Zene-Zene-Tánc 2011/02

ZENE-ZENE-T M

Ű

V

É

S

Z

E

T

I

F

O

L

Y

Ó

I

R

A

T

1

1

-

0

2

A tartalomból:

ÁNC

- A Magyar Nemzeti Balett elmúlt évadának értékelése - Interjú Solymosi Tamással, Szakály Györggyel - Bozsik Yvette: Bál, avagy a táncos mulatság - Táblaavatás Brüsszelben Hubay Jenőnek - Botvay Károly köszöntése

Tánccal a táncért Búcsú Kaán Zsuzsától

K

épviselője, kritikusa, elkötelezett terjesztője volt hivatásául választott művészeti ágának, a táncnak. Nem akadt olyan esemény, amelyen fel ne tűnt volna. Kérlelhetetlenül küzdött a műfaj elismeréséért is, és nem ismert lehetetlent. Képes volt igazgatói, minisztériumi ajtókat megnyitni, hogy minél több támogatót nyerjen meg a táncnak.

Pontosan tisztában volt mindazzal a gyötrelemmel, amit a mozdulatok, a lépések szépségéért fizetni kell, hiszen egykoron táncolt ő maga is, klasszikus balettet tanult. S bár matematika-filozófia szakos diplomát szerzett, mégis a tánchoz húzta vissza a szíve, két évtizeden keresztül tanított az Állami Balett Intézetben tánctörténetet, és sikerült elérnie, hogy tudományágából érettségizni lehessen és főiskolai államvizsgát tenni.

Kezdeményezésére koreográfiai stúdió született, s tánctársulatot is alapított, ahol színre kerültek saját koreográfiái is. Sőt, hogy erre a mostoha sorsú művészeti ágra felhívja a figyelmet, éppen húsz esztendőn át lapszerkesztőként is tevékenykedett. A Táncművészet című szakkritikai folyóirat azóta is átfogó körképet nyújt az összes professzionális, hazai táncágazatról. Emellett életre hívott testkultúra magazint, verseny- és divattánc lapot. S mivel tudta, milyen fontos, hogy a művészek minél többször színpadra léphessenek,

A borítón: Bozsik Yvette: Bál, avagy a táncos mulatság Marozsán Erika, Vati Tamás Fotó: Horváth Judit

és szerepléseik kellő hírverést kapjanak, gálaestet szervezett minden évben. A Táncpaletta estjein minden együttes örömmel vett részt, és sokan versengtek azért is, hogy elnyerhessék az általa alapított, szakmai elismerést, az EuroPAS Magyar Táncdíjat. De más módon is igyekezett a pillanat művészetét megőrizni az örökkévalóságnak, hiszen tánccal foglalkozó, televíziós műsoroknak volt ötletgazdája, s olyan alkotóművészekről írt könyvet, mint Kún Zsuzsa, Seregi László.

Táncról szólt az élete minden pillanata. A szakma nagyasszonyaként írt, tárgyalt, telefonált, talpalt, kivonult, vitázott szeretett műfajáért. Ha kellett, nyílt levelet írt, demonstrált, összebékített, s az általa képviselt ügyekért még olyanok is vállvetve harcoltak, akik egyébként szóba sem álltak egymással. S bár nem mindig, nem mindenben talált teljes szakmai egyetértésre, kezdeményezéseit sosem lehetett figyelmen kívül hagyni.

A magyar tánctörténész, kritikus, koreográfus 65 évesen, hosszan tartó, súlyos betegség után, 2011. október 19-én hunyt el.

Terpszikhoré elveszítette odaadó hívét, a hazai táncvilág pedig pótolhatatlan veszteséget szenvedett.

Réfi Zsuzsa

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

Sostenuto

T

Á

N

C

– Liszt Ferenchez

„Hírhedett zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon!

Van-e hangod e beteg hazának A velőket rázó húrokon?”

E

zekkel a sorokkal kezdődik Vörösmarty Mihály nagyszabású költeménye, amel�lyel 1841-ben harmincéves születésnapján köszönti Liszt Ferencet. Azt követően, hogy az 1838-as pesti nagy árvíz rádöbbenti a zeneköltőt nemzeti hovatartozására: „… én is ehhez az ősi és erős fajhoz tartozom, én is ennek az őseredetű megszelídítetlen nemzetnek vagyok a fia, amelyet úgy látszik, még jobb napokra tartogat a gondviselés…” – írja a Párizsban megjelenő Gazette Musicale című újságban, és a tragikus esemény hatására 1839-ben jótékonysági hangversenyeket ad Bécsben és Pozsonyban az árvízkárosultak javára: az adomány 25 ezer forint, óriási összeg… 1840-ben pedig ellátogat Magyarországra: január 4-én Budán a Magyar Színházban jótékonysági hangversenyre is sor kerül a színház javára. A későbbiekben bárhol jár is a világban, büszkén vallja magát magyarnak: „Éhezem és szomjúhozom a hazatérést Magyarországra. Minden ottani emlékem mély gyökereket ver a lelkemben…”- írja egyik Manchesterben kelt levelében 1841-ben.

Liszt Ferenc az európai népek nagy öntudatra ébredésének korszakában él és alkot – a „hosszú” XIX. század évtizedeiben -, amikor a francia forradalom hatására a nemzeti összetartozás új dimenziói felerősítik a nemzettudat kialakulásának romantikus misztériumát. A reformkori Magyarország különösen fogékony ezekre az eszmékre, hiszen történelmi helyzetünkből következően a haladás gondolata szervesen összefonódik nemzeti függetlenségünk kivívásának törekvéseivel:

haza és haladás egymástól elválaszthatatlanok. Ahogyan Kölcsey Ferenc mondja: „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága…?”

Nemzeti létharcunk problémája – végigvonul történelmünk valamennyi korszakán.

Nem véletlen, hogy Kodály Zoltán 1936-ban Liszt Ferenc halálának ötvenedik évfordulóján nagyszabású kórusművet ír Vörösmarty Mihálynak a zeneköltőhöz címzett verssoraira – ráébresztendő a magyarságot nemzeti létének veszélyeztetettségére. Vörösmartyhoz és Liszt Ferenchez fordul egyszersmind, amikor tettekre hívja honfitársait: „És a gyenge és erős serényen tenni, tűrni egyesüljenek, És a nemzet, mint egy férfi álljon, Érckarokkal győzni a viszályon!” A kórusmű befejező akkordjai pedig – sostenuto: kimérten, visszafogottan – majd allegrós váltással, pianóból fortissimóvá erősödve – felszólítanak: „És mondjuk: hála égnek, Van még lelke Árpád nemzetének!”

Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóját ünnepelve, sostenutóban fogalmazva feltehetjük, fel kell tennünk a kérdést – napjainkban is: „Van még lelke Árpád nemzetének?” Vagy Ady Endre és Németh László gondolatait újrafogalmazva: elveszett a magyar a magyarban? Quo vadis Magyarország? Valóban jobb napokra tartogatja nemzetünket a Gondviselés? – Tegyünk érte, hogy úgy legyen! Higgyünk benne, hogy: „Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak, Rég ohajtott hajnal keletén, Édes kínja közt a gyógyulásnak, A kihalt vágy s elpártolt remény. Újra égünk őseink honáért, Újra készek adni életet s vért...”

Tóthpál József

3

4

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

Táncos küzdj,néző bízva bízzál…

N

C

A M a g y a r N e mz e t i B a l e t t é v a d é r t é k e l é s e :

Zavaros, zaklatott évadot zárt a Magyar Nemzeti Balett június végén. Váratlan vezetőváltások, átláthatatlan szituációk, vádaskodás, médiaszenzációk keserítették az együttes mindennapjait.

A sokszor változó helyzetben lassan már csak az volt biztos, hogy esténként ki kell menni a színpadra táncolni, mert a nézőt – különösen, ha külföldi nem érdeklik a kulisszák mögötti viták és villongások, ő előadást akar látni, mégpedig magas színvonalon. Nagy szerencsénk, hogy a balett-táncos már gyermekkorától megszokta a fegyelmet és kötelességtudó munkavállaló.

A mindenkori körülményektől függetlenül reggel szó nélkül beáll a rúdhoz, este pedig az előadásba – már ha engedik.

Az egymásnak ellentmondó hírek tükrében nagyon nehéz eldönteni, hogy az elmúlt évadban tapasztalt változásokban, egyes táncosok mellőzésében, vagy előtérbe kerülésében kinekminek mennyi szerep jutott, mit kinek köszönhetünk vagy róhatunk fel. A korábbi vezetésnek, a balettmestereknek, azoknak, akik megpróbáltak hidat verni a régi és új között, maguknak a táncosoknak, vagy esetleg már Eldar Aliev hirtelen megbízott balettigazgatónak?

A befogadói oldal csupán benyomásokra, feltételezésekre hagyatkozva fogalmazhat meg néhány gondolatot az évad egyes előadásainak tükrében - a teljesség igénye nélkül.

Némi képzavarral élve, menetrendszerűen késik A vágy villamosának bemutatója, így az MNB két megtartott premierje valójában két felújításnak felelt meg. Az első, novemberben A rosszul őrzött lány című balettkomédia volt. A (még előző) vezetés jó értelem-

ben véve biztosra ment: „mindent vivő” karakterdarabot állított színpadra egy igazán karakteres együttesnek. Kedves történet, nagy elődök nyomdokain betanult szerepek, fülbemászó zene, díszlet-jelmez még az eredeti londoni bemutató alapján fazonírozva – lelkes balettománok kedvére. Családi előadás a javából, hiszen ifjabb, vagy gyermekkorú érdeklődők figyelmének felkeltésére, a balettműfaj reklámozására egyaránt alkalmas. A szólisták és a kar is kitettek magukért, különösen a Radinya Dace- Bakó Máté – Bajári Levente- Katona Bálint nevekkel fémjelzett szereposztás – még akkor is, ha a legendás, 1971-es verziót is látott nézők szájából elhangzott néhány kritikus megjegyzés.

Tény azonban, hogy ezek az előadások jó hangulatúak voltak, nézőként nem lehetett észlelni azt a ziláltságot, amit a második, áprilisi „bemutató” idején már igen. A Giselle premierjén a színpadról áradó jeges feszültség, a kétségbeesett bizonytalankodás alapján nyilvánvaló volt, hogy az együttes nem hitt az előadásban – egyébként érthetően, hiszen az a stílus, melyben Eldar Aliev színre vitte a balettet, távolról sem volt az MNB sajátja. Általam évek óta nagyra becsült művészektől láttam hajmeresztően furcsa, én-idegen megoldásokat, bizarr megnyilvánulásokat. Szinte már paródia jellegű, „kísérleti” kiszerepezések borzolták a kedélyeket a nézőtéren.

Egyébként kitűnő szólisták mozogtak légüres térben a színpadon, mások küzdöttek a tőlük idegen karakterekkel és technikai feladatokkal. A társulat zavarodottnak tűnt, de legalább ilyen zavarodottan hagytam el én is a Házat, megpróbálva feldolgozni és rendszerbe helyezni a látottakat. Ilyenkor értheti

meg a néző, hogy mennyire kell ismerni a táncosokat (alapkarakter, technikai és színészi képességek szempontjából egyaránt) egy hiteles szereposztáshoz.

Ilyenkor tudatosul az is, hogy hazai táncosainktól egyébként milyen távol áll a szépelgés, meg az illusztrálás és mennyire meghatározó egy szerepnél a saját személyiség. Olyan együtteseknél ahol kevéssé fontos az egyéniség (akár konkrétan el is nyomják), egyes felszínes klisék mentén, „ránézésre” kioszthatók szerepek, nálunk azonban rögtön feltűnik a disszonancia, mert bizonyos karakterek azonnal ledobják a rájuk kényszerített figurákat. Nagyon érdekes azonban, hogy a harmadik szereposztás, Felméry Lili, Bakó Máté és Somorjai Enikő vezetésével egy teljesen más hangulatú (és főként stílusú) bemutatót produkált. Az új rendezői megoldások nem lettek ugyan jobbak, de a főszereplők valahogy felülemelkedtek az adott helyzeten, mintha rajtuk nem fogott volna a baljós igézet. Így az első részben élénk, pergő, a másodikban finoman vibráló, megejtően költői hangulatú, nagyon felemelő előadásban volt részünk. Visszatekintve, a Giselle felújításának eredménye azért is volt jelzésértékű, mert ez a balett volt az első (és eddig egyetlen) melyet Eldar Aliev színpadra állított. Az évad egyéb előadásai mind már futó, műsoron lévő darabok közül kerültek ki, melyek kiállítása, rendezése adott, legfeljebb szereposztásbeli változtatásokra volt lehetőség.

A társulat tagjait tekintve, örvendetes, hogy Bakó Máté, frissen kinevezett első magántáncosként igen sokat szerepelt. Bár szenvedélyes, drámai figurákat gond nélkül hozó, vagy lírai alkatú

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

5

Magyar Nemzeti Balett: Giselle Popova Aleszja, Cserta József (Fotó: Kanyó Béla)

táncosoknak nincs híján a társulat; az ő típusa, egy lobogóan érzelmes, naivan romantikus fiatal (fő)hős hiányzott már az együttesből. Szimpatikus a színpadi karaktere, látható a partner és a szerep iránti odaadása, alázata. Reveláció-szerű volt a Karamazov testvérekben a világot megváltani készülő Alekszejként, előzékeny partnernek láttam A diótörő Hercegeként és remekül hozta (és láthatóan élvezte) Colast A rosszul őrzött lányban. Szerencsére hiányzik belőle az érzelmi kiszámítottság, a mesterkéltség, sokszor még mindig ösztönösnek tűnik és ez frissen tartja az alakításait.

Hol bátortalanul tébláboló, hol szélsőségesen szenvedélyes kamasz volt Rómeóként. Felméry Lili okkal röpülhetett mellette - egyébként ő maga sem

az a lágy, sodródó, sokkal inkább vadul szertelen Júlia. Talán éppen ettől a még zabolátlan ifjonti hévtől lett olyan párját ritkítóan szép az erkély-jelenet is. Az hagyján, hogy előttem egy, az USA-ból éppen hazalátogató, unokáit balettélmények felé terelgető nagymama megkönnyezte őket, de hogy a mellettem ülő komoly üzletember is zavartan zsebkendőért kotorászott – mi a hatás és a siker, ha nem ez?

Túri Sándort megtalálták a jelentősebb, „idős” karakter szerepek, A makrancos Kata Baptistája értő humorral ábrázolt igazi „lányos apa” alakítás volt.

Ehhez képest a Rómeó és Júliában Verona hercegeként sokkal kihasználatlanabbnak éreztem. A magam részéről bizony megkínáltam volna Capulettel,

megcseréltem volna Szirb Györggyel.

Túri művészileg is jóval tapasztaltabb táncos, több lendületet, érzést, azaz életet tudott volna belevinni a szerepbe. Jobban illett volna Lencsés Éva elegáns de mélyen érző anya-figurája mellé és inkább elbírt volna Felméry Lili vehemensen lázadó Júliájával is. Szirb György szeretnivaló, jellegzetes karakter volt A makrancos kata Hortensiójaként és helyén volt a Giselle vadászatról megtérő Hercegeként is, de Capulethez nem elég vérmes és domináns – a nem is oly régmúltból Havas Ferenc, vagy szinte még jelenünkből Szakály György alakítása élénk emlékeket és kifejezett elvárásokat ébreszt. Meglepve fedeztem fel Nagyszentpéteri Miklóst mint Montague-t – jól állhat az együttes, ha

6

egyébként magukat remekül bíró (lsd.

Bozsik-féle Menyegző) érett táncosokat ilyen jól elrejtve, alig-szerepekben lehet jegelni. Az, hogy Vidorként viszontláttam a Hófehérkében, meg Főszabóként A makrancos Katában, nem igazán kárpótolt.

Komarov Alexander A rosszul őrzött lány-ban Simone anyó nagy kihívást jelentő szerepével birkózott meg, A makrancos...-ban élvezetes Grumio volt (bár nekem azért hiányzott az eredetileg kiírt Solti Csaba). Ezek ismeretében, valamint a Karamazov Apa alakítása után totális tévedésnek bizonyult a félénkijedősre vett Albert-bizalmast ráosztani a Giselle-ben. Az említett Solti Csabára visszatérve, bizonyos hírek szerint nem saját elhatározásából nem lépett fel egyes szerepeiben. Mellőzése sajnálatos, mert pont legutóbbi Karamazov (Apa), vagy korábbi A halál és a lányka alakításai alapján éppen kifejezetten jó formában érték ezek a döntések. Szívesen láttam volna Hilarionként is, mert azon nagyon kevesek közé tartozik, akik túlzások nélkül tudják a figurát a történetben a megfelelő helyre pozicionálni.

Morgóként ott volt ugyan a Hófehérkében, de ez, a benne rejlő lehetőségekhez képest, elég kevés. Ugyanott Szegő András kirobbanóan jó erőben, elképesztően technikás Kukát táncolt.

Kitűnő, kicsit karcos Mercutio-t hozott Csonka Roland a Rómeó és Júliában. Fesztelen, szellemes, ugyanakkor pimasz karaktere tökéletes ellenpontja volt Szakács Attila bátran odatett, kekec, önelégült és fennhéjázó Tybaltjának. Rémisztő belegondolni és felidézni, hogy egy óvatlan pillanatban sajnos őt is eltalálta a Giselle-ben Albert barátjának szerepe. A Karamazov testvérek lehengerlő Dimitrij-figurája után el nem tudom képzelni, hogy milyen meggondolásból oszthatták rá. Általában véve nem nagyon értettem, hogy miért kellett volna ebből a mellékalakból főszerepet csinálni. Attól nem lesz jelentősebb, hogy címzetesekre, meg magántáncosokra osztják – sőt még feltűnőbb, hogy mennyire kevés nekik a feladat. A megfelelő arányokat szem előtt tartva, a bizalmas (vagy barát) szerepét kifejezetten fiatal, jó kiállású, de Albertnél (és főként Hilarionnál) lágyabb karakterű táncosoknak kívánatos kiadni.

Popova Aleszja egy fegyelmezett, de érezhetően fáradt együttes által le-

Z

nyomott, kissé fád Diótörőbe repült be a színre december utolsó balett-estjén.

A darab elkezdett élni, az előadás pedig felragyogott Mária hercegnőjétől.

Egyébként teljes inkognitóban táncolt, mert sem az eredeti kiírásban, sem a szokásos szórólapon, sem az aznap kitett névsorban nem szerepelt, a legnagyobb meglepetésemre váratlanul megjelent a színpadon. (Talán nem illendő egy első magántáncosnőt ily módon a névtelenség homályában tartani.)

Szintén emlékezetes volt ugyanitt Merlo P. Andrea karakteres Drosselmeier-e, mert jólesően élénkítette az első felvonás kimódolt és színtelen bieder rutinját. Popova Aleszjától még két alakítást emelnék ki, a Karamazov testvérekben a törékeny és sebezhető, de mindent túlélő Katyerinát és A makrancos Kata derűs iróniával ábrázolt címszerepét.

Utóbbiban Apáti Bence tette-vette, terelgette laza céltudatossággal, Felméry Lili rebbenő, üde Biancája, Szigeti Gábor készséges Lucentiója, Túri Sándor már említett Baptistája és Szirb György jól eltalált Hortensiója társaságában. Apáti még Hágai Katalin oldalán debütált Petrucchióként – és akkoriban, szimpatikus lelkesültsége ellenére, még szüksége is volt a tapasztalt balerina előzékeny segítségére. Most azonban már olyan szilárdan uralja a szerepet és a terepet, hogy jut hely bőven a játéknak is. Nemcsak testi erejével dominálja fölényesen az előadást, hanem a kedélyes és olykor vaskos humor mellett finomabb érzelmeket is megmutat a figurában. Drámai, sötét színeket bontott ki ugyanakkor egy minden szempontból rendkívül nehéz szerepben, a Karamazov testvérek Ivánjaként, melyet eddigi legmeghatározóbb, legösszetettebb alakításának érzek. A Giselle Hilarionját ráosztani azonban nem volt szerencsés, mert nincs az együttesben olyan Albert, aki alkatilag ellensúlyozni tudná. Nem volt okos dolog ezt a figurát másutt hangsúlyos főszerepekben domborító táncosoknak kiadni, így Bajári Leventének sem állt igazán jól. Ő ettől eltekintve az együttes egyik állócsillagának tekinthető, sokat táncol, kiegyensúlyozottan magas színvonalon, hogy itt most röviden csak a Karamazov testvérek mélyen át- sőt megélt Dimitrij alakítására, vagy a Hófehérke… illúziókeltő, átlényegült Banya-figurájára utaljak. Örömmel láttam a kitűnő formában lévő Juratsek Juliannát lehelletfinom

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

érzéssel táncolni a Giselle egyik „vezér” villijeként és démoni Maabként a Rómeó és Júliában. Pazár Krisztina a Karamazov testvérek komoly jellemfejlődésen átmenő, szerelmében mintegy megtisztuló Grusenykájaként vagy a Hófehérke intrikus Mostohájaként, színpadi karakterében, személyiségben Hágai Katalint idézi. Utóbbi előadásban Boros Ildikó továbbra is ideális címszereplő volt az őt odaadóan, érzéssel partneroló Cserta József (Vadász) és Liebich Roland (Királyfi) oldalán. Természetessége, bája, nem mellékesen remek technikája kitűnően érvényesült a Giselle „kis pas de deux” – ben is. Liebich Roland változatlanul aranyos, mesebeli Királyfi a Hófehérkében és kimunkált, rendkívül koncentrált alakításban, nagyon ígéretesen hozta korábban A halál és lányka férfi főszerepét is. A Giselle „kis pas de deux” azonban alkatától, adottságaitól idegen maradt.

Bár az MNB együttesét a fizikailag nehéz feladatok mellett lelkileg szokatlanul nyomasztó folyamatok is terhelték, a társulat tiszteletre méltó módon állt helyt az elmúlt hónapokban és hozott létre emlékezetes, sőt akár csodálatos előadásokat. A következő évad várhatóan még az előzőnél is nagyobb kihívás lett volna, hiszen e mögött már nem volt ott a korábbi vezetés kiszámítható és csak részben felülírható szervezőmunkája. Eldar Aliev két bemutatót is tervezett, műsor- és kapcsolódó személyi politikáját várhatóan csak ezek kapcsán ismerhettük volna meg igazán. Most azonban, az Opera újonnan kinevezett kormánybiztosa, Ókovács Szilveszter döntésének köszönhetően már nem lesz lehetősége elképzeléseinek megvalósítására. Solymosi Tamás, aki most megbízást kapott a balettegyüttes irányítására, nemzetközi rangú és ismertségű vezető szólista, maga is sokat táncolt az MNB előadásaiban. Bizonyára jól ismeri az együttest, tisztában lehet annak karakterével, az egyes táncosok képességeivel és - nem utolsó szempont - az utánpótlást biztosítani tudó Táncművészeti Főiskola képzési, oktatási rendszerével is, hiszen maga is ott végzett. Az új szituációban bizonyára szembe kell majd nézni bizonyos változásokkal, de az utóbbi napokban az MNB jövőképe mindenképpen tisztult és színesedett.

Pónyai Györgyi

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

7

Új igazgató a Magyar Nemzeti Balett élén

I n t e r j ú S o l y m o s i Ta m á s s a l „ M é g t ö bb é s m a g a s a bb s z í n v o n a l ú m u n k á r a v a n s z ü k s é g ” Nemzetközi tapasztalata jócskán akad, hiszen diplomája megszerzése után máris szerződtette az amszterdami Het National Ballet, majd Rudolf Nurejev meghívására Ausztráliában turnézott.

Solymosi Tamást a világ számos jelentős együttesébe felkérték vendégszereplésre, az Angol Nemzeti Balettnek és a Wiener Staatsopernek vezető szólistája volt. Vendégként rendszeresen fellépett az Ybl-palotában is, később, tanári diplomát szerezve pedig a Magyar Táncművészeti Főiskolának lett mestere. 2011. szeptember 4-től kinevezték a Magyar Nemzeti Balett megbízott balettigazgatójává.

Az előző igazgató, Keveházi Gábor tavaly arról nyilatkozott, mennyire fontosnak tartja, hogy ez az együttes nemzeti balett maradjon, s főleg magyar táncosok lépjenek színpadra. Ön mennyire szeretne nemzetközi színt hozni a társulat életébe?

Jó együttest szeretnék, ezért figyelemmel kísérem a magyar táncművészképzésben résztvevő fiatalok, ám legfőképp a Táncművészeti Főiskola növendékeinek fejlődését. Azonban az is lényeges szempont, hogy a Magyar Nemzeti Balett magas színvonalú, nemzetközileg is értékelhető együttes legyen, ezért arra törekszem, hogy megtaláljam, és ide csábítsam az igazán jó táncosokat – akár külföldről is.

Azt nyilatkozta az évadnyitó ülésen, hogy olyan küldetéstudattal érkezett a Nemzeti Balett élére, amely új lendületet adhat az együttesnek. S több hónapja volt a felkészülésre, hiszen már az év eleji, igazgatói pályázaton is az aspiránsok között volt. Így van, jelentkeztem akkor is, de nem toporgok 25 éve az ajtóban, hogy balettigazgató lehessek… A lendületet fontosnak tartom, hiszen nagyon sok olyan fiatalt ismerek, akikben látom a tehetséget, és meg akarom adni nekik a bizonyí-

tási lehetőséget. Csak a neve alapján nem akarok senkinek semmiféle kredit-kártyát adni. Egyedül az számít, hogy ki mit tesz le most az asztalra. Emlékezni nagyon szép, de mivel a balett a most művészete, amely a pillanat állapotát tükrözi, nekem ez alapján kell döntenem.

Pályázatában milyen elképzelések kaptak még helyet? S mi az, ami már hamar érezhető változás lesz a közönség szemében is?

Gyors átalakulást nehéz lenne produkálni úgy, hogy „örökölt” szezont kell végigvinnem, amit – függetlenül attól, hogy mennyire készítették elő nekem – egy évig cipelnem kell. Látványos változást a következő szezon hozhat, amelyre már én tervezem a műsort. Azért a jelenlegi évadban is igyekeztem kiszűrni a vállalhatatlan ügyeket, amelyek az én szakmai és erkölcsi normámnak nem felelnek meg.

Gondolok itt például a Giselle-re, amelyet visszaállítottam az eredeti, Lavrovszkij-féle formába, s a koreográfusa nevét is visszakapta. Nálam ugyanis úgy történik egy új darab színpadra vitele, hogy abban minden, még a díszlet, jelmez is új lesz. Nem mondhatjuk azt valamire, hogy más, ha csupán „leporoljuk”, miközben ugyanazt a díszletet, jelmezt használjuk… Szerintem ez vállalhatatlan, s ez nem az én műfajom.

Az idei szezon beharangozott balett-bemutatókra, A Notre-Dame-i toronyőrre és a Hamupipőkére nem köttetett semmiféle szerződés, így a műsorterv valószínűleg változni fog. Nekem nem az lenne a dolgom, hogy ezeket az ügyeket átfésüljem és megpróbáljam egyenesbe tenni. A jövő évet kellene terveznem, elég gyors ütemben. Ehhez képest ezt a szezont kell rendbe tennem rohamléptekben, hiszen vannak olyan szerződések, amelyek kapcsán még a múltban kellett volna eljárni, döntést hozni. Próbálok az életembe még egy 25. órát is beiktatni, hogy ezekre is sor kerüljön…

Az idei szereposztásokon is változtat?

Természetesen. De látatlanban senkitől nem veszek el szerepet, mindenkinek megadom a lehetőséget, hogy bizonyítson. Megnézem, ki hogyan dolgozik. Erről azonban elég korai most, igazgatóságom harmadik hetében beszélni. A Szentivánéji álom szereposztását például júniusban kiírták. Nem tartom etikusnak, hogy valaki megbízott igazgatóként átnyúl egy olyan időszakra, ami még nem az ő ideje. Ettől függetlenül, nem akarok senki fölött pálcát törni, kezelem ezt a helyzetet.

Mennyire tervez előre, hiszen Ön is megbízott igazgató?

Két évre kaptam felhatalmazást, s amíg ez a megbízatás szól, addig sem az jár a fejemben, hogy vajon majd én aratom-e le a babérokat. Inkább az, hogy jogilag feddhetetlen és minőségi döntéseket hozzak. Hogy ezt mennyi ideig teszem, az ügy szempontjából lényegtelen.

Nyilatkozta korábban, a magániskolája kapcsán, hogy magánszínházat is szívesen nyitna. Mi az, amire ott és a Nemzeti Balettnél is hangsúlyt helyez?

A fiatalok támogatása, a tehetségek gondozása. Az ifjúságé a jövő, velük lehet tervezni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az idősebb generációra nem számítok, hiszen a tapasztalatuk és a tudásuk ugyanolyan fontos. De hosszú távra tervezve olyan alapot kell leraknom, amelyre később is lehet építeni. Ez az elv is egy alapkövem. Emellett lényegesnek tartom, hogy olyan méltatlan dolgokat, amelyek az együttes hangulatát rontják, egyenesbe tegyek.

Eléggé szétzilált együttest vehetett át, hiszen nem örültek Eldar Aliev kinevezésének, s viharokat kavart Hágai Katalin leváltása, valamint a Volf Katalin ellen indított fegyelmi eljárás is… Úgy gondolom, ha az együttesnek jó kommunikációval megfelelő munkát

8

biztosítok, ez a rossz légkör szertefoszlik.

Számomra lényeges, hogy a Nemzeti Balett hajója megfelelő irányba induljon.

Nem úgy kezdtem neki a munkának, hogy annulálom az együttest, s bevásárolok új táncosokat a piacon. A mostani társulatban látom a jövőt, s nekik igyekszem megfelelő szerepeket nyújtani, színvonalas előadásokat vásárolni. Ez mindenképpen hangulatjavulást eredményezhet. Ugyanakkor fel kell állítani néhány új szabályt: legyen tisztában a hatáskörével.

S mi a helyzet most a művészeti vezetői poszttal?

A kormánybiztos változtatásai szerint sehol nincs kisfőnök, csak az igazgató, aki minden feladatot ellát. Ez az intézkedés csökkenti a költségeket, és hatékonyabbá teszi a munkát.

Mennyire ismeri a társulatot?

Folyamatosan nyomon követtem az együttes munkáját, néztem az előadásaikat, sőt a tagok legtöbbjét gyerekkorom óta ismerem, tehát senki nem idegen számomra. Igyekszem észrevenni a tehetséget, s arra is törekszem majd, hogy mindenkit a számára megfelelő szerepben foglalkoztassak.

Hogyan fogadta az együttes?

Nagyon nehéz erről bármit is mondani a harmadik hét után. Biztosan figyelik a lépéseimet, döntéseimet. Szerintem erre visszatérhetünk fél év múlva, akkorra már tapasztalják, milyen irányba megyek, s hogy ugyanaz az ember vagyok, mint régen, csak épp más pozícióban.

Nem állnak sorba az irodája előtt a táncosok?

Ezt is átalakítottam, mindenkinek be kell jelentkeznie, leírni, hogy mit akar, s ennek alapján kap időpontot. Így nem kell órákat várakozni az irodám előtt, mert az is rossz hangulatot okozhat. Az összes nyugat-európai színházban egyébként ez a gyakorlat: ha valaki szeretne valamit az igazgatótól, megírja néhány sorban. Ha megkapom írásban, megfelelően fel is tudok készülni a kérdésére, s nem adok elhamarkodott választ. Ennek a rendszernek köszönhetően egyfajta nyugalom uralkodik az irodán.

Milyen szezont tervez? Hiszen beszélt arról is, hogy a nagy klasszikus baletteket visszaemelné a repertoárba.

Ezt már meg is tettem, hiszen A hat�tyúk tavát visszaraktam, az Anna Karenina is több előadást kapott. Terveim szerint a Manont még ebben a szezonban megpróbáljuk bemutatni, azonban minden attól függ, hogy a gazdasági mutatók mit pro-

Z

dukálnak, milyen lesz a színház gazdasági helyzete.

S hogyan tervez a társulattal, hiszen Keveházi tavaly azt nyilatkozta, hogy 15-17 táncossal vannak kevesebben, mint amikor megkapta az igazgatói posztot, 80 fős baletteket pedig nem lehet 80 fős társulattal bemutatni. Idén nyár elején is olyan hírek terjengtek, hogy a vezetőség létszámleépítést készít elő… Én az egészet leállítottam, hiszen nem arról van szó, hogy itt 80 táncossal kell 86 személyes baletteket bemutatni. Abban hiszek, hogyha van 80 ember, akkor 80nak kell dolgoznia. Ez fontos. Ha lehetőség adódik rá, akkor ne csak a számot növeljük, hanem azoknak a létszámát is, akik dolgoznak. Egyfajta reális munkatempót, elvárást kell közvetítenem az együttes felé.

A kérdés: ki az, aki hajlandó velem jönni.

Ezek szerint eddig nem volt mindenki kapacitásának megfelelően kihasználva?

Nem akarok visszafelé figyelgetni, hogy ki mit csinált, nem az én tisztem kritizálni a korábbi munkát. Én a szeptember 5-ei dátumtól tartozom az együtteshez, és az a feladatom, hogy meghatározzam, attól a naptól milyen úton haladjunk tovább.

A tervek szerint jövőre kinyit az Erkel Színház. Kapott ígéretet újabb státuszokra?

Mindenkinek az az álma, hogy bővüljön, hogy nagyobb legyen az együttese.

Mindez pénzfüggő, ám ehhez a fenntartó részéről is szükséges a megfelelő szándék.

Minél nagyobb az együttes, annál jobban

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

tudjuk kiszolgálni a közönséget. Ha viszont nincs pluszforrás, akkor ekkora társulatból kell megoldani mindkét színház feladatait. A nincsre nem ismerek más megoldást.

Ha tudnék Harry Potterként varázsolni, örömmel megtenném. S emellett annyi előadást kell játszanunk, amennyit minőségromlás nélkül képesek vagyunk. De ugyanilyen fontos, hogy a későbbiekben is legyen mindenkinek elegendő munkája. Kérdés persze, hogy mikor nyílik meg az Erkel Színház.

Régebben külön költségvetéssel dolgozott a Nemzeti Balett. Szeretné ismét kialakítani az önálló büdzsét?

Az elmúlt időszakban nem így volt, egyetlen költségvetéssel működött a ház, abból kellett beosztania, mennyi jut a balettre, egyelőre számomra még érthetetlen az arány… Természetesen az lenne az ideális állapot, ha tudnánk, mennyi van a zsebünkben. Abból tudunk vásárolni, s nekem is egyszerűbbé teszi az életemet, hogyha tudom pontosan, mennyi pénz áll a rendelkezésemre.

A jelenlegi helyzetben sokat kell lobbiznia azért, hogy az egyre csökkenő forrásokból több jusson a Nemzeti Balettre. S a kormánybiztos is énekes…

Azt hiszem, az elmúlt tíz évben nem volt olyan vezetője a háznak, aki egy interjúban négyszer említette volna a balettet.

Ez azt jelzi, Ókovács Szilveszter fontosnak tartja az együttest, a színház jelentős oszlopának. Az összes tárgyalásunk ezt tükrözte. Ennél a kicsit megtépázott repertoárral

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

rendelkező társulatnál, ahol a klasszikusok nagy részét levették a műsorról, nehéz úgy tervezni, hogy korrekt legyen a felosztás. Át kell tekintenem a kínálatot és a lehetőségeket. Még több munkára van szükség, magasabb színvonalra; produkcióinknak hírünket kell vinniük a világban.

A fontos egyeztetések közé tartozott az is, ki dirigálja a baletteket.

Nagyon jó az együttműködésünk a főzeneigazgatóval, Héja Domonkossal, egyetértünk abban, hogy függetlenül attól, opera vagy balett, zeneileg a legjobb minőséget kell képviselni. Olyan dirigenseknek kell a pódiumra lépniük nálunk, akik a balettzenék vezényléséhez, tehát a speciális faladatokat rejtő karmesteri munkához is értenek.

Gondolkodik már új balettek megrendelésén is?

Természetesen vannak ötleteim, jelöltjeim. Fontosnak tartom kiemelni, hogy ez egy klasszikus együttes. Ha megvannak azok a zászlóshajónak számító előadások, amelyek tetszenek a közönségnek, akkor sokkal könnyebben tudok kísérleti művekkel is előállni. Addig, amíg nincs meg a jól működő klasszikus repertoár, nagy kockázat újítani, hiszen lehet, olyan pénzt költök el, ami nem hozza meg a várt sikert.

Elsőként sikerdarabokat akarok műsorra tűzni, amelyek már bizonyítottak.

A Nemzeti Táncszínházban lehetőség van a kísérletezésre is. Milyen lesz az együttműködésük?

Ez még csak a harmadik hetem, nem tudtam konkrét lépéseket tenni az együttműködésre, amelyben azonban reménykedem, hiszen Török Jolánnal jó a kapcsolatunk.

A Táncművészetin tanár, így jobban ismeri a helyzetet. A főiskolával szorosabb lesz a kapcsolat?

Már zajlottak tárgyalások arról, hogyan erősíthető a főiskola és a Nemzeti Balett kapcsolata. A hallgatókat be akarom vonni a repertoárjátszásba; számukra fontos lehetőség nálunk színpadra lépni, s ki tudja, melyikükből válik később társulati tag a Magyar Nemzeti Balettnél… Ezért is döntöttem úgy, megtartom a tanári ál-

9

lást, hiszen így napi kapcsolatban leszek a fiatalokkal. S tényleg szorosabb együttműködésre van szükség, így volt ez régebben is, megpróbálom ezt újraéleszteni, és hagyománnyá tenni. Amikor növendék voltam, nagyon boldoggá tett, hogy a társulat sztárjaitól is tanulhattam, hogy nézhettem őket, s engem is inspirált, hogy szerepelhettem velük. Ez mindenképpen előrevitt a szakmai életemben. Bizakodva várom a visszajelzést az együttműködési kezdeményezésemre.

Hogyan lesz ideje mindenre, hiszen tavaly óta működik az Ön által alapított és vezetett Solymosi Művészeti Iskola is?

Nincs magániskolám, szeptember 4-én eladtam. A neve sem maradt meg. Amire még időt kell szánnom, az a doktori vizsgám a Színművészeti Egyetemen. Disszertációm témája egyik kedvenc szerepem, az Anyegin.

A kormánybiztos nyilatkozataiban kiemelte, olyan vezetője lesz a balett-társulatnak, aki még gyakorló táncos. Tervez ebben az időszakban is fellépéseket?

Egész múlt évben gyakoroltam, a mostani azonban egy olyan új helyzet, amikor 24 órát kell az irodában töltenem. Nagyon remélem, hogy az első papírcunami után eljutok arra a pontra, hogy újra bemehetek a terembe gyakorolni. Mindenképpen formába akarom tartani magam, de nem az a célom, hogy sok előadást eltáncoljak.

Az a fontos, hogy a Nemzeti Balett jól működjön. Az előző vezetések alatt egyetlen sasszét sem tettem az Operaházban, de ugyanúgy gyakoroltam, miközben külföldön táncoltam. Még mindig ugyanilyen fontos, hogy mozogjak, a kondíciómat, az alakomat megőrizzem, mint egy baletttáncos. Nem hiszem, hogy el kell deformálódni, ha valaki igazgatói székbe kerül…

Hallani lehetett arról, hogy Harangozó Gyula is Önt favorizálta balettigazgatóként.

Mennyiben követi az ő igazgatási stílusát, módszereit?

Hogy mennyire favorizált, tőle kéne megkérdezni, ám felteszem, ha tette, annak szakmai indokai vannak. Nem tartozom klikkekhez, senkivel sem vagyok sem rosszban, sem jóban. S bár szeretem

meghallgatni a véleményeket, megvan a saját koncepcióm. Ha több nézőpontot ismerek, nagyobb a rálátásom, de akadnak olyan pontok, amelyekben kötöm az ebet a karóhoz. Ilyen az együttes klas�szikus mivolta, és az előadásszám. De azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, gondolom, Harangozó Gyula is hasonlóan vélekedik.

Akad, akik szerint kissé ódivatú az együttes táncnyelve…

Ki az, aki ezt mondja? A külföldi kritikusokkal azért szeretek vitatkozni, Kenneth McMillent nem tartják ósdinak, miközben megadja a Royal Balett repertoárjának gerincét? Nekünk olyan repertoárunk van, mint senkinek a világon, és ezért rengeteget tett Seregi László. Ez olyasfajta előny, amivel kevés társulat rendelkezik.

A nyelvezettel, amelyet teremtett, gazdagabbá váltunk. Ehhez Crenko-, McMillen-, Forsythe-művek társultak – ezt a repertoárt kell visszaállítanunk. S emellett lesz Manonunk, Mayerlingünk, Anyeginünk és Seregi-koreográfiáink. Azt hiszem, ha nagyobb turnéra megyünk - s ezt tervezem,színes repertoárral utazunk, akár a Royal.

Nehogy az a hír járja rólunk, hogy mi csak egy karakter-társulat vagyunk nem pedig nemzeti és klasszikus együttes…. Nem a kritikusoknak, hanem a közönségnek készül az előadás, bár nem hátrány, ha a profi szemek tetszését is elnyerjük.

Egy év múlva mivel lenne elégedett?

Hasonló kérdést tettek fel nekem, amikor a New York-i Metben táncoltam. Nem vagyok elégedett, az ugyanis művészi zsákutca. Mindig többet, jobbat akarok.

Az a gazda, aki nem talál a birtokán folyton javítanivalót, nem jó gazda. Akkor is azon fogok gondolkozni, kit lehet még idehozni, aki kiváló, és még nem járt nálunk. A Nemzeti Balett egy perpetuum mobile, amelynek a működését mindig felügyelni kell, soha sem dőlhetek hátra.

Menni kell előre. Fontos, hogy nagyobbat ugorjunk, többet forogjunk, szebbek és művészileg jobbak legyünk, s ennek nincs felső határa…

Réfi Zsuzsa

A Hóvirág Diákjóléti Alapítvány megköszöni a támogatást azoknak,

Köszönet az adó 1 % -ért! A Noverre Táncművészeti

akik adójuk 1%-ával segítették céljai megvalósulását. A tavalyi évben

Alapítvány köszöni mindazok támogatását, akik adójuk

kapott 228.434 Ft-ból az Alapítvány a Magyar Táncművészeti Főiskola

1 %-ának felajánlásával segítették az alapítvány mun-

Forgách József Kollégiuma számára 1 db személyi számítógépet, 2 db

káját. Az elmúlt évben befolyt 287 979.- Ft támogatást

LCD monitort és ezekhez tartozó hangfalat, valamint a Kollégium könyv-

a Magyar Táncművészeti főiskola hallgatóinak külföldi

tára számára 61 db könyvet, albumot vásárolt. Köszönjük!

tanulmányútjaira fordítottuk.

1

0

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

„Megtanultam az oktatás Új Rektor a Magyar Táncművészeti Főiskola élén

mindennapi teendőit” Szakály György tanításról, tervekről, táncról Az utóbbi években hol rektor-helyettesként, hol megbízott rektorként dolgozott, 2011. július 1-jétől 2015. augusztusáig pedig a Magyar Táncművészeti Főiskola vezetőjévé választották Szakály Györgyöt. A művész úgy vélekedik, nem akar azonnal gyökeres változtatásokat, a fontolva haladás híve, s nála először a fehér fal csontszínű lesz, utána következhet a következő árnyalat. Tudja, hogy nehéz évek várnak rá, hiszen a művészképzés nincs könnyű helyzetben, de már megszokta, hogy mindenért sokat kell küzdenie. Irodájában a két előző vezető képe díszíti a falakat, s Szakály György szeretné folytatni ifj. Nagy Zoltán és Jakabné Zórándi Mária által kijelölt utat.

– Úgy tudom, most ellenszavazat nélkül választotta rektorjelöltnek a szenátus.

– Így igaz, egyöntetűen mellettem döntöttek. Érdekes volt, meg is lepődtem, hogy most egyedül pályáztam a posztra, valószínűleg azért, mert a jelenlegi helyzet sem a felsőoktatásban, sem a művészeti életben nem túl kedvező… S ez eléggé elkeserítő, hiszen a korábbi évtizedekben megtapasztalhattuk, hogy a kultúra mennyire fontos, s milyen összetartó erővel bír.

– Öt évvel ezelőtt, amikor ifj. Nagy Zoltán lett a rektor, még akkor is jobb volt a helyzet, hiszen óriási tervei voltak, közép-európai oktatási centrumot szeretett volna az intézményből életre hívni, új tanszakokat alakítani, egyetemi szintre hozni az intézményt…

– A helyzet akkor sem volt sokkal kedvezőbb, viszont a lehetőségek jobbnak tűntek. Változatlanul azt gondolom, egy ország megítélésében nem kizárólag a gazdasági helyzete számít, hanem nagyon lényeges az is, milyen az oktatása és a kulturális élete. Igenis számít a kultúra és a kulturáltság!

Ha érkezik hozzánk egy turista, az alapján

ítéli meg az országot, mennyire tiszták az utcák, a mosdók, mennyire kulturáltak a velük kapcsolatba kerülő emberek. S a mi növendékeink jól neveltek, már csak a szakma által megkövetelt fegyelmezettség miatt is.

S ennek köszönhetően a mindennapokban is kulturáltabbak lesznek. Nem mondom azt, hogy ifj. Nagy Zoltán öt esztendővel idealista lett volna, hiszen volt esély arra, hogy egyetemmé válhatunk. Jelenleg azonban olyan gondokkal küzdünk, hogy a doktori iskolánkat ismételten visszadobta a magyar akkreditációs bizottság, miközben minden feltételnek megfelelünk. Akárcsak a koreográfus szakot is. De a tervek megvalósításáról nem tettünk le. Úgy tűnik, jelenleg még nem olyan fontos a többi művészeti ágnak, hogy mi is egyetemmé váljunk…

– Jakabné Zórándi Mária követte a rektori székben ifj. Nagy Zoltánt, s őt többedik nekifutásra választották meg, s volt olyan pályázat, amelyben Ön is az aspiránsok közé tartozott.

– Igen, egyszer beadtam magam is a pályázatot 2008-ban, és Solymosi Tamás volt a másik jelölt. A szenátus 7-7 szavazattal nem tudott közöttünk dönteni. Próbáltak megoldást találni, hogy valamelyikünk vállalja a helyettesi posztot, de ezt nem tartottam jónak. Úgy véltem, vagy akarnak engem vagy nem. Akkor jeleztem, nem akarok többet indulni a posztért, annak ellenére sem, hogy többen kapacitáltak. Zórándi Mari megkeresett azzal, hogy maradjak mellette, mint rektor-helyettes. Hihetetlen tapasztalt szakember volt, örültem, hogy vállalta a vezetést, s bíztam benne. Tudta, mit akar, s ezt hogyan kívánja elérni, ezért nagyon boldog voltam, hogy ő nyert 10-4-re. Sokat nem lehetett mellette pihenni, de megnyugtató hangulatot tudott teremteni. Mindig megmondta, amit gondolt. Ez nem túl megszokott viselkedés a főiskolán… Szeretném folytatni az azt utat, amelyen ő is elindult, de én sosem

voltam az azonnali nagy változások híve.

Nem akarok a fehér helyett vörös falat, inkább csak csontszínűt...

– Most úgy tűnik, megkapta a szenátustól az egyöntetű bizalmat, így lehetősége lesz a változtatásokra.

– Először a csontszín, aztán jöhet egy újabb árnyalat. A táncművészet nem szólhat arról, hogy egyik napra a másikra mindent megváltoztatunk, mert akkor nem tud eredményt felmutatni. Öt éves periódus sem elég hosszú ehhez.

– S mivel mindkét időszakban megbízott rektor volt, illetve az előző két főigazgató mellett helyettes, akkor egyértelmű volt, hogy pályázik?

– Éreztem, hogy nincs más választásom… Úgy éreztem kötelességem is Mari és Zoli miatt pályáznom. Valamint azok miatt a kollégák miatt is, akik hittek bennük és szerették őket. A másik nagyon fontos ok az volt, hogy ez a 4-5 év megtanított néhány dologra, például hogyan kell, illetve, ki tudja elkészíteni az akkreditációs menetrendet, a tantervi hálót, mit jelentenek az államilag finanszírozott helyek. Tavasszal a felsőoktatási törvény kapcsán behívattak a minisztériumba, elbeszélgettünk, ilyen szakmai eszmecserére négy évvel ezelőtt nem lettem volna alkalmas. Az oktatás kevésbé látványos mindennapjainak teendőit is megtanultam. Persze nem mondom, hogy nem érnek meglepetések. Ennek ellenére akadnak dolgok, amelyekhez makacsul ragaszkodom. Megválasztott rektor lettem 2015 augusztusáig, akkor leszek hatvan éves, s elgondolkozhatom a folytatáson. S hogy a helyzet mennyire nem egyszerű, talán az is jelzi, hiszen éppen Zoli születésnapján, február 18-án, amikor a táncművészek báljára készültem, kaptam arról hírt, hogy 112,7 millió forintot zárol a fenntartó. Más is így járt…

Nálunk nem lehet egyik napról a másikra

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

valamit megváltoztatni. Nem véletlenül van lassan száz éve bibliaként kezelt könyvben összefoglalva a Vaganova-módszer alapja.

Mindez a gondolkodásmódunkat is meghatározza. Nehezen értik meg ezt azok, akik 4 évre rendezkednek be, hogy nálunk 9 év alatt végez egy tanítvány. Nehezen kezelik a nálunk lévő, különböző jogállásokat…

– Milyen hírei vannak az felsőoktatási ös�szevonásról? S hogyan képzeli az első időszakát?

– Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy elálltak ettől a tervtől, őszig haladékot kaptunk. A művészeti egyetemek azt mondták, nem nagyon tudják elképzelni, hogyan lehetne ezt hatékonnyá tenni. Vinné a pénzt. Remélem, nyugodtan tudunk majd dolgozni. A jelenlegi helyzetben nem tudunk egyetemmé válni, s megalapítani a doktori iskolát. Örülhetünk annak, hogy megmaradunk. Továbbra is a művészképző a legfontosabb pont a főiskola életében. Minden évben akadnak azért gondok, hiszen egyre csökken a jelentkezők száma. Én ennek ellenére, összehasonlítva más táncművészképző létszámához, büszkék lehetünk a számukra és minőségükre, mert bár tényleg kevesebb jelentkező akad, sok tehetséget tudunk útjukra bocsájtani, sajnos legtöbbjüket külföldre.

– Nem könnyű ma az értékekre felhívni a figyelmet…

– Az egyik kereskedelmi televízióba meghívást kaptam a 60. jubileum kapcsán, s hogy Pekingről, az isztambuli versenyről beszéljek, ahol egyébként óriási sikerrel szerepeltek hallgatóink, aztán az első kérdés mégis az operaházi botrányra vonatkozott… Elnézést, mondta később a szerkesztő, erre kapják fel az emberek a fejüket. Mi

1

pedig a hirdetéseinket sem tudjuk kifizetni.

Nagyobb hangsúlyt szeretnénk ezért a jövőben a honlapra fordítani. A legnagyobb baj az, hogy azt sugallja a fiataloknak a média, hogy néhány nap alatt eredményeket lehet elérni. Akad olyan, tehetségkutatón sikeresen szereplő fiatal, akiről a főiskolán fél év alatt kiderült, reménytelen eset… S bizony, ma már nem hallani róla. A fiatalok pedig azt gondolják, minek tanuljak kilenc évet, ha néhány hét alatt ideig-óráig körülrajongott sztár (celeb) lehetek? Nem trendi kőkemény munkával eredményt elérni.

– Kilenc év tanulás után találnak a diplomás táncművészek munkát, állást?

– Három évig voltam a NKA kuratóriumának a tagja, ahol a működési költségeket kellett elosztani. 65 együttes adott be pályázatot. Nagyon fontos adatokat vizsgáltunk, például az előző évi előadások számát, az átlagnézőszámot. Volt, aki hét este, hetven nézőt írt be, … Tényleg ezeket kell támogatni? Úgy vélem, ez a többi táncos leértékelése. Ezt nálunk gazdagabb országok sem engedik meg maguknak. Ettől függetlenül azt mondhatom, hogy a táncművészetin végzett növendékeink olyan színvonalat képviselnek, hogy mindenki talál helyet, s erre nagyon büszkék lehetünk.

– Nem a nagy változások híve, de mégis, milyen újdonságokat szeretne rektorként bevezetni?

– 2007-ben elindult egy hároméves, kísérleti évfolyam. A legnagyobb részt azok a hallgatók tették ki, akik modern táncot tanultak. Most ötéves képzést hirdettünk. Velük is elég nehéz lesz, de ennek helye van a táncművészetin, meg akarom tartani, s tanszékké kívánom alakítani. Sajnos ez a szakirány még nem integrálódott annyira, mint a néptánc, hiszen azt Györgyfalvay, Brieber, Timár és Zórándi Mari is nagyon kézben tartotta. Felmérte, hogy kevesebb néptáncosra lesz szükség, de nagyobb tudással. A sokoldalú képzés pedig nekik csak a hasznukra válik.

Ezt tudatosítani kell a modern szakirányon tanulóknak is, hogy e nélkül a tudás nélkül nem fognak hosszantartó sikert elérni.

– A pénzhiány nagy gond. Mi a helyzet a támogatói körrel, amely még ifj. Nagy Zoltán tervei közt szerepelt?

– Vannak szponzorok, de nem ez a jellemző. Az, hogy nagyobb cégek nagyobb összeggel, rendszeresen segítsenek, sajnos még nem gyakorlat. Már akkor is hálásak vagyunk, ha egy gyerek nyári kurzusát segítik, vagy az év végi oklevelek mellé adnak valami díjat. Sikerült elérnünk, hogy állandó játszóhellyel rendelkező együttesként vagyunk regisztrálva, és így most bevezettük

1

a fizetős rendszert. Az önkormányzattal is jobb lett a kapcsolatunk. Tényleg szép a színháztermünk, komoly előadásokra alkalmas, elvileg bárki bérbe veheti. A jövőben kénytelenek leszünk az eddig ingyenes, nyílt napokon megrendezésre kerülő bemutató előadásokra ötszáz forintos jegyeket árulni. Viszont a csökkenő büdzsé miatt kevesebb jut szakfelszerelésre, reprezentációs anyagra, egészségügyi juttatásokra. Sajnos nem tudok mit tenni. Ami azonban nagyon nagy – mondhatni teljességgel szokatlan – dolog: intézményünknek nincs adóssága. A színháztermet pályázatokból fejlesztettük. A könyvtárat pedig, szintén pályázati forrásból átköltöztettük a pincéből a kisházba, digitalizált anyaga rákerült az országos hálózatra, mivel mi közkönyvtár is vagyunk.

– Erre a célra is sikerült komoly pályázati pénzt nyerniük?

– Igen, ez segített a megvalósításban. A színházteremhez tartozó öltőzőket és nagyméretű raktárt úgy tudtuk bővíteni, hogy eladtuk a Pillangó utcai kollégiumot. Az öltözök kialakításához azonban így is a művészeti szakszervezet nyújtott jelentős kölcsönt. Most is pályáztunk, hogy a tananyagaink elérhetőek legyenek az interneten, hogy megíródhassanak az új, szakmailag nélkülözhetetlen könyvek. Az utóbbi években rengeteg minden alakult, változott.

Lehet, hogy nem olyan látványos, mint más intézményeknél, de ezek szükségesek ahhoz, hogy tudományos alapon is alá legyen támasztva a főiskola működése. Sajnos nagy probléma, hogy csak 2010- decemberéig volt érvényes az Állami Díjak tudományos fokozattal való egyenértékűsége. Sok oktatónkat érinti ez, ráadásul, ha kevesebb a minősített oktató, kevesebb a dotáció. Most már csak úgy lehet valaki adjunktus, ha legalább megkezdi a DLA képzést valamelyik doktori iskolában. S ezért a nem túl magas fizetésért nem nagyon tolonganak a fiatalok… De már megszoktam, hogy mindig, mindenért meg kellett küzdenünk. Nekünk mindig többet kellett bizonyítanunk, hogy elfogadtassuk a klasszikus balett, illetve a táncművészet létjogosultságát. Az intézet megalakulása is maga volt a csoda. S persze, jelenleg nem az egyetemmé válás a legégetőbb gond, de azért ezt a tervet sem adom fel. Hiszen a helyzet nem teljesen kilátástalan. Bízom benne, hogy pótoljuk a hiányosságokat, s a doktori iskolánkat is el tudjuk indítani. Lassan lépegetünk előre. Terv akad bőven, úgyhogy úgy vélem, a következő négy évben nem fogok unatkozni…

Réfi Zsuzsa

1

2

Z

Roland (PETI T)

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

é s a H a l á l ( MO R T )

Egy „nagy” 20. századi francia koreográfus életműve „Sokat köszönhetünk Roland Petit-nek.

Mi mindannyian, akik szeretnénk valamit mondani a tánccal. Ő le tudta fordítani a költeményeket a színpad nyelvére úgy, hogy azok ne veszítsenek költőiségükből, a történeteket pedig úgy beszélte el, hogy azok megőrizzék erkölcsi tanításukat...”

Bármilyen hihetetlen, Alvin Ailey-től származik a fenti laudáció, aki 1970-ben méltatta az Amerikában is népszerűvé vált francia koreográfus munkásságát.

Bár Ailey és Petit, stílusukat illetően elég messze álltak egymástól, az üzenet, amelyet mindketten az emberek felé akartak közvetíteni, közös nevezőre hozta őket. „Roland Petit veszélyes ember: képes lelkesedni.” – vallotta Francoise Sagan írónő 1973-ban a Figaro című lapnak. „Roland Petit munkássága döntő láncszem a cselekményes balett egyetemes fejlődésében. Bátor és személyes színházi látásmóddal rendelkezik, korunk legfontosabb zeneszerzőivel és képzőművészeivel együttműködve, bizonyította tehetségét és kitörölhetetlen nyomot hagyott a tánc történetében.” (Mihail Barisnyikov) Roland Petit, a Magyarországon szinte csak hírből ismert francia koreográfus 2011. július 10-én Genfben, előrehaladott leukémia következtében befejezte földi pályafutását. A hazai táncéletet nem rengette meg halálhíre, hiszen általában és még mindig keveset tudunk a francia táncéletről.

Pedig Roland Petit munkássága a 20. századi európai tánckultúra megfellebbezhetetlen részévé vált. Tetszett vagy nem, amit és ahogyan a színpadra alkotott, a „Kis” (Petit) Roland jelenléte

meghatározta a közelmúlt koreográfiai gondolkodását, ugyanakkor mégis egyedi tudott maradni. Olyan alkotó életművéről van szó, aki szerette Jean Cocteau-t, Léo Ferré-t, Dutilleux-t, Fred Astaire-t, a Pink Floyd-od és Nicky de Saint -Phalle-t, aki talált „átjárót” a populáris és az akadémikus művészet között.

Alkotásaival a tánctörténet egy jelentős fejezetét írta meg.

Petit 1924. január 23-án született Villemomble-ban, amely Párizstól 14 kilométerre található. Édesapja Edmond egy kis bisztró tulajdonosa volt a párizsi Vásárcsarnokban, édesanyja, az olasz származású Rose Repetto aki később a híres tánccipő-márka és üzlethálózat létrehozója lett. Petit kilenc évesen került a párizsi Opera balettiskolájába, apja egyik vendégének javaslatára, aki tehetségesnek találta a fiút. Apja kikötötte: ha a felvételin benne lesz az első három kiválasztott növendék között, akkor a fiából táncos lesz. Petit második lett a felvételi vizsgán...

Az iskola híres tanárai mellett (többek között Gustave Rico), magánleckéket vett francia és orosz balettmesterektől, mint például Madamme Rousanne, Ljubov Jegorova vagy Olga Preobrazsenszkaja. Tizenhat évesen, 1940-ben fejezte be a tanulmányait.

A következő években jobbára koncert műsorokban lépett fel, apja anyagi támogatásával, aki sokszor maga fizette a zenekart, vagy vendégeiből toborzott lelkesen éljenző közönséget fia fellépéseihez. Roland Petit élvezte az Opera akkori igazgatójának, Serge Lifarnak a bizalmát is. Lifar kisebb-nagyobb fel-

adatokkal bízta meg (például A bűvös szerelem című balettjében, 1943), de Petit már többre vágyott... Első koreográfiáját Janine Charrat számára készítette.

1944 novemberében, éppen akkor, amikor Párizs felszabadult a német megszállás alól, Petit elhagyta az Operát. A Sarah Bernhardt Színházban Irene Lidova kezdeményezésére éppen balettegyüttest szerveztek, amelynek vezetésével Roland Petit-t bízták meg.

A hetente egy estet adó kis társulatban ott volt az a René Zhanmer nevű fiatal balerina is, aki később – Zizi Jeanmaire néven – a koreográfus felesége lett. A következő évben Petit megalapította első saját társulatát, Ballet des Champs Élysées néven. Szinte alig kaptak támogatást, mégis megszülettek az első igazi sikerek, például az 1946-ban színpadra vitt A fiatalember és a Halál című koreográfia(J-S. Bach zenéjére), amely később Petit egyik emblematikus alkotása lett.

1948-ban Roland Petit új társulatot alapított Ballet de Paris néven. Az együtteshez csatlakozott egy időre Margot Fonteyn is, akinek Petit a Les demoiselles de la nuit (Az éjszaka kisasszonyai) /zeneszerző: Jean Francaix, 1948/ című koreográfiáját készítette. 1949-ben pedig Zizi Jeanmaire-nek elkészítette a Carmen-t.

A balettet Londonban mutatták be, így Roland Petit kiléphetett az európai „porondra”. 1950-ben Ninette de Valois felkérte, hogy készítsen balettet a Sadler’s Wells Ballet számára. Ekkor készült a Ballabile Emmanuel Chabrier zenéjére. Az 1950-es években többször megfordult Hollywoodban, ahol musical-ek koreográfiájával bízták meg. Ilyen volt a nagy

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

dán mesemondó életútját feldolgozó Hans Christian Andersen és a táncosnő (Charles Vidor filmje, 1952) Danny Kay-jel, Eric Bruhn-nel és Zizi Jeanmaire-rel a főszerepben, Az üvegcipő (Charles Walters filmje, 1954), Leslie Caron-nal, vagy a Daddy Long Legs című zenés film (Jean Negulesco rendezésében,1954), amelyben ismét Leslie Caron-nal és egykori példaképével Fred Astaire-rel dolgozhatott együtt. A musical koreográfiákkal felesége karrierjét is egyengethette, amely a hatvanas évekre komoly és szép sikereket eredményezett ebben a műfajban is: például a Black Tights, című filmben (rendező: Terence Young, 1960, főszereplők: Moira Shearer, Cyd Charisse és Jeanmaire).

Roland Petit az ötvenes és hatvanas években Párizsban is jelentős koreográfiákat alkotott: Le Loup (A farkas, 1952, H. Dutilleux és J. Anouihl együttműködésével), Cyrano de Bergerac (1958, B. Constant, Yves Saint-Laurent), Espana (1961, E. Chabrier, SaintLaurent), Notre-Dame de Paris (1965, Maurice Jarre, Y. Saint-Laurent), Az elveszett paradicsom (1967, M. Constant és M. Raysse), Pelléas és Mélisande (1969, A. Schönberg és Patrick Dupont).

1970-ben egy rövid időszakra elvállalta a párizsi Opera vezetését, de nem érezte magát igazán szabadnak, ezért más lehetőségeket keresett. Pályafutásának új korszakához 1972-ben érkezett. A Ballet de Marseille igazgatójává nevezték ki, amelyet 1998-ig vezetett. Az együttes számára készített világsikerű balettjei az érett, de kísérletező hajlamú koreográfus nagy formátumú alkotásai: Pink Floyd Ballet (1972), Az Arles-i lány (1974), Les intermittences du coeur, Proust (1974), Coppélia (1975), A diótörő (1976), A pikk dáma (1978), A denevér (1979), A kék angyal (1985), Az én Pavlovám (1986), A szerelmes ördög (1989), Csipkerózsika (1990), A párduc (1995), Boleró (1997).

Marseille-ben új tehetségeket fedezett fel és támogatott, valamint megalapította az École Nationale de la Danse intézményét. 1998-ban még egy nagyszabású balettet alkotott, visszatérve a „gyökerekhez”, a párizsi Operához. „Ebben a házban születtem, itt tanultam meg a szakmát, itt érzem magam otthon, itt vagyok boldog. Balettet nem lehet szere-

1

tet, ritmus, öröm és könnyek nélkül alkotni.

A balettben minden benne van” - mondta a koreográfus egyik utolsó interjújában.

Goethe Clavigo-jából készített balettjéről a kritikusok ugyanolyan elismeréssel nyilatkoztak, mint korábban Ailey: a romantikus regény teljes költőiségében bontakozott ki a táncszínpadon, megőrizve mondanivalójának erejét és hitelét. Életének utolsó évtizedében sem tétlenkedett. Dolgozott Moszkvában a Bolsoj-ban (2001), Párizsban, Tokióban, Milánóban, sőt Dél-Afrikában is. Mindeközben Genfben talált otthonra, ahol

Jean-Michel Wilmot a neves kortárs francia építész épített számára házat és hozzá próbatermet. Az a Wilmot, akivel a Clavigo-ban dolgozott együtt.

Petit pályája során több mint százhetven táncdarabot alkotott. Munkásságát a Gyagilev-féle szellemiség termékenyítette meg. A megszállt Párizsban a nehéz idők összehozták a művészeket.

Edmond Petit „A Massive Central-hoz” (a Francia Középhegység) elnevezésű, házias konyhájú vendéglőjében gyakran ebédelt együtt Jean Cocteau, Henri Sauguet, Cristian Bérard, Marie Laurencin, Mihail Larionov és Natalija Goncsarova. Közvetítésükkel Roland Petit sokat tanulha-

3

tott a gyagilevi gondolkodásból. Hamar megértette, hogy a sikeres balettmű születéséhez nem elegendő a koreográfus ötletessége és ízlése, csak a tehetségek együttműködése viheti sikerre a vállalkozást. Első igazi mentora Boris Kochno, Gyagilev korábbi titkára volt. Így azután nem riadt vissza attól, hogy tizenkilenc évesen ötleteivel felkeresse Picasso-t, a mester Grands-Augustins utcai műtermében és megkérje arra, hogy tervezzen neki jelmezt a Guernica című duettjéhez.

Ettől kezdve korának legnagyobb művészeivel dolgozott együtt. Csupán néhány név, a teljesség igénye nélkül: Jean Anouilh, Jean Cocteau, Jacques Prévert, Joseph Kosma, Brassai, Yves Saint-Laurent és Maurice Jarre...

Műveinek többsége cselekményes balett. A 20. századi koreográfusok közül talán ő nyúlt legtöbbször irodalmi forráshoz. Az európai és különösen a francia irodalom nagy alkotásaiból válogatott, arra törekedve, hogy élővé, aktuálissá emelje az irodalmi hősöket és olyan színpadi látványvilágba emelje át őket, amely szélesebb rétegeket is megérinthet. Alkotásai sorában jelentős részt képviselnek musical koreográfiái. Sajátos franciás ízzel és ízléssel dolgozott ezen a területen is, sok humorral és leleménnyel.

Felesége Zizi Jeanmaire ezúttal is ideális múzsának bizonyult. A sokoldalú, kirobbanó energiájú Zizi „olyan volt, mint egy mozdony, amelyhez hozzá kapcsolhattam a balettjeimet” - mondta együttműködésükről.

Mert Zizi – aki maga is klasszikus képzésben részesült a párizsi Operában – táncolt, játszott és énekelt is. A Broadway-n, az Alhambrában, a Casino de Paris színpadán. Párizsban olyan kortárs művészekkel dolgoztak együtt, mint Raymond Queneau, a francia avantgárd egyik különleges alakja, Jean Constantin, Gainsbourg, Nougarro, Ferrat, vagy éppen Erté, Vasarely és César. A francia „új hullám” frissessége megváltoztatta a zenés darabok világát, a modern revü egy rövid életű speciálisan francia irányát éppen Roland Petit és Zizi Jeanmaire teremtette meg. „A tánc mindent megszentelt az életemben.” - nyilatkozta egyszer Roland Petit. Reméljük, ezzel a gondolattal búcsúzott a földi világtól!

Major Rita

4

B e s z á m o l ó a b é c s i s i k e r e s „ I m P u l s Ta n z ” f e s z t i v á l r ó l

A Táncnak nincsenek határai!

1

Z

T

öbb mint örvendetes, hogy a Bécs városában megrendezésre kerülő nemzetközi táncfesztivál ezen a nyáron is óriási sikerrel járt, kifejezetten pozitív sajtóvisszhangot kapott. Immár 28 éve létezik ez a kezdetben kísérletinek induló fesztivál sok-sok rendezvénnyel és vele párhuzamosan ugyancsak számos tanfolyammal, melyek szervezését Karl Regensburger és az ő művészeti tanácsadója Izmael Ivó közösen vállalta. Ezúttal rekord számú projekt: 60 előadás és 1o2 különböző rendezvény állt az érdeklődök szolgálatában.

A történéseknek különböző helyszíneken kaptak otthont: megtalálhatók közöttük neves színházak, múzeumok, mondhatni egész Bécs a tánc fővárosává vált arra az 5 hétre, ameddig a fesztivál tartott. A választék rendkívül gazdag: adottak remekművek, de selejtek is, noha ez utóbbi nem jellemző, az átlagos színvonal kifejezetten magas, mindenki megtalálhatja benne a magáét.

Rögtön első produkció a nagyon magas színvonalat képviselő La La LaHuman Steps együttes Montrealból tomboló sikerben részesült. Edouard Lock az igazgató és koreográfus a bemutatott műben („New York by Edouard Lock”) táncosaitól szédületes tempót követelt meg, s ezzel érte el a kívánatos feszültséget.

A látottak után érteni vélem, hogy a táncosok miért tanulnak még bokszolni is! Henry Purcell zenéje a Dido és Änaes, valamint az Orfeusz és Eurydike csak aláfestésként volt felhasználva.

Sajnáltam ugyan, mint ahogy néhány lépés kombinációt is, amely bántóan hatott, nem is beszélve a repetitív elemek magas számától.

Ezektől függetlenül azért élményszámba ment az előadás.

Meglepetésként hatott az osztrák közönség számára, hogy viszontláthatta ebben az együttesben Sandra Mühlbauert, aki korábban a Bécs Operában táncolt s még Budapesten is látható volt, a Nurajew verseny 2. díjazottjaként ünnepelhette őt a közönség. Ezúttal frenetikus tapssal jutalmazták új pályafutásában.

Az idei műsor összeállításában különös fontos szerepet kapott a képzőművészet és a tánc kapcsolatának ábrázolása: Jean Fabre a Belgiumból érkező „allround” művész inkább a színpadképeivel és konceptjeivel érte el a nézők szimpátiáját, s nem annyira koreográfusi szókincsével. Az előadás kapcsán jogosan tehető fel a kérdés: van-e a túlzásokban határ? Preparatio Mortis című darabjában a virágokkal beborított üveg koporsóból feltámadva egy nő fehérneműben, később meztelenül az emberi ösztöneit és szükségleteit, az evéstől a maszturbációig a virágokat felhasználva elégíti ki. Nem kommentálnám. Megjegyzendő, hogy a híres Faun délutánjában NIjinszkij az egyik Nimfa fátylába találta meg vágya beteljesülését.

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

Hasonlóan, de még erősebben provokálja a közönséget Jean Fabre a Prometheus bemutatásával, mely a tűz elrablását, s annak következményeit gondolja végig előadásában. Szenzációs képek megnyilatkoztatások egyrészről, vulgáris és közönséges elemek másrészről ambivalens élményt okoznak, leértékelik a minőségét ennek az izgalmas konceptnek.

Magának a Fesztiválnak kulturális küldetése vitathatatlan: különböző együttesek a világból reprezentálják a táncszínház aktuális állapotát, tükörképet adnak róla, illetve provokálják annak határait. A magas színvonal mellett megdöbbentő az agresszivitás s brutalitás prezentálása. Égbekiáltó szemtelenség például, amikor az olasz német Marco Berrettini koreográfus úgy nyilatkozik a sajtóban, hogy táncosait legszívesebben alkohol, illetve drog hatása alá helyezné, de félve a veszélyes ártalomtól, inkább nem táncoltatja ki lelküket...

Nem csak a képzőművészet s a tánc egészítettek ki egymást a fesztiválon, hanem a próza és az ének is fontos szerepet kapott. Ilyesmi koncepttel szórakoztatta szólóelőadásában Ivo Dimchev, a”radikális performer” közönségét, mint a megtévesztés tudósa és művésze. Ehhez a kategóriához sorolható még a Maidon DahlBonnema, a humoros pop Operájával („The Ballad of Rocky and Ronny” címmel), ahol mindenről énekelnek a jelent és múltat is feledve.

Nem szabad nem megemlékezni olyan együttesekről, mint Mathilde Monnier és az évenként jelenlévő Rosas Compagnie, de különleges csúcspontot a kanadai koreográfusnő, Marie Chouinard jelentett, aki 20 éves szünet után ismét táncolva 50 percig csodálatos légkört varázsolt maga köré, mégpedig reggel 8 óra 30 kor, a korán ébredni tudók legnagyobb örömére. Gloirés du matin című produkciójával felejthetetlen élményt ajándékozott mindazoknak, akik jelen voltak.

A legerősebb, mondhatni gigantikus erejű színpadi tánccal az Akram Khan Company „vertical Road” ajándékozta, hódította meg a közönséget! Valóban, ilyen lehetett az ember teremtése! Érezhetővé vált a tánc és a hit közös gyökere… Ahogy maga a koreográfus társulatával táncolt, lebegett körülöttünk elevenné tette a lélek és a tánc kapcsolatát. Óriási ünneplést, ovációt kaptak a táncosok, akiket a Múzsák szövetségének nevezhetnénk. Rendkívüli ihlet, átszellemültség és tudás jelent meg az előadásban.

Végezetül: ez a nagy kapacitással rendelkező Fesztivál attól kap majd igazi jelentőséget, ha benne az osztrák táncélet megújul, tovább erősödik, s a különféle irányzatokból inspirációt kap, illetve új rétegeket hódít meg a táncszínházak számára. Joggal bízhatunk ebben.

Téri Evelyn

„L é g z é s g y a k o r l a t Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

az egész” Beszélgetőpartnerem Egyed Bea fiatal táncművész, akit a közönség legfrissebben a Pataky Klári Társulat „Mit tudjátok ti?” című előadásában láthatott, röviddel előtte pedig Fehér Ferenc Drakula című koreográfiájában. Egerben születtél, a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában voltál diák, jelenleg pedig Budapesten élsz. dolgozol. Három város három eltérő kulturális közeg.

– Az első kérdésem az lenne, hogy mik voltak a te gyökereid, motivációd, és hogyan hatottak rád ezek a változások?

– Eger a szülővárosom. Mindig is vonzott a város történelmisége, nagyon szerettem ott élni. Négy éves koromban íratott be Édesanyám picurka tornára a hiperaktivitásom miatt. Gyógyszert akartak felírni, mire ő széttépte az orvosi rendelőben a receptet és elvitt táncolni és úszni, hogy lekösse az energiámat. Az általános iskola végeztével egy erős függetlenedési vágyat éreztem, ugyanakkor érett bennem az elhatározás, hogy a táncot életvitelszerűen folytassam. Néhány iskolatársam, hasonló indíttatása, a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában tanult tovább. Így sok pozitívumot hallottam az intézményről és Eger után egy könnyedebb, otthonos környezetváltozásnak éltem meg a város légkörét. A pécsi évek után folytatni akartam tanulmányaimat. A Táncművészeti Főiskola Budapesten található, így nem is volt más lehetőségem.. A főváros kulturális élete, gazdagsága sok mindenre felnyitotta a szemem, rengeteg új dolgot tapasztaltam, míg előtte csak videón, addig Pesten testközelből is láthattam olyan nemzetközi művészeket, akik nagy hatást gyakoroltak rám.

– A klasszikus balett világa felől érkeztél mégis a kortárstáncban teljesedtél ki. Hogyan ment végbe benned ez a változás – A kortárstánccal ellentétben a klasszikus balettben nem találtam meg a személyes szabadságom. Alkatomból kifolyólag képes lennék ugyan klasszikus táncra, de a testem egyszerűen tiltakozott ellene. Sokszor lesérültem.

Pécsett Lovas Pál balettmester kezei alatt formálódtam, de rengeteget köszönhetek még

1

5

Interjú Egyed Beával

Uhrik Dórának is, aki rám érezve nyitottsággal és szeretettel terelt a kortárstánc felé. Az első ott eltöltött 1-2 év után válik egyértelművé, hogy kinek miben érdemes fejlesztenie magát. Elég sokrétű a képzés, hogy erre lehetőséget adjon. Azért szerettem ott lenni, mert nagyon emberi a közeg: nem idomítanak, hanem nevelnek az ott dolgozó tanárok.

– Javíts ki, ha tévedek, de mióta figyelemmel követlek a budapesti táncszíntéren, sok kis projekt mellett három alkotóval folytattál szorosabb együttműködést: Góbi Ritával, Grecsó Zoltánnal és Pataky Klárival.

Mesélnél ezekről?

– Mikor Budapestre kerültem, a Főiskola mellett egyből elkezdtem dolgozni Góbi Ritával, aki akkor még igencsak frissen feltörekvő fiatal koreográfus volt. Jó lehetőségnek tartottam a színpadi szerepléshez, a fejlődéshez, s akkoriban a társaságot is nagyon szerettem, akikkel ott dolgozhattam.

Grecsó Zolival egy véletlen közös improvizáció kapcsán ismerkedtem meg 2008-ban. Az akkor még a Tűzraktérben ’Grecsó est’ címen működő – jelenleg már Willany Leóként ismeretes – improvizációs táncszínház állandó fellépője voltam. Nagyon sokat tanulhattam ott is, fejleszthettem a kreativitásom szabadon. Jelentős része az életemnek ez az időszak, s egyben hasznos félreértések halmaza. Készült két közös duettünk is Zolival, az egyikkel (Conversation full of salt) elnyertük a prágai Jarmila Jerábková táncfesztivál első díját, valamint a hazai Szólóduó fesztivál Különdíját is. A mai napig mély partneri és baráti kapcsolat fűz hozzá. Pataky Klárival lassan három éve dolgozunk együtt. Egy új és nehéz kihívás volt számomra egy olyan koreográfussal dolgozni, akinek iszonyúan fontosak a mozdulatok, a tempó precizitása, emellett a könnyed drámaiság.

– Kiket neveznél meg, ha három személyt említhetnél csak, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád eddigi életed során? Nem csak táncosokra gondolok.

– Halász Péter, Hamvas Béla, AnneSophie Lancelin.

– Miért épp őket nevezted meg? Meg tudnád indokolni?

– Halász Pétertől tanultam meg, hogy mi a szar és a fing közötti különbség, továbbá azt is, hogy: „Ne játsszatok, légzésgyakorlat az egész.” Nem kommentálnám.

Hamvas Bélában az emelkedett mélység fogott meg, az, ahogyan szemléli a valóságot (vagy éppen a valótlanságot).

Anne-Sophie Lanceln pedig egy friss intenzív élmény. A Megnevezhetetlen című Nagy József előadásban volt szerencsém látni a Nemzeti Színházban. Elképesztő alázat, tisztelet, koncentráció, energia volt jelenlétében, mozdulataiban. Nagyon nagy hatással volt rám.

– Milyen területekről merítesz inspirációt, mik érdekelnek a táncon kívül – Egyszerűen csak szeretem megfigyelni a világot körülöttem afféle gyermeki játékossággal. A gyermek perspektívából tudom a legtöbbet meríteni. A színház szerves része az életemnek, de nyitottsággal és érdeklődéssel vagyok a képzőművészet és az irodalom iránt is.

– Ha nem táncművész lennél, akkor milyen hivatást választanál magadnak?

– Gyerekkoromban régész szerettem volna lenni. Tinédzser korban szerettem írásban, vagy rajzban kiadni magamból a felgyülemlett kérdéseket. Most inkább azon gondolkozom, hogy a lehetőségeimből mit tudok kihozni.

– Jelenleg milyen projekteken dolgozol és mik a személyes terveid a jövőre nézve.

– Jelenleg Eleonore Valere-rel dolgozom, egy nagyon jó közösségben. Rengeteg energiát és nyitottságot merítek és tanulok tőlük. Hatalmas kihívás, izgatottan várom, hogyan alakul. November végén lesz a bemutató a Trafóban. A következő ígéretes projekt a Tünet Együttessel lesz, februári bemutatóval. Szabó Rékával még nem volt szerencsém eddig dolgozni, így most nagy örömmel tölt el, hogy lehetőségem adódik rá. Újvári Milán

M a ro z s á n E r i k a a B á l b a n B o z s i k Y ve t t e : B á l , av a g y a t á n c o s m u l a t s á g 1

6

Néhány évvel ezelőtt Berlinben, korábban a szabadság és a gazdagság szimbólumát jelentő Kurstfürsterdamm-on sétálva, egy óriás plakátra lettem figyelmes, az egyik filmpalota felett Marozsán Erikát és a legújabb filmjét hirdették! Akkor nem gondoltam, hogy, fogom még egyszer látni, szerencsére, a Nemzeti Táncszínházban, mint táncosnő, Bozsik Yvette Bál, avagy a táncos mulatság című darabjában. Általában komoly és megfontolandó döntés egy koreográfustól, hogy a korábbi esetleg nem is a jelentősebb művei közül újra elővenni és színpadra állítani egyet, ezúttal azonban minden mellékes körülményt félre lehetett söpörni és felesleges lett volna a mérlegelés, mert Marozsán Erika személyisége, tehetsége igazolta a reprízt, ami általa egy sajátságos bállá alakult. Ugyanis egy bál, egy egyszerű bál az mindenki tánca, mármint azoké, akik a parkettra kilépnek, szólista a legritkább esetben vagy talán soha nem kerül a többiek elé. Ezúttal azonban Bozsik, jó érzékkel, Marozsán vállára illetve szuggesztív egyéniségére tette a hangsúlyt, mintha egy közeli képet csinált volna a főszereplő érzelmeiről, vágyairól és a táncoló párok változatos kapcsolatait ö maga élné át. Minden egyes pas de deux alatt szinte látni véltem szemében azt a felfokozott érzelmi állapotot, amit az ember csak látomásai alatt képes átélni.

Ettore Scole filmlegendáját már sokan és sokféle módon állították színpadra, hogy csak a Vígszínház felújítása után bemutatott Össztánc című produkciót említsem, a legfontosabb szempont mindig az volt, hogy a Bál tud-e Élet lenni, vagyis a táncosok emberek is és van jellemük, történetük. A Scole filmben a háborút, az Össztáncban a magyar történelmet táncolják el. És mit Bozsik Yvette Bálján?

A korábbi eredeti változatát nem ismertem ennek a műnek, de nyilván egy más és kevésbé finom érzelemgazdag változat lehetett, mert gondolom, ami ebbe az új verzióba átkerült az többnyire a párok kialakítása és a koreográfia volt. A színpadkép a hátsó részén lefutó lépcső lényegében

Z

az eredeti film díszletére emlékeztet és nagyon jól kihasználható a közeledő és távolodó táncosok mozgására. Mindjárt a darab elején mikor a főszereplő megjelenik fent a lépcső tetején, majd lassan lejön és a színpadon lévő különböző színű székeken végig megy, pontosan érzékelhető az érzelmi kötödése ezekhez a székekhez, mert valamikor történt vagy történni fog valami velük.

Aztán meg-jelennek a nők, egyéniségük és jellemük szerinti ruhácskákban és ahhoz illő mozgással, majd leülnek a kijelölt székekre.

Eddig minden a várakozásnak megfelelően alakul, ami nem baj, sőt a fiúk bejövetele kifejezetten sikerült megoldás, ahogy a lépcsőn egy sorban lépegetnek lefelé, tetszetős és hatásos. Megkezdődik az általános ’keresem-kavarom, mikor találom a párom’, amit a főszereplő nő kezd egy szerencsésnek nem nevezhető választással, nem illik hozzá a “colos”. Néhány perc múlva megkezdődik a darab legjobb része, egy össztánc, kellemes kicsit visszafogott tempóban játszott tangó zenére, érdekes, változatos koreográfiai megoldásokkal egyszerű, de szellemes váratlan mozdulatokkal. A vagány a sexit, a szelíd a szemérmest, a szenvedélyes a vadócot, szóval néhányan egymásra találnak, de csak ideig-óráig, mert a pas de deux-k alatt láthatóan egyre több a konfliktus és előbb-utóbb szétmennek a csak a látszólag összeillő fiúk és lányok. A duettek bizony közhelyszerűek, kevés bennük az eredetiség és a feszültség, így aztán jól jön egy kis újdonság a táncosoknak is, de főképp a lanyhuló érdeklődésnek a nézőtéren, ugyanis a táncosok átforgatják a székeket és lefekszenek a támlájukra, közben cigire gyújtanak és váratlanul, ide nem illő betétként, revüszerű diagonál sorban, mint a girl-ök a Moulinben, legelöl természetesen a kapitány girl-lel Marozsánnal, pöfékelni kezdenek.

Már több ízben megfigyeltem, hogy Bozsik feláldozza a mondandóját egy-egy nem teljesen a darabhoz illő, neki hirtelen és váratlanul megtetsző ötlet kedvéért és sutba dobja az addigi következetes koncepciójának felépítését. A látványos megoldásokat előtérbe helyezi a szituáció, végletes és szi-

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

gorú megfogalmazása helyett, ilyenkor nem riad vissza attól, hogy kedvezzen a látványosabb ám olcsóbb megoldásoknak is. Mindenképpen szeretnék utalni egyik legsikeresebb művére a Menyegzőre ahol a táncosok egységes pontos, karként funkcionálnak, sorok, körök, diagonálok szépen rendezetten, lévén az esküvői méltóságteljes, ünneplő közönségről van szó, tehát a “revüs” megoldás gyökeresen a szituációból fakad és erősíti a darab szellemiségét. Ezúttal azonban a cigiző, elfekvő, egyen mozduló diagonál, bár kétségtelen dekoratív elemként jól működött, mégsem szolgálta azt a már korábban megmutatott lelkiállapotot, amit a különböző jellemű táncosok hordoztak és szívesebben néztem volna annak további kibontását a báli szünetben is.

Lassan elérkezett az a pillanat, amikor már nem lehet tovább ragozni a témát, amikor már újabb megoldást nem talál a koreográfus-dramaturg és csak az egyhelyben topogás jobbesetben a kőrben járás lehet csak a mű további sorsa. Mit tesz ilyenkor?

Természetesen időt kér, mint a vesztésre álló csapat kapitánya, vagyis jöhet a szünet!

Előtte azonban annak rendje és módja szerint mindenki kimegy, megpróbálva társsal, ami sajnos kevésnek sikerül, legtöbben magányosan kedvetlenül távoznak, kivéve a szemérmes, szemüveges félénk párocskát, akik egymásba feledkezve andalognak ki a színpadról. Utolsónak marad és magányosan áll a lépcső tetején a főszereplő. Tűnődő, sziluettes alakja kirajzolódik a háttér elött, egyrészt gondolatban elbúcsúzik a pároktól, akikben talán élete néhány emlékezetes pillanatát idézte fel, másrészt reménykedve várja a következő Bált.

Ezzel a szép és megindító képpel akár be is lehetne fejezni az előadást, ám, a szünet után a koreográfus egy csavarral sajnos csak egy kis vékonyka sorfal, tovább illetve ugyanoda forgatja az eseményeket, ahonnan, már az első részben is távozni szándékozott, vagyis kezdődik minden elölről. Tesz azonban egy gesztust a közönségnek, átrendezi a színpadot, a székek helyett semmi, egyen fekete öltönyt ad a fiúkra, majdnem

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

1

7

Bozsik Yvette: Bál, avagy a táncos mulatság Fotó: Horváth Judit egyen fekete ruhát a lányokra, a hátsó operafóliát pedig a lépcső tetejétől a lépcső aljáig megvilágítja ezzel egy kissé földöntúli hatást teremt. Ebben a részben bármily furcsa is valahogy végig azt éreztem, mint Molnár Liliom című darabjában, hogy a második rész az égben játszódik, és mindenkinek számot kell adnia, hogy miért nem találta meg a párját.

Ezt csak szerettem volna ugy látszik, mert a fent leirt változásokon kívül nemhogy előbbre nem lépett a cselekmény vagy a gondolat, sőt az érzelem terén sem a koreográfus, de még zeneileg és formájában is megismételte, amit az első részben már elkoptatott.

A mozgásanyag valóban néhol groteszkebb és szögletesebb lett, de a lényegen a felvetett gondolaton nem változtatott semmit. A felvonás kezdése pedig, a főhősnő kegyeiért harcba szálló két férfi, a “Colos” és a “kopasz” duettje teljesen indokolatlan és hangsúlytalan maradt az érthetetlen váratlansága miatt, ugyanis nem indokolta semmi korábbról ezt a hirtelen támadt vehemenciát. Aztán a fiúk kezdenek nem a lányok, pont fordítva, mint az első részben, nem túl eredeti ötlet, rendben jönnek a lányok is és minden folytatódik ott ahol az első részt már leuntuk. A főszereplő bár minden fiút “kipróbál” mégis kisebb jelentőségűvé válik, mint az első részben. Nemcsak az egyenöltözet, de a folyamatos kartáncokba való beillesztése nem kedvez a szerepnek és egysíkúvá válik, elveszti azt az izgalmat, amit az első részben megteremtett a koreográfus, kihangsúlyozva személyiségét. Mivel újabb előrelendítő vagy netán visszarángató koreográfiai vagy dramaturgiai ötlet nem színesíti az előadást, bele kell törődnünk a csendes, megrázkód-

tatás nélküli végjáték és befejezés tényébe, ami nem is várat sokáig magára. Ismét artisztikusan a hátsó lépcsősoron távozik mindenki , egyenként és magányosan, a kivétel itt is megismételve.

Megint egyedül marad a főhősnő és felül a már korábban egyetlen elemként bekerült, magasított bárszékre, de ezúttal már nincs egyedül, mert kis helyet szorít maga mellett ahová elhelyezkedhet az a férfi, aki végig kitartott mellette, bár néha nem értették meg egymást. Kevés ideig némán mozdulatlanul átélik a pillanatot, majd váratlanul cinkosan egymásra nevetnek. Nincs más, mi ketten vagyunk!

Korábban már érintettem a show-business felé hajló és afelé kacsingató szándékát az előadásnak, amit a zenék kiválasztása is erősített, mert valóban, mint a programfüzet is tudatósítja, minden létező stílusú sláger és jazz elhangzik, jól szolgálva a koreográfust, megfelelő hangulatot és tánckedvet teremtve, a megrázó élményt gondosan kerülve.

A táncosok közül sajnos nem tudok kiemelni senkit, nem ismervén őket, de van egy ajánlatom, mégpedig, hogy előbb-utóbb be kellene vezetni az úgynevezett táncszínházi előadásoknál, hogy a hátukra írják a nevüket, mint a focistáknak. Teljsitményük viszont dicséretes, fegyelmezett, pontos és szakmailag is, egy két fiú kivételével, elfogadható volt. A kartáncok és együttes mozgások jól és precízen voltak kivitelezve, látszott az asszisztens Soós Erika gondos áldozatos munkája. Az egyetlen felismerhető állandó biztos pont, a Bozsikos főtáncos és ikon, Vati Tamás azonban, meglehetősen keserű falat volt, és nehezen indokolható szerepeltetése, különö-

sen egy ilyen “édes” csemege, mint Marozsán partnereként. Ez még iróniának is erőtlen, komolynak meg vicc!

Díszlet, fény Pető József elképzelései szerint jól és hangulatosan, különösebb nagy találmány nélkül, de jól szolgálta a táncosok használta teret, az igazi Bál, mint olyan megteremtésére azért egy kissé talán többet lehetett volna gondolni. A jelmezeket Bozóki Mara tervezte, amik különösen az első részben jól mutatták a táncosok egyéni karakterét. A főszereplő első ruhája szép és kifejező, ám a második, ne feledkezzünk meg, színésznőről van szó, már egy kissé előnytelenebb volt. Úgy tűnik Bozsik Yvette megtalálta ezen az esten azt a táncosnőt, aki az ö erős színpadi jelenlétét képes lesz pótolni, sőt bizonyos finomabb, érzékenyebb egy kissé szelídebb nőies irányba tovább vinni és darabját sikerre vinni. Marozsán Erika már az első pillanatban megjelenésekor szuggesztív és izgalmas jelenség volt, ami ugye egy nemzetkőzi hírű színésznőtől elvárható, ám az a meghökkentően precíz és szakmailag is kifogástalan arabesque, amit bemutatott, minden kétséget eloszlatott a felől, hogy milyen pompás és képzett táncosnő is egyúttal.

A felújított művet érdemes volt elővenni és átszabni, mert az egyébként csak a már sokadszor unos-untig ismételt “saját személyes emberi sorsokat, magányokat és életük különböző megismételhetetlen pillanatait” láthattuk volna egy szintén szokványos Báli Buli keretében, újravágva viszont Marozsán Erika Álombálja lett az előadás.

Gesler György

L i s z t - k o n f e re n c i a 1

8

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

E r k e l v á ro s á b a n

Megnyitó Gyulán, 2011. őszén

Lezajlott az Erkel bicentenárium éve, kialudtak az ünnepi reflektorok; a józan hétköznapok nappali fényében megkezdődött Erkel Ferenc életművének harmadik évszázada. Azaz, álljunk meg egy pillanatra: kigyulladtak-e egyáltalán a jubiláris év országos örömtüzei, valóban reflektorfénybe került-e a magyar nemzeti opera megteremtőjének, Himnuszunk zeneköltőjének alakja? Ne tekintsenek ünneprontónak, ha e kérdésekre határozott nem-mel válaszolok.

Erkel Ferenc a bicentenárium évében sem foglalta még el az őt megillető helyet nemzeti kultúránk panteonjában.

Egyedül Gyula városáról mondható el, hogy kitett magáért Erkel méltó megünneplésében – és itt hadd utaljak a város önkormányzatára, a Szabadtéri Színpadra és a Művelődési Házra, mint rendezőkre, a Mogyoróssy Könyvtárra és az Erkel Házat működtető Múzeumra, nem utolsó sorban pedig az Erkel Társaságra; ezek az intézmények mind megtették a magukét, hogy a nagy muzsikus élete, alakja és munkája igazi fényben tündököljön.

Három nagy hangversenyt említek elsősorban. A Filharmóniai Társaság Erkel-estjét, a Best of Erkel-koncertet, továbbá a mester kamarazenéjét európai színvonalon bemutató Kelemen Barnabás-Kokas Katalin-Kassai Istvánkoncertet, melyek mindegyike nagy közönségsikert hozott. Az Erkellel kapcsolatos könyvek száma, gyulai kezdeményezésre, az Önkormányzat jelentős támogatásával néggyel gyarapodott:

D. Nagy András családtörténeti munkájának bővített, 2. kiadásával, Erkel és Kölcsey Himnuszának facsimile-kiadásával, az Erkel Könyvtárban őrzött becses Berlioz-kézirat, a Rákóczi induló hasonmás-kiadásával és egy, a Mogyoróssy Könyvtárban szerkesztett, Krasznahorkai Géza és Szőke Margit által összeállított Erkel lelőhely-katalógussal. Az Erkel Ház rekonstrukciója szintúgy hozzájárult, hogy a Gyulára látogatók érezzék a nagy zeneszerző szellemi jelenlétét. Ezt a célt szolgálták az Erkel Társaság őszi tudományos konferenciái is.

Több mint sajnálatos ugyanakkor, hogy Erkel Ferenc munkahelye, a Magyar Állami Operaház, melynek első főigazgatója volt, mennyire félvállról vette centenáris kötelességét. Két esten át félig szcenírozva, félig koncertszerűen, előadták az ős-Bánk bánt. Az évad megnyitásakor azonban megfeledkeztek Erkelről, sőt: kötelesség-mulasztásukhoz még ideológiát is fabrikáltak. Az Operaház honlapján jelent meg, hogy a Bánk bánt az 1930-as években „Rékai Nándorék és Nádasdy Kálmánék” erőteljesen átalakították. Olyan szemrehányás ez, mintha egy hamisító banda, saját haszna érdekében, elsikkasztotta volna Erkel művének lényegét. Holott ennek ellenkezője történt: indokolt rövidítésekkel az opera eredeti anyagából építkező dramaturgiai átdolgozásokkal, az idejét múlt prozódia gondos felfrissítésével koncentráltan mutattak rá arra, hogy a Bánk bán: remekmű.

A Zenetudományi Intézet az ős-Bánk bán partitúrájának kritikai kiadásával elismerésre méltó nagy tudományos tettet hajtott végre. Ám a színház nem múzeum. Nádasdy rekonstrukciójának fényében az ős-változat, valljuk be: sápadtnak bizonyult. Érdemes néhány szót szentelni annak az interjúnak is, melyet Operaházunk újsütetű kormánybiztosa, Ókovács Szilveszter folytatott az Erkel-évben Batta Andrással, a Zeneművészeti Egyetem rektorával. „Át kell-e Erkelt értékelnünk: nemzeti zeneszerzőből nemzeti zeneszervezővé?” – teszi fel a bölcs kérdést az újságíró-énekeskormánybiztos. Azután: „Mások mellett Mahlernek sem sikerült legalább Bécsig juttatni Erkel operáját…” De miért is sikerült volna, amikor meg sem próbálta? Amikor Mahler Budapesten élt, és kapcsolatban volt a nyugdíjas Erkellel: még semmi ráhatása nem volt a bécsi zeneélet alakulására. Amikor pedig Bécsben működött, akkor már nem volt kapcsolata a magyar zenei élettel. Semmi jele, hogy Mahler valaha is törekedett volna Erkel műveinek exportjára. De a Zeneművészeti Egyetem rektorának véleménye se bíztató: „Kétségtelenül torzó az Erkel-életmű…

Nem ilyen mértékben, mint Erkelé, de Arany János életműve is töredékes...

Tönkre tett nemzedék az övék: nem az első és nem is az utolsó e hazában…”

Szegény, szerencsétlen XIX. század! – sóhajtok fel e sorok olvastán. Költészetben és irodalomban be kellett volna

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

érnie egy Petőfivel, Jókaival, Arannyal, Vörömartyval, Katonával és Madáchcsal, politikában Széchenyivel és Kossuthtal, zenében Erkellel, Mosonyival és Liszttel, festészetben Munkácsyval, Zichy Mihállyal és Székely Bertalannal.

Pedig, ami a történelmet illeti, e XIX. század sem volt napsugarasabb a XX. –nál. Még sincs róla tudomásom, hogy az utóbbi ötven évben egyetlen zeneszerző is elhagyta volna a Zeneakadémiát Erkel Ferencet megközelítő tehetséggel és tettvággyal. Fennhéjázásra

1

semmi okunk! Igyekezzünk Erkelről és koráról megtudni mindent, amit példaként felhasználhatunk a jövő építésében. És várjuk azt a rendező-zsenit, aki megmutatja a világnak és a hazai művészetrajongóknak, hogy Erkel, éppen befelé forduló történelmi téma- és zenei anyagválasztásával mégis mi újat és maradandót alkotott a világnak.

Ebben az esztendőben Liszt Ferencre emlékezünk, születése 200. évfordulója alkalmából. A magyar zene fejlődését tekintve: Erkelre koncentrálva sem

9

feledkezhetünk meg Liszt Ferencről; ők (Mosonyi Mihállyal) együtt teremtették meg zenénk történetének nemzeti-romantikus korszakát. Erkel itthon maradt, és végezte az építésnek nem mindig látványos munkáját. Liszt, a világraszóló zseni, csak az 1838-as nagy pesti árvíz után döbbent rá nemzeti elkötelezettségére. De azután ő volt, aki egy-egy nagy zenei tettével Magyarországra tudta irányítani a világ figyelmét. Az Esztergomi mise 1856-ban, a Szent Erzsébet legendája 1865-ben, a Koronázási mise 1867ben, a Magyar rapszódiák műfajt teremtő sorozata az 1840-es, 50-es években, a Zeneakadémia megalapítása 1875-ben: olyan tettek voltak, amelyekre odafigyelt a világ. Liszt sugárzó egyénisége Erkel működésére is fényt vetett. Ha tehát Liszt munkásságáról szólunk, akkor Erkelről is szólunk, megvilágítva azt a környezetet, melyben a XIX. századi magyar zene önálló szólamként lépett be az európai zene nagy kórusába. És még egy, immár gyulai jubileumról kell megemlékeznem: D. Nagy András barátunknak, az Erkel Ferenc Társaságnak alapítása óta működő kiváló titkárának évfordulójáról. D. Nagy András szeptember 2-án töltötte be 80. esztendejét. Mint példaképe, Erkel, ő is a csöndben munkálkodó alkotók családjába tartozik. Munkáját nem a látványos sikerek hajhászása motiválja, hanem a lépésről lépésre haladó, szívós munkával elérhető eredményeké. Az Erkel-család geneológiai kutatása senkinek nem köszönhet annyit, mint neki.

Családi krónikája, mely bővített kiadásban jelent meg a jubileumi évben, kiinduló pontja lesz minden további, idevágó munkának. Az Erkel Társaság, tisztelete jeléül neki ajánlja a mai tudományos tanácskozását. Tisztelt titkár úr, szeretett Bandi barátunk: jó egészséget és töretlen munkakedvet kívánunk Neked elnökségünk és a magam nevében a következő, hihetőleg még számos esztendőkre.

Móricz Zsigmond és Kodály Zoltán közös gondolatát idézem fel befejezésül. 1930 táján e szavakkal bíztatták cselekvésre a magyar kultúra munkásait: „A tűznek nem szabad kialudni.” E jelszó teljesülését kívánom Erkel Ferenc és Liszt Ferenc minden hívének, és ennek jegyében nyitom meg tanácskozásunkat: „A tűznek nem szabad kialudni!”

Bónis Ferenc

C h a u s s é e d ’ I xe l l e s 1 1 6 : 2

0

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

Hubay Jenő Brüsszelben

Az újjáéledő Hubay-kultusz újabb, látható jeléről bizonyosodhattunk meg 2011 júniusában: emléktábla került Hubay Jenő egykori brüsszeli lakóházának falára. Több szempontból meglepő gesztus ez Belgium részéről, hiszen Brüsszelben csak kivételes esetben engedélyezik emléktábla elhelyezését, ráadásul egy ízig-vérig magyar mesterről van szó, aki fiatal korában, 1882 és 1886 között, mindössze négy és fél évet töltött a belga fővárosban a Conservatoire Royale hegedűtanszakának vezetőjeként.

Vajon mi vezette az Európai Unió nyugati végében élő polgárokat, hogy az egyik legkeletibb tagország egykori

híres muzsikusát e különös, náluk szokatlan elismerésben részesítse? A kezdeményezés valójában nem Belgiumból, hanem Magyarországról jött, de hogy a helyiek ebben partnernek bizonyultak, az szimbolikus jelentőségű. A Hubay Jenő Társaság régi terve valósult meg azáltal, hogy megnyerte a Reményi Krisztina vezette brüsszeli Magyar Intézetet, majd a magyar Külügyminisztériumot az ügy érdekében. Végül a brüsszeli Ixelles városrész polgármesteri hivatala is felkarolta a kezdeményezést, és június 20-án három (francia, flamand és magyar) nyelvű emléktáblát avattak a Chaussée d’Ixelles 116. számú lakóház falán, az eseményhez pedig hangver-

seny, előadás és kiállításmegnyitó kapcsolódott a közeli Magyar Házban. A táblát Ixelles polgármestere és Hernyes Zoltán nagykövet leplezte le, Szecsődi Ferenc és Csévi Flóra hegedűművész adott hangversenyt Kassai István zongoraművésszel, majd az egybegyűltek Gombos Lászlónak, e sorok írójának előadását hallgatták meg és az általa készített kiállítást tekintették meg.

Miközben a 2. világháború után Hubayról évtizedekig alig eshetett szó hazájában (grófnővel kötött házassága és az arisztokráciával fenntartott kapcsolata akkoriban már önmagában elég indok volt erre), emlékét Brüs�szelben tovább őrizték. Ez jórészt an-

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

nak köszönhető, hogy 1940-től Gertler Endre, Hubay egykori tanítványa volt a mester utóda a belgiumi zeneakadémián. Hubay mellszobra (Kisfaludi Stróbl Zsigmond alkotása) máig ott áll a Conservatoire előcsarnokában, azt pedig, hogy a magyar mestert a belga kultúrtörténet kiváló alakjának tekintik, az elmúlt évtizedben a Hubay Társasággal közösen rendezett belgiumi események (hangversenyek, konferencia, kiállítás) is bizonyították.

Hubay olyan pillanatban került Brüsszelbe, amikor különleges figyelem irányult rá: két nagy mester, Henryk Wieniawski és Henri Vieuxtemps néhány éve betöltetlen pozícióját foglalta el, mindössze 23 és fél évesen. 1881 nyarán, röviddel halála előtt maga Vieuxtemps javasolta Hubayt utódának, aki koncertjeivel hamarosan meghódította nem csak a brüsszeli közönséget, hanem a Conservatoire vezetését is.

1882. február 8-án jelent meg a kinevezése a hivatalos lapban, és megkezdte nagy sikerű tanári tevékenységét. Már az első pillanattól különleges bánásmódban részesült, hiszen a szabályok

2

ellenére – belügyminiszteri engedél�lyel – megtarthatta magyar állampolgárságát, mivel arról nem volt hajlandó lemondani. Ha Hubay valamiben zseni volt, akkor a pedagógiában egészen biztosan. Csalhatatlan érzékkel ismerte fel a tehetséget és az annak kibontakoztatásához szükséges, személyre szabott módszereket.

A hegedűjátékon és a komponáláson kívül kivételes adottsággal rendelkezett a személyes kapcsolatok kialakításában. Otthonosan mozgott egész Európában, annak legkülönfélébb nyelvű és kultúrájú társadalmi köreiben. Alig telepedett le Brüsszelben, lakása a kulturális élet valóságos találkozóhelye lett. Vonósnégyest alapított híres művészek, Désiré van Styvoort, Jean Baptiste Colyns és Joseph Servais közreműködésével, és a lakásán tartott próbákra meghívta barátait, a szünetekben pedig szendvicseket szolgált fel. Állandó vendégei között volt Charles Tschaggeny festő, Emile Verhaeren költő, Georges Rodenbach és Maurice Maeterlinck író, Paul de Vigne szobrász, François Gevaert, a Conservatoire

1

igazgatója és Caraman-Chimay herceg, a későbbi külügyminiszter is. Ők pedig távoli országokból érkezett vendégeiket, barátaikat hozták magukkal, bábeli nyelvzavar helyett azonban, a zenének köszönhetően, mégis tökéletes harmónia jött létre.

Miután 1886 nyarán Hubay – Liszt Ferenc hívására – hazatért Budapestre, tovább folytatta zenés baráti összejöveteleit, amelyeket az 1920-as évektől zenedélutánoknak nevezett. Célja nem volt más, mint hogy a zene mint univerzális nyelv segítségével közel hozza egymáshoz a legkülönfélébb nemzetiségű és gondolkodású embereket. Ő már majdnem egy évszázaddal az Európai Unió létrehozása előtt megálmodta a közös, nemzetek feletti Európát, miközben egyetlen percre sem tagadta meg magyarságát. Brüsszeli emléktáblájának üzenete tágabb kontextusba került annak az egybeesésnek köszönhetően, hogy az ünnepségre a fél éves magyar EU elnökség utolsó napjaiban, annak egyik lezáró gesztusaként került sor.

Gombos László

2

2

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

Z e n é s b e s z é l g e t é s B o t v a y K á ro l l y a l

Születésnapi koncert a Hubay Zeneteremben Botvay Károly 78. születésnapját ünnepelték művésztársai, tanítványai, tisztelői január végén a Hubay Zeneterem harmonikus környezetében. Zenés beszélgetés címet kapott az esemény, koncertre és egy gazdag művészpálya emlékeinek felidézésére számíthatott a zeneterem közönsége. Felhangzott Bach D-dur Gamba szonátája, Mozart D-dur Kvartettje, s a szünet után Beethoven Mozart témára írt Esz-dur variációját követően Magyar Kornél - az egyes műveket bevezető szavain túl - hosszabb beszélgetésre hívtaa c sellóművészt.

Végül Liszt: Trió hegedűre, zongorára és csellóra zárta a művek sorát.

Az est Sopronból származó ünnepeltje abban a szép magyar városban nevelkedett, amelyben egymást követő generációk őrizték a házimuzsikálás nemes polgári hagyományát. Az eleven zenei életéről híres városból, amely muzsikusokat és zenét értő és művelő közönséget nevelt, Botvay útja Budapestre vezetett. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán érett csellóművésszé Friss Antal és Banda Ede keze alatt, kamarazene mestere Weiner Leó volt.

Botvay Károly teljes életműve az együttmuzsikálás, a kamarazene talán legnemesebb válfaja, a vonósnégyes jegyében alakult. Híres együttesek tagjaként hangversenyezett szerte a világon. Mint a Bartók Vonósnégyes csellistája tizenhét esztendőn át hatalmas nemzetközi sikereket s hazai elismerést aratott együttesével. Ezek között egészen rendkívüli győzelem volt 1964ben a liegei- vonósnégyes-verseny első díjának megnyerése. Ezt az első díjat a megelőző kilenc esztendőbennem is adták ki. Kossúth-díj, Liszt Ferenc-díj kísérik pályáját és magas szakmai értékelést érdemelt lemezfelvételek sora.

Az Új Budapest Vonósnégyessel két évtizeden át járta a világot, s arattak sikereket Madridtól Melbourne-ig, Fokvárostól Tokióig. Beethoven és Bartók összes vonósnégyesei mellett a 90-es

években a híres londoni Hyperion Lemeztársaság felkérésére Brahms-sorozatot játszottak lemezre.

Csellóművész karrierje mellett Botvay Károly idejének nagy hányadát teszi ki a tanítás: harminc esztendeje a Zeneművészeti Főiskola kamarazene tanára, s miközben a jövendő kamaramuzsikusait neveli, aggodalmáról beszél, vajon lesz-e a vonósnégyesnek értő közönsége a későbbi évtizedekben. Hiszen erre akkor van kilátás, ha nagyon sok amatőr együttes él, működik. Ha a tanító, a pap, a mérnök, az orvos, a gyógyszerész hetenként ös�szeül és együtt muzsikál. A kamarazenei koncertek közönségének gerincét ők alkották valamikor, s ez a közönség egyre zsugorodik, lassan kiöregszik.

Ami világjelenség.Mindenesetre tehetséges fiatalok készülnek muzsikus pályára, akikkel jó és érdemes dolgozni. A jó zenének pedig tán sikerül legyőznie a ma emberét érő sok ellenhatást .

A vonósnégyes mellett fontos szerepet játszik életében a kamarazenekar.

Több évtizede művészeti vezetője a Budapesti Vonósoknak, fellépéseik Budapest zenei ünnepnapjai közé tartoznak, az MTA díszterme évről évre zsúfolásig megtelik bérleti hangversenyeiken.

A Hubay Zeneteremben rendezett január végi koncerten Botvay Károly kamarapartnereit részben éppen a Budapesti Vonósok tagjai közűl választotta (Beke Ágnes, Nagy Gabriella, Rónaszéki Tamás, Láposi János), az est során Botvay mellett a legtöbbet szereplő Hargitai Imre zongoraművész, a vonószenekar gyakori zongorista partnere.

Beke Ágnes hegedűművésznek sokat köszönhet Budapest kamarazene - kedvelő közönsége. A Hubay Zeneterem az ő hagyománytisztelettől áthatott energikus közreműködése által nyerhette el eredeti funkcióját.

Hubay Jenő, a világhírű hegedűművész lebombázott Duna parti (akkor Margit rakparti) palotájának Fehér Zeneterme

, a telek Fő utcai területén - romosan bár, de helyreállíthatóan - megmaradt.

A Victoria Szálló tulajdonosa - 2007ben megvásárolva a lakásokra osztott Fő utcai ingatlant - hozzáfogott a rekonstrukcióhoz, s mára , a XXI. századi Budapesten Hubay Jenő híres zenedélutánjai folytatódhatnak a kamarazene, és irodalmi estek számára ideális, sőt ihletőkörnyezetben .Nagy mesterek zenéje szólalt meg itt hajdan, világhírű művészek előadásában. Hubay meghívására 1920-tól fogva sorra érkeztek a világ minden tájáról a kor nagy zeneművészei: járt itt Toscanini, Richard Strauss Mascagni és Repighi, hallhatták énekelni Jeritza Máriát, Lauri- Volpi-t, élvezhették Cortot, Edwin Fischer zongorajátékát. Hubay növendékek mutatkozhattak be a nyilvánosságnak, felolvasást tartott Szomory Dezső,s szavalt itt Jászay Mari , Mécs László...

Mind a művész, mind hallgatósága érzi, ihletet sugárzó ez a környezet a világégés után is, az eltelt sok évtizeddel később is.

Botvay Károly születésnapi koncertje nagyszerű zenei élménnyel ajándékozta meg hallgatóit. Választott partnereivel a z előadott kompozícióktól és a terem hangulatától egyaránt inspirálva nemes hangon szólaltak meg az est során a szólógordonkára, illetve kamaraegyüttesre írt művek. A közönség általuk annak az élménynek is részese lehetett, amely a kultúra folyamatosságáról, a művészet örök voltáról szól.

Csák P. Judit Művészeti folyóirat Megjelenik évente 6-szor. Évi előfizetési díja 1500,- Ft., egyes számok ára 300,- Ft. Kiadja a Magyar Muzsikus Fórum. Felelős kiadó: a Magyar Muzsikus Fórum elnöke. Szerkeszti a szerkesztőbizottság: dr.

Tóthpál József (főszerkesztő), Hegedűs Sándor (rovatvezető), Ittzés Mihály, Ledniczky Bea (rovatszervező). Tipográfia: Horváth Gy. Gábor. Szerkesztőség és kiadó: 1012 Budapest, Pálya u. 4-6. 1/3. Tel/fax: 202-0927. Nyomdai munka: Megapress Kft. Terjeszti a Lapker, 1097 Budapest, Táblás u. 32. Tel: 347-7373. Az egyes számok kaphatók Budapest és a megyeszékhelyek hírlapüzleteiben, krésére a Szerkesztőségben is. HU ISSN 1218-6678.

Tá­mo­gat­ja a

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

2

3

Pataky Klára: Mit tudjátok Ti Egyed Bea Fotó: Kővágó Nagy Imre (Az előadásról a következő számunkban jelenik meg kritika.)

A hátoldalon: Bozsik Yvette: Bál, avagy a táncos mulatság Marozsán Erika Fotó: Horváth Judit

Z E N E Z E N E T Á N

667803

t

781218

F

9

0

1 1 0 0 2

0

ISBN 1218-667800

3 C