Hévíz folyóirat // 2020.1

Művészeti folyóirat

XXVIII. évfolyam • 2020/1 • Ára: 400 Ft

Művészeti folyóirat

Aczél Géza Szálinger Balázs Szlukovényi Katalin versei

Bencsik Orsolya Berta Ádám Kerékgyártó István prózái

ASIMOv / Szélesi Sándor véGel / Takács Ferenc SZerB / Havasréti József SZéP verSeK ’44 / Zoltán Gábor

XXVIII. évfolyam • 2020/1

FellInI 100 Király Kinga Júlia esszéje

Tartalom

2020/1

Nyílt víz Szálinger Balázs: Ferenc tér .......................................................................................................................................................5 Bencsik Orsolya: Passion .............................................................................................................................................................6 Aczél Géza: (szino)líra ..................................................................................................................................................................12 Kerékgyártó István: Utolsó menet ..................................................................................................................................... 14 Szlukovényi Katalin: Abject, Tartós kapcsolat ............................................................................................................. 21 Berta Ádám: A könyvesbolt ................................................................................................................................................... 23 Székely Szabolcs: 41. .................................................................................................................................................................. 28 Sokacz Anita: Cameo ................................................................................................................................................................. 29 Jánoki-Kis Viktória: Piros csík .................................................................................................................................................. 30 Mizsur Dániel: Yaliskari ............................................................................................................................................................... 37 Piros Vera: lisszabon .................................................................................................................................................................... 39 Marczinka Csaba: Belgrád .......................................................................................................................................................40 Gubis Éva: Az ő latrai .................................................................................................................................................................. 42 Izer Janka: Új rablói vannak a nyárnak .............................................................................................................................44 Weisz Dorka: Villanás .................................................................................................................................................................. 47 Mihail Szuhotyin: Nem tudom .............................................................................................................................................48 Czifrik Balázs: Robinson ............................................................................................................................................................ 50

Hullámverés Király Kinga Júlia: Pernacchia (Fellini 100) ........................................................................................................................... 53 Szélesi Sándor: Asimov száz év elteltével .......................................................................................................................61 Zoltán Gábor: Szívemre ugrott ma a szerelem (Szép versek 1944) ............................................................... 69 Takács Ferenc: A peremlét egyetemessége (Végel László köszöntése) ..................................................... 81 Havasréti József: Sok volt-e vagy kevés? (Szerb Antal és a pénz) ................................................................... 87

Öböl Huszár Mihály: „Mint az arabnak Mekka: szent föld ez nekem” (Adalékok Bernáth Aurél marcali és balatoni gyermekkorához) ........................................................................................................................................................ 95

Hévíz Művészeti folyóirat Megjelenik kéthavonta Főszerkesztő: Cserna-Szabó András Szerkesztő: Fehér Renátó Képszerkesztő: Palásti Kovács András Munkatárs: Vajna Ádám Kézirat-előkészítés: Darida Benedek Szerkesztőbizottság: Cserna-Szabó András, Cséby Géza, Fehér Renátó, Hinger Tamás, Őry Rózsa, Szálinger Balázs Címlap: Federico Fellini: La Strada / Országúton, 1954.

Alapította: Dr. Kiss Lajos Kiadja Hévíz Város Önkormányzata, 8380 Hévíz, Kossuth Lajos utca 1.

Felelős kiadó: Papp Gábor polgármester e-mail: hevizfolyoirat@gmail.com www.facebook.com/hevizfolyoirat Korábbi számaink: www.onkormanyzat.heviz.hu/heviz/heviz-folyoirat-szamai Terjesztés, előfizetés: Csongrádiné Olasz Sára, csongradine@hevizph.hu Tördelés, layout: Leon Creativon Kft. Nyomás és kötés: Ziegler Nyomda Kft. ISSN szám: 1216-8181

NYÍlT VÍZ

Szálinger Balázs

Ferenc tér Gondolkodom, mit gondol az idő Azokról a lényekről, akiket visz.

Hogy csillogó pásztorok állománya, Örökkön inspirálódó anyag, Széptan alanyai vagy májusábrák Felfénylő pontjai, amik vagyunk.

Belsővárosi tér egy cukrászdával, Kiülök ide, és rákérdezek.

Látatlan lény rohan felém a téren, Zörgő falevélből van a ruhája, Mögötte már légneműek a házak, És alattam volt → nincs az utcaszint, Nehéz a karom, és a vérem Minden lüktetéssel ránt egyet rajtam.

Az ereimben oltatlan az Isten, de Gyakorlatlan szemmel is látható, És nem gondol rólam semmit, csak azt, Hogy engedjem át, hogy engedjem át, Engedjem át, álljak félre neki Magamban, hogy felépülhessen ő.

Valójában ezt hajszolom, mióta A legkegyelmesebben elrendelni Méltóztatott, hogy éljek.

Szálinger Balázs

2020/1

(Keszthely, 1978) költő. Legutóbbi kötete: 361° (2018).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

5

Bencsik Orsolya

Passion

A

temető előtt állunk, én biciklivel jöttem. Jó lenne még kint lezárni, erre gondolok, mert a sírok között nehéz lesz tolnom. Nincsen biciklitároló, mintha a temetőbe csak gyalog, autóval vagy koporsóban érkeznének a népek.

Lehet, hogy a kerítéshez kellene láncolnom, a fekete, itt-ott kopottas rácshoz, de nem tudom eldönteni, illetlenség lenne-e ez. Minek jöttél biciklivel, nem is laksz messze, ezt mondja, de nem bosszús, csak nem tud csöndben maradni. Hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy feszt jár a szája: egészen jól ki tudom kapcsolni a figyelmemet. Néha tud okosakat is mondani, ezért állok szóba vele. Ez most nem ilyen pillanat. Mindenhova biciklivel megyek, a sarki kisboltba is, mert ki nem állhatom a gyaloglást. Leszarom, hogy egészséges. Attól meg végképp megőrülök, hogy mindenki mindenhol az egészséggel jön. Anyám például a Skype-on írogatja nekem, hogy ne felejtsem el, iktassam be a mindennapokba, az általa imádott napi rutinok közé, hogy szükség van testmozgásra. Sétálni kell, legalább napi fél órát! A sport fiatalít! Jót tesz a hangulatodnak! Menjél el úszni! A barátaim Facebook-cseten küldözgetnek masszázsra, wellnessbe, kozmetikushoz, pedikűröshöz, fodrászhoz, konditerembe, túrázni, falat mászni, szalszázni. Feltöltődni, szépítkezni, testetlelket fiatalítani, így mondják. Apám azt kéri, hogy ne igyak, ne dohányozzak, ne drogozzak, hanem vitaminozzam magam és minden este jóval éjfél előtt feküdjek

6

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

le aludni. Anna barátnőm, amíg beszéltünk egymással, feszt azzal törődött, hogy mit eszek. Ne egyél már össze ennyi szemetet, ne egyél cukrot, ne egyél csipszet, ezt szajkózta, miközben, amikor utoljára találkoztunk, a nagy egészséges életmódjából én semmit sem vettem észre.

Három fáradt majomkenyérfa van a temetőben, kettő egymás mellett, nem láthatom, de a gyökereik már biztosan örökre egymásba fonódtak. Közöttük a földben zajlik az élet, giliszták mozgatják, porhanyósítják a rögöket, kukacok, férgek zabálják, bontják a szerves testeket. A bejárattól arrébb van egy kis domb, azon kell felmenni a mamáék szürke gránitsírjához. Így pakolták 1983 óta egymásra szép sorban az aranybetűkkel és -évszámokkal kiszögellt koporsókat: a mama apja, a mama anyja, a tata és a mama. Rögtön mellettük a nővérem volt osztálytársának az öccse fekszik. Ez egy terrakotta gránitsír. Kereszt, szív, galamb van rajta, és belegravíroztatták a srác képét is, tizennyolc éves volt, amikor a NATO-bombázások idején agytumorban meghalt. Adrián, így hívta a családja, így hívták az iskolában is. Ennek a parcellának a végét egy öreg, nagyra nőtt tujafa jelzi, és beljebb, a tuja takarásában az egyre pusztuló vas és ólom: a keresztre feszített Krisztus. A fényesre fogdosott, szöggel egymásra és a keresztre illesztett lábfejek alatt mécsesek halmától, koszorúktól és virágcsokroktól tarkállik a föld. Több mint harminc éve ugyanaz a kép fogad. Néhány éve padot raktak a kereszt elé, ha gyakrabban járnék a temetőbe, itt imádkoznék a világ végéig szenvedő, rozsdás alakhoz, itt beszélgetnék mindenféle emberrel vagy csak úgy, nyugodtan, időnként dühösen vagy kétségbeesetten elmélkednék. Többet kellene kint tartózkodnod a friss levegőn, hogy érjen egy kis fény, ilyeneket is mondanak nekem. A padon ücsörögve, miközben a szervezetembe egyre csak épülne be a D-vitamin, végre lenne időm hosszan elmélkedni. Például a mások és a saját életemen, hogy miért alakul úgy, és miért nem másképp, meg azon, mi végre ez az egész. Nem a halálra gondolnék, persze.

Nekem nincs bajom az elmúlással, mielőbb túl leszek rajta, annál jobb, meg ne fájjon, ez a lényeg. Hanem a férfiakra, meg arra, hogy nem kapok tőlük levelet.

Hogy nekem soha senki nem ír arról, hogy rajong értem. Imád. Szeretne jobban megismerni, találkozni velem, hogy dedikáljam neki a könyveimet. Nem ír senki, de másoknak biztos írnak. Ott, az öreg tujafa takarásában leginkább bonbonokat, Cicamacákat, rizses csokit, Eurokrémet, tejcsokoládás Galebeket, Negro cukorkát, nápolyikat tömnék magamba és egyáltalán nem tudnék beletörődni, hogy így ér véget az én pályafutásom. Egy vidéki temetőben, persze közel a mamáékhoz vagy az ismerősökhöz, mégis, egyetlenegy híres ember sírjának a közelsége nélkül, meg nem értetten, nem vágyottan, D-vitamintól duzzadó szervezettel és tartalmas gondolatokkal a fejemben. Ha nem érezném furának, biztos hangosan

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

7

is elmondanám a szakállas, szenvedő férfialaknak, hogy ha képes lettem volna hallgatni másokra, megtanultam volna élni. Egészségesen, erősen, fiatalosan, mint minden tehetséges, okos és ügyes ember. Minden olyan ember, aki másokból irigységet vált ki. Akire hasonlítani szeretnének, akivel együtt szeretnének lenni, mert jó a társaságában lenni. Nem óriási rajongótáborra gondolok, elég lenne nekem egy féltucat férfiből álló koszorú is, akik felváltva, de meggyőzően azt írnák (magyar, szerb, bosnyák, angol, német vagy török nyelven), hogy vicces, mégis megrázó regényeket írok, vagy azt, hogy a verseimből csak úgy árad az erotika.

Azért találkozunk, mert filmet akar készíteni. Én mondom neki, hogy a temetőnél, vagy ő, mindegy, az a fontos, hogy kitaláljunk egy jó művészeti projektet egy magyarországi pályázatra, és nyerjünk utána sok pénzt. Amit, leszámítva a minimális anyagköltséget, pontosan felezünk. Low-budget film lesz, ez a kiindulópont, meg az, hogy valami Tolnai-szöveg legyen. Utóbbi miatt kellek én, elég sok Tolnait olvastam és lelkiismeret-furdalás nélkül nyúlok bele a szövegeibe.

Szeretem a Kossuth-díjas írókat, akár magyarországiak, akár vajdaságiak vagy egyéb határon túliak. Akár élnek, akár nem élnek, de ha élnek, akkor elég idősek. Többékevésbé elég jól írnak, nem bosszantanak, nem sajnálom rájuk az időt, sőt egyikmásik fiatalabb korában jóképű is volt. Szeretem nézegetni ezeket a régi fotókat és álmodozni. Ilyenkor nem gondolok a feleségükre, a szeretőjükre, a barátnőjükre és azok gyerekeire. Nem gondolok a halálukra vagy az ügyes-bajos dolgaikra. A kellemetlenségekre. A jobb- vagy a baloldaliságukra. Ilyenkor csak a fiatal, akkor még nem Kossuth-díjas írók vannak, meg én: a kedvenc kiskocsmámban, a kedvenc, ma már csöppet sem patinás éttermükben vagy a Radnai-havasokban, egy pohár sör, esetleg madárkák társaságában. Én vagyok Maminti, a kicsi, zöld tündér, aki beletrappol a nullás lisztbe. Szűzanyameztelenül.

A mama a spájzban több kiló fehérlisztet is tartott. Szép, katonás rendben sorakoztak egymás mellett a dédmamától örökölt stelázsin. A tata, amíg nem betegedett meg és nem adták ki árendába a földet, saját maga vitte be a búzát a Žitokombinatba, majd talicskán tolta haza az érte kapott lisztet. A mama állandóan csak sütött, kenyeret, buktát, mákos és diós kalácsot, zserbót, krémest, sós pogácsát.

A sírjára se virágot, hanem lisztet kellene hoznunk. De nem teljes kiőrlésűt, mert azt nem szerette. Barnakenyeret csak szükségből sütött, és a hatvanas évek után már nem is kellett. A tata a búzakalásznak örülne. Azt mondta, neked meg nekem búzakalászszínű hajunk van. Ritkaság! A koporsójába, az imára kulcsolt keze közé anyám az utolsó pillanatban dugta be az újságpapírba csomagolt, rózsaszín manilával átkötött henteskéseket. A munkaeszközeit, amikről a tata betegen azt hitte, ellopták őket. A sok élezéstől már szinte alig maradt a kések pengéjéből valami. Ócskaságok,

8

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

a tata élete, az én örökségem egy szürke gránittömb alatt. A disznók foglalkoztattak eddig, most meg a búza és a liszt izgat, de erről nem szólok senkinek, még Tolnainak sem. Itt és most nem a művészet, hanem a pénz a fontos. A pénz, amiből élünk, és ami utakat nyit meg, könnyűvé teszi az életet. A pénz, amiről mi nem szégyellünk beszélni, és amiről azt gondoljuk, nekünk ugyanúgy jár belőle, mint bárki másnak.

Igaz, ami igaz, nekünk nincsen normális munkánk, és ahhoz sem vagyunk elég ügyesek, hogy összekukázzunk egy jó egzisztenciájú férfit, aki majd eltart minket.

Mert ahhoz, hogy szponzoruska legyek, egészségesen kellene élnem. Ahhoz, hogy inges vállalkozókkal jöjjek össze, kellene egy alaptőke, amiből először is nekik tetsző göncöket vehetnék. Ahhoz, hogy valaki kitartsa, jobb természettel megáldottnak kellene lennie. Elzának hívják, és mindenki tudja róla, hogy erőszakos lány, meg hogy be nem áll a szája. Ő keresett meg, én meg azt mondtam, jó, akkor csináljunk pénzt! A két, menhelyről hozott, fekete kutya ott szaladgál szabadon a temetőben.

Anyám ezen szörnyülködne, engem viszont hidegen hagy. Vannak ettől súlyosabb gondok! Például a férfiak. Meg az, hogy nagyon érdekel minden férfi, de azért nem szeretnék mindegyikhez hozzáérni. Mindegyikkel puszizkodni, ölelkezni, a számba venni. Erről próbálok neki beszélni, de képtelen ezzel kapcsolatban bármi okosat mondani. Őt a film érdekli, meg a pénz, engem a férfiak meg a pénz. Mutatom neki a majomkenyérfákat, apámnak van is egy sorozata róluk. A sírokból nem sok látszik, a fák az érdekesek. Meg az ég, amibe bekúsznak a fekete, göcsörtös ágak, egymással összeérve, mintha így együtt a talaj és a gyökérszerkezet inverzei lennének. Szemcsés, maszatos, a mama nyújtódeszkájára szitált képek. Kézzel elhúzott, elsöpört pillanatok.

Elérhetők a Facebookon, apám profilján, akinek rajtam meg a nővéremen kívül más ismerőse, követője nincsen. The illusion of disappointment, Frustration, Passion, The City, ilyen címeket ad az albumainak, mindegyik címmel azonosulni tudok. Megnyugtató, hogy van bennem meg az apámban valami közös. Ha meghal, az utolsó pillanatban az összekulcsolt kezébe rakom az okostelefonját. Benne hagyom a fekete műbőr tokjában, és még fóliába is csavarom. Légmentesen.

Mutatom a tujafát, a Krisztus-szobrot, a padot. Leülünk, a két kutya a virágok, mécsesek körül kering. A kisebb puliszerű, odaszalad a mamáék sírjához. Szaglászik, felszabadul, vakkant, nem pisil. A nyaka körül foltokban hiányzik a szőr, gyógyuló sebek, fehér varratok jelzik az egykori lánc helyét. Most Elza vigyáz rá, a nyakát penicillinporral szórta be. A tata is penicillinport szórt a sebekre. Például a vállamba adott vakcina helyére, ami hetekig gennyedzett, és átütött minden tapaszon, gézen, ruhán, ingen. Hónapokig gyógyult. Látszik most is a helye. Putyús. Azt mondják, a genny undorító, pedig olyan szép sárga. Még akkor is, ha fáj, ha kellemetlen, levedzik. Nem olyan sárga, mint a búzakalász. Időnként van benne egy pici vér is.

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

9

Elza fiatalabb tőlem, motivált és erőtől duzzadó, nem lenne vele jó összeveszni, mert engem, a fáradt önpusztítót jól megcsupálna. Csomókban tépné ki a hajam.

Leszaggatná rólam a ruhát. Megtaposna. Ő írja a kérvényt a Žitokombinatnak, hogy ingyen kaphassuk meg a tóparton levő szélmalmot, és ő intézi el, hogy támogassanak minket a forgatáson tíz kiló liszttel. Soha nem csináltam ilyet, soha többé nem is fogok, ezt már a padon ülve tudom. Nem mondom, mert egy próbát megér. Ha már szinte nulla költségvetésből kijön a film. Ha már ennyire a pénz kell, a szép göncök, amik után biztosan elér majd a szenvedély meg az élet. Nézem a kutyákat, a gránittömbe vésett 2015-öt, elüt a többi számtól, anyám a járatokba még nem kent aranyszínű festéket.

A malomban olyan szag van, mint a tatáék padlásfeljárójában. Fáradt, poros gerenda, régi ócskaság, egérszar szaga. Ha muszáj lenne választanom, apámnak adnám a temetőt, magamnak megtartanám a malmot. De azért szólnék neki, hogy jöjjön, és fényképezze le. Egyedül a malomról nincs még sorozata, pedig vele voltam először itt. Akkor még múzeumként működött, képeslapot is vettünk, de nem küldtük el senkinek. A topolyai képeslapokat a családnak gyűjtjük. A helytörténeti könyveket, az iskolai évkönyveket is, két példányban: magunknak meg a tatáéknak.

Az ismerősök nevét a tata aláhúzza. A saját nevét bekarikázza. Rajta van egy fotón, balról jobbra a harmadik férfi. A padlásfeljáróban tartotta a mama a mészt. Fent meg a hosszú, karcsú nyakú üvegeket, amikbe nyáron paradicsomlevet öntött. És a befőttesüvegeket. A befőtteket nem tudtam megenni. Kiszedte a kompótostálba, én pedig nem nyúltam hozzájuk. Kristályölben kerek, ovális és lapos formák. Sok szín, mint egy, a mama által tartósított Monet-csendéleten. Nem eszed meg? Nem. Rosszul vagyok a tartósítószer ízétől. A mama meggy- és barackbefőttjei óta rosszul vagyok mindenféle befőttől. Zacskóba kell rakni a megpucolt termést, utána mehet a fagyasztóba. Anyám így csinálja, de nekem nincs fagyasztóm. A gyümölcs évekig eláll, a húst viszont érdemes fél éven belül elfogyasztani. A sarki kisboltban nyolcvan dekás tömbökben árulják a csirkeszárnyakat, soha nem láttam még senkit, aki vett volna. A fagyott húst zacskóstul rakom a vízbe, gyorsabban enged ki. A kevés, kioldódó vér rózsaszínűre festi a vizet. Van némi szaga. Már itt elkezd bomlani, ha nem nyúlnék hozzá, pár nap múlva pici, fehér csontkukacok lennének rajta. A kukacoktól undorodok, a férgektől, gilisztáktól, hernyóktól is. Nem érdekel, hogy a hernyóból később pillangó lesz, agyon kell inkább nyomni! Cipőtalppal, papuccsal, éles kővel, téglával szét kell lapítani mindet! Jönnek, kúsznak a fény, a nap, a meleg felé. Bemásznak a lisztbe. Ott motoszkálnak a földben és a földön, körülöttem.

A temetőben, a majomkenyérfákra tapadva, a gyökereik között, a malom poros, recsegő gerendáiban, a zsákokban. A tasakokban, a dobozokban, a ládákban, a

10

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

koporsókban. Kiábrándulttá tesznek, veszítek a lelkesedésemből, pedig utóbbival eddig is elég nagy volt a baj. Bezzeg Elza milyen elszánt! Ott szaladgál és Tolnaisorokat üvöltözik a malom szürke, lisztporos padlóján. Önmaga csirizébe ragadt, haláltusáját imitáló, dilettáns egérkeként. Még a szempillája is csirizes. Szegény Tolnai! Ha nem félnék attól, hogy Elza jól megcsupál, felröhögnék. Vagy tíz percig a könnyeimet hullajtva röhögnék. Fetrengenék a földön. Fognám a hasam. Anyám szerint nem tudok viselkedni, de ezen nem kell csodálkozni, a barátaim se tudnak.

A kedvenc kisállatom például a körmét rágja és a szájában felgyülemlő, apró darabkákat a világba köpi. Ha nincsenek darabkák, akkor is köp. Vagy rágót akar mások hajába rakni. Szemetet rak a táskájukba. Pofákat vág. Beszól. Röhög vagy alig hallhatóan, épp ezért még inkább bosszantóan, méltatlankodik. Ő is szereti a pénzt, de úgy csinál, mint aki nem. Anyám azt mondja, sunyi! Apám szerint olyan sunyi, mint az összes író, költő, kritikus, irodalmár. Akár élő, akár holt.

A malomban én férjhez is tudnék menni. Megházasodnék, gyerekeket szülnék, sütnék-főznék, mosnék, teregetnék. A füst a vastag falban a harmadik szintig emelkedne fel, ott egy nyíláson át a tető alá ömlene, majd elfújná a szél. Egész nap velem együtt forognának a széllapátok. A vitorlák, amik húsz éve hiányoznak a homlokzatról. Abban az évben tűntek el, amikor Adrián szülei a terrakotta gránitsírt vették. Vagy amikor acélgépek hasították fel az eget. Vagy amikor a Žitokombinatban a lelkes munkacsoport és Topolya városvezetési osztálya veszített a lelkesedéséből. Anyámék csak vasárnap látogatnának meg. Mindig én főzném az ebédet, a csirkét kompóttal, a mama kristálytáljaiban szervírozva és nem tartósítva.

Soha többé nem írnék, nem járnék felolvasóestekre, kerekasztal-beszélgetésekre, író-olvasó találkozókra, konferenciákra, műhelybeszélgetésekre, mégis lenne pénzem. Rendben tartanám a malmot. Ez lenne a munkám. Ha rendbe tudom tartani mind a négy szintet, könnyű lesz utána az életemet is. Ilyen sorrendben haladnék: lisztespad, kőpad, sebeskerékpad, nagykerékpad, élet. Passion. A zsidó temető mellől a tópartra, a nemzetközi út szélére telepített malomban boldogan gyilkolom majd az egereket, a patkányokat, a férgeket, kukacokat, pókokat. Éjjelnappal söprögetek és sütögetek. Miközben forognak a lapátok, a mama deszkáján szórom a képeket, szórom a nullást, dagasztom a tésztát. Aranyszínű fémtálcára rakom a kenyeret, a buktát, a mákos és diós kalácsot, a zserbót, a krémest, a sós pogácsát. Én lennék Maminti, a kicsi, zöld tündér, aki jóllakatja a Kossuth-díjas írókat.

A férfiakat, akár élnek, akár halottak.

Bencsik Orsolya

2020/1

(Topolya, Szerbia, 1985) író. Legutóbbi kötete: Több élet (2016).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

11

Aczél Géza

(szino)líra torzószótár

anyagi apám ritkán tért haza a kelleténél emelkedettebb hangulatban hiányzott jelleméből a vigyorgó szándék ám anyám e keveset is nehezen tolerálta s egyszer dúltan egy pohár hideg vizet öntött a nyakába fékezve a kedveskedést noha néhány savanykás kisfröccs után csak ennyi volt némi kilazult nézéssel az egész kaland és bár gyermekként nagyon anyás voltam nekem sem tetszett ez a kicsi drámainak is mondható pillanat pedig az évszakok váltásakor megszokott kormozás még hátra volt mikor apám méretes alapossággal kiemelte a tűzhely kéménybe igyekvő csövét s bár ilyenkor úgy tűnt anyám szerepe csak a csöndes asszisztenseké a tanú a menetrendet már eléggé ismeré rövidesen miként fog aljasul szitálni a mindent ellepő fekete váladék mire anya helyzethez jutva gyorsan átveszi a mesebeli mekk mester szerepét amire sértettségét apa végül háborús tapasztalatával kompenzálja hiába csak az ételbeszerzésnek volt a katonája de a löveg visszaillesztését mint tüzes ágyúcsövet roham előtt gondosan bemérte s a riadt árnyék mögött szépen helyreállt a béke életszerűen hitelesítve az egykor volt harmonikus családi gyerekkort

12

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

árnyékol onnan nézve hogy az ingerküszöb alatt maradt zenei hallásom s rajzkészségem legfeljebb csak a gyermekkori firkákig ért noha erről nem szokás beszélni egy életre hátrányos helyzetűvé tett eme két jelentős fogyaték mert bár az határozottan tetszett mikor az énekkarból szinte egyedül kimaradtam persze ehhez az is kellett hogy osztályt vezessen a magunk közt hegyes álla miatt kecskének csúfolt megszállottan gordonkázó karnagy de ez a szál később nagyon visszavágott mikor művészkedve írogató emberként komolyzenei koncertekkel gyógyítottam volna örökölt magányom s bár a fönséget megéreztem az éterből az öröm szólama nem jött át később nehéz természetű piktorok környékén kezdett bolyongani a belső magány csodálva hogyan árnyékol képeiken a durva ecset harmadik dimenziót s avantgárd lelemények miként szabadítják ki torz tükörképéből a valót ám az élmény idővel a tanult kíváncsiságban elakadt költői hiányérzetek kezdték kedvetlenül húzni a jelentősnek hitt lírai ihlet körül a falakat és az egész horizont ettől csöndben elkomorult s még azt sem mondhatom kísért a múlt mivel lefoglal a közelgő semmi

Aczél Géza

2020/1

(Ajak, 1947) költő, kritikus, irodalomtörténész, az Alföld folyóirat korábbi főszerkesztője. Legutóbbi kötete: (szino)líra 2. (2018).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

13

Kerékgyártó István

Utolsó menet

B

elevetettem magam a legkeményebb edzésekbe, ugyanis kisváltósúlyban engem nevezett az egyesületem az Országos Ifjúsági Ökölvívó Bajnokságra, ahol a hazai pálya miatt népes szurkolótáborra számíthattam. Ekkor már elértem végleges magasságomat, százhatvankilenc centi voltam és hatvankét kiló. Azzal vigasztaltam magam, hogy László Pappot így is négy centivel túlnőttem. A várható ellenfeleimet az edzőm, Zoli Onkel ismerte, és azt mondta, hogy a döntőhöz közeledve életem legnehezebb meccsei várnak rám, de bízik bennem. Ha észnél leszek, akkor van esélyem.

Kicsit meglepett, hogy nem egyértelműen engem tartott esélyesnek, pedig én így gondoltam. Még soha nem kaptam ki, el sem tudtam képzelni, mi van, ha nem én győzök, és ha eszembe jutott, azonnal elhessegettem a feltételezést. Nekem győznöm kell! Én győzni szoktam, szuggeráltam magam.

Az első ellenfelem egy nagyon gyönge fiú volt, a Velikamuntei Szikrában öklözött, és a második menetben leléptették a technikai fölényem miatt.

Aztán a második nap egy Orsós nevű cigánygyereket fogtam ki, a srác Mrakvaléból jött, ahol nagyon erős a felnőttcsapat. Az első menetben csak kóstolgattuk egymást, láttam, szeretné a külharcot, persze, mert jóval hosszabb keze volt, mint nekem, ezért a második menetben, ha tehettem, beszorítottam a sarokba és rövid horgokkal meg felütéssel soroztam. Nagyokat kapott, és látszott,

14

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

nem tud velem mit kezdeni. Csak azért maradt talpon, mert elég ügyesen védte magát, de biztos voltam benne, hogy a pontozóknál egyhangúan megnyertem a menetet. A közönség meg folyamatosan károgott, mint a varjúk, ha cigányt láttak, mindjárt károgni kezdtek.

A harmadik menetben már védekezni sem tudott rendesen, rengeteget kapott, de jól állta. Tudtam, hogy megnyertem a mérkőzést, de majd egy percem volt még, és akkor úgy döntöttem, hadd szórakozzon a nép, adok a füstös búrájának, és teljes erőre kapcsoltam, mintha csak ő vezetne. A sarkokba szorítottam, ütöttem a fejét, a testét, ő meg kétségbeesetten menekült, de mindig utolértem. Add föl, gondoltam magamban, de nem adta, én meg csak püföltem. Láttam, ahogy Zoli Onkel int, közelebb mentem, és hallottam, ahogy mondja: Nem kell megölnöd. Már győztél.

Mi az, hogy nem kell megölnöm? Dehogynem, gondoltam. Hisz az ellenfelem!

A legjobb tudásom szerint kell küzdenem. Mindig, mindent beleadni. Amíg ki nem ütöm, vagy föl nem adja.

De nem adta föl. Nem tudom, mire számított, mert ütöttem, mint a répát.

Már csúszott is össze, mikor megszólalt a gong. A játékvezető begyűjtötte a pontozóbíróktól a lapokat, közénk állt, és fölemelte a kezem. Győztem! Megint győztem, kezdtem el ugrálni. Megtapsoltak, de nem zúgott annyira az a taps, és mikor az ellenfelem meghajolt, őt is megtapsolták.

Bosszantott, hogy szinte akkora tapsot kapott, mint én. Hát hülyék ezek? Itthoni pálya, és a híveim ezt a vesztes kriplit tapsolják?

A vacsora után intett Zoli Onkel, hogy üljek át hozzá.

Luko, nagyon figyelj rám, mesélek neked valamit, ami hasznodra lehet a további pályádon. A te dolgod, hogy megszívleled-e, de nekem ezt el kell mondanom, kezdte, ami megijesztett, mert nem szokott ilyeneket mondani.

Persze, hallgatom, Zoli Onkel!

Még vagy tíz éve egy nemzetközi tornán az esti iszogatásnál megkérdeztem Zsiga Ádlert, a híres edzőt, hogy mondd, Zsiga, te, akinél senki nem ismeri jobban László Pappot, miben látod az ő nagyságát. És tudod, mit felelt?

Nem, ráztam meg a fejem.

Az emberségében. Hogy nemcsak jó sportoló, de jó ember is. Zsiga azt mondta, hogy László már a kezdetektől ilyen. A háború után, a négy év hadifogságból hazatért, sokat szenvedett, többszörös középsúlyú bajnokkal, Csontossal került össze. Az utolsó csatába induló aggastyán és az ifjú titán harca volt. Csontosnak csak egy lehetősége volt: teljes erővel támad, és esetleg behozhatatlan előnyre tesz szert, ne adj isten, becsúszik egy KO. László azonban jobb volt már az első menetben,

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

15

és innentől Csontos már csak a szép halálért küzdött. Hogy ne szégyenüljön meg.

A második menet derekán László elkapta egy szörnyű gyomorhoroggal, a földre küldte, de Csontos felállt. Az edző be akarta dobni a törülközőt, de Csontos nem engedte. Folytatta. Igaz, más taktikával, most már inkább hátrált, hajladozott. És László nem használta ki a leütés utáni pillanatok védtelenséget. Végigjátszotta a három menetet, bravúrosan bokszolt, de úgy, hogy az öreg talpon maradjon. László persze nagy pontaránnyal győzött, de a nagyobb tapsot a búcsúzó Csontos kapta.

A boksz költészet, amihez költők kellenek, nem fűzfapoéták, főleg nem hentesek, Luko. És te lehetnél költő! Érted?

Megrántottam a vállam. Ádler azt mondta nekem, hogy László soha nem várt kegyelmet, de adott kegyelmet. Ahogy téged néztelek ma, nem sok kegyelmet adtál.

Mindent szabad, amit a szabálykönyv megenged, és semmi olyat nem tettem, amit tiltana. Győzni akartam.

De győzhettél volna úgy is, ha kegyelmet adsz. Elegánsabb lett volna, jobban szerettek volna a nézők, a bírók, és a versenyzők is, akiktől hogyan vársz majd kegyelmet, ha egyszer rászorulsz.

Nem szorulok rá.

Ezt hogy érted? Úgy, hogy holnap meg holnapután is győzni fogok.

Na, menj aludni, mondta, kemény napod lesz holnap.

Miközben mentem fölfelé a szobámba, magamban füstölögtem: Minek legyek én kegyes a bunyóban? Én nyerni akarok, nem Teréz anya vagyok, hanem egy harcos!

Másnap kezdődtek az elődöntők, de ezek már a városi színház színpadán fölépített ringben folytak. Különös érzés volt belépnem ide, ahol korábban több darabot is láttam. Még néhány jegyszedőt is fölismertem, gondolom, nekik eszükbe sem jutott, hogy az az egykor cingár kis kölyök áll most kigyúrva a színpadon, akit két éve jegy nélkül többször is beengedtek. Az aranyozott stukkók, díszes erkélyek alatt a vörös bársonyszékekben most nem öltönyös urak és elegáns hölgyek ültek, hanem döntő többségében pulóveres vagy ingujjra vetkőzött férfiak. És persze ott voltak a női drukkerek is, tekintetükben a sóvár vággyal, hogy vért lássanak.

Zsenge fiúk vérét.

A színpadon a ring mögött ültek a pontozóbírák, két oldalt az országos szövetség emberei, meg persze a városi nobilitások; tanácsi meg pártbizottsági vezetők. Csupa férfi, sötét öltönyökben, széles, színes, ferdecsíkos nyakkendőkben.

Egy Spranceana nevű srác lett az ellenfelem, akit az előző nap megnéztem, és olyan jónak tűnt, hogy tudtam, kemény meccs lesz. Megrettentem. Először

16

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

éreztem, hogy kikaphatok, és úgy gondoltam, abba belehalok, ezért kidolgoztam egy taktikát, amit persze nem mondtam el Zoli Onkelnak. Némileg kibővítettem előző napi elvemet: mindent szabad, amit a szabálykönyv megenged, amit meg nem, azt ne vegyék észre. Tudtam, hogy a mérkőzés elején a vezetőbírónak meg kell vizsgálni a versenyzők kezén a kesztyűt, de ez inkább csak formalitás, éppen csak érinti őket, ezért még mielőtt felhúzta volna a kezemre Zoli Onkel a bal kesztyűmet, szétnyomtam a tömést, a mutatóujjam fölé egy kis puklit képezve. Szabad szemmel alig lehetett látni, Zoli Onkel sem vette észre, és a bíró se. Óvatosan kezdtem, kitáncoltam az ütőtávolságból, egy olyan szöget vártam, ahol se a vezetőbíró, se a pontozók nem látják, amikor ütök. Az első menet végén aztán összejött, a bíró Spranceana takarásában volt, mögötte meg a pontozók, amikor hirtelen közel léptem, bevittem a fejére egy bal horgot, és ugyanabban a ritmusban lefejeltem a jobb szemöldökét. Azonnal vérezni kezdett. Az arc legerősebben vérző területe a szemöldök. A bírák mind azt hitték, csak az ütésből ered a sérülés, de valószínű, Zoli Onkel, aki a piros sarok mögött háttal állt nekem, látta, mi történt. A bíró megállította a meccset, a fiú kapott egy gyors kezelést, de hamarosan szünetet gongattak. A szünetben Zoli Onkel nem szólt hozzám. Letörölt, inni adott, legyezett, de nem biztatott, nem adott utasításokat, mint máskor.

A második menetben folyamatosan ellenfelem jobb szemöldökére mentem.

Nem is kellett tisztán eltalálnom, elég volt egy kis maszatolás, főleg a preparált kesztyűmmel, és már vérzett is. A vér belecsorgott a szemébe, egyre rosszabbul látott, ezért folyton törölgette, szétkente a vért, egyre több vörös folt jelent meg az arcán, a testén. Én meg csak ütöttem az egyre jobban vérző sebet. A mérkőzést megint leállították, az orvos megvizsgálta a srácot, majd a bíró maga mellé rendelt bennünket, és fölemelte a kezem.

Sérülés miatt a versenybíróság lelépteti Jürgen Spranceanát, győz a piros sarokban Luko Voditi!, mondta a hangosbemondó.

Zoli Onkel hidegen gratulált, és nem is láttam többé aznap. Tudtam, hogy haragszik, de be kellene látnia, gondoltam, hogy a győzelem a fontos, amit ezúttal az ő tanácsaival aligha érhettem volna el.

Még hogy a jellem teszi a bajnokot! Hát most bebizonyítottam, hogy nem: vérzett, és leléptették, nem jellemmel győztem le, hanem egy ravasz trükkel. Inkább gratulálna, hogy ilyen eredményes taktikát dolgoztam ki, amivel már a második menetben megnyertem az elődöntőt.

A döntőmön tele volt a színház. Rajtam kívül a hazaiak közül csak egy papírsúlyú srác került a döntőbe, de reggel mindjárt ki is kapott, így már csak bennem bízhatott a hazai közönség, hogy mégis lesz országos ifjúsági bajnokuk. Reggel Zoli Onkel

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

17

egészen normálisan viselkedett. A bemelegítés közben elmondta, hogy főleg az ellenfelem jobbegyenesére vigyázzak, és mivel magasabb nálam, a belharcot erőltessem a szokásos hármas, négyes kombinációkkal.

A fiú, egy bizonyos Erős, a Srednistadti Červená Steában öklözött, ami a néphadsereg központi csapata volt, és évek óta ők nyerték az országos csapatbajnokságot. A kesztyűmet nem sikerült megpiszkálnom, amit baljós előjelnek tartottam. Az ellenfelem rettenetes iramban kezdett, én inkább menekültem, mint támadtam, hajoltam, szaladtam előle, ütöttem jó pár luftot, ami fárasztóbb, mint ha betalál egy ütés. Hamar kimerültnek éreztem magam. Többször átfogtam a nyakát, támaszkodtam, a bíró először csak figyelmeztetett, aztán fogásért megintett. Az első menet végén újra rátámaszkodtam, és megpróbáltam lefejelni, hátha megsérül, de nem sérült meg, ezért megint figyelmeztettek.

A szünetben nagyon különösen viselkedett Zoli Onkel, ahelyett, hogy biztatott volna, vagy hallgat, mint a múltkor, a következőt mondta: László Papp amatőrként a százkilencvenhárom mérkőzésből nyolc meccset elvesztett. Őt is megverték. Nem is egyszer. Te még soha nem kaptál ki. Jobb tisztességesen veszíteni, mint ha szabálytalanságok miatt leléptetnek. Szedd össze magad!

Nem tudtam válaszolni, annyira lihegtem a fáradtságtól, de fölháborított, hogy a vereségről pofázik nekem, és nem arról, hogy győznöm kell! Miféle edző ez? László Papp győzelmeiről beszéljen nekem, ne a vereségeiről!

A második menetben mindent bevetettem, de semmi nem jött be. Túl jól védekezett ez az Erős. Majdnem meghaltam, annyira győzni akartam, megint rátámaszkodtam, és fejeltem, de megint megintettek. Ha még egy intést begyűjtök, leléptetnek, futott át az agyamon, de egyre kevésbé tudtam józanul mérlegelni. Már nem fejből, hanem érzelemből bokszoltam, mint egy hülye kezdő, úgy rohantam bele a pofonokba. Egy ilyen bekapott kemény jobbegyenes után elborult aggyal egy mélyütést vittem be a fiúnak, és amikor felém dőlt, térddel ágyékon rúgtam. A bíró azonnal leállította a mérkőzést, nem figyelmeztetett, csak kihirdette győztesnek Erőst.

Kiderült, a sorozatos szabálytalanságok miatt nemcsak leléptetett, hanem olyan súlyosnak ítélte a rúgást, hogy kizárt a versenyből. Ez azt jelentette, hogy a második helyezettnek járó ezüstérmet sem vehettem át, és a kizárás miatt fegyelmi tárgyalásra számíthattam.

Iszonyatos szégyent vagy inkább megsemmisülést éreztem. Kezet fogtam Erőssel, aztán oda kellett mennem az edzőjéhez is, aki csak előrenyújtotta a kezét, és rám se nézett. Mint egy darab szart, úgy kezelt.

18

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Az öltözőbe rohantam, és fürdés nélkül otthagytam a versenyt. Senkivel nem beszéltem aznap. Veszítettem. Méghozzá nagyon csúnyán. A mellemben szúrásszerű fájdalmat éreztem, rám tört a zokogás, és tudtam, nem akarok többé bokszolni.

Soha többé senkivel nem szeretnék kiállni a szorítóban.

Nálam jobbak is vannak, ez ma kiderült. Mindaz, amiben évek óta bíztam, a csúcsról, amire már jó ideje kapaszkodom, és majdnem elértem, úgy éreztem, most a szakadékba zuhantam. Mélyebbre, mint ahonnan indultam. Eltékozoltam két évet.

Másnap az iskolában senkinek nem szóltam a vereségről, és úgy látszott, nem olvasták a helyi lapban a tudósítást a versenyről. Egész nap a jövőmön töprengtem.

Akkor most hogyan tovább? Végül arra jutottam, hogy hamarosan itt a második félév, aztán az érettségi, és hozzászoktam már ahhoz a kalóriapénzhez, hülyeség lenne lemondani róla. Úgyis eltiltanak néhány hónapra, lejárok edzegetni, felveszem a pénzt, aztán majd csak lesz valahogy. Egyben biztos voltam: többet nem állok ki senkivel a ringben. Nem tudom elviselni a vereséget, a győzelem pedig egyre bizonytalanabb lett. Úgy éreztem, elhagyott a bunyó, végeztünk egymással.

A hétfői edzésen pontosan megjelentem, de Zoli Onkel, ahelyett, hogy kiadta volna a feladatokat, behívott az irodájába. Néztem a megbarnult fotókat a falon, a boldog győzteseket, és belefacsarodott a szívem, hogy nekem már nem lesz itt fotóm a falon, pedig korábban hányszor elképzeltem, ahogy Zoli Onkel mutogatja a képemet, hogy nézzétek, ez itt az olimpiai eredményhirdetés, és ha hiszitek, ha nem, Luko Voditi is nálam kezdett. Mindjárt megláttam benne a talentumot. Hát, erre már nem kerül sor, bámultam a képeket.

Látod, azt a feliratot?, mutatott egy hosszú fecnit a falon.

Persze, hogy látom, feleltem.

Akkor olvasd föl hangosan!

Muszáj?

Muszáj, emelte föl a hangját.

Amíg nem tudnak nemesebb vetélkedést kitalálni annál, hogy két férfi az öklével vív meg egymással – nem kell félteni az ökölvívást. Joe Louis, olvastam kedvetlenül. Ököllel, érted? És nem fejjel meg lábbal. Ha ezen nem változtatsz, akkor vége a sportkarrierednek. Adok neked még egy esélyt, mert tehetséges vagy, de meg kell tanulnod veszíteni!

Mennyi eltiltást kapok, mester, kérdeztem. Úgy hallottam, öt hónapot. Ez azt jelenti, hogy jövő májusban játszhatsz legközelebb meccset. Amit csináltál, arra még Ádler mester sem gondolt. Te kegyelmet vársz, de nem adsz senkinek kegyelmet, ha ezen nem változtatsz, és

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

19

nem tanulsz meg veszíteni, mert szépen veszíteni nemesebb, mint csúnyán győzni, akkor én befejeztem veled. Megértetted?

Meg, feleltem bűnbánón. Mert kellett a jövő félévre a kalóriapénz, de tudtam, nem játszom többé meccset.

Na, indulj, melegítsél be, majd megyek, és elmondom, mi lesz a mai penzumod.

Ezen az edzésen már egészen másként ütöttem a bokszzsákot, mint korábban.

Alibiztem. Nem adtam bele a teljes erőmet, mert tudtam, hogy nem lesz rá szükségem. Csak arra vigyáztam, ne vegyék észre, hogy megkapjam azt a kurva pénzt. Nem tudtam elmagyarázni az edzőmnek, hogy én nem engedhetem meg magamnak, hogy ne nyerjek. Nekem mindenáron nyernem kell, mert ahonnan én jövök, onnan csak így lehet. Különben eltipornak, a sárban ragadok, mint a hülye apám meg a bátyám. Ha a boksszal nem érem el a győzelmet, akkor megyek tovább. Hogy hova, azt még nem tudtam.

Kerékgyártó István

20

(Kaposvár, 1953) író. Jogot és filozófiát végzett, volt egyetemi oktató és üzletember, 48 éves korában kezdett el írni. Azóta több nyelven megjelent hat regénye, két színdarabját eddig négy országban mutatták be.

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Szlukovényi Katalin

abject Én jó halott leszek. Fekszem a földben, majd jönnek a giliszták, egyre többen a hangyák, férgek, szorgalmas vakondok, fáradt vállamról leveszik a gondot, a bőrt, a húst, a csontot is lerágják lassan rólam a nyüvek és a lárvák, s én csak fekszem a nyüzsgő békességben, gondtalanul, megboldogulva, tétlen heverészem a föld mélyében ott, testemen átvonuló évszakok hűvös prédája, nem izgága percek közt pattogó labda, oktalan gyermek űzött játéka – jó lesz ott a földben nekem, ha végre, végre megdögöltem.

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

21

tartós kaPcsolat A nyelv és én elég harmonikus kapcsolatban élünk meglehetősen régóta, persze, nem tökéletes ez sem, de nyilván nem várhatom el, hogy minden kívánságom teljesítse, és bevallom, kissé nyomaszt, de végül elfogadtam, hogy mással is kavar, sőt, nyilvánosan mutatkoznak együtt, gyakran szelfizget, pláne publikál, mondjuk ki: a nyelv mindenki rimája (ottava), cserébe türelmesen nevet a gyengébb szóvicceken is, és elnézi, hogy szintén félrelépek olykor: szótlanul zenét hallgatok, jógázom, lődörgök a képtárakban, úgy őszintén: megkönnyebbülés néha megszabadulni tőle, ám igaz, hogy külön megélt kis kalandjainkat előbb-utóbb mindketten gondosan visszaforgatjuk a kapcsolatunkba, ami így végül sohasem unalmas, és annyi együtt töltött évtized múltán sem ritka, hogy reggel magam által is alig sejtett vágyamat megelőlegezve múzsacsókkal ébreszt.

Szlukovényi Katalin

22

(Győr, 1977) költő, adjunktus (ELTE, Anglisztika tanszék), szerkesztő.

Legutóbbi könyve: Kétkedők – Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában (monográfia).

Megjelenés előtt álló kötete: Álomkonyha (versek, 2020).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Berta Ádám

a könyvesbolt „With whom I differ”

A

merikai vagyok, de az elmúlt tíz-tizenöt évben egyre kevésbé szerettem ezt kimondani. Szívesebben adtam volna ki magam bármilyen más nemzetiségűnek. – Kubai vagyok – ízlelgettem a mondatot. – Bolíviai. – Bármi más lettem volna, csak nem amerikai. Magyarországon pedig kimondottan szerettem élni, úgy képzeltem, hosszabb távon is elleszek itt, ezért tartózkodási engedélyért folyamodtam. Eleinte talán fakónak láttam, mégis tetszett ez a pici ország, jól éreztem benne magam. Először nem terveztem semmit, pár hónapos csavargás után érkeztem Bécs felől, vonattal, és egy hétig akartam maradni. Aztán újra és újra átrakattam a repjegyet, végül pedig egyszerűen eldöntöttem, ameddig lehet, maradok. Az évek folyamán egyre több barátom lett Budapesten, munkám is akadt elég. Minden rendben ment, most májusban viszont adódott egy kis komplikáció.

A bevándorlási hivatalban nyilatkozni kellett, hova küldjék ki a tartózkodási engedélyemet. A nyár egy részét anyáméknál, illetve húgoméknál akartam tölteni az USA-ban, ezért egy barátom budapesti címét mondtam be. Őt kértem meg, ha megkapja postán a tartózkodási engedélyemet, adja fel nekem DHL-lel. Fontos volt, hogy még az USA-ban kézhez kapjam a kártyát, mert ezzel akartam belépni az országba, amikor a nyári szabadság leteltével visszajövök Budapestre.

Négy nappal a repülő indulása előtt fel is hívott a magyar barátom, hogy megjött a boríték a Bevándorlási Hivataltól. Aznap már nem anyámnál voltam. A húgom egy New Yorkhoz közeli egyetemi kampuszon él néhány éve, az ő címét adtam meg.

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

23

Tudtam, hogy másnap, legkésőbb harmadnap jön a futár, és meghozza a magyar tartózkodási engedélyemet.

Másnap a húgoméknál ültem a kanapén, olvasgattam. Egyedül voltam otthon, mert a húgom a férjével meg a kicsivel elutazott két napra. A mostohaapám, Carlos vett egy apartmant Floridában, valami iszonyatosan menő lakóparkban, ahonnan gyalog tudnak menni a beachre, és megkérte őket, segítsenek kiválasztani néhány alapvető lakberendezési tárgyat. A húgodnak nagyon jó az ízlése, mondja mindig a mostohaapám.

A sógorom a főiskolán dolgozik, a lakás a kampuszon van, pont a titkárság épületére néz. Vártam a gyorspostát, tudtam, hogy benne lesz a tartózkodási engedélyem. Tisztában voltam vele, hogy semmit nem ronthatok el, mégis aggódtam. Mi van, ha a futár bejön a kampuszra, nem találja a címet, és visszaviszi a borítékot a központba? Vagy mi van, ha be se engedik a kampuszra, mert az én nevemet mondja a portásnak, engem pedig senki nem ismer itt. Lehet, hogy le kellett volna adnom a nevemet előre. Talán még most is elszaladhatnék a portáshoz – jó másfél kilométerre volt a bódéja –, de mi van, ha épp akkor ér ide a DHL furgonja?

Ilyeneken rágódtam. Nem akarom minősíteni magam, de izgulós vagyok. Ráadásul két bejárata van a kampusznak, illetve talán több is, mindenesetre kettőt ismerek, tehát simán előfordulhat, hogy amíg gyalogolok a porta felé, idegesen nyújtogatva a nyakam, hogy melyik lehet az a furgon, amelyikben az én futárom ül, addig a kocsi egy másik úton kanyarodik a húgomék elé, becsönget, látja, hogy sehol senki, és visszaviszi a borítékomat a központba. Hétfőn pedig már tuti kifutnánk az időből, ezek a futárok többnyire tizenegy és három között járnak erre, nekem meg reggel hatkor el kell húznom, hogy időben a reptérre érjek. Öt éve élek Magyarországon, ott lakom, ott dolgozom. Viszont ha nem jön meg a tartózkodási engedély, nem lehetek biztos benne, hogy a repülőtéren beengednek-e. Muszáj nálam lennie a tartózkodási engedélynek. Reméltem, hogy végre ezt nem baszom el. Felkeltem a kanapéról, kinéztem az ablakon, egy szál furgont se láttam. A falióra fél hármat mutatott. Amúgy az is fura, agyaltam tovább, hogy a magyarországi munkahelyem nem intézte el a papírmunkát helyettem, akkor most nem lennének ilyen bonyodalmak. De ebbe ne menjünk bele, gondoltam.

Kimentem a lakásajtó elé, nyújtózkodtam, vártam, hogy a csomagküldő szolgálat furgonja megálljon a titkárság épülete előtt. Pár percig ácsorogtam, aztán visszajöttem a nappaliba. Lassan már hat órája vártam, hogy megjöjjön a boríték.

Elővettem egy hosszú cigipapírt, dohányt szórtam rá, a tetejére morzsoltam kevés füvet. A kanapén ülve tölcsérformán megtekertem a cigit, letettem magam elé az asztalra. Felálltam, járkáltam kicsit a szobában, véletlenül belerúgtam a szőnyeg

24

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

szélébe, felkunkorodott, visszaigazítottam. Visszaültem, megkerestem az öngyújtót, a nadrágzsebemben akadtam rá. Lassan elszívtam a jointot. Közben William Carlos Williams egyik versére gondoltam, nem jutott eszembe a címe. Miután elnyomtam a cigit, hátradőltem és lehunytam a szemem. A kanapé támlája hűvösen támasztotta meg a tarkómat. Nem akartam elálmosodni, ezért eszembe jutott, hogy letusolok, de féltem, nehogy elszalasszam a futárt. Nyitva hagytam a fürdőszobaajtót, a földre dobtam a pólómat, kigomboltam és letoltam a farmeromat, azt is a földre ejtettem.

Kibújtam az alsógatyából, a lábfejemmel a kupac tetejére lendítettem. Szép tiszta volt, és a nyári napsütésben majdhogynem élénksárgának tűnt a padlócsempe.

Eltekertem a csapot, beálltam a víz alá, hagytam, hogy verje a koponyámat, a tarkómat. Mindössze tíz-tizenöt másodpercnek tűnt, közben füleltem, hátha épp most csengetnek. Kapkodva elzártam a csapot, törülköztem, visszavettem a ruháimat. Kijöttem, újra leültem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, de levettem a hangot. Mezítláb voltam, visszamentem a fürdőszobába, ott megtaláltam a gumipapucsomat. Eszembe jutott, hogy alaposan meg kellene törölni a talpamat, aztán bele kellene bújni egy zokniba, mert mezítláb mindig beleizzadok kicsit a gumipapucsba. Nem nagyon, de kellemetlen érzés, ha lehet, kerülöm. A bőröndöm a nappali sarkában hevert, felnyitottam, turkálni kezdtem benne, találtam egy zoknit, visszaültem a kanapéra. Az orrom felé fordítottam a talpam, és megszaglásztam.

Lábat mostam. Lábkörmöt vágtam. Letakarítottam valamit. Tekerni kezdtem egy újabb jointot, de valami elterelte a figyelmemet. Igazából nem is kívántam a füvet.

Jött egy furgon, de fehér, a kártyámat DHL-lel adták föl, tudtam, hogy sárga kocsi fogja kihozni. Egyre jobban paráztam, fél óra volt hátra, amíg bezár a titkárság, ha később ér ide a futár, senki nem fog aláírni a küldeményért, vissza fogja vinni. Ha holnap hozza ki, az még időben van, de ha visszaviszi, esetleg elkeveredik, nem tudtam, mikor hozza ki újra. A futárok vasárnap is dolgoznak? Ebben nem voltam biztos. Hétfőre szólt a repülőjegy, már reggel indulni kellett a vonathoz, aztán a Harmincnegyedik utcánál átszállni a reptéri buszra, hogy időben érjen az ember a becsekkoláshoz. Konkrétan tudtam, hogy aznap kell kiérkeznie a küldeménynek, miért érkezne holnap? Van egy weboldal, ahol ellenőrizni lehet, hol tart, reggel óta azt jelezte, az itteni logisztikai központnál van, vagyis bepakolták a furgonba, amelyik sorra járja az aznapi kézbesítési címeket.

A fű ennyi volt, mégis elszívtam a jointot, az összes füvet beletettem, nem mintha olyan sok maradt volna. Tegnap reggel szereztem, kábé másfél gramm lehetett, elég gyorsan elfogyott. Megint szólhatnék ennek az arcnak, akitől vettem, de nem akartam kétszer kérni tőle. A sógorom jó haverja, nem akarom, hogy azt higgye, ilyen sokat szívok. Egyszer már adott, neki is biztos ki van centizve, ne miattam kelljen

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

25

eggyel többször vásárolnia. A dílert a munkahelyéről ismeri, a kampuszon nem jó, ha olyan benyomást kelt, mint aki gyakran és sokat vásárol. Úgy tűnne, ő szívta el mindet, nyilván nem akarja, hogy azt higgyék, mást se csinál, csak ül és szív.

Ilyesmiken tépelődtem, és akkor eszembe jutott ez a bizonyos közepesen ismert író, már nem tudom, miről – biztos nem William Carlos Williamsről. Kikapcsoltam a tévét, és felnyitottam a laptopot. Betettem valami koncertfelvételt a YouTube-on, pár szám erejéig le szoktak kötni, de ez majdnem egyórás volt, gondoltam, elkapcsolom.

Beírtam az író nevét a YouTube keresőjébe. Emlékeztem, hogy régebben nem találtam valami szimpatikusnak, gondoltam, megpróbálom rekonstruálni, mik lehettek a múltbeli ellenszenvem okai. Több videó is felugrott, az egyik egy 2002-es könyvbemutató felvétele volt. Rákattintottam, és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ezen a videón apám beszélget ezzel a közepesen ismert íróval. A felvétel negyvenöt perces volt. Apám lassan tíz éve halott, és talán ezen a délutánon, a kampuszon, a titkársággal szemközt, húgomék kanapéján hasított belém először, milyen fiatal is volt, amikor elment. Igazság szerint akkor már jó ideje nem gondoltam rá. Anyám már nem ott lakott, mint ahol annak idején éltek, tehát a ház, a berendezési tárgyak se juttatták eszembe őt. Az pedig végképp nem ugrott be mostanában, hogy apámnak egy időben könyvesboltja volt, és a rendezvényein ő beszélgetett a meghívott írókkal.

Amikor rákattintottam a linkre, nem sejthettem, hogy rögtön viszontlátom, ugyanis sem a kérdező neve, sem a helyszín nem szerepelt a felvétel címében.

Csupán négy dolog állt ott: a szerző neve, a regény címe, a dátum és ez a szó: könyvbemutató. Fogalmam sincs, miért éppen erre a videóra kattintottam. Kicsit megszédültem, erős volt a fű. Eszembe jutott, hogy ezt a regényt nem is olvastam.

Azt hiszem, nyolc-tíz könyve lehet összesen ennek a szerzőnek, kettőt olvastam még egyetem alatt, azóta semmit. Úgy éreztem, nem az én stílusom. Szinte folyamatosan a regényíró beszélt, és a kamera is többnyire rá közelített, csak néha zoomolt ki, hogy mindketten látsszanak. Apám összesen öt-hat kérdést tett fel, de nekem akkor is baromi érdekes volt. A kétezres évek közepén megbetegedett, és pár héttel később meghalt. Persze volt egy csomó fotóalbumunk, de azok nyilván mind a második feleségénél maradtak, a neten alig egy-két képet találtam róla. A második feleségével nem tartottam a kapcsolatot.

Történetesen megvolt nekem az a könyv, amiről beszélgettek. Mielőtt utazgatni kezdtem Európában, bedobozoltam a könyveimet, és mindet felpakoltam anyám és a mostohaapám padlására. Csak egy-két nagy kedvencet csúsztattam a hátizsákomba. Ez nem tartozott közéjük.

Rövid ideig én is dolgoztam könyvesboltban, de egészen másutt: New Yorkban, egy antikvár könyvekkel foglalkozó üzletben, ahol egyáltalán nem voltak

26

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

rendezvények. Ez is jó rég volt már, hamar átnyergeltem egy másik munkahelyre – heti kétszer négy órában drogambulancián beszélgettem kölykökkel, és lektori jelentéseket írtam egy nagy kiadóvállalat számára –, aztán hamarosan végleg elköltöztem New Yorkból.

Apám könyvesboltja Kalifornia északi részén volt, közelebbről Berkeley-ben, és a videón nem sok látszott ugyan belőle, de emlékszem, jártam ott néhányszor. Tágas, sötétbarna hajópadlós, körbegalériázott helyiség volt egy régi épület földszintjén, divatos környéken, fürtökben lógtak benne az egyetemisták meg a többi szakállasszemüveges filosz.

Alig pár netes fotó után váratlanul felbukkant ezen a videón, láthattam az arcjátékát, hallottam a hangját, érzékelhettem rajta a fáradtságot, a kíváncsiság szinte teljes hiányát. Nyilván ő sem volt annyira oda a szerzőért – de akkor miért hívta meg? Talán úgy érezte, nem teheti meg, hogy ne hívja el? Elegánsan vezette a beszélgetést, körültekintően kérdezett, de talán nem is volt teljesen egészséges.

A szerző hosszan sztorizott, költői kérdéseket tett fel, majd meg is válaszolta őket, kitérőkbe bocsátkozott – láthatólag fellelkesítette, hogy ő a téma egész este. Apám lemélyített hangon, választékos szenvtelenséggel fogalmazott. Ugyan nem tűnt kínosan pedánsnak, figyelemmel fordult vendégéhez és maximálisan tekintettel volt a közönségre, de vidámnak vagy motiváltnak se lehetett nevezni. Igényesen abszolválta a feladatot, semmi több. A felvétel megszakadt a zárókérdés után, ezért nem lehetett tudni, mivel folytatódott az este.

Készületlenül ért, amit a YouTube-on találtam. Úgyszólván a futárról is megfeledkeztem. Előtte a körülményekhez képest nyugisan ücsörögtem a lakásban – igaz, féltem, hogy ezt is elbaszom, nem tudom begyűjteni a tartózkodásit, aztán hétfőn az egész repülőút alatt végig azon kell paráznom, hogy visszafordít-e a bevándorlási hivatal munkatársa. Miután megnéztem a videót, pontosabban az után, hogy áttekertem a szerző hosszú válaszait, és végignéztem minden kérdést, meg azokat a szakaszokat, ahol apám is látszott a képkivágásban, nagyon felélénkültem.

Kimondott eufória fogott el. Alapvetően nem sok pozitív emlék fűzött hozzá, ezért meg is lepődtem, hirtelen mennyire kíváncsi lettem rá. Legszívesebben mindenkinek megmutattam volna: ő ilyen volt, aztán izgatottan kérdezgettem volna: ti milyennek látjátok? Egy pillanattal később belém hasított: apám, aki szinte napra pontosan akkor született, amikor William Carlos Williams meghalt, soha életében nem járt Magyarországon.

Berta Ádám

2020/1

(Szeged, 1974) író, műfordító. Eddig öt kötete jelent meg, a legutóbbi 2019-ben (Nem attól vizes a hal).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

27

Székely Szabolcs

41.

Hideg sporthírek helyett a széldöntötte kerti székek, vállal bele a sárba, sárban a felszedetlen szilva, hasadó szilvahúsban egy darázs, önkívületben, képes-e hányni vagy sírni egy rovar, ez volt a nyár, hány augusztus fér el fekete-sárga csíkjaiban, fullánkja van, de tigrist álmodik, a levegőre úgy nehezül a zsírszag, mint elnyomott tartományok lakosságára a boldogság, az ígéret, a föld, az ígéret földjén a szilvahús, a hasadás, a széldöntötte kerti székek, ahogyan vállal bele a sárba, a sárban a felszedetlen szilva, hasadó szilvahúsban egy darázs, önkívületben, minden határ felé szédült cefreszag, azt követeli minden, ne kelljen megbocsátania, korlátlan zümmögés ver fészket a fülben.

Székely Szabolcs

28

(Budapest, 1983) költő. Legutóbbi kötete: Kilenc másodperc reggelente (2005).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Sokacz Anita

cameo Éjfélre almát vesz a salemi piacon, hazaviszi, mert nem mondja, hogy nem viszi haza. Belekezd egy pirosba.

Régi nevekre gondol, most milyen arcuk van, akik felhőikbe fogták lobogó haját.

Eltűnik magából, belezavarodnak vonásai a múlt időbe, lett végül önmaga közönsége.

Eksztázis, taps, virágok szórása sehol. Idegesíti, hogyne idegesítené fel. Ettől akár csészealjakat is röptethet idegenek kertjébe.

Indulni kell, indul már. Testében delejes görcs, mint esti jégen elcsúszott mulatság.

Feláll, az ablakból látja magát, ahogy háta mögött meztelenül átmegy a szobán.

Elteszi, miért ne tenné el. A megbánt hipós vizet az éjjeli szekrényről. Ezen nevet, mint akit nyúznak. Elemzi a koravén tájat: eget és földet egyszerre mér.

Kell, hogy vége legyen, vége kell legyen. Észrevétlenül hágott át minden határt az óramutató. Hiába dobott válla felett fahéjat, kísérje szerencse a frissen szült szíveket, mert adott, hogyne adott volna félrecsúszott sebészi vágásokat.

Sokacz Anita

2020/1

(Baja, 1983) költő. A FISZ tagja. Planetárium című első kötetén dolgozik.

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

29

Jánoki-Kis Viktória

Piros csík

A

móló deszkái zörögnek alattam. Abból, ahogy apa tol, sejtem, hogy ideges, mint mindig, amikor a nővéremmel találkozunk. Ölemben szorítom a táskát, benne víz, fájdalomcsillapítók, és a teleírt füzet. Utolsó pillanatban dobtam be, hátha lesz végre bátorságom odaadni Eszternek.

Halk kolompolás hallatszik az árbócok felől. Szemembe süt a nap, hunyorogva olvasom a hajók neveit: El Nino, Lusti, Al Catraz, Héphaisztosz. A tűz istene hosszú, fekete oldalú vitorlás, fedélzetét bermudanadrágos fiatalember slagozza. Amint meglát, abbahagyja a munkát, megbámul. Átfut az agyamon, milyen lehet együtt lenni egy férfival. Aztán az is, ezt már valószínűleg sosem tudom meg.

Nővérem integetve szalad felénk, mellei épphogy elférnek a bikinifölsőben.

– Végre itt vagytok – hajol le hozzám, és arcon csókol. Mosolygok, bár tudom, csak a jobb szájzugom húzódik félre esetlenül. Elvezet minket a hajóig, amit nyár elején vett neki az új hódolója. Kívül fehér, belül faberakású, elektromos kishajó. A neve Shooting Star.

– Pofás jószág – dörmögi apám, megjelenik előttem. – Megpróbálsz felállni?

Bólintok. Kitolom magam, apa karjára támaszkodom. Nézem a deszkák és a hajó fara közti távolságot. Maga a végtelen.

– Idehúzzam? – kérdezi a nővérem, és belecsimpaszkodik a ponyvatartó rúdba.

Hiába csökken a távolság, félek. Apa látja rajtam. Felvesz, átlép velem a víz fölött.

A matróz még mindig minket figyel.

30

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

– Mi olyan érdekes? – kiált rá Eszter. – Ide ülj, hugi, itt a legbiztonságosabb.

– Gyönyörű járgány – mondom, míg behúzom magam a kabinajtó mellé.

– Felturbózott motorcsónak – dünnyögi apa. – Behozom a tolószéket.

– Ugyan már, ki vinné el?

– Drága dolog – feleli az öreg, és már érkezik is a nagy vas csotrogány, egy talpalatnyi hely sem marad az ülések között.

Eszter úgy mászkál a fedélzeten, mint egy pók. Eloldja a köteleket, beugrik a kormány elé, indítja a motort. Eltávolodunk a stégtől, majd egy merőleges fordulattal célba vesszük a vízi folyosó kijáratát.

– Hozom a mentőmellényeket – mondja, majd eltűnik a kabinban. A szél rátol minket a Héphaisztosz orrcsúcsára, kapitányunk az utolsó pillanatban tér vissza.

– Idióták! – rikoltja a félmeztelen matróz.

– Kapd be, hülye barom! – kiáltja a nővérem, és irányba teszi a hajót.

Belebújok a narancssárga mellénybe, remegnek az ujjaim, mire mindenhol becsatolom, de legalább sikerül egyedül. Kiérünk a nyílt vízre, egy közeli sétahajó hullámai oldalról löknek minket, minden izmomat meg kell feszítenem, hogy ne csússzak le a helyemről. Apa mereven bámulja a padlót, előre felbőszítette magát ezen a kiránduláson. Nem heverte még ki lánya legutóbbi alakítását, amivel tele voltak a bulvárlapok.

– Olvastam a Nóra kritikáit – töröm meg a csendet. – A darabot lehúzták, de rólad nagyon jókat írtak.

– A legtöbb sajtóvisszhang roppant együgyű – legyint Eszter.

– De téged méltatnak. Az egyik oldalon egyenesen azt írták, a silány rendezésű, koncepciótlan darabot Dálnoki Eszter alakítása mentette meg a teljes bukástól.

– Ebben van némi igazság, de akkor is nonszensz, hogy névtelen szócséplőgépek ítélkezzenek olyan szellemi műhelyek fölött, mint amilyen a mi színházunk.

– Meddig megyünk még? – sóhajt fel apa. – Délre jön a gyógytornász.

– Tényleg, hogy hat a fizikoterápiás kezelés? – villantja rám hibátlan mosolyát Eszti. Talán ha nem lennénk ikrek, kevésbé fájna ez a tolakodó szépség.

– A hidrokezelések után magasabbra tudom emelni a kezem, de pár órával később megint ellenem fordul a gravitáció.

Hallgatunk. Vadkacsák repülnek el mellettünk, a hajó fara pillangószárnyszerű hullámokat vet, zsugorodik a kikötő.

– Most már igazán visszafordulhatnánk – mérgelődik apa.

– Jól van, ne görcsölj már – inti le a testvérem, és leállítja a motort. – Na gyere, Zsófi, próbáld ki.

– Mit?

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

31

– Hát a hajót.

– Komolyan mondod?

– Csak ideülsz, bal kézzel tartod a kormányt, jobbal meg finoman előretolod a kart. Pár méter után visszaveszem.

Apa csóválja a fejét, de segít felállni. Sosem mond nemet arra, amit nagyon szeretnék. Beállok a kormány mögé, minden ujjam bizsereg az izgalomtól.

– Nyomd előre a gázt – biztat a nővérem.

Felberren a motor, megindul alattunk a gép. Vállamat perzseli a nap, hajamba kap a szél. Csillog a kormány, jobbra-balra forgatom, a hajó könnyedén engedelmeskedik. Eszembe jut egy sor, amit előző éjjel írtam a füzetbe: most enyém a főszerep, nekem szól a taps. Egyre gyorsabban megyünk, nem félek, bárcsak örökké tartana ez a perc. Eszter felmászik a hajó orrára, visszafordul, rám nevet. Aztán a vizet nézi, és hirtelen felkiált: – Állj meg, lelóg egy kötél!

Próbálom csökkenteni a sebességet, de nem megy, elzsibbadt a vállam.

Behajlítom a csuklómat, egész törzzsel rácsimpaszkodom a karra. Recsegő hangot hallok, elindulunk hátrafelé. A nővérem sikít, eltűnik.

– Hol van? – üvölti apa. Kikapcsolja a motort, mered a vízre.

Eszter felbukkan a hajó mellett, kiabál, hogy nagyon fáj. Narancssárga, patkó alakú tárgy esik mellé a vízbe. Belekapaszkodik, nyöszörögve sír, miközben apa a hajó farához húzza, és kiemeli a fedélzetre.

– A telefonomat – mondja a testvérem eltorzult arccal. Oldalára fordul, felhúzza a térdét, bikinije alatt furcsa horpadás mélyül a mellkasába. – Küldjenek mentőt – nyögi a készülékbe. – Leadtam a koordinátákat. Sodródunk. Valami nagyon szúr belül. Siessenek!

Szorítom a kormányt, nem merek apára nézni. Vitorlások bukkannak fel, az egyik keresztezi utunkat, elkerülhetetlennek tűnik az ütközés. Vijjogó sirály húz el felettünk, egy pillanatra megáll az idő. A szél alattomos, láthatatlan kéz, a tó fenyegető víztömeg. Kitér előlünk a vitorlás, kürtszó hallatszik, jobbra nézek. Sárgán villogó hajó közeledik. Az én hibám minden. Ülünk az ágy mellett, várjuk, hogy felébredjen. Ápolónők, látogatók jönnek-mennek, nézem Eszter arcát, az álmaimra gondolok. Még apámnak sem mertem elmondani, mennyire magával ragadott egy különös vágyakozás az utóbbi időben. Minden éjjel színpadon állok, euforikus öröm tölt el, a közönség tapsol, és hiába ébredek fel, az érzet órákig elkísér. Versekben próbálok szabadulni tőle, de a sóvárgás úgy növekszik bennem, mint az izmaimra nehezedő erőtlenség.

32

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Leesik a földre egy fémtál, Eszter felriad a csörömpölésre. Tekintete megakad rajtam, előbb komoran néz, aztán felderül.

– Micsoda szerencse, nem igaz? – mondja, szinte vidáman.

– Miről beszélsz, kislányom? – kérdez vissza apa. Évek óta nem hallottam így szólni hozzá.

– Nektek nem mondta az orvos?

– Mit? – A hasüregi ultrahang szerint van egy nyolccentis ciszta a májam alatt. Még jó, hogy nem durrant ki, mikor eltörtek a bordáim.

Kivételesen nem bánom, hogy a legtöbb arcizmom le van bénulva.

– Milyen ciszta?

– Jóindulatú, de lehet belőle rossz is. Sürgősen ki kell venni. Kaptam időpontot, szeptember tizedikén műtenek.

– Tessék? – pattan fel apám a háromlábú hokedliról.

– Azt javasolták, gyűjtsek vért, nehogy emiatt maradjon el a műtét. Mielőbb túl akarok lenni az egészen, október elején lesz a Platonov bemutatója.

Nehezemre esik felfogni, amit hallok. Rég hozzászoktam, hogy egyik kórházat járjuk a másik után miattam, de hogy Esztivel történjen valami, egyszerűen nem volt benne a pakliban.

– Én adhatok vért? – kérdezem.

– Kizárt – mondja apám.

– Ne fáraszd magad, Zsófika, kiposztoltam Facebookra, rengeteg rajongóm jelentkezett. Összejön vagy húsz liter, annyi csak elég lesz – nevet fel Eszti, de a szeme furcsán villan. – Látod, legalább nekem is dobott valamit a gép.

Apa vonakodva ugyan, de beleegyezik az elhatározásomba. Másnap felvonatozunk Pestre, szótlanul vágunk át a pályaudvaron tolongó emberek között. Zötyög alattunk a villamos, nézem a fővárosi nyüzsgést, megint hatalmába kerít az érzés, hogy az életem állókép, sínek nélküli végállomás.

A vérellátó recepcióján rögtön elkezdődik a műsor. Kijönnek a folyosóra, megnézik közelebbről is, mit akar itt egy nyomorék, aki a száját se bírja rendesen kinyitni, az arca helyén egy maszk van, kulcscsontjai a mellkasára estek, lapockái kiállnak a hátából. Miért pont ez akar máson segíteni, van elég baja így is. Lobogtatom a papírt, amit a kezelőorvosom írt, hogy a betegségem nem érinti a keringési rendszert, az előrehaladott FSHD-tól eltekintve egészséges vagyok. Előhúzom az aduászt is, ikertestvéremnek kell a vér, aki a Katona József Színház ünnepelt színésznője, mire még közelebb hajolnak hozzám, mintha az épelméjűségemet is kétségbe vonnák.

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

33

Apám megelégeli a színjátékot, rácsap a pultra. Adják a papírokat, remegő kézzel töltöm a pontozott vonalakat, ikszelem a négyzeteket. Tolnak egy pici szobába, megszúrják az ujjbegyemet, a kiserkenő vér látványától elfog a hányinger. A teremben neonlámpák hideg fénye borul a véradókra. Fehér köpenyes hölgy lép hozzám, rámutat egy üres ágyra. Odahajtom magam, hogy lássák, erős vagyok.

Felfektetnek, szalagot kötnek a karomra. Nézem a plafont, engedelmesen ökölbe szorítom az ujjaimat, majd kiengedem. Mikor újra odapillantok, a tű már benne van a vénámban. Sebesen fut a vér egy vékony műanyag csövön keresztül az asztalkán fekvő zacskóba. Émelygek a hosszú, piros csík láttán, legszívesebben megállítanám az egész folyamatot, de amint magam elé képzelem Esztert a műtőágyon, visszatér belém az elszántság.

A tároló tele van, négyszázötven milliliter vér, viszik felcímkézve a kocsiban. Ott zötyög sok másik csomaggal együtt, benne vagyok a zacskóban, ráz az autó, de nem folyok szét, megtart a műanyag fal, ettől biztonságban érzem magam. Belém kapaszkodnak az oxigénmolekulák, közöttük fehérvérsejtek lötyögnek, rég éreztem magam ilyen oldott állapotban. Hol éles fény, hol fekete sötétség borul rám, de nem zavar, az idő múlását részecskéim átalakulásából tudom követni.

Kiszakad a zacskó, erős szívóhatást érzek. Besodródom egy áttetsző falú labirintusba, melynek közepén óriási izom lüktet. Amint részévé válok a rendszernek, tudom, merre kell mennem. A jobb pitvarból átfolyok a kamrába, majd a tüdőverőérben száguldok tovább. Utam ezernyi apró folyosón halad előre, friss oxigén tapad rám. Két vastag visszéren keresztül ömlök a bal pitvarba, kinyílnak a billentyűk, és egy hirtelen összehúzódó izom máris pumpál tovább az aortába.

Nagyjából egy perc alatt bejárom mindkét vérkört, eljutok a legapróbb sejtekig.

Most már szabadon mozgok, nem korlátoznak az érfalak.

Kíváncsiságból körülnézek a hasüregben, megtalálom a műtéti hegeket, nincs ott a ciszta, ez megnyugtató. Körbefutom az idegrendszert, behatolok egy harántcsíkolt izom sejtmagjába, áttekintem a genetikai állományt. Megtalálom a negyedik kromoszómát, és a végén azt a rövid kis szakaszt, aminek hiánya engem nyomorékká tett. Eltűnődve nézem a tekergő kettős spirál közé ékelődő ágacskákat.

Ennyi lenne a különbség közted és köztem?

Keresem a központot, ahonnan a parancsok érkeznek. Felkúszok a pajzsmirigy mellett, átdiffundálok a tarkólebenybe, bejárom a hallásközpontot, majd a beszédért, látásért, viselkedésért felelős részeket. A látóideg pereméről végignézem a Platonov premierjét, óriási bedobással játszol, a jobb agyféltekéd maximumon pörög. Átélem a katarzist, hallom a tapsot, érzem a felém áradó szeretetet. Mámorító, ahogy az endorfin eláraszt mindent. De ahogy a szíved dobogása visszaáll

34

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

megszokott ritmusára, agytekervényeid útvesztőiben olyan képekre bukkanok, amik felkészületlenül érnek.

Meglátom sötéten morajló tudattalanodat, amitől elméd újra meg újra elrugaszkodik, hogy az lehessen, aki. És a hullámok között ott vagyok én, ezerarcún, ezerféleképpen. Kétfejű szörny, aki ágyadban alszik. Puha ölelés, ami nem enged el.

Testedet tépő vadállat, amit simogatsz. Kanyargó labirintus, amiben apád eltévedt.

Besurranó tolvaj, aki ellopta gyerekkorod. Édesanyád gyilkosa, akit szeretned kell.

Ezernyi én indul feléd, hajókra szállva, de te visszavered mindet. Elfojtások, ellentétbe fordulások, meg-nem-történtté-tételek küzdenek ellenem.

Már tudom, miért vagyok itt.

Hosszú időn át dolgozom, traumákat szortírozok, emlékeket porolok le. Kitörlök minden képet, amin gyilkos vagyok, vagy tolvaj. Belefeledkezem az életedbe. A zűrzavarból előkerülnek azok a felvételek is, amiken kézen fogva szaladunk le a lejtőn, dinnyét eszünk a kertben, tollaslabdázunk a teregetőzsinórnál – évekkel azelőtt, hogy jött a diagnózis, a tolószék, meg anya agyvérzése.

Bőröd hőérzékelő receptorai alapján egy hűvös, őszi napon jutok el tudattalanod határára. Elfáradtam. Hátranézek, átjár a jól végzett munka öröme. A nevemre már nem emlékszem, de tudom, hogy ki vagyok. Belépek oda, ahonnan nincs visszaút, de ahol mindent megkaphatok, amire még szükségem lehet.

– Hogy érted ezt? – kérdezi a pszichológusom, miközben rágyújt.

– Egyszerűen hiába állok ki a színpadra, hidegen hagy az egész. Amitől korábban elöntött az adrenalin, most nagyjából annyira izgat, mint húsz deka párizsi.

– Talán kiégtél. Időszerű volna, lassan tíz éve nyomod.

– Ismerek olyat, akivel megtörtént. Az nem így néz ki. Tele vagyok tettvággyal, csak épp szerepelni nincs kedvem.

– Tart még a gyász – feleli ő, és ráérősen beleszív a cigarettába.

– Nyilván sok volt a tavalyi év. A műtét körüli felhajtás, Zsófi hirtelen halála, és azok a furcsa versek, amiket maga után hagyott. De mégsem erről van szó. Egyszerűen nem vagyok elég dühös ahhoz, hogy színpadra lépjek – mondom, és ölembe veszem a retikült. Unom, hogy egy órája magyarázom neki, mi van velem, mégsem érti.

– Folytassuk a munkát, előbb-utóbb rá fogunk jönni a megtorpanás okára – hadarja a terapeutám. Elnyomja a cigarettát, sietve leül velem szemben.

Tudom, hogy nem jövök vissza többet. Odaadom a pénzt, megígérem, hogy majd telefonálok. Egy év tömény lélekboncolgatásból annyi derült ki, hogy ambivalens érzéseim vannak a családommal kapcsolatban. Erre pár sör mellett a színház portásával is rájöttem volna.

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

35

A kocsiból felhívom apát, nincs-e kedve hajózni velem egyet.

Mire leérek a kikötőbe, ott áll a mólón, mosolyogva vár. Kihúzta a töltőt, lecsatolta a ponyvát. Hagyom, hadd vezessen, ha már úgy rákapott. Október vége van, hűvös szél fúj, a tó vizén fehér hullámok fodrozódnak. Leülök a kabinajtó mellé, lehunyom a szemem, elegem van a fővárosból, a társulatból, a kritikákból, és abból, hogy eljátsszak valakit, akihez semmi közöm.

Hajszálnyira vagyok attól, hogy elmondjam apának, milyen zavarba ejtő álmaim voltak az elmúlt hónapokban Zsófival. Mintha a halála után kerültem volna hozzá igazán közel. Végül mégis visszakozom, könnyebb mindkettőnknek, ha hallgatunk.

A nyílt vízen alkonyodik ránk, lehorgonyzunk.

Kimászok a hajó orrára, apa utánam jön, most először. Leülünk egymás mellé, csendben nézzük, ahogy a dombok mögé lebukik a nap, és egy vékony, piros csík jelenik meg a horizonton.

Jánoki-Kis Viktória

36

(Tiszaföldvár, 1982) építészmérnök, író. Jelenleg első novelláskötetén dolgozik.

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Mizsur Dániel

yaliskari i.

A tengerre csak az apály idejéből emlékszem, délutánonként betörte a plázson a fényt.

Reggel a sátor hajladozva dobott ki fekvőhelyemből.

Korán volt, indulni kellett.

Gomolygó gőzben hagytuk el a part menti tavernát, a palatetős bódék, a hasánál felhasított hal, a vérszagra gyűlő murénák – mind ott maradnak a széles öbölben.

ii.

A tavernát Yaliskariként emlegették, alkalmi felszolgálónkat Elinkinek hívták.

Hullámos neve volt, hátközépig érő vörös haja furcsán tekeredett teste köré. Éjszakára a sirály röptéből jósolt nekünk északi szelet.

A sziklafal tövébe mutatott, ott tanácsolta felverni sátrainkat.

Elinki nagyobbat nem is tévedhetett volna, az északi szél a tenger felől érkezik és átfújja az egész partot keresztirányban.

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

37

iii.

Hosszú a plázs délután. Ameddig a szem ellát, napernyők kék-fehér korongjai.

Egy-kettőt felkap a szél, megvadult állatként tombolnak spanyol családok között.

Miután a veszély elült, olívabogyót, kecskesajtot bontanak.

A sör régi Mythos, behűtve.

Darazsak köröznek: makacs a természet.

A felkavart homok ellenére a szél békét hoz a partra, morajló hullámokat.

A fiatal apákra drónveszély leselkedik combtőig érő vízben, az anyák a vízig sem merészkednek. Huszonöt-harminc másodperc, és feltekintenek olvasmányaikból.

Ennyi idő, míg a tüdő megtelik vízzel.

Nem kell sokáig várni, a szezon lejár, és pár nap múlva továbbállnak Agios Georgios, Sidari, Canal D’Amour felé.

A szerelem zsúfolt csatornájánál majd örök hűséget fogadnak, melyről csak pár év múltán kénytelenek lemondani.

Mizsur Dániel

38

(Budapest, 1991) költő, szerkesztő. Kötete: Karc (2017).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Piros Vera

lisszabon mintha találós kérdést írnék újra meg újra címzetes urak és donnák tökéletlen múlttal mindvégig jelenben rendhagyó igéket ragoznak mintha az idő krokodilszeme repedésnyire nyílna két világ közt lebegő kőtutaj kőkockák között burjánzó növényzet mézeskalács lapok közé ragadt élet mintha nézne mereven csak úgy mint aki ráér talán a természet földrajz vagy csak egy dátum 1755 és a város darabokra tört fosszília törmeléke között az ember a múltat drótozza és észre sem veszem már felfalt

Piros Vera

2020/1

(Budapest, 1971) író, költő.

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

39

Marczinka Csaba

belgrád indulunk (Nándor)Fehérvárra, a „déli Moszkvába”, vagy hova (a bizánci éra szélére) – Nyugatrómából Keletrómába! talán eljutunk valamelyik (az igazi vagy az alternatív) BIZÁNCBA? (kelet-középből keletre tán) furcsa: a Kelet most Délen van, a Nyugat meg talán Északon?

BORT, BÚZÁT, BIZÁNCOT? hisz mi is keletiek vagyunk, méricskélés dolga, hogy jobban vagy kevésbé, mint a szerbek és a többi szlávok (az Alföld és Erdély is Bizánc felé néz, legalábbis kacsintgat) Bizánc az anyánk, Róma az apánk, vagy esetleg fordítva? anyánk korán meghalt, apánk nyűgös – félárva gyerekek maradtunk…

40

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

keressük Szent Száva monostorát, körbesétáljuk a Kalimegdánt, közben szembejön a Jelen Pivo meg a jugó partizánromantika (kart karba öltve sétálgatnak, mögöttük baktat magányosan a régi jugó Dark-Avantgárd) RAKIT kéne inni ennyi látványra (ha bírná még gyomrom a töményt)!

Marczinka Csaba

2020/1

(Budapest, 1967) költő, író, esszéista. Legutóbbi kötete: Dévaj Szent Feri és Matyinetti őrmester (2018).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

41

Gubis Éva

Az ő lAtrAi

L

assan tért magához a sokkból, tudata kezdett kitisztulni. Szokatlanul világos és kínosan tiszta helyen találta magát. Fehér zománcos falak mentén úszott, a monoton körök megnyugtatták. Mint gyerekek a mesekockát, úgy rakta össze fejében környezetének építőelemeit. Van a kád, fehér meder, megtöltve addig vízzel, hogy ő gond nélkül úszkálhasson benne. A kád a fürdőszobában van, a fürdőszoba a lakásban van. A lakásban rajta kívül a férfi tartózkodik, aki kifogta; a nő, akit a férfi korábban foghatott ki; és a kislány, aki a férfihez és a nőhöz is tartozik.

A fürdőszobában a kádon kívül van mosdó, tükör, mosógép, vécé és különböző kozmetikumok, amiket a nő ken és fúj magára.

Megállt egy helyben, a dugó közelében lebegett. A kislányt figyelte, ahogy beteszi a fogkefét a szájába. A nőnél már látta ugyanezt a műveletet, úgyhogy nem lepte meg a hab. Nézte a kislány szájában mozgó kefét, és közben megpróbálta rendbe szedni fejében az eddig tapasztaltakat. Felskiccelte az erőviszonyokat, hierarchiába rendezte a dolgokat a fogkefétől kezdve a férfiig. Megfigyelte, hogy van, akinek a jelenléte jó hatással van rá, van viszont, aki nyugtalanítja. A mosógépet és a férfit nem szerette. A mosógép hangos volt, döngölte a falat. A férfi büdös volt, és vécézés közben papírgalacsinokkal dobálta őt. A fogkefe szórakoztatta. A kislányt szerette, könyvvel járt oda a kád mellé és felolvasott neki. A nő adta ki feladatul, ahogy mondta, a ponty egyetemes épülésére, és hogy lefoglalja a kislányt az ünnepi előkészületek idejére.

A kislány a Képes Biblia című könyvet olvasta. A nő azt mondta, hogy ha a végére ér Szentestéig, akkor Jézuska elhozza neki a hőn áhított terhes Barbie-t. Bele kellett húznia a kislánynak, ha karácsony szent estéjén a kis Jézus születésén túl terhes Barbie szülését is meg szerette volna ünnepelni. Huszonnegyedike reggelén még csak az utolsó vacsoránál tartott. Nekiveselkedett hát, és az értelmi tagolásra fittyet hányva, a kádköröknél is monotonabb prozódiával olvasott oldalt oldal után. Ő figyelmesen hallgatta, lekötötte a történet, azonosulni tudott a főhőssel.

42

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

A felolvasások közti szünetben érdekes alakzatokat rajzolva úszkált a kádban, vagy kedvenc helyén, a dugó mellett lebegett, és Jézuson gondolkodott. Példaértékűnek tartotta életét, és követendőnek tanításait. Vajon ő tudna Istennek tetsző életet élni?

Szakíthat-e az eddigiekkel, a folyóbeli dolgaival, és megtörténhet-e a páli fordulat itt, a kádban?

Próbálgatta hozzáigazítani érzéseit a jézusi szeretethez. Tudta például, hogy a kislányt könnyű szeretnie, de próbatétel elé állította magát, és gyakorolta, hogy tud-e szeretettel fordulni a férfi vagy a mosógép felé.

A kereszthalál után mélázva rótta a kádköröket. Jézus áldozatán merengett, miközben a nő szakácskönyvet olvasgatott mellette. Mikor a nő fogat mosott, és a mentolos fogkrémből a kád vizébe is cseppent, hiába csípte szemét és kopoltyúját, többször arra úszott. Úgy érezte, a csípős érzés megtisztítja.

Ekkor már tudta, mi vár rá. Földöntúli nyugalom szállta meg. Alig figyelt a kislány felolvasására, leülepedett benne a Képes Biblia üzenete. Úgy érezte, olyan most legbelül, mint a folyó volt nyári viharok után, mikor lecsitult és kizöldült a vize.

Visszaemlékezett az elmúlt nyárra, a folyó dús szakaszára, ahová az isteni gondviselés vezethette, a szúnyoglárvában gazdag nádasra, a buja iszapra. Hálát érzett, hogy mindez megadatott neki.

Nem úszott több kört, megült a dugó mellett. Hallgatta, de nem hallotta az utolsó oldalakat, csak a kislány ki-kivillanó gyöngyfogait nézte.

Mikor kivették a vízből, a levegő mindenhol szúrta, és ő a töviskoszorúra gondolt.

Ahogy átvitték a lakáson, az előszoba, a folyosó, a konyha új helyszínei zavaros filmkockákként pörögtek előtte. A fizikai fájdalom kikezdte nyugalmát, azt kívánta, történjenek gyorsabban a dolgok. Még hallotta, ahogy a kislányra ráparancsolnak, hogy menjen a szobájába. A vágódeszkán fekve körülnézett. Krumplisaláta és egy üveg vörösbor – ezek hát az ő latrai.

Az ütés alapos volt, nem érzett fájdalmat. Innentől csak testben volt jelen az útján.

Pikkelyezésnél, filézésnél megszabadult földi porhüvelyének béklyóitól. A liszt, a tojás és a prézli stációi után forró olajban megforgatták. Az ünnepi asztalnál a kislány gyöngyfogai ugyanolyan élvezettel rágták húsát, mint a férfi cigitől elszíneződött fogsora.

A terhes Barbie is ott ült az asztalnál, előtte játék tálka, rajta kevés halhús, kitűnő fehérjeforrás várandósság alatt.

Gubis Éva

2020/1

(Ipolyság, 1988) prózát ír, finn és szlovák nyelvből fordít.

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

43

Izer Janka

Új rablói vannak a nyárnak

V

an egy randim reggel, kávé a Deák téren, érdekes beszélgetés. A fiatalember kollégám a Múzeumban, de bilifrizura és világoskék, rövid ujjú ing. Aztán visszamegyek az albérletbe hajat mosni, mert a második találkozó egy délutáni fröccs a Jelen muskátlis ablakai mellett, és a fickó modell. Jól néz ki tehát, de olyan unalmas és lerázhatatlan, mint a bogáncs. Másfél óra helyett öt órán keresztül hallgatom, hogy milyen szar az élete. Fáradtságra hivatkozva rohanok a négyes-hatos felé, mintha hazamennék, a Király utcánál leszállok. A Fricskában, vacsoraasztalnál ül a harmadik. Csámcsog, nagyokat horkant, mielőtt nevet, és kérkedik a pénzével, legalább bármit rendelhetek. Azt mondja, ő a legjobb parti, akivel valaha találkozhatok, viccnek is rossz. Sok bor fogy.

Részegen sem visz rá a lélek, hogy vele kezdjek bármit, tizenegy körül elköszönök.

Visszafele pont találok egy üres kettest a villamos végében, elkeseredetten zuhanok az ülésre. Tinderen sem találnék ennél rosszabbakat. Elmélázok a regisztráción.

Az Oktogonon velem egykorú srác ül le elém, bámul.

– Hogy nézhetsz ki ilyen jól? – kérdezi elegánsan.

– És te? Undorító – felelem kedvesen, mert tényleg gusztustalanul vonz, pedig átlagos laza csávó. Hatalmas barna szemekkel és gödröcskével az állán. A levegő

44

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

már rég felrobbant közöttünk, „mit képzelsz, hogy csak így leülsz és jól nézel ki”, mondja valamelyikünk, már nem emlékszem, ki. Marjuk egymást a szavakkal, „igazán szánalmas, hogy így próbálod tönkretenni az életem”, aztán nem bírjuk tovább. A szomszéd ülésről rosszallóan bámul rám egy szürke arcú, negyven körüli nő, szívesen rám szólna, hogy nem illik nyilvános helyen idegenekkel smárolni.

– Hogy hívnak? – kérdezem gyorsan.

– Ágoston. Meddig mész? – kérdezi.

– Te? – A Mechwart ligetig, de mehetek tovább.

Soha nem volt még ennyire intenzív első látásra élményem. Végállomás.

Búcsúzásképp a nyakamba harap.

Remeg a lábam, a fejem zúg, a gyomrom összeugorva értetlenül szenved. De legalább vége, elbúcsúztunk, nem történt semmi meggondolatlan.

– Csak így itt hagysz? – kiáltja utánam, pedig már ő is elindult, legalább tizenöt méter van közöttünk, megfordulok és szaladni kezdünk kitárt karral. Egymásba zuhanunk, egymás száját zabáljuk fel. Muszáj elindulni sietve az albérletbe, ahová nem szabad. Szinte orra bukok a sietségben, még nem józanul. Dicséri a ruhám, a cipőm, a hajam. Talán ő sem érti, mi történik. Azt mondja, szakács, talán emiatt olyan érdes a tenyere. Szorongatom, férfias, az ellenállás ki van zárva.

Aztán hirtelen megáll.

– Nem lehet. Van egy három hónapos kislányom.

– Jó, akkor hagyjuk – indulok el, mert én sem akarok egy vadidegennel.

Utánam jön.

– Te mindent elhiszel?

Kézen fogom, sietünk tovább. Bedőlünk az ajtón. Igyekszem bezárni, ő a cipőjét veszi le, körülnéz.

– Hol a szobád?

Vetkőztet, vetkőzik, csupaszon akar látni, ezt mondja, nem a szex a lényeg, hanem te. És tényleg végigsimít rajtam a félhomályban, megkóstol, az egészet akarja belőlem, és nem hiszem el, hogy ott van, és hogy nem érdekel semmi, csak ő meg az együtt. Gyorsan eljut a csúcsra, de már folytatja is, mert nem bír leállni, csak amikor én kérem, mert már fáj. Eltolom, a fürdőbe megy.

Hirtelen egyedül, kijózanodva ülök fel. Öltözni kezdek, előjön, cukkolva méltatlankodik, hogy nem vagyok teljesen meztelen, nem igazság. Aztán meglátja az arcom, elhallgat, miközben elmegyek

2020/1

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

45

mellette, pisilek. Kulcscsörgést hallok, úristen, mi van, ha kirabol és megszökik.

Villámgyorsan húzom le a vécét és mosom a kezem. Még ott van, de már ő is felöltözve. Azért akart lelépni így, mert szégyellte magát ő is? Nyitom neki az ajtót.

Még mindig érzem, mennyire elsöpört mindenki mást bennem.

– A vezetéknevedet azért elárulod?

– Nem lehet. Tényleg van egy három hónapos gyerekem. Pedig – nem folytatja, de hiszem, hogy ő is azt érzi, amit én.

Aztán kimegy, vissza se néz, bezárom az ajtót. Ellenőrzöm a pénzem, a telefonom, nem vitt el semmit. Az ablakhoz szaladok, de már nincs senki az utcán, valahol elkanyarodhatott.

Az ágyra zuhanok, bőgni kezdek. Minden annyira üres. Ez volt az utolsó.

Azt mondják, az ember bárkihez eljut maximum öt kézfogásból. Berényi Ágostonhoz csak négy kell, kilenc kattintás Facebookon, három nappal később.

A borítóképén rácsos ágyban egy kövér kisbaba vigyorog teli szájjal, nő képét ugyanakkor nem látom, vagy hogy kapcsolatban áll-e. Írok neki, hogy ne ijedjen meg, de tudnom kell, nincs-e nemi betegsége. „Dzsízösz” – írja humorosan.

Megnyugtat és lekoptat.

Pár naponta ránézek még az idővonalára. Két hét is elmúlik, mire újabb poszt jelenik meg. „Házasságkötés: Berényiné Hegedűs Rozi”.

Izer Janka

46

(Budapest, 1996) író. Készülő debütkötetének címe: Ezért nem alszom nálad.

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

Weisz Dorka

villanás Az elmúlt években csak a vonatról láttalak. Tudom, hogy te vagy a telepített erdők mérnöki rendje, ami csak egyetlen szögből látszik. Mindig köszönsz.

Te vagy az a pillanat, amikor az egész fasort kitakarja az elöl álló fa.

Nem merek szólni.

Félek, ha egyszer megáll a vonat pont akkor, pont abban a szögben, elszédülök, Uram, elszédülök, ha egyszer megáll a vonat pont abban a szögben, pont akkor, félek.

Nem merek szólni.

Amikor az egész fasort kitakarja az elöl álló fa, az a pillanat vagy te.

Mindig köszönsz. A telepített erdők mérnöki rendje, ami csak egyetlen szögből látszik, te vagy, tudom.

Az elmúlt években csak a vonatról láttalak.

Weisz Dorka

2020/1

(Szombathely, 1996) költő, az ELTE magyar-német tanár szakos hallgatója.

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

47

Mihail Szuhotyin

nem tUdom (Не знаю)

Nem tudom mintha elvesztették volna elvesztették emberi arcukat hevernek az ajtók között hevernek a kan kutyákkal nem rossz nekik nem jó nekik mindegy nekik jóslatuk van mindenről rólunk együtt önökkel sajátos inkognitó amikor – senki sincs Azért nekem oly könnyű tudni hogy a revizorok a metróajtókban hevernek az utasításokkal a nagy palackokkal mintegy tanúsítvány mialatt senki sem tartozik a jóslat-projektbe nem a csip-sokkolt fél- (de hisz még élő) eszű alanyai a szövetségnek fekélyei a nemzetségnek barátocskák

48

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

pedig a forgatókönyv nem orwelli úgy ugassatok-bőgjetek hadd hallatsszon a csaholás és bőgés mialatt 11-ben vagyunk még nem 84-ben mialatt én nem „énféle” vagyok ő nem szétroncsolt mialatt mi még nem „MI” vagyunk* * Utalás Jevgenyij Zamjatyin MI című, egy totalitárius államról szóló antiutópiájára, mely 1921-ben készült el, s a cenzúra miatt csak Angliában jelenhetett meg 1924-ben. Orwellnek mintául szolgált az 1984 megírásához.

(2011)

Mihail Szuhotyin

Lángi Péter

2020/1

(Leningrád, 1957) költő. 1980 óta részt vesz a szamizdat irodalom kiadásában.

Legutóbbi kötete: Centonok és széljegyzetek (2011).

(Zámoly, 1942) költő, műfordító, tanár. Legutóbbi kötete: Őszidőm leltára (2015).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

49

Czifrik Balázs

robinson

Minden reggel egy ismeretlen sziget, minden reggel más partokon vet ki a tenger.

Az éj múltával a hajnali derengés új nyelvet teremt, tárgyakat kell leltárba vennem: ma ezek lesznek az eszközeim. Mindegyiknek kell egy név.

Felismerni vagy teremteni.

Mi készült boldogulásomra, és mit készítek én?

Ha rátalálok valamire, akkor lesz igazán magányossá birodalmam.

A látóhatárt, hol érkezne egy hajó megmentésemre, magam építem fel, és hagyom, hogy elnyelje a köd, a fény.

Este félek elaludni: szétporlik napom munkája, félek ébredni, kétely gyötör: pontosan értem a feladatom?

Czifrik Balázs

50

(Győr, 1975) költő, író, tanár. Legutóbbi kötete: Élni a mélyben (2007).

hÉVÍZ /

NYÍLT VÍZ

2020/1

hUllÁMVERÉS

Fotó: FIMTETT

Király Kinga Júlia

Pernacchia Fellini 100

„A fasizmus körülbelül egyidős velem. Ahogy fejlődött és növekedett, a fasiszták úgy mutatták be a háborút, mint amit már alig vár az ember, mint afféle vendégséget, ahová mindenki el akar menni.”

(Federico Fellini)

A cím, amit a szöveg – nem én! – még készültében választott magának, lefordíthatatlan, épp ezért magyarázatra szorul. Vulgáris, leginkább szellentésre emlékeztető hangot jelent, amit az összepréselt ajkak közt kisurranó levegővel, olykor nyelvének kiöltésével, esetleg a tenyerével rásegítve ad ki az ember, hogy kigúnyolja a gőgöt és az arroganciát. Etimológiáját tekintve visszanyúlik a római birodalmi múltba és a rabszolgatartás idejébe, a latin vernaculusból (jelentése: népi, törzsi) ered, hogy aztán a helyi jelleget némi metonímiával átugorja, és kifigurázzon mindenkit, aki pojácaként terebélyesedik el mások élete felett. A századok során a commedia dell’arte közjátékaitól a bohóctréfákon át a politikai ellenállásig szinte mindenhez köze volt, újabban a Szardínia-mozgalom1 által szervezett tüntetések egyik közkedvelt záróakkordja, s a fasizmus elleni „szájjal fingás” vegyes kórusaként naponta hallani-látni a köztereken és a híradásokban.

A száz éve született Federico Fellini esetében nem tudok – nem is szabadna – elvonatkoztatni attól a kortól, amelyben a rendező nevelkedett.

Nevezetesen: a fasizmus kiépülésétől és intézményes megszilárdulásától, egy diktátor felemelkedésétől és bukásától. Ezt az egybeesést, noha civilben kevés apolitikusabb rendezőt találni nála,2 ő maga is fontosnak tartotta hangsúlyozni, 1 A Szardínia-mozgalom, hivatalos nevén 6000 szardínia egy Bolognában 2019-ben alakult, a részvételi demokrácia alapjain nyugvó politikai mozgalom, amelynek célja a populista és autoriter vezetők, jelöltek elleni lázadás a 2020-as regionális választási kampány idején. A szardínia elnevezés a „tömötten, mint a szardíniák” (stretto come le sardine) kifejezésből ihletődött, ugyanakkor a halfaj tulajdonságaira is utal: a kicsi és védtelen szardíniák mindig hatalmas rajban, megközelíthetetlenül közlekednek, kivédve ezzel a ragadozók támadásait.

2 Fellini önmagát szintén apolitikusként határozta meg, jóllehet a fasizmus birodalmi és kolonizáló törekvéseit megörökítendő 1942-es A sivatag lovagjai (I cavallieri del deserto) című, befejezetlen film forgatókönyvének társszerzője volt Vittorio Mussolini, a Duce másodszülött fia mellett. Erre az időszakra úgy emlékszik vissza, mint a mare nostrum, azaz a közös tenger elveszítésének, valamint a korabeli olasz filmgyártás veszélyeit és az olasz hadvezetés tévedéseit megvilágító pillanatra. In: Ruth Ben-Ghiat: Italian Fasicsm’s Empire Cinema. Indiana University Press. 2015. 268-269.

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

53

és csakugyan, a naplóját és interjúit olvasva leginkább olyan ember benyomását kelti, aki két álomvilág közt ingázik, a belső kivetülések és e kivetülések filmes reprezentációi között. Mégis, ha az életműből kiemeljük az 1970 és 1980 közötti opuszokat, egy nagyon is politikus rendező alakja körvonalazódik, aki a privát álmokat pretextusként használja, hogy a történelmi valóságot hatalmas tablókban vagy egy-egy kikacsintásnak beillő bohóctréfában tárja elénk. „Ha az ember Petronius Satyriconját választja filmtémának, úgy érzi, mintha sci-fit forgatna, csak ez a mű nem a jövőt vetíti előre, hanem visszavisz a múltba.

A régmúltat legalább olyan furcsának találjuk, mint az ismeretlen jövőt”,3 mondja Fellini a fenti korszak nyitódarabjáról, amelyre így vagy úgy – erre még visszatérek – jól rezonálnak majd a további művek: a Bohócok, a Fellini: Róma, az Amarcord és végül a Casanova.4 Ez az állítása, kiegészülve a naplójában található vallomással, amelyben a múlt meg- és rekonstruálásának sci-fi-szerűsége mellett az időbeliség szubjektív élményét is megemlíti, ezzel távoli múltként aposztrofálva a közelmúltat is, rávilágít arra a történelemfelfogásra, ami az általam kiemelt tízéves intervallumban Fellini filmművészetének egyik legfőbb jellemzője, s amely szerint a közelmúltat ugyanúgy elő kell csalogatni, ki kell hámozni a feltételezések ködös masszájából, hogy elénk álljon és megnyilatkozzon.

A Satyricon (1969) esetében ez azért is rendkívül fontos, mert Fellini elsőként tesz kísérletet arra, hogy – az ő szavaival – régészi eljárással, a történetmondás lírai töredékességére hagyatkozva bemutassa az alapműként használt Petronius-szöveg torzóságát. Egyúttal a vállalkozás nehézségét, a múlt megközelíthetetlenségét is megjeleníti: a fasiszta Róma-ábrázolásokból, a múlt relikviáinak hajszolásából, a birodalmi nagyság felszínes és kierőszakolt áthallásaiból – ahol az ők és mi, az akkor és most kapcsolatához az antik Róma díszletelemek és kellékek raktáraként szolgált – kivonja a közelmúlt tapasztalatait.

A fasiszták ugyanolyanoknak látták a régi rómaiakat, mint bennünket, csak tógában, írta Alberto Moravia az egyik Satyricon-elemzésében, Fellini azonban felrúgta ezt a hagyományt.

A Satyricon tehát – jóllehet a Fellini-életmű elemzői gyakran említik Az édes élet és a Casanova köztes darabjaként – a dicső múlt kontinuitásának rögeszméjétől megszabadított, defasizált Róma imázsdarabjaként is olvasható, amiben Fellini a rá jellemző látomásos és asszociatív technikákkal visszaszolgáltatja a Városnak az antikvitás misztériumát, a romosság esztétikáját, 3 Charlotte Chandler: Én, Fellini. Magvető. Budapest. 1998. 194.

4 Ez, akárcsak a Fellini: Róma esetében a Fellini Casanovája (Il Casanova di Federico Fellini) címet viseli.

54

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

az érzékelés hatalmát, hogy „a dolgoknak – beleértve magunkat is – csak a legsajátabb, időtlen tárgyi értékei számítsanak”. 5 Az újonnan megtalált Róma ilyen értelemben premisszaként működik a fasizmust megjelenítő életműben, hogy aztán a rákövetkező évben vászonra vitt Bohócokban (1970) elkezdje felfejteni azokat a textúrákat és rétegeket, amelyektől nem sokkal korábban szabadította meg a Várost. Ebben az első olvasatra cirkusztörténeti mockumentaryban Fellini híres olasz és francia bohócokkal mélyinterjúzik, bizonyos jelenetekbe – bohócok, történészek és sztárok mellett – magát is belerendezi, 6 egyszersmind a régész-filmes munkájának műhelytitkait is megjelenítve, akárcsak a későbbi Fellini: Róma esetében. Ám miközben egyre több bohóccal és cirkuszi technikával ismerkedünk meg, rálátásunk nyílik a bohóc intézményének tragikus végére is, ami, jóllehet a filmben nincs felhangosítva, kísértetiesen egybecseng a diktátorok felemelkedésének idejével. „Miért akarsz filmet csinálni a bohócokról? A cirkusz nincs többé, és nincsenek bohócok sem. A cirkusz értelmezhetetlen a mai társadalom számára, s ennek bizonyára így kellett történnie” – mondja Tristan Rémy író és cirkusztörténész a film vége felé Fellininek. Nagyjából akkor, amikor a meginterjúvolt Pierrot-k és Harlequinek – másképpen: fehér és piros bohócok – egyéni drámáját és a korabeli bohóctréfák harsány rekonstrukcióját követően már a néző is sejteni véli, hogy itt valami sokkal mélyebb töréspont szemtanúi vagyunk. Ekkorra már tudjuk, hogy a fehér bohócok (Pierrot-k) fennhéjázók és arrogánsak, hogy a színpadi partnerük, a mindenkori másikat vagy kisembert megszemélyesítő Harlequinek kifigurázásával és leuralásával szereznek érvényt maguknak.

Tudjuk, hogy – Bergson nevetéselméletének jegyében – apró foglalatosságaikat matematikai rendszerességgel végzik, lendületüket a megszokás irányítja, s hogy amikor a mozdulatot meg kéne szakítaniuk, vagy más irányba terelniük, ők gépiesen folytatják a megkezdett irányt. Tudjuk, hogy rekvizitumaik, vágyaik, térhasználatuk – egyedül tetszelegni a manézsban! – grandiózus, ugyanakkor mindent egyetlen célnak, a hatalomnak rendelnek alá, a végén pedig, miután a porondon magukra maradnak, a fejgép megvilágításában halotti maszkká válik a fehér arcuk, magányt és erkölcsi megsemmisülést sugallva, és tudjuk azt is, hogy a derék néző – a múlt század első évtizedeiben legalábbis – még

5 Georg Simmel: Velence, Firenze, Róma. Ford. Berényi Gábor. Atlantisz. Budapest. 1990. 23.

6 Anita Ekberg szerepeltetése például olyan intarziát hoz létre az életműben, ami nemcsak a filmjeit, hanem színészeinek civil utóéletét is tartalmazza: „Az édes élet megváltoztatta Anita Ekberg életét. Soha többé nem tudott hosszabb időre elszakadni a Trevi-kúttól. Megtalálta azt a helyet, ahol úgy érezte, igazán él. Róma lett az otthona.” (Chandler: 142)

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

55

hangosan hahotázott ezen. Mert a mechanikus merevséget, állítja Bergson, a társadalom mindig gyanakvással fogadja, mert ezekben a tünetekben a kihunyóban lévő, egyszersmind elszigetelődő aktivitás jeleit véli fölfedezni, és nevetéssel bünteti. De lehet-e, tudjuk-e vajon nevetéssel büntetni azokat a történelmi szereplőket, akik a közelmúlt porondján tűntek fel, és minden fentebb leírt, a Pierrot-kra jellemző eszköztárat felvonultatva végigtarolták Európát? Ilyen értelemben sci-fibe illő a felvetés, nincs direkten a nézőnek szegezve, mindössze ott bujkál a megszólaltatott bohócok vallomásában és tragikus elszigetelődésükben, Fellini pedig a különböző plánváltásokkal és a színdramaturgia kifakításával igyekszik jelezni az analógiát, ám ez a gesztusa korántsem szignifikáns. „Nem tudok beszélni róla, nem tudok beszélni a cirkuszról, még mindig nagyon fáj”, mondja remegő hangon Bario bohóc, „és nem tudom elfelejteni Itáliát”. Bario negyven éve, vagyis az 1930-as évek óta nem járt otthon, sok bohóckollégájával együtt elmenekült a fasizmus elől, mert Rómában, ahogy az előtte tanúskodó Georges, alias Père Loriot is állítja, „nem nevettek a vicceimen”.

Ebbe a nevetni képtelen Városba érkezünk a Fellini: Rómával (1972), amelynek első része ugyanúgy a fasizmus valamely – egyelőre tetszőleges – évében játszódik, akárcsak az Amarcord. Az előbbinél maradva két dolog egymást erősítve utal a reális időre: a gyermekkor konkrét fasiszta utalásait követően a fiatal Fellini Rómába való érkezésekor egy óriási plakát virít a Termini állomáson: a Mostra d’Oltremare (magyarul talán a Túlparti Mustra áll hozzá legközelebb) plakátja, amit – kettős szlogennel: „Birodalmi kikötőt az antik Rómának!”, illetve „Nápolynak élnie kell!” – Mussolini cezaromániáját kielégítve az itáliai birodalom észak-afrikai és mediterrán győzelmének tiszteletére rendeztek Nápolyban.7 A mustrára családokat telepítettek át Eritreából, Szomáliából és Etiópiából, hogy a saját kunyhóikat megépítve kiállítási tárgyként szerepeljenek, miközben nem sokkal ezelőtt életbe lépnek a faji törvények. 8 Ebből a rövidke jelenetből egyelőre nem tudni, melyik évben járunk: közvetlenül az 1940 májusában tartott nyitóünnepség, vagy az 1943-as bombázások idején. A fiatal Fellini leszáll

7 A Fuorigrotta és Bagnoli között felépített, 1 200 000 négyzetméteren elterülő Mostra d'Oltremare (eredeti nevén: Triennale d'Oltremare) épületegyüttest 1940 májusában nyitották meg, Mussolini világbirodalmi szerepét propagálandó. Ám egy hónappal a megnyitó után, Itália hadüzenetét követően azonnal bezárták, később bombázták is, így a kiállítás anyaga jószerint megsemmisült.

8 Ezek a családok a hadiállapot miatt nem tudtak visszatérni Kelet-Afrikába, így confinatiként, azaz kirekesztettekként előbb a kiállítópark nyugati szélén vesztegeltek hosszú ideig, ahol a fennmaradt dokumentumok szerint durva körülmények között kellett élniük, például a szövetségesek bombázásainak kitéve, később átszállították őket a maceratai internálótáborba.

56

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

a vonatról, és elmegy a plakát mellett, a kamera viszont jó hosszan rajta marad.

Ezzel a hosszú snittel, majd a későbbi óvóhelyi jelenettel Fellini valójában a „bódult nemzet” anamnézisét és kórképét tárja elénk tömören.9 Amíg maga a plakát a Mussolini által afrikai hadjáratnak nevezett, valójában a portyázásnál alig több katonai műveleteknek állít emléket, amelyek akkora hatással voltak az olasz népre, hogy a költségeit fedezendő az emberek önként szolgáltatták be a családi ékszereiket, addig pár kockával odébb csak a légiriadó pánikja veszi elejét, hogy az óvóhelyre beszorult férfiak ne essenek egymás torkának, miután néhányan még mindig azt vallják, hogy a Duce a nép javát akarja és a háború megnyerhető.

A két végpont között pedig, mintha a Bohócokra akarna ezzel utalni, színpad és nézőtér kibicsaklott viszonyában kelti életre az immár „birodalommá” züllesztett Róma arcképcsarnokát. Unott és erőszakos férfiak, akik elüldözik a bohócot, inzultálják a női fellépőket, döglött macskát hajigálnak, egymásnak ugranak, ami kiegészülve a közösségi étkez(tet)és10 áporodott hangulatával azt példázza, hogy mindaz, amit Mussolini a gyarmatosítás arroganciájával el akart érni, a visszájára fordult. A bukott Róma gondolatát erősítik a szerzői ifjúkorból kivezető képsorok is. A mocsárból kiemelkedő torzók, a süllyedő antik relikviákon áthajtott juhnyáj, az útszélén ácsingózó, kuncsaft nélkül maradt kurtizán az antik Róma bukása utáni sekélyes évszázadokat, az elmocsarasodást ábrázolják. És végül, a film zárójelenetében – akár egy kortársakhoz intézett pernacchia – felzúgnak a motorbiciklik, és az aránytalanul hosszú képsorokban egy elszabadult motoros banda száguldja körbe a város éjszakai tereit. A marcia su Roma, azaz a Rómába menetelés fülsiketítő agresszivitásának visszatérő lidércnyomása ez, mintha a fasizmus újra felütötte volna a fejét; vagy tán el sem tűnt soha.

A Fellini-életmű legszókimondóbb, legeklatánsabb antifasiszta darabja az Amarcord (1973), ami romagnai nyelvjárásban annyit tesz: Én emlékszem/ Én emlékezem. Fontos mindkettőt megemlítenünk, az olasz eredeti ugyanis egyszerre utal az önkéntelenül feltoluló emlékek és a múlt szándékos felidézésének fontosságára, egyszóval: az emlékezetkultúrára. A filmtörténet azon ritkaságok egyikeként tartja számon, amely egyszerre képes belülről megszólaltatni és 9 A fogalom Christopher Duggantól származik, aki korabeli naplókat, magánlevelezéseket, valamint a Ducéhoz intézett üzeneteket tanulmányozva egy nagyszabású tanulmánykötetben elemzi, hogyan válhatott valósággá Mussolini hírhedt mondata, miszerint: „A nép olyan, mint egy nagy gyerek: irányításra, segítségre, és ha kell, büntetésre van szüksége”.

10 Mussolini egyik népszerű szociális vívmánya a menzarendszer volt beiskolázott gyerekeknek, a szegényebb rétegekből származó hajadon nőknek és férfiaknak, valamint családoknak.

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

57

Fotó: Archives du 7e Art - Ultra Film

kívülről, gigantikus tablókban láttatni ezt a korszakot, aminek konkrét ideje a ködös utalások miatt homályba vész. Ahogyan egy társadalmi átalakulás idejét sem lehet precízen meghatározni. Hiába törekedett a fasizmus a római számok bevezetésével egy új, dicsőséges időszámítás bevezetésére, a társadalom szövete ennél sokkal kiszámíthatatlanabb, és kiszámíthatatlanul reagálnak az egyes személyek. Az Isten, Haza, Család transzparensek alatt elfogott apából például, akit a purgálásnak vetnek alá,11 nem válik derék fasiszta. A suhancokból, akik római köszönéssel üdvözlik az elöljárókat, úgyszintén. És hiába dicsekszik a narrátor a római múlttal meg az általa felfedezett barlangrajzokkal, előadását minduntalan megszakítja egy-egy pernacchia. És végül a kiemelt időszak utolsó darabja: Fellini Casanovája (1976), akiben a fasiszta aranyifjak és tenyészbikák metaforája, az elgépiesített szexualitás, a macsó ragadozó gyakorlat ölt testet. Nemcsak bábszerű, ahogy Fellini állítja róla, hanem egy levitézlett bohóc-diktátor, egy opportunista pozőr, egy színpadi demonstrációra dizájnolt mechanikus szerkezet. S mint ilyen, állítják a Fellini-monográfusok, a fogyasztói társadalom fricskája is. Kicsit emlékeztet Pasolininek a konzumkultúrával szemben megfogalmazott kritikájára, az általa homologációnak nevezett folyamatokra, amelyben az uralkodó elit minden korábbinál hatékonyabban gyűri maga alá és uniformizálja az alávetett csoportokat, megteremtve ezzel az igazi fasizmust.

11 A rendszerkritikusokkal, illetve azokkal, akik elutasították a fasiszta párthoz való csatlakozást, ricinusolajat itattak, ami hasmenést okoz, majd fényes nappal, immár magukra piszkolva hazaküldték őket, hogy mindenki előtt megszégyenüljenek.

58

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

Nem győzöm hangsúlyozni, mondja Fellini, hogy a filmjeim nem hordoznak sem üzenetet, sem komoly mondanivalót. Bennem pedig az a kérdés merül fel, hogy vajon ezt a mondatát, vagy az inkább az életművét nevezzem pernacchiának. Bárhogyan is van, marad az esztétikai bizonyosság, hogy Fellini fasizmusábrázolása, jóllehet ugyanolyan vizionárius és eszközszerű, mint a fasiszták Róma-ábrázolása, nem választható le a filmjeiből.

Király Kinga Júlia

(Marosvásárhely, 1976) író, műfordító. Budapesten él. Legutóbbi könyvei: Apa Szarajevóba ment (regény, 2017); Az újrakezdés receptjei (oral history, 2018).

Fotó: National Book Foundation, New York

Szélesi Sándor

asimov száz év elteltével Isaac Asimov, aki önmagát stílustalan írónak aposztrofálta, az oroszországi Petrovicsiben született kereken száz év vel ezelőtt. Születésekor még nem használták a science fiction kifejezést, azt csak évekkel később hozta be a köztudatba Hugo Gernsback, az Amazing Stories főszerkesztője a világ túloldalán, az Egyesült Államokban. Miért és hogyan lett Asimov mégis az amerikai SF-aranykor híres triászának tagja, a legnagyobb sci-fi írók egyike, a zsáner talán legolvasottabb szerzője? A hatalmas, csaknem ötszáz könyvből álló életmű sem magyarázat erre, hiszen annak csak egy szelete a tudományos fantasztikum. A kulcs talán magában a stílustalanságban van, és abban, hogy a hároméves korában Amerikába kerülő Asimov igazi reneszánsz ember volt, s mint ilyen, a tudomány kalandjába bele akart vonni mindenkit a világon.

A magyar sci-fi könyvkiadás „atyja”, a legendás Galaktika magazin főszerkesztője, Kuczka Péter nem szerette Isaac Asimov műveit, talán azért, mert kilógtak az általa preferált, Darko Suvin-féle formalista sci-fi definícióból, amely szerint a sci-fi „a kognitív elidegenedés irodalma”. Mégis, amikor Kuczka 1969-ben elindította a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatot, és ezzel megalapozta a rendszeres magyar sci-fi könyvkiadást, azt Asimov egy regényével kezdte: A halhatatlanság halálával. A hatvanas évek végén már a szocializmust építő Magyarországon sem lehetett megkerülni az akkor majdnem ötvenéves, díjak és elismerések sokaságával rendelkező szerzőt. Nem mellesleg Asimov ideális választásnak tűnt ahhoz, hogy a zsáner reménybeli magyar olvasóit bevonzza a tudományos-fantasztikum ismeretlen terepére, azaz tökéletes „entry level” volt a science fiction határtalan birodalmába.

Ma sincs ez másképpen: ha valaki ezzel a zsánerrel szeretne megismerkedni, belépőként célszerű annak a nagy öregnek az életművéhez nyúlnia, akinek őszülő pofaszakállas fotója legalább annyira ismert, mint Einstein időskori, rakoncátlan tincsekkel keretezett arcvonásai. Ám amikor Asimov megírta

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

61

leghíresebb regényét, illetve – mivel folytatásokban jelent meg az Astounding magazin oldalain – annak első részét 1941-ben, még csupán huszonegy éves volt. Ezt követően az Alapítvány sorozatcím alatt elhíresült novellák folyamatosan kerültek ki a keze alól, majd az ötvenes évek elején trilógiaként könyv formában is megjelentek. Ugyanebben a fiatalosan korai, termékeny időszakban láttak napvilágot Asimov első robottörténetei is, amelyeknek a robotika három alaptörvényét, és persze magát a robotika kifejezést is köszönhetjük, azaz egy egész tudományág elnevezését.

A kor és a korszak – Asimov 1939-ben publikálta első novelláját – azért fontos a szerző nyolcvan éven át tartó, nem lankadó népszerűségét vizsgálva, mert látnunk kell, hogy a science fiction a század elején éppen csak formálódó, lassan alakot öltő műfaj volt, és láthatóvá válása a különböző irodalmi narratívák között még váratott magára. Egyáltalán nem voltak kanonikus regényei és írói, nem alakult ki nagyon is sajátos műfajidentitás-rendszere, és az irodalomtudomány sem foglalkozott vele. Az olcsó ponyvafüzetek lapjain megjelenő írások megannyi zsánerből merítettek, a krimitől kezdve a westernen át egészen a horrorig. Többen is úgy vélik, hogy amennyire jól jött a sci-finek a már említett Hugo Gernsback által elindított Amazing Stories 1926-ban, annyira jót tett neki, hogy három évvel később a lelkes és lendületes, ám az irodalmi minőséget kevéssé szem előtt tartó Gernsback más vizekre evezett, és a harmincas évek második felében John W. Campbell szerkesztői irányítása alatt kibontakozhatott valami új, amelynek Asimov is immár tevékeny formálója lett.

A negyvenes években az Astounding Science Fiction lapjain jelentek meg az első Alapítvány-novellák és az első robottörténetek, amelyek újabb olvasókat hódítottak meg a formálódó zsánernek. Asimov egy-két visszautasított írás után könnyedén szerzett központi helyet a magazin szerzői között. Hamar megtalálta a saját hangját: „Az általam írt tudományos fantasztikum az erőteljesebb, keményebb vonalat képviseli, a tudománnyal és a tudósokkal foglalkozik, és elutasítja a fölösleges erőszakot, közönségességet, valamint a kellemetlen témákat. E mögött nem kell holmi filozófiát keresni, pusztán egyéni gondolkodásmódomból adódik.” Az Alapítványban maga is megalkotott egy egzakt társadalomtudományt, a pszichohistóriát, amely a matematika statisztikai módszereivel előre kiszámíthatóvá teszi a nagy embertömegek jövőjét. Az elmélet szerint minél nagyobb a populáció száma, annál pontosabban leírható jövőbeli mozgásuk, azaz a történelem kiszámíthatóvá válik. Az elmúlt évtizedekben a káoszelmélettel és a statisztikai módszerekkel

62

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

foglalkozó matematikusok megcáfolták ennek a mechanikus szociológiai redukcionalizmusnak a lehetőségét, a könyvsorozat mégis él és százezreket bűvöl el manapság is. És ezzel elérkeztünk a science fiction egyik jellegzetességéhez: ezt a műfajt nem csupán a szerkesztők, kritikusok és az irodalomelmélettel foglalkozók formálják, hanem a közösség tagjai is. Nincs még egy olyan erősen megszerveződő olvasói szokásközösség – nevezzük nyugodtan aktív rajongótábornak –, mint amely a tudományos fantasztikum világát körbeveszi.

Az eredője ennek is az a ponyvamiliő, amelyből a science fiction kilépett, és hasonlóan komoly fejlődésen ment át, mint maga a műfaj. A sci-fi közösség az idők során megkerülhetetlenné vált, és egyedülálló módon komoly súllyal esett és a mai napig esik latba a műfaj íróinak és regényeinek kanonizációjakor vagy éppen a definiálásában.

Ezáltal Asimovot nem csupán a szerkesztők, írókollégák, kritikusok és irodalmárok tették a kánon részévé, hanem az olvasók és a rajongók is. Általuk lett a sci-fi aranykorának oszlopos tagja Robert E. Heinlein és Arthur C. Clarke mellett. Az Astounding amerikai olvasótábora, klubokba szerveződő, 1939-től a mai napig világtalálkozót – WorldCont – rendező, fanzine-okat megjelentető rajongói mind egy kollektív SF-történeti folyamat részei és formálói voltak.

Asimov tudományos jellegű, könnyen olvasható és értelmezhető szövegei, nagy ívű történetei, amelyek John W. Campbell igényességének is megfeleltek, kedvező fogadtatásra találtak náluk, majd a diszkurzív folyamat eredményeként sikeresen kanonizálódtak, és lettek – Geoffrey Bowker és Susan Leigh Star terminológiájával élve – a különböző sci-fi közösségek határtárgyai.

Hiába azonban a siker, a kanonizált íróban valami megroppant. „Számomra a sci-fi az irodalomnak egy olyan ága, amely az embereknek a tudomány és technika változására adott válaszával foglalkozik”, írta. Ámde a tudomány és technika változására adott válaszok 1945 augusztusa után, amikor is az Egyesült Államok ledobott két atombombát Japánra, erőteljesen beszűkültek. „Ellentmondásos érzéseim voltak – emlékezett vissza Asimov. – Az új valóság hajlott arra, hogy a földhöz szögezze a science fiction írót. 1945 előtt a science fiction vad és szabad volt. Minden motívum és cselekményvariáció a fantázia birodalmába tartozott, és azt írtuk, amit szerettünk volna. 1945 után egyre többet beszéltek az AEC-ről [Atomenergia Bizottság] és ez a gondolataink végtelen tartományát leszűkítette arra a kis részletre, amely valósággá vált…

Valójában akkor született meg az, amit »holnap fictionnek« nevezek; az a fajta science fiction történet, ami nem több, mint a holnap újságjainak főcíme. És

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

63

higgyenek nekem, nem lehet semmi unalmasabb, mint ha a sci-fi nem más, mint a holnapi szalagcím.”

A holnapi szalagcímből más szerzők is ki akartak törni, ám az általuk megtalált kitörési pont még jobban elriasztotta az Alapítvány-történetek szerzőjét. A sci-fi Nagy-Britannia felől érkező második hulláma a hatvanas évek elején majdnem végleg a partra vetette Asimovot, aki bár a tudományosfantasztikus irodalom következő forradalmának tekintette az új nemzedék merész próbálkozásait, mégis úgy érezte, a New Wave eltolta a hangsúlyokat, írói megváltoztatták a science fiction történetmesélési formáit és a történetek jellegét is. Ő maga apolitikus volt, nem nyúlt novelláiban, regényeiben a szexualitás kérdésköréhez, tartózkodott az erőszak ábrázolásától. Nem érdekelték a nyelvi kísérletezések, stílusbeli újítások. Ki is lépett a sci-fiből, és egészen 1982-ig nem írt sem Alapítvány-regényeket, sem robottörténeteket, ám az olvasótáborát ezzel együtt is növelte, mert hihetetlen munkabírással ontotta magából az ismeretterjesztő műveket, amelyek az alapoktól kezdve vezették végig az érdeklődő és nyitott szellemű olvasókat egy-egy tudományterületen.

Asimov erénye magas intelligenciája és fáradhatatlan személyisége volt. Fotómemóriával rendelkezett, emellett pedig hatalmas tudásával, munkabírásával és a szándékkal, hogy a tudományt népszerűsítse, szinte minden tudományterületbe beleásta magát. A Columbia Egyetemen végzett, majd doktorált biokémikusként, de nem állt meg ennek a diszciplínának a határainál, és kevésnek találta az egyetemi katedrát.

A tanítást ismeretterjesztő munkára váltotta fel, és főállású íróként kezdett el dolgozni. Három évtizedig vezette a Magazine of Fantasy and Science Fictionhöz tartozó társlap tudományos rovatát, és egy híján négyszáz cikket tett le az asztalra. 1963-ban az első öt év tudományos esszéiért – és akkor még előtte állt huszonöt év! – speciális Hugo-díjat (amelyet Hugo Gernsback után neveztek el, s máig az egyik legmeghatározóbb irodalmi díj a science fiction területén) kapott. Indoklásként az szerepelt: „Tudományt adott a tudományosfantasztikus irodalomhoz.” De írt népszerű történelemkönyveket, bibliai útmutatót, vagy éppen kalauzt Shakespeare-hez. A „tudomány rabszolgája, az irodalom úttörője”, amint azt találóan megjegyezték róla. Képes volt napi rendszerességgel tizenkét órán keresztül dolgozni. Tizennégy egyetem fogadta tiszteletbeli doktorává. És ezzel elérkeztünk a sci-fi irodalom egy másik (mai) jellegzetességéhez: a multidiszciplinaritáshoz. Rengeteg tudományterületet képes befogadni,

64

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

s olyan mélységekben, amelyre más irodalmi zsánerek nem alkalmasak. A tudomány és szöveg erősen összefonódik a science fiction mezsgyéjén, amitől a sci-fi értelmezési protokolljai egyénivé válnak: a műfaj különleges olvasási attitűdöt, kognitív beállítottságot igényel. Hatás és visszahatás kettőse ez, nem egyszer a tudományterületek nagyjait a science fiction irodalom inspirálta életpálya-választásukkor vagy éppen a kutatási irányok kijelölésekor. A hard SF a mindenkori tudomány eredményeire, felfedezéseire, lehetőségeire reflektál, a feltárt törvényszerűségek figyelembevételével extrapolálja azokat a jövőbe, megmutatva a következményeket – leginkább persze a benne rejlő veszélyeket és hátrányokat. A hard SF fontos jellemzője a tudományos-technikai pontosság, nem egyszer aprólékos részletesség, a szaknyelv használata. Ehhez gyakorta SF-olvasatban való járatosság vagy előképzettség szükséges, azaz a fentebb említett, más zsánerektől eltérő olvasási attitűd, a szemantikai és nyelvi szerkezetek újszerű értelmezésének tudatos alkalmazása, képessége. Röviden: kezdő science fiction olvasóknak nem ajánlott a kortárs hard SF. Asimov az előfutára volt ennek, amennyiben tudományt emelt a sci-fibe; megmutatta, hogy az SF nem csupán ponyva lehet. Ám a tudományos fejlődés exponenciálisan gyorsul, a futurológusok már a tízéves előrejelzésekben is nagyot tévedhetnek, mert a jövő irányát lehetetlen kiszámítani (jaj neked, pszichohistória). Sőt a szokásközösségek is állandóan formálódnak, fejlődnek.

Asimov azonban a változások közepette is a kánon része maradt, és úgy tűnik, a science fiction szelektív tradíciójának örökös alapja lesz. Kiemelt helye a jelenkori SF könyvkiadásban (ebbe beletartozik a magyar piac is, hiszen éppen most jelenik meg az Alapítvány-trilógia sokadjára, ámde új fordításban) azért lehet, mert a mai olvasók számára könnyedén befogadható mind a nyelvezete, mind a történetei. Az aranykor szerzői közül Clarke és Heinlein is a kánon részei, Clarke hard SF-regényeiben a tudományos-technológiai háttér kellő részletességgel szerepel, Heinlein pedig nyitott volt kora nagy társadalmi kérdéseinek boncolgatására. Manapság azonban korántsem olvassák őket annyian, mint Asimovot.

Nemcsak a tudomány és a technika, de a science fiction is nagyot változott az ötvenes évek óta. A posztmodern irodalom táptalajául szolgált, később pedig olyan új szubzsáner-műfajok sarjadtak belőle, mint például a cyberpunk. Irodalmi jellegének egyik ismérve a folyamatos formálódás, új pozíciók keresése, a paradigmák tagadása. Nincs saját, jellemző narratívája, és ez óriási szabadságot biztosít számára. Ezzel együtt a szokásközösség is mindig megújul, folyamatos diskurzust folytat a sci-fi fogalmáról, értelmezéséről, újabb

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

65

és újabb szerzőket emel be az irodalom aktív szereplőivel együtt a kánonba.

Ami ma mainstream, az holnap könnyedén elveszhet a könyvespolcok hátsó sorában megbúvó sok ezer poros könyv között. Ám a megnyíló, sokszínű narratív dimenziók között az aranykorban alkotó Asimov láthatóan a helyén maradt.

Ennek a kettősségnek magyarázatához kanyarodjunk vissza az „entry level” fogalmához. A belépőszint nem minőségi kategória, semmi köze egy mű kritikai megítéléséhez. Sokkal inkább a science fictionre olyannyira jellemző megatexttel van kapcsolatban. Az SF megatextje – Damien Broderick nyomán – egy olyan írók és olvasók közötti „közmegegyezésen alapuló” tudáscsoport, amely tartalmazza a közös kulturális hátteret, kitalált-megalkotott attribútumokat, ötleteket, képeket, tudományos nyelvet, a köznyelvtől eltérő szemantikai értelmezési formákat, mindazt, amit a szerteágazó tudományos fantasztikus narratívában a hagyományos narratíváktól eltérően megtalálunk. A science fictionben járatos olvasó ennek „beavatottja”, ám a műfajt elsőként megközelítőknek túl sok alapismerettel kell rendelkezniük a recepció előfeltételeként. Az Alapítvány és Birodalom világának, illetve a robottörténeteknek a megatextje ugyanakkor jóval erősebben támaszkodik a befogadó korábbi, nem sci-fis kognitív ismereteire. Nem véletlenül: Asimov az elsők között volt, akik letették a megatext alapjait. Neki nem volt hova visszanyúlnia. És itt előkerül a „stílustalanság” is: Asimov a lehető legtisztábban és legegyszerűbben írt. Karakterei intellektuálisak, a konfliktusok dialógusokban bomlanak ki, nem a történésekben. Elbeszéléstechnikája egyszerű, a tudományos nyelvezet nem uralkodik a szövegen, a recepció nem igényel különösebb jártasságot az SF-konvenciók vagy narratív stratégiák terén. Néha megmosolyogtató egy-egy technológiai terminus, elavultnak tűnik egy-egy hetven-nyolcvan évvel ezelőtti szókapcsolat, mondhatjuk, hogy nem olyan izgalmas, fordulatos, de pont ezért könnyen befogadható. A sci-fi rajongók azért olvassák, mert Asimovot könnyed szórakozás kézbe venni és illik ismerni, aki pedig nem olvas sci-fit, azért jó, ha a műfajjal ismerkedve ezt üti fel, mert az asimovi szövegek nem követelnek előképzettséget. A Gyilkosság az űrvárosban című regény – a robottörténetek egyike – tulajdonképpen krimi, és annak a zsánernek a nyelvén szól hozzánk. „Entry level”, amely ajtót nyit egy új világra.

Körbe lehet nézni, beljebb lehet menni, de az se baj, ha itt megpihenünk.

Asimov 1982-ben végül ismét nekilendült az Alapítvány, a Galaktikus Birodalom és a Robottörténetek befejezésének, konkrétan összedolgozta őket

66

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

egy egységes egész galaxistörténetté. Ezzel újra elhelyezte magát a műfaj sokszínű palettáján. Egy évtized állt rendelkezésére, hogy kiteljesítse pályáját.

Műve azonban nem szakadt félbe: a Robottörténeteket Roger MacBridge Allen, Mark W. Tiedemann, Alexander C. Irvine és Mickey Zucker Reichert folytatták, az Alapítvány világát Gregory Benford, Greg Bear, David Brin építették tovább.

Vannak írók – úgy tűnik, Isaac Asimov ilyen volt –, akiknek száz év meg se kottyan.

Szélesi Sándor

2020/1

(Budapest, 1969) író, forgatókönyvíró. A legnagyobb magyar spaceopera-sorozat, a Mysterious Universe egyik megteremtője, szerzője, szerkesztője.

Legutóbbi könyve: A szellemtáltos legendája (2019).

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

67

Kép: Henry Fuseli: Orpheus and Eurydice (Carnegie Museum of Art, Pittsburgh)

Zoltán Gábor

szívemre Ugrott ma a szerelem szép versek 1944 Részlet a „Szép versek 1944” című készülő könyvből, mely témák szerint csoportosítva mutatja be az 1944-es év magyar költészetét. A reprezentatív kortárs költészeti sorozat, a „Szép versek” 1964-ben jelent meg először „Szép versek 1963” címmel a Magyar Költészet Napjának első alkalmával. Azóta évenként napvilágot lát, az Ünnepi Könyvhetek egyik kedvelt kiadványa.

Jelen összeállítás ízelítőt nyújt abból a gazdag anyagból, melyet 1944-ben a szerelmi líra tárgyában a magyar költők alkottak.

„Isten kezében van a kegyelem?”

Hát tenyeréből most e kapkodásban, hollószárny gyászú zászlócsattogásban szivemre ugrott ma a szerelem.

Még sose volt ily magos a Duna.

Magos a szívem, fekhelyedre kúszok.

Vadásznak rám, de én hajadba búvok.

S már fésülködnöd se szabad soha.

A cinkosom vagy! Vigyázz! El ne árulj!

Főzz rám! Varrj rám! S ha visznek, el ne ájulj!

Mert kemény kaland ma e szerelem. (…)

Rónai Mihály András: Tavaszi áradás rónai mihály andrás (Budapest, 1913 – Budapest, 1992) a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó költő, műfordító és publicista. Anyja nőgyógyász volt, apja állatorvos, aki fiatalkorában íróként is sikeresen működött. Rónainak két verseskötete jelent meg, azután egy ideig párizsi emigrációban élt. Hazatérve éveken át dolgoztatták munkaszolgálatosként. 1938-tól ismerte Gábor Marianne (Budapest, 1917 – Budapest, 2014) festőnőt, de kapcsolatuk ’44-ben fordult

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

69

komolyra. Januárban egy kiállításmegnyitón akadtak össze, majd áprilisban Rónai Mihály András megkérte Gábor Marianne kezét. A vőlegény az esküvő idején már Jászberényben volt munkaszolgálatos, de kapott három nap kimenőt. A fiatal pár a menyasszony által varrt sárga csillagokkal kidekorálva jelent meg a polgári esküvőn. A két tanú Berény Róbert és Fodor József volt. Egyházi esküvőre is sor került a Dohány utcai zsinagóga kertjében.

A nyilas hatalomátvétel után Gábor Marianne-t is munkaszolgálatra rendelték.

A KISOK pályán kellett volna jelentkeznie, de férjével együtt bujkálni kezdett a városban. A fiatalok életben maradtak, szüleiket meggyilkolták. Rónai Mihály András szonettje természetesen csak a háború elmúltával jelenhetett meg. szerb antalnak (Budapest, 1901 – Balf, 1945) a munkaszolgálatból feleségének írott egyik levele egy szonettet is tartalmaz. Édes Baba, itt küldök egy „Heredia” szonettet. Nem jó, de viszont én írtam, és az első vers, amelyet fennállásunk óta hozzád intéztem.

ORPHEUS AZ ALVILÁGBAN A földnek mélye olykor meg-megrándult, Amint ment zúgó száz tárnákon át; Már rég feledte szabad thrák honát, Míg lent morzsányi zöldesfényű láng dúlt És aknák mélyén zöldes szörnyek lesték, Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart, S a földalatti villám, nagy eres kard, Átszegezte ezt az elátkozott estét. És Orpheus csak ment, magábahullva, A pusztulás nagy leckéjét tanulva, Mely gyötrött szédülésbe merevíté, Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.

Orpheus megfordult és szertefoszlott Tündérfehér árnyékként Eurydiké.

70

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

Abból a tényből, hogy verset írtam, láthatod, hogy lelkiállapotom javulóban van; és egyúttal azt is megmondja a vers, hogy ki kell bírnunk továbbra is találkozás nélkül, bármily keserves is. (…) VIII. 6.

Nem találkoztak többé: Szerb Antal fél év múlva meghalt.

ErDőS PÉtEr (Budapest, 1925 – Budapest, 1990) verseit Két arc, két vers címmel a betiltás előtt még lehozhatta a Magyar Nemzet.

I. Széptestű lány volt a kis Maris, mondhatom pesti szóval is: csinos.

Nekem tetszett a kis Maris, mert szép volt, szép az arca is, piros.

A hangja, mint üvegharang s nem kellett néki cifra rang, ruha.

Jól állt kezében kapa, kés.

(Igaz, hogy nem volt tiszta és puha.)

II. Isten a lelkem lágy viaszába nyomta az arcod, Annyi szavát szegtem meg s most őrzöm a drága pecsétet. Őrzöm az ajkad szép ívét és büszkenövésű, Indulatot temető homlokod és füledet.

Láttam a gyorslábú patakoknak sárga iszapját, Nincs bennük csiganyom, sem pihenő halaké.

Fürge habok testére simulnak, kopnak a medrek, Égbetörő vágyat visszasimít az idő.

A tizenkilenc éves költőnek nem volt érettségije, öt gimnáziumi osztályt végzett.

Szabás-varrást tanult, majd egy antikváriumban helyezkedett el. Megismerkedett

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

71

Faludyval és Devecserivel, mesterének tekintette Kassákot. Radnóti Miklóssal nem volt alkalma megismerkedni, úgyhogy amikor a fenti versek megjelenése után kis idővel munkaszolgálatosként Borba került, nagy örömmel mutatkozott be neki, mint fiatal pályatársa. Úgy képzelte, remek alkalom, hogy a költészetről beszélgessenek. De Radnótinak nem volt ereje, hogy foglalkozzon vele. A tábor kiürítése után együtt hajtották őket. Egyszer Radnóti kölcsönadta neki a bori noteszt, hogy olvasgathassa, de első adandó alkalommal visszakérte; nem bírta elviselni, hogy nincsenek vele a versei.

Erdős Péter harminckilenc kilósra fogyva, betegen élte túl a háborút. Egy évig kezelték Svájcban. Kommunistaként tért vissza Budapestre. Beiratkozott a jogi karra. És mindaz, ami addig történt vele, csupán előjátéka volt eseménydús életének. Ugyanis Erdős Péter nem a könnyebb megoldásokat kereste, hanem az eszmét szolgálta, saját meggyőződése szerint, ezért többször is szembekerült a rendszerrel. Évekig tartották magánzárkában. Sem ez, sem más nem tántorította el fiatalkorában kialakult meggyőződésétől. Hűsége a Kádárrendszer stabilizációjának idején kezdett kamatozni, amikor rábízták a popzenei hanglemezgyártás irányítását. Tisztán pártmegbízatás volt ez, ugyanis Erdőst igazából nem érdekelte a popzene. Teljhatalmú vezető lett belőle, aki művészeket juttatott sikerhez vagy ítélt sikertelenségre.

A könnyedségét, ami jobban átüt a fiatal szerző verssorain, mint a szerelmek élménye, élete végéig megőrizte ugyan, ám a későbbiekben nem költőként kamatoztatta – olykor beledolgozott a számára fontos zenekarok dalszövegeibe, és a halhatatlanságot így érte el. Szintén hozzátapad Erdős Péter emlékéhez az a trágár dalszöveg is, melyet egy általa ki nem adott zenekar szentelt neki, mivel a dalból bírósági ügy és súlyos retorzió lett. kormos istván üdén szárba szökkenő lírája Az ország című hungarista lap olvasóinak tekintete előtt bontakozott ki. Erre a költészetre nem a szerelmes versek a legjellemzőbbek – ’43-ban volt ugyan egy Dicsérő muzsika a Múzsáról… című darab –, és a január 22-én közölt Szőkeségről is inkább a nyelvbe, a ritmusba való belebódulás termékének tűnik, mint egy megélt szerelem költői feldolgozásának.

Szebb a hajad szőkesége, Mint a nyáré.

Ilyen arany-szőke volt Szegény anyámé.

72

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

Cirmos-selymes a koronád Suhogása.

Arany-naptól vakító a Ragyogása.

Anyámnak a bokájáig Bomlott-lengett, Angyaloktól lopott bele Égi-selymet. (…) vidor miklós (Budapest, 1923 – Budapest, 2003) Galamb című verse a Sorsunkban jelent meg. Még csak huszonegy éves volt abban az évben, de már jelent meg kötete. Ebben a versében nemcsak a formaérzék szembetűnő, valóságos emberek valóságos érzései is megőrződtek benne.

Hol vagy már kicsi szépszavu kedves? A távolon által, mint puhatollú galamb, ez a vers alakod fele szárnyal.

Tünde Vió ki a parton erős szorítással öleltél mondd, lehet-é ma üzennem szebben a tegnapi csendnél? (…)

Lenge színek, meg a pasztell ég szelídíti e méla bánatot – erre sodorja a nádas rezge neszét a könnyű szelek piheszárnya s a parton, a vízre merengve, kedves, a lágy ködön át puhafényü, sötétü szemedre gondolok. Ó, hol vagy kicsi? Szállva a távolon által, mint puhatollu galamb, ez a vers alakod fele szárnyal, tünde Vió, ki a parton erős szorítással öleltél s már szebben dalol árnyad a tegnapi zártszavu csendnél.

Vidor Miklós túlélte a háborút. ’47-ben jelent meg újabb verseskötete, ugyanabban az évben fejezte be az egyetemet, és még mindig csak huszonnégy éves volt.

Talán a háborús évek, talán az utánuk következő diktatórikus berendezkedés sorvasztotta el Vidor Miklósban a költőt. A továbbiakban elsősorban prózaíróként dolgozott tovább. Fordítóként jól megállta a helyét, Lenau Faustját szépen ültette át magyarra.

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

73

Vidor Miklóshoz hasonlóan bárány tamás (Budapest, 1922 – Budapest, 2004) is nagyon korán indult el a költői pályán, hogy aztán inkább prózából éljen meg. Tizenöt éves korától publikált, ’44 előtt két verseskötete és egy regénye jelent meg. A háború alatt, egészen ’46-ig, egyetemre járt, és fővárosi tisztviselőként dolgozott. Ettől még foglalkoztathatta volna, ami a világban történik – és lehetséges, hogy magánemberként bizonyos szinten foglalkoztatta is –, de költőként nem kezdett vele semmit. Legalábbis a korabeli lapokban vagy a háború után kiadott kötetében ilyen próbálkozásoknak nincsen jele. Szerelmes versekkel viszont egészen különös nyomot hagyott a magyar költészetben ez az akkor huszonkét éves fiatalember. Ó, csöndebb csönd már nincs is, mint mikor Szerelmesünk nyakának hajlatába Besímul bízón hulló homlokunk, Békét keresve, megnyugvást találva…

A harc elült. Nyugvó nyugalmat rejt E kedves rejtek sima-selymű bőre S gyöngéd pihéi. Fáradott fejünk Nem gondol ott a ráncos, rút időre.

A közleményből egyértelműnek látszik, hogy az emberi faj egyik fiatal hím egyedének sikerült párzásra bírni egy fiatal nőstényt. A versben említett „harc” ennek a folyamatnak ízlésesen visszafogott összefoglalása. A szerelmi rejteken kívül kevésbé lelkesítők a dolgok, bár a „ráncos, rút idő”, amit sikerült kívül rekeszteni, nem is feltétlenül a hadi helyzetre és a társadalmi körülményekre vonatkozik, hanem inkább arra, hogy a fiatal nő és a fiatal férfi ki van téve az öregedésnek, és szép sima bőrük idővel megráncosodik majd, ám erről átmenetileg el lehet feledkezni.

A csendet űzni csak szíve riadt, De egyre lassudóbb zenéje zsong itt, S míg vérünk rá halk visszhangot dobol, A béke bennünk boldogan kibomlik.

(Sóhajtás, Diárium, 1944. január)

74

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

Egyértelműnek látszik továbbá, hogy a nőstény nem közönyösen tűrte a hím egyed munkálkodását, az aktus előtt és alatt annak rendje és módja szerint felizgult, utána viszont lecsillapodott, megnyugodott, következésképpen a hím jól végezte a dolgát. Minderről a hím utóbb többes szám első személyben számol be, ami ritka, de nem érdektelen módja a szexuális tevékenység megverselésének.

A költő nyelvtani értelemben is megosztja élményét a közönséggel: az történt, hogy jól megdugtuk.

A költemény utolsó sora, akárhogy is, végül csak reflektál a korra. Mi kell a békéhez? Egy sikeresen végbe vitt közösülés. Hiszen már az első strófa utolsó sorában is a békét kerestük.

Bárány Tamás Fürdő és eső után című versében a költői én a saját nevében beszél, és mondandóját a partneréhez intézi.

Hogy gyöngédséged fontosabb Számomra, mint a tested, Ezt jól tudod, hisz rózsaszín Szádat vörösre fested. Úgy, úgy, csak szítsd a vágyam, és Akarj egész magadnak!

Tudod, orkánokat csak a Test vágyai kavarnak.

Gyöngédséged s tested vidám, Vad lázát úgy vegyítsed, Hogy egytestvérként szívemet S véremet felderítsed.

Mert tudd meg: másként tartani Nem tudsz, s miként az ebnek Tömött szőrén a vízszemek Serényen leperegnek, Amint fürdő s eső után Megrázza nedves testét; Úgy rázlak én le téged, és Beszív a szomjas nemlét.

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

75

Ha ezt a költeményt az iskolákban tanítanák, a felcseperedő lányok versbe szedett instrukciókat kapnának arra vonatkozóan, milyen elvárásaik vannak a férfiembereknek. Továbbá a mindkét nembeli diákok rádöbbenhetnének, hogy a II. világháború végkifejletének idején nemcsak előrenyomulásokon és visszavonulásokon, dicsőségen és pusztuláson járt az emberek esze, hanem – ahogy mindig – azon is, hogy hím a nősténnyel mit és hogyan csinál.

Személyes kedvenceim egyikévé kezd válni Bárány Tamásnak ez a verse, mindenekelőtt az utolsó két versszakban kibontott hasonlat miatt: mint kutya a vizet, úgy rázlak le, ha nem jól viselkedsz. És akkor tudod, mi vár rád? Maga A SZOMJAS NEMLÉT fog téged beszívni! Feltételezem, hogy Bárány ilyen művészi gesztusokkal keltette fel Mészöly Miklós (Szekszárd, 1921 – Budapest, 2001) figyelmét, aki egy ízben nem kisebb költővel, mint Weöres Sándorral állította párhuzamba őt: „Csak a zseni meg a dilettáns aggálytalan. Bárány Tamás és Weöres Sanyika aggálytalanul írnak (előbbit egyébként, az igazság kedvéért nem dilettánsnak, hanem link átlagtehetségnek gondolom).”

A Fürdő és eső utánt a Sorsunk adta közre. Élete során Bárány Tamásnak kb. ötven prózakötete jelent meg, tucatnyi darabját játszották a színházak, hogy egyéb termékeiről ne is beszéljünk.

Az ország című hungarista lap költője, zirczy ilona (? – ?) egy ifjú nő élményeit osztotta meg időről időre az érdeklődő közönséggel. Megcsaltalak című műve még ’43-ban jelent meg. 1944. március 25-én Alkonyul című versét adta közre a lap: Már minden elcsöndesült bennem: A vér, a láng, a hab, A titkos lávák vad tüze.

Talán most leszek boldogabb!

A vérem ütemesen lüktet, A szív lassút dobog, A láng a két szemem tüzén Kihúnyt. Már többé nem lobog.

A lelkem felkorbácsolt színén Tükörré vált a hab.

A lávatűz hamuba fulladt, Talán most leszek boldogabb! –

76

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

De vagy az történt, hogy a költő várakozásától eltérően új szenvedélyek ébredtek testében és/vagy lelkében, vagy eseménydús múltjának emlékei törtek felszínre, mert június 17-én Lángok címen újabb Zirczy-mű örvendeztette meg Az ország publikumát. „A” férfi és „a” nő áriái a szerelem fellobbanásakor. Ám tévednénk, ha Zirczy Ilonában léha nőt látnánk csupán: tartott ő a Magyar Rádióban komoly előadást: A magyar nő a korszerű honvédelemben címmel (Budapest 1., 1943. augusztus 14., szombat 11:40), a Fiatalok című lapban pedig a lehető legmagasztosabb témáról, a székelység turáni vonatkozásairól értekezett.

Ezenközben a Sorsunk kínálatából sem hiányzott az örömökre nyitott, szenvedélyes fiatal költőnő. Fonó mária (? – ?) sorai létező igényt elégíthettek ki. Miért is búsongjunk, hiszen csak egyszer élünk. Most.

Nevess! a felhők tovaúsznak, nem öntik ki rád sötét terhüket; a hold, a nap egeden végighúznak s nem csókolnak örök fagyot, tüzet.

A lét kering... szellő mozdít a helyhez… erek futnak... vér és víz kútja les, hogy élj vele és mindenen te légy az egyetemes nagy mosoly!... nevess!

(Boldogság)

Csak verj-verj zápor... zuhogó patakod alatt fekszem, s kékpiros szivárványon át csattogó szavaddal veszekszem.

Gyöngyfüggönyöd koppanva hull rám... pengék ezüstje vág... félelmes játék, ha nem volna mégis szemed a kék virág.

Az ökleid zörgetnek rajtam, ¬– jaj, úgy ver a szívem!... s tárulna forró lüktetéssel csókodnak azt hiszem.

(Vihar)

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

77

Ha valaki olvasna még további verseket Fonó Máriától, sajnos, nem segíthetek: eddig csak ezeket találtam. Lehet, hogy álnév mögött bújt meg az igazi szerző. Így tehát nem tanulmányozhatunk egy valóságos költői lényt, annál inkább egy ideát, az érzékeny, szeretni kész, kitárulkozó, és bizonyos szinten verselni tudó nőt, aki a költemények mögött felsejlik akkor is, ha netán férfi vetette papírra ezeket a sorokat, vagy idősebb nő, vagy olyasvalaki, akinek igazából nem is a szerelem volt a legfőbb gondja.

Azokban a napokban minden élet folyamatosan veszélyeztetett volt, ahogy egyébként mindig és mindenhol az, de voltak, akiké másokénál védtelenebbnek számított. nádass józseF (Budapest, 1897 – Budapest, 1975) az I. világháborúban megsebesült, féllábú hadirokkant lett. Jelentkezett a Kommunista Pártba. Néhány évig emigránsként élt Bécsben, Prágában, Bukarestben és Berlinben. Egy időre hazatért, és a Szociáldemokrata Párt tagja lett. Verseit közölte a Nyugat, Kassák Lajos Ma, Dokumentum és Munka című folyóiratainak munkatársa volt, valamint a kolozsvári Korunknak. 1938-ban ismét emigrált, akkor Dániában, Svédországban és Norvégiában élt, de ’40-ben visszatért Magyarországra.

Kívánság, éjfélkor című versét nem sokkal azelőtt írta, hogy Mauthausenbe hurcolták.

Feküdjünk le kedvesem, közelg az éjfél, Ha az éjszaka nem törnek reánk, Nem gyilkolnak meg téged és engem, Akkor holnap reggel felkelünk.

Simítsd le a fehér, puha párnát, Kebled párnáját se tagadd meg tőlem, A szerelemtől fáradtan kívánok ott pihenni – Ha nem gyújtják ránk a házat.

Ha golyó nem üti át a szívünket.

Ha bomba nem hasítja fel otthonunkat, Ha nem gyújtják ránk a házat, Ha nem ölnek meg, ha nem koncolnak fel Bennünket a martalócok Ez éjszaka. (…)

78

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

Negyvenhét éves, ifjoncnak már nem mondható, sokat próbált, féllábú férfi fordul kedveséhez azzal a javaslattal, hogy bújjanak össze, mielőtt nyugovóra térnek, és mielőtt további próbák elé állítja őket az élet. És Nádass József 1945-ben újra hazatért. Néhány évig a Népszava rovatvezetője volt. Az ötvenes években „hallgatásra kényszerült”.

Ahogy fentebb jeleztem már, mindez ízelítő csupán a minden képzeletet felülmúlóan bő termésből. Ha csupán a szerelmes verseket vesszük, van még Babay József, Faludy György, Csanádi Imre, Csordás Nagy Dezső, Gellért Sándor, Hajnal Anna, Huszár Sándor, Jékely Zoltán, Létay Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Radnóti Miklós, Szabó Magda, Székelyföldi Mária, Zelk Zoltán és Zsigmond Ede… Az idézett művek némelyike szerzőjük főművei közé tartozik.

Zoltán Gábor

2020/1

(Budapest, 1960) író. Legutóbbi könyve a Szomszéd c. esszéregény (2018).

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

79

Fotó: nshronika.rs

Takács Ferenc

a Peremlét egyetemessége végel lászló köszöntése

Amikor odaültem íróasztalomhoz, hogy megfogalmazzam a Városmajor 48 Alapítvány életműdíjában részesülő Végel László ünnepi laudációjának szövegét, jónak láttam, ha először is némi fizikai előkészületeket teszek a rám váró szellemi erőfeszítések megkönnyítése végett. Köny vespolcomról áthordtam asztalomhoz a tulajdonomban levő Végel-köteteket, majd a nyomtatóm tetején feltornyoztam őket. Ezután a számolás következett: tizenhét lett az eredmény, ehhez jött még tizennyolcadikként egy igen testes, 322 oldalas bibliográfia, mely 2003-ban jelent meg Újvidéken (azaz – tekintve szerzőnk azóta sem lankadó irodalmi termékenységét – a páratlanul alapos munka máris komoly kiegészítésre szorul).

Két könyv híja van ennek a rakásnak, állapítottam meg, miután egyenként szemügyre vettem a köteteket. Az egyik a legelső Végel-mű, amely a kezembe került, s amelyhez személyes emlékem társul. Formailag matematika szakos, szellemileg polihisztor egyetemista barátom – rég halott szegény – nyomta a kezembe valamikor a hatvanas évek legvégén, talán éppen 1969-ben, azaz pontosan ötven éve az elbeszéléskötetet, amely a Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak címet viselte – a könyvhéten szerezte be, az újvidéki Forum Kiadó sátrában árulták. Kinyitotta az egyik elbeszélésnél, arra már nem emlékszem, hogy melyiknél, és a szó szoros értelmében kényszerített rá, hogy elolvassam, mégpedig azonnal, akkor és ott. Miután ez megtörtént, és miután egyetértésemről biztosítottam, igen, remek darab, ahogy mondod, nagyon szokatlan, de remek írás, kikapta a kezemből a könyvet, és kötetestül eltűnt, hogy a ködben, vagy talán a napsütésben, erre már nem emlékszem. Mint ahogy arra sem, hogy miről is szólt az elbeszélés. Egyetlen apróság maradt meg róla az emlékezetemben: a nálunk díványnak vagy heverőnek nevezett bútordarabot az elbeszélés narrátora „kaucs”-nak nevezte. Anglistaként persze rögtön azonosítottam, s később arra is rájöttem, hogy a „kaucs” szerb jövevényszó a magyar nyelvi peremvidék ún. kontakt-dialektusában; a szerbbe – mint ahogy más délszláv nyelvekbe is persze

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

81

– az angolból került, de a magyar nyelv standard változatáig már nem jutott el.

Amolyan egyfelé nyíló ajtó volt: Belgrád felé ki lehetett rajta lépni, ám Budapest felé elzárta az utat.

Hogy ki volt Végel László, hogy már jó ideje a Symposion című folyóirat köréhez tartozik, 1963 óta kritikákat és elbeszéléseket tesz közzé, hogy 1967-ben megjelent, sikert aratott és vihart kavart első regénye, az Egy makró emlékiratai, minderről akkoriban Magyarországon igen-igen kevesen tudtak: az irodalomkedvelők szélesebb körének Végel neve nem mondott semmit, és ebbe a körbe magam, az akkor már angol-magyar szakos bölcsész-egyetemista is, hát igen, beleértődött.

Jugoszlávia persze akkor még mindig egy kicsit gyanús volt a magyar politikai és kultúrpolitikai hatalmasságok szemében, a fiatal irodalom, különösen a fiatal vajdasági magyar irodalom pedig nem is olyan kicsit. Leginkább azért, mert a nemzetközi újbaloldali hullám, a Vietnam-proteszt, a nyugat-európai diákmozgalmak jugoszláviai tömeghatása, az úgynevezett „marxista reneszánsz”, a ljubljanai, zágrábi és belgrádi filozófusok heterodox eszméi mind visszhangot vertek a Symposion hasábjain. Tanácsos volt mindezt, ha légmentesen elzárni nem is, de mindenesetre valamelyest távol tartani a magyarországi olvasóktól.

A lap – immár Új Symposion címmel, önálló folyóiratként (korábban hetilapmelléklet volt) – 1965-ben elkezdte folytatásokban közölni az Egy makró emlékiratait. A regény címe, pontosabban a címben szereplő „makró” szó – a kaucshoz hasonlóan – ismét nyelvészkedésre késztet. A szónak természetesen semmi köze a számítástechnikából ismert makrókhoz; valójában régi szleng-, sőt tolvajnyelvi szó, amely az anyaországi nyelvhasználatból rég eltűnt, de a Vajdaságban beszélt nyelv megőrizte, és mindmáig üzemben tartja. Én egy 1914ből származó tolvajnyelvi szószedetben akadtam rá a jelentésére, tehát az első világháború előtti időkben még Budapesten is használták, strici – vagy ahogy a szószedet közreadója illedelmesen fogalmaz – „utcaleányok élősdije” értelmében.

A Forum Kiadó eleinte ódzkodott a regény megjelentetésétől: sötéten látással és gyökértelenséggel vádolták Végelt, a céltalanul sodródó fiatalokról szóló regényből sugárzó életérzést nihilizmusnak bélyegezték. Szerencsére a szerb irodalom kiválóságának, Aleksandar Tišmának megtetszett a regény, bejelentette, hogy le kívánja fordítani szerb-horvátra (le is fordította), amire aztán a Forumnak is megjött a kedve a kiadáshoz, a regény 1967-ben megjelent. Tišma a magyar nyelvű kiadást recenzeálva a belgrádi Politikában így summázza a regény egyediségét és értékét: „A vajdasági irodalmat, a nemzetiségek nyelvén írottat és a szerb nyelvűt is a vidékiesség komplexusa bélyegzi meg: egyfelől az a törekvés, hogy elérje és beilleszkedjen az össz-jugoszláv kontextusba, másfelől hogy helyi

82

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

színeivel és sajátosságaival hívja fel magára a figyelmet. Végel első művében e komplexusnak semmi nyoma. Újvidék azon események színhelye, amelyek lekötik, a Futaki utca, a Rádió klubja, vagy a Café Bulevár – maguktól adódó lokalitások, mint a Belgrádban találhatók a belgrádi, a Stockholmban találhatók a stockholmi író számára. E vonása … alapján, az Egy makró emlékiratai az első modern vajdasági városi regények közé tartozik.”

Pontos megállapításai a későbbiekre nézve profetikusnak bizonyultak: Végel életművében, a Tišma-cikk megjelenése óta eltelt ötven év során született regényekben, drámákban, esszékben, naplójegyzetekben nyoma sincs az egzotizálásnak, a kisebbségi élményt és tapasztalatot ártalmatlan és semmire sem kötelező érdekes és gusztusos élvezeti cikként a kívülállók számára feltálaló szellemi házalásnak, mint ahogy az éppen kurrens avagy „menő” globálkulturális tendenciákkal könnyed és súlytalan eleganciával azonosuló majmolásnak sincs.

De hiányzik Végelből, mégpedig üdvösen hiányzik, az is, amit Claudio Magris, a trieszti illetőségű, azaz Végelhez hasonlóan peremhelyzetű – vagy ahogyan maga nevezi: határ menti – író, Duna (1986) című könyvében fogalmazott meg a kisebbségi szerző másik nagy csapdájáról: „Aki hosszabb ideig a kisebbség szerepét volt kénytelen játszani, és minden erejét identitása meghatározására és megőrzésére fordította, az hajlik rá, hogy akkor is így viselkedjen, amikor már nincs rá szükség. Aki csakis önmaga felé fordul, csakis saját identitása megszilárdítására koncentrál, és folyton azon igyekszik, hogy kicsikarja a kijáró tiszteletet, annál fennáll a veszély, hogy minden erejét a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik.”

Kafka példájával illusztrálja ezt a megállapítást: „Kafka, bár lenyűgözte a zsidó gettó élete és irodalma, határozottan és szomorúan állapítja meg, hogy egy írónak el kell szakadnia a kis népek irodalmától, mivel ezek a népek, arra lévén kényszerítve, hogy védekezzenek a külső befolyások ellen, annyira belemerülnek a túlélésért folytatott harcba, hogy nem tűrnek meg a soraikban egy nagy írót. …

Kafka tudatosan lett azzá a nagy íróvá, akit egy elnyomott kisebbségi irodalom, amely nemzeti és kulturális identitását védelmezve pozitív, vigasztaló hangokra vágyik, kénytelen elutasítani, mert a Kafka-féle író űrt támaszt maga körül, megbontja az egységet, fenyegeti a közösség összetartozását.” [Claudio Magris: Duna. (1986) Európa Könyvkiadó, 1992. 243-4. oldalak] Végel ezt a kafkai helyzetet és kafkai utat választotta. Hogy milyen következményekkel, ezt először abban a kötetében fogalmazta meg a maga számára, amely a másik könyv, amelyik hiányzik az íróasztalom melletti könyvrakásból: Végel színikritikáinak és színházi esszéinek 1988-ban megjelent

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

83

gyűjteménye, mely az Ábrahám kése címet viselte. Hogy hová tűnt, nem tudom.

Szerencsére írtam róla – ez volt az első Végel-kritikám –, és kijegyzeteltem. Sok minden más mellett – a kommunista értelmiségi sorstragédiája, a modernizmus és posztmodernizmus összefüggései, vagy Lukács György sorsképlete, például – az esszékben formát ölt valamiféle ars poetica is, a „mit nem” és vele szemben a „mit igen” rovata valamiféle esztétikai kettőskönyvelésben. „Homogén formák” helyett „radikális eklekticizmus” „az elidegenedett nyelvi homogeneitásással” szemben, „az idiolektus uralmának” a megtörése, a „rendszerszerűség zsákutcájának” elkerülése, illetve a rendszerszerűség eszméjének az ironikus szubverziója; a magaskulturális műfajok és hangnemek ellenpontozása a „szubkulturális formák” és „inferiórus műfajok” szerepeltetése révén; és – talán leghangsúlyosabban – a „nyelvi monoteizmus” lerombolása.

Ez a következetes következetlenség, a nyelvi és műfaji tisztaság helyett a kevertség, a műfajok és előadásmódok folytonos hibridizálása, történeti tényszerűség és parabolisztikus fantasztikum ötvözése, a radikálisan polifonikus írásmód válik mind nyilvánvalóbb jellemzőjévé Végel munkáságának a kilencvenes évek elejétől, mint ahogy ennek a polifonikus jellegnek logikus mögöttese, forrása és hordozója, a polifonikus Én, a peremvidéki lét termékenyen sokidentitású peremvidéki embere is. Végelt idézem: „A peremvidéki embert többféle anyagból gyúrták, sehova sem tartozik teljesen, de sokfelé kötődik; többet lát, de mégis mindennek a szélén marad. Sorsszerűen eklektikus, polifonikus, és ezért soha sehol sem értik pontosan, mit mond.” [„A Duna utca (Nominentur Neoplanta)” Hontalan esszék. Pécs: Jelenkor Kiadó, 2003. 171. oldal] Talán mégiscsak vagyunk néhányan, akik értik, amit mond, ha talán pontatlanul is. Ami végtére is annyit tesz, hogy szabadon és termékenyen, azaz a végeli alkotószellem jegyében. Ez a szellem találta meg a formáját – pontosabban szabad és termékeny formátlanságát – Végel újabb könyveiben, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjében (2013), a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújában (2015) és a Temetetlen múltunkban (2019) – klasszikus véglegességgel, mondanám a szokvány kényszerének engedelmeskedve, de rögtön vissza is vonom. Nincsen semmi klasszikus és semmi végleges ezekben a szabadon szárnyaló és a végtelent ostromló művekben.

Végel maga inkább rezignált derűvel, vagy derűs rezignációval tekint életművére. Idézem őt: „Stendhaltól tanultam a legtöbbet, főleg azt, hogyan kell túlélni az illúziók elvesztését. Mindez szép és kerek történet lenne, ha nem járna több kudarccal, mint sikerrel. Most kezdek rádöbbenni, hogy kész őrület lett volna a sikeres élet. Készülök az újabb kudarcokra, ezért sok tervem van…”

84

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

Hát, ő tudja. Én mindenesetre még sok-sok ilyen kudarcot kívánok neki.

Legszívesebben pohárral a kézben tenném, a pohárban Danilo Kiš kedvenc borával, a Vranac nevezetű montenegrói vörössel, amelynek élvezetébe engem Végel László vezetett be. És polifon köszöntéssel emelném a poharat ezen az ünnepi alkalmon: egészségedre, drága Laci, prost, skoll, sláinte, na zdarovje, à votre santé, cheers és persze: ZSIVELI!

Takács Ferenc

2020/1

(Budapest, 1948) irodalomtörténész, műfordító, kritikus, író. A laudáció a Városmajor 48 Alapítvány életműdíjának átadásakor, 2019. november 24-én hangzott el a Haris Parkban.

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

85

Fotó: PIM

Havasréti József

sok volt-e vagy kevés? szerb antal és a pénz Azt követően, hogy 2013 őszén Szerb Antal-könyvem megjelent, az egyetemi dolgozószobánkban mellettem ülő kolléganőm (kiváló szociológus egyébként) megjegyezte, hogy nagyon érdekfeszítőnek találta munkámat, csak az nem tetszett neki, hogy túl sokat írok benne Szerb Antal pénzügyeiről, és ezek olyan értesülések, melyekkel kapcsolatban ő sokkal kevesebbel is beérte volna. Valóban, igyekeztem átfogó képet nyújtani Szerb munkásságáról, és valóban, számos helyen kitértem az efféle kérdésekre. Részben szerettem volna ráirányítani a figyelmet olyan társadalomtörténeti, ezen belül is az író osztályhovatartozásával kapcsolatos kérdésekre, melyek – kissé elavult kifejezéssel élve – „meghatározták” munkásságát. Részben pedig azért is, mert Szerb levelezését olvasva, a pénzügyi viszonyaival kapcsolatos dokumentumokat forgatva (adóbevallás, szerződések, számlák, elismervények) érzékletes formában körvonalazódott előttem Szerb Antal meglehetősen ingatag gazdasági helyzete.

Erről pedig sok minden eszünkbe juthat.

1.

Természetesen léteznek szerzők, akik az önként vállalt aszkézis, vagy a rájuk kényszerített nyomorúság közepette alkottak jelentős életműveket. De itt nem róluk, hanem az olyan professzionális irodalmárokról beszélünk, mint amilyen Szerb Antal is volt. Képzeljünk el egy írót. Egy polgári írót, aki a harmincas években tevékenykedett. Az illetőnek, ha nem dolgozott nagy rendszerességgel sem a színházaknak, sem a napisajtónak, nem rendelkezett magánvagyonnal, vagy nem számított bestseller-szerzőnek, akkor nem volt könnyű fenntartania magát a középosztályi életstílus kívánalmaihoz igazodva.

Szerb Antalnak se volt könnyű. Mindezt persze tudomásul vehetnénk, mint pusztán életrajzi körülményt. De Szerb igen gyakran, még publikált műveiben is, kitért vagy célzott erre. Több tárcájában is foglalkozott az írók anyagi helyzetével; iróniába burkolt panaszos hangjából érezni lehetett, hogy ezen

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

87

írások megszövegezése közben saját magára is gondolt. Szerb a rá jellemző módon szembeállította egymással a pénzügyi sikerességet és a (lényegében vallásos színezetű) írói hivatástudatot: „Egy üzletember félórai beszélgetéssel és néhány telefonálással tízszer annyit kereshet, mint az író hónapok és évek olyan különleges tehetséget kívánó munkájával, amelyet rajta kívül talán senki se tudna elvégezni az országban, olyan odaadással, melyet csak a szerzetesek életével lehet összehasonlítani” (Az író mint üzletember, 1941).

Noha alkatilag sokkal közelebb érezhette magához a kizárólag művészi hivatásának élő szerző ideális alakját, a gyakorlatban nagyon is meg kellett ragadnia a legkülönfélébb pénzkereseti lehetőségeket. Abban az időben, amikor még viszonylag jól mentek dolgai, tehát a Magyar irodalomtörténet és A Pendragon legenda megjelenése idején (mindkettő 1934-ben), Szerb képes volt helyzetét öniróniával, sőt, némi kritikus öngúnnyal is szemlélni. „Talán kereskedő őseim öröksége, hogy nem tudok ellenállni egyetlen lehetőségnek sem, hogy dolgozzam és pénzt keressek, polgári lelkiismeretem ezt nem engedi meg. Következésképp mindig tele vagyok kis irodalmi munkákkal. Két kiadónak lektorálok, sok időmet elfoglalja az iskolán kívüli tanítás, a Volkserziehung, előadásokat tartok a szabadegyetemen, ezúttal a 18. századi emberről – egyszóval intellektuális mindenes vagyok” – írta 1934 novemberében román barátjának, Dionis M. Pippidinek.

Ez a levélrészlet azért is figyelemreméltó, mert nem csupán a polgári hivatásetika munkára ösztönző hatására utal, hanem tompított formában bár, de joggal feltételezhetően, zsidó származására is (lásd: „kereskedő őseim”). Ami ez utóbbit illeti, tudjuk, hogy nyilvános fórumon Szerb soha nem nyilatkozott erről (nem számítva az 1944. március 15-én, a zsidó diákok szövetségében tartott ünnepi beszédét), csupán naplójegyzeteiben és a leveleiben.

2.

Ami Szerb leveleit illeti, találunk köztük lehangolóbb hangvételűeket is.

Ilyen volt Sík Sándorhoz intézett levele, melyben szó szerint könyörgött, nyomorúságos anyagi helyzetét részletezve, hogy másodjára is megkaphassa a Baumgarten-díjat. „Az én anyagi helyzetemet egyszer már elpanaszoltam Professzor Uramnak, amikor Baumgarten-díjra még nem is gondoltam. Havonta 300 pengőt kapok kézhez, mint tanári fizetést, a többit különféle adósságaimra levonják. […] Jövedelmemből el kell tartanom teljes egészében apámat, anyámat, feleségem, állástalan öcsémet, és első feleségemnek tartásdíjat kell fizetnem. Igyekszem, legalább kifelé, megtartani bizonyos polgári életnívót,

88

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

mert nagyon nehezen viselném el, ha az emberek tudnák, milyen rosszul megy nekem.” (1939).

A manőver nem sikerült, nagyrészt Babits Mihály ellenállása miatt, aki nem nagyon kedvelhette Szerbet (ez adatolható a beszélgetőfüzeteiből). Mellesleg nagyon árulkodó az „igyekszem, legalább kifelé, megtartani bizonyos polgári életnívót, mert nagyon nehezen viselném el, ha az emberek tudnák, milyen rosszul megy nekem” mondat; ugyanis Szerb valós helyzetének palástolására utal.

A magyar középosztály helyzete már a húszas évektől kezdve mind bizonytalanabbá vált, részben a háborús veszteségek, részben az elveszített területekről beözönlő menekültek, részben pedig (véget vetve a bethleni konszolidáció eredményeinek) a nagy gazdasági világválság miatt. Ekkortól a magyar középosztály köreiben életstratégiává vált a polgári életstílus szimulálása, mint erre Weiss István is utalt A mai magyar társadalom című (1930) kiváló könyvében. Talán az sem véletlen, hogy ezek a kérdések – persze stilizáltszublimált formában – az Utas és holdvilág lapjain is megjelennek.

3.

De milyenek is voltak ezek a bizonyos jövedelmi viszonyok? Néhány adat: Szerb Antal középiskolai tanári fizetése 280-290 pengő között mozgott. 1935-ben 115 pengőt fizetett egy öltönyért, 4,50-et egy nyakkendőért, 1,40-et egy konyakért. 1935-ben budai lakásáért 95 pengőt fizetett havonta. Egy Pester Lloyd-cikkért 30 pengőt vett fel; ez a honorárium akkoriban magasnak számított. Egy-egy rádióelőadásáért 50 pengőt. Ebben az időben a Magyar Rádióban a legalacsonyabb bér havi 89 pengő volt, a legmagasabb bér (Dohnányi Ernőé) pedig 3000. 1943-ban évi 1750 pengőt fizetett a Hidegkúti úti villáért, aminek az egyik szintjét lakták.

Mindez nem kevés pénz. Mint Thuróczy Gergely újabb kutatásaiból tudjuk, Rejtő Jenő is szépen keresett, de Rejtő nagyrészt elkártyázta, elitta, és eldrogozta bevételeit. Szerb Antal nem tékozolt, sőt, afféle mintapolgárként élt, amíg hagyták.

Az irodalmi életben elfoglalt helye is polgári-középosztályi volt; hasonló, mint Kosztolányi vagy Márai esetében, csak szerényebb díszletek között. Családi háttere, életvitele, jövedelmi viszonyai, ízlése (nem kedvelte se az avantgárdot, se a népi, se a proletár irodalmat), valamint az irodalmi termelésben betöltött helye is jellegzetesen polgári-középosztályinak számított. De ezen felül, amit írt, az is tipikusan megfelelt a valamelyest fejlettebb ízléssel és műveltséggel rendelkező, és könyvek, újságok, folyóiratok vásárlását magának megengedő polgári olvasóközönség igényének, annak a rétegnek, mely Szerb műveinek, vagy mondhatjuk azt is, a korabeli magyar irodalomnak a legfőbb fogyasztója, illetve eltartója volt.

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

89

4.

Mint a Sík Sándorhoz intézett levélből is kiderül, számos körülmény közrejátszott abban, hogy Szerbnek küzdenie kellett azért, nehogy kicsússzon a középosztályi életvitelt – vagy annak látszatát – lehetővé tevő vagyoni helyzet alsó szintjéről.

Nyilván felvethető, hogy ha jobb anyagi körülmények között él, és nem vállal annyi fordítást, rádióelőadást, lektorálást, szerkesztést, tárcát, óraadást, miegyebet, akkor elmélyültebb műveket írt volna, fordításai kevésbé elsietettek, irodalmi tanulmányai komplexebbek, regényei jobban kidolgozottak lettek volna.

Zsidó származásúként nem lett volna könnyű akadémiai pályára lépnie, de ha feltételezzük, hogy valami csoda folytán megkapta volna a nyilvános rendes egyetemi tanári állást (tehát nem a magántanárságot), akkor most talán nem a szellemes írót és esszéistát, hanem a nagy, netán már kanonizálódott szaktudóst ünnepelnénk. Mindez persze spekuláció csupán.

A fölött a kérdés fölött is érdemes elgondolkodnunk, hogy egyáltalán milyen is az a kontextus (akár Szerb saját idevágó megjegyzéseiből kiindulva), melyben elhelyezhető ő, mint afféle polgári-középosztályi irodalmár.

Szerb az írói függetlenség alapjának elsősorban az irodalmi piacra termelést tartotta, és az udvari, egyházi, polgári és más egyéb reprezentációs megbízásokból élő szerzőket tekintette kivételnek. Mindez persze paradox függetlenség, hiszen az irodalmi piac is „diktál” a szerzőnek, vagy zsarnokoskodik felette, vagy adott esetben hagyja éhen halni. De az is kétségtelen, hogy Szerb a szerző, a kiadó, a könyvpiac, illetve az olvasóközönség középosztályi berendezkedését tartotta a korabeli irodalom meghatározó közegének: „Az irodalom életének minden tényezője a középosztály kezében van: középosztálybeli elsősorban maga az író, ha származására nézve nem is, de életformájára nézve mindig az. […] Középosztály a közönség óriási zöme, és ennek következtében súlyosan, sőt kellemetlenül középosztály azok a tényezők, melyek az írói alkotást térbe és időbe vetítik: a sajtó, a kiadók, a kritikusok” (Középosztály és irodalom, 1934).

Szerb egyrészt tisztán látta, másrészt a saját bőrén érezte, hogy ez a középosztályi-kapitalisztikus berendezkedés igen rosszul honorálja íróit, leszámítva a legsikeresebbeket, akik közül 1935-ös éves bevételeik alapján megemlíthetjük Molnár Ferencet (71 000 pengővel), Hunyady Sándort és Herczeg Ferencet (30 000 pengővel), valamint Kosztolányi Dezsőt (18 000 pengővel).

90

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

5. Érdekes módon Szerb regényeit is könnyű az író, illetve a szereplőinek vagyoni helyzete felől olvasni; legalábbis egyes passzusokat. A Pendragon legenda egyenesen azzal kezdődik, hogy a főhős dr. Bátky János „Budapestről” szemérmesen bevallja, örökölt egy kis pénzt az édesanyja után, amiből, ha szerényen ugyan, de megélhet Angliában, így nem kell dolgoznia, hanem kedvére kutathatja a legkülönfélébb obskúrus témákat. És nem is kell írnia semmit ezekről, hiszen nem ebből él.

Mindeközben szerény kis filológusként permanensen ámul a gazdag britek (legyenek azok arisztokraták vagy semmirekellő szélhámosok) nagyvilági életstílusán.

Az Utas és holdvilág főszereplője csak afféle „polgári közepes”, aki féltékeny felesége előző férjére, a bankár Patakira, pontosabban annak kiváló anyagi helyzetére. Mihály, miként Szegő János barátom egyszer megjegyezte: ez a „huszadik századi Everyman”, kiugrott vallástörténész, kiugrott üzletember, valamint kiugrott férj, idővel nem tehet mást, mint pénzt kér kölcsön egy gazdag amerikai lánytól, aztán pedig csúszik egyre lejjebb, Róma utcáin bolyongva, míg vállalkozó apja ki nem húzza a csávából, és haza nem viszi őt.

A VII. Olivér története, mint efféle szélhámosregényé, ugyancsak különféle pénzösszegek körül forog, de már az első oldalon, a kávéházi nyitójelenetben is előkerül az árak kérdése: „az emberek bizonyára verekedtek volna az ülőhelyekért, ha a Chateau Madrid nem fizetteti meg alaposan a jó levegőt. De minthogy egy pohár kávé ára három alturiai tallér volt (kb. 8 pengő), csak a legelőkelőbb világ és félvilág látogatta. Ezen a napon, tekintettel a növekedő gazdasági válságra, nem is volt tele”.

A királyné nyaklánca központi problémája eleve egy roppant léptékű pénzügyi manőver. Itt egyértelműen befektetésről, és annak megtérüléséről van szó, valamint, afféle körítés gyanánt, az elszórt pénzről, a francia udvar esztelen tékozlásáról is. De a pénzt illetően nemcsak a szüzsé érdekes, hanem a számadatokon és pénzösszegeken keresztül érzékeltetett bőség ugyancsak.

Csak úgy röpködnek a fontokban és frankokban számolt legkülönfélébb milliók A királyné nyaklánca lapjain.

6.

Tanulságos olvasmány A harmadik torony is. Szerb olaszországi utazásának leírását folyamatosan ellenpontozzák a spórolásra és az anyagi helyzete miatti szorongásra vonatkozó, amúgy ironikusra hangolt, a nyavalygás gyanúját így valamennyire semlegesítő-tompító megjegyzések. Szerb több helyen is kitér a szállodai árakra. Például: „Az első szállodában, ahol szoba ígérkezett, a pincér

2020/1

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

91

franciául beszélt. Nagyon megijedtem. Ösztönösen megéreztem, amit azután a tapasztalat igazolt, hogy a francia nyelvet itt drágán kell megfizetni. Ahol németül szólnak az emberhez, ott tudják, hogy nincs pénze; ahol franciául, ott az előkelő világ tagjának tekintik. Nem is maradtam ebben a szállodában.” – és így tovább.

Később következik egy jelenet, melyet egyébként az Utas és holdvilágban is felhasznált. Az olcsó vendéglőben vacsorázó Szerb ráébred, hogy túlságosan is feszélyezi a „prolik” közelsége és lelkifurdalást érez emiatt. „Pedig semmit a világon nem utálok annyira, mint a polgári előkelőség-tudatot. […] Utálom a pénzen és álpénzen, pénz-látszaton alapuló distinkciókat. A pénzt magát szeretem és nem bánnám, ha sokkal többem lenne belőle – de nem azért, hogy úriember legyek rajta. Tisztában vagyok vele, hogy sosem lesz belőlem úriember; ahhoz nemcsak sokkal több pénz és sokkal több ráérő idő, hanem sokkal több származás is kellene…” – írja Szerb. Itt felfigyelhetünk arra is, hogy Szerb milyen érzékeny és egyúttal kétes játékot űz a „származás” szóval, hiszen egyszerre idézi fel ezzel az örökletes arisztokrácia, illetve a szerzett vagyonával kérkedő polgári középosztály képzetét, mely jelentések egyetlen mondaton belül viszonylagosítják egymást.

7.

Mi következik a fent elmondottakból? Egyrészt annak felismerése, hogy Szerb anyagi-pénzügyi helyzete a zsidótörvények érvénybe lépésig nem volt olyan rettenetes; tehetségének és szorgalmának köszönhetően, ha nem is élt nagylábon, de jövedelme és életstílusa megfelelt (noha csak éppen hogy) középosztályi helyzetének. De már ebben az életszakaszban is túlvállalta magát; rohanó munkatempója, szerteágazó, mohó figyelme gyakran felületességre késztette. Minthogy éreznie kellett egzisztenciájának törékenységét, e nyomasztó tapasztalattal műveiben is számot vetett. Ezért nem is volt annyira „üvegházi” szerző, mint esetleg gondolnánk. A vészkorszak iszonytató éveiben pedig már nem megélhetéséért, hanem az életért kellett megküzdenie. Élete, írói pályája, társadalmi státusza, írásainak univerzuma, illetve – itt nyugodtan mondhatjuk – végzete kölcsönösen átszövik-meghatározzák egymást, megjelenítve státusz, alkat, jövedelem, valamint írói működés irodalomszociológiai szempontból is rendkívül tanulságos példáját.

Havasréti József

92

(Pécs, 1964) író, kritikus, a pécsi bölcsészkar oktatója. Fontosabb könyvei: Alternatív regiszterek (monográfia, 2015); Szerb Antal (monográfia, 2013, 2019); Űrérzékeny lelkek, Nem csak egy kaland (regény, 2014, 2017).

hÉVÍZ /

HuLLÁMVerÉS

2020/1

ÖBÖl

Fotók: Balatonmáriafürdői Helytörténeti Gyűjtemény

Huszár Mihály

„mint az arabnak mekka: szent Föld ez nekem” adalékok bernáth aurél marcali és balatoni gyermekkorához Bándi Margit emlékére

Bernáth Aurél, a 125 éve született festőművész, művészeti szakíró gyermekkorának nyarait a szülőhelyéhez, Marcalihoz közel i Ba laton keresztú r Má ria-telep el nevezésű (ma Balatonmáriafürdő, részben Balatonfenyves) településrészén töltötte. Az édesapja, dr. Bernáth Béla ügy véd, az elsők között vált itt a balatoni fürdőzés divatjának a hívévé, sőt 1909-ben felépítette különleges, Béla-vár elnevezésű villáját a vízparton. Ebben az írásban szeretnénk megidézni a 19-20. század fordulójának kisvárosi, polgári világát és a kibontakozó balatoni fürdőéletet. Ezt a balatoni fürdőéleti kezdetet egészítik ki a Balatonmáriafürdő és Bernáth Aurél kapcsolatáról szóló 1970-es évekbeli levelek.

balaton és marcali: egy tevékeny életÚt helyszínei Dr. Bernáth Béla 1864-ben Mohácson született egy elszegényedett kisnemesi családban, az apja Bernáth Mihály szabó volt, míg az édesanyja Németh Anna gombai származású szolgáló. Bernáth Béla 1892-ben nyitotta meg Marcaliban ügyvédi irodáját. Feleségével, Roboz Atalalával (1869–1935) – aki a Somogy című hírlap szerkesztője, Roboz István egyik leánya volt – egy hatszobás házba az akkori Liget, a mai Kossuth utcába költöztek. Hét gyermekük született, akik közül csak négy élte meg a felnőttkort.

A gyerekek számára ez az időszak gondtalan és szép éveket jelentett. A tisztes polgári élethez hozzátartozott a nagy háztartás, a Balaton-parti fürdőzés, a városi ünnepségek, táncmulatságok és más közéleti tevékenység is. A kisvárosban az ügyvéd közvetlen stílusa és sikeres praxisa miatt hamar népszerű lett. Bernáth Béla bekerült a marcali képviselőtestületbe, és választmányi tagja lett a Korona szállóban működő kaszinónak, ahogy a Magyar Szőlősgazdák Országos

2020/1

hÉVÍZ /

ÖBÖL

95

Egyesületének, a Marcali Polgári Iskolai Egyesületnek és valószínűleg az Országos Ügyvéd Szövetség Marcali Helyi Csoportjának is. 1901-ben a vasúti vendéglő nagytermében tartott ipartestületi „szabadságlakomán” ő köszöntötte fel Marcali ’48-as honvéd veteránját, Gvardián Mihályt, a Rákóczi újratemetésével kapcsolatos ünnepségek során szintén ő mondott beszédet, de a Marczali nevű újságot is szerkesztette.

A balatoni fürdőkultúra a reformkorban elsősorban Balatonfüred környékén indult el, majd a század utolsó éveiben már Keszthelytől Siófokig születtek sorra az üdülőtelepek. Ezalatt a Balaton-parti falvak lakói – Kanyar József megfogalmazásával – „jórészt csak éltek a Balatonból, halászták halait, házaikat és pincéiket borították nádasaiból, vermeket töltöttek meg hűsítő jegéből, de alig fürödtek benne.” Az 1860-as évektől már Marcali módosabb nemesi és polgári családjai is csatlakoztak a balatoni fürdőzés divatjához. Két közeli település vált nyaralási célhellyé, a kéthelyi Hunyadyak Balatonberénye, és a gróf Széchényi Imre szőlőtelepítési kormánybiztos által 1896-ban Balatonkeresztúr határában létrehozott Mária-telep. Az 1892-es Marczali és vidéke hetilapban egy, a Balatont körbeutazó riporter már világfürdő alapítását vizionálta, amikor azt írta: „a világfürdő megalapítási helyéül legjobbnak találtuk Szepezdet vagy B.Keresztúrt. E kettő közt volt tehát a választás. (…) mindamellett somogyi létemre nem engedhetem át a dicsőséget Zalának, s így hosszas küzdelem után kivittem,

96

hÉVÍZ /

ÖBÖL

2020/1

hogy a leendő világfürdőt B.-Keresztúron fogjuk megépíteni.” 1901-ben a Marczali cikkében így írtak: „Ma már az a jelszó: »Balatonra«. Megy boldog-boldogtalan, módja szerint. Ott laknak, némelyek orvosi rendeletből, mások mert módjuk van hozzája, legtöbbje pedig hiúságból”.

A modernizáció jelképének számító, Somogy belsőjéből a Balatonig tartó, 1893-ban megnyíló „vicinális” vasút jelentette a forgalom bővülését. Erről Bernáth Aurél az önéletírásában így írt: „gyakran jártunk Marcaliból a Balaton-parti szőlőbe ezzel az édes kis vonattal. Akkoriban még három osztályra sorolta a kényelmet a vonat. Az első osztályban ültek a grófok – ülhettünk volna mi is, de ez nem illett – a II. osztályba az apámrangú emberek – ügyvédek, orvosok, járásbírók, s teljesen kétes joggal a községi gazdag kereskedők.” Az úri rétegekre jellemző „valakit valahonnan kinézni” viselkedés mély nyomot hagyott a későbbi festőművészben. „Leírni is nehéz ezt, mert a léleknek valami csodálatos rejtett sugalmazása által a legközelebbi állomásig már odáig fajult a dolog, hogy a zsidó vagy kisebb vagyonú csendesen kinyitotta a kupé ajtaját, és átment a III. osztályra, noha jegyét a II.-ra váltotta meg” – emlékezett Bernáth Aurél az Így éltünk Pannóniában című 1956-ban megjelent önéletírásában.

Bernáth Béla az első „nyaralótelepesek” közé tartozóként 1909-ben ifj. Sztelek Ferenc kivitelezésében szép és modern villát épített a korábban vásárolt fél hold szőlőjében közvetlenül a Balaton partján. (1922-ben még csupán 20 villa állt Mária-telepen, Balatonkeresztúron pedig 14.) Itt tartotta azokat a halászléfőző összejöveteleket, amelyeket fia „Keresztúri csata” néven megörökített az önéletírásában. Mária-telep első önkormányzati jellegű intézményeként a telektulajdonos fürdőzők összefogásának köszönhetően 1901-ben megalakult a Balatonkeresztúri Fürdőegyesület. Ez a szervezet irányította a partvédelem kialakítását, hajókikötőt tervezett, fürdőházakat épített, strandot és fürdőegyleti vendéglőt üzemeltetett. A titkára Bernáth Béla lett, aki az alakuló ülésen javasolta a Balaton-part fásítását, de később ő indítványozta azt is, hogy a Nyugati-Bozót Társulat övcsatornájának a végén kikötőt alakítsanak ki.

Nem minden indult zökkenőmentesen a fürdőzéssel kapcsolatban, mert például a Festetics-uradalom helypénzként 5 korona éves díjat követelt a kabinok után és kikötötte, hogy az uradalom legelőjén a kocsikkal a közlekedés és a parkolás tilos, különben 200 korona büntetést szednek be. A helyi parasztgazdák pedig „oly magas árakat követelnek alacsony földes szobáikért, hogy még Balaton-Füreden is olcsóbbért lehet kapni szobákat akár a szállodákban, akár az egyes villákban. (…) azt gondolják ezek az emberek, hogy a körmük közé került vendéget meg kell kopasztani, mert úgy sem jön vissza”. Az első fürdőegyesület

2020/1

hÉVÍZ /

ÖBÖL

97

végül 1912-ben megszűnt, mert a Balaton-part 10 kilométeres szakaszát, 243 kat. hold földet Festetics Tasziló eladta a Zala megyei Gazdasági Takarékpénztárnak, amely azt a következő években kiparcellázta a nyaralótelekre vágyóknak. Máriatelep további fejlődése érdekében állomást építettek, utcahálózatot alakítottak ki, üzletek, vendéglők nyíltak, és 1913-ban megnyitotta a kapuit a Szigethy-féle gyógyszálló is.

Bernáth Béla aktív közéleti munkálkodásához az első világháború kitöréséig sikeres kisvárosi ügyvédi pálya is párosult. Azonban fia önéletrajzából megtudhatjuk, hogy a heves vérmérsékletű ügyvéd egyik napról a másikra elköltözött a Kossuth utcai házból Keszthelyre, ahol új életet kezdett. A négy gyermekkel maradt Roboz Atala számára ínséges idők jöttek, az anyagi nehézségeik miatt el kellett hagyniuk Marcalit. Bernáth Béla kitartó makacssággal órásiskolába, sőt Szegeden vasgyári inasnak is beíratta a legidősebb fiát, Aurélt, de ezek a törekvései sorra kudarcot vallottak. Apa és fia egyre távolabb került egymástól. A későbbi festőművész kereskedelmi iskolába is járt, 1913-15 között ügyvédsegéd volt, majd pedig bevonult katonának. Amint írta, „nem szakadt meg vele a kapcsolatom, csak a sorsom alakításába nem volt már többé beleszólása”.

Bernáth Béla 1924-ben Keszthelyen halt meg, szerepe a századfordulós Marcali közéletének alakításában és a Mária-telepen létrejött fürdőkultúrában emlékezésre méltó ma is. egy elmaradt találkozás emlékei Bernáth Aurél nem szakadt el a Balatontól, hiszen a nyarait később több évtizeden át Badacsonyörsön, majd Ábrahámhegyen töltötte. Gyermekkora egyik legfontosabb helyszínén, Balatonmáriafürdőn ekkortájt, az 1970-80-as években, az Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet szervezésében minden évben tartottak író-olvasó találkozókat, amelyek során többek között Fodor Andrással, Jókai Annával, Takáts Gyulával, Csernus Tiborral, Bertók Lászlóval is megismerkedhettek a helyi lakosok. Ezeknek a rendezvényeknek sorába illeszkedett volna egy Bernáth Auréllal való találkozó is.

Bándi Margit, az ÁFÉSZ igazgatás-vezetője tartotta a kapcsolatot Bernáth Auréllal, nála maradtak fenn a levelezés darabjai.1 Az 1971-ből és 1975-ből származó levelezésben is jól látható, hogy milyen meghatározó volt az idős festőművész számára gyermekkorának helyszíne. Le kell szögezni, hogy a szülőhelyével 1 Bándi Margit (1932–2019) Balatonmáriafürdő Díszpolgára, mária-telepi „őstelepes” család leszármazottja volt. Irodalmi esteket, megemlékezéseket, találkozókat szervezett, a Bárdos Lajos Női Kar tagja volt, szerkesztette az ÁFÉSZ lapját és gyűjtötte Balatonmáriafürdő és az ÁFÉSZ történetének dokumentumait.

98

hÉVÍZ /

ÖBÖL

2020/1

kapcsolatban is hasonlóan érzett, amikor Ress Zoltánnak, Marcali tanácselnökének 1970-ben így írt: „Igazán boldogan lettem volna jelen a nagyközséggé avatáskor.

Túlhaladott kifejezéssel élve: »szülőfalum« minden mozdulatát, fejlődésének minden állomását mindig a legnagyobb figyelemmel kísérem.”

A balatonmáriai ÁFÉSZ vezetősége az 1971. szeptember 25-i meghívólevélben a következőt kérte tőle: „nagyon szeretnénk, Dr. Bernáth Béla ha módot találna Művész Úr arra, hogy újra találkozzon a »régi« és az »újabb« Keresztúrral, illetve Máriával; az átalakított, de még mindig meglévő »Béla-várral«, s nem utolsósorban olvasóival, akik a régi hangulatú Keresztúrt az Ön könyvéből ismerték és szerették meg, s az olvasott eseményeket, történeteket odahelyezték a szülők-nagyszülők emlékei, élményei közé.”

Bernáth szeptember 30-i válaszlevelében megköszönte a meghívást és egyúttal meghívta az ÁFÉSZ vezetését a leendő kaposvári kiállítás megnyitójára, valamint közölte, hogy éppen két héttel korábban már járt Keresztúron. „Örültem a Touring Hotelnek, és a sok új nyaralónak, háznak. Egy fáj csupán, hogy a Bélavárat nem találtam. Az Ön levele említi, hogy alapjában még megvan.

Megyek megnézem. (…) Minden évben voltam eddig Keresztúron egy-két órát.

Három évvel ezelőtt felkerestem a plébánost − nem találtam − sírhelyet akartam vásárolni. Nem volt egyéb gondom. Én úgy át vagyok szőve Keresztúrtól, talán még jobban mint Marcalitól. (Meg ne mondja Ressnek!) Mint az arabnak Mekka: szent föld ez nekem. Mindig sírni szeretnék, ahogy odaérkezem”. Mellékelve elküldte a Magyar Nemzetben megjelent cikkét, amelyben a keresztúri emlékeiről írt. Bernáth Aurél október 15-én reggel küldött táviratot, amelyben jelezte, hogy elfogadja a meghívást és 16-án délután 3 órára érte jöhet a gépkocsi, útközben megállna szülőhelyén, Marcaliban egy órára, majd Balatonkeresztúron tartana felolvasást a legújabb könyvéből. „A találkozás Márián sajnos elmaradt, mert a felkínált időben a szervezésre nem maradt idő, a Szövetkezetnél pedig határidős feladataink (mérlegkészítés) voltak” – írta visszaemlékezésében Bándi Margit. Az október 16-án délelőtt feladott választáviratban kérték a találkozó elhalasztását.

Az ÁFÉSZ-levelek között fennmaradt még egy, amelyet 1975. november 12-én dátumoztak, és amelyben Bernáth Aurélt 80. születésnapja alkalmából köszöntötték fel. Az erre küldött kéziratos válaszlevelében a festőművész így

2020/1

hÉVÍZ /

ÖBÖL

99

fogalmazott: „Igen Tisztelt Igazgató Úr! Születésnapomra küldött szíves levelét megkaptam. Nagyon köszönöm szíves jókívánságait. Ha még egyszer én Balatonmárián lehetnék. Talán tudja, hogy apám ott építette a »Bélavár« nevű villáját. Gyermekkorom egy része ott telt el. Igaz híve: Bernáth Aurél.”

1976. október 3. és november 3. között Marcaliban a Helytörténeti és Munkásmozgalmi Múzeumban rendezték meg Bernáth Aurél időszaki kiállítását, majd 1981-ben nyílt meg állandó tárlata a Kaposvári Galériában. Bernáth Aurél 1982-ben halt meg, és ezután Ress Zoltán javaslatára a szülői ház helyén álló Schustek-villa épületében 1984. május 14-én avatták fel a Bernáth Aurél Emlékmúzeumot, előtte pedig Pátzay Pál alkotta mellszobrát leplezték le. A művész emlékét ma a városban a Marcali Múzeum fenntartásában működő Bernáth Aurél Galéria őrzi. Balatonmáriafürdőn kikötői sétány viseli nevét, a település állandó helytörténeti kiállításában pedig a „Béla-vár” története is megidéződik.

Irodalom: 1. Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában. Budapest, 1956.

2. Huszár Mihály: Egy elmaradt találkozás emlékei. (Bernáth Aurél levelei 1971-ből). In Marcali Múzeum. 2008-2009. összevont közös szám. IV-V. Marcali, 113-122.

3. Huszár Mihály: Egy nyughatatlan kisvárosi értelmiségi. Dr. Bernáth Béla tevékenysége Marcaliban és a Balatonnál.

In Történeti Muzeológiai Szemle. 11. Budapest, 2011. 163-174.

Huszár Mihály

100

(Marcali, 1982) a Marcali Múzeum történész-muzeológusa, a Balatonmáriafürdői Helytörténeti Gyűjtemény alapítója.

hÉVÍZ /

ÖBÖL

2020/1

2020/1

Művészeti folyóirat

www.facebook.com/hevizfolyoirat

XXVIII. évfolyam • 2020/1