[Szét]tördelt hagyományok. Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban by Ferenczy Múzeumi Centrum

[SzéT]TördElT haGyOMáNyOK SzövEGSzErvEző vIzualITáS az Új SympoSionBaN

Szilágyi zSófia Júlia (SzERK.)

[Szét]tördelt hagyományok Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban

Szilágyi Zsófia Júlia (szerk.)

Tartalom

Szilágyi Zsófia Júlia ELŐSZÓ

Ladányi István Symposion-interjúk Szépirodalom, tanúságtétel, irodalomtörténeti forrás?

Kürti Emese UFO Party Az Új Symposion folyóirat szerepe a magyarországi neoavantgárdban

Pintér Viktória Spontaneitás és életkollázs Ladik Katalin lírája az Új Symposion hasábjain

114

124

136

146

Orcsik Roland Játék, káosz és autonómia a symposionista lírában Faragó Kornélia Affinitások és koncepciók Képzőművészeti gondolkodás az Új Symposionban Radics Viktória Képrombolás Sziveri János költészetében Visy Beatrix A félelem nüanszai Újvidék, korhangulat, elnyomás Tolnai Ottó: Világpor és Virág utca 3. című köteteiben Gazsó Hargita Az ötlettől a megvalósulásig Juhász Erzsébet szövegei az Új Symposionban, valamint hagyatékának tükrében Csányi Erzsébet Szellemi együtthatók Egy épület, egy tribün – több nyelv, több folyóirat Melléklet Csányi Erzsébet AZ ÚJVIDÉKI IFJÚSÁGI TRIBÜN MAGYAR NYELVŰ, ILLETVE MAGYAR VONATKOZÁSÚ MŰSORAI (repertórium) 1954–1977

Szilágyi Zsófia Júlia

ELŐSZÓ

„Romantikus-szürrealista szárnyalással”1 vágtunk neki az Újvidéki Orfeuszok – A vajdasági Új Symposion folyóirat (1965—1992) című kiállításnak 2 és a hozzá kapcsolódó [Szét]tördelt hagyományok – Szövegszervező vizualitás az Új Symposionban konferenciának, melynek előadásait szerkesztettük jelen kötetbe. Az alcímben iniciatíve megfogalmazott szövegszervező vizualitás szorosan vett összefüggéseket elemző írásokat, de tágabban értett, messzebbről közelítő tanulmányokat is produkált, amelyek a konferenciafelhívásban és a kiállítás során is kiemelt törekvésként megfogalmazott magyarországi kapcsolatokra vagy éppen a jugoszláviai kulturális együtthatásokra helyezték a hangsúlyt. Kürti Emese egy jól körülhatárolható, általa régóta kutatott neoavantgárd csoportosulás kapcsolódási pontjait bemutatva érzékelteti az Új Symposion befogadó, a transzmediális műfajokra való nyitottságával inspiráló közegét. Ladik Katalinhoz kapcsolódik Pintér Viktória tanulmánya, melyben érzékenyen fejti fel Ladik vizuális és performatív munkásságának visszahatását költészetére, miközben a folyóirat grafikai, tipográfiai terében kialakult támogató környezetet elemzi. Poétikai megközelítését tekintve egészen más irányú Radics Viktória írása, aki a költői képekben tetten érhető képzőművészeti hatásokat tipologizálja Sziveri János költői életművében, amihez a folyóiratnak a kezdetektől megkérdőjelezhetetlen multimedialitása adott kétségtelen ösztönzést. Tolnai Ottó nemcsak a Sírás Tanszék gondolatával, hanem két korai regényének finom elemzésével is helyet kapott a kötetben. Visy Beatrix annak a Tolnai írásait ritkán választó megközelítésnek enged, amelyik az életrajzi vonatkozások távoli reminiszcenciáit kutatják a szövegekben. Az íróként és irodalomtörténészként is érzékeny, lényeglátó írásairól ismert Juhász Erzsébet Új Symposionban publikált tanulmányait és prózáját Gazsó Hargita topolyai muzeológus filológiai szempontok mentén elemzi.

Végel László fogalmaz így Domonkos István költészetéről. Végel László: Koncz István költészete. In: Új Symposion 54 (1969), 3–7. 3. A kiállítás honlapja: https://ujvidekiorfeuszok.wixsite.com/kiallitas

Csányi Erzsébet szintén filológiai megközelítésű Ifjúsági Tribün magyar nyelvű program-regisztere és azt kísérő írása leginkább egy új kutatási területet kijelölve tágítja az Új Symposion szellemi terét. Az újvidéki Ifjúsági Tribün több nyelvű szerkesztőségeinek programjait feltérképező további kutatás alighanem döntőbb hatásokat hívna felszínre. Ezt a megkerülhetetlen területet, a multikulturalitás alapvető élményét és kézzelfogható lecsapódását az Új Smyposion lapjain Faragó Kornélia pontos és alapos, a szerb, szlovén, horvát képzőművészek vizuális hatását, a teoretikus közelítéseket sorjázó tanulmánya demonstrálja. Ugyanígy a nyelvi és kulturális kompetencia szükségszerűségével szembesít Orcsik Rolandnak a Sympo (neoavantgard) költészetét nem az újjáéledő kassáki tradíció, hanem a ludizmus költői irányzatának kapcsolódásait vizsgáló elemzése. Ladányi István kötetindító tanulmányában a Symposion-történet elbeszélhetőségéről olvasva bizonyosnak vehetjük, hogy immár a mi elbeszélésünk is a történet része.

Ladányi István

Symposion-interjúk Szépirodalom, tanúságtétel, irodalomtörténeti forrás? *

A tanulmány a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH támogatásával, A kánonképződés folyamatai komparatív megközelítésben: közép-európai és kelet-közép-európai kánonok a modernség kontextusaiban című, 125791 nyilvántartási számú NN_17 pályázat keretében készült. *

Az Új Symposion története nem választható el a folyóiratra vonatkozó reflexiótól, már csak azért sem, mert a reflexió generálása, folyamatos kiváltása a folyóirat, a Symposion-mozgalom lényegéhez tartozott. Érvényes ez nemcsak a kortárs, illetve a folyóirat működése során megvalósult reflexiókra, hanem a különféle utólagos kérdésföltevésekre, kommentárokra, értelmezésekre is. Ezek a folyóirat és az értelmiségi mozgalom, kezdeményezés továbbéléséhez, máig tartó hatásához tartoznak. Időközben akár az egykori alkotók, a Symposion-mozgalom résztvevői is másként értelmezik saját egykori történetüket. A reflexiós rétegek látszólag ugyan a reflexió tárgyához való közvetlen hozzáférést akadályozzák, ugyanakkor a perspektívák sokszorozódásával összetettebb képalkotást tesznek lehetővé. Így a reflexió is megújulóan része lesz a tárgynak. Az Új Symposion nem csupán publikációs fórum értelmében vett folyóirat volt, szerkesztőkkel és a folyóirathoz többé-kevésbé kötődő szerzőkkel, hanem közösségalakító mozgalom, inspiráló, kezdeményező, irodalomszervező tényező is. Nem csupán a megjelent szövegeket, az olvasható folyóiratszámokat jelenti, hanem kultúraalakító dinamikát, tájékozódási igényt, továbbá a kísérlet, az előzmények nélküli új alkotások, a bátor kultúraformálás kultuszát. Mivel nem látszik az alapító nemzedék fellépése előtti történetből kikövetkeztethető, szükségszerűen létrejött kulturális alakzatnak, így az előzményei, a lapindítás körülményei, a szerkesztési gyakorlatok, a lehetőségek és akadályoztatások, a folyóirat áramlásában létrejött művek, életművek és kultuszképződés még a folyóirat életében, de különösen az 1980-as évek végétől folyamatos érdeklődést tudott fenntartani az irodalmi életet követő szakmai olvasók körében. A közelmúlt folyóiratai közül a Mozgó Világ mellett az Új Symposionra irányult a legnagyobb figyelem. Ez a folyóiratról és a folyóirat meghatározó szerkesztőiről írott tanulmányok, monográfiák1 mellett nagyszámú interjúban, közönség előtti beszélgetésben, rádió, televízió vagy honlap számára rögzített riportban is megnyilvánult. Emellett visszaemlékezések, dokumentumgyűjtemények, továbbá a kortársak interpretációi alakítják a folyóiratról való beszédet. Mindezek gyarapították a folyóiratról szóló információkat, alakították a róla szóló tudást, értelmezték az egykori eseményeket, folyamatokat, körülményeket, ugyanakkor egyre erősebben megformálták a Symposionról való beszéd toposzait, interpretációs kereteit. Meglehetősen sok interjú áll rendelkezésünkre a Symposion-mozgalomhoz, az Új Symposion folyóirathoz kapcsolódóan. Ezek egyedülálló módon segítik az egykori események, a motivációk, a működésmódok megismerését. Ugyanakkor a mozgalom létrejötte, keletkezéstörténetei, sikerei, a belső feszültségek, a támadások, a betiltások, az érvényesülő ízlések, irodalom- és művészetfelfogások, a megúju-

Lásd például: Szerbhorváth 2005; Virág 2007; Thomka 2009, Losoncz 2018.

lóan képződő legendák új és új értelmezési konstrukciók, magyarázatok létrejöttéhez vezettek úgy a résztvevők, mint a kortárs vagy utólagos értelmezők részéről. Jelen dolgozat Vékás János Utak 2. Tolnai- és Végel-interjújának, Tolnai Ottó Költő disznózsírból – Egy rádióinterjú regénye című, nehezen meghatározható műfajú, de az interjú formáját használó könyvének, a Szajbély Mihály által szerkesztett Rózsaszín flastrom Koncz István-, Tolnai Ottó- és Végel László-interjújának, illetve az Ex Symposion 98. (2017) számának az Új Symposion történetéről szóló interjúinak műfaji jellemzőit, irodalomtörténeti használhatóságát vizsgálja. Vékás János dokumentátori hajlamai nemcsak az újságcikkek, dokumentumok gyűjtésében és az elérhető adatok rendszerezésében nyilvánultak meg, hanem a szóra bírható irodalmárok beszéltetésében is. A Symposion-történet leggazdagabb dokumentumgyűjteményét Csorba Bélával közös munkájukban, A kultúrtanti visszavág címmel adták közre.2 Számos, a Symposion-történetnél is számba veendő adatot közöl a Mák Ferenccel közösen létrehozott vajdasági magyar kronológiában, a Magyarok a Vajdaságban című, maga által összeállított köteteiben, különösen az 1960–1964-ig tartó időszakot feldolgozó negyedik kötetben3, és újságírói tapasztalatait is hasznosítva gazdag beszélgetésanyagot ad közre az Utak sorozat első és második kötetében.4 A Rózsaszín flastrom kötet, a kérdezők tapasztalatlansága ellenére, kiváló tanári felkészítettségük (ami Szajbély Mihályt és az Ilia Mihály által megteremtett értő szegedi környezetet dicséri), elkötelezett érdeklődésük révén jól használható, azóta is sokat hivatkozott anyagot eredményezett.5 Ebből főképp a Tolnai Ottóinterjú izgalmas a Symposion-történet szempontjából, de releváns kérdéseivel és meggondolt kifejtésre törekvő válaszaival kifejezetten produktív Szergejev Zsuzsa Koncz István-beszélgetése; ma is tanulságokkal bírnak Csorba Béla és Sziveri János korabeli válaszai. Tolnai Ottó számos beszélgetésben, interjúban érinti az Új Symposiont – ugyanakkor jellemző, hogy rendkívül óvatosan nyúl a témához, és nagyon gyakran kitér a kérdés elől, hivatkozva az általa korábban már sokszor elmondottakra és a problémakör összetett voltára. Óvatossága nem indokolatlan, hiszen egy-egy hos�szabb beszélgetésben is nehéz csupán érzékeltetni is a számos vita, összetűzés, értékelési szempont, politikai, társadalomtörténeti összefüggés középpontjába helyezett Symposion-mozgalom összetettségét, történetének sok-sok vetületét előzményeivel, következményeivel, személyes résztörténeteivel, a voltaképpen feltárhatatlan egyéni motivációk szövevényességével.

Csorba–Vékás 1994. Vékás 2013. 4 Vékás 2010; Vékás 2017. 5 Szajbély 1995. 2

Komplexitásában a beszélgetések közül kiemelkedik a Költő disznózsírból – Egy rádióinterjú regénye című kötete6, amely gondolatszerkezeteiben őrzi az élőbeszéd spontaneitását, asszociációs láncolatait, ugyanakkor a szokásos autorizációnál jóval összetettebb utómunkálatok során gondosan árnyalja a történet részleteit. Olvasatomban ezáltal leginkább arra törekszik, hogy a szándékok, tervek, vágyak komplexitása mellett érzékeltesse a körülmények esetlegességeinek jelenlétét, a tágabb társadalomtörténeti kontextusoknak a nehezen uralható és egyetlen értelmes történetté aligha rendszerezhető voltát is, ahol sokszor a „segítőtárs”, az „ellenfél” vagy az „adományozó” szerepkörei7 sem választhatók szét olyan világosan, ahogy azt a kevésbé türelmes olvasó szeretné. Tolnai a beszéd szövevényességével, az élőbeszéd és a belső beszéd, majd ezt az írásban továbbmondó, minél körültekintőbb, minél több mindenre kitérő beszéd szövevényességével próbál védekezni a kisajátító és a félreértő, netán szánt szándékkal félremagyarázó olvasatok ellen. Óvatosságának indokoltságára jellemző például, hogy a témakörben tapasztalt és olvasott interjúkészítők egyike, Vékás János az Utak 2. kötetének Tolnai-portréjában mennyire sematikusan és prekoncepciók szerint olvassa mind a saját maga által 1988-ban készített interjúsorozat, mind a Költő disznózsírból kötet Symposion-történeti részeit. Az egész Symposion-történetet voltaképpen leegyszerűsítve egy kisebbségellenes, jugoszlávság-párti összeesküvésre, portréjának retorikus (tehát interjúiban egyáltalán nem érintett, Tolnai által meg nem válaszolható, el nem utasítható), szakmai szempontból (ő ugyanis társadalomtörténeti besorolást ad munkájának) meglehetősen problematikus kérdéseivel (például „Vajon Tolnai Ottó pusztán csak költő volt, vagy »még valami más funkciójú ember is«?”8) egykori interjúalanyát, egykori válaszait az inszinuáción túl is prekoncepciózus és szűkítő értelmezéseknek szolgáltatja ki, sőt Tolnai verseinek riasztóan egyértelműsítő, laposan ironizáló megközelítését is beleszövi portréjába.9 Maga a hét ülésben készített Vékás-interjú rendkívül anyaggazdag releváns kérdéseivel és spontán, a későbbi interjúk poétikus összetettségét még csak kereső válaszaival, mind a személyes élettörténet és motivációk, mind a közösséggé alakulás részleteivel, az interjúban közölt számos ténnyel, összefüggéssel. Az anyag a maga összetettségében, gazdagságában a tíz évvel későbbi, Parti Nagy Lajos-féle rádióinterjú előzményének, előkészületének is tekinthető, ugyanakkor időben közelebb áll Tolnai Ottó aktív symposionista korszakához, közvetlenül érintkezve annak körülményeivel és következményeivel még Jugoszlávia véres szétesése előtt. Tolnai 2004. Lásd: Propp 1995: 79–83. A proppi hivatkozás itt kevéssé tudományos jellegű, inkább ironikus, csupán az olvasóiértelmezői elvárások és türelem, valamint a visszaemlékező által megidézni kívánt történések eltérései közti rést kívánja érzékeltetni. 8 Vékás 2017: 399. 9 Vékás 2017: 393–394. 6 7

Az élőbeszéd esetlegességeit őrző, irodalmilag nem megmunkált szövegről van szó, de ebben is megidéződik az a nyugtalan mozgalmasság, amelyről a későbbi Költő disznózsírból kötetben az alapítás időszakát és az ezt követő éveket megidézve beszél Tolnai, és a beszélgetőtárs kérdései nyomán határozottan körvonalazódik az a kisebbségi komplexus nélküli viszonyulás az irodalom és egyáltalán a szellemi élet közösségi megnyilvánulásaihoz, ami a Symposion-mozgalom teljesen újszerű jellemzője volt a Vajdaságban.10 Ez a több ülésben folytatott beszélgetés a maga tényszerűségében, esetlegességeivel voltaképpen hitelesíti a Költő disznózsírból többször átdolgozott, a csipkeverés aprólékosságával megmunkált prózáját.11 Vékás kérdései nyomán például nagyon sok feltárul abból a vajdasági magyar gimnáziumi világból, amelyben a későbbi symposionisták első tapasztalataikat szerezték, és Tolnai ekkor adott válaszai párhuzamba állíthatók Koncz Istvánnak a Rózsaszín flastrom című interjúkötetben Szergejev Zsuzsa kérdéseire adott egyik válaszával, amelyben a középiskolai önképzőkörök jelentőségéről beszél.12 Tolnai ekkori és később a Költő disznózsírból kötetben erről az időszakról szóló megnyilatkozásai alátámasztják az ötvenes évek vajdasági magyar gimnáziumainak az önképzőköri szellemiségnek a jelentőségét. Tolnai ebben az 1988-as interjúban megvilágítja rádiós kollégájának, Vékás Jánosnak 13 az egykori Belgrád-kultuszukat, Zágráb-kultuszukat, szándékukat, hogy teljes jogú résztvevőként bekapcsolódjanak a délszláv szellemi mozgásokba, ugyanakkor beszél az egész fiatal értelmiségi társaság zűrös ügyeiről, a folyamatos megfigyelésekről, konfrontációkról, ízlésbeli és politikai vádakról, később a nemzedék megosztásáról, de az akkori (1988-as) jelen irodalmi körülményeiről is, a Sziveri-nemzedék leváltása utáni tetszhalott állapotokról, amelyben a cselekvés lehetőségeit keresi: „A Kiadói Tanácson, az Alkotók Gyűlésén muszáj lesz intenzívebben fellépni, át kell ott törni a hangfalat, mert mindinkább úgy látom, hogy az egész irodalomnak ki lett tekerve a nyaka.”14 Parti Nagy Lajos a Magyar Rádió részére hat napon keresztül, hat ülésben készített életútinterjút Tolnai Ottóval 1998. március végén, és ennek szöveges anyagát dolgozza tovább éveken keresztül az interjúalany saját megfogalmazása szerint is bizonytalan műfajú könyvvé, egy rádióinterjú regényévé.15 A Költő disznózsírból kötetnek főleg a 3. fejezete, a Rubintos gyűrű foglalkozik a Symposionnal: nyilLásd erről például Koncz István megnyilatkozását: Szajbély 1995: 55. Vékás 2017: 425–528. 12 Szajbély 1995: 54–55. 13 Miután 1971-ben Tolnait leváltották az Új Symposion felelős szerkesztői pozíciójáról, és két év feltételes börtönbüntetésre ítélték, az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségében jut álláshoz, afféle menedékhez, ahol képzőművészeti kritikusként dolgozik nyugdíjazásáig. Vékás János ugyanitt évtizedekig újságíró. 14 Vékás 2017: 467. 15 Az alcím nemcsak a műfaji köztességre, körülhatárolatlanságra utal, hanem valamiféle tisztelgés is egyik mestere, Sinkó Ervin Egy regény regénye című, az Optimisták című regényének kálváriáját megíró önéletrajzi fikciója előtt. 10 11

ván nem véletlen, hogy ez a legterjedelmesebb, voltaképpen önmagában könyvnyi fejezet (a 393 számozott oldalnyi könyv 113 oldalát teszi ki, vagyis több, mint a negyedét), ráadásul számos befejezetlen közléssel, elvarratlan szállal. Emlékezésáradata, asszociációs hálózata, utalásai, hivatkozásai meg sem kísérlik valamiféle teljes kép, egységes magyarázat létrehozását, inkább annak a mozgalmasságnak, tevékeny keresésnek, az élet és irodalom párhuzamosan vállalt kalandjának az izgalmát, izzását, eksztázisát próbálja megérzékíteni, amely a symposionisták közös indulását jellemezte.16 Parti Nagy Lajos a hatnapos beszélgetés harmadik napján a tengerről kérdezi Tolnait – a tengerről és a pályakezdésről. A Tolnai-vallomás itt a barátság, a tenger, a napsütés, a modernizmus és mindezekhez kapcsolva még a dzsessz eksztázisából láttatja kinőni a Symposiont. Válaszának kétoldalas első mondatába ezeket zsúfolja bele – mintha fontos lenne számára, hogy minden meghatározó vonatkozást érintsen már az első mondatban, mielőtt pontot tenne. „Nem is tudom, hol kezdjem, fűzzek hozzájuk magyarázatokat, végezzek apró kiigazításokat, hogy például a Symposionnal, az 1961-ben induló melléklettel, még pontosabban, nagy barátságunkkal kezdődik a tenger, évekig szinte azonos vele, hiszen már 1961 nyarán a macedóniai kolostorok felé vettük utunkat, s onnan Montenegrón keresztül végig a parton Dubrovnikba csöpögtünk (hogy ott az egyik legrégibb szállóban, Domonkos zenész barátainál, a zenészek szobájában a földön, a hangszerek között, néhány napra meghúzzuk magunkat, nekem első éjszaka egy nagy, kövér német csaj jutott, reggelre csak a nagybőgő maradt a helyén, este pedig -kiüljünk a tenger fölé, a teraszra, ahová hamarosan megérkezik az éppen arrafele sétahajózó, hírhedt belügyminiszter, Ranković, politikus társaival, népes családjával, s mi figyeljük, az ajtónál, hogyan kóstolja meg sorban a kajákat egy biztonsági figura, jó foglalkozás, ülsz egy eldugott asztalkánál, és belekóstolsz, belelefetyelsz a politikusok kajájába, kipróbálod, nem kevertek-e bele mérget, lestük, miféle ember is ez a Ranković, ez a szűrszabóból, partizánvezérből, Tito árnyékából lett, mindinkább levált, sétahajózó politikus, akitől a sorsunk függött, mind ilyen volt, Koča Popovićot kivéve, mind ilyen egydimenziós figura volt lényegében, ez mindig így van a nagyformátumú uralkodók körül nyüzsgő alakok esetében), mármint azzal, hogy a Symposionnal kezdődik a dolog, mert az Új Symposionnal már új fejezet nyílik, valamiféle nagykorúsodásról kellene beszélnünk, ami előtt, ami elől talán, mi még lemegyünk a tengerre, mert én tényleg csak a barátságunkra tudok emlékezni, ami a modern irodalommal, 16

Tolnai 2004: 94–207.

a Rimbaud-val, Lautréamont-nal (Danilo Kiš és Mirjana ’64-ben jelentették meg összes műveit, Sreten Marić Bachelard és Blanchot interpretációit is kommentáló, nagy előszavával, a fedőlapon Dalí zseniális egyszemű portréjával: »Azon kapom magam, hogy csak egy szemem van, az is a homlokom közepén.«), Rilkével, valamint Valéry mediterranizmusával, Gide immoralizmusával, a posztszürrealista költészettel, Saint-John Perse-szel, Michaux-val, illetve Hemingway Fiestájával, Faulkner Hang és tébolyával, Malraux-val, Sartre-ral, Camus-vel – igen, Camus Seurat kis vásznainak tüzes raszterére emlékeztető Nyarával (különös, ha Mersault gesztusát, ami nem más, mint Gide action gratuite-ja, illetve Dosztojevszkij regényhőseinek nagy, abszurd gesztusai, Mersault pedig egy algíri Lafcadio, egy algíri Raszkolnyikov, ha Mersault gesztusát elemezzük, a Nyarat találjuk, a raszterré hulló Napot, illetve ahogyan ő mondja, a Nap és a vízpor vakító fényhálóját, valami tűzesőt, azért próbálkozom ismételten, s majd próbálkozom százszor is még meghatározni, mi is volt az, amit mi modern irodalomnak neveztünk, igen, talán Gide volt az egyik kulcsfigura, aki átvezette a modern irodalomba Dosztojevszkij és Nietzsche bizonyos eszméit, s ezt találjuk majd lényegében Kerouacnál, Ginsbergnél, Burroughs-nál is, ha Camus kapcsán Seurat-t említettem, akkor Faulkner, illetve a Hang és téboly órajelenete kapcsán, ahogyan Quentin betöri apja óráját, kicsupálja mutatóit, pedig Dalí képlékeny órájával kellene együtt tárgyalni – tehát ez a cél nélküli gesztus és ez a kicsupált óramutató), Godard és Antonioni filmjeivel (jóllehet a Maldororral Buñuel és Dalí filmjét kellene együtt említeni), a dzses�szel szinte a végletekig, valami leírhatatlan mámorrá, boldog sikollyá fokozódott (a dzsessz nélkül ez minden bizonnyal nem lett volna így, majd minden barátunk dzsesszzenész volt, Domonkos a Rádió nagyzenekarában dolgozott, abban a nagyzenekarban, amelyet e térségek művészetében külön hely illet, Tomsics Rudolf is ott muzsikált, később pedig vezette is a zenekart), és ez, mármint barátságunk hirtelen megtalálta megfelelőjét, majdhogynem objektivációját, jóllehet éppen abban, hogy objektiválhatatlan, szubsztanciája elérhetetlen, megtalálta a tengerben, igen, én csak erre tudok emlékezni, barátságunkra és a tengerre, ahogyan ez a két dolog, mint valami cintányér összecsattant, csak erre tudok variálni…”17 A válasz nem a csoportokkal és egyénekkel folytatott konfliktusokra helyezi a hangsúlyt, hanem annak a modern értékrendnek a fölvázolására és érzékeltetésére, 17

Tolnai 2004: 94–96.

amelynek jegyében 1961 decemberében elindítják irodalmi pályájukat és közös irodalmi fórumukat, az Ifjúság hetilap Symposion mellékletét, az Új Symposion elődjét. A nagyméretű szövegben időről időre visszatér ezekhez a témákhoz, hol az egyiket, hol a másikat hangsúlyozva. „Kialakult egy tábor, egy nemzedék, nagy barátság, ujjongó boldogság. Hihetetlenül örültünk egymásnak. Mindennap találkoztunk, és boldogok voltunk, hogy együtt vagyunk, hogy együtt sétálunk az utcán, hogy együtt ülünk, együtt vonulunk az egyik kávéházból a másikba, együtt nézzük a filmeket. Mindennap egy újhullámos filmet, vagy egy Antonionit, Fellinit, Bergmant vagy éppen Bressont. A modern film hihetetlen pillanatai voltak azok. Egy család voltunk.”18 Tolnai már az 1988-as Vékás-interjúban elhatárolódik a Symposion-történetnek attól a megközelítésétől, amely az egykori konfliktusokat, törésvonalakat szeretné számba venni, elemezni, és saját magát sem szeretné kiszolgáltatni az ezekről való gondolatoknak: előrevetíti, hogy inkább valamilyen szépirodalmi megközelítését szeretné adni közös történetüknek. Vékás ilyen irányú kérdésére azt is kifejti, hogy sajnálja és nagy bűnnek tartja a Symposion-mozgalom szétszakítását, de nem az egyéni ellentétekre és rivalizálásokra kíván figyelni, sem az egyéni felelősségek mérlegelésére, hanem a barátságok fenntartására törekszik. Majd lényegében elhárítja a kérdés személyekre vonatkozó részét: „De azzal, hogy én most azzal baszkódjak, hogy köztem meg Bosnyák között, vagy köztem meg Bányai vagy Végel között milyen volt a viszony, ez is érdekes dolog, de én nem ezzel foglalkozok. Ha foglalkozok ezzel a korszakkal, inkább valami szépirodalmat szeretnék róla írni, az anekdoták szintjén foglalkoztat a dolog és nem másképpen.”19 Tolnai nem véletlenül félti megnyilatkozásait azoktól az olvasatoktól, amelyek politikai szempontok szerint kérik számon folyóirat-alapító és irodalomszervező tevékenysége, sőt irodalmi alkotásainak poétikája miatt. „[A] balos és nemzeti művészet mellett volt egy pillanata a másfajta művészetnek, kétségtelenül lejátszódott egy azonosulás, s ennek az azonosulásnak legvonzóbb illúzióját, minden jel szerint az Adriára hivatkozva teremtettem meg, ám végső soron mégis úgy gondolom, a nemzetben gondolkodók, a pártkatonák, akik immár más párt katonái, saját lelkiismeretükkel viaskodnak, hiszen az én nihilista, ultrabalos […] felfogásom egyszerűen kívül volt minden rendszeren… Akárhányszor csak belefogok e dolgok taglalásába, mindig azt látom, hogy opponenseim pályáján találom magam, az ő logikájukkal, szókészletükkel pörölök, jóllehet egyáltalán nem zavar, sőt szükségesnek tartom véleményüket, örülök és büszke vagyok irodalmunk pluralitására, hiszen valójában nem zavarják köreimet, teljesen 18 19

Tolnai 2004: 156–157. Vékás 2017: 489–491.

más világban élek, én magam kreálom magamnak irodalmi világom víz- és földrajzát, ideológiája pedig nincs is, az erotika van és a Nap, ahogyan Bataille mondja, akinek az elméletét (Eros és Thanatos) én már régtől fogva, például a tiszavirág esetében is, felhasználtam. Bataille Rimbaud-t idézi, magyarázza: »Megtaláltam újra! Mit? Ami örök! / A tenger – egybegyúrva / A Nappal.«”20 Az ellenfelei érvelésével, igazságkeresésével kapcsolatban rögzíti Tolnai, hogy „engemet viszont nem az igazság érdekel, hanem az az aura, amely, ha megböknék, szappanbuborékként pukkanna szét, de én nem bököm meg, én rátettem, ráteszem az életem erre a szép szivárványos buborékra”.21 Nem mellesleg a szappanbuborék a Tolnai-életműben súlyos jelképiséggel bír, összefüggésbe kerül Brâncuși A hallgatás asztala szoborcsoportjával és ezen keresztül az Új Symposion emblémájával, a két szembefordított félgömbbel. A Brâncuși-félgömbök és az Új Symposion-embléma kapcsolatát Dánél Mónika elemezte igen eruditívan és kreatívan, kép és szöveg egymásba nyíló, egymást kiegészítő s ugyanakkor a részlegesség, a végtelen befejezetlenség jelentéseit fenntartó tereinek értelmezésében, A hallgatás asztalának jelentéseit kapcsolatba hozva a szümposzion platóni-szókratészi jelentéseivel.22 A problémakörnek külön súlyt ad, hogy a lapalapításban meghatározó szerepet játszó Sinkó Ervin emlékére szerkesztett számban építi föl Tolnai a kérdéskört (1967. 29–30.), a számot Brâncuși-nak A hallgatás asztala szoborkompozíciójáról szóló szövegével indítva. Ez a szám közli Tolnai antologikus, Balaton című hosszúversét, amely versszöveg szintén használja Brâncuși félgömbjeit – játékba hozza a tihanyi Belső-tó O-formáját –, továbbá ez a vers gyászolja el a szintén akkor meghalt avantgárd mestereket, a szabad vers apostolait, Kassákot és Füst Milánt is. A vers az O-k és Brâncuși kettévágott gömbje mellett színre lépteti Egry Józsefet, a Balaton festőjét is, aki műanyag csövecskéből hatalmas szappanbuborékot fú, és fölengedi őket az égre: „valami tömörülés ki fulladt bele két típus továbbmerészkedett matracán fordítsátok feléjük tévéiteket hadd nézzék a TÁNCDAL-FESZTIVÁLT a Tó Korlátjára könyökölve itt vannak mind a kertek gipsztörpéi Egry csak a kulisszák ügyében jött de meglestem Tolnai 2004: 105–107. Tolnai 2004: 177. 22 Dánél 2016. 20 21

rövidke műanyagcsövet mártogatott orvosságosüvegcséibe életében hegynyi szivárványszín pilulán rágta át magát s égboltnyi szappanbuborékot fújt mindannyiatoknak látni kellett volna ahogy a nagy gömböt még egy pillanatig műanyagcsövecskéje végén mérlegelte egyensúlyozta majd sóhajtott s a csövecskétől elvált a Gömb ó jajjj én nem temetni jöttem a Tóra” Itt tehát a Brâncuși-féle szoborkompozíció, A hallgatás asztala, illetve a Balaton című Tolnai-vers motívumai is a hallgatásra, a kiüresedésre és ezekkel részben összefüggésben a gyász motívumkörére erősítenek rá, érzékeny párhuzamot hozva létre a Brâncuși-féle súlyos, kettévágott kőgömbök és az Egry-féle szappanbuborék motívuma között, amely motívumkört tovább erősíti a folyóiratszám egyedi tervezését meghatározó üres folyóiratterek, vizuális vákuumok nagy aránya. A verbálisan kimondható, racionalizálható igazság kimondása helyett a motívumkör a hallgatást, a hiány nem artikulált jeleit hozza helyzetbe. Az interjúkkal, a gyakorlati világ felől érkező kérdésekre adott válaszokkal, a faggatások nyomán elhangzó beszédekkel, egyáltalán a nem művészi, hanem gyakorlati szóhasználattal kapcsolatos aggodalmait Tolnai az utóbbi másfél évtizedben a sírás motivikájához kapcsolta, és ez interjúiba is beépült. A litera irodalmi portál Nagyvizit rovatának adott hosszú interjújában a könny formájú interjú igényéről beszél, ezt a formát szabja interjúja feltételéül, és összekapcsolja a bécsi Diplomataakadémián bevezetni javasolt Sírás Tanszék gondolatával: „Rilke nyomán képzeltem volt el azt a katedrát, még az újabb kori balkáni háborúk alatt, igen, Rilke nyomán, aki az első világháború kitörésekor arról beszélt, mivel a nagy öregek, Tolsztoj és Cézanne gyorsan magukra húzták a koporsó fedelét, magukra, mert egyszer csak rádöbbentek, az emberek kezébe került a világ, és akkor, ha így van, hogy az emberek kezébe került a világ, mondta Rilke, már nincs más hátra, mint sírni… Tehát akkor a diplomatáknak is meg kell tanulni sírni… Sírni a világ felett, amely az ember, a harmad-negyedrendű politikusok, bürokraták, miegymások kezébe került, amit ezek, egyértelmű, el fognak ejteni…”.23 Az interjúműfaj kapcsán Tolnai a hallgatás mellett az artikulálatlan sírást nevezi meg elfogadható megszólalási módnak. Az Ex Symposion 98. száma az egykori symposionistákkal 2017-ben készített beszélgetéseket tartalmazza, és kifejezetten a folyóirat történetére koncentrál. Eltérő kérdezői pozíciókból ugyan, de némileg összehangolt szempontok szerint 23

Tolnai 2017.

próbálja megszólaltatni a folyóirat történetének cselekvő részeseit, köztük azokat is, akik korábban kevésbé kerültek előtérbe. Nem alkotói poétikákat magyaráznak a megszólítottak, hanem egy folyóirat és szerzői köre működését, kultúraalakító tevékenységét, egy közösen alakított irodalmi és kulturális értékrendet és ízlést. Az eseménytörténet rekonstruálása szempontjából is van jelentőségük, bár ebben nem a legmegbízhatóbbak az interjúalanyok, inkább az összefüggések, a motivációk, a súrlódások, a belső dinamika, a hétköznapi működésmód érzékeltetésében, megközelítésében segíthetnek. Egy folyóirat önmagában is valamelyest alkalmas a fentiekre, az időszaki megjelenés létrehoz egy folyamatosságot, amelynek végigkövetése a megjelent számokban alkalmat ad a működésmód, a hétköznapok kultúraalakító tevékenységének tanulmányozására, de a kész folyóirat mégiscsak produktum, amely csak részlegesen képes közvetíteni a megjelenésének feltételét jelentő kulturális közeget. A napi működésről az egykori naplók, dokumentumok, a megjelent számok, a korabeli és későbbi interjúk, az önéletírások és a mai beszélgetések révén tudunk képet alkotni. Különösen hiánypótlók a lap tervezőszerkesztőivel, Baráth Ferenccel és Maurits Ferenccel készített beszélgetések (Géczi János, illetve Rajsli Emese munkája), amelyek újabb adalékokkal szolgáltak a lapkészítés gyakorlatáról. Ezeknek a beszélgetéseknek külön érdekessége, hogy a készítőik különböző módokon ugyan, de kevéssé beavatottak a Symposion-történet részleteibe. Rajsli Emese egyszerre beszélgetett Böndör Pállal és Maurits Ferenccel: hagyja beszélni és egymással is beszélgetni interjúalanyait, így a helyzetből adódóan az interjú nem túl koncentrált, ugyanakkor nagyon sok részlet, személyes benyomás előjön a beszélgetés csapongó spontaneitásában a megszólalók magatartásáról, helyéről a Symposionuniverzumban. Géczi János sokat tudó, ugyanakkor a közeget mégsem belülről ismerő kérdező, aki ennek révén számos, a vajdaságiak, illetve a folyóirat közelében felnőttek számára magától értetődő és ezért máshol, korábban nem tárgyalt vonatkozásra is rákérdez, ami kedvező beszédhelyzetbe hozza Baráth Ferencet, és számos, egyébként feltáratlan életrajzi és folyóirattörténeti részletre irányítja a figyelmet. Mindhárom interjúalanynál különösen érdekes, hogy kevéssé befolyásolja őket a Symposionról szóló szakirodalom. Böndör és Maurits nem tud például a magyar szakirodalomban kötelezően hivatkozott Rózsaszín flastrom című kötetről. Baráth is, Maurits is fontos részleteket közöl az Új Symposion vizuális arculatának alakításáról. Az Ex Symposionban megjelenő visszaemlékező beszélgetések tapasztalata, hogy a beszélgetések belső dinamikája, spontaneitása, viszonylagos szerkesztetlensége lehetőséget ad arra, hogy akár a beszélő, akár a kérdező szándékain túl is rávilágítson homályban maradt, eddig nem létező vonatkozásokra; hogy olyan részleteket is előhozzanak, amikre a kérdező sem kíváncsi, de az interjúalany sem

tudatosan juttatja felszínre. Olyan apróságokra gondolok például, hogy Bori meg Tolnai végig magázták egymást, évtizedekig fenntartva a távolságtartó viszonyt.24 Ugyanígy tanulságosak a téves emlékezések, ahogy az egykori cselekvő résztvevők nem emlékeznek már időrendre, évekre, szerkesztőségi konstellációkra, és összecsúsznak különálló események. Sokszor a gondolkodás kiindulópontjai, szemléleti, ízlésbéli meghatározottságok távolítják el egymástól a visszaemlékezéseket, alakítják a szelekciót és az elrendezést, és befolyásolják az események interpretációját. A beszélgetések dokumentumértéke így korlátozott – mindenképpen más forrásokkal együtt értékelendők, ugyanakkor számos információ forrásai lehetnek. A Symposion-történetet felidéző és teremtő beszélgetések igazolják azt a történetelméleti tudást, hogy nincs egyetlen történet, hanem sok egymás mellett, egymáson futó és folyamatosan alakuló narratíva van. A beszéd fenntartása, ezeknek a narratíváknak az alakulása arra mindenképp jó, hogy mozgásban tartsa a Symposion-hagyományt, hogy ne merevedjen bele a róla kialakult közhelyekbe, megrögzült sémákba, érzéketlenül arra az élő alakulásfolyamatra, napi állandó létmódra, ami létrehozta a Symposiont és amit létrehozott a Symposion. A Symposionról szóló beszéd újra és újra visszakanyarodik az irodalom és a politika viszonyához a közösségi felelősségvállalásról alkotott eltérő elképzelések jegyében. Talán túl sok és súlyát tekintve túl könnyű megszólalás és értelmezés kapcsolódik egy-egy markáns törésponthoz, a betiltott számokhoz, leváltásokhoz, amelyek még azokat a közvetlen és a vajdasági magyar kultúra szempontjából megkerülhetetlenül fontos irodalmi-kulturális-közéleti cselekvéseket és produktumokat is kitakarják, amelyek magukat a fordulópontként megjelölt eseményeket kiváltották. Az interjúk elsősorban abban segíthetnek, hogy a kor összefüggései szerint – és ne a saját, mai elképzeléseink, elvárásaink szerint – értelmezzük az egykori cselekvéseket, döntéseket és részben a műveket is; hozzáadnak az egymás közti viszonyok, a véletlenszerűen előálló események, rögtönzések, próbálkozások, küzdelmek dinamikájának a kitapogatásához, hozzásegíthetnek a fiatal symposionisták ismereteinek, tapasztalati világának, lehetséges értékrendjeinek és gondolkodási kereteinek, attitűdjeinek a megközelítéséhez.

Bozsik–Ladányi 2017: 76.

HIVATKOZOTT IRODALOM Bozsik–Ladányi 2017 Bozsik Péter – Ladányi István (szerk.): Új Symposion. In: Ex Symposion 98 (2017). Csorba–Vékás 1994 Csorba Béla – Vékás János (vál., szerk.): A kultúrtanti visszavág. A Symposion-mozgalom krónikája 1954–1993. Újvidék: Csorba Béla, 1994. Dánél 2016 Dánél Mónika: A hiány plasztikus helye. Kép és szöveg megnyíló terei az Új Symposionban. In: Dánél Mónika: Nyelv-karnevál. Magyar neoavantgárd alkotások poétikája. Budapest: Kijárat Kiadó, 2016, 44–53. Losoncz 2018 Losoncz Alpár: A hatalom(nélküliség) horizontja. Hommage à Új Symposion. Újvidék: Forum Könyvkiadó, 2018. Propp 1995 Propp, Vladimir Jakovlevics: A mese morfológiája. Budapest: Osiris–Századvég, 1995, 79–83. Szajbély 1995 Szajbély Mihály (szerk.): Rózsaszín flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal. Szeged: JATE Szláv Filológia Tanszék, 1995. Szerbhorváth 2005 Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Pozsony: Kalligram, 2005. Thomka 2009 Thomka Beáta: Symposion-kollázs. In: Thomka Beáta: Déli témák. Kultúrák között. Zenta: zEtna, 2009, 119–139. Tolnai 2004 Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. Kérdező: Parti Nagy Lajos. Pozsony: Kalligram, 2004.

Tolnai 2017 Tolnai Ottó: Az interjú mint olyan (I. rész). Kérdező: Jánossy Lajos, 2017. december 25. https://litera.hu/magazin/interju/nagyvizit-tolnai-ottonal.html (letöltve: 2019. június 30.) Vékás 2010 Vékás János: Utak. Életinterjúk 1980–1990. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2010. Vékás 2013 Vékás János: Magyarok a Vajdaságban 1960–1964. Kronológia. (Krónika, kronológia 4.) Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2013. Vékás 2017 Vékás János: Utak 2. Interjúk és társadalomtörténeti portrék. CD-melléklettel. Zenta: Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2017. Virág 2007 Virág Zoltán: A margó vándorai. In: Szegedy-Maszák Mihály – Veres András (szerk.): A magyar irodalom történetei III. Budapest: Balassi Kiadó, 2007, 536–548.

Kürti Emese

UFO Party AZ Új Symposion folyóirat szerepe a magyarországi neovantgárdban

Az Új Symposion és a magyarországi neoavantgárd kapcsolata valójában az 1945-ben újraindított, szintén jugoszláviai Híd folyóirattal kezdődött. Bori Imre irodalomtörténész A legújabb magyar líráról című írásában, amely a lap 1967/12. számában jelent meg, fiatal magyarországi költőket igyekezett elhelyezni az irodalmi kánonban. Köztük olyanokat is, mint Szentjóby Tamás, akit annak ellenére sem közöltek a magyarországi folyóiratok, hogy a kortárs irodalmi modernizmus talán legnagyobb élő költője, Weöres Sándor több alkalommal is kiemelte a fiatal költőgeneráció legtehetségesebbjei közül.1 Emlékezetes anekdotájában Pilinszky János is fölidézte, mekkora meglepetéssel járt számára a tizenhét éves Szentjóby verseinek felfedezése.2 Szentjóby azonban az 1966-ban megrendezett első magyarországi happening (Az ebéd. In memoriam Batu Khán) óta feketelistás szerzőnek minősült Magyarországon, és 1975-ös emigrációjáig versei szinte kizárólag határon túli magyar nyelvű folyóiratokban jelenhettek meg.3 Ebben a marginalizált helyzetben a Híd versmelléklete a hozzá tartozó tanulmánnyal óriási elismerést jelentett költőnek. Ahogy happener-társának, a szintén költő Altorjay Gábornak megfogalmazta, műveinek értékelése egyszeriben kikerült a magyarországi irodalmi élet keretei közül, ami önmagában elégtétellel töltötte el: „a jugó híd kikiáltott tandorival vasadival a mai magyar líra atyjának alig győzök eleget tenni a szerepnek. öt verset leközöltek a jó öreg ócskákból. alig győzöm szégyellni. de azért nagy pofánrúgás ez bent. vili. rá se rántok csak szedem a vadkörtét. értesz, ez kicsit torpedó, hivatalos elismerés a hivatalos elnemismerésben. sülhet a pofákról a bőr a mulasztásért függetlenül a versek minőségétől, mert ki ért ahhoz és ki tudja hátha egy petőfi vagyok és most a jugók leltek rám.”4 Az elismerés értékét az sem csökkentette, hogy a megjelent versek, „a jó öreg ócskák” (Kentaur, Kert, Tornác, Az éji esőzés, Kör)5 valójában Szentjóby korábbi, 1966 körül lezárt, úgynevezett metafizikus korszakához tartoztak. A Pilinszky költészetéhez közel álló versek még illeszkedtek a modernista irodalmi tradícióba, a három évvel később, az Új Symposionban publikált Szentjóby-szövegek viszont már a neoavantgárd fordulatot tükrözték.6 Maga a lap talán a legfontosabb magyar nyelvű orgánum volt, amely már a hatvanas évek végétől befogadta és megjelentette a magyarországi irodalom legradikálisabb szerzőit: azokat a művészeket, akik nem pusztán költők, hanem akcionisták is voltak, és egy kiterjesztett költészetfelfogásból kiindulva átértelmezték szöveg és vizualitás kapcsolatát. Tanulmányomban Weöres 1969: 87. Pilinszky 1972. 3 A vajdasági folyóiratok mellett 1969-ben és 1971-ben a párizsi Magyar Műhely publikálta Szentjóby verseit. 4 Szentjóby Tamás levele Altorjay Gábornak, 1968. január 29. Altorjay Gábor Archívuma, Berlin-Hamburg. Ezúton is köszönöm Altorjay Gábornak a levelekbe való betekintés engedélyezését. 5 Szentjóby 1967. 6 Szentjóby 1970. A neoavantgárd nyelvfordulatról lásd Deréky 2004: 14. 1

a folyóirat korai, hatvanas évekbeli korszakára koncentrálva azokra a kapcsolatokra és epizódokra fókuszálok, amelyek új együttműködéseket indítottak el a jugoszláviai és a magyarországi neoavantgárd történetében, vagy olyan elmozdulásokat idéztek elő egyes életművekben, amelyek új médiumok adaptációjával, illetve továbbgondolásával jártak együtt. A folyóiratban sokan megjelenhettek az undergroundhoz sorolt magyarországi szerzők közül,7 de ebben a rövid szövegben azokkal a művészekkel foglalkozom, akiket Tolnai Ottóék is megkerestek a hatvanas évek végének Budapestjén: Altorjay Gábor, Balaskó Jenő és Szentjóby Tamás költői praxisával. Az ő működésük jugoszláv oldalról egy ugyancsak provokatív költői nyelvhez, Ladik Katalin performatív költészetéhez kapcsolódott.8 A lap politikájában 1967-ben következett be erőteljes nyitás a magyarországi neoavantgárd szerzők felé. Addig inkább – Bori Imre tanulmányainak köszönhetően – a Vajdaságban jelen lévő kassáki konstruktivista tradíciót és baloldali örökséget tartották fönn.9 A nyitás jegyében és az Új Symposion szerkesztősége nevében Jung Károly titkár 1967. január 27-én figyelemfelhívó leveleket küldött szét a budapesti értelmiség köreiben. A levélben kiemelték, hogy a Híd mellett az Új Symposion az egyetlen magyar nyelvű irodalmi-kulturális folyóirat, amely nem pusztán vajdasági magyar szerzők, hanem magyarországi irodalmárok műveit is közli. A levél mellé a lap legújabb számát is mellékelték, és felhívták a figyelmet arra, hogy hivatalos úton, a KULTÚRA Lap és Könyvexport vállalatnál megrendelhető a folyóirat valamennyi, évi tizenegy száma.10 Így a levél némileg árnyalja azt a képet, amely a hatvanas évek mitológiájában a kevesek számára elérhető, ágyak alatt rejtegetett szamizdattá avatta a folyóiratot. Ahogy Altorjay Gábor 1967-es levélvázlata is mutatja, más külföldi folyóiratokhoz hasonlóan az Új Symposion is megrendelhető volt Magyarországon a hatvanas években:

Mint például Erdély Miklós, Hajas Tibor, Beke László vagy a Pécsi Műhely (Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor, Szijártó Kálmán) tagjai. 8 Terjedelmi okokból nem tudok kitérni Szombathy Bálint nem kevéssé fontos szerepére, amelyet az Új Symposion szerkesztőjeként és elméletíróként a hetvenes évek elejétől betöltött. Szombathy írásai fontos tájékoztatást nyújtottak Magyarországon a nemzetközi avantgárd legújabb tendenciáiról. Tanulmányaiban olyan médiumokat (a mail arttól a pecsétművészeten keresztül a konkrét és fónikus költészetig) és művészeket ismertetett a lapban, amelyek és akik teljességgel hiányoztak a hivatalos magyarországi diskurzusokból. Szombathynak fontos szerepe volt az általa és a Slavko Matković által alapított Bosch+Bosch csoport, illetve a Pécsi Műhely közötti kapcsolatok kialakulásában is. 9 Bori Imre Kassák-tanulmányai az Új Symposion 1965/8. és 9–10. számában, Kassák képarchitektúrái az 1966/18. számban jelentek meg, az 1967-es évfolyamban pedig Bori a történeti avantgárd elágazásairól, a szürrealizmusról és az expresszionizmusról publikált esszéket. A Magyarországon főként költőként számon tartott Kassák életművét épp a halála előtti években fedezték fel a neoavantgárd költők és művészek, akik a Kezdet című lapjuk tervével keresték föl az idős művészt. Az avantgárd kontinuitás fontos láncszemét jelentették a Symposionban megjelent írások, illetve Bori Imre és Körner Éva közös kötete (Kassák irodalma és festészete, Budapest: Magvető, 1967), melyet még maga Kassák is olvasott, de már csak halála után jelent meg. 10 Jung Károly levele megtalálható dr. Végh László archívumában. 7

„Kedves Jung Károly, amikor megkaptam az Új Symposion 11 számát, szinte boldoggá tett, hogy létezik egy ilyen magyar nyelvű folyóirat. Valaha elküldtem néhány írást a Hídnak, melyet válaszra sem méltattak, így a Symposion láttán még egyszer eszembe jutott, hogy küldenem kellene Önökhöz is, mivel itthon meg sem próbálkozom megjelenéssel. Másfél hónapja küldtem 4-5 írást, válasz nem jött, talán nem is jutott el a laphoz. Most azért írok, mert csupán fel szeretném hívni a figyelmüket arra, hogy érdekes anyagom van a legújabb avantgardista törekvésekről, a magyarországi happeningekről (fotók, fordítások) stb.”11 Altorjay úgy látta, hogy az Új Symposion az egyetlen folyóirat, amely megfelelő kontextust képes nyújtani a Szentjóbyval közös happening-tevékenységük publikálásához. A levél nem sokkal azután keletkezett, hogy 1967 decemberében Altorjay Aranyvasárnap 1969 (Pre-antimotívum happening) címmel, Erdély Miklós bevonásával újabb eseményt rendezett Budapesten.12 Akkorra a magyarországi közvélemény és kultúrpolitika is értesült arról, hogy a happeninggel egy olyan – nyelvi és zenei eredetű – performatív médium jelent meg a nemhivatalos térfélen, amelynek nem voltak előzményei a magyarországi kultúrában. A hidegháborús kultúrpolitika és titkosszolgálat agresszív reakciójának célpontjában éppen ezért a happening idegensége, az amerikai happening- és fluxus-gyakorlatokkal, elsősorban John Cage és Allan Kaprow akcionizmusával való rokonsága állt. Ezekről a nemzetközi fejleményekről a magyarországi akcionistáknak valójában csak kevés, közvetett információjuk volt. Altorjay és Szentjóby működésének hátterében a modernista művészeti praxisokkal való leszámolás szándéka és a művészi normatívák tagadása állt, melyet megelőzött a hagyományos versstruktúrák lebontása, valamint a neoavantgárdra jellemző rontott szövegek, vizuális jelek és szubjektumtagadó elemek beemelése a versbe.13 Talán Altorjay levelének is köszönhetően jutott el Újvidékre a happening és a fiatal költők híre; mindenesetre Tolnai Ottó 1967-es budapesti Útinaplójában már háttérinformációkra hivatkozott, amikor a kávéházi undergroundban kutatott utánuk. „A Hungáriában fiatal, hogy úgy mondjam, egészen fiatal magyar költők után szimatolok. Egyszerűen és elsősorban azért, mert szörnyen kíváncsi vagyok a velem egyidős és tőlem fiatalabb magyarországi verselőkre. A folyóiratokban hiába kutat utánuk az ember, pedig mindig éreztem, létezni kell egyfajta költészetnek, amit annyira hiányolok, nem csak itt, nálunk is. Minél jobban éreztem hiányukat, annál jobban Artpool Művészetkutató Központ, kézirat. Altorjay Gábor: „Aranyvasárnap 1969” (PRAE-ANTIMOTIVUM) happening. Erdély Miklós pincéje, Virágárok u. 6/b, Budapest, 1966. december 27. 13 Kürti 2018. 11

meggyőződtem létezésükről. Néhánnyal, több mint valószínű, épp a tehetségtelenebbekkel, már volt némi kapcsolatunk. A kávéházban, utánuk érdeklődni, teljesen véletlenül éppen az ő asztalukhoz lépek. Kezdet címen folyóiratot szándékoztak indítani. Állítólag Kassák el is vállalta volna a folyóirat szerkesztését. Persze a dolog valahogy, valahol, mint ahogy az lenni szokott, elakadt, megfeneklett.”14 Tolnai Weöres Sándoréknak is beszámolt a „kezdetes” költők felfedezéséről és arról, hogy bár hangjátékukat hallotta, happeningjükön nem vett részt. Naplójába bemásolt néhányat azokból a versekből, amelyeket már Bori Imre is publikált a Hídban. Tolnai valószínűleg az új médiumokra fókuszált, vagy nem volt alkalma megismerni azokat az újabb verseket, amelyek Szentjóby esetében már a „metafizikus” korszak után keletkeztek. Szentjóby 1966–67-ben keletkezett experimentális képversei és vers-képei széles spektrumon mozogtak a tisztán szöveges versektől (azon belül is a leíró jellegű szabad versektől a felszólító módban írt minimalista fluxus partitúrákig) a vizuális elemet a szöveggel kombináló képversekig. Tolnai a kiterjesztett költészetfogalomból levezetett happeninggel azonosította az új generáció megjelenését, és 1968-as polemikus írásában már épp azért marasztalta el Bori Imrét, mert nem figyelt föl a neoavantgárd fordulatra az irodalomban.15 Maga is generációváltó szerzőként azzal vádolta Borit, hogy a babitsi hagyomány normájának „áldozatul esve” nem vette észre a költészeti paradigmaváltást a fiatal magyarországi költőknél. A paradigmaváltást pedig épp az első magyarországi happening, Az ebéd megrendezésével kapcsolta össze, melynek leírását szövege mellékleteként közölte. Bár nem tüntette föl a folyóiratban, hogy a leírás Altorjay Gábortól származik, aki utólagosan rekonstruálta az eseményeket, valójában ez volt a happening egyetlen, nyomtatásban megjelent autentikus leírása.16 1968-ra az Új Symposion és a magyarországi neoavantgárd közötti kapcsolatok intenzívebbé váltak. Jung Károly: Jelentés a Hungáriában tett legújabb családi expedíciónkról című szabadverse a lap 1968/39–40. számában jelent meg. A Hungária kávéház, ahogy Tolnai Ottó Útinaplójából is kiderül, a Kárpátia és a Muskátli presszó mellett az underground költők egyik törzshelye volt. A vers néhány sorba sűríti a magyarországi irodalmi élet spektrumát a Kádár-korszak egyik leginkább támogatott szerzőjétől, a volt AVH-s tiszt és krimiíró Berkesi Andrástól a hippisedő Budapesten szakállat növesztett fiatal neoavantgardistákig, akikre az idézet utolsó sora utal:

Tolnai 1967: 531–532. Tolnai 1968: 12–13. 16 Tolnai 1968: 12–13. Altorjay újraközölve: Reczetár 1998: 15. Altorjay két, 1963-ban és 1964-ben keletkezett konkrét verse végül az Új Symposion 1969/47. számában jelent meg, Bányai János: A konkrét vers című elemzésének illusztrációjaként, Jochen Gerz, Hans Clavin, Milos Urbasek, Tolnai Ottó és mások vizuális verseivel együtt. 14 15

1. kép: Szentjóby Tamás: 3 kurzus, 1970

„már harmadszor megyünk be a könyvkereskedésekbe százforintosaim láttán a hölgy berkesi andrást kínál ám én továbbra is maradok kassáknál ide is szakállasan érkeznek el a csodák” 17 Altorjay Gábor 1967 őszén Nyugat-Németországba emigrált, ahol hamarosan a német fluxus emblematikus művésze, Wolf Vostell körébe kapcsolódott be, akivel még Budapesten fölvette a kapcsolatot. Szentjóby másik költő barátja, Koncz Csaba 1968-ban emigrált Jugoszlávián keresztül, Ausztria érintésével Párizsba, amiben az Új Symposion szerkesztősége volt a segítéségére.18 Koncz Csaba egy Jung 1968: 16. Az idézet utolsó sora Kassák Lajos A ló meghal a madarak kirepülnek című versét is parafrazálja: „hozzám szakállasan és vakolatlanul érnek el a csodák”. 18 Ladik Katalin szerint a lap sok magyar értelmiséginek segített hasonlóképpen: ő maga hetekre befogadta lakásába az emigrálókat, akik Zágrábon keresztül utaztak Nyugat-Európába. Így például Kántor István (Monty Cantsin) vagy Molnár Gergely felesége is nála lakott egy ideig. Ladik Katalin közlése. 17

autó csomagtartójában és egy üveg Sligovica társaságában, a Symposion szerkesztőségétől kapott cím és honorárium segítségével jutott el Ausztriába. Koncz francia szürrealizmust idéző absztrakt fotográfiái nem jelenhettek meg Magyarországon, holott egy új fotográfiai nyelv megképződését jelezték. „És mielőtt még ott voltam az Új Symposionnál, akkor ők egy csomó képet meg verset vettek át tőlem. És azokat nyilván akkor meg is jelentették az Új Symposionban. Sőt, hát azért még pénzt, ugye, rögtön kaptam is, ami nagyon segített nekem, mert hogy volt valamennyi pénz, amikor megérkeztem Ausztriába.”– idézte fel később Koncz.19 A képek valóban meg is jelentek az Új Symposion 1968/39–40. számában „fotografika” megjelöléssel, ami talán a legpontosabb mediális meghatározás ezekre a művekre. Barátai távozásával Szentjóby a limitált léptékű budapesti underground összefogásával próbálkozott: leginkább Erdély Miklóssal, Balaskó Jenővel szervezett közös eseményeket, és egy költészeti antológia megjelentetését tervezte. A forrásokból az derül ki, hogy az antológia kiadásával az újvidéki Forumnál próbálkozott, de a Forum csak az Európa Kiadó által engedélyezett könyvet jelentethette meg, így nem sikerült megkerülni a magyarországi cenzúrát. Mint Altorjaynak írta, a Híd segítségében bízott, és abban, hogy az 1968 januárjában épp Budapesten tartózkodó Ács Károllyal, a folyóirat akkori főszerkesztőjével meg tudja beszélni a lehetőségeket.20 Az antológia végül nem jelent meg, Szentjóby kapcsolata az újvidéki orgánumokkal mégis szorosabbra fűződött, olyannyira, hogy a Symposionhoz más szerzőket is beajánlott. Ezekben az években a legfontosabb magyarországi szellemi kapcsolata Hamvas Béla volt, akinek a korrupt valóságról és a párhuzamos realitás megkonstruálásáról szóló tézisei meghatározó módon inspirálták Szentjóby ezoterikus, alkímiai Paralel Kurzus Programját. Altorjay és Szentjóby már 1964–65-ben is szamizdatban terjesztette az indigóval sokszorosított Hamvaskéziratokat, amelyek a Lukács Györggyel való elméleti vita következtében Magyarországon ugyancsak nem jelenhettek meg nyomtatásban. Egyik találkozásuk alkalmával Szentjóby fölajánlotta Hamvasnak, hogy közbenjár az újvidéki lapnál írásainak publikálása ügyében: „én felajánlottam hogy mert a simpozionnal [sic!] megbeszéltem még hónapokkal ezelőtt, elküldeném és elintézném esszéit, ha ő is akarja.”21 Hamvas el is fogadta a lehetőséget és beleegyezett a megjelenésbe, de az esszéknek nincs nyomuk a folyóiratban, ami nagy valószínűséggel a teoretikus hirtelen bekövetkezett halálával magyarázható.22 Koncz 2005. Szentjóby Tamás levele Altorjay Gábornak, 1968. január 29, kézirat. Altorjay Gábor Archívuma, Berlin-Hamburg. 21 Szentjóby Tamás levele Altorjay Gábornak, 1968. november 7. Altorjay Gábor Archívuma, Berlin-Hamburg. 22 Mindazonáltal a későbbiekben Hamvas Bélának több írása is megjelent az Új Symposionban: A Jóisten uzsonnája. In: Új Symposion 84 (1972), 188–192.; Tanguay vagy a logisztika misztikája. In: Új Symposion 84 (1972), 188–192.; Csontváry nagy cédrusa. In: Új Symposion 84 (1972), 187. Kései művek melankóliája. In: Új Symposion 100 (1973), 948–953. 19

2. kép: Balaskó Jenő: Élet titokban, fúga, 1970

Az Új Symposion és a magyarországi költők közötti kapcsolat (kommunikáció) ugyanakkor nem volt teljesen zökkenőmentes. Magyarországról nézve a symposionisták privilegizált helyzetben voltak a jóval liberálisabb gazdasági-kulturális helyzetük miatt, ezért az „anyaországiak” némi nyomást gyakoroltak, sőt, elvárásokat is támasztottak a lappal szemben. A megjelenésre kiéhezett underground költők kéziratokkal halmozták el a Budapestet rendszeresen vizitáló szerkesztőket,23 és erős kritikákat fogalmaztak meg a lap szerkesztői politikájával kapcsolatosan. Kevesellték a magyarországi szerzők megjelenését, illetve az avantgárd textu-

„politizálás helyett inkább az irodalmi körökben kezdtem nyüzsögni, megismerkedtem néhány ifjú zsenivel, s nagy ostobán még afféle szerkesztőcskét is játszottam, aminek az lett a szomorú következménye, hogy elhalmoztak egy rakás kézirattal, amit az Új Symposionban reméltek nyomtatásban viszontlátni.” – Gion 2012: 149. Hasonló élményről számolt be Csernik Attila, a Bosch+Bosch csoport tagja és a Képes Ifjúság egykori szerkesztője is, aki a rá nehezedő elvárások miatt lazított a magyarországi kulturális kapcsolatain. Csernik Attila szóbeli közlése. 23

sok arányát a folyóiratban. A felek közötti dinamika mikrotörténeti részletei Gion Nándor budapesti naplójából ismerhetők meg. Az író 1970–71 között fél évet töltött Budapesten, majd tapasztalatait az erősen ironikus nyelvezetű Véres patkányirtás idomított görényekkel című naplójában foglalta össze, amelyet 1971-től folytatásokban közölt az Új Symposionban. Ebben írta meg találkozását Balaskó Jenővel és Szentjóby Tamással, akiket „Első és Második Underground költőként” aposztrofált a szövegben: „A két Underground Költőről is beszélnem kell neked, Aranyos. Mind a kettő… De nem, nem így. Az az igazság, hogy nagyon nehéz mesélni róluk. Szóval összefutottam a két Underground Költővel. Hírből már ismertem őket, meg ők is engem. Egyszer a Symposionban közöltünk is tőlük verseket, emlékszem, és akkor dühös is voltam amiatt, hogy túl nagy teret szentelünk nekik, és erre, alighogy összefutunk Pesten, alighogy bemutatkozunk egymásnak, hát nem mindjárt rám támadnak, hogy tönkretettük, meghamisítottuk a verseiket, mert ügyetlenül, és rosszul tördeltük be őket, meg ilyesmi. Állatira pipa lettem, ahogy azt itt Pesten mondanák, és azon nyomban közöltem velük, hogy méltatlankodásukról már Újvidéken is hallottam, és hogy akkor azt mondtam: »azok a szarháziak örülhetnek, hogy egyáltalán közöltünk tőlük valamit« és hogy nagyjából most is ez a véleményem. Akkor az Első Underground költő elővette táskájából az Új Symposionnak azt a számát, amelyben valamikor megjelentek a versei, szétteregette az asztalon – a Kárpátiában ültünk egy félreeső asztalnál –, és úgy magyarázta a maga igazát, és azt bizonygatta, hogy a versei egészen mások és sokkal jobbak olyan formában, ahogy ő megírta, és kimondottan rosszak így, ahogyan mi a Symposionban betördeltük őket”.24 Szentjóby és Balaskó versei két szám különbséggel, a lap 1970/59, illetve 1970/61 számában jelentek meg.25 Szentjóby műveit nagy formátumú, kihajtogatható plakátmellékletként tördelték, főként az újabb, 1968 körül keletkezett versekből, amelyek a diákmozgalmakra való utalásokkal is jelezték a költő „balra tolódását” (1. kép). Ebben nemcsak a németországi újbalosok és anarchisták közé beilleszkedő Altorjaynak, hanem a 68-as eseményekről rendszeresen beszámoló, a forradalom teoretikusainak (Herbert Marcuse, Ernst Bloch) szövegeit közlő Új Symposionnak Gion 2012: 130–131. Hasonlóan emlékszik vissza Tolnai Ottó is Szentjóby kritikus reakciójára illetve költői szerepére: „Szentjóbyról is mesélhetnék, akinek a Symposionban külön plakátot készítettünk, szinte egy kis kötetre való anyaggal. Amikor találkoztam vele, rá jellemző módon – ezt akkor is becsültem benne, és most is – nem azt mondta, hogy köszönöm, hanem a betűtípus így vagy úgy, jobb lett volna, ha másmilyen betűkkel nyomjuk… Vele többször találkoztam, az avantgárd hosszú, szőkehajú arkangyalát láttam benne. Fontos lenne az ő költészetét is beemelni, legalább annyira, mint Erdélyét, Bálint Pistiét…” – Tolnai 2004: 375. 25 Szentjóby 1970; Balaskó 1970. 24

is fontos szerepe lehetett.26 A ciklusba rendezett versek között vannak rövidebb, a minimalista fluxus-instrukciók szellemiségében készült szövegek, illetve még a Buta Költők Körében27 készült, leíró jellegű antiversek is. Balaskó, aki Szentjóbyhoz hasonlóan többszörösen marginális helyzetben lévő, politikai megfigyelés alá eső szerző volt, lírai szabadverseket és politikai tartalmú szövegeket publikált négy oldalon keresztül a folyóiratban. Magyarországi viszonylatban – Tandori Dezső verseit leszámítva – nem igazán volt adekvát kontextusuk ezeknek a szövegeknek, sokkal inkább Tolnai Ottó, Domonkos István és Ladik Katalin, vagyis a symposionisták első generációja képezte azt a szellemi környezetet, amelybe beletartoztak. Balaskó kéziratait valószínűleg Ladik Katalin juttatta el a folyóirathoz, ugyanis máig megtalálhatók budapesti archívumában (2. kép). Kettejük kapcsolatának előzményeit egy olyan, közel ötven évvel ezelőtti esemény jelentette, amely Ladik Katalin későbbi életműve szempontjából is meghatározónak bizonyult, és amely a meglévő performatív késztetéseket egy határozottabb akcionista irányba mozdította el.28 „Erdély Miklós és Szentjóby Tamás 1967 decemberében a Jugoszláviában megjelenő Új Symposion folyóirat lapjain találtak rám: egyszer levelet kaptam a Symposion szerkesztőségébe, amelynek feladója Szentjóby volt, és amelyet rövid idő múlva követett még egy. Szűkszavúan bár, de válaszoltam ezekre a formátumukat és tartalmukat tekintve szokatlan levelekre. Sokat kellett gondolkozni amíg részben megfejtettem őket, vagy legalábbis támpontokat kerestem és találtam hozzájuk, így aztán hasonló modorban tudtam rájuk válaszolni. […] Néhány hónap levelezés után lassan megfogalmazódott bennünk egy happening lehetősége. Pontosabban egy találkozásé, amely happening formájában zajlott volna le: Budapesten kezdődne, Szentendrén folytatódna és teljesedne be, 1968. május elsején. Fontos a dátum, addig még nem vettem részt csoportos happeningen, s ez mérföldkő volt az életemben.”29 (3. kép) A Ladik által hivatkozott UFO happening szigorú instrukciókon alapult, amelyeket követnie kellett attól kezdve, hogy el kellett foglalnia szállodai szobáját, majd meghatározott időpontban be kellett szállnia egy idegen autóba, amely ismeretlen helyre, Szentendrére szállította. Ladik feladata a helyszínre való megérkezésekor a Duna-parton fekvő, ezüstfóliába csomagolt, azonosítatlan emberi test (Szentjóby) kiszabadítása volt, amelyet ő ösztönösen valósított meg.30 Takáts 2011. Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás egy négyfős baráti társaság tagjaként hozta létre 1965-ben a Buta Költők Köre (BKK) nevű formációt, amelyben adott témára írtak jobbára rendszerkritikus versparódiákat. Vesd össze: Dékei 2006. 28 Ladik első verseskötete, a Ballada az ezüstbicikliről (Forum, 1969) már hanglemezmelléklettel jelent meg. 29 Ladik 1999. 30 Kürti 2017: 50–51. 26 27

3. kép: Ladik Katalin Szentjóby Tamásnak küldött fotója, 1967

Ahogy Ladik is visszaemlékezett rá, kettejük levelezésében gyakori motívum volt az UFO téma, mint az űrkorszak egyik toposza (4. kép).31 Altorjaynak küldött leveleiben az utazásoktól eltiltott, kapcsolataiban korlátozott és egyre kritikusabb Szentjóby egyfajta játékot űzött az azonosítatlan objektumok pozitív megjelenésének utópikus gondolatából: „neked sok lehetőséged van UFO tekintetben, van nyugatnémet lap UFO címmel, láttam két példányt, itt sajnos csak a csehekre, jugókra, románokra hagyatkozhatunk meg arra a szovjet tényre, hogy bizottságot hoztak létre a repülő, azonosítatlan objektumok kivizsg. célb. […] nagyon várom már az UFÓkat, egyetlen objektív konkrét remény tárgy szín élet jövő”.32 Ahogy Szentjóby azokban az években az avantgardizmus és a jövő metaforájaként használta a szovjet-amerikai űrverseny által fölértékelődött UFO-motívumot, úgy Ladik Katalin saját személyére és női pozíciójára vonatkoztatta az ismeretlen eredetű objektum metaforáját. 1969-től UFO Party címmel egy sajátos fónikus performanszt vezetett be a jugoszláviai neoavantgárdba, amely intermediális módon egyesítette a költészetet a zenével és a body art nyelvével.33 Korai akcionizmusa és az Ufo Party „Tudomásul vettem, hogy levelezésünk egyik alappillére ez a személy, ugyanúgy mint a gyakran előforduló ufótéma, sőt más érdekes kérdések is, de ezekre most nem térek ki.” – Kürti 2017: 63. 32 Szentjóby Tamás levele Altorjay Gábornak, 1968. március 6. Altorjay Gábor Archívuma, Berlin-Hamburg. 33 Az Új Symposion 1968/35, márciusi számában megjelent Ladik képverseken már szerepelt az UFO party felirat, vagyis Ladik Katalin már az UFO happeningben való részvétele előtt is használta a kifejezést. 31

címadaptációja vállalta a magyarországi neoavantgárd inspirációját, ugyanakkor visszautalt saját minoritáshelyzetére és a tevékenységét övező ambivalenciára is a kortárs Jugoszláviában. Mint fogalmazott: „Ez a cím nekem nagyon megfelelt, mert engem akkoriban egy ilyen furcsa lénynek, különcnek tituláltak Jugoszláviában, még ha el is fogadtak, annak ellenére is egy különös jelenség voltam. És az én különösségem valahogy ismeretlen eredetű volt Jugoszláviában, és még magyar is, még nő is, ez a többszörös deficit, marginalitás, és akkor úgy gondoltam, az UFO ezt kifejezi.”34 „Balkán Yoko Onója”, ahogy Lakner László nevezte Ladik Katalint 1970-es budapesti performanszát követően, ezzel az intermediális előadásmóddal vált a nemzetközi neoavantgárd részévé. Az UFO happening élményére, valamint a Szentjóbyra, Erdély Miklósra való utalás a későbbiekben is megjelent Ladik Katalin szöveges műveiben, mint ahogy a kapcsolatok sem haltak el 1970 után a magyarországi neoavantgárd és az Új Symposion szellemi holdudvara körül. Ladik Katalin a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a Fiatal Művészek Klubjában bemutatott budapesti performanszaiba Beke Lászlót és Erdély Miklóst is bevonta. Idővel ugyanakkor a magyarországi művészet szabadságfoka is növekedett, és a lap történetében is bekövetkeztek politikai hátterű krízisek, amelyek lazítottak a korábbi szerepeken. Mégis, a hatvanas évek magyarországi neoavantgárdjának recepciója aligha írható meg az Új Symposion szerepének értékelése nélkül.

Kürti 2017: 51.

4. kép: Szentjóby Tamás levele Ladik Katalinnak, 1968

HIVATKOZOTT IRODALOM Balaskó 1970 Balaskó Jenő: Élet titokban, fúga. In: Új Symposion 61 (1970), 12–15. Dékei 2006 Dékei Krisztina: A magyar irodalom és képzőművészet néhány kapcsolódási pontja (1965–1974). In: Kékesi Zoltán – Peternák Miklós (szerk.): Kép – írás – művészet. Tanulmányok a 19–20. századi képzőművészet és irodalom kapcsolatáról. Budapest: Ráció Kiadó, 2006. 44–68. Deréky 2004 Deréky Pál: A magyar neoavantgárd irodalom. Jelentéstelenítés, szabadság, levegő (lélegzet). In: Né/ma? Tanulmányok a magyar neoavantgárd köréből, szerk. Deréky Pál és Müllner András, Budapest: Ráció Kiadó, 2004. 11–38. Gion 2012 Gion Nándor: Véres patkányirtás idomított görényekkel: naplók, interjúk és más írások. Budapest: Noran Libro, 2012. Jung 1968 Jung Károly: Jelentés a Hungáriában tett legújabb családi expedíciónkról. In: Új Symposion 39–40 (1968), 16. Koncz 2005 Interjú Koncz Csabával. Készült: 2005. november 28. Az 1956-os Intézet Oral History Archívumának készítette: Szilágyi Sándor Kürti 2017 Emese Kürti: Screaming Hole, Poetry, Sound and Action as Intermedia Practice in the Work of Katalin Ladik. Budapest: acb Research Lab, 2017. Kürti 2018 Kürti Emese: Glissando és húrtépés. Kortárs zene és neoavantgárd művészet az underground magánterekben 1958–1970. Budapest: L’Harmattan, 2018. Ladik 1999 Ladik Katalin: Antracit szájrúd. In: Erdély Miklós szimpózium, Műcsarnok. Magyar Műhely 37:63 (1999), 110–111.

Pilinszky 1972 Irodalmi esten. Parancs János beszélgetése Pilinszky Jánossal. Hangfelvétel; Petőfi Irodalmi Múzeum, 1972. október 18. https://reader.dia.hu/document/Pilinszky_Janos-Beszelgetesek-876 (letöltve: 2019. 08. 05.) Reczetár 1998 Reczetár Ágnes (szerk.): A magyar neoavantgard első generációja 1965–72, Szombathelyi Képtár (rendezte: Fabényi Júlia), kat., Szombathely, 1998. Szentjóby 1967 Szentjóby Tamás versei. In: Híd 31:12 (1967), 1389–91. Szentjóby 1970 Szentjóby Tamás: 3 kurzus. In: Új Symposion 59 (1970), plakátmelléklet. Takáts 2011 Takáts József: Avantgárd utazások. In: Jelenkor 54:9 (2011), 935–945. Tolnai 1967 Tolnai Ottó: Útinapló, folytatásokban. In: Híd 31:6 (1967), 520–537. Tolnai 1968 Tolnai Ottó: Néhány megjegyzés Bori Imre a legújabb magyar líráról című írásához. In: Új Symposion 34 (1968), 12–13. Tolnai 2004 Tolnai Ottó: Költő disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye. Kérdező: Parti Nagy Lajos, Pozsony: Kalligram, 2004. Weöres 1969 Weöres Sándor nyilatkozata. Ankét fiatal írókról. In: Új Írás 9:7 (1967), 53–88.

Balaskó Jenő és Ladik Katalin költői estje, Budapest, 1970

Pintér Viktória

Spontaneitás és életkollázs Ladik Katalin lírája az Új Symposion hasábjain

Keszthelyi Rezső a következőket írja a Kiűzetés1 című gyűjteményes kötet fülszövegében Ladik Katalin lírájáról: „Számára az egzisztencia szétbomlása, elszigetelődése, bár nagyon is számol vele és nála is állandóan jelen van, mint eredmény használhatatlan, elfogadhatatlan és kibírhatatlan. Ebből az elfogadhatatlanságból, ebből az elviselhetetlenségből alakult ki az igen egyénien drámai formaélmény és formahelyzet, melyben életösztön erejű érzelmi ténnyé válik az érintett szembeszegülés és küzdelem.” Keszthelyi nagyon fontos momentumokat hangsúlyoz Ladik Katalin költészetéből. Egyrészt a vállalt és kapott izoláltság jelenlevőségét, vagy ahogy a költőnő fogalmaz, a „nyilvános magányt”, másrészt a szövegalakulás és a léttörténések egymásra vetíthetőségét emeli ki. Ladik verseiben a választott nyelvi, vizuális vagy vokális megnyilatkozások a közvetlen hozzáférhetőséget látszólag elutasítják. A számtalan helyen megnyíló, megnyitott testet és az ehhez kapcsolódó kitárulkozó közlés-fragmentumokat mintha a legtöbb esetben egy verbális és formai eszközökkel tudatosan megteremtett hermetikus hártya fedné. A Ladik-líra távolságtartását, nehezen megközelíthetőségét az is mutatja, hogy a verseivel foglalkozó írások sokkal inkább a dadaista, szürrealista, neoavantgárd műveket kísérő értelmező kommentárokhoz hasonlatosak, mint poétikai szempontokat következetesen érvényesítő szövegelemzésekhez. Ez persze már önmagában is üzenetértékű, s talán kimondható, hogy a hagyományos verselemzéseknek maga a Ladik-opus áll ellen azzal, hogy a textualitást eleve problematikusnak, képlékenynek, sőt több fronton is meghaladhatónak, köztes állomásnak mutatja fel. Maguk az alkotások „kényszerítik” bele az olvasót egy olyan gondolati munkába, amely nem feltétlenül képes belül, a vers immanens terében konstituálódni, hanem egy problémaérzékeny, másik tér kialakítására késztet. Saját témái látens módon válnak a befogadó kérdéseivé. Így tehát konceptualista irányba mozdul el az értelmezői nyelv is. A szöveg minden esetben olyan tér, amiben el kell veszni, amibe bele kell gabalyodni, ahol fel kell adni az addig használt értelmezési stratégiákat, hogy aztán a textus formaképlékenységét kihasználva a kikeveredés sajátos olvasási és befogadási metódussá alakulhasson. A szöveg variabilitása így megsokszorozza a befogadás lehetőségeit: a változatot mint autentikus szövegélményt adja az olvasónak. Ladik Katalin első közlései az Ifjúság Symposion-mellékletében, valamint az Új Symposion hasábjain tulajdonképpen ars poétikaként segítik olvasni, látni, hallani költeményeit, vagyis közvetítik létesülésük körülményeit is. Ladik költészete egyben performanszainak műhelyévé, a kipróbálás terévé is válik. Az Androgyn című versben a következő sorokkal szembesülünk: „az átkot / vásott lábszárakon elbírni 1 Ladik 1988.

sima biccentéssel / s a következőt ki már rokon / a félszegúszó halak / motozását híg csontokon” (Symposion 1963). A megátkozott test megjelenítése egy külső nézőpontot létesít maga körül. A versént egy lehetséges kintről érkező impulzus hatására művelteti, ezzel szemben vértezi fel, ezzel szemben ajánl egy kivitelezendő magatartásformát. Úgy tűnik, mintha a versben felmutatott test képes lenne bemozdulni az odaértett tekintet impulzusára. „sustorog már hozom az ólmot / a szemed légycsapó / vigyázz öntöm vigyázz / a pincét már elérte / szaladj kösd ki a gyereket / te torkomból kicsapódó”2 „ma reggel kivágták mind / a cseresznyefákat / a disznók aranyruhában állnak / hová bújtál Kató”3 „Hol vagy, ki a jászolnál együtt heversz velem? / Tüzes fürdőd elkészítve, hídonálló szépségem. / Jaj.”4 A külső nézőpontok állandó jelenléte ezekben a szövegekben az értelmezési gyakorlat felől a lacani tükörstádium fogalmi apparátusának beemelését teszik lehetővé.5 Ennek kontextusában pedig tárgyalhatóvá válik az a nagyon termékeny, reverzibilis játéktér, amely a befogadó és a szövegek által problematizált szubjektivitás között alakul ki. „Amikor performer vagyok – mondja Ladik –, akkor azt az állapotot keresem, akkor tartom hitelesnek cselekedeteimet, amikor úgy érzem magamat, mint egy gyermek, aki egyedül játszik, építi a játékteret, így építi fel a világát, és önmagának játszik. Azt hiszem, hogy a performansz lényege a játék. Játékosság gyermeki lelkülettel. Ha ezt hitelesen képes valaki megteremteni, akkor valóban átvisz, átlendít bennünket egy olyan világba, amiben tisztán működnek a szabályok, ahol nem a költészet, a színház effektusa és eszközrendszere van jelen, hanem maga a létélmény. Amikor a gyermek játszik, akkor a létélmény örömét éli át, és azt láttatja velünk.”6 (1. kép) Ladik versei visszavezetnek ahhoz a kollektív, de csak egyénileg megtapasztalható életeseményhez, amelyet Lacan a tükör előtt önmagát képként elsajátító gyermek individuális képlékenységéhez, vagyis az önmagát mozgósító alany drámájához társít. Losoncz Alpár Lacan-értelmezésében7 rávilágít arra, hogy efelől a paradigma felől tárgyalva:

Ólomöntés. Szilveszteri játék. In: Új Symposion 9–10 (1965), 13 Hová bújtál Kató. In: Új Symposion 50 (1969), 2. 4 Sirató. In: Új Smyposion 29–30 (1967), 11. 5 Lacan 1993. 6 Ladik–Németh 2005: 6. 7 Losoncz 1988: 113–151. 2

„a valóssal szembeni viszonyulásunk mindig képzelt, a szimbolikus rend pedig nem foghatja át a reálisat, mindig újratermelődik az alany és a valóság közti távolság. A jelentő, amely Lacan szerint vágyra készteti az alanyt, a valóság helyén feltárja a hiányt, a vágy tárgyát, amely hozzáférhetetlen az alany számára. A távollét ontológiája a meghatározó, mint ahogyan a szubjektum léttapasztalata akkor csúcsosodik ki, amikor önmaga távollétét tapasztalja.”8 A távolság kijátszása lehetővé teszi a játszó személy számára, hogy oly módon kettőzze meg magát, hogy személyiségét szétesettségében is megtapasztalja. Teste így idézetté válik, s önmaga duplumaként képes meghaladni saját időbeliségének korlátait. Jerzy Grotowski performanszról szóló esszéjében a következőket írja:

1. kép: Ladik Katalin: Blackshave Poem, Újvidék, 1978

Losoncz 1988: 123.

„Az a veszély fenyeget bennünket, hogy csak az időben tudunk létezni és rajta kívül semmiképp sem. Ha azt érzem, az énem ama másik része néz engem (az, amely kívül van az időn), más dimenzióba kerülök. Én-Én vagyok. A másik Én mintegy virtuális: nem az, ahogy a többiek rám pillantanak, nem is az, ahogy megítélnek; olyan ez, mint a mozdulatlan tekintet: néma jelenlét, ahogy a nap megvilágítja a tárgyakat, és ez minden.”9 A gesztusok játékában folyamatosan önmagára eszmélő test Ladik Katalin életművének többszörösen végiggondolt, performanszokban és versekben egyaránt analizált tárgya.10 A gesztust így mint egy nyelvet megelőző primer, nem megterhelt jelrendszert kell felfognunk, amelyen keresztül az én-tapasztalat első impulzusai az eredetiség és az aktualitás jegyében zajlanak le. Lacan a gesztusokban agresszíven széteső test (corps morcelé)11 képzetét éppen a szürreális festőművészek formakezelésével azonosítja, ami Ladik Katalin poétikájának is meghatározója (2. kép). A versalany, mint az olvasó én lehetséges Másikja feleleveníti az individualizáció és a pozitív megerősítés iránti gyermeki vágyunkat, és a kialakuló interakció fenntartja a lehetőséget, hogy elkísérje a befogadót az „ez vagy Te” eksztatikus határáig. A verset vagy a performanszot az önelsajátítás terepgyakorlataként is alkalmazhatóvá teszi. Az alkotásokban kialakuló elváráshorizontok a folyamatban részt vevő szereplőket felcserélhetőként mutatják. A versben kialakított üres helyek lehetővé teszik a tériesedő hiányalakzatokban, hogy a saját töredezettségére eszmélő alanyiság önreflexív helyzetei kialakulhassanak. Úgy tűnik, mintha Ladik műveiben lenne egy hol impliciten, hol direkt jelenlévő invokáció, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a műalkotásban tetten érhető szubjektivitás várja saját kiegészítésének lehetőség-ajánlatait. Ezért is nagyon beszédes, ahogy a performatív szövegvilágokból induló szubjektumképző gyakorlatok az idő előrehaladtával egyre inkább Ladik szövegei (partitúrái) részévé teszik a befogadás dramaturgiáját, ezzel együtt annak kényszerpályáit, mellékvágányait és kudarcait is. Ladik felismeri, hogy az elutasítás is dialógus. A befogadó pedig arra eszmél, hogy a felkínált identitást nem kell feltétlenül elfogadni, ez ugyanúgy a játék része, bele van kódolva a kialakított rendszerbe. „A befogadói magatartás így vagy úgy, de kiadja a szöveg által implikált vagy a performer által cselekedett történések szimmetrikus másik felét.”12 Az Élhetek az arcodon? című regényes élettörténetben már dolgozik ezekkel a visszajelzésekkel. „Az a hír járta rólam, hogy Újvidék főterén teljesen meztelenül egy ezüstbiciklin karikáztam végig. Az ehhez hasonló áltörténetek és történetek vezettek végül igazi és jelképes kiűzetésemhez.”13 A viszonyuGrotowski 1999: 214. például: Black shave poem. In: Új Symposion 171–172 (1979), 234. 11 Jacques Lacan által bevezetett fogalom 12 Müllner 2007: 99. 13 Ladik 2007: 68.

lás negatívuma paradox módon köti össze a befogadót a performansszal vagy a szöveggel. A befogadónak így minden esetben, még mielőtt tudatosan távolodna, először ösztönösen közelednie kell a felajánlott térhez, s ezáltal rögtön saját határait érzékeli. Az egyén hozzáférhetősége, az azt körülvevő retorikai alakzatok, társadalmi diskurzusok által kialakított kollektív és én-alakzatok a műalkotás problematikájává, a technikai megformálás jeleivé válnak ebben az életműben. Az Új Symposion 1968/35. számában14 publikált UFO Party éppen ezekből a performatív erejű utasításokból rakja össze eseményterét. Már a címmel belekerülünk egy olyan társadalmi praxisba, amely miatt fel kell tennünk a kérdést magunknak: vajon meghívottak vagyunk-e ebbe a térbe vagy csupán egy nélkülünk zajló társasági összejövetel (party) külső szemlélői? De az angol ’party’ kifejezés olvashatóvá válik valamilyen militáns csoportosulás (war party) különböző szövegetapokkal leképezett gyakorlataként is. Tovább növeli ezt a bizonytalansági faktort Maurits Ferenc radikális re-textualizáló döntése, amikor a címet kimozdította a szöveg éléről és centrális elemmé nyilvánította. Ezzel összezavarva a szöveg olvashatóságának irányait ugyanakkor fokozni tudta a (szöveg)tér experimentális zónáit. Külön izgalmas, hogy a vers mint vizuálisan átértelmezett variáció jelenik meg a Symposion dupla oldalán. A Maurits által használt képi és tipográfiai megoldások a poszter műfaja felé is utat nyitnak, s ezzel együtt mintha sokkal inkább térhez, pontosabban a folyóirat teréhez „kötné” az alkotást, mintha „csupán” a Ladik által megkoreografált jóval légiesebb, fragmentális szerkesztéssel megalkotott versszöveget közölte volna (3. kép). Hol illünk bele a képbe? Hol kezdjünk olvasni? Müllner András azt mondja, hogy a vizuális és verbális kódokat egymásra dolgozó montázs-struktúra allegorikus természete képes implicit módon egy olyan felszólító módot generálni, amely emberi jelenlét nélkül teremt meg egy kísérteties performansz-szituációt.15 Az UFO Party maradéktalanul színre viszi a politikai, vallási, társadalmi hatalmak által diktált gondolkodás nyelvileg fölényes én-meghatározó erőinek agresszivitását. Ugyanakkor egy olyan disszeminált eseménytérbe helyezi el őket, amiben önmozgásuk, sajátos gerjesztő technikáik ironikusan kisülnek a képi-nyelvi kódzavarban. A verstérben a legtöbb mondat aktív, működtet, vagyis végrehajtásra sarkall, mégsem áll össze belőlük egy primerként felajánlott, elsajátítható mozdulatsor. A vizuális költemény összezavarja az olvasó előzetes ismereteken alapuló tudat-alakzatait, állandó re-kontextualizálásra késztet. Az olyan felszólítások, mint a tűz, tömeggyilkolás, háború, kibla, csitt stb. már nem tudnak saját jelentésmezejükben működni, mert ebben a kreatúrában kapcsolódási kísérleteik nem számolhatnak egy konzekvens szimbolikus rend felállításával. 14 15

Új Symposion 35 (1968), 18–19. Müllner 2007: 99.

2. kĂŠp: Ladik Katalin: Poemim, 1978/2016

„[Az élet beléptetése a fikció terébe] – írja Müllner – kevésbé az esztétikáról, mint inkább az élet intézményeinek mesterséges és fiktív jellegéről – végső soron idézőjeles voltáról, szövegszerű jellegéről szól. Nem a művészet és élet »összemosásáról«, hanem a »puszta élet« nem-pusztaságáról, mindig már telepítettségéről.”16 Az UFO Party laboratóriumi térként is értelmezhető. A költemény egész eseménytere provokál, különböző helyzetek elé állítja a befogadót. A szexuális, politikai, vallási etapokkal, vagyis a hatalom különböző megnyilatkozási rendjeivel más-más társadalmi csoportokat frusztrál. A rituális túlismétlés azonban kilúgozza a jelet, a recitáló nyelvi tevékenység képes eliminálni, diszfunkcionálissá tenni a jel és jelentés közti konvencionális viszonyt. A hang fiziológiás tulajdonságainak megjelenése a versben az artaud-i színházelmélet módszertanához közelít. „A beszédből a színházban immár csak az használható fel, ami a szavakon kívül van, ami a térben bontakozik ki, ami elidegenítő hatású és az emberi érzékenységet rezegteti meg” – írja Artaud.17 Ladik a hangot, a szót, a nyelvet is testként fogja fel. Elkezdi konkrét és térbeli értelemben alkalmazni. Azzal, hogy a szó formáját is mozgásba hozza (az UFO Party esetében ehhez nagyban hozzájárul Maurits munkája is) egy újfajta, fiziológiás időbeliséget ad a szövegtérnek. Például a lélegzet, mint biológiai, testi tényező, a hangképzés alapja, megtalálja textuális formáját, megtalálja a formai megnyilvánulás lehetőségét, így képes az élő hang irányába tolni a betűt, ezáltal pedig már a rítus, az átváltozás, valamint a Ladik-lírában oly sokszor értelmezett mágikus transzdimenzió irányába utalja a befogadót. Ezenkívül a versnyelvben megjeleníthető őszinteség egy nagyon szélsőséges, ugyanakkor végletekig tiszta akciójaként is érthető. Grotowski színházi gyakorlataiban találkozhatunk hasonló elképzelésekkel: „A reflexszerű hangok gyors megvalósításához ne társuljon az önmegfigyelés semmiféle formája, ami megfosztaná a spontaneitástól. Ebben a folyamatban a testnek teljesen el kell veszítenie ellenállását, hogy az aktust végrehajtó színész utazása, amelyet fonetikus és gesztikus jelekké artikulál, felkérésként fogalmazódjon meg a befogadói részvételre.”18 Az UFO Party megmutatja, hogy a Ladik-szövegek cselekvő tere mennyire kiterjesztett. Az alkotó, az alkotás, valamint az e kettőt összekapcsoló performativitás folyamatos térváltás-igénye nem hagyja lezárulni a versteret. A létesülés, a szöveg most-ja Ladiknál radikális értelmet kap, a műalkotás lezárhatatlanságának éthosza a mediális transzfigurációkkal játszik egybe: folyamattá, transzállapottá avatva Müllner 2007: 97. Artaud 2000: 120. 18 Grotowski 2000: 25. 16 17

a verset, amely soha nem ér véget a textus határai között. Ladiknál már a versben megtörténik az, amit Artaud a kegyetlen színházról vizionált: „A színpadot eltöröljük, s az így összeálló, így felépülő előadás az egész teremre kiterjed […] a szó legszorosabb értelmében beburkolja, a fény, a kép, a mozgás, a zajok állandó áradatát zúdítja a nézőre.”19 Persze, amíg az UFO Party különböző szabadulásgyakorlatokat mutat be, ezzel egy időben fenyegetővé is válik ez a tér, hiszen azt is üzeni, hogy a különböző kulturális gyakorlatoknak kitett testet, amely állandóan tele- és újraíródik, fenyegeti az is, hogy feloldódik ezekben a kulturális kódokban.20 Talán épp az efféle felszámolhatóságnak mond ellent, amikor rögzült kódrendszerek mellé az ego alól teljesen felszabadított, az ösztönszférában képződő hangi tevékenységet állít. Samu Jánost idézve: „Ladik alkalmazott alternatív szimbólumkészlete közvetlenül a társadalom szövetét érinti, lebontja a színpad terét, a művészetet a társadalmi konszolidáció és felülvizsgálat politikai energiával tölti fel.”21 Ebből fakad verseinek, előadásainak állandó skizoid, polifonikus jellege. Mert alapanyagként használja, ugyanakkor feltételessé is teszi az őt kialakító diszkurzív tényezőket. A mindent magára vevő, mindent önmagába dolgozó, a világot matériaként önmagán átszűrő nagyon impulzív verskreáló tevékenység pedig már a szerep fogalmának művészi körüljárását teszi lehetővé a költő/performer számára. A szerep, mint evidens én-hasadás, a legkorábbi szövegektől kezdve jelen van az életműben. A lemeztelenített színész című értekezésében Grotowski a következőket vallja: „a színész a nyilvánosság előtt hajtja végre tettét, amelynek során önmaga provokálása által provokálja a többieket, ha kilép hétköznapi maszkja mögül és a kihágás, a profanizálás, a megengedhetetlen szentségtörés által megpróbál eljutni a maga tényleges igazságához – akkor a nézőben is végbemehet hasonló folyamat.”22 Az UFO Party provokációi több nyelven szólnak. A ’szopjon Ön is kecskét’ felszólítással, a ’kibla’ imairányt kijelölő szóismétléssel, az elvégtelenített Ladik-figura imára kulcsolódó kezeivel, Korán szúrákkal, az ’Ön következik’ invokációval vagy épp a ’szeretlek’ kifejezés evokatív energiája által bevonja az olvasót, megosztja a teret. Bár a tanulmány azzal indul, hogy a Ladik-életmű a kezdetektől küzd sajátos izoláltságával, azt is láthatjuk, hogy az Új Symposion folyóirat mint médium képes egy olyan közeget előállítani, amelyben szervesülni tud ez a nagyon unikális vizuális költemény. A folyóirat például nem idegenkedik a különnemű fragmentumok egymás mellé állításától, a forma szünetjeleként felfogható üresjáratok alkalmazásától. Ezáltal tudatosan összezavarja az olvasó autoriter, egységesítésre törő Artaud 1985: 185–186. Kricsfalusi 2007: 113. 21 Samu 2014: 112. 22 Grotowski 2000: 23. 19

tekintetét. Vizuális és textuális beékelésekkel, beszúrásokkal olyan aritmiát idéz elő, amit az olvasási gyakorlatnak folyamatosan kompenzálnia kell. Ezáltal ez a fajta impulzivitás lassan adaptálódik. A lap vizuális impulzivitása képes egy olyan olvasói szubjektumot konstruálni (vagy legalábbis egy nagyon elfogadó magatartást ösztönözni), amely nem lepődik meg a váratlan, új elemek felbukkanásán, sőt egyre kíváncsibbá válik, maga keresi meg a különböző egységek kapcsolódási pontjait. Az olvasó látómezejében vizuális ingerként folyamatosan benn vannak az adott oldalak épp nem aktivizált részletei. Ezzel, mintegy entrópikus elven átjátssza egymásba az éppen aktuális szövegállományt. A tipográfia, tehát mint előzetes nyelv, beszivárog, megsokszorozza az adott olvasási tapasztalatot. Az Új Symposion 1968/35. száma egészében képes az UFO Party értelmezői keretévé válni. Bori Imre folytatásokban értekezik a magyar avantgárd történetéről a folyóirat hasábjain. Az említett számban éppen a szürrealizmus magyar vonatkozásainak feltárásánál tart Déry Tibor lírája kapcsán: „A fizikai törvények érvényüket veszítik ebben a világban, az »áthatlanság« nem szabálya, ellenben követelménye az a vágy, hogy felderítse mindenben azt, ami rejtett, hátha az élet igazsága bújt meg zugaiban, s az élet manifesztálódik – ha nem is konkrétumaiban, de legalábbis az általános síkokon […]. Amit a kritikus »irracionális mobilitásnak« lát, az az életvágy üzenete […]”23 Déry Tibor az új vers manifesztóját jelenteti meg, a verset mint az élet újralehelésére tett kísérletet értelmezi, rituális tevékenységről közvetít, a szó újrafelfedezését hirdeti meg: „az új vers nem utánozza, hanem folytatja a természetet. Az új vers anyaga nem a nyelv, mely már feldolgozása, formába állása az új anyagnak, hanem maga a szó, az ősanyag.”24 A Déry-versekben felerősödik a szó, a versbeszéd „cselekvő karaktere”. Önarckép25 című versszövegében az önmaga és az idegen közti dialógusban formát kereső nyelv identifikációs transzformációi épp a marslakó metaforában, vagyis az UFO-ban, mint azonosíthatatlan idegen képződményben nyernek versnyelvi kifejeződést. „Itt táncol Déry Tibor marslakó, kenyérből font tagokkal. / A jobb LÁB egy gleccser mely az éjféli vonal fölött lebeg / a nagy köröm: szerelem / a második: páfrány / a harmadik: rénszarvas / a negyedik: tengerszem melyben az élet hajnali órái / hevernek” A Ladik-lírát a folyóirat nemcsak közli, hanem el is helyezi egy rendkívül dinamikus kontextusban. Az UFO Party idegensége ebben a térben filozófiai többletjelentést kap. Dialógusba kerül a körülötte lévő szövegekkel és vizuális elemekkel, ugyanakkor kiteljesíti a folyóirat címében is megjelenő ’új’ maximáját. Bori 1968: 9. Déry 1968a. 25 Déry 1968b. 23

3. kĂŠp: Ladik Katalin: UFO party, 1968

Hivatkozott irodalom Artaud 1985 Artaud, Antonin: A könyörtelen színház. Esszék, tanulmányok a színházról. Budapest: Gondolat Kiadó, 1985. Artaud 2000 Artaud, Antonin: A Kegyetlen Színház első kiáltványa. In: Jákfalvi Magdolna (szerk.): Színházi Antológia. XX. század. Budapest: Balassi Kiadó, 2000. Bori 1968 Bori Imre: A magyar szürrealizmus II. In: Új Symposion 35 (1968), 9. Déry 1968a Déry Tibor: Az új versről. In: Új Symposion 35 (1968), 10. Déry 1968b Déry Tibor: Önarckép. In: Új Symposion 35 (1968), 14. Grotowski 1999 Jerzy Grotowski: A performer. In: Színház és rituálé. Pozsony – Budapest: Kalligram, 1999. 214. Grotowski 2000 Jerzy Grotowski: A lemeztelenített színész. In: Jákfalvi Magdolna (szerk.): Színházi Antológia. XX. század. Budapest: Balassi Kiadó, 2000. Kricsfalusi 2007 Kricsfalusi Beatrix: Testek ritmikus mozgása a térben. Töredékek a testiség és színház történetiségének kapcsolatához. In: Theatron 6:1–2 (2007), 113–126. Lacan 1993 Lacan, Jacques: A tükör-stádium, mint az én-funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja a számunkra. In: Thalassa 4:2 (1993), 5–11. Ladik 1988 Ladik Katalin: Kiűzetés. Újvidék: Forum Könyvkiadó – Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1988.

Ladik 2007 Ladik Katalin: Élhetek az arcodon? Budapest: Nyitott Könyvműhely, 2007. Ladik–Németh 2005. Hvar-déjà vu. Ladik Katalin és Németh Péter Mikola dialógusa. In: Napút 17:6 (2005), 90–113. Losoncz 1988 Losoncz Alpár: A hatalom és a nyelv viszonyáról. In: Hiányvonatkozások. Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1988. 113–151. Müllner 2007 Müllner András: A „puszta élet” fikciója. Performatívumok működésmódja a magyar neoavantgárd művekben. In: Theatron 6:1–2 (2007), 91–99. Samu 2014 Samu János: Határpoétikák. Redukció mint intenzív nyelvhasználat Domonkos István és Ladik Katalin költészetében (PhD disszertáció) Pécs: Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, 2014. 112.

Orcsik Roland

Játék, káosz és autonómia a symposionista lírában

A jugoszláv pecsét Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy Jugoszláviáról, illetve a jugoszláv művészeti stratégiákról ne mint játékról gondolkodjunk. Hogy a játék milyen mértékben hatja át a kultúrát, és ezen belül a költészetet, Johan Huizinga 1938-as, nevezetes Homo ludens című tanulmánykötete óta ismert, melyben antik példákkal bizonyítja, hogy a játék megelőzi a kultúra fogalmát. Talán nem is kezdődhet egy játékról szóló vizsgálódás Huizinga kötetének említése nélkül. Roger Caillois is a Homo ludensből kiindulva alkotta meg a játék-típusokat: agon (versengés), alea (szerencse), mimikri és ilinx (szédület, eksztázis, káosz).1 Caillois felosztása jól alkalmazható Jugoszlávia mint kulturális játéktér értelmezéséhez. Ám most megmaradunk Huizinga általánosabb játékfelfogásánál a művészet és a politika viszonyának vizsgálatakor. Huizinga a játék fogalmát a szabadsággal köti össze: „Minden játék először is és elsősorban szabad cselekvés. Az elrendelt játék nem játék többé. Legföljebb egy játék megrendelt ismétlése lehet.”2 Amennyiben e két fogalmat, a játékot és a szabadságot a titói Jugoszlávia különböző korszakaira vetítjük, akkor azt látjuk, hogy már az államalapítástól (1943. november 29.) meghatározzák történetét. Egyrészt a rezsim két tabuja közül az egyik tartalmazta a szabadság fogalmát, a partizánok a fasizmus elleni harcot „népfelszabadító háborúként” határozták meg. Ugyanakkor a „népfelszabadító háború” reprezentációi a kötelesség, az erkölcsi felelősség értelmében jelentek meg. Vagyis a szabadság itt nélkülözte a felelőtlen, fölöslegesnek tűnő játékosságot. Ám az ország megalkotása szempontjából mégiscsak jelen volt a játék, amennyiben az államalapításért folyó harcot, versengést (agon) vesszük figyelembe, amely megelőzte a titói jugoszláv kultúra kialakulását.3 Jugoszlávia azonban ambivalens játéktér volt: szabadságát a diktatórikus állami berendezkedés felügyelete határozta meg, a „testvériség‒egység” alapeszméje „felülről irányított multikulturalizmus” volt.4 Kérdés, hogy a művészi alkotás, a költészet mennyire volt képes autonómiát teremteni az ellentmondásos jugoszláv (kultúr)politikai térben? Mennyire volt képes depolitizált játékként és jelként működni? Nem éppen ezért a politikáért küzdött a poétikai eszközeivel a jugoszláv kulturális csatatéren? Ezek a kérdések nem kerülhetők meg akkor sem, amikor az újvidéki Új Symposion (1965–1992) folyóirat kulturális szerepét, lehetőségeit elemezzük. Thomka Beáta szerint „a lap Jugoszlávia utolsó viszonylag harmonikus időszakában indult, magán viselte ennek a vidám, balkáni, déli, mediterrán barakknak az Vö.: Caillois 2001: 11–36. Huizinga 1990: 16. Huizinga a jogalkotást és joggyakorlást a versengés szempontjából a játék részeként értelmezi. (Vö.: Huizinga 1990: 86–97.) 4 Vö.: Lošonc 1999: 93. 1

atmoszféráját (többnyelvű környezet, játékosság, ötletesség, kísérletezés, lazaság, spontaneitás, jó tájékozódási érzék, nyitottság).”5 Az avantgárd barkácsolás és kollázsolás jellemezte a lap játékos esztétikáját, ami jugoszláv sajátosságnak bizonyult. „Minthogy az Új Symposion szerkesztési elveit és grafikai képzeletét a barkácsolás, a kollázsszerű eljárások vezérelték, tartósan magán viselte az oldottság, improvizáció, változatosság, megújító impulzusok s ezzel egy lezárult korszak atmoszférájának nyomait.”6 A különböző tagköztársaságok többféle szempontból is versengtek (agon) egymással, a gazdasági verseny mellé befért a kulturális verseny is, ami inspiratív kölcsönhatásokat eredményezett. Virág Zoltán a symposionista beszédmódot épp a keveredés elvében fedezi fel: „[a] mixtura culturalis és a mixtura lingualis tapasztalatának átfogó érvényű hasznosítása, a mozgalmi jelleget erősítő fellépés nyilvánvalóvá tette a szembesülés szükségességét az egyidejűleg különböző kultúrák rendszeréhez, több régióhoz, alrégióhoz tartozás térségi hatásmechanizmusaival.”7 Mindemellet az egymásra hatás a versengés játékának részeként felülről irányított szabályokkal zajlott. A lap történetét érintő hatalmi megregulázások, betiltások (1971, 1983) jelezték a szabadság- és a játéktér ideológiai korlátait. A symposionisták ugyanakkor nem pusztán elszenvedő alanyai voltak a jugoszláv kommunista vezetés ambivalenciájának, hanem maguk is tevékeny alkotói, résztvevői. Több olyan szöveget közöltek, melyben a „jugoszlávság”, illetve a „Jugoszlávia” jelszavakat, motívumokat használják – sok esetben kritikátlanul. Tegyük hozzá, nem pusztán a hatalomnak megfelelés kényszeréből cselekedtek így, amit alátámasztanak Bányai János, Bosnyák István, Végel László vagy Tolnai Ottó korabeli írásai, interjúi. Az egykori symposionista Csorba Béla a következőképpen értelmezi az első symposionista generáció ellentmondásosságát: „az ideológiai köd, amiből közülük néhányan soha nem tudtak kitalálni, abból keletkezett, hogy a kádárista Magyarországgal szembeni teljesen jogos averziótól motiválva azonosították a szabadságot a jugoszlávsággal. Ez viszont öncsonkítás nélkül nem megy. Közösségi értelemben semmiképp. Az ebből következő lehetőségeket a politika kihasználta: az első nemzedék folyóirata így aztán egyszerre kitartottja és üldözöttje is lehetett az önmagában is ellentmondásos és bonyolult jugoszláv rendszernek.”8 Thomka 2009: 133. Thomka 2009: 138. Virág 2010: 19. 8 Csorba 2017: 48. 5

6 7

Csorba viszont leszűkíti az első nemzedék szerzőinek ideológiai horizontját, általánosít, és nem veszi figyelembe, hogy többen közülük utólag, ha nem is teljes elutasítással, de kritikusan viszonyultak a jugoszlávság kérdéséhez (például Domonkos István, Ladik Katalin, Végel László, Tolnai Ottó, Várady Tibor). Továbbá Csorba az adott interjúban saját generációját tekintve sem veszi figyelembe, hogy az Új Symposion elválaszthatatlan a jugoszlávságtól, tehát mindegyik szerkesztői generáció érintett ilyen-olyan mértékben az ideológiájától. A jugoszlávsággal szemben kezelt kategória, a „nemzet”-hez tartozás sem „természetes”, magától értetődő, ideológiamentes konstrukció. Valójában ez a szembeállítás is viszonylagos, Jugoszlávia nem volt nemzetellenes, hiszen különböző nemzetek és nemzetiségek (kisebbségek) alkották: „egymás mellett áll a nemzeti sokféleség örömteli tapasztalata és a félelem a nemzetek közötti interakciók kormányozhatatlan fejleményeitől, s mindez magával hozza a fokozott felügyeleti intenciókat és rendőri parancsokat.”9 A „nemzet”, akárcsak a „jugoszlávság” értelmezése felülről irányított módon történt a Vajdaságban is, annak ellenére, hogy az Új Symposion hasábjain többször folyt vita a jugoszláv magyar (irodalmi) identitásról.10 Ám Csorba nyilatkozatában mindenképp fontos az észrevétel, amely a jugoszlávság ambivalenciájára világít rá: az egyszerre „támogatott” (a „kitartott” talán túl erős megfogalmazás, vazallusi visszhangja van) és „üldözött” ellentmondása határozta meg a symposionisták kulturális stratégiáját. Kétségtelen, hogy a folyóiratban megjelent szövegek sohasem kérdőjelezték meg a jugoszlávság alapeszméjét. Szerbhorváth György a következőt állítja a symposionisták jugoszlávságáról: „amíg a nyelvüket öltögették a sztálinista gyakorlatra, ami lerohanja a művészetet, addig a jugoszláviaival szemben halovány kételyük sem volt még.”11 Ugyanakkor Szerbhorváth is, Csorba is figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a jugoszláv kultúrpolitika nem értelmezhető feketén-fehéren az ambivalencia fogalma nélkül. Amíg a sztálinista blokkban nem jelenhetett meg az Új Symposionhoz hasonló, állami támogatású lap, addig Jugoszláviában ez lehetséges volt, és nem csak azért, mert nem kérdőjelezték meg a jugoszlávság eszméjét, amelyben hittek.12 Azt se felejtsük el, hogy néhány symposionista „elment a falig”, amit a betiltások, botrányok jeleztek (ahogyan a zágrábi Praxis-kör újbaloldali kritikája is épp azt kérte számon a hatalmon, hogy nem képviseli a baloldali értékrendet). Kérdés, hogy ettől a jugoszláv kultúrpolitikai játszmától mennyire függetleníthetők az esztétikai, poétikai eljárásmódok? A problémát ugyanis mindig a politikai tematika avantgárd, formabontó, tekintélyromboló megközelítése jelentette, legyen szó a kisebbségi, nemzeti problémáról (például Rózsa Sándor nagy vihart kavart írása) vagy a művészi és kritikai szabadságról (például Radics Viktória, Losoncz 2018: 32. Erről bővebben lásd: Szerbhorváth 2005: 225–237. Szerbhorváth 2005: 121. 12 Erről bővebben lásd: Losoncz 2018: 103–142. 9

10 11

Tolnai Ottó, Miroslav Mandić írásai, Ladik Katalin performanszai, Fenyvesi Ottó Orgia mechanika című költeménye, Sziveri János művei). Ugyanakkor a hatalmi szabályrendszerrel való játék nem pusztán a nyílt politikai kérdésekben, hanem kifejezetten poétikai, esztétikai szinten is megfogalmazódott. Az Új Symposion egyik grafikusa, Baráth Ferenc visszaemlékezése szerint „[n]em voltak megszokott grafikai megoldásaink, a tipográfiát a káosz, az ízléssel, a játékossággal tördelt rendetlenség jellemezte. Ez lett a mi vállalt arculatunk. A szám szöveges tartalma határozta meg a vizuális megjelenítést, vers vagy próza, ehhez alkalmazkodtam, ehhez kellett megtalálni a megfelelő tipográfiát.”13 Persze – leszámítva a pornográfia-számot – ez nem járt betiltásokkal, ami viszont nem jelenti, hogy mindez pusztán apolitikus esztétikai kérdéseket vetett fel, és hogy alátámasztotta a rezsim ideológiáját. Amennyiben összevetjük a titói rezsim önreprezentációs látványvilágával, akkor az Új Symposion experimentális, formabontó vizualitása a hivatalos szocialista realizmussal szembeni alternatívaként is felfogható.14 Paradoxon, hogy mindez állami támogatásból valósult meg, és amíg a szerkesztőség betartotta a hatalom által diktált játékszabályokat, nem is volt gond. „kozmopolita rezervátumok” Huizinga a költészetet nem pusztán esztétikai jelenségként értelmezi. „Az ilyen megértés első feltétele az, hogy elvessük azt a felfogást, amely szerint a költészetnek csak esztétikai funkciója van, vagy hogy azt csakis esztétikai alapokból kiindulva lehet megmagyarázni és megérteni. […] Minden régi költészet egyszerre és egyben kultusz, ünnepi szórakozás, társasjáték, ügyesség, próba, vagy rejtvényjáték, bölcs tan, rábeszélés, varázslat, jóslat, prófécia és verseny.”15 Ez összefüggésbe hozható az exjugoszláv művészek kísérletezésével, a spontaneitással, a formabontással, ami a költészetben a szlovén, illetve a horvát költők által kidolgozott ludista irányzat hatását mutatta. A ludizmus meghatározása korántsem egyértelmű. Nem világos a kezdete, nincs ludista kiáltvány, mint az avantgárd izmusok esetében. Amennyiben pedig figyelembe vesszük Huizinga megállapítását, hogy a játék a költészet alapja, akkor még bonyolultabb a ludizmus kezdetének meghatározása. A horvát irodalmár, Dubravka Oraić Tolić öt fajta ludizmust különböztet meg: 1. szemiotikai ludizmus: a művészeti jellel való játék. Két változata van: a.) belső: a jelölő és a jelölt viszonyával zajló játék (például szójáték) b.) külső: például egy szöveg színházi előadása 13 14 15

Baráth 2017: 30. Erről bővebben lásd: Dánél 2016: 44–78.; Faragó 2018: 53–62. Huizinga 1990: 130.

2. metaludizmus: játék a játékkal (pl. Hlebnyikovnál a „játék” szóval történő szöveges játék) 3. autoludizmus: a saját szöveggel történő játék (önidézetekkel teli intertextualitás) 4. interludizmus: a különféle jelekkel való játék (az intertextualizmus és intermedializmus minden fajtája) 5. ontoludizmus: a valósággal való játék, avagy a művészi valóság megalkotása16 Amennyiben figyelembe vesszük a jugoszláv költészet történetét, akkor azt találjuk, hogy a fent említett típusok mindegyike megtalálható az avantgárd alkotók műveiben. Ugyanakkor a „ludizmus” elnevezést a horvát irodalomtörténészek kezdték el használni elsősorban az ’50-es években indult Ivan Slamnig lírájának meghatározásához. Recepciója szinte hemzseg a „játék” címkétől17, s ugyanez érvényes a hlebnyikovi zaum-játékokat használó Josip Sever költészetére18, a második nagy hatású horvát költőre, aki szintén inspirálta a ’70-es, illetve a ’80-as évek horvát ludista költészetének alakulását és tobzódását, különösen a Quorum folyóirat szerzői esetében. Zvonimir Mrkonjić a következőképpen határozza meg a ludizmust (a lettrizmussal összefüggésben): „[a ludizmus] a hangstruktúrákkal való játék, hangalakzatok vagy hangzó neologizmusok alkotása a szavak konvencionális formáinak széthullásából. E fogalom későbbi értelmezése szerint, amely a szlovén költészetből származik, a ludizmus a tárgyi viszonyok szóbeli vizualizációjával foglalkozik az OHO-csoport gyakorlatának mintájára (például néhány vers Zvonko Maković Kométák és Branko Maleš Textus című kötetéből).”19 Mindebből kitűnik, hogy a második világháború után elterjedő ludizmus a történeti avantgárd által felforgatott hagyomány, a konvenciók törmelékéből építette fel a maga játékos költészeti struktúráit. A ludista versek a szemantikai káosz sűrítményei: költői játék a jelentés-és képrombolás zúzalékával. Sok esetben képzavarok mozgatják a versbeszédet a hagyományos trópikus képszerkezetek helyett. Ez a játék sok esetben megtalálható a neoavantgárd konceptualista és lettrista irányzatok munkáiban. A ludista költemények nem narratív versek, a hagyományos, hermeneuta olvasás felől hermetikusnak, érthetetlennek és értelmetlennek (non sens) hatnak, érvénytelenné teszik a megértésre irányuló olvasói stratégiákat. A humor, az irónia, az abszurd, a groteszk, a kulturális regiszterek hierarchiamentes keverése különféle intertextuális és intermediális idézetek által, illetve játékos Vö.: Oriać Tolić 1996: 99. Lásd: Književna kritika 2004: 7–305. Mindkettejük kapcsán lásd: Bagić 1994: 98. 19 „igra glasovnom građom, tvaranje glosolalija ili glasovnih neologizama nastalim raspadanjem konvencionalnih oblika riječi. U kasnijem tumačenju ovog pojma, koje dolazi iz slovenske poezije, ludizam se bavi rječitom vizualizacijom predmetnosnih relacija, po uzoru na praksu grupe OHO (kao primjer mogu se navesti neke pjesme iz zbirke Z. Makovića Komete i zbirke Tekst B. Maleša).” – Mrkonjić 2008. Ahol nincs feltüntetve fordító, a szerző nyersfordítása olvasható. 16 17

szubjektumrombolások jellemzik a ludista műveket. A szerb költőnő és teoretikus, Dubravka Đurić szerint „[a] radikális költők a papírfelület terét kutatták, a szöveget pedig gyakran a szóbeli előadásmód partitúrájaként fogták fel. A nyelv lehetőségeit kutatták, más médiumokban felfedezett eljárásmódokat használtak, keverték a műfajokat és többműfajú effektusokat hoztak létre, ezáltal meghaladták a különböző művészeti ágak közötti elkülönítéseket. Megkérdőjelezték a társadalom polgári normáit, élesen bírálták a művészet a művészetért eszméjét és a líra magasművészeti esztétizmusát. A művészeti tevékenységük provokatív volt, ami az egzisztenciális, politikai, etikai és esztétikai kérdéseket is áthatotta.”20 Ugyanakkor ez a radikális költői gyakorlat nem pusztán az avantgárdhoz, hanem a szimbolista Mallarmé Kockadobás (1897) című művéhez is kötődik. A magyar műfordító Tellér Gyula szerint ez a mű lefordíthatatlan, ám paradox módon ebben rejlik a varázsa. „Végül pedig ott van a nyelv hanganyaga, a kulcsmondat véletlent modellező, tizenharmadik szótaggal megdöccentett alexandrinusa, a hangzásokkal, ritmusokkal, hangszínekkel való játék ezer meg ezer lehetősége. Csupa nyelvhez kötött, lefordíthatatlan vagy alig lefordítható egyszeriség. […] Hogy a költeményben a széttagolt mondatok, mondatrészek közé beiktatódó »fehérek« a nyelvi anyaghoz intenzíven hozzákapcsolódnak, szervezik a gondolatmenetet, az asszociációkat, lassítanak, gyorsítanak, kiemelnek, szimmetrikus helyzetek révén eltávolítanak, szembeállítanak és egybekapcsolnak. Úgy viselkednek, mint egy vizuális szintaxis (szószerkezettan) és mondattan tartalomszervező kategóriái. […] Mallarmé új formát talált, a kifulladóban lévő alexandrinust meghaladni akaró szabadvers és prózavers mellett egy harmadik lehetőséget: az írásképet és az ezt tartalmazó vizuális mezőt a vers formai elemei közé beiktató képverset.”21 A Kockadobás valójában a mallarméi tanítvány, Paul Valéry által meghatározott „tiszta költészet” első megvalósulása, a platóni idea lírája.22 Amikor Tolnai Ottó a „tiszta költészetre” hivatkozik, akkor itt kell keresnünk a forrását. Nem véletlen az sem, hogy a vajdasági neoavantgárd szerb költészet, performansz és posztpunk egyik meghatározó figurája, Slobodan Tišma több ízben „Radikalni pesnici poinju da istražuju prostor stranice papira, a tekst često shvataju kao partituru za oralno izvođenje. Istraživali su mogućnosti jezika, koristili postupke otkrivene u drugim medijima, mešali žanrove i stvarali poližanrovske efekte prevazilazeći podele između različitih umetnosti. Dovodili su u pitanje građanske norme društva, oštro su kritikovali ideju umetnosti radi umetnosti i visoki idealni estetizam lirike. Njihova umetnička delatnost bila je provokativna i zadirala u egzistencijalna, politička, etička i estetička pitanja.” – Đurić 2004. 81. 21 Tellér 1985: 54–55. 22 Vö.: Mallarmé 1985: 60. 20

foglalkozott Mallarmé talányos remekművével. A szerző Vrt kao to (Kert mint az, 1977) című poémája párhuzamba hozható a Kockadobással (a szerző több korábbi költeményében is feltűnik a „kocka” motívum, amely akár Kazimir Malevics fekete négyzetével is rokonítható). Miško Šuvaković szerint „[a] kései hatvanas évek verse még mindig szimbolikus test, amelyet Tišma a nyelv határainak modernségi kérdéseinek örvényéből ragadott ki (Mallarménál a véletlen és a saját színét kereső nyelv hangja, Rilke diszkrét tónusa az idő és a tér belső hangjában, Wittgenstein kérdései a nyelvről és a nyelven túliról, amit a nyelv elkap és elejt).”23 Később a Vrt kao to című poéma esetében Tišma a nyelvi szubjektum szétírásával, ellehetetlenítésével, problematizálásával foglalkozik. Azonban mindez nála Mallarmé Kockadobásához vezethető vissza. Másutt persze eltérő a háttér, a szlovén tagköztársaságban az avantgárd konstruktivista hagyomány (Srečko Kosovel konsai) alapján Aleš Kermauner, Franci Zagoričnik és Tomaž Šalamun 1965-ben közli az első „konkrét költeményeit” az egyetemista Tribuna lapban. Nemsokára pedig létrejön az OHO nevű költészeti, képzőművészeti és performer csoport (Franci Zagoričnik, Iztok Geister Plamen, Marko Pogačnik, Matjaž Hanžek, Milneko Matanović és Vojin Kovač-Chubby), amely inspiratív forrás lesz a horvát és a szerb szerzőknek, alkotóknak is (vajdasági kontextusban: a KÔD, az E, a Januar, a Februar, a Bosch+Bosch és más csoportok jöttek létre a szlovén kezdeményezés hatására).24 A horvát irodalomtörténész, Branimir Bošnjak szerint a nyelvvel, illetve a vizualitással való radikális kísérletezés legkövetkezetesebben a szlovén művészeti szférában valósult meg.25 A szlovén teoretikus, Taras Kemauner ezeket az experimentumokat reizmusnak,26 Dubravka Đurić a neoavantgárd jugoszláv művészeti jelenségeket „kozmopolita rezervátumnak” nevezte el. „[A neovantgárd művészet] nem a két háború közötti avantgárd revíziója és reaktualizációja, hanem autentikus egzisztencialista válasz az ötvenes, hatvanas évek ideológiai, kulturális és művészeti elvárásaira.”27 Tehát amikor a symposionista költészet ludizmussal, reizmussal, konceptualizmussal, lettrizmussal történő kísérletezését vesszük figyelembe, akkor annak nem pusztán esztétikai vetülete, hanem társadalompolitikai és egzisztenciális kockázata is volt. A symposionisták első körben a vajdasági magyar líra „béka”-, illetve „templomtorony”-perspektívájával számoltak le, utána következett a vajdasági hatalmi apparátussal való ambivalens játék. Ilyen értelemben a symposionista líra

„Pesma kasnih šezdesetih, još uvek jeste simboličko telo koje Tišma izdvaja iz vrtloga modernističkog preispitivanja granica jezika (Malarmeov glas slučaja i jezika koji traži svoju boju, Rilkeov diskretni ton u unutrašnjem zvuku vremena i prostora, Vitgenštajnova upitanost nad jezičkim i onim izvan jezika što jezik zahvata i ispušta).” – Šuvaković 1997: 96. 24 A szlovén OHO csoport ludizmusáról lásd: Zabel 1996: 355–362. 25 Vö.: Bošnjak é. n.: 160. 26 Vö.: Kermauner 1972: 6–7. 27 „Ona nije revizija ili reaktualizacija avangardi između dva rata, već autentini egzistencijalni odgovor ideološkim, kulturološkim i umetničkim zahtevima pedesetih i šesdesetih godina.” – Đurić 2004: 91. 23

ludista káoszformái a politikai és egzisztenciális vonatkozású személyes autonómia kialakításának az experimentumai voltak. Nikola Dedić szerint ez a radikális kísérletezés a „neoavantgárd textualizmus”28 jellemzője. A szerb recepció nem tesz különbséget nemzeti alapon a „neoavantgárd textualizmus”, „vajdasági textualizmus” (Šuvaković) tárgyalásakor, persze, nyelvi akadályok okán csupán azokat a jugoszláviai szerzőket ismerik és említik, akiknek a művei le vannak fordítva szerbre vagy horvátra. Šuvaković azért használja a „vajdasági” jelzőt, mert szemben a fragmentált, kritikai „vajdasági textualizmussal” a belgrádi kritika és líra hagyományosabb jellegű volt, ott a verizmus került előtérbe, vagyis a narratív verstípus. Szombathy Bálint a „neoavantgárd textualizmus”, illetve a konceptualizmus előzményét a szerb irodalomban a verbo-voko-vizuális (a zenitista, szürrealista Dragan Aleksić és Ljubomir Micić köré szerveződő szerzők) költészetben határozza meg.29 A „textualizmus” fogalmát kiterjeszthetjük a symposionista lírára is, ezáltal „symposionista textualizmus”-ról beszélhetünk, illetve nyelvi-képi tűzijátékról (Ladik Katalin esetében ez kiegészült a fónikus experimentumokkal). Szerbhorváth György szerint „[a] sympósok – durván szólva – olykor a divatmajmolók majmolói voltak, a kurrens nyugati cuccokat azután vették föl, miután már a jugoszlávok is levetették azokat.”30 Ugyanakkor nem pusztán hatásról kell itt beszélnünk, hanem a jugoszláv művészeti szcénát jellemző játékos versengésről. Egyrészt a Szerbhorváth által említett „kurrens nyugati cuccok” sok esetben termékenyítették meg a magyar kultúrát, gondoljunk csak a századfordulós Nyugat és szerzőinek történetére. Amennyiben Szerbhorváth neveléslélektani szempontból elemezte volna a symposionista irodalom kialakulását, akkor azt is beláthatta volna, hogy az utánzás nem feltétlenül negatív jelenség, hanem a tanulási, illetve az alkotói folyamat része.31 Másrészt a symposionista szerzők nem pusztán leutánozták a déli szláv szűrőn keresztül megismert nyugat-európai és amerikai stílusirányzatokat, hanem több esetben a jugoszláv versengés szellemében egyenrangú alkotásokat hoztak létre. Magyarország ezidőtájt jóval zártabb kultúrpolitikát folyatott, a vajdasági irodalom hagyománya pedig nem volt elég erős és nyitott, magától értetődőn a jugoszláv nemzetek irodalmainak befogadása biztosította a kiutat a kortárs világirodalomba, művészetbe.

Vö.: Dedić 2008. Szombathy 1991: 91–100. Szerbhorváth 2005: 120. 31 Az utánzás mint tanulás folyamatának gondolata valójában már Platón írásaiban is megtalálható (vesd össze az Állam című dialógussal). Neveléslélektani szempontból lásd: Keményné 2002: 189–196.; Vekerdy 2016: 133. 28

Symposionista tűzijáték A ludizmus afféle parazitaként megtalálható szinte mindegyik avantgárd, neoavantgárd és posztavantgárd irányzatban, ahol a nyelvi, vizuális experimentumokat a játék szabadságelve határozza meg. Lássunk néhány olyan példát, amely világosan érzékelteti a déli szláv szerzők hatását a magyar symposionistákra. Tomaž Šalamun egyik korai, ’66-os Poker (Póker) című kötetében publikált, Kdo je kdo (Ki kicsoda) című költeményében a szubjektum és a szerzőre épülő, pozitivista versértés paródiáját nyújtja, s mint ilyen, a szemiotikai ludizmus példája: „lángész vagy tomaž šalamun okos vagy szép vagy nagy vagy óriás vagy erős és hatalmas és csodálatos vagy a legnagyobb akit valaha is a hátán hordott a föld király vagy gazdag vagy lángész vagy tomaž šalamun ebben egyetértünk a természettel oroszlán vagy rád figyelnek a csillagok”32 (Oravecz Imre fordítása)

A költemény olvasható ugyanakkor az identitás, az önazonosság metaforizációjaként is, amely az egész első kötet egyik alapproblémája egyben.33 Erre a költeményre reflektált Tolnai Ottó a Tomaž Šalamun című költeményével, amely először az Új Symposion 1969/47-es számában jelent meg Šalamun idézett versével együtt (Konc József fordításában). Később Tolnai Agyonvert csipke (1969) című kötetében látott napvilágot. Az alábbi részlet jól mutatja a pastiche ludista működését: „Nem vagy te meztelen TOMAŽ ŠALAMUN Feltételezem az olaszoknál az osztrákoknál öltözködsz [TOMAŽ ŠALAMUN Az olaszoktól az osztrákoktól csempészed gúnyád TOMAŽ ŠALAMUN Öngyújtód tudom görög TOMAŽ ŠALAMUN És proletár sem vagy te TOMAŽ ŠALAMUN Még csak lumpenproletár sem TOMAŽ ŠALAMUN Proletár nem taknyoz proletárról TOMAŽ ŠALAMUN Nem narcissoid TOMAŽ ŠALAMUN Te a SLOVENIJALES vagy TOMAŽ ŠALAMUN Neked törlesztem havonta kölcsönöm TOMAŽ ŠALAMUN Vörös ágyamért ami a forradalmakat idézi TOMAŽ ŠALAMUN Amiben feleségemet kecerészem TOMAŽ ŠALAMUN 32 33

Šalamun 1993: 8. Vö.: Ljubec 2011.

Gumi nélkül gumi nélkül TOMAŽ ŠALAMUN A cigányok és az államfők sok gyereket engedhetnek meg maguknak [TOMAŽ ŠALAMUN Gumi nélkül mert ha gumit akarok húzni a gumibotra TOMAŽ ŠALAMUN KATALOG-otok prezervatívum-katalógusa jut mindig eszembe [TOMAŽ ŠALAMUN És a gumibot mint napon a vásári mákoscukorrúd lekonyul TOMAŽ [ŠALAMUN” Akárcsak a szlovén költő, Tolnai is szétszedi, a nyelvi hangzásra redukálja a név és a személyi azonosság problémáját, ezáltal dekonstruálja és parodizálja a szubjektum ideológiai előfeltevését. Ugyanakkor továbblép egy lépéssel a politikai, társadalmi olvasat irányába. Csányi Erzsébet szerint Tolnai verse „nemcsak a szlovén költő nyelvtörő nevére való rájátszásból fakaszt különös verszenét – ütköztetve azt a magyar nyelv oldottabb rendszerével –, hanem tematizálja a régiók árucsere-forgalom révén létrejövő kapcsolatát is. A vajdasági mindennapok részévé váló szlovén termékek az ország egy távolabbi köztársaságának profán és kulturális jelenségvilágát képviselik emblematikusan.”34 Az áru problémája, a vers, illetve a művészet mint áru kérdése megjelenik Tolnai korai remekművében, a Doreen 2. című költeményben, illetve Domonkos István és Ladik Katalin több írásában (a vers motívummá, áruvá emelése metaludista költeményekké teszi e darabokat). Nemcsak a költeményekben olvashatunk a fogyasztói kultúra ellentmondásairól, hanem prózában is, például Gion Nándor Testvérem Joáb vagy Végel László Egy makró emlékiratai című regényében. Szerbhorváth György szerint „[a] jugoszláviai kultúrpolitika lényeges, hivatalosan természetesen ki nem mondott elemévé vált a hatvanas években, hogy egyre nagyobb teret engedtek a szórakozásnak, s így a giccsnek. A szórakoztató zenének valóságos ipara alakult ki, a népieskedő műdalok és egyéb giccses szórakoztató műfajok konjunktúrájának legitimációs szerepe volt, a már a hatvanas-hetvenes években egyes, nívós lapokban is megjelenő aktfotókat most ne is említsük.”35 A művészetkritikus, Clement Greenberg 1939-es írásában szembeállítja az avantgárdot a giccsel, és a giccset a demagógia és a diktatúra közötti kapcsolat eszközének látja: „Ahol manapság egy politikai rendszer hivatalos kultúrpolitikát folytat, azt a demagógia kedvéért teszi. Németországban, Olaszországban vagy Oroszországban nem azért giccs a hivatalos irányzat, mert filiszterek állnak a kormányok élén. A giccs alkotja már eleve a tömegek kultúráját, ahogy mindenhol máshol is. A giccs propagálása egyszerűen egy olcsó módja annak, hogy a totalitárius rendszer elfogadtassa magát az alattvalóival. […] Az avantgárd ezért válik 34 35

Csányi 2010: 16. Szerbhorváth 2005: 133.

kitaszítottá, nem annyira azért, mert egy magasabb szintű kultúra lényegénél fogva kritikusabb kultúra is egyben. […] A fasiszták vagy sztálinisták szempontjából egyébként nem az a fő baj az avantgárd művészettel és irodalommal, hogy túl kritikus, hanem hogy éppenséggel túl »ártatlan«, azaz nem lehet hatékony propagandát injekciózni belé – erre a célra a giccs sokkal alkalmasabb. A diktátor a giccs révén tud szorosabb kapcsolatban maradni a nép »lelkével«. Ha a hivatalos kultúra túl magas lenne, fennállna az elszigetelődés veszélye.”36 Šalamun a költészetében a klasszikus lírai alany hamis önazonosságát használja reflektált giccs-elemként, illetve áruként, Tolnai pedig Šalamun nevéből alkot árut, és a ludizmus eszközeivel teszi nevetségessé a hivatalos szocialista realizmus giccs-esztétikáját, illetve a nyugati kapitalizmus üres materializmusát (amire a symposionisták számára is fontos pop art reagált széleskörűen az ötvenes-hatvanas évektől). A titói rendszer (a sztálinizmushoz, rákosizmushoz, kádárizmushoz hasonlóan) nem véletlenül támadta többször az absztrakt művészetet, igaz, ez a támadás mindig ambivalens módon nyilvánult meg. A titói rendszert inkább az motiválta, hogy a támogatások által a hatalom részévé tegye a fiatalokat megmozgató avantgárd, neoavantgárd művészetet. A fiatalság a jövő utópisztikus záloga, ezért is viszonyult a titói rezsim hozzá ilyen „kesztyűs kézzel”. Ugyanis, amennyiben kirakatszerűen fel lehet mutatni az állami támogatásból megjelenő Új Symposiont és hasonló művészeti orgánumokat, akkor a nyilvánosság felé az az üzenet, hogy nincs lázadás a hatalom ellen, a magas művészet a hatalom támogatottja és támogatója. Ennek ellenére több neoavantgárd művész került a hatalmi apparátus kereszttüzébe, ami betiltásokkal, felelősségre vonásokkal járt (például a „fekete hullám”-nak bélyegzett alkotók: Želimir Žilnik, Miroslav Mandić, Mirko Kovač, Edvard Kocbek, Tomaž Šalamun, Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Végel László, Sziveri János). Összefoglalva: a ludizmus első látásra pusztán esztétikai, „ártatlan” játék, ám Greenberg alapján épp ez az „ártatlanság” volt zavaró a hatalom számára, és időnként szükség volt a közvélemény megfélemlítésére, a felmutatható megtorlásokra. A következő példa az interludizmusra, a különböző mediális (művészetközi, szövegközi) idézetek játékára vet fényt. A Slobodan Tišmával együtt induló, közös performanszokat is létrehozó Vladimir Kopicl a popkultúra és a politika összefonódására utal játékosan az Imádság a bútorokhoz című költeményében: „Istenem, gyerekkoromban Jimi Hendrixnek képzeltelek, valami határtalan kékségnek, melyből hasis füstölög,

Greenberg 2013: 25–26.

de mióta szétfröccsentél a képernyőn, inkább Jaruzelskire hasonlítasz, bár egy kicsit frissebbnek tűnsz, mint ő.”37 (Fenyvesi Ottó fordítása)

A költemény a szerző Pitanje poze (A póz kérdése) című kötetében jelent meg 1992-ben, és az újabb kiadásával Jaruzelski helyére egy másik, aktuális politikus ikon került (Berlusconi). A költemény kollázsszerű, popkulturális idézetei a ludista „videó-klipp” (Branko Čegec) cut-up (Burroughs) poétikájával függnek össze. A kollázs-poétika intermediális idézetjátéka több symposionistára jellemző (Ladik, Domonkos, Tolnai). A műfordító Fenyvesi Ottó, a harmadik symposionista generáció költője szintén használja a kollázs anti-művészeti eljárásmódját a szöveges, illetve a képzőművészeti munkáiban. Fenyvesi nem pusztán hasonló ludista poétikával alkot, mint Kopicl, hanem a horvát líra „fenegyerekének”, Branko Maleš u voćarni, u draškovićevoj című költeményének magyarra fordított részleteit is beépítette a saját Commando dance című poémájába 38: „a sarki önkiben tíz deka csirkeszalámigyárat vettem néhány ropogó cipő kíséretében kisétáltam a parnasszusra biccentettem és úgy éreztem mintha drapp pulóverbe öltöztem volna fel voltam készülve sötétkék holland trikómba azonkívül és belül mindenre csókra kalandra interjúja egy-két-há’-négy”39 Maleš költeménye később megjelent két fordításban is, az egyiket éppen Fenyvesi változatában olvashatjuk. Ebből világosan kiderül, Fenyvesi nem egy az egyben, hanem részleteiben veszi át, kollázsolja, mixeli össze Maleš művét a sajátjával. 40 Fenyvesi több kötetének műfaji meghatározásában mintegy alcímként jelzi a lemezlovas remix-poétikát.41 Akárcsak Maleš, aki a szóban forgó költeményt a ’86-os Praksa laži (A kamuzás praxisa) című kötetében jelentette meg, amelynek alcíme: plágiumok, kópiák, video-recorderek: az ismétlés arany pofái. Fenyvesi költészete tehát beleíródik ebbe a horvát, szerb, szlovén ludista költészeti hagyományba (a szerb nyelvű válogatáskötetében a költőtárs Vladimir Kopicl többek között a ludizmussal hozza összefüggésbe a líráját 42). A déli szláv szerzők azonban nem építették be a saját munkáikba a symposionista líra darabjait. Ennek egyik oka a nyelvi kompetencia hiánya: noha Jugoszlávia multikulturális ország volt, a kölcsönös nyelvismeret nem volt jellemző a nemzetek és a nemzetiségek között. Vagyis Kopicl 1990: 84. Erről a fordításról, illetve idézetről bővebben lásd: Orcsik 2014: 182–195. 39 Fenyvesi 1993: 11. 40 Vö.: Maleš 2005: 32–35. 41 Például a Minimum Rock & Roll című kötet alcíme „versek, kalózszövegek”, a Halott vajdaságiakat olvasva című kötet alcíme pedig „versek, átköltések, másolatok”. 42 Kopicl 2009. 37

a „testvériség‒egység” eszméje a szerb-horvát, illetve a horvát-szerb nyelvet tette hivatalossá, ami elsősorban a horvátoknak és a szerbeknek, illetve a bosnyákoknak, montenegróiaknak kedvezett, az ő irodalmaik hatottak is egymásra. A vajdasági magyarok tudtak szerbül a titói Jugoszláviában, ám az államalkotó nemzetek már nem éreztek sem egzisztenciális kényszert, sem politikai elvárást a kisebbségek nyelvének megtanulására (azzal, hogy a közoktatásban létezett kisebbségi, így magyar nyelvoktatás is). A symposionista lírikusok közül Tolnainak és Fenyvesinek van szerb és horvát recepciója, ami egyáltalán nem elhanyagolható, ám a hatástörténet szempontjából inkább a déli szláv írók hatottak a kisebbségekre, fordítva ez már nem működött. Ladik Katalin talán az egyedüli olyan vajdasági magyar szerző, akinek mind a színházi, mind pedig az irodalmi munkássága széleskörű nyilvánosságot kapott a déli szláv nyelveken, az ő esetében már beszélhetünk oda-vissza hatásról is. A magyarországinál nyitottabb jugoszláv kultúrpolitikai klíma tette lehetővé a neovantgárd poétikák ilyen szintű működését, kölcsönhatását. Ez az egyik különbség a symposionista szerzők déli szláv és magyarországi befogadástörténete között. 43 Ugyanis az utóbbi pl. Tolnai műveit elsősorban a magyar klasszikus modernség és posztmodern kontextusában tárgyalja, a neovantgárd, s így a ludizmus játék-poétikája már nem kerül elő a vizsgálatokban (leszámítva például Virág Zoltán irodalomtörténeti munkáit). Lejárt lemez? A ludizmus a kilencvenes években egyre kevésbé mozgatta meg a fiatal szlovén, horvát és szerb költőket, ám a költészet játéka ezzel nem merült ki, csupán átalakultak a kifejezés eszközei. Magyar viszonylatban a ludizmus néhány symposionista szerző egyéni poétikájában jelent meg, ám ott is javarészt a saját képükre alakítva. Bosnyák István találóan jellemzi Tolnai Világpor (1980) című kötetét: „Szabadasszociációk szabadságharca: nem egydimenziós harc volt ez, s nem az a Világporban sem. Lévén, hogy az, aki folytatja, aki folytatni kényszerül alkímiai törvényszerűségek folytán, közel sem csak homo politicus, csak homo moralis, csak homo ludens, csak homo faber, csak homo aestheticus… Hanem és csakis: és-és, isis… »Homo totus« tehát. Vagyis olyan abszolút lírikus, akinek őrült malmaiban minden lírává őrlődik […] A képzettársításnak amolyan meta-tematikai szabadságharcáról van szó tehát, ami azt is jelenti, hogy ez a líra a jugo-magyar költészetnek nem ezt vagy azt a tematikus »blokkját« forradalmasította/forradalmasítja a szabadasszociálás radikalizmusával, hanem költészetünk egészének befogadás- és Szerencsére az utóbbi időszakban egyre több horvát, szerb és szlovén költészeti antológia született, illetve néhány szerző válogatáskötete is elérhető magyarul, ami megkönnyíti a déli szláv nyelveken nem tudó kutatók vizsgálódását. 43

visszajelzés-mechanizmusait is. […] Ohne Angst leben. Legalább a költészeti lébecolásban…”44 Bosnyák értelmezése tágabban is rávilágít a symposionista líra sajátosságára: a kortárs déli szláv és világirodalmi, művészeti hatásokat befogadták ugyan, ám saját költészeti párlatot főztek ki belőle. Nincs tiszta ludista symposionista költészet, ahogyan a déli szláv szerzők esetében annyi ludizmus lehetséges, ahány költő használta és használja a poétikájában, miután a ludizmus inkább elv, parazita poétika, mint önálló, kiáltvánnyal rendelkező izmus. A ludizmus a neoavantgárddal összhangban pluralizálta az irodalom terét. Kérdés, hogy a symposionisták valóban „egészében” átalakították-e a „jugoszláviai magyar” költészet befogadás- és visszajelzés-mechanizmusait, ahogyan Bosnyák írta. Samu János úgy látja, hogy Domonkos és Ladik experimentális „határpoétikái” a peremen maradtak: „Eljárásaik a véletlent, a vers elhangzásának egyszeriségét, a kimondás szabályozhatatlan változékonyságát előtérbe helyezve a kánonok és konvenciók peremén maradnak, de éppen ezzel kérdeznek rá költőiség és nyelviség mibenlétére, lehetőségére, távlataira, így az áthágott határok zónájából nem csupán kilépnek, hanem intenzifikálják viszonyait.”45 Ez azonban leginkább a magyarországi irodalomtörténetekre érvényes, a vajdasági recepcióban más a helyzet, és nem pusztán a magyar, hanem a szerb esetében is. Persze, ez sem teljesen igaz, hiszen a Domonkosnak, Ladiknak, Tolnainak odaítélt irodalmi díjak intézményesítették a művészetüket. Ám költészetük sohasem válhat a giccsre építő hatalmi diskurzus legitimációs eszközévé. Minden ilyen törekvés leegyszerűsítené az életművüket, amelynek minden porcikája az ellenállás egyegy formája. „Legalább a költészeti lébecolásban…”, ismétlem Bosnyák pontos észrevételét. A költészet experimentumai nem hatják át a társadalom mélyrétegeit, és ilyen értelemben igen, egyetértek Samuval, a „konvenciók peremén” maradnak. Ez pedig azt is maga után vonja, hogy a költészet játékából fakadó szabadság mindig marginális, szubkulturális jelenség. A ludizmus nyomai mindmáig megtalálhatók Tolnai, Ladik és Fenyvesi lírájában. Érdemes lenne egyszer párhuzamot vonni a nyugati és a magyarországi neoavantgárd költészet formáival 46, Parti Nagy Lajos nyelvjátékaival, vagy akár a Tolnaira, Domonkosra és Ladikra is ható Juhász Ferenc nyelvi burjánzásaival, vagy a ludizmus felől értelmezni Tandori Dezső Koppár Köldüsát. Az utóbbi két elgondolás elsőre talán felületesnek hat, ám annál nagyobb kihívás. Vajon nem ebben rejlik a játék csábító ereje? 44 45 46

Bosnyák 1982: 291. Samu 2014: 4. A magyarországi neoavantgárd szerzők Új Symposionban közölt írásairól lásd Kürti 2018.

HIVATKOZOTT IRODALOM Bagić 1994. Krešimir Bagić: Živi jezici. Poetska pisma Ivana Slamniga, Josipa Severa i Anke Žagar. Zagreb: Naklada MD, 1994. Baráth 2017 Rusztikus háttér. Baráth Ferenccel beszélgetett Géczi János. In: Ex Symposion 98 (2017). Bošnjak é. n. Bošnjak, Branimir: Proizvodnja Života. Zagreb: Stvarnost, é. n. Bosnyák 1982 Bosnyák István: Az esztétizmus politikumától a radikális ellenesztétizmusig. In: Bosnyák István: Szóakció II. Újvidék: Forum, 1982. Caillois 2001 Caillois, Roger: Man, Play and Games, Translated by Meyer Barash, Urbana. Chicago: University of Illinois Press, 2001. Csányi 2010 Csányi Erzsébet: Tolnai Ottó 60-as évekbeli lírájának kultúraközi kontextusai. In: Csányi Erzsébet: Lírai szövegmezők. Újvidék: Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia, 2010. Csorba 2017 Mi voltunk a tagadás tagadásának tagadása. Csorba Bélával beszélgetett Kocsis Árpád. In: Ex Symposion 98 (2017), 47. Dánél 2016 Dánél Mónika: A hiány plasztikus helye. Kép és szöveg megnyíló terei az Új Symposionban. In: Uő. Nyelv-karnevál. Magyar neovantgárd alkotások poétikája. Budapest: Kijárat, 2016. Dedić 2008 Dedić, Nikola: Neovangardni tekstualizam. In: Evropski konteksti umetnosti XX veka u Vojvodini, szerk.: Miško Šuvaković, Dragomir Ugren. Novi Sad: Muzej savremene likovne umestnosti, 2008.

Đurić 2004 Đurić, Dubravka: Radikalne pesničke prakse – konkretna i vizuelna poezija u avangardi i neoavangardi. In: Đurić, Dubravka: Al-over. Beograd: Feministička 94, 2004. Faragó 2018 Faragó Kornélia: Affinitások és koncepciók (Képzőművészeti gondolkodás az Új Symposionban). In: Tiszatáj 6 (2018), 53–62. Fenyvesi 1993 Fenyvesi Ottó: A káosz angyala. Chicago: Framo publishing; Budapest: M-Szivárvány Alapítvány, 1993. Greenberg 2013 Greenberg, Clement: Avantgárd és giccs, ford.: Józsa Péter és Falvay Mihály. In: Greenberg, Clement, Művészet és kultúra. Budapest: Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, 2013. Huizinga 1990 Huizinga, Johan: Homo ludens, ford.: Máthé Klára. Szeged: Universum, 1990. Keményné 2002 Keményné Pálffy Katalin: A szociális tanulás. In: B. Lakatos Margit, Serfőző Mónika (szerk.) Pszichológia szöveggyűjtemény óvodapedagógus hallgatóknak. Budapest: Trezor Kiadó, 2002. Kermauner 1972 Kermauner, Taras: Fragmentarni prilozi povijesti i analizi konkretne poezije u Sloveniji. Prevod: Ljubomir Stefanović. In: Vidik 7–9 (1972–73), 6–7. Književna kritika 2004 Književna kritika o Ivanu Slamnigu, priredio: Branimir Donat. Zagreb: Matica Hrvatska Metković, 2004. Kopicl 1990 Kopicl, Vladimir: Imádság a bútorokhoz. In: Ex Évkönyv 1990, szerk.: Fenyvesi Ottó, Losoncz Alpár, Symposion Könyvek 62., Újvidék: Forum, 1990.

Kopicl 2009 Kopicl, Vladimir: Epohalni bluz nad panonsim morem. In: FENJVEŠI, Oto: Anđeo haosa, Orpheus, Novi Sad, 2009. I–XIV. Az előszó megjelent magyarul is Bartuc Gabriella műfordításában Epochális blues a Pannon tenger felett (Előszó Fenyvesi Ottó A káosz angyala című szerb nyelvű kötetéhez) címmel. In: Tiszatáj 68:10 (2014), 67–73. Kürti 2018 Kürti Emese: UFO Party (Az Új Symposion folyóirat szerepe a magyarországi neoavantgárdban). In: Tiszatáj 72:6 (2018), 63–70. A kötetben lásd a 24–37. oldalon. Lošonc 1999 Lošonc, Alpar: Multikulturalnost u „evropskom zajedničkom prostoru”: 1989 kao izvor mita. In: Habitus, 1999. március Losoncz 2018 Losoncz Alpár: A hatalom (nélküliség) horizontja. Hommage à Új Symposion. Újvidék: Forum, 2018 Ljubec 2011 Ljubec, Tamara: Metaforološka analiza Šalamunovega Pokra, In: Locutio, 2011. február 11. https://www.locutio.si/index.php?no=59&clanek=1515 (letöltve: 2019. 07. 25., 10:26) Maleš 2005 Maleš, Branko: a drašković utcai zöldségkereskedésben. In: Maleš, Branko: Valóság elleni gyakorlatok, válogatta és fordította: Fenyvesi Ottó, Orcsik Roland, Veszprém–Szeged: Babelpress Bt. – Fiatal Szegedi Írók Köre, 2005. Mallarmé 1985 Mallarmé, Stéphane: Előszó. In: Mallarmé, Stéphane: Kockadobás. Budapest: Helikon, 1985. Mrkonjić 2008 Mrkonjić, Zvonimir: Enciklopedijska natuknica. Konkretna poezija. In: Vijenac 2008. 378–379. 1–4. http://www.matica.hr/vijenac/378/enciklopedijska-natuknica-4259/ (letöltve: 2019. 074. 25., 10:45)

Orcsik 2014 Orcsik Roland: Istenem emlékszel-e valamire. Fenyvesi Ottó Commando dance című versének horvát irodalmi vonatkozásai. In: Speculum varietatis, szerk.: Csehy Zoltán, Misad Katalin. Pozsony: Univerziteta Komenského Bratislave, 2014. Oriać Tolić 1996 Oriać Tolić, Dubravka: Ontološki ludizam. In: LUDIZAM. Zagrebački pojmovnik kulture XX. stoljeća, Uredili: Živa Benčić, Aleksandar Flaker. Zagreb: Zavod za znanost o knjiživenosti Filozofskoga fakulteta, Slon, 1996. 97–105. Šalamun 1993 Šalamun, Tomaž: Póker. Válogatta: Gállos Orsolya, Pécs: Jelenkor, 1993. Samu 2014 Samu János: Határpoétikák. Redukció mint intenzív nyelvhasználat Domonkos István és Ladik Katalin költészetében. Doktori értekezés, kézirat, Pécs, 2014. Šuvaković 1997. Šuvaković, Miško: Hijatusi jezika i transcendencije. In: Tišma, Slobodan: Vrt kao to. Izabrane pesme. Beograd: Ruža lutanja, 1997. Szerbhorváth 2005 Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma. Az Új Symposion történetéről. Pozsony: Kalligram, 2005. Szombathy 1991 Szombathy Bálint: A verbo-voko-vizuális műtípus nyelvi univerzalizmusa mint a konceptuális műfaj egyik lehetséges eredője. In: Szombathy Bálint: Új idők, művészet. Újvidék: Forum, 1991. 91–99. Tellér 1985 Tellér Gyula: Mallarmé kockadobása. In: Mallarmé, Stéphane: Kockadobás. Budapest: Helikon, 1985. Thomka 2009 Thomka Beáta: Symposion-kollázs. In: Thomka Beáta: Déli témák. Zenta: zEtna, 2009. Vekerdy 2016 Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák. Budapest: Saxum, 2016.

Virág 2010 Virág Zoltán: A margó vándorai. Az Új Symposionról. In: Virág Zoltán: A szomszédság kapui. Zenta: zEtna, 2010. Zabel 1996 Zabel, Igor: Uloga igre u delu OHO. In: LUDIZAM. Zagrebački pojmovnik kulture XX. stoljeća, uredili: Živa Benčić, Aleksandar Flaker. Zagreb: Zavod za znanost o knjiživenosti Filozofskoga fakulteta, Slon, 1996. 355–361.

Faragó Kornélia

Affinitások és koncepciók Képzőművészeti gondolkodás az Új Symposionban

Az Új Symposion kezdeti periódusának (1965–1975) képzőművészeti publikációit alapul véve kívánok szólni arról, hogy mai perspektívából szemlélve milyen affinitások tapasztalhatók, milyen tájékozódási irányok és koncepciók rajzolódnak ki. Azt kellene nyomon követni, mely szövegek mentén alakul ki az a szemlélet, amely mozzanataiban majd a művészeti alternatívákat újragondoló, harmadik nemzedék (például Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Sebők Zoltán) képzőművészeti esszéinek tematikai jellemzőiben és látásmódjában is tetten érhető. Természetesnek tűnik a kérdés, hogyan sikerült az értelmezési mezőt kitágító képzőművészeti diskurzusok folyamatos fenntartásával olyan tradíciót írni, hogy a későbbi elképzelések is szervesen kapcsolódhassanak az alapítók szemléletéhez. Sziveri János több autentikus képzőművészeti alkotót illetően is megszólalt, és amikor Ács Józsefre, Sáfrány Imrére, Benes Józsefre vagy éppen Maurits Ferencre figyel, akkor olyan alkotói életművekre összpontosít, amelyek a symposionista művészetértelmezésben kiemelten hordozzák a folytonosság jegyeit. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az erőteljes képzőművészeti diskurzus fenntartása, az érintkező értelmezési mezők tágítása a lapban már eleve kapcsolódást mutat az alapítók szemléletéhez. Így még erősebben adódik a kérdés, hogy milyen értelmezői intenciókra, mely alkotói világokra figyelnek a kezdeti időszak szerkesztői a vajdasági magyar képzőművészeti anyagok melletti hangsúlyos döntésen túl. Milyen „kitekintéseik” vannak, illetve hogyan jelennek meg a gondolkodási térben a délszláv alkotók? Kérdésként merül fel az is, kiteljesítik-e azt a máig izgalmasnak számító horizontot, más lehetségesnek és szükségesnek tűnő megértési körökkel, amelyet az első számban Leonid Šejka a Traktátus a festészetről (Traktat o slikarstvu1) című kötetéből kiemelt Holbein-esszéje megnyit.2 A Šejka-könyv, amelyre az akkoriban (1965) fontosnak számító Nolit-díj is ráirányította a figyelmet, egészében a reneszánsz festészeti értékekben megragadható, a szerző terminusával „távoli tradíció” vonzáskörében gondolkodik. A folyóiratban megjelent szöveg a Strukturalitás című fejezet keretében került közlésre, amelyben a szerző a szerkezetiség multimorf jellegével és lehetséges módozataival, az alapvető kompozíciós elvekkel és sémákkal foglalkozik, valamint a képszemlélési távolságokkal és szögekkel. A további fejezetek az illuzionizmus, a keretezettség és a külső kontextus, a témavilág és a tárgyiasság problémáját járják körül. A Holbein-analízis, amelyet az Új Symposion lefordíttat (filmkritikusként a fordító is a vizuális mezőny embere), egy strukturális elemzési példaként van jelen, az anamorfózis problémájának példájaként is. A fejezet keretében megjelenő másik analízis Vermeer A festészet allegóriája (Műterem) című művének kompozíciós elemzése. Előre kell bocsátani, hogy ez utóbbi sem lett volna téves választás, 1 2

Šejka 1964. Šejka 1965.

hiszen Šejka az integrális kép megteremtőjeként, Miro Glavurtić pedig egyenesen a Mediala-eszmény festészeti megtestesítőjeként tartotta számon Vermeert. Nem lett volna indokolatlan a választás, de valamelyest más irányba vitte volna a gondolkodást. A szerkesztő tehát több lépésben választott, egyrészt a fejezet, másrészt a fejezeten belüli elemzések tekintetében is. E választás nyomán lép be azután Hans Holbein neve a beszédrendbe Leonid Šejka közvetítésével, aki, mint maga írja, olyan festészet mellett köteleződött el, amely „a modern kor minden eredményét integrálná, amely a világ új víziójának reflexeként hatna, s amely, lehet, hogy paradox módon, de egészlegességi jegyeivel bizonyos koincidenciát mutat a reneszánsz képiséggel.”3 Ebből az következik, hogy amikor a Holbein-szövegre esett a választás, részint egy olyan alkotóra, illetőleg alkotásra (a Követekről van szó) villantottak fényt, amely dupla szemléleti játékaival, a szemlélői nézés és a képi tekintet észlelési kettősségeivel, az anamorfikus disztorzió eredményeként a halál jelenlétének/távollétének kettősségeivel máig izgatja a világ képzőművészeti gondolkodását. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az Új Symposion 37–38-as számában, Maurits Ferenc Krisztus-verse felett, jelöletlenül ugyan, de feltűnik Holbein Halott Krisztusának részlete is, igaz, függőleges elhelyezésben.) Másrészt viszont egy olyan szöveg került be a számba, amely a tárgyak belső képi helyzetének megrajzolásával, a fenomenológiai meggyőző erő működésének kitapintásával mutatja meg Leonid Šejka festészeti irányultságát, de a jugoszláviai modernitás utáni jelenségek rejtettebb eredőit is. A David Piper 1961-es munkája (Holbein’s Ambassadors) nyomán is elemzett kép „a tökéletességig kivitelezett, átgondolt, átérzett és megszervezett összes képelemek együtthatása”.4 Šejka még az amorfizmusaiban is megszerkesztett festmény középpontjának a stabilitását tapasztalja, s azt, hogy a szimbolikus tárgyak együttese a kor helyzetén keresztül az ember univerzális helyzetét is interpretálja. Ezt a képi-hermeneutikai harmóniát értelmezi majd újra a „világ új víziójának reflexeként” működő Šejka-kép, amikor az általa használt tárgyi elemek mesterséges csoportosításából teljességgel kiiktatja a centrum képzetének minden lehetőségét, de úgy, hogy a kép – magát az alkotót parafrazeálva – egészlegességi jegyeivel, bár paradox módon, de bizonyos koincidenciát mutasson a reneszánsz képiséggel. Leonid Šejkát festészeti gyakorlatában és teoretikus elgondolásában is – az Új Symposion 12-es számában megjelent Lerakat című szövegéből is jól látszik – a tárgyak jelentésének kihalása, szimbólum voltuk megszűnése foglalkoztatja. Annak a képnek a létrehozhatósága érdekli, amely tulajdon jelentésük kihalásába veti a tárgyakat, amely eléri, hogy ténylegességük, adottságuk megszüntetéséhez vezessen. 3 4

Šejka 1964: 203. Šejka 1965: 27.

A tárgyak sokasodása voltaképpen megszűnésük létrehívója. Az említett szám a belső oldalakon és a hátsó borítón is a Lerakat-sorozat képeit hozza. A Lerakat (Skladište)-sorozat legjobb darabjai nagyjából 1968–1970-ből valók. Ebben az időszakban készül a szorosan ide kapcsolódó Tárgyak számlálása (Brojanje predmeta, 1970) című festmény is. Általánosságban véve az integralitás iránti nosztalgia alapozza meg Šejka gondolkodását, amely szerint „a tárgyak más tárgyak egész sorának közeli hatáskörében kivételesek”. 5 S innen jut addig, mint írja, hogy a lerakatban viszont – vagy a szemétdombon, fűzhetnénk hozzá – a jelentésükben elhasználódott „tárgyakat elnyelik a másik tárgyak. […] A festő feladata, hogy a lerakat minden formáján kívül és azokon túl, magának és másoknak egy egységnyi fényt vonjon ki. A mindenféle tárgyak és a mindenféle tárgyak mindenféle képeinek túltengése multiplikációt szül, mint amilyen a jelentés nélküli tárgyak halmozása, melyek ismét, mint jelentés nélküli tárgyak, egy elmosódottságot valósítanak meg, s ez az elmosódottság tiszta edény, amelybe felfoghatjuk a Fényt.”6 Egyébként Leonid Šejkával, a háború utáni szerb művészet ezen egyedi jelenségével való szerkesztői-szerzői találkozás már 1963-ban megtörtént, a vulkánsorozat egy 1962-es darabja, A szoba közelében vulkán (Soba na dohvatu vulkana) közlésével A Symposion galériája című rovatban. A vulkán-jelentések, a vulkán mint túlvilági táji jelenség, mint „kétirányú vertikalitás” más üreges képződményekkel egyetemben beletartoznak Šejka szellemi-képi architektúrájába, ugyanúgy, mint később a szemétdomb vagy a lerakat vizuális fogalomköre. A szoba közelében vulkán Bányai János jegyzetével jelent meg, aki már a mellékletként egzisztáló Symposionban is határozott képzőművészeti érdeklődést mutatott. Bányai, miközben keresi a šejkai képiség alapjellemzőit, viszonyítási pontot is talál: „A tér így lassan megtelik felületekkel: a felületek egymás mellett is rendszert alkotnak, konkrét rendszert. A dimenziók rendszerét. A felületek tartalma azonban ellentétes. [...] Az ellentétes felületek groteszk tartalmat közvetítenek: irracionálisat, mint Georg Grosz képein az iddogáló utcalányok. Ez a groteszk tartalmi mozzanat azonban nem elsődleges: a lényeg benne konkretizálódik, azonban éppen a kép folyamatosságát követve előzi meg azt, tagadja is talán, ellentétbe kerül vele, nem úgy világítja meg, mint önmagában is maradandó értéket, sorban úgy, ahogyan a vulkán hamva borítja az eget, nem rendszeresen és nem méltóságteljesen, minden mesterkéltet megvetve, hanem szilárd gondolati rendszeren alapulva.”7 Az is említést érdemel, hogy a mellékletként megjelenő Symposion Leonid Šejka könyvének (Traktat o slikarstvu) jelentőségét is azonnal felismerte. Bányai János Šejka 1966: 10. Šejka 1966: 10. 7 Bányai 1963a: 12.

közvetlenül a megjelenést követően ismertette a kötetet: „Šejka törekvésének legfontosabb eredménye az, hogy az újabbkori festészetnek szétbontó, parcellázó, részletező gyakorlatával szemben az építést érvényesíti, a részek és a részletek összefüggésének kutatását, azt a lehetőséget, hogy a világ új víziója a festészetben színben és formában is a teljesség kifejezése legyen. Amennyire fiktív, sőt majdnem utópisztikus is ez a törekvés, annyira lényeges felfrissülést is jelent.”8 Šejka művészete és teoretikus életműve a Mediala nevű művészeti, underground csoportosulás és/vagy mozgalom szemléleti dimenzióiban is értelmezhető, amelyet a mai szakmai közvélemény az uralkodó nomenklatúra, a „pártkönyves művészet” egyetlen alternatívájaként tart számon. Danilo Kiš a művész halálára írt rövid méltatásában a Mediala lelkeként aposztrofálja Šejkát, mint azon ritka művészek egyikét a hazai és az európai festészetben, aki úgy állt a legközelebb a modern szenzibilitáshoz, hogy egyben a legközelebb került a szintézishez is.9 Olyan közel került a modernitáshoz, hogy magába szervesítve túl is tudjon rajta lépni (a szintetizáló szándékból építkező, új gondolatiság felé) – fűzhetnénk hozzá. Šejka a következőket írja könyve záró fejezetében: „Minden, ami eddig forradalomnak tűnt a festészetben, valószínűleg csak a forradalom előkészítésének minősülhet.”10 A Mediala legfőbb értékeinek egyike, hogy teoretikus szinteken is igyekezett megragadni a kifejezés megújuló lehetőségeit – Mediala címmel folyóiratot is indított –, s ez nagyban felerősítette és szélesítette a csoport kifelé irányuló hatásait, a potenciális közönséggel való kapcsolatrendszerét. A Mediala elméleti jellemzését illetően, Šejkán kívül, különösen Miro Glavurtić személyét és elgondolásáit lenne fontos kiemelni. A koncepció egységét sugallva a Mediala tagjai művészeti magatartásuk mellett életformájukat és öltözködési szokásaikat illetően is kreatívan viselkedtek. Maga Šejka egy rövid ideig még börtönben is ült. A hatalmi centrumoktól távol formálódó Mediala, írja Dejan Đorić, Šejka monográfusa, nagyon nehezen tört magának utat a szélesebb nyilvánosságba – valahol minden kiállítása skandalumnak minősült.11 Az Új Symposion más szerkesztési gesztusaiból, például a világirodalmi alkotók közlési tendenciáiból is az látszik kirajzolódni, hogy az elkülönülő, a besorolhatatlan, a szemben álló, a politikailag kellemetlen alkotók, a kultúrpolitikai szűklátókörűség áldozatai iránt nyilvánult meg kifejezett érdeklődés. Bizonyos, hogy a Leonid Šejkára és alkotói körére irányuló figyelemnek is van ilyen eleme. Lényeges vonatkozások ezek, amennyiben jelzik, hogy a publikációs figyelmet az esztétikai színvonalon túl az ellenmagatartás jegyei, a protestancia bizonyítékai is befolyásolták. A szélesebb nyilvánosságtól elzárt, de a kortárs művészet határait 8 Bányai 1964. Bányai János egybegyűjtött képzőművészeti írásait lásd: Bányai János: Különös effektusok. Képzőművészeti írások. Faragó Kornélia (szerk.): Újvidék: Forum Könyvkiadó, 2019. 9 Kiš 1970: 12. 10 Šejka 1964: 202. 11 Đorić 2007: 18.

tágító alkotók felé orientálódtak, és jelen vannak a figyelem más indokai is: a vajdasági magyar képzőművészetre irányuló erőteljes figyelem mellett a jugoszláv képzőművészeti gesztusokból való merítési célzat és a kor szűken vett képzőművészeti kliséivel való határozott szembeszállás. Ez a folyamatosságot mutató koncepcionális mozzanat egy nagyon izgalmas alkotói hálózat kialakíthatóságát eredményezi a lapban, a Šejkához való kötődések összefüggéseivel s olykor a vajdasági magyar vonatkozások nyomaival is. Ebből a hálózati rajzolatból emelnék ki néhány példát: így kerülhet be a lapba (már a mellékletbe is) a Mediala egy másik tagja, az újfiguratívnak számító Vladimir Veličković, akit korai, brutális látványvilágú alkotói periódusát illetően összefüggésbe hoznak Gabrijel Stupica sötét korszakával, s aki szintén részese a manifesztum jellegű közös kiállításoknak. Az ilyen alkalmakkor bemutatott imaginárius belső tereit és tárgyi viszonylatait elemző kritikusokat a festmények „misztériuma” izgatja. Veličković rajzolóként is nagyon erős individualitású alkotó, expresszív hatású víziói olykor magát a képet is szétrajzolják. Egy korabeli megállapítás szerint ez a rajz meztelen, könyörtelen, az alkotói gondolat veleje, amellyel direkt módon hatol be a képbe a szándék, hogy együttérzést váltson ki, hogy védje az emberit – egy olyan elem, amely kérő és figyelmeztető üzenetet közvetít, s lázadásra való felhívást is.12 Az Új Symposionnak már a 3-dik száma (1965. március) hoz egyet abból a rajzsorozatból, amely Veličkovićnak a testhez való viszonyát érvényesíti. Hogy felfrissítse a témáról való grafikai diskurzust, intenzíven groteszk elgondolásaival szinte megtámadja az emberi testet, zavaróan szokatlan perspektívából mutatja, deformálja vagy meg is csonkítja. Ugyanez a szám Maurits Ferenctől – aki a mellékleti időktől, tehát 1962-től fogva az egyik legaktívabb alkotója és publikálója a lapnak – is hoz egy hatásos kollázst, amelyhez Tolnai Ottó szöveget társít (mindkettő a tapasztalati világot megbolygató szándékból született). A képen is, és a szövegben is egy tárgyi képzettársítás antropomorf irányú metaforizációja működik, mintegy a jelenségek transzcendens összefüggéseit kutatva: „Hűtőszekrényszem-feje az Úrban / Akár a rák kereszt-úton hátrál / Előtte könyv” (1. kép). A testértelmező vizuális gesztusokról beszélve feltétlenül említeni kell, hogy Maurits Ferenc nagyon korán bekapcsolódott ebbe a beszédrendbe, például az ellentmondásosra formált Kopasz madonna című kollázsával a 2. számból, valamint a Doboz című kollázzsal, amely a doboz által rejtett, majd feltárt női arc talányos szépségéhez láthatóan elhasználódott végtagokat társítva lepi meg a szemlélőt. A kapcsolódó Tolnai-szöveg itt is használja a vizuális alkotás megtermékenyítő idegenségét. A groteszk testértésnek ezt az erőteljes – és variatív minőségeiben meglehetősen gazdag – nyelvezetét formálják, alakítják a későbbi számok Mauritsképei, a rajzok és a grafikák is (2. kép). 12

Veličković 1986: 13. Katarina Ambrozić 1963-as kritikájából.

1. kĂŠp: Maurits Ferenc: KollĂĄzs, 1965

2. kép: Maurits Ferenc: Kollázs, 1965

Emellett, hogy csak a legjobbakat említsem, a 34-es szám (1968. február) hat grafikával biztosít erős jelenlétet Dragan Lubardának, akinek 1965-ben közös kiállítása volt Leonid Šejkával. Katalógusszövegében13 Aleksa Čelebonović hangsúlyozza, hogy ezek a Šejka-képek mindig is vita tárgyát képezték és revoltálást váltottak ki a kortárs szakmai körökből. Čelebonović szerint a tárgyi világból ugyan nem lehet kimenekülni, de az az út viszont, amely elvezet e világ mélyebb jelentéseihez, nagyon is megválasztható. Šejka példája a tárgyi elkülönítés, illetve a szintetikus megközelítés útja, valamint a relatív jelentés kidolgozásának terepe. A szóban forgó alkotói-baráti körből kerülnek közlésre 1967-ben Dragoš Kalajić festményei is, aki később majd értelmezi Šejka vagy például a vele együtt alkotó Olja Ivanjicki életművét. Dragan Lubarda és az újvidéki születésű, bölcsész végzettségű (innen való a korai ismeretsége a symposionistákkal) Petar Ćurčić 1968-ban egyszerre jelent meg az Új Symposionban. Ćurčić, a jugoszláv rajzművészet egyik későbbi nagymestere (a megjelenés idején még csak harminc éves) a címoldalon is. De Ćurčićon kívül 13

Pavlović–Čelebonović: 1965. Lubardáról Pavlović, Šejkáról pedig Čelebonović írt a katalógusban.

itt publikál például – a vajdasági képzőművészet megújítói közül – Milan Stanojev és Cvetan Dimovski is. Benes József, Petar Ćurčić és Cvetan Dimovski 1978-ban majd együtt szerepel a Vajdasági grafikák című ljubljanai kiállításon.14 A mi szempontunkból a kortárs grafika különösen figyelemre méltó eseményének tekinthetjük ezt a kiállítást, hiszen e művészek a vajdasági grafika országos jelentőségű alkotóiként mutatkozhattak be. Benes szerigrafikus munkákat állított ki, Cvetan Dimovski a többi között a Karmesterrel és a Délebéddel, Ćurčić pedig a Camera obscura-sorozatával mutatkozott be Ljubljanában. Tolnai Ottó, aki számára Ćurčić grafikai teljesítménye a jugoszláv képzőművészet meghatározó része, így ír tárgykoncepciójának alakulásáról: „Emlékszem első szereplésére: ott még külön egzisztáltak a művészettörténeti motívumok, a tárgyak, még nem tűntek át egy egységes világba. […] Ćurčić úgy kezdte képzőművészeti, azaz rajzolói munkálkodását, hogy szinte a szó szoros értelmében kezébe vett egy-egy tárgyat, és emberfeletti erővel deformálta azt.”15 Milan Stanojev, a mai művészettörténeti gondolkodás szerint a jugoszláviai grafikai kifejezés egyik innovatív hatású alkotója az urbánus jelentéskörnyezet és a narratív figuráció játékba hozásával, illetve a tárgyak okozta lidércnyomás képi értelmezésével rajzolja át a grafikai tradíciót. Az Új Symposion 35-ös (1968. március) száma az egyik mozaikszerű kompozíciós megoldásokat alkalmazó sorozatából emel ki egy darabot, abból a látszatra kaotikus képiségű sorozatból, amely „mint egy képzőművészeti rébusz, a tárgyi és figurális részletek összekapcsolt egységében állítja elő a jelentést”.16 Stanojev 1973-ban az Újvidéki Képzőművészeti Szalon kiállítója, majd közvetlenül ezután Belgrádban is nyílik önálló kiállítása. Ez utóbbi tárlat katalógusszövegét pályatársa, a már említett Petar Ćurčić írja, a többi között azokról az akvatintával készült képekről, amelyeken egy geometrikus térbeli alakzat magába zár egy organikus formát: a szilárd anyagú kocka foglyul ejti az emberi kezet vagy egy madár a testét. Ćurčićot részint a kocka-tárgy agresszivitása foglalkoztatja,17 majd a kocka elleni fejszés támadásokat értelmezi – közöttük egy olyat is, amikor a kockára lesújtó fejsze éppen a kockába öntött virágot hasítja ketté. A fejszét magát is virággal jelöli meg. Az Új Symposion mai perspektívából, szinte annak bizonyítékaként, hogy folyamatos és naprakész tájékozottsággal követi a jugoszláv képzőművészeti mozgásokat, 1973 áprilisában a folyóirat hátlapján és hátsó borítójának belső oldalán is Stanojev-képeket hoz. A szám belső oldalain pedig amolyan leitmotívumként vonul végig annak a bizonyos virágos kockának a hasított képe, amely a dolgok megfoghatatlan értelmének, a csalóka bizonyosságnak és az ellentmondásnak a képi megragadásával olyan radikálisan másként értelmezi a tárgyi világot, amilyen értelmezésre a korábbiakban nem volt példa. Arsić 1978. Tolnai 1992b: 184. 16 Pušić 1970. 17 Ćurčić 1973. 14 15

„A maga szuggesztivitásában tagadhatatlan az a tény, hogy ezek a fejszék a hasadást, a minden áron való szétválasztást jelölik. De ez semmiképpen nem zárja ki azt a tényt, hogy ezeken a grafikákon a fejsze mégis csupán fejsze, a kocka kocka, a fa pedig fa. Következésképpen, Stanojev ideái úgy vibrálnak, mintha két erős mágneses mező pólusai között feszülnének, teljességükben sohasem megragadható módon.”18 Milan Stanojev már 1964-ben jelen volt a hírneves Belgrádi Kör (Beogradski krug) grafikai kiállításán (ez a Kör második kiállítása), ahová azon művészek kaptak meghívást, akik alkotói tevékenységüket illetően kötődtek a belgrádi Grafički kolektiv elnevezésű galériához és képzőművészeti központhoz. A minden új megközelítésre nyitott központ a grafika mellett kötelezte el magát, és maga köré gyűjtötte a műfaj legjobb művészeit. Eleve azzal a céllal jött létre, hogy a legjobb kortárs művészeti törekvéseknek, a klasszikus grafikai képiséget felborító munkáknak mindig szabad fórumot, széles nyilvánosságot biztosítson. Úgy működött, hogy egyfajta kísérleti műhelye is kialakuljon itt a kortárs jugoszláv grafikának. Az Új Symposion 35-ös számának alkotói (Miloš Ćirić, Stojan Ćelić, Emir Dragulj, Miodrag Janković-Jale, Halil Tikveša, Vukosava Mijatović, Branko Miljuš, Božidar Džmerković és Mladen Srbinović biztosítottak megjelenési kontextust egymásnak) valamennyien ebből a körből kerültek ki: némelyek már ismert grafikusként, de egy részük az Új Symposion szerkesztőinek nemzedékéhez tartozott, tehát viszonylag fiatalon jelent meg a lapban. Ezek az egymás mellé helyezések tanulságosak: a közlésre kerülő képek a törekvések párhuzamosságairól is beszélnek, de felhívják a figyelmet a fontosnak látszó, eltérő vonásokra is. Az időben visszafelé tekintve, felelevenítve, hogy mi minden történt az egyes grafikusok pályáin, azt látjuk, hogy a későbbiekben valamennyien elismert életművet teremtenek, tehát majdani alkotói teljesítményük is igazolja az 1968-as válogatást, a szerkesztők tájékozottságát és művészeti érzékenységét. Megjelent a lapban a zágrábi szerigráfiai iskola jeles képviselője, Juraj Dobrović is: ez a csoportosulás azért is igényt tarthat az érdeklődésünkre, mert a vajdasági alkotók legfigyelmesebb kritikusa, Miloš Arsić lényeges összefüggéseket tételez Benes József és a zágrábi szerigrafikusok kérdésfelvetései között. Az iskola változatos megoldásokat kínál a szerigrafikus elgondolások körében, és a különböző megoldások jól megférnek egymással. A kortárs kritika19 az iskola alkotói kapcsán egy specifikus vizuális sokkról beszél, és a geometrizmusra épülő látványkonstrukciókra figyel, az optikai fantasztikum kategóriájába tartozó képi helyzetekre, a racionális automatizmusok működésmódjára – vagy éppen a minimalista absztrakciók világa köti le. Izgalmasnak bizonyulnak a mikroformákból szervezett homogén képmezők, a numerikusan szervezett képi rendszerek, valamint a síkszerűség és a térbeliség viszonyát elemző planimetrikus elgondolások is. Az Új Symposion 18 19

Ćurčić 1973. Denegri 1968.

alapvetően a jugoszláv ’60-as évek új geometrikus tendenciáit (ez már a háború utáni második ilyen hullám) kívánja megragadni ezen művészek közlésével, vagy éppen a már említett Belgrádi kör némely geometrikus elvű alkotásának bemutatásával. A horvát képzőművészet legnagyobb megújítói között számon tartott Miroslav Šutej is jeles képviselője az új absztrakció lehetőségeit kutató jugoszláv szerigrafikus csoportosulásnak, amelynek erős egyéniségű alkotóit maga a problematika tartja össze. Az op-art látásmódját is érvényesítő, sokfelől inspirálódó, de egyértelműen sehova be nem sorolható Šutejnek már 1963-ban volt alkotása a Symposionban, majd 1965-ben az Új Symposionban is. 1963-ban A Symposion galériája című rovat a Különös effektusok I. és II. darabját közli Bányai János kisesszéjével. A szerző az újvidéki Ifjúsági Tribün szalonjában megrendezett tárlat nyomán a grafikai médiumról is szót ejt: „olyan szempontokból tárja fel a művészi alkotóegyéniséget, melyek nemcsak mint szavakkal meghatározható minőség jelennek meg, hanem úgy is, mint egy különös megvilágításból feltárt általános grafikai probléma.”20 A továbbiakban arról beszél, hogy a Šutej-grafikák két módon teremtik meg a maguk feltevésszerű világát, az abszolút poétikus felé törekvő grafikai formát, részint a formák tárgyi bizonyosságának felszámolásával, részint viszont a megfoghatatlanságok eldologiasításával. Az Új Symposion későbbi generációit is érdekli az újfiguráció e nagy hatású alkotója, így Šutej 1975-ben a címlapra került. Jól látszik, hogy az életműben ekkorra már más vonások kapnak hangsúlyt, mint a korai képeken. Évekkel később Sziveri János, a XIII. ljubljanai nemzetközi grafikai biennáléról írva, elégedetlen a kiállított anyaggal és a műfaj megújulását sürgeti, méghozzá Miroslav Šutej felszabadult művészeti vállakozására hivatkozva: „Elérkezett tehát az idő, hogy a festészethez, szobrászathoz hasonlóan a grafika is kilépjen a »skatulyájából«, és a művészetért feláldozza a műfajt, lemondva annak korlátairól. Jugoszláviában erre Šutej példája a legtanulságosabb.”21 A jugoszláv művészeti térnek egy másik hálózati viszonylatából kerül be az Új Symposionba a szlovén modernitás egyik központi alakja, az új figurális festés lehetőségeit kereső Gabrijel Stupica. A folyóirat az 1958-as Flóra című olajképet, az 1961-es Lány fátyolban című, temperahasználattal készült kollázst és az 1959-ből való, egész alakos Nagy önarcképet közli – ez utóbbin az informel gesztusát csurgások jelölik – anélkül, hogy a képekhez címeket társítana. Ezek mára mind emblematikus művei a szlovén „sötét modernizmusnak”, amely társadalomkritikusnak minősülő, keserű témáival egy adekvát művészeti alternatívát jelentett az uralkodó politikai és ideológiai áramlatokkal szemben.22 De a jugoszláv képzőművészetnek is maBányai 1963b: 12. Sziveri 1979: 340. 22 Lásd: Denegri 2016: 36–39. 20 21

gától értetődő darabjai a felsorolt képek, szemléltetve, hogy a figuratív irányban is megújuló festészeti nyelvezet módozatai és az anyaghasználati felfedezések az ’50-es évek végén és a ’60-as évek elején átalakították Stupica teljes alkotói szemléletét. Sajátos tárgypoétikájában innentől számítva dominálnak a kartonból, szövetdarabokból, újságkivágásokból formált, világos színű, sűrű állagú temperával megdolgozott vizualitások. Felettébb érzékeny festőiségének újításai voltaképpen a figuráció és az absztrakció kibékíthetetlen viszonyából bontakoznak ki. „A stupicai pikturalitást elsősorban a rajz infantilizmusa, a triviális mozzanatok, témák és motívumok poetizálása és az intim eredetű és jellegzetesen szubjektív jellegű expresszivitás teszi hatásossá.”23 A Stupica „intim individualizmusát” képviselő képek, amelyeket nem is könnyű verbalizálni, Bányai János (Tóth Emil álnéven) tartalmasan eligazító szövegével jelennek meg.24 A Stupica. Kisasszonyok, menyas�szonyok, Kafka című kritikai esszé is érzékeli az új vizuális realitások közvetítésének ezt a pulzáló személyességét és poétikusságát („remegő líraiságát”). Pontosan kimutatja Stupica egyéni mitológiájának motívumait és azt, hogy meg tudta nyitni az alkotást az esztétikai értelmezésen túli tartományok előtt is, egészen a végső személyességig. Megfogalmazást nyer az is, hogy az alkotó egy, a korábbitól élesen eltérő ikonográfia létrehozására törekszik, és eszközei között fontos helyet foglal el a groteszk hangvétel irányába mutató defiguráció: „Jellegzetes, hogy Stupica kislányainak milyen öreg az arca, hogy menyasszonyai milyen csúnyák, hogy az önarckép mennyire karikatúraszerű”.25 Amikor Stupica a kép strukturális átalakítását a tárgyak halmozásos felhelyezésével, egymás fölé-mögé-mellé való felsorakoztatásával éri el, mintha a šejkai létérzés majdani tárgyi kifejezésének jelzéseit vetítené elénk, természetesen más filozófiai alapállásból. Visszatérve Šejkára, általános a vélemény, hogy korai képszerkesztési megoldásaival a neoavantgárd felé mutat, és sajátos archiválási esztétikájával, amorf multiplikációs gesztusaival, paradox társításaival megelőlegez bizonyos posztmodern jelenségeket is. Dejan Đorić monografikus katalógusa posztmodern kontextusban is értelmezi az életművet. E téma kapcsán a Múzeumi kiállítás (Muzejska postavka) című kép gyűjtési szenvedélyére vagy Šejka idézet-poétikájára emlékeztetnék; vagy a sokak által nagyra értékelt Képzőművészeti lerakatára (Skladište likovne umetnosti), amelybe mint a monográfus aprólékos feltárásából látszik, beépíti Marcel Duchamp, Andy Warhol, Dennis Oppenheim, Alberto Burri, Antoni Tàpies, Jean Dubuffet, Lucio Fontana, Francis Picabia, Jasper Johns, Frank Stella és Claes Oldenburg műveinek jelentéseffektusait is. Az „új kép” kialakítása ekkor már a régebbi képi minőségek beépítésével tűnik lehetségesnek; fel kell mutatnia Stepanov 1988: 33. Bányai 1968: 17. 25 Bányai 1968: 17. 23

a képzőművészeti emlékezeti kultúrához való viszonyt is, hogy közvetlen kapcsolatot jelentsen önmaga és a nagyvilág között. A figurativitás megújításához a Mediala más alkotói is felhasználják a művészettörténeti memóriát: Veličković esztétikai koncepciójában, citációs filozófiájában például Eadweard Muybridge mozgó fotóinak jut fontos hely. Šejka ready-made jelei a szerb művészettörténeti reflexióból erős Duchamp-rokonításokat váltanak ki. Fluy Flexy elnevézű projektje, majd a mobil jellegű assemblage-ok vagy az assemblage-kollázsok, melyek a hulladéktárgyak művészi átfunkcionálása nyomán az újdadához sorolják, bizonyos munkáiban pedig a pop-art előzményeit adják. Ez utóbbi téma is érdeklődést kelt az Új Symposionban, hiszen az 50. számban (1969. július) közzéteszik Sáfrány Imre Új szemdorombok. Elmefuttatás a képzőművészetről a Pop-arttal kapcsolatban című szövegét. Ebben természetesen szerepet játszik az a (Mediala mintáit is követő, más számokban is tetten érhető) törekvés is, hogy a képzőművészeti alkotók esetleges kritikusi, teoretikusi oldalát is megmutassák. Eddig már szóba került a tárgyi világgal való lenyűgözöttséget illetően a tárgyak elősorolása, szemantikai kiürítése, átlényegítése („A tárgy a lerakatban egy nemtárgy” – írja Šejka26), a tárgyak agresszivitása, vagy éppen a művészetbe való átemelése egyéni elgondolásokkal, a legvegyesebb technikákkal, a széria-fogalom hangsúlyozásával stb. Az Új Symposion 67-es Ács-blokkjában Bányai Jánost a képi tér kimunkálásának nyelve érdekli, és arról beszél, hogy a tér megszerkesztésének képtelenségét a mozgás menti, hogy a természet helyét a géptágyak foglalják el, hogy Ács „[f]estészetének »táj«-a az égbolt, az autó, a mozgás, a motorba szédült, a gépbe romlott ember”. 27 A tárgyértelmezés alakulását illetően nem sokkal később már beszélhetne Ács kapcsán is a pop art-ra emlékeztető gesztusokról, az assemblage iránti érdeklődésről és a vizuális citátumok kérdéséről is. A két életmű, kis eltéréssel és nagy időbeli átfedésekkel, lényegében ugyanannak a korszaknak az eredménye, tendenciájuk mégis szembetűnően különbözik. Két évvel az Ács-blokk után az 1969-es 51–52. szám a fedőlapon és belső oldalain is hoz a Sáfrány-féle virágos linómetszetekből, Bányai János szövegével a hátsó borítón. Ebből idézek: „Egy redukciós folyamat vezetett el ehhez az univerzális jelhez. A világ minden más tárgyának és jelenségének a visszautasítása egy nagy próbatétel után. […] A tárgyak, a jelenségek és az évek redukciójának a folyamata nem a világtól való elzárkózáshoz vezetett, nem a történelemből való kilépéshez, hanem a világ és a történelem lényegének a felismeréséhez, az esszencia kiválasztásához.”28 A radikalitás jellegét az adja, hogy ebben a festészeti programban már nem a tárgyak manipulálása, átlényegítése, szemantikai kiürítése, festészeti tájjá minősítése stb. zajlik, hanem a világ minden tárgyának (és jelenségének) a visszaŠejka 1966: 10. Bányai 1967: 5. 28 Bányai 1969: 24. 26 27

utasítása, minden vonatkozásban. Itt már letisztultságban és minimalizálásban egymásra licitáló műveket látunk Sáfrány Imrétől, amelyek a kóró-periódus utáni kutatás eredményeként eljutottak az univerzális jelhez, amellyel egyre mélyebbre hatol önmagába, ahhoz a viráglényegű metaforához, amely a benső terek radikális felszabadításából következik. A virág, mely a maga képi eltávolítottságában voltaképpen nem is virág, csak „egy virág-nosztalgia, egy virág-emlék”, a festmény kiútjaként egzisztál, lehetővé téve, hogy a kép elfordulva a világ minden tárgyától az emberi szabadságot avassa domináns elemmé: „az egyetlen lehetőség arra, hogy a festmény még létezzen, hogy a kép ne legyen »cifra szolga«, hogy benne ne a világ tárgyainak és jelenségeinek apológiája domináljon”.29 S lényeges az is, hogy a kép, mint ilyen, egy komplex intellektuális program végeredménye (3. kép).

3. kép: Sáfrány Imre linómetszete az Új Symposion címlapján. 1968

Bányai 1969: 24.

Sáfrány Imre nagy változások átélője – Tolnai Ottóval szólva a metamorfózis életeleme. Az életmű gyakran kapcsolódott műfajváltásokhoz, új és más regiszterek megszólaltatásához; több korszak, több irány, provokatív megnyilvánulások követték egymást. S egyre tágultak a terek, amelyek körülvették alkotói világát. Sáfrány Imrét illetően a mozgásosság, a megállapodottság ellen hadakozó, nyughatatlan utazó személyisége is alakítja az értelmezést. A recepció, különösen Tolnai Ottó szabad, merész, durva gesztusokat fedez fel, s külön kitér forradalmi, színes dinamikájára, majd radikális redukciós eljárásaira. Az értelem számára ezek az egyszerűsítési eljárások és hiánymegoldások hordozzák a legtöbb nyitottságot. „Igen, az ő képei – egy-egy kísérleti korszakot kivéve – a festés állapotáról szólnak, a festészet nyitott, még nem száraz állapotát mutatják.”30 Ez az életmű torzóként is roppant komplex, alkotásokban gazdag, izgalmas életszakaszokat tartalmaz. Az elemzések belső logikája a témákhoz és motívumokhoz kapcsolódik, egyfajta elméleti és gondolati térben kívánják elhelyezni a művet. Sáfrány Imre az utolsó periódusában az ismert formák és kifejezési konvenciók távoli felidézésétől is tartózkodik, képei a fellazulás, az elmosódás, a szétesés és a redukció stációit rögzítik, az ösztönerők tragikus felszabadításának törvényét hirdetik, de mégsem tesznek kísérletet arra, hogy az intellektualizáló világlátást feladják. A további sáfrányi képjelenségek, a pusztulás lángjaiból kialakult misztikus formák sokszor megfejthetetlennek tűnő, sokféle értelmezést kínáló rejtélyek. Vagy parabolák, amelyekben mindenki magára Sáfrányra ismer – mint a kései periódus sámán alakzataiban is, amelyek a „határtalan, tiszta térben”, a világűrbeli végtelen pillanatokban nyernek elhelyezést. Mondanunk sem kell, hogy az itt felmerülő értelmezési polivalencia lehetősége is a nyitottság diszpozícióit hirdeti. Minden szabadság egy képességen nyugszik, és a képesség működésbe hozatalának tehetségén. Sáfrány kritikusait ez a tehetség érdekli. „Sáfrány a végtelen szabadságot (vagy az ő szavaival: végtelen pillanatot) az időn és téren kívüli lebegésben találta meg” – áll Az ösztönösségtől a tudatos felismerésig című Sziveri-tanulmányban, amelynek ez a szöveghelye a sáfrányi önértelmezés egy szegmentumát is beépíti.31 Sziveri János is a szabad létérzékelés dimenzióit keresi Sáfrány meditatív szellemi alapállásában, mint elődei is: a végtelen tér- és időnélküliség dimenzióit, a szabadság fizikailag megelevenített metaforáit. És eközben egy különös szabadságképzetet fedez fel Sáfrány képein, amely mintha magában hordaná saját korlátozottságait is, egy Sinkó-mondattal jellemezve: „Ez a sivatag szabadsága, szabadság, melytől az ember szeretne megszabadulni.”32

Tolnai 1992a: 132. Sziveri 2011: 357. 32 Sziveri 2011: 357–358. 30 31

HIVATKOZOTT IRODALOM Arsić 1979 Arsić, Miloš: Vojvodinski grafiki. Beneš, Ćurčić, Dimovski. Katalógusszöveg. Ljubljana: Mestna galerija Ljubljana, 1978. Bányai 1963a Bányai János: Leonid Šejka: A szoba közelében vulkán. In: Symposion (az Ifjúság művészeti és kritikai melléklete) 2:21 (1963), 12. Bányai 1963b Bányai János: Miroslav Šutej. In: Symposion (az Ifjúság művészeti és kritikai melléklete) 4:4 (1963), 12. Bányai 1964 Bányai János: Az integrált kép. In: Symposion (az Ifjúság művészeti és kritikai melléklete) 5:1 (1964), 23. Bányai 1967 Bányai János: Ács József festészete. In: Új Symposion 23 (1967), 4–6. Bányai 1968 Bányai János: Stupica. Kisassszonyok, mennyasszonyok, Kafka. In: Új Symposion, 36 (1968), 17. Bányai 1969 Bányai János: Sáfrány virágai. In: Új Symposion, 51–52 (1969), 24. Bányai 2019 Bányai János: Különös effektusok. Képzőművészeti írások. Faragó Kornélia (szerk): Forum: Újvidék, 2019. Ćurčić 1973 Ćurčić, Petar: Milan Stanojev. Katalógus. Beograd: Galerija doma omladine, 1973. Denegri 1968 Denegri, Ješa: Juraj Dobrović, Eugen Feller, Mladen Galić, Ante Kuduz, Ivan Picelj, Aleksandar Srnec, Miroslav Šutej. Katalog izložbe (16. I. – 10. II.), Beograd: Muzej savremene umetnosti, 1968.

Denegri 2016 Denegri, Ješa: Posleratni modernizam neoavangarde / postmodernizam. Ogledi o jugoslovenskom umetničkom prostoru 1950–1990. Beograd: Službeni glasnik, 2016. Đorić 2007 Đorić, Dejan: Leonid Šejka: [1932–1970] apokaliptičar i integrator, Beograd: Službeni glasnik, 2007. Kiš 1970 Kiš, Danilo: Smrt Leonida Šejke. In: Politika, 1970. december 17. 12. Pavlović–Čelebonović 1965 Pavlović, Zoran – Čelebonović, Aleksa: Dragan Lubarda – Leonid Šejka. Katalógus. Beograd: Kultura, 1965. Pušić 1970 Pušić, Marija: Milan Stanojev. Grafike. Novi Sad: Galerija savremene likovne umetnosti, 1970. [oldalszám nélkül] Šejka 1964 Šejka, Leonid: Traktat o slikarstvu. Beograd: Nolit, 1964. Šejka 1965 Šejka, Leonid: Hans Holbein: Jean de Dinteville és Georg de Selve francia követek. Ford. Ládi István. In: Új Symposion 1 (1965), 26–27. Šejka 1966 Šejka, Leonid: Lerakat. Ford. Brasnyó István. In: Új Symposion 12 (1966), 10. Stepanov 1988 Stepanov, Sava: Potreba za slikom. Pančevo: Savremena galerija za kulturu „O Petrov”, 1988. Sziveri 1979 Sziveri János: Megfáradt műfaj. In: Új Symposion 174 (1979), 340. Sziveri 2011 Sziveri János: Az ösztönösségtől a tudatos felismerésig. In: Sziveri János művei. Budapest: Gondolat, 2011, 354–358.

Tolnai 1992a Tolnai Ottó: Sáfrány. Két kis vitorlás. In: A meztelen bohóc. Képzőművészeti esszék. Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1992, 130–132. Tolnai 1992b Tolnai Ottó: Petar Ćurčić. In: A meztelen bohóc. Képzőművészeti esszék. Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1992, 183–189. Veličković 1986 Veličković, Vladimir: Jugoslovenski period 1958–1966. Katalógus, Valjevo: Moderna galerija Valjevo, 1986.

Radics Viktória

Képrombolás Sziveri János költészetében

Előadásomban egy friss fölfedezésemet szeretném fölvázolni és képek segítségével érzékeltetni. Sziveri János verseit újraolvasva megdöbbentett, hogy a kortárs képzőművészet ismerete milyen mélyen hatott a költészetére. Úgy látom, hogy háromfázisú folyamatról van szó: az elsőben „képrombolás” zajlik, ami dolgozatomban metafora az absztrakció, a décollage, a dekonstrukció és a minimalizmus felé tartó, a realista és az esztétizáló kódokat széttörő költői képalkotásra. A második fázisban ironikus képfölépítés történik, mégpedig groteszk képalkotás a szoc-art és a társadalmilag elkötelezett politkunst jegyében, a harmadik fázisban, a beteg költő verseiben pedig egyfajta szintézis sejlik fel – az új poétika kiformálódásának útját a korai halál vágta el. Az Új Symposion vajdasági és magyarországi sikerének (ami nemritkán botrány volt inkább) egyik faktora az lehetett, hogy a folyóirat sohasem volt szövegközpontú, sohasem volt tisztán irodalmi lap, és az irodalmi lapok hagyományos, konzervatív, akadémikus jellegű tördelésével is határozottan és feltűnően szakított már az indulásakor. A folyóiratot kezdettől fogva transzmediális szemlélet és gyakorlat jellemezte. A szerkesztők, közreműködők közt voltak írók, költők, képzőművészek, színházi emberek, irodalom- és műkritikusok, zene- és filmkritikusok, társadalom- és irodalomtudósok, újságírók, filozófusok – mindegyik elé kitehetjük a „jövendő” jelzőt, mivel nagyon fiatal emberekről beszélünk, az Új Symposion ugyanis mindig a fiatalok folyóirata volt, a generációk cserélődtek. A lap azért volt vizuálisan oly átütő, mert minden pillanatában transzmedialitásra törekedett, és a művészek, irodalmárok, tudósok (akik akkor még javában diákok vagy pályakezdők voltak) együtt alkották meg a számokat. Akik elvégezték ezt az iskolát, azoknak felnőtt korukra is megmaradt a sokrétű érdeklődésük, és nem zárkóztak be egy-egy művészeti, irodalmi diszciplínába vagy szakágba. A lap grafikai szerkesztése nem merült ki abban, hogy a szerkesztő csinál egy ütős címlapot, vagy kidíszíti az oldalakat. A grafikai szerkesztő együtt élt és gondolkodott a társasággal, és egy-egy szám vizuális arculata a konkrét, gyakran tematikus szám különböző műfajú szövegeinek és képeinek a hangulatát, szellemiségét tükrözte és fokozta. Maurits Ferenc, aki hosszú évekig (1966–1983) a folyóirat grafikai és műszaki szerkesztője volt, nem csak festő és grafikus, hanem párhuzamosan verseket is ír. Tolnai Ottó esszéisztikájának több mint a fele képzőművészeti írásokból áll, ő maga is barkácsol szobrokat, képeket, és líráját, prózáját erőteljesen meghatározza a festészetértése. Losoncz Alpár filozófus sokat foglalkozik irodalommal, és ha úgy adódik, festményről is ír traktátust. Fenyvesi Ottó költő a rockzenéhez is ért, kollázsokat is készít mind a mai napig, verseinek egy része blues. (Ő a mostani Ex Symposion laptervének alkotója.) Bicskei Zoltán a jazz-élményeit rajzolta meg és költőket illusztrált. Baráth Ferenc a színházi plakátok nagymestere és könyvtervező.

1. kép: Vidici folyóirat címoldala, 1984

Ladik Katalin költő és színésznő, performer és a fónikus költészet világhíres reprezentánsa, aki fényképeket is készített. Végel László társadalomkritikus, regényíró és drámaíró, aki a filmmel és a színházzal is foglalkozik – és tovább bővíthetném a névsort. Újvidéken a sympósok már a hatvanas éveben sem tudtak elképzelni egy tisztán irodalmi és szövegekre koncentráló, a szövegeket egyszerűen csak betördelő folyóiratot. Ez bizonyára szoros összefüggésben áll annak kritikájával, amit Losoncz Alpár Boris Groys után a szocialista társadalom lingvisztifikációjának nevez: a kommunista rendszer a nyelvet a hatalom totalizálására használta fel, a beszéd közegében erősítette és szilárdította meg a hatalmát, „uralmi viszonyai lingvisztikai közegekben mutatkoznak meg”.1 Az újvidéki folyóirat már a küllemével is a szocialista beszédpolitika és a preferált szocreál ízlés elleni lázadást jelenítette meg. A szerkesztők a grafikai kreativitás fokozásával nem blikkfangosságra törekedtek (ehhez a technikai eszközök sem álltak rendelkezésre), hanem a többszintű, formabontó, provokatív és inspiratív gondolkodásban és a szenzuális gondolatban találtak rá az irodalom, a művészetek és a tudományok közösségére. A többlépcsős, szintváltó érzéki és absztrakt gondolat, a társadalomkritika és a művészi kreativitás közös mezejét művelték, és hagyták szabadon sarjadni az egymással összefüggő, különféle irodalmi, zenei, képzőművészeti, építészeti, politikai, publi1

Losoncz 2018: 14–15.

cisztikai, filozófiai artikulációkat. Az „alapító atyák”, Tolnai Ottó és Domonkos István zsenge ifjúkoruktól kezdve több művészetben mozgolódtak, Domonkos gyakorló zenész is volt, megzenésítette és gitáron előadta a verseit, Tolnai pedig a mediterrán, marinista festészet szakértőjévé fejlődött; nem sokan ismerik nála jobban szláv nyelvterületen sem a jugoszláv festészetet. A kezdetek után – amit szerkesztőtársaikkal, fiatal szerzőikkel ők ketten teremtettek meg a semmiből, s aminek hosszantartó, erős kisugárzása volt – soha többé nem ment veszendőbe az interdiszciplinaritás és a transzmedialitás. A sympósok közös nyelve nem csak magyar, és nem csak szóbeli volt. Jugoszláviában a szláv ifjúsági folyóiratok is invenciózusak voltak tipográfiailag, grafikusan és filozófiailag is. A rezsimpárti és a kritikai folyóiratokat a küllemük alapján is meg lehetett különböztetni egymástól (1. kép). Az egész országban erőteljes volt a fokozatosan a posztmodernbe áthajló modernista, transzavantgárd képzőművészeti, színházi, zenei és filmélet, egymást érték a nagyszabású nemzetközi fesztiválok, világkiállítások. 1977 szeptemberében közli például az Új Symposion Sziveri János és Fenyvesi Ottó gondolatait a ljubljanai XII. Modern Grafikai Biennáléról, melyen hatvan ország képviseltette magát. Sziveri Lichtenberget és Dalit idézi a mottóban. De a Képes Ifjúság című, még fiatalabbakhoz, főleg középiskolásokhoz szóló vajdasági hetilap is meglepően nyitott volt a művészetekre és az alternatív gondolkodásra, és ugyancsak divatos külsővel jelent meg. Később, a nyolcvanas években itt közölte Sebők Zoltán folytatásokban Az új művészet fogalomtárát.2 Nem véletlen tehát, hogy Sziveri képzőművészeti érdeklődéssel lépett a pályára, és kezdetben sokat írt a kortárs képzőművészetről. 1971-ben, tizenhét évesen így mutatkozott be a Dolgozók című újságban: „Versírással elemista korom óta foglalkozom. Rendkívül érdekel a képzőművészet. A szakközépiskola befejezése után szeretném folytatni tanulmányaimat. Vágyam: az újvidéki Magyar Tanszékre beiratkozni. Ami érdeklődési körömet illeti, minden új, haladó, avantgarde leköti figyelmemet.”3 A hatvanas évekből fennmaradt egy rajzokkal kísért, kézzel írt versesfüzete, amit a tanárnőjének készített – a zsengékben határozottan felismerhetők a tehetség jelei (2. kép). A képzőművészet nemcsak elméletileg és kritikailag érdekelte, hanem maga is rajzolgatott, szobrászkodott és kollázsokat, akvarelleket készített. Huszonéves korában írt képzőművészeti kritikái hozzáértésről tanúskodnak, a modernizmus, az avantgárd és a neoavantgárd ismeretéről, valamint az absztrakt és a konceptuális művészet értéséről. Mestere Ács József (1914–1990) vajdasági festő, műkritikus volt, a Magyar Szó napilap Képzőművészeti Iskola rovatának szerkesztője, aki 1952-ben Zentán megalapította az első jugoszláviai művésztelepet. Ácsra nagy hatással 2 3

Sebők 1987; Sebők 1996. Sziveri 1971.

2. kép: Sziveri János diákkori versesfüzete, 1960-as évek közepe

volt 1968, ekkor alakította meg az Első Kísérlet csoportot, mely a művészetiekkel egyidőben gazdasági és politikai kérdésekkel is foglalkozott. Különféle stílusokban festett, a politikai művészetet, az „antiművészetet” is művelte. Sziveri megkapta a zentai művésztelep különdíját, falubelijével, Rácz Jánossal gépelemekből szobrot eszkábáltak (3. kép). Sziveri tagja volt szülőfalujában a muzslai Origo-art képzőművészeti csoportnak. Rá vall a névadás. A Muzslai Művésztelep alapítója volt. A Magyar Szó Képzőművészeti Levelező Iskolájában rendszeresen, a Muzsláról csoportosan jelentkező, kísérletező fiatalok 1973 nyarán a Képes Ifjúság diáklap szerkesztőségének támogatásával lehetőséget kaptak arra, hogy megszervezzék az I. Vajdasági Ifjúsági Képzőművészeti Tábort, melyben magyarországiak is részt vettek. Igen változatos munkaprogramot alakítottak ki képzőművészeti, irodalmi, zenei, filmművészeti előadásokkal, vitaestekkel tarkítva. Sziveri a muzslai képzőművészeti táborban huszonkét évesen előad a modern, absztrakt és konceptualista művészetekről és a neoavantgárdról. Korai tanulmányairól ezt írta később Sebők Zoltán: „egyfajta nemes pedagógiai pátoszt érzek bennük, annak szívós akarását, hogy minden várakozással ellentétben a kis poros Muzslán (érdekes, mennyire hasonlít ez a helységnév Mucsára) korszerű, a nemzetközi áramlatokkal együtt lélegző kultúra szülessen. Nem »csak művészet«, hanem olyan, mindenre kiterjedő látványkultúra,

100

3. kép: Rácz János és Sziveri János szobra, 1972

amelynek elméleti fölvázolására A közegek szabadsága. Jegyzetek a vizuális kultúráról című dolgozatában vállalkozott.”4 A képzőművészeti ihletés és indíttatás Sziveri költészetén is meglátszik. Első kötete, a Szabad gyakorlatok (1977) narancs-ciklusa (A narancs) olyan, akár egy költői szóval művelt szeriális képzőművészeti tanulmánysorozat, melyben különböző módokon, különböző aspektusokból, más-más stílusban próbálja szóval megfesteni a narancsot mint gömböt, kört, szobrot; gerezdekre fölbontva, összerakva, asszociálva rá, geometrikusan, realistán, kubistán, impresszionistán, expresszionisztikusan, szürreálisan… Az irodalomtudósok általában a Sziveri költészetére jellemző frappáns szó-, rímés ritmusjátékokat szokták górcső alá venni, én azonban ez alkalommal ettől eltekintek, és azt próbálom meg néhány példán keresztül bemutatni, hogy az avantgárd és transzavantgárd festészet és grafika mint látásmód, érzékelés- és kifejezésmód, mint analízisforma hogyan érhető tetten a verseiben. A Hidegpróba5 1981-ben jelent meg a híres rinocérosszal a borítóján, amit még Tolnaiék fedeztek fel, és a sympósok emblémájáva vált.6 Sziveri 27 éves volt ekkor. Sebők 1999. Sziveri 1981. 6 Radics 2018. 4 5

101

4. kép: Lucio Fontana: Spatial Concept, Waiting, 1968

A Prológusnak nevezett első vers mindössze kétsoros, és János Jelenéseit idézi, egy hasonlat egyik felét: „mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik” – azt már kihagyja, hogy „és az ég eltakarodék” (36).7 Irodalmi kimetszés történik tehát, és a betűk meg a képek is eltűnnek, mint ahogyan a Jelenések apokalipszise is a képek teljes összezavarodásáról számol be a harag napján, amikor minden káoszba fullad. A következő versben (Intelmek, 36) pont erről van szó: „Nem látni tárgytól a tárgyat.”, a létezők hierarchiája fölbomlik, a látás elhomályosul, nem találni megfelelő perspektívát. A Kényelmetlen megfigyelésekben (36) csontkopár hely jelenik meg a derengésben, egy absztrakt kép, amelyen „[a] szellem is alig dereng”, a következő versszak viszont már szemcsésnek látja a levegőt, mintha festék faktúrájára lenne figyelmes. „Valahogy elveszett a rend. Megszűnt a szabály.” – kommentálja a költő a festői látványt, és a versben valóban absztrakt térvízió tűnik fel. Az absztrakció a vers utolsó sora úgy festi fel, hogy szinte a szürke festék csorgatását látni: „Patakokban siklik itt az űr a nyegle homlokokban” (amibe a „homok”-ot is beleolvashatjuk) – a csurgatásos festészeti eljárás, a drip painting hatása fedezhető fel itt. A rákövetkező vers – Miféle anyagok (37) – a benyesés, fölhasítás, a tépés, a lacération eljárásait fogalmazza meg: „Mint ködbe hasított fürge villanás, egyetlen / sorban kifejlő cserje: úgy élek.” A vászonfölhasítás juthat eszünkbe erről, s amikor a folytatásban azt olvassuk, hogy „Hámlik világomról / a mész, fölpattan immár, mint a tojás.”, ez a pattogzás a grattage, a vakarás, kaparás eljárására emlékeztet (4. kép). 7

A verseket a Sziveri János művei című könyv alapján idézzük (Sziveri 2011).

102

5. kép: Anselm Kiefer: Rózsák viharában, 2015

A továbbiakban destruált tájképekre lehetünk figyelmesek, melyekben a levegőben szálló madarak képe olyan, mintha fagydarabokat, pihegöröngyöket, vérfaragványokat, kicsontozott bordákat láttatna a költő a hűvös, éteri kékben – a vastag festékcsöppekre, plasztikus ecsetvonásokra, például Anselm Kiefer festékgöröngyeire gondolhatunk ezekről a szó-képekről (5. kép). A kietlen és puszta táj (Kezdetek, 38), kromatikus absztrakt kép a Hidegpróba festői tere, melyben realisztikus figurációkat nem, hanem újabb absztrakt alakzatokat látni: „Sötét enyv-szemekkel bámul és tátong, / még feketébb az éjben az üreg”; „Érezzük magunkban a rést” (Ami a múltba átmenthető, 38). A Megfeszített küzdelem (39) című prózavers mintha festékkel vagy agyaggal való képzőművészeti kísérletről, játékról, egy alkotó folyamat elindulásáról szólna. Munka közben a költő az asztal fölött kilát az udvarra. Odakint reális látvány fogadja, miközben idebent a szó/festék/anyag megformálásával küszködik, és nem sikerül

103

6. kép: René Magritte: Könnyek íze, 1948

neki a kintihez fogható képet létrehoznia, olyan tipikus bácskai látképet, amilyet mintegy mellékesen fest meg a versben mint külső látványt, amelytől eltávolodik, a későbbiek folyamán pedig lerombolja. „Még tűz a nap, de az udvar fele már árnyékban van. Valaki váratlanul megjelenik. / A kutya ferdén közelít. Elheveredik. A kiterített párnák dohszaga és a zizegő legyek.” Mértani vonásokkal megszerkesztett képet látunk, melyhez a nyelv szagot és neszt társít. És miközben a szobában az anyaggal/festékkel/szóval való küzdelem sikertelen, ismét egy realisztikus tájképet rögzít játékos véletlenszerűséggel a költő: „Az almafát meglepték a medveszövők, pedig már jókora almák lángolnak az ágakon.” A medveszövő lepkék a gyümölcsfák kórokozói. A festői látvány, a konvencionális kerti idill a vers végére át lesz festve, vagy átfirkálva: „elborít mindent a növényzet”, szélvihar dúlja szét a képet. A következő, Világunk keletkezése (41) című, mély erotikájú versben a szeretkezés hasonlata a szobrászkodás: „Úgy hullajtom rád harmatom, / mint enyhe rongyot nedves homlokodra. / Ahogyan bennünk a világ keletkezett / az ősi szobrászkéz alatt.” Az utolsó versszakban azonban a szeretett nőt növényi burjánzás képében, szürrealisztikusan látjuk felderengeni: „Jelen vagy. Rezgő szederág, tekergő inda / agyad peremén. Az éltető szeletek / akár a fekete, fodros buggyanás a levelek / alatt.” (6. kép)

104

7. kép: Antoni Tàpies: Kereszt és föld, 1975 © Comissió Tàpies, VEGAP/HUNGART 2019

A bácskai táj kósza képtöredékek formájában jelenik meg az egészen sajátos építkezésű és intellektuális indíttatású versekben. Így a „mélyszántáson a varjak” („Semmiből”, 42) vagy a folyópart, ahol nincs békesség, mert „A part a víznek, partnak a fák / a martaléka” (Új ismeretlenek, 43). Néha mikroelemeket látni, bogarakat, mirigyeket a húsban, „fanszőr-fészket”, máskor a távolból „kietlen földet”, kopár tájat, pusztát. Amikor a költő azt sugallja a szerelmének, hogy „billentsd ki egyensúlyából végleg világom”, akkor ezt kibillent költői képkompozíciókkal prezentálja („Semmiből”). Egyszerre festői és költői az ars poetica az Új ismeretlenek (43) című versben: „Felfeslik az ósdi felület, fölsejlik a nyers. / Más tartalom duzzasztja immár a formát.” Ez a grattage-t idézi. A modernista festészet egyik gyakori gesztusa a felületek fölsebzése, kitakarása, az esztétizált formák mögötti nyerseség, káosz, az üres, nyers vászon megmutatása, akárcsak a tárgyak összetörése (décollage): „Zúzza tárgyait a tér / és a teret a tárgyak.” (7. kép) A hasonlat, mely szerint „mint tömjén kavarog az éj teje” (Az első részlet az utolsó részletből, 44) szintén egy káoszmintázat a sok közül, gondolhatunk akár a fumage-ra, a füstölés festészeti technikájára is. A fekete-fehér-szürke képekben absztrakt festői látványokra ismerünk. Ennek filozofikus összefoglalása egy költői, azaz érzéki gondolat képében a Csak néhány kegyetlen kép (45) című versben olvasható: „És kitárja mindenség-lelkét az Úr:

105

8. kép: Vaszilij Kandinszkij: Absztrakt kompozíció (Tűzmadár), 1917

– »Részek / ütközője lettem. Törvények megbonthatatlan / maszlaga. – Bujkál ereimben a kárhozat…«” Ez nem kép, hanem konceptus, az Isten részecskegyorsítóvá, a fizikai törvények a mi számunkra érthetetlen, lefordíthatatlan „maszlagává” változik át, ami magával vonja a teológiai kifordulást is, a költői inverziót, ezért az üdvösség helyén a kárhozat szót meri beleírni a költő az Úrba. Ennek a versnek a IV. szakaszában egy olyan képet ad a költő, melyben a konstruktivista, geometrikus képalkotás prototípusára ismerhetünk: „– »Várok hajszálnyi réseket lesben állva, / mint az ék a szétnyíló kerékagy fölött.«” Ez a kép egy absztrakt-konstruktivista emberfő. A Tél (46) című versben monokróm felületet látunk, egy kromatikus absztrakciót: „A korom földtől égig, égtől földig feszül” – olyan ez, mint egy minimalista táblakép, mely magát a festék anyagát mutatja föl, mintha egy Barnett Newman-vásznat látnánk. A fekete képbe aztán vonalkák és szabálytalanul gömbölyű szürke alakzatok kerülnek: „Kardként döfköd felénk / a nád, a sás. Szárazon verődnek egymáshoz / a leheletnyi rögök. / Szürkék, ezüstösek.” Mintha egy informel festményt, lírai absztrakciót sejtenénk kialakulni a feketére festett vásznon. A Tárgytalan remeklésben (47) akárha egy Kandinszkijt pillantanánk meg (8. kép). Sziveri így ábrázolja itt az elmét: „Feszülnek bár nemes rugói és örvénylenek szüntelen / a drága fodrok: de, sötétebb éppen ezért”.

106

9. kép: Paul Klee: Statikus-dinamikus fokozatok, 1917

Nem kevésbé festői, a lírai absztrakciót megidéző ugyanebben a versben még számos kép: „Ám, ahogy bontja hagymáit a sötétség, / úgy, összefüggésekre lelünk, mely gyümölccsé / érleli az alvadt, éji tintába hintett magot.” Paul Klee villan be, amikor ezt olvasom a Reményselejtek (49) című versben: „Én ülök. / (Én) körül zöld kék barna szürke. / (Én) bennem szürke. / Ülök. Körül zöld, kék, szürke, barna” (9. kép). Grafikai reminiszcenciáink támadnak, amikor azt látjuk, hogy „[r]eszkető grafit borítja be / agyam televény hamuját” (Végtelen torzó, 57), csakhamar pedig: „Fémporát hinti az égi acél-mező” (Fagypont alatt, 58). A verses önarcképek egész költészetében az avantgárd festészetre emlékeztetnek; ha egy vertikális metszetet készítünk, számos ilyen képre lelünk: „Vattával bélelt szemüreg” (Emberi hang, 7); „Földsárga üvegszelek közt lüktetek. Arcom, / Kezem: érdesre sikált építményeim” (Hogy- és hollétem felől, 61); „Arcomon fénylik a sár, fejemen vérfehér hamu” (Nyomok); „Arcomat, kezemet habfehér / hamu fedi” (Ingyencirkusz Mák Ferinek, 177); „arcodat zsírszódával mostad” (Tisztogatás zsírszódával, 200); „arcom, mint összegyűrt kártya” (Rákrománc, 245) (10. kép). Sziveri a nyolcvanas években ráébred „a hatalomgyakorlás rejtett ideológiai működésmódjaira” (Lábadi Zsombor)8, arra, hogy, Csorba Béla szavaival: „egyre elviselhetetlenebb ideológiai bornírtság”9 fullaszt bennünket. Ebben az időszakban 8 9

107

Lábadi 2008. Csorba 2014.

10. kép: Csernik Attila: Badtext, 1972

már a modernitás lebontása zajlott, és a neoavantgárd még egy utolsó salto mortalét ugrott. A nyolcvanas évekre kimerült az utópia, és Jugoszlávia, Losoncz Alpár szavaival, „regrediáló, korhadó, minden lendületet elveszítő országként” tűnik fel,10 Végel László szerint pedig a nyolcvanas években Újvidék volt a legdogmatikusabb közeg Jugoszláviában.11 A szocializmus szétmállott, a Párt pedig annál hisztérikusabban viselkedett, ahogy Sziveri írja, „(le)épülő országvilág” volt a hazánk (Szájbarágás, 134). A kommunista retorikát Sziveri kezdettől sutba vágta vagy ironikusan kezelte, kifigurázta, kiforgatta. A politikai költészet fordulata, ami akkor köszöntött be nála, amikor 1980-ban az Új Symposion főszerkesztőjévé vált, újrealista képeket hoz költészetébe: „ülök az ágyon gatyára / vetkőzve / jó a nőre nézni lábán fuszekli haja / szőke / s négy fal zárja körül a szobát odaát” (Arany ér, 85) vagy: „dróton szárad / néhány pár lyukas zokni / és idebenn / a fazékban főnek a gatyák” (Röpke nyáreleji fagyok, 90). Ironikus-szatirikus játékot űz a tájképekkel, a couleur locale-lal (lásd A Couler lokálban című groteszkjét, 97), például az Idill-dal, férfihangra (93) című, „a nyálas olvasóhoz” címzett nagysikerű versében, melyet az irodalmi esteken mindig röhögve fogadott a közönség: „az égen / szelíd bárányhimlők legelésznek / köztük a Nap csóknyi sebhely / [...] a tó vizén csolnakok / ringanak / mint az aranyhalacskák duzzadó bársony / hasikói”. 10 11

Losoncz 2016. Végel 2016: 206.

108

11. kép: Pinczehelyi Sándor: Majdnem 30 év, 1973–2002, 2002

A tájképek (idillek) ironikus dekonstrukciója a korabeli festészetben sem ismeretlen. A nyelvi és a képi rímek komplex képeket hoznak létre: „Homokba mártott gyíkfejek / siklik a víz a siklóbőr felett / szél viszi romlásba a nádast / kezelésbe veszi mint rozsda a lábast” (Homokba mártott gyíkfejek, 177). A szoc-art a szocialista szegénységet megjelenítő képeket eredményez, a maratás, égetés (déflagration) képzőművészeti technikáját idézve: „Földbe ette magát az udvaron a salak / sarat izzadnak a vedlő házfalak” (Civitas dei, 189). A képzőművészetben a törmelékanyagok, rongyok, deszkák, vasak felhasználásával párhuzamos a versekben képileg megjelenő sok törmelék: „Néhol ténfergő újságlapok, rozsdás fémek / Hatolnak nappalainkba: elveszejtő képek” (Ebvér, Abwehr, 205). A vajdasági couleur locale (ami poétika is volt a tartományban) groteszkbe vált át a „zsírban sistergő” paródiában: „szárad az eresz alatt a paprikafüzér / s kókad a bukszus a napon / ez aztán a luxus / tornával formálom deli alakom” (Dia-dal, 96) A rezsimkritika egészen éles, határozott versképeket szül, melyeket párhuzamba állíthatunk a közép-kelet-európai művészetben jelentkező társadalomkritikus művészettel, a politkunsttal: „sarló end kalapács / rám szakad a haladás / […] kalapács end sarló / virágzik a tarló” (Punktum, 100) (11. kép). A Magyarországra áttelepülő már rákbeteg költő elveszíti azt a közeget, melyre a politikai versei referáltak, ellenállása a saját beteg teste ellen fordul. Újabb

109

12. kép: Bojan Bem: Évszakok sorozatból, 2010

lírafordulat áll be nála, egyfajta negatív metafizika jelenik meg a versképekben, és ha a képeket nézzük, a tasizmus, a Figuration Libre rémlik fel festészeti összehasonlítás gyanánt. A tasizmus, vagyis a foltfestés ihlete a Farba (191) című versben a külső és a belső absztrakt képeket hozza szinkronba: „Poshadt állóvér gőzölög, lázas anyaga nyalogat. Cirógatja a pimasz bolyhokat, s elmar előlem, mint a sav. […] Belesüppednek a sajgó esőbe bőrig ázott sárga bükkfapadok, és akár bakancsra a sár, személyedre puhán rátapadok. Mészfelhők szaga oldódik, köröz – s vagyunk bár dögrováson: folytonosságra intett őreid újravésik évülő arcvonásom.”

110

A Lógunk feszes zsinegen (238) című hosszú szenvedésvers a figurativitásba szardonikusan visszahajló New Image Paintingre, a Bad Paintingre vagy a Figuration Libre-re emlékeztet, ahol a megjelenő foltok és motívumok fizikai tárgyak, absztrakt konfigurációk, lélekállapotok megjelenítései vagy kis narratívák is lehetnek: „Nyálcsepp a szürke márványon havas cement ragyog a párkányon [...] az ég mártásából kibukik a nappal felhőszirteket merít teli kalappal az ablak sarkában varjak heverésznek fekete tolluk a légből legelészget a szürkület lebegő szennye hajtja a levegőt a fagy félénk rügye indul felénk élénk szemekkel figyel a nemlét szobra mint a kobra” (12. kép)

13. kép: Maurits Ferenc: Kopasz angyal műfogsorral, 1990

111

A metafizikus festészetre emlékeztető képekre lelünk az élete utolsó éveiben írt költeményekben. A szó- és rímjátékok szemantikai mozgását a megjelenő költői képek fokozzák: „csöndesen beborul szenesedik az ablak / lényem legbenső kuckójába raklak / mitévő legyek szállnak / árnyam körül a szárnyak […] a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik / a megriadt égbe mártózva ázik” (Bábel, 240) Sziveri egyik legnagyobb versében, a Bábelben egy sátánfigura is feltűnik: „farkát morzsolva réved a sátán / szőrzete felmered a hátán”, „mint lantokat forgató rozsdás eke / előttem gördül hiányzó kereke”, „tűvel átdöfött fallosza himbál” – mely Maurits Ferenc szörnyalakjaira emlékeztet (13. kép). A Rákrománc (245) egyik nagyon szép látomása a metafizikai festészet angyalábrázolásaival rokon: „S ímhol a kékben lépkedek. / Szárnyait a bűn lebontja, / sajog a puha, míves hártya. […] Fáradt lábnyomát a szél / a sűrű estébe mártja.” E vázlatban arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy Sziveri János költészetét nem csupán a merész, vagány szó- és rímjátékok tüntetik ki, hanem az ugyancsak hagyománytörő költői képek is. Jugoszlávia nyitott képzőművészeti színtere és a jelentősebb vajdasági képzőművészek, az avantgárd és neoavantgárd képbontások az irodalmat is megihlették.

112

Hivatkozott irodalom Csorba 2014 Csorba Béla: Hatvan évvel ezelőtt született Sziveri János. In: Vajdaság Ma, 2014. március 25. https://www.vajma.info/cikk/kultura/9313/Hatvan-evvel-ezelott-szuletett-Sziveri-Janos.html (letöltve: 2019. 08. 07.) Lábadi 2008 Lábadi Zsombor: A lebegés iróniája: Sziveri-szinopszis. Újvidék: Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2008. Losoncz 2016 Losoncz Alpár: A vajdasági magyar értelmiségi dilemmája. Autonómia. In: A vajdasági civil portál, 2016. március 7. http://hu.autonomija.info/losoncz-alpar-a-vajdasagi-magyar-ertelmisegi-dilemmaja/ (letöltve: 2019. 08. 07.) Losoncz 2018 Losoncz Alpár: A hatalom(nélküliség) horizontja. Hommage à Új Symposion. Újvidék: Forum, 2018. Radics 2018 Radics Viktória: A rinocérosz. In: Jelenkor 61:3 (2018), 312–314. Sebők 1987 Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig. Újvidék: Képes Ifjúság, 1987. Sebők 1996 Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára 1945-től napjainkig. Budapest: Orpheus, 1996. Sebők 1999 Sebők Zoltán: Emlékezési kísérlet az ifjú Sziveri Jánosra. In: Ex Symposion 1999. 28–29. http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=egy-azsiai-mukritikusrn_597 Sziveri 1971 Fiatal költők: Sziveri János. In: Dolgozók, 1971. december 31. 8.

113

Sziveri 1981 Sziveri János: Hidegpróba. Újvidék: Forum Könyvkiadó, 1981. Sziveri 2011 Sziveri János művei. Reményi József Tamás (szerk.) Budapest: Gondolat Kiadó, 2011. Végel 2016 Végel László: Két tükör között. Zenta: zEtna Kiadó, 2016.

114

Visy Beatrix

A félelem nüanszai Újvidék, korhangulat, elnyomás Tolnai Ottó Világpor és Virág utca 3. című köteteiben „Valóban, mi lesz hát, Világpor, ha ama büdöskurva-krepp-papír-vér mögül mégiscsak az buggyan ki egy napon, ama valódi?”1

Amikor a félelem apró jeleinek, jegyeinek tetten érését, feltárását választottam témául Tolnai Ottó a Jelenkor Kiadó által indított életműsorozatának első két, újra kiadott kötete kapcsán, valójában – bizonyos értelemben – nem vállalkoztam túl nagy dologra. Hiszen nem kell hozzá különösebb szakértelem, hogy a művek olvastán a félelem jegyeit, motívumait, témáját megtaláljuk a szövegekben. Ugyanakkor a félelem jelenléte, megjelenítésmódja, az ezzel kapcsolatba hozható poétikai eljárások, hiánytünetek mégis számos kérdést vetnek fel. Tehát egyfelől a korszakból, a rendszer elnyomásából és ezzel összefüggésben a személyes élethelyzetből fakadó szorongás, félelem különböző formái jól érzékelhetően, jól érthetően jelen vannak mind a versekben, mind a prózában – bár más-más hangsúllyal –, másfelől a téma és tárgyalása, kibeszélése – mind a szerző, mind a recepció részéről – rejtegetett, töredékes, háttérben hagyott. A kötetek korabeli befogadása, érthető módon, kevésbé érintette, kevés utalással elintézte Tolnai köteteinek az elnyomásra, cenzúrára, meghurcoltatásra, sőt, a korabeli valóság árnyoldalaira vonatkoztatható jegyeit. Az elemzésekben, méltatásokban a kötetek poétikájára, újszerű, forradalmi esztétikai programjára, az avantgárdhoz és a hagyományhoz való viszonyára fókuszáltak – ebben például Thomka Beáta járt élen2 –, illetve az értelmezők általánosságokban, nagy vonalakban intézték el a szerző saját jelenéhez való morális, társadalmi, emberi viszonyát. Ám a recepció minden megerőltetés nélkül tehette mindezt, mert a szerző maga is meglehetős tudatossággal menekült az alkotásba, műalkotásba, saját költői programjába, a szabadság ki- és megélésének számára akkoriban egyik vagy egyetlen formájába. A Világpor kapcsán legerőteljesebben Bosnyák István skandalum-esszéje tér ki a szabadság-rabság paradoxonjaira, a szabadságasszociációkba merülés szabadságára és a féktelen szabadság önrabságára, az alkotó szabadságra mint életrabságra, a kivívott versnyi szabadság versnyi rabságára.3 Továbbá ő emeli ki azt is, hogy a költő, az úgynevezett homo ludens és homo aestheticus nem függetlenítheti magát énjének, identitásának többi elemétől, politikai, morális, életbeli önmagától, és szerinte ezért a Világpor az „abszolút lírikus” kötete, „akinek őrült malmaiban minden lírává őrlődik, amit csak fölönt a garatra: a természeti lét és az erotika, a technikai/technológiai valóság és a világpolitika, a művészet és a filozófia”.4 Ugyanezt a gondolatot pendíti meg a Virág utca 3. kapcsán Szakolczay Lajos némileg naiv, bárgyú jóindulattal: „[a] kegyetlenséget oldja a szűzies mosoly: a költő a rosszat csak álmodja; ha a valóságban itt van is közelében, nem vesz róla tudomást. Bosnyák 1981: 346. Az 1994-es monográfia értelmezői szempontjai sem nyitnak ebbe az irányba, a monográfus Tolnai műveinek társadalmi közérzetére, érzésvilágára kevésbé reflektál a kötetek értelmezése során. Vö. Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Pozsony: Kalligram, 1994. 3 Bosnyák, 1981: 342–343. 4 Bosnyák, 1981: 342. 1

117

Azaz félelmeit azonnal átfordítja költészetté, szorongásait az irreális szférába emeli.”5 Az alkotás szabadságába menekülés tényét egyébiránt a szerző új kiadáshoz készült utószava is megerősíti. Tolnai költői programja valóban a versnyelv megújítására, átformálására irányult a hetvenes években: poétikai erőterében olyan markáns, a hagyományos verset lebontó, destruáló (ahogy nevezték: antipoétikus, apoétikus) eljárásokkal élt, amelyek épp a Világpor verseire, verseiben érleltek ki egy újfajta formavilágot, és amelynek jelteremtő folyamatait, fázisait, a vers különböző nyelvi szintjein működtetett, a szabad ötlet általános elve alá vont poétika elemzését Thomka Beáta nemcsak a Világpor megjelenésekor, de tizennégy évvel később, a monográfiájában is megismétli és érvényesnek tartja. S különös módon ebben a versnyelvátformálásra kihegyezett költészetben, amit a szerző nyomán nevezzünk egyszerűen porlasztásnak, jóval erőteljesebben figyelünk a hogyanra, a versek működésére, a meghökkentő társításokra, eljárásokra, mintsem a versek megszólalójának érzésvilágára, aktuális léttapasztalatára. Mivel ezekben a költeményekben már az alanyiság, az énkonstrukció is szétbombázott, így nem lehetséges egy egységes megszólalóhoz, alkotói énhez visszavezetni a versek érzelmi-gondolati rétegét, ami szintén összetett, egyáltalán nem homogén képet mutat. Erősebb és maradandóbb élmény tehát a citromkopogás, a ciklámenceruza, a karfiol és a gyökér, a kályhakönyökcső és mindennemű szemcsés anyag, gipsz, nullásliszt, por versben léte, szürreális, hangzás- vagy látványbeli asszociatív társítása, ritmikus lüktetése, holott mindeközben e poétika réseiben, tömítéseiben, a szétszórt szemcsék közt, az önműködő(nek látszó) írás ritmustolulásaiban, a jellé-jelentéssé váló motívumok hátoldalán, az anyagban, a szavakban, porrá zúzva nagyon is ott vannak a félelem tünetei, jelei, hol egészen látványosan, hol rejtettebben. A próza hasonló elterelésekkel él. Az 1972-es Gogol halálának prózaversszerű, elvontabb darabjaiban még igen ritkán lehet a félelemre, szorongásra vonatkoztatható nyomokra bukkanni, a tíz évvel későbbi Virág utca 3. azonban, amely a ’70-es évek második felében készült, jóval szorosabban kötődik Újvidékhez,6 a városhoz; az énelbeszélő utazásai, térbeli mozgásai is innen indulnak, ide térnek vissza. A darabok tér– és időbeli szűkössége, referencializálhatósága ezért mintha gyakrabban adna lehetőséget a félelem érzetének azonosítására, leleplezésére, mint a vele 2016-ban párba helyezett Gogol halála vagy a verseskötet; a vakvá-

Szakolczay 1985: 158. Tolnai 2015-ben készített utószavában a Világport is Újvidékhez köti, bár ez inkább életrajzi információ, mint a versekben tetten érhető közeg: „Próbálom térben elhelyezni a könyvet, próbálom belső terét, föld- és vízrajzát, városait újraélni, porlasztott világából mint ködből előtűnő hőseit megidézni. Először is Újvidék. Ez egy újvidéki könyv. Ott íródott az épülő Szabadság híd tövében. Az erdélyi fotóslány ott látogatott meg bennünket. Ács Károly és Slobodan Tišma is arrafelé lakott a közelben.” – Tolnai 2016a: 254. 5

118

gány mentén és a szeméttelep közelségében zajló események már eleve keretezik a nyomasztó közeget. A Virág utca 3. szövegei a mindennapokat, a környék, az utca és a ház tereiben zajló magánéletet, szöszmötölést ábrázolják. A mikrokörnyezet megfigyelése, az apró részletek, nüanszok rögzítése, körbeírása adja a szövegek felszínét; a kötettel kapcsolatban a naplószerűséget szokás hangsúlyozni, ami a napi megfigyelések, események rögzítésének adódó műformája. Mindez azért fontos, mert Tolnai elbeszélőinek közelnézete, a szerzői szenzualitás előtérbe helyezése, a mikroszkopálás mintha szándékosan kerülné a rálátást, a távlatot, a dolgok és főként az elnyomás, a cenzúra, a társadalmi kérdések egészben láttatását. Ez, a bizonyára a külső események hatására formálódó, a megszólalás lehetőségét egyáltalán lehetővé tevő (próza)poétikai program a közvetlenség és a személyesség feltártságát, feltárhatóságát felkínálva kerüli, leplezi el a szorongás, a megalázottság nyílt tematizálását. A hitelesség, őszinteség, valóságosság látszatát igyekszik felkelteni a reáliák szándékolt, aprólékos túlmozgatásával, szétírásával, humoros-ironikus kiforgatásával.7 Mindez a személyes kitárulkozás, részletezés egyfelől a szűk tér-idő ellen dolgozik, másrészt jelzi, hogy a teremtett világ a szubjektív emberi méretekre, léptékekre korlátozódik, az észlelés, tapasztalás, megértés éntől induló, Tolnai egész művészetére és létviszonyulására jellemző fenomenológiai alapállására. A sokszor könnyednek tűnő közvetlenség mögött gyakran ott vannak azok a közvetett módon, utalásokkal, jelentésátvitelekkel értelmezhető vonások, melyek megmutatják a félelmet, megalázottságot, keserűséget. Azok a darabok pedig, amelyek nyíltabban beszélnek a félelemről, azok sem igen utalnak konkrét életeseményekre, inkább csak a 20. századi ember általános egzisztenciális létszorongását, félelmét artikulálhatják (mint például a Persze hogy című darab), ami a mindennapi élet fölé tornyosodik, mindenhonnan látható, mint az ecetgyár kéménye, mindenhol érezhető, szagolható, mint az ecetszag. Thomka Beáta a Világpor megjelenésekor próbálja megadni Tolnai költészetének poétikai-retorikai rendszerét, a motívumképződés lépéseit, szabályszerűségeit, ami talán túl rendszerszerűnek tűnik Tolnai antipoétikusnak minősített költői gesztusaihoz, alkotói szabadságához mérve. E költői háló felfejtésekor az elemző a jelteremtés, a tudatos szemiózis folyamatait tárja fel. A motívumok létrejöttét, a képek, szavak rendszerjellegét az ismétlődésben látja, a verseken, ciklusokon, sőt köteteken átívelő motívumok állandó elemekké, a Tolnai-alapszótár darabjaivá válnak, ám jelentésük minden újabb ismétlődéssel gazdagodik, módosul.8 E legutóbbira jellegzetes példa az ikebanasün „esete” a Persze hogy című darabban, mely az elbeszélőben gyűlő agressziót és az ehhez kapcsolódó fantáziálást, a felfoghatatlan gépezet ok-okozatok nélküli abszurditásából keletkező erőszakot a képtelen tárgy megnevezésével oldja fel: „[e]mlékszem, akkortájt egy novellát terveztem […], amelyben valaki, minden ok nélkül természetesen, arcul csapja borbélyát egy ilyen tárggyal, a borbély pedig, szinte reflexszerűen, átvágja az illető torkát; a nyomozást vezető felügyelő sokáig forgatja, méricskéli az ólompogácsába vert véres rézszögeket, míg végül felkiált: de hiszen ez egy ikebanasün!” – Tolnai 2016a: 276. 8 Thomka 1982. – Ugyanez a szöveg: A szabad ötlet poétikája felé. In: Híd 3 (1981), 305–312. 7

119

Csordás Gábor ennél összetettebben a Világport mint egyetlen hatalmas poémát tételezi, amelyet utalások bonyolult hálózata jellemez, és amelyben a jelek első fokon egymásra utalnak ugyan, de meglátása szerint érvényük nem pusztán szemiotikai, hanem ontikus is egyben,9 együttesük, felhalmozottságuk és szétszórt működtetésük összességében a világra mutat vissza. Amennyiben a versek vagy a rövidprózai darabok metafikciós eljárásaira is figyelünk, tovább erősödhet ez a benyomásunk, mivel a megszólalói vagy elbeszélői pozíciók artikulálása, a mű írásának körülményei vagy éppen-zajlása visszavezet az úgynevezett valósághoz, amelyben a műalkotás keletkezik, íródik. Ám ez a játék egyben végtelen regresszust is generál, mivel a metafikciós elemek ugyanúgy a létrejött-létrejövő műalkotás megformált, nyelv által konstruált és közvetített részei, mint a többi elem, ezért sosem lehetünk biztosak valóságosságukban, életrajziságukban. Tolnai motivikus alapkészletének némelyike a jelentések egyikeként a félelemérzetet, szorongást is magán, magában hordozza, ám vannak olyan motívumok is, amelyekhez kifejezetten ezek az érzések társíthatók. Ez utóbbiak közé tartozik a megalázás, megaláztatás kimondása, kitörése a Világpor második ciklusában a citromkopogás inkább pozitív jelentésekkel bíró motívuma és a pávarikoltás, szamárüvöltés hanghatásai közt, de ez a ciklus a karfiol és a púder, por nagyon jellegzetes képeit is egyaránt mozgatja. Nem egyszer a hangok, harsogás képei között törnek elő a néma, szégyenteli megalazás helyzetei egy sorba összesűrítve: megaláztak… telefonon, víz alatt, levegőben, felhők felett, de összegzésszerűen is: „hisz már minden pózban megaláztak”.10 A megalázás mindig váratlanul, igei közbevetésként érkezik, többes szám harmadik személyben, cselekvő alany nélkül, mely egyértelműen a megnevezhetetlen, azonosíthatatlan felső hatalomra utal, s ennek a megalázásnak a megszólaló tehetetlen elszenvedője, viselője. De nem csak a púder agyar-ék ciklus él ilyen nyilvánvaló kimondással: a későbbiekben is felbukkannak a „felzabáltak” vagy „karhatalom” kifejezések, majd a Nullás liszt-ciklus hosszabb verseiben találhatók nyíltabb utalások, ahol szintén a más jellegű motívumok sűrűjéből törnek elő a rettenet, szégyenkezés (Félálomban), félelem sorai és félsorai, mintegy visszafojthatatlan, elhallgathatatlan kitüremkedésekként, és amelyeket nem egyszer a kitörés, kimondás után a vers sodra rögtön, újra, be is temet. Mivel Tolnai asszociatív, a hanghatások, hangsorok, ritmusok automatizmusaira „hagyatkozó” versei nem élnek a grammatikailag, logikailag kifejtett szövegszervezés, a hétköznapi értelemben vett gondolatmenet eszközeivel, ezért e motívumok váratlan előtörésekor a félelem, szégyen konkrét oka, irányultsága sok esetben nem azonosítható, nem köthető egyszerű, kézenfekvő módon a korábban elhangzottakhoz, így ezek jobbára általános, az élet, a lét egészére utaló és/vagy kiterjeszthető érzéseknek, tapasztalatoknak tűnnek. A Porlandó című szabad as�9

Csordás 1981: 83. Tolnai 2016a: 54.

120

szociációs, a nyelvi automatizmus hatását keltő költemény például jól érzékelteti Tolnai eljárását, hogy miként bontják fel az állatvilágot ábrázoló, néhány sorban jelenetszerűvé összeálló halálesetet a más képzeteket mozgató sorok: „tengerifű CIKCAKK-vatta / ez már a második nőstény / az elsőbe beleszorult a tojás / a zentai veréb mellé temettük / a gutaütötte barackfa alá / apám névnapja köménymagos kifli őz / pereg a kagylóban az ausztrál ősz / itt olvas folyik a rendőrgyilkosok pere / íme a hatvanas és hetvenes évek belseje / kissé másképpen képzeltük el / tengerifű CIKCAKK-vatta”11. Míg a Világporban a megalázás, megszégyenítés összességében a porhoz, a tárgy, a forma széthullásához, a nullás liszthez köthető, a Virág utca 3.-ban a rácsok közé szorulás, vergődés képei, az agresszió és a verés nyíltabb formában jelennek meg. A Világporban a por alá söpört megaláztatás, a csak résekben villanó félelemérzet ezért egyrészt jóval általánosabb jelentéseket hordoz, a generalizált létszorongáshoz, a semmi sodrához, a hiány esztétikájához egyaránt köthető, másfelől a félelem is részévé válik a Porkupec tevékenységének, azaz az általános porlasztás, porral hintés, por alá temetés, az elszórás, elveszejtés költői programjának, a mindent – a hétköznapit, valóságost – verssé, porrá dolgozás esztétikájának: „liszttel hintjük a tetthelyet”12. A szemiózis, a jelteremtés és a jelentések eljelentéstelenítése, eljelentéktelenítése mint ellentétes irányú erőkarok, illetve a befelé, a vers, a poézis működtetése felé és a kifelé, a referencializálható jelentések felé ható erők egyaránt működnek a versekben, épp ezért lehet bármely pillanatban omlásveszélyre számítani, ugyanakkor ezek az ellentétes mozgások tartják fent a szövegek feszültségét. Ez esetben az önelvesztés, öneltemetés („be is temet tán / a láthatatlan púder”13) az öngyilkosság utalásrendjével („használt fogvájóba / dőlni / hősként / magunkra borítani sót és paprikát”14) feszül szembe a tárgyak, dolgok, jelentések semmivé fosztásából, a forma széthullásából, az anyag alak, tárgy nélküli jelenlétéből fakadó, a hiányra, semmire utaló,15 folyton változó, a világot és a verset végletes és csonka metonímiává morzsoló szemcsemagány: „nagy ólom / morzsolódom”.16 Ebben az értelmezési keretben a félelemre, szorongásra vonatkoztatható többi motívum is hasonlóképpen kettős mozgásban, funkcióban érthető és kezelhető. Ilyen lehet az öngyilkosság, mely egyrészt az ólom motívumában,17 ami a nyomdai Tolnai 2016a: 212. Tolnai 2016a: 171. 13 Tolnai 2016a: 170. 14 Tolnai 2016a: 172. 15 „durranások fel-felhangzanak / a semmi néha átüti önnön hangfalát” – változatok egy Szenteleky-sorra, Tolnai 2016a: 235. 16 Tolnai 2016a: 94. 17 „karfiol közepében / mint agyba lőtt golyó / az ének-ón” (Tolnai 2016a: 36.); „majd ha a karbidégő-forma / golyó / átüti a vajszívű karnagyot / akkor jön / fagyöngyszín ruhában / a karhatalom / ha nem jön annál jobb / függjön össze / összefügg / függsz” (Tolnai 2016a: 99.); „ki ólom andalog / az agy / szürke zónáiban” (Tolnai 2016a: 140.); „a cirkusz nem / már csak az ólom romantikus / belülről is” (Tolnai 2016a: 143.). 11

121

jelentéskör mellett lőszert helyettesítő metonímiaként és a porral, púderrel szembeállítható létsúlyként is értelmezhető, másrészt az akasztás, mely az önfelfüggesztés változatos hurkaiban, képeiben – mandzsettagomb, selyemharisnya, kék zsinór 18 – tűnik fel, leginkább a Celebesz Celebesz nélkül ciklusban. Hasonló módon köthető a hús, a csont, a vér motívuma testrészként, emberi vagy állati szervként és anyagként egyaránt a félelemhez, veszélyérzethez, szorongáshoz. A hús, bőr, vér darabolásához, nyerssé, láthatóvá tételéhez a vágás, szúrás, tépés erős gesztusai és gyakran abszurd, az avantgárdra jellemző szenvtelenséggel kezelt látványai, képei társulnak, emellett pedig a csont (csontpor, csontgolyó, csontfűrész) fehér porrá őrlése mutatkozik visszatérő motívumnak a Világporban. Az élő anyag roncsolása, halottá tétele, a csont porrá zúzása számos, az emberi létezést, emberélet jelentőségét, súlyát-súlytalanságát értelmező jelentés felé indítható el; a sokszor meghökkentő, erős látványok, képzetek mindenképpen fenyegetőnek, félelmetesnek tűnnek akár általában a létre, akár az elnyomó hatalomra, akár az egyes emberre, akár a versre mint az eleven élet (élet nélküli) (vers) anyaggá tételére vonatkoztatjuk ezeket. A csont(por) folyamatos jelenléte mellett a létezés több szintjével is érintkező „állati”, hús-nyúzás motívumkör a versekben is feltűnik,19 akár az énre vonatkoztatva is: „szép önmagad kísérleti / állatkájáva lenni / kísérleti önmagad / állatjává / szép vadállatjává lenni”.20 De még inkább megjelenik a Virág utca 3.-ban, gyakran az állatok mindennapos, jelentéktelennek tűnő történeteiben. Az agresszió, elpusztítás, kelepcehelyzet, beszorultság, kiszolgáltatottság helyzetei már csak az elbeszélőhöz való közelségük miatt is egyértelműen vonatkoztathatók emberi helyzetekre, állapotokra is21 – ezeket a párhuzamokat sokszor maga a szerző húzza meg. A kerítés réseiben fennakadó pulykák lila nyakának látványa, a látszólag boldog és szertelen, ám folyton vérző, a világot szerte vérpecsételő dog víziószerűvé növesztett filmkockája,22 a macs„csupán azt kérdik néha magukban / ugyan miképpen végzi majd / sejtik-e kérdem néha szintén magamban / sejtik-e hogy egy selyemharisnyán / nem / nem sejtik / sejtik-e hogy egy mandzsettagombon / nem / nem sejtik hogy majd egy mandzsettagombra fogja /felakasztani enmagát / nem / hiszen nincs is mandzsettagombja / jóllehet szeretett volna egyet” (Tolnai 2016a: 149.), „a végén már elég / egy jól összesodort selyemharisnya / ökröt is elbírna / jóllehet közelgő öngyilkosságom / említésre sem méltó” (Tolnai 2016a: 150.), „hallom hattyútrappodat / szedem a cókmókot / egyik harisnyád a fejemre / húzom / öngyilkosság betörője / másik harisnyád nyakamra / kötöm” (Tolnai 2016a: 151.); „haris / lóg / a harisnyán / lám-lám / kitűnő tornász-nyújtó / a porolóállvány / bőbeszédűen szűkszavú volt súgják / szűkszavúan bőbeszédű olykor / most némán zajos / zajosan néma / e formátlan száj / halott” (Tolnai 2016a: 152–153.). A kék műanyaggal bevont zsinór a Virág utca 3. Film című szövegében lóg a diófáról: „E kék, angyali zsinór Veličković gyilkos hurkainak ellenpólusa. Erre nem akaszthatnak senkit, erre legfeljebb egy angyal akaszthatná fel magát, ha az angyalok egyáltalán öngyilkosok szoktak lenni…” (Tolnai 2016b: 261.) 19 Pl. „levágnak majd / mint a gyerekkor rózsaszín disznait” (Tolnai 2016a: 175.); Az még nem a halál című versben a nyúl lenyúzása történik meg (Tolnai 2016a: 191.). 20 Tolnai 2016b: 85. 21 „A képzettársítás-módszer jobb híján etikainak nevezett típusa ugyanis egy-egy tárgy, természet-elem vagy élőlény képzetéhez igen gyakran ránt, vonz egy-egy embersors-képzetet is, teljes azonosulást teremtvén ily módon a puszta vizuális objektum – a képi látvány – és a morális szubjektum között.” – Bosnyák 1981: 341. 22 „Kutyám mindjobban vérző, spriccelő farka. Az első vérszeplők a fehér bútoron, kislányom és Kiti arcán, a szobanövények nagy levelein, a könyvek gerincén, a porcelán Buddhán, a hófehér pintyőkén. Mintha golyótalálat érné, egy nagyobb csöpp Bem homlokán. Ki titokban, ki idegesen tiltakozva törli le, maszatolja el őket. Menekülnének, de már késő, félnek, ha mozdulnak, torkuknak ugrik a veszett fekete állat. Vérpettyek, foltok a képen, a fehér dogon. Csurom vér már a szoba, az egész Virág utca 3. Pánik. Akárha egy nagy vérengzés, öldöklés színhelyén lennénk.” – Film, Tolnai 2016b: 268. 18

122

kakoponya a bokor alatt, az egerekkel való mindennapos küzdelem az egérfogópatkányfogó intertextusainak megmozgatásával,23 s mindezek kapcsán a dög és a rút esztétikájának játékba hozása mind a félelem témájához rendelhetők. Továbbá nem szabad megfeledkezni a kérdéskör kapcsán a míniumról mint vérpótlékról, vért helyettesítő anyagról sem mint a Tolnai-életmű visszatérő mérgező ólomásványáról, az amorf porból készített festékről és vörös színéről. Ennél is nyilvánvalóbban a megalázás és a verés motívuma fejezi ki a korabeli Újvidék politikai-társadalmi közegét, hangulatát. A Virág utca 3. sokféle témájának, árnyalatának csak az egyike a nyílt agresszió, a bántalmazás, és kötetbeli aránya is mérsékelt – talán épp ezért követel figyelmet az egyébként más karakterű történetekből időnként előtörő erőszak vagy a néhány, verést tematizáló írás. Az ütlegben, a verésben nem egyszer az a hátborzongató, hogy nem lehet tudni, ki és miért adja, teszi. „Valaki nyakon sózott egy kocsisgyertyával”, hangzik el a Lehetséges című darabban. S mivel az ütés származására, okozójára és okára nem talál magyarázatot, az elbeszélő elbizonytalanodik az eset megtörténtében is, végkövetkeztetésként magához rendeli a bántalmazást: „Vagy lehetséges, hogy én verem, ütlegelem magam? Igen, lehetséges, hogyne volna lehetséges, vigasztalom magam.”24 S bár ennek az írásnak a hangvétele kedélyes, humoros, nem egyszer merül fel Tolnainál is a bűntelen bűnösség 20. századi alkotókra jellemző gondolatköre az egzisztenciális szorongás, társadalmi elveszettség, elidegenedés felfoghatatlanságának, negatív tapasztalatának „konklúziójaként”. A verés, nyílt agresszió, nyilvános megalázás abszurditását a kötetzáró, a többi íráson méreténél fogva is túlnövő Színház-novella hangsúlyozza. Miután az elbeszélő megadja az eset időpontját (1979. július 23.), amit élete különös mélypontjaként lát, a verést mégis pozitívan éli meg, mivel a verés révén felszínre buktathatóvá és megélhetővé válik a félelem, a bűn és a bűntudat manifesztálódik az őrült nő értelmetlen ütlegelésének szégyenteljes szituációjában: „jólesett, hogy megvertek, és leköpdöstek – DÉ előtt nyilvánosan. Mintha csak feloldoztak volna, fel valami alól – tulajdonképpen minden alól, amit gyerekkorom óta csináltam, mivel hát gyerekkoromban vertek meg utoljára”. 25 A teljes elveszettség állapotával, az erős vízsugarakkal „agyonlőtt” értelmiségiek, a „két meghatározhatatlan, zöld képű figura” 26 kimerevítésével emelkedik a novella zárlata általános létállapottá.

„Szóval most már tényleg komolyan kellene irtanom az egereket: hetente új mérget keverni, ciklámenlabdacsokkal árasztani el, mintegy mennyei golyózás terrénumává varázsolni a padlásokat, egérfogókat helyezni el, lábasokat pöckölni fél dióval.” – Ha véres a koncert, Tolnai 2016b: 291. 24 Tolnai 2016b: 238. 25 Tolnai 2016b: 344. 26 Tolnai 2016b: 346. 23

123

HIVATKOZOTT IRODALOM Bosnyák 1981 Bosnyák István: Világporos-a-kalapom-úgy-tudják-hogy-abban-lakom avagy vidám kis újévi ellen-ESZ-ZÉ-skandallum a VILÁGPOR béke-poraira. In: Híd 3 (1981), 328–352. Csordás 1981 Csordás Gábor: Tolnai Ottó: Világpor. In: Forrás 4 (1981), 82–84. Szakolczay 1985 Szakolczay Lajos: Tolnai Ottó: Virág utca 3. In: Kortárs 7 (1985), 57–160. Thomka 1982 Thomka Beáta: Tolnai Ottó: Világpor. In: Kortárs 7 (1982), 1158–1162. Thomka 1994 Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Pozsony: Kalligram, 1994. Tolnai 2016a Tolnai Ottó: Világpor. Budapest: Jelenkor, 2016. Tolnai 2016b Tolnai Ottó: Gogol halála; Virág utca 3. Budapest: Jelenkor, 2016.

124

GAZSÓ HARGITA

Az ötlettől a megvalósulásig Juhász Erzsébet szövegei az Új Symposionban, valamint hagyatékának tükrében

Juhász Erzsébet író, kritikus, irodalomtörténész (1947–1998) halála után hagyatéka topolyai közgyűjteményekbe került. A hagyaték egy része arról tanúskodik, hogyan jut el Juhász Erzsébet az ötlettől a megvalósulásig, hogyan és mibe jegyzetel, ezekből mennyit emel be a valós, elkészült Új Symposionban megjelent szövegeibe, milyen tematikájú szövegekről van szó. A gyűjtemény része Juhász Erzsébet levélhagyatéka is. Ezen gyűjtemény nem tanúskodik arról, hogyan születnek a témaötletei az Új Symposion-beli szövegei hez, hiszen nincs számottevő fizikai távolság a főszerkesztő, a szerkesztőség és a munkatársak között, így nem szorulnak levelezésre. Kronológia szerint haladok a Juhász Erzsébet-i Új Symposion-beli világban, és a megfelelő szöveghelyeknél, amelyeknél találtam kompetens kéziratot a hagyaték ban, kitérek a szöveg elkészülte előtti, azaz a kéziratok konzekvenciáinak levonására. Juhász Erzsébet Hegedés a homlokon című novellája 1967-ben jelenik meg az Új Symposionban. 20 éves ekkor. Az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére jár. 1966 végén még Kanadába küldi a leveleket Csernik Attilának, majd 1967-ben már Jugoszláviába írja szerelmes leveleit az itt katonáskodó későbbi férjének. Ebben az időszakban születik az említett novella is. Egy érzéki, húsos ajkú apáról szól a megjelent szöveg, aki imádja a nőket. „Mindenekelőtt tetszett az apám, barna bőrével, hosszú lobogó barna hajával, tüzes szemével.”1 Egy visszaemlékezésről ír az elbeszélő, az örökségről, apáink és anyáink örökségéről, a gyökerekhez való visszatalálásról. A novellába beszüremkednek Juhász Erzsébet fiatalkori szófordulatai, melyek leveleiből ismertek: „…mert szörnyű alacsonyan lógott…”, „…elmentünk egy hülye kis cukrászdába…”, „[V]olt ott még egy nagy hülye szőnyeg…”.2 Később ezek a szófeleslegek kivesznek szövegeiből. Juhász Erzsébet elbeszélője visszaemlékezik az apjával töltött időszakra a vad hegyekben, ahol ő maga is még fiú volt. Azután anyja mellett – visszatérve a falujába – fiatal lánnyá változik. A szétszakadt családból az elbeszélő azt a felet választja, akihez a családi vonáson túli, erősebb szál köti: egy anyjával közös heg a homlokán. Innen ered a cím. A novellához az út és utasa szimbólumát választja a grafikai szerkesztő, Maurits Ferenc. A vándorlásban egymást segítő, egymást hívó gesztusokról árulkodik a kerékpárost és utasát ábrázoló grafika. 1970-ben jelenik meg Beckett drámáiról, figuráiról szóló tanulmánya Tett helyett játék (Beckett drámáiról) címmel. Ebben az időszakban már a diplomadolgozatát készíti és az Újvidéki Televízióban dolgozik Juhász Erzsébet. A tanulmány erénye, hogy terjedelmes világirodalmi olvasmányélményt mozgat, filozófiai utalásokkal tűzdelt. 1974-ben, négy év múlva megjelenik a Beckett-drámákról szóló újabb szövegrész immáron bővített kiadásban.3 Juhász 1967: 7. Juhász 1967: 8. 3 Juhász 1970; Juhász 1974b. 1

127

Egy 1972-es, filozófiai ihletettségű tanulmányát a grafikus, Szombathy Bálint hosszúvers-tördelésűvé szedi, a lap közepére súlyozva a sorokat. Egy kierkegaard-i feltevésen alapul, miszerint „[m]it ér, ha megtalálom az úgynevezett objektív valóságot, mikor annak az én életem számára semmi mélyebb jelentése sincs?”4 Hogyan válhat itt-létté a sematikus tartalmat vesztett világ, hogyan lehet megragadni az itt-létet? Erre keresi a választ Juhász Erzsébet. Vagy-vagy című munkájában írja Kierkegaard, hogy ha lehetne egyet kívánni, az a szem lenne, amely „örök fiatalsággal pillantja meg mindenütt a lehetőséget”. Juhász Erzsébet ezen szövegében több esetben inkább átmeséli az olvasmányélményeit. Azt a következtetést vonja le, hogy nem rációval, hanem szenvedéllyel kell a világot feltárni. A későbbi, oldalankénti két szövegtömb úgy fut végig, mint Kierkegaard autentikus léte és a tartalmatlan élet közötti választás lehetősége. 1972-ben jelenik meg A hiperboreusoknál című tanulmány Miloš Crnjanski prózájáról. Juhász Erzsébet előszeretettel foglalkozik a jugoszláv irodalom köteteivel az Új Symposion oldalain belül is. Az egy helyben maradás, illetve a vándorlás problematikáját vizsgálja. Az egy helyben maradás helyett az utat választva a főhős a saját sorsával száll szembe. Az abszurdumot példázza Juhász Erzsébet nemcsak a hiábavaló vándorlások motívumán, hanem a boldogtalan szerelem tematikáján keresztül is. A magány, a határhelyzetek, a kibogozhatatlan kusza valóság, „az idő és a tér örökös száműzöttjeiként” aposztrofált motívumok, Juhász Erzsébet munkásságának motívumai kerülnek a Crnjanski-regények elemzésekor előtérbe. A hiperboreusok földje a boldogulás képtelen lehetőségét jelöli.5 Az Új Symposionban publikált szöveg kézirata megtalálható a Juhász Erzsébet-hagyatékban (1. kép). Az írógéppel készült többoldalas anyag lektoráláson esik át, a grafikai szerkesztő is ráírja a nyomdai tudnivalókat. Juhász Erzsébet egy rövid bevezetőt ír kézzel a szöveg elé. Miloš Crnjanski születésének 100. évfordulóján olvassa fel a rádióban ezt a szöveget, tehát 1993-ban. Az 1972. évi Új Symposion-beli megjelenés óta ott van kéziratai között az írógéppel készített verzió, és csak huszonegy év után veszi elő a rádiós felkérésre. Ivo Andrić prózájából a száműzöttséget, az önmegvalósítás nélküli hősöket emeli ki Juhász Erzsébet 1973-ban.6 Nemcsak az andrići világot hozza mozgásba, hanem világirodalmi szövegekkel tesz összehasonlítást, filozófiai munkák eredményeit, megismeréseit emeli be ismét az elemzett prózavilágokba. A hagyatékban egy jegyzetfüzet található – ez a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum Újvidéki Orfeuszok című kiállításában is megtekinthető volt –, amely ANDRIĆ felirattal jelzi a témát (2. kép). A lejegyzetelt idézetek tanúsága szerint Juhász Erzsébet szerbül és magyarul is olvassa Andrićot. Jó példa a végleges szöveg megszületésére ez a jegyzetfüzet. Juhász 1972a: 259. Juhász 1972b. 6 Juhász 1973: 629–634.

128

1. kép: Juhász Erzsébet kézirata Miloš Crnjanski prózájáról Topolya Község Múzeumának gyűjteményéből. (A szerző felvétele.)

129

2. kép: Ivo Andrić szövegeinek olvasásakor használt jegyzetfüzet Topolya Község Múzeumának gyűjteményéből. (A szerző felvétele.)

Juhász Erzsébet végigveszi, olvassa az elérhető Andrić-szövegeket, azután jegyzetelni kezdi az elolvasottakat. A végén, pár fogalmi tisztázás után, megszületik a huszonnyolc oldalas szöveg, amelyből aztán kisebb rövidítés árán készül el az Új Symposion-beli változat. Marko Ristić Mérték nélkül könyve lemond a mindennapi valóság ábrázolásáról a Juhász Erzsébet-i értelmezésben, Meša Selimović Dervis című regényét pedig jórészt szavak halmazának tartja. Nemcsak Meša Selimović Dervis regényéről ír, hanem Zdravko Velimirović A dervis és a halál című filmjéről is, amely a regény motívumai alapján készült. „Olvashatatlannak” tartja a filmet, csak lineáris témaábrázolásnak.7 Gion Nándor írói módszeréről is értekezik 1974-ben.8 Ugyanebben az évben Vladeta Jerotić pszichoterapeuta szövegét Juhász Erzsébet fordításában közli az Új Symposion. Jerotić sokat foglalkozik a betegség, és azon belül is a pszichikai 7 8

Juhász 1974c: 1494. Juhász 1974a: 1247–1251.

130

betegségek, neurózisok, valamint a művészi alkotás összefüggésével. Juhász Erzsébet korai levelei is – gimnáziumi, egyetemi évei alatt íródtak – tükröznek egyfajta ideggyengeséget, innen valószínűsíthető a Jerotić-szöveghez való vonzódás. A pszichoanalízis és a mítosz című Vladeta Jerotić-szövegben a neurotikusok gyógyítása merül fel egy ősi séma alapján, mely szerint az ősállapotba, a lélek „feltételezett preegzisztenciális állapotába” kell törekedni. Talán ez a folyamat figyelhető meg a három évvel később, 1977-ben publikált Emigránsokban is, amelyben a haldokló Éva gondolatai elvezetnek a gyermekkorba.9 A Jegyzetek prózához című Juhász Erzsébet-szöveg 1974-ből Boško Ivkov kötetét elemzi, a műfaji vonások keveredését kutatja, azt, hogy a szöveg elő tud-e állítani egy magasabb egységet. Ebben az 1974. évi számban egyébként több helyütt is előfordulnak Csernik Attila grafikái, az aláírásból ez olvasható ki: JUHÁSZ – CSERNIK 73. Vicsek Károly Parlag című filmjéről ír kritikát10, amely film Deák Ferenc Parlag című szövegén alapul. 1975-ben – az elmúlt publikációs időszak kritika- és fordításszövegei után – ismét próza következik, Leírás-gyakorlatok címmel11, mellyel egy időben Juhász Erzsébet 1975 tavaszán megkapja a Sinkó Ervin Irodalmi Díjat éppen a sokoldalú irodalmi munkásságáért. Már az Új Symposionon belül is látható sokrétűsége: tanulmányokat, esszéket ír nemcsak világirodalmi témákról, hanem a magyar irodalomról, a jugoszláv irodalom kiemelkedőbb íróiról, kortársakról, kritikákat jelentet meg a vizuális művészetekről (televízió, film, képzőművészet). A levélhagyatékában több helyütt is felmerül a Sinkó-díjára való reflektálás. Nemcsak irodalomtörténészek gratulálnak neki, hanem a magyarországi televíziós szakma képviselői is, kiemelve tévéelméleti és filmkritikai írásait. 1975-ben egy új műfajban mutatkozik be Juhász Erzsébet az eddigi Új Symposionbeli publikációkhoz képest: egy Krleža-szövegekkel foglalkozó Stanko Lasić-kötetről ír rövid ismertetőt.12 Több tanulmányában is foglalkozik Juhász Erzsébet az irodalom kérdésével, műfajokkal, az irodalom fogalmával. Fontos számára az irodalom elméletének tanulmányozása, megértése, ezért közöl folyamatosan esszészerű írásokat az irodalom alkotóelemeinek összefüggésrendszeréről. Külön írás születik a kritika mibenlétéről, belső törvényeiről, objektivitás-szubjektivitás párharcáról. Kíváncsi arra is, a kritika hogyan nyúl az irodalomhoz, hogyan tárja fel a bonyolult összefüggéseket. 1975-ben már tagja az Új Symposion szerkesztőségi gárdájának. Ettől az évtől lesz az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék könyvtárosa is.

Juhász 1977b; Juhász 1977c; Juhász 1977d Juhász 1974d: 1549. 11 Juhász 1975a: 72–74. 12 Juhász 1975b: 170.

131

1977-ben az irodalomtudomány magiszterévé válik Kosztolányi Dezső regényei című munkájával. Egy évvel korábban, 1976-ban jelenik meg az Új Symposionban ebből a dolgozatból Negatívban hagyott látomás a világról. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő címmel készült tanulmány. 13 Juhász Erzsébet levélhagyatékának tanúsága szerint Ilia Mihály az 1984. április 20-án írt levelében érdeklődik Kosztolányi-dolgozatáról. 1985-ben, az Ilia Mihálynak címzett levelében ekképpen vall a dolgozatról Juhász Erzsébet betűhív közlésben: „Több mindent is illett volna már rég megírnom. Nagyon meglepett és persze jól is esett, hogy Kosztolányi-dolgozatom felől érdeklődött. Olyan kudarcaim fűződnek e dolgozathoz, hogy csak néhány héttel ezelőtt szántam rá magam (kb. nyolc év után először), hogy újra kézbe vegyem és elolvassam. Ez is Dévavári Zoltán rendkívül agilis szerkesztői rábeszélésének köszönhető. Az ő rábeszélésére ugyanis elküldtem az Üzenetnek a dolgozat Aranysárkány-ról szóló részét. A február–márciusi (1985) jubileumi Kosztolányi-számban fog majd megjelenni. A Néró az Új Symposion 1976-os évfolyamában látott napvilágot (sajnos nem találom most a saját, hevenyészve összeállított bibliográfiámat, és így nem tudok ennél pontosabb adatokkal szolgálni, de az évszám pontos.) A Pacsirtáról szóló rész szintén az Új Symposionban jelent meg, emlékezetem szerint 1977 elején…”.14 A levélben említett, Kosztolányi Dezső Pacsirta című kötetéről szóló tanulmányrész az Új Symposion 1977-es első számában jelent meg.15 Az Emigránsok című, sorozatban megjelent írásaiban szerepel egy, a Juhász Erzsébet munkásságára is kiterjeszthető kulcsmondat: „Soha sem múltjának konkrét eseményei érdekelték, hanem az, ami számára összefüggővé, újraélhetővé teszi az időt, azt, amelyet sikerült megőriznie az életéből, visszafognia valahogy, mielőtt visszanemesedve önmaga kristálytiszta lényegévé – nyoma veszett volna”.16 1977-ben publikálja a sorozatot az Új Symposion, benne már egy kiforrottabb Juhász Erzsébet-i hang szólal meg. A főhős apa képében Juhász Erzsébet édesapjára lehet ismerni, akinek valóban üzlete volt Topolyán: „a semmiből kezdtem”, állapítja meg a főhős. Juhász Erzsébet leendő férjével, Csernik Attilával való levelezéséből kiderül, hogy az író apjának, mint ahogyan az a szövegben is megjelenik, nagy, szúrós tekintetű fekete szeme és „átlagon felüli beszédkészsége volt”. A szövegbeli anya képe is hasonlít a levelekből megismert anya vonásaira: „Kislányossá szelídült tekintete Juhász 1976: 293–300. Újvidék, 1985. február 6. – a levél Ilia Mihály magángyűjteményében található 15 Juhász 1977a: 20–27. 16 Juhász 1977c: 304. 13

132

3. kép: Hankiss Ágnes kötetének olvasásakor használt jegyzetfüzet Topolya Község Múzeumának gyűjteményéből. (A szerző felvétele.)

elárulta, a maga élete végéig megőrzött gyerekességével képes volt valóságos létezésének ebben a szünetében elképzelni egy másik életet, egy szebbet és tágasabbat, amelyben talán valóban felnőtté növekedhetett volna”.17 Az Emigránsok 3. részében topográfiailag topolyai helyszínen járunk egy szintén 1977-es írásban. Juhász Erzsébet lírai jellemrajzokat ad a szereplőkről; a szülés, születés, a halál, a magányosság és az elzárkózás kulcsmozzanatait ragadja meg hét sorozaton belül, a történet linearitását nem veszi figyelembe. A sorozat érdekessége, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben található Új Symposion-számok némelyikét Jung Károly adta az intézetnek, éppen azokat, amelyek jelen tanulmány írásához lettek felhasználva, és az Emigránsok szövegének több oldalán is bejegyzések, útmutatók, megjegyzések találhatók a publikációról Jung Károly tollából. 1978-ban Az irodalmi dimenzióról értekezik Juhász Erzsébet: többször nyúl elméleti szövegek, fogalmak elemzéséhez, kibontásához. A próza a világról való számadás, a lét irodalmi dimenzióban való definiálásaként jelenik meg. Szemléletében az esztétikailag megszervezetten közölt tartalmak befogadása az irodalmi

133

Juhász 1977c: 304.

dimenzió; a látás, az érzékelés és a „vetkőztetés” képessége segít minket az irodalmi dimenzióban való léthez.18 Az írót felfokozott „létezési érzékenység”-űként jellemzi, véleménye szerint az „esztétikailag magas szintű művek általában több éves, ha nem évtizedes késéssel találnak értő olvasókra”.19 Mindazon alkotásokat, melyek az irodalom dimenzióján túl esnek, egyszerűen csak mellébeszélésnek tekinti; például azon prózákat, amelyben az „emberi lét egyetemes tartalmait” kívánják ábrázolni a lét egy vetületének megragadása helyett.20 Sok idézetet használ Juhász Erzsébet szövegeiben, de az Új Symposionban megjelent tanulmányaiban ritkán oldja fel őket, ritkán jelzi az idézetek forrásait Hankiss Ágnes kötetéről, A bizalom anatómiájáról is értekezik 1979-ben.21 Egy jegyzetfüzetet választ ki az idézetek, gondolatok lejegyzésére, a füzet másik felében pedig Heller Ágnes Az érzelmek elmélete című kötetének jegyzetelése történik. Nem meglepő, hogy e két témát hasonló érdeklődéssel kezeli Juhász Erzsébet, és valószínűleg egymást követően olvassa el őket (3. kép). (Ezen kézirat is szerepelt az Újvidéki Orfeuszok-kiállításon.) Az 1979-es képregényszámban az öngyilkosság témáját mint az önelpusztítást dolgozza fel egy Hódi Sándor-szöveg kapcsán Juhász Erzsébet.22 Konzekvenciaként vonja le az önmagunk és mások létezésére irányuló érzékenységünk fejlesztését. A szám grafikai szerkesztője, Maurits Ferenc egy ijesztő képregényelemet helyez el az írás elé, mintegy jelezve a szöveg tartalmát. Topolya Község Múzeumában található az a jegyzetfüzet, amelyet az idézett szöveg olvasása közben használt Juhász Erzsébet. A füzet a patológiás betegségekkel foglalkozó kötetek jegyzeteit tartalmazza, többek között a „Köztetek lettem én bolond…” című, József Attila utolsó éveivel foglalkozó tanulmánykötet kijegyzett mondatai, valamint A „meghívott” halál című Hódi Sándor-kötet olvasásakor készült jegyzetek szerepelnek benne (ezen utóbbi jegyzetekből jelenik meg ismertető az Új Symposionban). Juhász Erzsébet idézeteket ír ki, itt még nem szerepelnek az asszociációi, nincs piszkozat, csak átmásolt szöveg. Csak néhány idézetnél – többszöri újraolvasás után – dönti el, melyik szerepeljen a szövegben, és azt id., tehát idézet jelzéssel jegyzi. Annak ellenére, hogy hosszú citátumokkal tűzdelt a jegyzetfüzet, csupán egy rövid szöveg születik könyvismertetőként. Pontosság, precízség – ezen fogalmak jelzik a fiatal Juhász Erzsébet tanulmányírói magatartását mind a megjelent szövegekben, mind az azt megelőző felkészülési stádiumban. Minden fiatal irodalomtörténésznek útmutató lehet ez az életmű.

Juhász 1978: 110. Juhász 1978: 110. 20 Juhász 1978: 110. 21 Juhász 1979a. 22 Juhász 1979b. 18

134

HIVATKOZOTT IRODALOM Juhász Erzsébet-hagyaték, Topolya Község Múzeuma Új Symposion, 1967–1979. Juhász 1967 Juhász Erzsébet: Hegedés a homlokon. In: Új Symposion 31–32 (1967), 7–8. Juhász 1970 Juhász Erzsébet: Tett helyett játék (Beckett drámáiról). In: Új Symposion 68 (1970), 25–28. Juhász 1972a Juhász Erzsébet: Ittlét: börtön-lét. In: Új Symposion 85 (1972), 259–265. Juhász 1972b Juhász Erzsébet: A hiperboreusoknál. Miloš Crnjanski prózájáról. In: Új Symposion 92 (1972), 529–533. Juhász 1973 Juhász Erzsébet: Ivo Andrić prózájáról. In: Új Symposion 94 (1973), 629–634. Juhász 1974a Juhász Erzsébet: Szökevény valóság. Gion Nándor prózájáról. In: Új Symposion 108 (1974), 1247–1251. Juhász 1974b Juhász Erzsébet: Másodlagos jelentések és a létélmény. In: Új Symposion 109 (1974), 1280–1290. Juhász 1974c Juhász Erzsébet: Jegyzetek egy „olvashatatlan” filmről. In: Új Symposion 114 (1974), 1494. Juhász 1974d Juhász Erzsébet: A Parlag motívumairól. In: Új Symposion 116 (1974), 1549. Juhász 1975a Juhász Erzsébet: Leírás-gyakorlatok. In: Új Symposion 119 (1975), 72–74.

Juhász 1975b Juhász Erzsébet: A modern regény poétikája. Stanko Lasić: Struktura Krležinih »Zastava«. Liber, Zagreb, 1974. In: Új Symposion 121 (1975), 170. Juhász 1976 Juhász Erzsébet: Negatívban hagyott látomás a világról. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regényéről. In: Új Symposion 137 (1976), 293–300. Juhász 1977a Juhász Erzsébet: Pacsirta. In: Új Symposion 141 (1977), 20–27. Juhász 1977b Juhász Erzsébet: Emigránsok (1.). In: Új Symposion 144 (1977), 141–145. Juhász 1977c Juhász Erzsébet: Emigránsok (2.). In: Új Symposion 145 (1977), 304–308. Juhász 1977d Juhász Erzsébet: Emigránsok (3.). In: Új Symposion 146 (1977), 346–349. Juhász 1978 Juhász Erzsébet: Az irodalmi dimenzióról. In: Új Symposion 154–155 (1978), 109–111. Juhász 1979a Juhász Erzsébet: Hankiss Ágnes tanulmányairól. Hankiss Ágnes: A bizalom anatómiája. Budapest, Magvető, 1978. In: Új Symposion 165 (1979), 50–51. Juhász 1979b Juhász Erzsébet: Hamis tudatformák ellen – tudományosan. In: Új Symposion, 173 (1979), 333–334.

136

Csányi Erzsébet

Szellemi együtthatók Egy épület, egy tribün – több nyelv, több folyóirat

Munkám célja annak feltárása, hogy mennyire volt szoros a kapcsolat egy többnyelvű művelődési központ, az Ifjúsági Tribün és egy folyóirat, a magyar nyelvű Új Symposion között. A kérdés annál inkább is jogos, mert a folyóiratnak hat évig maga a Tribün volt a kiadója. Az Új Symposion szerb testvérlapjának mondható Polja (Mezők) a Tribün kiadásában jelent meg és jelenik meg a mai napig. Helyzetkép Először a korabeli általános helyzettel foglalkozom röviden, majd a Tribün műsorainak általam készített magyar repertoárja1 alapján kiemelem az Új Symposion szerkesztőségének, munkatársainak tribünös fellépéseit – érzékeltetve a Tribün és a folyóirat munkatársai közti szoros kapcsolatot és a nemzedéki-szemléletbeli változásokat. Az Ifjúsági Tribün a jugoszláv avantgárd és neoavantgárd művészeti törekvéseket, a konceptualizmust támogatta, vonzotta be rendezvényeire. Az Új Symposion szintén ezeknek a szellemi törekvéseknek az égisze alatt működött, megteremtve egy strukturalista-posztstrukturalista irdodalomszemléletet a vajdasági magyar irodalomban. Magának az Ifjúsági Tribünnek a története 1954-ben indult, s a Polja már egy év múlva, 1955-ben megjelent, míg az Új Symposion csak 10 évvel később, 1965-ben. A Sympót kezdetben, 1965–68 között a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat adta ki, 1968–74 között az Ifjúsági Tribün, majd 1974–79 között a Kiadói Tanács, végül 1979–92 között a Forumhoz került vissza; egyúttal sajnos a szerkesztőségi irodát is áthelyezték oda. A szerkesztőségi székhely Forum-házba való áthelyezése nemcsak szimbolikusan, hanem ténylegesen is megfosztotta a folyóiratot a modernebb, szabadabb lélegzéstől, a kulturális rendezvények szereplőivel való mindennapos érintkezéstől, a szerkesztőségi élet nyitottságától. Az Ifjúsági Tribün a város központjában, a Katolikus portán helyezkedett el, és az egész épületben a művészetek és a kultúra neoavantgárd szellemisége dominált. Az Új Symposion a Forum-házban egy pártkontrollal működő gépezet degradált és nem sokáig tűrt részévé vált. 1983-ban történt a botrányos szerkesztőségi leváltás, az Új Symposion folyóirat szerkesztőségének a Forum Kiadóházon belüli hatalmi szétverése, Sziveri János főszerkesztő eltávolítása. Majd egy évtizedes agónia után 1992-vel véget is ért az Új Symposion története, mert 1993-tól már a Symposion Polgárok Egyesülete civil szervezet adja ki a Symposion nevű folyóiratot (az „új” jelző lemarad), amely lap megszakításokkal a mai napig jelen van. Eltűnt mögüle az állami gondoskodás, a szerkesztőségi élet, de megváltozott a világ is: végül, ami mindent elsöpört, háborús éra kezdődött. Meg kell említeni, hogy a Polja sem tartotta magát jobban, a 90-es évek elején megszűnt, csak az évtized végén indult újra. 1

139

Lásd a kötet mellékletében.

A Poljával szemben az Új Symposion genezise nem a Tribünhöz köthető, hanem az Ifjúság című laphoz (a későbbi Képes Ifjúság), melynek melléklete Symposion néven jelent meg, először két oldalon 1961. december 21-én. A szerkesztője Tolnai Ottó volt, a munkatársak: Domonkos István, Bányai János, Fehér Kálmán, Koncz István. Ez a melléklet nőtte ki magát, s 1965. január 15-én Új Symposion név alatt jelent meg önálló folyóiratként. A Polja és az Új Symposion azonban egy későbbi időszakban egyformán kötődik a Tribünhöz mint kiadóhoz és a Tribün épületéhez, ahol szekesztőségi irodákat kaptak. Az 1950-es évek a Vajdaságban építkezéssel, egy új világ megalapozásával teltek. A világháborús megpróbáltatások után ez társadalmi szükséglet és kényszer is volt, nemcsak azért, mert romokban hevert a korábbi világ, hanem mert a szocialista társadalom működését megfelelő eszmei alapokra kellett helyezni. Az oktatás és kultúra fejlesztése új intézmények létrehozását tette szükségessé. Újvidéknek mint tartományi székvárosnak központi szerepet szántak, a vajdasági magyar szellemi-kulturális élet intézményeit is itt alapították meg. Ennek az átalakulásnak az egyik legnagyobb léptékű kezdeményezése volt az önálló egyetem létrehozása a tartományban. 1954-ben megkezdte munkáját Újvidéken a Mezőgazdasági és a Bölcsészettudományi Kar (kezdetben még csupán a Belgrádi Egyetem keretében). A Bölcsészettudományi Karon létrehozták a nemzeti kisebbségek katedráit is (szlovák, ruszin, román tanszékeket), így 1959-ben megnyílt a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, s ez meghatározta a vajdasági magyar fiatalok tájékozódását, lehetőségeit. Sokat nyomott a latban, hogy magyar nyelvű felsőoktatási képzés révén lehetett diplomához jutni. Ekkor alakult ki a vajdasági magyar humánértelmiségi réteg. Az 50-es években az első két kar mellé még két kar, a 60-as években még négy, a 70-es években újabb négy kar csatlakozott, majd nagy szünet után 1993-ban a zombori Pedagógiai Kar, 2006-ban pedig az első magyar intézmény, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar kezdhette meg a munkát. Különös, hogy az Újvidéki Egyetem létrejöttéhez még Szentendre is hozzájárult. A történeti leírásokban ugyanis a mai Újvidéki Egyetem egyik legfontosabb elődjeként a zombori Norma nevű szerb tanítóképzőt (1778) és a szentendrei Preparandiját említik (a Preparandiját 1812-ben alapították Szentendrén, majd 1816-ban áttelepítették Zomborba). Az Újvidéki Egyetem a kezdetektől fiatalok tömegét vonzotta a városba (ma több mint 50 000 hallgatója van). A település egyetemvárossá való átalakulása sok későbbi fejlemény előfeltétele volt, ahogy az Új Symposion első nemzedékének tagjai is a tanszéken tanulók első nemzedékeiből kerültek ki, s ha sokan közülük nem is fejezték be az egyetemet, de szinte mindenki „járt” a tanszékre. Akik befejezték, azok viszont a tanszék fiatal tanársegédei lettek.

140

Egészében véve a vajdasági felsőoktatás intézményesülésének óriási jelentősége volt, gyökeres változásokhoz vezetett, a tartomány önállósulását, a fejlődés előfeltételét jelezte. Egy új időszámítás, egy új start rajzolódott ki az ötvenes években – a magyar nemzeti közösség számára is. Újvidék fellendülését nem csak a kiépülő egyetemváros évszámai tükrözik. A média (újságok, lapok, rádió, TV) is itt kapott új épületeket: a vajdasági magyar sajtó fellegvára a Forum-ház lett, egy újonnan épített, többszárnyas komplexum, amelybe 1957-ben költözött be a Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat a nyomdával és a Magyar Szó napilap szerkesztőségével, de itt kapott helyet a Jó Pajtás című gyermeklap, a Képes Ifjúság és más magyar szerkesztőségek is. A szocialista államvezetés kötelezően, programszerűen foglalkozott azzal, hogy biztosítsa a kultúra, a tudomány, a művészet fejlődésének előfeltételeit – ennek fejében természetesen kötelező volt a JKSZ (Jugoszláv Kommunista Szövetség) éppen aktuális ideológiai-politikai trendjének szorgalmas elemzése, értelmezése, követése. Mindennek az Új Symposion tagjai eleget is tettek, szenvedélyes vitairatok születtek a permanens szocialista forradalomról, az angazsált értelmiségiről, a társadalmilag hasznos irodalomról. Az újvidéki művelődési élet új épületekben is mérhető diadalmenete az 50-es években ezzel nem zárult le. Ifjúsági Tribün 1954. október 21-én tartották meg az első olyan beszélgetős irodalmi programot az Ifjúsági Otthonban (Jovan Subotić 3.), amely programsorozat nemsokára az Ifjúsági Tribün nevet kapta (hivatalosan 1956. szeptember 1-jén) és átköltözött a Katolikus porta 5-ös számú, legendás épületébe. Maga az épület is felvette az Ifjúsági Tribün nevet. Már az első években megfordult itt az akkori Jugoszlávia minden jelentős művésze. Az első műsor A fiatal vajdasági költészet estje címet viselte, és a következő költők léptek fel: Miroslav Antić, Florika Štefan, Mihal Babinka (szlovák), Branislav Kupusinac, Petar Popović és Miodrag Todorović. A bevezetőt Költészet és politika címmel Lazar Čurčić tartotta, a műsort Mileta Pavlov vezette. A Tribün – ahogy jeleztük – egy év múlva elindította a Polja folyóiratot, első főszerkesztője Florika Štefan lett. Az intézmény Ifjúsági Tribün néven 1954–1977 között működött, későbbi átkeresztelése egyben jelzésértékű. 1978-ban Sonja Marinković Ifjúsági Művelődési Központtá, majd 1984-ben Újvidék Város Művelődési Központjává nevezte át. Ezekkel a transzformációkkal valójában lassan kioltották azt a tüzet, amely a kulturális forrongás terepeként és az új művészeti szenzibilitás fórumaként működő Ifjúsági

141

Tribünt éltette. A Művelődési Központ mai honlapján2 egyetlen szó sem jut arra, hogy az intézmény többnyelvű, multikulturális múlttal rendelkezik. Az épület a város szívében áll, a városházával szemben álló katolikus templom melletti zárt téren. A földszinten a galéria szalonja és mozi-, illetve színházterem helyezkedik el, az első emeleten hajdanán a tribünműsorok terme volt, a második emeleten székelt az Új Symposion és a Polja folyóirat szerkesztősége. Visszatérve a kezdetekhez, a Tribün indulásához, amelyből majd egy komplex, pezsgő kulturális tevékenység nő ki, megállapíthatjuk, hogy a vitaesteken már a legkorábbi években jelen voltak a vajdasági magyar művészek, tanárok, írók, költők, újságírók, politikusok, ideológusok, olykor magyarországi vendégek is. Évekre lebontva a következő kimutatást kapjuk: (évszám/ magyar műsorok száma) 1954/ 1, 1955/ 11, 1956/ 9, 1957/ 5, 1958/ 2, 1959/ 7, 1960/ -, 1961/ 4, 1962/ 19, 1963/ 2, 1964/ 18, 1965/ 2, 1966/ 7, 1967/ 13, 1968/ 6, 1969/ 21, 1970/ 20, 1971/ 17, 1972/ 14, 1973/ 32, 1974/ 56, 1975/ 44, 1976/ 38, 1977/ 8. Mindamellett, hogy időközben végigsöpört a jugoszláv szellemi központokon is a ’68-as, ’69-es egyetemista tüntetések ideológiája, hogy a neoavantgárdnak és a konceptualista új szenzibilitásnak jelentős képviselői és csoportjai lettek a Vajdaságban is, a Tribün szerkesztői műsorjelentéseket adtak le, amelyekből kiderül, hogy a pártfegyelem szellemében minden évben kielemezték a műsorokat, sokszor szintén vitatribün formájában. A Tribün programját meghatározó eszmei koncepció elsősorban a testvériség‒egység gondolatára épült: a Tribünön a szerb programok mellett biztosítani kellett a magyar, román, szlovák, ruszin szerzők, programok jelenlétét is. A nemzetiségi programok közül a legerősebb vonulatot a magyar nyelvű műsorok képezték. A Tribünről szóló kötetben3 némely év esetében külön tárgyalják a magyar szerkesztőség bibliográfiai adatait, legtöbbször azonban ezek az adatok ömlesztve szerepelnek, a magyar nevek alapján kell kikeresni őket, olykor pedig nem tudható, milyen nyelven folyt a beszélgetés. Sajnos a kötet az egyes kinevezett szerkesztők nevét sem tünteti fel az adott évben, ez további kutatási feladatot jelent. Egy hiányos névsor mégis összeállítható a magyar műsorok szerkesztőit, műsorvezetőit illetően (ez már nemcsak az 1977-tel bezáródó terepszemle, hanem a későbbi évekre is vonatkozik): Fehér Kálmán, Podolszki József, Rózsa Sándor, Kovács Nándor, Csorba Béla, Vékás János, Kókai Sándor, Szeli Tivadar, Fenyvesi Ottó, Kalapáti Ferenc, Nyári Antal, Bálint Béla, Balázs Attila, P. Nagy István, Radics Melinda, Pintér Gábor. A forrásomul szolgáló kötetben már 1954-ben találunk olyan műsort, amelyet magyar előadó tartott – igaz, nem derül ki a leírásból, hogy milyen nyelven. Az első magyar előadás 1954. december 23-án zajlott: Lőbl Árpád A kenyérért, az igazságért és a testvériségért – agrárreformok Vajdaságban című előadással szerepelt. 2 3

https://www.kcns.org.rs/istorijat/?lng=lat Đilas–Mamula 2004.

142

Folytatódik a sor 1955-ben, amikor is Vukovics Géza nyolc komolyzenei előadást, Lányi István egy filmmel kapcsolatos műsort, Tikvicki Géza Életszínvonal az új gazdasági intézkedések fényében című tribünt vezetett, és egy műsor erejéig megjelent a magyar irodalom is: 1955. december 18-án Majtényi Mihály, Gál László, Fehér Ferenc, Ács Károly lépett fel Két nemzedék – a vajdasági magyarok irodalma címmel. A továbbiakban a bibliográfiából azokat az adatokat emelem ki, amelyek az Új Symposionnal és az irodalommal kapcsolatosak. Az elkövetkező négy évben Majtényi Mihály, Gál László, Fehér Ferenc, Ács Károly névsora kiegészül, fellépnek még: Koncz István, Major Nándor, Seffer Pál, Bori Imre, Deák Ferenc, Németh István, Herceg János, Bogdánfi Sándor. Figyelemre méltó, hogy Sinkó Ervin már 1957-ben tart itt egy előadást Irodalom és politika címmel, valamint az Ifjúság című lapról (melynek Symposion című mellékletéből nő ki az Új Symposion) is tartanak vitatribünt. 1961-ben B. Szabó György grafikai kiállítására kerül sor. 1962. > március 2-án Elektronikus zene címmel beszélgetést tartanak a Tribün szalonjában Király Ernő vezetésével. A bibliográfiai adat megjegyzi, hogy a magyar szerkesztőség szervezésében: innentől tehát külön magyar szerkesztőség dolgozott a magyar műsorokon. > március 16-án Herceg János bevezető szavaival beszélgetés folyik A magyarok tegnap és ma címmel. > április 6-án Sinkó Ervin bevezetőjével Beszélgetés az értelmiségi életéről és tevékenységéről címmel tartanak beszélgetést. További műsorok 1962-ből: A társadalom és az értelmiségi. Vukovics Géza vezetésével. Forum. Farkas Nándor előadása. A társadalmi tudat és az értelmiségi. Rehák László előadása. 1962-ben B. Szabó György is fellép a vitatribünön. Bemutatkoznak a Symposion melléklet írói. A termelőmunka és az értelmiségi. Balla László előadása. A kultúrpolitika időszerű problémái. Nagy József vitazárója. 1962 őszi műsorai: Rehák László: Az új alkotmányról. József Attila-est. Benes József előadása: Párizsi benyomások. Zsáki József: Falu-város-falu – migrációs mozgások. A Forum Kiadó hat könyvéről. Vitatribün. Hogyan folyik a tanítás a társadalomtudományokból magyar nyelven a középiskolákban.

143

> B. Szabó György ismét szerepel a Néhány szó az alkotás megszűnéséről című előadással. 1963-ban a források szerint nem készül magyar vonatkozású műsor. 1964. > március 18-án: Szocializmus és kultúra. Sinkó Ervin előadása. Mezőgazdasági Kar, amfiteátrum. Jelenkorunk nyitott kérdései ciklus. Szervezők: Ifjúsági Tribün és Új Symposion. A közös szervezés megjelölése azt bizonyítja, hogy a Tribün és az Új Symposion törekvései sok ponton találkoztak. 1964-ben megjelenik név szerint is az új nemzedék, az Új Symposion első nemzedéke (Domonkos István, Tolnai Ottó, Brasnyó István, Ladik Katalin). Ők az idősebb írógenerációt (Majtényi Mihály, Gál László, Fehér Ferenc, Ács Károly, Koncz István, Bori Imre, Németh István, Herceg János, Bogdánfi Sándor) váltják fel. > január 28-án Végel László, Bornyák István, Bányai János tart vitatribünt Azokról a problémákról, amelyekkel a fiatal értelmiségi találkozik címmel. > január 29-én és február 8-án Ladik Katalin és Deák Ferenc költészetének bemutatására kerül sor > február 11-én Lányi István Bergman filmjeiről tart vitaestet > Sinkó Ervin két előadást is tart Szocializmus és kultúra címmel > a szalonban Maurits Ferenc és B. Szabó György kiállítását rendezik meg 1965. > január 13-án fellép az Új Symposion, valószínűleg az első szám bemutatásáról van szó > Sinkó Ervin Szocializmus, kultúra, etika címmel ismét előad 1966. > november 22-én ismét Sinkó Ervin szerepel Költészet a jelenkori kultúrában előadásával. 1967. > fellép Fehér Ferenc, majd Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Brasnyó István, megjelenik Juhász Erzsébet, majd mások is: Balog István, B. Varga László, Jung Károly, Podolszki József, Simon István, Vicei Károly, Utasi Mária. 1968. > március 26-án Tolnai Ottóval Végel László beszélget az Ifjúsági Tribünön > Laskói esték címmel Bosnyák István lép fel > Dormán László, Hornyik Miklós neve is megjelenik a műsordokumentációban > 1969-ben Böndör Pál szerepel, majd Kisjovák Ferenc A tribün magyar szerkesztői nem kerülik a kényes kérdéseket, tribünt tartanak az egyetemista tüntetésekről, a kétnyelvűségről, a nyelvi egyenjogúságról Politikusaink és a magyar nyelv, illetve Kinek felelős az irodalmár? címmel. Várady Tibor Földalatti művészet – földalatti politika: amerikai párhuzamok címmel tart

144

beszámolót amerikai útjáról. Vita az új regényekről – magyar próza 1969. Fellép: Bányai János, Gerold László, Utasi Csaba, Vajda Gábor. Több műsort tartanak az anyanyelvű egyetemi képzési lehetőségekről. 1971. május 20-án a Vajdasági (magyar) egyetemről tartanak tribünt. A résztvevők között ott találjuk Tolnai Ottó, Végel László, Utasi Csaba, Király Ernő, Ladik Katalin, Szombathy Bálint, Domonkos István, Csernik Attila nevét. 1973-ban Dormán László ad elő a jazzről, többször fellép Bodor Anikó zenei műsorokkal; 1973. április 5-én ismét vitaestet tartanak Anyanyelvű oktatás az újvidéki egyetemen (Fehér Kálmán, Várady Tibor) címmel. 1973. decemberében Benes József kiállítására kerül sor. 1974. február 22-én Domonkos István Én lenni című előadására kerül sor. 1974. február 19-én Bányai János tart előadást B. Szabó György művészetéről. 1974. december 22-én az Új Symposion irodalmi estjét tartják. 1975. február 28-án Symposion-est volt, már a második nemzedék, Danyi Magdolna, Podolszky József, Bognár Antal részvételével. November 20-án az Ifjúsági művésztelepek című műsoron fellép Sziveri János is, mellette Ács József, Csernik Attila, Rácz János, Nagy László. 1975. decemberében három műsorral is szerepelnek a Symposion harmadik nemzedékének tagjai: Csányi Erzsébet, Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Szűgyi Zoltán, Becker Béla. 1976-ban az Új Symposion giccs-számát három színhelyen is bemutatják a szerzők: Danyi Magdolna, Balázs Attila, Virág Ágota, Beretka Ferenc, Csányi Erzsébet, Mák Ferenc, Várady Tibor, Dormán László. 1977-ben szeptember 4-én fellép Domonkos István, 11-én Tolnai Ottó, 17-én Böndör Pál. Sok egyéb irodalmi műsoron nem a Symposion köréhez tartozó szerzők lépnek fel. Hevenyészett összesítésben ezek azok a műsorok, ahol a Sympo-nemzedékek tagjai szerepeltek az Ifjúsági Tribünön, de valójában nehezen emelhető ki egy ilyen válogatás, mert a folyóiratban sokan publikáltak, sokan próbálkoztak. 1973–1976 között megugrott a programok száma, eltűnik az irodalomcentrikusság. Jellemző, hogy az írók, költők sokszor léptek fel képzőművészeti csoportokkal, maguk is foglalkoztak vizuális alkotások létrehozásával, a művésztelepek virágkorukat élték. Ugyanakkor a magyar alkotók a szerb művészekkel sok közös kiállítást, performanszt hoztak létre, gondoljunk itt Ladik Katalin tevékenységére. Ami az érem másik oldalát képezi, vagyis hogy mennyire jelenik meg magában a folyóiratban az Ifjúsági Tribün tevékenysége, sokkal nehezebben kihámozható. A közösen szervezett programok azonban belső összefüggésekről tanúskodnak. Már a Symposion melléklet éber figyelemmel követi a Tribün munkáját. Az Új Symposion kalandjellegű folyóiratnak nevezhető, amely eleve magában hordozta a kísérletezés mámorát, az alkotás, az ihlet perzselő veszélyét. Betájolását jó érzékkel végzi el Szerbhorváth György: „A Symposion helyzetének megértéséhez tehát előbb a Híd

145

pozícióját kell meghatároznunk: a Híd mindig is egyfajta hivatalos lapnak számított, érinthetetlennek és támadhatatlannak. […] Az utóbbi ötven év Hídja leginkább a kompromisszumok folyóiratának tekinthető. Mindannak, aminek az Új Symposion részben nem. […] Az Új Symposion önjáróbb folyóirat volt. Ez lett a veszte.” Valójában az Ifjúsági Tribün is hasonló sorsa jutott, ha nem is ilyen látványosan: a név- és koncepcióváltoztatásokkal kihúzták alóla a talajt. Hiszen egészen más feladata van egy ifjúsági mozgásokra figyelő nyilvános fórumnak, mint egy hivatalos városi művelődési háznak. A látszólagos fejlesztés leple alatt a politika valójában leszerelte az Ifjúsági Tribünt mint veszélyforrást. Ezzel vége is lett az eszmékkel, törekvésekkel való viszonylag szabad és nyilvános vívódásnak.

146

HIVATKOZOTT IRODALOM Đilas−Mamula 2004 Gordana Đilas − Nedeljko Mamula ed.: Tribina mladih 1954−1977 − građa za monografiju Kulturnog centra Novog Sada. Novi Sad: Kulturni centar Novog Sada, 2004. Szerbhorváth 2005 Szerbhorváth György: Vajdasági lakoma − az Új Symposion történetéről. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó, 2005.

147

melléklet

csányi erzsébet: AZ ÚJVIDÉKI IFJÚSÁGI TRIBÜN MAGYAR NYELVŰ, ILLETVE MAGYAR VONATKOZÁSÚ MŰSORAI (repertórium)* 1954–1977

* A lábjegyzeteket Szilágyi Zsófia Júlia állította össze.

1954 1954. december 23. Lőbl Árpád: A kenyérért, az igazságért és a testvériségért – agrárreformok Vajdaságban 1955 1955. január 17. Tikvicki Géza: Életszínvonal az új gazdasági intézkedések fényében 1955. március 3. Vukovics Géza: A zenéről általában 1955. október 22. Vukovics Géza: Néger spirituálék – zene lemezről 1955. október 29. Vukovics Géza: A zene óriásai – J. S. Bach 1955. november 26. Vukovics Géza: A zene óriásai – H. H. Gluck 1955. december 3. Vukovics Géza: A zene óriásai – W. A. Mozart 1955. december 10. Vukovics Géza: A zene óriásai – W. A. Mozart 1955. december 17. Vukovics Géza: A zene óriásai – L. v. Beethoven 1955. december 18. Két nemzedék: a vajdasági magyarok irodalma. Fellép: Majtényi Mihály, Gál László, Fehér Ferenc, Ács Károly 1955. december 24. Vukovics Géza: A zene óriásai – L. v. Beethoven 1955. december 27. Lányi István: Hogyan kell filmet nézni? 1956 1956-ban Vukovics Géza zenei sorozata (hét műsor) 1956. március 3. Rehák László: Kínai benyomások 1956. március 24. Két nemzedék – magyar irodalmi matiné. Fellépnek ugyanazok: Majtényi Mihály, Gál László, Fehér Ferenc, Ács Károly. Műveiket szerb és magyar nyelven olvassák fel. 1957 1957-ben Vukovics Géza kétszer lép fel zenei esttel 1957. Végső, olthatatlan szomjunk. Ács Károly, Fehér Ferenc, Gál László, Koncz István olvassa fel műveit, bevezetőt Herceg János mond. 1957. május 29. Sinkó Ervin: Irodalom és politika 1957. december 10. Varga László: New York és az Egyesült Államok 1958 1958. január 4. Kalapis Zoltán: Szembogár – filmest 1958. november 18. Négy novellaíró: Major Nándor, Németh István, P. Német István és Saffer Pál

149

1959 1959. február 6. Gól – beszélgetés a sportról Gyetvai Károly, Rusevljanin Hugo, Lika Antal, Lepes László, Nagy Gy. József részvételével 1959. március 8. Vajdasági magyar írók kiadványainak kiállítása 1959. [nincs adat] Költő és hegy. Ács Károly, Bori Imre, Gál László és Deák Ferenc matinéja 1959. március 18. Herceg János szerzői estje 1959. április 26. Hamlet. A topolyai Népszínház előadása magyar nyelven 1959. május 13. Vitatribün az Ifjúság című lapról 1959. május 20. Bogdánfi Sándor szerzői estje magyar nyelven 1960 1960-ban nem volt magyar program. 1961 1961. június 9. Az Ifjúsági Tribün keretében létrehozott drámacsoport Brecht Lucullus a bírák előtt című darabjának előadása 1961. október 26. Ács József kiállítása a szalonban 1961. november 16–26. között B. Szabó György grafikakiállítása 1962 1962. március 2. Elektronikus zene címmel beszélgetés, vezeti Király Ernő 1962. március 16. A magyarok tegnap és ma című vitaest Herceg János bevezetőjével A jugoszláviai entellektüelről tematikus blokk: 1962. április 6. Beszélgetés az értelmiségi életéről és tevékenységéről. Sinkó Ervin bevezetőjével A társadalom és az értelmiségi. Vukovics Géza vezetésével Forum. Farkas Nándor előadása A társadalmi tudat és az értelmiségi. Rehák László előadása A termelőmunka és az értelmiségi. Balla László előadása A kultúrpolitika időszerű problémái. Nagy József vitazárója [nincs adat] B. Szabó György előadása [nincs adat] A Symposion szerkesztőinek vitaműsora 1962. ősze Az új alkotmányról. Rehák László előadása József Attila-est

150

Párizsi benyomások. Benes József előadása Sztravinszkij és Kodály – zenei est Falu – város – falu – migrációs mozgások. Zsáki József előadása 1962. november 18. A Forum hat könyvéről – vitaest Hogyan folyik a társadalomtudományos ismeretek tanítása a középiskolákban Néhány szó az alkotás megszűnéséről. B. Szabó György bevezetője 1963 1963. június 1. Harmadik stražilovói találkozó a Mezőgazdasági Kar amfiteátrumában: ifjúsági pártszervezetek, egyetemista szövetségek lépnek fel, köztük az Ifjúsági Tribün, és egy sor folyóirat-szerkesztőség, köztük az Ifjúság és a Polja 1964 külön filmtribün és külön képzőművészeti szalon kezd működni 1964. január 11. Az elektronikus zene estje. Király Ernő 1964. január 19. A fiatal vajdasági magyar költészet panorámája II. Fellép: Domonkos István, Brasnyó István, Tolnai Ottó, Fehér Ferenc 1964. január 20. Hitchcock mesteri módszereiről. Lányi István kommentárja 1964. január 25. Poéma a hajnalról. Király Ernő 1964. január 28. Azokról a problémákról, amelyekkel a fiatal értelmiségi találkozik. Végel László, Bosnyák István, Bányai János 1964. január 29. Ladik Katalin költészete és Deák Ferenc prózája 1964. február 8. A fiatal vajdasági magyar költészet panorámája – befejező rész. Ladik Katalin, Deák Ferenc 1964. február 11. Vitaest Bergman filmjeiről. Lányi István 1964. március 18. Szocializmus és kultúra. Sinkó Ervin előadása. Mezőgazdasági Kar, amfiteátrum. Jelenkorunk nyitott kérdései ciklus. Szervezők: Ifjúsági Tribün és Új Symposion 1964. március 30. Zárszó. Sinkó Ervin. Október művészete ciklus1 1964. április 3. A kétnyelvű oktatás lehetőségei. Minda Tibor vitaindítója 1964. április 10. Nemzeti komplexus és kétnyelvű közigazgatás. Varga László 1964. április 18. B. Szabó György: Grafikák 1964. április 24. Értelmiségi integráció és kultúra. Major Nándor 1964. május 8. Nemzetiségek, kisebbségek. Rehák László 1964. május 20. Fiatal újvidéki művészek kiállítása: Aleksandar Lukic, Borislav Sajtinac, Maurits Ferenc 1964. december 25. Kontrapunkt – magyar szerkesztőség

151

Sinkó Ervin: A nagy orosz október művészete. In: Új Symposion 31–32 (1967), 24–25.

1965 1965. január 13. Új Symposion2 1965. március 26. Szocializmus, kultúra és etika. Sinkó Ervin előadása 3 1966 Külön blokkban a magyar szerkesztőség hat műsora: 1966. február 17. Forum-könyvek 1965-ben. Juhász Géza és Tomán László beszámolója 1966. március 4. Bori Imre beszél az 1965-ös Híd-díjas kötetéről 1966. március 11. A jugoszláviai magyar nyomda 1966. március 18. Beszélgetés Benes József festészetéről 4 1966. április 15. Beszélgetés a belgrádi filmfesztivál díjazott alkotásairól 1966. november 22. Költészet a jelenkori kultúrában. Sinkó Ervin bevezetője 1966. október 28. Új verskötetek. Ács Károly lép fel két szerb költővel 1967 1967. január 12. A gazdasági reform eredményei. Kelemen Mátyás 1967. január 17. Az újvidéki rádió és a vajdasági nemzetiségek. Szabadka Sándor, Szalai István, Szimin Magda 1967. február 21. Szerelem és ifjúság. Pálics Miklós és Újhelyi Zoltán 1967. február 28. Szerelem és ifjúság – a szerelem felszabadulása. Pálics Miklós és Kovács Birkás József 1967. március 15. Költői est Fehér Ferenccel, az 1966-os Híd-díjassal. [Nem tartották meg!] 1967. március 21. Szerelem és ifjúság – házasság előtti nemi élet. Pálics Miklós és Rajcsity Etel 1967. március 28. Szerelem és ifjúság – kettős morál. Kovács Birkás József és Újhelyi Zoltán 1967. november 7. Kinn a szélben. Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Brasnyó István5 1967. [nincs adat] Zenei est: Bartók Béla: A csodálatos mandarin. Juhász Erzsébet bevezetőjével 1967. november 21. A mi költészetünk. Fellépett: Balog István, B. Varga László, Juhász Erzsébet, Jung Károly, Podolszki József, Simon István, Vicei Károly Utasi Mária Bosnyák István: Két vajdasági irodalmi est tanulsága. In: Új Symposion 2 (1965), 28. Sinkó Ervin: Szocializmus, kultúra és etika. Előadás az Ifjúsági Tribünön 1965. március 26-án. In: Új Symposion 4 (1965), 8–9. 4 Tolnai Ottó: Adalékok Benes József festészetéhez. In: Új Symposion 6–7 (1965), 18–19. 5 Brasnyó István: Kinn a szélben. In: Új Symposion 24–25 (1966), 13–16. 2

152

1967. december 12. Találkozás Saffer Pállal6 1967. [nincs adat] A nemzetiségek és az önigazgatás Jugoszláviában. Rehák László7, Bella László, Major Nándor 1968 1968. március 8. Rovás – irodalmi est. Simon István, Vicei Károly, Cs. Molnár Attila, Soós József, Fischer Jenő 1968. március 26. Beszélgetés Tolnai Ottóval. Bevezetőt Végel László mond 1968. március 29. Fiatal szegedi írók és költők estje. Székely Ákos, Szuromi Pál, Gróf József 1968. április 10. Laskói esték. Bosnyák István8 1968. április 16. Fotó, dzsezz, vita. Dormán László, Hornyik Miklós 1968. április 24. UFFF! – irodalmi est. Fellépnek a Magyar Tanszék elsőéves hallgatói9 1969 1969. február 20. Bora Iljovski: Képek. A megnyitón Ladik Katalin költészete, Njum zenei improvizáció 1969. február 15. Böndör Pál. Zene: Kodály, Bartók 1969. február 26. Mégis halad (de hova?). Megismétlődnek-e az egyetemista tüntetések? Több szerb résztvevő mellett fellép Végel László is10 1969. február 27. Ember az embertelenségben – Ady-emlékest 1969. március 5. Sikoly – a Szenteleky-alap pályázata. Fellép: Böndör Pál és Kisjovák Ferenc11 1969. március 12. Újvidék kontra Szabadka – vita, vita… a választásokkal kapcsolatos alkotmánymódosításokról 1969. március 19. Sínek között – irodalmi est. Fellép: Dudás Károly, H. Rencsár Mihály, Sinkovics Péter 1969. március 26. Ifjú Szkopál Béla12 – proletár gyerek 1969. április 2. Kétnyelvűség13

Brasnyó István: Karhossznyira a művészi realitástól. In: Új Symposion 31–32 (1967), 39. Rehák László: Nemzeti érdek, regionális érdek és nemzetiségi kisebbségek. In: Új Symposion 23 (1967), 24–25. Bosnyák István: Laskói esték I. In: Új Symposion 29 (1967), 41–47.; Laskói esték II. In: Új Symposion 31–32 (1967), 41–46.; Laskói esték III. In: Új Symposion 33 (1968), 29–31.; Laskói esték IV. In: Új Symposion 34 (1968), 29–30.; Laskói esték V. In: Új Symposion 35 (1968), 34–36.; Laskói esték VI. In: Új Symposion 36 (1968), 29–31. 9 Kartag Nándor: Az újvidéki Ifjúsági tribün tanácsának. In: Új Symposion 39–40 (1968), 27. 10 Aktualitások rovat: [Vajda Gábor ford.]: Világosságot kell vinni a forradalomba – interjú Ernst Blochhal; Bosnyák István: Értelmiségi sztrájk és politikai demagógia; Bányai János: Mit is akarunk? A jugoszláv egyetemi hallgatók akciói. In: Új Symposion 37–38. (1968), 4–7.; Az egyetemista tüntetések Jugoszláviában. In: Új Symposion 39–40 (1968), 7–8. 11 Böndör Pál – Kiss Jovák Ferenc: Akasztott győzelem. In: Új Symposion 48–49 (1969), melléklet 12 Szkopál Béla: Régen & ma. In: Új Symposion 44 (1968), 18. 13 Ágoston Mihály: Nyelvi egyenjogúság: többnyelvűség. Felszólalás az Ifjúsági Tribün vitaestjén. In: Új Symposion 50 (1969), 21–23. 6 7

153

1969. április 9. Politikusaink és a magyar nyelv. Fellép: Fehér Kálmán, Galambos László, Kelemen Mátyás, Majoros Imre, Majtényi András, Nagy József, Rehák László, Saffer Pál, Sóti Pál 1969. április 23. Kinek felelős az irodalmár? Fellép: Ács Károly, Bányai János, Gál László, Gion Nándor, Major Nándor, Majtényi Mihály, Németh István 1969. május 7. A csurgói művésztelep14 kiállítása: Bíró Miklós, Kerekes Sándor, Torok Sándor, Török István, Đorđe Sudarski Red és Vicei Károly verseket olvas 1969. május 8. A jugoszláviai magyarok múltja és jelene. Fellép: Mirnics Károly 1969. május 27. A jugoszláv drámáról. Fellép: Bori Imre, Deák Ferenc, Gerold László15 1969. október 29. Ufó-party: ismeretlen eredetű repülőtárgyak. Ladik Katalin költészete.16 Fellép: Ladik Katalin, Zlata Jakovljević, Mirko Petković, Stevan Gardinovački, Király István Njum 1969. október 31. Földalatti művészet – földalatti politika: amerikai párhuzamok. Várady Tibor beszél 1969. november 13. Kosztolányi Szabadkán. Fellép: Bognár Antal, Danyi Magdolna, Fekete Elvira, Garai László, Kovács Nándor, Lábadi Károly, Szombathy Bálint 1969. november 20. Valahogy így születik a nevetés – magyar nyelvű műsor 1969. december 4. Hangok és fények – prózaírók estje. Fellép: Dudás Károly, Habram Károly, Kovács Lukács, Pásztor László 1969. december 11. Nyelvi egyenjogúság. Ágoston András előadása17 1969. december 18. Jazz, jazz, jazz. Várady Tibor 18 1970 1970. január Kalmár Ferenc: Szobrok és rajzok – kiállítás, az Ifjúsági Tribün Képzőművészeti Szalonja 1970. február 19. Brasnyó István Nomádok című legújabb verseskötetéről. Fellép: Danyi Magdolna és a szerző 1970. február 26. Király Ernő szerzői estje. Bevezetőt mond Pándi Oszkár 1970. március 5. Vita az új regényekről – magyar próza 1969. Fellép: Bányai János, Gerold László, Utasi Csaba, Vajda Gábor 1970. április 1. A Moša Pijade Gimnázium és az Óvóképző Iskola tanulói olvassák fel munkáikat 14 Csurgói művésztelep. In: Új Symposion 31–32 (1967), 48. A hivatkozott számban Bíró Miklós, Kerekes Sándor, Magyar János, Siskovski András, Torok Sándor és Török István munkáit közlik. 15 Gerold László: A genezis legalján (Dramaturgiai jegyzetek Deák Ferenc drámájához). In: Új Symposion 47 (1969), 10–12. 16 Ladik Katalin: UFO Party. In: Új Symposion 35 (1968), 18–19. 17 Ágoston András: Mi hiányzik a nyelvi egyenjogúság megvalósításáról szóló törvény téziseiből. In: Új Symposion 56 (1969), 6–7. 18 Várady Tibor: Jazz workshop. In: Új Symposion 43 (1968), 14–17.

154

Vita az új tendenciákról 1970. április – Maurits Ferenc: Rajzok és képek – kiállítás, az Ifjúsági Tribün Képzőművészeti Szalonja 1970. április 2. A közönség gyalázása. Színdarab. Peter Handke szövege. A Moša Pijade Gimnázium tanulóinak előadása 1970. április 23. A modern dramaturgiáról. Fellép: Gerold László, Vajda Tibor, Vicsek Károly 1970. május 5. A középiskolások színházművészeti vetélkedője. Fellépnek: becsei, zentai, újvidéki gimnazisták 1970. május 7. A tv-program születése. Fellép: a belgrádi televízió magyar szerkesztőségének tagjai 1970. május 14. Az anyanyelven való tanulás lehetőségei az egyetemen 1970. május 22. Elérhetetlen ország. Az aforizma struktúrája. Fellépnek: fiatal budapesti költők 1970. október 15. A magyar játékfilm hatodik fesztiváljáról – Pécs, 1970. Fellép: Ládi István, Rózsa Sándor 1970. november 19. Riport és valóság. Németh István előadása [nincs adat] Ifjúság – politika – ifjúságpolitika [nincs adat] Happening és sör 1970. november 25. A minőség forradalma. Németh Lászlóról 1970. december 3. Pantomim és avantgárd. Kele Miklós előadása 1970. december 10. A modern jazz kezdetei 1970. december 11. A kultúra emlékművei Magyarországon – fotókiállítás [nincs adat] Egy makró emlékiratai. Fellép: Végel László19 197120 1971. január 5. Tolnai Ottó: Költészet és próza. Fellép: Đorđije Vuković, Bosnyák István és a szerző 1971. január 14. Beszélgetés a munkatervről és a munkamódszerekről 1971. február 18. Vajdaság gazdasági helyzete 1971. február 25. Marxizmus és totális rendszer 1971. március 4. Drámapályázat.21 Fellép: Majtényi Mihály, Tóth Ferenc, Gobby Fehér Gyula, Hornyik Miklós, Feli István, Saffer Pál 1971. március 10. A frankfurti iskola művészi koncepciói.22 Zoltai Dénes előadása 1971. március 20. Csernik Attila: Képek. Kiállítás23 Végel László: Egy makró emlékiratai. Epilógus. In: Új Symposion 4 (1965), 4–5.; Végel László: Egy makró emlékiratai. In: Új Symposion 6 (1965) számtól a 16. (1966) számig folytatásokban. 20 Az újvidéki Ifjúsági Tribün közleménye az Új Symposion betiltott számaiban megjelent írásokról. In: Új Symposion 80 (1971), 442. 21 Gerold László: Színműpályázat 1970. In: Új Symposion 70 (1971), 99–101. 22 Frankfurti filozófiai iskola. Új Symposion Füzetek. 10 23 Ács József: Csernik 70. Új Symposion 87–88 (1972), 350–352. 19

155

1971. március 22. – április 4. Fiatal vajdasági szerzők – a Képes Ifjúság kiállítása 1971. március 25. Lukács György 1971. március 26. A jelenkori magyar próza 1971. április 1. Koncz István: Átértékelés24 1971. április 8. A mai marxista filozófia irányai. Pekei Ferenc előadása 1971. április 15. A jelenkori magyar zenei élet mozzanatai. Fellép: Pándi Oszkár 1971. május 6. Vajdaság szerepe az államszövetségben 1971. május 13. A vajdasági gazdaságról. Fellép: Csorba István, Siflis Lajos 1971. május 20. Vajdasági egyetem 1971. november 3. – december 14. Filmtribün [nincs adat] Liszt Ferenc 1972 1972. február 17. Nagyapáti Kukac Péter. Csernik Attila előadása 1972. február 24. A vajdasági régészeti leletek jelentősége és múltja. Fellép: Szekeres László 1972. február 25. RO – M – ET akciók – vallásos-rituális happening, pszeudo-szobor – verbó – voko – vizuális kísérletek. Kiállítás. Fellép: Janez Kocijančić, Ladik Katalin, Layar Simonović 1972. március 15–25. Fiatal vajdasági szerzők. A Képes Ifjúság pályázata 1972. április 6–17. Szombathy Bálint: nontextualité25 1972. május 4. Üzenet – beszélgetés a folyóiratról. Fellép: Biacsi Antal, Barácius Zoltán, Bodrogvári Ferenc 1972. szeptember 28. Reklám. Fellép: Utasi Csaba, Végel László 1972. október 5. Rituálék. Fellép: Domonkos István 1972. október 10. Az oktatás nyitott kérdései. Fellép: Engler Lajos, Ódri Bálint, Tóth Lajos, Kaszás Károly 1972. október 12. A közvélemény ítélkezik. Fellép: Bosnyák István, Várady Tibor 1972. október 19. Kultúra és civilizáció. Fellép: Czakó Gábor 1972. október 26. Erőszak és ifjúság. Lázár Ferenc előadása 1972. november 6–22. Fiatal budapesti művészek 1972. december 14. Ifjú Gábor fényképkiállítása 1973 1973. január 5. Pink Floyd, Ufó, Kraftwerk, Hawkwind. Elektronikus zenét használó együttesek – előadás 1973. február 20. Hán-ballada. Beszélgetés Pribilla Valériával 1973. február 20. Pribilla Valéria önálló estje 24 25

Koncz istván: Átértékelés. In: Új Symposion 54 (1969), 2. Melléklet: A szignalista költészet, Miroljub Todorović válogatása. In: Új Symposion 78 (1971), 10.

156

1973. február 22. Tudományos fantasztikum. Beszélgetés Kuczka Péterrel 1973. február 27. Az új magyar film. Beszélgetés Ládi Istvánnal 1973. március 1. Barokk. Bodor Anikó előadása 1973. március 3. Kopernikusz. Teleki György előadása 1973. március 8. A fordítói irodalomról. Fellép: Juhász Géza, Bodrics István, Sava Babić 1973. március 15. Szimfóniák. Bodor Anikó előadása 1973. március 15–25. Szombathy Bálint: Diapozitívok. Kiállítás 1973. március 20. Kultúra és civilizáció. Fellép: Szabó Gábor 1973. március 29. Indiai zene. Bodor Anikó előadása 1973. április 5. Anyanyelvű oktatás az újvidéki egyetemen. Fellép: Fehér Kálmán és Várady Tibor 1973. április 10. Jazz Big Bands 1973. április 13. A szót a szánkba add… – költői est. Az újvidéki bölcsészkar egyetemistáinak önálló estje. Fellép: Horvát Valéria, Kollár Mária, Csányi Erzsébet 1973. április 14. Zenei promenád a KMV-seknek. Fellép: Szloboda János, Benes József, Balló István 1973. április 15. Kerekasztal a becsei Középiskolások Művészeti Vetélkedője (KMV) versenyzőivel 1973. április 16. Automaták. Antonovics István előadása 1973. április 18. A Balázs Béla filmstúdió rendezőivel és színészeivel való beszélgetés Fellép: Törőcsik Mari, Maár Gyula, Sára Sándor, Bogács Antal 1973. április 19. Japán zene. Bodor Anikó előadása 1973. április 23. Automaták 2. Antonovics István előadása 1973. április 24. Elhelyezkedési lehetőségek Vajdaságban. Fellép: Martinek Antal, Végh Enikő, Gömcz Lajos 1973. május 3. Magyar zene. Bodor Anikó előadása 1973. május 15. Fekete kenyér. Röhmer Béla előadása 1973. május 17. Boncz Géza önálló estje 1973. május 21. Apró Zoltán fotókiállítása26 1973. június 5. Dormán László: Párizs utcáin. Kiállítás 1973. december 8. Jazz-est – Johann Sebastian Bach 1973. december 13. Mit láttunk a tizedik ifjúsági és egyetemista világfesztiválon? Fellép: Thomka Gábor, Kisimre Ferenc 1973. december 18. Előadás a jazzről. Fellép: Dormán László 1973. december 18–28. Benes József kiállítása 1973. december 20. Irodalmi műsor. Fellép: Gulyás József, Pribilla Valéria, Kollár Mária 26

157

Apró Zoltán fotógrafikái. In: Új Symposion 106–107 (1974).

1974 1974. január 8. Fiatal zentai költők szerzői estje. Fellép: Bálint Béla, Vicei Károly, Tari István 1974. január 10. Miles Davis. Dormán László előadása 1974. február 10. Gulyás József szerzői estje 1974. február 19. B. Szabó György művészete. Bányai János előadása 1974. február 21. Vita a szabadidőről. Várady Tibor előadása 1974. február 22. Domonkos István: Én lenni.27 Fellép: a szerző és Bányai János 1974. február 26. Biológiai egyensúly – vajdasági természetvédelem. Boris Garovnikov előadása 1974. február 28. Alkotómunka és társadalom. Lőbl Árpád előadása, majd Lőbl Árpáddal Szabó Márta beszélgetett 1974. március 7. A jelek és jelentések rendszere. Károly Sándor előadása 1974. március 8. Szabadkai irodalmi kör. Fellép: Pero Vukov, Ante Vukov, Gulyás József, Slavko Matković 1974. március 12. Irodalmi maraton. Harminc fiatal költő olvassa verseit Vajdaság nemzeteinek és nemzetiségeinek nyelvein 1974. március 12. Beszélgetés a tartományi alkotmányról. A beszélgetést Kovács László vezette 1974. március 14. Nyilvános vita a szerkesztőség munkájáról. Szeli Tivadar vezette 1974. március 26. Csokonai Vitéz Mihály költészetének eredetisége. Julov Viktor előadása 1974. április 2. Küldött rendszer a politikai életünkben. Ágoston András vezetésével 1974. április 4. Repülj dal! Fellép: Farkas Sándor, Biszák Júlia, Vitkay Kovács Vera, Vindis Károly 1974. április 9. Fiatal munkavállalók külföldön. Kisimre Ferenc előadása 1974. április 13. KMV színházművészeti vetélkedő 1974. április 14. Vita a KMV-ről 1974. április 15. Két szerelmes szív. A Moša Pijade Gimnázium tanulói lépnek fel 1974. április 16. Kochné. A magyar szerkesztőség drámacsoportjának előadása Miron Bjaloševski szövege alapján. Rendezte Bálint Béla 1974. április 16. – május 10. Dobó Tihamér rajzkiállítása 1974. április 17. A legjobbak diszkója. Vita. Vendég: Miroslav Nedić 1974. április 22. Kőműves Kelemen. A szegedi Pro Up egyetemi színpad előadása 1974. április 22. Petőfi rockopera. A szegedi Pro Up egyetemi színpad előadása. Rendező: Pál István 1974. április 23. Régészeti ásatások Dombóban. Filmvetítés és előadás. Fellép: Nagy Sándor 27

Domonkos István: Kormányeltörésben. In: Új Symposion 73 (1971), melléklet: I–XI.

158

1974. április 25. Determinizmus a természetben. Vendégszereplés Topolyán. Szegedi Péter előadása 1974. május 9. A szocialista ifjúsági szövetség szervezetéről. Fellép: Kis László 1974. május 11. Newport 1. Fellép: Dormán László 1974. május 16. A magyar ballada eredete. Vargyas Lajos előadása 1974. május 21. Régészeti ásatások Topolyánál. Szekeres László előadása 1974. május 24. A legfiatalabb vajdasági költőnemzedék. Minden nemzet és nemzetiség nyelvén tizenöt költő olvassa verseit 1974. május 28. Kommuna és képzőművészet. Ács József előadása 1974. július 11. Newport 2. Dormán László műsora 1974. október 11. Brankovo kolo. Többek között fellép: Fülöp Gábor 1974. október 15. Mi a művésztelep ma? Ács József előadása28 1974. október 22. A művelődési érdekközösség szerepe. Varga László előadása 1974. október 29. Kaláka. A budapesti kvartett fellépése 1974. október 30. – november 15. Lennert Géza fotókiállítása 1974. október 31. Nyelvőrségen. Fellép: Korom Tibor és Szabó Márta 1974. november 12. A szocialista ifjúsági szövetség szervezetének lényegéről. Fellép: Szigeti Péter 1974. november 13. A kékfülű dalia. Fellép: Fülöp Gábor és Vujica Rešin Tucić 1974. november 14. Vita az egyetemisták életszínvonaláról. Fellép: Srekk Tibor 1974. november 19. Fiatal írók szerzői estje. Fellép: Bálint Béla, Szűgyi Zoltán, Tari István 1974. november 21. Új utakon. Szeli Tivadar előadása 1974. november 26. Mosolygó Tiszamente. Fellép: Tőke István 1974. december 3. A vajdasági műemlékvédelem. Fellép: Duranci Béla 1974. december 4. Öt szerző irodalmi estje. [Moša Pijade Gimnázium] 1974. december 5. Ponyva és jog. Várady Tibor előadása 1974. december 10. Régészeti ásatások a Tisza partján. Szekeres László előadása 1974. december 12. A Sinkó Ervin-díj nyertesének szerzői estje 1974. december 17. Milan Konjović portréja. Láng Irma előadása 1974. december 22. Hogyan élünk? Az egyetemisták életének szociográfiai elemzése29 1974. december 22. Az Új Symposion irodalmi estje 1975 1975. január 14. A jugoszláviai magyar nyelv állapota ma. Kasza János előadása 1975. január 20. Kate Emerson zenéje. Parkett program. Kovács Károly előadása A képzőművészet nem ártatlan terület. Interjú Ács Józseffel. In: Új Symposion 136 (1976). Kovács Teréz: A vajdasági magyar fiatalok életmódjának szociológiai felmérése 1. In: Új Symposion 126 (1975), 336–340.; Kovács Teréz: A vajdasági magyar fiatalok életmódjának szociológiai felmérése 2. In: Új Symposion 127–128 (1975), 375–386.; Kovács Teréz: A vajdasági magyar fiatalok életmódjának szociológiai felmérése 3. In: Új Symposion 139 (1975), 391–417. 28

159

1975. február 4. Gitárjáték. Parkett program. Becker Béla és Fehér László fellépése 1975. február 11. Citrafon-est. Fellép: Király Ernő, Ladik Katalin, Esad Beatović 1975. február 18. Hol a színház? Itt a színház. Gerold László fellépése30 1975. február 25. A tudomány és az esztétika kapcsolata. Körmendi Ferenc fellépése 1975. február 28. Symposion-est. Résztvevők: Danyi Magdolna, Podolszki József, Bognár Antal [becsei gimnázium] 1975. március 4. Ifjúsági szervezetünk: hiányosságok és tendenciák. Fellép: Bunyik Zoltán 1975. március 11. Bird – In memoriam Charlie Parker. Dormán László előadása 1975. március 18. Az oktatás jövője. Dávid Mária előadása 1975. március 25. Őskori művészi leletek Vajdaságban. Szekeres László előadása 1975. február 23. Symposion-matiné. Fellép: Thomka Beáta, Bognár Antal, Böndör Pál, Danyi Magdolna, Podolszki József [Temerin] 1975. április 8. Kifacsarom a szót – szavalóest. Résztvevők: Becker Béla, Bálint Béla, Farkas Emil, Kovács Katalin 1975. április 12. Mondd, hogy akarod. Irodalmi-művészeti program. Résztvevők: Havár Piroska, Gallusz Zoltán, G. Márta, Mák Ferenc, Pataki Edit, Sági Verona, Szarkás Vicuska, Novák László (orgona), Radák Xénia (rajzok) 1975. április 12. KMV színházművészeti vetélkedő 1975. április 13. Kerekasztal. KMV megbeszélés. Bálint Béla, Bordás G., Ornyik Miklós, Vajda Tibor 1975. április 15. Bicskei Zoltán rövidfilmjei. Vetítés és beszélgetés. Fellép: Bicskei Zoltán és Tolnai Ottó 1975. április 22. A munkásmozgalmak szociáldemokrata szakasza Vajdaságban. Csehák Kálmán 1975. április 29. Nemzetegyesítés – álom vagy valóság? Fellép: Várady Tibor és Aleksandar Magarašević 1975. június 3. Tiszamenti anekdoták. Fellép: Tőke István 1975. október 7. Lemezpanoráma 75. Fellép: Dormán László 1975. október 14. Papp József szerzői estje. Fellép: Papp József, Bányai János, Toplák Imre és Rudolf Brucsi 1975. október 16. Nyilvános vita 1975. október 21. Rendhagyó magyaróra. Cs. Simon István, Vicei Károly, Radák Xénia 1975. október 21. Kényszerleszállás. Fellép: Cs. Simon István, Tari István, Vicei Károly 1975. október 23. Libanon megszámlált napjai. Mendrei Ernő előadása

Gerold László: A szabadkai és az újvidéki színházról. In: Új Symposion 124 (1975), 254–262.

160

1975. október 28. Benes József portréja. Fellép: Benes József, Vicei Károly [Moša Pijade Gimnázium] 1975. október 28. Gnómok világa. Fellép: Benes József, Vicei Károly 1975. november 4. John McLaughlin. Fellép: Kopeczky Csaba, Kedves Gusztáv 1975. november 6. Synthesizer. Becker Béla, Eduárd Begović 1975. november 11. Passport. Fellép: Kopeczky Csaba, Kucserka Mihály 1975. november 13. Balladaest. Fellép: Topolcsányi Erzsébet, Novák Rozália, Szabó Erzsébet, Balázs Anna, Ladik Katalin, Radák Xénia 1975. november 18. Telep. Fellép: Maurits Ferenc, Danyi Magdolna, Kovács Katalin, Mák Ferenc31 1975. november 20. Ifjúsági művésztelepek. Fellép: Ács József, Csernik Attila, Rácz János, Nagy László, Sziveri János 1975. november 25. Találkozás. Fellép: Kárász József, Tamási István, Fenyvesi László, Kovács Imre, Veres Mihály [Moša Pijade Gimnázium] 1975. november 25. Hódmezővásárhelyi írók. Fellép: Kárász József, Tamási István, Fenyvesi László, Kovács Imre, Veres Mihály, Radák Xénia 1975. december 2. Kukoricafosztás. Színdarab. Fellép: Hernyák György, Szedlár Rudolf és a Bartók Béla Művelődési Központ tagjai 1975. december 8. Bemutatkozások. Fellép: Fenyvesi Ottó, Csányi Erzsébet, Szűgyi Zoltán, Sziveri János 1975. december 9. Szabadgyakorlatok.32 Fellép: Csányi Erzsébet, Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Szűgyi Zoltán, Becker Béla 1975. december 12. Kézfogások. Fellép: László Gyula, Dudás Károly, Szűgyi Zoltán 1975. december 16. Öngyilkosságok. Borislav Kapamadžija előadása 1975. december 17. Yes. Becker Béla előadása 1975. december 18. Kötet nélküli írók. Fellép: Szűgyi Zoltán, Csányi Erzsébet, Sziveri János [Pedagógiai Akadémia] 1975. december 29. Rendhagyó szociológiaóra. Borislav Kapamadžija előadása [Moša Pijade Gimnázium] 1976 1976. január 13. A Híd folyóirat. Fellép: Bányai János, Papp József, Fehér Kálmán 1976. január 20. Csernik Attila művészete.33 Fellép: Ács József, Fenyvesi Ottó, Sziveri János, Becker Béla 1976. január 27. Kompjúter, kompjúteres zene. Fellép: Sándor József, Spiegel Tibor 1976. február 17. Weather Report. Fellép: Kopeczky Csaba, Kucserka Mihály Danyi Magdolna: Naiv költészet. Maurits Ferenc: Telep. In: Új Symposion 126 (1975), 367–368. Sziveri János: Szabadgyakorlatok 1–10. In: Új Symposion 129 (1976), 9–12.; Szabadgyakorlatok. In: Új Symposion 138 (1976), 357–359. 33 E számunkban Csernik Attila munkáit közöljük. In: Új Symposion 133 (1976), 31

161

1976. február 24. Vajdaság a kétezres évben. Szecsei Mihály előadása 1976. március 2. Dél-Amerika. Fellép: Bede Béla [Moša Pijade Gimnázium] 1976. március 9. Rock and jazz Prague. Nagy Illés József, Hegedűs László, Kucserka Mihály 1976. március 16. Beszélgetés a jugoszláv tengerről. Kopeczky László, Rácz János, Varga Géza, Papp Gábor 1976. március 23. Afrika, az ígéret földje. Fellép: Bálint István, Mendrei Ernő 1976. március 30. Hoffmann Artúr filmjei. Fellép: Hoffmann Artúr és Somogyi Sándor 1976. április 1. Amatőr fénykép. Bálint D. István, Dormán László34, Lennert Géza 1976. április 1. Fotó No. 1–15. Fellép: Bálint D. István, Varga Somogyi Tibor, Dormán László 1976. április 5. Afrika társadalompolitikai távlatai. Fellép: Harangozó Mária, Bálint István [Moša Pijade Gimnázium] 1976. április 6. Rövidfilmek. Fellép: Harangozó Mária, Hoffmann Artúr, Somogyi Sándor 1976. április 6. Arnold Schönberg 1976. április 13. Kádár Kata 1976. április 16. Népballadák, Pedagógiai Akadémia 1976. április 20. Város hullámokon 1976. április 21. Művészettörténet. [Moša Pijade Gimnázium] 1976. április 29. A jövő városa. [Moša Pijade Gimnázium] 1976. május 4. Lengyel rock és jazz. Fellép: Nagy Illés József, Hegedűs László, Kucserka Mihály 1976. május 11. A Képes Ifjúság lap helye. Fellép: Bada István, Beretka Ferenc, Dormán László, Dudás Károly, Rencsár Tivadar, Urbán Valéria, Tari István 1976. május 18. A Bölcsészkar irodalmi csoportjának programja. Fellép: Sziveri János, Léphaft Pál, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, Tari István, Sziveri Rózsa 1976. május 18. Türelemjáték. Színdarab. Fellép: Öreg Dezső, Kisiván Anna, Rodi Magdu, Keszég Károly, Dudás Károly 1976. június 8. Szerzői est. Fellép: Csányi Erzsébet, Beretka Ferenc, Sziveri János, Szűgyi Zoltán, Túri Gábor, Vass Éva 1976. szeptember 22. Skorpió-koncert 1976. október 12. A magyar zene ezer éve. Fellép: Becker Béla, Kovács Katalin, Pozsár Erzsébet 1976. október 19. Giccs.35 Fellép: Danyi Magdolna, Balázs Attila, Virág Ágota, Beretka Ferenc, Csányi Erzsébet, Mák Ferenc, Várady Tibor, Dormán László 34 35

Dudás Károly: Dormán László fotóiról. In: Új Symposion 122–123 (1975), 176–177. Új Symposion 132. szám

162

1976. október 20. Az ősi zene története. Becker Béla, Kovács Katalin, Pozsár Erzsébet, Kucserka Mihály 1976. október 25. Esztétikai érték. Fellép: Danyi Magdolna, Balázs Attila, Csányi Erzsébet, Virág Ágota, Dormán László [Moša Pijade Gimnázium] 1976. november 8. A mindennapok giccse. Fellép: Danyi Magdolna, Öreg Dezső, Beretka Ferenc, Csányi Erzsébet, Mák Ferenc (Pedagógiai Akadémia) 1976. november 9. Pásztordalok – balladák. Fellép: Búrány Béla, Vlasity Klára, Bangurasz Anna, Kis Júlia 1976. november 16. Meddig jazz a jazz? Fellép: Dormán László, Becker Béla, Kedves Gusztáv 1976. november 23. Bitef 76. Fellép: Mák Ferenc36 1976. november 24. Állam, proletárdiktatúra és szocialista önigazgatás. Fellép: Ágoston Károly, Mészáros Károly [Moša Pijade Gimnázium] 1976. december 13. Proletárdiktatúra és szocialista önigazgatás. Ágoston Károly, Mészáros Károly 1976. december 14. Madárkák. Király Ernő műsora 1977 1977. szeptember 3. Zene csellóra és zongorára. Hartig Tibor cselló, Tóth Horti Vera zongora 1977. szeptember 4. Zenei matiné. Tripo Simonutti hegedű, Kirn Dániel orgona 1977. szeptember 4. Költészet és gitár. Domonkos István műsora 37 1977. szeptember 11. Csellózene. Fellép: Varga István 1977. szeptember 11. Találkozás a költővel. Fellép: Tolnai Ottó38 1977. szeptember 17. Találkozás a költővel. Fellép: Böndör Pál, Mali Eleonóra zongorista 1977. szeptember 22. Régi hangszerek zenéje. Szabadkai kvartett és Hartig Tibor cselló 1977. szeptember 24. Találkozás a költővel. Fellép: Kovács Nándor, Kolosnyai Melánia

36 37 38

163

Mák Ferenc: Tradició és avantgarde – vagy értelem? In: Új Symposion 138 (1976), 343–346. Domonkos István: Kuplé. Symposion-lemezek 1. (1979) Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok. Pechán József festménye és munkafotói alapján. In: Új Symposion 166–167 (1979), 87–100.

Képjegyzék:

Balaskó Jenő Élet titokban, fúga Új Symposion 61 (1970), 12–15.

Ladik Katalin Blackshave Poem Újvidék, 1978 fotó: Póth Imre zselatinos ezüst nagyítás egyenként 30 × 40 cm Tate Modern, London

Balaskó Jenő és Ladik Katalin költői estje József Attila Művelődési Központ, Budapest 1970 Irokéz Gyűjtemény Bojan Bem Évszakok sorozatból 2012–2016 fotográfia 39 × 52 cm a művész tulajdonában Csernik Attila Cím nélkül / Újvidéken (a Badtext sorozatból) 1972 fotó, karton 369 × 504 mm acb Galéria Fontana, Lucio Térbeli koncepció, Várakozás 1968 [nincs adat] Kandinszkij, Vaszilij Absztrakt kompozíció (Tűzmadár) 1917 olaj, vászon 68 × 97,6 cm Herman Berninger Gyűjtemény, Zürich Kiefer, Anselm Rózsák viharában 2015 akril, olaj, kréta, vászon 280 × 280 cm Albertina, Sammlung Batliner Klee, Paul Statikus-dinamikus fokozatok 1923 olaj, tempera, papír 43,5 × 29,2 cm The Berggruen Klee Gyűjtemény

Ladik Katalin Poemim 1978 zselatinos ezüst nagyítás fotó: Póth Imre egyenként 30 × 40 cm Emily Austin gyűjtménye Ladik Katalin Szentjóby Tamásnak küldött fotója 1967 művész és az acb Galéria jóvoltából Ladik Katalin UFO-Party Új Symposion 35 (1968), 18–19. Magritte, René Könnyek íze 1948 olaj, vászon 59,4 × 49,5 cm The Barber Institute of Fine Arts Maurits Ferenc Kollázs 1965 21 × 29,7 cm az alkotó tulajdona Új Symposion 3 (1965), 16. Maurits Ferenc Kollázs 1965 21 × 29,7 cm az alkotó tulajdona Új Symposion 4 (1965), 25.

164

Képjegyzék: Maurits Ferenc Kopasz angyal műfogsorral 1990 akril, vászon 150 × 150 cm az alkotó tulajdona Pinczehelyi Sándor Majdnem 30 év, 1973–2002 2002 komputer nyomat, vászon egyenként 50 × 35 cm magángyűjtemény Sáfrány Imre linómetszete az Új Symposion 51–52 (1969), szám címlapján Szentjóby Tamás 3 kurzus Új Symposion 59 (1970), plakátmelléklet Szentjóby Tamás levele Ladik Katalinnak 1968 Irokéz gyűjtemény Sziveri János diákkori füzete 1960-as évek közepe magántulajdon Sziveri János és Rácz János szobra forrás: http://www.historiae.rs/index.php/ homepage/tari-istvan/149-kirajzo-kirajzolodo-eletero Tàpies, Antonioni Kereszt és Föld 1975 vegyes technika 162 × 162,5 cm MACBA Gyűjtemény © Comissió Tàpies, VEGAP/HUNGART 2019

165

impresszum Kiadó:

A [Szét]tördelt hagyományok című tanulmánykötet az Újvidéki Orfeuszok – A vajdasági Új Symposion folyóirat (1965—1992) című, a Ferenczy Múzeumban megrendezett kiállításhoz kapcsolódó kiadvány, mely a Néző·pontosítás konferenciasorozat részeként 2018. március 8-án létrejött, azonos című konferencia előadásainak szerkesztett szövegeit adja közre.

Felelős kiadó: Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója Szerkesztő: SZILÁGYI ZSÓFIA JÚLIA Korrektúra: zelei Bori Kiadványterv: herr Ágnes Tördelés: Kiss Krisztina Noémi Papír: Belív Perigord Matt 1,1 vol Borító Műnyomó matt

150 g 300 g

Nyomda: Elektroproduct Nyomdaipari Kft.

ISBN 978-615-5860-12-6

Támogató:

Szentendre, 2019.

166