FÁBIÁN GYULA VERSEI

Pet Fi V Ndor Tja

Csak a legnagyobbak képesek MINDENKI előtt elmondani, hogy mit akarnak.

Csak a legnagyobbak képesek MINDENKI előtt elrontani, amit látni róluk akarnak benne magukat ünneplő tömegek.

Csak a legnagyobbak képesek dicsőség nélkül, úgy halni meg, ahogy e tömeg nem akarja.

NIHIL ALIUD

(Szkárosi Endre barátom emlékére) a márványfényű antik hanghídon ma a harag tankjai boronganak át az elveszett szeretet rémszínű A-hang s az élet benne dalban-ordítás poszt-fortisszimó ha bedugulnak a vér hangvetői a méla mély havasi kürtök sorsunkban este lesz és kés a fogaink közt a kihulló szonáta sem kék de a légy zümmögésének kötelén félve lépkedő új kiáltozást ha küldök kérlek ne dobd be csak úgy mint a vékonylábú népdalt az üstben fortyogó többi közé emlékszem két fiúra a hatvanas évek omladékán virágot osztottak a Margit-hídon mert dörömbölve táncoltunk be a széthagyásba elmerült hőseink kardja csikordul holdat ásva az operabálban új dalt maszatolnak a gének nem tánc ez már lépéstöredék csak messze-egészek maradék fortisszimója – valami megevett dallamdarab akar a múltból újra szerelmet vallani keresgél hozzá kócos asszonyokat szemüket dörzsölőket virágcsontvázak sorskezükben néha úgy félek mint ha az árvíz bőgve felébred ugye a hidak még megmaradtak nihil aliud nihil dallam nihil szellem minden médiafoltos lyukas égi kellem kisikálunk

Egy S Kplasztikai T Rlat K Peire

Repülésbe ragadva sárban – rongyselyemben törmelékkirályok itt az elvetett rend termei nyílnak az óraszámlap örök időt mutat tudom a csorba tegnapot lerobbant lendkerék idézi s fakéz kardmarkolaton látod e keretek között a vágyat mely hirtelen anyagba borzong ? falakból hangszórók parancsszava árad törött hegedűhang hasít a mélybe le gyárkéménytéglákon valami arc nevet ott ahol sírni kellene egy gyerekkori fülledt ócska nyárnak drótokból szárnyai nőttek hirtelen de az időkeretben szeg kopog s üzen műanyaglapok nyitott tenyerében színhiányos csillag világít s egy megpörkölt rongydarab jövőt idéz vele ímhol próféták ökle sújt amott Ozirisz napnak áldoz elmúltunk látod megint sarokban ül szipogva a puskavillanás már száraz ágak dallama árad és egy-egy szétzúzott fémdarab rozsdás szívdobbanása bent ragad füstöt őriz a vak tükör ott ahol belül vénséges-vén hiány vagy csak elégetett papírjaid tündökölnek végtelenül