Zene-Zene-Tánc 2011/3

ZENE-ZENE-T M

Ű

V

É

S

Z

E

T

I

F

O

L

Y

Ó

I

R

A

T

1

1

-

0

3

ÁNC

A tartalomból:

- Magyar Fesztivál Balett új bemutatójáról - Interjú Mihályi Gáborral - Az Art Balett bemutatkozása Budapesten - Liszt Ferenc magyarságának éthosza - Liszt és Hubay

A borítón: Magyar Fesztivál Balett: Mózes, avagy a Tízparancsolat (fotó: Mészáros Csaba)

Andrea Paolini Merlo: Academic Fragments Sárosi Imre, Schnetz Johanna (fotó: Kanyó Béla)

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

3

„ M a g y a ro rs z á g

egy legyen a dalban”

S

okan és sokszor idézték már Kodály Zoltán következő mondatait: „A zene táplálék, vigasztaló elixír. A zene az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza. Innen azzal a tudattal mennek ki az életbe a gyerekek, hogy zene nélkül nincs élet. Igaz: van egy másféle zene is, ami nem életet ad, csak mámort és kiábrándultságot. De hisz épp az az egyik magasztos feladata az ilyen iskoláknak, hogy ettől a zenétől megóvja a gyermekeket azzal, hogy rászoktatja a jóra…”

Kodály 1964-ben fogalmazta meg a fenti gondolatokat Kecskeméten az új ének-zenei általános iskola megnyitásakor, ám az érintett kérdések – ha lehet – még időszerűbbek, mint amikor elhangzottak. Zenei művelődésünk, zenei nevelésünk és közművelődésünk ügye ugyanis az elmúlt évtizedekben – a muzsikusok minden erőfeszítése ellenére – jelentősen háttérbe szorult. Nemcsak a heti 2 ének órától fosztották meg iskoláinkban a „Tanügyi Bácsik és Nénik” gyermekeinket, nemcsak a tehetséggondozás feltételei szűkültek a zenei tagozatú általános iskolák nagy hányadának „kimúlásával” – a hatósági intézkedések és a kiüresített zenei nevelési tantervek következtében, hanem még az illúzióját is elveszítik lassan zenepedagógusaink annak, hogy tevékenységük értelmes nemzeti célokat szolgál…

A magyar énekkari kultúra Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Szőnyi Erzsébet és mások teljesítménye nyomán az elmúlt évtizedekben európai rangra emelkedett. A magyar zenei nevelés koncepciója és módszertana Nagy-Britanniától Japánig, Franciaországtól Kínáig, de az Egyesült Államokban és más országokban is népszerűvé vált… Csak éppen hazai földön jutott Hamupipőke sorsára az utóbbi időben Kodály zseniális ráébredése.

Most – amikor az új köznevelési törvény vitája zajlik, és különféle „helyi érdekek” ütköznek a Parlamentben, érdekes módon tartalmi kérdésekről

– a művészeti nevelés problémáiról alig hallani.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy az oktatási államtitkár vergődik közvetlen környezetével is, hiszen – úgy tűnik - az országgyűlési képviselők többsége még a C-Dúrt a C-Molltól sem tudja megkülönböztetni – nem beszélve pedagógiai műveltségük apokrífjairól.

Valamennyien tudjuk, hogy az ország az elmúlt nyolc esztendőben nehéz gazdasági helyzetbe került, és hogy az elmúlt húsz évben a magyar nép megismerhette a liberális kapitalizmus természetét, a Pénzhatalom kíméletlenségét. De: minden embernek – még a politikusoknak is – meg kell érteniük: kultúra nélkül nincs gazdasági felemelkedés! Márpedig kulturális intézményeket nem lehet pénz és magasan minősített szakemberek nélkül fenntartani. Miközben természetes, hogy az Operaház működését magas színvonalon biztosítani kell, lehetetlen, hogy a zenei közművelődés intézményeit és szervezeteit szinte teljesen magára hagyják a Minisztérium illetékesei. Jusson eszünkbe néha az is, amit ezzel kapcsolatosan Kodály fogalmazott meg legszemléletesebben: sokkal fontosabb, hogy ki Kisvárdán a zenetanár, minthogy ki az Operaház igazgatója.

Példák egész sorát említhetnénk - egészen a civil szervezetek országos képviseletéig. Ideje volna ráébredni, hogy a civil szervezetek tevékenysége minőségi hozzájárulást jelent az államilag és önkormányzatilag fenntartott intézmények működéséhez. Ideje volna, hogy ráébredjünk: a többpárt rendszer természetes közege ugyan a demokráciának, de a társadalom tagjainak aktív részvétele nélkül csak párt-demokráciáról beszélhetünk.

Kodály Zoltán 1942-ben a Magyar Dalosszövetség közgyűlésén azt mondta, amire éppen napjainkban volna igazán nagy szükség: „Magyarország egy legyen a dalban!”

Tóthpál József

4

Z

E

N

E

-

Z

E

Mindig kellenek ú j M ó ze s e k

N

E

-

T

Á

N

C

M a r k ó I v á n ú j tá n c m ű v e a F e s z t i v á l B a l e t t e lő a d á s á b a n

M ű v é s z e t e k Pa lo tá j a , 2011. o k t ó b e r 8.

A

színpadon látszólag reális a környezet, ismerősek a szereplők, a cselekmény is jól követhetően, lineárisan halad, mégsem szimpla életrajz-feldolgozás vagy a bibliai események betűhű rekonstrukciója a célja Markó Iván Mózes, avagy a Tízparancsolat című darabjának. Az alkotó szubjektíven válogat; a történetből csak bizonyos momentumokat emel ki számunkra. Nem ábrázolja Mózes gyermekkorát, nevelkedését a Fáraó udvarában, bemutatja viszont népének szenvedését, az egyiptomi fogság kegyetlen körülményeit, utal az elszenvedett atrocitásokra. Miután Mózes megöli az egyik felügyelőt, látjuk az éjszakában az angyalok megjelenését, azt a pillanatot, amikor az Úr elhívja őt és kiválasztja a feladatra. A nép szó szerint „mögé áll”, hogy kivezesse őket a fogságból.

Látjuk, ahogy Mózes tárgyal, dialógust folytat a Fáraóval, vitájukat is megjeleníti a koreográfus, kimarad azonban a cselekményből a tíz csapás. A Kiválasztott végül népe élén elhagyja Egyiptomot, átkelnek a Vörös-tengeren, majd a pusztában vándorolnak. Az Aranyborjú imádásának a hegyről lehozott isteni Parancsolatok elhangzása vet véget, de hiába teljesíti feladatát a főhős, végül – Markó változatában – úgy hal meg, hogy nem léphet az Ígéret földjére.

A cselekmény alapja tehát a bibliai történet, ezt azonban szubjektív értelmezés színezi. Markó Iván alakja, „Az Álmodó” idézi meg és fel az eseményeket anyai nagymamája, Guttmann Amália sajátos hangulatú elbeszélése alapján.

A darabban a kiválasztott ember magányossága, küzdelme és a „többiek” által sokszor nem értékelt, sőt akár ész-

re sem vett teljesítménye jelenik meg.

Számára csak a Feladat létezik, nem lelhet nyugalmat és nem, vagy csak ritkán találkozik megértéssel. A nagymama szavai szerint Mózes nem léphet be Kánaánba - nemhogy nem kap jutalmat fáradozásaiért, de meg sem láthatja annak eredményét. A bizonyosság megnyugtató érzése nélkül küzd és fejezi be az életét.

Koreográfiailag Markó Iván gyakorlatilag egyszemélyes darabot készített; Nyári Gábor (Mózes) szinte folyamatosan színen van, mozgásanyagának összetettsége, nehézsége messze meghaladja a kar lépésanyagának feltűnő egyszerűségét. Mozdulatsorai belső feszültségét, erőfeszítéseinek emberfeletti voltát, ugyanakkor elgyengülését, menekülési reflexeit is megjelenítik.

Mózes nem hérosz, nehezen fogadja el a küldetését, mindvégig mardossa a kétely, hogy alkalmas-e a feladatra, küzd önmagával és a rábízott néppel is. Az élete nem diadalmenet, a tehetségében magasan az övéi felett álló ember képességei, harcának értelme csak egy másik – isteni- nézőpontból válnak nyilvánvalóvá. Nem rettenthetetlen hős, kínlódik, kétségbeesik, akár még gyenge is lehet. Az alkotó minden szempontból egyértelműen az ő alakjára koncentrált, körülötte a nép csupán kiegészítő elemként, mozgó, élő díszletként jelenik meg. Ez kihangsúlyozza a főalak fontosságát és elválasztja az egy tömbben mozgatott és értelmezett tömegtől.

A kar ebben a Markó-darabban nem kapott magasztos és/vagy technikailag nehéz feladatot: az egyszerű, repetítitv mozgássorokból csak időnként válik ki

kisebb szólókkal Mirjam (Stetina Szonja) illetve Áron (Kiss Krisztián) alakja, a nép nem kezdeményez, nem viszi előre a cselekményt. Sokszor (szimbolikusan) éppen alszik, amíg a főhős vívódik vagy értük fárad, sőt, ahogy karizmatikus vezetője távozik (felmegy a hegyre), rögtön az Aranyborjú imádásába kezd.

Egyszerű lépésanyagát részben a gyermekek szerepeltetése is indokolhatta, akik a jövőt, de ugyanakkor a realitást is képviselik. Ők azok, akik majd a generáció-váltó 40 év múlva, már nem rabszolga-múlttal, új életszemléletet képviselve léphetnek be az Ígéret földjére. Emocionális és eszmei csúcspont az Aranyborjú jelenete, a pénz-központú világ szimbóluma, mely az emberi együttélés alapjait képező parancsolatok tagadása. Az Aranyborjút nem díszletelem jelzi, hanem egy táncos személyesíti meg. Ez lényeges különbség, hiszen feltétlenül erősebben hat, hogy nem egy passzívan álló tárgy körül mozog a tömeg, hanem maga a tárgy is életre kel és interakcióba kerül a táncosokkal. Az Aranyborjú mozgásanyaga nagyon mai, videoklipekből ismert, hipnotikus erővel ismételt lépések, mozdulatkombinációk igézik meg a körülötte keringőket. Jellemző, hogy ez az egyetlen olyan pont a darabban, amikor az egyébként szorosan együtt, egységben táncoló kar mozgása megbomlik, az összetartás és a kapcsolatok megszűnése, a „szétesés” leképezi a csoportban és az egyénekben lezajló belső folyamatokat. A bálvány által létrehozott és uralt káosznak a Parancsolatok elhangzása vet véget, melyet a nép ismét egységes csoporttá rendeződve, szaggatott mozdulatokkal

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

reagál le, lassan öntudatra ébredve az orgia mámorából.

A darab kísérőzenéje (Faltay Csaba) nem titkoltan programzene, jelenetről-jelenetre az éppen a színpadon zajló történésnek megfelelő hangulatú.

Célja az összhatás erősítése - a koreográfus víziójának lehető leghatásosabb megjelenítéséhez nyújt segítséget.

Az előadás sokat köszönhet a szcenikának (díszlet, jelmez: Gombár Judit), látványos és egyszerűségében megkapó megoldás, ahogy a tüllfüggönyre vetített Vörös-tenger szétválik, majd a hullámok összecsapnak és elnyelik az üldözőket képviselő Fáraót (Vári Bertalan). Szépek a fények, a hajnalpír, a szürkület derengése, vagy az éjszaka csillagos egével. Kifejező szimbólumok az egyiptomi uralkodó megjelenését kísérő Napkorong vagy az égő csipkebokrot idéző lángnyelvek. Ezekhez képest bizonyos elemek túl realisak, direktnek hatnak – például az egyiptomi sivatag illúziókeltő, sziklás körpanorámája – talán azért is, mert a színpadi cselekményben az eredeti bibliai történet csupán vezérfonalul szolgál, a koreográfus eszmei mondanivalója pedig már teljesen független az eredeti ókori miliőtől, történelmi pillanattól és földrajzi helytől.

Magyar Fesztivál Balett: Mózes, avagy a Tízparancsolat (fotó: Kanyó Béla)

5

A darab egyszerre több szinten is befogadható: történelmi lecke, minimális Biblia-ismerettel is követhető látványos hittanóra - utóbbit a jelen lévő gyermek-nézők csöndes belefeledkezése is igazolta. Ugyanakkor egy ember heroikus küzdelmének, életfeladatának bemutatása és végül, üzenet a máról.

Markó Iván maga is megjelenik; nem táncol, de a színpad szélén ülve, koncentrált átéléssel végig részt vesz az előadásban. A darab elején és végén - a történést keretbe foglalva – kommentálja is az eseményeket, közben csak a Parancsolatok felsorolásánál hallhatjuk a hangját. Megszólalásainak így dramaturgiai szerepe, tartalmukat tekintve pedig súlya van. Bár a darab üzenete minden hiten, valláson, meggyőződésen egyértelműen túlmutat és így egyetemessé válik, a nagymama emlékének felidézése nagyon személyessé is teszi a színpadon látottakat. Az idős, magányos Mózes halálát Markó mozgásviharral reagálja le, kései utódként magára véve és újraélve a helyzet tragikumát.

A Mózes, avagy a Tízparancsolat érdekesen többrétegű darab. Rögzített bibliai történetet mesél, de szubjektíven emel ki belőle bizonyos mozzanatokat. Egyszerre historikus, közvetít ószövetségi és népi hagyományt és e

keretek között, de azoktól valójában már elemelkedve mond napjainkról aktuális véleményt. Ha az ember – bármely történelmi időben - függetleníti magát az isteni törvényektől, akkor beköszönt az Aranyborjú korszaka. Ha nincs nemes, értelmes cél, ha nincsenek törvények, akkor a talmi győz, a pénz imádata következik. Ez pedig eltávolít a magasztostól, létünk eredendő céljától. Ezért mindig szükség van új Mózesekre, akik ismételten „lehozzák a hegyről” a Parancsolatokat az embernek és megpróbálják helyreállítani a világ rendjét. Talán mi magunk is hasonló küldetést hordozunk. Markó bemutatja, hogy küzdelmeink gyümölcse egyszer beérik, még akkor is, ha földi életünkben nem bizonyosodhatunk meg erről és látszólag nem aratunk elismerést vagy dicsőséget. Bár Mózes ebben a verzióban nem láthatja meg fáradozásai eredményét és nem léphet be Kánaánba, mégis reményteli a darab végkifejlete. Az isteni rend helyreállításáért folytatott harc, a Parancsolatokkal összhangban álló célkitűzések, bármennyire eredménytelennek tűnnek is, egy magasabb szférában végül elnyerik értelmüket és nemzedékeken át szolgálnak követendő példaként.

Pónyai Györgyi

6

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

H á r o m k o r s z a k , h a t é v t i ze d M i h á ly i G á b o r ü n n e p l é s r ő l , f o ly tatá s r ó l , tá n c r ó l Jubileumi volt az idei esztendő a Magyar Állami Népi Együttes számára, hiszen a társulatot 1951-ben alapították. A közönség is velük ünnepelhetett, több különleges bérletsorozatot indítottak, s november első napjaiban három előadással tisztelegtek az évforduló előtt, emellett kötet is született az együttes történetéről. A régi tagokat összegyűjtötték egy rendhagyó, Hoppá… című estre, s 60 év címmel szintén produkció készült, amely átfogó képet nyújt a hat évtizedről. Ebben a koreográfiában megjelenik az együttes három, nagy korszaka. Az első: az alapítás és a dicsőséges, első évtizedek időszaka, amelynek szellemi irányítója Rábai Miklós volt. A második: a táncházmozgalom és az ebből táplálkozó újfolklorista szemlélet térnyerése – Timár Sándor irányításával. A harmadik: a jelen, a korszerű színpadi megfogalmazás, a sokszínű és gazdag repertoár Sebő Ferenc, majd Mihályi Gábor vezetésével. A társulat művészeti vezetője az örömhírek mellett azonban problémákról is beszámolt. A Magyar Állami Népi Együttes következő esztendejét ugyanis beárnyékolják a gazdasági gondok, a létszámcsökkentés és a szakmai nyugdíj eltörlésének veszélye is.

Az ünnepi szezon eseményei között jelentős szerepet kapott a három korszakot felvonultató estjük. Különböző arcokat láthattak a nézők…

Egy néptánc-együttesnek az identitása nemcsak a hagyományban gyökerezik, hanem a színpadi néptáncművészetben is, s emellett nagyon fontos szerepet kap magának a társulatnak a múltja. Lényegesnek tartom, hogy egy együttes, amikor emblematikus, fontos évfordulókhoz érkezik, forduljon a múlt felé, vessen számot a történésekkel, de a jelenére is koncentráljon. Nagy, meghatározó együttesről van szó a Magyar Állami Népi Együttes esetében, s jelentős dátumról, hatvan esztendős születésnapról. Ezt a hat évtizedet karizmatikus egyéniségek jellemezték, akár koreográfusokról,

együttesvezetőkről, zeneszerzőkről beszélünk, hiszen Rábai Miklós, Timár Sándor mellett azért Lajtha László, Kodály Zoltán, Farkas Ferenc, Vujicsics Tihamér is részt vett az együttes történetében. A jelmeztervezőket, az előadóművészeket szolgáló további alkotókat nem is említve. S persze a táncosok százai is ebben a hat évtizedben. Tagjaink közt volt például Varga Erzsébet, Erdélyi Tibor... Arra gondoltam, hogy mindezt egy műsorban nehéz összefoglalni, ezért jubileumi évet szenteltünk a hatvan évnek. Az ünneplést már elkezdtük tavasszal, amikor a Tavaszi Fesztiválon, a Thália Színházban 60 év címmel mutatunk be egy előadást, amely az Állami Együttes három nagy korszakát jeleníti meg. A kezdeteket, Rábai Miklós, majd Timár Sándor éráját, s aztán a jelenbe engedtünk betekintést. S hogy a mostani időszak a nagy korszakok közé tartozik-e, ezt majd a jövő dönti el…

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is felléptek, egy valóban múltidéző előadással…

Ezen a pódiumon az Állami Népi Együttes legelső produkcióját, az Ecseri lakodalmas egy részletét táncoltuk, második félidőként pedig a legutoljára született koreográfia, az Álomidő válogatásával léptünk színpadra. A múlt és a jelen feszült egymásnak vagy éppen harmonikusan kapcsolódott egymáshoz, ez már vizsgálat kérdése. Mindenesetre jól demonstrálta a hagyományértelmezés adott korokra jellemző megfogalmazási módjait, s azt, hogy mi változott, és mi maradt szinte változatllan. Érdekessége volt ennek az előadásnak, hogy az Ecseri lakodalmas sosem hangzott fel még korábban szimfonikus zenekarral, most pedig egy nagy együttes játszotta az ebből készült átiratot. A Szolnoki Szimfonikusok, valamint több kórus közreműködésével monstre este sikeredett. Voltak emellett is kitüntetett pillanataink az év későbbi részében, hiszen bérletet szerveztünk, ami a jubileum részét képezte.

Az almárium-sorozatban is szerepeltünk, a még élő tradíciót állítottuk táncban és zenében, ami mellé felsorakoztattuk a ma színpadi táncművészetét Így került egymás mellé a múlt és a jelen.

November elején pedig három estén mutatták meg, milyen a mai arca a Magyar Állami Népi Együttesnek.

Táncost, műszakot próbáló feladat volt, hiszen három egymást követő este, három nagyon különböző előadással álltunk színpadra. Elsőként a Labirintus került színre, a Bartók- estünk része. Utána az Álomidő, ami világzenei hangzásokkal megtűzdelt előadás, s a harmadik produkció pedig, amelyben talán a tradíció a legegyértelműbben jelenik meg, az Édeskeserű. S ezeket az előadásokat különleges koncertek előzték meg, hiszen az első este Lajkó Félix, a másodikon Balogh Kálmán, majd a Szászcsávási Banda muzsikált, a magyar nyelvterület zenészei. Három est, három eltérő műsor, ugyanazzal a társulattal. Jól demonstráltuk tehát, hogy a korszerű folklórértelmezésnek nagyon sok útja és lehetősége van, alternatívák tucatjait állíthatják fel a korszerűen gondolkodó alkotók.

Nagy kérdés, hogy a XXI. században milyen szerepe van a MÁNÉ-nek, hiszen ma teljesen más a mai környezet, mások a feladatok, mint amikor az együttest életre hívták.

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

A társulat születésekor valóban teljesen más megítélése volt a néptáncnak.

Nemcsak az Állami Népi Együttesnek, hanem minden más néptáncegyüttesnek.

Kicsit kirakat társulatként kezelte ezt a társulatot az adott kultúrpolitika… Szerencsére ezek a sallangok egy idő után lekoptak, s manapság erről már nincs szó.

A mi feladatunk az, hogy megtaláljuk azt a közlésmódot, ami ezt az ezeréves kultúrát képes aktuálissá tenni, hogy ne régmúlt idők „poros, múzeumi tárgyát” idézze, ne nosztalgikus „árvalányhajas,” soha nem létező álomvilág legyen, hanem egy élettel teli, folyamatosan, organikusan változó kultúra tovább éltetése, ami része identitásunknak. Épp úgy, ahogy a nyelvünk, történelmünk. Úgy gondolom, erre a kihívásra egy lehetséges választ ad az Állami Népi Együttes előadásaival.

Nem örökérvényű és végérvényes választ, de létező alternatívákat. A szándék az, hogy minél tágabb körhöz jussunk el, az idősebbektől a gyerekekig.

Bár az év vége csendesebb, a jubileum előtt még egy decemberi esttel, a Hoppával... is tisztelegnek.

Az ünnepi esztendőt zárja le december 16-án ez a baráti találkozó, amelyre várjuk a régi tagokat, remélem, jönnek az alapítók, a középgeneráció táncművészei is..., akárcsak a zenekar, a kórus és az adminisztráció volt tagjai. A műsor címe – Hoppá… – játékosságra utal, mert nem komolyan vizsgáljuk ezt a hatvan évet, hanem egy kicsit görbe tükröt tartunk az eltelt évtizedek és persze magunk elé… A hatvan évnek egyébként fontos momentuma az a vándor-fotókiállítás is, amelyet Dusa Gábor készített, s nemcsak itt, a székhelyünkön, hanem több helyszínen, több városban, például a Győri Táncbiennálén is megnézhettek az érdeklődők.

S könyv is született a hatvan éves történelemről.

Igen, Időben – 60 éves a Magyar Állami Népi Együttes a címe. A kötet két részre tagozódik, egy írásosra, amelyben Král Csaba tánckritikus írt remek tanulmányt a hatvan esztendőről, rengeteg adattal, számos információval, nagy levéltári kutatással. Szerepel benne emellett egy es�szé, Statikus dinamizálás a címe, Kovács Gerzson Péter tollából. A hagyomány korszerű értelmezésének kérdéséről értekezik, nem véletlenül éppen az ÁNE jubileuma kapcsán. Erős kötet képanyaga is, Kanyó Béla, Dusa Gábor és Puskel Zsolt remek fotóival.

7

Két esztendővel ezelőtt, amikor a Labirintusról beszélgettünk Kovács Gerzson Péterrel hármasban, akkor említették, milyen sok fiatal is látogatja ezeket az előadásokat, miközben van egy olyan közönségük, amelynek tagjai még mindig az Ecseri lakodalmasra kíváncsi… Jelenleg hogy állnak bérletelőadással, közönségszámmal? Valóban sikerül egy új generációt megnyerni a Magyar Állami Népi Együttesnek? Úgy tapasztaljuk, hogy jó úton járunk.

Az eddigi bérleteink újabbakkal bővültek.

S olyan telt házak előtt lépünk pódiumra, hogy pótszékeket kell beállítani. Korábban volt egy általános bérletünk, mindenféle tematikus célzat nélkül, s mellette egy idősebb korosztálynak szóló bérlet.

Idén azonban ifjúsági bérletet is indítottunk a két másik sorozat mellett, hogy még hangsúlyosabban szólítsuk meg a fiatalokat. Ebből a szempontból fontos a Labirintus, hiszen radikális előadás, ami hatalmas váltás jelentett a korábbi repertoárhoz képest. Néptánc-együttestől ez nem szokványos megfogalmazási mód, itthon és a világban sem. A novemberi három műsor egyike egyébként éppen a Labirintus volt, s a darabot telt ház előtt játszottuk, s nagyon sok fiatal foglalt helyet a nézőtéren. Jók az irányok, ezt kell határozottan képviselni. Nem szabad letenni csak egy megfogalmazási mód mellett a voksunkat, lassan kikristályosodó irányokat kell még markánsabban megjeleníteni, s csak a minőséggel kell törődni. A nívó a legfontosabb és a hagyományra való, folyamatos hivatkozás.

Hogy ez kódoltabban jelenik meg, vagy egyértelműen a nézők számára, műfaja válogatja.

S milyen lesz az együttes 61. esztendeje?

Az ÁNÉ-nak könnyebb lesz az élete, mint bárki másnak.

A táncszakma egészének jelent komoly gondot a szakmai nyugdíj tervezett eltörlése…

Nagy harcot folytatunk azért, ha már megszüntetik ezt a kedvezményt, akkor legalább kapjunk erre haladékot. Nagy gondot jelent ez mindazoknak, akik jövőre mennének szakmai nyugdíjba, ehelyett azzal szembesülnek, hogy még közel húsz esztendőt kell dolgozniuk. Szeretnénk elérni, hogy legalább halasszák el annyira az intézkedést, hogy legyen lehetőség életpálya-modell kialakítására, átképzésre. Meglátjuk, mire jutunk. Mindent, amit lehetett, megtettünk. Bízni tudunk csak benne, hogy a szakmai érveink

nem találnak süket fülekre. Egyébként a Magyar Táncművész Szövetséggel készítettünk egy gyors felmérést, hogy mindez körülbelül hány embert érintene. Ez a következő öt esztendőben nem több hatvan embernél… S körülbelül hétszáz szakmai nyugdíjasról beszélünk az egész művészeti területen. Ettől az intézkedéstől perspektívátlanná válnak a táncosok helyzete. Minek jöjjenek erre a pályára 10-15 évre, hogy utána más hivatást kelljen keresniük, és 35 évesen legyenek pályakezdő közgazdászok?! Hiszen mindenkiből nem lehet tánctanár…

Az előadó-művészeti törvény változásai mennyiben érintik az Állami Népi Együttest?

Az új kategória-felosztás szerint mi is be leszünk sorolva. Eddig, mint állami fenntartású intézmény, kevéssé érintett bennünket a törvény, nagyon kis szeglete vonatkozott ránk, főleg a munkarenddel kapcsolatos kérdések, emellett a kiemelt művészeti célok pályázatában részt vehettünk regisztrált együttesként.

A működésünket azonban nem befolyásolták a törvény szorzói. A módosított törvényben azonban már három kategória van: nemzeti, kiemelt és pályázati.

A nemzetibe azok kerülhetnek, amelyek az-állammal közszolgálati szerződést kötnek. Bízom benne, hogy a MÁNE a múltja és a jelene alapján is ezek közé a társulatok közé tartozik majd. S hogy ez financiálisan milyen előnyökkel jár, azt sajnos még nem tudjuk.

S Ön is tagja a Nemzeti Előadó-művészeti Tanács mellett felállított, táncos szakmai bizottságnak. Milyen munkát végeznek?

Javaslattevő szerv vagyunk a miniszter felé. Fontosnak tartom, hogy így képviselhetem a táncosok érdekeit. Vis�szatérve a törvényre, az nem más, mint egy kerettörvény, s a végrehajtási utasítások éppen most készülnek. Éppen az elsőn dolgozunk. Még öt születik belőle, s amikor eljutunk a hatodikig - valamikor a jövő év közepén - akkor válik világossá, hogy ezek a kategóriák: nemzeti, kiemelt, valójában jelzők vagy olyan tartalmakkal is bírnak, amelyek megkönnyítik annak az előadó-művészeti szervezetnek a munkáját, amely az adott a kategóriába tartozik.

Gondolom, állami fenntartású intézményként a MÁNÉ-t is érintette az utóbbi időszakban jellemző büdzsé-csökkentés…

Sajnos folyamatosan érint bennünket. Költségvetési intézményként az

8

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

Állami Népi Együttes: Édeskeserű Karé Árpád, Paragi Zoltán (fotó: Dusa Gábor)

állam számára nagyon könnyen hozzáférhető a pénzügyi keretünk. A fűnyíró rajtunk állandóan végigszalad. Az önkormányzati szférában dolgozóknak talán egyszerűbb a dolguk… Most éppen arról kaptunk utasítást, mely szerint 20%-os forráselvonás és létszámcsökkentés előtt állhat a Hagyományok Háza, s így mi is.

Miközben igyekszünk elmagyarázni, ha nemzeti státuszú lesz az együttes, akkor ezt nemcsak a költségvetésének, hanem a megjelenésének is kellene tükröznie.

Egy kamaraegyüttesről nehéz azt gondolni, hogy a Magyar Állami Népi Együttes. A tartalomról pedig még nem is beszéltünk….

Eközben már készen vannak a jövő évi bérletsorozatok, de kisebb költségvetéssel nagyon nehéz ugyanannyi előadást tartani… Így van. Bemutatókat terveztünk, előadásszámot. Ha kevesebbszer lépünk pódiumra, akkor csökken a bevételünk, ezáltal az eladott jegyek után megszerezhető támogatás is kisebb lesz. Ördögi körbe kerülünk. Minden forrás kevesebb lesz, ha a költségvetési támogatásunk csökken. Arról nem is beszélve, hogy a zenekarunk csak a mostani létszámában képes nemcsak a tradicionális népzenét, hanem a XIX: század népies műzenéjét is

hitelesen játszani. A létszámot már nem lehet csökkenteni, mert akkor a művészeti érték is elveszik. Bár igyekszem mindig felosztani a feladatokat, de így is száznál több előadást táncol nálunk szezononként egy művész.

A turné is bevételi lehetőség. Milyen vendégszereplésre indulhatnak a következő időszakban?

Rendszeresen járjuk az országot, s a külföldi felkérések kapcsán sem panaszkodhatunk, hiszen idén januárban, Indiában lépett fel az együttes, Delhitől Goáig több helyszínen is előadhattuk a programunkat. Aztán kisebb csoportok jártak Franciaországban, Finnországban. A jövő évben a tervek szerint szintén akadnak nemzetközi meghívások. Márciusban Franciaországba megyünk, júliusban a Baltikumban turnézunk. S aztán 2013ban újra szerepelünk Észak-Amerikában, kéthónapos sorozatra kaptunk felkérést.

Erre az alkalomra készítek egy speciális összeállítást Magyar rapszódia címmel.

Bízva a legjobbakban, jövőre milyen premierekkel várják a publikumot?

Lehet, hogy kicsit optimistán terveztünk, de azért valahogyan igyekszünk mindennel elkészülni. Az idei esztendőben nem volt új bemutatónk, a hatvan évet akartuk ünnepelni, s nem volt

pénzünk a jubileumi programok mellett még egy újabb produkcióra. A 2012-es esztendőben azonban lesz két darabunk is. Mindkét mű egy félidős, azaz 70 perces. Az elsőnek májusban, a másodiknak a terveink szerint júniusban lesz a premierje. Folytatva azt a ciklikus bemutató-sorozatot, ami eddig bevált, s amelynek szellemében újra és újra bizonyos kortárs, táncszínházi kalandozás után visszatérünk a hagyományhoz, ismét megfürdünk benne, megerősítjük az ehhez fűződő kapcsolatunkat, s így újabb érzelmi kötődést kötünk ezzel a kultúrával. Ezért mindkét műsorunk a gyökerekhez tér vissza. Az egyiknek még csak a munkacíme van meg: Mezőség. Erdély kisebb tájegységének a táncait állítja a nézők elé, s Farkas Zoltán Batyu lesz a fő koreográfusa, Kelemen László a zeneszerzője. Színházként kell ezt is elképzelni, nem szvitszerű jelenetek sorakoznak egymásután a színpadon. Majd június elején Hajnali Hold címmel kerül színre az a darab, amelynek én vagyok a rendezőkoreográfusa, s csak nők szerepelnek benne. A darab zenei összeállítója Pál István Szalonna.

Szeretném megfogalmazni a nőiségről alkotott véleményemet.

Réfi Zsuzsa

M a g y a r ra p s z ó d i a Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

9

G yő r i B a l e t t e l ő a d á s a a M ű vé s z e t e k P a l o t á j á b a n

A

Győri Balett 2011. október 31-én a Művészetek Palotájában vendégszerepelt a Magyar Rapszódia című balettestjével. Az előadás több szempontból is kiemelkedő és figyelemre méltó volt a hazai táncélet palettáján. Az est keretében most megvalósult az a joggal elvárt, de oly kevésszer megvalósuló elv, hogy a bemutatott alkotások közönségvonzóak legyenek és ugyanakkor magas művészi értéket is képviseljenek. (Ez a Győri Balettnek sem mindig sikerült, ha például a Queen balettre gondolunk, amely ugyan közkedvelt volt, ám igazi művészi értéket nem képviselt.) A második erénye az estnek - amely egyben a Győri Balett egyik feladata is, s amelynek most teljes mértékben eleget is tett -, hogy fiatal, tehetséges magyar koreográfusok műveit mutatassa be. Ellentétben a mai „kortárs” hazai művek egy részével, ezek az alkotások úgy voltak korszerűek, hogy visszataláltak a tánchoz. A koreográfusok a gondolataikat, érzéseiket a tánc formanyelvén fejezték ki (természetesen mindhárman más és más, egyéni mozgásvilágot, a modern tánc formanyelvét használva). A harmadik dicséret Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójának megemlékezésért jár a Győri Balett vezetésének, és remélhetőleg az est sikere révén nem csak e jubileumi évben marad a műsoron idehaza ez a balettest, illetve vendégszerepel e programmal, vagy részleteivel külföldön az együttes.

A műsor első részében egy fiatal olasz koreográfus, Raphael Bianco (aki Egri Zsuzsa torinói iskolájában tanult) mutatkozott be a magyar közönség előtt Búcsú című kettősével. Az ifjú alkotót Sebestyén Márta dalai ihlették, s bár nagyon gördülékeny, ám annál kommerszebb pas de deux-t láthatott a publikum, amelyből sajnos hiányzott mindenfajta emóció. Leginkább egy

tisztességes vizsgagyakorlatnak felelt meg a koreográfus 5 perces duettje, s mindenféle szempontból eltért az est további részétől.

A második mű Kulcsár Noémi Exit című alkotása volt, mely Burkali Theodor zenéjére készült. Rendkívül érdekes, egyéni és nagyon dinamikus, újat kereső mozgásvilággal próbált a koreográfus érzéseket, gondolatokat tánccá fogalmazni, s a hiányérzet tulajdonképpen a dramaturgia – illetve annak hiánya – okozta. Mert a még oly cselekménytelen alkotásoknál is szükséges a precíz felépítés, hogy a mű üzenete eljuthasson a nézőkhöz. Itt ez nem igazán tudott megvalósulni. Az érdekes szcenikai ötletek (üvegkalitka, világítás) sem épültek egybe a tánccal és csupán öncélú megoldásoknak tűntek. De a mozgásnyelv – és maga a koreográfia – nagyon ígéretes volt egyéni színével, expresszív erejével, s ha az alkotó majd megérzi, hogy néha a kevesebb a több, akkor művei is jóval hatásosabbak lehetnek a jövőben.

Az est kiemelkedő darabja Fodor Zoltán Magyar Rapszódia című alkotása volt, amely Liszt Ferenc Magyar rapszódiáira készült (az ősbemutató 2011. április 16-án volt Győrben, a Városi Csarnokban). A zeneszerző nagy rajongója volt a magyar táncoknak (verbunk, csárdás, stb.) és csodálatos, ráadásul nagyon jól táncolható műveket komponált e témákban. Kíváncsiságra adott okot, hogy miként jön létre a kapcsolat Liszt Ferenc zenéje és Fodor Zoltán koreográfiája között – aki eddig a könnyedebb zenei műfajokat részesítette előnyben és leginkább az „art jazz” mozgásvilágát használta. Szerencsére a kapcsolat létrejött, nem is akármilyen fokon. Egy nagyon igényes, nagyon muzikális koreográfia született, amely pontosan kifejezte a zene lényegét egy

igazán egyéni, teljes mértékben korszerű, táncos formanyelvet használva.

A koreográfus a színpadra varázsolta táncötletei özönével és egy cseppnyi, szeretetteljes iróniával fűszerezve a magyar világot kortalanul és nagyon letisztultan. A nemzeti, a közösségi életérzésén túl helyet adott az egyének érzésvilágának is, amely a mű végére megint egy közösségé, egy nemzetté vált. A külföldön látható tánctendenciákkal ellentétesen haladó mai magyar „kortárs” tánc irányzatokkal szemben itt az alkotó teljes mértékben a táncban gondolkodott, és a tánc mozgásvilágával fogalmazta meg nagyon tisztán, nagyon mai módon érzéseit, gondolatait.

Talán a mű végére kissé elfáradt, nem győzte végigkövetni a zenét mind koreográfiában, mind ötletekben, de e hiányosságok ellenére is egy nagyszerű mű született. (A legszínvonalasabb, a legtöbbet ígérő Fodor Zoltán eddigi alkotásai közül, mert nem csak remek táncok, jó koreográfiai ötletek, hanem egy igazi MŰ jött létre.) Ideális kiegészítője volt a táncnak a szcenika (díszlet – jelmez – világítás), amely a koreográfus mellett Vidos Tibor (szcenika), Győri Gabriella (jelmez) és Hécz Péter (fénytechnika) nevéhez köthető. Itt is csupán a darab legvégén kifogásolható a nemzeti trikolór fényeffektusa, valamint a karikás ostor, mely direktségével nem méltó az alkotás finomságához, elvontságához és stílusához.

A nagyszerű, valamint sokat ígérő alkotások bemutatásán túl dicséret illeti a Győri Balett táncművészeit, akik az előadás sikeréhez és színvonalához maximálisan hozzájárultak. Fantasztikusan tolmácsolták az újat kereső, teljesen egyéni és nagy technikai képzettséget igénylő koreográfiákat, az alkotók és a közönség nagy megelégedésére.

Molnár Márta

„C s a k e g y s z ó t ! ” 1

0

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

Pataky Klára: Mit tudjátok ti?

C

sak egy szót kér a konferanszié szerepébe bújt Gergye Krisztián alanyaitól, a négy fájdalmas, feketébe öltözött nőalaktól, de ez a szó az életükbe kerül. Pataky Klári a harmincas negyvenes évek mentén szomorú nosztalgiával reflektál korunk női életérzésére a Mit tudjátok ti? című legújabb darabjában.

Pataky Klári – úgy tűnik – eltávolodott a világtól és saját elefántcsonttornyába vonult vissza. Nem akar senkit sem győzködni véleményéről, gondolatait is mintha csak unszolásra osztaná meg azokkal, akik kíváncsiak rá, következésképpen nem is törekszik arra, hogy összefüggő mondatokban beszéljen.

Táncos szabadversbe rendezi (vagyis inkább zilálja) sorait. Ráadásul szemérmetlenül veti oda hallgatóinak (nézőinek), hogy „Mit tudjátok ti?”. És valóban.

Mit tudjuk mi, hogy mi játszódik le manapság egy alkotó, egy nő, esetleg több nő fejében. Miféle gondokkal küzdenek, hogyan élik meg érzéseiket, hogyan változtak ezek a kifejezetten női problémák – mondjuk - Karády Katalin korához képest, aki az 1942-ben huszonkilenc éves zeneszerző, Hegedűs Tamás, Hamvadó cigarettavég című slágerét oly meggyőzően tolmácsolta. (Sajnos a „végzet asszonyaként” számon tartott korabeli idolnak később életében is kijutott a szenvedésből.) Pataky Klári leporolta Karády slágereit és azzal együtt azt az életérzést is, ami a ’30-as ’40-es évek zenéiből, filmjeiből árad. Elképzeléséhez négy kiváló táncosnőt kért fel, hogy segítsenek megidézni a két világháború közötti keserédes utóérzéseket.

Mégsem tudjuk pontosan, hogy a 4+1 nőalak - Arany Virág, Egyed Beáta, Kántor Katalin, Nagy Andrea és Monojlovics Eszter - mely korból érkezett. Lehetnek absztrahált Karády- alteregók, de mai nők is akár, akik csupán magukban hordozzák a korábbi

magyar asszonyok, lányok fájdalmát, a kor nőkkel szembeni igazságtalanságait, meg nem értettségét. A legerősebb és legismertebb sláger, a Hamvadó cigerattavég, valódi érzésekkel töltődik fel a koreográfiában, hiszen korunk emberét is megérinti az eltaszítottság és a mély magány, amely soronként szűrődik át a mozdulatokon és azok segítségével érzelmileg felerősödik.

Együttérzésünk sokszor csak felszínes és látszólagos; mások rossz sorsán elborzadunk, de a valódi fájdalmat nem vagyunk képesek átérezni. Csak szavakat hallunk meg, szófoszlányokat és néha talán segélykiáltásokat is. Szavakat, mint amilyeneket Pataky Klári ad szereplői szájába. Gergye Krisztián szürreális kabaré-műsor konferansziéja kikicsal egy-egy szót - a néha határozott, néha elveszett, néha kimért és néha őrjöngő – nőkből, úgy, mint „ felhő, pillangó, zuhanás, oszlás, hiány, radír, köd”.

Ezek köré a szavak köré elvonatkoztatott szimbólumrendszer épül fel, mind mozgásban, mind gondolatiságban. Talán túlságosan is elvonatkoztatott. Ember legyen a talpán, aki mindezt és az előadás más egyéb mozaikdarabjait össze tudja illeszteni. A néhány elhangzó szó és hang helyett a némaság talán épp oly kifejező lehetne, mint a verbalitás, de a koreográfus-rendező másképp dönt, ezzel fokozva az előadás kaotikusságát.

Gergye Krisztiánnak is jobban áll, ha a testével beszél. A verbalitás megfosztja őt attól a különleges, szuggesztív jelenléttől, amit a mozdulatai által és a szavak nélküli mimikájával képes újra és újra létrehozni. Igaz, a „Csak egy szót!” - luciferi provokációval - ezerszer feltett kérdése sokáig visszhangzik fülünkben, de ezt a szerepet bárki eljátszhatná, nem lenne szükség Gergyét megfosztani sajátos varázsától. (Még akkor sem, ha a táncos látszólag élvezi szerepét, szemmel láthatóan jól érzi magát benne.)

Az előadás egésze kissé hosszú – de nem a játékidő tekintetében, hanem a sokfelé irányba mutató jelenetek összerendezetlenségéből adódóan.

Színpadon látható zavarosság megnehezíti az értelmezést is. A darab a prológtól eltekintve letisztult tiszta(tánc) formákkal indul. Az elegáns és mégis könnyed fekete ruhába öltözött nőalakok egymást váltják a színpadon; ki-ki elmondja a tánc nyelvén a saját történetét, élete nehézségeit. Azt gondolhatnánk, hogy ez lesz az előadás stílusa, de Pataky Klári éles váltással hozza be a „foszladozó feledés show” stílust – ahogyan azt az ajánlókon fel is tüntette. Az előadás végére értelmet is nyer a jelentése, mert a foszladozó szó a jelenetépítés toldozott-foltozottságára, a show pedig a kissé erőltetett show-szerűségére utal. Ezek után kérdés, hogy kinek mennyire feledhető a produkció…

A dramaturgiai káosz a vetítések által csak fokozódik. Egy dolog azonban nyilvánvaló: ezzel az eszközzel a rendező-koreográfus leginkább ellenpontozni kívánt. A színpadon fekete ruhában, egymás után táncoló nők a vásznon fehér ruhás, éteri alakokká válnak. A - Massih Parsaie által jegyzett - képzőművészeti installációnak is beillő igényes képkockákon, a vakító ellenfényben megjelenő nimfák valamiféle túlvilági leképzései az élő táncban látott alakoknak. Jelenthetik a karakterek egy másik, jobb (túl-) világban való létezését, hitét (akár Voltaire, Candide-jában, ahol az optimista főhős szerint az „új és jobb világ” hamarosan elkövetkezik), ahol virágok nőhetnek ki testükből, mint a szenteknek, akiknek haláluk után virágillatot áraszt bőrük, vagy ahol a ruhát díszítő baljós fekete pillangók földre hullva zúzhatják magukat halálra végérvényesen megszabadítva viselőjüket kínzó jelenlétüktől.

Egy másik értelmezés szerint a vetített

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

1

1

Egyed Bea, Arany Virág, Nagy Andrea, Kántor Kata (fotó: Kővágó Nagy Imre)

nők nem földöntúli jelenségek, hanem a karakterek belső énjei. A sivár valóság, a mindennapok gondjai megtörik a szép lelkeket, kívülről kiábrándult, zátonyra futott életeket láthatunk, melyeket - a főleg Gergye által felnyitott - díszes koporsó/bűvészláda nyel el időről időre. Gergye, a konferanszié pedig éppen erre a belső énre kérdez rá szüntelen, ezt próbálja egy szóban kihúzni alanyaiból. A mozgó festmények a nőalakok még megmaradt reményeiről, vágyairól rántja le tehát a leplet. A konferanszié, ha megszerezte a vágyott szót, akkor túllép, koporsójába eltűnteti áldozatait és újabb vad után néz.

(Erős áthallást érzek napjaink hirtelen felemelt és hasonlóan gyorsan leejtett celebjeivel.)

Pataky Klári többé-kevésbé sikeresen találja meg a darab formanyelvét a bonyolult női lélek kifejezésére. Kiváló táncosainak testére ’patakykláris’ mozgássorokat kreál. Nagyszerűen vegyíti az illusztratív mozdulatokat az absztrakt elemekkel. A koreográfia sosem veszít dinamikájából, inkább a rövid, szöveges betétek és a show-műsor produkciókra bontó sajátossága akasztják meg az előadás ívét. Szólók és csoporttáncok tarkítják a koreográfia textúráját, de sokszor zavaró számomra, hogy a csoporttáncokban nincsen kapcsolat a szereplők között, hanem csak egymás mellett, függetlenül, azonos koreográfiát táncolva vannak jelen. Elfogadható magyarázatként persze azt is gondolhatnánk,

hogy az alkotó ezzel kívánja érzékeltetni, hogy hány ehhez hasonló sors fut párhuzamosan – akár napjainkban.

A koreográfus táncosai egytől egyig nagyszerű előadók. Amikor kell, akkor tudnak azonosak lenni, máskor – szólóikban – remekül építik fel karaktereiket.

A néma sikolyú Kántor Katalin mellett, Arany Virág kimértebb modern nő; szép jelenete, amikor bekötött szemmel, vakon tapogatózva, elveszett kószálásba kezd, majd elenyészik a koporsóban.

Mozdulatai pontosak csakúgy, mint a mindig precízen kidolgozott Kántoré.

Nagy Andrea franciás női karaktere a kibontott hajú etapjában csúcsosodik ki. Hosszú póthajat kap, amely a színpadról is kiér; növekvő, behálózó problémáinak nem is lehetne szebb szimbóluma. Egyed Beátát is dicséret illeti, a testére szabott mozgásokat szépen és pontosan abszolválja. A vörös ruhás lány maga a megkísértés és a bűn, de allegóriája lehet a szenvedélynek, a beteljesült szerelemnek is akár, vagy az életnek. Ha a színek szimbolikáját megfejtjük, akkor összeáll a kép: a fekete ruha a halál, a vörös az élet, a fehér pedig a túlvilág színe az előadásban.

Szeretném remélni, hogy Pataky Klári nem problémaként, hanem korjelenségként tekint a saját nemhez való vonzódás felvállalásának előtérbe kerülésére és a Barabás Béla - Novák Gábor tangó-kettőse csupán az erre való reflektálásként kerül jelenetei közé. A nőknek is nő jut; a tradicionálisan két

férfi egy nő, két nő egy férfi felállásban táncolt argentin tangó triót a három lány alkotja. Ők a megfelelői a férfi párnak. A koreográfus sosem szenvedett kreativitás hiányában a mozdulatnyelv megteremtésében. Most pergő dinamikájú sorokat alkot, a kor és az argentin tangó lépéseit, szenvedélyét, becsempészve kombinációiba. Már az előadás első harmadában bemutatja fegyvertárát, csupán a dél-amerikai tánc adódik később a mozdulatvilághoz. Időnként soknak találom az iramot; néhány csoporttánc kissé túlzsúfolt, (torna)gyakorlatsorra emlékeztet.

Pataky Klárinak kétségtelenül vannak jó ötletei és a tehetsége is adott. A színpadon sikerült sajátos atmoszférát teremtenie, de a dramaturgia szakadozottsága megzavarta a befogadást.

Brecht analógiájára – nem valószínű, hogy tudatosan - egyfajta táncos elidegenítő színházat hozott létre (ez bizonyára nem volt célja), melyben a jelenetek linearitását folyton megakasztják a gergyei kiszólások (kérdések). Kissé értetlenül állok a produkció előtt, hiszen valóban vannak méltatásra érdemes értékei és a táncosi teljesítmények is egytől egyig összeszedettek. Próbálom megfejteni, hogy hol csúszik el az összhatás. Olyan érzésem van, mintha a malter maradt volna ki a téglák közül, amely az épületet összetartaná. Majd arra jutok, hogy Mit tudom én. miért nem működött…

Vida Virág

1

Te s t e k é n e k e 2

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

B e m u t a t k o z o t t a z ART B a l e t t – S z á z h a l o m b a t t a

N e m z e t i Tá n c s z í n h á z 2011. november 12.

Bajári Levente: Attack Ánosi Gábor, Sári Réka (Fotó: Kanyó Béla)

Z

E

V

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

an abban valami bátor, megható és manapság némileg meglepő, ha tizennégy fiatal táncművész operaházi vagy nagytársulati státusz hiányában, vagy azt feladva, nem a szakma elhagyására készül, vagy külföldi szerződés reményében próbatáncokra utazgat, hanem egy magyar vidéki városban balettegyüttes építésébe fog. Az Art Balett-Százhalombatta alapítóinak célkitűzése szerint egy klasszikus-neoklasszikus alapokon működő társulat született, és mutatkozott be a közönségnek – mégpedig meglepően rövid idő alatt.

Az együttes művészeti igazgatója, Issovits István, tizenöt (szólószerepekben gazdag) év után, 2011 januárjában vált meg a Magyar Fesztivál Balett-től.

Szalay Tamással társulva, mindössze néhány hónap gazdasági és művészeti előkészítő munka és a próbatáncok megtartása után 2011 júniusában már meg is alapították az Art Balettet. A társulat szeptember végén mutatkozott be az V. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón, október 27-én pedig megtartották első, egészestés Testek éneke című premierjüket Százhalombattán.

Ugyanezzel a műsorral léptek fel november 12.-én Budapesten a Nemzeti Táncszínházban.

Végigtekintve az együttes művészeinek névsorán, feltűnő, hogy jelentős részük, (14-ből 10) a Magyar Táncművészeti Főiskola növendéke volt, kilencen klasszikus évfolyamokról kerültek ki, egyikük pedig modern szakirányt végzett, hatan az elmúlt két év végzősei - gyakorlatilag friss diplomások.

Nem lehet véletlen, hogy az együttes éppen a Levél Martha Grahamnek című Lukács András koreográfiával nyitott Pécsett, hiszen ebben hárman is (Balázsfi Alexandra, Domány Réka, Hegedűs Judit) táncoltak már – éppen a 2011-es operaházi koncerten. Szintén az idei évfolyam egyik legígéretesebb tagja volt Sári Réka, aki nem kisebb feladatokkal, mint a Don Quiote szvit nagy pas de deux-ével, vagy a PugniVaganova Esmeralda pas de deux-vel vizsgázott az Operában. Máig emlékszem a 2005-ös koncerten Schnetz Johanna finomságára, légiességére – Medvecz József oldalán a Balanchine pas de deux-öt táncolta. Később az Operaházhoz került, majd némi szabadúszás után szerződött most Százhalombattára. Az MTF neveltjei közül az együttesben a rangidős Ánosi Gá-

1

bor, aki évekig a Deutsche Oper am Rhein szólistája, majd rövid ideig a Magyar Fesztivál Balett tagja volt, onnan érkezett az Art Balett társulatába.

A modern szakirányt Deáki Mercedesz, a 2010-es klasszikus fiú évfolyamot Csuja Gergely, a 2004-est pedig a Győri Balettet, Közép-Európa Táncszínházat és külföldi együtteseket megjárt Dobi András és a korábban a helsinki Kansallisoopperánál, majd a Züricher Balletnél táncoló Sárosi Imre képviseli.

Issovitsné Szőke Renáta a Győri Tánc és Képzőművészeti Szakközépiskola elvégzése után tíz évig a Magyar Fesztivál Balett Társulatát erősítette, ahol szólista szerepeket táncolt. Szintén az előbbi alma mater növendékeként végzett Darabont Áron (a nemrég Egerből távozni kényszerült Badora Társulat volt tagja) és Sasvári Krisztina. Más társulati tagokhoz hasonlóan Házi Tamás is éveket töltött a Magyar Fesztivál Balettnél. Az együttes tehát nagy részben igen fiatal és döntően klasszikán edződött, érettebb tagjai azonban nincsenek híján a külfödi tapasztalatoknak, Markó Iván társulatés repertoárépítő példájának valamint a modern, „kortárs” társulatoknál megszerezhető élményeknek sem. Mindez indításnak igen ígéretesen hangzik.

Bemutatkozó műsorukban az első részt nyitó Lukács darab, a Levél Martha Grahamnak szemet gyönyörködtető finomsága, a nyújtott karok, lábak, átlók vonalai, a szimmetrikus formák, szinkronmozgások, megdőlt tengelyek, kontrakciók harmóniája fogott meg (táncolták: Balázsfi Alexandra, Deáki Mercedesz, Domány Réka, Hegedűs Judit, Issovitsné Szőke Renáta, Sasvári Krisztina, Schnetz Johanna). Ezután négy, technikai és előadói szempontból is kifejezetten nehéz duett következett. Elsőként Bajári Levente Attack-ja - pas de deux vízió az atomkorszakból - a rendkívül tág, hajlékony Sári Rékától és az őt határozottan partneroló Ánosi Gábortól, majd Andrea Paolini Merlo darabja, az Academic Fragments az elegánsan finom, kecses Schnetz Johanna és Sárosi Imre előadásában. A harmadik, szintén Graham-elemekkel operáló, muzikális Lukács koreográfiát (Connections) Darabont Áron és Issovitsné Szőke Renáta, a negyediket, a nézői figyelmet leginkább megragadó Duo-t (szintén Lukács darab) Sári Réka és Sárosi Imre táncolta. Az első

3

részt ismét egy Lukács-koreográfia, az In your eyes my face remains zárta, melyben két operaházi tagot, a lány szólót táncoló Leon Carulla Jessica-t és Liebich Rolandot is láthattuk az Art Balett tagjai (Ánosi Gábor, Darabont Áron és Házi Tamás) mellett. A választott darabok alapján kétségtelen, hogy a műsort összeállítók törekedtek az igényességre, sőt talán túl is lőttek a célon, de akár a koreográfiai, akár a zenei anyagot vesszük, nézőként bizony jólesett volna ennél nagyobb hangulati és mozdulati változatosság. Emellett, egy magát klasszikusnak aposztrofáló együttesnél talán magától értetődő is lehetne egy-két technikailag bitang nehéz, lírai, költői, vagy éppen kön�nyed valódi klasszikus pas de deux – elég fellapozni néhány vizsgakoncert műsorfüzetét, lehet meríteni ötletet bőven. Talán a nagyon rövid felkészülési idő és a feszített tempójú munka volt az oka, hogy a táncosok inkább a technikára koncentráltak, a fizikai kihivásoknak igyekeztek megfelelni.

Az említett négy duett és hozzájuk csatlakozva az utolsó Lukács-koreográfia hangulatilag-kedélyileg szinte egyforma volt, kevéssé lehetett érzékelni az egyes kettősöket megkülönböztető előadói finomságokat, apró nüanszokat (talán még leginkább a Duo-nál – nem véletlen, ennek is volt a legnagyobb sikere). A második részben Vincze Balázs koreográfiája, a Kylián és Milos Forman ihlette Mozart csokoládé került színre. Élénk, kellemesen szórakoztató, mély értelmezéseket mellőző darab, jótékonyan ellensúlyozta az első rész komoly-komor hangulatát és sokat dobott rajta az előadók üdesége, fiatalsága is. A bábozós keretjátékot és a ki-be tologatott (szerintem) teljesen funkciótlan ágyat viszont kihagytam volna. Ebben a darabban végre az is kiderült, hogy az együttes tagjaiban mennyi szín, lendület és játékosság van; ezt a frissességet megfelelő koreográfiák kiválasztásával a jövőben bátran ki kellene használni. Tizennégy lelkes fiatal, akik a mai viszonyok között telve vannak bizakodással és a társulatalapítás révén még jövőképpel is rendelkeznek – az Art Balett – Százhalombatta megalakulása túlmutat egy együttes létrejöttének tényén; talán valami igazán újnak a kezdete.

Pónyai Györgyi

A Bábeli zűrzavar 1

4

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

Goda Gábor–Scott Wells: Bábel „Belső zajjal kezdődik, ahogy a gondolatok és az érzelmek összebékithetetlenül kavarognak bennünk.” – olvasom az Artus Társulat legújabb, Nemzeti Táncszínházban bemutatott – Bábel című – darabjának figyelemfelkeltő magyarázatát, önértelmezező szövegét a programfüzetben. Kavarogtak is bizony, ahogy azt megígérték, de azt sajnos nem tudom, miért kellett ezt nekem (vagyis hát a közönségnek) bemutatni.

Egy előadás megnézése elött (elvből) nem szoktam elolvasni soha az alkotók ilyen-olyan fülszövegeit, azokat a (többnyire sületlen) magyarázkodásokat, melyekkel előre értelmezni próbálják a bizonyítványt. Meg aztán nem szeretem rosszul érezni magam abban a tapasztalatban, hogy milyen butus vagyok, nem találom meg azokat az egyszerű és szép gondolatokat az előadásban, melyeket alkotóik színpadra álmodtak. Ezúttal is igy volt: szembesültem egy sokatmondó cimmel, aztán kiváncsian beültem a nézőtérre és érdeklödéssel vártam Goda Gábor és Scott Wells együttműködésének eredményét. Az előbbi rendezőként, az utóbbi pedig koreográfusként exponálta magát. Goda Gábor munkáit jól ismertem, a Piroska és a farkasok című művét méltattam is annak idején, Scott Wells-et azonban nem, de ez akár az én hiányosságom is lehet. Az emlitett „Farkasok” után, ami egy szines és izgalmas színpadi világban játszodott, joggal vártam ezúttal is egy szellemes, látványos diszletmegoldást, különös tekintettel Bábel tornyára, az ókori világ hét csodájának egyikére, ami nemcsak, mint a többi hat esztétikai értékeket, de súlyos filozófiai és erkölcsi gondolatokat is hordoz.

A történet közismert Mózes könyvéből, aki felhasználta Bábel tornyát annak magyarázatára, hogy a Föld népei

miért beszélnek különböző nyelveken.

Mikor az emberek égi magasságokba törtek a torony megépítésével, „mondá az Úr: zavarjuk össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét”. Természetesen ezt a gondolatot tovább szélesitve és kibontva könnyen adódik az a feltételezés, hogy nem csak nyelvben, de oly sok minden másban is a különbözőség, egymás félreértése akadályozza meg az emberek „égre” törő kisérleteit. Nem csak a múlt, de a jelenünk is ezt bizonyitja: az örök és áthidalhatatlan ellentétek teszik tehát drámaivá, jól használhatóvá Bábel soha nem múló izgalmas, költői értékét.

Mi született az Artusnál mindebből? Kevéske! Az alternativ világban kell egy jól hangzó név, vagy cím, aztán abba mindent bele lehet tuszkolni függetlenúl attól, hogy passzol-e, vagy nem annyira, vagy netán semmire sem, hiszen, mint a fent emlitett füzetszövegből is megtudhatjuk: „Bábel a barátság, Bábel a család, Bábel a társadalom, Bábel...- hogy kapcsolatot találjunk”. Ezzel az erővel a cím lehetne mondjuk Éden, vagy Égen, vagy Éjben, vagy bármi más. Ezúttal tudatosítom az alkotokkal: Bábel maga a zűrzavar!

A kezdésnél, mikor a társulat tagjai kijöttek a nézőtérre egy-egy mobillal a kezükben és megkérték a nézőket mondjanak különböző szavakat a telefonba, még reménykedtem, hogy jó uton járunk és a felvett szavakból megszületik egy célirányos ötlet. Ám folytatás nem volt, mert szépen formációba elhelyezkedő táncosok a zenei vezető vezénylésével elénekeltek egy többszólamú számot jól, de a telefonos előzmény leghalványabb összefüggése nélkül. Általában nagy erőfeszitésbe került volna bárminek bármivel történő összefüggését megtalálni, mert egyik ötlet a másik után indokolatlanul és

megmagyarázhatatlan sorrendben követte egymást. A karének után felállnak szép rendezett sorba és kezükben egyegy mérőszalag, amit lassan kihúznak felfelé. Ekkor a nézőtéren az izgalom a tetőfokára hág, ugyanis lélegzetvisszafojtva azt figyeljük perceken keresztül, hogy kinek a szalagja csuklik össze hamarább, aminek következében a táncos is kifekszik, elterül. /Talán ez Bábel tornyának összeomlása?/ Ezután váratlanul, viccesen szembefordulnak és felülnek, arcuk elött egy túlméretezett, festett, karikatúra álarccal egy családot ábrázolva. Kedves és végtelen egyszerű mozgással lépegetnek együtt hol jobbra, hol balra, nagyra nőtt fejüket ingatva.

Egyikük egy kis kutyus, akit a következő jelenetben mindannyian porázra akarnak fogni, de az nem engedelmeskedik úgy, ahogy elvárják tőle. Nem követve a szigorú sorrendiséget: van álarcban egy fiú meg egy lány, akik a szinpad előterében érthetetlen dialógust folytatnak az álarc tartójával a szájukban, aztán van a legkisebb táncosnő, akinek néha érthető, máskor zavaros szavalata és árnyalt mozgása az, ami miatt lehetett a Fizikai-Tánc-Színház műfaji meghatározást adni a darabnak.

Wells, az amerikai koreográfus megvalósithatta mindazt, amit csak fantáziból elképzelt, mert a táncosok nyilvánvaló együttmüködése nélkül ez a szellemes egymáson át lépegető, fonodó, emelő, gördülő koreográfia nem alakulhatott volna ilyen érdekessé és jelentőssé. Nem véletlen, hogy minduntalan a fizikai tánc elő és élharcosai jutottak eszembe, a Pylobolus zseniális csapata a nyolcvanas évekből, mikor ez forradalmi újítás volt. Ám a fizikának volt ebben az előadásban egy másik teljesen megfejthetetlen vonatkozása is. A színpad a bal hátsó sarkában egy léceknek látszó épitmény összeszerelé-

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

sén munkálkodva és azokon lógva egy artista-táncos igyekezett egyre közelebb kerülni a földhöz (nem az éghez!), közben persze meg nem felelni Newton féle törvénynek, mit sem törödni a Föld vonzásával, lezuhanni a szinpadra. Igazi Cirque du Soleil produkció, a kérdés csak az, hogy mi a fenének, hát a Bábel tornyát nem lent kezdték épiteni?

A táncosok mind a heten a lehetőségeikhez mérten nagyon fegyelmezetten, odaadóan és főleg sokszínűen vettek részt az előadásban, annak ellenére, hogy túl nagy feladatuk nem volt se felépíteni se lerombolni nem kellett Bábel tornyát és ezzel akár egy centivel is saját mércéjük fölé kerülni. A zenei aláfestés viszont nagyon tetszetős és különleges volt, tekintettel a hárfa duóra, amely hangszer még szolóban is ritka holló, nemhogy igy együtt Goda Sára és Szombathy Anna ujjaival megpengetve, Philipp György irányitásával és billentyüs játékával kiegészitve. A szerző nincs jegyezve, de nem is kell hiszen programzenéről, majdnem improvizációs munkáról van szó, tele változatos és különös hangzással. Szólnék én még szívesen a sokféle munkatársról, Alkotó, Produkciós, Koreográfus, Fénytervező, Rendező-munkatárs, de csak kedvemet szegné a felsorolásuk, lévén, hogy minek ennyi a társ, ha ilyen kevés a munka Bizonyára ki is hagytam egy és mást a jelenetek közül is, de a vége tényleg szóra érdemes ám megfejthetetlen kellemetlenségnek bizonyult. Az egyik táncosnő (Nagy Csilla) sáros ruhában bejön a szinpadra, leül a korábban is többször játszó táglarakásra és sáros retiküljéből különböző sáros holmival lepi meg magát és a közönséget. Sáros sminket rak magára, sáros sálat a nyakára, majd végül valóságos Rodolfo trükkel egy hatalmas sáros kalapot húz elő, a kalaphoz túl kicsiny táskából és úgy ahogy van csöpögőn, cuppogón, sárosan a fejére teszi,/brrrr/, majd szomorúan kiodalog a szinpadról. Szegény, ha véletlen nincs melegvíz! A háttérben a mi kis artistánk immár fejjel lefelé lóg az általa összetákolt szeren, a fény lassan lemegy, ezzel aztán vége is a Bábel cimű darabnak, ami csak a zűrzavarában idézte meg az eredeti bibliai csodálatos legenda szellemét, ám annak hiteles és művészi mélységét messze elkerülte a felszínes és erőtlen ötleteivel.

Gesler György

1

Nagy Csilla (fotó: Kővágó Nagy Imre)

5

1

Kép a képben

6

Z a d a m Tá r s u l a t : Profil – Sol Merlin Színház – n o v. 8 .

Ha profilíroznom kellene a Zadam Társulat vezetőjének (Zambrzycki Ádámnak) eddigi koreográfiai működését, úgy keresve se találhatnék erre alkalmasabb művet, mint a legutóbb – a Merlin Színházban – bemutatott Profil című alkotását. Mélyen jellemző ugyanis rá, mind tematikájában, mind művészi kivitelében; úgy is fogalmazhatnánk, hogy szintézise eddigi munkáinak, sajátos kísérleteinek. Azon kevesek egyike ő a magyar koreográfusok között, akik számára a kísérletezés egyetlen gondolat variálhatóságának bizonyítékaként szolgál, különböző utak kiépítését ugyanahhoz.

Monomán, öntörvényű, nyugtalan alkotó tehát, akinek legfőbb erényét a kérdezni-tudás álhatatossága, szigorú következetessége adja s nem „válaszainak” végérvénye. Aki ilyen, az mindig diák és mester is egyszerre, önmagátó tanul leginkább, folyamatosan mozgásban, úton van. Hogy hol tart most, merre jár épp: erről ad pontos, tiszta képet a Profil.

Képet ad valóban, ha úgy tetszik önarcképet s épp az lesz a kérdés – a mű alapkérdése –, hogy van-e valami, vagy valaki a kép mögött. Másképpen fogalmazva: azonosak vagyunk-e azzal a képpel (profillal), melyet mi készítünk magunkról különböző fórumokon, itt és most leginkább a virtuális térben, objektiválni próbáljuk (tesszük) magunkat mások számára? Interdiszciplináris probléma ez korunkban, fontosságát, jelentőségét nem letetne elvitatni, több tudományág is vizsgálja. Elsődlegesen nyilván a szociológia és pszichológia (szociálpszichológia) tárgyköre, vagyis lehet társadalmi összefüggésben, vagy lelki, szellemi aspektusban közelíteni hozzá. A

Z

szóban forgó koreográfia azonban nem ezen a szinten – eggyel magasabban – tájékozódik, amennyiben filozófiai kérdésként kezeli. A kép és valóság viszonya ugyanis jóval tágabb horizontot biztosít a tájékozódásra, mint az identitás nagyon is személyes viszonylatai.

Meg aztán egy táncszínházi előadáshoz inkább illik ez, hiszen nonverbális természetéből következik, hogy óvatosan bánjon a narrációval, a lineáris idővel. Épp attól izgalmas Zambrzycki Ádám alkotása, hogy kikerülte a témájában rejlő csapdákat, rátalált arra a magaslatra, ahonnan egyben látható, a maga állapotszerűségében szemrevételezhető a szóban forgó tematika. Gondolat és tánc így alkothat csak szimbiózist, akadálymentesen referálhat egymásra. A magunkról alkotott kép mögött is kép van ugyanis, noha nem ugyanabból az „anyagból”: a lelki szellemi kép az érzékiben tükröződik, s fordítva is. A profil képe és a tánckép ugyanannak a valóságnak két oldala. A lélek a táncban testesül, mint ahogy a tánc (a fizikai aktivitás) gondolatot érlel. Ahhoz persze, hogy ez élményszerűvé válhason, kiváló táncosok (előadóművészek) kellenek, olyanok, akik képesek elevenné tenni, érzékletesen előadni a koreográfiai gondolatot és a táncban adott, dinamikus formát. Nos, örömmel mondom, a szóban forgó táncosok egyként ilyenek. Sebestyén Tímea, Simet Jessica, és Zambrzycki Ádám külön-külön is és együtt is kiválót alkotott, hiba nélkül oldották meg feladatukat.

Ugyanez mondható el az est 2. felvonásában látható Sol című produkció táncosairól is. Az 5 szóló voltaképpen variációja ugyanannak, a témában adott lehetőségeknek. Itt azonban a koreográfia nem tudott egyenletes maradni, voltak sikerületlen variációk is. Rög-

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

tön az első szóló – Maday Timea előadásában – alatta maradt a benne rejlő lehetőségeknek.

Hiába nyújtott egészen kiválót a táncosnő, a fejére helyezett bukósisak azon túl, hogy akadályozta mozgásában, rendkívül beszűkítette, konkretizálta a jelentésmezőt is, nem tudott az így a maga szabadságban (tágasságában) érvényre jutni. Kár volt érte, hiszen Tímea az egyik legérettebb női táncosaink egyike. Kelemen Krisztián szólójával nem volt probléma, mind a táncos teljesítmény, mind a koreográfia anyag (gondolat) működött, jó volt látni.

Sebestyén Tímea – övé volt a 3. szóló – magyar színpadon ritkaságszámba menő bátorsággal, lélegzetelállító szépséggel oldotta meg rendkívül nehéz feladatát. Minimál-táncot láthattunk általa, de rendkívül erős szuggesztivitással, művészi erővel, hibátlanul előadva.

Koreográfus és táncos tökéletes egymásra találásának, egymás erősítésének példaértékű produkcióját láthattuk tehát. Ugyanez sajnos nem mondható el a 4. szólóról Jellinek György előadásában. A fiatal, de egészen kiváló, magas kvalitásokkal rendelkező táncos sajnos nem tudott kibontakozni a koreográfia tematikai túlzsúfoltsága miatt. Itt biztos igaz a mondás: a kevesebb minőségileg jobb (több) lehetett volna. Az 5. táncos – Feicht Zoltánt – nem kell bemutatni, érett, tapasztalt művész, hibátlanul hozta formáját. Igaz, ehhez kellett egy igazán jó koreográfiai munka is, mely magából táncosból indult ki, s aki aztán meg is hálálta ezt, remekül teljesített. Összességében elmondható: Zambrzycki Ádám ezzel az előadásával bizonyított! Már nem egy tehetséges kezdő koreográfus szépreményű lehetőséggel, hanem érett művész, a magyar kortárs-tánc legjobbjai között.

Hegedűs Sándor Feicht Zoltán (fotó: Kővágó Nagy Imre)

Z

E

„ M a g y a ro rs z á g é v a g y o k , N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

1

7

amíg élek ”

L i s z t Fe r e n c m ű vé s z e t é n e k , magyarságának éthosza

L

iszt Ferencet az 1838-as nagy árvízkatasztrófa ébreszti rá nemzeti hovatartozására: „Különös végzet!

Idestova 15 éve hagyta el apám békés hajlékát, hogy velem a nagyvilág forgatagába vesse magát, felcserélve a falusi élet névtelen szabadságát a művészélet dicső szolgaságával – letelepedett Franciaországban… Véletlen körülmény ébresztette fel bennem azt az érzést, amiről azt hittem, kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti szerencsétlenség részletes elbeszélését… Ez szívemig hatott… Ez a fellángolás fedezte fel számomra a „Haza” szó jelentését… Nagyszerű táj szállt fel lelki szemeim előtt: a jól ismert erdő volt az, mely a vadászok kurjongatásától visszahangzik, a Duna volt, amely sziklákon rohan keresztül, hatalmas rétek, ahol békés nyájak legelnek… Magyarország volt… egyszóval a hazám volt. Mert – így kiáltottam fel hazafias rohamomban – én is ennek az őseredetű szelídítetlen nemzetnek vagyok a fia…” – írja 1838-ban a Gazette musicale párizsi újság Hazám című vallomásában a zeneszerző. Még ebben az esztendőben, majd rá egy évre, 1839-ben ismét jótékonysági hangversenyeket ad Bécsben, 1840-ben pedig Pesten. „Éhezem és szomjúhozom a hazatérést Magyarországra… - írja egyik levelében 1841-ben Manchesterből.

Harmincadik születésnapja alkalmából, 1841-ben Vörösmarty Mihály ódában köszönti Liszt Ferencet, melyet 1843 márciusában Teleki Sándor gróf ismertet meg vele Lengyelországban, Krzyzanowitz-ban – közös barátjuk: Felix Lichnowsky társaságában. Liszt a verset megismervén, levelet ír Vörösmartynak, melyben egyebek között a következő-

ket olvashatjuk: „Nagyságod abban a megbecsülésben részesített, hogy verset írt hozzám, miként Ön költeni szokott – szépen és pompásan. Nem tudom Önnek eléggé kifejezni, mennyire jól esett, s engedje meg, hogy mindennapos szóvirágok nélkül mondjam, milyen mélyen megindított, hogy ily frissen élek az Ön emlékezetében… Tartogasson számomra sok elnézést és némi barátságot és számítson ezért szívélyes odaadásomra és hálámra. Az Ön Liszt Ference.” – A hála és a válasz a Hungaria c. szimfonikus költeményben – zenében érkezett, melynek ősbemutatóját maga Liszt vezényelte 1856. szeptember 8-án a Nemzeti Színházban, amit azonban Vörösmarty már nem hallhatott, mert 1855. november 19-én elhunyt.

Vörösmarty Mihály hősi éneke megerősítette Liszt Ferencet nemzeti hovatartozásában. Arra a kérdésre, van-e hangod a hazának, a velőket rázó húrokon? – a zeneköltő a következő években számos műalkotásban válaszolt: magyarságtudata s egyben európaisága egy rendkívül gazdag és sugárzó életműben manifesztálódott. Miközben a„cigányzene” – „magyar zene” kérdésének megítélésében – minthogy a hiteles népdalhagyomány feltárása jóval később indult el a maga útjára Vikár Béla, Seprődi János, Bartók Béla, Kodály Zoltán és tanítványaik gyűjtőmunkája nyomán -, tévedhetett is, amiért ebben a időben sokan támadták, mégis hittel vallotta magát magyarnak. Bartók Béla előadása a Magyar Néprajzi Társaság 1931. évi rendes közgyűlésén világos, tudományosan megalapozott képet rajzol ezzel kapcsolatban, melyben többek között a következőket állítja: „Szíves engedelmükkel minden bevezetés nélkül <in medias res> kezdem meg mondanivalómat és

kijelentem, hogy amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak…; azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye […] Ennek az újabb magyar népies műzenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabb rendű zenei igényeket elégítsen ki…”

Liszt hűségének szemléletes bizonysága egész életműve. Wesselényi Miklósnak 1843 márciusában a következőket írja: „Ha azonban valaha is valóra válik az Ön baráti feltételezése, hogy Magyarország engem sajátjának nevez és magáénak vall (amit sem remélni nem merek, sem kiérdemelni nem tudok), akkor nincs több szükségem mennyországra – mert életem célja beteljesült.” Három évvel később Augusz Antal szekszárdi földbirtokoshoz, a reformkor egyik jeles művészetkedvelő képviselőjéhez Temesvárról 1846-ban írt „jövendölő” sorai mindent kifejeznek: „Az összes élő művész közül (írtam épp most egyik bécsi barátomnak) én vagyok az egyetlen, aki büszkén dicsekedhetik el egy büszke hazával…

Míg a többiek fáradságosan kínlódnak a szűkkeblű közönség sekély vizeiben, én szabadon vitorlázom előre egy nagy nemzet nyílt tengerén. Vezércsillagom mindig az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutasson majd rám…”

Tehetsége és küldetéstudata – a korszak legnagyobb zongoraművészeként (Clara Schumann szerint „Liszt mint mindig, most is igazi démoni bravúrral játszott, Úgy parancsolt a zongorának, mint egy ördög…”), majd karnagyként Weimarban – Európa legismertebb előadóművészévé emelte. Ötven éves születésnapját követően – miután a Vatikán Bíborosi Tanácsának határozata

1

8

meghiúsítja házasságát Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnővel – fordulat történik előadóművészi pályáján, 1861 után közel tíz éven át „római remeteként” elsősorban a zeneszerzésnek szenteli életét, utolsó éveiben pedig a magyar felsőfokú zeneoktatás irányítója, 1875-től a Királyi Magyar Zeneakadémia elnöke.

Liszt Ferencet művei emelik az európai zenekultúra magasságába és a hazai zenekultúra transzcendenciájába.

Európaiságát és magyarságát egyaránt zeneszerzői munkássága hitelesíti. Magyarságának éthosza elválaszthatatlan európaiságától. Oratóriumainak sorából példaként a Szent Erzsébet legendáját (1857-62) említhetjük, amelyet Moritz von Schwind osztrák festő Árpád-házi Szent Erzsébet sorsát megörökítő freskósorozata ihletett, s amellyel kapcsolatban édesanyjának írt levelében a következőképpen fogalmaz: „Szent Erzsébethez különös, gyengéd kapcsolat fűz. Magyarországon születtem akárcsak ő, a sorsomat és pályafutásomat döntően meghatározó tizenkét évet pedig Türingiában töltöttem, egészen közel Wartburg várához, ahol élt, és Marburghoz, ahol meghalt…”

Miséi közül három is kötődik a magyarsághoz és magyarságához, így az Esztergomi mise, melyet az előbbiekben

Z

említett Augusz Antal báró közbenjárására Scitovszky János hercegprímás felkérésére készített az új Esztergomi Bazilika felavatására, melynek a különféle korabeli támadások és minősítések ellenére sikerült Liszt Ferenc vezényletével megszólalni. A mise művészeti értékeinek megítélésében teljesen egyet érthetünk Hamburger Klára zenetörténész véleményével: „… az Esztergomi mise Liszt alkotói delelőjének , a weimari korszaknak egyik kiemelkedő fantázia-, érzelem- és ötletgazdag, mesterien ös�szefogott, kiforrott és egységes stílusú kompozíciója.” A Szekszárdi mise , amely Augusz Antalhoz fűződő barátságának köszönheti elnevezését, sajátosan az 1848-ból és az 1869-ből való két változat – az első és egyben utolsó Liszt Ferenc miséi sorában, a mindennapi liturgia számára íródott négyszólamú férfikarra, orgonakísérettel. A Magyar Koronázási misét honfitársai kezdeményezésére Ferenc József császár magyar királlyá történt koronázása alkalmára írta, és a budai Mátyás templomban mutatták be 1867. június 8-án, ahová különös módon – mint ismeretes – meghívót sem kapott a zeneszerző. Liszt maga úgy vélekedett erről a miséről: „ Sokkal inkább hazafias és vallásos, semmint a szó szoros értelmében vett zenei kompozíció.”

Szimfonikus költeményei közül az előbbiekben a Hungariát már említettük, melyet a zeneszerző kifejezetten „magyar” zenének nevez, válaszul Vörösmarty Mihály dicsőítő énekére. Hungaria a című művét a Szózat és a Himnusz „zenekari testvérének” tekinthetjük, amelyben Molnár Antal zenetörténész szerint „Csaba királyfi seregei kelnek életre…” A magyarság nemzeti érzelemvilágának kifejeződését további két opusában érzékelhetjük: a Hősi sirató című szimfonikus költeményben, amelyet végső formájában az 1848-ban levert európai forradalmak és az 1849-ben levert magyar szabadságharc

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

hősi halottainak emlékére írt; továbbá az Funerailles grandiózus zongoraművében, amelyben ugyancsak a magyar szabadságharc 1849 októberében kivégzett 13 tábornokának és Batthiány Lajos első magyar miniszterelnök emlékének áldozott. Mélyen emberi az a filozófia, ahogyan Liszt értelmezi muzsikájának mondanivalóját: „Minden változhat az emberi társadalmakban, az erkölcsök és a vallások, a törvények és az eszmék, a Fájdalom ugyanaz marad, ugyanaz, ami a idők kezdete óta.” Úgy hisszük, nem tévedünk, amikor azt mondjuk: ebben a zenében a magyarság sorsharangjai zúgnak…

Magyarságtudatának fényes névjegyeként műveinek két szériáját szeretném végezetül megemlíteni, a Magyar rapszódiák 19 darabját – melyek 1839 és 1885 között íródtak -, valamint a Magyar történelmi arcképek sorozatát, melyek egy kivételével, 1885-ból származnak. A magyar rapszódiák - mindamellett, hogy a magyar népies romantika dallamvilágának és a verbunkós muzsika bázisából épülnek – mind a hazai, mind pedig a külföldi hangverseny látogatók körében a legnépszerűbb Liszt-művek sorába tartoznak. Nem véletlenül mondja róluk Bartók Béla, hogy: „…az igazság kedvéért hangsúlyoznom kell, hogy ezek a rapszódiák … a maguk nemében tökéletes alkotások.” A Magyar történelmi arcképek névsora fölöttébb impozáns: Széchenyi István Eötvös József, Vörösmarty Mihály, Teleki László, Deák Ferenc, Petőfi Sándor, Mosonyi Mihály. Liszt szellemi rokonának tekintette valamennyiüket. Hamburger Klára „Csupa magyar gyászdarab”-nak nevezi ezt a sorozatot, vélhetően a hetedik arckép – Mosonyi Mihály gyászmenete nyomán. Hozzátehetjük, hogy a maga nemében rejtélyes panteon ez a képsor, melynek befogadása, megértése rendkívüli lelki érzékenységet és elmélyülést kíván. Ezekben a művekben érzékelhetjük leginkább, hogy Liszt ráérez és ráébred a magyarság valódi sorsára. Ám a jövőnek is üzen: nincs értelme a sírva vigadásnak, csak a küzdelemnek, csak a remény szülhet üdvösséget.

Liszt Ferenc magyarságának és európaiságának, művészete éthoszának titka: a hit, a hűség és a szeretet sugárzása zenéjének hangjaiban. Méltó utódok gyanánt ünnepeljük tehát, és - a költő Ábrányi Emil szavaival – „szívünkben adjunk neki otthont.”

Tóthpál József

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

Mester és tanítvány C

1

9

– L i s z t é s H u b ay kapcsolata

Liszt és Hubay Beethoven Kreutzer szonátáját játsszák Tarcsayék szalonjában Budapesten (Hubay Andor rajza) 1865. augusztus 15-én került sor Liszt Szent Erzsébet legendájának ősbemutatójára a Pesti Vigadóban, a szerző vezényletével. E zenetörténeti jelentőségű esemény fontos mérföldköve volt annak a kapcsolatnak, amely a világhírű mestert egyre szorosabban kötötte szülőhazájához. Élete utolsó két évtizedének immár rendszeres magyarországi tartózkodásai során új hívekre és barátokra lelt, akik áldozatos munkát fejtettek ki zenéjének népszerűsítéséért. Örökségének egyik majdani jelentős hazai gondozója az említett hangverseny idején még csupán hét éves volt, de már ott szorongott a nézők között a zeneszerző közelében. A Szent Erzsébet legenda és Liszt személye revelációként hatott rá és évtizedekkel később is élete egyik sorsdöntő zenei élményeként emlegette. A gyermek nem volt más, mint a zenekar koncertmesterének, Huber Károlynak a fia, akit nemsokára Hubay Jenőként ismert meg a világ és fél évszázad magyar zeneéletének lett meghatározó alakja.

Liszt és az 1858-ban született Hubay között két generációnyi (47 esztendő) a különbség, ezért zenetörténetírásunk nem sok figyelmet szentelt kapcsolatuknak. Hiszen mire az ifjú 1886 őszén, tanulmányait és első nagy nyugat-eu-

rópai sikereit követően hazatért és letelepedett Budapesten, Liszt már nem volt az élők sorában. Hubay azonban, bár nem volt köznapi értelemben vett csodagyerek, meglehetősen fiatalon elindult a Liszt 1886-ban hegedűművészi pályán, így több mint másfél évtized jutott kettejük személyes és művészi együttműködésére. E kapcsolat pedig nem csak Hubay egész életét határozta meg, hanem döntően hatott a hazai zeneélet alakulására. Hubay a magyarországi Liszt kultusz egyik élharcosának számított, aktív szerepet vállalt a Liszt-jubileumok (1911 és 1936) eseményeiben és a Zeneakadémia 50.

évfordulós ünnepségeinek (1925) szervezésében. Alapító tagja és társelnöke volt a Liszt Ferenc Társaságnak, harcolt a Zeneakadémia régi épületének vis�szaszerzéséért, egy önálló Liszt-múzeum létrehozásáért és a zeneszerző hamvainak hazahozataláért. Számos alkalommal vezényelte mestere műveit (többször a Szent Erzsébet legendát is), előadásokat tartott és emlékhangversenyeken működött közre. Hazai és külföldi lapokban közzétett több tucatnyi cikkében Liszt emberi és művészi nagyságát hangsúlyozta és mondanivalóját a személyes találkozások élményeivel tette színesebbé.

Hubaynak köszönhető, hogy 1925 óta Liszt nevét viseli a Zeneakadémia, ahol emlékszobát hozott létre és azt saját költségén beszerzett újabb relikviákkal továbbra is gazdagította (egy alkalommal az Ernst-gyűjtemény da-

2

0

Az ifjú Hubay Jenő 1878 körül

rabjaiért cserébe három értékes festményét ajánlotta fel). Ezzel teremtette meg a későbbi Liszt-múzeum alapjait.

Az általa letétbe helyezett 55 dokumentumot (közöttük a Via Crucis kéziratát, Liszt bejegyzéseit is tartalmazó nyomtatott kottákat, Meyerbeer, Heine és Berlioz Liszthez, ill. Liszt másokhoz írott leveleit, a mester kalapját és néma utazó-zongoráját) a Hubay család az 1970-es években hivatalosan is a magyar államnak adományozta.

A szó szoros értelmében Hubay nem lehetett Liszt tanítványa, hiszen kezdettől hegedűművésznek készült.

Az együttlétek és közös zenélések azonban mindenféle iskolai oktatásnál többet jelentettek a számára, ezért Lisztet haláláig mesterének tekintette.

Gyermekkorában, ekkor még édesapja oldalán, számos alkalommal találkozhattak. Huber Károly hegedűművész, a Nemzeti Színház karmestere ugyanis – Legány Dezső szavaival – „Liszt feltétlen hívei” közé tartozott, előadóként vagy szervezőként részese volt szinte minden Liszttel kapcsolatos eseménynek.

A mester olykor a lakásán is felkereste és ellátogatott olyan hangversenyekre is, amelyeken Huber a fiaival együtt lépett fel. Házimuzsikálások alkalmával Liszt többször kísérte Jenő bátyja,

Z

Dr. Hubay Károly énekét az 1870-es években.

1876-tól, berlini tanulmányait követően Hubay két évet Budapesten töltött és gyakran vendégeskedett az itt tartózkodó Lisztnél: megmutatta neki kompozícióit és együtt muzsikáltak.

Hubay édesapjával vonósnégyest alakított és Beethoven utolsó kvartettjeit adták elő Tarcsay János szalonjában, Liszt magyarázó kommentárjaival. A Hubay vezette együttest Liszt „házi vonósnégyesének” nevezte. Ketten pedig eljátszották Beethoven összes hegedűszonátáját, a Kreutzer szonátát és a 12. rapszódia Joachim-féle átiratát többször nyilvánosan is. Majd Hubay párizsi és brüs�szeli időszakában szintén többször találkoztak és szerepeltek együtt fogadások, ünnepségek alkalmával.

Szinte természetes, hogy a zeneszerzői stílus tekintetében is Liszt volt Hubay legfőbb mintája. A mester középső korszakának művészete még modernnek számított az 1870-es években, Hubay pályakezdése idején. Az ifjú

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

ennek szellemében kezdett komponálni, sajátosan ötvözve a német és francia muzsika jellegzetességeit. Stílusa az elkövetkező fél évszázad során sem változott meg lényegesen. Ugyanakkor – még a parasztzene felfedezése előtti, romantikus népiesség szellemében – fontos volt a számára a zenei magyarság keresése, és gyakran hangsúlyozta Liszt nemzeti hovatartozását is. Egy kései cikkében írta: [Liszt] „műveiben majdnem kivétel nélkül, olykor tudatosan, sokszor atavisztikus alapon, a magyar lélek megnyilatkozásait találjuk...

Nem véletlen, hogy Szent Erzsébet legendáját dolgozta fel egyik legkimagaslóbb művében... De szimfóniai költeményeiben... [is] lépten-nyomon gyémántként csillámlik fel a magyar géniusz, a magyar gondolat, a magyar érzés, a magyar dallam. Magyar rapszódiáiban utolérhetetlen magasságra emelte fantáziájának kifogyhatatlan változatosságával a magyar népdalt.”

Magyaros hangvételű hegedűdarabjaiban és színpadi műveiben Hubay ugyanabból a közismert dallamanyagból merített, mint Liszt a rapszódiákban. Részben ennek köszönhető, hogy itthon és külföldön zeneszerzőként is számos alkalommal állították Liszttel párhuzamba. A Zeneakadémia 191213-as évkönyvének cikkírója mint „köztudatra” hivatkozott, miszerint Hubay „Csárdajelenetei, ép[p] úgy, mint Liszt rapszódiái, a magyar zene faji szépségeinek hathatós terjesztőivé váltak az egész művelt világon.” Maga Hubay is utalt egy 1936-os nyilatkozatában a két műfaj kapcsolatára: „A tizennégy csárdajelenetet... az egész világon játszották: Kreisler, Hugo Heermann, Sarasate, Kubelík, Rosé,

Liszt a Szent Erzsébet legendát vezényli a Vigadóban, 1865-ben

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

2

Hubay saját Dante szimfóniáját vezényli 1931-ben a Zeneakadémián

Drdla, Vecsey Ferenc és Szigeti József. Ez a cím az én találmányom. Tulajdonképpen nem más, mint: rapszódia.”

A személyes és zenei kapcsolatok ismeretében nem meglepő, hogy Hubay életének fordulópontjai ugyancsak Liszthez kapcsolódnak. Amint említettük, hét évesen első meghatározó zenei élménye a Szent Erzsébet legenda előadása volt. 1876-ban, amikor befejezte tanulmányait Joachim Józsefnél Berlinben, visszautasította a Joachim által kínált koncertmesteri állást Düsseldorfban (ott hamarosan az egyik legjelentősebb „német” hegedűs válhatott volna belőle) és hazatért, hogy Liszt mellett lehessen. Nem csupán Liszt jelenlétében, hanem az ő kezdeményezésére került sor Hubay művésszé avatására 1877. február 25-én a Zeneakadémia matinéján. A nagysikerű bemutatkozás során a jelenlévő Henryk Wieniawski

gratulált Hubaynak, Liszt pedig megcsókolta: ezzel jelképes, nyilvános demonstrációval közösen indították útjára a később világhírűvé vált magyar hegedűiskolát.

Majd 1878 tavaszán Liszt Párizsba küldte az ifjút, számos ajánlólevél kíséretében, hogy ott alapozza meg karrierjét. Néhány hónappal később pedig, a világkiállítás idején, személyesen vezette be az előkelő társaság szalonjaiba. Hubay finom modorával, kiváló kapcsolatteremtő képességével, az irodalom és képzőművészet iránti rajongásával igen közel állt mesteréhez.

Justh Zsigmond így jellemezte naplójában: „... Három éven keresztül minden évben találkoztam vele Párizsban... Ma már egyike legkedvesebb pesti művésztársaimnak ... európai látókörű művelt művész ... akivel társalogva át lehet lépni a Lajtha partját.” Arisztokratákkal, ko-

1

ronás főkkel, állami vezetőkkel került kapcsolatba, ismerősei és művészbarátai jelentős részben ugyanazok voltak, akik Liszt társaságához is tartoztak: Munkácsy, Zichy Mihály, Saint-Saëns, Gounod és sokan mások. Életének legnehezebb választása azonban akkor várt Hubayra, amikor 1886 márciusában Liszt felkereste Brüsszelben, hogy térjen haza és vegye át elhunyt édesapja állását a Zeneakadémián. Nem kétséges, hogy hazafiúi érzései mellett a döntő érv az volt számára, hogy Liszt mellett lehessen.

Sajnos mire a soron következő tanév elkezdődött, Liszt már nem volt az élők sorában, így Hubay csupán a stafétabotot vehette át tőle az intézet talán máig legsikeresebb tanáraként. Majd 1919től a Zeneakadémia vezetői tisztében is Liszt utóda lehetett (a Liszt és Erkel pozícióját egyesítő igazgatói, 1925től főigazgatói, 1934-től örökös elnöki címmel).

Ezzel mint legjelentősebb momentummal gyarapodott a két művész pályáján megfigyelhető párhuzamok sora: tanulmányok német nyelvterületen (Liszt Czernynél Bécsben, Hubay Joachimnál Berlinben), a karrier indulása Párizs szalonjaiban és Nyugat Európa koncerttermeiben, amelyet az utazó virtuóz vándorévei követtek néhány éves tanári tevékenységgel kiegészítve (Liszt a genfi, Hubay a brüsszeli konzervatóriumban tanított). Mindketten arisztokrata hölgyhöz kötötték a sorsukat, bár amíg Lisztnek másfél évtizednyi várakozás után is meghiúsult a házassága, addig Hubay három és fél évnyi kényszerű távollét után elvehette szíve hölgyét, gróf Cebrian Rózát. Liszt 1848-as weimari letelepedése Hubay 1886-os hazatérésére rímel. Az idős Liszthez hasonlóan 1919-ben Hubay is komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy idejét több város (Budapest és Bécs vagy Genf ) között osztja meg.

Liszt ugyanennyi idős volt, amikor a Budapest-Róma-Weimar háromszög állandósult az életében. Végül Hubay utolsó másfél évtizedében mint a mester nevét viselő intézmény vezetője, páratlan muzsikus, legendás pedagógus és közéleti személyiség nagy megbecsültségnek örvendett, és tisztelői több szempontból is Liszt örökösének tekintették a magyar zenei életben.

Gombos László

2

2

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

Ú j ra m e g n y í l t a k ö r ö n d i

KODÁLY- K I ÁLL Í TÁS K Ö NYV B E M UTATÓVAL

e m l é k m ú ze u m

K

odály 1924-től haláláig, 1967ig lakott a Köröndön, mely ma az ő nevét viseli. A tér is, melyre lakásának hat ablaka néz, az út is, melyen a körcikk alakú ház bejárata van, megőrzött egyet s mást a Magyarországon átcsapó történelmi hullámokból.

Az út, amikor Kodályék odaköltöztek, Andrássy Gyulának, az l867-es alkotmányos kormány elnökének nevét viselte.

1949-ben Sztálin út lett, 1956-ban A magyar ifjúság útja, 1957-ben a Népköztársaság útja; néhány esztendeje újra Andrássy út.

A Köröndöt a II. világháború idején Hitler térnek hívták; utóbb visszakapta eredeti nevét. 1982, a zeneszerző születésének centenáriuma óta Kodály-köröndnek nevezik. Kis magyar történelem, utcatáblákkal elmondva.

Maga a lakás, mely viszonylagos épségben vészelte át e történelem sorsfordító évtizedeit, 1990 óta emlékmúzeumként szolgálja a közművelődést.

Három szobája eredeti állapotában őrzi az otthon és alkotóműhely képét, a negyedik szoba időszakos kiállításoknak ad teret.

A köröndi ház esztendőkig tartó tatarozása miatt az emlékmúzeum, kényszerűségből, hosszú ideig nem fogadott látogatókat. 2011. szeptember 23-án újra megnyitotta kapuját, két esemén�nyel téve még emlékezetesebbé a dátumot. Egyik egy új kiállítás, másik egy alapvető tudományos munka facsimile kiadásának prezentációja.

Mindkettő a tudós Kodály műhelyét mutatja be új fényben, mindkettőt Kodály Zoltánné Péczely Sarolta kezdeményezte. A kiállítás címe: A magyar népdal strófaszerkezetétől Arany János népdalgyűjteményéig – Pillantás Kodály Zoltán tudományos alkotóműhelyébe. Többrétegű mondanivaló hordozója . Egyfelől a szerző első és utolsó reprezentatív tudományos munkájának dokumentációs- és háttéranyaga. Másrészt mustrája

annak a kétezres kottagyűjtménynek, melyet Kodály több évtized folyamán állított össze a XIX. századi magyar zene kiadványaiból, a verbunkos- és csárdászene meg a népies műdal-irodalom alkotásaiból.

Bizonyíthatóan az 1920-as évektől foglalkoztatta zenénk történetének ez a korszaka. Első feleségének háztartási naplóiban sok helyütt feltűnnek olyan összegek, melyeket régi könyvek és kották megvásárlására fordított Kodály. Volt egy rendszeres szállítója is, aki ellátta ilyen kiadványokkal („öreg embertől öreg könyvek” – könyvelte ilyenkor a kiadást Emma asszony). De Rózsavölgyi és Társát is felkereste régi publikációk nyomában, alkalmasint más zeneműkereskedőket is. Amire szüksége volt, de beszerezni nem tudta, azt sajátkezűleg lemásolta – ritkábban tanítványát, Viski Jánost kérte meg rá. Értékét nem csupán a kollekció gazdagsága határozza meg, hanem az is, hogy Kodály számos darabra megjegyzést írt a mű datálásának, zenei és képzőművészeti vonatkozásainak vagy szerzőjének adataival kapcsolatban. Azt is megtudjuk ebből a gyűjteményből, hogy bizonyos kiadványok már száz éve is beszerezhetetlenek voltak. Az 1803-as galántai táncokat épp oly hiába keressük itt, mint Gáti István első magyar zongoraiskoláját, benne a Háry Intermezzójának modelljével. De a kollekcióban így is van számos unikát. A kották összessége pedig alapos általános tudásanyagot nyújtott használójának: a zeneszerzőnek is, a kutatónak is. A sokatmondó kiállítást a Kodály Archivum vezető munkatársa, minden titkának tudója, Kapronyi Teréz rendezte Barnás Andrásné közreműködésével; a szépnyomású, gazdag tartalmú, dúsan illusztrált katalógust (Argumentum Nyomdaüzem) ugyancsak Kapronyi Teréz szerkesztette.

A kiállítás megnyitásához kapcsolódott az újra megnyílt múzeum és archivum első könyv-premiere. Láng József, az Argumentum Kiadó igazgatója mutatta be a zeneszerző tudományos munkásságának egyik kiemelkedő darabját, Arany János népdalgyűjteményét új facsimile kiadásban. Ez a gyűjtemény, 1952-es évszámmal, Kodály Zoltán és Gyulai Ágost szerkesztésében látott először napvilágot. Közel hatvan esztendeje.

Mi a jelentősége e kiadványnak?

Először is: gazdagítja az Arany-portrét.

Megmutatja, hogy milyen dallamokat ismert fiatalkorában a költő. Megérteti, hogy Arany minden sorának zenei háttere van: dallamok, dallamritmusok, dallamformák felismerhető hatásával. És megmutatja azt is, hogy Arany zenei tudása számottevő volt: az emlékezetében őrzött melódiákat ő maga jegyezhette le.

Az új kiadványban ott olvashatók Kodály autográf bejegyzései, melyeket az első kiadásba írt. A főanyaghoz fűzött jegyzetek érzékeltetik Kodály monumentális anyagismeretét, melynek segítségével források, műzenei és népzenei változatok létére hívja fel a figyelmet. Íme: többek között ezért volt szüksége XIX. századi kottagyűjteményre. Tanulság: mennél több részletét ismerjük meg Kodály sokfajta tevékenységének, annál jobban látjuk, összefüggések fényében, a Nagy Egészet.

Bónis Ferenc Művészeti folyóirat Megjelenik évente 6-szor. Évi előfizetési díja 1500,- Ft., egyes számok ára 300,- Ft. Kiadja a Magyar Muzsikus Fórum. Felelős kiadó: a Magyar Muzsikus Fórum elnöke. Szerkeszti a szerkesztőbizottság: dr.

Tóthpál József (főszerkesztő), Hegedűs Sándor (rovatvezető), Ittzés Mihály, Ledniczky Bea (rovatszervező). Tipográfia: Horváth Gy. Gábor. Szerkesztőség és kiadó: 1012 Budapest, Pálya u. 4-6. 1/3. Tel/fax: 202-0927. Nyomdai munka: Megapress Kft. Terjeszti a Lapker, 1097 Budapest, Táblás u. 32. Tel: 347-7373. Az egyes számok kaphatók Budapest és a megyeszékhelyek hírlapüzleteiben, krésére a Szerkesztőségben is. HU ISSN 1218-6678.

Tá­mo­gat­ja a

Z

E

N

E

-

Z

E

N

E

-

T

Á

N

C

2

3

Pataky Klára: Mit tudjátok Ti Egyed Bea (fotó: Kővágó Nagy Imre)

A hátoldalon: Magyar Rapszódia Gyurmánczi Diána, Pátkai Balázs (fotó: Jekli Zoltán)

Z E N E Z E N E T Á N

667803

t

781218

F

9

0

1 1 0 0 3

0

ISBN 1218-667800

3 C