Hévíz folyóirat // 2020.3

Művészeti folyóirat

XXVIII. évfolyam • 2020/3 • Online kiadás

Darvasi László Ughy Szabina prózái

Harcos Bálint Krusovszky Dénes versei

Dada /

Földényi F. László

Dickens /

Szécsi Noémi

Moholy-Nagy / Cserna Endre

Pálóczi Horváth / Cséby Géza

Így kezdtem Bereményi Géza novellája

Tartalom

2020/3

Nyílt víz Bereményi Géza: Így kezdtem ........................................................................................................................................... 205 Krusovszky Dénes: Könnyebb bármi; Madarak bámulnak ................................................................................212 Biró Krisztián: Hogyan nyugtassam meg anyámat a visszapillantón keresztül ....................................214 Darvasi László: Kati és az udvarlója ..................................................................................................................................216 Harcos Bálint: Majomsír; Hamumamu . ......................................................................................................................... 222 Eszenyi Fanni: Sally .....................................................................................................................................................................224 Ughy Szabina: Az átlátszó nő ............................................................................................................................................. 225 Vas Máté: Jellemrajz . ................................................................................................................................................................ 230 Biró Zsombor Aurél: Jóra jön minden ............................................................................................................................232 Rév Tamás: Ugyanaz a kő ...................................................................................................................................................... 238 Gleb Anitta: Pedig szeretnék ...............................................................................................................................................239 Földvári-Oláh Csaba: Benandanti .....................................................................................................................................242 Kürti László: bálna a semmiből . .........................................................................................................................................247 Fehér Enikő: Tatabánya; Halgerinc . ..................................................................................................................................248 Németh Gábor Dávid: Álarcos Meggyszedő; Erőszakgyöngy . ...................................................................... 250 Garaczi László: Emese álma ..................................................................................................................................................251 Twm Morys: Az utazó (The Traveller); A fordítómnak (To My Translator) .................................................255

Hullámverés Földényi F. László: Dada és misztika ................................................................................................................................259 Szécsi Noémi: Egy világ rendezője – 150 éve halt meg Charles Dickens ..............................................271 Cserna Endre: Pionír és asztronauta (Moholy-Nagy László 125) . ..................................................................279

Hajószakács Gálffy Zsuzsanna: A valódi szakácsság – egy 19. századi bestseller (Saint-Hilaire Jozefa és műve) . ..............................................................................................................................................287

Öböl Cséby Géza: „Fiam bizon meghalok, nem állhatom ki ezt a világot” (Pálóczi Horváth Ádám keszthelyi vonatkozásai) ........................................................................................................................................................ 295

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Cseh Tamás (fotó: Vető János) Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Bereményi Géza

Így kezdtem

V

égzős egyetemista koromban hirtelen észre kellett vennem, hogy ugyanúgy ismétlődik mindegyik hét. Négy vagy öt döglött nap múltán egyszer csak bolond lett minden, egymásba torlódott éjszaka és nappal, aztán visszajött a dögunalom, arra meg az újabb pörgés és így tovább. Az időjárás szintén össze meg vissza, napfényben eső, váltakozó irányokból szélrohamok, az agyamról meg nem is beszélve. Én a magam részéről egész jól bírtam ezt a tempót, habár teljességgel kilátástalannak tűnt.

Akiket én úgy hívtam titkon magamban: „a referenciaszemélyeim”, az a nálam idősebb két bölcsésztársam filmezni kezdett. Pedig a magyar filmek úgy voltak szarok, ahogy voltak, ezt meg is mondtam egyiküknek, név szerint Árpinak, aki erre csak rejtelmesen vihogni kezdett. A Moszkva térnél lakott Árpi, a szüleinél.

Azért mentem fel hozzá, hogy tanácsot kérjek, kiről írjak szakdolgozatot és melyik tanárhoz az egyetemen. A novellái alapján a legnagyobb élő magyar írónak tartottam Árpit, erre tessék, elment dramaturgnak a Filmgyárba, pedig már volt neki egy kötetre való anyaga. Igaz, nem adatta ki, otthon tartogatta gépelt formátumban. Ezzel én még egyet is értettem, de akkoriban, az 1960-as évek vége felé éppen újabb irányba fordultak a filmes hazudozások, a magyar filmgyártás éppen a mi korosztályunkat, a fiatalokat kezdte meghamisítani.

Hogyan vehet részt ebben az én mesterem? Mert Árpit én mesteremnek

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

205

tartottam. Két évvel azelőtt például Csáth Gézát választotta a szakdolgozata témájául, amiért irigyeltem. Elvégre Csáth deviáns személy volt, megrögzött morfinista, akit határőrök lőttek agyon az első világháború végén a zavaros viselkedése miatt a zűrzavarban, a novellái mégis figyelemre méltóak voltak.

– Válaszd te Mándy Ivánt – mondta Árpi. – A bírálód meg legyen Czine Mihály. Ő nyitva van, lenézik a marxisták, hogy „tudománytalan”.

– Mándy meg városi kismester – fanyalogtam. – Czine pedig népies, hogy illenek össze?

– Meglátod, Czine is először csodálkozni fog, aztán megörül neki. Az egész népi-urbánus ellentét már csak porhintés. Lejárt verkli.

Búcsúzáskor szokatlan módon kezet szorított velem, rögtön felszálltam egy buszra a Moszkva térnél, aminek a neve előzőleg Széll Kálmán tér volt, és én akkoriban ezt is számon tartottam. Érdekeltek ezek a névváltozások, mert hatévesen én is abban részesültem, amikor Vetróból Rozner lettem.

A Felszabadulás téren szálltam le a buszról, hogy bemenjek az egyetemre Czinéhez. Annak a térnek a neve meg Apponyi tér volt 1945-ig, azt is tudtam.

Majd felgyalogoltam az Eötvös Loránd Tudományegyetem impozáns épületének második emeletére. Ott meg bekopogtam Czine Mihály félreeső irodájába. És minden úgy lett, ahogy Ajtony Árpád megjósolta nekem, de szóról szóra az történt.

Aztán udvariasan elköszöntem Czinétől és gyalog vágtam neki a Kossuth Lajos utcának. Arra a közeli helyre igyekeztem, aminek 1942-ig Vámház körút volt a neve, amikor is Horthy Istvánra keresztelték át, majd a második világháború végén, 1945-ben, az országot megszálló szovjetek az egyik marsalljukról, Tolbuhinról neveztették el a magyarokkal, így hát ott lakott az a lány, akivel már harmadik éve jártam.

Felrohantam az égig érő ház rengeteg lépcsőjén. Becsengettem, és amikor Judit ajtót nyitott, rögtön áradozni kezdtem neki, hogy képzeld, mi történt az előbb, mialatt végigmentünk a hosszú előszobán, és a nappali szobában ő nekitámasztotta a hátát a falnak az ágyon, mialatt én székre ültem szemközt vele. És csak nézett sejtelmesen. Ekkor én elakadtam és kérdeztem, hogy mi van. Már megint sok vagyok, Judit?

– Igen – mondta. – Csak magaddal törődsz már megint.

– Ne haragudj. Mondtad, hogy van valami. A telefonba. Mi van?

– Tényleg érdekel? Mondjam? De csak ha tényleg érdekel.

Biztosítottam, hogy nagyon. Judit meg várt, aztán mégis belekezdett.

Eleinte kedvetlenül, majd belejött ő is. Hogy múlt héten próbafelvételen volt a

206

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Filmgyárban, aztán tegnapelőtt diszpozíciót kapott. Egy kisebb szerepet, egy csavargó autóstoppos lányt fog játszani, a Balatonnál lesz a helyszín, és ma délután küldenek érte egy stábkocsit. Három nap múlva jön vissza a forgatásról.

– Mai, felelőtlen, vidor csaj leszel – jósoltam.

– Esőből kéredzkedünk be egy nyaralóba Dusánnal meg egy másik fiúval, és vidámak leszünk meg stopposok. A Dusánnak szóltak, hogy hozza el a gitárját, én meg farmerben jöjjek.

Akkoriban Magyarországon még hírből sem volt ismert a fogamzásgátló tabletta. Vicces féltékenységgel megkérdeztem, viszi-e a forgatásra a hüvelyi pesszáriumot is, de a zöld szeméből rögtön láttam, hogy ezzel nem kéne hülyéskednem. Együtt ebédeltünk, majd a ház előtt megvártam vele a stábkocsit.

Aznap este Judit nélkül néztem be az Eötvös Klubba. „Walk with me” – énekelte Vitek Mari mikrofonba az alagsorban, az úgynevezett Hordóban. Félhomály volt, erotikus légkör, a párok szorosan egymáshoz tapadva forogtak.

Inkább visszamentem a kivilágított felső szintre sörözni. Az ottani lármás tömegben többek között összeakadtam Csima Gyurival is, egy volt pápai osztálytársammal. Két frissen érettségizett lány volt vele, az egyik nem érdekelt.

A másik a rövid hajával és óriási szemével rám se mert nézni, mert még gátlásos kezdő volt. Szerintem csakis azért sörözött ő is. A többieket utánozva, ügyetlenül kortyolgatott az üvegéből. Elsodródtam tőlük, később meg hiába kerestem őket a falakat borító nagy tükrökben, amik az egyetemi klubban megmaradtak a régi korokból, amikor még Centrál Kávéháznak nevezték a helyet és híres irodalmárok meg újságírók jártak ide még a Horthy-korszakban.

Zárás után meleg esőben mentem hazafelé a tök üres Kossuth Lajos utcán.

Nem siettem, csak lődörögtem, meg-megálltam. Juditra gondoltam, hogy még az első évben milyen híres pár voltunk mi az egyetemen, a könyvtárban meg mindenhol folyton együtt voltunk, nyári szünetekben pedig kempingeztünk Bulgáriában, stoppoltunk Krakkón át egészen a tengerig Lengyelországban.

Elválhatatlanok lettünk, most meg már látni sem akarjuk egymást napokig.

Ez csak egy diákszerelemnek nevezett valami, vagy micsoda az egész? Hogy nézhetett levegőnek ott az ágyon ülve, biztosan én hülyültem el három év alatt, és ez olyan szar érzés volt, hogy inkább önmagamat kezdtem volna el utálni, nehogy már Juditot, akiről még ott, a neonfényes, esőben ázó, kietlen Kossuth Lajos utcán is tudtam, hogy csalhatatlanok a megérzései. Inkább én vagyok a hülye. Láttam magam a kirakatok üvegében, hallgattam a kopogó cipőmet, egy

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

207

szál ingben voltam, mégse fáztam. Gondoltam, ennyi az egész, aludt a belváros, gondoltam, hova rohanjak, jól nézek ki, akkor is, ha folyton-folyvást elvesztem itt a jófejversenyt. Ilyesféle voltam én akkoriban. És – pontosan emlékszem – az Úttörő Áruház utáni bolt kivilágított kirakatát bámultam hosszasan, meg olykor benne magamat is, amikor egy elszánt hang azt mondta mögöttem: lövök!

Megpördültem. Az az apródfrizurás kiscsaj állt ott közel és a jobb keze mutatóujját szegezte rám, mint egy pisztolyt, a hüvelykujja meg hátrafeszítve, mint a fegyver kakasa. És mikor összenéztünk, a szeme rögtön ijedt lett a bátorságától. És még az is mind látszott rajta, hogy Csima Gyuri búcsút vett tőle az imént az Eötvös Klub előtt, majd a barátnőjével ment el és ez a kiscsaj most hazafelé tart az éjszakában, ahova talán életében először merészkedett ki a tisztességtudó családjából. Vagy valami ilyesmi. Én meg akkor valósággal nekirontottam – nyitott ballonkabátban volt –, több se kellett nekem, és elárasztottam az esőben a dumámmal. Átkaroltam a vállát, vezettem és magyaráztam, mint aki fölényesen tudja, hogy neki mint csajnak mire van szüksége. Meg se mukkant, úgy elkábult eleinte, mert épp ilyennek képzelte a találkozást egy neki való fiúval.

Azután elengedtem a vállát, kézen markoltam, úgy mentünk tovább. És én egyre csak szakadatlan maradtam. Csak löktem a szöveget neki önmagamról, hogy az hogy van, mire gondol éppen. Mellesleg megkérdeztem, hol lakik, mert én most haza fogom kísérni. Jó? Ez is tetszett neki.

A Rákóczi úton lakik, az Otthon Áruházzal szemben. Akkor már a Corvin Áruháznál jártunk és megállítottam és magam felé fordítottam az esőben.

Nyugodt egyetértéssel nézett vissza, szájon csókolhattam. Jó hosszan és egyre erősebben, és az is benne lett abban, hogy folytathatjuk, mert ő valahogy így képzelte el magának ezt az egészet. Kiderült, hogy kettesben él a nála sokkal idősebb nővérével és megtudtam a telefonszámát is. És mikor a nevét kérdeztem már a kapujuknál, derékszögbe rántotta a karját és régiesen határozott mozdulattal rázta meg a kezem: Mariann vagyok. Géza vagyok, mondtam én, majd elmentem anyámhoz a Lehel térre.

Pár nap múlva megjött Judit a Balatontól és felhívott. Rögtön mentem hozzá a Tolbuhin körútra, kérdeztem, milyen volt a filmezés. Jól érezte magát, csak álmosnak tűnt. Előző napon búcsúbuli volt, az utolsó forgatási napot ünnepelte a stáb hajnalig egy vízparti hotel földszintjén, fürdés is volt. Rengeteg vendég is jött Pestről, a rendező meg a színészek barátai, és sorolta a neveket. Sokat ismertem filmek listájából, sokat nem. Egyszer csak az egyiknél, akiről életemben akkor hallottam először, hirtelen rászóltam.

208

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

– Állj! Az kicsoda?

Magam sem értettem, miért kérdeztem rá arra a névre.

– Melyik kicsoda?

– Az a Cseh Tamás – talán Judit ejtette ki furcsán azt a nevet, azért csaptam le rá. – Akit az előbb mondtál.

– Ja? – legyintett. – Az egy nagyon gátlásos fiú. A rendező meg akarja bízni, hogy fütyüljön majd a főcímre. Úgy képzeli a Bacsó a film hangulatát már az elején éreztetni.

– Mért? Füttyművész az a Cseh?

– Nem tudom. És elvörösödött. Vagy csak képzeltem? Mindenesetre az a név megmaradt bennem.

Aztán Judit aludni akart, eldőlt az ágyon én meg ruhástól melléje feküdtem. Átöleltük egymást és csak este ébredtünk fel. Ajánlottam, hogy menjünk el a Royalba, Árpi ott lesz, valami hírt akar átadni nekem, ami nem telefontéma.

– Már megint az Árpi – fanyalgott, közben éreztem, mégiscsak van kedve kimozdulni.

A villamoson már nagyon örültem Juditnak. Váratlan érkezett vissza, Mariannt akartam elhívni a mai estére, de hát Judit az mégiscsak Judit azzal a hosszú hajával és az élettel teli mosolyával, hát persze hogy csakis ő, minek vacillálok itt összevissza.

A Blaha Lujza tértől már gyalog mentünk a Lenin körúton – ami Teréz körút volt még a születésünk előtt – egészen a Vörös Csillag mozi bejáratáig. Annak a mozinak a vetítőterme valahol bent volt hátul, mélyen a Lenin körút bérházai közötti tágas résben, és annak a hajdani Royal Szállónak a bálterme volt, aminek a nevét húsz év múltán már csak a Royal étterem őrizte meg. Nekünk a nagy üreg közepéig kellett elmennünk Judittal, onnan jobbra lépcsőkön fel egészen egy üvegajtóig, és akkor, akkor egy beláthatatlan sötét hodályba érkeztünk.

Ott bent csak némi hangulatlámpák sejlettek, és emberi árnyak ültek vagy imbolyogtak az asztalkák között. Ez volt hát akkor a Royal étterem. Egyikünk sem járt még ott.

Miután a szemünk megszokta a homályt, mi is elindultunk, hogy rátaláljunk az ismerőseinkre. Először Juditot szólították, talán az újabb barátai, a filmesek valamelyik asztalhoz, és ő le is ült oda, én viszont kutattam tovább. Valami bárpultféleség mentén elhaladva, valami függönyök tájékán ötlött fel nekem egy fénykörben vagy inkább csíkban valaki, aki Árpihoz hasonlított. És ő volt valóban. Bódy Gáborral ült egymáshoz tolt asztalkák mögött, mellettük

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

209

Szentjóby, Balaskó, Szerb Jancsika és még legalább négyen-öten, közöttük érdeklődő lányok. Örültem, hogy nem Mariann-nal jöttem ide. Árpi mellé ültem le, a pincérnél mindjárt két üveg bort rendeltem és három üres poharat.

Volt pénzem bőven a nagyszüleimtől, nem úgy, mint a többieknek, és a későbbiekben sem fukarkodtam.

A társaságunk mind hangosabban ordítozott, Bódy Gábor fekete kesztyűt viselt, azzal hadonászva magyarázott, hogy meg-megcsillanjon az a briliánsgyűrű, amit a kesztyűre húzva viselt és nyilván az anyjáé volt, Balaskó Szentjóbyval kiabálva hívta fel a figyelmet magára, Szerb Jancsi, a legfiatalabb meg akkoriban épp csodálta őket, csak később veszett össze velük, még mielőtt Árpi félrehívott volna engem egy bizalmas beszélgetésre. A pulthoz mentünk mi ketten. Ott én elmondtam volna, mit intéztem Czine Mihállyal, de ő már az elején félbeszakított, jó, jó, tutira veszi, ügyes voltam, nem kell engem félteni, de őt már nem érdeklik ezek a hivatalos ügyek, éppen ma kapott értesítést, mehet 30 napra Párizsba. És? És ő kint marad, de ki ne kísérjem a pályaudvarra se, ez az ő titkolt búcsúestje, majd a franciáknál találkozunk, ha nekem is kedvem lesz ott kint élni, szóval ő nem jön vissza, csak ha francia állampolgárságot kap majdan. Olyan büszke lettem, hogy én vagyok az az egyetlen kiválasztott, akit megtisztel a bizalmával, hogy figyelmeztettem, ha nem jön vissza harminc napon belül, a hatóság disszidensnek nyilvánítja, bűnözőnek, és sosem fogják kiadni a novelláit az anyanyelvén itt ezek. Mire ő közölte, odaát is létezik magyar nyelvű irodalom meg emigráns lapok.

Ezután én is inni kezdtem és többet rá se néztem Árpira, mint aki nem is létezik. Átmentem Jutka társaságához a filmesek asztalsorába, ott egyszer csak valahol hátul felállt egy alak, teljesen feketének tűnt a sötétségben és elment.

Aztán mondta valaki, hogy az volt a Cseh Tamás. Így jutott másodszor fülembe a Cseh Tamás név.

Harmadjára pedig akkor – ha már ez kerül szóba –, amikor már személyesen találkoztunk. A Kossuth Lajos utcán mentem késői órán egy csapattal, tucatnyi kiskorú fiú és lány élén, mellettem a vezér, Szentjóby Tamás. Mi ketten voltunk a korelnökök, én 24 éves voltam akkor, Szentjóby még nálam is idősebb. A szemközti oldalról, a Puskin mozitól kiáltott valaki, hogy „Tamás!” Szentjóbynak.

Egy megállított taxiból kiszállt alak volt az illető. Félhosszú haja volt, tengerészkabátot viselt. Amikor megtudta, hová megyünk, fizetett a taxisnak, elindult felénk át az úttesten.

– Ki ez? – kérdeztem Szentjóbytól.

– Ez a Cseh Tamás.

210

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

– Az ki?

– Indián. Indiánt játszik a Bakonyban minden nyáron.

– Egyébként?

– Rajztanár és gitáron játszik a saját angol szövegeire.

– Továbbá?

– Továbbá őrült.

Az utóbbi szó elismerés, sőt dicséret volt akkoriban. Hátrahúzódtam a kölyökcsapatba, menjenek kettesben ők az élen. A Dohány utcába tartottunk egy egész éjjel nyitva tartó kiskocsmába. Ott asztalokhoz telepedtünk, én meg átszóltam Cseh Tamásnak, szívesen írnék neki dalszöveget. Amúgy is kifejező, folyton változó arcából erre összeszűkült pillantással nézett rám, vagyis őrá állított belügyis besúgónak nézett. „Hogy igazoljam magam”, előhúztam a belső zsebemből egy karcsú kis könyvet.

– Látod, ez itt az én novelláskötetem. Itt van hátul a fényképem, ez vagyok én, mert én írtam, Bereményi Géza vagyok, ez a nevem. Olvasd el.

Eltolta maga elől az igazolványt.

– Nem, én soha nem szoktam olvasni.

– Miért?

– Felzaklat. Rosszak az idegeim.

Nem tudtam, miért ajánlkoztam neki, minek is akarnék dalszövegeket írni.

De ez a visszautasítás mindent tisztázott bennem. Nem akarok beilleszkedni sem a „fiatal írók, induló tehetségek” visszataszító sorába, titkon szégyenkezem, hogy engedtem kiadni a könyvemet, és a bölcsészdiplomám, a tanári pálya sem kell nekem. Szívem szerint egyelőre csak egy dalszöveget írnék egy őrültnek, akitől még egy hangot sem hallottam énekelni. És másnap elmentem a megadott címre, ő elővette a gitárját, eldúdolt egy dallamot, amire én az élőbeszéd sebességével a következőket írtam: „Az ócska cipőt egy este már oly vastagon lepte a sár, hogy végül megállt, csak bámult Desiré. Desiré így suttogott: Istenem, istenem! Micsoda vidék! Micsoda egy ócska vidék! A cipőm milyen ócska már. Épp egy kocsma előtt gondolt arra Desiré, mit is mondott Antoine, tán egy éve lehetett: Ne bámulj bambán, ha esik az eső, az eső. Jól van – gondolta Desiré –, továbbmegyek.”

Bereményi Géza

2020/3

(Budapest, 1946) író, filmrendező. Legendás párost alkottak Cseh Tamással.

Legutóbbi regénye: Magyar Copperfield (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

211

Krusovszky Dénes

Könnyebb bármi Az utcalámpa fénykörében éppen nem történik semmi, mégis kitartóan figyelem tovább, az élet egy vászonzsák, hallottam a minap, be kellene varrni a száját, a megfejthetetlen kutatásánál nem adhatjuk alább, de hát még azt sem értjük, mi indokolja a buszok létezését, a természetről viszont már így is túl sokat tudunk, az utcalámpa alatt nem mozdul semmi, a csillagok fénye is mióta szakad ránk, de kinek lett itt könnyebb attól bármi.

212

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

MADARAK BÁMULNAK Beállt a csend, és mint egy rossz szekér, rögtön az oldalára borult, madarak bámulnak a fészkeikből, hideg tekintettel követik, ahogy odalent erőlködünk, mintha egy zsebben mozognánk, pontosabban egy erszényben, amiben nincsen semmi köszönet, ezek végignéznek mindent, a nyers hús piruettjeit, a verejtékben úszó lelket, a szerelmes szavak elcsigázott vonulását, és amikor végre megnyugodnánk, mintha mi sem történt volna, dalolni kezdenek, hiszen a szemükben valójában épp ennyit érünk.

Krusovszky Dénes

2020/3

(Debrecen, 1982) költő, író. Legutóbbi kötete: Áttetsző viszonyok (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

213

Biró Krisztián

Hogyan nyugtassam meg anyámat a visszapillantón keresztül

ha nyeléről leváló baltafej az összes autó, ami szembejön? És rázhatod az öklöd, hogy megmondtam, a genetika, én tudom, hogy valójában menetszél.

Az faragta az arcgödrünket hasonlóra. És a hasonlóság felelősség: tartani útközben a zárhatatlan kesztyűtartót.

Mint minden jó gyerek, egy kilométerkőnek csapódom, tisztán és érthetően, hogy a hang végigérjen az M3-ason, dolgozni kezdek az egyetem mellett, kitanulom a zebrák vakfoltjait, messze vagyok, és büszke a fáradtságra.

Végül mindegy, hány évet kúsztam kifelé az ütközésből – biztos neked is volt már nehéz a fejed menet közben, tudod, milyen, amikor egy emeletet zuhan a homlok, és a tarkó visszaránt –, folyton mellettük ébredek egy Nissanban, egy Kispolszkiban, egy Suzukiban, a mellettük a jobb hátsó ülés. Amikor balra a bátyám, amikor apám vezet, amikor anyámnak mutogatom, amit ő tanított nekem: hogyan bírjuk ki az M3-ast.

Mert mi a felelősség egy betört ajtóüveghez képest?

Ha valaha szilánkokat kaparásztam az alkaromból, azért tettem, hogy megmentsem vele az üveget.

A nyugalomért mászni kell, édesanyám – és máris molylárvák vagyunk félúton a plafon felé.

A nyugalom egy egerészölyv, amit sasnak nézünk, zuhanok vissza a helyemre, a nyugalom Mentos.

214

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Egy Nissan, egy Kispolszki és egy Suzuki a harminc éve égő lombok között: hogy melyikünk ér haza előbb, nem számít.

Anyám keze lehúzott ablak, a kedvenc altatónkat szórjuk szét az aszfalton.

Biró Krisztián

2020/3

(Miskolc, 1994) költő, eladó egy teaboltban. Eldorádó ostroma című első kötete előkészületben.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

215

Darvasi László

Kati és az udvarlója

A

polgármester tudta meg először, mert ő a legfőbb hírtulajdonos. Elér a befolyása a kormányig, többször járt a parlamentben, egyszer a vadászházban megvendégelte a házelnököt, a vaddisznópörkölt-vacsora alatt többször egymás füléhez hajoltak. Igaz, csak negyvenes cipőmérete van, de néhány hete, amikor a Szabadidőközpontban kieséses tetriszbajnokságot játszottak, ő győzött. A református pap viszonylag hamar kiesett, a Magyar büfében föl is íratott sört meg felest, kért egy kaszinótojást, a takarítónő káromolni is hallotta. A katolikus atya kiverte a Sportkombinát igazgatóját, ő bírta a fokozódó tempót, így ketten, dr. Lestyán és Boksi atya kerültek a döntőbe, de a főmérkőzés előtt kukorékolni kezdett a Szabadidőközpont kakasa.

Matyikám, te is jókor.

Lestyán fölállt, rántott a nadrágövén, kiballagott az udvarra, és azt mondta, mi most odabent játszunk.

Viadal van, érted?

Le leszel vágva, bazmeg.

A polgármester úr soha nem beszélt a levegőbe, mint az elődei, néhány nap múlva a járási könyvtárnapon Matyi húsa pirosarannyal megbolondított lében rotyogott, a taréjjal elszaladt a macska.

216

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

A mai napon pedig dr. Lestyán behívta a rendőrparancsnokot, az egyházi vezetőket, a Szabadidőközpont irányítóját és Kati édesanyját a hivatalba. Kati anyukája a helyi Pennyt vezette. A bolti parkolóval szemben Wass Albertmellszobor állt, csak az egy évvel korábbi koszorúkat volt szabad bevenni.

Egyszer a márványoszlop tövébe hugyozott Jónás Géza, egész éjszakára bent tartották az őrsön, végül a piacbüfé nyitására kiengedték, amikor azzal állt elő, hogy a Lenin-szoborra emlékezett, azért könnyített magán az említett helyen. Kukoricával fizetné a bírságot. Egy zsák csirketáp? Gyakran énekeltek az emlékműnél a helyi kisóvodások, a néptánckör pedig táncolt. A volt párttitkár kürtőskalácsos bódét akart nyitni a szobor szomszédságában, de elég nagy többséggel leszavazták.

Ennek a derék, felelős, a polgármesteri hivatalba összehívott társaságnak lett elmondva a buborékos vizek előtt a hír. Máskülönben finom pálinkaillat lengett bent, odakint pedig esett, mintha ősz lenne. Erzsike enyhén szólva feszengett, viszont hamarosan kiderült, joggal. Nézegette az ujjait, megint letört a bal mutató körme, húzogatta a ruháját, szólni kell a központba, hogy hozzanak szarvasi rizst, mákot, és mintha vészesen fogyna a keményítő. Irénke tényleg lop. Sötét nejlonban viszi haza a lisztet és az ananászbefőttet.

Nyilvánvalóan a polgármester szólalt először, de nem nézett föl, a frissiben kinyomtatott iratokat tologatta. Mindig így tett, ha kritikus, legalábbis feszült volt az aktuális helyzet.

Mert mi nem vagyunk egy Ku-Klux-Klan, mondta.

A társaság mérlegelt, elgondolkodtak, a katolikus pap szólt, hát Ferikém, igazad van, mert tényleg nem.

A többiek óvatosan bólogattak.

Itt aztán senki sem Ku-Klux-Klan.

Erzsike arra jutott, jobb, ha nem ért semmit. Vajon mi keresnivalója van neki itt, a nagy befolyású emberek között, akik előtt még a Tisza-töltés felé nőtt nyárfasor is meghajlik, ha arra akad dolguk. Megáll a susnyás szélén az őzsuta, nem mer moccanni, halkan, mint a halál, jár a terepjáró motorja.

Ránézett, és egyenesen hozzá szólt, neki szegezte a kérdést a polgármester, tudja-e, Erzsike, hogy Kati lánya hazajön hétvégére?

Már hogyne tudná?!

Erzsikében elakadt a lélegzet, mint amikor a kifliszacskónak megfogják a nyakát. És azt is tudja-e, hogy nem egyedül jön?

Meglehet, hoz vendéget.

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

217

Erzsike lassan, nagyon lassan simogatta a mellkasát, egyszer Kati megmutatta, hogy kell lélegezni, hogy így, meg így.

Na, de hogy kit, ez a kérdés.

Polgármester úr, kérem, mióta téma, hogy énnálam ki a vendég?

Dehogyis téma.

Hanem akkor mi a téma.

Lestyán kicsit előrehajolt, reccsent alatta a szék, és látszott, hogy szép erős nyakán megfeszül a fehér inganyag.

Beszélgetés, mondta halkan, eszmecsere. Emlékszik, hogy a múltkor is föltűnt itt két idegen. Azt mindenki mondhatja, hogy diák, vagy efféle. Emlékszik, Erzsi, hogy egy lépésre voltunk a tragédiától?

Lett egy kis hallgatás, mérlegeltek az emberek, két lépés, egy lépés. Vagy hogy már nem is kell lépni.

Mi lenne, ha este érkeznének, ha már, szólt akkor a pap.

Este?

Lemegy a nap, tette hozzá a rendőrfőnök. Az olyan semleges időszak.

Adnánk biztosítást. Este különben sem látszik annyira.

Mi nem látszik annyira, kérdezte Erzsike, és nagyot nyelt.

A… fekete.

Milyen fekete?

Jaj, ne értetlenkedjen már, de tényleg, Erzsi! A bőrfekete!

Erzsike akkor fölállt.

Elmegy maga a picsába, Feri, szólt halkan, csak a polgármesterre nézett, az ajtó felé indult. Megakadt a székben a szoknyája, ki kellett rántani. Lett egy kis zörgés. A többiek nézték, mint a táruló eget. Kétezerhúsz kora nyarát írják, Krisztus után vagyunk, az ember tartózkodott a Holdon, legyőzte a koronavírust, amikor a házelnök úr itt volt az egyik ünnepségen, legalább nyolcszor mondta ki a szót, hogy tej. Anyatej, aludttej, savó, végül a kefir is az. A vaj miből van, a magyar vaj?! Parádés asszociációs képesség. Be kellene baszni az ajtót. De csak behajtotta, mint egy mappafedelet, melyben a saját verseit őrizgeti az ember. Esik. Hazament, útközben vett még három kiflit a sarki kisboltban, hát náluk persze olcsóbb, Magdinak ki volt sírva a szeme, a féltékeny Jónás megint megverhette.

Esik.

Tízszer törölte meg a cipője talpát a lábtörlőn. Még mindig érezte a tegnapi lecsó illatát. Csönd volt, a nagyszobában villogott a tévé képernyője. Köszönt, rekedten visszaköszöntek. Végül csak megkérdezte Jánost, honnan tudhatta

218

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

a polgármester, hogy a lányuk hazajön a hétvégére, és hogy ezért miért kell stábgyűlést összehívnia.

Stábgyűlést?

Azt, ahol Kati volt a téma.

A lányunk?!

Mondta már.

Kati volt a téma?!

Elment ezeknek az esze.

János komoran hallgatott, látszott, hogy zavarban van, ellenséges érzések lettek úrrá rajta, legszívesebben kirohant volna. Menekülne, inna egy konyakot, barackot. Egy férfin az efféle szándék eléggé látszik. A nő viselkedésén nem mindig. A nő akkor is bent van, amikor már kint zörög a tányérokkal, a nő ki tud úgy menni, hogy bent marad. Esik. Katika narancssárga kendőben járt kislány kora óta, és maga horgolta papagájszínű pulóverben, a gimnáziumban meg is kérdezte az osztályfőnöke a karácsonyi ünnepség után, hogy nem túlzás-e az ilyen viselet. De az, túlzás, mondta neki Kati. János alig tudta elsimítani a dolgot, végül csak meglett a tíz betonrúd az iskolának. Nőnek a fák, a törzsük alá költözik az idő, mézgásodik, néha elromlik a város határában a szivattyú. Esik. Újabban sokféle betonozási munka akad a környéken, kockakövek szaladnak ide és oda, ilyen a társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődés. Nemcsak a fővárosban vagy a MÁV-állomásokon szűnik a középkor, hanem az ő városukban is, az utcákon, a téren.

Ittam egy sört Lestyánnal a minap, mondta a férje.

Miért iszol te Lestyánnal, János? Összetévedtünk a Kismókusnál.

Föl kellene hívnod.

Kit. Lestyánt.

Aztán minek.

Nehogy valami őrültséget csináljanak.

Milyen őrültséget?

Te is tudod. Hívd csak fel, most.

Az asszony ment ki, hát az a korlátolt férje az áruló. A konyhaasztalon ki volt nyitva egy régi könyv, A világ országai, meglátott egy mondatot, a kenyai nők kedvenc viselete a kanga, a színes, finom kelmét a testek köré csavarják, úgy jönnek-mennek, táncolnak. Tett-vett ő is, hogy megnyugodjon, a felespoharak fölött volt egy lemezes rádió, benne maradt a korong. Ki tudta ugrasztani,

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

219

Kati megtanította rá egy szakítása után, szépen ki is vette, nézte a kis fényes semmiséget, az ő idejében még nagy volt és fekete. Visszatette. Bekapcsolta a készüléket, föltekerte a hangerőt. Kati nem eszik már húst, kikereste a mélyhűtőből a brokkolit, a padlizsánt, a bébirépát majdnem elfelejtette.

Fél évig volt barátnőm, anya, mondta egyszer Kata.

Nem is mesélted.

Együtt éltünk, anya.

Abban a ferencvárosi albérletben?

Egy ágyban, anya.

Tényleg nem kell folyton húst enni. De hogy soha? Jó hangosan szólt a zene, furcsán lüktetett. Tulajdonképpen dübörgött, aztán meg mintha egy egész zenekar sírt volna. Majdnem olyan lett, mintha komolyzene lenne, de nem az volt. Kijött bentről János, pedig már a híreket mondták, az neki nagy esemény, a híradó, a riportok és a kommentárok, a tájékozódás.

Mi ez a marhaság?

Depecs, mondta ő.

Mi az, hogy Depecs?

Kati azt mondta, hogy Depecs.

A férfi megbillent fejjel hallgatta a zenét.

Ezek elég szomorúak, mondta végül.

Azok.

Mi a fene bajuk van, jól élnek, nem? És neked mi bajod van, János? Te is jól élsz, nem? Annyi húst eszel, amennyit akarsz.

Hogy jön az most ide, hogy én mennyi húst eszek?!

A férfi dörmögött valamit, elegem van a kommunistákból meg a papokból, visszacsoszogott volna a hírekhez.

Nem kenyai, szólt utána az asszony.

Hanem?

Nigériai.

Nem mindegy?!

Nem. Csakhamar visszament a nagyszobába ő is. Leült a férfivel szemben, akinek a nagy kezei az ölében kulcsolódtak.

Idefigyelj. Kati rendes lány. Te ezt tudod. De nem is erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy a jó emberek akkor is szépek, amikor csúnyák. Én nem tudom, mi a csúnyaság. Van abban valami elvonatkoztatott. De Kati lányunk szép és jó.

220

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Azt akarod mondani, hogy az a kenyai vagy milyen is szép lesz?

Az asszony fölállt.

Nem tudom, mit akarok mondani.

Esik. Hideg, apró szemű permetezett. Magára kapta a kabátot, kiment a házból, a szabadba, este volt, sárgán fénylett a ház előtt futó műút. Holnapra ígérték magukat. Megérkeznek. Kati kora délutánra mondta. Átsétálnak a főutcán. Kézen fogva. Látni fogják őket, megállnak az emberek, úgy bámulnak utánuk, hogy a nyakuk merev marad. Még fönt libeg néhány viselt plakát a tetriszbajnokságról.

Nyert dr. Lestyán!

Talán nem esik már akkor, ha a szerencséjük van, kitisztul az ég. Ahogy ismeri Katit, nem indulnak nyomban haza, megmutatja új barátjának a várost, itt régen rendelőintézet volt, de már nincs, ebben az épületben született ő, itt érettségizett, mert ez a gimnázium, ez volt a mozi, itt állt a zsidótemplom.

Ez a piac, mindenféle ízletes növények.

Fölerősödött az eső, kopogott a kapucni merev anyagán.

Fázni kezdett.

Van-e Kenyában padlizsán?

Darvasi László

2020/3

(Törökszentmiklós, 1962) író. Legutóbbi regénye: Magyar sellő (2019).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

221

Harcos Bálint

Majomsír Okollak; ököllel törlöm ki az emlékedet a szememből, aztán a megvakult öklöm elfonnyad, és lehull az arcodról a szemétbe.

Mit sír a szád, fitymálja hangomat egy torzó, hulladéktól mázas.

Nyalt elevenre a fény valaha is, hogy most játszd a fattyút?

Oszlik a köd. Rohadnak el mind, az ok okok okokok o vokago akogo ok okako okako ak ak okako ak o o oko okoa oko (utanad)

222

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Hamumamu Aggasztasz.

Vénségemre…

Hegesztenek nem nézhetek bele: összevarrják szemhéjcombjaidat, amiket a világra Hamumamu.

A szájad.

Beleőszülök, amíg…

Harcos Bálint

2020/3

(Budapest, 1976) költő, író. Legutóbbi kötete: Naiv Növény (2006).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

223

Eszenyi Fanni

Sally

Öt nő utazik egy kocsiban, de mindig más fogja a kormányt.

Az egyik az ablakon hajítja ki a csikkeket.

Apám, ha látná, most biztosan rádudálna.

Felgyullad mögötte az erdő. Öt nő utazik egy kocsiban, az egyik a rádión tekergeti a kapcsolót.

A másik négy ugyanazt a zúgást hallja.

Csak az indulási és az érkezési pontra tudnak majd biztosan visszaemlékezni.

A köztes idő: határ nélküli labirintus a lebenyek között. Öt nő utazik egy kocsiban, az egyik a tükörben a haját igazgatja és a dohányzótól akar fésűt kérni, de nem emlékszik a nevére.

Sosem tanult vezetni, mégis az ő képe van a jogosítványon.

Amikor fának ütközne, egy másik nyomja le helyette a féket. Öt nő utazik egy kocsiban.

Az egyik élesen veszi be a kanyarokat, a hátsó ülésre pakolt holmik csörömpölve megugranak.

A nő ilyenkor ijedtében az ajtóhoz nyúl, megnyugszik, más már lenyomta a gyerekzárat. Öt nő utazik egy kocsiban, mögöttük rendőrautók cikáznak, de csak az egyikük emlékszik, miért. Őt a többi nem hagyja megszólalni.

Eszenyi Fanni

224

(Győr, 1997) költő, kulturális újságíró. Az ELTE hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Ughy Szabina

Az átlátszó nő

Ú

gy néz rám, hogy a szemével kikerül. Érzem magamon a tekintetét, mintha körberajzolna, pedig látszólag az utcát nézi, a házakat meg az eget. Nem merek odanézni, mert még a végén azt hiszi, hogy szemezek vele.

Szarul is nézek ki. Az uszodában meg sem szárítottam a hajam, szárítsa meg a villamoson a szél. Sminkelni sem volt időm, és még így is majdnem kifutottam az időből. Télen-nyáron kétórás jegyet veszek. Az ezer forinttal olcsóbb, mint a teljes árú. Nem szeretek napozni, és abba a két órába egyébként is minden belefér, amire szükségem van: ötven hossz úszás, kétszer tíz perc szauna, váltott zuhany, testápolózás.

Most már teljesen fesztelenül bámul. Nem bírom sokáig. Velem átellenben, a villamos páros ülésén ül. Délután egy óra van, ilyenkor szinte teljesen üres ez a járat.

Kínai pasi, de lehet, hogy japán vagy koreai. Sosem tudtam őket megkülönböztetni.

Emlékeztetem valakire? Vagy van valami az arcomon? A jármű árnyékos oldalán ülök, az ablak visszatükrözi a fejem, de nem látok magamon semmi oda nem valót.

Leteszem a mellettem lévő üres székre az úszáscuccom. Beletúrok a hajamba, aztán végigsimítom a homlokom. Érzem a klórszagot a tenyeremen. Most, hogy nincs a hasam előtt a táska, még védtelenebbnek érzem magam. Összefonom a karom, és mereven bambulok kifelé. A következő megállónál felszáll egy kismama. A kínai felugrik, hogy segítsen neki beemelni a babakocsit. Végre van

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

225

pár pillanatom, hogy szabadon megnézhessem magamnak. A combja izmos, bár ez a bő lenvászon nadrág inkább csak sejteti a dolgokat. Talán alacsonyabb is nálam. Rámosolyog a hálálkodó kismamára. Apró vonások mélyülnek a szája körül. Borostás, de szerintem három milliméternél rövidebbre soha nem állítja a gépet. Sok haja van, szögegyenes, szinte érzem a súlyát. Fekete trikót visel, kidomborodik a kulcscsontja, vékony bőrön ank kereszt függ a nyakában. Kabala vagy tényleg hívő? És bámulnék máshová, de elkéstem. Annyira erősen néz, hogy összerándul tőle a méhem. Átnézek rajta, érzem, ahogy a tekintetem üvegessé válik, és hirtelen láthatatlanná válok én is. Sajnos nem sokáig bírom így, újra és újra oda kell fordulnom. Szép napbarnította bőre van, a kézfeje valamiért fakóbb. Az egyik csuklójára rátekerte a fényképezőgépe nyakpántját. Talán turista.

Negyvenhét éves vagyok. Soha többé nem fogom látni ezt a férfit, akármit is gondol most ő rólam, az vele marad. Holnapra, sőt, estére valószínűleg elfelejt.

Arcomat felemelve, a flört legenyhébb szándéka nélkül a férfi szemébe nézek.

Mintha tükörbe bámulnék, mintha az életem volna a tét, mintha ítéletre várnék.

Sokáig álljuk egymás tekintetét. Valószínűleg pár évvel fiatalabb nálam, de az is lehet, hogy már ötven is elmúlt. Az a típusú férfi, aki minél idősebb lesz, annál inkább hasonlítani kezd önmagára, és ettől valahogy megszépül. Közben azt veszem észre, hogy már nemcsak a fejemben szól, hanem dúdolom is a Homok a szélbent, de mindig elakadok ott, hogy megváltozni nem tudok.

Még mindig néz. Az ember ezzel a tekintettel vizslatja idegen városok épületeit. Pörgetem a karikagyűrűm az ujjamon. Halvány mosoly fut végig az arcán. Kibámulok végül az ablakon. Vesztettem.

A hátizsákjában kezd kotorászni. Szépen megmunkált bőrhátizsák. Moleskine noteszt vesz elő, s miután töltőtollának csavaros kupakját letekeri, valamit feljegyez belé. Valószínűleg szereti a szép tárgyak teremtette biztonságot. Amíg jegyzetel, ismét hosszabban elidőzök rajta. Van benne valami nőies. Egyszerűsége láthatólag gondosan kidolgozott, tudatos tervezés eredménye. Rafinált minimalizmus, ami valójában sokkal bonyolultabb, mint az, ami természetesen szerény.

Ezúttal nem néz vissza rám, és ez most szinte fáj. Miért érzem mindennél erősebben azt, hogy hamarosan meghalok? Hogy két nap vagy húsz év múlva, most egyre megy. Eltűnök majd anélkül, hogy valaha, valaki ezen a férfin kívül igazán látott volna engem. Mint amikor prizmán keresztül összegyűjtött napfénnyel lyukat égetnek a selyempapírba.

Talán, amikor az első gyerek jött, akkor kezdődött el, hogy árnyalatnyival halványabb lettem. Vagy már a házasságkor? Emlékszem, az esküvő után egy hónapon keresztül sírtam. A pszichológus szerint ez normális, ha az ember

226

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

akkora családi terhet cipel a vállán, mint én. A férjem mellett végre azt éreztem, biztonságban vagyok, végre lehetek kicsit gyenge, végre nem kell mindent egyedül cipelnem. Akkor ebből csak a végtelen ürességet éreztem. Úgy hívtam: béke. Nő helyett feleség, anya és háziasszony lettem. Fogytam és száradtam, mintha párolognék, párolognának belőlem a színek.

Már csak néhányan vagyunk a szerelvényen. Végállomás. Le kellett volna szállnom az előző állomásnál. Mindketten ülve maradunk, míg a sofőr ránk nem szól, hogy szálljunk végre le, mert innét a kocsiszínbe megy tovább.

A peronon mellém lép, bólint, vagyis inkább biccent és enyhén elmosolyodik, mintha megköszönne valamit.

– Can I take a picture, please?

Megrázom a fejem, mire ő az ujjával mutogatja, hogy csak egyet.

Mire jó ez? Rázom a fejem, hogy nem. Vörös lesz az arcom az idegességtől. És mutatja is rögtön a többi portrét sorban. Egy kislány, ahogy szoknyája pörgésében gyönyörködik, egy hajléktalan, aki padon ülve alszik, kávéházi férfiak és nők fekete-fehérben.

– Just one picture…

Széttárom a kezem, legyen, hadd mehessek aztán a dolgomra. Mosolyra szorítom a szám.

Mintha itt sem volnék, mondja. Persze. A világ legtermészetellenesebb helyzetében kéne eljátszanom, hogy természetes vagyok. Legyek természetes.

Nem fog menni.

– Hagyjuk – legyintek. „Képzeld el, hogy nincs köztünk a kamera. Ne akarj szép lenni, ne akarj semmilyen lenni” – valami ilyesmit mond.

De köztük van, és kezd egyre kellemetlenebb lenni ez az egész. Kattog a gép, miközben azt próbálom neki elmagyarázni, hogy nem, nem szeretem, ha fotóznak. „Hát jó” – tárja szét a kezét, én pedig szinte rohanni kezdek az időközben begördülő busz felé, amely szerencsére, amint felkapaszkodom rá, azonnal el is indul. Mikor visszanézek, sehol sem látom már a kínai fotóst.

Otthon átható fokhagymaszag terjeng az egész lakásban. A férjem épp a spagetti tésztáját szűri le. Összecsücsörítjük a szánkat, évek óta nem csókolózunk, még szex közben sem. A délutáni ebéd mellé meghallgatjuk telefonon a tegnapi híradókat. Három különbözőt. Majd András elfekszik a kanapén, hogy megnézze a CNN tegnapi összefoglalóját.

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

227

Berohanok a fürdőbe, magamra zárom az ajtót és megnyitom a csapot, mint mindig, amikor bőgni kezdek. Egyszer sem nézett ebéd közben a szemembe.

Egyszer sem. Figyeltem. A villa, meg a borsszóró, aztán a pohár víz, mind érdekesebb volt nálam.

Vissza akarok menni a villamosra, újra ott akarok lenni a kínaival szemben, és érezni akarom a tekintetét, ahogy lassan újra és újra végighúzza rajtam, mintha simogatna. Nem kell, hogy hozzám érjen, csak nézzen, lásson végre valaki engem.

Hogy miért hagytam mégis, hogy évekig úgy éljünk egymás mellett, mintha ott sem volnánk, nem tudom. Kényelmes volt, igen, azt hiszem, kényelmes, mint egy kitágult pulcsi. Fogalmam sem volt arról, milyen lehet az az élet, ami nem ilyen. Pedig amikor nem volt otthon a férjem, azt képzeltem, hogy meghalt vagy elváltunk. Mondogattam magam elé a búcsúbeszédet, hogy milyen jó ember, férj, barát és apa volt. Titkon bíztam benne, hátha megcsal vagy netalán szerelmes lesz valaki másba, és el akar válni, de semmi. Talán ő is tudta, hogy túl szétszórt ahhoz, hogy titkai legyenek előttem.

Szerda reggel volt, amikor a dolog végre elkezdődött. Miután András lefőzte a kávét, ugyanúgy elém tette, mint mindig. És akkor kimondtam, amit fejben már annyiszor: „El akarok válni.” Olyan könnyen, szinte természetesen ment, mintha ez a mondat mindig is ott lett volna kettőnk között.

– Hol van a vaj, nem láttad? – kérdezte. És aztán megint hónapokba telt, mire újra kimondtam, ezúttal szombat este, amikor kijött a fürdőből. Simogatni kezdtem, megszokásból, de olyan volt, mintha saját magamat simogatnám.

Felültem az ágy szélén, és újra kimondtam: „Azt hiszem, tényleg el kéne válnunk.”

Ezúttal már beszélgettünk is. Gyakorlatiasan és okosan, ahogy mindig, mintha csak a nyaralást vagy egy családi ünnepet terveznénk meg. Ki mennyit kap a házból és a nyaralóból, hogyan mondjuk el a lányunknak és a barátainknak. Csak a miértet nem kérdezte. E miatt a tapintatossága miatt szerettem bele, és most ezért gyűlöltem mindennél jobban.

A válás kimondása után ugyanúgy nem éreztem szomorúságot, pedig számítottam rá. Inkább valami megérkezésszerű dolgot.

– Jó, most egy kicsit feljebb a fejét, oké, nagyon jó. Így, csodálatos. Oké. Ez az!

Most oldalra, még, jó. Szuper, szépséges. Köszönöm. Fanni, igazíts a sminkjén, mert fénylik kicsit a homloka. Picit pihenni esetleg, egy kávét vagy teát?

– Igen, egy kapucsínó most jólesne – felelem.

228

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

– Ajándékba készülnek a fotók? – kérdezi tőlem a sminkes kislány. A szeme olyan, mint egy őzikéé. Azt hiszem, ezt hívják 6D szempillának.

– Úgy is mondhatjuk.

– A pasijának tetszik csináltatni?

– Nem, magamnak. Válási ajándék.

– Tök jó – mosolyog és bólogat. Szerencsére nem akar vigasztalni, sem meggyőzni arról, hogy tényleg, milyen jó ötlet, hogy az ember ötvenkét évesen befizet egy kuponos műtermi fotózásra, hogy megünnepelje a testét.

Választhattam, hogy baldachinos ágyban szeretnék-e fotózkodni, vagy kerti padon, ami mögé őszi erdő poszterét húzták be, vagy csak sima, egyszínű háttér előtt. Mivel a válás óta ugyanolyan színtelen az életem, mint volt, gondoltam, legyen akkor egy sötétszürke háttér, meg egy szék, amire közben leülhetek, meg belekapaszkodhatok. Bár az elején idegesített az egész közeg, de aztán valahogy feloldódtam. Élveztem, ahogy körülöttem legyeskedik a sminkes, finom kis mozdulatokkal bekeni az arcom a boosterrel, aztán az alapozóval, korrektorral, púderrel, pirosítóval. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a szememet is megrajzolja. Közel egy órán keresztül dolgozott rajtam, és amikor a tükörbe néztem, nagyon tetszett, amit láttam.

– Folytathatjuk? – kérdezi a fotós. – Ha gondolja, most megpróbálhatnánk azt a piros boát is, meg egy másik harisnyát.

Pár nap múlva meg is küldik a képeket. Tetszik, amit látok. Bár némelyiken úgy nézek ki, mint egy kurva, de nem baj, ilyeneket is akartam. A seggem és a combom még feszes, és bár kicsi a mellem, szép formája van. Amikor előhívom őket a Rossmannban, a biztonsági őr végig ott áll mellettem, de nem érdekel.

Hadd legyen végre valami izgalom az életében.

Este az albérletemben hosszasan nézegetem azt a fotót, ahol a kamerába nézek, és a sötét háttérbe szinte teljesen beleolvad a hátrazselézett, fekete hajam. Ez mind közül a leginkább olyan, amilyennek látni szeretném magam.

Bár nem mosolygok, mégis olyan, mintha tudnék valamit. Fotózás alatt végig azt képzeltem, hogy a kínai férfi szemébe nézek. És azóta is, napjában többször, arra emlékeztetem magam, hogy itt van, engem néz, lát engem, és nem vagyok többé egyedül.

Ughy Szabina

2020/3

(Ajka, 1985) író, a Móra Kiadó irodalmi szerkesztője, irodalomterapeuta.

Jelenleg Budapesten él, a Somlóra jár haza.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

229

Vas Máté

Jellemrajz

1.

Tízméteres a szárnyfesztávolsága, hártyaszerű bőr feszül ujja és bokája között.

Ha épségben meg akar érkezni, óvatosan kell halásznia, mert az óceán ragadozóktól nyüzsög.

Határozott jellem: épségben meg akar érkezni, hogy párosodhasson, ezért halásznia kell. A fölszálló meleg légáramlatra vár.

Tajtékfehér Utahraptorok és egy Iguanodon-csorda felett vitorlázik el.

A sziklakáva óvásában kuporog. Nemsokára jóllaknak belőle a paraziták. Leválnak róla, a vihar felszívódik: tovább üldözheti akaratát.

Megérkezve sokáig köröz. Elkésett. Az ifjabb hím Ornithocheiruszok kapdosva késztetik folyamatos szárnyalásra. A szirtet elönti az orgia és az erőszak, amiben nem minden akaratnak jut hely.

Az egymásnak rontó hímek, és magukat győztesnek felkínáló nőstények kipárolgásaitól távol, egy sekély öbölben lel menedékre.

Leroskad, elnyúlik a parton. Szárnyai iszapba merülnek, feje oldalra hanyatlik. Levegőért kapkod.

230

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Határozott jellem: lélegezni akar, mert pihennie kell, hiszen párosodni akar, és mivel határozott jellem, a köpedék égen cirkáló tekintettel pusztul el. Öreg húsából egy szerelemtől zsibbadt izomzatú fajtársa lakmározik, amíg megnyúlik a délután.

2.

A táska szíját szorongatva szökellek át a bőröndök között a hamarosan nyíló ajtóig. Dércsípte zsombékok felett, a gátoldalon otthonok fényeit lesem.

Mondogatom, hogy ez én vagyok, én vagyok, és türelmetlenül várom, milyen fuvallat kap el, amikor túl sokszor gondolom el magam.

Vas Máté

2020/3

(Szentes, 1996) költő, író. Jelenleg az ELTE történelem szakos hallgatója.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

231

Biró Zsombor Aurél

Jóra jön minden

F

elkap egy zoknit a földről, még Jánosnak horgolta névnapjára, fut át az agyán, miközben kétrét hajtja, és beteszi a lába közé. Milán kinevette akkor, ne már, anya, tuti nem fogja felvenni, mondta, de aztán másnap már ő is akart egyet, miután látta, mennyire tetszik az apjának. L. vesz egy mély levegőt, sovány arcát felszabdalják a ráncok. A bokrok takarásában áll, háta mögött futópálya, jobbra kavicsösvény és betonút, tele a sziget turistákkal, mégse néz ide senki. A lábánál egy tömött szatyor hever a földön, már alig látszik rajta a Spar-felirat. Megigazítja a zoknit, ráhúzza a bugyit, a nadrágot. Nézi a farmeranyagot, véres lett az is, apró folt sötétlik a varrásnál. Kiengedi a levegőt, összekoccannak a fogai, csípős hideg söpör át a Duna felett, hó már nincs, de még tavasz se.

A Sobieski utca negyvenhétben hónapok óta nem működik a lift, fent gyűjti a port a liftházban, darabokban pereg az ajtajáról a festék. A fülke másfélszer egy méter, képtelenség kényelmesen elfeküdni benne, átlósan se tudod kinyújtani a lábad, fél óra alatt elgémberedsz, és akkor még ott van a tetriszezés a szatyrokkal, egyet az ajtóba, kettőt a hátad mögé, vagy a sarokba mind a hármat egymásra pakolva, igazából mindegy. L. végül úgy oldja meg, hogy elfekszik keresztben felhúzott térdekkel, az egyik zacskót beteszi a háta mögé, a másikat a feje alá párna gyanánt, a harmadikat pedig a hasához, hogy legyen mit szorítani, ha Jánossal álmodik. Nem mintha sokat aludna, fészkelődik a kemény padlón,

232

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

kimelegszik, aztán vacog a pokróc alatt, az agya meg jár, mint a gép, meg nem állna egy pillanatra.

Hajnalban kopognak a liftajtón, L. hallja a közös képviselő érdes légzését a túloldalról. Tizenkét nappal ezelőtt találkoztak utoljára, miután elment a fekete öltönyös végrehajtó, aki figyelmeztette L.-t, hogy holnap már teherautóval meg takarítókkal jön vissza, és nem szeretne balhét. Átmeneti megoldás, így magyarázta akkor a közös képviselő, hajnalban ki, éjszaka be, nem láthatja meg senki, mert ha ez a sok felkapaszkodott proli kiszagolja, hogy ő beköltöztetett valakit a liftbe, akkor szevasz-tavasz, kampec. Most óvatosan kinyitja az ajtót.

Megtörli a homlokát, és átnyújt egy szendvicset L.-nek, én megpróbáltam mindent, higgye el, de most már nem tudok tovább falazni magának. Ma jönnek a liftesek.

L. bólint, szó nélkül elkezdi összepakolni egy szatyorba a legfontosabb dolgait.

Arra gondol, vajon János mit csinálna. Térdre borulna? Fenyegetőzne? Nem, azt nem. Észérvekre hagyatkozna, praktikussági szempontokat és a helyzet morális megközelítését emlegetné, visszafogottan, de magabiztosan gesztikulálna, mintha egyetemi tanár lenne, nem pedig rádiószerelő, és közben végig az öreg szemébe fúrná a tekintetét, úgy, ahogy az ő szemébe is belefúrta, amikor egy éjszaka alatt meggyőzte a gyerekről, amikor éjfélkor még ott tartottak, hogy megéri-e Bécsben csináltatni, reggel hétkor meg már ott, hogy Judit lesz, ha lány és Milán, ha fiú. Ezeket nem tudom magammal vinni, mutat rá L. a két másik szatyorra. A közös képviselő lelkesen bólogat, gond egy szál se, édesem, mondja, megőrzök én magának bármit! Majd csöngessen, ha rendeződtek a dolgok.

A kőlépcső tövéből bámulja a Dunát, jóra jön minden, mantrázza magában.

Beleharap a szendvicsbe, lassan rágja a falatot, közben nézegeti az elmentett számokat az ezeréves telefonján. Milán nevénél megáll, a zöld gomb fölé csúszik az ujja, majd megrázza a fejét, több hónap csendet nem lehet egy ilyen hívással megtörni. Amúgy se olyan vészes a helyzet, pár éjszakát még kibír valahol, aztán úgyis visszahívják valamelyik cégtől, miért ne hívnák vissza, hát van érettségije, plusz két év tapasztalata Pesten, csak huszonegy évesen ment GYES-re. Az első fizetést elkéri előre, és jóra jön minden. Kilép a névjegyzékből, már tenné el a telefont, amikor megpillantja a dátumot a képernyő sarkában. Felnyög, beletúr a hajába, tegnap volt március tizenhat. Több hónap csend, fut át az agyán, miközben a füléhez emeli a készüléket. Nem kell szabadkozni, anya, szól bele Milán a vonalba köszönés helyett. Teljesen kiment a fejemből, motyogja L., mit vegyek neked, mit szeretnél? A fiú felsóhajt, semmit, egy tábla csoki, és kész, inkább gyere át este, legyen ez az ajándék, jó? Be akarom mutatni Zsófit, meg amúgy is, nem is tudom, mikor láttalak már utoljára, alig beszélünk, amióta… Elhallgat, nem

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

233

fejezi be a mondatot, hosszúra nyúlik a csend a szavai mögött. L. kinyitja a száját, majd becsukja, lüktet a halántéka, mondani kéne valamit, tudja jól, de azt már nem, hogy mit. A fiával kapcsolatban azt sose. Ez már a második születésnap, amikor nem készít neki kókuszgolyót, jut az eszébe hirtelen. Milán hároméves korában leette a zselét egy egész epertorta tetejéről, aztán kihányta rögtön, azóta a kókuszgolyó az egyetlen sütemény, amit hajlandó megenni, azt viszont imádja, mindig széttöri két egyenlő félre, és kiharapja a közepéről a meggyet, csak utána tömi a szájába a kakaós masszát. Amúgy minden oké?, kérdezi, és L. hirtelen nem tudja, mit feleljen, persze, hadarja, munkában vagyok, csak kijöttem cigizni. Milán hümmög, nem kérdezi meg tőle, hol dolgozik, pedig L. nyelvén már ott pihen a bekészített hazugság.

Az apácakolostor romjai közt talál egy szélvédett helyet, kicsi, boltíves vájat húzódik a kőfalban. Leteríti a kartonpapírt, magárra húzza a pokrócot, hallgatja a szél zúgását, de nem bír elaludni, nyomja a derekát a téglapadló, az agya meg jár, mint a gép, meg nem állna egy pillanatra. Látja maga előtt Milánt, ahogy ránéz, és elfintorodik, mögötte ott áll Zsófi, egy szőke, vasalt hajú értelmiségilány lenéző mosollyal, az a fajta, aki minden fürdés után aloé verás testápolóval keni a combját.

L. megrázkódik, átfordul. Jóra jön minden, mantrázza magában, Jánostól tanulta, valami hajdúsági mondás lehet, senki mástól nem hallotta soha, minden rendben lesz, az ő szülei így mondták, a munkatársai meg, hogy kitisztul majd az élet, és ezen még röhögtek is, miközben pumpálták a vécét a Westendben. János viszont folyton azt mondogatta, hogy jóra jön minden, még akkor is, amikor felvették a hitelt a huszonhét négyzetméteres szoba-konyhára, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy forint alapút kellett volna svájci frank alapú helyett, amikor minden este ki kellett szellőztetni a lakásból a csípős füstszagot, mert a gáztűzhely fölé tett vaslapon melegítették a lemerült elemeket, hogy Milán számológépe legalább arra a pár órára működjön, amíg dolgozatot ír. Nem kell aggódni, édesem, mondta, és felemásan mosolygott, hogy a szája bal oldala feljebb csúszott a jobbnál, tesszük az egyik lábat a másik után, és a végén jóra jön minden.

Hirtelen pattan ki a szeme. Egy kisfiú áll fölötte, ötéves lehet, talán hat, résnyire nyílt szájjal néz le rá, pufók arcán értetlenség. Előremutat, és az anyjáért kiált angolul. L. lerúgja magáról a pokrócot, felugrik, nézi a sötét foltot a kartonpapíron, a nadrágja is olyan a varrásnál. Egészen megbénítja a látvány, mozdulatlanul áll a fiú mellett, mintha belesüllyedt volna a lába a talajba, nem fáj a hasa, csak erre tud gondolni, nem fáj, pedig szokott, első nap mindig. Felkapja a szatyrot, kirohan a kolostorból, a bokrok takarásában áll csak meg, a háta mögött futópálya, jobbra kavicsösvény és betonút. Kiszórja a ruháit a szatyorból, felkap egy zoknit, még

234

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Jánosnak horgolta névnapjára, fut át az agyán, miközben kétrét hajtja, és beteszi a lába közé.

A Balázs Béláról fordul be a Sobieskibe, a hentes előtt megcsapja a nyers hús szaga. Itt tanította biciklizni Milánt, felragasztott egy seprűnyelet egy lerongyolódott BMX-utánzat hátuljára, aztán loholt egész nap fel-alá az utcában, estére hányingere lett, ha csirkecombra gondolt. Most megáll a tizenegyes számnál, nézi a névtáblát, még ott van rajta a vezetékneve. Bepillant a kapun, mielőtt beüti a kódot, kioson a belső udvarra, úgy jár, mint a tolvajok, meghajolva, behúzott nyakkal. Szemeteszacskót vesz elő a kabátzsebéből, és elkezdi beledobálni a sörösdobozokat, százötven a fém kilója a MÉH-telepen, egy ekkora adagból ezer forint is összejöhet, kitapasztalta már, százasokban számolják majd le neki a pénzt, és a pultra fogják tenni, hiába nyújtja érte a kezét. Átveti a vállán a zsákot, húzza maga után, zörögnek a dobozok a macskakövön. Jóra jön minden, ismételgeti magában, és óvatosan teszi egyik lábát a másik után, nehogy félrecsússzon a zokni.

Bizonytalanul lépked a sorok között. A higiéniai termékeknél leguggol, nézi a betéteket az alsó polcon. Fél órája vette ki a lába közül a zoknit az Újbuda Center vécéjében, leszakított egy alkarnyi vastagságú csíkot az egyik pólójából, azt tette be a helyére. Leemeli a legolcsóbb csomagot, nyolc darab van benne, a vattával jobban járna, csak az meg körülményes, ragad a bőrre, összevissza szöszölődik, törlőkendő is kell hozzá. Visszateszi a csomagot, újra leveszi.

Felpillant a szemközti polcra, édességek sorakoznak egymás mellett, szív alakú Milkák, Merci-válogatások. Elképzeli Milánt, ahogy mosolyog, felemásan, mint az apja. Visszarakja a betétcsomagot, felugrik és elindul, szinte rohan, nehogy útközben meggondolja magát. A futószalagra dobálja a termékeket, az eladó tetőtől talpig végigméri, aztán köszönés nélkül lecsipogtatja a darált kekszet, a zacskós tejet és a kókuszreszeléket. A kakaópor akciós, így pont elég a pénz. L. fizet, nyolcszáznegyvenkilenc forint. A blokkot nem kéri.

Sötétedik, lassan kiürül a Margitsziget, senki sincs a japánkertben, csak egy rongyos, szakállas férfi kortyolgat egy üveg bort a padoknál. L. leteríti a pokrócát két bokor közé, és elővesz egy műanyag dobozt a szatyorból. Kiharapja a kakaós zacskó sarkát, összekeveri tejjel és darált keksszel. Golyókat gyúr a masszából, huszonnégy apró labdát, amik túl picik ahhoz, hogy két egyenlő félre lehessen törni őket. Az utolsó satnyábbra sikerül, apró falatokban megeszi, de csak éhesebb lesz tőle, hát elmajszol még egyet. Finom, győzködi magát, nem hiányzik belőle a meggy. Feltápászkodik, a zenélőkútnál megmossa a kezét meg az arcát, pocsolya képződik a lábánál, nézi benne a ráncos, megereszkedett bőrt. Mit szól

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

235

majd Milán, ha meglátja? Próbál visszaemlékezni, mikor találkoztak utoljára, de kavarognak a fejében a képek, minden ködös és zavaros. Már a temetésre se jött el, ebben biztos, meg az is élénken vibrál a szeme előtt, ahogy bámulják otthon a beázott plafont a villanykörte fényénél, és hallgatják a szomszédban szeretkező házaspárt. Nem bírom ezt a csendet, mondta Milán, L. pedig nem tudta, mit feleljen, lüktetett a halántéka, és csak az járt a fejében, hogy nincs is csend. Bevizezi a haját, kifésüli belőle a csomókat. Öblöget, a tenyerébe lehel, avas a szájszaga, keserű. Visszamegy a bokrok közé, eldől a pokrócon, nagyot ásít. Tisztára nyalja a műanyag dobozt, belepakolja a kókuszgolyókat, rápattintja a tetejét. A hátára fekszik, a feje alá húzza a szatyrot. Elégedetten forgatja a kezében az ajándékot, Zsófinak is ízleni fog biztosan. Ki tudja, talán még a receptet is elkéri.

Másfél órával később ébred. Kipattan a szeme, átázott megint, ragad a combjára a nadrág. Feltápászkodik, kigombolja, és lehajol a szatyorhoz, de üres a föld a pokróc mellett, semmi sincs ott, csak a letaposott fű. Végigfut rajta a pánik, erőtlennek érzi magát hirtelen, mintha hátba vágták volna. Felegyenesedik, a szatyor néhány méterrel arrébb hever egy fa tövében, körülötte szétszórt ruhadarabok. Odalép, megrázza, de csak a megmaradt kókuszreszelék hullik belőle, fehérre pöttyözi a füvet a lába körül. Végül elengedi, a közeli padokra pillant. A szakállas férfi, aki korábban ott ült, már nincs sehol, csak a járdán heverő borosüveg árulkodik róla, hogy valaha itt járt.

Csörög a telefon, hét perc múlva éjfél, ez már a harmadik hívás Milántól. L. a zsebébe süllyeszti a készüléket. Nekidönti a fejét a villamos ablakának, hallgatja, ahogy veri az eső az üveget. Leragad a szeme, de hiába próbál aludni, állandóan megzavarják, satuféket nyom a sofőr a Borárosnál, a Király utcánál egymásnak ugrik két kopasz férfi, az Oktogonnál meg egy zöldhajú, öltönyös ellenőr lép oda hozzá, jegyeket, bérleteket, darálja, aztán végül nem bünteti meg. János a Széna térnél száll fel a szerelvényre. L. alig ismer rá, fiatalabbnak tűnik, nem ősz még a haja, és a pocakja sincs meg. Pizsamanadrágot visel, felsőteste meztelen, arcán borotvahab. Megáll a villamos ajtaja előtt, és belefúrja a tekintetét L. szemébe, közben halvány, felemás mosolyra húzódik a szája, ő meg kiáltani akar, odarohanni hozzá, de nem bír megmozdulni, valami kétségbeejtő tehetetlenség fogja el.

János arca megmerevedik, hirtelen csuklik össze, mint egy kupac mosott ruha, úgy zuhan a villamos padlójára. Nem jajgat, nem hörög, csak egy halk sóhaj hagyja el a száját, de az se olyan, mintha fájna neki, jóleső inkább, megkönnyebbült. Az arca lassan elfehéredik, még rándul egy utolsót, aztán vége, L. torkából ekkor szakad ki az üvöltés. Ordítva ébred, felugrik az ülésről, the next station is Jászai Mari tér, mondja a hangosbemondó. Körbenéz, őt bámulják az utasok, émelyeg a gyomra.

236

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Még szét se nyílt az ajtó, már ugrik is le az esőbe. Nekidől egy reklámtáblának, nézi a csatornafedelek körül örvénylő vizet. Erős nyomást érez a tarkóján, mintha neki akarná préselni az aszfaltnak a gravitáció.

A füléhez szorítja a telefont, árnyékot vet rá a szürke paneltömb, az épület mögött már jön fel a nap. Én vagyok, mondja, itt, a kapunál. Milán melegítőben, és kávéfoltos pólóban jön le érte. Kinyitja az ajtót, hunyorog, aztán megdermed az arca. Tetőtől talpig végigméri, mint az eladó a boltban, anya, mi történt? L. a cipőjét bámulja, szorosan összehúzza magán a kabátot, hogy ne látszódjon a folt a nadrágján. Boldog születésnapot, mondja halkan, és átnyújt a fiúnak egy tábla csokit. Milán elveszi, nézi a zöld csomagolást, ragad a széle, ahonnan lekaparták az árcédulát. Köszönöm, mondja bizonytalanul. Elindul a lépcsőház folyosóján, lopva az anyjára pillant, sárfoltos a térde, csuromvíz a ruhája, a haja meg le van tapadva, csomókban lóg ki a sapka alól. L. leszegett fejjel követi, de a lift előtt megtorpan.

Nem mehetnénk gyalog?, kérdezi.

Megáll a küszöbön, a kabátjából nem bújik ki, csak a cipőjét veszi le. Zsófi örökölte a nagyapjától, magyarázza neki Milán, most nincs itthon, elkerültétek egymást. Elpakol a kanapéról, kinyitja a hűtőt, kérsz kávét?, kérdezi. L. nézi a szűkös szoba-konyhát, alig húsz négyzetméter, de rendezett és tiszta, színes szőnyeg, műanyag szekrény, frissen festett falak. Hirtelen megérzi a saját lábszagát. Kinyitja a mosdóajtót, magára csukja, aztán csak áll odabent, és nézi a két egymás mellé fektetett fogkefét a mosdótál szélén. Leveti a kabátját, és a polárfelsőt, a nadrágját is lehúzza, kiesik a lába közül a vörösre ázott pólódarab. Tehetetlenül forog, a szemetesbe nem dobhatja, a szatyrát meg elrejtette odalent. Végül a vécébe ejti, kétszer rántja meg a zsinórt, mire leviszi a víz. Benedvesít egy adag vécépapírt, megtörli a combját. Feloldódik a bőrén az odaszáradt vér, végigcsorog a lábán.

Kopognak, jól vagy, anya?, kérdezi Milán. L. kinyitja a száját, de nem jön ki rajta semmi. Leül a vécére, összehúzza a térdét. Nyílik az ajtó, a fiú arca tűnik fel a résben, az anyjára mered, kikerekedik a szeme, lassan körbejáratja a tekintetét a fürdőben, jól megnéz minden levetett ruhadarabot. L. torka összeszorul, lüktet a halántéka, most kéne megszólalni, tudja jól, most kéne hazudni valamit, de hogyan, és mit?

Milán feje eltűnik, hallatszanak a léptei odakint, kihúz egy fiókot, matat, becsukja, visszajön. Most mennem kell dolgozni, mondja halkan, megágyazok neked, jó? Benyúl a résen, leteszi a küszöb mellé a megbontott betétcsomagot. Zsófi kettőkor jön, teszi még hozzá, majd óvatosan becsukja az ajtót.

Biró Zsombor Aurél

2020/3

(Budapest, 1998) a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmíró szakos hallgatója, mellette prózaírással foglalkozik.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

237

Rév Tamás

Ugyanaz a kő Ez a kavics kettőt pattan a vizen ez hármat, ez meg egyenesen beleáll a folyóba.

Azt mondja a bácsi, hogy ő az apám, de nem ő az.

Apa ősszel elutazott, és most már nyár van. Térdig állok a folyóban, bedobok pár lapos kavicsot, aztán kimegyek a partra.

Azt mondja a bácsi, hogy igazam van, ezt az évet már nem tudjuk visszaszívni. És megérti, ha haragszom, és azt is megérti, ha inkább egyedül dobálom a kavicsokat.

Azt mondja, mindig itt lesz, ha szükségem lenne rá.

De én nem kavicsokat dobálok, hanem kacsázok.

Apával is kacsáztunk, amikor elmondta, hogy most elutazik.

Akkor találtam egy pont ilyen követ, ugyanígy érdes volt a felszíne, ahogy a hüvelykujjammal simogattam dobás előtt. Ötöt pattan.

Azt mondta a bácsi, milyen nagyot nőttem.

Aztán azt, hogy ő se ugyanaz már. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mondja, de ez nem igaz. Ma már kétszer bementem a Dunába, térdig, úgy könnyű kacsázni, és mindjárt bemegyek harmadjára is, bedobom ezt a jó követ. Ötöt pattan, mint tavaly, ez ugyanaz a kő, most már biztos vagyok benne.

Rév Tamás

238

(Budapest, 1982) költő, író.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Gleb Anitta

Pedig szeretnék

N

em emlékszem, mikor szakítottunk, mert az emlékek gonosz bestiák.

Isten biztosan okkal teremtette az embert ilyennek. Ilyen feledékenynek.

Mindig is azt gondoltam, hogy én szakítottam, de ahogy telnek az évek, elbizonytalanodok.

Kinyitom a szemem és nem tudom, hol vagyok. Egyre több időre van szükségem, hogy reggelente magamhoz térjek. Előfordul, hogy percekig tart.

Elsőnek a szobát azonosítom, és abból következtetek a városra és az országra. A napok a legnehezebbek. Van, hogy egyáltalán nem megy, és meg kell néznem a naptárban. Alig vagyok ébren pár perce és máris elkalandozok. Teljesen máshol vagyok. Este van. Sötét van. Kék szobában vagyunk. Ő mond valamit, amire nem voltam felkészülve. Komolyak a szándékai, de én épp fejjel lefelé lógok az ágyról. Minden olyan furcsa, szétesik a tér, nem tudom, hogyan kellene viselkednem, és kibuggyan belőlem egy önkéntelen, megállíthatatlan röhögés.

De az nem én voltam, nem is én röhögtem, hanem a testem. Úgy emlékszem, ekkor beszéltünk utoljára.

Kiderült, hogy hétfő van, elindulok a munkába, süt a nap, talán kicsit túlöltöztem. Várok a villamosra, nézem az embereket, nem igazán vagyok tudatában a gondolataimnak. Egészen addig, amíg be nem villan egy kép.

Egyedül ülök a kék szobában. A számban kellemetlen ízt érzek. Szeretnék

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

239

pontosabban emlékezni, de az emlékek gonosz bestiák. Látom magam, azt mondom neki, hogy: Szeretlek. Erre ő azt feleli a vonal másik feléről, hogy: Tessék? Vasízű a szám. Nincs ott, mégis pengeélesen látom, ahogy előregörnyed, közelebb akar férkőzni a hang forrásához, közben hunyorog, próbálná leolvasni a számról, mit mondok. De hogy lehet, hogy még ezt sem hallotta meg? Nem biztos, hogy velem van a baj, lehet, hogy egyszerűen süket, én meg nem fogok kiabálni. Akkor most az szakít, aki nem hallja meg, vagy az, aki nem mondja hangosabban?

Megérkeztem az irodába, nekiállok a munkámnak, amit utálok, mégis egészen hatékonyan tudom úgy végezni, hogy közben gondolatban máshol vagyok. Este van, sötét van, és ott egy csigalépcső a szobában. Ő a lépcsőn jön le, valaki más pedig a hátam mögött motoszkál. Az a valaki csak egy árnyék.

Egy sötétkék árnyék. De várjunk csak, most már látom, hogy egy portás az, és egy hotelben vagyunk. És ott van egy kés. Egy kés?! Hogy kerül ide egy kés? És miért lebeg? Nem fogja senki, körbe-körbe forog, és a végén megcsillan rajta a fény. Még hangot is hallok, olyan az egész, mint egy béna 80-as évekbeli reklám.

Ebédidő van, végre felszusszanunk a munkából, a kollégáim ki is használják ezt az időt és kedélyesen beszélgetnek. De én inkább vele vagyok. Látom magunkat egy szobában. Kék színű a tapéta, hatalmas csillár lebeg köztünk, forog körbe-körbe, megcsillan rajta a fény. Hallom, hogy beszélgetünk, vagyis nem beszélgetünk, ő beszél. Valamit akar, amit én nem akarok, de nem tudok ellenállni. Ő erősebb nálam. Azt mondja, így helyes és én hiába mondom, hogy ennek nem így kellene lennie, nem hallja meg. Titokban sírok, hogy ne lássa, milyen gyenge vagyok. Titokban hazudni tanulok. Kitűnő tanuló vagyok. Öt perc múlva fél hat. Sokkal gyorsabban telik az idő, ha az emlékeimben vagyok. Sötét van, meleg van, nem látok semmit, de együtt kelünk, együtt fekszünk, egy tányérból eszünk, csak az ő hangját hallom, meg a 80-as évek zenéit, és minden tökéletes. Kicsit még szöszmötölők, hogy én maradjak utoljára az irodában. A kollégáim azt hiszik, munkamániás vagyok, pedig csak egyedül akarok utazni a villamoson.

Kapaszkodok. Próbálok pontosan emlékezni, de mindig máshogy sikerül.

Látom, hogy egyedül ül a kék szobában. Látom, hogy meztelenül ül a kék szobában. Látom, hogy fázik, látom, hogy sír, látom, hogy ő is gyenge. Majd leszállok a villamosról, és várok a zöldre. Próbálok pontosan emlékezni, de ezek nem is az én emlékeim. Kezdek éhes lenni.

Estére egyre jobban elfáradok, beülök a kádba, vörösbort iszok, szappanozás közben a poharat a szennyestartóra teszem. Mindent megmostam, kihűlt a

240

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

víz, elfogyott a bor, de nem akarom abbahagyni. Arra szeretnék emlékezni, hogy csicseregnek a madarak, a nap melegíti a bőrömet, ő rám mosolyog, és minden rendben van. De aztán felnézek a kék égre, majd vissza rá, és már nincs ott. Fázom. Évekkel később felhív. Nem veszem fel, vagy azt mondom, nem érek rá, sok a dolgom. Aztán szokást csinál belőle. Mindennap felhív.

Nem adja fel. Azt szeretné, hogy minden olyan legyen, mint régen. De melyik régen? Elbizonytalanodok. Aztán néha felveszem, de mindig csak ő beszél, vagyis nem beszél, hanem faggat. Nem emlékszem, miért. Nem válaszolok neki. Pedig szeretnék.

Köntösben és sapkában vacsorázok a szobámban. Életlen késsel vágom a húst. A gonosz bestiákra gondolok. Nem fűtök, mert fázni akarok. Fejjel lefelé lógok a székről, körbe-körbe forgok, tátva a szám, megcsillan a nyál a fogamon. A 80-as évek zenéit hallgatnám, de zörejek terelik el a figyelmem.

Leesik a kés a földre, valaki jön a csigalépcsőn, nyikorog az ajtó. Felállok. Este van. Sötét van. Szemben állok az ajtóval. A gonosz bestiák vihognak a sötétben.

Előregörnyedek, hunyorognom kell, hogy lássak. Nem emlékszem, hol vagyok, nem emlékszem, milyen nap van, nem emlékszem, milyen évet írunk. Valaki van az ajtóban. Isten biztosan okkal teremtette az embert ilyennek. Körbenézek.

Kék tapéta. Ott áll az ajtóban. Ő is köntösben van. Haja hosszú és ősz. Azt kérdezi, kérek-e teát. Kibuggyan belőlem az önkéntelen, megállíthatatlan röhögés emléke. Nem tudom, mikor szakítottunk, de az biztos, hogy ő másképp emlékszik. Az ő emlékeihez viszont nekem semmi közöm nincsen.

Gleb Anitta

2020/3

(Kecskemét, 1989) Budapesten él, 2018 óta publikál.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

241

Földvári-Oláh Csaba

Benandanti

Í

nyére tapadt a sár. A mozdulatba beleadta minden erejét, de nem sikerült előrehaladnia. Az utolsó napra gondolt, a keskenyedő arcokra.

Az ünnepség előtt üzentek neki. A cseresznyefa alatt a padon várt, amíg kijött hozzá a kertbe a Kapitány. Az ősz hajú férfi fehér inget viselt, arcán a reggel kósza vonalai.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta a Kapitány. – Jól bírod a munkát! Régóta közöttünk élsz, és nem lehet rád panasz – szólalt meg később, mintha addig a cseresznyefa leveleit számolgatta volna. Szűkre húzott szemmel nézett a távolba.

– Mintha csak hozzám szólnál, mikor a nyelveden beszélsz – folytatta. – Senki máshoz. Egy szót sem értettem belőle, mégis…

Elhallgatott.

– Részeg voltam – válaszolta a fiú. Nem nézett a Kapitányra. Lesütötte a szemét. – Mesét mondtam. Csak egyre emlékszem. A nagyapám tanította.

– Mesét?

A Kapitány elgondolkodott.

– Szép nyelv a tiéd, vagy nem is tudom. Te is kellesz hozzá. Sokan másként néznek azóta rád. Tudom, hogy szeretnéd az erdőt jobban ismerni – tette hozzá váratlanul. – Holnap eljöhetsz velem.

– Köszönöm – mondta, amikor a kapuban elbúcsúzott. A Kapitány csak biccentett.

242

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

A falu végén járt, hazafelé tartott, a cseresznyefa árnyékára gondolt, a biccentés utáni csendre, a Kapitány szavaira, aki nemcsak a benandantik vezetője, hanem a falué is.

Egyedül élt. Lámpát gyújtott, és az erdő felé kémlelt. Kinyitotta a kályha ajtaját, és a tűzbe bámult. Nyáron, akárcsak a szülei házában, a legnagyobb melegben is tűzre dobott néhány rönköt, hogy el tudjon aludni.

Hajnalban indultak útnak. Magasan járt a nap, amikor felértek a tisztásra.

A Kapitány ledobta zsákját egy kidőlt fatörzs mellé, intett, hogy üljenek le.

– Egy fiú, Alberto sokáig abban a barlangban élt – bökött állával a fák felé. – Mint egy remete. Messziről jött, napokig vándorolt. Rajta kívül minden idegen továbbköltözött innen. Sokszor beszélt magában, néha érthetetlen szavakat mormolt, de bolondnak senki sem nevezte. Nem azért, mert apám a védelmébe vette, az akkori benandanti Kapitány. Talán akart, de lent a faluban nem tudott beilleszkedni közénk…

A Kapitány a bakancsa orrát nézegette.

– Nem túl érdekes történet. Családi – tette hozzá. – A falubeliek az erdőből jöttek. Számukra szent, aki a sötétben él. A földünk volt Ausztria, volt Titóé és most Olaszország. A városi temetőben a sírok között halad az országhatár. Hétszáz éve irtottak minket, mint a boszorkányokat, pedig mi mindig a banyák ellen harcoltunk. Benandantinak lenni pontosan ezt jelenti: állandó harcot a gonosszal.

Amiben őseink hittek, nem tudta megölni az inkvizíció. Makacs emberek élnek itt, csak az egyszerű dolgokban hajlandók hinni, a zsigereikre hallgatnak.

A fiú az arcán érezte a Kapitány pillantását. A Kapitány tudta, hogy a fiú a furcsa fát nézi, a kopasz és magányos ágakat. A megmagyarázhatatlan hibát az erdő makulátlanul egyenletes sűrűjében.

– Minden ember tekintetére emlékszem – mondta a kapitány. – Amikor először megpillantják a fát, köhécselnek vagy vakaróznak zavarukban. Régi legendája van.

A környék nevezetességekkel van tele, forrásokkal, amikből római hadvezérek ittak. Nimfák fürödtek bennük. Van itt egy Mussolini-kő is. De ez a sárga kérgű fa nem megy ki az emberek fejéből. Látszólag fa, mint a többi, de mintha mégsem az erdőhöz tartozna.

Ezeken a szeptemberi napokon mindenkinek pirosabb az arca. A kocsmában, a főtéren, a lugasokban. Ma éjjel a szomszéd falu banyái, a stregonik sötéten fenekednek. Mielőtt Szentkereszt napjának fehér húsába harap, a Kapitány szavára a falubeliek nyakát szegik a gonosznak. A stregonikkal harcolni nemcsak

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

243

népszokás. Ha itt laksz, nem lehetsz más, csak benandanti. Idén ő is beöltözhetett, mintha már ide tartozna. Giulio csapatába került.

– Benandanti – a kisfiúk szájából úgy hangzott, mint az imádság. A gyerekek érthetetlen rajongással füleltek minden neszt. Nadrágszárakhoz simulva, szoknyákba kapaszkodva figyelték a készülődést. A tarka menet a Via Venezián haladt. A dobok pörögtek. A vidám hangokból kihallatszott a vészjósló dübörgés.

– Figyelj – mondta mellette valaki. – Legyél valódi benandanti.

Aztán kézfejét ide-oda ingatva elvegyült a tömegben. Giulio intett, hogy menniük kell. Egy vékony fiú bakot tartott, hogy elérje az állványt, és onnan a létrát.

– A gerenda jó erős – ismételgette magában Giulio szavait. – A közepéig kell csak eljutnom.

A háztetőt elérve átkapaszkodott az utca feletti gerendára. Kétemelet magasban a szél a falakhoz lapult, mint egy ragadozó. Védtelen volt vele szemben.

Tudta, ha egyetlen pillanatra is erőre kap, neki vége. Giulio elmondott mindent részletesen. Előző este zsákot kötöttek a gerendákra, az utca fölé. Neki kellett kiszórnia a szárított virágszirmokat a zsákból. Ez volt a szokás. Ez lett most az ő feladata. Az utolsó mozdulaté volt minden figyelme, hogy elérje a zsákot.

Pontosan, amikor a menet alatta elhalad. A Kapitány büszke lesz. Soha nem bízták még ezt egy idegenre. A reccsenés volt, amire utoljára emlékezett. A falakból kiszakított szeg sikítására.

A sötétben feküdt. Ez volt az első nap, amit egyedül töltött. Az orvos megvizsgálta, de nem mondta, hogy jövő héten vagy holnap. Nem mondott semmit. Csak elköszönt. Tartott a betakarítás, az emberek hajnalban keltek, este elcsigázva ülték körül az asztalt. Nem volt idejük ápolni egy idegent, akit egy perc választott el attól, hogy közéjük tartozzon. Szünet nélkül a maskarázás napján gondolkodott. Felidézte a mozdulatokat, és visszanyelte a keserűséget. Jobban kellett volna vigyáznia.

Az ablak alatt feküdt, kezével elérte az ablaktáblát. Hallotta, hogy valaki halkan a nevét mondja. A tömött fára simultak az ujjai, és tudta, hogy egyetlen mozdulat, és betódul a fény, de nem volt ereje, hogy elviselje arcán a fénysugarakat. Agya elfáradt, a zajokat fülelte.

A kabócák csettegésére ébredt, a sötétben meglökte az ablaktáblát. Az esti levegő bátortalanul merészkedett a szobába. Amikor az ablakpárkányhoz ért, rongyot tapintott ki a keze. A rongyba csavarva apró darab fekete kenyeret talált.

A sötétben feküdt, és arra a napra akart gondolni, de csak dühöt érzett. Végül arról is megfeledkezett.

244

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Nem tudta, pontosan hány nap telt el. Az ablakpárkányon mindig talált élelmet.

Néha csak egy darab főtt krumplit, máskor nagy kancsó kecsketejet. Egyik éjjel azonban nem a kabócák egyhangú zúgására ébredt, hanem valaki hangosan verte az ablaktáblát. Ujjaival megtapogatta az arcát, a csontok ismerősök voltak, a szőr sercegett.

– Ki az? – kérdezte olaszul. Hangja idegenül csengett a sötétben. Talán ez volt az oka. Senki nem válaszolt. Megpróbálta újra, magabiztosabban. Nem kapott választ.

Szokásos mozdulataival nyitott rést az éjszakára. Ujjai üresen csúsztak végig a párkányon. Végigtapogatta az ablak alatti mélyedést, és az ágy támlájába kapaszkodva kicsit megemelkedett, hogy kilásson. A falu házai fehéren és barátságtalanul világítottak az éjszakában. A mozdulatba beleszédült. Az ablakban nem volt élelem.

Ez volt az első nap, amikor nem evett semmit. Nem jutott eszébe az éhség, a változás nyugtalanította. Mielőtt az ablak mögött vörösbe olvadt a nap, már az éjszakára gondolt. Mióta nyomorék lett, először érezte a kétségbeesését tömörnek és áthatolhatatlannak. Hallgatózott. A lélegzetét figyelte és számolta a másodperceket.

– A nyelveden beszélj – suttogta egy hang.

Talán mégis elaludtam, gondolta, mert bár órák óta csak emberi hangra várt, most váratlanul érte. Megköszörülte a torkát, és kiejtett néhány szót.

– Ne így – hallatszott halkan, de határozottan.

Nem talált semmi ismerőset a hangban.

Belekezdett a mesébe. Amikor útjára engedte tüdejéből a levegőt, megrémült.

Elhallgatott. A párkányon koppant valami. Belekapaszkodott az ablaktáblába.

Megalázta az első kenyérfalat, aminek az ízét nem, csak a súlyát érezte.

Mindennap egy mondattal toldotta meg a mesét. Amikor meghallotta az ablaktáblán a koppanást, nekikezdett. A falu életben tartotta.

Azon a napon szokatlan zajokra ébredt. A fénysugár, ami áttört az ajtónyíláson, megtáncoltatta a porszemeket. Az ajtófélfák között egyenként megnézett minden arcot. A munkától átizzadt ruhák szagából tudta, sokan vannak.

Megcsikordultak a csizmák a padlón, és beléptek. Nem tudta, mi fog történni.

Az ajtóban megtorpantak, az elöl állók vállukkal kicsit meg is lökték egymást.

Elszántak voltak, és tanácstalanok. A térdüket nézte, azután rápillantott a kopott szerszámokra, a sapkákra, zsíros karimákba vájt hüvelykujjakra, hátul egy összecsukott tolókocsira. Pillantását a kocsin felejtette. Hálásan néztek vissza rá, és az ágyhoz léptek. Két férfi ragadta meg, de csak addig voltak biztosak a

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

245

dolgukban, amíg a tolókocsiba emelték. Lassan bólintott, és az elöl álló férfiakra nézett. A napfény közben birtokba vette a szobát: mintha egyszerre könnyebbült volna meg mindenki.

A menet egyenletesen tartott felfelé az ösvényen. A napfény vágásait már elviselte az arcán, és a tekintetekhez is hozzászokott. Mindenki őt nézte. A menet egyre lassult. Csak a tolókocsinak feszülő karokból hiányzott a fáradtság. Már a barlang előtt álltak. Alberto barlangja előtt, ahonnan nem tért vissza sohasem.

Régóta tudta. Bár a Kapitány nem fejezte be a történetet. Az elöl állók egymásra néztek, azután hátraléptek. Nem érezte, hogy megkönnyebbülnének. Távolodtak néhány lépést, és egyre biztosabbak lettek a dolgukban. Lassan elindultak vissza az ösvényen.

Most már biztos volt abban, hogy amikor a leghangosabban kongtak a dobok, a szemeken már akkor látta: akarnak tőle valamit. Soha nem tartozhatott közéjük.

A baleset csak a kezükre játszott.

A tolókocsi oldalt fordítva állt a barlang bejárata előtt: ahogyan magára hagyták. A hegyre felkanyarodó ösvényre és a bejáratra is rálátott. Nem mozdult, csak ült a barlang előtt, és fogalma sem volt, mit fog tenni, ha az utolsó ember háta is eltűnik a sűrűben.

Az erdő ismeretlen volt, pedig járt már itt. Hidegek, de napfényszagúak voltak a kövek. Mindenhol potrohok, lábak mozdultak, gyökerek szívták magukat a földbe.

A kerekekhez nyúlt, és erősen megmarkolta. Először mozdított a kocsin saját erejéből. A barlang szája felé tett néhány métert, azután meggondolta magát.

Az utat az első fáig gyerekjáték volt megtennie, a kerekeken, a tenyerén érezte a talaj szagát. Nem tudta, hová megy, de gyorsan haladt. Eszébe jutott az egyetlen pont, aminek nincs köze az erdőhöz. A megmagyarázhatatlan hiba az egyforma fák makulátlan sűrűjében. Megkönnyebbült. Egy kiálló gyökeret megkerült, zihálva fújta ki a levegőt. Kétségbeesetten nézett körbe. A tolókocsival nem lehetett továbbmenni. Két fa között megpróbált lendületből átjutni. A tolókocsi megbillent, hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát, arccal a földre esett. A fekete földdel tele lett a szája. Megpróbált felállni, de újra az arcára esett. Ujjait a talajba vájva küzdött, hogy előre haladjon. Tudta az utat. Biztos volt benne.

Földvári-Oláh Csaba

246

(Tiszaföldvár, 1973) író. A PPKE BTK-n és az ELTE ÁJK-n szerzett diplomát.

A www.hoskor.hu blog szerkesztője. Legutóbbi regénye: Centrál (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Kürti László

bálna a semmiből partra vetett bálna testébe másznak a halászok, miután felvágták gyomrát, mellürét. zseblámpával, akár a gyerekek sátorba, és ott eszik meg a mama készítette répapürét. lágy lepedőfalak, tekergő csúszós belek közt kordul gyomor, pedig már jóllaktak mindannyian. tapintat, málladozó rostok, fehér hártya a bordán, de fémes szagú a bálna, akár egy kiszuperált villamos. asszonyok várnak, mint megállókban, a szirteken. halászok imbolyogva járnak a nyersen forduló zsigereken. bálnaszív lerobbant villanymotor, kóboráramok zúgnak kívül a tenger egy-egy nagyobb hullámakor. sercen a kés, mint csavargók bicskái a villamos üléseken. úgy bújnak elő, csurom fényesen, akár egy gyónás utáni szent, mint akit épp most szült világra egy bálna, csak úgy, a semmiből.

Kürti László

2020/3

(Vásárosnamény, 1976) költő. A Vörös Postakocsi folyóirat szerkesztője.

Legutóbbi kötete: Ahogy én öleltem (2020).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

247

Fehér Enikő

Tatabánya I. Ahogy a panel ablakán lecsapódott a menzaebéd gőze, és a száradó ruhák és gombatárolók dohszaga tekergett körülöttünk, mint vasárnapi rajzfilmekben a jó illat.

Ahogy megint eltűnt egy ház a telepen, egyik nap téglák, másnap már a helyük, és elfutottunk mellette, egyre több szotyihéj lett a zsebünkben, és egyre kevésbé kívántuk a sajtos pufit kólával.

II. Öngyújtókat raktunk a sínre, hogy robbanjanak.

Majd egy korhadt fáról néztük, ahogy a gyújtók mellé fekszik.

Aztán fehérre meszelték az egész állomást.

Ahogy sózni kell a csigát, hogy felpezsegjen, Olyan gondosan meszelték le a sínen fekvőt, felismertük az anyajegyes kezet.

III. Egyenként kérdeznek ki minket és én emlékeket bányászok magamból, várom, hogy jöjjön a sújtólég.

Valaki a templomfalra írta, hogy kurvaélet.

Nem ministrálhatok többé.

248

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Halgerinc Halak vannak a gerincemben.

Ahhoz, hogy könnyen úszkálhassanak bennem, egyenes tartást javasol az orvos.

Végigsimít a hátamon, és nekem lassan kell hajolnom csigolyáról csigolyára.

Hegy akarok lenni.

Dombokat növesztek, hogy elfedjem a gerinchalakat.

Engem ne vizsgáljon többé férfikéz, és ne halljam többé, hogy hasat be, mellet ki.

Végül beleraknak egy nagy műanyag medencébe, hogy minden irányból megnézhessenek.

Forognak bennem a halak, szédülök, nagy levegővétel, várunk.

Később együtt úszom a halakkal. Tudom, ha nem csinálom az előírt gyakorlatokat, olyan görbe leszek, mint a dédi, akinek bálna akadt a lapockái közé.

Fehér Enikő

2020/3

(Tatabánya, 1997) költő. Jelenleg az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakos hallgatója. A Háttérzaj alapító tagja.

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

249

Németh Gábor Dávid

Álarcos Meggyszedő

Szájába vesz minden gömböt.

Alkut ajánl kedvenc formáira, szememet egy kerek hasért.

Nézd már a fürtöst! Nem hisz a nyelvének! Nem kellett volna dísznek hívni a magját, süsd meg!

Kibelezi mindet, elvörösödik a marka. Apró hógömbökké fosztja őket. Tölthetetlenekké.

Erőszakgyöngy Kiállított önmegvonása vagyok. Átlátszó labirintusban üres ló. Ropogó cukrokon csalogatom. Módomban áll.

A kastéllyá taposott édes elzárja a kiutat. Hátamra ül, talpgyöngyeivel combomat simogatja: átlyukad az önjelölő otthonosság.

Fülembe töri a vágtát. Helytelenül.

Az idegen alakokra bomlott tér, hasonlóan a fájdalomhoz, egy saját magára való reakciót erőszakol ki.

Németh Gábor Dávid

250

(Budapest, 1994) költő, a prae.hu művészeti portál KSMM projektjének vezetője. Kötete: Banán és kutya (2017).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Garaczi László

Emese álma

A

keszegesnél találkozom Gézával. Ragyogó napsütés, enyhe szél fúj a tó felől. Ugyanabba a hamutartóba pöcköljük a szálkát. Mikor a halfajtákat sorolva nyelvet váltunk, megdicsérem a kiejtését. Elmeséli, milyen fontosnak tartották a szülei, hogy a hivatalos kingol mellett az ősi nyelvünket is elsajátítsa.

Nyújtom a kezem, miután megtörlöm a szalvétában, nehogy maszatos tenyérrel érjek hozzá, és bemutatkozom: Jane Li Emese. John Wu Géza. Micsoda véletlen.

Fantasztikus találkozás.

A Main Street és a Jüan körút sarkán van a lakása, és a virtuális archívumok szanálási osztályán dolgozik. A huszadik századból törlik az elavult tartalmakat.

Kellemes beszélgetőpartner. Én sem vagyok ellenszenves neki. Pozitívan rezonálunk egymásra. Ezen fogok most változtatni.

Megemlíti Trianont, és úgy teszek, mintha azt hinném, hogy egy sütemény.

Mákos és vaníliás trianon. Elfelhősödik a tekintete. Szívesen meghívom egy szelet trianonra a Vuhan cukrászdába. Arcán piros foltok gyúlnak. Elszakad egy húr, ami eddig tisztán zengett. Legszívesebben azonnal faképnél hagyna.

Előalvásnak hívom az alfa állapot és a mélyalvás közti szakaszt. Ha görcsöl a hasam, mint most is, hosszabb ideig tart. Nem én irányítom a képzeletem, kívülről figyelem a keszegezést Gézával. Azt viszont tudom, miért Balaton a helyszín. Egy füredi étteremben hallottam először Trianonról.

Komoly megpróbáltatást jelentettek ezek a nyaralások. Álltam apámmal a gyerekmedencénél kövérségemet a világ elé tárva. Hurkás hasam, rengő combjaim. Apa vigyáz rám, nehogy bajom essen. Nincsenek idegek a kezében. Érzéketlen rongycsomó. Nem nézek rá, nem beszélek, nem kérdezek. Hagyom, hogy történjenek a dolgok. Engedelmesen végrehajtom a kérdésnek álcázott utasításokat. Akarok-e a fürödni, engedelmesen bólintok. Bemegyek a vízbe, pancsolok. Kikapaszkodom a padkára, újból bemászok. Arcom nyugodt, tekintetem kifejezéstelen. Egymás után többször végrehajtom a bemászok-kimászok programot. Ez a nyaralás. Egész nap ezt fogom csinálni kis szünetekkel. Most anya vigyáz rám, apa elmegy úszni. Felfüggesztem az aktuális mozdulatot. Várom, hogy mi lesz. Üdülni kell. Ki kell bírni a strandolást, a szúnyogot, a veszekedést.

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

251

Utolsó nap étteremben vacsorázunk. Arról beszélgetnek, hogy mi volt a hely neve. Apa szerint a California Steak House jobban hangzik, mint a Hatcsöcsű. Egymásra nézünk a nővéremmel. Igen, mondja anya gúnyosan, nagyon előkelő. Egészségünkre, emeli poharát apa. Ivás közben eltorzul az arca a mohóságtól. Kriszta megkérdi, hogy mit isznak. Papa, mit isztoook? Állandóan kérdez, a szavak végét elhúzva. Fröccsöt, mondja apa, a ház borát. Jó booor?

Nem jó. Miért nem jóóó? Olcsó asztali bor, magyarázza apa türelmesen. Miért isztok olcsó booort? Azért, hogy tudjunk venni neked palacsintát meg kólát.

Kevés a pénzeteeek? Kevés, egyezik bele apa, de most már egyél szépen. Kinek van sok pénzeee? Az oligarcháknak, válaszolja apa. Kriszta ráemeli ártatlan tekintetét, kik azok az oligarchááák? Anya név szerint felsorolja az oligarchákat.

Apa kezében remeg a pohár.

Ne veszekedjetek, mondja Kriszta, nemsokára úgyis kihalunk. Mit csinálunk?

Kihalunk. Anya mondta. Csak idő kérdése. Kihalunk a Triatlon miatt. Trianon, javítja ki anya. Apa leteszi a poharat. Hülyeség, nem halunk ki. Miért halnánk ki? Eddig se haltunk ki. Anya azt állítja, hogy ő ilyet soha nem mondott. De mondtaaad, vinnyog Kriszta. Csak azt mondtam, hogy tudósok kiszámították, hogy háromezerre lehet, hogy csak egy magyar marad. Az utolsó. Nevet is adtak neki, John Wu Géza. Addigra román is már csak három lesz.

Ezen hosszan elgondolkodunk. Anya rám szól, hogy igyam a szörpöt. Nem azért rendelték, hogy kibuborékolja magát. Kriszta megkérdi, mi az a Trianon.

Apa megköszörüli a torkát, mint aki kiselőadásra készül. Kislányom, a Trianon.

Majd apátok fogja elmagyarázni. Miért ne magyarázhatnám el? Mert ránk szakad a plafon.

Elalvás előtt is erről beszélgetünk Krisztával. Ő közben megtudta valahonnan, hogy a zsidók elvették a Trianont, de visszaadják. A tükör előtt mórikálja magát, riszálja a girnyó kis testét. A haját igazgatja, arcokat vág, forgatja a szemét, mint egy manöken. Négy évvel idősebb, és ugyanannyi a súlyunk, nagyon gáz. Kérdem, hogy kik azok a zsidók. Legyint, úgyse érteném. Durcás pofát vágok, befordulok a fal felé. Megsajnál, odajön, megsimogat, betakar. Aludj szépen, holnap nehéz napunk lesz. Csomagolás, pakolás, hazaút, kipakolás. Apáék biztos összevesznek néhányszor. Évekkel később megint Füreden nyaralunk. Kriszta fiúkkal ismerkedik, bemutat apáéknak egy Geri nevű srácot. Együtt mennek diszkóba. Engem nem engednek diszkóba, nem is mennék, minek. A szezonra le akartam fogyni, teljes kudarc.

Legszívesebben a szálláson maradnék. Néha muszáj kimenni a strandra. Nem

252

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

ülhetek egész nap a sötét bungalóban. Fekszem a fűben a csíkos pléden, és élvezem, hogy tájidegen vagyok. Leterítem magam egy törülközővel, hogy ne keltsek undort. Nem akarok senkivel barátkozni. A Harry Pottert olvasom. A szüleim már nem törődnek velem, hagyják, hogy egész nap olvassak vagy a mobilomat nyomkodjam. Elindulnak a csónakbérlőhöz, nem is hívnak magukkal. Tudják, hogy reménytelen. Nem fogom vízibiciklizéssel égetni magam. Hagynak pénzt. Evésről nem esik szó. Kínos téma.

Utolsó nap megint az étteremben vacsorázunk. Közben átkeresztelték: Árpád Vére Csárdaborozó. Ugyanazok a kockás terítők és billegő asztalok. Ugyanaz a pincér veszi fel a rendelést. Csikkek a murvába taposva.

Kriszta egész héten húzta a száját, hogy velünk kell nyaralni. A haverjai Ibizán pörögnek. Szerintem Ozorán, de legalább szülők nélkül. Kriszta engem is szégyell.

Az ott a húgom, ne zavarjuk, hadd művelődjön.

Eszünk, apa megkérdi, milyen a hamburger. Jó, morogja Kriszta. Akkor miért vágsz ilyen képet? Mert szar. Hogy beszélsz, csattan fel anya. Ahogy akarok. Anya hápog a felháborodástól. Szóljál rá, én már nem bírok vele. Ha nem ízlik, ott hagyod, de így nem beszélhetsz az asztalnál. Rágunk, nyelünk, eltelik egy perc.

Amúgy nem hamburger, mondja anya, hanem fasírtos zsemlye. Az étlapra mutat: fasírtos zsemlye göcseji salátával. Zsemlye, suttogja maga elé Kriszta. Nem kell a nyugatot majmolni, van nekünk jobb, mint a fűrészporos hamburger. Kriszta felvihog. Apa érdeklődik, hogy kínálnak-e az étlapon rovásírásos betűtésztalevest.

Nevetgélnek Krisztával, anya sápadozik.

Kriszta megkérdi, hogy mi az, hogy őszödi beszéd, mostanában mindenki ezen lovagol. Anya Krisztára néz gyanakvón, miért érdekel? Ez is csak egy csapda, bármit válaszol, kikuplézzák, ahogy a nagyváradi rokonok szokták az ilyesmire mondani. Kriszta már nem figyel, mert bejön Geri az étterembe egy haverjával.

Lazán odaintenek, és bárszékekre ülnek a pultnál. Anyátok tornatanár, nem ért a politikához. Mert te értesz.

Kriszta a mosdóba menet véletlenszerűen megáll a fiúknál. Váltanak pár szót Gerivel az estéről, mi legyen a haditerv. Utolsó nap, Krisztát nem akarják elengedik a diszkóba. Hátranéz, összevillan a tekintetünk. Apáék suttogva vitatkoznak, hogy mennyi legyen a borravaló.

Sirályok a mozdulatlan víztükör fölött. Géza ökölbe szorult keze. Mákos trianon, ez vagyok én, ezek vagyunk mi.

Zsigeri ellenszenv. Időt pazarolni az efféle ostoba nőcskékre. Műveletlen, érzéketlen, betegagyú picsa. Az ilyenektől mentsen meg az atyaúristen. Fölösleges

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

253

minden erőfeszítés, a bennem uralkodó állati sötétség nem érzékelheti saját végtelen korlátoltságát. Zárt rendszer.

Nemrég ismerjük egymást, de legszívesebben rákulcsolná izmos markát a nyakamra, és jól megszorítaná. Szellemi és testi kipárolgásaink robbanó elegyet képeznek. Látom, hogy mindjárt elveszíti önuralmát.

A huszadik századból disszertáltam, ismerem a trianoni döntésből fakadó szenvedések és frusztrációk mértékét. Jobban nálad, te faszkalap. Ennek az öntelt hólyagnak a nagyképű fontoskodása, atyáskodó tudálékossága, a magát bájgúnárnak álcázó varacskos disznó viszolyogtató allegóriája arra kényszerít, hogy kihozzam belőle a végső tébolyt.

Az egymás fejéhez vágott sértésektől a csontunk velejéig eltelünk gyűlölettel.

Az egész világon csak mi ketten értjük, mit jelentenek ezek a hörgések, kurjantások, böffenések. Egymásra meredünk hitetlenkedve: úristen, hogy lehet valakit ennyire utálni? Fogammal szaggatnám a húsát, és véres cafatjait vízbe köpném a halaknak.

Más szóval, úgy tűnik, hogy kellemesnek induló beszélgetésünk fordulóponthoz érkezett. Remegő szája, szürke arca, porhanyós, nyúlós teste. Sötét iszony. Két összekoccanó és gyorsan távolodó űrszemét. Kérdés, sor kerül-e fizikai inzultusra.

Köpködés, tökön rúgás, arcba karmolás.

Sirály ül a viharjelző tornyon. A föld besüpped a lábam alatt, puhán beomlik.

Valószerűtlen kísértés, ami ellentmond minden észszerűségnek: magamhoz ölelni saját undoromat. Soha többé nem szívni be a levegőt és nem fújni ki. Megtörő átok a lelkek hosszú pangása után. Zajlás a mélyből, valami átfordul, és erjedni kezd. Érinthetetlen páriák. A nap lemegy, alkonyodik, és máris pirkad keleten.

Arra ébredek, hogy pisilnem kell. Nézem a plafonon villódzó fényeket. Görcsöl a hasam. Nem fogok tudni elaludni. Hűvös ősz jön meg nem születő gyerekekkel.

Garaczi László

254

(Budapest, 1956) magyar, történelem és filozófia szakokat végzett. 1982 óta publikál vers, novella, regény, dráma, esszé műfajban. 16 kötete jelent meg, köztük az úgynevezett lemur-sorozat öt darabja. Közel 30 színházi bemutató áll mögötte, darabjait jelenleg is játsszák. Számos elismerésben, díjban részesült: József Attila-díj, Márai-díj stb. Utolsó könyve: Hasítás (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

Twm Morys

Az utazó The Traveller Nem volt gazdagságom, hidd el nekem, csak egy madár kalitkában, egy kés és egy kutya.

A madár mindennap ugyanazt a dalt énekelte, a kutya táncolt a tűz körül.

Felállok székemből, felkapom hátizsákom és élezem még kicsit késemet.

Vártam, pengével kezemben, zsákkal a vállamon, neki az esőnek.

Oly sokáig bámultam le egy magas dombhátról, hogy megláttam a hidat a föld másik oldalán.

Pénztől bűzölgő utazóra vártam, aki harangként csilingel, amint közelebb ér.

Végre, megláttam közeledni egy idegent, úgy sétált, mintha nem létezne távolság.

Nem hallottam harangokat, de arcáról és ruhájáról biztosan tudtam, hogy tele van bőröndje. „Páfrány hálómban elkapom gyorsan és sápadt bőrének tartom késemet.”

De amikor közelebb ért és megállt előttem, a szívem láncként kettészakadt.

A tüskebokrok közé vetettem késemet, tehenek legelnek ott, ahova esett. És a híd felé a föld másik oldalára együtt mentem az utazóval, aki oly eltökélt volt, mint jómagam.

2020/3

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

255

A fordítómnak To My Translator na, doktor, most megkaptál jégre téve, eltávolítva agyam és belső szerveim, nincs többé se vér, se lélegzetvétel, nyugodtan, émelygés nélkül megoperálhatsz, könnyedén a résbe transzplantálhatod magad, és miután a varrást befejezted, nem marad semmi nyoma kezednek.

Akkor, adhatsz nekem egy nevet.

Gyukics Gábor fordításai

Twm Morys

(Oxford, Egyesült Királyság, 1961) walesi költő, zenész, egyetemi előadó, a BBC volt munkatársa, 3 önálló verses- és 1 prózakötet szerzője. Verseit walesi nyelven írja.

A Barddas költészeti folyóirat alapító szerkesztője.

Gyukics Gábor

256

(Budapest, 1958) költő, műfordító. 11 verses- és 1 prózakötet szerzője, 11 verses- és prózakötet fordítója. A magyarországi Open Reading és Jazzköltészeti estek meghonosítója. Legutóbbi kötete: végigtapint (2018).

hÉvíz /

NYÍLT VÍZ

2020/3

HUllÁMVERÉS

Fotรณ: Hugo Ball a Cabaret Voltaire-ben

Földényi F. László

Dada és misztika Magyar lett volna az első dadaista?

A dadaista hangköltészettel kapcsolatban kézenfekvő lenne Hugo Ball közismert hangkölteményével kezdeni, amely 1916 februárjában hangzott el Zürichben, a Cabaret Voltaire-ben: „gadji beri bimba glandridi laula lonni cadori...”. De a dadáról szólva olyan sokszor idézték ezt a verset, hogy mára elveszítette egykori erejét, megkopott a fénye. Immár több mint százéves.

De mit számít száz év! Van ennél sokkal régebbi költemény is: Dinom dánom Babcsek, Húm noszcsek.

Lirum lárum Húszlicska, Hundér Bunder dudicska Pi vinecska.

Dini dini Mimi, Rimini, Terczi, ferczi en-ó-nó, Glágla, glúglú palenó, No koleno.

Heje, húja, moja!

Luluja!

Striki, straki fióki Tri vitri articsóki Csiki csóki. És így tovább. Lehetne még idézni, mert a költemény több versszakból áll.

Amikor azután a vers végén a szerző visszatér az anyanyelvéhez – ezek szerint eddig az apanyelvén írt? a Miatyánk nyelvén? –, akkor azt írja: senki nem érti, amit eddig írt, és ezért zokon sem fogják venni tőle. De azért, folytatja, az egész mégis megfejthető, bár nem ajánlja. Mert mit nyerne vele az illető?

Valami furcsaságot – „curiosus” –, ami „bizony elméjét megejti”. És ennyiben

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

259

hagyja. Többet nem árul el. A furcsa, a rendkívüli, a kurióz – ilyesmiben lelte tetszését ez a költő. Az életben is rendhagyó volt. Szerette a társaságot, szívesen nyúlt a borospohár után, és női kalandjai miatt közismert volt. Ennek ellenére szívesen rejtőzködött, a belsőjét ügyesen leplezte, vigyázott az inkognitójára.

Előszeretettel lepte meg a barátait és barátnőit, s bár nemes volt, egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogyan egy nemestől elvárható lett volna. Báró volt.

Báró Amadé László, egy ismert arisztokrata család sarja. Kétszáz évvel Hugo Ball előtt élt, a 18. század első felében. Ő a legelső dadaista. Ráadásul magyar.

Sokáig így is gondoltam. Míg rá nem bukkantam egy 16. századi francia zeneszerző, Clément Janequin kórusművére, melynek címe: La Bataille de Marignan. Ebben a következő sorokra találtam: „vom vom vom vom pati pata pong pati pata pan pan chipe chape / trique traque triq zin zin zin cho cho pati chipe chape chipe...” És így tovább. Janequintől az út tovább vezetett egy kortársához, a titokzatos francia költőhöz, Durand de la Malle-hoz, akiről semmi adatot nem találtam azon kívül, hogy a 16. században élt. Még a Google sem segített; amikor beírtam a nevét, a kereső egyből egy cikket dobott ki brazíliai kannibálokról, akik a 16. században Európába költöztek. Vajon Durand de la Malle közéjük tartozott? A csalogányról írott költeménye alapján ítélve ez egyáltalán nem kizárt: „Tinu, tinu, tinu, tiao / Sprotin squita / Querrec pi pia / tio, tio, tio, tix / Quito, quito, quito, quooo/ zi, zi, zi, zi, zi, zi, / Quarrec tin zquia pi pi qui.” Hangzásra gyönyörű. Hugo Ball vagy Kurt Schwitters is megirigyelhette volna.

Engem mindenesetre csalódással töltött el. Ezek szerint mégsem egy magyar volt az első dadaista.

Abulafia Kabbalája De hamarosan – és némi kárörömmel – egy újabb, a franciáknál is korábbi dadaistára bukkantam, a 13. századi zsidó kabbalistára és misztikusra, Abraham Abulafiára. Vándorlásai során ez a különös látnok az Ibériai-félszigeten találkozott egy filozófussal, akinek segítségével rálépett arra az útra, amit a nevek ösvényének hívtak, és ami állítólag elvezet oda, amit ő a nagy szent névnek nevezett. Ahhoz, hogy ezen az ösvényen végigmehessen és célját elérhesse, Abulafiának előbb a hétköznapi nyelvtől kellett megszabadulnia. És ez hogyan sikerült neki? Úgy, hogy az ábécé betűit fölcserélte, új és új betűsorokat hozott létre belőlük. Az így keletkezett, addig soha nem hallott szavakat azután éjjelnappal ismételgette, míg végül teljesen elszakadt a külvilágtól és kizárólag

260

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

a betűi és szavai igézetében élt. És egyszer különös élményben lett része.

Két hónap állandó gyakorlás után egy éjszaka az asztalán felborult a gyertya.

Kialudt a lángja, de Abulafia nagy csodálkozására mégsem lett sötét. Továbbra is látott, és észrevette, hogy a fény belőle, a saját testéből árad ki. Ez volt a jel, hogy az ösvényen már jócskán előrehaladt. Ezután roppant bágyadt lett, és úgy érezte, szétreped a homloka. Ez pedig annak jele volt, hogy már a Szent Név közelébe került. De elérni nem tudta. Egy ijesztő hang ugyanis rettenetes hangerővel közölte vele, hogy aki megérinti e nevet, azonnal meghal. Abulafia bocsánatért esengett, és ezek után – a hang hallatán? vagy saját lemondása miatt? – hatalmas öröm és lelkesültség töltötte el.

Amit Amadé László, Janequin vagy Durand de la Malle csak halványan sejtett, az Abulafia számára nyilvánvaló volt: a nyelvnek vannak olyan láthatatlan – ez esetben ki nem mondott – tartalékai, amelyeket az ember, ha kibont, akkor új belátásokhoz jut. Szerencsés esetben az ilyesmi akár azt is lehetővé teszi, amit az európai hagyomány nyelvén Isten látásának neveznek.

Ami kimondhatatlan Hét évszázaddal Abulafia után, 1917 szeptemberében, a Dada fénykorában Ludwig Wittgenstein így írt egy levelében barátjának, Paul Eglemann-nak: „a kimondhatatlan – kimondatlanul – benne van a kimondottban.” Más szavakkal: a kimondhatatlan a beszéd során tűnik fel. Ennyiben Abulafia Wittgenstein előfutára volt. És persze Friedrich Nietzschéé is, aki a következő kérdést vetette fel: „hogyan is állunk a nyelv konvencióival?... fedik-e egymást a dolgok és a megjelölések? A nyelv lenne minden valóság adekvát kifejezése?” Abulafia, vagy éppen a dadaisták válasza így hangozna: igen, az, feltéve hogy magát a nyelvet is megszabadítják a konvencióitól.

A saját hangkölteményeiről Hugo Ball ezt írta: „Az ilyesfajta hangköltemények segítségével mindenestől le lehet mondani a zsurnalizmus által tönkretett és lehetetlenné tett nyelvről.” Majd, egészen Abulafia szellemében így folytatja: „az embernek vissza kell húzódnia a szó legbelső alkímiájába, magát a szót is fel kell áldoznia, és így tudja megőrizni a költészet számára a végső legszentebb tartományt.”

Abulafia is úgy gondolta, hogy a nyelv a valóságnak nem adekvát megjelenítése. Vagy ha igen, akkor csak a hétköznapi valóságé. A nyelv vagy az ábécé segítségével magán a nyelven ütött egy nagy rést, és azon átlépve oda jutott el, ahol a nyelv már nem a köznapi érintkezést szolgálja, hanem az állítólagos legfőbb valósággal egylényegű. Ennyiben a dadaisták előfutára volt.

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

261

Egyszersmind pedig a gnosztikusok örököse, akik maguk is a kimondhatatlan felkutatásán fáradoztak. Ez az a kimondhatatlan, amelyről Pál számol be egy látomása kapcsán a korinthusiaknak írott második levelében: „Tudok egy emberről..., aki tizennégy évvel ezelőtt ... elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania.” (2Kor. 12.35) Pál azonban, ahelyett hogy elindult volna e szavak nyomán, megijedt és visszatért a közérthetőségbe.

Nem így a gnosztikusok. Ők – Hugo Ball kifejezésével – a szó „legbelső alkímiájába” hatoltak be. Nem azért, hogy a költészet legszentebb tartományába lépjenek, ahogyan ezt Ball remélte, hanem hogy a hang- és betűmisztika segítségével elevenen tartsák azt, amit istenélménynek véltek. Az ő szemszögükből nézve persze azt is lehet mondani, hogy amit a dadaisták költészeten értettek, annak több köze van az eredendő istenélményhez, mint a hagyományos értelemben vett költészethez.

Esztétikai gnózis: „aaa óóó zezórazazzzaieózaza eee iii…“ A dadaisták egyáltalán nem álltak távol a gnosztikusoktól. Mivel olyasmi érdekelte őket, ami túlmutatott a művészeten, ezért a művészet hagyományos kritériumait is megkérdőjelezték. „Az embernek le kell szoknia a lírai érzésekről”, írta Hugo Ball. Másként fogalmazva: a dadaisták a költőket és művészeket ki akarták gyógyítani abból a betegségből, aminek „művészet” a neve. Hugo Ball ezért mondhatta azt, hogy Kandinszkij vagy Picasso nem annyira festő és művész, mint sokkal inkább egy új világ papja és teremtője, s azt akarják bebizonyítani, hogy a világ most is éppolyan fiatal és új, mint a teremtés első napján. Ahhoz, hogy megértsük a kubizmust, mondja ugyancsak Ball, nem a művészettörténetet kell tanulmányozni, hanem az ősi liturgikus szövegeket és a gnosztikusokat kell olvasni. Írja ezt 1916 decemberében, a néhány hónappal korábban megnyílt Cabaret Voltaire fénykorában. A művészek, mondja, a soha nem hallott dolgok közvetítői. A dadaisták ennek szellemében a művészetet a mágikus gyökereihez próbálták visszaterelni. Nem archeológiai vagy kultúrtörténeti meggondolások alapján, hanem hogy rátaláljanak arra, amit nem sokkal később Antonin Artaud „az élet eleven tűzfészkének” nevezett.

Továbbra is használták ugyan a „művészet” szót, de ezen új tapasztalatokat, új tudást értettek. Ezt „esztétikai gnózisnak” lehet nevezni.

Mind a gnosztikusok, mind a dadaisták számára a hangmisztika bizonyult alkalmasnak arra, hogy olyan élményekre utaljanak, amelyek nem szoríthatók

262

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

be a mindennapi nyelv grammatikai szabályai közé. A keresztény kultúrkörben kezdetektől fogva mindig is igény volt az ilyesfajta „megszólalásra”. Isten nevének folytonos keresése hívta életre egy ilyen kimondhatatlan nyelv igényét. Ami a kívülállók számára értelmetlen hangsornak tűnt fel, az számukra az „Isten” szó árnyéka volt. „Miért beszélsz olyan homályosan?”, kérdezik egy 17. század eleji rózsakeresztes műben a félig-meddig mitikus alaktól, Christian Rosenkreutztól, mire ő így válaszol: „Azért, hogy csak Isten gyermekei értsenek meg.”

A 2. században élt Markión szerint a harminc betűből képezhető „kimondható” szavakban eleve ott lappang a kimondhatatlan. Ebből következően minél nagyobb a kimondhatóság tartománya (minél több szó alkotható), annál nagyobb a kimondhatatlané is. Ez vezette el őt ahhoz, amit akár Stéphane Mallarmé is mondhatott volna és ami a modern költészet egyik vezérgondolata lesz, nevezetesen, hogy az érthető szavak szülik meg a kimondhatatlant, és nem fordítva. A szó nem leigázza és visszaszorítja a kimondhatatlant, hanem növeli azt. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a kimondhatatlan lényegében elválaszthatatlan a kimondhatótól. Az istenélmény pillanatában feltolul a mondanivaló, de közben a száj nehezen tud bármit is kimondani. Aki ezt a pillanatot próbálja megnevezni, annak vagy költőnek kell lennie, vagy le kell mondania arról, hogy megértsék. A nyelv kicsúszik ellenőrzése alól. A mindent megtermékenyítő ősanya neve a gnosztikusok számára: Baatetophoth Zothakszathosz; a világot kormányzó Moira jogarát ekkor így hívják: Thoriobrititammaoraggadrioirdaggaroammatitirboiroth; a koptgnosztikus Jeû első könyvének tanúsága szerint pedig, ha az ember kimondja a nagy, mindent átható erő nevét, akkor valamennyi tér megszűnik, minden lelepleződik. E név így hangzik: aaa óóó zezórazazzzaieózaza eee iii zaieó-zóakhóe ooo üüü théézaozaez ééé zzeezaoza khózakhend tíikszaalethüksz.

A gnosztikusok szerint az ilyen hangsoroknak varázsereje van. Elgondolásuk szerint Isten ezek elhangzásakor a megnevezés révén jelenvaló is lesz. Úgy vélték, hogy e név megfelelő kiejtése során az ember istenélményben részesül.

Nehéz persze nem észrevenni, hogy valójában egyáltalán nem istennévről van szó, hanem eksztatikus kiáltásról. „Kulcsold tekinteted Istenre, és teljes lélegzetedet sűrítsed egy hatalmas üvöltésbe!”, szólították fel a Mithraszmisztériumban azokat, akik beavatásra vártak. (Kora keresztény és pogány szekták Istent fedezték fel a csettintésben, fütyülésben, sziszegésben, üvöltésben, bőgésben, csörgésben, sőt egyesek még a szellentésben is.)

Az elkerülhetetlen homály oka a gnosztikusok vagy misztikusok esetében nem a pontatlan fogalmazás, hanem az, hogy amire a nyelv irányul, az egyfelől

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

263

tárgy, másfelől azonban a nyelvi megformálásba is eleve befészkeli magát.

Amit a szavak segítségével igyekeznek körülkeríteni, eleve a birtokukban van; olyasmit kergetnek, ami közben már a hátuk mögött van. Egy új nyelv segítségével – a közérthetőség megszüntetésével – oda akartak eljutni, amit már világnak sem lehet nevezni.

A tagadás és a gúny között Jól példázza ezt a 2. században élt gnosztikusnak, Baszilidésznek a szinte már komikusan görcsös törekvése, hogy érzékeltesse a „létfölöttiségnek” és a „nemlétnek” a nyelvhasználatból is csúfot űző érintkezését. Baszilidészt azért is idézem, mert németül először a Wolfgang Schultz által 1910-ben összeállított antológiában jelent meg (Dokumente der Gnosis), s ezt a könyvet Hugo Ball alaposan tanulmányozta, kijegyzetelte, és az 1927-ben kiadott Menekülés az időből című könyvében Baszilidészt sokat idézte. Ezt írta Baszilidész: „Volt egy idő, amikor semmi nem létezett; de nem a Semmi létezett, hanem a szó sima és egyszerű értelmében véve egyáltalán semmi nem létezett… Mivel semmi nem létezett, sem anyag, sem lényeg, sem lényegtelen, sem nem érzékelhető, sem ember, sem angyal, sem Isten, sem egyáltalán bármi néven nevezhető, érzékelhető vagy elgondolható, ezért Isten, aki nem létezett, akinek se gondolata, se érzése, se akarata, se szándéka, se szenvedélye, se vágya nem volt, meg akarta teremteni a világot. Ám ha azt mondom: »meg akarta«, úgy ezt csak az Akaratnélküli, Gondolatnélküli és Érzésnélküli érzékeltetése céljából mondom… így hát a nemlétező Isten megteremtette a nem-létező világot abból, ami nem létezik.”

Ezt a dadaista teremtéstörténet olvasva akkor járunk el igazságosan, ha nem kíséreljük meg mindenáron átültetni az értelem nyelvére. „Lefordítva” így hangzana az idézet: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” Baszilidész azonban nem is annyira a teremtés történetét akarta elmesélni, hanem egy élményt próbált értelmezni: miként lehetséges az, hogy mindaz, ami van, korábban nem létezett, vagyis hogy ami van, az olyasminek köszönheti a létezését, ami nem azonos vele. Ez volt az avantgárdnak is egy központi kérdése, és kiváltképpen a dadának. A Der Dada (1919) című folyóirat első számában Raoul Hausmann Fektesse pénzét a Dadába! címmel egy teremtéstörténetet tett közzé, amely nem áll távol Baszilidészétől. Többek között ez olvasható benne: „A dada lebegett a vizek fölött, mielőtt a Jóisten megteremtette volna a világot; és amikor így szólt: Legyen fény!, akkor nem fény lett, hanem dada. És amikor beköszöntött az istenek alkonya, akkor az egyetlen túlélő a dada volt. Fektesse hát a pénzét a dadába.”

264

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

265

Nehéz nem észrevenni, hogy Baszilidész gondolatmenetéből a létezéssel szembeni elégedetlenség tapasztalata árad. Mélységes hiányt kellett megtapasztalnia ahhoz, hogy így fogalmazzon. E hiány gyökere az a törés, amelyet önmaga és a világ között érezhetett. A világot börtönbe való bezártságként élte meg. Úgy érezhette magát, mint Hugo Ball, amikor a Svájcból való menekülésen töprengett: „Ha újra menekülni szeretnék, akkor hová? Svájc madárkalitka, üvöltő oroszlánoktól körülvéve.” Ekkor, 1915 őszén Ball Dániel könyvét olvasta, akit odadobtak az oroszlánok elé, de ő mégis megmenekült. Lehetséges, hogy Dániel is dadaista volt?

A gnosztikusok is börtönnek látták a teremtett világot, amiből csak a világ teljes tagadása révén lehet elmenekülni. A történelemben soha olyan radikálisan nem tagadtak meg dolgokat, mint ahogyan azt a gnosztikusok tették – többek között a pénzt, a hatalmat, a kormányokat, a köznapi morált stb. A fennálló totális tagadásában kizárólag a dadaisták vették fel velük a versenyt. (Hugo Ball szerint a misztika mindig is „államellenes”.) A dada lényegét értenénk félre, ha csak művészeti mozgalmat látnánk benne. Több volt ennél: az 1910-es években, az I. világháború idején nemcsak a korabeli Európa válságára reagált, hanem a teljes európai hagyományt, annak szellemét látta válságosnak. Radikális volt, amennyiben a gyökerekhez akart visszanyúlni.

Feltehető persze a kérdés: lehet-e örökös tagadásban és elutasításban élni?

Elképzelhető-e olyan élet, amelyben irreleváns a hatalom kérdése? Létezhet-e olyan világ, amely érintetlen a mostaninak szerkezetétől, olyan létezés, amelynek nincsen fonákja, mert nincsen visszája sem? Amelyben a tökéletes transzparencia uralkodik? Olyan világ, amelyben semmiféle adót nem kell fizetni? Persze, hogy elképzelhető. És az ember vágyik is az ilyesmire. Még akkor is, ha ilyen soha nem létezett és soha nem is fog. Mégis, mégis, mégis. A dada, akárcsak a gnoszticizmus, a képtelenség diadala. Olyan szabadság árad ma is belőle, ami súlytalanná tesz minden ideológiát, minden megfontoltságot. Mi a dada? Jéghideg mosoly a mindent jobban tudóknak. Ilyen mosolya lehetett Erik Satie orvosának is, miközben tanácsot adott páciensének: „Az orvosom mindig mondja, hogy dohányozzam. Tanácsaihoz hozzáteszi: – Dohányozzék, barátom: ha nem teszi, valaki más fog dohányozni ön helyett.”

Az ilyesfajta beállítódás késztetett sokakat a dada elutasítására. A klasszikus avantgárd egyetlen irányzatát sem gúnyolták annyit, mint a dadát. Miért lett szitokszó a legkülönbözőbb ideológiájú emberek számára, Lukács Györgytől Walter Benjaminig, Zsdanovtól Goebbelsig? Úgy gondolom, a jól leplezett félelemmel magyarázható. Nincs a rendnek olyan elképzelése, amit a dadaisták

266

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

ne múlnának felül, nincs olyan jövőkép, amelyhez képest a dadaistáké ne lenne nyitottabb, nagyvonalúbb. „Egy olyan életformára van szükség, ami ellenáll a felhasználhatóságnak”, írta Hugo Ball, és a totális szabadság gondolata lebegett előtte. A huszadik század nagy rend-felügyelői, akár bal-, akár jobboldaliak voltak, amikor azzal szembesültek, hogy vannak, akik nem riadnak vissza attól, amire ők csak álmukban mernek gondolni, akkor saját elfojtott énjükre ismerhettek a dadában.

Pedig mindeközben a dada békésebb és megengedőbb volt, mint bármely korabeli irányzat. Nem dobáltak bombákat, mint az anarchisták, nem akartak múzeumokat robbantani, mint a futuristák, nem akarták megváltani az emberiséget, mint az expresszionisták, és a közönségüket sem gyötörték különféle teóriákkal, mint a szürrealisták. Semmilyen új rendet sem akartak ráerőltetni a világra. Ehelyett a mindenkori rendszabályok visszáját tették nyilvánvalóvá. És láthatóvá tették azt az árnyékot, amely mindenfajta rend mögött ott lappang.

Ez az oka a dadaistákkal szembeni gyanakvásnak, ami a mai napig tart. Még a Fluxust vagy Neo-Dadát sem gúnyolták ennyit. Mert a Fluxussal ellentétben a dada nemcsak káoszt jelentett és szórakozást, hanem olyan komoly magot is tartalmazott, amely nélkül nehéz lenne áttörni a világ korlátjait és határait. Ennek a komolyságnak semmi köze az iskolamesterek komolykodásához; sokkal inkább elszántság, hogy fejjel nekirohanjanak a falnak és azt áttörve tovább menjenek.

Ez teszi annyire eltérővé a dadát valamennyi más avantgárd irányzattól, ez teremt belső rokonságot a dada és a korai gnosztikusok és misztikusok között.

Gnosztikus szekta a Cabaret Voltaire-ben?

A dadát rendszerint a klasszikus avantgárd korhoz kötött művészeti irányzatként tartják számon – és ezt erősítik a kiállítások, az antológiák, a róla szóló konferenciák. A dada célkitűzései azonban jóval messzebbre irányulnak. Sokkal mélyebb rokonság fűzi az európai misztikához és gnoszticizmushoz, mint eddig feltételezték. „Van egy gnosztikus szekta – írta Hugo Ball –, melynek tagjait annyire megigézte a gyermek Jézus képe, hogy gügyögve bölcsőbe feküdtek, és hagyták, hogy a nők szoptassák és bepólyázzák őket. A dadaisták – folytatja – egy új kor pólyás gyermekei.”

A zürichi dadaista Hans Richter szerint a dadaisták a numinózust igyekeztek a művészetben újra érvényesíteni. Magára Richterre Nicolaus Cusanus volt nagy hatással. Hans Arpot az újplatonikus misztika, Plótinosz és Jakob Böhme foglalkoztatta, és meg volt győződve arról, hogy a dadaistáknak az után a

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

267

„minden tehertől mentes alap” után van honvágyuk, amelyről a 14. századi német misztikus, Johannes Tauler írt. Richar Huelsenbeck a Salaben-salabáj-salamezomáj című költeményében, amely 1916-ban Zürichben önálló kötetként jelent meg Tristan Tzara Collection Dada című sorozatában, az antik misztériumokat és az Ótestamentum témáit idézte meg. (Az éjféli nap később Antonin Artaud-nak lett kedvelt témája.) Huelsenbeck szerint a dadaisták misszionáriusok, akik az emberiség isteni mivoltát hirdetik. Hugo Ballra pedig, már azt megelőzően, hogy a húszas években a bizánci kereszténységgel kezdett behatóan foglalkozni, Thomas Müntzer alakja volt nagy hatással, a képét éveken át az íróasztalán tartotta.

Müntzerre viszont a radikális prédikátor, Nicholas Storch hatott, akinek anabaptista szektája azt hirdette, hogy a misztikus istenélményt minden tanulás akadályozza, beleértve az ábécét is. Ball 1914-ben, még a Cabaret Voltaire megalapítása előtt olvasta Müntzer naplófeljegyzéseit. 1917 után, amikor Bernben a Freie Zeitung munkatársa volt, együtt dolgozott Ernst Blochhal is, aki azután 1921-ben könyvet írt Müntzerről. (Bloch és Walter Benjamin 1917-ben Bernben Hugo Ball közvetítésével ismerkedtek meg.) Ball 1916-os hangkölteményének, a Felhőknek az első sora így hangzik: „elomen elomen lefitalominal”, amiben volt, aki Krisztus felkiáltására ismert: „Eli, eli, lama asabhtani”. A holland avantgárd képzőművész, a De Stijl folyóirat megalapítója, Theo van Doesburg 1923-ban Krisztust nevezte a világ első dadaistájának, mivel szerinte Krisztus a világ négydimenziós, nemeuklidészi szerkezetét hirdette. És amikor Ball a Cabaret Voltaire-ben először adott elő hangkölteményeket, akkor a végén tanácstalan volt, hogyan fejezze be a szavalást. „Ekkor észrevettem, hogy a hangom, mivel más út nem maradt számára, a papi lamentáció ősi kádenciájára tér át, arra a mise-énekstílusra, mely Kelet és Nyugat katolikus templomaiban jajgat.”

1917. március 12-én Zürichben a negyedi Dada-esten mások mellett misztikusoktól is olvastak fel szövegeket – Jacopone da Toditól, egy 13. századi ferencesrendi misztikustól, Jakob Böhmétől és a későbbi magyarázójától, Franz von Baadertől, valamint Mechtild von Magdeburgtól. És említeni kell persze Ball és Hans Arp intenzív érdeklődését a preszókratikus gondolkodók iránt. Állítólag Arp ismertette meg később Tristan Tzarát Hérakleitosz töredékeivel.

A párhuzamokat, az egyezéseket, az idézeteket lehetne tovább sorolni. Azt jelentené ez, hogy a dadaisták misztikusok voltak és a gnoszticizmus hívei és követői lettek volna? Semmiképpen nem. De szellemiségükben mindenképpen rokonai egymásnak. Mindannyian ahhoz az európai hagyományhoz tartoznak, amelynek irányultságát a romantikus drámaíró, Christian Dietrich Grabbe Don Juan és Faust című színdarabjában így jellemzi: „Isten a semmiből teremtett,

268

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

mi teremtsünk romokból! Először darabokra kellene szétverni magunkat, hogy megtudjuk, mik vagyunk és mire is vagyunk képesek!”

A dadaisták, miként a gnosztikusok és misztikusok, meg voltak győződve arról, hogy csak akkor tudják meg, milyen is valójában a világ, ha ezt a világot előbb zárójelbe teszik. „Az embernek el kell veszítenie magát ahhoz, hogy rátaláljon magára”, írta Hugo Ball. És miben lehet elveszni? Abban, ami határtalan. Az orosz filozófus, Lev Sesztov ezt írta a misztikáról: „A misztika igazsága abban van, hogy létezik valami nagyobb, ami meghaladja az értelmet.” Ezt a „nagyobbat” keresték valamennyien. Pontosabban ebben a „nagyobban” találtak otthonra. Nem gondolati építményeket akartak emelni, hanem fel akarták szabadítani mindazt, amiben mások megrekedtek. Nemcsak a gondolkodást, hanem – mint ezt Kurt Schwitters, Hugo Ball, Raoul Hausmann vagy Hlebnyikov hangkölteményei bizonyítják – a nyelvet is. De ezt tette már ő előttük báró Amadé László, Janequin, Durand de la Malle vagy Abulafia. És az Istent megszólító gnosztikusok.

Báró Amadé László versével kezdtem. Egy másik költeménnyel fejezem be: Hal, éji dal. A szerzőjének, Christian Morgensternnek német volt az anyanyelve. De ha már Amadé László versét magyarul idéztem, akkor ezt is magyar fordításban közlöm, Tandori Dezső átköltésében: UU --UUUU --UUUU --UUUU --UUUU --UU Földényi F. László

2020/3

(Debrecen, 1952) Hévíz-díjas esztéta, műkritikus, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. Legutóbbi kötete: Az eleven halál terei (2018).

hÉvíz /

Hullámverés

269

Fotรณ: The British Library

Szécsi Noémi

Egy világ rendezője 150 éve halt meg Charles Dickens Charles Dickens halálával egy majdnem negyven éve tartó irodalmi diadalmenet ért véget 1870. június 9-én. Utólag a család több tagja is úgy emlékezett, hogy a második, egyben utolsónak bizonyuló amerikai turné rövidítette meg Dickens életét. Miért csinálta mégis végig magát vonszolva, sőt sántikálva, az ifjúkora óta feszült élethelyzeteiben mindig visszatérő arcidegzsábától szenvedve, szeretteitől elvágva, szállodai szobáról szállodai szobára vándorolva?

A 19. században az amerikai turné az erőforrások cseréje volt az öreg kontinens patinás kultúrájának legjelesebbjei és a viszonylag ifjú, inkább tőkeerős ÉszakAmerika között. Erre szakosodott impresszáriók szervezték meg az út állomásait, amely során az Európából érkezett híresség városról városra vándorolva adta elő a művészetét: Sarah Bernhardt francia színésznő ünnepelt szerepeiből adott elő, a londoni társaságban még csak kezdő influenszerként ismert Oscar Wilde olyasféle előadásokat tartott, amelyeket ma esztétikai stand-upnak neveznénk, a szépség mibenléte köré szervezett, poénokkal tarkított egyszemélyes show-t. Sőt, maga Dickens sem egyszerű író-olvasó találkozókra alapozta műsorát már az első, 1842es alkalommal sem. A forgatókönyv mindenesetre az 1840-es években szerencsét próbáló, majd az 1860-as években visszatérő Dickensnél is ugyanaz volt, mint az 1882-ben egy teljes évet Amerikában turnézó Oscar Wilde-nál: az óhazából hozatott sztár kimerülten, de jó esetben anyagilag feltöltődve térhetett vissza abba a környezetbe, amely a presztízst jelentő sikereket nyújtotta számára. Bár az is egyfajta presztízst jelentett, ha valakit méltónak találtak az amerikai körútra, ugyanakkor megpróbáltatásokkal is járt: az óceánon átkelés kényelmetlensége, találkozás az angol nyelvű kultúra végeken élő képviselőivel, helyi újgazdag művészetfanatikusok otthonaiban való vendégeskedés. Egészében véve az amerikai turné az a fajta kultúrhakni volt, amely során a művész egyetlen pont köré rendezte motivációját, hogy átvészelhesse a fáradságos vagy méltatlannak érzett hányattatásokat. Persze igazságtalan lenne mindezt csupán anyagi előnyszerzésként leírni, hiszen előadásonként ezrek hallgatták és ismerték meg

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

271

a művészt, aki cserébe megmerítkezett az új világ sajátosságaiban. De 1867ben mindez már aligha izgatta Dickenst. A megkereshető pénzre gondolt, hiszen a pénz mindig gondolkodása fókuszpontját képezte. Vagy inkább a pénz jelképezte biztonság. Vagy még inkább: az a fajta biztonság, amit ő a bőséges pénz meglétének tulajdonított.

Ez biztosan nem újdonság: ha sokat olvasunk, előbb-utóbb minden íróról megtudjuk, hogy benne él egy sebzett lelkű gyerek. Charles Dickens őstraumája a kiszolgáltatott gyermeké, akiről apja képtelen gondoskodni, és még az anyja sem veszi védelmébe. Amikor a felelőtlen John Dickens az adósok börtönébe került és a családját, legnagyobb fiát is magával rántotta a szégyenbe, a fiú a cipőpasztagyárban kényszerült dolgozni (cipőpasztát tartalmazó butéliákat címkézett), hogy keresetével szüleit és testvéreit segítse. A fiú a méltatlan körülmények ellen lázadva apját arra kérte, ne kelljen visszatérnie, aki ezt meg is engedte, ám az anyja felkereste az alkalmazót és visszakönyörögte a fiát az állásba.

Ezért a self-made man Dickens rövid úton végez a szülőkkel azon regényeiben, ahol az önmagát saját erejéből felküzdő fiú nevelődését ábrázolja: Twist Olivér árvagyerek, a leginkább önéletrajzi alaknak tartott Copperfield Dávid félárva, de kilencévesen gyenge és naiv anyját is elveszíti. A Szép remények Philip Pirripje, azaz Pip is szülők nélkül kényszerül helytállni. Mintha ez afféle szadista vágy is lenne a szülei okozta problémákkal még felnőttként is sokat bajlódó Dickens számára (az apja a híres fia nevével visszaélve csalt ki pénzt kiadóktól; anyja Dickens szemében még akkor sem volt képes a viktoriánus háziasszony ideálját megvalósítani, amikor a fiú egy saját pénzéből vásárolt, utolsó szögig berendezett vidéki cottage-ba internálta a csak szégyenkezésére okot adó szülőpárost): így hát íróként szülőktől mentes tiszta lapot biztosít hőseinek, hogy tetterejüket, erkölcsi felsőbbrendűségüket bizonyítsák.

Hiszen megalkotójuknak olyan fényesen sikerült. A feltűnően értelmes és jó fellépésű gyerek csak tizenöt éves koráig járt iskolába, majd egy ügyvédi irodában kezdett dolgozni, de mindeközben önszorgalomból elsajátította az akkor kurrens tudásnak számító gyorsírást, ami a céljához vezető útra terelte.

Parlamenti gyorsíróból lett huszonkét éves korára a Morning Chronicle tudósítója, így az első, még Boz néven publikált irodalmi szkeccseket az újságírótanonckodás élményanyaga tölti meg. Ezt követi a komikus helyzetekben bővelkedő, színes karikatúra-alakokkal teli A Pickwick Klub, de a huszonnégy éves fiatalember rögtön ezután belevág első regényébe, a Twist Olivérbe – ami a saját, gyerekmunkásként felszívott tapasztalatai mellett szintén sokat merít az újságíróként megismert gyermeknyomor élményanyagából.

272

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

Ettől kezdve Dickens haláláig híres író, majd írófejedelem, sőt a korszellem megfogalmazója. A pályáján tapasztalható események nem siker és bukás, haszon és csőd között lengenek ki, hanem a vártnál kisebb ünneplés, nagy siker, sosem látott diadal, valamint a vártnál kevesebb pénz, szép nyereség, szemérmetlenül busás bevétel között. Dickens életének és pályájának nehézségei sokkal inkább a mások – családtagjai vagy a közönsége – felett megszerzett hatalom helyes felméréséből, körültekintő gyakorlásából és fáradságos fenntartásából fakadtak.

A sikertelen, közepesen vagy éppen eléggé sikeres írók sosem tudják meg, miféle felelősséggel jár (vagyis járt a 19. században) a legünnepeltebb írónak lenni.

Sokan talán épp azért maradnak le a mindenségről, mert képtelenek lennének magukra venni a világ terhét, amelyre Dickens történetesen igényt tartott és megfelelő komolysággal kezelt.

A széles tömegek megnyeréséhez ugyanis elengedhetetlen némi érzelgősség és pátosz. Ő maga például hosszan tipródott kedvenc hősei megölése előtt, de bizonyosfajta élvezettel végzett velük a kellő hatás kedvéért, ugyanúgy nem félve a kegyetlen, sőt esetenként bombasztikus módszerektől, mint példának okáért a hatáskeltéstől soha meg nem riadó, világpszichét úgyszintén uraló Stephen King. Nem csoda, hogy húzták a szájukat az írótársai. Mr. Popular Sentiment („Közérzület”) – így nevezte a háta mögött kortársa, a szintén igencsak olvasott Trollope. Vagy: „Kőből van annak a szíve, aki a kis Nell halálának olvastán nem tör ki… röhögésben” – jegyezte meg a szubverzív késő viktoriánus nemzedék tagjaként nem családbarát irodalmat művelő és tabukkal szórakozó (tehát mindenben Dickens ellentétét képező) Oscar Wilde az Ódon ritkaságok boltja főhősnőjének halála kapcsán (igazság szerint annyira szeretett Dickensen és az intézményesített irodalmon szurkálódni, hogy más-más hallgatóság előtt többször is ellőtte ezt a megjegyzést). Dickens a nagyapja által nevelt tizennégy éves, angyali jóságú, ártatlan lánnyal négyszáz oldalon keresztül törli fel a padlót, és miután lelki függést alakított ki az olvasó és kis Nell között, a regény végén szinte nevetségesen melodramatikus jelenetben meghalasztja – erre utal Wilde megjegyzése, és ezért akadt olyan olvasó, aki a történet végére érve kidobta a könyvet a vonatablakon, vagy más módon adott kifejezést a frusztrációjának.

Dickens első olvasói számára a regényszereplőkhöz való kötődés fokozatos kialakulását a kor olvasáskultúrája is segítette: a regényíró és kortársai olcsó füzetekben, magazinok mellékleteként megjelenő folytatásokban etették be az olvasót, a történet fordulatait csak fokozatosan adagolva, néha vargabetűszerű epizódokkal lassítva. A módszer eredményes művelése több lépésben előre gondolkodni képes, széles perspektívában mozgó, minden részletre kiterjedő

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

273

figyelemmel rendelkező, konstruktív elmét kívánt. Nem is csoda, hogy a 19. századi magyar irodalomban egyedül Jókai Mór volt erre képes. A brit irodalomban azért többen is, de mind közül Charles Dickens rendelkezett azokkal a világrendezői ambíciókkal, amelyek egy univerzum létrehozásához szükségesek. Hiszen mi másra vágyna mindennél jobban az olvasó, mint egy másik univerzumra?

Dickens mindazonáltal hétköznapi (pedig nem is volt az) emberként is éhezett rá, hogy a világ rendezője legyen, és készséggel magára vette az ezzel járó felelősségeket. Hogy elbírta-e? Más korabeli íróéletrajzokban is láthatjuk, hogy a 19. század virágzó patriarchátusban a sikeres, keresőképes férfi egy egész nagy család pater familiasa lesz (gondoljunk megint csak Jókaira vagy akár a 20. századból Móriczra). Dickens már huszonévesen saját felelőtlen apja gondviselője lett. Gondoskodott testvéreiről és azok feleségeiről és gyermekeiről, noha jobbára mindegyiket reménytelen esetnek gondolta, csakúgy, mint a szüleit. Ugyanakkor hasonlóképpen vélekedett feleségéről és szinte minden gyermekéről (lányaival szemben megengedőbb volt, bennük inkább magát látta, mint lustának, lassúnak, ügyetlennek bélyegzett feleségére ütő fiaiban). Vagy talán az emberek

274

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

egy korszakot, évszázadot és műfajt meghatározó világirodalmi géniusz mellett önhibájukon kívül szürkének és tehetetlennek látszanak? Dickens 1838-ban vette el Catherine Hogarthot, aki, ki tudja, miért, egyáltalán nem tudott felnőni férjéhez, miközben tizenhat év alatt szinte folyton teherben volt, néhányszor elvetélt, tíz gyermeknek adott életet és minden gyermeke megszületését követően szülés utáni depresszióba esett. Dickenst a negyedik gyermekig büszkeséggel töltötte el bővülő családja, de aztán végeredményben mind a tízzel igyekezett foglalkozni, maga köré gyűjtötte, pénzelte őket, aktívan elégedetlen volt sorsuk alakulásával és előmenetelükkel, és lehetőleg igyekezett mindenben helyettük dönteni.

Feltehetőleg akkor élvezte leginkább a társaságukat, mikor még olyan kicsik voltak, hogy színtársulatot szervezhetett belőlük. Bár annak a társulatnak is ő volt a sztárja, főrendezője és házi szerzője.

Dickens amatőr színész volt. Itt érdemes kissé megállni, és nem csupán azért, mert ilyen író nem kevés akad, sőt olyan is, akit nem is nevezhetünk műkedvelőnek, hiszen ezzel kereste kenyerét. (Angol volt ő is, és S-sel kezdődik a neve…)

Hanem azért is, mit tudni, Dickens talán nem is volt amatőr színész. Ugyanis kortársai szerint megejtő előadó volt, és, nem utolsósorban, az előadóművészi képességeivel még pénzt is keresett. Sőt, a színészkedés végül magánéletére is végzetes hatást gyakorolt, vagy mondhatnánk úgy is, életközepi válságára is itt találta meg a gyógyírt, de mint minden gyógyszer, utóbb ez is méregnek bizonyult.

Miután jó ideje keresgélte azt a nőt, akibe a középkorú férfi kétségbeesésével beleszerethet, rá is lelt, egy manchesteri jótékony célú műkedvelő előadása női főszerepére felkért színésznő húgának személyében. Megjegyzendő, hogy ebben az előadásban a viktoriánus korszak másik szimbóluma, Viktória királynő is látta Dickenst, és a maga módján el volt ragadtatva tőle. Dickens is tisztában volt vele, hogy ő a családközpontú értékrend tartópillére, ezért olyan módon távolította el otthonából már nem szeretett feleségét, és rejtegette kettős életét a hátralévő tizenkét esztendőben, hogy még a nyomában lévő irodalomtörténészeknek is százhúsz évbe telt koherens érvekkel alátámasztani, hogy a nyilvános, sógornője által vezetett, gyermekei által benépesített háztartáson túl létezik egy titkos is, ahol Ellen Ternan, a „láthatatlan nő” él (ez volt Claire Tomalin 1990-es monográfiájának címe), és vár azokra a pillanatokra, amikor az ünnepelt író meglátogatja.

Ezért kellett hát az az amerikai pénz, amelynek megszerzésébe Dickens szinte beledöglött 1867 telétől 1868 tavaszáig. Pedig az 1850-es évektől nem hiányzott már a rutin sem, és voltaképpen imádta felolvasni a saját műveit. Erre fokozatosan jött rá, és utóbb népes – több ezres – közönség előtt tartott, egyszemélyes felolvasószínházi előadásokká dagadtak ezek a performanszok, ahol Dickens az általa írott szöveget

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

275

előadva saját magát rendezte meg. Repertoárjában tizenhat szemelvény szerepelt: többek közt egy mulatságos bírósági jelenet A Pickwick Klubból, Copperfield Dávid megható románca, a tanulságos Karácsonyi ének, és Nancy drámai meggyilkolása a Twist Olivérből. Nem túlzás azt állítani, hogy színészileg is kidolgozta ezeket a jeleneteket, hiszen színpadi utasításokat írt bele felolvasópéldányaiba: „csettints”, „rezzenj össze” vagy „rémisztő hangulat a fejezet végéig”, és számtalanszor el is próbálta, mire a végső változat megszületett. A hatalmas előadótermekbe zsúfolódott tömeg pedig lélegzet-visszafojtva, sírva, nevetve, ájuldozva hallgatta a külön erre a célra dramatizált szemelvényeket. Angliától Írországon át Skóciáig. Meg az óceánon át, ameddig az angol nyelv akkor elhatolt.

Nancy – igazságtalan és végtelenül kegyetlen – halálánál is szomorúbb lehet Dickens utolsó éveit elképzelni. 1868 egy áprilisi napján, New Yorkban nagy erőfeszítéssel kikelt az ágyból, hogy hajóra tudjon szállni, amely a hónap utolsó napján érkezett meg vele a liverpooli kikötőbe. Legalább negyven éve azon szorongott, hogy úgy megszégyenül, mint amikor szülei és testvérei az adósok börtönében kényszerültek lakni. A minden szavát áhítattal hallgató, ünneplő és fizető tömeg olykor feledtetni tudta ezt: íme, sikerült a világot a maga képére formálni.

Az élet, ha nem is Dickens-regény, de Dickens rendezésében színpadra állított darab. Liverpoolból nem ment egyből haza. Vagyis nem oda ment haza. Aztán mit tehetett? Dolgozott tovább, amennyit csak tudott. Újabb előadókörútra indult Anglián belül, de ezeket hamarosan úgy plakátolták ki: Dickens búcsúfelolvasásai.

Egy új regénybe is belekezdett, egy férfiról, aki nappal feddhetetlen polgár, de titokban az ópium rabja, egy gyilkos. Ezt hagyta befejezetlenül a kerti háza íróasztalán, ahol 1870. június 8-án írta le az utolsó mondatot.

Nehéz ma már kis Nell halálát gúnyos mosoly nélkül végigolvasni. A romlatlansága lángját a tolvajbanda tagjaként is őrző Twist Olivértől az ember inkább ingerült lesz. A nők mind „típusok”, rideg démonok vagy szende szüzek, esetleg ostoba, szószátyár, nagydarab epizodista-nőszemélyek. Pickwick úr humorán aligha dőlünkborulunk, és belefáradunk a bonyolult cselekményekbe, messzire vezető kitérőkbe, közérzületünket sem fogalmazza meg, így sem Dickens életében, sem írói pályájában nincsen semmi tanulságos. A vérbeli olvasót rendszerint amúgy sem érdekli, hogyan jönnek létre a történetek, csak a történetek maguk. Az alkotás metódusa inkább azt ragadja magával, aki maga is forgat a fejében irodalmi világmegváltó terveket.

Egy zseni alkotói módszereiből amúgy sem tanulhatunk semmit.

Szécsi Noémi

276

(Szentes, 1976) író és művelődéstörténeti könyvek szerzője. Legutóbbi regénye: Egyformák vagytok (2017). Nőtörténeti munkája: Lányok és asszonyok aranykönyve (2019).

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

Fotรณ: Moholy-Nagy Foundation

Cserna Endre

Pionír és asztronauta Moholy-Nagy László 125 „A valóság – írja Susan Sontag 1977-ben – mindinkább olyannak tűnik számunkra, amilyennek a kamera láttatja.”1 Ez az azóta közhelyessé vált megállapítás ma, amikor minden oldalról kamerákkal bástyázzuk körbe magunkat, még helytállóbb, mint annak idején, de ne rohanjunk ennyire előre.

1

Habár a fénykép és a mozgókép évtizedek óta háziasított médiumok és mindennapi, demokratizált használatukban, mindenhol jelenlévőségükben semmi különös nincsen: a világszerte sok millió fényképező emberen túl valahogyan mégis kialakultak fotósnemzetek. Ilyen a német, a japán, a francia, a finn, az amerikai, de a magyar is. Viszont, ha őszinték akarunk lenni, a magyar fotográfia – az ismert közép-kelet-európai okokból – sosem tudott konzisztens, folyamatos egésszé összeállni, iskolát vagy mozgalmakat alapítani. Brassaï Franciaországban, Capa a harcmezőkön, Kertész és Munkácsi Amerikában, Moholy-Nagy pedig Németországban lett világhírű magyar. Mindegyikük életútja HBO-sorozatért kiált. Az pedig szintén esszéket érne meg, hogy hol érhető munkáikban tetten (és előrehaladva az időben hogyan oldódik fel) a magyar tekintet, a magyarullátás. A kollektív emlékezetben igencsak homályosan él alakjuk és munkásságuk – talán Capát kivéve. Az én ízlésemhez legközelebb Moholy-Nagy munkái állnak, így az ő példáján keresztül legegyszerűbb bemutatnom, hogy mi is az a magyar fotográfiai hagyomány, amiről beszélhetünk.

Nehéz megértenünk Moholy művészetét a kor Zeitgeistjének ismerete nélkül.

Bár a szecesszióról általában először a virágminták és az ívelt, érzékeny formák jutnak eszünkbe, a századforduló új művészete, a modern stílus összművészete már elhozta az ipari anyagok használatát, és a képzőművészet összekeveredését az alkalmazott ágazatokkal. A technikai fejlődés, az olcsó printtechnikák révén a nyomtatott sajtóban megjelenő fotográfiák olyan mértékben lepték el az emberek életét, mint azelőtt sosem – ha a tizennyolcadik század a filozófia kora

1 Susan Sontag, A fényképezésről, Európa Kiadó, 1999, Nemes Anna fordítása.

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

279

volt, a huszadik század biztosan a képeké. A dadaizmus kollázsain találkozunk ezzel, ahol újságkivágások szürreális, zavarba ejtő kavalkádja jön szembe.

A képek hatalmaskodása és a médiareprezentáció új korszakába léptünk, az egyén megkezdte eltávolodását a valóság közvetlenségétől, és egyre inkább a virtualitások és illúziók mentén van csak lehetőségünk tájékozódni azóta is. Ennek társadalomalakító hatásaira a hatvannyolcas mozgalmak és gondolkodók, főleg Guy Debord A spektákulum társadalma című könyve hívta fel a figyelmet, sajnos leginkább eredménytelenül. „Azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg. Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott.”2 Moholy-Nagy művészgenerációja volt az első, amely az első világháború előtt és után még kevésbé kritikusan, mint izgalommal figyelte a világ átalakulását.

Az avantgárd irányzatok végre végleg lerázhatták magukról az évszázados akadémizmust. A mozgást, a technikai haladást, a militarizmust, az urbanizációt, az erőszakosságot és a sebességet dicsőítve haladtak a modern kor friss alkotói, felforgatva mindent, amit az akkori közönség művészetnek gondolt. Azaz ők adták legelsőnek hírül, hogy az előző évszázad fogalmai és viszonyai már elavultak és haszontalanok.

A kubizmus és a konstruktivizmus új formafelfogásaiban és térábrázolásaiban tetten érhető a repülés új, felülnézeti perspektíváinak megnyílása, a röntgensugarak azelőtt ismeretlen, láthatatlan szemszöge, de ami ennél is fontosabb, Einstein relativitáselmélete, amely teljesen átalakította azt, amit addig a három dimenzióról tudtunk – a tér halandó ember számára nehezen érthetően transzformálódott téridővé. Az avantgárd alkotásai nem azért váltottak ki és váltanak ki néha talán még ma is felháborodást, értetlenkedést, mert pár olasz túl nagyot kortyolt volna az eszpresszójából, vagy mert öncélúan próbáltak volna egyedi munkákat létrehozni hiperaktív gépfetisiszták, hanem azért, mert maga a kor, amelyben születtek, olyan paradigmaváltásokkal járt, mintha egy középkori parasztnak próbálnánk megmagyarázni, hogy a pokol tüze nem valóságos, hanem metafizikai. Ami jogosan feldühítette volna. Visszatekintve persze könnyű okosnak lenni, de az azért mégiscsak beszédes, hogy a korabeli kritika az avantgárd festészetet (egészen pontosan Malevics absztraktjait, de ez most mellékes) úgy jellemezte, hogy „a művészet eljutott abba a sivatagba, ahol

2 Guy Debord, A spektákulum társadalma, Balassi Kiadó, 2006, Erhardt Miklós fordítása.

280

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

már semmi sincsen”. Ez akkor rendkívül lesújtónak tetszhetett, de visszatérve Debord klasszikusához, a francia szituacionista így fogalmaz: „A modern ipari társadalom nem véletlenszerűen vagy felületileg spektakuláris: a spektákulum ideológiája az alapjáig átjárja. A spektákulum, az uralkodó gazdasági rend képe számára a cél semmi, a fejlődés minden. A spektákulum fejlődésének nincs más célja, mint önmaga.”3 Egy másik jeles francia posztmodern, Jean Baudrillard a valóság válságát illetően Borges egy mesenovelláját eleveníti fel, ahol a Birodalom kartográfusai olyan pontos térképet készítenek hazájukról az őrült uralkodó megbízásából, amely teljesen lefedi annak minden négyzetcentiméterét, de ahogyan a Birodalom széthull – a térkép is elrohad. Baudrillard szerint ma már másképpen kéne megírnunk ezt a történetet: „az absztrakció többé nem térkép, nem megkettőzés, tükör vagy koncepció. A szimuláció többé nem vonatkozik referenciapontra, területre vagy lényegre. (...) A realitás többé nem előzi meg a térképet és nem is éli túl azt. Jelenleg a térkép az, amely megelőzi a territorialitást, a térkép az, amely előidézi azt. Ha újra akarnánk írni a mesét az őrült uralkodóról (...) ma inkább úgy kanyarítanánk a történetet, hogy a valóság darabkái ott rohadnak a hatalmas térképen. Ez azonban már nem térkép, hanem a valóság, amelynek darabjai tovább élnek ebben a sivatagban. Ez a valóság sivataga.”4 Ahová a nyugati filozófia csak a hetvenes-nyolcvanas évekre jutott el, azt a századelőn már lazán megoldotta az avantgárd.

Ha hiszünk Brian Enonak, aki szerint nem léteznek önálló zsenik, csak „sceniusok” (a scene mint színtér, szcéna és a genius keverékszava), elképzelhetjük, milyen mozgások közepében találta magát Moholy-Nagy a Bécs, Weimar, Berlin és Dessau útvonalon, mikor a kommün bukását követően, tartva az esetleges retorzióktól, nyugat felé menekült. Először Bécsben Kassákék társaságával kezd alkotni, majd velük a német fővárosba teszi át a székhelyét, ahol funkcionalista és dadaista társaságokba keveredik. A neves Der Sturm galériában Péri Lászlóval közösen rendezett kiállítása akkora sikernek bizonyul, hogy Walter Gropius meghívja őt, legyen a weimari Bauhaus előkészítő évfolyamának vezetője.

(Az állítólag démonikus kisugárzású festőt, Johannes Ittent-t váltja.) Idegenbe szakadt honfitársunk itt a modern design- és művészetoktatás egyik legfontosabb úttörőjévé válik. Átfogó szemléletéről és azóta is korszerű oktatói praxisáról a legtöbbet a posztumusz megjelent Látás mozgásban5 című könyvéből tudunk.

Az 1947-ben kiadott, a szerző alkotásaival sűrűn illusztrált kötet nemcsak a látás, a 3 Guy Debord, A spektákulum társadalma, Balassi Kiadó, 2006, Erhardt Miklós fordítása.

4 Jean Baudrillard, Simulations, Semiotexte, New York, 1983, Kiss Viktor fordítása.

5 Moholy-Nagy László, Látás mozgásban, Műcsarnok, 1996.

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

281

fény, a tér és a mozgás vizsgálatában kalauzolja el olvasóját, hanem a társadalmi változások meglepően korai és pontos látleletét is adja, ami azóta is hiányzik a desing- és művészetoktatásból. A Bauhaus szellemi öröksége elválaszthatatlan attól, hogy az onnan kikerülő munkák mindegyike az új kor új emberét és annak átalakuló igényeit vizsgálta. („A design a technológia humanizálása.”6) MoholyNagy Adornóékkal egy időben, Debordt, Lascht és másokat évtizedekkel megelőzve hívta fel a figyelmet korának társadalmi és gazdasági káoszára, a tömeges iskoláztatás „negatív csodájára”, és arra, hogy a kor igazi analfabétái nem az írástudatlanok, hanem a „képtudatlanok”.

Sajnos a „bauhausos” hozzáállás pár kivételtől eltekintve nem tudott gyökeret verni. A fiatal alkotók nem kapnak kritikus társadalomelméleti oktatást ma sem, annak helyén a többnyire üresen kongó és sokszor kontraproduktív „társadalmi érzékenység” látszatszenzibilitása trónol.

Moholy fiatalon Európa-szerte a „legmodernebb irányok” kedvelői között ismert alkotóvá válik, de a nagyközönség még sokszor szkeptikusan fogadja. Egy londoni kiállítás alkalmával például szobrai fennakadnak a vámon: bombának nézik őket. Új törekvései, fotográfia-alkalmazása vagy helyesebben félrehasználása (ami nem összetévesztendő a hibaizmussal) a szakmán belülről is találkozik kritikával: El Liszickij a feleségének írott leveleiben például Man Ray-koppintásnak titulálta fotogramjait, amely megállapításból inkább a kollégája iránt érzett versengés/féltékenység olvasható ki, mintsem az objektív esztétikai szempontok. A Bauhausban töltött évek után szabadúszóként dolgozik, munkásságának egyediségét és energikusságát az is mutatja, hogy nem időzik túl sokat egyszerre egy médiumnál. Húszas évekbeli konstruktivista törekvései két egymástól elválaszthatatlan művében csúcsosodnak ki, s valószínűleg ezek az oeuvre legismertebb darabjai. A Fény-tér modulátor7 című szerkezetét először Párizsban mutatja be 1930-ban. Bár a Modulátor első pillantásra egy színpadtechnikai makettkísérletnek álcázza magát, ám ma a modern szobrászat egyik központi alkotásának tekintjük, amely a Bauhaus experimentális hozzáállásának kulminálódása. Térben és időben helyezi el, a térbe emeli ki az előző évtized festmény- és fotogramkísérleteit, „színpadra állítja” Moholy-Nagy képi világát, a mozgásban és fényben rejlő illúziókeltés lehetőségét mutatja be – ami alig pár évtizeden belül elönti a vizuális kultúrát –, miközben a szerkezet a sötétben körbejár. Az alkotó bevallása szerint, ha átalakítjuk (mai kifejezéssel: 6 Erről bővebben lásd: Schneider Ákos, A futószalag gyermekei. A cyborg problematikája az emberközpontú design tükrében. Disegno – The Journal of Design Culture, 2020.

7 Más néven: Fénykellék egy elektromos színpadhoz

282

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

upgrade-eljük) a látásunkat az új technológiákhoz (például ebben a műben nem az anekdotát keressük), jobban megérthetjük az új technológiai világot és jobban eligazodhatunk benne. Szerencsétlenségünkre a percepció ezen forradalma sem egészen ért el sikereket. A megtévesztett tekintetek és a tettenérhetetlenül hamis képek korában élünk, ezt a negyvenes évekre már Moholy is felismerte. Az elektromos motor segítségével forgó, néhol átlátszó, néhol áttetsző fém, plexi és fény-árnyék konstrukció több fotónak és a Fényjáték: Fekete-fehér-szürke című filmnek is tárgya, megelőzve azt a kortárs tendenciát, hogy egyes alkotások dokumentációja működhet önálló alkotásként vagy remixként is, főleg, hogy ezek a videó vagy fotó újragondolások alkalmazkodnak a tömegmédiumok adottságaihoz, így a művek nem csak az egyre kevésbé látogatott kiállítóterekben találják meg helyüket.

Moholy-Nagy egyszerre volt pionír és asztronauta. Első azon multimédiaművészek között, akik a médiumok közötti átjárást jelentő űrbe ki mertek lépni és a művészet anyagává tették a radikális kísérletezés és az új technológiák eksztázisát. Mivel annak idején a tradicionális képzőművészeti médiumok felforgatását meglépték, a modern fotográfiahasználat alapjainál eldőlt, hogy a fotó nem műfaj, hanem médium. Álprovokatív kijelentés: a fotográfia nem művészet. Megmosolyogtató, amikor (a dokumentaristákon és a zsurnalisztákon kívül) alkotók (de még intézmények is) fotográfusként hivatkoznak magukra. Pont Moholyék tradíciója az, ami felszabadította a fotografikus képalkotást a romantikus pillanatvadászat béklyója alól, a fotóról a képre került a fotóhasználó alkotók figyelmének fókusza – száz évvel ezelőtt. (Egyes művészettörténészek között terjed a pletyka, hogy Moholy nemcsak nem gondolt magára fotóművészként, de még csak nem is laborált sötétkamrában soha. Az tény, hogy általában festőként definiálta magát.) Habár a képzőművészeti, alkalmazott és sajtófotográfia határai elmosódnak, a magára fotográfusként hivatkozó alkotó egy olyan művészt jelöl, aki az exponálógombot meg meri nyomni, de a rec-gombot nem, aki a photoshopot megnyitja, de a végtelen szoftverekben rejlő lehetőségektől dacosan elzárkózik, és végső soron szemellenzősen nem követi a moholy-nagyi hagyományt, azt valamiféle avantgárd kitérőnek tekintve csupán. A nálunknál szerencsésebb fejlődésű régiókban a médiumok és művészeti territóriumok közti átjárás már bő száz éve nem „rendetlenkedésnek”, hanem a szabad alkotói gondolkodás minimumának számít.

A magyar fotográfia (ha használjuk ezt a hibás és önkényes kategóriaalkotást, amire fentebb utaltam8) helyzete sok esetben parallel a magyar futballéval.

8 Ezt itt fejtem ki bővebben: https://designisso.com/2018/09/13/a-kortars-fotografia-mint-felreertes/

2020/3

hÉvíz /

Hullámverés

283

Külföldön legendássá vált alakjaira büszkék vagyunk, intézményeket nevezünk el róluk, de munkásságukról és hozzáállásukról már alig tudunk valamit megfogalmazni. Arról, hogy mindegyiküknek legalább pár határral arrébb kellett mennie az elismerésért, már elegánsan hallgatunk.9 Hiába emlegetjük a dicsőséges múltat, a jelenben eredményeink elmaradnak és mivel sem a tradícióval, sem az elméleti háttérrel nem vagyunk hajlandók érdemben foglalkozni, így nem áll össze egységes színtér vagy iskola. Marad a rongyrázás és a sznobéria – aligha beszélhetünk evolúcióról. A fotográfia a művészeti médiumok között, ahogy a foci a sport világában, kiemelt támogatásban részesül, és ezzel a kiemelt szerepével nem dekázik ügyesen. Zavarosban jó.

Ideális esetben a fontos személyiségeknek megragad egy-egy ikonikus „képe” a kulturális emlékezetben. Capa a kádban olvas, Ady az Operaház szfinxére mászik fel, Puskás ballal rálövi, Lugosi Béla köpenyben, felhúzott szemöldökkel szuggerál.

Amennyiben Susan Sontag állítását elfogadjuk, a konstruált ábrázolások is visszahatnak magára a valóságra. Moholy-Nagy – miután a politikai helyzet miatt Németországból is távozni kényszerült – a Fény-tér modulátort magával vitte egészen az Egyesült Államokig, ma is ott található, utoljára a Bauhaus and Harvard című kiállításon lehetett megtekinteni Bostonban. Arról nincs felvétel, pedig önmagában egy novellát érdemelne, ahogyan az elegáns, hátranyalt hajú, szemüveges, enyhén köpcös magyar a hóna alatt a világító, mágikus szerkezettel hajóra száll, hogy átszelje az óceánt, és Chicagóban egy új Bauhaust nyisson.

9 Az Est egyik 1930-as számában beszámolnak a művész budapesti látogatásáról és vendégelőadásáról, hozzátéve, hogy Moholy-Nagy László nevét Németországban jobban ismerik, mint nálunk.

Cserna Endre

284

(Szentes, 1997) médiaművész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzős hallgatója, az Utca&Karrier Magazin szerkesztője.

hÉvíz /

Hullámverés

2020/3

HAJÓSZAKÁCS

Gálffy Zsuzsanna

A valódi szakácsság – egy 19. századi bestseller Saint-Hilaire Jozefa és műve

Ágai Adolf Deák Ferencről írt visszaemlékezésében olvashatók a következő sorok:1 „Nagyra volt ő [ti. Deák Ferenc] azzal is … hogy senki jobban nem tudta históriáját annak, a St.-Hilaire hires szakácskönyve hogyan termett? Biz az az ő biztatására jelent meg. Egy főrangu barátja ebédein néha megjelenve, Deák, aki minden volt inkább, csak gourmet nem, még sem állhatta meg, hogy meg ne dicsérje azokat a succulens [zamatos, szaftos] ételeket, melyeket barátja asztalára fölhordtak. − Te, ki főz neked? kérdé. − Hát egy szegény franczia grófné, kinek ősei a croisadeban [keresztes hadjárat] nyerték főnemességüket, de közben a hires nemzetségnek bizony nagyon lehanyatlott a csillaga. Madame de St.-Hilaire afféle kulcsárném nekem, női majordomusom. − Ösmertess meg ezzel a jeles asszonysággal.

Ami meg is történt, s ezzel az alkalommal rábirta a derék hölgyet, jeles főzőmüvészetét fejtse paragrafusokra. Majd ő gondoskodik róla, hogy kiadója kerüljön.

Azóta a madame de St.-Hilaire szakácskönyve huszonöt kiadást ért.”

1

Ágai kedves története a Deák által nagyra tartott St. Hilaire-ről ebben a formában biztosan nem igaz, ugyanis a szakácskönyv először 1820-ban jelent meg Pesten. Deák 1803-ban született, és egy 17 éves dunántúli kamasznak aligha lehetett befolyása az Eggenberger könyvkiadónál. Viszont valami alapja csak kellett, hogy legyen a történetnek, mert Deák unokahúga, Szeniczey Cecília visszaemlékezésében szintén megemlíti a „haza bölcsének” kapcsolatát a szakácskönyvszerzőhöz: [Deák] „Elbeszélte, hogy egyszer midőn (ha jól emlékezem) Csányiéknál volt látogatóban épen Saint-Helén báróné, ki azon jeles 1 ÁGAI Adolf, Az „öreg úr” (Deák Ferencz), in ÁGAI Adolf (Porzó), Por és hamu. Barátim s jó embereim emlékezete, 349–366, Budapest: Athenaeum, 1892., 362-363.

2020/3

hÉvíz /

Hajószakács

287

szakács könyvet irta, és ott volt, és az felajánlotta, hogy Deák bácsi kedvéért Ő főz egy ebédet, amit Deák bácsi nagy örömmel és köszönettel el is fogadott. És anyi évek múlva, még mindig visszaemlékezett, hogy az mily kitűnő egy ebéd volt.” 2 A szövegben szereplő „Csányiék” Csány Lászlót (1790–1849), Deák ifjúkori barátját és családját takarja. Csány az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc kormánybiztosa volt, a szabadságharc leverése után kivégezték. Ha hihetünk az emlékiratnak, Deák találkozása Jozefával Csány László családi birtokán, Zalacsányban is történhetett.

Ki volt a Deák elismerését is kivívó St. Hilaire Jozefa? A XIX. századi magyarországi szakácskönyvkiadás legjelentősebb szerzője. Az Eggenberger könyvkiadónál megjelent műve, a Die wahre Kochkunst oder neuestes geprüftes und vollständiges Pesther Kochbuch, azaz A valódi szakácsság, vagy legújabban átvizsgált és tökéletesített pesti szakácskönyv száz éven keresztül örvendett töretlen népszerűségnek, ezalatt 31 német és 8 magyar nyelvű kiadást ért meg, összesen kb. 80 000 példányban jelent meg. A mű ezen kívül alapját képezte a szintén nagyon sikeres, Lampel könyvkiadónál megjelent, Zemplényi Szabó Antónia nevéhez köthető, nyolcszor kiadott Képes pesti szakácskönyvnek, valamint a Kilián könyvkiadónál az „egy Magyar gazdasszony” által kiadott A valódi Szakácsság vagy legujabb alapos és teljes pesti szakácskönyvnek,3 illetve a korszak más szakácskönyveiben is előfordulnak receptjei.4 Josephine von Saint-Hilaire kilétéről eddig semmit sem lehetett tudni, de szerencsénkre a fővárosi levéltár megőrizte 1844-ben Budán kelt végrendeletét.5 Az ebben szereplő adatok és némi anyakönyvi kutatás alapján vázolható a legsikeresebb szakácskönyv szerzőjének rövid életrajza. Leánykori nevén Josepha von Hölbling Pécsett született 1779-ben. A bajor eredetű Hölbling család a városi 2 CSERNA Anna: A kedves „Oncli” — Szeniczey Cecília visszaemlékezése Deák Ferencről, 1903, Levéltári Szemle, 53., 2003/4: 29–41, 35. (Ezúton is köszönöm Fehér Bélának, hogy a fenti forrásokra felhívta a figyelmem.)

3 A könyv első kiadására vonatkozóan nem került elő adat, a 2. (1843) és 3. (1851) kiadások tartalmilag nem egyeznek St. Hilaire Jozefa szakácskönyvével, bár vannak azonos receptek. A 4. (1854) és 5. (1857) kiadást nem volt módom kézbe venni. A 6. kiadás viszont St. Hilaire Jozefa szakácskönyvének fordítása, ugyanígy a 7. kiadás (1870) is.

4 Valószínűsíthetjük, hogy a Németh Zsuzsanna-féle szakácskönyv receptjeinek nagyobb része St. Hilaire Jozefától származik, de a Czifray-szakácskönyvben is találhatók tőle ételleírások. Vö. Susanna NEMETH, Neuestes und geprüftes Kochbuch, oder die bürgerliche Küche: eine Sammlung von 825 Vorschriften zur Bereitung der besten, nahrhaftesten und schmackhaftesten Speisen… Leipzig: Georg Wigand’s Verlag, 1835.; CZIFRAI István, Magyar nemzeti szakács könyv a magyar gazda asszonyok számára, 3. kiadás, Pest: Trattner – Károlyi, 1829.

5 Budapest Főváros Levéltára (BFL), Buda Város Tanácsának iratai. Végrendeletek. Jelzet: HU BFL – IV. 1002. y. 1851 - III. 0017.

288

hÉvíz /

Hajószakács

2020/3

elithez tartozott. A nemességet Hölbling János György, a mohácsi sóhivatal pénztárnoka nyerte el Mária Teréziától 1751-ben. Az ő egyik fia, Ferenc (Mohács, 1750 – Pécs, 1809) pécsi tanácsnok, városkapitány (mai szóval rendőrkapitány) volt Jozefa édesapja. Az igen szűkszavú és pontatlan keresztelési anyakönyvben édesanyjának csak a keresztneve szerepel: Theresia. Két testvéréről van tudomásunk, ők az 1775-ben született Franciscus Paulus és az 1776-ban született Marianna.

Josepha von Hölbling ifjúságáról semmi sem tudható, így az sem, hogyan tett szert kiváló főzőtudományára. Huszonöt évesen (1804) férjhez ment Franciscus Saint-Hilaire francia származású, 53 éves lovassági századoshoz, aki csupán egy évvel volt fiatalabb, mint Jozefa apja. Az esküvőt a pécsi belvárosi plébániatemplomban tartották. Sajnos a menyasszony és a vőlegény szüleit nem említi az anyakönyv. A házaspárnak 1811-ben leánya született Pécsett. Róla egyelőre csak annyi tudható, hogy 1844-ben, anyja végrendelkezésének idején már nem élt. A család Pécsről Pestre költözött, itt hunyt el 1820 márciusában 69 évesen Franciscus de St. Hilaire nyugalmazott kapitány. Ugyanebben az évben jelent meg St. Hilaire Jozefa szakácskönyvének első kiadása.

Elképzelhető, hogy férje súlyos betegsége és halála késztette Saint-Hilaire Jozefát, hogy figyelemelterelés gyanánt receptjeit szakácskönyvbe rendezze.

Az is meglehet, hogy férje halálával nehéz anyagi helyzetbe került, amelyen ily módon próbált segíteni. Bár a lovassági kapitány özvegye a szakácskönyve újabb kiadásainak hasznából nem részesült. Az Eggenberger könyvkiadó csak a 7. kiadás alkalmával (1839) kötött vele szerződést, amely az írónőnek minden új kiadás után 258 Ft honoráriumot biztosított. (Ez az írónő haláláig 4 kötetet érintett. Vö.

Kertbeny Károly – Petrik Géza, Ungarns deutsche Bibliographie, Bp., 1886.) Arra vonatkozóan, hogy töltött-e be valahol házvezetőnői pozíciót – ahogy azt Ágai Adolf írja –, nem áll rendelkezésre adat.

A következő információ Jozefa 1844-ben kelt végrendelete. Ekkor már évek óta együtt lakott egy testvérpárral, Sax Ignáccal, aki a Magyar Kamara tisztviselője volt, és annak húgával, Antóniával. (A testvérpár pécsi születésű, ugyanaz a hivatalnoki nemesi réteg.) Budán, a Dísz téren laktak, a későbbi külügyminisztérium helyén állott lakóházban (a minisztérium épülete megsemmisült a 2. világháborúban, azóta a telek üresen áll). Nem tudni, milyen kapcsolat fűzte őket egymáshoz, de Jozefa rájuk hagyta vagyona nagy részét. St. Hilaire Jozefa 1851-ben hunyt el Budán, 72 éves korában, tüdőkórban.

2020/3

hÉvíz /

Hajószakács

289

Az életrajzi adatok után pillantsunk bele St. Hilaire Jozefa szakácskönyvébe!

A Pesther Kochbuch (első kiadás: Pest, Eggenberger könyvkiadó, 1820) első hat kiadása a szerző nevének megadása nélkül, csupán az I. S. H. / J. S. H. monogrammal ellátva jelent meg, de ez nem volt szokatlan abban a korszakban.

Változás az 1840-es 7. kiadásnál következett be, ugyanis ettől kezdve a könyv a Josephine v. St. Hilaire név feltüntetésével látott napvilágot. A német nyelvű előszóban az indoklást is olvashatjuk: „szükségesnek tartottam, hogy ennél az új kiadásnál a nevemet is odaírjam, ugyanis pár évvel ezelőtt, szintén Pesten, hasonló címmel egy másik szakácskönyv is megjelent.” Itt a sorok írója minden bizonnyal a Heckenast Gusztávnál 1836-ban névtelenül megjelent, de Hüppmann Antalhoz (szakácskönyvszerző, gr. Károlyi György szakácsa) köthető Allgemeines geprüftes Pesther Kochbuch…-ra gondol, amely csak címében hasonlít nagyon St. Hilaire szakácskönyvére, de tartalmában nem.

Viszont a Lampel Róbert által 1863-ban kiadott Képes pesti szakácskönyv nemcsak címében hasonló, de nyíltan és engedély nélkül használta fel St. Hilaire Jozefa nevét és receptjeit. Ennek a magyar nyelvű szakácskönyvnek a népszerűsége indította az Eggenberger könyvkiadót arra, hogy saját St. Hilaireszakácskönyvének magyar fordítását megjelentesse.

Az Eggenberger kiadó kezdetben megelégedett azzal, hogy a szakácskönyvet az osztrák és a hazai németajkú lakosság körében terjessze. Csak a Lampelék által kiadott magyar fordítás népszerűségét látva, viszonylag későn, 1870-ben fordíttatta magyarra a 22. kiadást Vörös Marival, és nem is akármilyen sikerrel, ezt a magyar nyelvű edíciót további hét követte. Illetve a könyv rövidített változata is megjelent két kiadásban, Nemzeti kis szakácskönyv címmel, Vörös Mária neve alatt (Budapest, Eggenberger, 1875 és 1897).

Ellenben a konkurens Lampel könyvkiadó a szakácskönyve német fordításával próbálkozott, amelynek érdekessége, hogy a fordító, bizonyos Marie Zöld nem kereste meg az eredeti német nyelvű szövegeket, hanem új visszafordítást készített magyarról németre.

St. Hilaire Jozefa szakácskönyvéből még egy harmadik magyar fordítás is készült 1863-ban: A valódi Szakácsság vagy legujabb alapos és teljes pesti szakácskönyv, kiadta egy Magyar gazdasszony (6. bőv. és jav. kiad., Pest: Kilián, 1863). Ez a mű St. Hilaire nevének feltüntetése nélkül jelent meg, és nem is volt olyan sikeres, mint a Lampel kiadó könyve, csupán két kiadást ért meg (1863, 1870). Az Eggenberger kiadónak persze nem tetszett, hogy St. Hilaire-jéből más is hasznot kíván húzni. Tiltakozásul egy figyelmeztetést helyezett el mind német, mind magyar nyelvű szakácskönyve elején, amelyben felhívta az olvasóközönség

290

hÉvíz /

Hajószakács

2020/3

figyelmét, hogy csak az írónő aláírásának hasonmását tartalmazó kiadvány az eredeti, minden más csak tökéletlen és hiányos utánzás. Évről évre követték egymást St. Hilaire Jozefa szakácskönyvének változatlan vagy bővített kiadásai. Az első edíció 755 receptjét az 1914. évi 31. kiadásra több mint 1300-ra bővítették. Az egyes kiadásokat folyamatosan átalakították, a szöveget modernizálták, és a mértékegységeket (pl. lat, font) átírták a metrikus rendszerben használtakra. Régi recepteket hagytak el, és új, a kor divatjának megfelelő receptekkel egészítették ki, pl. magyar ételek (korhelyleves) vagy újdonságok (dobostorta). A recepteket átfogalmazták, a helyesírást, a kifejezéseket is modernizálták (pl. a Kastrolból Casserol, a Happelből Häuptel lett). A 26. magyar, ill. a 27. német kiadástól kezdve számos ábrával színesítették, a szakácskönyv címe is megváltozott: Képes pesti szakácskönyvre (Illustriertes Pester Kochbuch).

Vajon mi St. Hilaire művének titka, mitől vált ennyire népszerűvé? Ha újdonságokat, magyar(os) ételeket vagy a hazai németség speciális étkeit várjuk, csalódnunk kell. Rögtön az előszóban kiderül: „A közönséges ételek, amelyek minden konyhában előfordulnak, nagyrészt teljesen ki lettek hagyva.” Tehát ebből a szakácskönyvből – mint ahogy a többi kortárséiból – sem fogjuk megtudni, mit evett az átlagos pesti polgár egy átlagos hétköznapon. Ha a recepteket a korszak többi szakácskönyvével összevetjük, kiderül, hogy St. Hilaire szakácskönyvének tartalomjegyzékében ugyanazok az ételnevek szerepelnek, mint kortársainál (pl. a csokoládé leves, Boeuf a la mode, spanyol széltorta).

A korabeli szakácskönyvek csak ritkán neveznek meg más írott műveket, St. Hilaire Jozefa sem árulja el, milyen forrásból merítette receptjeit (és az általam eddig átnézett 1820 előtti szakácskönyvekben sem sikerült ételleírásainak forrását megtalálni), de kiemeli: „csak kevés [recept] került más írott vagy nyomtatott szakácskönyvekből felhasználásra”. Az írónő hangsúlyozza a saját tapasztalatot, illetve megemlíti a barátnőktől származó ételleírásokat is.

A Pesther Kochbuch nem bővelkedik a Monarchián kívül eső területekről származó receptekben – gondolok főleg a francia konyhára –, bármennyire is indokolná a szerző francia neve és családja. De kisebb számban tartalmaz francia, angol, bajor, valamint cseh és itáliai módon készült étkeket, viszont az „auf ungarische Art” azaz „magyar módra” egyszer sem fordul elő. A receptek neve alapján mindössze két receptnél valószínűsíthetjük, hogy azok Jozefa közvetlen környezetéből származnak, ezeknek nyomát más, korábban kiadott szakácskönyvekben nem találtam. Az egyik recept a Pesti almás lepény, a másik a Lepény vagy rác bitta.

2020/3

hÉvíz /

Hajószakács

291

Saint-Hilaire Jozefa az osztrák/délnémet konyha kifejezéseit használja, pl.

Ribisel (ribizli), Germ (élesztő), Hetschepetsch (csipkebogyó), ellentétben például Susanna Nemeth szakácskönyvével, ahol az érthetőség kedvéért a mű elején kétoldalas szószedetben írják le a német szavak osztrák megfelelőit (itt az előbb felsoroltak: Johannisbeere, Hefe, Hagebutte). Németh Zsuzsanna szakácskönyve egyébként szintén megjelent magyarul is.

A szakácskönyv előszavában a szerző felsorolja, milyen szempontokat tart fontosnak: a jó szakácskönyv használható és hasznos. Csak kipróbált, ízletes étkek leírását közli, a legegyszerűbb elkészítési módokon. Jól emészthető ételek legyenek, az egészségre nem ártalmasak. Hangsúlyozza a gazdaságosság szempontját, a felesleges és költséges kiadások kerülését, ezért az ételek hazai, könnyen hozzáférhető hozzávalókból készüljenek. Csupa olyan elv, amely nemcsak a korabeli polgári háztartások, de a mai háziasszonyok számára is fontos.

A szakácskönyv felépítése nem tér el a korszakban megszokottól, de más szakácskönyvekhez képest áttekinthetőbb, az egyes ételtípusok jól elkülönülnek.

A hét fő részre tagolt tartalomjegyzéket böngészve nem veszünk el a sok apró fejezetben, de a recepteket az egyes részeken belül a készítési mód vagy hozzávalók szerint 3-7 szakaszra bontva találjuk, és a fejezeteken belül a fő hozzávalók ábécésorrendbe állítása teszi még könnyebbé az eligazodást. Az ételleírások megfogalmazása érthető, világos, nem túl tömör, de az író nem is veszik el a részletekben.

Elképzelhető, hogy a népszerűséghez hozzájárult Saint-Hilaire Jozefa nemesi származása és az ebből adódó műveltsége is.

A szakácskönyvszerzők életéről többnyire semmi sem tudható, sokszor még az sem deríthető ki, valóságos személyről van-e szó, vagy álnév díszeleg egy-egy köteten. A főként polgári származású szakácsok, szakácskönyvírók hagyatéka, papírjai nemigen maradtak fenn. Saint-Hilaire Jozefa életének azért maradhatott követhető nyoma, mert elég nagy vagyona volt ahhoz, hogy végrendeletet készítsen, és nem volt egyértelmű az örökös személye.

Bár életével és művével kapcsolatban maradtak hiányzó pontok, megválaszolatlan kérdések, de a feltárt adatok révén talán sikerült az ismeretlenség ködéből visszahozni az egykor Monarchia-szerte ismert és elismert St. Hilaire Jozefát, akinek Pesti szakácskönyve közel száz évig volt jelen a hazai szakácskönyvpiacon.

Gálffy Zsuzsanna

292

(Esztergom, 1975) történész, levéltáros. Fő kutatási területe a XIX. századi gasztronómiatörténet.

hÉvíz /

Hajószakács

2020/3

ÖBÖl

Cséby Géza

„Fiam bizon meghalok, nem állhatom ki ezt a világot” Pálóczi Horváth Ádám keszthelyi vonatkozásai

Kétszáz év vel ezelőtt hunyt el az élettől, betegségeitől megkeseredett földmérő, poéta, polihisztor, pálóczi Horváth Ádám. Élete alkonyán Horváth harmadik feleségével, Kazinczy Klárával együtt nagybajomi birtokára vonul vissza. Az életrajzát összegző írás szikáran, mégis némi empátiával jegyzi meg, amikor 1820. január 20-án, megérezve halálát, „a reggeli kávé után megilletődve mondta feleségének: fiam bizon meghalok, nem állhatom ki ezt a világot, majd 15-én vérhányás és torokdaganat lepte meg és január 28-án meghalt.” Felesége karjai között. Ki volt ez a méltatlanul feledésre ítélt magyar költő, aki írásai mellett tevékenyen vett részt a magyar irodalmi élet mindennapjaiban, és saját birtokán maga is irodalmi összejöveteleket szervezett Göcseji Helikon néven?

Horváth Ádám (a pálóczi nemesi előnév tulajdonképpen csak halálát követőn, a társadalmi megbecsülés jeleként került neve elé) 1760-ban született Kömlődön, református papi családban. Tizenhárom éves korától a debreceni kollégium diákja volt, 1780-ban szerzett földmérő és jogi diplomát, ezt követően Pápára költözött.

Rá két évre megházasodott és felesége, Oroszy Julianna balatonfüredi birtokain rendezték be lakásukat. Kibérelte a tihanyi kamara javait, ettől kezdve hol Szántódon, hol Tihanyban élt. A kezdeti harmonikus házasság 1793-ban válással végződött.

Horváth Ádám később így ír első feleségéről: „Ő könyvbúvár, hogyha úgy szeretne férfival hálni, mint olvasni, én részemről nagyra becsülném.” Még válásának évében ismét megházasodott. Az ekkor 33 éves költő Sárközy Jusztiniát vette el, kitől 1808ban vált el. Horváth harmadik feleségét, addigi nevelt lányát, Kazinczy Klárát halála előtt két évvel vette feleségül. Ennek a frigynek kizárólag gazdasági megfontolásai lehettek, elsősorban Kazinczy Klára státuszának fennmaradása férje halálát követően.

Erre enged következtetni a költőnő verse, ahol talán magyarázkodásnak tűnően írja: „Nem a’ vak Szerelem hiú fénye, / Nem Ámor ’s Kupidó leleménye / Voltak ösztöni hív szerelmemnek”, hanem a „hív Barátság” (Férjem halálára, 1820).

2020/3

hÉvíz /

öböl

295

Horváth földmérőként, gazdaként folyamatosan bővítette vagyonát, de a kezdetektől elkötelezettje volt magyar irodalmunknak is. Már az 1780-as években levelezni kezdett Kazinczy Ferenccel, a kezdeti levélváltás pedig barátsággá nemesedett és számos, főleg a nyelvújítási küzdelmek során felmerülő probléma ellenére megmaradt. Kazinczy jellemzésében Horváth „szeretetre méltó kuruc”, a „legpajkosabb fickó”, aki pipázik, „tréfát űz, s nevetteti azt, kivel szól”.

Első nagy sikerét a Hunnias avagy Magyar Hunyadi című eposzával aratta 1787ben. Később Kazinczy felkérte a Kassai Magyar Múzeum nevű lap munkatársának.

Kapcsolatot tartott Csokonai Vitéz Mihállyal, aki kissé túlzóan írta róla Kazinczynak: „Ő a legnagyobb költő, Berzsenyit sem kivéve.” A XVIII. és XIX. század fordulóján állította össze hatalmas dalgyűjteményét, legnagyobb munkáját, az Ötödfélszáz éneket. 1812-ben már Göcsejben találhattuk és a környezetében lévő lányokból, asszonyokból 1814-ben megszervezte Petrikeresztúron az úgynevezett Göcseji Helikont, melynek tagjai Kazinczy Klára, Dótzy Teréz, Tuboly Erzsébet és Tuboly Rozália voltak. Ekkor írta Kazinczy Ferencnek: „A’ Poesist nem tsak gyakorlom, hanem edgy Götsei Helicon felállítása reménysége alatt szoros kötelességemmé is tettem”. Ezt a lépését akkor érthetjük meg igazán, ha tudjuk, hogy a korabeli férfitársadalom nem ismerte el a nők szellemi tevékenységéhez való jogát. Horváth mindenesetre Zalában sem élhetett teljes nyugalomban, ebben az időben indult ellene vizsgálat németellenes versei miatt.

A költő 1789-ben belépett a szabadkőművesek közé. Páholybeli nevét a szintén szabadkőműves Kazinczytól kapta: Arion. Munkáiban is többször megjelenik a szabadkőművességre való utalás. A maszonériai tagság számos ismerőst, barátot hozott számára, például Nagyváthy Jánost vagy a nagy Festetics György grófot.

Utóbbi 1817-ben megrendezte a Keszthelyi Helikoni Ünnepségeket, amelyet évente kétszer, februárban és májusban tartottak meg, egészen a gróf 1819. áprilisában bekövetkezett haláláig. Meghívott vendégek voltak a kor jeles mezőgazdái, tudósai és a Dunántúl írói, költői, valamint a politikai-közigazgatási élet személyiségei. Egy ünnepség kivételével Horváth Ádám valamennyin megjelent, legtöbbször magával vitte nevelt lányát, a később feleséggé avanzsált Kazinczy Klárát. Az első Helikonra 1817. február 12-én került sor. Horváth Ádám egy nappal előbb érkezett a grófi udvarba, hogy még az utolsó simításoknál segédkezhessen. „Este megérkezett Berzsenyi betegen, Kisfaludy egészségesen” – írja később Kazinczynak. Majd megérkezett dukai Takács Judit, Fáy Barnabás kir. udvari tanácsos és referendárius, Szegedy Ferenc cs. és kir. kamarás, Zala megye első alispánja. Az ünnepségre, minden kétséget kizáróan, rányomta bélyegét az

296

hÉvíz /

öböl

2020/3

éppen dúló nyelvújítási harc. Ezt tetézte, hogy Kazinczy nem kapott meghívást.

Talán éppen azért, mert bár rokoni szálak fűzték Kazinczyhoz, Festetics nem szerette a nyelvújítás olykor túlzó, merész javaslatait. Horváth Ádám megpróbált közvetíteni kettejük között. Míg Keszthelyen Kazinczyt védte, addig Kazinczynak írt levelében Festeticset védelmezte: „a’ Gróff felüled egészen rosszul van elhitetve”. Kazinczyt látszólag nem érdekelte az ünnep, mégis megsértődött a rendezvényre, még régi barátaira is, akik elfogadták a meghívást. Nem kis malíciával írja 1817 márciusában Döbrentei Gábornak, hogy Horváth, az emlékfák ültetésekor, A földmívelő Varró című pásztori beszélgetésének előadására is vállalkozott: „Horváth Ádám még énekelt is az ültetés alatt, a’ megszakadt (herniás) és ezért beszélni is alig tudó ember.”

Ugyanezen év májusában megrendezték a második Helikont, amelyen szintén vendég volt Horváth. Annak ellenére, hogy ezen az ünnepen elsősorban a végzős georgikoni hallgatók tudása méretett meg, a megjelent költők, dukai Takács Judit, Kazinczy Klára és Horváth Ádám is felolvasott műveiből. Horváth meg is írta Kazinczy Ferencnek: „Az én Melodrámám, Hyperborei Zsenge, rekesztette be a’ dél előtti oskolát.” A Balatoni Múzeum birtokában van dukai Takács Judit három saját kézzel írt verses füzetecskéje. Ezeket az 1817 februári, májusi és az 1818 májusi Helikonra hozta el. Az 1817 májusi füzet belső lapján Horváth Ádám egyik 1792-ben írt versének idézete található, amely rámutat nemcsak Horváth, de a Helikonok elkötelezettségére is: „Szép Magyarnak lenni! ’s hát? Magyar Királynak

Kiből hív Népei kész Atyát csinálnak Szép Magyarnak lenni! ’s hát Magyar Királynak

Kit Királynak termett Jobbágyok szolgálnak.”

Az 1818 februári Helikonon Horváth Ádám nem jelent meg, mégis mindenről értesült. Bár Kazinczy Ferenc erre az ünnepségre már meghívást kapott, ő sem tudott elmenni. A beteg Festetics azonban e Helikonon Csokonai és Kazinczy tiszteletére is ültettetett fát, a szokásoknak megfelelően madárberkenyét. Kazinczy meghatódott e kegyen, de azért azzal ostromolta barátait, többek között Horváth Ádámot is, írják meg, nem bodzát ültetett-e neki Keszthely ura, míg a többiek madárberkenyét kaptak. Horváth megnyugtatta: ő is sorbus aucupariát, azaz madárberkenyét kapott.

A negyedik ünnepre májusban került sor. Kazinczy Ferenc elhatározta, hogy ezen mindenképpen részt vesz, e terve anyagi gondjai miatt újfent nem sikerült,

2020/3

hÉvíz /

öböl

297

így csak levelet küldött Festeticsnek. Horváth Ádám az ünnepet követően levélben tudósította Kazinczyt, hogy „Keszthelyen nagyon vártt vendég voltál: leveledet a’ Groff nagy örömmel vette ’s velem közleni akarta, de reá nem akadott.

Gondosan tudakolta tőlem birtokaidat ’s jövedelmedet; mert úgy voltál előtte festve, mint szegény; én mindenik extremumot tagadtam, de bizonyost mondani nem tudtam”. Ha Horváth jobban értesült, akkor a gróf Kazinczy keszthelyi útjának anyagi költségeit biztosította volna.

Az utolsó, 1819 februári ünnep nem a szokásoknak megfelelően 12-én, hanem 16-án zajlott. Ugyanis 12-e péntekre esett és a gróf babonából nem akarta az ünnepet aznap megtartani. Erről azonban Horváth Ádám nem tudott, és már 12én Keszthelyen volt. Elhozta, kinyomtatott példányokban legújabb költeményét (Hattyúi Ének a’ Keszthelyi Helikon’ ünnepére Febr. 12-dikén 1819), amelyben betegségére, öregségére hivatkozva búcsúzik barátaitól. A versnek egyik érdekes szakasza a búcsú mellett az a rész, amikor felidézi az első Helikont és Keszthelyről való távozását. Délre indult el a ma közigazgatásilag Keszthelyhez tartozó Fenékpusztán át, amikor hattyúkat látott a tóról felrebbenni: „A’ tsuhubúl tizenegy hattyú szárnyalla-fel, és az / Ott, közel a’ parthoz nyugovó gályára repüle”. Ha részletesen vizsgáljuk, kitűnik, hogy az egész vers egyértelműen szabadkőműves ihletésű. Ez arra is következtetni enged, hogy a helikoni résztvevők, illetve Festetics udvartartásának tagjai között ott találjuk a kor jeles szabadkőműveseit.

E Helikonra kapta kézhez Festetics Kazinczy neki ajánlott ódáját és úgy döntött, hogy a Helikonon felolvastatja. Horváth Ádám észrevette, hogy a gróf gyengélkedik, és bár az ünnepségen sok műsorszám szerepelt, ahogy Kazinczynak írta, „nem úgy ment az Inneplés a’ mint nekem megígérte.” A Helikon egy napig tartott. Még két hónap sem telt el, amikor megérkezett a gróf halálának híre. A keszthelyi temetésre Horváth Ádám is eljött. Több, kézzel másolt példányban elhozta magával Festetics temetésére írt versét és szétosztotta a jelenlévők között.

A szintén szabadkőműves szimbólumokat is felsorakoztató vers kezdő két sora a nagy halott feletti gyászt idézi: „A’ midőn Gróf Festetics György Életének vége lett, / Pörbe szállt a’ Föld az Éggel a’ dicső halott felett...”

A temetés után Horváth hazatért Nagybajomba. Már nem voltak új elképzelései. Festetics meghalt, Nagyváthy János, a Festeticshez is sok szállal kötődő gazda sincs már az élők sorában. Ő maga régóta beteg és gyenge volt.

Német József Horváth Felfedezett titok kötetéről szóló egyik tanulmányában írta: „Ha a bátorság gyűlne is, az erő nem a régi. Azért sem, mert a szabadkőművesség csak a férfikor szívben megőrzött szép emléke, a társadalom már a reformkor új erőit érleli.”

298

hÉvíz /

öböl

2020/3

Petrikeresztúron temették el. A helyi história és fényképek szerint egy keményfából faragott, hármas tagolású kereszt jelezte sírját, amely az 1970-es években még megvolt, ám feliratát már ekkor sem lehetett elolvasni. Ma a sír sajnos fellelhetetlen.

Felhasznált irodalom: Cséby Géza: A Keszthelyi Helikon. Gróf Festetics György szerepe a magyar művelődéstörténetben. Zalaegerszeg, 2017.

Harmath István – Katsányi Sándor: Veszprém megye irodalmi hagyományai. Veszprém, 1984.

Karika Erzsébet: Az Oroszy család és Pálóczi Horváth Ádám. = Pálóczi Horváth Ádám, a Magyar Tenger poétája Füreden, Balatonfüred, 2010.

Küllős Imola: Pálóczi Horváth Ádám (1760–1820) = Énekes poézis. Válogatás Pálóczi Horváth Ádám ötödfélszáz énekeiből, Budapest, 1979.

Németh József: Horváth Ádám és a szabadkőművesség. = Pálóczi Horváth Ádám: Felfedezett titok. Budapest, 1988.

Péterffy Ida: Horváth Ádám levelezése „poétriáival”. Zala megye irodalmi hagyományai 1. Zalaegerszeg, 1973.

Péterffy Ida: Pálóczi Horváth Ádám Szántódon. Szántódi füzetek I. Budapest-Siófok, 1980.

Cséby Géza

2020/3

(Keszthely, 1947) irodalomtörténész, költő, műfordító. Legutóbbi kötete: A Keszthelyi Helikon (2017).

hÉvíz /

öböl

299

Megjelen t!

A történelemben nincs „ha“ _ szól az unásig ismert közhely. De az irodalomban van! Sőt, az irodalom csupa „ha“: fikció, képzelgés, játék.

A trianoni békeszerződés 100. évfordulója előtt a HÉVÍZ művészeti folyóirat szerkesztői arra kértek tizenegy szerzőt (nemzeti 11!), hogy rugaszkodjanak el a makacs tényektől, és írjanak olyan novellát, melyben a trianoni döntés valahogy másként alakul. Írják meg a másik Trianont!

Mi lett volna, ha…?

2020/3

www.facebook.com/hevizfolyoirat