzői jogok: horackova@paseka.cz Fordította: Gál Róbert, gal.robert@post.cz

100

RETÚRJEGY A POKOLBÓL A helyiségbe belépett két városi rendőr. Mintha egy amerikai filmből léptek volna ki, megérkezik a két hős – deus ex machina – aki megmenti az embereket. De akciófilm helyett csak egy groteszk jelenetre tellett tőlük. Dimitri a háta mögé rejtette a pisztolyt. Mindannyian, és hát ugye elég sokan voltunk, csak néztük a rendőröket és sehogy sem értettük az eljárásukat, ők ugyanis semmit sem érzékeltek az eseményekből. Különösen csekély értelmű egyedek voltak, mert a teremben mindenkinek fenn volt a keze, senki meg sem nyikkant, ráadásul Dimitri előtt még mindig ott hevert ötezer korona apróban. Ehhez képest a rendőrök odamentek pulthoz és egyikőjük fölényes nyugalommal a recepcióshoz fordult. (…) – Mi történik itt? – kérdezte a rendőr. – Valamiért olyan fura itt mindenki. – Sajnálattal kell közölnöm Önnel, – mondta a recepciós talán túlságosan is hivatalos hangnemben – hogy ez a fiatalember, pisztollyal a kezében éppen kirabolt bennünket. Még mielőtt befejezhette volna, hogy csak gázpisztollyal, Dimitri újra elüvöltötte magát, hogy Hände hoch! és a két rendőrre célzott. Azok reflexszerűen azonnal a fejük fölé emelték a kezüket. (…) Nem telt bele tíz perc sem, és az épületet először a közrendőrök vették körbe, aztán fél órán belül megérkeztek a fekete maszkos terrorelhárítók is. Egy órán belül tankok is érkeztek, melyek mögé bátran elbújhattak a rettenthetetlen rendőrtisztek. Dimitri mindenkit az egyik sarokba terelt, hogy jobban szemmel tarthasson bennünket. Bárával együtt a rendőr és a recepciós mögött ültünk, és isten bizony, a rendőr odahajolt a recepcióshoz és megkérdezte: – Vannak itt kamerák? – Igen. Kettő is. – Akkor a Youtube-on úgy fogok kinézni, mint egy idióta. (…) Ezután sajnos észrevett engem és kikerekedett a szeme: – Tomáš! Tomáš! – üdvözölt meglepetten és látszott rajta, hogy örül az ismerős arcnak. Egy pillanatig csóválta a fejét, micsoda hihetetlen találkozás. Aztán egy pillanatig nevetett. Én pedig elsápadtam…

101

PAVEL ČECH

VELKÉ DOBRODRUŽSTVÍ PEPÍKA STŘECHY (1968, Brünn) Napjaink vezető illusztrátorainak egyike. A lakatos szakma kitanulása után öt évig volt géplakatos a Královo Pole-i gépgyárban, később tűzoltóként dolgozott. 2004-től szabadúszó képzőművész. 2010ben Tajemství ostrova za prkennou ohradou (2009, A léckerítésen túli sziget titka) című munkájáért megkapta a legjobb képregényért járó Muriel díjat. Autodidaktaként mindig a saját útját járta, tehetségének és kitartásának köszönhetően fokozatosan jutott el odáig, hogy ma már kizárólag azzal foglalkozhat, ami valóban érdekli, és amiből töltekezni tud. A könyvben, amelyen a szerző két éven át dolgozott szünet nélkül, egy sor, a képzőművész kedvencei közé tartozó motívum jelenik meg – megelevenednek régebbi olajfestményei, visszatérnek egyes helyszínei és szereplői. Ugyanakkor egy teljesen új, önmagában is megálló, sajátos történetről van szó. Čech poétikája újabb váratlan elemekkel gazdagodott – az öregkor és a halál témája után a fiús kalandok Foglar-féle világába (Jaroslav Foglar, 1907-1999, közismert cseh ifjúsági kalandregényíró és cserkészvezető) beférkőzött az első törékeny szerelem és a vágy, hogy megtaláljuk helyünket ebben az áttekinthetetlen világban.

Petrkov, Havlíčkův Brod 2012, 216 oldal, ISBN 978-80-87595-12-1 www.petrkov.cz Szerzői jogok: peternovotny@centrum.cz Fordította: Forgács Ildikó, forgacs.ildi@gmail.com

104

TETŐ PETI KALANDJAI

105

JANA JŮZLOVÁ SVĚTOVÍ ČEŠI

(1974, Liberec) Történelem szakon végzett a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karán, jelenleg szerkesztőként dolgozik. Bejárta Indiát és egy sor európai országot, valamint Izraelt, Jordániát és Marokkót. Az utazáson és a színes úti beszámolók írásán kívül fantasztikus irodalommal foglalkozik (elbeszélései a Pevnost című folyóiratban, a Mlok 2005 antológiában és a 2x čaroděj v akci című könyvben jelentek meg). Karel Čapek-díjas, megkapta a Lady Fantasy címet és a kijevi Eurocon sci-fi találkozó Encouragement Award díját. A képregény 27 figyelemreméltó egyéniség – művész, feltaláló, tudós és vállalkozó – sorsába nyújt bepillantást, akik szakterületükön kimagasló teljesítményt nyújtottak, vagy utat nyitottak a további fejlődésnek. Van közük olyan, aki sohasem hagyta el hazáját, mások idegen városokban alkottak és kutattak. Van, aki a világ túlsó végére elment, hogy idegen nemzeteket ismerjen meg. Életútjaik különbözőek, némelyikük már életében hírnevet szerzett, sokan azonban feledésbe merültek, és hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra felfedezzék őket.

Mladá fronta, Praha 2015, 120 oldal, ISBN 978-80-204-3313-8 www.mf.cz Szerzői jogok: savlikova@mf.cz Fordította: Forgács Ildikó, forgacs.ildi@gmail.com

106

VILÁGHÍRŰ CSEHEK

 V mládí auta pro Elišku velkou roli nehrála. Víc ji zajímaly květiny a zahrada; snadno se učila cizím jazykům. Aby si zlepšila francouzštinu, odjela pracovat do zahradnictví v Antibes.

 Závodit začala Eliška Junková v dubnu 1923 jako spolujezdkyně svého muže. V létě spolu vyhráli závody u Plzně a Rumburka.

 V září 1924 se Junková posadila za volant sama a svůj první závod Lochotín–Třemošná vyhrála v kategorii cestovních vozů, zatímco její muž zvítězil v kategorii vozů závodních. Velké úspěchy manželé Junkovi sklízeli téměř ve všech závodech až do osudného roku 1928.

62 107

ZÁTOPEK

(1953, Kolín) Író, fordító és dokumentumfilm-készítő. 1969-ben az USA-ba emigrált, jelenleg Csehországban él. Zatím dobrý (2004, Eddig megvolnánk, Kalligram, 2010) című kötetét Magnesia Litera, Děda (2007, Betonszívű nagyapám, Kalligram, 2013) című regényét Josef Škvorecký-díjjal jutalmazták. Magyarul Co já vím? című Miloš Forman életrajza (1994, Fordulatok – Emlékirataim, Kalligram, 2008) is olvasható. Művei a magyar mellett angol, francia, német és lengyel fordításban jelentek meg. A képregény illusztrátora a legendás Jaromír 99, valódi nevén Jaromír Švejdík (1963), aki a Priessnitz és az Umakart együttesek tagjaként és az Alois Nebel képregény-trilógia illusztrátoraként vált ismertté.

...když nemůžeš, tak přidej!

„A fájdalom és a szenvedés küszöbe az, ami elválasztja a fiút a férfitól”mondta Emil Zátopek. Akit az tette a történelem egyik leghíresebb sportolójává, hogy képes volt saját teste lehetőségeinek határait kitolni. Amikor az 1948-as londoni olimpián megnyerte a tíz kilométeres futást, öt kilométeren pedig második lett, nem tartotta nagy sikernek. A következő, Helsinkiben rendezett játékokon három aranyérmet szerzett, és legendává vált, de a legfontosabb győzelme mégis az volt, hogy kiállt a rezsimmel szemben. Jan Novák Jaromír 99

eš, nemůž ...kdyžtak přidej!

Jan Novák Jaromír 99

pce mezí lního torie. 1948 rové pěch. zlaté itější legu c chy ní etu

JAN NOVÁK

Argo/Paseka, 2016, 208 oldal, ISBN 978-80-257-1761-5/ 978-80-7432-717-9 www.paseka.cz; www.argo.cz

argo paseka

argo / paseka / čov

Szerzői jogok: janknovak@gmail.com Fordította: Beke Márton, mbeke6@gmail.com 14.3.2016 22:23:02

108

ZÁTOPEK Londýn, 30. 7. 1948, 10 000 m

Koukejme, Heino, prý že se poběží pomalu! Páni, tohle je pěkná divočina … Neměl bych se za nimi raději pustit?!

zatopek_def.indd 89

109

8.3.2016 5:17:00

PECHÁČKOVÁ IVANA

LEGENDA O PRAŽSKÉM ORLOJI (1958) Ivana Pecháčková folyamatmérnökként végzett a Közgazdasági Főiskolán, majd öt évig üzemi mérnökként dolgozott a szivattyúiparban. Közel húsz könyvet lefordított, amikor 1995-ben megalapította a Meander kiadót, amely vezető cseh művészek könyveit adja ki. Gyerekkönyveket ír, fordít, publikál. Négy kötetet készített kiadója Prágai legendák sorozata számára: Legenda o svatém Václavovi, Legenda o Golemovi, Legenda o Pražském Jezulátku és Ruce pro Pražské Jezulátko (Szent Vencel legendája, Legenda a Gólemről, Legenda a Prágai Kis Jézusról, A Prágai Kis Jézus keze). Híres legenda Prága egyedülálló órájáról, amelynek készítőjét, Hanuš mestert, a tanácsosok attól való félelmükben, hogy más városoknak is készíthetne hasonló gépezetet, inkább megvakítatták. Hanuš mester drámai legendája most először jelenik meg képregény formában egy fiatal képzőművész, Mariana Dvořáková jóvoltából. Az egyik legismertebb prágai látnivaló, az orloj történetét Ivana Pecháčková meséli újra a gyerekeknek.

Meander, Praha 2015, 24 oldal, ISBN 978-80-87596-81-4 www.meander.cz Szerzői jogok: iva@meander.cz Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

110

A PRÁGAI ORLOJ LEGENDÁJA

111

TOY BOX

MOJE KNIHA VINNETOU Toy Box néven ismerik, és büszke rá, hogy keveset tudnak róla. Ennek ellenére nem egy cseh médiaszolgáltató együttműködik vele. Imádja a kutyákat, minden körülmények között törődik velük, szereti az embereket, a kulturális célú házfoglalás támogatója. Tehetséges grafikus, akit a való életben Klarának hívnak. Irodalmat a Josef Škvorecký Irodalmi Akadémián, díszlettervezést a prágai Színművészeti Egyetemen (DAMU) tanult. Saját színházi előadásokat készít, több önálló és csoportos kiállítása volt már hazájában és külföldön is. Képregények készítésével és illusztrációkkal keresi kenyerét, munkáit rendszeresen megtalálni a Nový Prostor folyóiratban. Felnőtteknek szánt egzisztenciális képregény arról, hogy tud a barátság és fantázia győzedelmeskedni a halál fölött is. A szerzőnő mesterien köti össze a halhatatlan indián hősről könyvet író fiú történetét a fiatal házfoglaló lány autentikus élményeivel. Utazgatás, vad házibulik és házfoglalás - Európában. Ha valakit elveszítünk, mi marad utána? Üressség vagy emlékek?

Labyrint, Praha 2015, 210 oldal, ISBN 978-80-87260-64-7 www.labyrint.net Szerzői jogok: labyrint@labyrint.net Fordította: Hanzelik Gábor, gabor.hanzelik@gmail.com

112

AZ ÉN VINNETOU KÖNYVEM

113

PAVEL KOŘÍNEK, TOMÁŠ PROKŮPEK, MARTIN FORET, MICHAL JAREŠ DĚJINY ČESKOSLOVENSKÉHO KOMIKSU 20. STOLETÍ A kiadványt a Cseh Tudományos Akadémia, illetve az Olomouci Palacký Egyetem munkatársaiból összeállított négytagú szerzőgárda készítette, és a Cseh Kulturális Minisztérium, a Cseh Kulturális Alap és Prága főváros támogatásával adták ki. A 20. századi csehszlovák képregények első olyan szakmailag megalapozott, komplex áttekintése, amely rálátást nyújt a változásokra és tendenciákra, felidézi a legjelentősebb egyéniségeket (Lada, Sekora, Saudek, Němeček), illetve felsorakoztatja az ismert és kevésbé ismert képregényhősöket. Nem hagyja figyelmen kívül a mára elfeledett alkotókat, folyóiratokat, könyveket és eseményeket sem. A forma, a műfaj és a motívumok fejlődésének leírására hangsúlyt fektetve tárgyalja a képregények fordításának változásait, és megoszt a képregény és képsorozat társadalmi szerepeiről szóló mellékszálakat is. A 20. századi csehszlovák képregény története nem csak a csehszlovák képregény- és képsorozat termést írja le, közvetetten a képregény cseh- és szlovák nyelvű kulturális közegben lezajló folyamatairól, változásairól, funkcióiról és helyzetéről is mesél. A két terjedelmes kötet (I. 1900-1964; II. 1964-2000) gazdag illusztrációkkal, részletes név- és tárgymutatókkal, illetve a csehországi képregényszerzőkről szóló rövid ismertetőkkel rendelkezik.

Akropolis, Praha 2015, 1088 oldal, ISBN 978-80-7470-061-3 www.akropolis.info Szerzői jogok: tomas.akropolis@tiscali.cz Fordította: Hanzelik Gábor, gabor.hanzelik@gmail.com

114

A 20. SZÁZADI CSEHSZLOVÁK KÉPREGÉNY TÖRTÉNETE

115

CHAIM CIGAN

MALÝ PAN TALISMAN (1942, Prága, valódi neve Karol Sidon) Egzisztencialista pszichológiai prózát és drámát ír. Édesapját halálra kínozták Terezínben. Középiskolai tanulmányai után színpadi munkásként dolgozott. Később dramaturgiát és forgatókönyvírást tanult a prágai Filmművészeti Egyetemen (FAMU). Először a Csehszlovák Rádiónál dolgozott, majd az Állami Filmintézet Jiří Trnka Stúdiójában volt dramaturg. Szerkesztője volt a Literární noviny, a Literární listy és a Listy folyóiratoknak. Aláírta a Charta 77-et. Az StB üldözése miatt hazája elhagyására kényszerült. Családjával együtt az NSZK-ban telepedett le, ahol hebraisztikát tanult. A bársonyos forradalmat követően Prága főrabbija lett. Tanulmányait Izraelben fejezte be. A Malý pan Talisman (A kis Talizmán úr) rácáfol arra az elképzelésre, hogy a mesék csak gyerekeknek szólhatnak. Olyan felnőtteknek szóló mesék gyűjteményéről van szó, amelyek azzal a reménnyel töltik el az olvasót, hogy imáik meghallgatásra találnak. A kínos helyzetekre nem mindig maga Isten nyújt megoldást, néha a kis Talizmán úr helyettesíti, aki a varázslatos imaköpeny és imaszíjak segítségével repülni is tud, és ott segít, ahol az emberek maguk nem boldogulnak. Az olvasó ugyanakkor sok mindent megtudhat a zsidó hitről, a zsidó szokásokról és a zsidó misztikáról.

Torst, Praha 2015, 160 oldal, ISBN 978-80-7215-509-5 www.torst.cz Szerzői jogok: karolsidon@email.cz Fordította: Forgács Ildikó, forgács.ildi@gmail.com

118

A KIS TALIZMÁN ÚR

119

3.11.2015 11:15:26

OLGA ČERNÁ TO JE PRAHA

(1964) Végzettsége szerint agronómus. Dolgozott laboratóriumban és könyvesboltban, jelenleg könyvtáros. Különféle műfajú rövid szövegeit napilapokban és folyóiratokban közli. Rendszeresen publikál a Respekt hetilap blogján. A dél-csehországi Nadějkov település könyvtárát vezeti, és változatos ismeretterjesztő programokat szervez gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. 2008-ban kitüntették a Cseh Kulturális Minisztérium által szervezett az Év Könyvtára versenyen. Kouzelná baterka (2012, Varázslatos zseblámpa) című könyvét színpadra is vitték. Sétáljon egyet Prágában Michaela Kukovičová és Olga Černá társaságában. Elkalauzolják szigetekre, hidakra, kilátókba, parkokba, a belvárosba és a külvárosba is. Megtudhatja, hány híd vezet át a Moldván, melyik házat lyukasztotta ki a sátán, meddig lehet ellátni a žižkovi tévétoronyból és, hogy hol kapni a legjobb szendvicseket. Olvassa el a féreggé változott férfi, a Gólem, sir Winton, illetve annak történetét, hogy milyen egérutat talált a prágai várban az egyik kiváló cseh elnök.

Baobab, Praha 2015, 64 oldal, ISBN 978-80-7515-004-2 www.baobab-books.net Szerzői jogok: gplusg@gplusg.cz Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

120

EZ PRÁGA

121

JIŘÍ DVOŘÁK

JAK ZVÍŘATA SPÍ (1970, Frýdlant) A Mezőgazdasági Főiskolán végzett Suchdolban, majd folyóirat szerkesztőként dolgozott. Zpátky do Afriky! (2005, Vissza Afrikába) című kötetét Arany Szalag díjra jelölték. Prágában él. Marie Štumpfová illusztráció és grafika szakon végzett a prágai Iparművészeti Főiskolán. Korábban divattervezéssel foglalkozott, és egy szemesztert a Képzőművészeti Akadémián is eltöltött. Jelenleg illusztrációval, szabad grafikával és grafikai tervezéssel foglalkozik. Annyi állat létezik, és mindegyik más. Máshogy néz ki, máshogy fut, más az illata (vagy szaga, ahogy tetszik). És máshogy is alszanak. És az álmaik? Talán az is különbözik az egyes állatoknál. De lehet, hogy mégis ugyanazt álmodják, mint mi mind, az álmokat, amelyeket esténként kölcsönadunk egymásnak. Jó éjszakát. A kötet az állatos leporellók kedves példánya, amely a legkisebb olvasókat célozza meg. A felnőtteket interaktív játékra és gondolkozásra hívja: miért alszanak az állatok és az emberek, mi az a pihenés, hol és hogyan élnek az egyes állatok és miért hasznosak.

Baobab, Praha 2014, 40 oldal, ISBN 978-80-87060-87-2 www.baobab-books.net Szerzői jogok: gplusg@gplusg.cz Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

122

HOGYAN ALSZANAK AZ ÁLLATOK

123

ONDŘEJ HORÁK

PROČ OBRAZY NEPOTŘEBUJÍ NÁZVY (1976, České Budějovice) Mindig is érdeklődött a rajzolás és a könyvek iránt. Korábban galériákban dolgozott, gyerekeket, szülőket, vakokat, nyugdíjasokat és elítélteket ismertetett meg a képzőművészettel. Jelenleg a Jindřich Chalupecký-díj kísérő programját készíti és a tranzitdisplay galéria munkatársa. Jiří Franta (1978, Prága) világéletében rajzolt és festett. Fest, installációkat, objekteket és videókat készít. A Rafani együttes és a Franta–Böhm művészpáros tagja, a KIX képregény-folyóirat egyik alapítója. Csehországban és külföldön is kiállít, többször is nevezték Jindřich Chalupecký-díjra. Hány eredeti mű létezik, mit változtatott meg a fekete négyzet, és miért lopna valaki piszoárt? Ilyen és ehhez hasonló, a modern művészettel kapcsolatos kérdésekre ad választ ez a vizuálisan is játékos könyv. Könnyen érthető és szórakoztató módon mutatja be a művészettörténet legismertebb korszakait, miközben a gyerekek és a szülők figyelmét is lebilincseli. Kicsi és nagy egyaránt megtudhatja, mi a különbség a galéria és a múzeum között, vagy, hogy mi az az aukció. A könyvben ugyanakkor egy izgalmas, detektívtörténet is kibontakozik képregény formájában, és az ismert művészek és műveik képes jegyzéke is megtalálható.

Labyrint, Praha 2014, 100 oldal, ISBN 978-80-86803-28-9 www.labyrint.net Szerzői jogok: labyrint@labyrint.net Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

124

MIÉRT NEM KELL CÍM A FESTMÉNYEKNEK

125

PETR NIKL

LINGVISTICKÉ POHÁDKY (1960, Zlín) Festő, zenész, fotós és színházi ember. Eleinte inkább festéssel, grafikával és rajzolással foglalkozott. Tagja volt a már megszűnt Tvrdohlaví (Keményfejűek) művészeti csoportnak. Képeire a visszafogott színek jellemzőek. Különös, állatokra hasonlító álarcokat készített és állított ki, amelyekben maga is fellépett. 1995-ben elnyerte a Jindřich Chalupecký-díjat. Több művét is angolra fordították. A könyv szövege betűkkel, szavakkal, mondatokkal és hangfestéssel is játszik (Mese az X-ről, Az egyszerű mese csak tőmondatokból áll). A játékos nyelvű mesék aszerint jöttek létre, hogy milyen groteszk állatok, betűk, vagy ezeknek milyen kombinációi bukkantak fel Nikl vázlatfüzetében. Nikl többműfajú bohócnak tartja magát. Legfőbb mozgatója a játék, amelyet bábok, képek, objektek, illusztrációk és színházi díszletek révén próbál átadni. A kötet 2006 és 2008 között 7 díjat nyert.

Meander, Praha 2015, 56 oldal, ISBN 978-80-87596-73-9 www.meander.cz Szerzői jogok: iva@meander.cz Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

126

NYELVMESÉK

127

PETR SÍS ZEĎ

(1949, Brünn) Nemzetközileg elismert gyerekkönyvíró, illusztrátor, grafikus és animációs filmkészítő. A prágai Iparművészeri Főiskolán és Londonban tanult. Több mint 20 éve New Yorkban él. Felesége amerikai, két gyermekük van. Húsz könyv szerzője, és további ötvenhez készített illusztrációkat. 26 animációs filmet forgatott, ő készítette a new yorki 87. utcai metrómegálló fali mozaikját. Egyedülálló könyv, amely bemutatja a kis olvasóknak a kommunizmus időszakát, az 1948-1989 közötti éveket, amikor a „vasfüggöny“ mögött Csehszlovákiában hétköznapi emberek dolgoztak és álmodtak. A rajz, képregény és autentikus képnapló technikáját vegyítő kötet 2008ban elnyerte a Magnesia Litera, illetve a Arany Szalag díjat. „Petr Sís könyve kötelező olvasmány azon gyerekek (és szüleik) számára, akik azt hiszik, hogy a szabadság magától értetődő dolog.“ - Václav Havel „Ez az én üzenetem a múltból, és egyúttal figyelmeztetés, hogy mi az, ami bekövetkezhetne újra. Falakat továbbra is építenek, Izraelben, a mexikói határon és Ústí nad Labemben egyaránt.“

Labyrint, Praha 2007, 70 oldal, ISBN 80-86803-12-0 www.labyrint.net Szerzői jogok: labyrint@labyrint.net Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

128

A FAL

129

PAVEL ŠRUT

LICHOŽROUTI (1940, Prága) Költő, fordító, tárca-, gyerekkönyv- és dalszövegíró. Angol és spanyol szakon végzett, szerkesztőként, illetve rádiós szerkesztőként dolgozott. 1965 óta több tucat, ma már klasszikusnak számító gyerekkönyv szerzője. 2000-ben Jaroslav Seifert-díjjal, 2012-ben Karel Čapek--díjjal jutalmazták.

Pavel Šrut LICHOŽROUTI

Galina Miklíková (1970, Ostrava) rendező, animációs filmkészítő, illusztrátor. A prágai Iparművészeti Egyetemen tanult, számos díjjal büszkélkedhet. 2001 óta működik együtt Pavel Šruttal. Jelenleg a Lichožrouti egész estés animációs film-változatán dolgozik, amelyet 2016 novemberében mutatnak be a cseh mozikban. Minden idők legügyesebb tolvaja, akit még senki sem tudott fülön csípni. Talán Önnek is eltűnt tegnap vagy éppen ebben a pillanatban a zoknija. De ki tehet erről? A zoknifalók! A rejtélyes ínyencek, akik felfalják a zoknik párját. Az ő titokzatos világukba vezet el minket a Šrut – Miklínová páros egy zoknifaló család, egy idősödő agglegény és egy ügyetlen kis zoknifaló izgalmas és vicces történetén keresztül. A trilógia első része elnyerte az Arany Szalag, a Magnesia Litera és az Év Legszebb Könyvének járó díjat. Eddig szlovák, lengyel, horvát, szerb, orosz, katalán, spanyol és szlován nyelre fordították le.

Paseka, Praha 2008, 232 oldal, ISBN 978-80-7432-178-8 www.paseka.cz Szerzői jogok: horackova@paseka.cz Fordította: Peťovská Flóra, petovska@gmail.com

130

ZOKNIFALÓK

íkali mu Hihlík

Říkali mu Hihlík, i když v lichožroutím kalendáři je plno vznešených a hrdinských jmen. Třeba Ramses nebo Tulamor. (Tak se jmenovali jeho dva příšerní bratranci.) Za to, že Hihlíkovi začali říkat Hihlík, si může sám. Když byl v rozpacích, začal se chichotat: Hihihi! – a úplně se toho nezbavil dodneška. „Hihihi, Hihlíku, máš ponožku v rendlíku!“ Takhle na něho ti dva příšerní bratranci pokřikovali, když byl ještě malý. Vlastně to není tak dávno. Nebo je? Těžko říct, lichožroutům se čas někdy natahuje, nebo sráží… jako ponožky.

131

NÉVMUTATÓ Ajvaz, Michal Andronikova, Hana Bajaja, Antonín Balabán, Jan Binar, Vladimír Bolavá, Anna Brabcová, Zuzana Cigan, Chaim Čech, Pavel Čechova, Dora Černá, Olga Čichoň, Petr Denemarková, Radka Doležal, Miloš Dousková, Irena Dutka, Edgar Dvořák, Jiří Foret, Martin Hájíček, Jiří Hakl, Emil Hanišová, Viktorie Hodrová, Daniela Horák, Ondřej Hořava, Matěj Hůlová, Petra Iljašenko, Marie Jareš, Martin Jůzlová, Jana Kolmačka, Pavel Kořínek, Pavel Kratochvil, Jiří Martínek, Lubomír

Michlová, Marie Němec, Jan

6, 7 8, 9 10, 11 12, 13 14, 15 16, 17 18, 19 116, 117 102, 103 20, 21 118, 119 22, 23 24, 25 26, 27 28, 29 30, 31 120, 121 112, 113 32, 33 34, 35 36, 37 38, 39 122, 123 40, 41 42, 43 44, 45 112, 113 104, 105 46, 47 112, 113 48, 49 50, 51

Nikl, Petr Novák, Jan Ouředník, Patrik Pecháčková, Ivana Pekárková, Iva Pilátová, Markéta Pížl, Jaroslav Platzová, Magdaléna Prokůpek, Tomáš Ráž, Roman Reiner, Martin Rudiš, Jaroslav Ryšavý, Martin Soukupová, Petra Stančík, Petr Sís, Petr Šabach, Petr Šindelka, Marek Šrut, Pavel Štindl, Ondřej Toman, Marek Toy Box Tučková, Kateřina Urban, Miloš Viewegh, Michal Vopěnka, Martin Zmeškal, Tomáš Žák, David Jan Žváček, Jaroslav

133

52, 53 54, 55 124, 125 106, 107 56, 57 108, 109 58, 59 60, 61 62, 63 64, 65 112, 113 66, 67 68, 69 70, 71 72, 73 74, 75 76, 77 126, 127 78, 79 80, 81 128, 129 82, 83 84, 85 110, 111 86, 87 88, 89 90, 91 92, 93 94, 95 96, 97 98, 99

Fordíts le! Kortárs cseh irodalom 2000-2015 Kiadta a budapesti Cseh Centrum, 1063 Budapest, Szegfű utca 4. www.budapest.czechcentres.cz Felelős kiadó: Lucie Orbók, a Cseh Centrum igazgatója Szerkesztő: Peťovská Flóra A szerkesztő munkatársa: Radim Kopáč, Klára Šťastná, B. Farkas Zsolt Fordítás: Balázs Andrea, Barna Otília, Beke Márton, Benyovszky Krisztián, Csoma Borbála, Forgács Ildikó, G. Kovács László, Gál Róbert, Hanzelik Gábor, Hrisztov Radmila, Juhászné Hahn Zsuzsanna, Koloszár Péter , Pénzes Tímea, Peťovská Flóra, Steinbachné Bobok Anna, Vörös István Korrektúra: Juhászné Hahn Zsuzsanna Borítóterv és tördelés: Lucie Váňová Kiadás éve: 2016 Nyomdai előállítás: Kvadrát Print, www.kvadratprint.hu Készült 200 példányban Oldalak száma: 146 Első kiadás Kereskedelmi forgalomba nem hozható

CSEH CENTRUM A budapesti Cseh Centrum 1993 óta működik a Cseh Nagykövetség épületének Szegfű utcai szárnyában. A VI. kerületi Zichy palota már 1922 óta a cseh (csehszlovák) külképviselet székhelye. Tevékenységünk elsődleges célja a cseh-magyar kulturális kapcsolatok további bővítése, a közös rendezvények támogatása, emellett egy könyvtár üzemeltetése, valamint nyelvtanfolyamok szervezése.

• • • • • •

Fesztiválok Előadások Kiállítások Nyelvtanfolyamok Könyvtár Pályázatok

budapest.czechcentres.cz Cseh Centrum ccbudapest@czech.cz +36 1 462 50 66

A Cseh Centrum a Cseh Köztársaság Külügyminisztériuma által létrehozott és finanszírozott kulturális intézet. Küldetése a külföldi nyilvánossággal folytatott párbeszéd elősegítése, valamint Csehország reprezentálása a kultúra, a tudomány, az oktatás és az idegenforgalom területén. A Cseh Centrumok házózatának három kontinensen összesen 22 irodája működik.

[ ] CzechLit información literatura CzechLit ofrece informs you aboutsobre contemporary checa Últimas novedades Czechcontemporánea. literature: recently released books, en libros, unofcentenar los mejores autores a hundred the bestde Czech authors, prestigious awards, comprehensive and checos, premios prestigiosos, fuentes extensas sources well as auncalendar ywell-structured bien estructuradas, peroastambién of events and a regular topic ofde theinterés. month. calendario y, cada mes, un tema Clarity, readability, a goodbuen layout. Are you Orientación fácil, claridad, diseño a reader, translator or publisher? us at gráfi co. ¿Es usted lector, traductor oVisit editor? our new portal: www.czechlit.cz Visítenos en el nuevo www.czechlit.cz

Moravian Library

[

]

The presentaion of Czech book culture at book fairs abroad has a long tradiion. The Moravian Library in Brno, one of the leading Czech heritage insituions, has been in charge of coordinaing the Ministry of Culture's naional exposiions since 2014. In cooperaion with the Ministry of Culture, authoriies of Czech literary culture and Czech Centres abroad, the Moravian Library focuses not only on presening major publishing houses but also on small publishers and printers. Signiicant Czech literary awards and their winners, along with a collecion of current icional and non-icional book producion, are presented within the framework of a themaic naional exposiion. The accompanying cultural programme aims at bringing Czech authors together in the form of discussions and readings, especially at the Leipzig Book Fair (focused primarily on translaions) or at the most important venue, the Frankfurt Book Fair. Czech book culture is presented in a similar scope also at the book fair in Bologna, which focuses on books for children, and at the London Book Fair. www.mzk.cz

Dana Blatná Literary Agency represents leading contemporary Czech writers of iction – writers of bestsellers and winners of prestigious awards. Michal Ajvaz Antonín Bajaja Irena Dousková Jiří Hájíček Matěj Hořava Jiří Kratochvil Jan Němec Petra Soukupová Kateřina Tučková Michal Viewegh

Contact Literární agentura Dana Blatná Jinačovice 3 664 34 Kuřim Czech Republic Tel.: 00420 / 608 748 157 e-mail: blatna@dbagency.cz

www.dbagency.cz

138

Pluh is a leading literary agency in the representaion of Czech authors. We do business around the world and over the years have achieved 200 book translaions in more than 40 countries. We place value on the literary quality of novels and are convinced that they can enrich the literature abroad. Almost all of our authors have been awarded with a number of literary prizes, so we feel conident to claim that we oﬀer the very best in Czech contemporary literature. Pluh represents Miloš Urban, whose books are bestsellers in Spain, Patrik Ouředník, the most translated contemporary Czech author, and the world famous Jáchym Topol. Our other authors, Emil Hakl, Petra Hůlová, Markéta Pilátová, Tomáš Zmeškal, Hana Andronikova, Jan Balabán and the classic Egon Hostovský, have all already been published in a number of languages. For more informaion on all authors of Pluh and their work, please visit our website: www.pluh.org. On request we can provide you with copies of books, fully published translaions, sample translaions, reviews in English etc. We are looking forward to hear from you!

139

Founded in 2015 by Maria Sileny, the Prague Literary Agency represents well-established contemporary Czech authors to international publishers by promoting the publication of their high-quality iction: Tereza Boučková Věra Nosková Iva Pekárková Roman Ráž Marek Toman Martin Vopěnka We are proud of our popular Czech authors and believe that their translated works will be well-received by readers all over the world. www.praglit.de maria@sileny.de

140

Dear Publishers, We would like to invite you to join a new ambitious annual international book project: The Czech Book Award. By partnering with this award, you will gain an opportunity to be informed about the best new Czech fiction books. In addition to its national dimension, the award’s aim is to expose the very best of the contemporary Czech literature to world publishers. The Czech Book Award is an annual award first established in 2012, awarded to a new Czech fiction book published during the previous year by local publishers. Its first laureate was chosen in May 2012 in Prague by a jury composed by academicians, literary translators and booksellers. Previous winners or nominated books found publishers in many European countries: Bulgaria, France, Germany, Poland, Slovenia and Spain. What we propose: In 2016, the Czech Book Award has nearly 30 “World observers” in ten countries from three continents. This status includes benefits but no obligation. 1. Shortly after the release of three nominations in early spring, you will receive sheets in Hungarian about each one of these books. 2. After the final verdict of the jury, you will get in addition the translation, by a professional translator, of a representative excerpt of the winning book. 3. Your representative will get an invitation to the Awards Ceremony in Prague, held every year in May. The venue for the awards ceremony is in the frame of Book world, the largest book fair in the Czech Republic. 4. The Czech Ministry of Culture has a programme of subsidies for translations of the Czech literature. By partnering with our project, you will obtain a closer access to it. In order to get the status of “World observer” to the Czech Book Award, send us an e-mail with the logo of your publishing house (in jpg or other), a presentation sentence in English or in French and a link to your website.

Občanské sdružení Cena Česká kniha / The Czech Book Award Association Martin Daneš | martdanes@gmail.com | www.ceskakniha.com

Promoting the Translation of Czech Literature Abroad Organiser Ministry of Culture of the Czech Republic Arts and Libraries Department Maltézské náměstí 1 118 11 Praha 1

The Principles – The grant is designed exclusively for promoting the publication of translations of original Czech literature abroad; – the grant covers poetry, prose, drama, essays, comics and children’s literature; it does not cover non-fiction, expert literature or the publication of excerpts from or parts of translations; – priority is given to the promotion of contemporary literature, i.e. literature published after 1989; – there are no restrictions regarding the target languages; – it is foreign publishers who file applications for the grant; – it is also possible to apply for a grant for a title published in the last half of the previous year; – unless the book is published within a year of the day when the grant is awarded, the right to the grant will expire (for serious reasons documented in writing, this time limit may be extended); – the final decision on the grant will be taken by the Ministry of Culture of the Czech Republic on the basis of recommendations by an expert committee of the Arts and Libraries Department consisting of representatives of the communities of writers, publishers, literary scholars and literary critics; – when the application is considered, the publisher’s consistent interest in contemporary Czech literature, the translator’s experience and quality of the translated text will all be taken into account; – the application must include the completed form and all the prescribed attachments; – the application must be typed on a computer; 142

– – the language of communication shall be English; – the application for the next calendar year has to be submitted at the address below by 15 November; – if the submitted application is incomplete, the applicant will be required to immediately provide the missing documents, or the grant application will be excluded from the grant proceedings; – the application may be delivered in either electronic or printed form; – if there are any changes in the conditions and circumstances mentioned by the publisher in the grant application, the publisher shall be obliged to immediately report such changes to the Ministry of Culture of the Czech Republic; - the fact that a translation of a publication has been supported by the Ministry of Culture of the Czech Republic has to be mentioned and the Ministry’s logo has to be printed in the publication itself; - official results of the grant proceedings will be made public on the website of the Ministry of Culture of the Czech Republic (www. mkcr.cz) after being approved by the Minister of Culture, usually in February. Payment Terms and Conditions – the grant shall be paid to the publisher by bank transfer following the publication of the book; – the transfer will take place after six copies of the book have been sent along with the documentation (signed by the translator of the book) proving that all of the publisher’s financial obligations towards the translator have been met.

143

Application for a Grant for Translating Czech Literature Publisher's details Publisher's name: ……………………………………………………………………………… Contact person: ………………………………………………………………………………… Street and street number: ……………………………………………………………………… Postcode, city: …………………………………………………………………………………… Country ………………………………………………………………………………………… Telephone number: ……………………………………………………………………………… E-mail: …………………………………………………………………………………………… Number of titles published per year: …………………………………………………………… Number of employees: ………………………………………………………………………… Distribution: ……………………………………………………………………………………… Book details Author's first and surname: …………………………………………………………………… Book title:………………………………………………………………………………………… Genre: …………………………………………………………………………………………… If the publication is an anthology, compilation etc., please set out a brief annotation …………………………………………………………………………………………………… …………………………………………………………………………………………………… Number of pages:………………………………………………………………………………… Binding: ………………………………………………………………………………………… Number of copies: ……………………………………………………………………………… Planned month and year of publication: ……………………………………………………… Translator's details Name and surname: ……………………………………………………………………………… Address: ………………………………………………………………………………………… Telephone number: ……………………………………………………………………………… E-mail: …………………………………………………………………………………………… Language into which the book is to be translated: ……………………………………………… Was the book translated into the chosen language already? …………………………………… If this is the case, please state the reason for a new translation: ……………………………… …………………………………………………………………………………………………… Titles previously translated by the translator: ………………………………………………… …………………………………………………………………………………………………… …………………………………………………………………………………………………… Translator's fee: ………………………………………………………………………………… Grant amount requested (in €): …………………………………………………………………

144

Publisher's Bank Details Name of bank: …………………………………………………………………………………… Address: ………………………………………………………………………………………… Account number (IBAN): ……………………………………………………………………… International code or SWIFT: …………………………………………………………………… Type of code (BIC):……………………………………………………………………………… Other Support Name of the Source: …………………………………………………………………………… Amount: ………………………………………………………………………………………… Required Attachments – contract with the holder of the copyright; – contract with the translator; – translator's qualifications (education, works translated); – budget for the book (please provide details of the following items: copyright, translation, editorial work, proofreading, graphic design, typesetting, print, promotion); – the publisher's publishing plan for this year and next year.

………………………………………………… Date

………………………………………………… Publisher's stamp and signature

Contact Address Mgr. Radim Kopáč Ministry of Culture of the Czech Republic Arts and Libraries Department Maltézské náměstí 1 118 11 Prague 1 T: +420 257 085 221 E: radim.kopac@mkcr.cz

145

JEGYZETEK:

146

#nemcsakhrabal