A zarándok

LEON URIS

A ZARÁNDOK

A mű eredeti címe: The Haj Copyright © 1984 by Leon Uris All rights reserved!

A fordítás a Bantam Books 1985. évi kiadása alapján készült Borító: © GRAPH ART A borítón látható festmény dr. Bera Károly munkája Fordította: Szántó Judit Műszaki szerkesztő: Gereczné Jámbor Mariann Kiadja: Az AQUILA Könyvkiadó Hungarian translation © Szántó Judit, 1992 ISBN: 963 9073 18 0 Felelős kiadó: Az AQUILA Könyvkiadó ügyvezető igazgatója A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, 1997. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Marknak

Ha az ember olyan regény írására készül, mint A zarándok, több évig kell járnia a világot, és kutatásokat végeznie; ezért többnyire önmagával van elfoglalva, és emberi kapcsolataira súlyos próbatétel vár. Jill, a feleségem ugyanúgy lelkesedett a tervért, akárcsak én; önzetlenül kínálta fel együttérzését, hűségét, szeretetét, gondomat viselte nemegyszer sötét és veszedelmes helyeken is. És ami ugyancsak nagyon fontos: munka közben ellátott érzékeny és okos tanácsaival. Ha nem ilyen társ áll mellettem, ez a könyv aligha íródhatott volna meg.

Trinity című regényem munkálatai során már megtapasztaltam, hogy Diane Eagle, aki kutatásaimban segítségemre van, valósággal titokzatos ösztönnel érez rá mondanivalómra és a regény belső törvényszerűségeire. A zarándok minden forráskutató képességét próbára tette, de Diane megfelelt a kihívásnak: ezrével ontotta a ragyogóbbnál ragyogóbb háttéranyagokat. Valahányszor írógépem előtt a napi küzdelembe bocsátkoztam, ott volt a kezem ügyében ez a tényanyag, és ha segítségre szorultam, csak be kellett nyitnom a szomszédos irodába. Diane nem pusztán a regény hitelességéhez és hátterének megrajzolásához járult hozzá, hanem a munka terhét is hihetetlen mértékben megkönnyítette. Elsősorban mégis azért mondanék köszönetet neki, mert Jillt is, engem is megajándékozott tántoríthatatlan barátságával.

Jelen könyvem számos eseménye dokumentált történelmi valóságra épül, és sokszor történelmi helyzetek szolgálnak az egyes jelenetek hátteréül.

Meglehet, hogy élnek közöttünk olyanok, akik részt vettek a könyvben leírtakhoz hasonló eseményekben, s emiatt egyesek magukra ismertek a regény szereplőiben.

Hadd hangsúlyozzam ezért, hogy „A zarándok” valamennyi szereplője az írói képzelet szülötte, kivéve természetesen a felismerhető közéleti személyiségeket, például David Ben Guriont, Abdallah királyt, a jeruzsálemi muftit, Jigal Allont és másokat, akik az ábrázolt korszakban játszottak történelmi szerepet.

Előjáték 1922 Az ifjú Ibrahim szótlanul ült apja ágya mellé, és nézte, ahogy az öregember kapkodó lélegzettel készül élete utolsó jelenésére.

A sejk üveges szeme elárulta, hogy felismerte fiát. Összeszedte maradék erejét, a párna alól előhúzta az ékkövekkel kirakott tőrt, majd remegő kézzel Ibrahimnak nyújtotta, követve a hatalom átadásának ősi szertartását.

– Ez Farukot illeti – szólt Ibrahim. – Ő az idősebb.

– A bátyád csak fogatlan kutya – hörögte az apa. – A falu népe már összedugta a fejét, hogy új muktárt válasszon. De a hatalom bennünket illet, a Szukori családot. – A sejk a fia kezébe nyomta a tőrt. – Fegyvernek nem nagy, de általa kormányozzuk népünket. A nép ismeri becsét, és tudja, hogy bátor ember az, aki markolatig döfi ellenségébe.

Az öreg sejk meghalt. A falu elsiratta, a másik négy nemzetség pedig – jól sejtette a haldokló öregember – új muktárt szemelt ki a falu élére, hogy megtörjék a Szukorik százéves uralmát. Egy órával apja temetése után Ibrahim meghívta otthonába a többi nemzetség nyolc vezetőjét. A szoba közepén durván ácsolt asztal állt. Ibrahim ekkor elővett nyolc kést, egyenes sorban a fába szúrta őket, majd köpenyét széthúzva a drágaköves tőrre mutatott.

– Úgy gondolom – mondta -, itt az idő, hogy új muktárt válasszunk. Ha valaki esetleg nem értene egyet azzal, hogy továbbra is a Szukorik kormányozzanak... – Nem fejezte be a mondatot; ehelyett a sorban álló kések felé intett.

Az új muktár megválasztása általában többhetes alkudozásba került volna, míg végül megszületik az a döntés, amelyre Ibrahim célzott. Most azonban egyetlen percen belül határoztak: a nyolc ellenfél egyenként meghajolt előtte, kezet csókolt, és hűséget fogadott neki.

Ibrahim al-Szukori a húszas évei elején lett Tabah muktárja, és már tudta, mekkora hatalma van a tőrnek az arabok életében.

Első rész Az ajaloni völgy

Első fejezet 1944 A nevem Iszmail, Palesztinában születtem az 1936-os zavargások idején. Sok minden, amiről itt majd szó esik, még születésem előtt történt, így hát azt kérdezhetitek: Honnan tud Iszmail ezekről a dolgokról? Itt van például apám, Ibrahim, akiből Tabah muktárja lett. A mi világunkban az élet ismétlődő történetek sorozatából áll, s előbb-utóbb mindenki megtanulja a múlt valamennyi meséjét.

Más dolgok akkor estek meg, amikor én éppen nem voltam jelen. Aha! Hát akkor honnan tudok róluk? Csak azt ne feledd, tiszteletreméltó olvasóm, hogy mi, arabok mesterei vagyunk a varázslatnak és a képzelőerőnek. Tán nem mi adtuk a világnak az Ezeregyéjszakát?

Időnként a magam hangján szólok majd hozzátok, mint ahogy mások a maguk hangján fognak megszólalni. Történetünket milliónyi nap, hold és üstökös formálta, és amit én nem tudhatok, azt majd Allah hatalma s az arabok varázsereje szövi elbeszélésembe.

Fiúgyerek lévén, addig szívhattam anyám tejét, amíg rá nem untam; csak ötödik születésnapomon választottak el. Ilyenkor a fiú általában kilép a konyhából, otthagyja a nők birodalmát, csakhogy én kis növésű voltam, és még elbújhattam az asszonyok között. Hágár, az anyám jól megtermett, dús mellű nő volt; melle nemcsak táplált, hanem vigasztalóan békés búvóhelyemül is szolgált. Így rejteztem el a férfiak világa elől egészen 1944-ig. Akkor lettem nyolcesztendős.

Egy napon apám, Ibrahim elküldte anyámat messze délre, a saját falujába.

Anyám addig ritkán kapott kimenőt; váratlan távozása rettegéssel és baljós előérzettel töltött el. Mint kisded és mint gyermek nők között éltem, akik mindentől megóvtak. Nevelésemben nagyanyám is részt vett, mert anyám nemcsak a családról gondoskodott, nemcsak a házi- és konyhai munkákat látta el, hanem dolgozott kinn a földeken és a ház körüli telken is. Apám néhány nappal nagyanyám halálát követően engedte el.

Addig egyetlen teendőm a vízhordás volt; nap mint nap elkísértem anyámat a falu kútjához. De anyám elment, és a nők vihorászva kezdtek csúfolódni rajtam. Azt mondták, apám második feleséget hoz a házhoz; azért küldte el anyámat, hogy az ne gyötörje haragjával és megaláztatásával. Nemsokára játszótársaim is beálltak a gúnyolódok közé, még olyan is akadt, aki kővel dobált meg.

Láttam, amint apám, mint minden reggel, elindul a kávéházba. A kávéház az övé és Faruk bácsié volt, és apám általában ott töltötte a nap legnagyobb részét. Hozzá futottam és elsírtam, mi történt velem. Apám szokása szerint félrelökött, és ment tovább. Utána szaladtam, és rángatni kezdtem a kabátját, olyan gyengén persze, hogy alig vette észre. De amikor megfordult, apró öklömmel ütni kezdtem, és megmondtam, hogy gyűlölöm.

Apám karon ragadott, és olyan hevesen megrázott, hogy azt hittem, összeesem.

Aztán úgy elhajított magától, mint holmi szemetet; a falu túlsó végéről csordogáló csatornában kötöttem ki.

Ott hevertem még mindig lányruhásan a csatornában, és üvöltöttem, ahogy csak bírt a tüdőm. Éreztem könnyeim sós ízét, a takony a számba csöpögött.

Kétségbeesésemben ordítottam, mert bármilyen fiatal voltam, megéreztem, hogy tehetetlen vagyok; sem tiltakozni, sem lázadni nem tudok.

Azóta sokszor láttam viszont ezt a kisfiút, amint játszik a menekülttáborok szemétkupacaiban, amint pajtásai vagy rokonai, gyerekek és felnőttek ütik, rázzák, csúfolják, ő pedig hasztalan üvölt a süket Allah felé.

Tabah, a mi falunk a Jeruzsálembe vezető út mellett terül el. Családom a Szukori nemzetségből ered; ez a nemzetség valaha a vahhabi beduin törzshöz tartozott. A vahhabik harcos törzse vagy kétszázötven évvel ezelőtt érkezett az Arab-félszigetről, hogy tűzzel-vassal hódítsa meg az iszlámnak a vidéket.

Később a vahhabik hatalmát megtörték a beözönlő török és egyiptomi seregek.

Számos nemzetség levált a törzsről, és közülük néhány Palesztinába vándorolt. A mi águnk Gáza és Beersheva között vándorolt, oda-vissza a Negev sivatagtól a Sínaifélsziget sivatagáig.

Néhány nemzetség – vagy százötven család – északnak vette útját, s ott letelepedett. De a házasodások révén továbbra is igen szoros kapcsolatok fűzték őket a vahhabikhoz, az ünnepségek, esküvők és temetések még szorosabbra vonták a köteléket; az aratás és a trágyagyűjtés évszakában pedig a vahhabik tevehajcsárnak szegődtek hozzánk.

Apám, Ibrahim nagy ember volt; félték és tisztelték az egész környéken.

Muktárként nemcsak a falu feje volt: ő közvetített a falu és a földbirtokosok között is.

Családunk közvetlenül Mohamed prófétától származtatta magát, és ez a többiek fölé emelt minket. Tabahon kívül a hajdani vahhabi beduinok már kisebb falvakat is alapítottak a környéken, és ezeknek is apám parancsolt. Hatalma arra épült, hogy az ő kezében volt a törvénykezés, a hivatali és a rendőri apparátus, ő ellenőrizte a falubéliek vagyonát és örökségét rögzítő iratokat. Az egész környéken egyedül ő tette meg a mekkai zarándokutat, a hadzsot; házunk kapuján évszámmal ellátott festmény emlékeztetett a nevezetes eseményre.

Apám eredeti neve, Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi a törzsére és nemzetségére utalt, de az arabok, ha fiuk születik, nevüket is megváltoztatják. Anyám azonban sajnálatos módon először két leányt szült egymás után, s ez kisebbfajta elemi csapásnak számított; a falubéliek, kivált a kútra járó asszonyok apámat a háta mögött suttogva Abu Banatnak, vagyis Lányok Apjának nevezték, aminél nagyobb sértés alig akad.

Apám válással fenyegette anyámat, amiért ekkora szégyent hozott rá. Anyám könyörögni kezdett: adjon neki még egy utolsó esélyt, és a harmadik gyerek Allah akaratából fiú lett: Kamal, a legidősebb bátyám. Kamal születése után apám felölthette a büszke Ibrahim Abu Kamal nevet, ami annyit tesz: Ábrahám, Kamal atyja.

Kamalt még három fiú követte, s apám csak úgy sütkérezett a dicsőségben.

Engem azonban sajna még három lány előzött meg. Egyik bátyám és két nővérem olyan korán meghalt, hogy nem is ismertem őket. Bátyámat a kolera vitte el, az egyik

nővéremnek a gyomrával volt baja, a másiknak a tüdejével. Egyikük sem érte meg első születésnapját. Nincs benne semmi rendkívüli, ha egy tíztagú családban három gyerek meghal, és apám Allah különös kegyének tekintette, hogy négy fiúgyermeke életben maradt.

A későbbiekben két idősebb nővérem férjhez ment vahhabi törzsbéli férfiakhoz, de távoli falvakba, és amint a szokás kívánta, apósuk házába költöztek.

Apám még fiatalon, húszas évei elején muktárnak, azaz „választottnak” nyilvánította magát. Már apja is muktár volt, és halála után új választást kellett volna tartani. A másik négy nemzetség sejkjei megegyeztek, hogy közülük a legidősebb nyeri el az állást. Apám azonban más véleményen volt, és azóta már számtalanszor zengték el bátorsága és nagyszerűsége történetét.

Ibrahim a századforduló előtt öt évvel született. Muktárként a faluközösség legmagasabb posztját mondhatta magáénak, hiszen nem kellett többé dolgoznia.

Nemsokára öt munkaképes ember élt a házában: felesége, három fia és még otthon lévő lánya. Az övé volt a legtöbb és a legjobb föld, ő szedte be a bérleti díjakat, és hat falunak parancsolt. Még bakancsot sem viselt; olyan cipőben járt, amilyet mások csak szombaton húztak a lábukra.

Faruk nagybátyám rabszolgai hűséggel csüggött apámon. Kettőjüké volt a falu kávéháza és boltja meg a hán, azaz a karavánszeráj is. Faruk bácsi gyerekkorában sokat betegeskedett, és végül a konyhában hagyták, hadd érje ott a halál, de Allah másképpen rendelte: a szomszédos településen élő keresztény misszionáriusok rátaláltak, kigyógyították, sőt írni-olvasni is megtanították. Egész Tabahban ő volt az egyetlen igazi írástudó, és apám ügyesen a maga hasznára fordította különleges képességeit.

A kávéházba menet Ibrahim reggelenként futólag benézett az emberekhez, s közben imafüzérét morzsolva motyogta a Korán sorait; a körút főképpen pozíciójának erősítésére szolgált. A nap legnagyobb részében a kávéházban trónolt, szívta a vízipipáját, köszöngetett, és őszinte érdeklődéssel hallgatta végig a falubeliek panaszait. Ő és a többi férfi azonban főleg azzal múlatta az időt, hogy újra meg újra előadták egymásnak a régi történeteket.

Esténként, amikor apám megjött, beült egy hatalmas székbe, anyám és Nada nővérem pedig megmosta a lábát. Vacsora előtt bátyáim is megjelentek a szobában, letérdeltek, kezet csókoltak neki, és beszámoltak napi munkájukról. A vacsorát a földön ülve költötték el, csupa férfi; többnyire Faruk bácsi meg néhány jó barát vagy rokon is hivatalos volt. Közös tálból, az ujjukkal ettek. Anyám, Nada meg én később a konyhában fogyasztottuk el a maradékot.

Apámé volt a falu legjobb lova – halovány emlékeztető a beduin múltra. A ló ápolása másodszülött bátyám, Dzsamil kötelessége volt. Minden hónapban egyszer apám körbelovagolta a környező falvakat, hogy elrendezze a helyi ügyeket.

Valósággal látványosságszámba ment, amint tovaszáguldott, s díszes öltözéke repült utána a szélben.

Elválasztásom napjáig életem elég kellemesen folydogált. A házban már csak egyetlen, hozzám hasonló korú gyermek élt: a nálam két évvel idősebb Nada. Őt nagyon szerettem. Mivel még a nők körében éltem, szabad volt együtt játszanunk, de tudtam, nemsokára eljön az idő, amikor nem barátkozhatom lánnyal, még a tulajdon nővéremmel sem.

Nadának nagy barna szeme volt, és kedvét lelte benne, hogy ölelgessen és incselkedjék velem. Még ma is érzem hajamon végigfutó ujjait. Gyakran ő viselte gondomat, mert az anyák mind kinn dolgoztak a földeken, és ha nem volt idős nagyanya a háznál, a gyerekeknek maguknak kellett elboldogulniuk.

Játékunk csak az volt, amit botokból meg zsinegből magunk eszkábáltunk össze, és hogy játszótér, gyerekszoba vagy könyvtár is van a világon, azt csak a zsidó kibucban tudtam meg. Nada pálcikákból meg rongyból bábut is készített, rólam nevezte el Iszmailnak, és apró mellbimbójához szorítva úgy tett, mintha szoptatná.

Azt hiszem, ez afféle vágykép volt, mert őt nagyon korán elválasztották, miközben én még mindig élveztem az anyatej kiváltságát.

Anyám minduntalan megkísérelte, hogy betaszigáljon a szobába, a férfiak közé, de nekem csöppet sem volt sürgős, hogy megváljak a nők vigasztaló melegétől egy idegen és ellenségesnek ígérkező közeg kedvéért.

Második fejezet Második asszonyául apám Ramizát, Valid Aziz sejknek, a palesztinai vahhabi beduin törzs főnökének legifjabb lányát választotta. Apám unokaöccse volt a sejknek, új feleségének tehát unokatestvére; a lány tizenhat éves, apám közel az ötvenhez.

Esküvőjük után anyám visszatérhetett Tabahba.

Soha többé nem láttam mosolyogni.

A falu egyetlen ágya apám hálószobájában állt; a többiek kecskebőrön vagy vékony gyékényen háltak. A második feleségnek járó szoba még nem készült el, így aztán apám a maga ágyába vitte Ramizát, anyámnak pedig megparancsolta, hogy a szomszédos szobában, a földön aludjék. A két helyiséget elválasztó ajtó fölé nyílást vágtak, hogy a levegő szabadon áramoljon a házban, s így a hálószoba minden zaja áthallatszott a szomszédba. Én anyámmal aludtam, karja közé fészkelve magam, fejem a melle közé hajtva.

Apám és Ramiza minden éjjel szeretkezett. Ilyenkor anyám, tőlük alig néhány méterre, ébren hevert, és néha fél éjszakán át kellett hallgatnia szeretkezésük neszeit.

Valahányszor apám felnyögött és csókolta-becézte Ramizát, anyám erőteljes testét görcsbe rándította a fájdalom. Éreztem, ahogy öntudatlanul belém mar, hallottam fojtott zokogását, és néha könnyeit is megízleltem. Amikor én is sírva fakadtam, a nemi szervem simogatta, úgy csitított.

Sok-sok éjszaka múltán apám szenvedélye Ramiza iránt kihunyt, és akkor visszahívta ágyába anyámat. De anyámban addigra megszakadt valami. Hideg maradt, apám már nem tudta felhevíteni. Apám megdühödött, és jóformán száműzte anyámat a házból.

Szamárháton Tabah két órára volt Ramleh városától és három órára Lyddától.

Mindkét városban hetenként kétszer tartottak piacot, családunknak pedig bódéja volt a piactéren. A két bódét apám második házasságáig Omár bátyám látta el, de mostantól anyámnak, Hágárnak kellett hetenként négyszer Ramlehben és Lyddában árusítania fölös terményeinket. Napkeltekor, a reggeli imádság után indult útnak, és későn, jóval sötétedés után ért haza.

Hágár egyike volt a falu két legjobb dajájának, azaz bábaasszonyának. Ismerte a gyógynövényeket, értett az orvosszerek készítéséhez, és ezért köztiszteletnek örvendett. De mostanában, valahányszor a kútra vagy a közös medencékhez igyekezett, gúnyosan súgtak össze a háta mögött, és kegyetlen sértéseket vágtak a fejéhez.

Az olyan társadalmakban, ahol a nő a férfi tulajdona, az anyák fiaik révén akarnak bosszút állni. Anyám engem szemelt ki erre a szerepre. Négyszer egy héten vele tartottam a csacsifogaton Ramlehbe és Lyddába.

A lyddai bazárban láttam először golyós számológépet. Az ember, aki a furcsa szerkezeten végezte az összeadás és a kivonás műveleteit, bőrárus volt, lószerszámot készített és javított, és megengedte, hogy eljátszogassak a bódéjában. Összebarátkoztunk, és magunk is készítettünk számológépet, amihez az imafüzér

gyöngyeit használtuk fel. Még nem voltam kilencéves, de már akármeddig elszámoltam, összeadásban és kivonásban pedig az árusnál is gyorsabb voltam.

– Tanulj meg számolni – mondogatta gyakran anyám.

Először nem értettem, mit akar tőlem, ő azonban tovább buzdított: tanuljak meg írni-olvasni is. A bőrárus félig-meddig írástudó volt, és sokat segített, de nemsokára ebben is túlszárnyaltam. Egy idő múltán már a bazár valamennyi ládáján elolvastam a feliratot. Utána a csomagolásra használt újságokból kezdtem új szavakat tanulni.

Amikor odahaza játszhattam volna, Hágár elküldött, számoljam össze Tabah valamennyi házát és gyümölcsösét, és tudjam meg, melyik földön ki gazdálkodik.

Később, amikor azokba a falvakba értünk, ahol apám gyűjtötte a bérleti pénzeket, leszállított a kocsiról, és utasított, számoljam össze az ottani házakat és földeket is; egy-egy család ugyanis tulajdonosként vagy részes bérlőként akár tíz-tizenöt, a határban elszórt telken is gazdálkodhatott, és a beházasodások, a hozományba adott földek, az öregek elhalálozása meg a sok fiú között megoszló birtokok miatt roppant nehéz volt kinyomozni, voltaképpen ki hol gazdálkodik. És mivel a föld java részét bérletben művelték, a gazdák igyekeztek valamilyen nyilván nem tartott földdarabra is szert tenni, vagy más úton-módon próbálták kijátszani a bérleti díj meg az adók fizetését.

Apám maga is félig-meddig írástudatlan volt, így hát nem boldogult a sok bélyeges-pecsétes hivatalos irománnyal, amely mögött telekhatárok, örökségek, vízjogok meg adózási kötelmek rejtőztek. Faruk bácsi, a hán, a falusi bolt meg a kávéház társtulajdonosa sokkal jobban eligazodott az okmányok útvesztőjében. Ő volt a falu imámja is, és apám nevében ő kezelte a telekkönyveket. Apám azonban nem bízott meg benne teljesen, és az óvatosság kedvéért elsőszülött bátyámat, Kamalt Ramlehbe küldte tanulni.

Az összegyűjtött bérleti díjakat apám rendre befizette Favzi Kabir effendinek, a Damaszkuszban élő nagybirtokosnak, aki egyszer egy évben Palesztinába látogatott, hogy bezsebelje a pénzét. Apám közvetítői minőségében százalékot kapott a bérleti díjakból. Anyám egyébként arra gyanakodott, hogy Faruk bácsi és Kamal összejátszanak, és becsapják apámat.

Amikor nagy titokban már a környék valamennyi földjét összeszámoltam, anyám kitaszigált a konyhából, és rám parancsolt, hogy árnyékként legyek apám nyomában.

Eleinte nagyon féltem, mert valahányszor mellé osontam, apám lehordott a sárga földig, néha meg is vert, vagy legalább jó alaposan megrázott a vállamnál fogva.

Nem mintha Ibrahim utált volna vagy keményebben bánt volna velem, mint akármelyik bátyámmal. Az arab férfiak általában nagyon gyengédek fiaikkal, ameddig még kicsik, és lányruhában élnek a nők között. De mihelyt átlépik a férfivilág küszöbét, az apák többé alig vesznek róluk tudomást, és kapcsolatuk egyedüli alapja a teljes és feltétlen engedelmesség lesz. Ez már az apák kiváltsága.

Cserébe a fiúk eltartásuk fejében művelhetik az apák földjeit, és ha megnősülnek, az új asszony is az apa háztartásába kerül.

Közben azonban az apának arra is ügyelnie kell, hogy fiai be ne csapják, és így az atyai közöny hagyománya akár életformának is mondható. A fiúk viszont, hogy sérelmeiket ellensúlyozzák, szabadon zsarnokoskodhatnak az asszonynéppel, még a saját anyjukkal is, és ütlegelhetik ifjabb fiútestvéreiket. Négyesztendős koromra

magam is tudtam már parancsolgatni nagyanyámnak, és alkalmanként Nadával, sőt anyámmal szemben is érvényesítettem férfiúi fölényem.

Minél hevesebben akart lerázni apám, anyám annál elszántabban küldött ismét a nyomába. Én meg addig mászkáltam mellette, mígnem csökönyösségem végül kimerítette, és beletörődött jelenlétembe.

Egy szép napon, összeszedve minden bátorságom, kinyitottam a szám.

Közöltem, hogy tudok már írni-olvasni meg számolni, és szeretnék én is iskolába járni Ramlehben. Mint legkisebb fiúra, néhány év múlva a kecskepásztorság várt volna rám – a leghitványabb munka a házban. Apámnak csöppet sem volt ínyére a javaslatom.

– Kamal bátyád már tud írni-olvasni, semmi szükség rá, hogy te is ilyesmivel foglalkozz. Jövő évtől te őrzöd a kecskéket, a sorsod már meg van írva. Ha majd egyszer megházasodsz, saját szobát kapsz, és itt maradsz a házban. Úgy látszott, nincs apelláta. Én azonban mélyet lélegeztem és kiböktem: – Apám, én tudok valamit.

– Mit akarsz ezzel mondani, Iszmail?

– Tudok valamit, amit neked is tudnod kellene. És éppen ezért kellene elmennem Ramlehbe, az iskolába.

– Elég volt a rejtvényekből!

– Tabahban kilencszázhatvankét különálló parcella van – mondtam remegő hangon, fuldokolva a rémülettől. – A másik öt faluban pedig nyolcszázhúsz. A közösen művelt községi földet nem számítottam be.

Ibrahim arca elsötétült; látszott, hogy sejti már, mire akarok kilyukadni. Nagy nehezen úrrá lettem a reszketésen.

– Kamal földkönyveiben Tabahban csak kilencszáztíz, a többi faluban meg csak nyolcszáz telek szerepel.

Láttam, hogy Ibrahim arca bíborvörösre vált, és iparkodtam tartani magam.

– Biztos vagy abban, amit mondasz, Iszmail?

– Úgy legyen Allah a bírám.

Ibrahim felmordult, és hintázni kezdett tekintélyes karosszékében. Aztán mutatóujjával közelebb intett. Félelmemben majd elharaptam az ajkam.

– És szerinted mit jelent mindez? – kérdezte.

– Azt, hogy Kamal és Faruk bácsi hetvenkét parcella bérleti díját zsebre vágja.

Ibrahim ismét felmordult, majd egyszer csak megsimogatta a fejem.

Emberemlékezet óta először tett ilyet; nem is felejtem el soha. Annyi pofon után arcomat simogatás érte.

– Elengedsz az iskolába?

– Elengedlek, Iszmail. Tanulj csak. De élő embernek el ne mondd, amit most elmondtál nekem, különben lemetélem és kifőzöm minden ujjadat. Megértetted?

– Igen, apám.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy se magyarázkodni, se elszaladni nem volt időm. Kamal – tizenkilenc éves volt ekkoriban – az istállóban hátulról elkapott, földhöz vágott, aztán rám ugrott, fojtogatni kezdett, és fejem a padlóhoz verte.

– Megöllek, kutya! – ordította, én meg rugdostam, ahol csak értem. Végül nagyot bődült fájdalmában, elengedett és térdre roskadt. Feltápászkodtam, és vasvillát

ragadtam. Kamal is talpra vergődött, és a fájdalomtól még mindig görnyedezve nekem ugrott. Én felé döftem; a mellén találtam el. Kamal ordítva támolygott körbe az istállóban, neki-nekiütközve az állásoknak, aztán ő is talált egy vasvillát, és fenyegetőn közeledett felém.

– Kutya! – sziszegte.

– Kamal!

Kamal megpördült. Anyánk lépett be.

– Ne merd bántani Iszmailt!

– Bolond vénasszony, mit tudsz te erről? Vén koca! Ibrahim már nem is hál veled!

– Ma éjszakára az ágyába hívott – mondta anyám nyugodtan. – Érdekes dolgokat mesélhetek majd neki.

Kamal soha nem számított valami nagy harcosnak a vele egykorú és egynövésű fiúk között; csak azért állhatott helyt, mert ő volt a muktár fia, és tudott írni-olvasni.

Csak egy másodpercig tűnődött, aztán ledobta a vasvillát.

– Soha többé ne emelj kezet Iszmailra – ismételte anyám, aztán kivette az én kezemből is a vasvillát, s hol rám, hol a bátyámra nézett. – Soha többé – mondta még egyszer, azzal otthagyott bennünket.

– Eljön még a nap – mondta Kamal.

– Kár békétlenkednünk – feleltem. – Harminc parcelláról még mindig nem szóltam apánknak. Ha a pénz fele az enyém, megegyezhetünk.

– Korai még neked az ilyen játék, Iszmail – mondta.

– A felét követelem. De azt anyánknak adod.

– És mi legyen Faruk bácsival?

– Az én részemet a magadéból vedd le. Faruk bácsi pedig csak vigyázzon magára, mert apa ki akarja dobni a faluból. Nos, áll az alku?

Kamal füstölögve bólintott, majd kiment az istállóból.

Néhány nap múltán megint együtt aludtunk anyámmal. A fejem simogatta, összevissza csókolt, és elzokogta, mennyire büszke rám. Így hát mire kilencéves lettem, máris megtanultam az arab élet alaptörvényét. Én harcolok a bátyám ellen, a bátyám meg én harcolunk apám ellen, a családunk harcol a rokonok és a nemzetség, a nemzetség a törzs, a törzs pedig az egész világ ellen. De a hitetlenek ellen együtt harcolunk valamennyien.

Harmadik fejezet „Állj meg, nap, Gibeonban, és hold az Ajalon völgyében!” – könyörgött Józsué, hogy világosságban sújthasson le ellenségeire.

Tabah kicsiny, de hadászati fontosságú dombra épült a völgynek is, síkságnak is mondott Ajalon vidékén. Az első világháború előtt német régészek folytattak itt ásatásokat, és négyezer évnél is régebbi emberi civilizáció nyomait fedezték fel a kis buckán. Ha a tengerparti Jaffából délkeleti irányban indulunk Jeruzsálem felé, a síkságra két őrtorony között hatolunk be. Ez a két őrtorony a két ikerváros: Ramleh és Lydda. A legenda szerint itt tartotta udvarát Szent György, a sárkányölő.

Ha tíz mérfölddel beljebb hatolunk a síkságon, elérjük a dombot, amelynek magasáról Tabah őrzi Jeruzsálem kapuját. A falun túl az út felfelé kanyarogva követi a Bab-el-Vad néven ismert meredek vízmosást, amely vagy tizenkét mérföldön át egészen Jeruzsálem külvárosáig tekereg.

Mielőtt Józsué megvívta a csatáját, ez a föld volt az ősi Kánaán; szárazföldi híd Mezopotámia gazdag, termékeny félholdja és Egyiptom között. Kánaán akkoriban is, akárcsak ma, ínyencfalatként akadt a krokodil tátott szájába; rajta keresztül közlekedhettek a beözönlő hadak. A szemita törzsek lassúbb vagy viharosabb hullámokban árasztották el Kánaánt, majd letelepedvén, még a bibliai kor előtt városállami civilizációt hoztak létre. Később ezeket a városállamokat meghódították és elnyelték a nomád zsidó törzsek.

Józsué után a tabahi dombon asszír és babiloni, egyiptomi és perzsa, görög és római seregek söpörtek keresztül. Ezen a földön rekedt Dan balvégzetű zsidó törzse, innen indult bolyongásaira Sámson, a zsidó bíró, és sokszor szántották fel a filiszteusok harci szekerei. Megélte a tájék a görögök elleni zsidó lázadást, és itt gyülekeztek rohamra a kalapácsöklű Júdás makkabeusai, hogy felszabadítsák Jeruzsálemet.

Azt mondják, Mohamed is megállt a domb lábánál, mikor oly csudás módon száguldott egyetlen éjszaka alatt Mekkából Jeruzsálembe és onnan vissza, legendás, asszonyarcú és pávafarkú Burak lován, amely egyetlen ugrással a látóhatár szélén termett. Mint azt Tabah bármelyik lakója megmondhatja: így vitte Mohamedet egyetlen szökelléssel a domb tövétől Jeruzsálemig.

Mohamed nyomában zúdultak elő a sivatagból az iszlám zászlaja alatt azok a seregek, amelyek kisöpörték a Szentföldről a keresztényeket; és itt táborozott Oroszlánszívű Richárd végzetes jeruzsálemi kalandja előtt, amely pusztulásba döntötte keresztes hadjáratát.

Tabah dombja körül vonultak fel az első világháborúban a brit légiók, hogy utat törjenek maguknak Jeruzsálem felé. És két ilyen nevezetes időpont között ájtatos zsidók, keresztény és mohamedán zarándokok milliói taposták ezt a földet. Tabah lakói pedig a magaslatról nézhették végig a történelem látványos színjátéksorozatát.

Az utolsó hódítók az oszmán-törökök voltak, akik a XVI. században Törökországból rajzottak ki, hogy felfalják a Közel-Keletet, és négy évszázadon át a

sötétség függönyét borítsák az egész vidékre. A Szentföld bénultan pihegett uralmuk alatt, sziklái úgy meredeztek ki földjéből, mint egy miazmás posványban heverő hatalmas masztodon napszítta csontjai. Palesztina, mint a szíriai tartomány jelentéktelen, elmaradott körzete az árvák sorsára jutott, senki sem törődött vele; csak múltjából vetődött rá némi tompa fény. Jeruzsálem pedig, az egykorú utazók beszámolója szerint, mintha örökös darócban vezekelt volna, hamut hintve a fejére.

Végletes kegyetlenség, korrupció, a hűbéri rend rabigája: ilyen volt a gyalázatos török uralom. A piszkos munkát az oszmánok helyett néhány befolyásos palesztinai arab dinasztia végezte el. Közéjük tartozott a Kabir család is, amely cinkossága jutalmául nagy birtokadományokat kapott Palesztina körzetében. Övék lett az ajaloni völgy jelentős része is.

A XVIII. században a Kabir nemzetség több falut vett birtokba, betelepítette őket koldusszegény, írástudatlan, földre éhes arab parasztokkal, aztán hozzálátott, hogy kiszívja a vérüket. Tabah lett a központ; szétszórva ölelte körül a völgyben a többi falu. A Kabir család már rég nem a sivár Palesztinában élt; Damaszkuszba költöztek, ahonnan a törökök a szíriai tartományt kormányozták, s ahogy gazdag földbirtokosokhoz illik, a telet Spanyolországban, a nyarat Londonban töltötték.

Európa-szerte törzsvendégei voltak a rulettasztaloknak, és sűrűn vendégeskedtek Isztambulban, a szultánnál is. Évszázadokon át sem az oszmánok, sem a Kabir család tagjai nem törődtek a vidékkel. Nem építettek sem utakat, sem kórházakat, sem iskolákat, nem honosítottak meg új gazdálkodási módszereket. A klasszikus jobbágy-földesúr viszony terhe alatt összeroppantak a falvak, és apadt a belőlük kivasalható jövedelem. A földeken robotoló nincstelen fellahokat nappal a törökök nyúzták, éjjelente a beduinok fosztogatták, a földesurak pedig éjjel-nappal kisemmizték őket.

A XIX. század elejére az ajaloni völgyben elterülő Kabir-birtokok csődbe jutottak.

A falubéliek űzött vadként menekültek a maguk és apáik adósságai elől, amelyek bölcsőtől a koporsóig kísérték őket. A nyomor, amelyet szárazság, járványok, betegségek is súlyosbítottak, az egész Szentföldet az összeomlás szélére sodorta.

Tabah a beduinok egyik legkedvesebb vadászterülete volt. A vidéket főképpen a vahhabik dúlták, akik rendszeresen portyáztak errefelé, ki-kicsapva Gáza környéki földjeikről és legelőikről. Aratás idején érkeztek, kifosztották a földeket, és a Bab-elVad kanyarjaiban lestek a zarándokokra.

A Kabir család a vahhabik egyik nemzetségében, a Szukorikban látta a főbűnöst.

A századforduló körül a család feje megkereste a Szukorik sejkjét, és felemelkedést kínált neki a párialétből. Ha a Szukorik hajlandók elfoglalni Tabahot, ők megteszik sejkjüket a völgy valamennyi Kabir-birtokának egyedüli felügyelőjévé. Eléggé átlátszó vesztegetési kísérlet volt ez; a család így akart biztos munkaerőhöz jutni, hiszen egy erőskezű sejk röghöz tudja kötni embereit, gondoskodik a Kabiroknak járó bérleti díjakról, és nem utolsósorban a beduinok sem riogatják többé a völgy lakóit.

Az ajánlat nyomán szakadásra került sor a vahhabi törzsön belül. Ha egy beduin nemzetségnek fel kell hagynia nomád életmódjával, az olyan, mintha a szabadságáról mondana le. A beduinok mindig magukat tartották a legkülönb, az igazi araboknak. Mindig is ők voltak az iszlám igazi hajtóereje, hiszen Mohamed az ő embereikből toborozta első seregét, ők voltak a mohamedán hódítások élharcosai.

A beduinok nem fizettek adót, nem ismertek sem földesurat, sem határokat.

Szülőföldjüket, a messzi Arab-félszigetet nem érték el Egyiptom és Róma korai hódító hadjáratai; a könyörtelen sivatagban könyörtelen kultúra fejlődött ki, mintegy összhangban a természet ádáz parancsuralmával. A beduinok mellett elszáguldott a fejlődés, fennmaradásukat főképpen a gyengék kifosztásának köszönhették. Az erős sejkek, akikben nem élt több részvét, mint a perzselő napban, az elesettekhez sem voltak irgalommal. Sajátos, merev társadalmi rend alakult ki: mindenkinek megvolt a maga helye a törzsön belül, és onnan születésétől a haláláig nem törhetett ki.

Felemelkedésre egyetlen lehetőség nyílt: ha valaki meg tudja semmisíteni a fölötte állót, és leigázza az alatta elhelyezkedőket. A túlélésért vívott harcban nem jutott hely gyűlésekre, ahol demokratikus elveken vitatkozhattak volna; a sivatag törvénye pillanatnyi lazítást sem tűrt.

A beduin lopott, gyilkolt, fosztogatott, szemében a kemény munka erkölcstelennek számított. De hiába nyomorgott a beduin, hiába járt rongyokban, mégis ő maradt az arabok eszményképe, mert feje fölött a csillagos ég volt a tető. A városlakó arabokat alacsonyabb rendűnek tekintették, s mind közül a leghitványabbnak a földet túró fellah számított.

Nem csoda hát, hogy amikor egy Szukori nemzetségbeli erős sejk beköltözött Tabahba, fél évszázados villongás tört ki köztük és törzsük, a vahhabik között. Öt évtizeden át dúlt rövid megszakításokkal a vérontás, és a békesség csak akkor állt helyre, amikor más vahhabi nemzetségek is feladták a nomád életformát, és beköltöztek az ajaloni völgy falvaiba. Igaz, a sivatagi háborúságok sebei soha nem forrnak be teljesen, de a törzsek közti házasságok mégis oldották a feszültséget, és az ellenfelek időnként szövetségre is léptek egyéb, fenyegetően fellépő törzsek vagy a hitetlenek ellen. És a Szukori nemzetség sejkjei egy évszázadnál is tovább követték egymást Tabah muktári tisztségében.

1924 Ibrahim éppen letelepedett a kávéházban mindennapi szertartásához, amikor fivére, Faruk berontott.

– Jönnek a zsidók! – ordította.

A falu utcája pillanatok alatt megtelt rohanó, izgatottan hadaró emberekkel.

Valamennyien követték a dombtetőre Ibrahimot, hogy szemmel tartsák az alant kígyózó országutat.

Ibrahim kezébe távcsövet nyomtak; az egyik falubéli emberé volt, aki valamikor a török hadseregben szolgált. Az országúton hatalmas, lapos teherautók haladtak libasorban, megrakva szögesdróttal, lapátokkal, kerítéspóznákkal, mezőgazdasági felszereléssel és szárított élelemmel tömött zsákokkal. Ibrahim ráparancsolt Farukra, hogy számolja meg a teherautók utasait. Huszonhatan voltak: húsz férfi és hat nő. A férfiak a zsidó kollektív gazdaságok kék egyenruhájában, a nők – micsoda undorító látvány! – combig meztelen lábszárral.

A csapatot tizenkét lovas kísérte; Ibrahim néha már látta őket errefelé kóborolni.

Puskájuk volt, vállukon átvetve tölténytartók keresztezték egymást. Halványzöld

egyenruhát viseltek, néhányukon arab fejfedő. Ibrahim tudta, kicsodák: ők a somérok, a zsidó őrség.

A konvoj ezután letért az országútról, és Tabahtól távolodva egy mocsarasingoványos vidék felé tartott. Az egyik zsidó megafonon irányította a többit. Alig telt el néhány másodperc, és néhány zsidó máris mérőműszert fogott, hogy kijelöljön egy négyszögletű területet a szárazabb talajon. Láthatóan siettek, hogy mihamarabb szögesdróttal körülvett védelmi övezetet létesítsenek.

Ibrahim átadta a távcsövet Faruknak, és visszaindult a faluba.

– Hívjátok össze az idősebbeket a kávéházba! – mondta halkan, de határozottan.

Az idősebb férfiakat pillanatok alatt összetrombitálták, kit a földekről, kit pihenőhelyéről.

– Mit gondolsz, mit jelenthet ez?

– Azt jelenti, amit a saját szemetekkel láttok, bolondok. Mi mást jelentene? A zsidók települést akarnak építeni az út túloldalán.

– A mocsárban?

– De Ibrahim, hiszen az a föld hasznavehetetlen!

– Mit gondolsz, megvásárolták?

– Igen – felelte Ibrahim -, ők mindig mindent a törvény szerint csinálnak. De ha nem állítjuk meg őket, nemsokára egyetlen arab falu se marad a völgyben. Kabir effendi mind eladja nekik. Ma este illő fogadtatásban kell részesítenünk őket.

Szavait teljes egyetértéssel nyugtázták. Ekkor egy fiú préselte át magát az egybegyűlt falusiakon, és izgatottan a muktár asztalához lépett.

– Egy zsidó lovagol errefelé! – kiáltotta.

Mindenki Ibrahimra nézett, aki fenyegetőn felállt; a tömeg utat engedett neki. Ő intett, hogy mindenki más maradjon a helyén, majd egymaga kilépett a térre.

A magányos lovas máris ott termett pompás, almásszürke arab ménjén.

Középtermetű férfi volt, takarosan nyírt szőke szakállal, a szeme kék. Somérnak mintha már idős lett volna; negyven év körül járhatott. Fegyver nem volt nála.

Ibrahim azonnal felismerte, hogy a lovas tisztában van az arab szokásokkal: a becsület parancsa megköveteli, hogy a falu megvédelmezzen minden jövevényt, még ha zsidó is. A férfi, amilyen ügyesen bánt a lóval, olyan fürgén ugrott le a hátáról, majd kikötötte a kút mellett, és kezét kinyújtva közeledett Ibrahimhoz.

Ibrahim felemelte a kezét, hogy a férfi ne jöjjön közelebb.

– A nevem Gideon Asch – mondta a másik tökéletes arabsággal. – Kabir effendi több ezer dunam földet adott el nekünk az országút túlsó oldalán; szeretnénk gazdaságot létesíteni rajta. Úgy látom, te vagy a muktár.

– Igen, én vagyok – mondta Ibrahim fagyosan. Az emberek lassan mögéje tolakodtak. A somérok vakmerő fickók hírében álltak, és ez a fickó nem cáfolt rá a hírre. Most Ibrahimnak is meg kellett mutatnia, hogy őt ugyancsak kemény fából faragták, és élni tud muktári hatalmával.

– Látom, sok derék fiatalember él itt – folytatta a férfi, aki magát Gideon Aschnak mondta. – Reméljük, jó szomszédok leszünk.

Csend lett, majd a férfiak lassan körülvették a zsidót, hogy elvágják a lovától.

Aztán mintegy jeladásra egyszer csak mind kiabálni kezdtek, és öklüket rázták felé.

Ibrahim ismét felemelte a kezét – újból csend támadt.

– A teherautó, amelyen a víztartályaink vannak, késik – folytatta Gideon. – Azt reméltem, húzhatunk egy kis vizet a kutatokból.

– Egyetlen cseppet se! – sziszegte Ibrahim.

Az emberek erre nevetésbe törtek ki, és újra kiabálni kezdtek. A zsidó megindult Ibrahim felé, és csak akkor állt meg, amikor már csaknem összeért az orruk.

– Márpedig meg kell gondolnotok a dolgot – mondta -, és minél előbb, annál jobb lesz mindnyájunknak. – Szavai nyomán ismét elhallgatott mindenki, ő pedig sarkon fordult, és az őt körbefogó férfiak felé indult. Azok utat engedtek neki. Gideon Asch megfogta lova kantárát, a kúthoz vezette, megitatta, majd maga is megmerítette arcát a vízben, aztán felpattant a lóra. Az emberek zavarodottan meredtek Ibrahimra.

– Nincs itt semmi keresnivalód! – kiáltotta Ibrahim, az öklét rázva. – Ha még egyszer idemerészkedsz, nem véd többé a vendégjog! Megmondom előre: levágom a tököd, és a szádba tömöm!

A zsidó ekkor valami egészen furcsát művelt. Nagyot nevetett, majd gúnyosan búcsút intett, megsarkantyúzta lovát, és már ott sem volt.

Ibrahim azonnal felmérte, hogy emberei bizony pácba kerültek. Ez a Gideon nevű zsidó vakmerő fickó, aki nem ismeri a félelmet. Ibrahimnak csöppet sem tetszett a dolog. Hallott már róla, hogy a somérok éppoly ravaszak és bátrak, mint a beduinok. De Ibrahim Tabah muktárja volt, és nem tehetett mást: folytatnia kellett a játszmát, mert ha nem vállalja, leváltják. Jöjjön hát, aminek jönnie kell. Megindítja a támadást – a többit majd eldönti a természet.

Negyedik fejezet Ros Pinna, 1882 Gideon Asch nem egyszerűen a semmiből lovagolt be Tabahba. Ő is régóta részese volt a modern idők palesztinai történelmének.

A XIX. században néhány, Európából érkezett zsidó Amerikában már belekóstolhatott az igazi egyenjogúságba; a legtöbben azonban a helyükön maradtak, a rettegés ismétlődő ciklusainak foglyaiként. Mint minden időkben, továbbra is a Palesztinába való visszatérésről álmodoztak. Mindennapi imádságaikból soha nem hiányzott ez a vágy, és évente magasra csapott a jom kippuri üdvözlésben: „Jövőre, Jeruzsálemben!”

Palesztina kimerült földje hirtelen megmozdult. Minden lehetőséget megragadva, időnként akár vesztegetés árán is, egyre nagyobb számban érkeztek vallásos zsidók Palesztinába. Legtöbben nyomorúságosan szegény hászidok voltak, akik a sok száz éves üldözés és rémület elől menekültek Oroszországból és Lengyelországból. Az 1800-as évek derekán Jeruzsálemben már a zsidók voltak többségben, és ez azóta is így maradt. Letelepedtek a többi szent városban: Hebronban, Cefatban és Tiberiásban is, hogy tanulmányozzák az írást, imádkozzanak, és várják a Messiást. Fennmaradásukat a nemzetközi zsidó jótékonyságnak köszönhették.

Utánuk újabb raj érkezett: egyszerű, de úttörő hajlandóságú zsidók, akik ugyancsak a keresztény Európa borzalmai elől menekültek. E második hullám betelepülői jómódú emberbarátok támogatásával számos gazdálkodó faluközösséget alapítottak, igaz, csekély eredménnyel: a legtöbb országban a zsidók nem juthattak földtulajdonhoz, és ezért a gazdálkodás szokatlan, ismeretlen mesterség volt számukra.

Az Isztambulban székelő oszmán udvar szívesen látta a palesztin körzetben létesülő zsidó településeket, mert friss pénzforrást jelentettek: több adót lehetett beszedni, több kenőpénzt kicsikarni. Ám hoztak a zsidók magukkal olyasmit is, ami addig fájón hiányzott a vidékről: kitartást, életerőt, az Ígéret Földje iránti sóvár szeretetet. Megérkeztek erre az elmaradott gyarmatra, amely nem volt se szír, se török, se arab, se zsidó, csak afféle lassan elvérző senki földje. A nagy zsidó visszavándorlás volt az utolsó vékonyka reménysugara mind a zsidóságnak, mind Palesztinának.

Sara és Samuel Asch egy fiatalokból álló csoporttal 1882-ben, a Rothschild család alapítványának támogatásával vándorolt ki Romániából. A csoport Észak-Galileába ment, és birtokba vette a Ros Pinna nevű települést; ezt eredetileg hászidok alapították, de aztán a beduinok elűzték őket.

A következő időkben Ros Pinna, arab őrökre és arab mezőgazdasági munkaerőre támaszkodva, kitartott ugyan, de felvirulni nem tudott. Különféle mezőgazdasági kísérleteik hol beváltak, hol megbuktak, s egyaránt szenvedtek az elszigeteltségtől és a fosztogatóktól. Edmond de Rothschild báró hiába küldött nekik szakembereket a

maga franciaországi majorságairól: kudarcot vallottak, mert meggondolatlanul az európai paraszti gazdálkodás formáit akarták átplántálni.

1884-ben Sarának és Samuelnek fia született: egyike az első zsidó gyermekeknek, akik a bibliai idők óta Galilea e vidékén látták meg a napvilágot. Gideon Asch arra született, hogy a jövő hordozója legyen.

A századforduló után, az iszonyatos orosz- és lengyelországi tömeges pogromok nyomában ismét újabb zsidó nemzedék indult el Palesztina felé. Szervezett csoportokban hagyták el a gettókat, és szenvedélyesen vallották, hogy Palesztinát csak az egyéni önfeláldozás és a zsidó munka válthatja meg.

A birtokuktól távol élő arab földesurak boldogan sózták rájuk használhatatlan földjeiket, méghozzá gyalázatosan magas vételáron. Jezreel völgyében, Galileában, a Saron-fennsíkon, az ajaloni völgyben és a Via Maris ősi tengerparti útvonala mentén kibucnak nevezett kollektív zsidó gazdaságok tucatjai láttak munkához, és Palesztinában ismét kivirágzott a tavasz. A sivár, elhagyatott vidék, a föld, amelyet törökök és arabok egyaránt megbecstelenítettek, kimerítettek, majd elhagytak, ismét életre kelt. A maláriát terjesztő mérgezett mocsarak, a sivatag, a könyörtelen sziklák, a kopár föld helyén zöldellő szőnyeg terült el, mindenütt pezsgett az építőkedv, fák milliói szökkentek a magasba ott, ahol addig évszázadokon át nem termett meg semmi. Jeruzsálem viharosan gyors fejlődésnek indult, virágzó kultúrája szétterjedt az egész országban. Jaffától, az ősi kikötőtől északra új zsidó város nőtt ki a homokbuckákból: Tel-Aviv, a Tavasz Dombja.

A múltjuktól való elszakadás sokféle változást hozott a zsidók számára. Merőben új társadalomfelfogás sarjadt a kibucokból, amelyek az emberi lehetőségekhez képest majdhogynem megvalósították a tökéletes közösségi együttélést. De hasonlóan újszerű volt az a gondolat is, hogy a zsidóknak meg kell tudniuk védeni magukat. Az első időkben kisszámú zsidó lovascsapat tart településről településre, hogy elfojtsa a zavargásokat. Ők voltak a somérok, vagyis az őrök. Elsajátították az arab nyelvet, ismerték a helyi szokásokat, és sokan külsejükben is idomultak az arabokhoz.

1900-ban a tizenhat esztendős Gideon Ascht is magával ragadta ez az újfajta zsidó idealizmus; beállt a somérok közé, hogy oltalmazza a kibucokat és a többi galileai települést.

Gideon kezdetben mint kiváló lovas szerzett tekintélyt a beduinok között, s hírneve csak gyarapodott, amikor a különféle versenyekben rendre legyőzte a beduinok bajnokait.

Odahagyva Ros Pinna viszonylagos kényelmét, a vándoréletet választotta. Az új század első éveiben tizenkét tagú, mozgó somér egységet vezetett; elkísérték az új településeket alapító pionírokat a legtávolibb, legelszigeteltebb vidékekre is, ahol nemegyszer ellenséges arab és beduin lakosság várta őket. Ott voltak az első, döntő éjszakákon, hogy visszaverjék a rájuk törő arabokat, Gideon pedig még ott maradt egy darabig, hogy védővonalakat építsen. Félelem nélkül mozgott az arabok között, s igyekezett barátságba kerülni velük. Amikor aztán a település biztonsága megszilárdult, már indult is tovább.

Noha ellenfelek voltak, Gideon és az arabok, kivált a beduinok egyre inkább tisztelték is egymást. Gideon a Biblia népének leszármazottait látta az arabokban.

Amikor egymagában lovagolt valahol Galileában, nemegyszer érezte úgy, mintha háromezer évvel korábban Salamon egyik vezéreként közelednék valamelyik

kánaáni falu felé. Az arabok pedig megérezték, hogy nem tart tőlük, és sajátos barátság ébredt bennük iránta. A kék szemű lovas éppoly otthonosan mozgott a muktár falusi házában, mint a sejkek sátrában.

Gideon sok arab nőt is ismert. Ez persze nem volt veszélytelen, de Gideon vakmerő fiatalember volt, főképpen pedig hallgatott, mint a sír. És bár ezt egyetlen arab férfi sem tudta vagy gyanította, Galilea-szerte Gideonnak szép számmal akadtak nőnemű jóakarói.

Hogy ez miképpen fordulhatott elő? Nos, közismert, hogy a börtönöket férfiak számára építik, és általában a legkisebb arab faluból is mindig hiányzott két-három férfi, aki lopásért, csempészésért vagy késelésért épp büntetését töltötte. A foglyoknak legalább a fele állapotos feleséget hagyott hátra. Ott voltak aztán az özvegyek meg a szegény meddő asszonyok is; mind veszélytelenek.

Valamennyi falu közelében akadt barlang vagy egyéb búvóhely; Gideon itt szokott megpihenni, és itt „botlottak belé” egykettőre a nők, nemegyszer napjában akár féltucatnyian is. Gideon fiatal volt, és győzte erővel. A nők felszabadultan viselkedtek, mintha rövid időre megmenekültek volna a szégyen örökös árnyékától.

Gideon elégedetten lovagolt tovább, a nők pedig kuncogva, jóleső érzéssel figyelték a szemük sarkából ló és lovas távolodó alakját.

Az első világháború kitörése idején Anglia és Franciaország kapzsi szemmel méregette a közel-keleti török birtokokat. A két feltörekvő nagyhatalom tudta, milyen fontos utak kereszteződnek errefelé, és azt is tudták, hogy a hatalom azé lesz, aki megkaparintja a Szuezi-csatornát. Az angol fennhatóság Egyiptomnál ért véget, a csatorna egyik partján; a török uralom pedig a túlparton kezdődött, a Sínaifélszigeten és Palesztinában. Előre látható volt, hogy a félsziget csatatérré alakul.

A törökök birtokolta Palesztinában a zsidók egyre forróbban áhítoztak saját nemzeti otthonra; a világ zsidósága támogatta, a világtőke pedig egyre érdeklődőbben figyelte őket. A törökök ellen lázadni veszélyes dolog volt, a zsidók mégis megtették, és tömegesen álltak be az angol hadseregbe. A brit külügyminiszter, hogy a világ zsidóságát a szövetségesek ügye mellé állítsa, kiadta a Balfour-nyilatkozatot; ennek értelmében a zsidók a világháború után megalapíthatják Palesztinában a maguk nemzeti otthonát. A Balfour-nyilatkozatot később hitelesítette a nemzetközi jog, és elismerte az egész világ – kivéve az arabokat. Mire az első világháború kitört, kialakult az arab nacionalizmus is, csak arra várva, hogy lerázhassa a török igát.

Az angol kémszolgálat ügynökei besurrantak Palesztinába, hogy hadseregük előtt járva kiépítsék kémhálózatukat. Embereket kerestek különféle bonyolult és kényes feladatokra.

Gideon Ascht titkon kinevezték a brit hadsereg hadnagyává, és megbízták: készítsen térképet a Negev és a Sínai-félsziget sivatagában a vádikról, a vízgyűjtőkről, a ritka árnyékos helyekről, a szorosokról. Minderre természetesen a törökök ellen vívandó küzdelemhez volt szükség. Asch sivatagi patkánynak született: értette a módját, hogy a beduinok közé vegyülve elmerüljön Zin és Paran hatalmas kiterjedésű, komor vadonában, azon a tájon, ahol négy bibliai évtizeden át vándorolt Mózes a zsidó törzsekkel. Gideon Asch a bibliai utakat követte; a kiszáradt

folyók medrében vándorolt, s egymáshoz illesztette a részleteket: hogyan lehet mozogni ezen a tájon úgy, hogy az ember ne pusztuljon el? Kék szeme hasadékká szűkült a vakító napfényben, világos bőre felhólyagzott és megkeményedett.

Aztán összebarátkozott a vahhabi törzzsel és sejkjével, Valid Azizzal. Hosszú heteken át kísérte bolyongásain Nabil, a törzs legendás hírű nyomolvasója.

Egy este Nabil és Gideon, a sivár pusztaságban vándorolva, egy ritkás, alacsony tölgyeshez ért. Az egyik fa alatt beduin ült; ruhájából emelt sátrat a feje fölé. Mellette agyagból készült vizeskorsó és darabka száraz kenyér.

Nabil rákiáltott, majd odament hozzá. A beduint félig már elkábította az izzó hőség. Váltottak néhány szót, aztán Nabil visszament Gideonhoz.

– Ki ez az ember, Nabil? – érdeklődött Gideon.

– A neve Musztafa. A Szulikán törzsbe való.

– De miért üldögél itt?

– Azt mondja, a barátjára vár. A barátja azt mondta neki, hogy erre fog jönni.

– És mióta ül itt?

– Azt mondja, már többször is megfordult a nap.

– Hát nem tudja, mikorra ér ide a barátja?

– Azt mondja, előbb-utóbb csak ideér.

– Úgy érted, hogy csak várakozik itt naphosszat, és nem tudja, meddig?

– Tudja, hogy a barátja eljön. Hogy mikor, az nem számít. És úgysincs egyéb dolga.

Naplemente előtt Nabil megszimatolta, hogy a közelben tevekaraván járt. Addig lovagolt körbe, látszólag minden cél nélkül, amíg fel nem fedezte a nyomokat. Akkor leszállt a lováról, és orrát-ajkát a nyomokhoz tapasztotta.

– Nemrégiben jártak erre – mondta.

– De mégis mikor?

– Nemrég.

– Néhány órája?

– Meglehet.

– Lehet három órája is? Esetleg négy vagy öt?

– Az is lehet.

– Vagy eltelhetett egy nap is azóta?

– Nem, annyi nem.

– Mit gondolsz, hány tevéjük volt?

– Sok. – Öt?

– Talán.

– Vagy ötven?

– Az is lehet. A nyomok mélyek. Jól meg voltak rakva.

– Vajon merre mehettek?

Nabil körbesandított, aztán megmutatta az irányt.

– Arra. Ott van egy vízgyűjtő, ami a Szulikánoké. Vagy a Szulikánok jártak erre, vagy a szövetségeseik.

Gideon szemügyre vette térképét, hogy megkeresse a közeli vízgyűjtőt. De nem talált ilyet.

– Milyen messzire van az a víz?

– Nincsen messze.

– Egynapi járásra? Vagy kétnapira?

– Talán.

– Hány mérföldre lehet?

– Hogy hány mérföldre? – Nabil a fülcimpáját huzigálta. – Aha. Négyszázra.

– A fenébe is, az képtelenség! Hányszor kel fel és megy le a nap, mielőtt odaérünk?

Nabil széles ívet rajzolt a karjával.

– Ameddig a nap innen idáig jut... – közölte.

Miközben a tűz elhamvadt, Nabil verseket mondott, Gideon pedig mereven nézte az eget és az üstökösök gyorsan szökellő pettyeit. Ezekben a percekben kelt igazán életre a sivatag, és Gideon úgy érezte, az idők kezdetétől ez az ő világa. Ő nézett fel Mózes és Ábrahám képében ugyanerre az égboltra, töprengve az ember legősibb titkain, és könyörögve, hogy választ kapjon a világegyetem rejtélyeire. Én voltam a sakál, amely lesben állt a tábor szélén, Én voltam Mohamed dübörgő hátaslova, Én voltam a teve, őse számtalan utódnak, És az én szememmel néztük mind az embernek nevezett ostoba kétlábút. Éltem, mint király, a magam vad módján, ők pedig harcoltak egymással.

Nabil elhallgatott, és a fülét hegyezte.

– Figyelj csak! – mondta.

– Nem hallok semmit.

Néhány másodpercbe is beletelt, amíg a szél Gideonhoz is elsodorta a hangokat.

– Milyen messzire vannak – kérdezte -, és hányan lehetnek?

– Miért kérdezel te mindig olyasmit, Gideon, amire nincsen válasz?

– De hát tegyük fel, hogy ellenség közeledik. Ha tudom, hányan vannak, és milyen messze, akkor felkészülhetnék.

– Mit számít az, milyen messze vannak? – kérdezte a beduin. – Lesznek, ahányan lesznek; a sivatagban mindig fel kell készülni. Hiába szeretnéd, kevesebben úgyse lesznek. – Ismét fülelt, majd közölte, hogy a karaván sok tevéből áll, és most értek el a vízgyűjtőhöz. – Mire felkel a nap, mi is odaérünk – mondta Nabil. – De nehogy odamenj és igyál. Majd lassan elindulunk, leülünk a szélére, és visszafogjuk a lovakat, hogy ők se igyanak. Azok messzebbről szemmel tartanak, és ha engedély nélkül innánk, azonnal lőnének. Egy idő múlva aztán majd felbukkannak. Engem elfogadnak, mert vahhabi vagyok, de te nagyon fogsz tetszeni nekik, a hajad meg a szemed furcsa színe miatt. És akkor majd ők kínálnak meg a vízzel.

Három nappal később ugyanazon az úton haladtak visszafelé. A Musztafa nevű beduin még mindig ott ült a ruhája árnyékában, és várta a barátját.

Arabok és törökök ugyan egyaránt mohamedánok voltak, mégis, a négyszáz éves török uralom végén az arabok csak elnyomóikat látták az oszmánokban, s amikor a háború erre a vidékre is átterjedt, létrejöttek az arab ellenállás titkos szervezetei.

Az arab ellenállók vezéregyénisége Sarif Huszein volt, a hásemita nemzetség feje.

A hásemiták az Arab-félsziget Hedzsásznak nevezett részéről származtak. Hedzsászt kelet felől közel ezer mérföldön át a Vörös-tenger határolta, az angolok számára oly létfontosságú Szuezi-csatorna pedig a Vörös-tengerbe torkollt. A hásemiták közvetlenül Mohamedtől származtatták magukat, s megkapták a szent helyek, Medina és Mekka őreinek kitüntető címét. Mekkában van az iszlám legszentebb kegyhelye, a Kába is.

Az angolok célja az volt, hogy a hásemitákat a törökök ellen lázítsák. Így született meg az arab nacionalizmus. Huszein levelezni kezdett az egyiptomi angol főmegbízottal, hogy megegyezzenek az arab felkelés árában.

A britek elhitették Huszeinnel: ha együttműködik velük, megteszik egy nagyra növesztett arab birodalom királyának. Az ígérgetés azonban merő komédia volt. Az angolok és francia szövetségeseik titkon egészen más elképzeléseket szövögettek az arab területek jövőjéről.

1916. május 9-én az angolok és a franciák titkos egyezményt kötöttek a vidék majdani feldarabolásáról; a két küldöttség vezetőjéről az egyezmény a Sykes-Picot nevet kapta. A szerződés, amelyet később mindenki gyalázatosnak bélyegzett, éppúgy nem vett tudomást a zsidó törekvésekről, mint Huszein személyes becsvágyáról. Így lett Palesztinából a „kétszeres ígéret földje”.

A palesztinai zsidók, hogy megváltsák maguknak a jogot reményeikhez és a Balfour-nyilatkozat megvalósulásához, zsidó légiót toboroztak az angol hadsereg számára. Egyik egységük, a Sion öszvéres alakulat elkeseredett küzdelmet vívott Gallipolinál a törökök ellen.

Arab részről Huszein és fiai eredményes gerillaakciókat szerveztek a törökök számára létfontosságú transzjordániai és hedzsászi vasútvonalak ellen. Ezt a néhány ezer embert mozgósító arab „felkelést” T E. Lawrence angol tiszt vezette, és később valóságos mítoszt kerekített köré.

Huszein szerényen az arabok királyává kiáltotta ki magát; a büszke címet az angolok Hedzsász királyára szűkítették. Később Huszein fia, Fejszál bevonult Damaszkuszba, és Szíria királyává nyilvánította magát. Úgy vélte, ez a cím automatikusan érvényes a palesztin körzetre is.

1917 karácsonyán az Allenby tábornok vezette brit erők bevették Jeruzsálemet, arabok és zsidók pedig egyaránt a szövetségesekhez járultak, hogy behajtsák rajtuk a tartozást.

Akárcsak korábban a törökök, akik örömmel üdvözölték a zsidó pénzt és a bevándorlással járó fejlődést, Fejszál sem bánta, ha Palesztinában erős zsidó települések működnek, feltéve hogy ő uralkodik az ország fölött. A franciák azonban rátették a kezüket Szíriára, és kipenderítették Fejszált, aki megfosztva Szíria királyi címétől, immár szenvedélyesen elítélte a palesztinai zsidó bevándorlást.

Most a britek következtek: seregnyi hitszegő akcióval egyaránt kijátszották a zsidó és az arab követeléseket, és végül elragadták francia szövetségesüktől az egész palesztin körzetet. Ravaszul elintézték, hogy népszövetségi mandátummal ők kormányozzák Palesztinát. Nemzetközi konferenciák és egyezmények követték egymást, s végül a brit mandátumnak kötelezettséget kellett vállalnia, hogy tiszteletben tartja a Balfour-nyilatkozatot és vele a zsidó nemzeti otthon létrehozását.

A háború azonban véget ért, a Szuezi-csatornával szomszédos Palesztina birtoklása

pedig fontosabb volt az angoloknak, semhogy betartsák a zsidóknak tett ígéretüket.

Amikor aztán a húszas évek elején a Perzsa-öbölben olajat találtak, és a helyi brit érdekeltség tovább erősödött, az angolok egyre kevésbé akartak tudni vállalt kötelezettségükről.

A palesztin mandátumi területen, a Jordán folyótól keletre főleg beduinok éltek. Érdekeik védelmére az angolok bábállamot alapítottak Transzjordánia néven; az új állam a mandátumi terület háromnegyed részét foglalta magába. 1921 előtt nem létezett jordániai nép vagy nemzet; palesztinok voltak valamennyien. A jordániai nemzet fogalmát a Brit Gyarmatügyi Hivatal találta ki.

Az arab nacionalizmus elcsitítására az angolok odavetettek néhány csontot.

Fejszált, a trónfosztott szíriai királyt megtették báburalkodónak az angolok által irányított Irakban.

Ezután gondoskodni kellett az új gyarmatról, Transzjordániáról is. Az angolok ismét Hedzsászban néztek körül: kiszemelték maguknak Abdallahot, Huszein másik fiát, és őt tették meg Transzjordánia emírjének. Abdallah is, Fejszál is az Arabfélszigeten született, hásemiták voltak, idegenek azokon a földeken, melyeket most az angolok nekik ajándékoztak.

A mekkai serif olyan ország uralkodójának tekintette magát, amely a Vöröstengertől a Perzsa-öbölig terjed, és magába foglalja Irakot, Szíriát, Palesztinát, a Sínaifélszigetet, Libanont, valamint az Arab-félszigetet. A végén aztán semmit sem kapott: a hódító Szaúd család elűzte Hedzsászból, és a száműzetés lett osztályrésze.

Az angolok, miután egyaránt hazudtak az araboknak, a zsidóknak és saját francia szövetségeseiknek, és létrehozták a transzjordániai műállamot, most bevonultak a palesztin mandátumi területre. Palesztina rengeteget szenvedett az első világháborúban. Csak Jeruzsálemben húszezer embert ragadott el az éhínség és a járvány. Most, a brit kormányzás első napjaiban mindenki fellélegzett, amiért megszabadult a török korrupciótól. Ez a megkönnyebbülés azonban nem bizonyult hosszú életűnek.

A mandátumi terület jövője hamarosan kirajzolódott. Új erő jelent meg a színen: egy ősi és nagyhatalmú palesztin család, a Huszeini nemzetség. A nemzetség első embere, Hadzs Amin al-Huszeini fanatikus muzulmán volt. A húszas évek elején zavargások törtek ki, tiltakozásul a további zsidó bevándorlás ellen. A zavargásokat oly sötét fanatizmus fűtötte, és Amin uralmi törekvései olyan nyilvánvalóak voltak, hogy az angolok végül menekülésre kényszerítették, és távollétében tizenöt évi börtönre ítélték.

Gideon Aschra, a többszörösen kitüntetett angol tisztre új korszak virradt. Az arab zavargások nyomán a települések védelme egyre nagyobb és bonyolultabb feladat lett, és a somérok egymagukban már nem tudtak megbirkózni a helyzettel.

Jeruzsálemben, a palesztinai zsidóság irányító szerveként megalakult a Zsidó Ügynökség, és csendben hozzálátott saját védereje megszervezéséhez. A húszas évek elején megszületett a Hagana, ez a félig törvényes, félig illegális hadsereg, amely azon az elven alapult, hogy minden településnek önvédelemre kell berendezkednie.

Gideont Jeruzsálembe szólították, és megbízták, építse ki a Hagana szervezetét az ajaloni völgyben. Gideon ekkor már három évtizede kóborolt lóháton Palesztinában – most meg kellett állapodnia. Vállalta a megbízást, és elhatározta, hogy

egyszersmind belép egy újonnan szerveződő kibucba. A kibucnak már nevet is választottak: Semesnek, azaz Napnak fogják hívni, mert erről a helyről könyörgött az Úrnak Józsué, hogy állítsa meg a napot. A „semes” szó azonban Sámsont, az ősi zsidó bírót is jelentette. Az új kibuc helyét Ramlehtől tíz mérföldre jelölték ki az országút mentén, éppen szemközt a Tabah nevű arab faluval.

Tabahban tett látogatásáról Gideon Asch visszatért harminc-egynéhány emberéhez, akik lázasan sürögtek-forogtak, hogy még az éjszaka beállta előtt szögesdróttal vegyék körül a kijelölt területet. Izgatottan érdeklődtek: mit tapasztalt az arab faluban. Gideon elbeszélte viharos találkozását az Ibrahim nevű muktárral.

– Éjszaka támadni fognak – jelentette be. – Már nem kérhetünk erősítést.

Szedjetek össze mindent, és ássátok be magatokat!

Ötödik fejezet 1924 Miután Gideon Asch ellovagolt Tabahból, a falun valami mámoros pezsgés lett úrrá.

Váratlanul jött nagy alkalom volt ez, hiszen az arab férfi létének legfőbb értelme, ha bizonyságot tehet bátorságáról. Allah ajándéka ez a nap! A rejtekhelyekről a legkülönfélébb évjáratú és típusú puskák kerültek elő: némelyek még az angol-búr háborúból származtak, de voltak világháborús török és német puskák, brit Enfieldek és amerikai Springfieldek is. A földeken és a gyümölcsösök mélyén elásott ládák lőszert rejtettek. A házak falából kirántották és fényesre dörgölték a tőröket.

A környező falvakból egész napon át szivárogtak Tabahba a férfiak, és Ibrahim, az ifjú muktár a kávéházban magához ölelte őket. Az izgalomtól remegő kézzel emelték magasba fegyverüket, és hol hűségükről biztosították Ibrahimot, hol harci szellemükkel büszkélkedtek.

– Fejszével fogjuk megborotválni a zsidókat!

– Tevehúgyot szoptak az anyjuk melléből!

– Ebben a völgyben nem lesz zsidó trágyadomb!

– Halál a zsidókra!

Amikor Szalim, az egyik kisebb nemzetség sejkje a kávéházba toppant, megéljenezték. Szalim a világháború idején a török seregben harcolt, és az Ajalonvölgyi falvak lakóit hat év óta tüzelte háborús hőstetteinek történetével. E szerint Szalim számos csatában megfordult, de legnevezetesebb hőstette mégis az volt, amikor kézitusában tört magának utat az angol katonák sűrűjében egy géppuskafészekig, hogy egyetlen kézigránáttal megsemmisítse. Arról már senki sem értesült, hogy Szalim mindössze a tizedesi rangig vitte, mindvégig egy török ezredes tisztiszolgája volt, s ötven mérföldnél közelebb soha nem jutott a tűzvonalhoz.

Egyszer egy hastáncosnő kegyeiért dúló verekedésben megkéselték; ezt a forradást költötte át golyó lőtte sebbé, és a mesét hitelesítette az a vitézségi érem is, amelyre az isztambuli bazárban sikerült megalkudnia.

Amikor Ibrahim Szalimot is meghívta a haditanácsba a többi muktár és sejk közé, mindenkit eltöltött a biztonságérzet.

A kávéház előtt, a kútnál gyerekek játszottak botokkal háborúsdit, s közben nőttön-nőtt a tömeg, forrpontig hevült az izgalom. Bizony, ma éjjel csontok törnek majd, és zsidó holttestek töltik fel a mocsarat. És micsoda káprázatos hadizsákmány vár rájuk! Az egyik zsidó nőt megkímélik, hadd szórakozzanak el vele a férfiak. És ebbe a völgybe nem egyhamar merészkedik be zsidó telepes.

A kávéházban a férfiak egymás szavába vágva ajánlgatták a maguk harcászati elképzelését. A mocsáron át kell a hátukba kerülni! Nem, a mocsár piszkos és undorító. Háromfelől kell bekeríteni őket! De nem, mert a végén még egymásra lődöznénk. A vita veszekedéssé fajult, az emberek ököllel verték az asztalt, a sejkek a késükhöz kaptak.

Végül a terveket Szalim elé terjesztették, aki igyekezett minél elmélyültebb képet vágni. A végén aztán Ibrahim mélyet sóhajtott, és kifejtette a maga fölöttébb egyszerű haditervét.

Sötétedés után úttorlaszokat emelnek, hogy megakasszák az amúgy is csak hajnalra várható brit erősítést; a torlaszok egyszersmind a zsidók visszavonulási útját is elvágják. Száz ember indít majd frontális támadást, három hullámban. Ibrahim vezeti az elsőt, Szalim a másodikat. Hogy ki vezesse a harmadik hullámot, azon ismét összekaptak. Ibrahim vágta el a vitát: egyszerűen rábökött az egyik sejkre.

Amikor elérik a szögesdrótot, kecskebőrt dobnak rá, s úgy másszák meg. A zsidók gyors megsemmisítése után a harcosok visszajönnek Tabahba, és eldugják a fegyvereket. Virradat előtt pedig előbújnak az öregek, a nők és a gyerekek, kifosztják a holttesteket, s magukkal hozzák a zsidók fegyvereit és egyéb felszerelését. Később majd maga Ibrahim osztja szét a zsákmányt.

A terv mindenkit elbűvölt. A haditanács tagjai kezet ráztak, majd kimentek, hogy ki-ki megszervezze a saját embereit. Faruk mindenkit a mecsetbe terelt, s a közös ima után dzsiháddá, szent háborúvá nyilvánította az akciót. A gyülekezet egy emberként zendített rá a csatakiáltásra: „Halál a zsidókra!”

Mindenki készpénznek vette a győzelmet – Ibrahim kivételével. Nyugtalanította a tizenkét egykori somér, akik most a Hagana tagjának nevezték magukat. Nem volt Galileában olyan zsidó település, melyet az arabok meg ne támadtak volna, de a somérokat csak nagy ritkán sikerült elűzniük. Ibrahim azzal is tisztában volt, hogy bár emberei a zsidókhoz képest ötszörös túlerőben vannak, még soha nem vettek részt frontális támadásban. De leginkább a zsidók vezetője, az a Gideon nevű alak aggasztotta. Az az ember nyíltan dacolt velük: az egész falu szeme láttára ivott a kútból. Meglehet, hogy túlságosan is járatos a katonáskodásban. A somérok harci erényei közszájon forogtak, és legtöbbjük a brit hadseregben küzdötte végig a világháborút. De hiába: a muktár azért muktár, hogy muktárként is viselkedjék.

Napszállta után, a hirtelen megsűrűsödött csendben Ibrahim és a haditanács tagjai a dombtetőre mentek, hogy szemlét tartsanak. Erről a pontról jól láthatták a szögesdrót kerítés egy szakaszát. A zsidók valamiféle mécseseket gyújtottak, hogy a füst elűzze a szúnyogokat, és a kimerültségtől elaludtak teherautóikon. Visszataszító látvány volt, ahogy férfiak és nők szemérmetlenül hevertek egymás mellett.

Egyre sötétebb lett. A dombtetőre is elszállt a falu főteréről a hasis illata, és a harcosok bátorsága nőttön-nőtt. Amikor a nap lebukott, négyes és hatos csoportokban nagy óvatosan kiosontak a faluból.

Vagy három-négyszáz méterre a szögesdróttól Ibrahim elfoglalta helyét az első hullám élén. Az országút felől halk zaj jelezte, hogy immár az úttorlaszok is a helyükön vannak. A második hullám tagjai feljebb, a sziklák mögött helyezkedtek el, hogy ha a zsidók lőnének elsőként, tüzükkel fedezzék a rohamra indulókat.

Ibrahim lapos kúszásban indult meg; emberei a nyomában. De a dolog máris rosszul indult. A hátul összesereglő emberek túl nagy lármát csaptak. Az öregebb férfiak saját egykori hőstetteikről regéltek, a nők és a gyerekek izgatottan fecsegtek a várható zsákmányról. A második hullám, amelynek az első előrenyomulását kellett volna fedeznie, túl hamar nyitott tüzet, s így odalett a meglepetésből származó előny.

Ráadásul túl közeire is céloztak, egyenest Ibrahim és emberei hátába. Faruk, aki csak néhány órával korábban hirdette meg a szent háborút, és most a fivére mögött

haladt, egyszer csak eldobta a puskáját, és kereket oldott; három társa pedig követte a példáját.

Aztán félelmetes, megmagyarázhatatlan csend támadt.

– Gondolod, hogy mind elestek? – kérdezte suttogva az egyik ember.

– Fogd be a szád, te szamár fattya! – sziszegett rá Ibrahim.

– De hát miért nem lőnek? Újabb ember kezdett visszafelé kúszni. Ekkor Ibrahim felállt, magasba emelve puskáját.

– Allah akbár! – üvöltötte újra meg újra. – Nagy az isten!

– Allah akbár! – visszhangzott a völgyben a kiáltás.

Az emberek rohanvást indultak Ibrahim nyomában, és kusza sorokban igyekeztek a szögesdrót felé; közben letérdeltek, tüzeltek, majd futottak tovább, és ezt még néhányszor megismételték. Csatakiáltásuk egyre hangosabban zúgott. Ám a zsidók még mindig nem viszonozták a tüzet!

– A dróthoz! – ordította Ibrahim.

Amikor ötven méterre megközelítették a drótsövényt, ijesztő dolog történt, Szirénák bőgtek fel fülsiketítően, elfojtva minden más hangot. Aztán a zsidók rakétákat lőttek a magasba, és ahogyan hajdan az Úr Józsué kedvéért megállította a napot, úgy árasztotta el most fény az éjszakát. A váratlan lármától és a vakító világosságtól az arabok úgy megdermedtek, mint erdei vad a reflektorfényben.

Ekkor a zsidók fegyelmezetten sortüzet nyitottak, és bár csak a levegőbe lőttek, néhány falubéli összeesett rémületében. Amikor eldördült a második sortűz is, a második és a harmadik hullám belerohant az elsőbe, majd mindenki hanyatt-homlok menekült visszafelé.

A csata véget ért.

A tűzvonal mögött zsákmányra lesők pedig egyszer csak azt látták, hogy fiaik, férjeik, apáik lihegve, kúszva vagy botorkálva menekülnek át az országúton, vissza Tabahba.

– Mi történt?

– Napszállta után becsempésztek még háromszáz embert a Haganából!

– Géppuskatűz alá vettek bennünket!

– Száz meg száz angol katona bujkál köztük!

– Mérges gázt vetettek be!

– Elsöprő túlerőben vannak!

Hajnalban Ibrahim egymagában kuporgott a dombtetőn, és lenézett a zsidók táborára. A megaláztatás teljesebb már nem is lehetett volna. Először azt hitték, hogy a felbukott emberek megsebesültek, de aztán mind talpra álltak, és fegyverüket elhajítva futottak hazafelé. Amikor végre Ibrahim is leért a faluba, azok, akik nem húzódtak be házaikba, zavarodottan verődtek össze a kávéházban. Ám ekkor különös dolog történt: az otthona felé induló Ibrahim láttán az emberek egyszer csak hangos üdvrivalgásban törtek ki.

– Ezt a leckét nem felejtik el egyhamar!

– Én legalább hármat öltem meg közülük!

Az egyik meglóbálta a tőrét.

– Ezzel vágtam ki az egyiknek a nyelvét!

Ajtajához érve Ibrahim megfordult.

– Nagyon keményen harcoltatok mindannyian – mondta. – Teljes győzelmet arattunk, csak kár, hogy a végén azok a gyáva zsidók angol segítséget hívtak... mert különben bizony... egyszóval soha ne felejtsétek el, hogy mindez az angolok műve volt!

Az emberek harsányan megéljenezték, Ibrahim pedig bement a házba. És mialatt kimerülten az ágyára roskadt, a küszöbén túl már elindult útjára a legenda.

Hatodik fejezet Ibrahim nap mint nap felment a dombtetőre, és magányosan emésztette magát; kellemes hely volt, itt még a kesergés is jobban esett. Mint a legtöbb arab faluban, Tabahban is volt egy síremlék, amelyről azt híresztelték, hogy ott valami szent vagy próféta élt, prédikált vagy szenvedett ki. A tabahi síremlék apró, fehérre meszelt, kupolás építmény volt; a domb legmagasabb pontján állt, egy magányos, kiszáradt tölgy alatt. A legenda szerint a szent – Józsué egy ismeretlen közkatonája – alapította később a falut erődítményül a filiszteusok ellen; még később a Jeruzsálem felé vezető utat őrizte. Egyébiránt ez is olyan pont volt, ahonnan Mohamed ugrásra lendült Jeruzsálem felé.

Ibrahim kecske- és birkagyapjúcsíkokból kicsiny, egyetlen rúdra támaszkodó beduin sátrat emelt magának védelmül a déli nap ellen. Ebbe a remetelakba csak ketten léphettek be: Hágár, a felesége, aki ételt-italt hozott neki, és Faruk, akivel a falu ügyeit beszélték meg.

Mindketten további gondokat okoztak Ibrahimnak. Farukot mindig megvetette gyengeségéért. Ő volt az idősebb, és ha igazi férfi, soha ki nem engedi a kezéből a muktári tisztséget; gyávasága pedig, amely a Semes-kibuc elleni támadás során a napnál világosabban lelepleződött, az utolsó csepp volt a pohárban. Ibrahim megfogadta, hogy ha fia születik, iskolába járatja, megtörve Faruk hatalmát, amelyhez az írás-olvasás titokzatos adománya juttatta.

Mélységesen bántotta Ibrahimot az is, hogy nincs fia. Hágár is cserbenhagyta, hiszen csak két lányt szült neki. Az asszony most ismét várandós volt, de a falusi pletykálkodók erősen bíztak benne: Ibrahim ezúttal sem fog megszabadulni a ráragadt gúnynévtől. Már meg is mondta Hágárnak: ha most sem ajándékoz néki fiút, felbontja a házasságukat.

Sok fejtörést okozott Ibrahimnak a zsidókon aratott „győzelem” is, amelyet a kávéház vendégei újabb és újabb részletekkel cifráztak tovább. Ibrahim jól tudta: még a nők is különbül harcoltak volna, mint az ő emberei, és azzal is tisztában volt, hogy a zsidókat soha nem tudják elűzni innen. És mégis, ahogy múlt az idő, úgy duzzadt egyre képtelenebbé a Semes elleni hősi támadás meséje. A férfiak, hogy megmutassák, mennyire megvetik a hitvány zsidókat, nap mint nap felkapaszkodtak valamilyen magaslatra, a zsidók földjei fölé, és néhány száz méternyi biztos távolságból kilőttek egy-két sorozatot. Mivel lőtávolon kívül álltak, soha semmiben nem tettek kárt, de a kávéházi beszélgetéseket azért ezek a nagy kalandok is tovább hevítették. Önemésztő töprengésében Ibrahim rájött, hogy a zsidók kezén Semesből virágzó gazdaság lesz. Török távcsövén át figyelte, ahogy szorgoskodnak a mocsaras földön.

Egy hét alatt kőből emeltek új védőfalat, melyet magas őrtornyok biztosítottak.

Generátor táplálta a fényszórókat, hogy éjszakánként is dolgozhassanak; így persze minden újabb rajtaütés is reménytelenebbé vált.

Az építkezés zajai soha nem ültek el. A kezdeti sátorváros helyén nemsokára kőből épültek közösségi házak. Volt egy kórházsátor is; Ibrahim számolta, hány

zsidót kapott el a malária. Néha a társaság felét is leterítette a betegség, de a munka ekkor sem állt le: hetenként többször is újabb zsidó csapatok látogattak az építkezésre, hogy kisegítsék társaikat.

A zsidók földje néhány ezer dunam lápos, ingoványos terület volt, kígyók, szúnyogok, csúszómászók lakta, miazmás vidék. Ibrahim el nem tudta képzelni, mi teremhet meg itt. A munka javarészt abból állt, hogy két nagy, titokzatos rendeltetésű csatornát ástak ott, ahol a talaj lejteni kezdett a tengerpart felé. A két csatorna a mocsár két oldalán húzódott, s miután kiásták, eltorlaszolták őket. Kisebb árkok egymást keresztező hálózata igyekezett a szélesebb medrek felé.

A zsidók birtokához tartozott egy domb is; a rájuk jutó részt közös határ választotta el Tabah olajfaligeteitől. A domb ősi, elhagyatott teraszait még a hajdani zsidók képezték ki, évezredekkel ezelőtt; kicsinyített másai voltak a Bab-el-Vad hatalmas teraszainak és a Bibliában is megörökített júdeai építményeknek.

A földeket borító kövekhez bárki hozzáférhetett. A zsidók összegyűjtötték és ökrös szekéren a domb tövéhez szállították a köveket, majd onnan – akár az egyiptomi piramisokat építő rabszolgák – kézi erővel hurcolták tovább őket oda, ahol az idő, az áradás, a nap, a földrengés és a természetes erózió elkoptatta a teraszok falát. Mintha valami hatalmas lépcsőt építettek volna; s minden egyes lépcsőfok megtartott egy akkora földdarabot, ahol megélt a gyümölcsfa, a szőlő, sőt a gabona is. Az új falak megóvták a termőföld felső rétegét a széltől meg a víztől, és a művelhetetlen föld termékennyé vált. Teraszok egyébként Tabahban is voltak, de javarészt már évtizedek óta letöredeztek, és helyreállításukkal senki sem bajlódott.

A zsidók különös fákat is ültettek. Ibrahim odahívta Farukot: számlálja meg őket.

Faruk először több száz, majd több ezer fáról beszélt, aztán úgy elragadta a képzelet, hogy végül már familliókat, hanem -billiókat látott.

– Mit képzelnek ezek, mire jó ez a sok fa? – mormolta Ibrahim. – Tán magukba szívják a mocsarat?

– Jezreel völgyében állítólag éppen ez történt – felelte Faruk.

– Képtelenség. Hülyék, ha ezt elhiszik. Amit Allah elrendezett, senki meg nem változtathatja.

– A ramlehi piacon azt beszélték, hogy ezeket a fákat Ausztráliából hozták, és örökké szomjasak – mondta Faruk.

– Ausztráliából? Ott vadak élnek, nem?

– Fogalmam sincs.

– Egyáltalán hol van Ausztrália?

– Valahol Indián túl. A Föld legkeletibb szélén. Onnan fordul vissza nyugat felé.

– Hát én ezt nem értem. Valóban azt képzelik, hogy ezek a fák itt megélhetnek?

Nézz csak körül, Faruk. Látsz te ebben a völgyben egyetlen fát is? Nincs itt más, csak ez az árva tölgy, ez is csak azért, mert a szent megáldotta.

– Igazad van – bólintott Faruk. De hát Faruk mindig helyeselt mindent, amit az öccse mondott.

Fél évvel a zsidók megjelenése után csodás dolog történt. A zsidók megnyitották a két csatornát a mocsártól elválasztó földtorlaszokat, és Ibrahim tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a bűzös mocsárvíz az összekötő árkokon át lassan a csatornákba áramlik. A csatornák nemsokára megteltek, tartalmuk a lejtős talajon elindult lefelé, és a mocsár szintje az ámuló Ibrahim szeme láttára süllyedni kezdett. Még néhány

nap, és az Ausztráliából hozott fák szinte tapinthatóan hízásnak indultak a szennyes létől. És amint a völgyre tűző nap hevétől a mocsár tovább száradt, úgy bukkant elő a mélyfekete, gazdag termőföld. Java részét a teraszokra szállították, a maradékkal pedig újra feltöltötték az árkokat, hogy a mocsárvíz utolsó cseppjeit is felszívja.

A csatornák egy mélyebben fekvő mocsaras vidékre ömlesztették tartalmukat.

Ibrahim eltűnődött: miért nem vezették tovább a mocsáriét egészen a tengerig?

Utasította Farukot: derítse ki, mi rejlik e mögött.

– Eszement társaság ez – jelentette Faruk nyomozása végeztével. – Azt akarják, hogy ott pihenjenek meg a költöző madarak.

Esténként a zsidók énekeltek és táncoltak, és ettől Ibrahim még dühösebb lett.

Felháborította, hogy egész napi kemény munka után ennek a népségnek még kedve van dalolni meg ugrándozni. Amikor maga elé idézte, milyen lassan és fásultan telnek a napok Tabahban, felismerte: a két idegen életforma között elkerülhetetlen az összeütközés.

A zsidók teljesítménye a falu lakóit is elcsüggesztette.

– Soha nem állhatunk bosszút – mondta egy ízben panaszosan Faruk.

– Igenis bosszút állunk majd! – vágott vissza indulatosan Ibrahim. – Most még ravaszkodhatnak a zsidók, könnyen tehetik: annyi a pénzük, hogy ki sem fogy soha, mi pedig koldusok vagyunk; éjszakánként, amilyen gyávák, elbújhatnak a sáncaik mögé. De előbb-utóbb ki kell mozdulniuk: jön a vetés ideje, aztán az aratásé. És akkor majd megismerik a beduinok törvényét. Csak ki kell várni. A türelem a hegyeket is megmozgatja.

Ibrahimot a legjobban a földek eladása nyomasztotta. Ijesztő folyamat volt ez. A zsidókra eleinte mocsaras vagy lepusztult területeket sózták rá, s ez megnyugtatóan hatott nemcsak Ibrahimra, hanem minden arabra is, sejkektől és muktároktól a legszegényebb fellahig: egyikük sem hitte, hogy ezeken a földeken bármi is megteremne, akkor pedig a zsidók előbb-utóbb felhagynak az erőlködéssel, és elkotródnak. Csakhogy nem így történt.

Környékszerte egyre több arab faluban kézbesítettek kilakoltatási végzést a távolban élő földesurak megbízottai. Jó néhány falu nemzedékek, sőt évszázadok óta állt már fenn, és most a parasztok mindössze néhány hetet kaptak, hogy összecsomagoljanak, és elhagyják ősi otthonukat. Volt, aki szótlanul engedelmeskedett, volt, akit kényszeríteni kellett. De akárhogyan indultak útnak: senkinek sem volt hová mennie, senki sem tudta, mihez kezdjen. Tulajdon arab testvéreik fosztották meg őket a legnyomorúságosabb tengődés lehetőségétől is. Ha egy-egy körzet kiürült, a földet néhány hónap alatt gyalázatos uzsoraáron eladták a Zsidó Földalapnak. Valóságos földeladási láz tört ki: kapzsi emberek váratlan aranybányára leltek. Végtére a legostobább is kiszámíthatta, hogy ha egy dunamnyi földet a zsidóknak ad el, sokkal több lesz rajta a haszna, mintha ötven évre a fellahoknak adná ki bérletbe.

Ibrahim egyre növekvő belső feszültséggel nézte végig, amint saját földesura, Favzi Kabir parcellánként bocsátja áruba az egész ajaloni völgyet, míg végül már csak Tabah és néhány szomszédos falu maradt az övék.

Aztán egyszer csak leállt a földeladás. Tabah megmenekült. Hogy miért? Ibrahim nem értette. Hiszen Tabah földjei voltak a legjobbak az egész völgyben, és fejedelmi áron kelnének el. Az bizonyos, hogy Favzi Kabirt nem a jótékonyság vezérli.

Soha még kérdés Ibrahimnak ilyen fejtörést nem okozott. Aztán egyszer csak felderengett benne a válasz. Kabir szüntelen torzsalkodott más tekintélyes palesztin családokkal a gazdasági és politikai főhatalomért. Tabahnak, földrajzi elhelyezkedése miatt, elsőrendű hadászati szerepe lehetett. Akármelyik arab család kerekednék is fölül, csak akkor vethetné meg a lábát, ha Jeruzsálem és a két kulcsfontosságú arab város, Ramleh és Lydda között az övék lenne a terep. Csakhogy Tabah útjában áll minden ilyen törekvésnek. Vagyis egész Palesztinát csak az kaparinthatja meg, aki először Favzi Kabirral köt alkut.

Egy napon Faruk felmászott a dombtetőre, hogy emlékeztesse öccsét: Favzi Kabir nemsokára Jaffába érkezik, hogy – mint minden évben – beszedje járandóságát.

Faruk számára mindig ez az esemény volt az év fénypontja, hiszen egy teljes héten át tobzódhatott a nagyvárosi örömökben.

– Menj csak el Jaffába – mondta Ibrahim -, és beszélj Kabirral. Mondd meg neki, hogy ha a pénzét akarja, jöjjön el érte ide, Tabahba.

– Azt akarod, hogy a hegy jöjjön Mohamedhez? Még jó, ha csak a házat adja el a fejünk fölül, és nem lövet minket halomra.

– Te csak légy nyugodt – mosolygott Ibrahim édesdeden. – El fog jönni.

Hetedik fejezet Favzi Kabir még az oszmán uralom idejéből felejtődött itt, s továbbra is viselte az ősi török „efendi” címet. Családja már több mint száz év óta az egyik leghatalmasabb volt az egész palesztin körzetben. Hűségesen szolgálták az egymást váltó szultánokat, és nem is maradt el a bőkezű jutalom. Adományok vagy egyéb előnyös szerződések révén a Kabir nemzetség több mint egymillió dunam földet mondhatott magáénak, elszórva a terület egész hosszában, Gázától fel a libanoni Bekaa-völgyig.

A Kabirok otthona és főhadiszállása a század kezdetétől Damaszkusz, a tartomány közigazgatási központja lett. Damaszkuszban a Kabir nemzetség minden újonnan jött tagjának akadt jövedelmező kormányzati poszt; fiak, unokatestvérek és egyéb rokonok testestül-lelkestül beolvadtak az uralkodó elitbe. De amikor a törökök távozásra kényszerültek, a család szerencsecsillaga is hanyatlani kezdett.

Damaszkuszban ezután a franciák kormányoztak, s velük még lehetett közös nyelvet találni. A franciák tudták, mitől döglik a légy, és járatosak voltak a „kéz kezet mos” finomságaiban; így aztán ott, ahol ők diktáltak, vagyis Szíriában és Libanonban, a Kabirok továbbra is egész jól boldogultak. Más volt azonban a helyzet Palesztinával. A brit állami hivatalnokok legtöbbje ragaszkodott a feddhetetlen ügyvitelhez, és ellenállt minden „apróbb szívességnek”.

Amióta Palesztina brit mandátumi terület lett, Favzi Kabir sorra kapta a felszólításokat az adóhivataltól, a birtokain élő parasztok pedig kérelmekkel ostromolták: iskolákat akartak, jobb utakat, segítséget az eredményesebb gazdálkodáshoz. Néhány keresztény arab falu éppenséggel egészségházat kért, sőt egyikük vakmerőségében már a villanyáram bevezetése felől érdeklődött.

A törökök alatt Favzi Kabir jóformán egy fillér adót sem fizetett, aminek a fejében a törökök viszont kutyába se vették a parasztság szükségleteit; hagyták, hogy a nép vékony kötélen egyensúlyozzon a nyomor és a teljes jogfosztottság szakadéka fölött.

Amellett Palesztina felől politikai kellemetlenségek is fenyegették Favzit. Legfőbb vetélytársa a hatalmi harcban, Hadzs Amin al-Huszeini, hiába ítélték tizenöt évi börtönre, visszatért a száműzetésből; az angolok nemcsak hogy felmentették a vádak alól, hanem megtették Jeruzsálem muftijának is, s ezzel övé lett a mandátumi terület legfőbb iszlám tisztsége.

Felbukkant egy új politikai ellenfél is Abdallah képében, akit az angolok az Arabfélszigetről telepítettek át az újonnan alapított Transzjordániába, hogy megtegyék emírnek. Abdallah dédelgetett terve volt, hogy Palesztinát is az újsütetű királysághoz csatolja.

A birtokairól származó jövedelem egyre zsugorodott, az angolok adóért szorongatták, parasztjai utakat meg iskolákat követeltek, és jelentékeny politikai ellenfelek keresztezték útját; bizony eljött az ideje, hogy Favzi Kabir átértékelje a helyzetét. Úgy vélte: palesztinai állásait csak a zsidók révén szilárdíthatja meg. A világháború után erőteljesen fellendült a zsidó bevándorlás, a világ zsidósága pedig hatalmas beruházásokkal és adományokkal támogatta a telepeseket.

A török időkben a bérleti gazdálkodás kitűnő üzlet volt, ám az angol uralom alatt utolérte a csökkenő hozadék törvénye. Így hát Favzi Kabir eladta valamennyi palesztinai földjét, kivéve jaffai narancsligeteit és az ajaloni völgyben elterülő, stratégiai értékű birtokot.

A zsidók kezében bámulatos iramban fejlődött az ország, és számos beruházási lehetőség kínálkozott. A bővülő munkaalkalmak láttán az egész szíriai tartományból tízezrével szivárogtak Palesztinába az arabok; az évszázados tespedés átka szertefoszlóban volt. A palesztinai arab lakosság zöme éppenséggel a zsidó bevándorlás nyomában érkezett az országba.

Favzi Kabir üzletpolitikája megváltozott. Immár nem a földbe fektette pénzét, hanem például a haifai új kikötő építkezésébe, hiszen azt beszélték, ott majd olajfinomító épül az új olajvezetékhez, amely Iraktól a palesztin partokig viszi kincsét. Társult néhány egyiptomi üzletemberrel is, hogy új, nagy szállodát építsenek, amelyet David királyról neveznek el; ott szállnak majd meg a híres és gazdag külföldiek, ha Palesztinába zarándokolnak. Mi több: szoros üzleti szálak fűzték egy héber nevű bankhoz, amely a csak zsidók lakta Tel-Avivban működik; persze ezt a befektetést egyaránt titokban kellett tartani a zsidók és az arabok előtt.

Valahányszor Favzi Kabir tavasz idején elindult Damaszkuszból, hogy tárgyaljon palesztinai bérlőivel és beszedje járandóságát, a menetrendszerű vonathoz három külön kocsit csatoltak. Az elsőben a családja utazott: egy-két feleség és néhányan legkedvesebb gyermekei közül. A másik két kocsin vitte személyzetét, testőrségét és mindkét nembéli szeretőit. Útja először Libanonba vezetett, a Bekaa-völgyi Zahle városba, ahová huszonhat faluból hozták el parasztjai a bérleti díjat. Aztán ment tovább a vonat Bejrútba, amely a francia uralom alatt egykettőre kereskedelmi és bankközponttá fejlődött; Favzi Kabir itt is számos új vállalkozásban volt már érdekelt.

Aztán mentek tovább, Haifába, ahol magas volt az arab lakosság arányszáma.

Kabir itteni érdekeltségei a gabonahombárokhoz, a kikötőhöz, az olajvezetékhez, valamint különféle városi ingatlanokhoz fűződtek, és galileai földbirtokai járandóságát is itt gyűjtötte be.

Zakatolt tovább a vonat a Földközi-tenger partján, Jaffáig. Itt fogadta az efendi az Ajalon-völgybéli bérlőket, s már indult is Gázába, legjövedelmezőbb mezőgazdasági vállalkozásának központjába, hiszen ott húszezer dunam narancsligetet mondhatott magáénak.

A hosszú vasúti utazás végpontja Port-Szaíd volt; ide mindig akkor érkezett, amikor éppen kikötött egy, a Szuezi-csatornán végighaladó utasszállító hajó. Innen az efendi és háza népe hajón folytatta útját a fényűző spanyolországi nyári kastélyig.

Ameddig Favzi Kabir legfőbb jövedelmi forrása a földbirtok volt, az évenkénti parádé, a vagyon és hatalom fitogtatása hasznosnak bizonyult. A parasztoknak is joguk volt írásban előterjeszteni panaszaikat és kérelmeiket; eredményt persze ritkán értek el vele, legfeljebb időnként részesültek valami jelképes engedményben, hadd lássák, hogy az efendi szíve értük dobog. Újabban Kabir már örült, hogy palesztinai birtokai – Gázát és az ajaloni völgyet nem számítva – elfogytak; az utazás egyre jobban fárasztotta. Megnyugtatta a tudat, hogy ez az 1924-es lesz az utolsó ilyen nagyszabású expedíciója.

Az efendi vonata tehát befutott Jaffába, a kíséret pedig egyheti tartózkodásra egy kies villába költözött. Ekkor járult remegve a nagyúr elé Faruk al-Szukori, hogy közölje: öccse, Ibrahim az idén nem hajlandó Jaffába utazni a pénzzel, hanem azt izeni: jöjjön el érte az efendi Tabahba. A török időkben egy ilyen üzenet felért volna az öngyilkossággal, de hát hiába, a mai világban sok minden megváltozott.

A három Düsenberg – valóságos konvoj! – lefordult az országútról, és végigzötyögött a hepehupás földúton a falu főtere felé. Az alkalom tiszteletére Ibrahim felállította a dombon a nagy, négyrudas beduin sátrat, amelyet csak kivételes alkalmakra hoztak elő a szent sírjából. Aztán először a környékbeli férfiak hosszú sora vonult el a vendég előtt üdvözléseivel és panaszaival, majd, immár csak a sejkek és muktárok jelenlétében, háromórás rituális ünnepség kezdődött. A többiek előtt Ibrahim és Kabir csupán a legmelegebb testvéri érzületet tanúsította egymás iránt, s az efendi jól látta, miképpen növekszik a közvélemény szemében a fiatal vezető tekintélye.

Végül aztán bevonultak Ibrahim házába, és négyszemközt maradtak. Ibrahim két feszesre tömött ülőpárnát vásárolt a vendég tiszteletére, és ahogy belemelegedtek a tárgyalásba, Favzi Kabir vaskos ujjai megállás nélkül jártak ide-oda a gyümölcsös tál és a szája között. Ha épp nem falta a szőlőt meg a szilvát, akkor beszélt, böffentett, vagy meg-megnyalta a gyümölcs levétől ragacsos ujjait.

– Megtörtént, amit akartál, Ibrahim. Eljöttem Tabahba. Ettem a sátradban. De most már elég a cirkalmas mellébeszélésből. Magad is tudod, hogy veszélyes vállalkozásba fogtál. Milyen ok vezérelt?

– A népemet nagyon aggasztják a földeladások. Csak az nyugtathatta meg őket, ha személyesen látogatsz ide.

– Őszintén szólva nagyon meglepődtem, amikor téged választottak muktárnak; nem hittem volna, hogy ez sikerül neked. Már azt gondoltam, vége szakad a Szukorik uralmának. – Kabir vállat vont. – Ha így alakul, azóta fél tucat civakodó sejkkel kellett volna vesződnöm, és akkor talán már Tabahot is rég eladtam volna.

Hiszen az én családom és a Szukorik szövetsége mindig nagyon gyümölcsöző volt.

– Igazi szövetségnek azért mégsem mondanám – jegyezte meg Ibrahim mosolyogva.

– Nevezzük akkor előnyös kapcsolatnak.

– Tudtam, hogy el fogsz jönni, mert mindenre kész vagy, hogy megtartsd Tabahot. Szükséged van ránk, hogy megvédd a befektetéseidet. De ha azt akarod, hogy védelmezzem neked ezt az országutat, akkor valódi szövetségre kell lépnünk.

Van egy közös ellenségünk: a jeruzsálemi mufti. A Huszeinik hosszú évek óta igázzák le a vahhabikat, és egyik gyalázatot a másik után művelik velünk.

– Ibrahim, te igen éles elméjű fiatalember vagy.

– Ahogy a beduinok mondják: az ellenségem ellensége a barátom.

– Akkor hadd szóljak nyíltan. A Semes-kibuc elleni rajtaütésed nem sikerült valami fényesen. Kíváncsi vagyok, mire viszed majd a mufti ellen.

– Az én embereim szegény fellahok, és nem katonák. De esetleg hajlandó lennék zsoldba fogadni tizenöt-húsz olyan fickót, aki a török vagy az angol hadseregben szolgált. Táborhely van itt bőven, és ha néhány vahhabit állítok az élükre, a hűségükről is kezeskedhetem.

Az efendi végre abbahagyta az evést, zsebkendőjébe törölte a kezét, majd jegyzettömböt és ceruzát vett elő, és számolgatni kezdett.

– Rossz üzlet. Az ilyen őrség minden itteni jövedelmem felemésztené.

– Talán mégis megegyezhetünk – mondta Ibrahim.

– Fogadjunk, hogy már van valamilyen terved.

– Például megegyezhetnénk abban, hogy átengeded nekem a bérleti földemet.

Mint tudod, nyolcszáz dunamról van szó.

– Nem gondolod, Ibrahim, hogy ez tolvajlás?

– Van továbbá a határban öt-hatszáz dunam parlagon heverő mocsaras föld is. Én jól tudnám hasznosítani.

– Látom, meglested a zsidókat.

– A zsidóktól én egy dolgot akarok: azokat az Ausztráliából hozott fákat.

Kabir nagy nehezen feltápászkodott az öblös székből.

– Túl nagy árat kérsz – jelentette ki.

– Gondolkozz még rajta – felelte Ibrahim. – Én nem szövetkezem a zsidókkal, de ne felejtsd el, hogy ők is természetes ellenségei a muftinak. Jól gondold meg: az országút egyik oldalán ott állnának ők, a másik oldalon pedig itt lenne Tabah, azzal az erős őrséggel, amelyet ajánlok... Mennyire fontos neked, hogy a mufti beszoruljon Jeruzsálembe, és soha ne juthasson el Lyddáig és Ramlehig?

Kabir kicsipkedte a tálból az utolsó szőlőszemeket.

– Képtelenség – szólt aztán, és az ajtóhoz indult. Ott egyszer csak eszébe jutott a régi mondás: ha a kutyától akarsz valamit, ugass vele. Visszafordult Ibrahimhoz. – Rendben van. Egy feltétellel. Jól jegyezd meg: sem az őrség, ha majd megszervezted, sem a falu népe nem köthet bele a zsidókba. Tudom, hogy nem a szövetségeseink, de az érdekeink közösek. Még mindig inkább a zsidók, mint a mufti.

– De barátkozni soha nem fogok velük – mondta makacsul Ibrahim.

Kabir vállat vont.

– Barát, ellenség, szövetséges: ki tudna köztük különbséget tenni? Ezek a dolgok egyre bonyolultabbak. Az a fő, Ibrahim, hogy mi ketten megértjük egymást.

– Azt javaslom – mondta Ibrahim -, hogy menjünk most a főtérre kart karba öltve, mint két testvér. Ez kitűnő hatással lenne a falu népére.

Favzi Kabir elmosolyodott. Íme, egy írástudatlan beduin sarjnak sikerült őt megkopasztania. Másfelől Tabahot mostantól fogva erős szövetség köti hozzá, és ez a szövetség megoltalmazhatja több millió fontos palesztinai beruházásait. Kinyitotta az ajtót, de mielőtt a házat elhagyta volna, még megcsipkedte Ibrahim arcát.

– Csak egyet jegyezz meg magadnak: ne merj engem még egyszer iderendelni!

Nyolcadik fejezet 1925 Kabir efendi látogatása után Ibrahim szerencséje meredeken ívelt felfelé. Az ajaloni völgyben megmaradt fellahok tudták: Ibrahim oltalmazta meg őket. Volt bátorsága, hogy iderendelje a nagyhatalmú Favzi Kabirt, aki aligha tapasztalt még ilyen kihívóan bátor viselkedést. A hír olyan gyorsan terjedt, mintha a sivatagi szél kapta volna szárnyára: Tabah azért menekült meg, mert Ibrahimnak sikerült meggyőznie az efendit.

Bizony Ibrahim aranybányára lelt. Földjéért nem kellett többé haszonbért fizetnie: ő maga lett a birtokos. Az emberek tudták, milyen jól járt az ifjú muktár, de úgy vélték, rá is szolgált. És a kedvező sorsfordulatok betetőzéséül Hágár fiút szült neki: Kamalt.

Az arab férfi hatalmának nincs ragyogóbb és kézzelfoghatóbb jelképe, mintha magántestőröket tarthat. Ibrahimot most tucatnyi elszánt harcos vette körül. Sejkjei és muktárjai már nemigen mertek mindenféle csip-csup ügyben vitába szállni vele.

Kétszáz család, jó másfél ezer ember hallgatott a szavára. Valóságos törzsfőnöki hatalomra tett szert; minden kívánsága parancs volt.

1925-ben, az őszi aratás után Ibrahim közölte, hogy Mekkába zarándokol. A völgyben eddig még egyetlen paraszt sem vállalkozhatott erre. Visszatérte után ismét, ezúttal végérvényesen, változtatott a nevén: mint Mekkát járt férfi, felvette a hadzsi címet. És mindez mégsem tette Ibrahimot igazán boldoggá. Továbbra is hosszú órákat töltött a dombtetőn, és komor gondolatokat szőtt a semesi zsidókról meg a völgy többi zsidó telepéről. Tabah és Semes között továbbra is fagyos volt a viszony; a szükségképp felmerülő vitás ügyeket Faruk intézte. A zsidók vetettek, a zsidók arattak, és néhány év alatt az egykori mocsárnak még a nyoma is eltűnt.

Ibrahim a szavát adta, hogy legközelebb aratás előtt csap le a zsidókra – de az ígéret ígéret maradt. Nemcsak Kabir efendi nyomatékos intelme miatt tartóztatta meg magát; jól tudta, hogy még „magánhaderejével” sem tudná a zsidókat kiakolbólítani. Gideon Asch irányításával a Hagana Semesben csakúgy, mint a többi ajaloni kibucban megbízható önvédelmi erőt szervezett. Még olyasmit is suttogtak, hogy a kibucokban titkos fegyvergyárak működnek. 1927 tavaszán Semesben baromfitelep létesült, ahol egész éjszaka égett a villany a tojástermelés serkentése érdekében. Még abban az évben bővítették a szarvasmarha-állományt és a tejgazdaságot is; termékeik még Tel-Avivba és Jeruzsálembe is eljutottak.

A fellahok és a zsidó gazdák között Ibrahim tilalma ellenére is kialakult valamiféle kapcsolat, különösen azon a néhány száz méteren, ahol a földjeik összeértek. A zsidók ugyan tüskés kaktusz- és jujubasövényeket emeltek itt, de azért a rések között át lehetett bújni, és a fellahok el-elemeltek néhány csirkét, vagy egy kis gyümölcsöt csentek a teraszokról.

Előfordult, hogy a zsidók és a fellahok váltottak néhány szót, sőt üzleteltek is. A béketapogatózásoknak azonban 1927 őszén egyszer csak vége szakadt.

Szüretkor egy Hani nevű tabahi paraszt átbújt a sövényen, megvárta, amíg az utolsó zsidó is hazatér a kibucba, aztán szüretelni kezdte az érett szőlőt. Véletlenül figyelt fel rá egy kibucbeli nő, de még mielőtt segítségért futhatott volna, Hani megragadta, leterítette, és ijedtében a fejét kezdte ütlegelni. Ahogy a nő ott hevert szétvetett lábbal, magatehetetlenül a fájdalomtól, Hanin egyszer csak úrrá lett a vágy: letépte róla a ruhát, és meg akarta erőszakolni. Az asszony ugyan meg tudta védeni magát: mielőtt elájult volna, addig sikoltozott, harapott, rúgkapált, míg Hani megfutamodott, de súlyos sérüléseket szenvedett; az orra betört, néhány fogát is elveszítette. És hogy még nagyobb legyen a botrány, kiderült, hogy várandós volt.

Hani órákon belül délre menekült, és megbújt beduin rokonainál, a falu pedig nekigyürkőzve várta a megtorló akciót. Ám a zsidók helyett brit rendőrök érkeztek, és hiába hallgattak a falusiak egy emberként, azok már ismerték a tettes nevét. Üres kézzel távoztak, a feszültség mégis nőttön-nőtt, mert a kibucban mintha megállt volna az élet, és az országút túloldaláról mind fenyegetőbben üzent a csend.

Ibrahimot végzetes felismerés rázta meg: Tabahból valaki besúgta a zsidóknak Hani nevét. Besúgók persze eddig is akadtak az arabok között, hiszen a törzsek és a nemzetségek villongásaiban szükség volt rájuk, de hogy embereit a zsidók is megvásárolhatják, ilyesmiről Ibrahim addig nem is álmodott.

Ibrahim harckészültségbe helyezte haderejét, és egész éjjel fel-alá járt a dombon.

Nem értette, mi történik. Hani biztonságban van a vahhabik között, az angolok bottal üthetik a nyomát. Ezt a zsidók aligha nyelik le. De hát akkor miért nem állnak bosszút? Miért nem támadnak? Néhány órával pirkadat után megkapta a választ.

Faruk és Hágár vezetésével sikoltozó, kiabáló emberek közeledtek felé.

– Kiszáradt a kút!

Ibrahimnak is hirtelen kiszáradt a torka.

– Nincs vizünk!

– Szomjan fogunk veszni!

– Ments meg bennünket, hadzsi Ibrahim!

– Ne visítsatok, gyáva népség! Nyergeljétek fel a lovam! – rendelkezett Ibrahim, majd maga mellé szólította két testőrét, és néhány perccel később már ott állt a kibuc főbejáratánál.

Az őrbódéból egyetlen ember lépett ki, az is fegyvertelen volt.

– A muktárotokkal akarok beszélni! – kiáltotta Ibrahim.

Az őr odahívta egyik társát. Összedugták a fejüket.

– Nekünk nincs muktárunk – mondta akadozó arab nyelven az újonnan jött. – Kössétek ki a lovakat, és várjatok.

Néhány pillanat múlva visszajött egy tömzsi, pirospozsgás, de éppenséggel nem kellemetlen külsejű nővel. Ibrahim és testőrei értetlenül néztek egymásra.

– A nevem Ruth, én vagyok Semes titkára – mondta a nő gyalázatos arabsággal. – Mit kívántok?

– Azt már nem! Asszonnyal nem tárgyalok! Én Ibrahim vagyok, a tabahi muktár!

– Talán meg akarod látogatni a nőt, akit összevertetek? – érdeklődött Ruth.

– Gideon Aschsal akarok beszélni!

A három zsidó tanakodott.

– Gideon megjósolta, hogy eljössz majd hozzá. Hagyjátok Slomónál a fegyvert.

Ha elmentek, visszakapjátok – mondta a nő. Ibrahim felmordult tehetetlen dühében, de aztán átadta puskáját az őrnek, és embereit is erre utasította.

– Slomo – szólalt meg ismét Ruth nyersen és határozottan -, nézd meg, nincs-e náluk kés vagy pisztoly!

Ibrahim felhördült, de aztán széttárta a karját, és némán tűrte, hogy őt és embereit megmotozzák.

– Nincs náluk semmi – állapította meg Slomo.

A nő parancsolón biccentett, Slomo pedig kitárta a kaput.

– Mehettek lovon – mondta Ruth. – Tudod, hol ömlik a patak a kis vízesésbe?

– Tudom.

– Ott vár rátok Gideon.

Bájos hely volt: a víz jó tíz méter magasból zúdult alá egy kis tóba, s onnan haladt tovább a mélység felé. Itt, a tavacska partján hevert Gideon Asch egy eukaliptuszfa árnyékában. A lódobogás hallatára felállt, és már meg is pillantotta a felé vágtató három lovast. Ibrahim leugrott a lováról, és zihálva rázta öklét Gideon felé.

– Figyelmeztetlek, hogy kétezer fegyveresem van itt a völgyben, és egyetlen szavamra még tízezer vahhabi áll mellém. Ha a kút nem telik meg addigra, mire a nap magasan jár, zsidó vér öntözi ezt a völgyet!

– Üdvözöllek, Ibrahim – köszönt Gideon. – Már három éve is van, hogy a falud olyan vendégszerető fogadtatásban részesített. Szó, ami szó, azóta tisztes sereget gyűjtöttél. De hiába, ha egyszer nincs vizetek. A víz ugyanis a miénk.

– Hazudsz, zsidó, és köpök a szakálladra!

– Amikor áldott jótevőtök, Favzi Kabir efendi ránk sózta ezt a mocsarat, eladta nekünk az Ajalon-patak vízjogát is. De ameddig tisztességesen viselkedtek, vízben sem lesz hiányotok!

– Hazug gazember, te döglesz meg elsőnek!

– Pattanj csak fel díszes paripádra, Ibrahim hadzsi, és vágtass el Lyddába. A földhivatalban majd megmutatják a szerződést.

Ibrahimot a hír úgy feldúlta, hogy szóhoz sem jutott, pedig máskor, ha izgalom érte, cifra átkozódással szokta leplezni. Most is kereste a szavakat, hogy álcázhassa döbbenetét, de közben szélsebesen gondolkodott. Tudta, hogy ha a vízjog valóban a zsidóké, akkor könnyen lehet: a falu csak akkor juthat ismét vízhez, ha ő kiszolgáltatja Hanit.

Gideon ekkor kurtán rámordult Ibrahim testőreire, hogy tűnjenek el. Azok úgy meghökkentek, hogy már meg is fordították a lovukat.

– Te is elmehetsz – közölte Gideon. – A megbeszélésnek vége.

Ibrahimnak nem maradt választási lehetősége – a zsidó csapdát állított neki.

Legyűrte dühét, mert tudta: a következő másodpercekben minden eldőlhet. Azt is tudta, hogy Gideont nem zsarolhatja fenyegetésekkel; márpedig ha az ellenfél nem enged az erőszaknak, akkor más módszert kell választani. Néhány szót vetett oda embereinek, és kurta intéssel elküldte őket.

– No jó, foglalj helyet – mondta Gideon, és két lapos sziklatömbre mutatott. – Én gyakran elüldögélek itt, úgy, mint te a dombtetődön. Sok megbeszélnivalónk van.

Nem innál egy kis bort?

Ibrahim körülnézett, nem figyelik-e. Mohamedánként tilalmas volt számára az ital.

– Először tárgyalunk – mondta.

Gideon leült az egyik sziklára.

– Aki egy nappal öregebb, egy nappal bölcsebb is – mondta. – Kabir efendi piszkos kézzel keverte a lapjaidat.

Ibrahim legszívesebben alaposan kioktatta volna Gideont: Kabir mohamedán, zsidó őt rossz szóval nem illetheti. De szíve mélyén maga is tudta: Favzi Kabir elárulta őt, amikor a vízjogot a zsidóknak adta; bizonyára azért, hogy Tabah kénytelen legyen harcolni a jeruzsálemi mufti ellen. De miképpen keveredjék ki ebből a helyzetből? Vajon megkegyelmeznek-e a zsidók a falunak? Mielőtt megehetném őt vacsorára, ő kap be ebédre – gondolta Ibrahim.

– Hanit akarom – mondta ekkor Gideon.

– Éppen a földjén dolgozott, amikor tucatnyi embered rátört – buggyant ki Ibrahimból a válasz.

Gideon elmosolyodott, éppoly megnyerőn s egyszersmind gunyorosan, mint három évvel ezelőtt.

– Ha ez így van, akkor bízzuk a többit az igazságszolgáltatásra. Tisztességes eljárásban lesz része.

– Azt már nem! Ti agyaltátok ki az egészet, ürügynek, hogy elvághassátok a vizünket.

Gideon mintha meg sem hallotta volna Ibrahim kirohanását.

– Két lehetőséged van. Tudom, hogy Hani a vahhabik között bujkál. Amint látod, Tabahban is van szemem és fülem. De elhiheted, nincs ez másként a vahhabik között sem. Negyven napon át étkeztem Aziz sejk sátrában. Testvérek vagyunk. Vagy visszahozzátok Hanit, és átadjátok az igazságszolgáltatásnak, vagy vahhabi barátaim adják át – a sivatag törvényének.

A zsidó egymás után rombolta le Ibrahim hadállásait. Ibrahim nem juttathatja Hanit a törvény kezére, mert saját népe előtt járatná le magát; és tudta, hogy ezt Gideon is éppúgy tudja, mint ő. Akkor már sokkal jobb, ha Gideon beduin cimborái végeznek a bűnössel. Csakhogy ez esetben közös titka lenne a zsidóval, és hálával tartozna neki. A víz már amúgy is a zsidóké; kétszeresen le lenne hát nekik kötelezve. Márpedig éhesen mutatkozhatsz az ellenség előtt, de meztelenül soha.

– Felőlem Hani ott lóghat a legmagasabb ágon – szólalt meg. – Rágják le a keselyűk a húsát.

– Még ma este eljuttatom az üzeneted a vahhabikhoz – válaszolt Gideon.

– A sivatag mindent elnyel.

– Nem élhetsz vissza azzal, hogy Kabir rászedett bennünket – érvelt Ibrahim. – Mi több mint ezer éve élünk Tabahban. – Néhány évszázadot azért hozzátoldott.

– A víznek ára van – jelentette ki határozott hangon Gideon.

– Mi koldusok vagyunk.

– Ami téged illet, úgy tudom, egész szépen megszedted magad.

– Akkor sem zsarolhatsz meg – vágott vissza Ibrahim, de érezte, hogy bátorsága lassan elszivárog.

– Hacsak nem tudsz a sziklákból vizet fakasztani, jobban teszed, ha máris szeded a sátorfádat.

– Mondd meg, mit kérsz – mormolta Ibrahim, és megborzongott félelmében.

– Békét.

– Békét?

– Azt. – Semmi egyebet?

– Semmi egyebet. A zsilip, amely Tabahba engedi a vizet, nyitva marad mindaddig, amíg békén hagyjátok a földjeinket, nem próbáltok többé felénk lődözni, és soha többé nem emeltek zsidóra kezet.

Ibrahim bátorsága egykettőre visszatért.

– És ti mit adtok cserébe mindezért?

– Vizet. Semmi mást, csak a vizet.

– Adj erről írást, hogy az embereim is láthassák. Adj írást, és akkor elfogadom.

– A jogaitok már törvényesítve vannak. Ott szerepelnek a szerződésen, a földhivatalban. Ameddig betartjátok az egyezséget, a víz megillet benneteket.

Megegyeztünk, vagy van még valami?

– Megegyeztünk – adta be a derekát Ibrahim, és megkönnyebbülésében úgy rázta meg Gideon kezét, ahogy sikeres üzletet szokás megpecsételni. – De honnan tudjuk, hogy elegendő lesz-e a víz? A meleg hónapokban alacsony a vízállás, és megfigyeltük, mekkora víztornyot raktok.

– Két év óta mérjük a vízállást. A mostani igényeket fedezni fogja. De arra készülünk, hogy új földeket vegyünk művelés alá, és ki akarunk próbálni egy újfajta öntözőberendezést. Gátat és víztárolót fogunk építeni a teraszok alatt. Ha a téli áradást is hozzászámítjuk, erre az évszázadra lesz víz elegendő; nekünk is, békés szomszédoknak is.

Gát és víztároló! Micsoda szédületes tervek! Hiába, leleményes népség a zsidó.

– És ha már itt tartunk... A déli legelőknél, ott, ahol összeérnek a mi északi földjeinkkel, a pásztoraitok áttörték a sövényt. A kecskéitek nagyon kártékonyak. A patáikkal kutatnak víz után, és közben tönkreteszik a zsenge hajtásokat.

Ibrahim igyekezett megválogatni a szavait, nehogy megsértse a másikat.

– Ezek a kecskék évezredek óta megélnek itt.

– A kecskék igen, de a föld annál kevésbé – mondta Gideon. – Megfigyeltük, hogy a magad földjén te is kiszárítod a mocsarat. Ha haszonnal akarsz gazdálkodni, azt javaslom, szabadulj meg a kecskéktől egyszer s mindenkorra. Okosabb, ha követed a mi példánkat, és marhákkal próbálkozol.

Ibrahim elszántan talpra ugrott.

– Jól figyelj a szavamra, Gideon Asch! Megkötöttem veled az alkut, mert nincs más választásom. Nem akarunk mást, csak a vizünket, amit elloptatok tőlünk. De nem kérünk sem a marháitokból, sem a gépeitekből, sem a gyógyszereitekből. Már Mózest is rászedték a kémei; ti is csak áltatjátok magatokat, ha azt hiszitek, hogy ez itt a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Kánaán soha nem volt egyéb porsivatagnál. A régi zsidókat is a szárazság űzte el innen Egyiptomba.

– Azóta háromezer év telt el. Talán mégiscsak okosabbak lettünk valamivel – mondta Gideon. – S talán itt az ideje, hogy ti is okosabbak legyetek.

– Ti pedig, ha igazán okosak vagytok, rájöttök majd, hogy amit a Próféta pornak rendelt, az por is marad. Várd csak ki a végét: meglátod, nem lesz víz se nektek, se nekünk. Várd ki a földrengést; várd ki a járványokat, amiken nem segít semmiféle

gyógyszer. Várd ki, amíg a nap összezúzza a sziklákat, és velük együtt a bátorságotokat is.

– Egy kis segítség talán még Allahra is ráfér – válaszolta Gideon. – Ami van, az kevés. Éppen ezért nem szabad beérni vele.

– Üres fecsegés, Gideon Asch.

– Hosszú szomszédság elé nézünk, Ibrahim hadzsi. Azt reméltem, jobb sorsot szánsz a népednek.

– Ha tőled kell várnom, akkor soha! – vágta oda Ibrahim, és felült a lovára.

– Pedig időnként mégis találkoznunk kell – mondta Gideon. – Ha tetszik, ha nem, közös gondjaink vannak. A sövénytől a járványokig.

– Hogyan is találkozhatnánk, ha nálatok asszony a muktár?

– Nálunk nem a vezető választ magának népet, hanem a nép vezetőt – riposztozott Gideon.

– Rossz módszer. Nem is fog beválni – jelentette ki Ibrahim. – Nem bánom, tárgyalhatunk, de csak te meg én, és csak nálam, a dombon.

– Egyszer a dombon, egyszer itt a vízesésnél – felelte Gideon.

Ibrahim ellovagolt, és közben azon tűnődött, miért dühösebb a zsidóra, mint Kabir efendire. Arra, hogy Kabir becsapja, számított, és meg is értette a nagyurat. De hogy alamizsnát fogadjon el a zsidótól? Soha!

A kávéházban összeverődött emberek vacogó foggal várták. Ibrahim leszállt a lováról, és szép nyugodtan leült szokásos asztalához az ajtó elé, Faruk pedig alázatosan elé tette a kávés findzsát. Ibrahim lassan, élvezettel hörpölni kezdte a kávéját, közben a riadt arcokat vizsgálta. Végül megszólalt.

– Az efendi eladta a vizünket a zsidóknak – mondta, majd mielőtt még kitört volna a pánik, fölemelte a kezét. – De én megmondtam a zsidónak: ha nem tölti fel a kutunkat addigra, mire a nap magasan jár, ötven angol csatahajó se mentheti meg a nyomorult életét.

– És mi történt?

– A zsidó megértette. Közöltem vele, hogy választhat: szálanként tépjük-e ki a szakállát, vagy csomókban?

– Háború lesz?

– Nem lesz háború. Addig rimánkodott, míg meg nem könyörültem rajta.

Ekkor valaki a sokaság háta mögül felüvöltött: – Hadzsi Ibrahim! Telik a kút!

Az emberek ujjongtak, füttyögettek diadalmas örömükben.

– Hadzsi Ibrahim nagy!

Ekkor Hani apja furakodott át a tömegen.

– És a fiam, Ibrahim? Mi lesz Hanival?

– Igaz is. Megmondtam a zsidónak: Hani remek fickó, ő soha ilyesmire nem vetemedett volna. Egyszerűen elment rokonlátogatóba. A zsidó megígérte, hogy nem bolygatja tovább a dolgot, és néhány hét múlva Hani majd szépen visszasurran Tabahba.

– Allah áldja meg minden lépésed, Ibrahim!

Az esti ima után Ibrahim fölment a dombra. Annyi volt már a fa, hogy el sem látott a Semes-kibucig. Az ördögbe is – voltaképpen tetszik neki ez a Gideon Asch!

Bárcsak az ő Kamal fiából is ilyen legény válnék! Ezek ketten, ha összefognak, a végén egész Palesztinát meghódíthatnák!

Kilencedik fejezet 1929 ősze Hadzs Amin al-Huszeini, Jeruzsálem muftija felment a szószékre. A nagymecset azon a magaslaton állt, amely Salamon és Heródes idejében a Templom-hegy volt, az iszlám kialakulása óta pedig ide épült az Al-Aksza- és a Sziklamecset; a legenda szerint innen szállt fel Mohamed az égbe. A hely – arab nevén Haram esz-Sarit, azaz a Legszentebb Szentély – a harmadik legszentebb a mohamedánok számára.

– Ha jom kippurkor megszólal a kos szarvából készült kürt, a bűnös lelkű zsidók el akarják foglalni a Haram esz-Sarifot. Az a tervük, hogy porig rombolják az AlAkszát és a Sziklamecsetet, hogy a helyükön újjáépítsék saját templomukat! – harsogta a mufti.

– Halál a zsidókra! – válaszolták az egybegyűltek.

– Szent a gyűlölet a zsidók ellen! – kiáltotta a mufti.

– Halál a zsidókra! – kántálták a hívők.

Aztán kiözönlöttek a mecsetből, késeket és botokat lóbálva; a pisztoly is előkerült a köpenyük alól. A beszédtől feltüzelve, habzó szájjal rontott az arab csőcselék a jeruzsálemi óváros zsidó negyedére, ahol védtelen hászidok éltek. Betörtek a szobányi kis zsinagógákba, elégették a szent könyveket, boltokat dúltak fel, vizeletüket, székletüket a Tóra-tekercsekre ürítették, megcibálták a zsidók szakállát; hol csak puszta kézzel fojtogattak, hol a bunkósbot is lecsapott. A támadásnak harminc zsidó esett áldozatul.

– A zsidók lerombolták az Al-Akszát!

A hír szélsebesen járt mecsetről mecsetre egész Palesztinában; durván hamisított fényképeket is mutogattak hozzá.

– Halál a zsidókra!

Cefatban, a galileai szent városban, ahol a keleti zsidó tudósok a Kabbala misztikus könyveit tanulmányozták, tizennyolc embert mészároltak le.

– Halál a zsidókra!

Hebronban, Ábrahám városában, Ábrahám és sok más bibliai személyiség temetkezési helyén, ahol zsidók és mohamedánok együtt imádkoztak a pátriárkák sírjánál, az arab csőcselék hatvanhét védtelen és fegyvertelen férfit, nőt és gyermeket lincselt meg.

Jaffában, Haifában, Beer Tuvikban és Huldában a mecsetekből kiözönlő arabok összehangolt támadást intéztek a helyi zsidóság ellen, feltüzelve a gyalázatos rágalomtól, miszerint a zsidók el akarják foglalni a Haram esz-Sarifot.

A húszas években Hadzs Amin al-Huszeini, kihasználva szent hivatása tekintélyét és a szószék hatalmát, Palesztina minden zuga felé kinyújtotta csápjait. A mufti haszonbérletben műveltette hatalmas földbirtokait; kétségbeesett, nyomorban élő, írástudatlan jobbágyait könnyű volt a mecsetekben felizgatni és vallási őrjöngésbe hajszolni.

A virágzó Zsidó Ügynökség példájára többen Arab Ügynökséget akartak alapítani, de a mufti nem engedte; egy ilyen szervezeten belül együtt kellett volna működnie vetélytársaival, és engednie személyes becsvágyából. Így az arab közösség egészségügyi ellátása és oktatási rendszere gyenge és szegényes maradt, és tervszerű fejlesztésre remény sem volt.

Annál több lehetősége maradt a muftinak, hogy terveket szövögessen. Az arabok életének egyetlen központja volt: a mohamedán vallás. Vezető szervük, a Mohamedán Főtanács gondoskodott mindenről: kezelte a vallási alapítványokat, irányította a vallási törvényszékeket, az árvák ellátását, az oktatást. Hadzs Amin alHuszeini magához ragadta a tanács elnöki tisztét, és így mindkét minőségében fojtogató erővel telepedett rá az arab közösség egész életére.

A Mohamedán Főtanács elnökeként óriási pénzösszeggel gazdálkodott, amelyekért senkinek sem tartozott felelősséggel. Ugyancsak ő döntött a papok, tanítók, bírák és a különféle vallási funkcionáriusok kinevezéséről. Korlátlan hatalmában maga egészítette ki dölyfösen a címét, és így lett Jeruzsálem főmuftija.

Végül pedig a teljhatalomért vívott harcában rászabadította az ország rongyos légióit, és így szándékosan borította fel az évtized békéjét.

Bármily ádáz volt is a vérfürdő a védtelen zsidó szent városokban, a mufti mégis keveset nyert rajta. A vetélytársainak tekintett arab nemzetségeken kívül elsősorban jámbor tudósok és rabbik elszigetelt csoportjaira sújtott le; martalócai azonban széles ívben elkerülték a zsidó telepes gazdaságokat, ahol joggal tartottak kemény ellenállástól.

A mufti hiába vette célba az ajaloni völgy zsidó kibucait: nem tudott hozzájuk férkőzni. Gideon Asch, a Hagana parancsnoka titokban felfegyverezte és kiképezte a hadviselő korban lévő férfi- és nőlakosságot, és az 1929-es zavargások alatt a körzetében teljes volt a nyugalom. Igaz, ebben nagy szerepe volt a tabahi muktárnak is, aki szigorúan távol tartotta népét a mufti „szent háborújától”.

Semes és Tabah ugyan nem hangolták össze védelmi intézkedéseiket, de egyre több volt a megbeszélni való közös ügyük, és a kezdeti hűvös viszony sokkal szívélyesebbé vált.

Magába a kibucba Ibrahim hadzsi nem tette be a lábát. Ha felkereste Gideont, belovagolt a kapun, s egyenesen a vízesés melletti találkozóhelyükre vágtatott – mint ahogy Gideon is csak a dombtetőn kereste fel őt, de a muktár házába nem lépett be. Úgy tetszett, az együtt töltött idő mindkettőjük számára kellemes változatosságot jelent a hivatali terhek közepette. Hadzsi Ibrahimot lefegyverezte a zsidó hűvös nyugalma; félig-meddig már beduinnak érezte. Tiszteletet ébresztett benne Gideon arab nyelvismerete csakúgy, mint az a járatosság, ahogyan a lovakkal bánt; tisztelte azt az elfogulatlan nyitottságot mindennel és mindenkivel szemben, amely tőle magától idegen volt. De találkozásaik során leginkább azt az új, soha nem ismert lehetőséget élvezte, hogy valaki előtt feltárhatja rejtett gondolatait. Ibrahim hadzsi felelős képviselője volt egy olyan népnek, amely megszokta, hogy ne mutassa ki legbenső érzelmeit, s ő a többieknél is magányosabb volt, hiszen a muktár soha senki előtt fel nem tárulkozhat; a hallgatás törvénye egész életét meghatározta. Még rokonnak vagy barátnak is csak azt mondhatta, amit tiszte szerint elvártak tőle. De

személyes vágyakról, titkos becsvágyakról vagy szorongásokról más sem beszélt körülötte.

Gideonnal más volt. Mintha nem is egy zsidóhoz beszélt volna, hanem a szélben susogó falevelekhez vagy valamilyen mezei vadhoz; valami meghatározhatatlan módon szabadjára engedhette nyelvét, és nem kellett kínosan ügyelnie minden szavára. Varázslatos élmény volt ez, Gideon meg ő bátran vitázhattak, veszekedhettek, akár szidalmazhatták is egymást anélkül, hogy egy pillanatra is haragudtak volna egymásra. Ha Gideon hosszabb ideig nem hallatott magáról, Ibrahim futárt küldött Semesbe, és valamilyen kitalált vitás ügyben sürgős megbeszélésre hívta.

A vízesés mellett békésen hajolt alkonyatba a délután. Ibrahim nagyot kortyolt a borból, majd visszatette az üveget hűsölni a tó vizébe, és egy dobozból vékony pálcika hasist vett elő.

– Nekem csak egy csöppet – mondta Gideon. – Ma még nehéz megbeszélés vár rám holmi hivatalnokokkal.

– A zsidók miért nem szeretik a hasist?

– Nem is tudom.

– Mi szívesen eladnánk belőle nektek is, de nem veszitek. Pedig tenéked ízlik. A többiek tudják ezt?

– Nemigen. Vagyis nem akarják elhinni. Bár beletörődtek, hogy én afféle sivatagi ember vagyok, és inkább elnézik beduin hajlamaimat. – Azzal Gideon jól megszívta a pipát, élvezettel felnyögött, és ismét elterült a földön.

– Tudod, hogy igazán büszkék lehetünk? A völgyben mindvégig nyugalom volt a zavargások alatt.

– Mi mást tehettünk volna? – kérdezte Ibrahim. – Te kezeled a zsilipet, ki vagyunk neked szolgáltatva.

– Tegyük fel, hogy nem léptünk volna egyezségre a víz miatt. Akkor azt mondod az embereidnek, hogy vegyenek részt ők is a zavargásban?

– A nyári hőségben az én embereim el vannak csigázva. Mintha minden erőt kiszívtak volna belőlük. De ugyanakkor aggódnak az őszi aratás miatt; halmozódik bennük a feszültség, és előbb-utóbb robbannia kell. És a szorongást, a nyugtalanságot a vallás tereli mederbe. Ezen a vidéken a gyűlölet szent érzés. Öröktől velünk van, örökké velünk marad. Ha az emberek tűzbe jönnek, mit számít egy szem muktár? Nem állhatok meg egymagam az áradattal szemben. Látod, Gideon, ezért van az, hogy csak ámítjátok magatokat. Akármit csináltok, nem tudtok bánni velünk. Néha éveken vagy évtizedeken át úgy látszik, hogy békében élünk veletek, de valahol a lelkünk mélyén a bosszú reménye soha nem alszik ki. A mi világunkban semmilyen vitát nem lehet egyszer s mindenkorra lezárni. A zsidók elleni háborúskodás pedig örökre elkísér bennünket.

– Vajon akkor bánunk-e okosan az arabokkal, ha mi is úgy gondolkodunk, mint ők? – töprengett hangosan Gideon.

– Éppen ez a bökkenő. Ti soha nem tudtok úgy gondolkodni, mint az arabok. Te magad talán még tudnál, de a néped soha. Mondok egy példát. A vízről szóló egyezségünkben van egy pont, amit nem mi akartunk. Eszerint az egyezség csak akkor veszti hatályát, ha bebizonyosodik, hogy egy tabahi lakos bűnt követett el

ellenetek. De tegyük fel, hogy a bűnt a mufti emberei követnék el. Akkor mit csinálnátok? Elvágnátok a vizünket?

– Szó sincs róla. Csak nem büntetnénk meg egy egész falut olyasvalamiért, amit nem ti műveltetek?

– Na látod, ez az – mondta Ibrahim. – Ebből is látszik, hogy gyengék vagytok, és ez okozza majd a veszteteket. Bolondok vagytok, ha irgalmat gyakoroltok, mert hasonlót tőlünk nem várhattok soha.

– A zsidók száz meg száz országban ezerszer meg ezerszer esedeztek irgalomért.

Hogyan tagadhatnánk akkor meg ugyanezt másoktól?

– Mert ez itt nem az irgalom földje. A nagylelkűségnek a mi világunkban nincs helye. Előbb-utóbb nektek is politizálnotok kell majd; szövetségeseket kerestek, titkos alkukat köttök, az egyik törzset a másik ellen uszítjátok. És akkor majd ti is egyre inkább úgy gondolkodtok, mint mi. A zsidó eszmények errefelé nem válnak be. Ti idejöttetek, és szétzúztátok a rendet, amit mi a sivatagból teremtettünk magunknak.

A ti szemetekben a bazár csupa zűrzavar; de mi eligazodunk benne. Úgy lehet, a ti szemetekben az iszlám maga a fanatizmus, de mi az iszlámnak köszönhetjük, hogy elviseljük nehéz, mostoha földi életünket, és felkészülhetünk a boldogabb életre, amely a túlvilágon vár.

– Énszerintem nem szükségszerű, hogy a mohamedánok élete ezen a földön értelmetlen legyen, és csak azért éljenek, hogy felkészüljenek a halálra. Nem lehetséges-e, Ibrahim hadzsi, hogy az iszlám csak ürügy nektek? Ürügy, hogy kiszínezzétek a kudarcaitokat, hogy zokszó nélkül belenyugodjatok a zsarnokságba, hogy ne kelljen kemény munkával és sok leleménnyel jobbá tennetek ezt az országot?

– Ugyan már, Gideon. Mi történnék, ha az én szegény népem megtanulna írniolvasni? Egykettőre csupa olyasmit akarnának, amit úgysem kaphatnak meg. Ti a nagyvilágban élő zsidóktól megkaptok minden pénzt, amit csak kértek. Favzi Kabir ugyan mit adna nekünk úgy, hogy ne ő járjon jól rajta? Nem, nem, Gideon: a zsidók le akarják rombolni azt az életmódot, amelyre születtünk, amely megfelel nekünk.

Hát nem érted? Valahány betolakodó idejött, mind olyan életet hozott magával, amelyik nem nekünk való.

– Látod, Ibrahim, most rátapintottál. Az iszlám többé nem zárkózhat el a világ elől. És mi, zsidók, most, hogy itt vagyunk, ablakot nyithatunk nektek a világra.

Ibrahim megrázta a fejét.

– Valahányszor idegenek akartak diktálni nekünk, baj lett belőle. Először jöttek a keresztesek, aztán a törökök, aztán az angolok, aztán a franciák... És mindegyik azt papolta: rosszul élünk, ezentúl mindent másképpen kell csinálnunk.

– Csak egy dologban tévedsz. Ezen a földön a zsidók is otthon vannak.

Ugyanattól az apától származunk. Mindketten Ábrahámnak a fiai vagyunk. És apánk házában mindkettőnk számára kell hogy legyen hely. Csak egyetlen kis szobát kérünk, semmi többet.

– Nézz a tükörbe, Gideon. Milyen színű a szemed? Idegenből jöttél; idegen vagy.

– Palesztinában mindig éltek zsidók is, arabok is, és ez így is marad. A szemünk akkor vált kékké, amikor ellenséges világban bolyongtunk, de közülünk sokan megelégelték ezt. Úgy éreztük, haza kell térnünk.

– És azt akarjátok, hogy mi fizessünk a bűnökért, amiket a keresztények elkövettek ellenetek – mondta Ibrahim.

– Fizetni, Ibrahim? Ez az ország nem a tiétek. Réges-rég lemondtatok róla. Nem harcoltatok érte, nem dolgoztatok érte, még csak saját országotoknak sem hívtátok.

– Ti pedig a magatok képére akartok új Palesztinát teremteni, és közben bennünket ismeretlen világba hajszoltok. Nekünk olyan otthon kell, amelyet megértünk, amellyel megbirkózhatunk, ti pedig csak összezavartok bennünket.

– Miért nem tesztek legalább néhány apró lépést? Miért nem engeditek például a gyerekeiteket a kórházunkba? Akkor nem halnának bele a tüdőgyulladásba vagy a hasmenésbe, és nem vakulnának meg a trachomától.

Ibrahim most látszott először bosszúsnak; érződött, hogy véget akar vetni a beszélgetésnek.

– Allah rendelése, hogy a gyengék, mint a gyom, kipusztuljanak. – Odament legelésző lovához, és megfogta a kantárát. Gideon is felállt, és nagyot sóhajtott.

– Van egy új áramfejlesztőnk, nagyon erős...

– Elég! – vágott a szavába Ibrahim. – Nem kérünk az áramotokból.

– Arra gondoltam, legalább a kávéházba bevezethetnénk. Akkor fel lehetne szerelni egy rádiót.

– Te aztán értesz a csábításhoz, Gideon. Rádió... Magad is tudod, micsoda tekintélyem lenne tőle az embereim előtt. Már csak a próféta állna fölöttem!

Rádió... Ibrahim gondolatokba merült. Gideon lassan, de szívósan gyarapítja a számlámat az apró szívességeivel. Előbb-utóbb bizonyára behajtja az árát. Hiába, ez a világ rendje. De mégis – egy rádió...

– Nem bánom – mondta Ibrahim. – Elfogadom.

– Még valamit. Jövő héten, a sabbath után, megházasodom. Nem jönnél el a muktáraiddal meg a sejkjeiddel?

Ibrahim felszállt a lovára, és megrázta a fejét.

– Nem, az nem vezetne semmi jóra. Az embereim látnák, ahogy a férfiak és nők együtt esznek, együtt táncolnak. Nem lenne okos dolog.

Egymás mellett ügettek a kibuc kapuja felé. Az őr, amikor meglátta őket, kitárta a kaput. Ibrahim kilovagolt rajta, majd visszafordult.

– De én magam eljövök! – kiáltotta oda. – Mert a barátom vagy.

Tizedik fejezet 1931 A leggazdagabb és legelőkelőbb német kereskedődinasztiákban ősi hagyomány volt, hogy a harmadik vagy negyedik fiúgyermeket a tengerentúlra küldjék. Így aztán minden földrészen megtalálhatók voltak a nagy, jómódú és tekintélyes német települések. Különösen feltűnő volt a német jelenlét Közép- és Dél-Amerikában.

Palesztin földre a keresztes hadjáratok idején érkeztek az első németek: a Német Lovagrend tagjai. A XIX. század közepén a zsúfolt jeruzsálemi óváros már szűknek bizonyult a különböző német csoportok számára, és terjeszkedni kezdtek a falakon túl is.

Az első ilyen telepeket zsidók alapították; erős falakkal védekeztek a beduin martalócok ellen. A külső védelmi övezet mentén egymásba nyíltak a lakások, az ablakokra rácsot szereltek. A telepre vaskapun lehetett bejutni, s ezt napnyugta után lezárták. A központi teret körülvevő épületekben kapott helyet a zsinagóga, az iskola, a kórház és néhány pékség.

Aztán a németek is kimozdultak az óvárosból; először szíriai gyermekek részére építettek árvaházat, később ezt leprakórház és arab leányiskola követte.

Ezután 1878-ban a német templomos szekta alapított kolóniát az óvárostól délnyugatra. Ellentétben az erődítményszerű zsidó telepekkel, a német kolónia szép villákat építtetett magának, széles fasorokban.

Aztán az Olajfák hegye és a Scopus-hegy közötti gerincen a németek felépítették a környék egész jellegét meghatározó Auguszta Viktória Kórházat, majd megvásárolták azt a telket, amely a lehető legközelebb volt az egykori Kálváriához és a Szent Sírhoz, s ott építették fel a német evangélikus egyház tulajdonában lévő s a Megváltó nevét viselő templomot. A jeruzsálemi német kolónia tekintélyét nagymértékben növelte a századfordulón Vilmos császár szemkápráztatóan pompázatos látogatása. A császár elhelyezte egy majdani bencés apátság alapkövét is a Sion-hegyen, éppen ott, ahol a legenda szerint Szűz Mária meghalt; a telket a német katolikus egyház vásárolta.

Mivel a németek Törökország szövetségesei voltak, befolyásuk az első világháború előtt és alatt érte el csúcspontját. Főhadiszállásukat az Auguszta Viktória Kórház hatalmas területén rendezték be, s az egész várost elárasztották a német katonák és mérnökök; az utóbbiak tervei alapján épült ki a török védelmi rendszer.

Ludwig von Bockmann gróf ősei nemzedékeken át küldték el Jeruzsálembe a család ifjabb fiait, a hagyományos német jelenlét erősítésére. A fiatal Gustav Bockmann az első világháborúban tiszt volt egy német tengeralattjárón, majd miután csodával határos módon életben maradt, Jeruzsálemben telepedett le, hogy intézze a család üzleti ügyeit. A német kolónia egyik legszebb kertes villájában rendezkedett be.

A húszas évek közepén Bockmannt megkereste a német kémszolgálat, és felszólította: hozzon létre valamilyen kisebb intézményt a brit mandátumi terület

elleni német kémtevékenység fedőszerveként, és hangolja össze tevékenységét a környező arab országok németbarát elemeivel. Gustav Bockmann kitűnő választásnak bizonyult. Több import-export vállalatot, valamint egy német bankot használt fedőszervül, és tökéletesen alakította szerepét mint köztiszteletben álló üzletember és a templomosok által irányított vallási közösség oszlopos tagja.

Amikor a harmincas évek elején Adolf Hitler magához ragadta a hatalmat, Bockmann-nak csöppet sem esett nehezére az átállás. Egy évvel Hitler hatalomra jutása után már világosan látszott, hogy a németek mit terveznek a zsidók ellen.

1934-ben és 1935-ben a német zsidók ezerszámra menekültek Németországból, és sokan Palesztinába is eljutottak.

Ez az új bevándorlási hullám heves tiltakozást váltott ki az arabokból. A tiltakozást most is a jeruzsálemi mufti szervezte.

Hadzs Amin al-Huszeininek a haja szála sem görbült az 1929-es zavargások és vérengzések kirobbantásáért; a harmincas évek elején az iszlám világ egyik vezéregyéniségeként tisztelték. Látványos mohamedán tanácskozást szervezett Jeruzsálemben, majd körutat tett Indiában, Iránban és Afganisztánban, mindenütt fennen hirdetve a zsidógyűlölet igéjét.

Az angolokat, akik nem mertek hozzányúlni, a mufti azzal jutalmazta, hogy immár nyíltan uszított ellenük, és Anglia ellenségei lelkesen támogatták. A csőcselék angol- és cionistaellenes indulatainak ádáz felszítása az arab vezetők körében egyre népszerűbb foglalatosság lett. Palesztinában a mecsetek szószékei szónoki emelvénnyé váltak, ahonnan a zsidók ellen uszítottak.

Mindez zene volt Gustav Bockmann füleinek. A zsidóellenes akciók szerte a világon a náci Németország haditerveibe illeszkedtek, és természetesen éppígy megfelelt a német hatalmi érdekeknek minden, ami az angoloknak bajt okozhat.

Bockmann tehát gondosan és szakszerűen udvarolta körül a muftit, mint jó barátot és szövetségest a zsidók és angolok elleni közös harcban.

A mufti egyik legfőbb jövedelemforrása a jótékonysági rendeltetésű összegeket kezelő, úgynevezett vakif hivatal volt, amelyet ő igazgatott. Nevét ugyan nem vésték be új mecsetek szögletkövébe, a vakif kincstára mégis egyre apadt: személyes fényűző igényei mellett a mufti egyre többet költött titkos fegyvervásárlásra is. „Mérsékelt” arab családok ekkor szövetségre léptek ellene, és azt követelték, számoljon el a vakif kiadásaival. Hadzs Amin al-Huszeini rádöbbent: szüksége van egy külső pénzemberre, aki egy személyben fegyverszállító és politikai szövetséges is. Biztosra vette, hogy a jeruzsálemi német kolóniában megtalálja, akit keres.

1935 végén Gustav Bockmannt titkos tanácskozásra Berlinbe rendelték, hogy felmérjék Németország helyzetét az arab világban, és hosszú távú terveket dolgozzanak ki az angol és francia befolyás alatt álló országok elleni aknamunkára.

Bockmann nagy hírverést csapott a jeruzsálemi főmuftinak, mint a mohamedán világ egyre fényesebb csillagának, aki Németország ellenségeit a saját ellenségeinek tekinti. Elégedetten, sőt diadalmasan térhetett vissza Palesztinába.

A mufti villája északon épült a Jeruzsálemből Ramallahba vezető út mentén.

Bockmann, a maga germán merevségében, még társas összejövetelek alkalmából is csak nagy ritkán mosolyodott el. Most azonban, amikor a gyümölcsösre néző

pompás verandára kalauzolták, széles mosoly ült az ajkán. A bevezető udvariaskodások után a két férfi gyorsan a tárgyra tért.

– Eminenciás uram – kezdte Bockmann -, a megbeszélés jobban már nem is sikerülhetett volna. Maga a Führer is jelen volt, sőt korlátozás nélkül tárgyalhattam vele.

Hadzs Amin elégedetten bólintott.

– Most már tudjuk – folytatta Bockmann -, mekkora támogatást élvez Németország az egész arab világban. Magas állású barátaink vannak Damaszkuszban és Bagdadban, és az egyiptomi tisztikarban is jelentős befolyásra tettünk szert.

A nácik iránti rokonszenv szép dolog, gondolta magában Hadzs Amin, csakhogy minden németbarát arabból egykettőre vetélytárs is válhat. Ezért inkább némán hallgatta tovább a beszámolót, s csak nagy ritkán szúrt közbe egy-egy megjegyzést.

– Ugyanakkor meg kell jegyeznem: egyetlen arab vezető sem keltette fel oly erősen a Führer figyelmét és érdeklődését, mint eminenciád. Az ön lankadatlan zsidóellenes hadjárata nagy hatást tett rá. Azzal is tisztában van, hogy eminenciád mint mohamedán vallási vezető páratlanul értékes szövetséges.

– Meg tudná-e pontosabban is határozni, mire törekszik Németország a mi térségünkben? – érdeklődött a mufti.

Bockmann, mielőtt belefogott volna hosszú mondókájába, megköszörülte a torkát.

– A nemzetiszocializmus még csak néhány éve van hatalmon, de máris bámulatos eredményeket ért el. Az országot új szellem vezérli; a világháború megaláztatásai után a nép egységesebb, mint valaha. Annyit bizonyossággal mondhatok, hogy az elkövetkező néhány évben Hitler egyesíteni fogja a német kisebbségeket egész Európában: Ausztriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában.

Valamennyi német a nemzetiszocializmus közös zászlaja alá sorakozik. Határozottan úgy érezzük, hogy a franciák és az angolok – hogy is mondjam csak – túl óvatosak és túl dekadensek, semhogy Európában a német előretörésnek gátat vethetnének. És szinte bizonyos, hogy a németek még ebben az évtizedben megjelennek a KözelKeleten is.

– Hadsereggel?

– Feltehetően. De rövid háború lesz. Eminenciád helyzete pedig irigylésre méltó: már a kezdet kezdetétől bekapcsolódhat az akcióba, és így megalapozhatja igényeit.

– Feltéve hogy a hatalom vagy legalábbis a legfőbb befolyás valóban a németek kezébe kerül – jegyezte meg a mufti.

– Hát lehet-e másként? – kérdezte Bockmann, hangjában enyhe csodálkozással.

– Ön mit gondol, hogyan alakulnak majd az események Palesztinában?

– A brit mandátum amúgy is inog – mondta Bockmann. – Tehát az első felvonás: eminenciád gondosan összehangolt arab felkelést robbant ki, amely maga alá temeti a brit mandátumot. Második felvonás: ha a britek távoznak, a zsidók védtelenek lesznek. Eminenciád már kipróbált szakértelmével egységfrontba tömöríti ellenük az egész mohamedán világot; a zsidókat elűzik vagy kiirtják. Harmadik felvonás: Hitler, hálája kifejezéséül, támogatná eminenciád igényét az arab világ vezetőjének posztjára.

Mámorító terv, gondolta a mufti, de meglehet a hátulütője is. Ha követné a németek utasításait, tán cseberből vederbe jutna, s a zsarnok britek után megkapná a zsarnok németeket. De nem, ehhez az ő helyzete túlságosan előnyös. Hitler ugyan köztudottan ellenséges érzelmeket táplál az intézményes vallások iránt, de annyi esze azért van, hogy az iszlámba ne kössön bele. Márpedig ha az iszlámban szövetségest keres, a jeruzsálemi főmuftinál alkalmasabb közvetítőt nem találhat – és akkor természetesen a főmufti kezében is óriási hatalom összpontosulna.

– A hagyomány értelmében – mondta Hadzs Amin – Palesztinához tartozik a Jordán folyó keleti partja, az úgynevezett transzjordániai emirátus is. Amellett azt is tekintetbe kell venni, hogy szélesebb értelemben a szíriai tartomány része vagyunk.

Bockmann bólintott.

– Berlin tisztában van vele, miképpen értelmezik önök az egykori török határokat, és megértéssel viseltetik az önök elképzelései iránt.

– Nos, kedves Gustav – jegyezte meg a mufti -, ugyanezt mondták az angolok is Sarif Huszeinnek, hogy ráuszítsák a törökökre. Huszein száműzetésben halt meg.

Bockmann valósággal megmerevedett.

– Eminenciád Adolf Hitler szavát a Brit Gyarmatügyi Hivatal szavához hasonlítja? Mi meg szoktuk tartani, amit a barátainknak ígérünk. – Ismét a torkát köszörülte, mint aki ünnepélyes bejelentésre készül. – Megbíztak vele, hogy meghívjam önt Berlinbe, ahol majd szerződésben erősítik meg eminenciád igényeit.

Az utazás természetesen titokban tartandó.

Hadzs Amin felállt, összekulcsolta kezét a hátán, és a veranda túlsó sarkához sétált, oda, ahonnan a Holt-tenger horpadásán túl Transzjordániáig elláthatott. Majd megszólalt: – Abdallah Arab Légióját odaát az angolok képezték ki, az angolok fegyverezték fel, és az élén angol tisztek állnak. Mit gondol, ha Palesztinában újabb arab felkelés tör ki, az angolok ölbe tett kézzel nézik?

– Úgy gondoljuk, sikerül majd megszerveznünk az arab közvéleményt, hogy példátlan nyomást gyakoroljon az angolokra. Abdallahtól pedig ne tartson. Nem engedjük, hogy valaha is átkeljen a Jordánon.

– Ebben én korántsem vagyok olyan biztos. Abdallah fölöttébb becsvágyó férfiú.

– A legrosszabb esetben is, eminenciás uram, olyan kockázatról van szó, amelyet érdemes vállalni.

– Engedje meg, hogy átírjam a színdarabját – mondta a mufti. – A brit mandátum nem fog egykettőre összeomlani. Az angolok elfáradtak, de még állnak a talpukon.

Hacsak a németek el nem özönlik a területet, maguktól sosem adják fel sem a Sínaifélszigetet, sem a Szuezi-csatornát. Tegyük fel, hogy megszervezem a felkelést, de kudarcot vallok, még mielőtt Németország hadba lépne... Ezt a kockázatot semmiképpen sem engedhetem meg magamnak. Mielőtt az önök első felvonásában szerepet vállalnék, meg kell semmisítenem azt a szövetséget, amelyet itt, Palesztinában kötöttek ellenem bizonyos arab családok. Csakhogy ez, Gustav, pénzbe kerül, nekem pedig nincs annyi pénzem.

Bockmann felült a széles korlátra, Hadzs Amin mellé, és ismét elmosolyodott.

– Berlinből nem bocsátottak el üres kézzel.

A mufti közönyt erőltetett az arcára. Aztán suttogva tárgyaltak tovább, mintha kémektől tartanának.

– Hosszan ecseteltem eminenciád gondjait. Elmagyaráztam, milyen sokba kerül a zsidók és az angolok elleni szakadatlan hadjárata.

Végre! A mufti már régóta szomjazott e szavakra.

– Ami a vakif tőkéjét illeti, készek vagyunk fedezni minden, mondjuk így, támadható pénzügyi műveletet. – Hadzs Amin bólintott, Bockmann pedig szaporán folytatta: – Tanulmányoztuk az 1929-es zavargások menetét. Ezúttal nem szenved majd hiányt anyagi forrásokban, és a közvetítőkről meg a titkos útvonalakról is mi gondoskodunk. Eminenciád mindent megkap: több ezer puskát, több millió tár lőszert, továbbá robbanóanyagot, gránátokat, automata fegyvereket, aknavetőket...

Hadzs Amin arcáról sugárzott az egyetértés.

– Folytassa, kérem – mondta.

– Ezúttal nem tud ellenállni Tabah, és az út is az önöké lesz, amelyet onnan őriznek – közölte Bockmann. – És megsemmisítő csapást mérhetnek majd a zsidó telepekre is.

Az üres kávéscsészék fölött magányos légy dongott.

– Csakhogy hadd jegyezzem meg teljes tisztelettel: eminenciád szent ember.

Ebben a helyzetben elsőrangú katonai parancsnokra van szükség, aki erős önkéntes haderőt toborozhat az arab országokból.

– Kaukdzsi – vágta rá rögtön Hadzs Amin.

– Úgy van – bólintott Bockmann.

A muftinak igazából nem volt ínyére a választás. A háború alatt Kaukdzsi a török hadseregben szolgált, majd a háború után zsoldos lett. Szíriában belekeveredett a franciák elleni lázadásba, de a lázadás megbukott, és Kaukdzsi kereket oldott. Aztán hol Szaúd-Arábiában bukkant fel hírszerzési tanácsadóként, hol Irakban egy katonai akadémián. Az iraki német ügynökök valósággal belé voltak habarodva.

Kaukdzsinak vaskeresztje volt, folyékonyan beszélt németül, a felesége is német nő volt; meghitt baráti kapcsolatokat ápolt Berlinnel. Hadzs Amin személy szerint nem rokonszenvezett vele; túl becsvágyónak tartotta. Kaukdzsi szívesen tetszelgett a német tábornagy szerepében, saját tervezésű egyenruhát és marsallbotot hordott.

De hiába: Kaukdzsi a jövő embere volt, és ezt Hadzs Amin is tudta. A palesztinai arab mérsékeltek szövetsége már szemet vetett rá. Favzi Kabir efendi, a mufti egyik legelszántabb ellenfele titkos találkozót szervezett vele Bagdadban. Kabir mögött számos palesztinai üzletember és tőkés állt, akiket Hadzs Amin legszívesebben a föld alatt tudott volna. A mufti arról is értesült, hogy Kabirnak titkos részesedése van zsidó vállalkozásokban, és nincs ellenére, hogy a zsidó közösség továbbra is Palesztinában maradjon. Ha tehát ő, Hadzs Amin nem hajlandó felfogadni Kaukdzsit, szinte bizonyos, hogy megteszi ezt Kabir és a bandája.

– Ha beleegyezem... – kezdte Hadzs Amin.

– Nem tehet mást eminenciád – vágott közbe Bockmann.

– Látom, önök már mindent gondosan elterveztek.

– Úgy van.

– Egyelőre csak annyit vállalok, hogy találkozom vele. És utasítást csak tőlem kaphat. Ezt minden érintett félnek előre tudomásul kell vennie, különben...

– Eminenciás uram, hiszen ez csak természetes! Még valamiről szeretnék beszélni. Embereit Németországba kell küldenie; mi fogjuk őket kiképezni. Nemcsak

a hadviselést és a szabotázsakciók módját kell elsajátítaniuk, hanem a kormányzás technikáját is, hogy ők tölthessék majd be a fontos posztokat.

– Úgy érti, hogy magunktól nem tudnánk kormányozni?

– Mi csak segíteni szeretnénk ott, ahol szükséges.

Most már a napnál világosabb volt, hogy a német segítségért magas, átkozottul magas árat kell fizetni.

– Végezetül az a véleményünk – mondotta Bockmann igen nyomatékosan -, hogy a propaganda manapság egyre értékesebb fegyver. E téren is új eljárásokat dolgoztunk ki, melyek a zsidók ellen különösen hatékonyak.

– Van még valami? – érdeklődött Hadzs Amin.

Bockmann széttárta a karját, hogy jelezze: átadott minden üzenetet.

– Nem lenne bölcs dolog, ha továbbra is nyíltan találkozgatnánk – mondta, és az ajtóhoz indult. – Igaz is, egy utolsó kérdés. Fegyvert csempészni Jeruzsálembe nem nagy művészet, annál nehezebb titkos raktárt találni.

– A keresztesek az Al-Aksza-mecsetet használták főhadiszállásnak – mondta Hadzs Amin. – A lovaikat is ott tartották a mecset alatti hatalmas térségben, amelyet tévesen neveznek Salamon istállójának. Ott minden fegyver biztonságban lesz.

– Kitűnő megoldás, csak épp az angolok is gyanút foghatnak.

– Az angolok, kedves Gustav, soha meg nem gyaláznának egy mohamedán kegyhelyet. Így hát búcsúzóul mégis akadt egy élc, amelyen a mufti és a német együtt kacaghatott.

Tizenegyedik fejezet Jajfa, 1936. április 19.

Az ősi arab kikötő és Tel-Aviv, az új zsidó város között sivár nyomornegyed húzódott. Az odúkban és viskókban hányatott sorsú keleti zsidók, arabok és sem ide, sem oda nem tartozó keverék családok tengődtek.

Az esti imádság idején a mufti ügynökei megbeszélt jelre berontottak a jaffai mecsetekbe, és azt üvöltözték, hogy Tel-Avivban a zsidók ölik az arabokat. Az akciót kitűnően hangolták össze: a város minden mecsete egyszerre értesült a rágalomról. A minden arab szívben parázsló kanócot tökéletes szakértelemmel lobbantották lángra.

A felbőszült tömeg kiáradt az utcákra, ahol már lesben álltak a mufti megbízottai, és tovább izzítva a hangulatot, a két város közötti senki földjére terelték az embereket.

Az őrjöngő csőcselék a keleti zsidók nyomortanyáira zúdult, kilenc szerencsétlent lemészárolt, s több tucatot súlyosan megsebesített. Órákon belül magasra csaptak a szunnyadó lángok, és hamarosan az egész országra átterjedtek.

Másnap Hadzs Amin al-Huszeini közhírré tette, hogy vezetésével új Arab Főbizottság alakult. A bizottság első intézkedéseként általános sztrájkot hirdetett egész Palesztinában.

Második közleményében a bizottság Kaukdzsit, a haramiavezért nevezte ki a palesztinai felkelés főparancsnokává; egyúttal megbízták, hogy az országon kívül toborozzon hadsereget a szent háborúra.

A mufti szertelen költekezésétől alaposan megcsappant a vakif kincstára, és a németektől kellett gyorssegélyt kérni. Ám a törvénytelen fegyvervásárlások Herr Bockmann forrásait is kimerítették, Kaukdzsinak pedig sürgősen kellett a pénz, hogy zsoldosokat toborozhasson. Hadzs Amin ekkor különleges osztagokat menesztett a jómódú arab családokhoz, hogy „adományokat” csikarjon ki a „Szenvedő Palesztina Sztrájkalapja” számára. Elsőként egy előkelő haifai gabonakereskedő mondott nemet. Őt magát, két fiát és négy testőrét imádság közben gyilkolták meg családi mecsetükben.

Vidéken a mufti bandái főképpen a gyenge és elszigetelt arab falvakra csaptak le.

A terroristák fellengzős nevet választottak maguknak: ők voltak a mudzsahedinek, vagyis Isten Harcosai. Az állatállománytól a személyes holmiig mindenre rátették a kezüket „az ügy” javára. A mufti kényszertoborzást is végrehajtott; a parasztokat egyszerűen elcipelték a földjükről, és fegyvert nyomtak a kezükbe. Az új harcosok orvtámadásokat intéztek az angolok ellen, villamos vezetékeket vágtak el, hidakat robbantottak. Néhány muktárt, aki nem volt hajlandó „önkénteseket” állítani, meggyilkoltak; utána már egyik falu a másik után hódolt be a rémuralomnak.

Bár az angolok is hoztak erősítést, és már vagy húszezer emberük volt fegyverben, az arc nélküli ellenség mégis hamarosan védekező állásba szorította őket. Az angol hadrend azokra a nagyméretű laktanyákra épült, melyek az egész országot behálózták; tervezőjükről Tegart-féle erődöknek nevezték őket. Hasonló stratégia alapján működtek a keresztesek kis erődítményei is, sőt már a régi zsidók is

ezen elv szerint építették ki megerősített állásaikat a dombtetőkön úgy, hogy mindegyikből rá lehetett látni a következőkre. Napközben az angolok kimerészkedhettek laktanyáikból, portyázó őrjárataik le-lecsaptak az ellenségre, de éjszakánként be kellett zárkózniuk a Tegartokba, a mufti pedig szabadon garázdálkodhatott a sötétben.

Amikor az éjszakánkénti arab akciók egyre veszedelmesebbekké váltak, az angolok erőteljes, de nehézkes rohamokat szerveztek a könnyű fegyverzetű bandák ellen, amelyek egyszerűen eltűntek a sötét és csak számukra ismerős terepen. Ekkor az angolok kollektív bírságot róttak ki az ismert együttműködőkre, sőt le is romboltak több lázadó falut, de az arabok dühét nem fékezhették meg.

Néhány hónap elteltével Kaukdzsi szabadcsapatai is beszivárogtak Palesztinába, s a felfordulás nőttön-nőtt. A vezér sötét indulattól fűtött sereget toborzott magának, vallási fanatikusokból, bűnözőkből, kalandorokból és börtöntöltelékekből; az utóbbiakat büntetésük letelte előtt bocsátották szabadon, ha csatlakoznak a „szent háborúhoz”. A lázadóké volt az éjszaka; kedvük szerint választották meg rajtaütésük idejét és helyét, és utána nyomuk veszett. A garázda bandák hétről hétre vakmerőbbek lettek. Amikor végül lerohantak egy Tegart-féle erődöt is, az angolok rádöbbentek, hogy nyakig vannak a bajban.

A mandátum sorsában kezdettől sok volt a merőben valószerűtlen elem. Most újabb furcsa fordulat adódott: az angolok a Zsidó Ügynökséggel léptek kapcsolatba, és a Haganától kértek segítséget, amely már addig is sikerrel védte meg a mufti erőitől a zsidó városokat és kibucokat. A Hagana és az angolok egyre több területen működtek együtt, íratlan, de kölcsönösen elismert megegyezés alapján, és a zsidó hadsereg helyzete is megváltozott: ha eddig félig törvénytelennek számított, most félig törvényessé vált. Ám hiába harcoltak együtt vállvetve az angolok és a Hagana az arabok ellen, a bevándorlás ügyében továbbra is elkeseredetten álltak szemben egymással. Az európai zsidóság körében egyre nőtt a kétségbeesés. A Hagana mindent elkövetett, hogy minél többüket csempéssze be Palesztinába, kijátszva a szűk keretszámokat, melyeket az angolok engedélyeztek. Zsidók százai lépték át a határt turistának vagy zarándoknak álcázva, hogy utána felszívódjanak a kibucokban. Újabb százak hamis papírokkal érkeztek, névházasságot kötöttek, vagy nem létező rokonaikhoz kívántak csatlakozni. Voltak, akik kis hajókon szálltak partra a tenger menti zsidó településeken, mások arab országok kacskaringós útjain át közeledtek, majd átszöktek a határon. Zsidók és angolok egymás jobbját szorongatva, bal kézzel kemény ütéseket mértek egymásra. Ugyanakkor az angol tisztek és közhivatalnokok közül is számosan rokonszenveztek az arabokkal. Egyszóval dúlt a hamisítatlan közel-keleti zűrzavar.

Ahogy nőtt a felkelők vakmerősége, úgy tekintettek mindenfelől egyre nyugtalanabbul az ajaloni völgyre és a Jeruzsálembe vezető útra. Hadzsi Ibrahim sem a sztrájkalaphoz nem járult hozzá, se önkénteseket nem állított. És bekövetkezett, ami várható volt.

Ghasszán, az egyik kisebb tabahi nemzetség sejkje rokonlátogatóban járt Ramlehben. A hazafelé vezető úton elrabolták. A kínzás alatt hamarosan megtört, és vállalta, hogy segít tőrbe csalni Ibrahim testőreit.

A csali Kaukdzsi egyik tisztjének barátnője, egy szőke svéd lány volt, afféle nemzetközi szerencsevadász, aki merő véletlenségből éppen a bejrúti aranyparton kötött ki. Ghasszánnak a szájába rágták, mit kell mondania. Eszerint a leányzó s néhány társnője Kairóba készült, de útközben elakadtak, s most a testüket bocsátják áruba, hogy eljussanak az áhított célállomásra.

Ghasszán a legvadabb színekkel ecsetelte, micsoda éjszakát töltött a pompás teremtményekkel, s a hat ember – hadzsi Ibrahim testőrségének fele – tátott szájjal hallgatta. Végül Ghasszán buzdítására az éjszaka kellős közepén elhagyták őrhelyüket, és beszöktek Ramlehbe.

A megjelölt ház küszöbén valóban meg is jelent egy bögyös szőkeség, és befelé kalauzolta őket. Másnap aztán ott hevert a hat tetem Tabah főterén, átvágott torokkal, lemetszett nemi szervük a szájukba tömve. Hadzsi Ibrahim milíciájának megmaradt tagjai ijedtükben sorra kereket oldottak, és hazaszökdöstek falvaikba.

A rá következő héten saját földjén találtak rá az egyik szomszédos falu muktárjának lefejezett holttestére. Tabah védelméről már csak maroknyi rémült és tehetetlen paraszt gondoskodhatott. Ibrahim tudta ugyan, hogy az ő neve is ott szerepel a mufti halállistáján, mégsem volt hajlandó átmenni az országút túloldalára, hogy a semesi Haganától vagy épp barátjától, Gideon Aschtól kérjen segítséget. Átvirrasztotta az éjszakákat, és csak személyes bátorsága marasztalta helyén a falu népét.

Ezután pokoli napok köszöntöttek Tabahra. A mufti martalócai napközben elrejtőztek a Bab-el-Vad üregeiben, néhány mérföldnyire a falutól, majd az éj leple alatt előbújtak, és ott portyáztak a latruni Tegart-erőd és a tabahi földek között. A mudzsahedinek szemérmetlen átkokat üvöltözve cserkészték be a prédát, és jaj volt annak az őrnek, akit egyedül értek. Ha pedig a falusiak ijedtükben elmenekültek őrhelyükről, földjeiket és állataikat szolgáltatták ki a fosztogatóknak.

Mire Latrunból odaért a brit őrjárat, a martalócok már eltűntek a júdeai dombok vadonában. Erről az egyenetlen, kiismerhetetlen vidékről már a római légiók is csak évekig tartó küzdelem árán tudták kifüstölni a zsidó lázadókat; a mély szakadékok, megmászhatatlan magaslatok, rejtett barlangok évszázadokon át egyaránt oltalmazták a hősöket, a csempészeket és a rablókat.

Az angolok úttorlaszokkal és sűrű őrjáratokkal igyekeztek gondoskodni Tabah állandó védelméről, de ennek inkább csak jelképes értéke volt; kevés volt az emberük, könnyen ki lehetett játszani őket. Az angol helyőrség egész egyszerűen nem tudott megbirkózni a válsággal, és előre látható volt, hogy a Tabah elleni végső nagy roham már nem várat magára sokáig.

Gideon Asch lett az összekötő a Hagana és az angolok között. Wilfred Foote ezredessel kellett tartania a kapcsolatot. Foote, a vezérlő tábornok bizalmas munkatársa, régi közel-keleti róka volt.

A Fink-féle vendéglő Jeruzsálem zsidók lakta nyugati részének belvárosában működött. Hangulatos kis hely volt a maga nyolc asztalával; törzsközönsége főleg angol tisztekből állt, s ezért a Hagana is előszeretettel látogatta. Titkos helynek számított, de titkát csöppet sem palástolta; mindenki tudta, hogy itt cserélnek gazdát a hírek, a bizalmas tájékoztatások. A jelenlegi tulajdonost David Rothschildnak hívták; mindenkinek megsúgta, hogy nem rokona a hasonnevű családnak, csak nem lehetett tudni, hogy ezt dicsekvésnek szánja-e vagy panasznak.

Amikor Gideon Asch belépett a vendéglőbe, David Rothschild ismerősként üdvözölte. Gideon felment a nyikorgó lépcsőn egy különszobába, ahol már várta Foote ezredes. Rothschild bécsi szeletet és sört tálalt eléjük, aztán tapintatosan magukra hagyta őket.

A megbeszélés legfőbb tárgya a válságosra fordult tabahi helyzet volt. Gideon helybéli beépített embereinek most az volt a legfőbb feladatuk, hogy ne veszítsék szem elől egy pillanatra sem hadzsi Ibrahimot. Ha őt megölik, hat falu parasztjai futnának szanaszét.

Ebéd után Foote kitöltötte a kávét, szivarra gyújtott, és hirtelen másról kezdett beszélni.

– Eddig még egyetlen zsidó település sem került komoly bajba – jelentette ki. – Csakhogy ezek a gazemberek percről percre jobban elszemtelenednek. Ha Kaukdzsi csak egyetlen kibucot is lerohanna, másnapra Bagdadban mérföldes sorok állnának a toborzóirodák előtt. Én is bízom a Haganában, nemcsak a Zsidó Ügynökség, mégis attól tartok, hogy a mufti előbb-utóbb felülkerekedik.

– Ha a brit hadsereg nem a bevándorlók üldözésére fecsérelné az erejét, sokkal többre jutna az igazi ellenséggel szemben – felelte Gideon.

Foote, aki nem először hallotta ezt a szemrehányást, töprengve eregette a füstkarikákat.

– Persze az sem ártana, ha még húszezer katonánk lenne. Csakhogy maga is tudja: Clay-Hurst tábornoknak meg van kötve a keze. Éppúgy nem kaphat több katonát, mint ahogy új politikai irányvonalat sem diktálhat.

– Azt szeretnénk tudni, hogy vajon ha romlik a helyzet, akkor sem hozzák át az Arab Légiót Transzjordániából? – kérdezte Gideon.

– Higgye el: ha megengedjük, hogy Abdallah átkeljen a Jordán folyón, soha többé nem vonul ki Palesztinából. A zsidók érdeke is, hogy nyugton maradjon ott, ahol van. Akármilyen erős a Hagana, előbb-utóbb tengelyt kellene akasztania az Arab Légióval, az pedig hadsereg a javából. Hadd summázzam a helyzetünket. Ha a mostaninál sokkal erőteljesebben lépünk fel a mufti ellen, ránk zúdul az egész arab világ. Mindenesetre az utóbbi időben felmerült egy-két rendkívül szellemes és eredeti elképzelés; most épp ezeket tanulmányozzuk.

– Megtudhatnám, miről van szó?

– Nemrégiben egy fiatal tiszt került ide a vezérkarhoz. Afféle sötét ló; errefelé mindig felbukkannak hasonló különcök. Egy szó, mint száz: van néhány egészen eredeti ötlete, s valósággal megbűvölte velük a tábornokot.

– Ki ez az ember?

– Egy százados. Régi skót család sarja. Szülei misszionáriusok voltak; vakbuzgó vallásos nevelésben részesült. Mi több: elszánt híve a cionizmusnak, és úgy beszél héberül, mint egy zsidó.

– És mit tud az arabokról?

– Sokáig szolgált Szudánban. Vérbeli sivatagi patkány lett belőle. Némi hírnévre is szert tett, mert egymagában indult útnak, hogy a Líbiai-sivatagban felkutassa az eltűnt Zarzura-oázist. És a Bibliáról nem érdemes faggatni, mert mindent jobban tud.

Gideon iparkodott leplezni növekvő érdeklődését.

– És mi a szándéka? – kérdezte.

– Egy kis elit haderőt akar szervezni zsidó harcosokból, akik éjszakánként csapnának le, akkor és ott, amikor és ahol jónak látják. Szabad kezet kapnának; nem lenne szükségük írásos parancsra, és akármit tesznek, senkit sem lehetne érte felelősségre vonni. Nos, mi erről a véleménye?

– Érdekes elgondolás.

– Akarja, hogy idehívjam?

Gideon bólintott. Foote ezredes megnyomott egy berregőt, aztán beleszólt a telefonba, amely a vendéglővel kötötte össze őket.

– Rothschild úr, a bárpult végénél áll egy ember... Igen, a kapitány. Kérem, küldje fel ide hozzánk. Nem, köszönöm, van még kávénk bőven.

Kopogtak az ajtón, majd belépett egy harmincas évei elején járó, nem túl magas, de jóképű, sötét hajú férfi.

– Ön bizonyára Gideon Asch – szólalt meg barátságosan. – Régi csodálója vagyok. Eredményesen használtam a Sínai-félszigetről készített térképeit. A nevem Orde Wingate, szolgálatára.

Amint kezet ráztak, mindketten érezték: életre szóló barátságot kötöttek.

– Mik a tervei, Wingate százados? – kérdezte Gideon.

A skót elbűvölő mosolya nem tévesztette meg Gideont; észrevette a másik szemében felvillanó, már-már eszelős szenvedélyt.

– El kell rabolnunk a muftitól az éjszakát – mondta. – Maga is félig beduin, Mr. Asch. Nem kell elmagyaráznom, mire képes egy kis létszámú, de elszánt rohamcsapat. Csak az a fő, hogy rátermett embereket találjunk; a jók közül is a legjobbakat. Én pedig majd elmagyarázom nekik, hogy David király hagyományát kell megőrizniük.

– Hány emberre gondol?

– A Tábor-hegy aljánál Debora és Barak háromszáz válogatott emberrel futamította meg az egész hatalmas kánaáni hadsereget. Ők voltak az erősebbek, mert tudták, hogy a kánaániak írástudatlanok és babonásak, és tudták azt is, hogy nincs halálosabb fegyver a sötétségnél és az éjszakai neszeknél.

– Kapitány úr, az ajaloni völgyben válságos a helyzet. A mufti ötven, hatvan, esetleg száz emberét kellene előcsalogatnunk a Bab-el-Vad mélyéből. Ha sikerül meggyőznöm tervéről a Haganát és Ben Guriont, mikor tudna hozzálátni a megvalósításhoz, és hány emberre lenne szüksége?

– Tíz-tizenkettőre. Az a fő, hogy folyékonyan beszéljenek arabul. Ha összeszedi őket, én vállalom, hogy megértessem velük, mit jelent a zsidó harcosoknak a Bab-elVad. Két hetet kérek rá.

– Ma estére megadom a választ – mondta Gideon.

– Megjósoltam Clay-Hurst tábornoknak, hogy ráharap az ötletre! – közölte lelkesen Foote.

– Százados úr – mondta Gideon -, ez nem lehetett holmi éjszakai sugallat. Mi van a terve mögött?

– Lelkes cionista vagyok. Hiszek benne, hogy Palesztina zsidó föld. Mint ahogy azt is tudom, hogy a Biblia pontosan megmondja, miképpen kell harcolni és védekezni ezen a tájon. És ha Palesztinában újjászületik a zsidó nemzet, ott akarok lenni én is. Erre rendelt a sorsom.

– És mindezt hogyan képzeli el, kapitány?

– Mi, cionisták – mondta Wingate -, legföljebb néhány millió zsidót tudunk itt letelepíteni. Ez a jövőben sem lesz másként; ezzel kell számolnunk. És ugyanígy számolnunk kell azzal is, hogy ezt az államot a jövőben is könyörtelen és ellenséges arabok tízmilliói veszik körül. Márpedig örökké nem tarthatják sakkban őket; a számbeli fölény ezt éppúgy lehetetlenné teszi, mint a mohamedán társadalom belső törvénye, amely a gyűlöletet soha nem hagyja kialudni. Ezért ha nem akarnak elpusztulni, a megtorlás elvét kell alkalmazniuk. Mondok egy példát. A Haifába vezető iraki olajvezetéket többszakasznyi éjszakai harcossal kell majd őriztetnem. De a vezeték több száz mérföld hosszú, tehát néhány tucatnyi ember nem védheti meg a szabotázscselekményektől. Ezért az arabnak, mielőtt a vezetéket elvágná, meg kell értenie, hogy büntetés, igenis tömeges megtorlás vár rá. A százszoros túlerőt másképpen nem lehet féken tartani.

– Csak azt tudnám, kapitány – válaszolta Gideon -, hol késlekedett ennyi ideig?

Tizenkettedik fejezet 1937 nyara A Fakim faluba való Ibn Juszuf olajütője – attól függően, hogy melyik nagymama adta elő a történetet – kétszáztól kétezerig akárhány éves lehetett, bár a legvalószínűbb, hogy négy-ötszáz év óta működött. Annyi bizonyos, hogy Ibn Juszuf őseinek nemzedékek óta nyújtott szűkös, de elfogadható megélhetést.

Fakim a Bab-el-Vad középső szakaszánál terült el, távolabb az országúttól, a júdeai vadon meredek szakadékai és teraszai közé rejtve. Bármily félelmetes volt is a környék, távoli falvakból is idejártak a parasztok, mert Ibn Juszuf olajütője legendás hírnévnek örvendett. Az itt sajtolt olajnak messze földön nem volt párja, hiszen minél régebbi a prés, annál illatosabb, tisztább és ízesebb az olaj.

Ibn Juszuf olajának minőségét a zsidók is elismerték; újításaik és szakértelmük ellenére sem tudtak előállítani hozzá hasonlót. Így aztán az idők során egyre több kibuc küldte el emberét a fakimi dombvidékre, hogy olajfáik termését Ibn Juszuffal dolgoztassák fel. Az olajütő gazdája gabonát és más terményféleségeket kapott szolgálataiért, és így élt meg szerényen, máról holnapra. Míg aztán egy napon ajánlatot nem kapott a Semes-kibuc olajfaligetének felügyelőjétől, és ez az ajánlat alaposan megváltoztatta Ibn Juszuf anyagi helyzetét.

Az elgondolás igazán egyszerű volt: Ibn Juszuf ezután ne gabonát kérjen a munkájáért, hanem egy csekély hányadot az általa sajtolt olajból. A kibuc épített neki egy kis üzemet, ahol az olajat fémdobozokba töltötték, s a kibuc szövetkezete dobta piacra. Az egy- vagy kétliteres tartályokon arab, héber és angol nyelvű felirat hirdette: IBN JUSZUF OLÍVAOLAJA. A felirat alatt ott díszelgett a nagy hírű olajütő képe, a büszke kísérőszöveggel: ALAPÍTVA FAKIMBAN, 1502-BEN. Ibn Juszuf felesége nem szült gyermeket, és ez a tragédia egész életüket beárnyékolta. Rendszeres találkozásaik során a zsidók rávették, hogy ő is, felesége is vizsgáltassa meg magát a jeruzsálemi zsidó kórházban. Kiderült, hogy egy apró műtéti beavatkozás megszüntetheti az asszony terméketlenségét. Nemsokára két egészséges gyermekkel ajándékozta meg férjét; egyikük fiú volt, s így Ibn Juszuf leghőbb óhaja vált valóra.

A fiú még totyogó kisdedként életveszélyesen megsérült egy országúti balesetben; őt is a zsidó kórház mentette meg. Ibn Juszuf jámbor, alázatos emberke volt, de hálája határtalannak bizonyult.

Gideon Asch szinte természetes szövetségesként talált rá; az évek során különleges kapcsolat alakult ki köztük. Ibn Juszuf ügyfelei révén számos arab faluból gyűjthette a híreket, és jó előre értesült róla, ha valahol forralnak valamit a zsidók ellen.

Fakim hasznos állomáshelyül szolgált a mufti bandáinak, majd utóbb Kaukdzsi szabadcsapatainak rajtaütéseihez. Ide szivárogtak vissza egy-egy akció után a támadók, elrejtették a zsákmányt és a fegyvereket, majd visszahúzódtak a júdeai

dombok közé, amíg csak az angolok fel nem hagytak az üldözéssel. A lázadók durván bántak a falu lakóival; rendszeresen megdézsmálták a termésüket, s időnként egy-egy nőt is megerőszakoltak, de a parasztok aligha tiltakozhattak. A fiatalabbját gyakran erőszakkal sorozták be maguk közé, és a falu lassan szabályszerű katonai bázissá vált; időnként még maga Kaukdzsi is megjelent itt. Ibn Juszuf különösen rosszul járt. Egyetlen helyiségből álló kis üzemét mint a falu legnagyobb épületét kisajátították katonai tanácskozások céljára, több száz doboz olívaolajat pedig egyszerűen elkoboztak mint „önkéntes hozzájárulást” a „Szenvedő Palesztina Sztrájkalapja” részére. A faluban egyre nagyobb lett a jövés-menés; látszott, hogy nagyobb akció van készülőben. És senki nem kételkedett benne, hogy a célpont Tabah lesz.

Ezenközben a Semes-kibucban húsz válogatott fiatalembert gyűjtött össze a Hagana; egész Palesztinában nehezen lehetett volna jobbakat találni. Belőlük szervezte meg Orde Wingate az első éjszakai rohamcsapatot.

A kiképzés során Wingate megkóstoltatta velük a poklot. Egymásba értek a lélekölő éjszakai menetelések; koromsötétben mászták meg a sziklákat is. Tele voltak sebekkel, dudorokkal, zúzódásokkal, lábukat véresre törte az egyenetlen talaj, és a gerilla-hadviseléssel járó kézitusa-gyakorlatokat is úgy kellett végezniük, mintha valóban az ellenség állt volna szemben velük. Wingate-től megtanulták, hogyan kell hangtalanul lopakodni, úgy, hogy még a legéberebb erdei vadat is meglephessék.

Megtanulták, hogyan kell nyomon követni az ellenséget, hogyan kell bánni a lőfegyverekkel és a késsel, hogyan kell puszta kézzel megfojtani valakit; elsajátítottak a dzsúdó fogásait, az iránytű vagy lámpa nélküli tájékozódást, értettek már a kihallgatás módszereihez is. És tudták a legfőbb parancsot: a csapás gyors és halálos legyen, a részvét, az okoskodás rájuk üt vissza.

Amikor már a kimerültségtől elterültek a földön, Wingate peckesen fel-alá járkálva prédikált nekik angolul a cionizmusról, majd emlékezetből idézett hosszú szakaszokat a Bibliából, ezúttal héber nyelven. Azt akarta, hogy emberei szakasztott úgy aknázzák ki az ország minden zugának adottságait, ahogyan hajdan Júda és Izrael harcosai tették.

A meglehetősen sűrűn lakott vidéken arabok, zsidók és angolok úgyszólván testközelben éltek, így hát a leggondosabban őrzött titokról is előbb-utóbb fellebbent a fátyol. Nemsokára szájról szájra jártak a hírek a különös angol tisztről és az ő csapatáról. Amikor az egység teherautója kigördült a kibucból, éber szemek figyelték. Ezért Wingate elrendelte, hogy az emberek bizonyos időközönként egymás után ugorjanak le a teljes sebességgel robogó teherautóról, húzódjanak meg az út menti árokban, s aztán egyenként induljanak a gyülekezőhelyre, melyet egyetlen arab sem ismert.

Latrunnál, közvetlenül a Bab-el-Vad előtt, két kis domb magasodott: ez volt a két utolsó őrhely. Az országút egyik oldalán állt a Tegart-féle erőd, a másodikon egy trappista kolostor, amelyet olcsó, de kitűnő boráról ismertek. Amikor ez a modern rendház felépült, a szerzetesek kiköltöztek korábbi otthonukból. Ebben az elhagyott épületben szokott találkozni Gideon és Ibn Juszuf; itt aligha leshették meg őket.

Gideon figyelte, amint Ibn Juszuf a földeken át közeledik a régi kolostorhoz. A vézna emberke keskeny arcát ősz haj és szakáll keretezte. Körülnézett, nem követike, majd belépett az épületbe. Gideon az egyik cella küszöbéről intett neki; rejtekhelyéről pedig Orde Wingate fülelt feszülten.

Ibn Juszuf az elszórt értesülésekből rakta össze, milyen haditervvel készül Kaukdzsi Tabah lerohanására. A támadást két elterelő hadművelet biztosítja.

Lyddában és Ramlehben a mufti papjai zavargásokat szítanak, hogy lekössék az ottani brit helyőrségeket. Ugyanakkor maroknyi harcos megtámad egy távoli arab falut; ily módon kicsalják Latrunból az angolokat, egy kanyargós hegyi ösvényre terelik őket, hogy aztán a hátukban felrobbantsák az utat, és így hosszú órákra megbénítsák a csapdába szorult katonákat.

Az angolokat tehát lekötik a zavargások, illetve a vaklárma, és az igazi célpont, Tabah védtelen marad. Gideon kifaggatta Ibn Juszufot a csapatok létszámáról, a földrajzi viszonyokról, a helyszínekről és az időpontokról. Megtudta, hogy Kaukdzsi legalább háromszáz embert vet be, vagyis igen jelentős hadművelet készül. Úgy látszik, a lázadók rendkívüli fontosságot tulajdonítanak Tabah elfoglalásának.

Ibn Juszuf távozása után Wingate előjött a homályból, és végigdőlt a valamikori szerzetes kemény priccsén; onnan meredt üres tekintettel a pókháló lepte mennyezetre, mialatt Gideon az ablak résén át figyelte a szamarára kapaszkodó Ibn Juszuf mozdulatait.

Valahányszor Wingate gondolataiba merült, nadrágzsebéből öntudatlanul előhúzott egy fogkefét, és azzal kezdte dörzsölni szőrös mellét. Most is ezt tette; majd hirtelen kizökkent gondolataiból, és felpattant.

– Mennyire megbízható ez a fickó?

– Értem, mire céloz, Wingate. De higgye el, nem minden arab csal és hazudik.

– No persze, persze, évekig kereskednek magával, hogy aztán, ha baj van, két garasért eladják.

– Csakhogy a saját embereiket is eladják két garasért – jegyezte meg Gideon. – És ha itt akarunk maradni Palesztinában, valamiképpen ki kell egyeznünk.

– Ibn Juszuf éppúgy, mint a többi arab, nem törhet ki saját társadalma bilincseiből. A zsidóknak előbb-utóbb szembe kell nézniük azzal, hogy hová jöttek.

Hiába tesznek jót az arabokkal: soha ne várjanak tőlük szeretetet, mert az arabok nem tudnak szeretni. Gyűlölni, azt bezzeg tudnak, úristen, de még mennyire! És mindnyájukban, mélységes mélyen ott izzik a sértett harag, amiért maguk felrázták őket önhitt képzelgéseikből, és megmutatták nekik, milyenek igazából: elpuhult vademberek, rabjai egy vallásnak, amely minden emberi becsvágytól megfosztotta őket, és csak néhányukban, akik kegyetlenebbek és önhittebbek a többinél, maradt annyi akaraterő, hogy parancsolgassanak a többinek, akár egy birkanyájnak. Eszelős társadalommal állnak szemben, Gideon, és jobb, ha minél hamarabb megtanulják, hogyan kell őket féken tartani.

– Csakhogy ez olyan szörnyűségesen idegen a mi természetünktől – mondta Gideon szomorúan.

Wingate hirtelen más tárgyra tért.

– Ez az egész terv túlságosan kifinomult; nem vall Kaukdzsira.

– Én is így látom – bólintott Gideon. – És legszívesebben figyelmeztetném a parancsnokságát.

– Hát egy kurva szót sem értett abból, amit mondtam?! – üvöltötte Wingate.

– Ne felejtse el, hogy most nem az éjszakai rohamcsapatának prédikál.

– Én csak azt mondom, hogy amióta a zsidók visszajöttek Palesztinába, mást se tesznek, mint elbújnak a falaik mögé. Úgy látom, maga is beijedt attól, hogy most végre azt tehetünk, amit akarunk. A pokolba a brit hadsereggel! Rohangáljanak csak összevissza egész Júdeában. A mindenségit, ember, hát vak maga? Nem veszi észre, hogy valamilyen angol tiszt piszkos keze van a pakliban? Mit gondol, ki sütötte ki Kaukdzsinak ezt a haditervet? – Wingate felugrott a priccsről, fel-alá szaladgált, majd megállt, és Gideon orra előtt hadonászott a fogkeféjével. – Próbáljon csak az ő fejükkel gondolkodni. Hogyan is okoskodik Kaukdzsi meg az ő derék angol tisztje?

Azt mondják: a Hagana ki sem fog mozdulni a Semes-kibucból, mert a zsidók csak védekezésben gondolkodnak. Ezért elég, ha az angol csapatoktól tisztítjuk meg a terepet, és máris szabad az út Tabahba; a Hagana a világért sem lépne közbe. Erre akár a fejüket is tennék.

Gideon Asch már ötvenharmadik életévében járt, de még mindig felvette a versenyt a legfiatalabb és legkeményebb zsidó harcosokkal is. Üldözte az ellenséget, pedig egész életében a megegyezést, a barátságot, a békét kereste, és mindent elkövetett, hogy kiismerje az arab gondolkodás tekervényes útjait. Amikor az éjszakai rohamcsapatok megalakultak, először öröm és büszkeség töltötte el, de aztán lassan hatalmába kerítette a kétségbeesés. Felismerte, hogy hasztalan szövögette a barátság szálait az arabokkal, délibábot kergetett, és ha Sion álma megvalósul, a zsidóknak – hiába irtózik tőle testük-lelkük – támadóállásba kell helyezkedniük.

A cellában olyan csend lett, mintha most is egykori szerzetes lakója elmélkednék benne.

Gideonból nehéz sóhaj szakadt fel. Hát legyen: elfogadják a kihívást, mert különben az arabok soha többé nem hagynák békén őket. De hát meddig tart majd ez a háborúskodás, istenem, meddig? És vajon nem rontja-e majd meg a zsidó nép alapvető emberségét, tisztességét? Az út végtelennek látszott – de hiába, ha egyszer Sion álma csak ilyen áron válhat valóra...

– Mit tehetünk? Hiszen ezért vagyunk itt – mondta.

– Úgy van. Sion napja végre felvirradt.

– Nem tudom, Wingate, miféle tervet forral, de vésse eszébe, hogy Ibrahim hadzsi büszke férfi. Előbb hagyna veszni mindent, hogysem elfogadná a segítségünket.

– Íme, az arab nép története egyetlen mondatba sűrítve – válaszolta Wingate. – Csakhogy ha rajtam múlik, Ibrahim hadzsinak nem lesz választási lehetősége.

Wingate belebújt a kibuctagok kék munkaruhájába, és a falut elkerülve, a hátsó oldalról mászta meg a tabahi dombot.

A próféta sírja mellett tunyán üldögélt egy arab. Wingate odakiáltott neki: – Hallod-e, szaladj le a faluba, és hívd ide nekem hadzsi Ibrahimot, de tüstént!

A parasztot megdöbbentette a váratlan hang és a folyékony arab beszéd.

– Ne ámuldozz itt, hanem lódulj! – parancsolt rá az angol.

Negyedóra múltán megjelent Ibrahim, és megállt az idegen mögött, aki távcsővel fürkészte a vidéket.

– Tudja, ki vagyok? – kérdezte Wingate anélkül, hogy megfordult volna, és a távcsövét sem eresztette le.

– A bolond angol tiszt.

– Ahogy mondja. De mint látja, nem vagyok egyenruhában. Úgy jöttem, mint barát a baráthoz.

– Én nem szoktam ilyen gyorsan barátságot kötni.

– Most nincs idő a hagyományos udvariaskodásra. Ma éjjel lecsapnak magukra, és Latrunban nem lesz senki, aki segíthetne. – Wingate leeresztette a távcsövet, megfordult, elmosolyodott, s szó nélkül elment Ibrahim mellett, majd egy másik pontról vizsgálódott tovább. – Esküszöm, akárki telepítette ide ezt a falut, helyén volt az esze. Támadni csak erről a dombról lehet, akkor is csak úgy, ha hátulról másszák meg. De hiába, ezúttal még így sem védheti meg Tabahot. Kaukdzsinak túl sok az embere. Hason csúsznak majd idáig, a magas fű fedezékében, aztán megállapodnak innen vagy ötven méterre, rázendítenek a trágár ordítozásra, és az emberei csak reszketnek majd, de mozdulni nem bírnak.

– Majd elszámolunk egymással.

– Akkor maguk már csak Allahnak számolhatnak el. Tudja mit? Ráférne magára egy-két jó tanács.

– Ha azt akarja, hogy a zsidókhoz forduljak segítségért, ne fáradjon.

– Mit képzel, Ibrahim hadzsi? Ez eszembe se jutott! – Wingate továbbra is a lejtőre szögezte sötétbarna szemét. – A szél a tenger felől fúj majd – mondta -, hegynek lefelé. A fű jó száraz. Úgy fog majd tüzet, mintha... mintha Józsué most állítaná meg a napot. Kaukdzsi embereinek igencsak forró lesz a föld a talpuk alatt.

– Gyújtsuk fel a földeket?

– Hát persze, ember! Mi mást gondolt?

– Ilyen ostoba haditervről még nem is hallottam – közölte hadzsi Ibrahim.

– Valóban? Én meg azt hittem, tetszeni fog magának.

– Hiszen merő ostobaság!

– Ejnye, Ibrahim hadzsi, hiszen Szaladin, a maguk híres-neves hadvezére éppen ezt a haditervet alkalmazta a keresztesek ellen Haettin szarvainál. Tőrbe csalta őket a fennsíkon, ahol hátszélben pörkölődtek nehéz páncéljukban, aztán rájuk gyújtotta a földeket. Akik nem fulladtak meg a füstben, vagy nem sültek meg, azok a szomjúságtól elgyötörve megkísérelték az áttörést a Genezáret-tóhoz, de Szaladin ott állt köztük és a tó között. – Wingate elfordult. – Persze nem akárkiből lesz Szaladin.

Ahhoz képzelőerő is kell.

Orde Wingate elindult lefelé a dombon, és nemsokára eltűnt szem elől.

Lázas előkészületek után aznap este Kaukdzsi csapatai kiözönlöttek Fakimból, és elindultak a Bab-el-Vad mentén azon az úton, amelyen valaha a rómaiak vonultak Jeruzsálem felé. Kaukdzsi néhány órával korábban megindította már az elterelő hadműveletet: egyik egysége támadásra lendült egy, a bozót mélyén meghúzódó falucska ellen, hogy az angolokat kicsalják Latrunból. A ramlehi és lyddai papok pedig hozzáláttak, hogy az őrjöngésig szítsák a mecsetekben imádkozó tömeg indulatait.

Orde Wingate kivezette a Semes-kibucból éjszakai rohamcsapatát, és kerülő utakon mozgatta őket ide-oda, dombra fel, dombról le, keresztül-kasul a földeken; aki netán meglátja őket, az sem tudhatta, merre tartanak. Végül a Bab-el-Vad torkolatánál

gyülekeztek, és gyorsan fedezékbe húzódtak. Egy órával később a felderítő jelentette Wingate-nek, hogy közelednek Kaukdzsi emberei.

– Nagyon helyes; betartják a menetrendet – szólt Wingate. – Senki ne moccanjon; fojtsák vissza a lélegzetüket is. És igyekezzenek megszámlálni, hányan vannak.

A zsidók szétszórva lapultak egy meredek kis szirt fedezékében, közvetlenül a régi római út fölött. Hallották a kulacsok csörömpölését, a menetelő lábak alatt elmozduló kövek zaját, aztán megérezték a hasis illatát is. Végül már a hangok is elhatoltak hozzájuk: az ellenség önmagát biztatta a közelgő csata előtt. Kaukdzsi lázadói éppen az éjszakai rohamcsapat rejtekhelye alatt vonultak el az ajaloni völgy irányába, majd eltűntek szem elől.

Wingate várt még egy órát, aztán füttyszóval hívta össze embereit. Azok elmondták, hogy Kaukdzsi vagy kétszázötven harcosát küldte rohamra Tabah ellen.

Wingate térképet terített a földre.

– A dombok között megyünk tovább, az utakat elkerüljük. Itt, ezen a ponton állítunk csapdát nekik, két mérfölddel Fakim előtt.

A terv szerint akkor csapnak majd le Kaukdzsi embereire, amikor azok már visszatérőben vannak a Tabah elleni támadásból. Az éjszakai rohamcsapat minden tagja tudta: csak akkor nem fedezhetik fel őket, ha egész éjjel fölfelé kapaszkodnak a gyilkosan meredek dombokon. Wingate rápillantott Gideonra. Gideon válaszul bólintott: ne törődjön az angol a korával, elbír ő is annyit, mint a többiek.

Hajnali kettőkor Kaukdzsi emberei legyezőszerűen szétterültek a tabahi domb tövénél, és kúszni kezdtek felfelé, a falu irányába.

Napközben Ibrahim hosszan forgatta magában az angol tiszt furcsa szavait, aztán összehívta népét, és elrendelte: vigyék fel a falu egész petróleumkészletét a próféta sírjához. Aztán – mintha a terv az övé volna – megparancsolta, hogy körös-körül locsolják végig a petróleumot a száraz füvön.

Fél háromkor a lázadók egyik tisztje kiegyenesedett a dombtető közelében, magasra emelte puskáját, és elharsogta az ősi csatakiáltást: „Allah akbár!” Mögötte a többiek visszhangozták a kiáltást, majd sortűz dördült, és megindult a roham.

Hadzsi Ibrahim nagy ívben a fűbe hajította az első fáklyát, majd hasra vágódott.

Emberei egymás után követték, s ki-ki elhajította a maga fáklyáját a támadók felé. A petróleum másodpercek alatt sziszegő morajjal berobbant. Hatalmas lángnyelvek szöktek az ég felé, a dombon végigseprő szél pedig máris sodorta a tüzet lefelé, egyenesen a támadókra. Az emberek fáklyaként lobbantak lángra, az átkozódás vérfagyasztó sikolyba fulladt. Kaukdzsi harcosai fel-alá ugráltak az izzásig hevült talajon; volt, aki a gyorsan gomolygó fekete füstfelhőkben fuldokolva elzuhant, mások lefelé gurultak a dombon, s kétségbeesve igyekeztek megelőzni a feléjük nyomuló tűzfalat. Akik megmenekültek, teljes pánikban futottak szét. Két perc sem telt el azóta, hogy az első lángnyelv felcsapott, és huszonöt ember lelte halálát: megégtek vagy megfulladtak. További százan súlyos égési sebeket szenvedtek.

Az életben maradottak az éjszakai visszavonulástól kábultan támolyogtak a biztonságot ígérő Bab-el-Vadon át Fakim felé. Már hajnalodott, amikor teljesen összetörve, magukat alig vonszolva elérték a Fakimba vezető keskeny szorost.

Az éjszakai rohamcsapat néhány órával korábban jutott el a szorosig, gyötrelmes erőltetett menetben. Ott aztán lesállásba húzódva várták a Tabah elleni támadás

túlélőit, akiket most két géppuska vett kereszttűz alá. Azok, akik még ezt is túlélték, elhajigálták fegyvereiket, és rendezetlenül menekültek a dombok közé, hogy ezentúl minden csatározástól távol maradjanak.

Tizenharmadik fejezet 1937. október A jeruzsálemi mufti a vakif hivatalában rendezte be főhadiszállását. A hivatal közvetlenül a valamikori Templom-hegyen, a most Haram esz-Sarif néven ismert hatalmas térség szélén állt. A Haram esz-Sarifon magasodott az iszlám legrégebbi kegyhelye, a Sziklamecset – Jeruzsálem legjellegzetesebb épülete. A hatalmas kupolás mecset már ezerháromszáz éve állt a helyén. A hagyomány szerint itt akarta Ábrahám feláldozni Izsákot, itt őrizték a zsidók hajdani templomának frigyládáját, s most is áll a legendás szikla, amelyről Mohamed egy ugrással az égben termett. A Sziklamecset mellett annak kicsinyített másaként húzódik meg a Lánc-mecset; eredetileg ez szolgált mintául a nagyobb építményhez. A Lánc-mecsetet a mufti sajátította ki ájtatoskodásához; naponta többször is átjárt imádkozni a vakif hivatalából. Éppen törökülésben kuporgott imaszőnyegén, és elmélkedett, amikor mögötte a homályból megszólalt egy hang: – Eminenciás uram...

A mufti felriadt révületéből, és lassan kinyitotta szemét.

– Eminenciás uram... – ismételte a márványfalakról visszaverődő hang.

A mufti megfordult, és az esetlen arab öltözék viselőjében Gustav Bockmannra ismert.

– Nem látja, hogy imádkozom?

– Azonnal el kell tűnnie – közölte Bockmann. – Az angolok most fogdossák össze a Főtanács tagjait és a katonai vezetőket. Parancsuk van, hogy eminenciádat is letartóztassák.

A mufti nyögve feltápászkodott, és zavarodottan pislogott körül.

– Gyorsan – sürgette Bockmann -, el kell rejtőznie!

Végigsiettek a Haram esz-Sarifon a másik nagy épülethez, az Al-Akszamecsethez, és a szűk belső csigalépcsőn a mecset alatti titkos pincék felé igyekeztek.

A sok száz éves falak között dohos volt a levegő, és érződött a lázadáshoz itt tárolt puskapor szaga is.

– Szíveskedjék itt várni, amíg vissza nem jövök – utasította Bockmann a főpapot.

A német csak másnap jelent meg, csomagokkal megrakodva. Ételt-italt hozott, borotválkozófelszerelést és ruhaneműt.

– Mi történik odakinn?

Bockmann eldarálta a letartóztatott főtanácsi tagok hosszú névsorát. Volt, aki meg tudott szökni, de az angolok az egész országra kiterjesztették hálójukat. A szóbeszéd szerint az Indiai-óceán egyik szigetcsoportjára, a Seychelle-szigetekre akarják szállítani a foglyokat.

– Hitvány kutyák! – kiáltott fel Hadzs Amin.

– Nekünk is horgonyoz Jaffában egy hajónk – mondta Bockmann. – Eminenciádnak itt kell maradnia szombatig. Akkor hívők ezrei lepik el az Al-Akszát, és könnyebb lesz kicsempészni eminenciádat.

– Undorodom ettől a pincebörtöntől.

– Hiába, itt kell hogy maradjon. Őrjáratok cirkálnak az egész óvárosban, és valamennyi kaput szigorúan ellenőrzik.

Bockmann felszólította a muftit, hogy borotválja le a szakállát, és a szombati ünnepkor vegye fel azt az öltözéket, amelyet hozott neki: a fehér ruhát, melyet a mohamedán nők viselnek a péntek délelőtti imához.

Szombaton húszezer hívő zsúfolódott össze a Haram esz-Sarifon. Délben, amikor vége lett az imának, a tömeg elöntötte az óváros szűk utcáit, ebben az emberáradatban nehéz lett volna bárkinek is a nyomára bukkanni. Hadzs Amin elHuszeinit sem fedezték fel az angolok, amikor belevegyült a Damaszkuszi kapun kiözönlő asszonyok nagy csoportjába.

A kapu elől teherautó indult, hogy paradicsomot szállítson a jaffai kikötőbe. Az egyik láda üres volt; ebbe bújtatták a főmuftit. A kikötőben felcsempészték egy német teherhajóra, amely elvitte Bejrútig, majd onnan a szárazföldön menekült tovább Damaszkusz felé. A szíriai fővárosban Hadzs Amin összegyűjtötte megmaradt alvezéreit, és innen irányította tovább a palesztinai felkelést.

Orde Wingate százados éjszakai rohamcsapatai új korszakot nyitottak és újfajta gondolkodást honosítottak meg a harcoló zsidók között. Ha nem is állítható, hogy egymagukban fojtották el az arab felkelést, de alaposan lelohasztották a lázadók harci kedvét. Egyszer s mindenkorra befellegzett az éjszakai garázdálkodók korlátlan fölényének. Az éjszakai rohamcsapatok kiterjesztették hadműveleti területüket, átátcsaptak Libanonba, s így a lázadók már ott sem lehettek biztonságban. Az arab támadások lassan kifulladtak.

Kaukdzsi szabadcsapatai siralmasan leszerepeltek. Most, hogy elszánt ellenféllel kellett szembenézniük, elment a kedvük a harctól, az aranytól meg a dicsőségtől, és inkább hazavágyódtak. Végül aztán tömegestül hagyták oda a zászlót, és futottak, kiki a maga országába.

Amikor a mufti belátta, hogy sem a zsidó településeket szétzúzni, sem a további bevándorlásnak útját állni nem tudja, maradék erejét saját arab vetélytársai ellen fordította. Bandái térdig gázoltak a vérben, s mire a mámor elszállt, nyolcezer palesztinai arab pusztult el egymás kezétől.

Azután, hogy a mufti elmenekült, Isten Kaukdzsi vezette harcosai pedig megfutamodtak, Hadzs Amin életben maradt arab ellenségei lassan felbátorodtak, és szembefordultak a lázadással, amely mindenképpen a végóráit élte.

A rá következő évben a mufti lázadása összeomlott, de egyvalamit azért elért: a mandátumi területen teljes volt a fejetlenség. Az angolok már eleve lehetetlen helyzetbe manőverezték magukat, hiszen kétszer is elígérték Palesztinát: egyszer a zsidóknak, akiket a Balfour-nyilatkozat saját hazával kecsegtetett, egyszer pedig a palesztinai araboknak, akiket azzal biztattak, hogy beolvadhatnak egy nagy arab birodalomba.

A zavargások és lázadások évei alatt egymást követték a brit vizsgálóbizottságok.

Mindegyik kiadta a maga Fehér Könyvét, mindegyik követelte, hogy nyirbálják meg a zsidó bevándorlást, és korlátozzák a földvásárlásokat. Különféle megosztási tervek láttak napvilágot. Az egyik terv értelmében a zsidóknak keskeny földsávot ígértek Tel-Aviv és Haifa között, míg Jeruzsálem sajátos státust kapna mint nemzetközi város. A zsidók hajlottak rá, hogy beleegyezzenek a megosztásba, az arabok azonban minden ilyen tervet kereken elutasítottak. Azokat, akik hajlandók lettek volna egyezkedni a zsidókkal, a mufti emberei eltették láb alól.

Az arab lázadás tetőzése idején egy tekintélyes tagokból álló angol bizottság úgy vélekedett, hogy Anglia már nem képes a mandátumi terület kormányzására.

Európában háború fenyegetett, és az angoloknak fel kellett adniuk a pártatlanság látszatát. A legutóbbi bizottság Fehér Könyvében Anglia lényegében visszavonta a zsidó haza megalapítására tett ígéretét. Az angol politika immár arra törekedett, hogy bármi áron megnyerje az arab világ kegyét; a helyi brit érdekek védelme mindennél súlyosabban esett latba.

A második világháború előestéjén az európai zsidók milliói tudták már, hogy csapdába kerültek, a Fehér Könyv pedig, amely a palesztinai bevándorlás fokozatos megszüntetését és a földeladások teljes tilalmát követelte, a menekülés utolsó reményétől is megfosztotta őket. Hiába bukott el a mufti felkelése: a Fehér Könyv távollétében is győztesnek nyilvánította.

Amikor kitört a háború, az arabok elsöprő többsége a nácikkal rokonszenvezett.

Palesztina elárult zsidósága ekkor kijelentette: „Úgy harcoljuk meg ezt a háborút, mintha a Fehér Könyv nem léteznék, és úgy harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem volna háború.” És néhány napon belül százharmincezer palesztinai zsidó férfi és nő jelentkezett önkéntesnek a brit hadseregbe.

Gideon Asch sokszor volt távol a Semes-kibuctól; hol a sivatagban tűnt el, hol a kiképzés rótt rá feladatokat; minden bizonnyal szerepe volt a fegyvercsempészésben és az illegális bevándorlásban is. Előfordult, hogy hónapokig nem bukkant fel.

Ilyenkor Ibrahim hadzsi – bár ezt természetesen nem árulta el senkinek – elég rosszul érezte magát a bőrében.

Tabahot kemény próba elé állította az arab felkelés. Húsznál is több volt a halott vagy az eltűnt. Hadzsi Ibrahim a szíve mélyén tudta, hogy ha nincs a Hagana és az éjszakai rohamcsapat, ő maga is könnyen otthagyhatta volna a fogát. Ám a hála fogalmával mégsem tudott megbarátkozni. Ellenkezőleg: az arab testvérharc évszázadok óta elfogadott életforma volt, és ha az ember a zsidóknak meg az angoloknak köszönheti életét, az súlyos megaláztatás.

Hadzsi Ibrahim rosszkedvűen töltötte ki a kávét.

– Öreg vagy te már a háborúskodáshoz – mondta Gideonnak.

– De nem ehhez a háborúhoz – felelte Gideon.

– Ha száz barátod van, dobj ki kilencvenkilencet, és ne bízzál a századikban sem – bölcselkedett Ibrahim. – Néha úgy érzem, te vagy az egyetlen barátom. A rokonok, a törzs tagjai vetélytársak, tehát nem lehetnek igazi barátok. A fiaink gyakran ellenünk fordulnak. Csakhogy a vallás tiltja, hogy idegennel kössünk barátságot.

Akkor hát ki marad? Nagyon magányos vagyok. Akárhová nézek, mindenütt ellenségbe ütközöm. Mi ketten legalább el tudunk beszélgetni...

Gideon másra terelte a szót; nem akarta, hogy Ibrahimon még inkább úrrá legyen a búskomorság.

– Mostantól Szimsa lesz a kibuc titkára; vele kell majd tárgyalnod.

– Rendes fickó, megleszünk egymással. Az angolok biztosan megtesznek generálisnak.

– Ugyan, szó sincs róla.

– Akkor ezredesnek?

– Közönséges tanácsadó leszek. Arab ügyekben.

– Meg lesznek veled elégedve – mondta Ibrahim, majd így folytatta: – Tudom, miért akarsz harcolni a németek ellen. De engem nem érdekel, ki győz, ki marad alul.

Nekem semmi bajom a németekkel, nem haragszom rájuk; nem is ismerek németet, legföljebb ha egyszer egy zarándokkal találkoztam. – Ibrahim nagyot sóhajtott. – Most a németek ígérgetnek ugyanúgy, mint az első háborúban az angolok, hogy megnyerjenek bennünket. Hallgatom a rövidhullámon a berlini rádiót. Azt hajtogatják, hogy a németek meg az arabok testvérek. Csakhogy ha háború jön, minékünk mindenki hazudik. Kihasználnak majd bennünket, aztán hagyják, hogy megrohadjunk, ahogy az angolok tették.

– Ha a németek eljutnak Palesztinába, legalább a zsidók nem okoznak több gondot nektek – mondta Gideon.

– Éppen azt nem szeretem a németekben, ahogy a zsidókkal elbánnak – jelentette ki Ibrahim. – De a zsidókat sem pártolom. Palesztinában nincsenek már arab vezetők, a határon túliakban pedig nem bízom.

– Akkor ki marad, Ibrahim?

– Miért követjük mindig azokat, akik kést szögeznek a torkunknak? – fakadt ki az arab. – A Korán azt tanítja, hogy engedelmeskednünk kell! De hát hogy van ez? A vezetőink sohasem a Próféta akaratát követik, hanem csak a maguk javát nézik. És velünk mi lesz, Gideon, ha majd visszatérsz? Mi még nem vívtuk meg egymással a magunk háborúját. Pedig annak is meg kell lennie. Ti továbbra is hozzátok majd a zsidókat Palesztinába, mi pedig nem tűrhetjük ezt.

– Miért vagy ma ennyire nyugtalan?

– Mindig ezek a dolgok járnak a fejemben, és senkivel nem oszthatom meg őket. Én nem kérek sem a szíriaiakból, sem az egyiptomiakból. De a zsidók nagyon okosak. Ezrével álltok be az angol hadseregbe, hogy katonai kiképzést kapjatok.

– Azt hiszem, a mi fiainkat csak végszükség esetén osztják majd be harcoló egységekbe.

– Mindegy; ha arabok és zsidók között kitör a háború, ti akkor is fel lesztek készülve. Nektek már megvan a kormányon belül a kormányotok, de velünk mi lesz? Nyakunkra ül majd egy újabb főmufti, egy újabb Kaukdzsi vagy egy újabb király, mint az a züllött alak ott Egyiptomban. Miért küld nekünk Allah csupa ilyen embert? Ne haragudj, Gideon, összevissza keringenek a gondolataim. De akármint lesz is, azt nem akarom, hogy neked bajod essék.

Gideon rácsapott a túlméretezett szék karfájára, aztán kievickélt belőle.

– Egyszer azt kérdezték tőlem, vannak-e arab barátaim. Azt mondtam, igazából nem is tudom. Pedig hát azt hiszem, egy barátom mégiscsak van. Valid be, kezdetnek nem is olyan rossz. Ugye, te megbízol bennem, Ibrahim?

– Nem bízom se zsidóban, se arabban, csak benned.

– Talán ha bennünket, zsidókat nem nyomasztana egész életünkben a pusztulástól való félelem... De hát ez a félelem vezérel valamennyiünket! Ötvenhárom éves vagyok, Ibrahim, és tizennégy éves korom óta járok fegyverrel.

Hát el lehet viselni, hogy az ember élete minden percében érezze, halálos ellenség leselkedik rá, és nem nyugszik addig, amíg a vérünket nem veszi? Ezért megyek a háborúba, Ibrahim. Mert a németek még nálatok is hevesebben akarják a vesztünket.

– Gyere – mondta Ibrahim hadzsi -, lesétálunk az országútig.

Tizennegyedik fejezet 1940 A tabahi férfiak társadalmi életének központja a kávéházban álló rádió volt, és most, hogy a világ makacsul haladt az újabb, elkerülhetetlen világégés felé, a rádió szerepe még inkább megnőtt.

Ezekben a napokban az arabok jólesőn ízlelgették a bosszú gondolatát. A nekik oly gőgösen parancsolgató francia és brit kormányok félénken meglapultak; a felbátorodott Hitler megkaparintotta Ausztriát, és a demokratikus Spanyolországot is félelmetes új fegyverei próbaterepévé változtatta; a demokráciák pedig úgy tettek, mintha vakok és süketek volnának.

Münchenben konferenciát rendeztek, és az arabok végignézték, amint két demokratikus ország reszketve, teljes erkölcsi csődben vergődve szolgáltatta ki a náciknak a soron következő szabad nemzetet: Csehszlovákiát. Néhány hónappal a müncheni végkiárusítás után Németország immár egyértelműen megvallotta szándékait: szövetséget kötött a fasiszta Olaszországgal, hogy közösen falják fel a nyugati civilizációt. Tabah lakóinak mindez megannyi örömhír volt.

– Hadzsi Ibrahim, hallottad már? Kitört a háború!

Amikor a német páncélosok néhány hét alatt letiporták Lengyelországot, Ibrahim érzékelte, miként nő a faluban a lelkesedés.

Ibrahim hadzsinak az volt a dolga, hogy bölcs és szilárd maradjon; ő nem sodródhatott együtt a változékony közhangulattal. Ő volt a sorban az utolsó láncszem, és elődei is biztos kézzel irányították a falu sorsát. Hódítók jönnek, hódítók mennek, s a népnek mindegyikkel meg kell férnie. Sokkal fontosabb, hogy a természettel vívják meg a maguk harcát, mert az a harc soha nem ér véget. És mégis, ahogy a németek az 1940-es év első felében egymás után aratták győzelmeiket, Ibrahim sem tudta türtőztetni magát: őt is elkapta a hév, Palesztina arab lakosságát pedig valóságos örömmámor kerítette hatalmába. Hadzsi Ibrahim nem volt rest, és egészen Jeruzsálemig szalajtotta bátyját, Farukot, hogy térképeket vásároljon Európáról és a Közel-Keletről. A kávéház valóságos háborús tanácsteremmé vált, és valahányszor új gombostűt szúrtak a térképbe, vagy új vonalat húztak rajta, lázasan ecsetelték Németország legyőzhetetlenségét. Mindenki úgy vélte, a legfőbb ideje, hogy az arab világ szövetséget kössön velük.

Gideon Asch valóban bevonult. Az angolok jól ismerték a múltját és arab kapcsolatait, és megbízták, bukkanjon a mufti nyomára. Hadzs Amin al-Huszeini már a háború elején elmenekült Damaszkuszból, mert Bagdadban nagyobb biztonságban érezte magát, Irakban kedvező volt a helyzet, hogy újra bajt keverjen: az iraki hadseregben erős németbarát sejtek működtek, amelyek a markukba akarták kaparintani a gyengekezű fiatal régens kormányát.

Gideon Aschnak már ősz volt a haja és a szakálla, és hála tökéletes nyelvtudásának, arab öltözékben bárki arabnak vélhette. A világ alighanem legősibb

egyeteme, a Musztanszirija mellett ütött tanyát, és elsőrangú kémhálózatot szervezett, melynek szálait iraki zsidók mozgatták. Sikerült számos, fontos posztot betöltő iraki kormánytisztviselőt és katonát is megvásárolnia.

Franciaország elestével a háború félelmetes árnyéka egyszer csak rávetült Palesztina küszöbére. A nácikkal együttműködő új vichyi kormány rátette kezét a francia érdekeltségű területekre. Szíria és Libanon egyik percről a másikra németbarát erők hatalmába került. Irakban még ingatag volt a helyzet. Észak-Afrika felől további veszély fenyegette Palesztinát. Az egyiptomi-líbiai határ mindkét oldalán elterpeszkedő nagy nyugati sivatagban az olaszok hatalmas haderőt – több mint háromszázezer embert – összpontosítottak, amelynek végső rendeltetése az volt, hogy a sivatagon átkelve meghódítsa Egyiptomot, a Szuezi-csatornát és Palesztinát.

Bár egy angol katonára tíz olasz jutott, az angolok vakmerően megkockáztatták a támadást. Sikerült felőrölniük az olasz csapatokat, és tízezerszámra szállították a hadifoglyokat Líbia belsejébe. Így hát Hitlernek kellett kisegítenie bajba jutott szövetségesét. 1941 elején egy fiatal német tábornok, Erwin Rommel szállt partra a líbiai Tripoliban, és AfrikaKorpsnak keresztelt, kitűnően felszerelt gépesített haderejével visszafoglalta az olaszok által kiürített területet. Ám utánpótlási vonala túlságosan hosszúra nyúlt, s ezért meg kellett állapodnia az egyiptomi határon, hogy átcsoportosítsa erőit.

Ez sem változtatott azonban azon, hogy Palesztina kelet és nyugat felől harapófogóba került.

A cudarul megtépázott angolok nagy nehezen összekapartak egy ausztráliai és indiai csapatokból álló haderőt meg néhány Szabad Francia Dandárt, és Palesztinából kiindulva megtámadták Szíriát és Libanont. A csapatok élén zsidó felderítőegységek haladtak; legtöbb tagjuk Orde Wingate különleges éjszakai rohamcsapataiból került ki, és ki előbb, ki utóbb, mind szolgált már Gideon Asch parancsnoksága alatt. Az expedíciót Gideon Asch bagdadi egysége látta el friss értesülésekkel; ebben közreműködött néhány korábban telepített zsidó hírszerző sejt is.

Irakban ugyanekkor németbarát csoport ragadta meg a hatalmat. A sebtében összetákolt brit haderő viharos gyorsasággal szállt partra Irak egyetlen kikötőjében, a Perzsa-öböl menti Bászrában (ahová hajdanában az Ezeregyéjszaka Szindbádjának a hajója is befutott). Bászra azonban több száz mérföld távolságra volt Bagdadtól, ezért Palesztinából újabb csapatokat kellett küldeni a szárazföldre. A híreket ezek is Gideon Asch kémszolgálatától kapták.

Amikor az angolok Bagdad közelébe értek, a nácibarát irakiak elvesztették a fejüket, és az utolsó pillanatban még berontottak a város gettójába, ahol négyszáz zsidó férfit, nőt és gyermeket mészároltak le. Egy köpönyegforgató, hogy a saját bőrét mentse, elárulta Gideont, akit elhurcoltak és megkínoztak. Amikor az angolok végül betörtek a városba, egy őrjöngő iraki ezredes levágta a bal kezét. Gideon Asch számára véget ért a háború.

Hadzs Amin al-Huszeininek Bagdadból ismét tovább kellett menekülnie. Ezúttal a szomszédos Iránban kötött ki, ahol a huszonkét esztendős sah kormányzása alatt teljes volt a politikai bizonytalanság. Az angolok szaporán bevonultak ide is, nehogy

kellemetlen meglepetés érje őket. A mufti a teheráni japán követségre menekült, és később a japánok csempészték ki az országból. Hadzs Amin al-Huszeini végül ismét Berlinben bukkant fel, ahonnan a háború további éveiben rádión uszította az arabokat, és mellesleg közreműködött egy jugoszláviai mohamedánokból álló hadosztály szervezésében, amely természetesen a németek oldalán harcolt.

Irak, Szíria, Libanon és Irán elfoglalásával a szövetségeseknek sikerült megvetniük a lábukat a közel-keleti hadszíntéren. A nyugati sivatagban váltakozó szerencsével zajlottak a könyörtelen felmorzsoló hadműveletek az angolok és Rommel Afrika-Korpsa között. A sakktáblán sakkfigurák helyett gigászi páncélos erők irtották egymást.

Kairót újra meg újra horogkeresztes zászlókkal díszítették fel, hogy köszöntsék a „felszabadítókat”. A döntés azonban 1942 októberéig húzódott, amikor a brit Montgomery és a német Rommel másodszor került szembe egy El-Alamein nevű oázisnál, nem messze Alexandriától.

Az angolok súlyos veszteségeket szenvedtek, de végül mégis az Afrika-Korps maradt alul. Rommel szeretett volna rendezetten visszavonulni, hogy új harcállásában hatékonyan védekezhessék, de Hitler, aki érezte, hogy a Szuezicsatornáról szőtt álma összeomlik, azt parancsolta tábornokának, hogy tartson ki ElAlameinnél. Mire Rommel végül engedélyt kapott a visszavonulásra, már csak fejvesztetten menekülhetett.

Tizenötödik fejezet 1944 Valid Aziz sejknek, a vahhabi törzs főnökének férfiúi ereje legendás volt. Életkorát senki sem ismerte pontosan, de azt beszélték, az amerikai polgárháború idején született. Számos alkalommal maradt özvegyen, és mindannyiszor fiatal, szülőképes korban lévő menyecskét hozott az elhunyt helyébe. Az utolsó asszony, akit hetvenéves fejjel vett el, még a húszat sem töltötte be, és az elkövetkező tíz évben felesége nem kevesebb, mint nyolc gyermekkel ajándékozta meg. Mellette még további két feleséget és ismeretlen számú ágyast is tartott. Ha egy törzsbéli asszonynak meghalt a férje, Valid Aziz készségesen vállalkozott a pótlására, az özvegyek pedig boldogan járultak a sátrába. A sejknek, ha igaz, huszonöt fia és ugyanannyi lánya volt, és házasságaik számos szövetséget pecsételtek meg; ha pedig a vahhabi nemzetségeken belül házasodtak, apjuk sok évtizedes vezetői hatalmát erősítették.

Lányai kiárusítása jövedelmező üzlet volt, hiszen ha egy férfinak pénze van, a szultán lányát is megvásárolhatja. Valid Aziz pontosan tudta, melyik leánya mennyit ér, és ha a legértékesebbjét elég soká őrizte otthon, mindig sikerült felvernie az árukat.

Ramiza tizenhat éves volt; eladó lánynál épp a legkedvezőbb életkor, apja pedig tudta, hogy kisebbfajta vagyont nyerhet rajta. Elsőnek egy igen jeles nemzetségfő fiát szemelte ki, de amikor megtanácskozta a dolgot a bábaasszonyokkal, kiderült, hogy Ramiza és a vőlegényjelölt tejtestvérek voltak, ez pedig súlyos házassági akadály, mert egy dolog a vér – az araboknál mindennapos az unokatestvérek közti házasság -, és megint más a tej.

Hadzsi Ibrahimnak mindene megvolt, ami férfiembert boldoggá tehet: fiai, nagy háza, engedelmes felesége, gyors lova. És Ibrahim mégsem volt igazán elégedett.

Hágár ellen semmi kifogása nem lehetett, csakhogy az asszony elfáradt; minél mohóbbak lettek férje vágyai, ő annál inkább vonakodott, hogy kielégítse. Iszmail világra jötte után az is kiderült, hogy nem szülhet több gyermeket. Ibrahimnak ugyan volt már négy fia, de hárman közülük nem sok örömet szereztek neki, Iszmail pedig még nagyon fiatal volt; ki tudja, mivé fejlődik majd.

Az összezárt falusi közösségben nehezebb volt ágyast tartani, mint a szabados beduin táborokban vagy a városok útvesztőjében. Ibrahim időnként elruccant Lyddába, és kimulatta magát az örömlányokkal, de ezek a kalandok nem elégítették ki igazán.

Történt, hogy meghalt egy nagybátyja, a sejk fivére, és Ibrahim elment a törzs szálláshelyére, hogy részt vegyen a temetésen. Ekkor pillantotta meg Ramizát. Valid Aziz nem bánt túl szigorúan a nőkkel; csak idegenek jelenlétében kellett fátyolt viselniük. Különben is a sikeres házassági alkunak csöppet sem árt, ha a leendő kérők lopva megnézhetik maguknak Valid Aziz legszebb lányait.

Hadzsi Ibrahim a bátyját, Farukot küldte el a sejkhez, hogy a nevében alkudjék meg a lányra. Előzőleg figyelmeztette: – Valid Aziz nemhiába kormányozza ennyi éve a törzset; meg tudja különböztetni a lovat az öszvértől. – Az öccse szolgálatában mindig buzgó Faruk megígérte, hogy amennyire tőle telik, megkopasztja a sejket.

A sejk gyanította a látogatás okát, csak azt nem tudta, melyik lányát kérik.

Magában már megszabta mindegyikük árát, és Faruk érkezése előtt ő meg a törzs vénei kiszámították: Ibrahim hadzsi még az előző században született, tehát már ötven körül járhat. Ezért aztán Valid Aziz úgy vélte, Ibrahim valamelyik idősebb, még szülőképes, de már nem annyira kapós lányára vetett szemet.

Faruk szívélyes fogadtatásban részesült. A sejk bevezette kicsiny, kétrudas magánsátrába; a nagy sátrakban a családja élt, és a sejk időnként megelégelte a zsivajt. A vendég s a házigazda amúgy férfi módra felidézte a mufti elleni csatákat és győzelmeket, majd elérkezettnek vélték az időt, hogy négyszemközt maradjanak, és Aziz elbocsátotta két fekete bőrű rabszolgáját. A körülményes bevezetés után Faruk halkan, finoman megpendítette Ramiza nevét. Az öregember néhány másodpercig szóhoz sem jutott, de aztán vérbeli színházi bravúrszámba kezdett, a többi leánya erényeit magasztalva.

– Kár a szóért, bácsikám – szakította félbe Faruk. – Ibrahimot mintha megbabonázták volna. Azt mondja, látja Ramiza szemében, micsoda egyéb kincseket rejteget.

Aziz agya lázasan dolgozott. Tudta, hogy a döntéséhez számos tényezőt kell figyelembe vennie. A törzsre rossz idők jártak; a felkelés alatt a legjobb harcosok estek el. Hadzsi Ibrahim mint szövetséges bizony kapóra jönne. A helyzet egyéb szempontból is sürgetett. Pénz kellett vetőmagra, több teve szinte egyik napról a másikra megvénült, munkaképtelenné vált. A Negev és a Sínai-félsziget újabban tele volt angol katonákkal, és így a csempészmesterségnek is bealkonyult, a sejk legügyesebb csempészei lebuktak, és rács mögé kerültek. Másokat a magas zsold csábított: elhagyták a törzset, és beálltak az angol hadseregbe. Legtöbben ugyan hazaküldték a pénzt a családnak, de volt, aki eltűnt a nagyváros forgatagában. A tulajdon fia is megszökött, és hímringyó lett Jaffában.

Vajon találhatna-e jobb vevőt Ibrahimnál? A mellére tette a kezét.

– Ramiza makulátlan drágakő – jelentette ki.

A mozdulatból Faruk megértette: kezdődhet az alku.

A sejk a fejére ütött, és vadul lengette karját.

– Maga Allah is ritkán legeltette szemét ilyen tiszta erkölcsű hajadonon. Veled, öcsém, őszinte leszek: Ramizáért sorban állnak a kérők. Csakhogy a legtöbbje koldus; meg se hallgattam ajánlatukat. Mert ez a lány valóságos kincs, igazi ajándék. Számos gyermeket szülhet. És micsoda kosarakat fon!

Ramiza erényeinek ecsetelése eltartott majd egy óráig.

Az alku első szakaszában a menyasszonyjelölt jegyajándékában és kelengyéjében kellett megegyezni. Mindezt ugyan a lány kapja majd, de az ajánlatból a sejk már gyaníthatta, mekkora kártérítésre számíthat ő maga az őt érő „nagy veszteségért”.

Ramizát különleges ajándékok és egyéb előnyök illetik meg. Szobája nem lehet kisebb és szerényebben berendezett, mint az első feleségé, és gyermekeinek is külön

szoba jár majd. Továbbá férje halála esetén saját földbirtokot kap, amelyről szerződésben állapodnak meg.

Ibrahim hadzsi tudta: nem Gázába küldi Farukot kocára alkudni. A felajánlott kelengye sokszorosan gazdagabb volt a szokásosnál. E bőkezűség láttán a sejknek hirtelen megnőtt az étvágya. Ramizának, mondotta, ötven dunam föld jár, kétszer annyi, mint Hágárnak. Így gazdag özvegyként bizonnyal előnyös második házasságra léphet.

Miután Ramiza igényeit ekképp kielégítették, sor kerülhetett az atyai kárpótlás megtárgyalására. Ez az alku még hosszadalmasabb volt: hat órán keresztül verte kiki a mellét, hivatkozott szegénységére; az egyik a menyasszony erényeit magasztalta, a másik valóságos rablást emlegetett, és alig leplezett kölcsönös sértegetésekben sem volt hiány. Faruk egyenként elősorolta, meddig hajlandó elmenni Ibrahim arany- és ezüstpénz, termény, vetőmag és háziállat dolgában; még arra is ügyelt, hogy mindenből valamivel kevesebbet ígérjen, mint amennyire öccse felhatalmazta. Végül aztán érződött a levegőben, hogy előbb-utóbb megkötik az üzletet. És ekkor Faruk kijátszotta legfőbb kártyáját.

Most, hogy háború volt, és a falun annyi csapat és katonai szállítmány vonult át, Tabah természetesen bekapcsolódott a törvénytelen fegyverkereskedelembe. Hadzsi Ibrahim tehát mindennek megkoronázásául két tucat igen értékes, legújabb típusú lőfegyvert és ötezer tár töltényt ajánlott fel. Faruk látta, hogy nagybátyja szeme elhomályosul, és alig bírja leplezni elragadtatását.

– Már-már a célnál vagyunk – mondta a sejk érzelmesen. – Hat teve helyett jobban örülnék nyolcnak.

– Erről pedig szó sem lehet! – csattant fel Faruk.

– De öcsém, hiszen már szinte meg is egyeztünk. Mit szólnál hozzá, ha a hetedik tevét megtartanám, de a nyolcadikat eladnám, és az ára, nos, az ára téged illetne?

– Még mit nem! – tiltakozott Faruk őszinte felháborodással.

– Huszonöt puska helyett pedig mondjunk harmincötöt, és ötnek a vételára a tiéd lesz.

Faruk behunyt szemmel rázta a fejét – „nem, nem, ezerszer is nem” -, Valid Aziz azonban végigment a lista minden egyes tételén, és mire a végére ért, Faruk tetemes summa várományosának mondhatta magát.

Emelkedett hangulatban tért vissza Tabahba, és elregélte, miként sikerült kicsalnia az öreg sejktől a legkedvesebb lányát, elképesztően jutányos áron.

Egy hónappal később Ibrahim minden teketória nélkül elküldte Hágárt Hán Juniszba, a gázai övezetben élő rokonaihoz, és hozzátette, hogy csak akkor jöjjön vissza, ha majd érte küld.

Alighogy Hágár útnak indult, hadzsi Ibrahim tüstént elrendelte, hogy a falu asszonyai lássanak hozzá a pazar ünnepség előkészületeihez. Néhány nap múlva méltóságos járású tevekaraván tűnt fel a falu láthatárán. Ibrahim vadonatúj öltözékben lovagolt a vendégek elé, hogy köszöntse és a faluba kalauzolja őket.

A falu főterén álló hánban két tágas szoba volt, egy a férfiaknak, egy a nőknek.

Valamikor Tabah éppen egynapi tevejárásra volt Jeruzsálemtől, és a hánban szálltak meg a muzulmán zarándokok. Újabban a hán már csak azokat a tevehajcsárokat fogadta, akik évente többször is a faluba jöttek, hogy elszállítsák a termést; esküvőkre

és más nagy ünnepségekre pedig sátor helyett a nagyteremben gyűltek össze a lakomázó vendégek.

Tabah valamennyi férfi lakója a főtérre sereglett. A menet élén hadzsi Ibrahim nyargalt, mögötte ügetett a nagy Valid Aziz; két rabszolgája szamárháton kísérte. A tevéket a hán udvarában pányvázták ki, és a két férficsoport lassan összekeveredett; közben hujjogattak, ölelkeztek, a levegőbe lődöztek, példabeszédeket idéztek, és sűrűn emlegették Allahot. Az előkelőbbek kölcsönösen megajándékozták egymást.

Ibrahim hadzsi ezüsttőrt kapott a sejktől, amely még a török előtti időkben készült, ő pedig pompás tevenyereggel örvendeztette meg leendő apósát.

Miközben a férfiak ekként üdvözölték egymást, a menyasszonyt suttyomban, hogy senki meg ne lássa, felvitték a dombtetőre, ahol a próféta sírja mellett két nagy beduin sátrat vertek fel, külön a férfiaknak, külön a nőknek.

Miután a férfiak elhelyezkedtek és kipihenték az út fáradalmait, visszatértek a hánba, és megkezdődhetett a lakoma. A két fél részéről összesen vagy nyolcvanan voltak jelen: sejkek, muktárok, nemzetségbéliek és közeli jó barátok, és amint ott hevertek a szőnyegekre nagy gonddal elhelyezett párnákon, száz nő hordta nekik az ételt-italt.

Sem a sejk, sem Ibrahim hadzsi nem bánta, ha ilyen kivételes alkalmakkor megszegik a vallási tilalmakat, és hódolnak az ivás örömének. Az erős rizspálinka égette a gyomrot, és a legedzettebb férfiak szemébe is könnyet csalt.

Azt mondják, enni négyféleképp lehet. Ha egyetlen ujjal, ezzel elárulod, hogy nincs étvágyad; ha kettővel, jelzed, hogy kényes vagy a büszkeségedre; három ujjal enni szokványos, hétköznapi dolog; de aki négy ujjal eszik, az leplezetlenül elárulja mohóságát. Nos, ezúttal mindenki négy ujjal falatozott.

Ibrahim hadzsi gyakran pirongatta a falu népét, ha vendéglátóként túlköltekeztek; úgy vélte, jellegzetes arab kór ez, ostoba és káros nagyzolás. No de őrá természetesen nem vonatkoztak a másoknak osztogatott jó tanácsok. A tabahi muktár mindig hatalmas lakomákat csapott, hogy fennen hirdesse a bőkezűségét, hatalmát és egészséges étvágyát. Faruk nemegyszer siránkozott, hogy öccse lakomái előbb-utóbb csődbe viszik őket, de mindhiába.

A szertartásos kézmosás után az alacsony asztalokat valósággal ellepték a tálak.

Először az előétel, a meze legkülönfélébb fajtái sorakoztak fel, hozzá legalább harminchatféle salátával. Halmokban tornyosult a pita nevű kerek, lapos kenyérféleség; darabokra tépve mártogatták a sűrű levű salátákba. A többi fogást az ujjukkal ették. Volt ott hummus, azaz lencsés palacsinta és péppé tört csicseriborsóból készült tahini lepény, szezámmag, olívaolaj, fokhagyma, volt gőzben puhított szőlőlevél dióval és mazsolával töltve. Volt faláfel, vagyis őrölt búzából és csicseriborsóból sütött gombóc, nagy tálakon pompázott a pácolt savanyúság, az olajbogyó, a forró és hideg káposztasaláta, a borjúmáj, az uborka, a paprika, a paradicsom, a hagyma, számtalan változatban kínálta magát a padlizsán, a féltucatnyi különféle sajt; mandulát kevertek össze gránátalmamaggal, korsókban állt a sokfajta joghurt; ropogósra sült pástétom készült bárányhúsból, baromfiból, rövidke nyársakon tálalták a halgombócot, voltak különböző fogások tökből, gombából, póréhagymából, és péppé tört vagy egészben hagyott babbal is megtelt vagy fél tucat változatos ízeket ígérő tál. És csak ezután következett a fő fogás.

Púposra rakott tálakon – az asszonyok alig bírták cipelni őket – rizses hússal borított, nyárson sült csirke, bárányszemmel és bárányherével kevert rizs, apró, zsenge bárányszeletekkel körítve. A helyiséget betöltötte a sáfrány, a kapor, a meggy, a citrom, a fahéj, a fokhagyma illata; a hús szinte elolvadt a szájban.

Aztán jött a gyümölcs: dinnye, őszibarack, szőlő, szilva, banán és vele a sütemény: a rétegzett, mézes-diós baklava és még sok más, cukortól ragadós édesség.

Többször is körbekínálták a kétszer főzött, sűrű és édes arab kávét, majd mialatt az asszonyok leszedték az asztalokat, a vendégek sűrű böfögés közepette tisztára nyalták ujjaikat.

Utána kézről kézre járt a vízipipa, a nargile, majd sor kerülhetett a múlt fényes emlékeinek, a dicső csatáknak a felidézésére.

A lakoma vége felé hadzsi Ibrahim egyre nyugtalanabbnak látszott; csak akkor húzódott széles mosolyra az ajka, amikor belépett Gideon Asch. Az új vendég átölelte Valid Aziz sejket, a vahhabik pedig lelkes üdvrivalgásban törtek ki; Gideon úgy, amint a hagyomány előírja, annak idején negyven napon át evett és aludt sátraikban, és már-már közülük valónak számított.

Valid Aziz, aki a háború kitörése óta nem találkozott Gideonnal, egyszer csak összerezzent: most vette észre a csonkot Gideon bal keze helyén. És ekkor a jelenlévőknek ritka látványban lett részük: az öreg sejk elsírta magát.

Tizenhatodik fejezet A dáridó nem tartott sokáig. A hosszú utazás, a dús lakoma megtette a magáét, és nem sokkal Gideon megérkezése után az öreg sejk egyszer csak mintha tompa kábulatba esett volna. A falubéliek elszállingóztak, a beduinoknak pedig ültő helyükben előrebukott a fejük, és kórusban kezdtek hortyogni. És bár legtöbben a tabahiakkal közös nemzetségbe tartoztak, nagybácsik vagy unokafivérek voltak, a falu lakosai mégis elreteszelték a házuk ajtaját, elrejtették, ami értéktárgyuk akadt, és megszámlálták, ott van-e a házban valamennyi leány.

Ibrahim hadzsi Gideon társaságában kisétált a faluból, egészen az országútig, ahol négyszemközt lehettek. A muktár nagyon idegesnek látszott.

– Már attól féltem, nem érsz ide az esküvőmre – mondta.

– Tudhattad, hogy ezt az alkalmat nem mulasztom el.

– Holnapra mindent elrendezünk. Ramiza olyan, mint a fiatal őz, vagy valami ritka, pompás virág. Szerencsés ember vagyok. Te hogyan vélekedsz erről a dologról, Gideon? Tudom, a zsidók nem választanak második feleséget, de nem kéne meggondolniuk magukat? Hiszen sokkal több gyermekük születhetne...

– Csak annyival többen áskálódnak majd ellened.

– Eh, mit számít már az? Faruk bátyám évek óta becsap, és tudom, hogy Kamal, a legidősebb fiam is mindent megtesz, hogy túljárjon az eszemen. De én őket is megértem. Egész életükben nekem dolgoztak, és mégis szegények, én meg gazdag vagyok; nem tehetnek mást, mint hogy becsapnak. Én már csak azt mondom: az ember ne éheztesse a kutyáját, mert egy darab kenyérrel akárki elcsalhatja tőle. Hidd el, sokat megtanultam én az életben, egy új családot is kordában tudok tartani.

Hadzsi Ibrahim többször is megköszörülte a torkát, amiből Gideon rögtön tudta: a másik azzal küszködik, miképpen pendítsen meg egy kényes témát.

– Nagyon nehéz kérdésről szeretnék beszélni veled; te vagy az egyetlen, akivel ilyen bizalmas dolgokról szólhatok. – Ibrahim elkomorult. – Egész életemben még soha senkivel nem beszéltem ilyesmiről. A legnagyobb földi titkomat bízom rád.

– Jól meggondoltad?

– Megbízom benned; legalábbis azt hiszem.

– Jól van. Akkor hallgatlak.

Ibrahim ismét belefogott torokköszörülési magánszámába, majd szorosan Gideonhoz hajolt, és bár senki nem volt a közelben, suttogóra fogta a hangját: – Az a lány... Ramiza... nagyon fiatal, én pedig már sok aratást megértem. – Többször is mélyen felsóhajtott. – És nagyon fontos, hogy jól megálljain a helyem, mert ilyen jelentős családi eseményre hosszú évek óta nem került sor a vahhabi törzsben. Gideon barátom... az utóbbi időben többször is csődöt mondtam.

– Hogy érted ezt?

A muktár legyintett, majd indulatosan morogta: – Megalázóbb kudarc nem érhet férfit. És tudom, hogy nem én tehetek róla. Csak hát Hágár már nem tud tűzbe hozni. Hallottam róla, mit fecsegnek az asszonyok a

kútnál. Hágár nem rejtette véka alá, hogy már nem tudjuk egymást kielégíteni. Az új asszonynál pedig helyt kell állnom, különben végem.

– Ha jól értettem, arról beszélsz, ami az ágyban történik.

Ibrahim a fejét rázta és felnyögött.

– Nem értem az egészet. Csak az elmúlt aratás óta fordult elő, és nem is túl gyakran.

Gideon bólintással jelezte: érti, miről van szó, és együtt érez Ibrahimmal. A férfiúi erő elsőrendű tényező az arab életében. Ha tehetetlensége kitudódik, ennél megalázóbb szerencsétlenség már nem is érheti.

– Mit vársz tőlem? – kérdezte Gideon.

– Hallottam róla, hogy nektek odaát Semesben vannak valamiféle szereitek az ilyesmire.

– Ugyan már, Ibrahim! Amióta világ a világ, azóta keresi az emberiség a megfelelő varázsszert. Hiszen nektek is vannak ajzószereitek.

– Azokat már mind kipróbáltam. Az egyik képeslapban is hirdettek valami új gyógyszert; egyenesen Kairóból rendeltem meg. De nem volt foganatja. Tudod, ha nem vagyok ideges, és nem jár az eszem folyvást ezen a dolgon, olyankor nincs is semmi baj.

Gideon megrándította a vállát.

– Ott van az a szer, amit a bikáknak meg a lovaknak adtok. Spanyolországból hozatjátok.

– A spanyol légporra gondolsz?

– Igen, éppen arra.

– Az csak állatoknak való, emberre veszélyes lenne. Nem, Ibrahim, sajnos, nem segíthetek rajtad.

– Ha megint rám jön a félsz, és csütörtököt mondok annál a lánynál, elhagyom Tabahot, de még Palesztinát is. Meg sem állok Kínáig.

A kudarc olyan súlyos következményekkel fenyegetett, hogy Ibrahim hadzsi nem tehetett mást: beavatott egy másik férfit a titokba, amelynél nyomasztóbb nem ülhette meg arab férfi lelkét.

– Majd megbeszélem a dolgot az állatorvosunkkal – mondta végül Gideon.

– Igazi barát vagy, áldott legyen a neved! De esküdj meg Allahra, hogy soha senkinek... – és Ibrahim ajkához emelte az ujját.

Két óra múlva Gideon ismét megjelent Tabahban. Hadzsi Ibrahimot a főtéren találta: sötét képpel, dúltan járkált fel-alá.

Gideon kis csomagot húzott elő a zsebéből.

– Hű, mennyit kellett győzködnöm meg hazudoznom, amíg ideadta!

Ibrahim hirtelen megragadta Gideon kezét, és megcsókolta. Gideon kinyitotta a csomagot: néhány grammnyi barnás por volt benne.

– Mit kell csinálni vele?

– Őrült rovarokból készült, és izgatja a bőrt. Dörgöld be vele a farkad hegyét, de csak egy csipetnyit használj belőle! – Gideon összeszorította hüvelyk- és mutatóujját, hogy jelezze, milyen parányi mennyiségre van szükség. – Különben veszélyes lehet.

Amit hoztam, tíz napra elegendő. Utána már magad kell hogy boldogulj.

Ibrahim hadzsi vígan dörzsölte a kezét.

– Meglásd, egykettőre teherbe ejtem. Akkor majd mindenki láthatja, ki vagyok én!

A reggeli ima után a nemzetségfők és az öregebbek Faruk vezetésével Ibrahim házánál gyülekeztek, majd ünnepélyes díszmenetben vonultak a dombra, Valid Aziz sátrához. Az öreg sejk körül ott ültek a vahhabi törzs tekintélyesebb tagjai. A padlóra félkörben tevenyergeket és hímzett párnákat terítettek.

Faruk kis ládában ezüst- és aranypénzt meg számos hivatalos irományt hozott magával. Felnyitotta a ládikót, és felolvasta az első papírt, részletesen ismertetve, milyen adományokat juttat a vőlegény a menyasszonynak, mennyit fizet érte az örömapának, és milyen esetekben küldheti vissza a lányt: ha kiderül, hogy már nem érintetlen, ha harmadik terhessége végén nem szül fiút, vagy ha terméketlennek bizonyul.

Majd újabb okmány került elő; ez ötven dunam föld birtokosává tette Ramizát.

Ezután Faruk odatette a ládát a sejk elé. Az arany és az ezüst volt az utolsó előtti részlet; egy töredéknyi összeget a vőlegény visszatartott, arra az esetre, ha a menyecskét vissza kellene küldeni. Majd sor került a legutolsó okmányra, amely felsorolta a sejket megillető terményeket és állatokat.

A vahhabi törzsbéliek bólogatva nyugtázták, hogy minden megfelel az előzetes megállapodásnak, s hogy Ibrahim hadzsi bámulatosan bőkezűnek mutatkozott. A sejk is, a vőlegény is fölemelkedett; kezet ráztak. Faruk, ezúttal papi minőségében, felolvasta a szöveget, miszerint a két fél elfogadja az egyezséget; ezt Ibrahim is, Valid Aziz is háromszor elismételte, majd Faruk felolvasott néhány szakaszt a Korán elejéről, és ezzel a házasság megköttetett.

Miután a férfiak ekképpen végeztek az ügy hivatalos részével, a falubeli lányok menete táncolva, énekelve megindult a nők sátra felé. Az alkalomhoz illő ringó mozdulatokat már kislány korukban elsajátították, hogy erősítsék a majdan a szülésben fontos szerephez jutó izmokat.

Ezután bemutatták a nőknek Ramiza menyasszonyi ruháját, fejdíszét, kelengyéjét és egyéb kincseit. A beduin ékszeresládában egyszerű, kerek ezüstérmek és nyers drágakövek voltak. A menyasszonyi ruhát az ujjain és az oldalán díszes ezüsthímzés borította; mellrészén bonyolult mintázatú, négyszögletű hímzés jelezte, hogy a ruha viselője a tabahi közösség tagja lett. Ez utóbbi hímzést „apácaöltésnek” nevezték, mert a betlehemi apácák tanították meg rá az ifjú lányokat.

Hadzsi Ibrahim, ígéretéhez híven, nem fukarkodott a kelengyével. A Ramiza fejdíszébe varrt török érmek magukban is kisebb vagyont értek, s a szokásos három ruha helyett Ibrahim hatot rendelt a részére. Övét hatalmas ezüstcsat ékesítette, tükrét ezüstkeretbe foglalták; Angliából származott az ernyője, ládája pedig vert vörösrézből készült egy jeruzsálemi zsidó kézműves műhelyében.

A különlegesen dús kelengye nagymértékben növelte Ibrahim hadzsi tekintélyét a nők körében. Hamarosan nem akadt olyan asszony a faluban, aki meg ne járta volna Ramiza sátrát; odacsalta őket a ringó testű lányok tapsának és énekének a dombtetőről visszhangzó zaja.

Amikor azonban a menyasszonyt öltöztették, csak a hajadonok léphettek a sátorba. Két lánytestvére szorgoskodott Ramiza körül; az egyik gondosan összehajtogatva visszatette a ládába a kelengyét, a másik szertartásosan öltöztette, s

valahányszor rákerült egy-egy ruhadarab, a lányok kórusban tapsoltak hozzá.

Előkerült a szépítőszeres tasak is, és szakértő kezek festették csillogóan érzéki szénfeketére a menyasszony szemöldökét és szempilláját, majd a szeme fölé és alá kék rizsport szórtak, hogy tekintete macskaszerűen villogjon. Ramiza festett bábuként, szenvtelenül és mozdulatlanul tűrte a műveletek sorát. Végül az egyik testvér illatszerrel hintette be; jutott belőle a körülállóknak is.

Ekkor beszólították Ramiza anyját, hogy megszemlélje a menyasszonyt. Ő is énekelve, testét ringatva lépett be, éppen akkor, amikor Ramizára ráadták a köpenyt, és elfátyolozták az arcát; utolsónak az érmektől csilingelő fejdísz került a helyére, majd kivezették a menyasszonyt oda, ahol a férjes asszonyok gyülekeztek. Itt óvatosan felültették egy tevére, s Ramiza életében először és utoljára igazi hercegnőnek érezhette magát. A nők sikongattak, csettintgettek örömükben, majd a lelkesedés hangjait egyszer csak siránkozás, jajveszékelés váltotta fel.

Ramiza továbbra is mereven ült; csak annyira mocorgott, amennyire ez az imbolygó léptű teve hátán elkerülhetetlen volt, majd alakja eltűnt a sivalkodó gyerekek és a zokogó asszonyok között.

Amikor lesegítették a tevéről, akkor pillantotta meg először új ruhájában pompázó férjét. Ibrahim mereven biccentett, s közben a zsebében lapuló bűvös port tapogatta, majd belépett a házába; a menyasszony követte, mögötte pedig a sejk lépdelt. A két puha karosszéket Ibrahim és a sejk foglalta el; Ramizának a férje oldalán jutott egy kemény ülőke. Most beszólították Ibrahim gyermekeit: a négy fiút, Kamalt, Omárt, Dzsamilt és Iszmailt, valamint Nadát, a lányt. Meghajoltak apjuk előtt, s kezet csókoltak először neki, majd a sejknek. Ezután kurtán bemutatták őket Ramizának, akinek arca most is rezzenetlen maradt.

– Légy üdvözölve nálunk! – köszöntötték sorban Ibrahim gyermekei.

Ezután a falubéliek díszmenete következett a szertartásos üdvözléssel: – A mi falunk a te falud.

Amikor leszállt az est, a szérűskertben felharsantak a dobok, a nádsípok és a tamburák; a férfiak táncoltak és lakmároztak, a nők hordták az ételt. A táncot dabkahnak hívták: nyolc-tíz férfi állt hozzá sorba, ki-ki karját szomszédja vállán nyugtatva. Merev testtel, de vad dervisekhez illő szenvedéllyel járták a táncot, kardjukat villogtatva; harci kiáltásaiktól visszhangzott a környék.

A nagy alkalomra Ibrahim elküldte a háztól gyermekeit, majd bevezette Ramizát a tömjéntől illatozó, szelíd fényben úszó hálószobába. A lány még soha nem látott ilyen szobát, de még igazi ágyat sem. Hol a kíváncsiság kerekedett felül benne, hol a szorongás; zavarában halkan nevetgélt, majd nagy vakmerőn gyors oldalpillantást vetett Ibrahimra, aki éppen lerántotta magáról a ruhát, és a földre dobta. Íme, a pillanat, amelyre minden lány vár: kicsi koruktól kezdve másról sem beszél körülöttük a többi nő, mint arról az éjről, amikor majd az új férj fölfedi testét. Ramiza ismét odasandított, és kitágult szemmel, nyitott szájjal bámulta azt a valamit a férfi lába között. Egész életében azt sulykolták belé, hogy a férfi szerszámától félni kell.

Vajon fájdalmat okoz majd vele? Ibrahim fél kezével fogta duzzadt hímtagját, a másik kezével valamit beledörzsölt, majd megindult Ramiza felé.

– Látni akarlak! – hörögte.

Keze már ott is volt a lány testén; ügyetlenül ráncigálta a fejdíszt, és egy mozdulattal letépte róla a menyasszonyi ruhát. Ramiza ott állt derékig meztelenül.

Pompás látvány volt: bőre sima, mint az illatos olaj, érett mellét nagy, barna mellbimbó koronázta. Maga bújt ki hosszú nadrágjából, aztán csak állt mereven, miközben hadzsi Ibrahim majd felfalta a szemével.

Ekkor hímvesszeje egyszerre hevesen viszketni kezdett, amitől vad lihegés fogta el. Megragadta a lányt, karjába szorította, és minden önuralmát elveszítve az ágyra döntötte, majd ráugrott, és mámorában vadul átkozódva, nyögve, félig önkívületben beléhatolt. Ramiza nem látta, csak érezte, amint a hatalmas férfitest elborítja és szinte összezúzza súlyával, majd érezte, amint az a valami keményen a combja közé furakodik, és benyomul a testébe. Iszonyú fájdalmában nem tudta elfojtani sikoltását.

A többiek kint a szérűskertben folytatták a táncot, a lakmározást. Hadzsi Ibrahim nem tudott parancsolni magának: újra meg újra Gideon varázsporához folyamodott.

A szer valósággal csodát művelt vele: férfiassága pillanatra sem lankadt, újra meg újra ereje teljében vethette be magát a gyönyör eddig ismeretlen mélységeibe. Így ment ez egész éjjel, míg végül hajnalra mind elfogyott a por.

Ramiza számára rémséges, soha véget nem érő lidércnyomás volt az éjszaka – szakasztott olyan, amilyennek anyja és nővérei jövendölték. Anyja meg is mondta: az első behatolás csak a férfi számára gyönyörűséges. Várd ki a sorát, lányom, biztatta Ramizát, akkor talán majd időnként neked is jut egy-egy csepp az örömből.

Napkeltekor Ibrahim alig bírt feltápászkodni az ágyról. Számára felejthetetlen volt ez az éjszaka; úgy érezte, a barna por titkát maga Allah őrzi. Büszkén függesztette fel a vérfoltoktól vöröslő nászi lepedőt oda, ahonnan a tükör a nappali szobába vetítette képét, és immár valamennyi vendég megcsodálhatta Ibrahim férfiasságának bizonyítékát. Az arab családokban ez az éjszaka az igazság pillanatának számít, mert ha a menyasszony hazug játékot űzött, akkor fivéreinek meg kell ölniük őt; valamennyiük becsülete, az apáé is, a leány szüzességén áll vagy bukik.

Tabahban már előfordult, hogy ha a menyasszony nem bizonyult szeplőtelennek, férje a pártjára kelt, és inkább sebet ejtett önmagán, hogy saját vérét hullassa a lepedőre. Az olyan lányoknak, akiknek maszturbálástól, valamilyen durva játéktól vagy gyermekkori balesettől szakadt be a szűzhártyájuk, Lyddából kellett hozniuk orvosi igazolást érintetlenségükről. Mások, akik valóban belekóstoltak már a szerelembe, iparkodtak megtéveszteni férjüket; megfelelő fizetség ellenében mindig akadt egy-egy, a boszorkánymesterségben járatos idős özvegy, aki csirkevért töltött egy könnyen kipukkadó hólyagba, s azt a megesett lány hüvelyére helyezte; amikor aztán a férj ujja vagy nemi szerve behatolt a lány testébe, a hólyag megpattant. Ám ha a férfi netán gyanút fogott volna, a vért megvizsgáltathatta az efféle csalárdságokon átlátó bábaasszonnyal.

Akadtak aztán olyan lányok is, akiknek szűzhártyája túl rugalmas volt, és csak nem akart megrepedni. Ilyenkor is az öreg dajákhoz, azaz a bábákhoz fordultak; ezek körmükkel repesztették be a szűzhártyát, és aztán tanúsították, hogy a lány valóban érintetlen volt.

Megesett, hogy az új férj, aki addig csak a lapát vagy az ekeszarv forgatásában szerzett gyakorlatot, durván bánt új asszonyával, és később elfertőződő sebeket ejtett rajta, mint ahogy a daja hegyes, piszkos körme is felvérezhette a hüvely falát.

Ibrahim hadzsi azonban teljes szerencsével járt, s reggel bemutathatta a véres lepedőt Valid Aziz sejknek, aki kardja hegyére tűzte, és úgy vágtatott körbe a sátrak előtt, emberei pedig ujjongva tapsolták meg a magasban lobogó, vérfoltos vásznat.

A karaván elhagyta Tabahot. Aziz sejk lovagolt az élen, testőrei és rabszolgái között, hadzsi Ibrahim pedig elkísérte egy darabon. Félnapi út után megálltak, hogy bevárják a menet többi részét. A Negev sivatag peremén jártak, ahol a két férfi még talált némi árnyékot. A Negev egyike volt azoknak a könyörtelen vidékeknek, melyeket a természet kifürkészhetetlen szándéka hozott létre, s ahol csak maréknyi, sajátos alkatú emberi lény él meg. Észak-Afrikától a Csendes-óceánig jó néhány ilyen, párját ritkítóan mostoha vidék tartozott az iszlám övezetbe; megannyi riasztóan kietlen táj, ahol az emberek soha nem kerekedhettek a természet fölé, ezért hát bénultságukban mindenestül elfogadták az iszlám tanait, egész fatalista világszemléletét. Az iszlámnak köszönhetően volt, amibe belekapaszkodjanak, s úgy küszködjék végig életüket. Ezek a tájak zsarnokai lettek mindazoknak, akik megkísérelték, hogy itt telepedjenek le, a nyers és irgalmatlan természeti erők közé szorult emberek kényszerűen sodródtak olyan társadalmi alakulatokba, ahol a kegyetlenség a mindennapok törvényévé vált.

Valid Aziz korát elárulták a barna májfoltok és a kidagadó erek. Öreg sivatagi főnök volt, aki a bibliai Joábnál is többször forgatta meg tőrét ellenségei beleiben. Ő is, Ibrahim is maguk nyilvánították magukat vezérnek, hogy aztán nekilássanak kis birodalmuk megalkotásának. Az arabok politikai szerkezete mindig is a törzsekre és a törzsek erős embereire épült.

Ibrahimnak tájékoztatásra, sőt netán tanácsra lett volna szüksége, de az arabok köreiben még a szoros vérségi kapcsolat és a hasonló társadalmi állás sem egyengette útját az egyenes beszédnek.

– Úgy fest, hogy nemsokára vége a háborúnak – mondta Ibrahim.

Valid Aziz, aki csaknem kilencven éve szemlélte, miként születnek és múlnak ki a dolgok ezen a világon, csak megvonta a vállát. Egyszer minden elkezdődik, aztán minden véget ér – csak a beduin örökkévaló.

– Nem is tudom – folytatta Ibrahim -, örüljek-e neki vagy sem. Soha nem bíztam a németekben.

Valid Aziz hallgatott. A háború kezdetén a németek becsempészték egyik ügynöküket a vahhabi törzsbe, és az fűt-fát ígért a beduinoknak, ha majd a Szuezicsatorna felé törő Afrika-Korps hadműveleteivel összehangolva felkelést robbantanak ki. Valid Aziz éppoly ködös és megfoghatatlan ígéretekkel lakatta jól a németeket, mint ahogy előttük már a törököket, az egyiptomiakat és az angolokat is; mindazokat, akik meg akarták kaparintani a beduinok járta komor tájakat.

– Megkerestek, hogy vegyek részt egy új Általános Palesztin Párt szervezésében – közölte Ibrahim. – Azt is megkérdezték, hogy vajon számíthatnak-e a vahhabik csatlakozására.

– A céltábla közepén élsz, fiam. A falvakban soha nincs biztonság. Ezért választottam én a sivatagot. És hogy éppen ki akarja kormányozni Palesztinát, az engem nem érdekel.

– Csakhogy ha vége a nagy háborúnak, bácsikám, itt új háború kezdődik. Az angolok előbb-utóbb kivonulnak; megbuktak, és bele is fáradtak az egészbe. Akkor

pedig fel kell készülnünk, hogy a helyükbe lépjünk, és birtokunkba vegyük Palesztinát.

Valid Aziz hosszú ideig éppoly néma maradt, mint a sivatag.

– Szamárhúgy ez az egész – mondta végül. – Te úr vagy a saját faludban; én úr vagyok a vahhabik között. A többi mind csak szamárhúgy. Nincs két arab, aki egyformán becsülné meg, milyen messze van ide az a fa ott. Amióta csak a nap felment az égre, itt élünk ezen a földön, és mégsem uralkodtak Palesztinában soha az arabok. Légy óvatos, mielőtt bárkivel szövetkeznél.

– Ha az angolok kivonultak, a zsidók úgysem birkóznak meg az egész arab világgal.

– Meglehet, hogy igazad van. És az is bizonyos, hogy akárhány hitetlen tört be ide, egy sem volt számunkra gyűlöletesebb, mint a zsidók. Az anyatejjel szívjuk magunkba, hogy ki kell űznünk őket. És évszázadok óta most jött el először az alkalom, hogy egy háborúban mi győzhetünk. De mi lesz azután? Itt ez a te nagyszerű új pártod – gondolod, hogy az arab nemzetek majd rábízzák Palesztinát?

Nem inkább úgy lesz, hogy a szíriaiak megkaparintják Galileát, az egyiptomiak meg a Negevet? És mit gondolsz: az Arab Légió visszahúzódik-e majd a Jordán túlsó partjára, vagy itt marad a nyugati parton? Hát Kaukdzsi meg a mufti? Ők mit csinálnak majd? És hová vezet ez a mi palesztin nemzeti öntudatunk? Oda, ahová mindig is vezetett: jön egy nagyravágyó ember, és megszerzi magának a hatalmat.

Még egyszer mondom: légy óvatos, mielőtt bárkivel szövetkeznél, és vigyázz a tanácskozásokkal is; mindig üvöltözésbe meg fenyegetőzésbe torkollnak.

Az öreg sejk ismét visszasüppedt a némaságba. Már felsejlettek a karaván körvonalai a messzeségben, néhány mérföldnyi távolságra; a látóhatár egyenes vonalán látványosan domborodott ki a tevék púpja.

– De bácsikám... – makacskodott Ibrahim. – Köztünk és a zsidók között előbbutóbb kitör a háború. Ez elkerülhetetlen.

– Igaz, harcolnunk kell ellenük – bólintott Aziz -, mert ők hitetlenek, mi pedig muzulmánok vagyunk, és ahol az iszlám megvetette a lábát, ott hitetlen egyetlen göröngy föld fölött sem uralkodhat. Csakhogy ebben a harcban is légy nagyon vigyázatos!

– Mire gondolsz, bácsikám?

– A többi idegen mind csak azért jött Palesztinába, hogy kizsákmányoljon bennünket. A zsidók azonban azért jöttek, hogy itt éljenek. A földhöz értenek, és szavahihetőbbek mindenki másnál, önmagunkat is beleértve. Ha ügyesen alkuszunk, egy Gideon Aschsal mindig jobb üzletet köthetünk, mint a szíriaiakkal, a jordániaiakkal, az angolokkal vagy bárki mással. A nyilvánosság előtt persze dühödten kell tiltakoznod ellenük; de ha fegyvert fogsz rájuk, vigyázz, hogy rosszul célozz, és ők elhiggyék, eszed ágában sem volt kárt tenni bennük. Allah oltalmazzon meg attól, hogy megint egyiptomi iga alatt kelljen élnünk.

A tevepúpok vonulata lassan közeledett feléjük. Az öreg nehézkesen feltápászkodott, a csontjai is megroppantak belé, majd megölelte unokaöccsét, és felkapaszkodott a lova hátára.

– Mint nemzetek, nem boldogulunk. Soha nem tudtuk kormányozni magunkat.

Mindig csak az olyan emberekben bízhattunk, mint te vagy én. Légy hát

körültekintő, ha a játszmában szembekerülsz a zsidókkal. Ne szaladsz el a lehetőséget; jobb nem áll előttünk.

A sejk megfordította a lovát, és elnyargalt a karavánjához.

Tizenhetedik fejezet A háború végére apám tekintélye mérhetetlenül megnőtt. Nem pusztán átvészelte a mufti szította felkelést: megalázó vereséget is mért Kaukdzsi önkénteseire. Az eset, amikor rágyújtotta az ellenségre Tabah földjét, ezernyi költeményben megénekelt legendás csatává kerekedett.

Minekutána elcsitultak a bujaság kezdeti rohamai, és már nem bolondult Ramizáért, apám visszasírta anyám nagydarab, asszonyos testét, meghitt és kényelmes ölelését, és ismét ágyába hívta. Hágár engedelmeskedett, mert nem volt más választása, de szavak nélkül is megértette hadzsi Ibrahimmal, hogy a hajdani szenvedélynek örökre vége, és a régi, közösen élvezett órák többé nem térnek vissza.

Apám haragra lobbant. Először válással fenyegetőzött, és végképp el akarta űzni a házból anyámat, végtére is a muzulmán férj pofonegyszerűen megszabadulhat fölöslegessé vált asszonyától. Hadzsi Ibrahim azonban gyakorlatiasan gondolkodó, józan férfiú volt. Tudta ő, bármilyen szépséges is Ramiza, mégiscsak beduin lány, és sokkal bárdolatlanabb, mint a faluban nevelkedett nők. Sután, ügyetlenül vezette a konyhát, nem tudott beletanulni a háztartás dolgaiba; Ibrahim pedig kijelentette, hogy ameddig az új tehén nem ad tejet, addig az embere nem dobja ki a régit.

Ragaszkodott a kényelméhez, szerette a jó konyhát; így hát anyám végül mégiscsak maradhatott.

Mire véget ért a háború, kilencéves lettem. Anyám buzdítására hadzsi Ibrahim elé járultam, és rábeszéltem, hogy küldjön el iskolába. Ha megtanulok írni-olvasni, semmilyen jegyzőkönyvnek vagy okmánynak nem lesz titka előttem, nehogy becsapják apámat.

A ramlehi iskola igencsak kezdetleges és gyengécske volt, engem mégis eltöltött a büszkeség: Kamal után én voltam az első tabahi gyerek, aki arab iskolába járt; Faruk bácsi keresztény misszionáriusoktól tanult meg írni-olvasni.

Az iskola egyetlen sötét és kopár, málladozó vakolatú szobából állt, ahol forró, szél nem járta napokon megült az illemhelyről behatoló bűz. A keményre döngölt iskolaudvar alig volt tágasabb az osztályteremnél, s hinta, csúszda vagy egyéb felszerelés híján játszótérnek sem lehetett nevezni; csak sokkal később tudtam meg, hogy efféle alkalmatosságok egyáltalán léteznek. Szünetben többnyire a falhoz kuporodtunk, hogy ne tűzzön ránk a nap, és megettük ebédünket. Megesett, hogy néhány fiú labdázott vagy fogócskázott, de általában csak gubbasztottunk a fal árnyékában, vagy kövekkel dobáltunk meg egy-egy arra tévedő öreg zsidót.

Lányok nem jártak az iskolába; tizenhatan voltunk fiúk, nyolctól tizenkét évesig. Én voltam a legfiatalabb, de annál erősebben égett bennem az elszántság, hogy igazi tudós legyek – ennek híján ugyanis csak a kecskepásztorságig vihettem volna, mint a család rangban legutolsó tagja. Senkit nem hevített úgy a tudás vágya, mint engem, ami a többi fiút annyira bosszantotta, hogy néha megvertek, vagy a földhöz teremtettek.

Tanítónk, Szalmi úr ideges, ványadt, vékony bajszú emberke volt, fénylően kopasz fejjel. A mutatópálcát láthatóan szívesebben használta arra, hogy a hátunkat csapdossa vele, ahelyett hogy a fekete táblára írt feladatokat magyarázza segítségével. Mint Ibrahim hadzsi fiának, nekem jóval kevesebb ütés járt ki, mint a többieknek, de ez is csak arra volt jó, hogy az udvaron még ádázabbul rontsanak rám. Néhány hónap alatt rájöttem: vagy a sarkamra állok, vagy a szó szoros értelmében kivernek az iskolából.

A zsebem mindig tele volt kövekkel, és bánni is tudtam velük; legalább olyan biztosan találtam célba, mint bármelyik, az utcán randalírozó csavargó. És mikor a helyzetem már-már tűrhetetlenné fajult, elcsentem apám szekrényéből az egyik míves tőrét, és a ruhám alá rejtettem. Amikor aznap az udvaron körülvettek, és a sarokba szorítottak, vad kétségbeesésemben előrántottam a tőrt, megsuhintottam, és parányi karcolást ejtettem a bandavezér arcán. Attól kezdve nemigen mertek belém kötni.

Tankönyvünk kevés akadt, megesett, hogy egyszerre négyen is ugyanazt a könyvet használtuk. A tananyag is meglehetősen szerény igényű volt, és Szalmi úr ámulva látta, milyen gyorsan tanulok. Amikor Hágár értem jött, Szalmi úr gyakorta megsimogatta előtte a fejem, és elmondta, micsoda tehetséggel ruházott fel Allah. A felnőttek általában tudomást se vettek rólunk; Szalmi úr volt a második felnőtt, aki valaha megsimogatta a fejem. Az első az apám volt; őt akkor fogta el a gyöngédség, amikor bebizonyítottam, miképpen szedi rá Kamal meg Faruk bácsi. Soha nem felejtem el, milyen kellemes volt Szalmi úr kezének érintése. Mégis, amikor négyszemközt voltunk, és úgy simogatta meg a fejem, zavar kerülgetett, mert olyankor Szalmi úr nagyon furcsán nézett rám közben.

Kilencéves koromra már betéve tudtam a Korán számos szúráját, azaz fejezetét.

Szabadidőmben is a tananyagot gyakoroltam, ezért aztán fejben, papír-ceruza nélkül is tudtam szorozni meg osztani egészen nagy számokat is.

A Koránon kívül a fiúkat főképpen két téma foglalkoztatta. Az udvaron másról sem beszéltek, mint a szeretkezésről. A nagyobbak vég nélkül kérkedtek szerelmi hódításaikkal, a kisebbek pedig áhítattal itták szavaikat. Én azonban átláttam rajtuk, s jól tudtam, hogy ha hazudnak is, valóban fontos számukra, hogy minél férfiasabbnak látsszanak, sőt észrevettem, hogy a felnőttek számára sincs fontosabb dolog a férfiasság látszatánál. Tabahban is, valahányszor nagyobb fiúk vagy nőtlen fiatalemberek közé keveredtem, csak a szeretkezésről folyt a szó. Amíg iskolába nem kerültem, az egészről csak annyit hallottam, hogy mocskos és veszedelmes dolog, és Allah kedve ellen való. Tudtam, hogy saját nemzetségeinken belül is sokéves viszályok dúltak, ha egy fiú meg egy lány akár csak gyengédebben nézett egymásra, ha pedig valaki hozzá is ért egy lányhoz, abból ökölharc, sőt akár gyilkosság is kerekedhetett. Egyszer az udvaron az egyik fiú elmesélte, hogy fivérei megölték az egyik nővérét, amiért bujálkodás gyanújába keveredett, és ezzel valamennyiükre szégyent hozott. Hallottam, hogy ilyesmi megtörtént Tabahban is, még a születésem előtti időkben.

Az iskolaudvaron minduntalan a nemiség gyönyöreit ecsetelték; Tabahban viszont épp az ellenkezőjét sulykolták belém. „Kerüld a lányokat, vigyázz, nehogy egyre is rámosolyogj, egyhez is hozzányúlj; soha ne játssz velük, és legföljebb a falu ügyeiről váltsatok szót. A család becsülete függ attól, megőrzi-e nővéred a

szüzességét, mint ahogy saját férfibecsületed is attól függ, szűzen találod-e feleséged a nászéjszakán.”

Mindezt olyan nyomatékkal verték belénk, hogy a fiúk és a lányok valósággal rettegtek egymástól. Másfelől viszont úgy látszott, a férfiak számára aligha van fontosabb dolog annál, mint hogy hány nővel háltak már.

Az iskolában a nőkön kívül legtöbb szó a zsidókról esett, meg arról, amit cionizmusnak neveznek. Tabahban Faruk nagybátyám volt az imám, vagyis a falu papja, de mindig csak azt prédikálta, amit apám parancsolt neki. Így aztán egyetlen prédikációból sem hiányozhatott a kirohanás a zsidók ellen, amiért visszatértek Palesztinába. Már megtanultuk, hogy az összes prófétát a zsidók gyilkolták meg, mint ahogy hazug meséket terjesztenek Ábrahámról, és a Bibliát is meghamisították.

Ezzel minden gyerek rég tisztában volt, annak ellenére, hogy apámnak semmi baja nem volt a zsidókkal; nem örültünk, amiért egymás mellett kell élnünk, de nem is zavartak bennünket. Tabahban soha nem volt különösebben erős a zsidógyűlölet.

Hogy milyen elvetemültek, azt csak az iskolában tudtam meg.

Amikor a Semes-kibucbeli zsidók mindenféle régiséget ástak ki a földjükből, múzeumot építettek, hogy ott mutogassák. Korábban mi is találtunk a magunk földjein régi cserepeket, kőszerszámokat vagy nyílhegyeket, de lementünk velük az országútra, hátha el tudjuk adni a Jeruzsálembe igyekvő utasoknak és zarándokoknak. Most, hogy a zsidók múzeumot nyitottak, minden zsákmányunkat nekik adhattuk el. Ha sikerült rábukkannunk egy teljes edény valamennyi darabkájára, egyenként kínáltuk fel a cserepeket, és egyre többet kaptunk értük, a végén pedig a zsidók hosszú órákon át pepecseltek, hogy a darabokból összerakják az egész edényt a maga eredeti formájában.

Hadzsi Ibrahim megtiltotta, hogy a tabahi gyerekek a Semes-kibuc területére lépjenek. Azt mondták nekünk, hogy a zsidók csecsemőket szoktak áldozni, és ha minket a saját földjükön érnek, ránk is ez a végzet leselkedik. Mi több: a zsidó nők pucér lábszárral szaladgálnak, épp csak hogy testük legszentebb része nem látszik ki, és mindegyre bűnös tivornyákat csapnak, amelyeken olyanok is részt vesznek, akik még csak nem is házasok. Valahányszor a kibuc kapujához osontunk, és kihívattuk a múzeum vezetőjét, elfojtott kíváncsiságunk csak tovább színezte a meséket a zsidók kicsapongásairól.

Igazából azonban mi, gyerekek mégsem féltünk a zsidóktól. Ha összefutottunk vagy éppen szót váltottunk velük, mindig eléggé barátságosak voltak. Azt azonban sehogy sem értettem, miért lovagol apám órákon át Gideon Asch úrral. Úgy gondolom, nagyrészt az ő barátságukon múlt, hogy a zsidók és a tabahiak békén hagyták egymást. Amikor apám a kávéházban trónolt, gyakran hallottam tőle a mondást: „Ezt még majd megbeszélem az én Gideon barátommal.”

Tabah tehát békés belenyugvással szemlélte a zsidókat – ezt azonban Szalmi úrról korántsem mondhattuk el. Az iskolai órákon legtöbbször a Koránt tanulmányoztuk, s az óra végén Szalmi úr ékes tirádában átkozta el a gyűlöletes zsidókat, akik tönkreteszik Palesztinát. Valahányszor belemelegedett a zsidók meggyalázásába, jókora ádámcsutkája fel-le szaladgált keszeg nyakán, arca bíborvörösre gyúlt, kopasz fején kidagadtak az erek, és hangja egyre rikácsolóbb lett.

– Mohamed a legfőbb próféta, Allah egyetlen küldötte. Ezért a többi vallás mind csak üres fecsegés. Aki nem mohamedán, az hitetlen, a hitetlen pedig mindig gyanús, sőt van, akit meg kell semmisíteni. Legfőbb ellenségeink a zsidók, akik évszázadok óta arra esküdtek fel, hogy eretnekségükkel, felforgató tevékenységükkel és ravasz merényleteikkel elpusztítsák az iszlámot, ezt már a Korán is megírta, mint ahogy azt is a Koránból tudjuk, hogy Jézus is muzulmán volt, és Allah mentette meg a zsidóktól. De egy napon majd megsemmisül a zsidóság, a kereszténység és a hitetlenek valamennyi egyéb vallása, követőik elégnek a Tűz Napján, és akkor majd az iszlám lesz az úr az egész földkerekségen. Mohamed mondja ezt nekünk, s ő rendelte el, hogy minden mohamedán e szent tanoknak áldozza egész életét.

Megtudtuk, hogy Szalmi úr titkos tagja az Egyiptomban alapított Muzulmán Testvériség mozgalomnak, amely minden ellenfelét megöli – márpedig az ő szemükben mindenki ellenfélnek számított, még a többi muzulmán is.

Szalmi úr vezetett rá elsőként, hogy az iszlámon kívül minden más vallás tisztátalan. Amikor Mohamed a VII. században, Mekkában prédikálni kezdett, az Arab-félszigeten sok jómódú zsidó élt. Mohamed minden bizonnyal azt hitte, hogy a zsidók, kivált a medinabéliek, seregestül rajzanak majd köré, elismerik a legfőbb prófétai mivoltát, és áttérnek az iszlám hitre. A zsidók azonban Mohamedet éppúgy nem fogadták el, mint ahogy korábban Jézust sem, és továbbra is csökönyösen ragaszkodtak a maguk pogány vallásához, amiért Mohamed haragra lobbant, és örökös átokkal sújtotta őket. A Korán tele van Mohamednek a zsidók árulását leleplező beszédeivel, és Szalmi úr a tanítás végén mindig valamilyen zsidóellenes szúrából olvasott fel egy-egy részletet. Csontos ujjaival fürgén pergette a lapokat, amíg csak el nem ért a megjelölt szakaszig, és olvasás közben szeméből csak úgy sütött a düh és a bosszúvágy.

Szalmi úr egykettőre megértette velünk, mit is forralnak a zsidók, és mivel érdemelték ki Mohamed gyűlöletét.

A második szúra kifejti, hogy a zsidókat valójában a muzulmánok szabadították ki a fáraó rabigájából; ők választották ketté a tengert, hogy a zsidók elmenekülhessenek Egyiptomból; ők utasították Mózest, hogy negyven napra felmenjen a hegyek közé, és a Sínai-félszigeten ők adták a zsidóknak a Törvényt; így hát a zsidók csak a muzulmánoknak köszönhetik, hogy a Biblia népévé váltak.

– A zsidók – közölte Szalmi úr – az első perctől hazudnak, amikor azt mondják, ők fedezték fel a Törvényt, és ők alkották meg a Bibliát. Mint ahogy hazugság az is, hogy Ábrahám zsidó lett volna; Ábrahám igenis mohamedán volt.

A keresztények is hitetlenek, de őket azért mégsem kell annyira gyűlölnünk, mint a zsidókat. Jézust a mohamedánok küldték a Földre, és Allah mentette meg; így lett Jézus az iszlám prófétája. Mi azonban nem hiszünk abban, hogy Allahnak ember formájú gyermekei lennének, így hát a keresztények is hazudnak, amikor Jézust Isten fiának mondják. Amellett ők sem fogadják el Mohamedet Allah legfőbb küldöttjének, tehát rájuk is szörnyű bűnhődés vár.

Amikor a tanév elején sor került a harmadik szúrára, sokunkban felébredt a kíváncsiság. Az egyik fiú meg is kérdezte Szalmi úrtól, hogyan lehetett Ábrahám mohamedán, amikor Mohamed csak jó kétezer évvel később alapította meg a vallást.

Szalmi úr egész arcát ellepte a veríték, de válasz helyett inkább tíz ütést mért a mutatópálcával a kérdezősködő fenekére.

Az udvaron néha azzal bíbelődtünk, hogy megfejtsük Mohamed üzeneteit, de számos ellentmondásra bukkantunk, és belezavarodtunk a nevekbe meg az időpontokba. Igen homályos volt például az, ami a Koránban Szűz Máriáról áll, aki a tan szerint Jézus előtt több száz évvel született volna – de kímélni akartam a saját fenekemet, és ezért nem firtattam a dolgot. Különben is a kérdezősködésnek semmi értelme. A Koránt igazából úgyis csak a szent életű emberek vagy a tudósok értik.

A harmadik szúrában három sor – a 114-es, a 115-ös és a 116-os – óvja az igazhitű muzulmánokat a zsidókkal való barátságtól, mivel a zsidók hitszegők, és kárörömmel nézik, ha az igazhitűt balvégzet sújtja.

A hetedik szúra szerint a zsidókat éjjelente elkerüli az álom, annyira rettegnek, hogy a muzulmánok bosszút állnak Mohamed ellen szőtt összeesküvésükért.

A tizenhatodik szúra szerint a zsidók a maguk romlottságában megtagadták az iszlámot, és ezért a muzulmánok okkal-joggal követelik bűnhődésüket.

A második szúrától a száztizennegyedikig, azaz a Korán végéig Mohamed kifejti, milyen törvények szerint kell élniük az igazhitűeknek, hogy végül egyesüljenek vele a Paradicsomban. Mi, gyerekek mind lelkesen hallgattuk, miként hirdet az iszlám örök háborút a hitetlenek ellen, és bizakodtunk, hogy még megéljük a fölöttük aratott végső győzelmet.

Szalmi úr izzadságtól fénylő arccal nemegyszer süvöltötte a fülünkbe meggyőződését, miszerint „mi, arabok jól tudjuk, hogyan bánjunk el a zsidókkal és a hitetlenekkel – a huszonkettedik szúrából ez a napnál világosabban kitűnik. Amikor a medinai zsidók megtagadták Mohamedet, ő kihirdette, hogy amikor a zsidók néki ajtót mutattak, ezzel letértek Allah útjáról, és ezért e világon megaláztatás vár rájuk, a feltámadás napján pedig a mohamedánok megkóstoltatják majd velük a végső büntetés ízét, és mind ott vesznek a tűzben”.

Reggelenként, mielőtt elindultam az iskolába, néha megkíséreltem kifaggatni a Korán felől Faruk bácsit, de válasz helyett pofont kaptam, vagy – ha sikerült elég messzire húzódnom – fenyegetést.

Az első szúra volt az egyetlen, amelyet a legtöbb muzulmán megért és betéve tud, ez ugyanis csupán hétsoros, egyszerű ima, amely, mint minden szúra, e szavakkal kezdődik: „Allah, az irgalmas és könyörületes nevében...” A továbbiakban az ima kinyilvánítja, hogy az ítélet napján minden hatalom Allah kezében van, és kérve kéri az igazhitűeket, hogy ne térjenek le a helyes útról. Mivel hivatásos papjaink nem voltak, a szent életű férfiakra várt a feladat, hogy az iszlám tanítás és a Korán többi részét megértessék velünk.

Anyám meg én nap mint nap elhaladtunk a Semes-kibuc mellett, és bennem egyre nőtt a kíváncsiság. Amikor apám ismét hozzájárult, hogy anyám a házban maradhasson, bazárbeli bódénkat Omár bátyám vette át. Ő azonban lusta fickó volt, és mindig attól kellett tartanom, hogy nem érek idejében az iskolába.

Már olyan jól írtam-olvastam, hogy apám ráébredt, micsoda hasznos szolgálatokat tehetek majd neki. Én minden alkalmat megragadtam, hogy a közelébe férkőzzem, de Kamal mindig elállta az utam. A tudás azonban felbátorított, és így egy este mégiscsak odaplántáltam magam apám elé, és megkértem, hadd járhassak egyedül, autóbuszon az iskolába. Volt arab buszjárat is, így hát apám végül igent mondott, bár óva intett attól, hogy valaha is a zsidók autóbuszára szálljak.

Szalmi úr egyre több részletet árult el nekünk a zsidók pogány mivoltáról, és ez csak növelte érdeklődésem a Semes-kibuc iránt. Elképzeltem, micsoda rémséges dolgok mehetnek ott végbe, és képzelgéseimet megosztottam a falubeli fiúkkal is, akik ugyan még be sem tették lábukat a kibucba, de ezért hozzám hasonlóan pontosan tudták, hogyan élnek ott a zsidók.

Legjobb barátom a velem egykorú Izzat volt. Kapcsolatunkat bonyolította, hogy a falubéliek az egész családját kiközösítették, amiért apja a zsidók földjén dolgozik. A család egyetlen tagjával sem állhattunk szóba, én azonban annyira ragaszkodtam Izzathoz, hogy dacolni mertem a tilalommal. Izzat mindig megvárt a buszmegállóban, és így észrevétlenül sétáltunk haza a faluba, akár hosszú kerülő utakon is. Egy alkalommal Izzat az izgalomtól egészen kifulladva várt rám, és elmesélte, mit hallott egy tökéletesen megbízható forrásból. Egy zsidó asszony megcsalta a férjét, a férj tudomást szerzett a dologról, és vajon mit tett?

Lenyisszantotta a csábító fejét, aztán felvágta a felesége hasát, bedugta a levágott fejet, majd visszavarrta a sebet.

Most már aztán izzott bennem a kíváncsiság. Bevallom, leginkább a rövid nadrágos, meztelen lábú nők izgattak, hiszen eddig legföljebb csak anyám lábszárát láttam; Nada nővérem bokáig érő nadrágban járt, és olyan szemérmes volt, ahogy azt a Korán előírja. Anyám napjában hússzor is rászólt Nadára, hogy zárja össze szorosabban a lábát, és mindig így kezdte: „Szégyentelen!” Kicsi koromban hosszú ideig azt hittem, hogy a „szégyentelen” szó valamiképpen hozzátartozik Nada nevéhez.

Véletlenül jöttem rá, hogy Szalmi úr egyszer egy héten a Semes-kibucba jár; arab nyelvre oktatja a zsidókat. Roppant furcsálltam a dolgot.

Ezután több héten keresztül győzködtem Szalmi urat, hogy a segítségére lehetnék: én taníthatnám a kisebb kibucbeli gyerekeket az egyszerűbb dolgokra, például az állatok, fák, növények arab nevére. Szalmi úr külön tanfolyamot vezetett a felnőtteknek, illetve a gyerekeknek, és lassan ráébredt, hogy valóban megkönnyíthetném a dolgát. Azt persze nem árultam el, hogy nekem tilos belépnem a kibucba. Végül aztán hozzájárult, hogy elkísérjem. Így csak sötétedés után érhettem haza, de apám ritkán tudta, merre járok, és én kész voltam rá, hogy vállaljam a kockázatot: hátha most sem tudja meg.

Nem is tudom, igazából mire számítottam, de annyi bizonyos, hogy valósággal vacogtam félelmemben, amikor túljutottunk a kibuc őrbódéján. Az elém táruló látványtól aztán szinte megzavarodtam. Hiába éltek Tabah és Semes lakói egymás mellett: nagyon sok mindent most láttam először életemben.

Még soha nem láttam zöld gyepet.

Még soha nem láttam ültetett virágokat.

Még Ramlehben sem láttam olyan utat, amelyet ne borítana szamár- vagy kecskeürülék.

Még soha nem láttam úszómedencét.

Még soha nem láttam múzeumot vagy természettudományi tantermet mikroszkóppal, mágnesekkel, égőkkel, vegyszeres üvegekkel.

Még soha nem láttam angol vécét.

Még soha nem láttam orvosi rendelőt.

Még soha nem láttam gépműhelyt.

Még soha nem láttam olyan pajtát, amelyben traktorok, mindenféle szerszámok és önműködő fejőgépek állnának.

Villanyvilágítást is csak távolról láttam, az országúton vagy magában a kibucban; sokszor tűnődtem is rajta, vajon hogyan működik. Ramlehben, az iskolánkban is volt villanykörte, csak épp nem működött.

Még soha nem láttam festményt.

Telente még soha nem jártam igazán meleg szobában.

Még soha nem láttam halastavat.

Még soha nem láttam olyan tyúkketrecet, ahol egész éjjel ég a villany, hogy a tyúkok ne tudják megkülönböztetni a nappalt az éjszakától.

Ahogy a tisztelt olvasó is elképzelheti: mindent elkövettem, hogy nélkülözhetetlenné váljak Szalmi úr számára. Olyan erősen kívánkoztam újra meg újra a kibucba, hogy negyedik látogatásunk után már egyedül tanítottam a kisebb gyerekeket.

A zsidók nagyon kedvesek voltak; gyanakodtam is az elején, hogy így akarnak tőrbe csalni, de az idő múlásával a bizalmam is nőtt valamicskét. Azért persze éberen ügyeltem, nehogy váratlanul elcsípjenek, és igyekeztem olyan közel maradni Szalmi úrhoz, hogy legalább az ordításom meghallja.

Volt egy Hanna nevű zsidó lány, aki Szíriából jött, és még beszélt valamelyest arabul; ő segített a tanításban. Akárcsak Nada, ő is néhány évvel idősebb volt nálam.

Amikor először kézen fogott, tüstént kirántottam a kezem az övéből, és éreztem, hogy kiszárad a szám: valaki bizonyára meglátta, hogy hozzám ér, és most majd megölnek miatta.

Csak ezután következett a legkülönösebb élményem: a fiúk és a lányok, nálam idősebbek és fiatalabbak egyaránt, megfogták egymás kezét, körbeálltak és táncoltak meg énekeltek. Mi több: időnként megölelték vagy épp megcsókolták egymást. Talán most kezdődik majd a titkos tivornya? Mindez annyira megdöbbentett, hogy még a lányok mezítelen lábszáráról is megfeledkeztem. Annyi bizonyos, hogy Hanna csöppet sem szégyellte az övét.

De a legkevésbé Szalmi úr viselkedését értettem. Amikor a zsidókkal volt, őket tanította, olyankor nevetgélt meg tréfálkozott. Bezzeg Ramlehben, amikor bennünket tanított, ez nem fordult elő! Úgy látszott, Szalmi úrnak számos jó barátja van a zsidók között. Ha a gyerekek jól feleltek, gyakran megsimogatta a fejüket, s volt, hogy úgy ölelkezett egyes zsidókkal, ahogyan az arabok ölelik meg egymást. Sőt egyszer egy zsidó asszony ölelte át őt nagy kacarászva, és közben a férje ott állt mellettük! Amikor Szalmi úr sietve igyekezett, hogy elérje az autóbuszát, a zsidók mindig nagy kosarat nyomtak a kezébe, tele zöldséggel, gyümölccsel, tojással, néha még csirke is került az ajándék tetejébe. És másnap, Ramlehben megint éppoly tajtékozva fenekedett a zsidók ellen!

Mindettől valósággal meggabalyodtam. Nem lehetséges, hogy az egész Semeskibucot a Sátán találta ki, hogy bennünket, muzulmánokat eltántorítson az igaz hittől? Hiszen nekünk Allah akaratából az volna a dolgunk, hogy a zsidókat vagy megtérítsük, vagy megöljük, legalábbis így áll ez a Koránban. Úristen, mennyire vágytam rá, hogy mindezt megbeszélhessem valakivel! Egyszer messziről megpillantottam Gideon Asch urat, és elfogott a vágy, hogy hozzá forduljak, de nem

mertem, hiszen esetleg elmeséli hadzsi Ibrahimnak, hol látta a fiát; jó barátja apámnak, tehát nem bízhatom benne. Csak annyit tudtam, hogy valaki hazudott nekem, de éreztem, hogy az igazság bajt hozhatna rám.

Olyan rögeszmésen szerettem visszajárni Semesbe, hogy még éjjelente is a kibucról álmodtam. Ha a zsidók valóban embert áldoznak és erkölcstelen tivornyákat rendeznek, nos, akkor ezt igazán titokban teszik, és mire ötödszörre fordultam meg a kibucban, már nem is igen hittem az egészben.

A veszély ellenére is ki akartam deríteni az igazságot, ám ekkor csapott le a katasztrófa. Mint mindig, ha a kibucban jártam, azon a szörnyűséges éjszakán is az udvaron át akartam besurranni a konyhába, csakhogy ezúttal apám állta el a küszöböt. Amikor sétabotjával először lesújtott, sikerült félrekapnom a fejem, de így az ütés a bordáimat érte, és én visítozva terültem el a földön. Apám máris ott termett; óriásként tornyosult fölém, arca eltorzult a dühtől, és átkozódva rugdosott, ahol csak ért.

– Bárcsak ezer mérges hangya lepné el a tested! Megöllek, ha még egyszer a zsidók közelébe mégy!

Csak akkor hagyta abba, amikor Hágár kirohant a házból, rám vetette magát, és irgalomért esedezett. Napokon át jóformán mozdulni sem bírtam; négykézláb másztam ki a konyhába a kályha mellé, és naphosszat bőgtem. Apám kiíratott az iskolából. Valóban rám szakadt az ég.

Két hétig kínlódtam így; az ütések, rúgások nyoma már halványult, de a szívem jobban sajgott, mint valaha. Végül meghallottam, amint anyám azt panaszolja egyik unokatestvérének, hogy valamit tennie kell, mert különben belehalok az önkéntes éhezésbe.

Amióta csak Ibrahim feleségül vette Ramizát, anyám most először volt hozzá igazán kedves. A vállához bújt, törleszkedett, picikét még ringatta is a testét, a többit pedig elmondta a szeme. Sokat sejtető és sokat ígérő célzásokat tett, úgy, mint hajdanában, a Ramiza előtti időkben. Minden varázsát latba vetve csábítgatta apámat, mígnem az végül ágyába hívta. Másnap reggel Ibrahimot mintha kicserélték volna. Úgy látszott, nem is haragszik már rám. Aznap éjjel anyám ismét az ágyában hált, és a következő reggel apám nagylelkű kézmozdulattal tudatta: visszamehetek az iskolába.

Később megtudtam, ki árulta el apámnak kibucbeli látogatásaimat: nem más, mint Izzat, a legjobb barátom. Ő várt rám mindig a buszmegállóban, és amikor szóltam neki, hogy a hét egy napján ne jöjjön oda, gyanút fogott. Aztán meglesett, amint kilépek a kibuckapun. Izzattal és családjával úgy bánt a falu, mint a leprásokkal; évek óta senki nem állt szóba velük. Izzat úgy gondolta, ha a kedvében jár apámnak, tán a családját is visszafogadja a közösség.

Ebből is okultam: az ember soha ne bízzék meg senkiben, még a legjobb barátjában sem. A bátyáimban amúgy sem bíztam, a legkevésbé Kamalban, aki a legfőbb vetélytársam volt. Anyámat teljes szívemből szerettem, de benne sem bíztam, hiszen mindig forralt valamit, mindig ki akart játszani apám ellen. Azt hiszem, talán csak Nadában bíztam meg.

Ezután már csak egyszer tértem vissza a Semes-kibucba – de ez már egy másik történet.

Tizennyolcadik fejezet Ha nem akartam is kecskepásztor lenni, egyes kecskéket azért kedveltem. A sajátunkkal például igen összebarátkoztam, és amikor Ibrahim felszólított, hogy segédkezzem Dzsamil bátyámnak a levágásában, nem vitt rá a lélek; a kecskepásztorság ugyan hitvány mesterség, én mégsem bírtam állatot ölni. Ibrahim hadzsi azonban három ízben is rákényszerített; azt mondta, el kell sajátítanom az ölés mesterségét. Nem bújhattam ki a parancs alól, mert végig ott volt és figyelt, de utána elrohantam, és mindent kiokádtam magamból, az éjszakát pedig végigsírtam.

Az iskolába visszatérve még szilárdabban elhatároztam, hogy nagy tudós leszek.

Azt azonban jól láttam, hogy Szalmi úrtól sokkal többet már nem tanulhatok.

Szegény ember volt, alig néhány könyvvel a könyvtárában; egykettőre kiolvastam valamennyit. Aztán rábírtam, hogy ha végzett a napi újságjával, tegye el nekem.

A zsidóknak megvolt a maguk nyelve, a héber, mi pedig természetesen arabul beszéltünk, így hát a kettőnk közti érintkezés nyelve többnyire az angol volt, bár sem ők, sem mi nem szívesen beszéltünk angolul, hiszen az ország az angolok kezén volt.

Mégis, a mindennapi életben annyiszor volt szükség az angolra, hogy valamennyire mind beszéltük a nyelvet.

Szalmi úr olvasott is, írt is angolul, de könyvei nem voltak. A ramlehi bazár körül volt néhány zsidó üzlet, és Jehuda úr, a zsibárus gyűjtött és árult régi újságokat meg képeslapokat. Barátságos öregember volt, egészen más, mint a kibucbeli zsidók. A nap legnagyobb részét azzal töltötte, hogy parányi irodájában imakönyveket olvasott. Jehuda úr megengedte, hogy az ócska újságok közül kiválogassam a Palestine Post című angol nyelvű napilap példányait. Úgy intéztem, hogy tanítás után naponta olvasgassak fél órát az ócskásboltban, mielőtt felszállnék a Tabah felé tartó autóbuszra. Apám elől ezt is titkolni kellett, mivel a Palestine Postot a zsidók adták ki, én azonban lelkesen bújtam a lapot, nem is szólva arról, hogy később angoltudásom mentette meg a család életét.

A harmadik tanévben írogatni kezdtem, nem is rosszul, és Szalmi úr biztatott, hogy írjak a falumról meg minden másról, amit megéltem. Csaknem minden este tető alá hoztam egy-egy új elbeszélést, néha verses formában, a Koránt utánozva; mi, arabok szívesen fejezzük ki magunkat a költészet nyelvén. Tollam alól lassan valóságos kis krónika kerekedett ki Tabah mindennapjairól, vallási szokásainkról, fájdalmainkról. Jó néhány elbeszélésemet éppúgy megtartottam magamnak, mint ahogy gondolataimat sem osztottam meg másokkal, mert ha kiderül, miképpen vélekedem bizonyos emberekről és eseményekről, bajba keveredhettem volna.

Másfelől ezeken az oldalakon sok olyasmiről is számot adok, amit valójában csak hosszú évek múltán tudtam meg. Egyszóval az egész olyan kusza, mint maga a Korán, mégis szeretném elmondani, milyenek vagyunk. Kérem, ha kedvük van hozzá, tartsanak velem.

Tabah, a falum, a legtöbb arab faluhoz hasonlóan, magaslatra épült, hogy megvédhesse magát a portyázó beduinoktól vagy ellenséges törzsek támadásától.

Legrégibb tabahi emlékeim a szagokhoz fűződnek. Ahogyan mezítláb róttam a földes utakat, állandóan más és más szagok lengtek körül. A házakból az erős fűszerek illata hatolt felém, a kávéházból a fahéjé, éjszakánként pedig tömjénillat úszott a levegőben.

Legélesebben mégis a trágyaszagra emlékszem. Az utak, az ösvények, a földek mind tele voltak trágyával, csak a téli esőzés mosta el – olyankor viszont minden csupa sár lett -, és minden hároméves gyerek meg tudta különböztetni, melyik állat hagyta maga után: szamár-e, ló, tehén, kecske, bárány vagy kutya.

A trágya fontos szerepet játszott az életünkben. Nemcsak a föld vált tőle termékenyebbé; Hágár és a többi falubéli asszony nagy, lapos, barna lepényeket gyúrt belőle, melyeket a háztetőkön szárítottak meg, és főzéshez is, fűtéshez is ez volt a legfőbb hőforrásunk. Fa kevés volt, fát gyűjtögetni különben is hosszadalmas és unalmas munka; ez nagyobbrészt az idősebb nőkre maradt, akiknek már nem kellett családról gondoskodniuk.

Minden tavasszal, amikor a falak már megszáradtak a téli esőzés után, új sár- és mészréteg került rájuk, elfedve a kopást és a repedéseket. A sarat trágyával kevertük, hogy szilárdabb legyen, a fölösleges trágyát pedig eladtuk a beduinoknak, akiknek fájuk egyáltalán nem volt, és trágyájuk sem elegendő. Apámnak és még néhány parasztnak petróleumra is tellett a világításhoz, de ez ritka fényűzésnek számított.

Tabahban minden ház egyforma volt: négyszögletes, a teteje lapos, hogy az esős évszakban meggyűljön rajta a víz, melegben pedig ott száradhasson a termés. Szalmi úr elmondta, hogy már ezer évvel ezelőtt is így festettek az arab falvak. A szegények – és ilyenekből akadt nálunk a legtöbb – sártéglából építkeztek. Az évi meszelés után az ajtók és ablakok köré, a gonosz szellemek távol tartására, világoskék keretet festettünk.

A házak, védelmi okokból, nagyon szorosan tapadtak egymáshoz. Tabahban a vahhabi törzs öt nemzetsége élt, mindegyiknek megvolt a maga külön helye a faluban is, a temetőben is. Ide azonban csak a férfiakat temették; a nők külön temetőben nyugodtak.

Apám és Faruk bácsi kőházban lakott; ilyen dukált a nemzetségfőknek meg a falusi előkelőségeknek is, így az ácsnak, a fazekasnak, a sarukészítőnek, a kosárfonónak meg a takácsnak.

Volt Tabahban még egy kőház, amelyet rendhagyó módon egy Raháb nevű özvegyasszony, a falu varrónője építtetett magának. Az arab nőktől a falu közvéleménye elvárja, hogy férjhez menjenek, és gyerekeket szüljenek; a gyerektelen házasság tragédiának számított. Az özvegyekről a fiaik gondoskodtak, akik örökölték apjuk bérelt földjeit és adósságait; ez a kötelesség általában a legidősebb fiúra hárult. De minden faluban akadt olyan özvegy, akinek nem volt gondviselője – Raháb is ezek közé tartozott -, és persze voltak nyomorékok, vakok, gyengeelméjűek, akik nem is gondolhattak házasságra. Család híján róluk a nemzetségnek kellett gondoskodnia.

Raháb kövér, fogatlan öregasszony volt, de igazi kinccsel büszkélkedhetett: egy kézi meghajtású varrógéppel, amely egyenesen Angliából érkezett, s a „Frister and Rossman” cégjelzés díszelgett rajta. A falubéli asszonyok irigyelték Rahábot, meg féltek is tőle; folyvást zakatoló varrógépével szépecskén keresett, ráadásul, a pletyka szerint, a bujálkodást sem vetette meg. A Korán igen szigorúan megszabja, miféle

büntetés jár a bujálkodásért, s köztudott, hogy a vétkeseket a végítélet napján tűz emészti majd el. Apám azonban, mivelhogy Raháb csak özvegy vagy házasságra alkalmatlan férfiakkal bújt ágyba, szemet hunyt életmódja fölött.

Raháb ugyan igazán rút volt, mégis férfiak hada kujtorgott állandóan a kőháza körül, az élén a magamfajta kislegényekkel. Raháb ruhájának hatalmas zsebe mindig tele volt édességgel, és mi hálából felváltva tekertük a varrógép kerekét. Raháb nagy ravaszul úgy forgolódott a padján, hogy emlőjét a varrógépet működtető kisfiúkhoz dörgölje – meg is keményedett tőle a farkunk. Emlékszem a varrógép szagára, és arra is, hogy Raháb varrás közben mindig énekelt; más nőt nem is hallottam énekelni, legföljebb ünnepi alkalmakkor. Azt hiszem, Raháb volt egész Tabahban a legboldogabb asszony. Ő volt az egyetlen, aki férfi kísérő nélkül, magában utazhatott Ramlehbe; a nők pedig, nem minden irigység nélkül, azt suttogták: Raháb a városban fiatal férfiakat fizet meg, hogy vele háljanak.

Csak a kőházakhoz tartozott saját külső illemhely is. Amúgy minden nemzetség rendelkezésére állt két elhagyott ház, külön a férfiaknak és külön a nőknek; ez szolgált illemhelyül és szemétlerakodóul. Én nagyon örültem, amiért a mi házunknak saját illemhelye van.

A társadalmi élet központja a főtér volt, festői kútjával és kis patakjával; az utóbbiban mosták az asszonyok a család szennyesét. A kút mellett állt a részben föld alá süllyesztett sütöde és pékség. Itt, a kút, a patakocska meg a kemencék körül cserélték ki a nők a legfrissebb pletykákat.

A tér túloldalán állt a kis minarettel megtoldott mecset; imámja, azaz papja Faruk bácsi volt, aki mellesleg a falusi borbély tisztét is betöltötte. Az egyik öreg nemzetségfő volt a müezzin; nap mint nap ő szólított imára a minaret tetejéről.

A tér harmadik oldalán volt a kávéház, a bolt és a hán – mind apám és Faruk bácsi közös tulajdona. A hánban, ebben a két helyiségből álló fogadóban külön gyülekezhettek férfiak és nők, és megvolt a hely is, ahová a tevéket lehet kikötni.

A hánban a vahhabi törzs minden tagja szállásra találhatott. Az arab nagyon vendégszerető nép; a legszegényebb házban is van egy rakás gyékény, amelyen a vendégségbe érkező rokonság megpihenhet. A hánban laktak az aratásra, ünnepségekre vagy trágyavásárra rendszeresen hozzánk látogató tevehajcsárok is.

Azt hiszem, a hán fenntartásával Ibrahim hadzsi a hiúságát is legyezgette; így volt hová meghívnia a többi falu nemzetségfőit, hogy megtárgyalják közös ügyeiket, és persze itt rendezhette legendás hírű mulatságait is.

Ha a kút és a kemencesor a nők birodalma volt, a kávéházban csak férfiak fordultak meg. A rádió napkeltétől napnyugtáig ontotta a keleti zenét, a prédikációkat meg a Jeruzsálemből és Damaszkuszból sugárzott híreket; esténként még Bagdadot és Kairót is lehetett fogni rajta.

A kávéház mellett volt a falu boltja, ahol a nők is vásárolhattak. Mielőtt a zsidók Palesztinába érkeztek, a boltban csupa idegen áru volt: szíriai dohány, portugál szardínia, svéd gyufa, borotvapenge és varrótű, Angliából hozott edény. Tartottak néhány gyógyszert is, például aszpirint vagy szódabikarbónát, de mi, muzulmánok nemigen hittünk az ilyesmiben; a betegséget a gonosz szellemek okozzák, és az idősebb asszonyoknál mindig akad rá gyógyfű meg mindenféle különleges kotyvalék. A bolt legbecsesebb áruja a petróleum volt, de ezt csak kevés család vásárolhatta. A Semes-kibucban a zsidók konzervüzemet is működtettek, ahol az

általuk termesztett gyümölcs és zöldség egy részét feldolgozták – apám azonban kitiltotta a boltból ezeket a konzerveket. Az a hír járta, hogy a zsidók minden bizonnyal mérgezett árut sóznának ránk, hogy így kaparintsák meg a mi földjeinket is.

A boltnak – pénzzel vagy terménnyel – minden falubéli tartozott. Apám e tekintetben csöppet sem volt szűkmarkú, nem bánta, ha az embereknek felgyülemlik az adóssága; azt mondogatta, hogy „aki tartozik neked, az nem nevezhet kutyának, mert ő maga a kutya, és ezért nincsen szava”. Nemegyszer éppen a felhalmozódott adósság volt a legjobb érv, amelyet apám valamelyik falubéli meggyőzéséhez felhasznált.

Végül a tér negyedik oldalán állt a falu közös szérűje, a fiatalok kedvenc találkozóhelye; ez volt ugyanis ama kevés hely egyike, ahol fiúk és lányok rettegés nélkül közel kerülhettek egymáshoz. Amikor a kévéket lerakodták, és mindkét nem tagjai egymás mellett csépelték a gabonát, testüknek szinte óhatatlanul érintkezniük kellett, ha csak egy pillanatra, egy leheletnyire is. Meg is indult az udvarlás meg a kacérkodás; a szérűben mindennek – véletlenszerű érintésnek, egymásba fonódó tekintetnek, egy-egy odavetett szónak – kettős volt az értelme. A lányok persze itt se mutathattak magukból többet kezüknél és arcuk egy részénél, de annál ékesebben szólt a szemük. Nincs a világon nő, aki az arab nőnél többet tudna elárulni a szemével.

Tabah volt akkora, hogy kéthetenként saját piacot tartson. Szamárfogaton érkeztek a főtérre a vándorkereskedők, nagy cserépedényekben hordva az árut. Ezek az edények valósággal műalkotásszámba mentek; soknak női formája volt; telt keblű, állapotos vagy – épp ellenkezőleg – póznaszerű, vézna nőszemélyeket mintáztak. Árultak itt tükröt, fésűt, mindenféle amulettet a dzsinnek, azaz a gonosz szellemnek a távol tartására. Árultak gyógyszert minden baj ellen, és bűvös italt a férfiúi erő növelésére. Halmokban állt a használt holmi: ruha, cipő, lószerszám, végekben kínálta magát a különféle ruhaanyag.

Más házalók edényt foltoztak, kést, ollót, mindenféle szerszámot köszörültek.

Akadtak fegyverkovácsok is, hogy megjavítsák elrejtett fegyvereinket; ilyen titkos raktárak voltak minden falusi mecsetben vagy épp a helyi próféta sírjában. Tudtuk, hogy e megszentelt helyről egyetlen arab sem lopna, mint ahogy azt is tudtuk, hogy ide a fegyver után kutakodó angolok sem hatolnának be.

Egyszer egy évben eljöttek az örmények is a fényképezőmasináikkal. A legszegényebb otthonban is akadt néhány fénykép; általában a ház urát ábrázolták bő redőkben leomló díszruhájában, például az esküvője napján. Nőket nem volt szabad fényképezni. Apámnak egyik legfőbb büszkesége volt a fényképgyűjteménye; többnyire harci vagy lovas öltözékben vétette le magát, máskor épp valamilyen előkelő hivatalos emberrel rázott kezet. Az egyik fénykép a fiai körében ábrázolta. Évente egyszer látogatott el hozzánk egy másik házaló is: ő kötegekben kínált külföldi képeslapokat. Legtöbbjükön meztelen nőket lehetett látni. Apám a nagy hálószobaszekrényébe rejtette magazinjait, de azért mi, fiúk is titkon beléjük kukkantottunk.

A főtérről ösvény vezetett az országútra és az autóbusz-megállóhoz. A megállóban Faruk bácsi felhúzott egy bódét; az egyik fia szolgált ki. A bácsi megkente a

buszvezetőket, hogy Tabahnál mindig álljanak meg, s így üdítőt, gyümölcsöt, zöldséget árulhatott az utasoknak. A gyerekek itt kínálgatták azokat a cserepeket, melyek a semesi múzeumnak nem kellettek; árultak aztán imafüzért a muzulmánoknak, feszületet a keresztényeknek. Az utasok megtudhatták, hogy az áruba bocsátott nyílhegyek abból az ütközetből származnak, amelynek során Józsué megállította a napot.

Azok a gyerekek, akiknek nem volt mit eladniuk, vagy épp csak unatkoztak, koldulni jöttek a buszmegállóhoz. Körbefogták az utasokat, és a ruhájukat ráncigálták – úgy kellett elhessegetni őket, mint a legyeket. Nálunk is volt annyi vak, nyomorék vagy csonka testű ember, mint más faluban; ezek ijesztő megjelenésükkel csikartak ki alamizsnát. Saját gyermekeit Ibrahim hadzsi soha nem engedte koldulni, de a többieket nem tarthatta féken.

A legtöbb ház közös nappali és étkezőhelyiségének földjét kecskebőr takarók borították; a család és a vendégek sártéglából készült, hosszú padon ültek.

A konyhában nyitott tűzhelyen főztek; a jobb módú házakban Primus márkájú petróleumtűzhely állt; ezt a zsidók gyártották Palesztinában. A legfőbb háztartási eszköz a kőből készült mozsár és mozsártörő volt; tartottak ezenfelül néhány fatálat meg bádogból készült evőeszközöket és edényeket. Minden családi konyha ékességei a kávéskanna meg a hozzá tartozó csészék voltak.

A fal mentén sorakozó agyagköcsögökben sót, kávét, babot és egyéb élelmiszert tároltak. Az ajtó mellett nagy kannák vagy üres petróleumosedények álltak; bennük hordták a vizet a kútról. Falra akasztott agyagtartályokban tárolták a gabonát, a diót, a szárított gyümölcsöt és egyéb nem romlandó élelmet.

Nekünk, jómódúak lévén, üstünk is volt, amelyben szőlőszörpöt főztünk, és birkafaggyút olvasztottunk; ez utóbbival készült a legtöbb étel.

A többi helyiséget hálószobának nevezhetnénk, bár csupán nagyobbfajta, négyszögletes, üres cellák voltak; a földre terített vékony gyékényen és kecskebőrön aludtunk.

Amikor a családban megszaporodtak a gyerekek, majd az idősebb fiúk is a házhoz hozták asszonyukat, a hálófülkékhez újakat toldtak. Így mindenkinek abban a körzetben jutott hely, ahol a saját nemzetsége élt. Az egyik parasztnak kilenc fia nősült meg egymás után, míg végül már ötvenhét ember lakott az egyre toldozott családi házban.

Apám háza sok mindenben eltért a többiekétől. Az ő nappalijában nem sártéglából, hanem fából készültek a padok, és Betlehemben hímzett díszpárnák borították őket. Volt két pompás, nyugati fazonú fotelunk; az egyik Ibrahimra várt, a másik valamilyen díszvendégre – mi nem ülhettünk rájuk.

A többi ház ablakában faredőny volt, a miénkben üveg. Apámé volt a faluban az egyetlen lábakon álló ágy, és amikor Ramizát nőül vette, már két ilyen alkalmatosság is volt a birtokában.

A szorosan egymáshoz tapadó házakon és a főtéren túl zűrzavaros összevisszaságban apró telkek terültek el, melyek az öröklés következtében egyre tovább osztódtak. Hogy mit termeltek rajtuk, azt az évszak szabta meg. Télen rozst, árpát, lóbabot és lencsét termeltünk, főleg a saját fogyasztásunkra, az úgynevezett görögszénát takarmányozásra használtuk. Amit nyáron arattunk, azt eladtuk a helyi

bazárban, a szukban. Csodás, magunk öntözte dinnyénk volt, csicseriborsónk, szezámmagunk és sokféle zöldségünk.

Sok föld és gyümölcsös közös tulajdonban volt. Tabah Palesztina egyéb részeihez képest csodálatosan termékeny talajjal volt megáldva; joggal büszkélkedhettünk gyümölcs-, mandula- és diófáinkkal és kivált ősi olajfaligetünkkel. Utolsónak az évben a szüret következett; a szőlő is közös volt, akár a kecske- és birkalegelő.

Amíg a teherautó el nem terjedt, a vahhabi törzs évente többször is elküldte hozzánk a tevehajcsárokat, akik elszállították a termést, és meszet hoztak házaink kitatarozásához. Főképpen a fölösleges trágya érdekelte őket, s mivel a beduinnál ravaszabb csempész nincs a teremtett földön, többnyire hasissal fizettek érte.

Minden földdarabnak, minden jellegzetesebb fának, sziklának, útkereszteződésnek megvolt a maga sajátos neve, mint például „a fa, amelyen a romlott füge termett”; „a békakő”; „az özvegyember fája”,; „a próféta sírja”; „a nagy csata helye”; „Józsué buckája”; „az öltögetőház” – ez utóbbi Raháb háza volt.

Apámé volt az egyetlen óra a faluban, bár nem tudott eligazodni rajta, és nem is vette soha figyelembe az időt. Minden reggel tizenkét órára állította be a szerkezetet, aminek persze semmi értelme nem volt. Az időt ő is, akár a többi falubéli, a nap állásán mérte.

Apám birtokában volt az egyetlen naptár is, de ezt sem használta. A hónapokat ősi módon, a hold járása vagy az évszak szerint határozták meg.

Apámnak arra is futotta, hogy petróleummal világítson, és a lámpása sokkal fényesebben égett, mint a többieké, akik csak birkagyapjúból készült kanócot márthattak egy tál olívaolajba. De azért apám hálószobáiban is égett ilyen olajmécses a gonosz szellemek távol tartására.

Minden házhoz gazdasági udvar is tartozott; itt tartották a család szamarát, tehenét, fejős kecskéjét, egynémelyeknek egypár ökrük is volt. Az ökrök közös tulajdonban voltak a nemzetség más családjaival, és felhasználásuk körül nem egy családi háborúság robbant ki. A gazdák valósággal rokonszámba vették a maguk háziállatait, és a földekre menet gyakorta eltársalogtak velük. A házak általában közvetlenül a gazdasági udvarra nyíltak, mert az állatok sok hőt párologtattak el, és erre nagy szükség volt odabenn. Az udvaron túl kis veteményes húzódott, néhány gyümölcsfa, és ott álltak a csirkeólak is. A baromfi gondozása az asszonyokra hárult.

Híven a hagyományhoz, a fölösleges tojást eladhatták, és a pénzt megtarthatták maguknak. A kis udvarokat kaktuszsövény választotta el egymástól.

Tabahban a törzsi kötelék okán a vele egykorúakat mindenki fivérnek és nővérnek, az idősebeket nagybácsinak, nagynéninek tartja. De hiába rendeli a Korán, hogy az igazhitűeknek szeretniük kell egymást, hiába felelős elvben mindenki mindenkiért, a családon, nemzetségen, törzsön belüli háborúság az arabok életének nagy átka. Minden törzsnek, minden nemzetségnek megvannak a maga ellenségei, többnyire meglehetősen szép számban.

Tudtam, hogy az iskola, az írogatás, az idegen nyelvek tanulása bajba keverhet, mert bátyáimban feltámadt az irigység. Én voltam Tabahban az egyetlen gyerek, akit becsvágy fűtött. Szervezett tanulás vagy szórakozás híján a gyerekek a felnőttek körül őgyelegtek: ki-ki annak a férfinak vagy asszonynak a nyomában járt, akinek majd egyszer a helyébe lép.

Kamal egyetlen percre sem tágított apám mellől, mert azt akarta, hogy Ibrahim halála után ő legyen a muktár, a ház és a nemzetség feje. Omár, aki a bazárban a bódéinkat vezette, pincérkedett, a bolt és a kávéház tulajdonjogára pályázott, ezért Faruk bácsi körül szeretett sündörögni. Dzsamil, akire majd a gazdaság marad, az egyik unokafivérünkkel tartott, aki előmunkás volt a földjeinken. Énrám azonban, minél jobban megnyertem apám bizalmát, annál hevesebben fenekedtek.

A tabahi parasztok szemében a föld, a falu, a család és a vallás jószerivel egymásba olvadt. Reggel együtt ébresztette őket a müezzin imára hívó éneke.

Elfogyasztottuk a reggelit: pitát, kecskesajtot, olajbogyót, fügét, kakukkfűvel ízesített kávét, aztán, apám kivételével, mindenki munkába indult.

A szoros közelségben elkerülhetetlen volt, hogy az emberek minduntalan összekoccanjanak. Mind az öt nemzetségnek megvolt a maga sejkje, aki egyszersmind a falu véneihez tartozott, és a sejkek általában kordában tudták tartani a családi vagy nemzetségen belüli torzsalkodásokat. Nemzedékeken át dúló véres háborúság olyankor robbant ki, ha két nemzetség csapott össze.

Hadzsi Ibrahim erőskezű muktár volt; gyorsan és megfellebbezhetetlenül osztott igazságot. Tudta, hogy az embereket azzal lehet leginkább féken tartani, ha az egész közösség megalázza őket és családjukat, mert az arab nem ismer súlyosabb büntetést a megaláztatásnál.

Kevesen bűnhődtek oly szigorúan, mint Izzat családja. Apja, Tarik, a mi nemzetségünkhöz, azaz a Szukorikhoz tartozott. Két aratás között a legtöbb férfinak a falun kívül kellett munkát keresnie. Sokan Gázába mentek narancsot szüretelni; ilyenkor a vahhabik közeli sátraiban lakhattak. Mások, akiknek rokonaik éltek Jaffában, rakodómunkásnak szegődtek a hajózás évadján. De mivel egyre több lett a zsidó település, aratás idején náluk is könnyen lehetett munkát találni, ami azzal az előnnyel is járt, hogy az ember közel maradhatott az otthonához. Ibrahim hadzsi azonban megtiltotta, hogy a tabahiak zsidóknál vállaljanak munkát. Amikor Tarik megszegte a parancsot, apám kitiltotta a kávéházból és a mecsetből, befagyasztotta a hitelét, kizárta a közös ünnepségekből, sőt még a közös bevételből az őt megillető részt is visszatartotta. Szegény feleségét annyit ócsárolták a nők a kútnál meg a kemencesornál, hogy csak akkor merészkedett oda, ha már mindenki más eltávozott.

A fiúk nem játszhattak Tarik három fiával, csak én tartottam ki Izzat mellett. Így ment ez majd’ három esztendeig, akkor aztán Tarik megvadult, és családját odahagyva átszökött Transzjordániába. Aki így kiszakad a családjából, az az arab világban élőhalottnak számít.

A férfiak és nők egyaránt életfogytiglan be voltak zárva szerepeikbe; változtatni rajtuk vagy épp kibújni belőlük nem lehetett. Apám elmagyarázta, hogyha az ember nem akar megtébolyodni, akkor vakon el kell fogadnia az életet, amely osztályrészéül jutott. Sokan még így is eszüket vesztették.

Aki csak bedugta fejét egy tabahi házba, a kávéházba vagy a pékségbe, mindjárt felismerhette, hogy itt a munka senkinek nem szerez örömet. A munkát olybá vették, mint a sors legádázabb csapását. Apámnak nem kellett dolgoznia, ami azt jelentette, hogy feljutott a legmagasabb fokra, amelyről arab ember csak álmodhat. Dolgozni kellett, hogy az ember fenntartsa magát, de arra, hogy csinosítsa a házát, vagy termékenyebbé tegye a földjét, már semmi sem ösztönözte, hiszen tulajdonjoga csak elenyésző kisebbségnek volt.

A nőknek ugyan volt valamilyen titkos szubkultúrájuk, ám a bölcsőtől a koporsóig minden örömtől eltiltották őket. Társas összejöveteleken mindig el kellett különülniük a férfiaktól; még lakodalmakon is csak maguk között énekelhettek vagy táncolhattak. Ha elhagyták a falut, férfi kísérő ügyelt rá, nehogy vétsenek a család becsülete ellen. A férfiak közül néhányan még el-eljártak évente egyszer-kétszer valamilyen lyddai moziba, de a nők nem is gondolhattak ilyesmire.

A férfiak összejöhettek a kávéházban, esküvőn, temetésen vagy valamelyik szent ünnepén, s ilyenkor lecsapolhatták az őket feszítő gőzt. A nők azonban csak a napi munkavégzés közben találkozhattak. A kútnál vagy a pékségben csaknem mindennapos volt köztük a civódás, és ilyenkor csúnyábbul átkozódtak, mint a férfiak.

Az évszakok élesen elkülönültek esősre és szárazra. Márciusra elállt az esőzés, ilyenkor kellett megmunkálni a talajt, új szőlőtöveket és fákat ültetni. Az sem volt egyszerű, hogy megszabaduljunk a tél által örökbe hagyott nyirkosságtól. Még a kőházak sem voltak elég melegek vagy elég szárazak, sok kisgyereket vitt el a köhögés. Az esőzések után a házban minden megpenészedett: a hálóhelyül szolgáló gyékényektől a kecskebőr takarókon át a ruhákig. Miközben a házakat kijavítgatták, a holmi fenn száradt a tetőn. A kiskerteket beültették, a birkákat megnyírták. Az idősebb asszonyok még mindig kézi szövőszéken szőtték a gyapjút, hogy újonnan tömhessük paplanjainkat, mert a régi tömés is átnedvesedett.

A nyár dereka volt a betakarítás ideje. Amikor a gabona beérett, egész Tabahon lázas izgalom lett úrrá. Apám és a falu néhány véne kivételével mindenki munkához látott; versenyt futottunk az idővel, nehogy utolérjen az esőzés, és a termés elrothadjon. Eszelős sietséggel, éjjel-nappal dolgoztunk; válogattuk a magvakat, kiterítettük száradni a tetőre, aztán vittük a szérűbe.

Téli gabona-, lencse- és babszükségletünket különválasztottuk, kitettük a kecskebőrre, aztán elraktároztuk a falra aggatott nagy agyagedényekbe. A termés fele a földbirtokost illette, a fölösleget pedig eladtuk a szukban.

A romlékony termékeket – padlizsánt, fügét, paradicsomot – megszárítottuk a napon, hogy eltehessük télire.

Szeptemberben a betakarítás utolsó állomásaként került sor a közös szüretre. A szőlő jó részét a néhány mérföldnyire lévő latruni trappista kolostornak adtuk el; a szerzetesek kissé habókosnak tűntek, de jó bort csináltak. Mind némaságot fogadtak, csak a rendfőnöknek volt szabad megszólalni.

A maradék szőlőt a férfiak taposták meg; a nők számára tiltott volt ez a munka, mert térdig kellett volna mutogatniuk a lábszárukat. A szőlő levét nyitott tűzhelyen főztük, s közben levágták az eperlevéllel gondosan felhizlalt birkákat, hogy kifőzzék a húsukból a zsírt. A csendes őszi napokon az egész ajaloni völgyre rátelepedett a szőlő, a birkafaggyú és a tűzhelyekből áradó füst szaga. Télire a legszegényebbek a kecskenyájakkal a Bab-el-Vadba vonultak, gyakran asszonyaikkal és gyerekeikkel együtt; barlangokban laktak, és a szállásért meg a legeltetési jogért zsákokban kötözött kecsketrágyával fizettek.

Amikor valamennyien a házakba húzódva vártuk az esőzéseket, a nők varrással, foltozással, ünneplőruháik hímzésével töltötték az időt; a tabahi nők egészen különleges geometriai mintákkal díszítették fekete ruhájuk elejét. A férfiak hébe-

hóba a szerszámokat javították, de legtöbbször csak üldögéltek a kávéházban, hallgatták a rádiót, és ezerszer is elmesélték, milyen hőstetteket vittek végbe a csatatéren vagy még inkább az ágyban. Minden ismétlődött: a mesék és a versek csakúgy, mint a házak formája vagy a rádióból áradó zene – ez az ismétlődés volt az életünk.

Az esős évszak ráérősebb hangulatában sok gyereket indítottak útnak, új házassági szerződések kötődtek, és az őket követő esküvők valamit enyhítettek a hétköznapok unalmán. Ebben az évszakban nősült meg másodszor az apám is.

Jól emlékszem az esős évszak kezdetére, mert ilyenkor jöttek fényképezni az örmények, és megjelent a metélő is, hogy eltávolítsa az az évben született fiúgyermekek előbőrét. Az anyák, karjukban csecsemőikkel, a hán egyik helyiségében sorakoztak fel; a kicsinyek nemsokára kórusban sivalkodtak fájdalmukban, és altestükből folyt a vér. Az anyák birkafaggyúval no meg becéző szavakkal enyhítették a kínt, s közben az apák szerencsét kívántak egymásnak.

Mielőtt abbahagynám Tabahról szóló leírásomat, mindenképpen szólnom kell valamennyit az iszlámról, a Koránról, a szunnáról és a dzsinnekről.

Az iszlám annyit jelent, mint „engedelmeskedni Isten akaratának”.

Muzulmán „az, aki engedelmeskedik”.

Mohamed szegény, írástudatlan mekkai tevehajcsár volt, aki gazdag özvegyet vett nőül, és így véghezvihette küldetését, amelyet maga Allah bízott rá, amikor negyven napot az Ararát hegységen töltött.

A Korán, Mohamed prédikációinak gyűjteménye csak jóval a halála után íródott; egykori hallgatói vetették papírra, akiket Allah tökéletes emlékezőtehetséggel ajándékozott meg. Mohamedet tartották a végső és legfőbb prófétának, ezért minden más vallás elavultnak nyilváníttatott.

Mohamedet Mekkában egy éjjel maga Gábriel arkangyal ébresztette fel álmából, és felszólította, hogy azon nyomban induljon el a Paradicsomba. Az angyal, hogy felkészítse Mohamedet a nagy utazásra, felvágta a mellkasát, kivette és megmosta szívét, s így, mire a szív ismét a helyére került, már telve volt hitbuzgalommal és tudással. Ezután Mohamed felkapott valamiféle lóra, a Burak nevű kancára. Azért beszélek „valamiféle” lóról, mert Buraknak asszonyarca, öszvérteste és pávafarka volt, s e bámulatos élőlény egyetlen lépéssel odáig ugratott, ameddig csak a szem ellát.

A Korán egyik szakaszában „a legtávolabbi helyről” esik szó, és bár Jeruzsálem nevét a szent könyv nem mondja ki, a korai bölcsek úgy gondolták, ez a „legtávolabbi hely” nem más, mint Jeruzsálem.

Jeruzsálembe érve Mohamed kikötötte Burakot Heródes templomának nyugati falához, majd felment a Templom-hegyre. Itt rábukkant arra a nagy sziklára, amelynél Ábrahám akarta feláldozni Izsákot; ez a szikla volt a zsidók templomában is az oltár. A szikláról Mohamed egyenesen egy csupa fény létrára ugrott, amely a Paradicsomig vezetett. A szikla megindult a nyomában, de Gábriel, aki Mohamed előtt szárnyalt egészen Jeruzsálemig, visszaparancsolta, és a szikla engedelmeskedett. Később kegyhely épült köré: a Sziklamecset, majd közelében felépült az Al-Aksza-mecset is. Az „Al-Aksza” jelentése; „a legtávolabbi hely”.

Amikor Mohamed feljutott az égbe, Burak már ott várt rá, és Mohamed végiglovagolt a Paradicsom hét körén, találkozott a Szentírás valamennyi pátriárkájával és prófétájával, és látta ima közben az angyalokat. Később elmondta, hogy Mózesnek elég vöröses a képe, Jézus pedig, akárcsak Salamon, átlagos magasságú és csupa szeplő.

Miután egykettőre elsajátította a szentek, angyalok és próféták minden tudását és bölcsességét, Allah is fogadta magánkihallgatáson; ő az egyetlen ember, aki Allahot valaha is a maga igazi mivoltában látta. Hosszasan megbeszélték az iszlám különféle kérdéseit. Allah eredetileg azt akarta, hogy az emberek naponta harmincötször imádkozzanak hozzá, de Mohamed meggyőzte, hogy napi öt ima sokkal célszerűbb lesz. Látogatása után Mohamed még aznap éjjel visszaérkezett Mekkába.

A Koránban nemcsak büntetésekről meg jutalmakról esik szó. Megtudjuk belőle, miként vélekedjünk a bujálkodásról, a házasságtörésről, az engedetlenségről, a jótékonyságról, a gyilkosságról, a vesztegetésről, a sértésekről, az adósokról, a halálról, a válásról, a mások megítéléséről, a hozományról, az üldöztetésről, a böjtről, az ítélet napjáról, a verekedésről, a bűnbe való visszaesésről, a rágalmazásról, a mohóságról, a kártyajátékról, a gyermekgyilkosságról és a gyermekek eltemetéséről, a pogányságról, az örökösödési törvényekről, a jó alvásról, a nők havibajáról, a szülők kötelességeiről, a dajkákról, a házastársi érintkezésről, az esküdözésről, a viszálykodásról, az árvákról, a vendégeskedés szabályairól, az imádság idejéről és módjáról, a szemmel verésről, a lovakkal való bánásmódról, a szoptatásról, a bíróságok felépítéséről, a bor és mindennemű szeszes ital tilalmáról, a hitehagyottakról, a megtorlásról, az ördögökről, a bűnbánatról, a cselszövőkről, a rabszolgákkal való bánásmódról, az özvegyek végrendeletéről, a lopásról, a gyanakvásról, az uzsoráról, a ravaszkodásról, a bűnről, a különféle előjelekről, a böjtről és a táplálkozási szabályokról, a gonoszok imáiról, a nemi önmegtartóztatásról, a tisztességtelen kalmárkodásról, a hiúságról, a holtak feltámasztásáról, a nemi becsület elvesztéséről, az eunuchokról, az anyaságról, az ágyasok tartásának szabályairól, a vérrögökről, az ellenségekről, a gonosz szellemekről, a görögök legyőzéséről, a nők arcának elfátyolozásáról, a háziállatokról, a hamisítókról, a zsugoriságról, a bálványimádásról. Megtudjuk, miért kell hinnünk Mohamednek; megtudjuk, hogy Allah élet és halál ura; olvashatunk a képmutatókról, a rokonok közötti szakításról, a kísértésről, a kuporgatásról, a rituális mosakodásról, a bűnösökre és hitetlenekre váró sorsról, a zarándokok fejének kötelező leborotválásáról, az összeesküvésről, az ellenségekkel és a női menekültekkel való bánásmódról, a ledérségről, a tevék terhességéről, az állatok vetéléséről, az esőről, a nemi elfajulásokról, a cselszövényekről és ellencselszövényekről, a világ egységéről és az irgalomról.

Mindezzel persze csak töredékét érintettem azon kérdések végtelen sorának, melyekben a Korán eligazítást nyújt. Korán minden házban volt, de alig akadt, aki eligazodnék benne; a legtöbben csak egyes kiragadott részleteket ismertek, no meg tudták az előírt napi imákat. Hivatásos papság híján a többit az olyan imámok magyarázták el, amilyen Faruk nagybátyám is volt; igaz, az ő fejtegetései eléggé homályosnak tűntek, de azért senki nem vitatta őket.

Az iszlámnak öt alapelve van. Az első: minden muzulmán teljes és feltétlen engedelmességgel tartozik Allahnak; szíve mélyéből kell hogy fakadjon a kinyilatkoztatás: „Allah csak egy van, és Mohamed az ő prófétája.”

A muzulmánoknak napjában ötször kell a rituális mosakodás után imádkozniuk, Mekka felé hajlongva, földre borulva és elvégezve az előírt számú térdhajlást. Az imában sűrűn kell elhangozniuk az „Allah akbár”, vagyis „Allah nagy” szavaknak.

A muzulmánnak, ha alamizsnát oszt, megtisztulási adót kell fizetnie.

Legszentebb ünnepe a Ramadán, az iszlám naptár kilencedik hónapja; ekkor ajándékozta meg Allah az igazhitűeket az életüket vezérlő Koránnal. Ilyenkor a muzulmánoknak böjtölniük kell. Ramadán idején megnyílnak az ég kapui, és Gábriel angyal irgalmat kér az emberek számára. Kivált az öregek imádkoznak nagy áhítattal bűneik bocsánatáért, mivel ők kopogtatnak a leghamarabb a Paradicsom kapuján.

Bár emberi szem még nem látta, köztudott, hogy Ramadánkor még a fák is Mekka irányába hajladoznak.

Nappalonként egész hónapon át tart a böjt. A nappalt az éjszakától fonál segítségével különböztetjük meg: ha meglátjuk a fehér fonalat, éjszaka van, ha a feketét, akkor nappal.

Ramadán idején szokás új ruhát vásárolni, mindenki megfürdik, és Faruk bácsinál meg is nyiratkozik. Nappal a böjtös órákat többnyire a mecsetben töltjük és imádkozunk. Tabahban a nőket is beengedik a mecsetbe, de csak leghátulra és elkülönítve, hogy a férfiak meg ne láthassák őket. Ilyenkor nemcsak ételtől, italtól, dohányzástól, hanem ami a legrosszabb, a szerelemtől is meg kell tartóztatnunk magunkat; Allah kegyelméből a böjt alól csak a terhes asszonyok, a szoptatós dajkák, a betegek, a nagyon idősek, az úton lévők és a kisgyermekek kapnak felmentést.

Alkonyatkor megengedett a szabadosság. Ramadán idején van elemében Majnun, a szellem, aki elveszi az ember eszét. Az éhezéstől, szomjazástól és a hőségtől elgyengült emberek a legcsekélyebb ürüggyel is egymás torkának esnek.

Apám egyik legnehezebb feladata, hogy Ramadánkor rendet tartson. Titkon falatozni szigorúan tilos; akit rajtakapnak, azt családostul kiközösítik a következő Ramadánig.

Az éjszakai étkezés órákig is eltarthat. Az emberek degeszre tömik magukat, és legtöbben ki is hányják, amit elfogyasztottak. Napfelkelte előtt még egyszer esznek, de a telítettség miatt ez már valóságos megpróbáltatás. Így aztán mindenki boldog, amikor a Ramadán véget ér.

Kiváltságos szerepet játszik a muzulmánok életében a Szunna is. Bár ezt hitelesen nem foglalták írásba, mégis elválaszthatatlan a Korántól, mert épp a Korán tanait értelmezi a tapasztalat és a hagyomány segítségével. Akik a Szunnában hisznek, azok a szunnita mohamedánok. Tabahban csak szunniták éltek, mint ahogy az iszlám világ nagy része is a szunnita hitet tette magáévá.

A másik nagy muzulmán csoport a síiták. Nem sokkal azután, hogy az iszlám a VII. században megszületett, hatalmi központja az arab sivatagokból a városokba helyeződött át, először Damaszkuszba, majd Bagdadba, azután Kairóba és sokkal később Isztambulba. A kalifák, az iszlám világ vezetői már nem Mekkából vagy Medinából jöttek, hanem az éppen legerősebb iszlám országból.

A síiták meggyőződése szerint kalifa csak Mohamed és Ali kalifa leszármazottjából lehet. Ájtatosságukat bizonyítandó sűrűn korbácsolják magukat,

vértanúságra áhítoznak, és más esztelenségeket művelnek; a szunnitákat gyakran hevesebben gyűlölik, mint a hitetleneket, és soha nincs tőlük nyugalom.

Palesztinában, Allahnak hála, kevés a síita, de annál több él belőlük Iránban. Mi valamennyien undorral, gyanakvással és rettegéssel figyeltük őket.

Egyszer nagy bátran megkérdeztem Szalmi urat, vajon a síiták, az alaviták, a drúzok és a kurdok valóban muzulmánok-e. Szalmi úr csak annyit morgott: „Hát csak éppen hogy.”

Az iszlám ötödik és végső alapvető tanítása szerint egyszer életében minden muzulmánnak vállalkoznia kell a hadzsra, azaz a mekkai zarándokútra. Mekka szentélyében őrzik a Kábát, a Fekete Követ – a világon nincs szentebb hely ennél. Azt mondják, Ábrahám ősatyánk – aki köztudottan muzulmán volt, nem pedig zsidó – Iszmail fiára bízta a küldetést, hogy alapítsa meg az arab fajt. Én róla kaptam a nevem, mint ahogy apám, Ibrahim magáról Ábrahámról.

A Kába egykor pogány szentély volt, de Mohamed, miután elfogadta Allah meghívását, majd pedig megharagudott a zsidókra, rendet teremtett. Kezdetben a muzulmánok imádság közben arccal Jeruzsálem felé fordultak, de azután, hogy a Kábát az iszlám központjává tette és szakított a zsidókkal, Mohamed elrendelte, hogy immár Mekka felé kell tekinteni.

Befejezvén az iszlám e rövid ismertetését, még a dzsinnekről kívánok szólni, mivel ők is fontos szerepet töltenek be életünkben. Ezek a természetfölötti erővel megáldott gonosz szellemek tetszésük szerint öltik fel valamilyen állat vagy ember képét. A Korán szerint „az embert sárból és agyagból gyúrtuk, de a dzsinnt lobogó tűzből”. A Szunna arra tanít, hogy féljünk a dzsinnektől, mert akibe belebújnak, mind valamilyen betegség zsákmánya lesz, és ilyenkor csak Allah akaratából épülhet fel.

Minden muzulmán tudja, hogy nem ura sorsának és életének. Betegséget, halált, szárazságot, járványt, földrengést és minden más csapást belenyugvással kell tűrnie, mint Allah akaratának megnyilvánulását. Csak ha hívő muzulmánként elfogadjuk, amit Mohamed mond, és belenyugszunk Allah akaratába, akkor juthatunk be a Paradicsomba. A földi élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem csupán arra, hogy méltóvá váljunk a Mohameddel való mennyei egyesülésre.

Magam hívő muzulmán vagyok, de azért időnként akad, amit nehezen értek meg. Ha Allah irgalmas és könyörületes, miért talál ki mindegyre iszonyú büntetéseket, és miért kötelezi a muzulmánokat szent háborúra, a hitetlenek megsemmisítésére? Miért nem osztozhat az iszlám más népekkel a világon?

Tizenkilencedik fejezet Hágár gyakran sírta el, mennyire retteg a naptól, amelyen fiai asszonyt hoznak a házhoz, és neki másokkal kell osztoznia a konyhán. Nos, amikor hadzsi Ibrahim nőül vette Ramizát, a helyzet alaposan megváltozott.

Kezdetben nagyon hűvösek voltunk Ramizához, kivált azután, hogy apám a piaci bódék közé száműzte anyámat. Az egész házban csak Ibrahim látszott maradéktalanul boldognak, és ő persze fittyet hányt a mi véleményünkre. Anyám valósággal belesorvadt a megaláztatásba, mi pedig gyanakvással és bizalmatlansággal szemléltük apánkat.

Ramizáról alkotott véleményünk csak lassan változott meg. Anyánkhoz képest olyan gyönyörű volt, hogy ez még csak tovább szította gyűlöletünket. Csendességét kezdetben a gőg jelének véltük. Apránként ismertük csak fel, hogy valójában félénk és nem valami okos teremtés. Hadzsi Ibrahim időnként hangosan tűnődött, vajon nem csapta-e be az öreg Valid Aziz sejk, amikor rásózta Ramizát. Persze valószínűbb, hogy a sejknek fogalma sem lehetett róla, mennyi sütnivalója van a lányának, hiszen soha nem ült le vele beszélgetni. Annyi lánya volt, hogy a nevüket is alig bírta megjegyezni, és egyes-egyedül külsejük, engedelmességük, gondosan őrzött szüzességük, no meg a remélhető vételár alapján ítélte meg őket.

Ramiza egészen a házasságáig a nomádok életét élte, és ott, ahol annyi nő leste a sejk parancsát, egy lusta leányzó könnyen kivonhatta magát a munka alól.

Hamarosan kiderült, hogy Ramiza alig ért valamihez. Amikor megkísérelte helyettesíteni anyámat a konyhában, ez valóságos kínszenvedés volt számára.

Nekünk sokkal többfajta élelmünk és fűszerünk volt, mint a beduinoknak, és Ramiza majd minden fogást elrontott. Nada szíve esett meg rajta elsőnek. Igaz, ő csak tízesztendős volt, de anyám kitűnő nevelésben részesítette, és segítségével Ramiza jó néhányszor megúszta az Ibrahimtól várható fejmosást.

Néhány hónap múlva, amikor apám hevülete már jócskán lelohadt, Ramiza másállapotba került. Apám már egyre többször ripakodott rá, és elégedetlenségét időnként pofonnal nyomatékosította. Nada meg én gyakran leptük meg a fiatalasszonyt a konyha sarkában, amint csendesen zokogva, értetlenül kesereg a sorsán.

Tavasszal elkészült Ramiza szobája, és állt már a második ágy is. Anyám csak ekkor kelhetett fel a földről, és kapta vissza a maga hálószobáját.

Apám sem Ramizától, sem anyámtól nem kapta meg a várt nemi kielégülést, és ettől egyre ingerültebb lett. Egyelőre azonban beérte vele, hogy a bódékat Omárra bízza, és Hágárt visszarendelje a konyhába. Megparancsolta: tanítsa meg Ramizát, hogyan tegyen eleget konyhai és egyéb háztartási kötelmeinek.

A konyhába visszatérve Hágár alig állt szóba Ramizával, és csak „kis beduin bütyök”-ként emlegette. Aztán Ramizán kezdtek kiütközni a terhesség jelei; reggelente rosszullét gyötörte, folyton nyöszörgött, s ettől kezdve Hágár sokkal emberségesebben bánt vele. Azt hiszem, igazából akkor barátkoztak össze, amikor mindketten felismerték, hogy Ibrahimmal hálni bizony se nem olyan nagy tisztesség,

se nem valami eget verő élvezet, és beszélgetésükbe becsmérlő utalások vegyültek uruk ágybéli durvaságát illetően. A végén már közös titkaik voltak, akár anyának és lányának. Meggyőződésem, hogy Ramiza jobban vonzódott Hágárhoz, mint Ibrahim hadzsihoz. Nem tágított mellőle, nehogy valami hibát ejtsen, időnként pedig Hágár vállalta magára a felelősséget Ramiza valamilyen botlásáért.

Egy napon Hágárt éppen elszólította a háztól a bábai kötelesség. Én lázas betegség miatt nem mentem iskolába; befészkeltem magam kedvenc konyhai zugomba, ahol senki sem láthatott, de azért elég világos volt ahhoz, hogy olvasni tudjak. Ramiza lihegve-fújtatva járkált a házban; a hetedik hónapban volt. Végül nyögve leereszkedett a fejőszékre, és fásultan köpülni kezdett: kecsketejből kellett sajtot készítenie.

Nada öntudatlanul vakargatni kezdte a lába közét. Bezzeg ha Hágár ott van, nem ússza meg szidalom és nyakleves nélkül!

– Érzel valamit? – kérdezte Ramiza.

– Hol? – Hát a szent helyeden, ahol vakarózol.

Nada vérvörös lett, és gyorsan elkapta a kezét.

– Ne félj, nem foglak beárulni – mondta Ramiza.

Nada hálásan vigyorgott.

– És jó érzés? – érdeklődött Ramiza ismét.

– Nem is tudom, azt hiszem, igen. Persze tudom, hogy tilos. Ezentúl majd jobban vigyázok.

– Felőlem addig tapogatod magad, ameddig jólesik – mondta Ramiza. – Neked még biztosan megvan.

Nada szeme kitágult az ijedségtől.

– Micsoda? A tisztesség hártyája? Hát persze hogy megvan!

– Nem arra gondoltam – mondta Ramiza -, hanem arra a kis gombfélére a hártya alatt. Neked még megvan?

– Meg hát – felelte Nada akadozva. – Érzem az ujjaimmal.

– Akkor élvezd csak ki addig, ameddig meghagyják.

– Miről beszélsz? Hát el fogják venni?

– Jaj, ne haragudj – mentegetőzött Ramiza. – Nem lett volna szabad elmondanom.

– De igen, nagyon kérlek, mondd el nekem... Kérlek...

Ramiza ajkába harapott, és abbahagyta a köpülést, de Nada rimánkodó tekintetét látva úgy érezte, nem hallgathat.

– De ez maradjon titok. Ha a szüleid megtudják, nagy verést kapok.

– Ígérem. Úgy égessen meg a próféta a végítélet napján!

– Az az élvezet gombja – közölte Ramiza -, és ezért a lányok nem tarthatják meg.

– De hát miért nem?

– Mert ameddig megvan, addig a fiúkon jár az eszük. Egy szép napon akár azt is megengednék, hogy egy fiú hozzáérjen, és ha jólesik, akkor már nem bírják fékezni magukat; a végén még azt is hagynák, hogy beszakítsa a hártyájukat.

– Isten ments! Dehogy tennék én ilyet!

– A gombon rontás van – mondta Ramiza. – Miatta tesznek meg a lányok olyasmit, amit nem is akarnak.

– Hűha... – suttogta Nada. – És neked már nincs meg?

– Nincs, tőlem elvették, pedig nem csináltam semmi rosszat, csak meg akartak óvni, nehogy kísértésbe essem. Majd elveszik a tiédet is. Utána majd nem érdekelnek többé a fiúk, és így biztos, hogy az esküvődig megmarad a szüzességed, és nem hozhatsz szégyent a családodra.

Nada kíváncsisága elült; most már csak reszketett félelmében. Mindig szívesen dörgölőzött fiúkhoz, örült, ha a szérűre mehetett, vagy vizet vitt a földeken dolgozó férfiaknak. Cséplés idején Hágár napjában tízszer is figyelmeztette, nehogy a fiúkhoz érjen, de Nada nem is álmodta, hogy ennek valami köze lehet „az élvezet gombjához”.

– Mit csináltak veled? – nyögte ki végül.

Ramiza meglapogatta jókora pocakját, és rászólt a magzatra, hogy nyughasson már. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, egyre inkább nehezére esett a munka, de félt Ibrahim hadzsi ordítozásától.

– Éjszaka jöttek – mondta -, hogy mikor, azt nem tudhatod előre. A nemzetségbeli daja szokta kivágni a gombot.

– De az én anyám is daja – mondta Nada reménykedve.

Ramiza gúnyosan felkacagott.

– Akkor majd másik daját választanak. A nagynénéid is vele jönnek. Mindig olyankor, amikor mélyen alszol. Előzőleg valamiféle altatószert tesznek az ételedbe.

Hatan vagy nyolcan jönnek, és lefogják a karod-lábad, úgy, hogy moccanni se bírsz.

Aztán az egyikük fekete kendővel köti be a szemed, a másik meg betömi a szád, hogy ne tudj kiabálni. Így visznek el egy titkos sátorba, ahol a nénikéid a földre nyomnak, aztán szétfeszítik a lábad, amennyire csak bírják. Nekem az utolsó pillanatban sikerült kiszabadítani a kezem, lerántottam a fekete kendőt, és közben az anyámért kiabáltam. Csak amikor felnéztem, láttam meg, hogy éppen az anyám szorítja le a fejemet. A dajánál nagyon éles kés van, és mialatt a többiek szétfeszítik a lábad, az ujjaival megkeresi a gombot. Aztán, amikor már ott meredezik előtte, egyetlen mozdulattal kivágja.

Nada felvisított. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, de tudtam, ezzel csak bajt kevernék, így hát valóságos gombolyaggá húztam össze magam, nehogy meglássanak.

– Lám, hogy felizgattalak, pedig igazán nem akartam. Megeskettek, hogy nem mondom el a többi lánynak, különben a nyelvem is kivágják... De hát akkor még a sivatagban éltem. Úgy gondoltam, neked elmondhatom.

Ramiza nyögve feltápászkodott a székről, odatotyogott Nadához, és megsimogatta a fejét.

– Szegény kis Nada – mondta.

Nada le nem vette Ramizáról nagy barna szemét.

– És nagyon fáj? – kérdezte.

Ramiza sóhajtva bólogatott.

– Sokkal erősebben véreztem, mint a legerősebb havibajnál. És ha a kisdolgomat akartam elvégezni, az is nagyon fájt; nem is tudom, még hány évszakon át. Olyan fájdalmaim voltak, hogy a végén elvittek Beershevába, egy angol orvoshoz. Apám nem akarta, hogy meghaljak, nehogy lemaradjon a jegyajándékomról.

– És azóta... azóta tényleg nem gondolsz a fiúkra?

– Nem hát. És mindent megtettem, amit csak parancsoltak.

– És ha apámmal vagy, az se szerez semmi örömet?

Ramiza ismét köpüléshez látott.

– Eleinte mókás volt, hogy megtudtam, mi is az a nagy titok, de hát úgyse várja el senki, hogy örömet érezz; legföljebb színlelhetsz, mert attól a férfi nagyon büszke lesz. Később aztán már semmi öröm sincs az egészben. Nem érdekel, ha énhelyettem az anyád hál hadzsi Ibrahimmal. Bárcsak minél többször hálna vele!

Nada meg én voltunk a legkisebbek, és én még mindig közös szobácskában alhattam vele, mert három bátyámnak már amúgy is túl szűk volt a hely. De hogy ezután mennyit aludt, fogalmam sincs. Éjszaka a legkisebb zajra is felriadt, és reszketni kezdett. Napközben akármit csinált, el-elbóbiskolt közben, és a szeme alá karikát rajzolt a kimerültség. Ha mégis sikerült éjszaka elaludnia, folyvást rángatózott, és gyakorta felsikoltott álmában. Csak a közös tálról evett, és mindig csak Hágár és Ramiza után. Annyira legyengült, annyira szorongott, hogy végül elmeséltem neki: kihallgattam a beszélgetésüket. Arra kértem: beszélje meg Hágárral a dolgot. Végül aztán Nada komolyan belebetegedett a kimerültségbe és a rettegésbe.

Egy napon megfenyegettem, hogy magam mondok el mindent Hágárnak. Nada csak azért előzött meg, nehogy megverjenek. Én az udvaron várakoztam.

Kis idő múltán kijött hozzám; még mindig remegett, arcán a könnyek egybefolytak az izzadsággal.

– Mit mondott anyánk? – kérdeztem aggodalmasan.

– Az enyémet nem fogják levágni – szipogta a nővérem. – Nálunk ezt csak olyan lányokkal csinálják, akik szégyent hoztak a családjukra. Megfogadtam, hogy én nem fogom megsérteni a család becsületét, és megígértem, hogy a nászéjszakámig rá se nézek egyetlen fiúra sem. Úgy emlékszem, magam is sírva fakadtam. Sírva öleltük egymást, míg végül Nada rádöbbent, hogy hozzáért egy fiúhoz, és rémülten eltaszított.

– Semmi baj, Nada – erősítettem zokogva. – Én a testvéred vagyok, tőlem nem kell félned.

Huszadik fejezet Időbe tellett, amíg Ramizát befogadta a család, de még tovább tartott, amíg a falubeli asszonyokat is megnyerte magának. Ameddig próbaideje le nem járt, azzal vádolták, hogy dzsinnek lakoznak benne. Bármilyen viszontagság érte a falut, őrá hárították a felelősséget, mondván, hogy ő hozta Tabahra a gonosz szellemeket. Bizony sok akadályt kellett leküzdenie. Rajta kívül nem volt a faluban több második asszony, így aztán a nők általában Hágárral rokonszenveztek. Fiatalsága és rendkívüli szépsége csak külön baj volt szegény Ramizának.

Az elcsigázott, csalódott és unatkozó feleségek a sütőkemencéknél beszélték meg a családi eseményeket; számukra a pékség valóságos menedék volt, ahová a férjükkel vívott csatározások közepette elszaladhattak. Egymás között levezethették a bennük felgyülemlett feszültséget; másfelől viszont a munka és a sivár, unalmas élet taposómalmából ki-kitörve gyakran hajba is kaptak, leköpdösték, felpofozták, rugdosták egymást, és a levegő csak úgy szikrázott a trágár szidalmaktól.

Ramizánál alkalmatosabb céltáblát keresve sem találhattak volna. Amúgy is szerencsétlen volt; a nők gyűlölködő irigysége csak súlyosbította helyzetét. Aztán, ahogy a szülése közeledett, ha morcosan is, de lassan mégis befogadták. A szülés egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor a nőknek nem kellett kiszolgálniuk a férfiakat, hanem magukban ünnepelhettek. Ebben az esetben anyám ki volt rekesztve az ünneplésből; Ramiza szülésének idejére apám ismét elküldte hosszabb családi látogatásra.

A faluban gyorsan híre ment, hogy Ramizára rátörtek az első fájások, és házunk az érdeklődés középpontjába került. Odagyűlt Tabah valamennyi nőlakója, kivéve azokat, akiknek éppen megjött a havibajuk; az ő vérük tisztátalannak számított, s így nem léphették át a küszöböt. Egyébként ilyenkor a nők nem járhattak a mecsetbe vagy a temetőbe sem, Ramadán idején pedig nem böjtölhettek.

A szüléshez Ramizát a nappali szobába vitték. Szegényke maga is jóformán gyereknek látszott. A daja leültette a földre, egy kecskebőr szőnyegre. Egyik nagynénje, aki történetesen Tabahban élt, egy széken ült mögötte, fogta a fejét, és két lábával körülölelte a testét, hogy támogassa. Kétfelől unokanővérei szorgoskodtak.

Teljes volt a zűrzavar; a nők, a kisgyermekek ki-be szaladgáltak. Én még elég fiatalnak számítottam, hogy tisztes távolból, a konyhaajtóban állva figyelhessem az eseményeket.

Ramizán még mindig bokáig érő bugyogó volt, mégis pokróccal takarták le az altestét. A daja többször is bekente a kezét birkafaggyúval, hogy aztán a takaró alatt ellenőrizze, hol tartanak a dolgok.

Ha jött az újabb fájás, a nők kórusban buzdították Ramizát, hogy nyomjon, aztán lazítson, a fájás elülte után pedig tovább fecserésztek, ki-ki a maga szülésének bonyodalmait taglalva. Amikor a fájások egyre gyakoribbak és erősebbek lettek, Ramiza sikoltozva kezdte szólongatni az édesanyját, amit nem tudtam megérteni, hiszen az anyja is segédkezett gombocskája eltávolításában. Anyja helyett Nada ült Ramiza mellé, fogta a kezét, és törölgette verejtéktől gyöngyöző arcát.

Így teltek az órák, míg végül a daja ismét szemlét tartott, s úgy döntött, hogy eltávolítja a takarót, és lehúzza Ramizáról a bugyogót is. A feszültség növekedtével mindenki elhallgatott. Hogy pontosan mi történt, nem lehetett tudni, de furcsa zajok és fájdalmas sikolyok közepette egyszer csak végbement a nagy esemény: mostohaöcsém született! A daja letörölte róla a vért meg a mocskot, és elvágta a köldökzsinórt, aztán az asszonyok kézről kézre adták a még csupasz, sivalkodó csecsemőt, és mindenki áradozva csodálta. Én a kávéházba szaladtam, hogy apámat értesítsem. Hadzsi Ibrahim csak úgy sütkérezett friss dicsőségében. A szülésre éppen a metélő évi látogatása előtt került sor, így aztán a baba előbőrét és első szennyes pelenkáját kiszögeztük a bejárati ajtó fölötti gerendára, a magam meg bátyáim még mindig ott díszelgő hasonló emléktárgyai mellé.

Ramiza hasát szorosan elkötötték, és kirótták rá a hagyományos negyvennapi önmegtartóztatást. Hágárt tüstént visszarendelték, hogy legyen, aki apámat kárpótolja, és főzzön is rá, Ramiza pedig újszülött fiával együtt a szobáját őrizte.

Mintha nem is gyermeket szült volna: inkább úgy festett, valami kedves játékszert kapott, amely végre csak az övé. Nemsokára azonban kiderült, hogy Ramiza a csecsemőgondozásban is ügyetlen. Anyám egyre türelmetlenebbül figyelte, de hiába, neki nem volt szabad segítenie.

Amikor Ramiza már erőre kapott és felkelt, a helyzet gyorsan elmérgesedett. Teje nem volt elég, ezért szoptatós dajkát kellett hívatni. A csecsemő szünet nélkül sírt, Ramiza először tanácstalanul, majd rémülten nézte, s végül már ő is folyton zokogott; Hágárt pedig még mindig eltiltották attól, hogy rendet teremtsen.

Amikor lejárt a negyvennapos önmegtartóztatás, még nagyobb lett a baj.

Apámban hosszú idő után ismét fellángolt a vágy, de Ramizát még mindig fájdalmak kínozták, s képtelen volt szeretkezni. Egy éjjel apám erőszakkal belé hatolt, de utána szegény kis asszonyból ömlött a vér. Napközben viszont senki sem törődött sem Ramizával, sem a csecsemővel. Nada vitte be Ramizának az ételt, de apám olyan dühös volt a feleségére, hogy mindenkit eltiltott tőle. Most már hangosan is kimondta, ami régóta járt a fejében: bárcsak soha ne vette volna feleségül! Tudtuk, csak azért nem vet egykettőre véget a házasságnak, mert nem meri megsérteni Aziz sejket.

Három hónapos volt a csecsemő, amikor ránk tört az esős évszak. Állandóan zuhogott az eső, a házban pedig már harmadik éjszaka nem tudtunk aludni a gyerek sivalkodása miatt. Hadzsi Ibrahim éjszakánként egyre sűrűbben tűnt el a faluból; a kemencéknél azt beszélték, hogy sorra látogatja a ramlehi örömlányokat.

Azon az éjszakán azonban odahaza volt és dühöngött. Ráordított Hágárra, menjen be Ramizához, és teremtsen végre rendet. Nada meg én sem bírtunk aludni, inkább Hágár nyomában mi is beóvakodtunk Ramiza szobájába.

Riasztó kép tárult elénk. Ramiza ült az ágyban, a fejtámlához dőlve, haja rendetlen, szeméből sütött az őrület; az ujját harapdálta, és úgy nyüszített hozzá, mint a megsebzett állat; a baba pedig visított, köhögött és fuldokolt. Hágár a bölcsőhöz szaladt, és félrerántotta a takarót. Minden csupa mocsok: a gyereket tán már napok óta nem tették tisztába. A bölcső aljában volt egy lyuk, azon át szokták a székletet egy edénybe rázni, aztán az edényt kivitték s kiöntötték. Csakhogy az edény most üres volt: a csecsemő a saját mocskában feküdt, kis teste összekenve, s a

szája körüli foltok mutatták, hogy evett is belőle. Hágár lázas sietséggel megtisztogatta, aztán mindent elkövetett, hogy meghánytassa, de maga is érezte: hiába őrzi a nemzetség bizalmából a gyógyfüvek és gyógyitalok titkát, itt csődöt mond a tudománya. Berontott Ibrahimhoz, közölte, hogy a gyermek nagybeteg, magas láza van, és láthatóan szörnyű gyomorgörcs kínozza, és utána rajta is kitört a hisztéria.

Ibrahim hadzsi vadul gyalázta-átkozta Ramizát, amiért a házra hozta a dzsinneket, bátyáim kisompolyogtak a házból, Nada is jajveszékelni kezdett.

Elhívták a legöregebb daját, hátha neki sikerül kiűznie a gonosz szellemeket, de ő is tehetetlennek bizonyult.

Végül Hágár és a daja addig kiabált apámmal, amíg az megenyhült és rám parancsolt; induljak el szamárháton a latruni brit erődhöz, és kérjem meg a katonákat, hogy telefonon hívjanak Ramlehből arab orvost.

Könyörögtem, hadd mehessek inkább apám lován, hiszen úgy sokkal gyorsabban odaérnék, de apám tajtékozva leteremtett: micsoda gondolat, hogy az ő lovát kitegyem a szakadó esőnek! Az útról csak homályos emlékeim vannak, de tudom, mennyit rugdostam és nógattam a szamarat, hogy kapkodja már a lábát.

Vakító reflektorfény tűzött az arcomba, el kellett takarni a szemem.

– Állj! Ki vagy?

– Iszmail vagyok, a tabahi muktár fia! – kiáltottam.

– Tizedes, hívja az ügyeletes tisztet! A kapuban egy arab kisfiú áll csuromvizesen.

Emlékszem, hogy egy katona kézen fogott, és egy félelmetes, tágas helyiségbe vezetett, ahol az íróasztal mögött igen tekintélyesnek látszó tiszt ült. Más katonák leszedték rólam az átázott ruhát, pokrócba csavartak, és egy tányér forró levest hoztak. Én közben minden szegényes angoltudásomat összeszedve iparkodtam előadni, mi járatban vagyok. Utána a katonák telefonálgatni kezdtek.

– A ramlehi orvos elment valami távoli faluba, és nem tudják, mikor ér vissza. Újabb telefonok.

– Az egyik orvosunk elindult Jeruzsálemből, de ebben az esőben eltart egy darabig, amíg ideér.

– Nem lehet! – kiáltottam. – Csak arab orvos jöhet.

– De Iszmail...

– Hiába, apám nem engedi!

– Próbálja meg Lyddát, őrmester. Küldjön rádióüzenetet az ottani rendőrőrsünknek, hátha nekik sikerül valami. Ám Lyddában sem volt jobb a helyzet. Az orvost sehol nem találták, a kis kórházban pedig csak egy ápoló volt ügyeleten. A legközelebbi arab orvos Jaffában lakik, és ilyen viharban csak reggelre érhet a faluba. A katonák felajánlották, hogy vigyáznak a szamárra, engem pedig teherautón visznek vissza Tabahba, de rajtam most már kitört a lázas nyugtalanság. Lekaptam száradó ruhám a kályháról, belebújtam, kirohantam az épületből, és dörömbölni kezdtem a kapun.

– Gyere vissza, fiú!

– Hadd menjen. Fél az apjától.

Odakinn vaksötét volt. A Bab-el-Vad felől lefelé zúdult az esővíz, sok helyütt elárasztva az utat; alig tudtam tájékozódni. Igyekeztem ugyan az út szélén maradni,

nemegyszer mégis kis híján elütöttek az arra haladó autók, s közben mintha vödörszámra fröcskölték volna az arcomba a vizet. Mégis, reflektoruk fényénél legalább néhány pillanatra láttam valamit; ilyenkor gyorsan az árokszélre húzódtam, s igyekeztem végigpásztázni az utat. Úgy éreztem, egy egész Ramadánnál is hosszabb idő telt el, míg végre megláttam az első fehér házakat a tabahi dombon.

Ebben a pillanatban egy elszáguldó autó fényszórója megvilágította az út menti táblát: „SEMES-KIBUC”. A felirat mágnesként vonzott magához. Tudtam, hogy belépnem nem szabad, de ha szépen megkérném a zsidókat, hogy ne mondják el apámnak, ők talán keríthetnének egy arab orvost. Aztán újra reflektorfény vakított el az esőfüggönyön át is: a kibuc őrbódéjából jött. Egyik pillanatról a másikra zsidók vettek körül, rám szegezve fegyverüket. Így vittek be a kapun.

– Mit mond, Avi? – Valami beteg csecsemőről beszél.

– Ismeri valaki?

– Nem a tabahi muktár egyik fia ez?

– Valaki hívja ide Gideont.

– Mi történik itt?

– Ez a gyerek Tabahból jött, és azt mondja, egy csecsemő súlyos beteg.

Ezután bizonyára elájultam, mert csak arra emlékszem, ahogy ott ülök egy teherautóban, Gideon Asch úr átkarolja a vállam, a teherautó vezetője pedig nagy nehezen igyekszik a sáros úton fel, a faluba. Aztán egyszer csak az autó megpördült, és csúszkálni kezdett.

– Még jóval feljebb laknak!

– Hiába, gyalog kell mennünk. Ezen az úton nem lehet autóval közlekedni.

Megcsúsztam, belezuhantam a sárba, és egyszerűen nem bírtam felkelni. Ekkor Gideon Asch úr az ép karjával felkapott, és így indultunk el, hol futva, hol megcsúszva, hol a sárba huppanva apám háza felé. A végén a két zsidónak már az eső ellenére odasereglett emberek között is utat kellett törnie. És aztán Gideon Asch úr meg a másik férfi már ott állt a nappali szobában. Én belezuhantam Nada karjába, de sikerült öntudatnál maradnom. Gideon Asch úr elmagyarázta, hogy a másik férfi orvos.

Ibrahim hadzsi ott állt velük szemben, testével torlaszolva el a Ramiza szobájába vezető ajtót. Különös csend támadt, majd Hágár, Nada, a daja és apám egyszerre kezdett kiabálni.

– Csend legyen végre! – harsogta túl Gideon Asch úr a többieket.

– Hol a kisbaba? – kérdezte az orvos.

Ibrahim fenyegetőn indult meg felém, és felemelte öklét.

– Nem megmondtam, hogy Latrunba menj?

– De apám, nem találtunk orvost se Ramlehben, se Lyddában! – kiáltottam. – Nem tudtam, mit csináljak.

– Kérem, engedjen be a kisbabához! – sürgette az orvos.

– Azt már nem! – bömbölte apám. – Soha! – És ismét fenyegetőn mutatott rám. – Azért hoztad ide őket, hogy lássák, micsoda alacsonyrendű népség vagyunk!

– Légy észnél, Ibrahim, csillapodj – mondta kérlelőn Gideon Asch úr. – Ne beszélj ostobaságokat. Egy gyerek élete forog kockán.

A nők görcsös jajveszékelésbe fogtak.

– Nem kérek a zsidók szánalmából! Az én házamban ne fitogtassák a felsőbbrendűségüket!

Gideon Asch megindult a hálószoba felé, de apám az útjába állt.

– Hagyd abba, Ibrahim, könyörgök, ne csináld ezt! – De apám meg sem mozdult.

– Súlyos bűnt követsz el.

– Még mit nem! Az lenne a bűn, ha könyöradományt fogadnék el egy zsidótól!

Gideon Asch úr, mintegy beismerve vereségét, égnek emelte karját, és az orvosra nézve a fejét rázta. Apám és a nők ismét kiabálni kezdtek; apám azért, hogy elkergesse a látogatókat, a nők azért, hogy marasztalják az orvost.

Ekkor hirtelen kísérteties csend támadt: Ramiza lépett be, viaszfehér arccal, révülten eltátott szájjal, karjában a kisbabával. Az orvos félrelökte apámat, és éppen akkor kapta el a gyereket, amikor Ramiza összeesett. A többi nő olyan gyorsan térdelt köré, mintha ők is elzuhantak volna. Az orvos a csecsemő melléhez szorította a fülét, pofozni kezdte, majd a szájába lehelt, aztán kinyitotta orvosi táskáját, és ismét a melléhez hajolt. Aztán csak ennyit suttogott: – Meghalt...

– Ezt a házat megszállták a gonosz szellemek – jelentette ki apám. – Allah rendelte úgy, hogy a gyerek meghaljon.

– Egy fenét Allah rendelte – csikorgatta fogát Gideon Asch. – Ezt a gyereket a piszok meg a rossz bánásmód ölte meg! Gyere, Simon, hagyjuk itt az egészet.

Kirohantak a házból a szakadó esőbe, Ibrahim hadzsi pedig öklét rázva, ordítozva a nyomukban. A folytatást már nem hallottam, a többiek számoltak be róla.

A két zsidó kínkeservesen csúszkált-evickélt lefelé a sziklás úton, az esőtől elvakítva, sarkukban a muktárral.

– Úgy élünk, ahogy élünk! Évezredek óta megvoltunk itt nélkületek is!

Küszködünk, mégis megkapaszkodunk a földben! Minek törtök folyton ránk a tanácsaitokkal, hogyan kellene élnünk? Takarodjatok innen, zsidók! Semmi szükségünk rátok!

Gideon beugrott a vezetőülésbe, becsapta az ajtót, és a gyújtást kereste, az orvos pedig gyorsan beült a másik oldalra. Hadzsi Ibrahim azonban öklével verte a teherautó ajtaját, és tovább ordítozott.

Gideon behunyta szemét, visszanyelte könnyeit, majd a feje egyszer csak a kormányra hanyatlott.

– Úristen – motyogta. – Nem tudok vezetni, a rohadt életbe! Otthon hagytam a műkezemet.

S még mielőtt az orvos átülhetett volna a kormányhoz, feltépte az ajtót, és gyalog indult az országút felé.

– Hágj meg egy döglött tevét! – sivította utána Ibrahim. – Hallod, amit mondok?

Második rész A szétszóratás

Első fejezet 1946 Szomorú nap volt, amikor otthagytam az iskolát, de hát magam döntöttem így.

Betöltöttem a tizedik évemet, és többet tudtam, mint bárki az osztályban, Szalmi urat is beleértve. Szalmi úr eleinte még csak a Korán szúráit olvastatta velem, miközben ő a terem túlsó végében szundikált; később már a tanítást is egyre gyakrabban rám bízta. Csakhogy én tanulni akartam. Igaz, a Semes-kibucban tanítottam már a zsidó gyerekeket, de többet tanultam tőlük, mint ők éntőlem.

Az iskola elhagyására mélyebb ok is késztetett: apámnál egyre inkább megerősödött a helyzetem. Emiatt végre ki mertem lépni a nők közül, a konyha biztonságos köréből a félelmetes férfivilágba. A vállalkozásban persze anyám fondorlatos tervei is szerepet játszottak.

Mihelyt vége lett a második világháborúnak, Palesztinában igen súlyosra fordult a helyzet, rengeteg fejtörést okozva apámnak, úgy is, mint Tabah köztiszteletben álló muktárjának. A rádió és az arab újságok hírein egyre hevesebb zsidóellenesség sütött át. Apámtól gyakran hallottam, hogy a mi népünkre jobban hat a szó, mint a gondolat, és a gondolat, mint a logika. Korábban ő maga mindig Gideon Asch úrhoz fordult, ha tudni akarta, hogyan látják ezt vagy azt a kérdést a zsidók. De azután, hogy Ramiza kisbabája meghalt, Gideon Asch úr soha többé nem jött Tabahba, s így apámnak be kellett érnie egyetlen állásponttal.

Esténként valóságos szertartásra került sor nálunk: Kamal felolvasta apámnak az arab újságokat. Ő maga a családtagoknak és jelentéktelen látogatóknak fenntartott hosszú padon ült, míg Ibrahim hadzsi természetesen a maga öblös foteljában trónolt.

Kamal rosszul olvasott, és az ismeretlen szavaknál dadogni kezdett; ha pedig apám ráförmedt, csak még inkább belezavarodott a szövegbe.

– Olyan ostoba vagy, hogy fényes nappal két kézzel se találnád meg a segged – szokta volt mondani apám.

Kamal azonban előbb falt volna be egy vödör szamártrágyát, semhogy tőlem tudakolja meg valamilyen szó kiejtését. Hágár pedig éles szemmel figyelte az eseményeket, és azt súgta a fülembe: – Meglátod, előbb-utóbb te fogsz felolvasni apádnak.

Addig bűvölte-csábította Ibrahimot, amíg az, néhány éjszaka múltán, fel nem szólított, hogy ezentúl én olvassak fel Kamal helyett. Mi tagadás, ez volt addigi életem legünnepibb napja.

Hágárnak nem volt nehéz dolga, hogy apámat eltántorítsa Ramiza ágyától.

Ramiza szüntelen rettegésben élt. Ha apám a közelben volt, az ajkát harapdálta, a körmét rágta, és megvert kutyaként sündörgött körülötte. Ha apám a pipáját követelte, vagy bármi egyebet parancsolt, Ramiza mohón fülelt, aztán eliramodott, és ostoba vigyorgással már nyújtotta is a kért tárgyat, reménykedve, hogy apám legalább egy fejbólintással nyugtázza igyekezetét. Lázasan sürgött-forgott a háztartásban, nehogy ráordítsanak, és soha nem tágított anyám vagy Nada mellől. A

súrlódás legkisebb jelére zokogva elmenekült. Már a kútra sem mert eljárni, s egyedül soha nem vegyült a többi nő közé.

Mi, többiek úgy bántunk vele, mint holmi gyengeelméjű testvérrel. Hágárból elszállt minden féltékenység, és néha még kedves is volt hozzá. Apám ugyan továbbra is be-beállított Ramiza hálószobájába, de állítólag csak annyit akart, hogy a fiatalasszony meztelenül táncoljon neki. Egyszer meghallottam, amint Hágár azt ajánlotta neki; tegyen úgy, mintha élvezné a szeretkezést, és kioktatta, hogy milyen mozdulatokkal és nyögésekkel mímelje a gyönyört.

Kamal tajtékzott, amiért kiszorítottam felolvasói tisztéből. Úgy állt bosszút, hogy megnősült; azt remélte, a fiúörökösök sora majd megszilárdítja helyzetét. Tabahi lányt vett el, az egyik nemzetségfő lányát. Fatima csúnyácska, de kellemes teremtés volt, s az, hogy dundi, az arab férfi szemében inkább érdem. Mindenesetre hadzsi Ibrahim elég előnyös áron kapta meg. Persze a lakodalom korántsem volt olyan fényes, mint korábban apámé és Ramizáé, no de Kamalt sem lehetett főnyereménynek nevezni; vőlegény és menyasszony épp összeillett. Fatima hamarosan teherbe esett, de szerencsémre és anyám nagy örömére kislányt szült.

Fatima kardos menyecske volt; arab nők körében ritka az ilyen. Teljesítette ugyan Kamal parancsait, de végül mindig az történt, amit ő akart, s Kamal valósággal tartott tőle. Ez mulatságos fordulat volt, így ugyanis apám még inkább megvetette.

Most, hogy már nem jártam iskolába, volt időm tanulmányozni a falu könyvelését és feljegyzéseit, aminek következtében Kamal a markomban volt. Úgy tettem, mintha újabb parcellákat találnék, amelyek után senki nem fizetett bérleti díjat; azért beszélek színlelésről, mert valójában mindig is tudtam e telkek létezéséről.

Már korábban titkon megalkudtam Kamallal, hogy osztozunk az utánuk járó pénzen, s ő továbbra sem merte elárulni Ibrahimnak ezt az egyezséget. Így aztán szabad kezet kaptam, s valahányszor Hágár vagy én akartunk valamit Kamaltól, nem volt más dolgom, mint hogy „rábukkanjak” valamilyen új parcellára. Meglehet, Ibrahim hadzsi mindvégig tudta, hogy én is becsapom; mindenesetre sűrűn emlegette Faruk és Kamal könyvelési csalásait. Őszintén szólva nemigen kínzott a lelkifurdalás, hiszen minden pénzt anyámnak adtam.

Egy este, közvetlenül a háború vége után, a damaszkuszi rádió bemondta, hogy Németországban és Lengyelországban haláltáborokat találtak, ahol Adolf Hitler és a nácik sok millió zsidót gázosítottak el. A következő napokon minden újság ezzel a felfedezéssel volt tele, esténként pedig a rádió új meg új haláltáborokról adott hírt. A kairói rádió szerint Churchill, Roosevelt és a római pápa már a háború alatt is tudott e táborokról, de meg se nyikkantak: tiltakozás nélkül tűrték, hogy a nácik tovább gyilkolják a zsidókat.

Különös, meghökkentő újság volt számunkra mindez. Már több mint két évtizede éltünk egymás mellett a Semes-kibuccal, és soha nem volt köztünk komolyabb nézeteltérés; csak úgy utáltuk a zsidókat, ahogy szokás. Most azonban a haláltáborokról szóló hírek furcsa hatással voltak a falu lakóira – mintha a zsidókkal kapcsolatos igazi érzelmeik egy eltorlaszolt barlang mélyén lappangtak volna. Most felrobbant a bejáratot elzáró szikla, és a nyíláson vérszomjas denevérrajok repültek ki. Népemből oly hevesen tört fel az öröm, hogy rájuk sem ismertem.

Akkoriban még iskolába jártam, és láttam, micsoda örömtüntetéseken ünneplik Ramlehben a haláltáborokat; az utcai megmozdulásokat a Muzulmán Testvériség szervezte. Szalmi úr szúrákat olvasott fel a Koránból, hogy bebizonyítsa: a haláltáborok Mohamed jövendölését váltották valóra a tűzről, amely a végítélet napján majd elemészti a zsidókat. Szalmi úr szerint Mohamedet minden bizonnyal Allah ruházta fel a jövőbe látás e varázslatos képességével, és ebből is látszik, milyen bölcsen tudja az iszlám, hogy mi vár a hitetlenekre.

Szombatonként Faruk bácsi többnyire nagyon unalmasan prédikált; azt fejtegette, mekkora jutalom várja majd az igazhitűeket a halál után, vagy a hétköznapi élet szabályaira, az alamizsnálkodás fontosságára oktatott. De amikor a haláltáboroknak híre ment, prédikációi már azokra a félelmetes szúrákra és verssorokra épültek, amelyek a zsidók pusztulását ecsetelik. Apám, aki előzetesen mindig jóváhagyta Faruk bácsi beszédeit, ráérzett a falu megváltozott hangulatára, és rendre hozzájárult a szöveg elhangzásához. A Semeshez fűződő oldott, természetes viszony egyszer csak megtelt korábban soha nem tapasztalt gyanakvással és feszültséggel.

Ekkor az arab sajtóban, amely addig oly ujjongva számolt be a népirtásról, váratlan pálfordulás ment végbe. Hónapok óta mást se láttunk a címoldalakon, mint a gázkamrák és a krematóriumok fényképét – most pedig egyik napról a másikra azt állították, hogy népirtás soha nem is volt, az egész csak cionista cselfogás, hogy így csikarják ki a győzedelmes szövetséges hatalmak együttérzését, mígnem azok az egész európai zsidóságot beengedik Palesztinába.

Most tapasztaltam első ízben, hogy népem képes elhinni egyik nap egy dolgot, másnap pedig annak szöges ellentétét. Amilyen gyorsan és lelkesen elfogadták Tabah lakói a zsidók megsemmisüléséről szóló híreket, éppoly gyorsan elhitték azt is, hogy mindez csak cionista ármány.

Hadzsi Ibrahim bizonytalankodott. A többiekkel ellentétben őt nem sodorta el a gyorsan fellobbanó szenvedély; maga akart utánajárni a dolgoknak, s ez nem volt könnyű, hiszen már nem ülhetett össze Gideon Asch úrral. Az bizonyos, hogy bármi történt Európában, sötét dolog lehetett, mert egész Palesztinában izzott a harag és a gyűlölködés, sokkal hevesebben, mint a mufti lázadásának idején.

Egyre több európai zsidó szivárgott be Palesztinába, mert azt állították, máshová nem mehetnek. Ha valóban volt népirtás, úgy ezek csak a túlélők lehettek. Ha viszont a népirtás csak a cionisták koholmánya, akkor ezeket a zsidókat szándékosan küldték Palesztinába, hogy bennünket kiszorítsanak.

Ibrahim hadzsinak sok hibája volt, de az bizonyos, hogy nem harapott rá mindenre, amit mondtak neki. Tabahban nem ismertem más embert rajta kívül, aki kétségbe vonná a rádió, az újságok, sőt még a papság állításait is, és maga iparkodnék megkeresni az igazságot, a dolgok összefüggéseit. Így történt, hogy miközben én felolvastam, apám hangosan motyogott, és kérdéseket tett fel önmagának.

Gyanúsnak érezte a módot, ahogyan az arab sajtó egyik napról a másikra megváltoztatta véleményét a népirtásról. Gyanakodva szemlélte, ahogy az angolok minden tőlük telhetőt elkövetnek a zsidók palesztinai bevándorlása ellen. Az országba ezrével érkeztek az angol harci egységek, és apám ezen sehogy sem tudott eligazodni. Tudta, hogy a háború alatt sok ezer zsidó harcolt az angol hadseregben.

Ha arabokról lett volna szó, azok jutalomként most elvárnák, hogy Palesztina az

övék legyen. Nos, az angolok győztek, és ehhez a zsidóktól rengeteg segítséget kaptak. Akkor az angolok miért nem engedik be őket Palesztinába? Ibrahimnak hihetetlenül éles, ösztönös meglátásai voltak, amellett a háború idején buzgón tanulmányozta a térképeket. Úgy okoskodott, hogy az angolok túl sokat ruháztak be a Közel-Keletbe, a Szuezi-csatornába, az általuk létrehozott Transzjordániába és főképp az Arab-félsziget olajmezőibe, tehát engedniük kell az arabok nyomásának.

Vagyis beruházásaik, elsősorban pedig az olajmezők fontosabbak számukra minden zsidó érdeknél.

Végül aztán egy szép napon, 1946 elején, apám elvitt a Próféta sírjához, és megesketett, hogy megőrzöm a titkát. Elmondta, hogy megbízta Omárt, aki a bazári bódéinkat gondozta: vásároljon részére mindennap egy Palestine Postot, én pedig majd felolvasom neki. A Palestine Postot a zsidók adták ki, és a cikkeiből kirajzolódó összkép gyökeresen különbözött attól, amelyet az arab sajtó és rádió vázolt fel. Így például most értesültünk első ízben a háborús bűnösök elleni nürnbergi perekről.

Apám hosszasan latolgatta az érveket és ellenérveket, majd eljutott a maga végkövetkeztetéséhez. Egy este közölte velem, hogy a népirtás valóban megtörtént. És most nekünk, muzulmánoknak kell megfizetnünk a keresztények bűneiért. A keresztények most nagyon bűntudatosak, még a szövetségesek is, akik tudtak a dologról, de hallgattak. Ezért aztán úgy akarják magukat tisztára mosni, hogy az életben maradottakat az arabok nyakába varrják. Fekete nap ez számunkra, Iszmail.

Nem értettem világosan, amit mond, így hát nem is keseredtem el. Amellett éppen azt a napot különös gonddal készítettem elő. „Rábukkantam” két újabb telekre, amely után nem fizettek bérleti díjat, és mind angolul, mind arabul igen szépen és pontosan olvastam. Ezért elszántam magam, hogy bár rosszkedvű az apám, támadásba lendülök.

– Apám – mondtam -, olvasás közben nagyon megfájdul a hátam itt a padon.

Szívesebben ülnék a másik nagy székbe.

Apám tudta, hogy nem babra megy a játék. A másik széket, az elegáns fotelt díszvendégeknek tartotta fenn; egyetlen fivérem sem részesülhetett e kiváltságban, a nőkről nem is szólva. Ha teljesíti kérésem, ez messzire vezethet. Hosszan gondolkodott; akkor úgy éreztem, talán egy órán át is.

– Rendben van, Iszmail – mondta végül. – Mellém ülhetsz, de csak ameddig olvasol.

Második fejezet Amikor az angolok elfoglalták Irakot, Gideon Asch számára hirtelen-váratlan véget ért a háború. A bagdadi gettóban elfogták, egy iraki börtönben hagyta bal kezét, és az is elkeserítette, hogy bár az angol csapatok elfoglalták az arab vérfürdő színhelyét, mégsem tettek semmit: nem vetettek véget a mészárlásnak, és utána sem folytattak az ügyben semmiféle nyomozást.

De alig hagyta abba Gideon az egyik háborút, máris nyakig belekeveredett egy másik, sötétben zajló háborúba: földalatti harcba, politikai küzdelmekbe, fegyvercsempészésbe, titkos bevándorlási akciókba. Ez a háború fényesre suvickolt tanácskozóasztalok körül dúlt, vagy sötét és gyanús tengerparti szállodákban rendezett titkos gyűléseken.

Gideon hadsegéd lett az árnyékkormány szerepét betöltő palesztinai Zsidó Ügynökség feje, David Ben Gurion oldalán, és maga sem tudta, milyen sokfelé jár majd, s hányféle hadműveletbe kell bonyolódnia.

Először azzal bízták meg, igyekezzék tőkét kovácsolni a palesztinai zsidók rendkívüli mértékű háborús áldozatából. Harmincötezernél is több férfi és nő öltött brit egyenruhát, és a háború végére már Olaszországban harcoltak saját zászlajuk alatt.

Gideon igyekezett rámutatni, hogy az arab nemzetek elsöprő többsége a kisujját sem mozdította a szövetségesek győzelme érdekében, és így semmi joguk rá, hogy rikácsolva követeljék a maguk részét a zsákmányból; csak a palesztinai zsidók küzdöttek fenntartás nélkül a nácik ellen.

Gideon Palesztinában született, s otthonosabban mozgott egy beduin sátorban, mint egy Szajna-parti kávéházban. A keresztény Európa távoli fogalom volt számára.

A holocaust hírét először hitetlenkedve fogadta, majd szörnyű csüggedés lett rajta úrrá.

Amikor leemelték a pöcegödör fedelét, és Auschwitz, Buchenwald, Dachau, Bergen-Belsen, Majdanek, Treblinka és a többi haláltábor titka napfényre került, az emberek számára épült vágóhidak bűze egész Európát elárasztotta.

Gideon mindig azt hallotta, hogy az európaiak civilizált emberek, és a keresztények kegyetlensége meg sem közelíti a mohamedán arabokét. Most számára és a többi zsidó számára összeomlott ez az illúzió. Amit itt egy fejlett, civilizált nyugati kultúra egy ártatlan és védtelen néppel művelt, arra még nem jegyeztek fel példát az emberiség krónikái.

A legsötétebb veremből, amelyet valaha ember embernek ásott, siralmasan kevés túlélő kapaszkodott ki: néhány százezer a hatmillióból. De alig hagyták el győztesen a csatateret a szövetséges hadvezérek és seregeik az élőhalottak előtt, akik Európa zsidóságából megmaradtak, becsapták az irgalom kapuját. Pedig számos nagy és nemes lélek volt soraikban, aki hihetetlen mértékben gazdagította a világot, mint ahogy maga a zsidóság is legalább annyival járult hozzá az emberiség fejlődéséhez, mint bármely más, hasonló nagyságú nép.

De a gyászra nem sok idő jutott. Gideon és a Jisuv, a palesztinai zsidó közösség teljes gőzzel igyekezett menteni, ami még menthető, és közben fel kellett készülniük az arabok elleni, elkerülhetetlen háborúra is. Gideont először a Palmahhoz rendelték tanácsadónak; ez a harci alakulat a Hagana válogatott fiatal tagjaiból szerveződött, akik közül sokan szolgáltak Orde Wingate éjszakai különítményeiben.

Amikor Winston Churchill alulmaradt a választásokon, az új angol kormány külügyminisztere egy Ernest Bevin nevű kötekedő és rosszindulatú zsidófaló lett, aki nyersen megmondta azoknak, akik túlélték Hitlert: nem fogja tűrni, hogy a zsidók a sor élére tolakodjanak. Majd tüstént kiadta a parancsot a királyi haditengerészetnek, hogy zárja el Palesztinát a menekültszállító hajók elől.

Az európai temetőből kétségbeesve menekülő túlélők sehol nem leltek menedékre a világon, és csak Palesztinában, a Jisuvban reménykedtek. De hiába élték túl Hitlert: most rozoga bárkákba kellett szállniuk, amelyeket az angol hadihajók a nyílt tengeren gyalázatosan megtámadtak. Aztán a brit tengerészek megszállták a kis hajókat, és a megalázott, megfélemlített utasok szuronyok között léptek partra Palesztinában, ahol új koncentrációs táborok vártak rájuk.

A Hagana teljes erővel vetette magát az Alija Bet, a „törvénytelen” bevándorlás csatájába. Gideon Ascht megbízták egy földalatti szervezet létrehozásával; az volt a feladatuk, hogy hajókat vásároljanak, felkutassák hozzájuk a világon szerteszórt zsidó veterán tengerészeket, megleljék Dél-Franciaországban és Olaszországban azokat a kikötőket, ahol rokonszenveznek vállalkozásukkal, és végül menekültszállítmányaikkal áttörjék a blokádot.

Magában Palesztinában a Zsidó Ügynökség féken tartotta a Haganát, nehogy megszakadjon az angolokkal a politikai párbeszéd; ugyanakkor azonban a kibucok fedezékében a Palmah katonái titkos kiképzésen vettek részt. Amellett – bár a Hagana szárazon tartotta puskaporát – a Jisuv felállított két kisebb, a Zsidó Ügynökség hatáskörétől független fegyveres csoportot, és ezeket mindenre elszánt düh fűtötte.

Az egyiket Irgunnak hívták, és a holocaust egyik, Menahem Begin nevezetű túlélője vezette; a másik, még kisebb egység az úgynevezett Stern-csoport volt. Mivel Gideon Aschban mindkét szervezet megbízott, a Zsidó Ügynökség őt tette meg összekötőnek, s egy ideig sikerült is fenntartania valamilyen, legalább látszólagos együttműködést az Irgun és a Hagana között. De mihelyt az angolok új politikai vonala lelepleződött, vége szakadt ennek az ideiglenes állapotnak. Akárhogyan, akármeddig érvelt is Gideon, nem tarthatta vissza az Irgunt és a Stern-csoportot attól, hogy egyoldalúan hadat ne üzenjenek az angoloknak, és ne zaklassák őket robbantásokkal meg rajtaütésekkel. És miközben az angol királyi haditengerészet továbbra is menekültszállítmányokra vadászott a Földközi-tengeren, az erődítménnyé vált Palesztinába százával érkeztek az újabb és újabb brit csapategységek, hogy megfékezzék az egyre terjedő zsidó felkelést.

Az angolok már olyan embertelenül bántak a túlélőkkel, hogy ha a Zsidó Ügynökség meg akarta óvni a hitelét, nem hallgathatott tovább. Gideon, aki eladdig az Irgunt iparkodott lehűteni, most keményvonalas Hagana-parancsnokok egy csoportja élén kereste fel Ben Guriont, hogy cselekvésre sürgesse. És végül a Hagana szabad kezet kapott.

A Hagana első hadművelete egy brit koncentrációs tábor ellen irányult, amely a Földközi-tenger partján, az athliti keresztes erőd romjai közelében létesült.

Mintaszerű rajtaütéssel szabadítottak ki több mint kétszáz illegális bevándorlót, aztán szétszórták őket a kibucokba. Ezután már egymás után támadták meg a különféle angol létesítményeket: rendőrlaktanyákat, radarállomásokat, lőszerraktárakat, tengerészeti bázisokat, hírközlő központokat. Válaszul az angolok további erősítést hoztak, míg végül helyőrségük már több mint százezer főből állt.

1946-ra teljes volt a káosz egész Palesztinában.

Májusban Bevin külügyminiszter egész sor sötét és hitszegő nyilatkozattal állt elő. Kezdetben beleegyezett, hogy százezer menekült azonnal letelepedjen Palesztinában, majd meggondolta magát, visszavonta ígéretét, és közölte, hogy véget vet mindennemű zsidó bevándorlásnak, továbbá betiltotta a Jisuv földvásárlásait, és elutasított minden Palesztinára formált zsidó politikai igényt. Ezentúl, közölte Bevin, minden, a nyílt tengeren elfogott menekültszállító hajót fegyveres kísérettel Ciprusba irányítanak, és élő rakományukat a szigeten felállítandó új koncentrációs táborokban helyezik el.

Egy hónappal később őfelsége csapatai nagyszabású országos razzia keretében letartóztattak vagy ezer Jisuv-vezetőt, továbbá a Zsidó Ügynökség vezetőit és számos Hagana-parancsnokot Rafahban zárták táborba, míg az Irgun tagjait az akkói börtönbe internálták. Ez a hajdani török erőd Napóleont is visszafordulásra kényszerítette, és most falain belül működött a brit birodalom egyik legszigorúbb büntetőintézete. A hatalmas erőd roskadásig megtelt a Hagana, a Palmah, az Irgun és a Stern-csoport foglyul ejtett tagjaival.

A brit egységek tovább fokozták a nyomást: most a kibucokat és a zsidó falvakat forgatták fel, hogy megtalálják a titkos fegyverraktárakat. Tel-Avivot két hadosztály zárta körül, hogy aztán átfésüljék az egész várost, fegyverek, törvénytelen bevándorlók és zsidó harcosok után kutatva.

Az immár függetlenül működő Irgun válaszul felrobbantotta a jeruzsálemi David Király Szállodában berendezett brit főhadiszállást.

Most, hogy a rend mindenestül felborult, az angolok idegesen visszatáncoltak, és fegyverszünetet hirdettek: visszahelyezték jogaiba a Zsidó Ügynökséget, vezetőit kiengedték a börtönből; cserébe az Ügynökség leállította a Hagana hadműveleteit, és tárgyalásokat sürgetett. A Hagana azonban hiába igyekezett egyesíteni a széthúzó erőket: az Irgun és a Stern-csoport titkos főhadiszállásáról azt üzenték, hogy őket nem köti a fegyvernyugvás.

1947 Őfelsége kormánya két lehetőség közül választhatott. Vagy még több harci egységet dobnak át Palesztinába, és elnyomással, nyers erőszakkal véget vetnek a zsidó felkelésnek, vagy tárgyalóasztalhoz ülnek. A végén az angolok gyomra nem bírta tovább a hatalom megőrzéséhez szükséges kegyetlenkedést, és a második lehetőség mellett döntöttek.

Az év elején új megosztási tervet dolgoztak ki; eszerint brit fennhatóság alatt külön arab, zsidó és angol övezet létesülne. Nevetséges határokat jelöltek ki, és mind a Zsidó Ügynökség, mind az arab vezetők azonnal elvetették a tervezetet.

Mindenki felismerte, hogy Nagy-Britannia uralkodóképessége kimerült. Egy hónappal később a brit oroszlán térdre kényszerült: a kormány hírül adta, hogy az egész Palesztina-kérdést az Egyesült Nemzetek hatáskörébe utalja. Ám a palesztin partok blokádja tovább tartott, miközben a ciprusi koncentrációs táborok zsúfolásig teltek kétségbeesett, félig háborodott túlélőkkel, akik már megpillantották a Szentföld partjait, hogy aztán visszafordítsák őket.

Az Irgun megszervezte az addigi legvakmerőbb rajtaütést: betört az akkói börtönbe, és kiszabadította a fogva tartott bajtársakat. Ekkoriban történt, hogy az angolok felakasztották az Irgun több harcosát, mire az Irgun megtorlásul elfogott és felakasztott két brit őrmestert.

1947 júliusában az angolok elkövették a mandátum egész történetének legsötétebb merényletét: Németországba, a zsidó nép vesztőhelyére irányítottak vissza egy hajót, amely csaknem ötezer menekültet szállított.

1947. november 29.

Az Egyesült Nemzetek közgyűlése a New York állambeli Lake Successben ült össze, hogy szavazzon az új felosztású tervről, amely külön arab és zsidó államra tagolná Palesztinát. Az arabok, akik a mandátum egész gyötrelmes történelme során soha nem voltak hajlandók tárgyalóasztalhoz ülni, hűek maradtak önmagukhoz: még mielőtt a szavazásra sor került volna, máris elutasították a tervet.

A Zsidó Ügynökség felismerte, hogy ennél többet nem kaphat, és igent mondott a tervezetre.

Miután Anglia mosta kezeit, az Egyesült Államok hirtelen belesodródott a vita kellős közepébe, és harcos szerepet vállalt.

Az arabok ugyan biztosak voltak a megosztási terv kudarcában, de azért gyorsan megkeresték új szövetségesüket, az oroszokat. És ekkor az oroszok végrehajtották a forradalom óta eltelt három évtized egyik legnagyobb ideológiai fordulatát: egy Andrej Gromiko nevű fiatal orosz ENSZ-delegátus közölte a döbbent világgal, hogy a Szovjetunió a megosztási terv ügyében Amerikát fogja támogatni.

Csakhogy az Egyesült Nemzetek Szervezetében sok volt a kis állam, amelyek nehezen állhattak ellen az olajjal való zsarolásnak.

A háború utáni világban elkövetkezett az igazság pillanata.

Tabahban is szinte tapintható volt a feszültség. Éjszaka a falubeli férfiak a kávéházba gyűltek, hogy meghallgassák az ENSZ-béli szavazás végeredményét. Még a nők is nagy bátran odalopóztak a kávéház elé.

A parasztokat elfogta a csata előtti hősködés jól ismert hangulata: beleringatták magukat abba a meggyőződésbe, hogy a megosztási terv úgyis megbukik. Csak Ibrahim hadzsi mert szembenézni a valósággal, és előre figyelmeztette embereit: – Tanúi leszünk, amint a cionisták az ujjuk köré csavarják a bűntudat marta világot.

A fellahok azonban más véleményen voltak.

Mindig csak halogatják a döntést, soha nem akarnak beletörődni a valóságba, gondolta a muktár. Igaz, az arab országok óriási nyomást fejtettek ki, és az előjelek valóban kedvezőek, de a szíve mélyén Ibrahim tudta, hogy ha Amerika és Oroszország összefog, aligha lehet legyőzni őket.

Aztán megkezdődött a szavazás, és ahogy egyik ország a másik után adta le voksát, a falu lakóit lassan elfogta a csüggedés. Hadzsi Ibrahim meg sem várta a végeredményt. Mogorván felállt, és csak annyit mondott: – Így akarta Allah – aztán hazament.

Ezalatt Lake Successben a brit kormány képviselői – akik tartózkodtak a szavazástól – vörösre gyúlt arccal, megsemmisülve tapasztalták, mint fordítanak hátat az országuknak a háborús szövetségesek. A végeredmény harminchárom szavazat volt tizenhárom ellenében a megosztás javára; tízen tartózkodtak. Ekkor őfelsége képviselője felállt és bejelentette: Nagy-Britannia nem vesz részt a megosztási terv végrehajtásában, és 1948. május 14-ig kivonja erőit Palesztinából. Így ért véget a mandátum szégyenletes epizódja.

Alig hirdették ki a szavazás végeredményét, a tabahi parasztok előásták rejtett fegyvereiket, és dühükben a levegőbe kezdtek lődözni, sűrűn fogadkozva, hogy bosszút állnak. Palesztina arab lakta vidékein ugyanez a fogadalom visszhangzott végig, országszerte zavargások voltak, kitört az általános sztrájk. Csakhogy az éjszaka már nem volt az övék.

Tabahnak ekkorra már új, nagy erejű rádiója volt, amely a világ minden tájáról fogta az adásokat. A fellahok hallgatták, amint az arab miniszterelnökök, elnökök, királyok, a Muzulmán Testvériség, a Muzulmán Ifjúsági Szervezet, a mohamedán papság egymás után foglalják szavakba a közvélemény dühét és elkeseredését.

Minden egyes támogató nyilatkozat tovább fokozta a tabahi parasztok lelkesedését, és a vérforraló közléseket egyre viharosabb tetszésnyilvánítás fogadta.

Kairó: „A cionista invázió rosszabb, mint a tatároké. Ha a zsidók május 14-én ki merik kiáltani függetlenségüket, olyan pusztulás vár rájuk, amilyet Dzsingisz kán áldozatai sem tudtak volna elképzelni. Zsidó koponyákból emelünk új piramisokat!”

Damaszkusz: „Az arab fegyverek cafatokra tépik ezt az úgynevezett megosztási tervet.”

Bagdad: „A zsidók elleni gyűlölet jogos, a bosszú igazságos. Büszkén vágjuk majd ki a szent arab földből a cionizmus rákos daganatát.”

Kuvait: „Palesztinai arab testvéreink, ne csüggedjetek! Nyomunkban megismétlődik majd a történelem. Együtt örvendeztünk a zsidók pusztulásán, akik az európai vérfürdőt csakis mocskos és ravasz üzletelésüknek köszönhették – most majd közösen bevégezzük Hitler művét!”

Szaúd-Arábia: „Az iszlám legszentebb tanai világítsák meg utunkat, amikor csatába indulunk a zsidók megsemmisítésére.”

Transzjordánia: „A zsidók vérszívó vadállatok, árulók, az emberiség ellenségei, akiket mindig is megvetett, eltaszított és kiűzött a világ. Ha cionista államot próbálnak alapítani, vérbe fojtjuk kísérletüket.”

Líbia: „Palesztina földje zsidó vérben ázik majd, és porrá őrölt zsidó csont trágyázza.”

Jemen: „Együtt élünk és együtt halunk az arab Palesztinával. Az egész országban szétszórjuk a zsidók belét.”

Tunisz: „Vakítson meg, sújtson halálra a próféta, ha tűrjük, hogy az iszlám megszentelt földjén zsidó állam létesüljön.”

Libanon: „A győzelem a miénk! A tengerbe dobunk minden zsidót, a csecsemőket is anyjukkal együtt.”

Csupán Ibrahim hadzsi tudta, mi a különbség a szóvirágok és a cselekvés között.

Az arab nyelv valósággal kivirult a színpompás lángoló szavaktól; de az idegen azt hihette, soha még félelmetesebb fenyegetéseket nem hallott. De az arab tömegek felé mintha sziréndal áradt volna egy távoli, délibábos birodalomból. Hiába voltak a szóképek oly aprólékosan kidolgozottak: a sok kép csupán délibáb maradt. Hadzsi Ibrahim régóta felismerte, hogy népe gondolkozásában képzelet és valóság eggyé olvad, és amit a képzelet eléjük idéz, ahhoz mindenáron ragaszkodnak.

Azt is tudta, hogy egyedül kell majd döntenie helyettük, mert a felelősséget senki más nem vállalja.

A tabahi kávéházban minden este felharsant a lázas üvöltés: – Dzsihád! Dzsihád! Itt a Szent Háború!

Zavargások és vérfürdők dúltak szerte az arab világban; a lakosság dühe a kicsi és védtelen zsidó közösségek ellen fordult. Aleppótól Ádenig fáklyák tüze lobbantotta lángra a zsinagógákat. Ahol még az angolok kormányoztak, ott is ölbe tett kézzel nézték a mészárlást.

S miközben az arabok őrjöngő dühe a tetőfokára hágott, az ENSZ, amely ugyebár megadta a zsidóknak, ami a zsidóké, most testületileg tárta szét karját, és azt kiáltotta: „Mi semlegesek vagyunk!”

A katonai szakértők világszerte megállapították, hogy a zsidókat el fogja söpörni a túlerő; a végén minden bizonnyal parányi enklávéba szorulnak Tel-Aviv körül. És amikor majd a megmaradt zsidókat háttal a tengernek szorítják, és velük szemben nincs más, csak a teljes megsemmisülés, akkor majd az ENSZ beavatkozhat, és látványos emberbaráti akció keretében evakuálja a hírmondóul maradottakat.

Azt a napot írták, amikor a keresztények a maguk karácsonyát ünneplik. Nehéz elképzelni, mekkora volt az izgalom, amikor Dandas úr fekete Mercedese nagy nehezen elvergődött a hepehupás, csupa kátyú úton a főtérig. A sofőr hiába hessegette a falubéli fiúkat: valósággal rátapadtak az autóra. És amikor Dandas úr kiszállt, mindenki tisztelettel meghajolt. Én azonnal megismertem; tudtam, hogy Kabir efendi egyik főembere. Kiléptem a sorból, és mert sejtettem, hogy apámat keresi, közöltem, hogy a muktár fia vagyok.

Apám, szokásához híven, most is a Próféta sírjánál múlatta idejét, így hát odakísértem a látogatót.

Hadzsi Ibrahim fölpillantott. Szeme alatt sötét karikák: álmatlan éjszakák tanújelei. Felállt, és arab szokás szerint átölelte Dandast, de látszott, hogy nem kedvelik egymást: túl szenvedélyes volt az ölelés.

– Üzenetet hoztam Damaszkuszból, az efenditől – mondta Dandas.

– Hallgatom.

– Az efendi sürgősen beszélni kíván veled. Kocsit is küldött érted.

Apám egyértelműen gyanakvó pillantást vetett Dandasra. Szinte éreztem, mi jár a fejében: „Eszem ágában sincs Damaszkuszba menni, hogy megöljenek.”

– Nincs útlevelem – közölte.

– Mi már mindent elintéztünk – válaszolta Dandas. – És ne aggódj, az efendi a vendégjog hagyományához híven kezeskedik a biztonságodról.

– Az efendi a vizünkért is kezeskedett, mégis eladta a zsidóknak.

– Azt hiszem, bölcsebb, ha nem akadékoskodsz.

Apám a részleteket nem ismerte, de ő is hallotta a hírt, miszerint Kabir már felszámolta legtöbb palesztinai birtokát, és milliókat utalt át a biztonságos svájci bankokba. Mi sem lenne számára egyszerűbb, mint hogy eladja Tabah és a környező falvak földjeit is. Nem tehetett mást: el kellett fogadnia a meghívást.

Harmadik fejezet Ilyen fényűző, tekintélyes gépkocsit Ibrahim hadzsi még sohasem látott, mire a sofőr letisztogatta róla az út szennyét, úgy csillogott, hogy az ember az arcát is megláthatta benne, akár a tükörben. A motorja bámulatosan erős, belsejében finom bőrszag. És Ibrahim mégis roppant kényelmetlenül érezte magát az úton. Az efendi még soha nem küldött érte kocsit Damaszkuszból. Mit jelent ez a nagylelkűség? Mit forral a nagyúr?

Hadzsi Ibrahim sejtette, hogy az egész valamiképpen a megosztási tervvel függ össze. Mostanában régi ellenfelek is kötöttek politikai és katonai szövetséget, Kabir pedig olyan, mint a macska: mindig a talpára esik. Igaz, hogy vagyona jó részét már kicsempészte Palesztinából, de azért bizonyára az ajtórésben akarja tartani az egyik lábát.

Nos, nemsokára minden kiderül. Egyelőre az utazás egyre kényelmetlenebb lett: a kocsi nehezen haladt felfelé a Bab-el-Vad kacskaringóin, és a percenként felbukkanó kanyarok ide-oda dobálták. Nagy volt a teherautó-forgalom is; a füstöt okádó masinák csigalassúsággal haladtak. A Mercedes sivítva érte be az előtte haladókat; ilyenkor a sofőr türelmetlenül dudált, majd hajmeresztő vakmerőséggel vágott át a szembejövő forgalom sávjába. Dandas azonban fesztelenül, szinte unottan babrálta a rádiót, amely hol szenvedélytől izzó híreket, hol rikoltóan éles keleti zenét közvetített.

Ibrahim hadzsi csak ritkán fordult meg Jeruzsálemben, és most éberen fürkészte az utat kétfelől szegélyező magas töltést: megannyi búvóhely orvlövészeknek és lesben álló támadóknak. Háromezer éve zajlott ezen a tájon a háborúskodás és a várható hadműveleti tervekben az utak nagyobb szerephez jutnak majd, mind valaha.

A Bab-el-Vad legmagasabb, kissé ellapályosodó részén az angolok úttorlaszt emeltek. Vagy ötven autó tömörült már itt, külön sorban a zsidók, külön az arabok.

Dandas úr odaszólt a sofőrnek, hogy kerülje meg a sort, és hajtson oda egyenesen az ellenőrző ponthoz. A Mercedes olyan tekintélyt sugárzott, hogy a várakozó arabok meg se mukkantak. Dandas kihajolt az ablakon, néhány tömör és határozott szót vetett oda az ügyeletes tisztnek, és a sorompó máris felemelkedett előttük. Hadzsi Ibrahim csak ámult-bámult ekkora hatalom láttán.

Ezután az országút meredeken lejtett egy mély völgyig, hogy aztán Jeruzsálemig ismét emelkedjék. Kétfelől arab falvak követték egymást. Baloldalt a messzeségből idelátszott a domb, ahol az arab hagyomány szerint Iszmail próféta sírja állt; eddig a dombig jutott el Oroszlánszívű Richárd, és itt döbbent rá, hogy a keresztes hadjáratának vége, seregét szélnek kell eresztenie. Csak a domb tetejéről láthatta Jeruzsálemet, ahová már nem juthatott be soha.

Az utolsó, hosszú útszakaszon felfelé haladva megpillantották a vakító déli napfényben szikrázó, rózsaszínű jeruzsálemi kőből épült házakat, és már el is érték a külső városrészeket: balra az arabnegyed terült el, előttük pedig a zsidók lakta Nyugat-Jeruzsálem. Az autó lassan caplatott az előtte torlódó járművek mögött a

jaffai úton, a zsidó üzleti negyed, a város központja felé. Hászidok vágtak át előttük az úttesten ötletszerűen, fegyelmezetlenül, széles karimájú, hódprémes fekete kalapjuk alatt táncoltak oldaltincseik. A régi városfal közelében arab szamárfogatok baktattak, autóbuszok köpték a füstöt, és mindenütt farsangi maskarákat idéző, valószerűtlen figurák...

Ott, ahol a Jaffai út az óvárosba vezető Jaffai kapuba torkollt, angol katonák őrizték a szögesdrót torlaszokat. Dandasnak ki kellett szállnia, hogy egy tisztet keressen, aki átengedi őket.

Megkerülték az óvárost, aztán éles kanyarral ráfordultak a Jerikói útra, ahol szemük már egy, csak arabok lakta külváros meghitt látványának örvendhetett.

Amikor a távolabbi falvakat is maguk mögött hagyták, elindulhattak lefelé, a kietlen júdeai sivatagba. Itt rejtőzött el valaha David Saul elől, itt éltek az esszénusok, itt működött Keresztelő Szent János, és ide vonult el Krisztus. Egyenletesen gördültek a föld legmélyebb pontja felé. Egy brit konvoj száguldott el mellettük a katonai járművektől megszokott lázas sietséggel; Jeruzsálembe igyekezett.

A forgalom egyre gyérebb lett, és a sofőr rátaposott a gázra; csak olyankor lassított, amikor fékeznie kellett, hogy aztán megelőzzön egy-egy váratlanul felbukkanó ócska teherautót vagy szekeret. Délután volt, és a sivatagi talaj csak úgy ontotta a hőséget; a levegőben kis páragomolyok táncoltak. Hadzsi Ibrahimnak ismét volt min csodálkoznia: valami ismeretlen berendezés mindvégig gondoskodott róla, hogy a kocsiban kellemesen hűvös legyen. Áthaladtak a némaságra ítélt Jerikón, majd megkerülve a Holt-tenger északi végét, nyaktörő iramban száguldottak végig egy teljesen üres, egyenes úton. A Nagy Horpadás néven ismert mély földteknőben jártak. A látóhatár szélén, a folyó mindkét oldalán hegyek körvonala rajzolódott ki; Palesztinában az egyik, Transzjordániában a másik; mintha őrt álltak volna.

A folyó túlsó partjáról pillantotta meg Mózes halála előtt az Ígéret Földjét; ott állította hadrendbe Józsué a zsidó törzseket a honfoglaláshoz. Valaha erre haladt a Királyok Útja, amelyen a Damaszkuszból induló karavánok igyekeztek az Akabaiöbölhöz. Ott, az öbölben horgonyoztak Salamon hajói, mielőtt útra keltek volna a Távol-Kelet és az afrikai partok felé.

Jövőre, 1948. május 14-én az angolok Transzjordániát is kiürítik majd, és csak az Arab Légió brit tisztikara marad helyén. Abdallah emír, aki azóta már királlyá koronáztatta magát, most egy új elnevezésű ország: Jordánia fölött uralkodott.

Mesterséges képződmény volt ez; az egyik leggyengébb és legszegényebb ország az arab világban.

Mindenki tudta, hogy Abdallah kapcsolatban állt a zsidókkal, és nemigen óhajt belekeveredni egy arab-zsidó háborúba. Másfelől, habár a zsidókat csak mérsékelten utálta, Jeruzsálemre igencsak fájt a foga, és nagyon szerette volna a királyságához csatolni. Úgy érezte, most itt a remek alkalom: ha tárgyal a zsidókkal, talán megszerezheti mind a Kelet-Jeruzsálemet, mind a Nyugati Part egyes területeit.

Balszerencséjére azonban mégiscsak arab uralkodó volt, és a nagyobb arab államok könyörtelenül zsarolták, hogy csatlakozzék hozzájuk a zsidók elleni harcban.

Abdallah gyenge volt, és mindenki tudta, hogy előbb-utóbb be kell adnia a derekát; másfelől azonban az egész arab világban nem létezett jobb haderő az övénél.

Egyiptom, Szíria és Szaúd-Arábia gyanakodva figyelte Abdallah becsvágyó törekvéseit, de az Arab Légiót mindnyájan fel akarták használni.

A Légiót angolok képezték ki, ők látták el fegyverrel, s ők vezették; az élén angol tábornok állt. A zsidók előre rettegtek, mekkora szerepet játszhat majd az eljövendő háborúban. Abdallah igen vékony kötélen táncolt.

Estére az autó utasai kimerülten értek Tiberiásba. A Genezáret-tó partján elterülő városhoz mind a zsidóknak, mind az araboknak nevezetes történelmi emlékei fűződtek. A közelben, Hattin Szarvainál zúzta szét legendás ütközetben a kurd Szaladin a keresztesek hadát.

Amikor a római korszakban országszerte dúlt a felkelés, Galileában viszonylagos csend volt. A Jeruzsálemből kiűzött zsidók Tiberiásban találtak menedéket. Tiberiás a zsidók egyik szent városa volt; évszázadokon át híres rabbik és tudósok működtek falai között, s a tó partján egymást érték a zsidó szellemiség őreinek sírhelyei, amelyek körül rendszeresen tartottak nagyszabású vallási ünnepségeket.

Száz évvel ezelőtt, még a török időkben, földrengés pusztított a városban; a zsidók építették újjá, főleg a környéken található sajátos fekete bazaltkőből, amely éppoly jellegzetessé tette a várost, mint Jeruzsálemet a maga rózsaszínű kövei.

A palesztinai települések lakóit mindenütt súlyos próbára tette az izzó hőség; Galilea sem volt kivétel. A zsidók azonban jobban győzték erővel és akarattal, és zöldellő falvak és kibucok egész láncolatát hozták létre. Hála az életerős településeknek, a zsidók viszonylag békés állapotokat teremtettek a környéken, és többé-kevésbé fenn tudták tartani a rendet.

Ibrahim hadzsi meglepődött, amikor Dandas úr utasította a sofőrt, ne az arab óvárosban álljanak meg, hanem hajtsanak tovább egy távolabbi, magában álló zsidó szállodáig, a Gallilei Kinneretig, amelyet egy menekült német nő igazgatott.

A kocsifelhajtón megálltak, a sofőr kiszedte a csomagokat, aztán Dandas úr kiadta az utasítást: szálljon meg egy arab fogadóban, és másnap reggel jelentkezzék.

– Igazán nem szeretném visszautasítani vendégszeretetét – szólalt meg Ibrahim -, de én is otthonosabban érezném magam, a sofőrrel együtt, egy arab szállodában.

– Az efendi másképpen rendelkezett – mondta savanyú képpel Dandas.

– Csakhogy nálam ez elvi kérdés – jelentette ki Ibrahim.

– Ahogy tetszik – szólt Dandas meglehetős ingerülten. – Akkor holnap reggel látjuk egymást.

Hadzsi Ibrahim csak egyszer járt Tiberiásban, az is nagyon régen, még gyerekkorában volt. Valósággal megmámorosodott a tó látványától. Ő meg a sofőr egy tengerparti vendéglőben vacsoráztak, s onnan nézték, amint a túlsó parton a hold varázslatosan száll a hegyek fölé. Odaát már Szíria terült el; a Golán-fennsíkot látták, amely közvetlenül a tó keleti partja fölött tornyosult.

Tiberiásban is, mint Palesztinában mindenütt, a küszöbönálló arab-zsidó háborúról folyt állandóan a szó. A sofőr egykettőre közhírré tette, hogy a társaságában lévő férfiú nem más, mint hadzsi Ibrahim, a nevezetes tabahi muktár, akit mindenki ismert, amióta Szaladin taktikáját kölcsönvéve felperzselte a földeket, és így futamította meg Kaukdzsi szabadcsapatait.

Az emberek odagyűltek az asztal köré, hogy megvitassák a helyzetet. Annyi bizonyos, hogy a szíriaiak leereszkednek majd a Golán-fennsíkról, birtokba veszik a

tavat, aztán Galileán át előretörve elfoglalják Haifát, a vegyes lakosságú nagyvárost, ekképpen lekötve a zsidó erőket, amíg egész hadseregük oda nem ér. Innen mindez olyan egyszerűnek ígérkezett!

Ibrahim szemére ezen az éjszakán sem jött álom. Szobája kis kőerkélyéről csak bámulta a tavat, miközben a hold lassan eltűnt, és a szíriai hegyek sötétségbe borultak.

Ibrahim nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Gideon Asch is idevaló, a tó északi partvidékére, és holnap el is haladnak majd szülőhelye mellett. Fájdalmasan nélkülözte egykori barátját. Gideon mindig tudta, mi zajlik a színfalak mögött...

Ibrahimban feltámadt a vágy, hogy lássa Ros Pinnát, lássa a házat, ahol Gideon nevelkedett. Vajon mit mondana most az arab haditervekről?

Bizonyos kérdések már tisztázódtak. Egy héttel korábban Ibrahim a vahhabi törzsnél járt egy esküvőn. A vahhabik a Sínai-félsziget északi részén barangoltak, és figyelmüket kevés dolog kerülte el. Nagybátyja, a nagy Valid Aziz sejk azt mesélte, hogy Egyiptom igen komoly katonai előkészületekbe fogott a félszigeten. Nyílt titok volt, hogy az egyiptomiak délről támadják majd meg Palesztinát.

Ibrahim jól ismerte az arabok gondolkodásmódját, és ezért a hír mélységesen elkeserítette. Egyetlen arab nemzet sem fog fegyvert arab testvérei érdekében, ha nem kecsegtetik jelentős jutalommal.

Szíria, ott a tó túlsó partján, elvben régóta igényt formál egész Palesztinára, mondván, hogy mindig is Damaszkuszból kormányozták Palesztinát, sőt Libanont is.

Egészen bizonyos, hogy a szíriaiak maguknak tartják majd meg Galileát és Haifát, és így háromfelől bekerítik Libanont, amelyet a negyedik oldalról a tenger határol.

Hát Egyiptom? Egyiptom sokat követel majd: a Negev sivatagot, a Gázai övezetet, a sivatag kapujában lévő Beershevát, valamint Tel-Avivot és Jaffát.

Abdallah nem állhat ellen a kísértésnek, hogy övé legyen Jeruzsálem és a Jordán folyó nyugati partja. Így osztják majd fel egymás között Palesztinát. És akkor még mindig ott van Irak, Szaúd-Arábia meg a többi, Palesztinával nem határos arab ország. Mi marad nekik?

Nos, ők is betenyerelnek majd, hogy ébren tartsák az arab bátorság szellemét, s nem utolsósorban kivegyék részüket a fosztogatásból meg a zsidók lemészárlásából.

Ezek az országok mind ki akarják hasítani Palesztinából a maguk részét. Vajon remélhető-e, hogy a palesztin nép általuk jut a maga államához? Annyi bizonyos, hogy ha a zsákmányon megosztoztak, a palesztinok számára már nem sok marad, és hogy hadzsi Ibrahim népe mennyi autonómiát kap, az azon múlik, hogy kivel működnek együtt. Mit számít a palesztinai arabok sorsa azoknak, akik Kairóban, Damaszkuszban és Ammanban a haditerveket kovácsolják?

Lehetséges, hogy lázálmok gyötrik? A Genezáret-tó partján az embernek könnyen támadnak látomásai. Ibrahim úgy érezte: a kép teljesen világos és összefüggő; Gideon sem mondott volna mást. Gideonnal persze szenvedélyesen vitázott volna, de önmagát aligha tudja lebeszélni arról, amire egyedül döbbent rá. És ha mindez így van – Kabir efendi vajon miféle kártyákat tartogat a nagy játszmához? Mit forral Damaszkuszban a nagyúr?

Negyedik fejezet Már kora reggel elindultak, és száguldottak tovább észak felé, az örökbecsű vallási és történelmi emlékekkel zsúfolt tóparton. Túl azon a helyen, ahol Jézus a vízen járt, hosszan lejtő domb emelkedett ki a tóból: a Nyolc Boldogság hegye, ahol a Hegyi Beszéd elhangzott. Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet! Aztán, túl az ősi kapernaumi zsinagóga romjain, ahol egykor Jézus rabbiként prédikált, egyszer csak véget ért a Genezáret-tó.

– Szeretnék elmenni Ros Pinnába – mondta Ibrahim.

Dandas az órájára nézett, vállat vont, aztán szólt a sofőrnek, hiszen csak rövid kitérőről volt szó. Gideon Asch szülőfaluja a Kánaán-hegy alsó lejtőjén épült, és alapítása óta nem sokat változott: álmos, de takaros kis helység volt. Az emberek itt nem a kibuc közösségében éltek, hanem a maguk földjét művelték.

Ibrahim maga sem értette, miért foglalkoztatja ennyire hajdani barátja. Miért gondolok mostanában annyit Gideonra? Bizonyára azért, mert szükségem van rá.

Hadzsi Ibrahim maga elé képzelte Gideont, amint suttyó kamaszként henyél egy hatalmas fa árnyékában, ölében könyvvel... vagy amint dacosan lóra kap, hogy elhagyja ezt a szép, békés vidéket, és elinduljon oda, ahol új és izgalmas dolgok történnek.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte egy zsidó gazda.

Ibrahimnak már ajkán volt a válasz: igen, Gideon házát szeretné látni. Aztán mégiscsak ennyit mondott: – Nem, csak megtetszett ez a hely.

Errefelé zsidók és arabok között igen szívélyes volt a társadalmi érintkezés hangneme.

– Nem maradnának itt ebédre?

– Lehetetlen – szólt közbe Dandas. – Még ma Damaszkuszba kell érnünk.

Beszálltak a kocsiba, és becsukták az ajtót.

– Salom – búcsúzott a gazda.

– Salom – szólt vissza Ibrahim hadzsi.

Amikor visszaértek az országútra, keletnek fordultak, a szíriai határ felé. Az út emelkedett; jó ezer métert tettek meg fölfelé, amíg a Golán-fennsík tetejére nem értek.

A határ brit oldalán kiszálltak, hogy megpihenjenek, és elköltsék az ebédet, amelyet Dandas szállodájában csomagoltak be számukra.

Hadzsi Ibrahim lenézett a tóra, amely ebből a magasságból inkább csak nagyobbfajta tócsának tetszett. Végigláthatott fél Galileán a názáreti dombokig, déli irányban pedig a Nagy Horpadásig, ahol a Genezáret-tó felől kanyargó folyó a Holttengerbe hanyatlott. Milyen parányinak, milyen védtelennek látszott innen a tóparti zsidó települések sora! Innen, a magasból a szíriai tüzérség könnyen elsöpörhetné őket lövedékeinek záporával. A zsidók fegyverei nem hordanak idáig, az pedig képtelenség, hogy megmásszák a zord sziklákat, és elfoglalják a magaslatot. Ezt a pontot még az ő tabahi parasztjai is tartani tudnák, akár egy válogatott harcosokból álló Palmah-dandár ellenében is. Nem kell Szaladinnak lenni ahhoz, hogy az ember

lássa, miként kergeti fedezékbe a zsidókat a zárótűz, és utána a lezúduló szíriai tankok meg a gyalogság már könnyűszerrel elbánnak velük. Hadzsi Ibrahim nem tudta elképzelni, hogy egész Palesztinában léteznék az arabok számára ennél előnyösebb harcálláspont.

Kuneitra, a szíriai határváros előtt az ellenőrző tiszt áhítattal meredt a csodás kocsira, néhány szót váltott Dandasszal, majd lendületesen tisztelgett, parancsot adott a kapu kinyitására, és hosszan nézett a városba berobogó kocsi után.

Kuneitrát a szíriaiak felvonulási várossá építették ki, rendkívül előnyös stratégiai helyzete miatt, és mert területén halad át az az olajvezeték, amely ezer mérfölddel odább, a Perzsa-öböl partjáról indult. Az ide-oda cikázó katonai járművek, a tankok és ágyúk, amelyek szabályos rendben sorakoztak egy elkerített területen, az utcákon százával nyüzsgő katonák – minden a közelgő háborúra utalt.

A városon túl megkerülték a hófödte Hermon-hegységet; a magányos, meredek csúcs széles talapzaton nyugodott, amely három országba nyúlt: Palesztinába, Szíriába és Libanonba. Az alacsonyabb lejtőkön épült falvakban vegyes lakosság élt: az iszlámhoz közel álló, titokzatos drúz szekta tagjai, elszegényedett síita mohamedánok és elszórtan keresztény arabok is. Ezután kiértek a Golán sivár, szürke, vulkanikus eredetű síkságára, majd ráhajtottak az ammani országútra, és még mielőtt Ibrahim hadzsi felkészülhetett volna a látványra, egyszer csak ott magasodtak előtte a dicsőséges damaszkuszi Ommajád-mecset tornyai. Ibrahim természetesen tudta, hogy az Ommajádnál csak a Sziklamecset szentebb, mint ahogy azt is tudta, hogy Damaszkusz – Káin és Ábel városa, Pál apostol városa, a város, ahol a kereszténység megszületett – a világ legősibb városának számít. Hatalmas oázisként emelkedett ki a sivár környezetből. Valaha egy Rómáénál is nagyobb birodalom székhelye volt, és mintha továbbra is az ezer éve elszállt dicsőség éltette volna.

Hadzsi Ibrahimot cserbenhagyta a higgadtsága; amikor a külvárosba értek, már lázasan forgatta imafüzérének szemeit. Ennyire csak egyszer rendült meg egész életében: akkor, amikor megérkezett Mekkába. Áhítata éles ellentétben volt Dandas mogorva képével és a türelmetlenül dudáló sofőr erőszakosságával. Csak néztebámulta a várost, a kupolák és minaretek, túlzsúfolt, roskatag háztömbök egyvelegét, amelyet meg-megszakítottak az üvegből épült modern felhőkarcolók, a közelmúlt francia hatásáról árulkodó tágas bulvárok. De mindenre fátyolszerű réteget borított a sivatagi szél szárnyán szüntelen szállingózó homok és hamu.

Damaszkusz helyét a Barada folyó határozta meg, amely a libanoni hegyekről lezúdulva száz meg száz kis ágra szakad; ezeket újabban szeszélyesen indázó csatornákká alakították. A víznek köszönheti létét a város körüli zöldövezet, az El Ghuta; az arab képzelet az Édenkerthez hasonlította. El Ghutában valószerűtlen tarkasággal követték egymást a kertek, a pompás villák, a parkok, sportpályák és szabadtéri szórakozóhelyek, valamint a város ellátásáról gondoskodó gazdaságok és gyümölcsösök.

El Ghutában élt Kabir efendi is, kastélyra emlékeztető négyszögletes villájában. A szigorúan őrzött kapun túljutva az autó még vagy negyedmérföldnyi utat tett meg hófehér virágba borult gyümölcsfák és ezer meg ezer, damaszkuszi rózsabokorral ékeskedő kert között, hogy aztán hirtelen teljes pompájában ott magasodjék az

utasok előtt a perzsa csempébe foglalt, őszibarackszínű algériai márványból emelt homlokzat.

Hadzsi Ibrahim először beleszédült a fogadtatásba: Favzi Kabir oly túláradó lelkesedéssel köszöntötte, mintha egy szaúdi herceg szállt volna ki a Mercedesből.

Nemsokára azonban ébersége és gyanakvása megkettőződött: nagyon jól tudta, hogy fontos ügyben hívták ide, és akármilyen baráti a fogadtatás, jó lesz résen lenni.

Most már hiába tárult elé ezernyi csodájával ez a tündérbirodalom: ámulatát mindegyre mérsékelte az óvatosságot sugalló belső hang. Való igaz: álomvilágban járt, akárha a Paradicsom csücskét pillantaná meg már életében, de tudta: a vendégszeretetnek ára lesz.

Vacsorára mintha az Ezeregyéjszaka valamelyik dísztermében terítettek volna. A falakat és a mennyezetet sátorszerűen felaggatott, tükrökkel díszített, hatalmas hímzett kárpitok borították. A padlót keleti takarók helyett süppedő nyugati szőnyeg vonta be faltól falig. Az alacsony asztalok, a földre terített párnák római orgia színhelyét idézték. A két férfi egyedül étkezett, ha nem számítjuk a négy jóképű, izmos fiatal szolgát és a két őrt, akik török janicsárokra emlékeztető egyenruhát viseltek: bő bugyogót, vörös szalagövet és fezt. A vacsora befejezéséül két szolga másfél méteres ezüsttálcán hozta a desszertet: gyümölcsöt, diót, sajtot, süteményt, cukorkát, európai csokoládét...

Kabir tapsolt, és valamilyen újabb utasítást adott, aztán rávetette magát a tömérdek csemegére. És lássatok csodát: öt zenész vonult be, majd amikor rázendítettek panaszos, egyhangú muzsikájukra, valahonnan a semmiből egy hastáncosnő termett előttük, és kígyózva kezdett vonaglani.

Allah szerelmére, mit akar tőlem ez az ember? Résen kell lennem, jobban, mint valaha!

Meglehet, hogy ezzel az egész pompával éppen az éberségemet akarja elaltatni, hogy aztán megölessen. De miért akarna eltenni láb alól? Igaz, egyszer rákényszerítettem, hogy Tabahba jöjjön. Ez ugyan huszonöt évvel ezelőtt történt, de az olyan ember, mint Kabir, soha nem felejt el ekkora sértést! Ostobaság! Csak kellemessé akarja tenni a vendég estéjét... másfelől viszont...

A tabahi muktár kiguvadó szemmel nézte, amint a táncosnő egyre közelebb kígyózik feléjük, majd éppen őfölötte táncol tovább. Nem arab nő volt; fehér bőre, kék szeme, aranyszőke haja nyugati eredetről tanúskodott. Kabir felkönyökölt, úgy súgta oda Ibrahimnak: – Ursulának hívják, német nő, nagyon ügyes és tehetséges; az egyik kedvencem.

Elhiszed, ha mondom, hogy csak alig egy éve tanult meg táncolni? Ma éjszaka majd meglátogat a szobádban. Tartsd ott, ameddig csak tetszik. – Kabir elhallgatott, hogy feltörjön egy szem diót, majd pillantása a parancsra váró fiatal szolgákra siklott, és odaintett egyikük, egy macskaszerűen érzéki külsejű, bámulatosan szép ifjú felé. – Vagy akarod mind a kettőt?

Ursula Ibrahim orrától alig néhány centiméternyire himbálta szépen ívelt, kemény csípőjét; érezte a férfi forró, ziháló lélegzetét. Megfordult, olyan lassan, hogy testének legszentebb része már-már érintkezett Ibrahim arcával.

– Miért hozattál ide? – buggyant ki Ibrahimból a kérdés.

– Üzletről ráérünk holnap tárgyalni – válaszolt Kabir. – Hosszú nap áll mögötted; de remélem, az éjszaka sem lesz rövidebb.

A zene – mint általában a keleti dallamok – nyersen, váratlanul megszakadt.

Nem, ez nem lehet igaz, gondolta Ibrahim, amint hátradőlt a selyemágyon, olyan hálószobában, amely Mohamedhez is méltó lett volna. A homályos világításban tömjénfüst pászmái kúsztak a mennyezet felé. Értem már! Nagyon kell vigyáznom: ezt a nőt szemelték ki, hogy megöljön!

Szíve hangosan kalapált, aztán egyszer csak majd kiugrott a torkán: a helyiséget kettéosztó díszes rács mögött valami mozgást észlelt, majd a sűrű mintázaton át megpillantotta a lány testének körvonalait. Aztán Ursula nesztelen léptekkel átsuhant az ő térfelére, áttetsző fátyolszövet ruhában, megállt az ágy végénél, és a legcsekélyebb zavar nélkül, kihívó határozottsággal egymás után ledobta magáról ruhadarabjait, majd meztelenül kúszott az ágyon Ibrahim felé. Az megragadta, egy mozdulattal a hátára döntötte, és már a testébe is hatolt, lázas sietséggel, heves erővel. Néhány másodperc alatt túl volt mindenen, és lihegve, verejtékezve hanyatlott a párnájára. Soha még nem érintett Ursulához fogható nőt. Tébolyító élmény volt.

Ursula elnéző gyöngédséggel tűrte az első rohamot. A második aztán már hosszabbra sikerült, és nem is volt olyan durva. A végén Ibrahim hadzsi másodjára is szinte elalélt; érezte, hogy mára elkészült az erejével. A lány odasimult hozzá, és incselkedve kis köröket rajzolt a bőrére.

Ibrahim nagy nehezen megszólalt: – Olyan kedves vagy, pedig tudom, hogy gyűlölsz. Én nem tudok úgy szeretkezni, ahogy veled kellene. – Maga is csodálkozott a belőle kirobbant bűntudatos vallomáson.

– Meg kell szoknod, hogy simogassanak – mondta a lány.

– Hiába, nem értek hozzá...

– Hagyd már ezt abba. Tanuld meg, milyen érzés, ha simogatnak. Próbáld élvezni a mozdulatlanságot is.

Hadzsi Ibrahim felnyögött. Szeme előtt minden összefolyt: a hosszú autóút, Damaszkusz megpillantásának lenyűgöző élménye, ez a paradicsomi éjszaka, Gideon szülőfaluja, a Golán-fennsík fölé emelkedő hold, a tankok, az ágyúk és Tabah... Tabah, ott, a Jeruzsálembe vivő út mentén...

– Be kell vallanom, hogy életemben először kifáradtam – mondta.

– Ne ítélj elhamarkodottan – felelte a lány, majd felült, kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját, az ott talált, ékkövekkel kirakott dobozkából hasisrudat vett elő, s egy darabkáját pipába tömte.

Ahá! Először kimerít, s most méregbe mártott hasist akar rám tukmálni.

De mielőtt még a félelem a hatalmába keríthette volna, a lány meggyújtotta a pipát, mohón megszívta, majd odakínálta neki. Ibrahim alig bírta visszafojtani a nevetést: milyen ostoba is volt. Már meg is gyújtotta magának a pipát, amikor a lány félretolta a kezét.

– Vigyázz, nagyon erős! – figyelmeztette.

– Nem baj – felelte Ibrahim mámorosan -, úgy a jó. – A szoba forogni kezdett vele, a fenyőtömjén illata megbénította az agyát. Körülötte minden olyan selymes, lágy... És Ursula ujjai bűvöletes táncot jártak a testén. Soha nem sejtette, hogy a szeretkezésnek ilyen kifinomult fogásai vannak. Aztán a lány nyaldosni kezdte, nyelve elidőzött teste minden pontján, s combjai között a már halottnak hitt vágy egyszer csak feléledt.

– Ne mozdulj, ne ugorj nekem – intett Ursula. – Csak fogadd el, ami történik.

– Igyekszem, de megtébolyítasz.

– Uralkodj magadon. Hiszen igazi férfi vagy.

– Igyekszem...

Ursula Ibrahim szeme láttára bekente magát illatos olajjal, aztán őt is bedörzsölte a szerrel. Amikor kígyózó mozdulatokkal fölébe került, ismét szelíden intette, hogy ne mozduljon, Ibrahim pedig tűrte, hogy birtokba vegyék. Ursula irányított, de oly kitartón, oly perzselőn szerette, hogy Ibrahim úgy érezte, mintha egy vulkánt kellene önmagában visszatartania, hogy ki ne törjön. Ezúttal Ursula sem tartóztatta meg magát a gyönyörtől, kényszerítve Ibrahimot, hogy csak apránként, fokozatosan kövesse, mígnem a tűzhányó immár csak önmagának engedelmeskedett. A kitörés után csodálatos, gyönyörteljes ernyedtség lett úrrá rajta.

– Ursula – suttogta.

– Igen...

– Miért hozatott ide engem Kabir?

– Nem volna szabad megmondanom.

– Nagyon kérlek...

– Holnap találkozni fogsz Kaukdzsival és Abdul Kadar Huszeinivel.

Ibrahim azonnal felült; az agya hirtelen kitisztult.

– De hiszen ők esküdt ellenségei mind a kettőnknek.

– Csakhogy mostanság az arab testvériség mindennél erősebb.

Hadzsi Ibrahim felnyögött elkeseredésében. Ursula ismét a szájába tolta a pipát, és meggyújtotta. Ibrahim mélyen megszívta, visszahanyatlott a párnára, Ursula pedig ismét mellé bújt.

– Majd holnap elkezdek aggódni – mondta a férfi.

Ötödik fejezet Kora reggel hadzsi Ibrahim – mint élete minden napján – a müezzin elnyújtott hangjára ébredt, amint imára szólítja az igazhitűeket. Lassan, hunyorogva kinyitotta a szemét, de kimerültségében mozdulni sem tudott. Aztán egyszer csak rádöbbent, hol is van. Damaszkusz! Kabir efendi! És már fel is pattant, bár az elmúlt éjszakától – a hasistól, a bortól, a szeretkezéstől – lüktetett a feje, és sajgott minden tagja.

Gyorsan lepillantott az ágyra. Ursula eltűnt, de illata még ott lebegett a levegőben, és a párna őrizte a feje lenyomatát. Az emlék hatására hatalmas sóhaj szakadt fel Ibrahimból, aztán elmosolyodott, majd ismét felnyögött másnaposságában, ismét elmosolyodott, és végül kiugrott az ágyból. Talán meg sem történt az egész. De akkor is érdemes volt álmodni róla.

Azzal kigöngyölítette imaszőnyegét, leterítette Mekka irányába, és hajlongani kezdett.

Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében.

Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak, aki az Ítélet Napját uralja!

Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért.

Vezess minket az egyenes úton, Azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén!

(Simon Róbert fordítása) Elvégezvén az imát fürgén felállt, s közben ismét érezte, hogy minden tagja sajog.

Ekkor női hang szólalt meg a háta mögött: – Már elkészítettem a fürdőt. – Megfordult: Ursula állt a küszöbön. Máris hevesebben vert a szíve. – A reggelit a verandára kértem. Bőven van még idő a megbeszélésig.

A lány lesegítette a hatalmas márványkádba vezető három lépcsőn. Nyakig ellepte őket a habos forró víz. Ursula becézőn dörgölte végig szivaccsal a testét.

– Micsoda csintalan öreg fickó vagy te! – ingerkedett. – Ötször, egyetlen éjszakán! És a két utolsó volt a legjobb. Bámulatosan tanulékony vagy!

A verandán kapkodva, egymás szavába vágva beszélgettek. Ursula Berlinről mesélt, a légiriadókról... a szörnyűséges tüzérségi tűzről... a városba hatoló oroszokról és a nyomukban járó rémületről... egy fiatal lány elbújik a romok közé... erőszak... éhínség... teljes elhagyatottság... aztán a menekülés... Bejrút... igen, az arabok szeretik a szőkéket...

– Háború... – hördült fel Ibrahim hadzsi. – Ellene vagyok ennek a háborúnak.

Kell, hogy legyen valami más megoldás.

– Nagy baj készül itt nálatok, igaz?

– Azt hiszem, igen. Favzi Kabir nem azért hívatott, mert mint jó muzulmánt, meg akart jutalmazni.

– Nem tudom, ma éjjel is eljöhetek-e – jegyezte meg a lány. – De a találkozódig itt maradhatok.

– Inkább ne – felelte Ibrahim. – Gondolkodnom kell. Különben is, hála neked, már belekóstoltam a Paradicsomba; őrült lennék, ha azt hinném, hogy ezen a Földön még egyszer rátalálok. Azt szeretném, ha mindig visszagondolnék erre az egyetlen, tökéletes pillanatra. Félek, hogy ma éjjel valami nem sikerülne úgy, ahogy kell, és megrontaná az emléket. Érted, amit mondok?

– Jó ember vagy, Ibrahim, és bölcs is. Végtére is én csak egy prostituált vagyok.

– Allah sok mindennel ajándékozott meg, és sokféleképpen tett boldoggá. Most pedig téged küldött, mint legfőbb jutalmamat, és én elfogadom adományát. Ne ócsárold magad. Ha a férfinak egy asszony meg tudja mutatni a Paradicsomot, az csak jó asszony lehet.

– Azt hiszem, kislány korom óta most pirultam el először – mondta Ursula.

– Várj, ne menj még. Engem nem könnyű újra tanítani; az embereim soha nem is vetemednének rá, hogy ilyesmivel kísérletezzenek. Nekem, Ibrahimnak kell döntenem a többiek helyett, száz ember közül én vagyok az egyetlen, aki nem retten vissza a felelősségtől. Van énnekem egy fiam, Iszmail a neve. Ő az én egyetlen reménységem, bár most még nagyon fiatal, de bátor, ravasz, vezetésre termett.

Amellett esze is van; máris tudja, hogyan csavarjon az ujja köré. Iszmail szokott felolvasni nekem, hogy tudjam, mi van a világban. De döntenem végül mégiscsak nekem kell, a Szunna, a hagyomány szellemében. Csakhogy ha az ember a hagyomány szerint él, nem sokat tanulhat. A hagyomány meg a tudás olyan, mint a tűz meg a víz. Szúráról szúrára, verssorról verssorra követtem a Koránt; akkor pedig nem lehet kérdezni vagy éppen vitatkozni. Ne haragudj, Ursula, összevissza kalandoznak a gondolataim.

– Folytasd csak, nagyon kérlek.

– Szóval csak oda akarok kilyukadni, hogy tegnap éjjel rájöttem valamire. Van egy barátom, aki hosszú éveken át igyekezett rábeszélni, hogy tartsam nyitva az agyamat, a lelkemet, ne zárkózzam magamba. A Korán viszont éppen ettől tilt el, mert azt akarja, hogy az élet minden oldalát a végzet rendelésének, Allah akaratának tekintsem. De tegnap éjjel kiléptem önmagamból. Neked köszönhetem, hogy életemben először kiismertem magam abban a félelmetes világban, amit a zsidók hoztak Palesztinára. Elfogadtam egy asszony irgalmát és könyörületét. Most először kerültem igazán közel egy asszonyhoz, és elismerem, hogy ez az asszony... hogy te... sok mindenről többet tudsz nálam. Érted-e, mit jelent az, hogy Ibrahim hadzsi, a tabahi muktár elismeri és elfogadja ezt a tényt?

– Ismerem az arab férfiakat – mondta Ursula, és hangjába csipetnyi fáradtság lopódzott.

– Tudod-e, mit jelent ez? – ismételte meg a férfi a kérdést. – Hirtelen benyitottam a tiltott szobába. Viaskodtam egy férfival, aki alighanem a legjobb, sőt az egyetlen barátom. Ó, természetesen van énnekem barátom, egész falkára való! De abban a férfiban megbíztam. Mert nem bízom én még Iszmail fiamban sem. – Gyötrődve folytatta: – És az a férfi – zsidó. Látod, most már a legtitkosabb gondolataimat is megosztom egy nővel.

– Mit akarsz mondani, hadzsi Ibrahim?

– Hogy mit? Azt, hogy le kellene ülnünk a zsidókkal, és tárgyalnunk kellene velük. A jeruzsálemi mufti bezárt bennünket a gyűlölet körforgásába. Igaz, a gyűlölet már régebbi keletű; talán mindig is ott lappangott bennünk. Eddig elzártam magam az igazságtól, de tegnap éjjel egy asszony megtanított rá: az igazság az, hogy tanulhatunk a zsidóktól, és élhetünk egymás mellett velük. Csak hát a mi világunkban hiába szólal meg a mérséklet hangja, azonnal elfojtanák. Ilyen a természetünk. Ez a háború nagy bajt hoz a népemre, és megint csak énrám hárul majd a döntés minden felelőssége.

Hadzsi Ibrahim megsimogatta Ursula kezét, és szomorúan elmosolyodott.

Amikor kénytelen volt elfogadni Kabir meghívását, a legdrágább ékszereit vette fel, a legjobb ruháit hozta magával. Az ékszer ugyan nem vallott milliomosra, de csupa ősrégi beduin holmi volt, primitív, de épp nyerseségében megragadó. Ibrahim most lehúzott a kisujjáról egy gyűrűt, Ursula tenyerébe tette, majd ráhajlította a lány ujjait.

– Fogadd el, kérlek – mondta.

– Köszönöm. Meg fogom becsülni – suttogta Ursula.

– És most, ha meg nem sértelek, gondolkodnom kell.

– Hadzsi Ibrahim...

– Mondd csak...

– Kérlek, vigyázz Kabirral. Csalárd és megbízhatatlan.

A veranda előtt lomhán csordogált a Barada folyó egyik erecskéje. A mozdulatlan levegőt áthatotta a damaszkuszi rózsák nehéz illata. Ibrahim hadzsi ült és töprengett.

Amióta Iszmail felolvasott neki, sok új dologról értesült, és legalább annyihoz jutott el önálló okoskodással.

Azon, hogy Hadzs Amil al-Huszeini, a jeruzsálemi főmufti esküdt ellensége, gondolkodnia sem kellett. A muftit most mint háborús bűnöst körözik a szövetségesek. A franciák tisztes házi őrizetéből megszökvén, az arab világ készséggel, a legcsekélyebb aggály nélkül befogadta, hiszen személye is, filozófiája is nagy becsben állt. Palesztinába ugyan nem térhetett vissza, de az arab fővárosokból tovább vezényelte a zsidók elleni lankadatlan bosszúhadjáratát.

Mihelyt az ENSZ megszavazta Palesztina megosztási tervét, a mufti tüstént megbízta egyik unokaöccsét, Abdul Kadar Huszeinit, hogy toborozzon számára önkénteseket, és álljon az élükre. A haderőt elkeresztelte a Dzsihád Seregének.

Abdul Kadar ugyan mit sem konyított a katonai ügyekhez, de Hebrontól Ramallahig az egész nyugati parton nagy népszerűségnek örvendett. Így lett nagybátyja helyettese és a Jeruzsálemben, Júdeában és Szamáriában élő arabok címzetes feje. Ibrahim tudta, hogy az általa toborzott milícia munkanélküliekből, ifjúsági egyesületek és a Muzulmán Testvériség fanatikus tagjaiból, valamint parasztokból és kézművesekből verődött össze, akik a vezérüknél is járatlanabbak a hadviselésben. A háború alatt néhány ezer palesztinai arab kapott kiképzést az angol hadseregben, és további néhány ezren szolgáltak a rendőrségnél és a határőrségnél.

Egészében a Dzsihád Serege legföljebb öt-hatezer tagot számlál majd; gyengén vezetett, szervezetlen haderő lesz, csak könnyű fegyverekkel felszerelve.

A mufti felkelése alatt működött már hasonló milícia; mudzsahedineknek, azaz Isten Harcosainak nevezték magukat, és nemigen boldogultak a zsidók ellenében; csak a nagyon is sebezhető jeruzsálemi úton értek el kisebb sikereket. Legfényesebb

győzelmeiket arab testvéreik fölött aratták: a mufti velük gyilkoltatta le politikai ellenfeleit. Utódaiktól sem várható sokkal több; hadzsi Ibrahim mindenesetre eleve nem számolt velük.

Gondolatai továbbsiklottak a másik öreg vakondokra, aki most előmászott a földből: a bizonytalan – libanoni, szíriai, netán iraki – származású Kaukdzsira, aki a háborús éveket a náci Németországban töltötte. Az ő szabadcsapatai is siralmasan leszerepeltek a lázadás alatt: ahogy szedett-vedett rablóbandához illik, elszeleltek, mihelyt forró lett a lábuk alatt a talaj. Mindamellett Ibrahimot egyre inkább aggasztotta Kaukdzsi fölött aratott győzelmének emléke; tudta, hogy a zsoldosvezér bosszút forral ellene, hiszen az arabok nem szoktak felejteni.

Tudta Ibrahim azt is, hogy a regényes arab képzelet azóta rég győzelmek sorozatává színezte át Kaukdzsi pocsék szereplését, és az arab világ úgy tekint rá, mint érdemdús hadvezérre. Kaukdzsi, aki szüntelen zsákmány után szimatolt, bejelentette, hogy Arab Felszabadító Hadsereget szervez Marokkótól Ománig, és sok ezer önkéntesre számít, valamint számos arab ország bőkezű anyagi támogatására.

Kaukdzsi számítása kezdetben bevált: az ENSZ-beli szavazás másnapján tízezrek fogadták szent esküvel, hogy a zászlaja alá sereglenek. Csakhogy első indulataik csillapodtával harci kedvük is elpárolgott, s végül csak néhány száz idealista jelentkezett a Felszabadító Hadsereg toborzóirodáiban.

Kaukdzsi ekkor, kellő számú önkéntes híján, zsoldosokat keresett, de a kecsegtető ígéretek ellenére kevés arab állt kötélnek. Ezért új források után nézett.

Angol és olasz katonaszökevényeket, az arab világban bujkáló nácikat kutatott fel, és az arab országok hadseregeiben is talált megvásárolható tiszteket. Aztán túllépett az arab világon, s az iszlám nemzetekhez fordult; így jutott újabb néhány ezer katonához India, Afrika és a Távol-Kelet muzulmánok lakta vidékeiről, sőt jugoszláviai mohamedánok is csatlakoztak hozzá. Sikerült elintéznie, hogy Bagdad, Damaszkusz, Bejrút és Szaúd-Arábia börtönei is elengedjék foglyaik egy részének hátralévő büntetését. Több századra való embert kapott a Muzulmán Testvériségtől is; ezeket ugyan izzó gyűlölet fűtötte, de fegyelemről hallani sem akartak. Kaukdzsi abban reménykedett, hogy tízezer embernek parancsolhat majd; nyolcezret valóban sikerült is ekképp összeszednie. Szent küldetését abban látta, hogy betör majd Palesztinába, s megkaparintja, amit lehet. Úgy tervezte, hogy legalább négy hónappal megelőzi a reguláris arab hadseregek támadását.

Eszerint – gondolta Ibrahim hadzsi – mindkét parancsnok itt van Damaszkuszban, nyilván azért, hogy pénzt és fegyvert szerezzen. Mi sülhet ki ebből?

Ibrahim tudta, hogy Kaukdzsi és Abdul Kadar gyűlöli egymást; alig hihető, hogy a közös cél érdekében hajlandók volnának együttműködni. Az is köztudott volt, hogy mindegyik megkötötte a maga külön üzletét Abdallahhal, az egyiptomiakkal és Szíriával. Akkor most ki kivel hál közös ágyban? És mi a szerepe az egészben Kabir efendinek?

Vajon van-e az araboknak összehangolt politikájuk, vagy csak titkos alkukat kötnek, egyiket a másik után? Tudják-e egyáltalán, mit akarnak? Megegyeztek-e egyetlen konkrét kérdésben is, túl a zsidók elpusztításának elvont rögeszméjén?

Palesztinát elárasztják majd a legkülönfélébb arab hadseregek és milíciák; nem az következik-e ebből, hogy ha majd a zsidókat sikerül megverniük, utána még nagyobb vérfürdőt rendeznek, de akkor már arab gyilkol arabot? Hadzsi Ibrahim

mindig érdeklődéssel figyelte az egymást érő arab tanácskozásokat, és tudta, hogy az ősi hagyományhoz híven mindegyik teljes anarchiába fulladt. És itt vannak még a Dzsihád Seregének meg a Felszabadító Hadseregnek a katonái... Ibrahim tudta, hogy nem különbek az ő tabahi parasztjainál: kávéházi hősök, önbecsülésben szűkölködő ágrólszakadtak, akik nem értenek a hadviseléshez, és megfutnának a közelharc elől.

Hogy a zsidók valójában milyen erősek, azt Ibrahim nem tudta, de mindig is tisztelte elképesztő szervezőkészségüket, egységes szellemüket és parancsnoki gárdájuk képességeit. A Hagana alaposan elbánt az angolokkal, az araboktól pedig még soha nem szenvedett vereséget. Most több tízezer háborús veterán gyarapítja sorait; a kibucokban pedig olyan szilárd védelmi rendszer épült ki, hogy abba Abdul Kadarnak is, Kaukdzsinak is beletörik a bicskája. Itt vannak aztán a Palmah elszánt, fiatal zászlóaljai is; és azt sem szabad elfelejteni, hogy a zsidók nem álmodoznak, hanem józanul és céltudatosan terveznek, és a törzsek közötti belvillongások is ismeretlenek számukra; az egész Jisuv egységesen támogatja őket.

Csakhogy mindennek az árát nem Kabir, nem Kaukdzsi és nem is Abdul Kadar fogja megfizetni, hanem a tabahi parasztok és velük együtt a palesztinai falvak és városok küszködő népe.

– Hadzsi Ibrahim...

Tabah muktárja megfordult. Dandas állt mögötte, örökkön savanyú ábrázatával.

– Az efendi vár a megbeszélésre.

Hatodik fejezet – Testvérem...

– Testvérem...

– Testvérem...

– Testvérem...

Favzi Kabir irodájának közepén akkora asztal állt, hogy inkább királyok és külügyminiszterek tanácskozásához lett volna méltó. Ibrahim hadzsi helyét Abdul Kadar Huszeinivel és az új tábornagyi uniformisában pompázó Kaukdzsival szemben jelölték ki. Ibrahim eltökélte, hogy őt ugyan nem félemlítik meg a pompás külsőségek.

– Mielőtt tárgyalni kezdenénk – jelentette ki Kaukdzsi -, szeretném tudtára adni hadzsi Ibrahimnak: soha nem élt és nem is fog élni bennem bosszúvágy, sem ellene, sem a tabahiak ellen, amiért annak idején túljártak az eszemen. Valamennyien testvérek vagyunk a közös ellenség elleni harcban.

A közös ellenség bennünk lakik – gondolta Ibrahim, miközben mosolyogva bólintott Kaukdzsi felé.

– A generalisszimusz a Huszeini család nevében is szólt – közölte Abdul Kadar. – Nagybátyám, a főmufti sem neheztel rád. A kicsinyes viszálykodás most túl nagy fényűzés volna; súlyosabb és sürgetőbb feladatok várnak ránk.

Ibrahim ismét rábólintott.

Favzi Kabir megköszörülte torkát, megnyalta szája szélét, és összeérintette ujja hegyét, miközben tömzsi, hájas teste fesztelenül ringatózott a magas támlájú borszék szélén.

– A mufti felkelése óta alaposan megváltozott a helyzet. Akkoriban még én is másképpen gondolkodtam. Most azonban boldogan és büszkén csatlakoztam itt megjelent két testvéremhez. Mára egyetlen közös ügy fűz össze bennünket, s egyetlen közös ellenséggel kell szembeszállnunk. Ma nincs semmi fontosabb, mint az arab világ egysége.

– A múltban még soha nem fenyegetett a veszély, hogy az arab földet cionista állam szentségtelenítse meg – tette hozzá Abdul Kadar.

– Korábban nekem is volt a muftival jó néhány nézeteltérésem – cifrázta tovább a dallamot Kaukdzsi. – De akkor 1939-et írtunk, most pedig 1947-ben járunk.

Csakhogy a szereplők ma is a régiek. Hiába talált rá a vízgyűjtőre a leopárd meg a teve: az egyik a foltjaitól nem szabadulhat, a másik meg a púpjától Ugyan mi változott? Mind a hármukat majd szétfeszíti a nagyravágyás. Vajon ők maguk elhiszik-e, hogy most szövetségesek?

Kaukdzsi vérbeli katonai szaktekintélyhez illőn kezdett magyarázni: – Mi itt két felszabadító hadsereget képviselünk, és a célunk egyértelmű: még mielőtt az egyiptomi, szíriai, jordániai és libanoni reguláris hadsereg szabályszerű támadására sor kerülne, Abdul Kadar meg én akkora palesztin területet foglalunk el, amekkorát csak tudunk.

Hadzsi Ibrahim közbeszólt:

– Ne vegyétek zokon szavaimat; én csak szerény, egyszerű fellah vagyok, katonai dolgokban járatlan. Mégis hadd jegyezzem meg: önkénteseitek, azaz bocsánat, katonáitok most is ugyanazok, mint voltak tíz évvel ezelőtt. A zsidók katonai képzettsége, szervezettsége, fegyverzete és parancsnoki kara viszont ma sokkal jobb, mint tíz évvel ezelőtt volt. Tíz évvel ezelőtt egyetlen településükről sem bírtátok elűzni a zsidókat. Bármilyen egységesek vagyunk is ma, miből gondoljátok, hogy most majd másképpen alakul a helyzet?

Kabir arcán meglátszott, miként vélekedik Ibrahim akadékoskodásáról.

– Tíz évvel ezelőtt – jelentette ki Abdul Kadar – azért buktunk el, mert az egymás elleni harcra fecséreltük erőnket. Csakhogy most ez másképpen lesz.

Allah szakállára mondom: ez itt valóban elhitette magával, hogy a teve ledobhatja a púpját. Azt képzeli, egyik napról a másikra kibújhatunk a bőrünkből. Drága testvérem, Abdul Kadar, hát még mindig nem tudod megkülönböztetni a kecskebogyót a csipkebogyótól?

Kaukdzsi fürgén bekapcsolódott a vitába: – Van még sok egyéb különbség is. – Lovaglópálcáját az asztalra dobva a mennyezetre bámult, és úgy hadonászott, mintha tisztinövendékeknek tartana előadást. – Először is: ezúttal az angolok nem húzzák majd ki a zsidókat a pácból.

Legmagasabb brit katonai helyről biztosítottak, hogy bár hadműveleteink idején még az országban lesznek, nem fognak beavatkozni. Biztosítottak továbbá arról is, hogy kivonulásuk után minden stratégiai jelentőségű állást nekünk adnak át. Jövő év május 14-re, mire az angolok kivonulnak, nem marad annyi zsidó, amennyi kikiálthatná a függetlenséget; de még annyi sem, amennyi a halotti imájuk elmondásához kellene.

Kabir és Abdul Kadar cinkos kaccantást hallatott.

Kaukdzsi biccentéssel nyugtázta a sikert, majd folytatta előadását: – Másodszor: korábban nem voltak tankjaink, tüzérségünk, nehézfegyvereink – most ezzel is el vagyunk látva. Ilyen tűzesőt még nem kóstolt a zsidó. Először elfoglalok öt-hat települést, és utána lerohanom az egész csürhét. Akkor futhatnak a tengernek.

Ibrahim szólni akart, de Kaukdzsi leintette.

– S harmadszor: ezúttal az egész arab világ egyesített fegyveres ereje bennünket támogat. Tisztjeik közül jó néhány már most is a sorainkban szolgál, és őket egész egységek követik majd, amelyek szépen beilleszkednek az egyik vagy a másik felszabadító hadseregbe.

– Az angoloknak százezer emberük állomásozik Palesztinában – vágott vissza Ibrahim hadzsi -, és a zsidóknak mégis sikerült rákényszeríteni őket, hogy adják fel a mandátumot.

– Csakhogy az angolok kesztyűs kézzel bántak velük – válaszolt Kaukdzsi. – Mi viszont nem ismerünk könyörületet. Százezer arab Palesztinában vagy százezer angol, az ég és föld.

Ibrahim nem engedett a maga igazából.

– Gondolom, arra azért felkészültetek, hogy súlyos veszteségeitek lesznek. A zsidók nem adják majd olcsón az életüket.

Most Abdul Kadaron volt a licitálás sora.

– Hulljanak bár el ezrek, tízezrek, akár százezrek is; az utolsó csepp arab véren is megvásároljuk a győzelmet!

Ahá, az utolsó csepp vér! Mintha ezt a nótát már hallottam volna. Eszembe jut róla az a százezer ember, aki mind fogadkozott, hogy beáll a Felszabadító Hadseregbe, csak aztán, úton a toborzóiroda felé, inukba szállt a bátorság. Ezek itt hárman berúgtak a saját szép szavaiktól.

Bár Kabirra ez talán mégsem áll. Ő most is csak a maga valós érdekeit tartja szem előtt, és bizonyára átlát a szitán. No de Abdul Kadar meg a generalisszimusz? Hiszen még azt sem tisztázták, hol ér véget az egyik hatásköre, és hol kezdődik a másiké! A legényeik pedig éppoly kétbalkezesen verekednek majd, mint a múltkor. A zsidók bátrak lesznek – egyszerűen azért, mert nincs más választásuk. Ezek itt hárman meg még azt sem tudják, miféle arab vezetőkkel kötött titkos szövetséget a másik kettő.

– Én lennék a muzulmánok között az utolsó, aki vitatni merném a tábornagy bölcsességét, de mégis: tételezzük fel, hogy a remélt kezdeti siker elmarad, és rászorultok a reguláris arab hadseregekre. Vajon mi lesz a segítség ára? Téged kérdezlek, Abdul Kadar: ha Abdallah átdobja az Arab Légiót, mit kér majd cserébe?

Jeruzsálemet? Vagy azt hiszitek, csak épp elfoglalja, és aztán tálcán nyújtja át nektek?

Vajon a végén majd mind szépen összecsomagolnak, és azt mondják: „Isten veletek, testvérek, Palesztina ezentúl a tiétek!” Nem lehetséges, hogy részvételük fejében igényt tartanak majd – hogy is mondjam – némi határmódosításra?

A három úr elvörösödött. Hallgatásuk ékesebben szólt ezer beismerő vallomásnál.

Kabir tért magához a leggyorsabban.

– Ennél mi sem egyszerűbb. Bárki bárhogy győzte is le a zsidókat, utána összehívunk egy tanácskozást, és megegyezünk. Jut a zsákmányból mindenkinek.

Ugyan mikor sikerült Abdallahnak és az egyiptomiaknak bármiben is megegyezniük?

Mikor értett egyet Szíria Libanonnal vagy Irak bárkivel is? És meddig tart majd az a tanácskozás? Egy évezredig?

– Éppen a lényeget nem érted, hadzsi Ibrahim – jelentette ki Abdul Kadar. – Azt, hogy most egységesek vagyunk, és ezért győzni fogunk. Végső soron mit számít, ki ül a kormánynál? Fő dolog, hogy arab legyen, ne pedig zsidó.

– Nézzétek el, testvéreim, tudatlanságomat – vágott vissza Ibrahim -, de eddig azt hittem, Palesztinát azért kell felszabadítani, hogy a palesztinok vegyék birtokukba. Ezért szerintem most kellene megtartani azt a tanácskozást, még mielőtt bárki elsütné a puskáját. Most kell tisztáznunk, ki mit akar.

Kabir megelégelte Ibrahim akadékoskodását.

– Hadd foglaljam össze a lényeget. Akár így, akár úgy, a zsidókra mindenképp pusztulás vár. – Abdul Kadar és Kaukdzsi lelkesen bólogatott.

– Nos, ha már ilyen szépen sikerült megsemmisítenünk őket, legalábbis papíron, akkor én mit keresek itt? – érdeklődött fagyosan Ibrahim hadzsi.

Azok hárman összenéztek, majd Kabir megköszörülte a torkát, egyik kezével látványosan dobolt az asztalon, a másikkal a bajszát pödörte. E kis magánszám után megszólalt: – Katonai szakértőink egybehangzóan azt vallják, hogy a végső győzelem kulcsa Jeruzsálem zsidólakta részének az elvágása. És én tökéletesen egyetértek velük. – Kaukdzsi felé bólintott, jelezvén, hogy a szó őt illeti.

– Csapataim és Abdul Kadar Dzsihád Serege ezúttal egyeztetni fogják hadműveleteiket – jelentette ki amaz -, és így a blokád teljes lesz. A Bab-el-Vadon egyetlen zsidó teherautó sem juthat át.

– A Dzsihád Seregének több ezer embere lesz Jeruzsálemben és az országúton – mondta Abdul Kadar szenvedélyes elszántsággal, és a magasba lendítette kezét. – Ezer embert pedig Lyddába és Ramlehbe küldök, hogy elfoglalják a repülőteret.

– A legkorszerűbb hírközlési rendszer áll majd rendelkezésünkre – szólt közbe Kaukdzsi. – Valahányszor egy zsidó autó, teherautó, busz vagy konvoj elhagyja TelAvivot, és befut Lyddába, mi azonnal tudomást szerzünk róla, és riadóztatjuk embereinket, akik előre elfoglalt állásaikból azon nyomban lecsapnak rájuk. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy Ramlehtől Jeruzsálemig minden arab falu megfigyelőink és katonáink rendelkezésére álljon.

– Akkor már csak három aggályom van – szólt finom gúnnyal hadzsi Ibrahim. – Először is való igaz, hogy Tabah igen fontos helyen terül el a Jeruzsálembe vezető út mentén. Csakhogy ugyanez vonatkozik a Semes-kibucra is. Másodszor: a vízellátásunk a kibuc kezében van. Harmadszor a kibuc mindenről tud, ami Tabahban történik. Bármilyen sajnálatos, kitűnően tájékozottak, mert a saját nemzetségemben, a saját törzsemben is vannak kémeik. És ha megtudják, hogy nyíltan együttműködünk a ti... haderőtökkel, akkor megtámadnak.

– Hát látod – szólt Kabir -, éppen ezért vagyunk most itt. Persze tudom: nehéz kérdés ez, kényes kérdés. Kaukdzsi generalisszimusz meg is tanácskozta valamennyi arab hadsereg vezérkari főnökével. Egy szó, mint száz: az a véleményünk, hogy több érzékeny stratégiai pontról ki kell költöztetni a lakosságot.

– Vagyis – folytatta Kaukdzsi – ahhoz, hogy csapataink szabadon mozoghassanak, Tabah népét evakuálni kell, s ez a feladat rád vár.

Tehát erről van szó! Ó, Allah, mit vétettem, hogy ezzel sújtasz? Hiszen ez nem lehet igaz, ez kész őrültség! Evakuálni Tabahot, néhány tökfej kedvéért!

– Igen, ezt várjuk tőled – duplázott rá Abdul Kadar.

– De hát hová menjünk? – motyogta kábultan Ibrahim hadzsi.

– Ott vannak a sivatagi rokonaitok. Erős, népes törzs.

– De hiszen a vahhabik jóformán nincstelenek. Nem fogadhatnak be, nem etethetnek kétszáz családot.

– Hadd áruljak el neked valamit nagyon bizalmasan – mondta Kabir. – Tárgyalásokat folytatok Szíriával is, Abdallahhal is, és mindketten utaltak rá, hogy esetleg hajlandók a harcok befejezéséig vendégül látni benneteket. Nemcsak Tabahról van szó; más falvakat, sőt városokat is ki akarunk üríteni. Természetesen mindenkiről illő módon gondoskodunk majd.

– Azt mondod, esetleg hajlandók befogadni bennünket. Ez még nem ígéret. Majd ha Abdallah személyesen adja a szavát... Egyáltalán, miért nincs itt az ő megbízottja is? Mégsem kívánhatjátok, hogy ezer emberrel elinduljak a semmibe!

– Ez háború, hadzsi Ibrahim. Méghozzá szent háború. Nincs más választásod. De hallgass rám, testvér. – Kabir hirtelen csupa nyájasság lett. – Rövid háború lesz, néhány hétig, legföljebb néhány hónapig tart. Olyan tanúk előtt szólok, mint Kaukdzsi generalisszimusz és Abdul Kadar Huszeini, a legelőkelőbb palesztinai család tagja. Előttük esküszöm meg Allah nevére, hogy ha majd visszatértek, a Semes-kibuc földjeinek egyharmada a tiétek lesz.

Ibrahim mozdulni sem bírt a dühtől, de józan esze azért nem hagyta cserben: tudta, hogy tehetetlen, és bele kell nyugodnia a parancsba, hiszen nincs se mozgástere, se ütőkártyája az alkuhoz.

– Néhány hét múlva, közvetlenül újév után seregem átlépi a határt – közölte Kaukdzsi. – Először is elfoglalok néhány települést, megfutamítom a zsidókat, és utána egyesülök Abdul Kadar Dzsihád Seregével, hogy együttesen elvágjuk Jeruzsálemet. Minden utat nem védhetnek a zsidók; legfeljebb ha bizonyos testvéreink nem hajlandók együttműködni velünk.

– Majd értesítünk, mikor kerül sor a kiürítésre – mondta Kabir. – Akkor aztán elindultok Jaffába.

– Jaffába? Miért épp oda?

– Mert az az első biztonságos hely. Onnan vagy szárazföldön, vagy ha ez nem lehetséges, hajón mentek tovább Gázába. De az is lehetséges, hogy ha a Szíriával folytatott tárgyalásaim megfelelően alakulnak, akkor Gáza helyett Szíriába hajóztok.

Mindenesetre Jaffában hajót bérelek nektek, és ott majd megkapod a további utasításokat.

– No de az áttelepítés egész vagyonba kerülne – mondta értetlenül Ibrahim. – Ha jól tudom, nem épp a jótékonyságodról vagy híres.

– Hogy mit kapok cserébe? Az arab ügy győzelmét.

– Rendben van. De előbb kérem a pénzt, és csak utána indulunk Jaffába.

– Ez csak természetes. Kapsz ezer angol fontot.

– És abból evakuáljak és telepítsek át több mint kétszáz családot? Legalább ötezret kérek.

– Ezekről az apró részletekről még majd tárgyalunk – rekesztette be Kabir a vitát.

– A fő, hogy az őszi vetés idejére már mind ott lesztek újra Tabahban. És ami ennél is fontosabb: azontúl soha többé nem kell rettegnetek egy cionista államtól.

Hát ezek az én vezéreim. És akárcsak az elődeiket, őket is majd szétveti a becsvágy és a hatalmi téboly; csak ezúttal ügyet, nemes és nagyszabású ügyet is kerítettek hozzá. De én legalább olyan hibás vagyok, mert soha nem szántam rá magam, hogy akár csak gondolatban is békét kössek a zsidókkal Persze egyetlen arab se szánná el magát ilyesmire. Csak éppen valós célkitűzéseik nincsenek; nem tudják sem megtervezni, sem megszervezni a cselekvést. Csak ahhoz értenek, hogy fölfegyverezzék a csőcseléket, és aztán elhitessék magukkal, hogy ezzel a népséggel lerohanják a zsidókat. Micsoda barmok, micsoda ködevő szélhámosok! És ezek sodorják a népemet véget nem érő szenvedésekbe!

Hadzsi Ibrahim nemet mondott az efendi nyájas marasztalására, és arra kérte, vitesse haza Tabahba.

Ibrahim távozása után a három vezér megbízta Dandast, hogy foglalja írásba egyezségüket. Kabir mindkét seregnek hitellevelet ad fegyvervásárlásra, és felhasználva az arab kormányokhoz és pénzintézetekhez fűződő kapcsolatait, pénzt szerez további önkéntesek toborzására, a későbbiekben pedig a zsoldra, valamint a hadműveleti kiadások fedezésére. Mindennek fejében a másik két szerződő fél vállalja, hogy visszajuttatják neki valamennyi, az ajaloni völgyben lévő birtokát, köztük a legzsírosabb falatokat; a Semes-kibucot és tizenöt további zsidó települést. És bárhogyan osszák is fel a jövőben Palesztinát, Kabir, birtokai hadászatilag kulcsfontosságú elhelyezkedése révén, kivételes politikai hatalomhoz jut.

Dandas kiment, hogy mindezt hivatalos okmányban rögzítse.

– Mit gondoltok – kérdezte ekkor Abdul Kadar -, Ibrahim hadzsi valóban megteszi, amit vállalt? Régóta rebesgetik, hogy nagybátyám felkelése idején együttműködött a zsidókkal.

– Ibrahim hadzsi gyakorlatias gondolkodású ember. Ha megparancsoljuk, hogy induljon a lakosság élén Jaffába, engedelmeskedni fog.

– Még megfizet a szarházi azért, amit az embereimmel művelt! – fakadt ki Kaukdzsi. – Tíz éve várok a bosszúra.

– Jó, jó, hiszen épp ezért küldöm Jaffába! – jelentette ki Kabir. – Mihelyt odaér, a kezedben van. Én pedig nem láttam, nem hallottam és nem tudok semmit.

– Akkor hát lássuk az első összegeket – tért át más témára Abdul Kadar.

– Holmi kishivatalnokok még akadékoskodtak, de rá se hederítsetek. A pénz idejében itt lesz, efelől én kezeskedem.

Hetedik fejezet 1947 vége „A zsidókkal nem lesz se alku, se tárgyalás, se osztozkodás, se békekötés. Elutasítunk minden olyan megoldást, amely nem juttatja nekünk egész Palesztinát. A politikai vitákat fegyverrel oldjuk meg.” Ez volt az álláspontja az egész arab világnak, és minden újabb nyilatkozat a rómaiak ősi csatakiáltásával végződött: „Vesszen Júdea!”

A palesztinai arabok mozgósítottak és támadtak. A vegyes lakosságú városokban szögesdrótot húztak fel az egyes lakónegyedek közé. Az angolok, akik elméletileg semlegesek voltak, valójában és tetteikben azonban egyértelműen arabpártiak, továbbra is fenntartották a partvidék blokádját. Az ország egyetlen nagyobb repülőterét, a lyddait a megosztási terv a majdani zsidó államnak ítélte, de az angolok ölbe tett kézzel nézték, hogy arab önkéntesek vegyék körül, s Lydda az arab fegyverek lőtávolán belül legyen.

Akárcsak a múltban, az arabok most is az országúti rajtaütésekben jeleskedtek.

Először Lydda közelében csaptak le lesből egy zsidó autóbuszra, és lemészárolták valamennyi utasát. Ám ekkor váratlanul a rémület fagyos hulláma söpört végig az arab közösségen: rettegve szemlélték Kaukdzsi és a Huszeinik háborús előkészületeit. A közösség vezetői, a jómódú és tekintélyes arab családok még jól emlékeztek a mufti felkelésére: alig egy évtizede ugyanezek a milíciák számolták fel a palesztinai arab vezető réteget. Az életben maradottak tudták, hogy Abdul Kadartól és Kaukdzsitól nem várhatnak egyebet zsarolásnál, erőszaknál és gyilkosságnál.

A palesztinai arab előkelőségek százával és ezrével számolták fel birtokaikat, lázas sietséggel vették ki pénzüket a bankokból, és elmenekültek. Az arab közösség egyik napról a másikra elvesztette orvosait, ügyvédeit, földbirtokosait, társadalmi vezetőit, politikusait, tanárait, leggazdagabb kereskedőit, bankárait, gyárosait, művészeit és íróit. Alig néhány hete került nyilvánosságra a megosztási terv, és máris mintegy harmincezer család – több mint százezer ember – hagyta el Palesztinát, hogy az eljövendő háborút Bejrút, Kairó vagy valamelyik európai ország kényelmes menedékében böjtölje ki.

A zsidók ugyan egyetlen lövést sem adtak le, még csak meg sem fenyegették őket, nekik mégsem volt se kedvük, se bátorságuk, hogy bekapcsolódjanak a Palesztina felszabadításáért vívandó küzdelembe. A palesztin nemzeti érzés teljességgel hiányzott belőlük, ami nem csoda, hiszen palesztin nemzet soha nem is létezett. Azt viszont tudták, hogy az arab győzelem zűrzavarba taszítaná az országot, és nekik inkább az áldozat, semmint a győztes szerepe jutna. A palesztinai arab vezető réteg egyszerűen faképnél hagyta szülőföldjét, hogy önmagát mentse; a lakosság hátramaradó részének sorsa a legkevésbé sem érdekelte.

A kereskedelem, a közoktatás, az egészségügyi és szociális ellátás, a mezőgazdasági áruszállítás, a pénzügyi forgalom, a közlekedés elakadt, az építkezések leálltak, a gyárak becsuktak, az eszmei irányítás megszűnt. A gazdagok

és a jelentős személyiségek önkéntes száműzetése mindennemű felelős vezetéstől megfosztotta az ott maradókat. Nem csoda, hogy a parasztok és a kiskereskedők mélységesen elkeseredtek a vezető rétegek kivonulása láttán. Az egyes közösségekből egyik napról a másikra eltűnt csaknem valamennyi tekintélyes, köztiszteletben álló személyiség, és nyomukban az egyszerűbb családok is kezdtek elszivárogni az országból. Megkezdődött a tömeges menekülésbe torkolló láncreakció, amely végül menekültkérdéssé terebélyesedve tönkretette a palesztinai arab népet.

Tabahba angol őrjárat érkezett, amolyan rutinszerű ellenőrzésre. Az őrjáratot vezető hadnagy kihívta Farukot a kávéházból, nehogy bárki meghallja, amit mond.

– Favzi Kabir a jaffai villájában van – mondta a tiszt -, és minél hamarabb beszélni óhajt veled. Mit mondjak, mikorra érsz oda?

– A szombat utáni napon ott leszek.

– Senki nem tudhat róla; kivált a fivéred nem – szólt a hadnagy.

– Értettem.

– Nem keveredsz majd gyanúba?

– Nem, dehogy. Majd azt mondom Ibrahimnak, hogy a beszerzési nehézségek miatt Jaffába megyek áruért.

– Még egyszer mondom: senki nem tudhatja, ki hívatott.

– Értem. De voltaképpen mit akar tőlem az efendi?

– Én csak átadtam az üzenetet – vonta meg a vállát a tiszt.

Kabir emberei lesben álltak, és mihelyt Faruk Jaffa központjában, az Óratoronynál leszállt a buszról, máris felfedezték, és egykettőre benyomták egy elfüggönyzött autóba.

Kabir villája a kikötő fölött állt, szemben a Scotch House nevű szállodával. Faruk sokszor járt már itt az évi bérleti díjjal, de eddig mindig nyíltan – és még olyankor is reszketett idegességében, ha az efendi színe elé járult. Most pedig, hogy titkos parancsra érkezett, izzadt a keze, és összeszorult a gyomra az izgalomtól.

A szokatlanul meleg fogadtatás csak növelte gyanakvását.

– Mi újság Tabahban, testvér? – érdeklődött Kabir.

– Feszült a hangulat.

– És az emberek miként vélekednek a helyzetről?

– Abdul Kadar igencsak szorongat, hogy lépjünk be a milíciába.

– No és akadt jelentkező?

– Vannak, akik már titokban a szavukat adták; csak még Ibrahim hadzsi engedélyére várnak.

– Igaz is, az öcséd. Neki mi a véleménye?

– Amióta megjött Damaszkuszból, nagyon szófukar lett. No persze ő is dühös a sok gazdag családra, amely faképnél hagyott bennünket.

– Hát igen, azóta felborult az üzleti élet. Magam sem tudom, hogyan fogom az idén exportálni a narancstermésemet. De ne félj, megjegyezzük magunknak a gyáva szökevények nevét. A háború után sok új vezetője lesz ennek az országnak.

Faruk kétszer is bólintott egyetértése jeléül.

– Úgy tudom, az ajaloni arab falvakban egyre több szó esik az evakuálásról.

– El ne hidd, efendi! Harcolunk mi az utolsó csepp vérünkig!

– A tabahiak is?

– A tabahiak haladnak majd az élen!

– Nos, tételezzük fel, hogy bizonyos, tőletek független körülmények arra kényszerítenek, hogy némi időre elhagyjátok a falut. Nem beszélt még erről hadzsi Ibrahim?

– Nem. Hiszen mondtam már: alig szól, inkább csak rágódik valamin.

– És a többi vezető? A sejkek?

– Hidd el, efendi: mindhalálig harcolni fogunk.

Favzi Kabir efendi ekkor megragadta Faruk mindkét kezét, és mélyen a szemébe nézett, amitől Faruk szörnyű zavarba jött, s egyre idegesebben feszengett.

– Tudom, hogy arrafelé bátor nép él. Mégis azt szeretném, ha őszintén elmondanád, miről is beszélnek. Hidd el, nagyon fontos, hogy megtudjam az igazat. És te is sokat nyerhetsz az őszinteségen. – Faruk reszketegen felsóhajtott, az efendi pedig tovább markolászta a kezét. – Nos, halljuk az igazságot. Rajta!

– Hát többnyire az evakuálásról esik szó. Mindenki meg van ijedve. Csak azt várjuk, hogy Ibrahim végre megszólaljon.

– Aha. Akkor most közlök veled egy titkos hírt, de csak ha szigorúan kettőnk között marad. Érted, Faruk, amit mondok?

– Hogyne, hogyne, természetesen...

– Kaukdzsi húsz-harmincezer ember élén nemsokára átlépi a határt – suttogta bizalmasan Kabir. – Az egységet szíriai és egyiptomi hivatásos tisztek vezetik.

Repülőgépei is lesznek.

– Repülőgépek? És ki vezeti őket?

– Muzulmán pilóták, Indiából. Mindene lesz: tankjai, tüzérsége, géppuskái, lángszórói. Idáig fel lesznek fegyverkezve – bökött a saját állára. – És Kaukdzsinak igencsak vásik a foga Tabahra. Hogy miért, azt nagyon jól tudod.

– No de hát... énnekem... énnekem igazán semmi közöm nem volt a földek fölégetéséhez. Nálunk mindig az öcsém parancsolt.

– Én tudom, hogy ártatlan vagy, Kaukdzsi tábornagy pedig nagyon sokat köszönhet nekem. Hogy kivel miképpen bánik, azt én szabom meg.

– Én ellene voltam a föld fölégetésének. Megmondtam, hogy ilyen szörnyűséget nem szabad művelni. De hiába, efendi, te is tudod, hogy én csak boltos vagyok Tabahban.

– A generalisszimusz tisztában van ezzel. Én magam mondtam el neki.

– Köszönöm, köszönöm, efendi. Allah vigyázzon minden léptedre! Ezer életed legyen a Paradicsomban!

– Faruk, testvérem... Más bizalmas közlendőm is van. Azért hívattam Damaszkuszba az öcsédet, hogy Abdul Kadarral és Kaukdzsi tábornokkal négyesben haditervet dolgozzunk ki. Csakhogy hadzsi Ibrahim közölte, hogy Tabah semmiképpen sem tudja megvédeni magát, és azt kérte, hadd ürítse ki Tabahot, a környékbeli falvakkal együtt.

– Allahra, ez a hír a porba sújt – siránkozott Faruk.

– Szedd össze magad, testvér. Én sem akarom, hogy Tabah zsidó kézre jusson; Allah óvjon meg ettől! Már kész a tervem, s amint mondtam, Kaukdzsi mindenben megfogadja a szavam.

– Beszélj, efendi...

– Mondtam már, hogy Kaukdzsi tudja, ki vagy, és megígérte, hogy téged megkímél. Mielőtt támadna, jó előre figyelmeztet majd.

– No de mi lesz, ha Tabahot evakuálják?

– Éppen erre akartam rátérni. A többiek elmennek, de te ott maradsz a faluban.

– Még hogy én? Már hogyan tehetnék ilyet? Hadzsi Ibrahim rögtön gyanút fogna!

– Majd te meggyőzöd, hogy valakinek ott kell maradnia, a falu igényeinek szószólójaként; különben mindent elvesznek tőletek. Ő csak menjen, de te meg még tíz-húsz család ott marad.

– De hát Ibrahim a falu vezetője. Ő a muktár. Ha valakinek maradnia kell, az csak ő lehet, és nem is engedné át másnak a felelősséget.

– Szó sincs róla. Éppen mert ő a vezető, neki kell a nyája élén járnia. Úgysem bízná másra, hogy elvezesse a falu népét Gázába, Szíriába, vagy ahová éppen kell. Te pedig majd önként felajánlod, hogy ott maradsz.

– Hát jó, elhiszem, hogy Kaukdzsi nem bánt majd. De mi lesz, ha – amitől Allah óvjon – a zsidók foglalják el Tabahot?

– Akkor kitűzitek a fehér zászlót, és nem harcoltok. A zsidók nem fogják elkergetni az ottmaradtakat; éppen ez az egyik gyengeségük. Szóval még ha elfoglalják is a falut – amitől Allah óvjon -, benneteket nem fognak bántani. De gondolkodjunk csak tovább. Tabah tehát zsidó kézre kerül. De ez sem tragédia, mert jövő májusban a reguláris arab hadseregek úgyis felszabadítják. Akkor pedig... – Kabir elhallgatott, egy betétkönyvet nyomott Faruk kezébe, majd folytatta. – A Barclay-banké. Márpedig akárki az úr Tabahban, a Barclay-bank Palesztinában marad. Négyszáz fontot tettem be a nevedre.

– Négyszáz font... – mondta álmodozva Faruk, de aztán újabb aggálya támadt. – Csakhogy ha majd az arab seregek felszabadítják Tabahot, Ibrahim hadzsi is visszatér.

– Az nem olyan biztos – vágta ki Kabir sokat sejtetőn. Faruk elsápadt; kezében reszketett a betétkönyv.

– Elég régóta vesz már kutyaszámba az öcséd. Te vagy az öregebb, a bölcsebb, te tudsz írni-olvasni, te intézed a falu könyvelését, te vagy a vallási vezető. A muktári cím is téged illetett volna, ha Ibrahim meg nem foszt tőle, és a neked járó földekből él úgy, mint egy kiskirály. Nos, eljött a pillanat, amikor többé nem kell a talpát nyalnod, és hajlonganod előtte. S ennek fejében nincs más dolgod, mint hogy rábeszéld, járuljon hozzá, hogy néhány családdal együtt ott maradj a faluban.

Kabir néhány másodpercre elhallgatott, majd kivágta az adut: – A háború után visszaigénylem minden birtokom, amit a zsidók elloptak tőlem, így a Semes-kibucot is. És a zsidó föld egyharmada a tiéd lesz, testvérem.

– A Semes-kibuc egyharmada?

– Úgy van.

– Ha ezt hadzsi Ibrahim valaha megtudja, végem van.

– Azok, akik elmenekültek, többé nem térhetnek vissza. Az új Palesztinát csak erős jellemű férfiak vezethetik.

– Efendi, ne hidd, hogy hálátlan vagyok, de mi lesz, ha az arab seregeket megverik?

– Valamennyit? Az lehetetlen.

– Tudom, tudom, de ha mégis... A sors kiszámíthatatlan...

– Igazad van, Faruk, az óvatosság sosem árt; az ember csak számoljon minden eshetőséggel. Nos, személyesen Ben Gurionnal tárgyaltam erről.

– Ben Gurionnal?

– Jól hallottad. És ő közölte velem, hogy a zsidók egyetlen itt maradt arab családot sem fognak bántani. Ha bekövetkeznék a katasztrófa, és a zsidók győznének, Tabah akkor is megmarad nektek. És ebben a merőben valószínűtlen esetben te meg én fele-fele arányban osztoznánk a falu valamennyi földjén.

Faruk meghányta-vetette magában az ajánlatot. Favzi Kabir efendi terve kifogástalan: akárki győz, ő, Faruk semmiképpen sem veszít a vásáron. Ha az arabok győznek, nagybirtokos és muktár lesz belőle; ha alulmaradnak, a muktárság akkor is az övé, ráadásul a falu termékeny földjeinek a felét is megkapja. És mindehhez csak annyi kell, hogy egy icipicit hazudjon az öccsének, aki – bárhogy forduljon is a háború – többé úgysem térhet vissza Tabahba. Ráadásul bárki előtt igazolhatja magát, hiszen ha Kabirnak most nemet mond, egy lyukas garast sem ér az élete.

Faruk csupa verejték lett, mire mindezt végiggondolta. Aztán hirtelen megragadta és megcsókolta Kabir mindkét kezét, és gyorsan zsebre vágta a betétkönyvet.

– Most mennem kell, hogy árut szerezzek, mert különben Ibrahim egész biztosan gyanút fog.

– Csak írd össze nekem, ami kell – mondta Kabir -, és holnapra minden meglesz.

Szeretném, ha ma estére a vendégem lennél. Már gondoskodtam róla, hogy új barátom és szövetségesem kellemesen töltse az idejét.

Nyolcadik fejezet 1947 késő őszén Ben Gurion bizottságot állított össze a Hagana parancsnokaiból és a Zsidó Ügynökség vezető képviselőiből, hogy dolgozzanak ki több változatot: mi a teendő háború esetén. A bizottság élére Gideon Ascht nevezte ki.

A körzetparancsnokok egymás után adtak számot elképzeléseikről és lehetőségeikről. Gideon Asch előtt bizony elég sötét összkép rajzolódott ki.

Naponta tanácskozott Ben Gurionnal, általában munkaidő után, s nemegyszer az Öreg tel-avivi lakásának nappalijában.

A legfőbb kérdés az volt, hogy a zsidók lakta Palesztinának mekkora hányadát védhetik meg, illetve mekkora az a veszteség, amely még elviselhető. Azt, hogy Jeruzsálem mennyire sebezhető, mindketten tudták. Vajon hogyan viselkednek majd a Bab-el-Vad menti és a Latrun környéki arab falvak? És hogyan védjék meg az elszigetelt településeket, például a negevbelieket, amelyek a reguláris egyiptomi hadsereggel kerülnek majd szembe?

Vajon nem az lenne-e a célszerű, ha a Jisuv visszahúzódnék a sűrűn lakott zsidó körzetekbe, és ebből a jobban védhető állásból harcolna? Gideon erre a megoldásra hajlott, és az Öreg figyelmesen hallgatta végig érveit. Persze a vakmerő „ifjútörökök” másként gondolkodnak; szerintük minden egyes zsidó településnek a végsőkig kell harcolnia, semmiféle területi engedményről vagy kiürítésről nem lehet szó.

A különböző terveket egyre tovább csiszolták. A döntést már nem sokáig lehetett elodázni.

A jeruzsálemi út már most is egyre veszélyesebb lett, mindkét irányban, s ez a Zsidó Ügynökség működését is hátráltatta. Végül Ben Gurion hozzájárult, hogy számos irodát átköltöztessenek a csak zsidók lakta s ezért sokkal biztonságosabb tengerparti Tel-Avivba, a jóformán színarab Jaffa szomszédságába. Ben Gurion és katonai vezérkara a valamikori német kolónia területén, a századfordulón épült kis házban rendezkedett be.

Eljött az éjszaka, amikor dönteni kellett. Gideon korán érkezett, hogy még egyszer áttekintsék a különféle változatokat, és rögtön észrevette, hogy a D terv úgy hever a tanácskozóasztal közepén, mintha valami láthatatlan fényforrás világítaná meg. Ebből szavak nélkül is megértette, hogy Ben Gurion határozott; azt pedig tudta, hogy ilyenkor többé már nem lehet eltántorítani. A D terv értelmében minden egyes zsidó települést – bármily elszigetelt, bármily sebezhető – mindenáron tartani kell.

– A legjobb esetben veszélyes hazárdjáték – szólalt meg végül Gideon. – A legrosszabb esetben öngyilkosság.

– Ismerem a véleményed, Gideon – hangzott a kurta válasz.

Aztán sorban megjöttek a parancsnokok, Galileából, a Negevből, a vegyes lakosságú városokból, a településekről. Kölcsönösen hátba vagdosták egymást, megitták a teát, s végül Gideon hozzáfoghatott a helyzet ismertetéséhez.

A vegyes lakosságú nagyobb városok mellett Palesztinában ekkorra mintegy háromszáz, csak zsidók lakta település volt. Mindegyikben állomásozott egy-egy Hagana-egység, amely nagyrészt katonai szolgálatot teljesítő helybéli polgárokból

állt. A zsidó lakosság zöme a Haifától Tel-Avivig terjedő övezetben élt – ez lesz a fő védelmi vonal.

A háromszáz településből ötven sűrűn lakott arab körzetekben vagy távoli vidéken – a Negev sivatagban vagy a Holt-tenger mentén – létesült. Ha ezeket meg akarják védeni, képtelenül hosszúra nyúlnak az utánpótlási vonalak, és az arabok könnyűszerrel csaphatnak le a szállítmányokra. A zsidók csak páncélozott járművekből álló konvojokkal szállíthatnák az utánpótlást, s ezzel tovább terhelnék a már amúgy is túlterhelt utakat. A terv katonai szempontból igencsak ingatag lábakon állt, és a Hagana jó néhány parancsnoka szenvedélyesen tiltakozott ellene; szerintük az elszigetelt településeket mindenképpen ki kell üríteni, hogy a Jisuv kisebb területre összpontosítsa erőit, hatékonyabban védekezhessék, és ne küszködjön összeköttetési nehézségekkel.

Ben Gurion csökönyös maradt; mintha az érvek leperegtek volna róla.

– Egyetlen települést sem adunk fel harc nélkül!

– De értsd meg, túl hosszúra nyúlnak a vonalaink...

– Mihelyt az első települést harc nélkül feladjuk, az arabok önbizalma megnő, és minden palesztinai zsidó elcsügged – vágott vissza az Öreg.

– De mihelyt az első településnél csatát vesztünk, az még jobban elcsüggeszti a mieinket! – harsant fel Gideon Asch hangja a hosszú asztal túlsó végéről.

– Ha az utakon nem tudunk győzni, akkor államunk sem lesz – közölte ellentmondást nem tűrőn Ben Gurion, majd egyelőre berekesztette a további vitát.

Ehelyett felszólította az egyes szakterületek felelőseit, hogy ki-ki értékelje a helyzetet a maga szemszögéből.

A nyilvántartó tiszt elég lehangoló adatokat sorolt. A Haganának kilencezer harcképes embere van a tizennyolctól huszonöt évig terjedő korosztályokból. Ezek főleg védelmi feladatokat látnak majd el: ők tartják a városokat és településeket az első arab rohamokkal szemben.

A Hagana igazi ütőereje, a Palmah most duzzasztja fel létszámát, de végső soron nem számíthat többre néhány ezer embernél, vagyis három, legföljebb négy dandárnál.

Nagyjából ennyire futja a zsidók forrásaiból. Az eljövendő totális háborúban, öt reguláris arab hadsereg ellenében, a Jisuv a legjobb esetben húszezer embert tud kiállítani.

Van néhány ezer embere – főleg városi gerillája – az Irgunnak és a Sterncsoportnak is, de ezek függetlenül működnek, s csak esetenként hajlandók összehangolni hadműveleteiket a Haganával.

Egy zsidóval szemben tehát legalább öt arab áll majd: ez a szomorú valóság. És ha az araboknak ez sem elég, hatalmas néptömegekből toborozhatnak újabb meg újabb erősítéseket.

A hadianyagügyekért felelős tiszt beszámolója még lehangolóbb volt. A Hagana fegyverkészlete tízezer puskából, továbbá néhány ezer géppisztolyból, könnyű géppuskából és mozsárágyúból áll, s hogy a helyzet még tovább bonyolódjék, a fegyverekhez a legkülönfélébb kaliberű lőszer járt. Van továbbá a Jisuvnak kilenc Piper Cub típusú egymotoros repülőgépe és negyven pilótája. Vadászgépeik, bombázóik, tankjaik, tüzérségük, hadihajóik egyáltalán nincsenek. Ami tehát a tűzerőt illeti; az arány száz az egyhez az arabok javára.

Ben Gurion ezután az illegális fegyvervásárlásokért felelős tisztre nézett, aki elmondta: hiába járják ügynökei a világot, igyekezetük kevés sikerrel jár. A csehekkel ugyan reményteljes tárgyalások kezdődtek, de amit kaphatnak, az kevés, és mindenképpen későn érkezik. És hogyan állnak a pénzügyek? Nos, a mérleg e téren is kétségbeejtő. Az egyetlen halvány reménysugárral Golda Meir amerikai pénzgyűjtő körútja kecsegtet: az ottani zsidó közösség már több millió dollárt ajánlott fel.

– Golda valóságos csodát művelt – jelentette a pénzügyi felelős. – De amit összeszedett, végső soron nem több a szaúdiak néhány napi olajbevételénél. Csak az araboktól függ, mennyivel fordítanak többet a háborúra, mint mi: az arány éppúgy lehet ezer, mint tízezer vagy egymillió az egyhez.

– Nos, Gideon – mondotta ekkor Ben Gurion -, tőled talán valamivel jobb híreket hallunk.

Gideon az irományait rendezgette, de nemigen volt rájuk szüksége; fejből is elősorolhatta, amit az arab szabadcsapatok létszámáról és várható stratégiájáról tud.

– Abdul Kadar Dzsihád Seregében szerintem nincs több teljes harci értékű ember háromezernél – mondta. – Csakhogy ezek fele a Ramleh-Lydda körzetben állomásozik, vagyis mindenáron a repülőteret akarják majd elfoglalni. Ezért már a kezdet kezdetén be kell dobnunk a Palmahot. Ha elveszítjük a repülőteret, az egy katasztrófával érne fel.

A hadműveleti főnök – egy harmincéves jeruzsálemi régész, a holt-tengeri tekercsek felfedezőjének fia – egyetértett Gideonnal: Ramleh és Lydda, tehát a repülőtér katonai jelentőségét csak Nyugat-Jeruzsálemé múlja felül.

A Dzsihád Sereg többi embere – folytatta Gideon – Jeruzsálem körül tömörül. De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Abdul Kadar minden egyes akciójához legalább tízezer „kávéházi harcost” trombitálhat össze, és valamiféle fegyvere mindnek van. Ha rátalál valamelyik sebezhető pontunkra, a puszta túlerő is győzelemhez segíti. Márpedig gyenge pontunk legalább három van. Az első: az utak.

Ha a Bab-el-Vad mentén felállít ezer embert, bármelyik konvojunkat lerohanhatja.

– Ha a Bab-el-Vadot és a júdeai dombvidéket meg akarjuk tisztítani, ahhoz egy teljes Palmah-dandárt kellene bevetnünk – jegyezte meg Jigael Jadin, a hadműveleti főnök.

– Meglehet, hogy rá is kényszerülünk – felelte Gideon. – Abdul Kadar stratégiája világos: blokád alá venni Jeruzsálemet, és kiéheztetni a lakosságot.

– Ami halálos csapást mérne a Jisuvra – tette hozzá Ben Gurion.

Jadin azonban – hiába született Jeruzsálemben, hiába élt egész családja a városban – hajthatatlan maradt.

– Szívem szerint én is szétteríteném a Palmah egyik dandárját Latrun és Jeruzsálem között, de ez lehetetlen. Nincs más hátra; el kell fogadnunk, hogy létezhet zsidó állam Jeruzsálem nélkül is.

Olyan csend támadt, mintha gondolatban ki-ki hamut szórna a fejére. Aztán az Öreg szólalt meg: – Nem, ez nem történhet meg.

– Szívemből remélem – bólintott Jadin.

Ben Gurion intett Gideonnak, hogy folytassa.

– A négy legsebezhetőbb település az ecioni tömb. – Gideon arra a négy szélsőségesen ortodox kibucra utalt, amely Jeruzsálem déli határától tizenöt mérföldre, színarab környezetben terült el. – Abdul Kadar ott iszonyatos vérfürdőt rendezhet. Voltaképpen az ecioni tömb miatt ellenzem leginkább a D tervet.

Szerintem feltétlenül ki kell ürítenünk.

Több parancsnok a helyéről felugorva tiltakozott. A vita egyre élesebb lett.

– Nyugalom, nyugalom! Hadd mondja végig Gideon...

– Nyugat-Jeruzsálem már önmagában is súlyos gondot jelent – érvelt Gideon. – Hogyan várhatnánk, hogy még az ecioni tömböt is megvédje?

– Tiltakozom! Eciont Abdul Kadar nem veheti be!

– Akkor azt ajánlom, vezesd te az első konvojt, amely át akar törni hozzájuk – mondta gúnyosan Gideon. – No de tételezzük fel, hogy az ecioni tömb meg még néhány elszigetelt település a Negevben és Galileában tartani tudja magát az első szakaszban, az irreguláris csapatokkal szemben. És utána? Mi lesz majd a második szakaszban, amikor az Arab Légió átkel a Jordánon, dél felől pedig betörnek az egyiptomiak?

– Most ne törődj a D tervvel – mondta az Öreg csökönyösen. – Halljuk, mi a véleményed Kaukdzsiról!

Gideon vállat vont, és nagyot sóhajtott.

– Kaukdzsi nyolcezer embert tudott összeszedni: ezer szíriait, ötszáz libanonit, kétezer irakit, ötszáz jordániait, kétezer szaúdit és kétezer egyiptomit. Szerzett hozzájuk jó néhány hivatásos tisztet a nevezett országok reguláris hadseregeiből.

Ezekhez jön még a Muzulmán Testvériség néhány ezer tagja, valamint több száz kitűnően képzett európai katona: zsoldosok, angol dezertőrök, egykori nácik. Lesz néhány páncélosuk és vagy fél tucat tüzérségük is.

– És milyen a harci értékük?

– Arra, ami a dolguk, nagyon is megfelelnek. A stratégiájuk nyílt titok. Kaukdzsi átkel a határon, és rátör néhány elszigetelt galileai településre – mi pedig nem tudunk erősítést küldeni. És ha elfoglal egy falut vagy egy kibucot, ott vérfürdő lesz.

Nézetem szerint Kaukdzsinak szilárd meggyőződése, hogy a mészárlás nyomán Galileában kitör a pánik, és a zsidók elmenekülnek.

A hírszerzés főnöke egyetértőn bólintott.

– A küszöbönálló első szakaszban – folytatta Gideon – az angolok roppant elnézőek lesznek. Simán beengedik az országba Kaukdzsi Arab Felszabadító Hadseregét, és hozzájárulnak, hogy valamilyen sűrűn lakott arab körzetben, valószínűleg Názáret környékén üsse fel főhadiszállását.

– Úgy érted, hogy az angolok tétlenül szemlélik majd Kaukdzsi vérengzéseit?

– Hát itt már csak az egyéni véleményemet mondhatom – felelte Gideon. – Szerintem a kisujjukat sem fogják mozdítani. Felőlük Kaukdzsi nyíltan és háborítatlanul működhet. Meglehet, hogy időnként látványosan kinyilvánítják majd pártatlanságukat, de csak merő képmutatásból. És hogy visszatérjek Kaukdzsira: ha egy-egy települést nem is sikerül bevennie, az utakon óriási veszteségeket okoz majd nekünk. Így hát ismét a D terv veszélyeiről kezdtek vitatkozni. Miért kínáljanak fel Kaukdzsinak apró, elszigetelt kibucokat csábító célpontként? Nem éri meg a kockázatot.

– Minden vállalkozásban van kockázat! – csattant fel Ben Gurion. – És nincs nagyobb kockázat, mint a zsidó állam kikiáltása. De az arabok harci kedvét csak akkor hűthetjük le, ha minden talpalatnyi földet drágán fizettetünk meg velük.

Mindenki megértette, hogy az Öreg ezúttal hajthatatlan.

A tanácskozás a hírszerzés főnökének beszámolójával folytatódott. Előadta, hogy az araboknak nem lesznek utánpótlási gondjaik, mert hátországként rendelkezésükre áll az egész arab világ, és annyi fegyvert hoznak át a határokon, amennyit csak akarnak; ha pedig a szaúdiak megoldják erszényüket, folyamatosan és végeláthatatlanul áramlik majd be az utánpótlás. Ezzel szemben a Jisuvnak minden egyes puskagolyót a tengerentúlról kell beszereznie. Ha ehhez még hozzávesszük az arabok számbeli fölényét, nos, akkor a zsidók helyzete jóformán reménytelen.

Minden azon múlik, hogyan állják meg a helyüket az arab katonák. Való igaz; legtöbb hadseregük nem mondható korszerűnek, de vannak tankjaik, messzehordó fegyvereik, gépesített egységeik, harci repülőgépeik; egyszóval mindenük megvan, ami a zsidóknak hiányzik.

A Hagana leginkább Abdallah Arab Légiójától tartott: tízezer jól képzett, korszerű fegyverekkel ellátott hivatásos katona áll készenlétben – köztük a Transzjordániai Határőrezred elit egysége -, élükön nagy tudású angol parancsnoki gárdával.

A D tervről még hajnalig dúlt a vita, de Ben Gurion álláspontja győzött.

Mindössze annyi engedményt tett, hogy az olyan veszélyeztetett helyekről, amilyen az ecioni tömb, a nőket és a gyerekeket elszállíthatják. Végül hajnali három órára a tervet valamennyien elfogadták. Már csak egyetlen kérdés maradt hátra; mi legyen az arab polgári lakossággal? Miképpen vélekedjenek az országból szakadatlanul kifelé özönlő menekültáradatról?

A választ mindenki az Öregtől várta, hiszen e még meg sem született nemzetnek ő a szellemi atyja, s filozófiáját, erkölcsi mércéit is neki kell megszabnia.

– Ezt a háborút az arabok akarták – jelentette ki Ben Gurion. – De mégsem bonyolódhatunk velük szüntelen vitákba; van épp elég fontosabb és sürgetőbb dolgunk. A háborút meg kell nyernünk, és mire véget ér, életképes államot kell teremtenünk. A zsidó államnak csodákat kell művelnie, hogy léte és erkölcsi mércéi például szolgáljanak az emberiségnek. Csakhogy merő őrültség lenne azt képzelni, hogy ellenséges szomszédok gyűrűjében véghezvihetjük nagyszabású terveinket. Ha azt akarjuk, hogy harci erőd helyett virágzó országban éljünk, békére van szükségünk.

Ben Gurion elhallgatott, majd öklével az asztalra csapott.

– Soha nem követhetünk olyan politikát, hogy elűzzük Palesztinából az arabokat.

A stratégiailag létfontosságú körzetekben – Ramlehben és Lyddában, Latrunban vagy Nyugat-Jeruzsálemben – minden erőnkkel harcolni fogunk ellenük. Ha menekülni akarnak, én nem fogok nekik könyörögni. Ha elhagyják Palesztinát, én nem rimánkodom, hogy visszajöjjenek. De semmi szín alatt nem kergetünk el egyetlen arabot sem, aki maradni akar. A vereség súlyos csapás lesz az arabok számára. Csak azon imádkozom, hogy bánjanak Palesztinából elmenekült testvéreikkel éppoly figyelmes szeretettel, ahogyan mi törődünk minden fivérünkkel és nővérünkkel. Bárcsak tisztességes létfeltételeket teremtenének minden arab

menekült számára! De hiába; ha valaki egy háborúban, amelyet ő robbantott ki, elhagyja a hazáját, nem kívánhatja, hogy mi feleljünk a jövőjéért.

Későre jár, bajtársak, fáradtak vagyunk valamennyien. Hadd foglaljam össze még egyszer politikánk lényegét. Mindig nyitva kell hagynunk az ajtót a tárgyaláshoz, a békéhez. Egy szép napon majd besétál rajta egy arab vezető, leül, és tárgyalni fog velünk. Látom, Gideon, hogy nem hiszel nekem – de majd meglátjuk...

Kilencedik fejezet 1948. január 10.

A Banias folyó a Hermon-hegységről zúdul alá, hogy a szíriai határon túl a Jordán felső folyásába torkolljék. Közelében állt a hat éve alapított Kfar Szold kibuc; nevét az amerikai Henrietta Szoldról, a Hadassza Kórház alapítójáról kapta.

Ezt a kibucot választotta első célpontjául Kaukdzsi generalisszimusz. Három zászlóaljjal kelt át a határon, köztük az első és a második Jarmukkal – Jarmuknál győzték le hajdan az arabok a bizánci császárságot.

Olyan mohón áhítoztak az első diadalra, hogy elmulasztották a szükséges előkészítést, és a kibuc keményen ellenállt. Kaukdzsi nagy sietve visszahúzódott Szíriába.

AZ ARAB FELSZABADÍTÓ HADSEREG 1. SZ. KÖZLEMÉNYE Dicsőség Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek! Január 10-én 7.00 órakor a Jarmuk és a Hattim zászlóaljak egyes kisebb egységei kiképzési gyakorlaton vettek részt Kfar Szold ellen. A gyakorlat során kiderült, hogy a település nem tudja tartani magát. Rohamot vezényeltem, de a körzetben tartózkodó brit erők közbeavatkozása visszavonulásra kényszerített bennünket. A győzelem azonban küszöbön áll.

F. Kaukdzsi tábornagy Arab Felszabadító Hadsereg Kaukdzsit és tisztjeit felpaprikázta a vereség, és mert tudták, milyen fontos, hogy minél előbb győzelemről adhassanak hírt, kiválasztották a legsebezhetőbbnek vélt célpontot egész Galileában. Kaukdzsi először felhúzódott a biztonságos Golánfennsíkra, s onnan ereszkedett le a Genezáret-tó alá, oda, ahol a Jarmuk folyó a Jordánba ömlik, vagyis ötven mérfölddel délebbre első célpontjukhoz képest. Így érték el Tirat Cvinek, vagyis „Cvi rabbi várának” szélső földjeit. A kibuc teljesen magányosan állt egy zsákutcába torkolló út végén. Ortodox zsidók lakták, köztük mindössze százhatvan fegyverforgató férfi és nő, akiknek csak puskáik voltak, meg egyetlen kéthüvelykes aknavetőjük. Mi sem volt könnyebb, mint a kibucot lesből lerohanni; lakói sehonnan sem várhattak erősítést.

Kaukdzsi a kibuc melletti domboldalon verte fel sátrát, és miközben távcsövén át szemlélte a célpontot, szánta-bánta, miért is nem ezt választotta elsőnek. Olyan volt, mint a túlérett gránátalma: szinte várta, hogy leszedjék.

A szabadcsapat tagjait ismét hatalmába kerítette a harci láz; alig várták, hogy bosszút álljanak az első kínos kudarcért. Kaukdzsi összegyűjtötte ezer emberét, és kiadta a parancsot; három hullámban rohanják le a kibucot.

A kibucoknak egyforma védelmi rendszerük volt. A települések kör alakban épültek, középen az óvodával, az iskolával és az óvóhelyekkel. A szélső épületeken túl árkokat ástak, és szögesdrót akadályokat emeltek. Az egész az amerikai prérik

szekértáboraira emlékeztetett; ezek is gyűrűkbe rendeződtek az indián támadások ellen. A földeket a legtöbb kibuc, így Tirat Cvi is szükség esetén átengedte az ellenségnek, mert védelmükre nem volt elég ember.

Néhány óvatosabb tiszt vitába szállt Kaukdzsival; szerintük először felderítőket kellene kiküldeni, majd tüzérségi tűzzel megtörni a védők ellenállását, s csak utána következzék géppuskatűztől fedezve a roham. Ha a támadás netán elakadna, erősítést küldhetnek a szárnyakra. A generalisszimusz azonban, tajtékzó türelmetlenségében, túl körülményesnek és bonyolultnak találta ezt a tervet.

Hajnalban megszólaltak a kürtök, és felharsantak a vérfagyasztó csatakiáltások: Kaukdzsi emberei rohamra indultak. Átcsörtettek a frissen szántott földeken, a szervezett csatarend egykettőre felborult; a tisztek hasztalan ordítoztak, hogy megfékezzék őket. Ekkor az ég hirtelen elsötétült, és ömleni kezdett az eső – a föld másodpercek alatt sártengerré változott.

Tirat Cvi ortodox zsidói bámulatos önfegyelemről tettek tanúságot, és nem nyitottak tüzet. Megvárták, amíg a bőrig ázott, csupa sár horda a szögesdrót kerítéshez ér, s akkor hidegvérrel lekaszabolták őket. A második hullám harci kedve lelohadt, a harmadik pedig félútról visszafordult.

Magaslati harcállásából Kaukdzsi döbbenten nézte az eseményeket, majd tisztjeivel együtt iparkodott lelket önteni embereibe egy újabb rohamhoz, de a kísérlet kudarcba fulladt. Az araboknak elegük volt az egészből.

Kaukdzsi ekkor továbbvezényelte csapatait a színarab Nabluszba, oda, ahol egykor a Bibliából jól ismert Sekhem városa állt. A körzetben állomásozó angolok úgy tettek, mintha észre sem vennék őket.

1948. január 25.

AZ ARAB FELSZABADÍTÓ HADSEREG 14. SZ. KÖZLEMÉNYE Dicsőség Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek! A harci körülmények között folytatódó kiképzés utolsó szakaszában kisebb egységek a Tirat Cvi kibuc körzetében gyakorlatoztak; e gyakorlatokra azért volt szükség, hogy csapataink alaposan elsajátítsák a fegyverhasználat módját és a taktikai utasításokat. A gyakorlat példátlan sikerrel járt; több órán keresztül próbáltuk el és tökéletesítettük a zsidók rovására azokat a hadműveleteket, amelyeket majd az igazi harci cselekmények során alkalmazunk.

Kijelenthetem, hogy az Arab Felszabadító Hadsereg immár készen áll a zsidó települések megsemmisítésére. Közel a nap, midőn eltapossuk a cionista kutyákat.

F. Kaukdzsi tábornagy Arab Felszabadító Hadsereg Nagyjából ugyanebben az időben kezdte meg hadműveleteit Abdul Kadar Huszeini Dzsihád Serege. A célpont megválasztása senkinek sem okozott meglepetést. Az ecioni tömb színarab vidéken terült el, Júdea szeszélyes, dombos-völgyes tájain, félúton Betlehem és Hebron között.

Abdul Kadar nem támadott, csak megszakítás nélkül lőtte a településeket. Ő ostromot akart, hogy kiéheztesse a zsidókat, és kimerítse lőszerkészletüket. Nem volt

nehéz dolga, részben mert a négy kibuchoz vezető hegyi utat könnyű volt megfigyelés alatt tartani, részben mert az angolok megígérték, hogy nem avatkoznak be.

A Palmah, amely már eddig is erején felül vette ki a részét a harcokból, nagy nehezen kipréselt még magából harmincöt embert, akik a sötétség leple alatt belopództak az ecioni tömbbe. Ettől kezdve a zsidók még keményebben álltak ellen, de hiába: az ostrom elhúzódásával a készletek vészesen megfogyatkoztak. A jeruzsálemi parancsnokságnak két választása volt: vagy feladja a tömböt, vagy valamiképpen eljuttat hozzájuk egy utánpótlást szállító konvojt.

A konvoj összeállt, és elhagyta Jeruzsálemet. Ettől kezdve ellenséges területen haladt: minden egyes falusi ház orvlövészek tanyája lehetett, minden kanyargós hegyi ösvény mentén arabok állhattak lesben. A konvoj mégis bejutott a tömbbe; akkor csaptak le rá, amikor már visszafelé haladt. Negyven ember veszett oda, s valamennyi páncélozott teherautó.

Abdul Kadar ekkor felderítőket küldött a külső övezetbe, és felismerte, hogy a végső roham mindenképpen szuronyos kézitusával jár majd. Emberei azonban ehhez már túlságosan fáradtak és megviseltek voltak, így hát Abdul Kadar visszavonult.

A két vezér első hadmozdulatai tehát kudarcot vallottak. De súlyos veszteségeket szenvedtek a zsidók is, és nekik alig volt honnan pótolni őket. Amellett Jeruzsálemben megkezdődtek a bombatámadások, amelyekben tessék-lássék arabnak álcázott, szökött brit katonák is részt vettek. Egy autóban elhelyezett bomba elpusztította a Zsidó Ügynökség székházát, egy másik a Palestine Post szerkesztőségét. Egy harmadik bombát a zsidó üzleti negyedben helyeztek el: figyelmeztetés nélkül, fényes nappal robbant a zsúfolt utcán, rengeteg polgári áldozatot szedve.

Az Irgun és a Hagana megtorló akcióiban megsemmisült mind a jaffai, mind a jeruzsálemi arab parancsnokság.

Rengett a föld, csörömpölt az üveg, szanaszét szállt a törmelék, sivítottak a szirénák, ömlött a vér, jajveszékeltek az áldozatok – és utána zsákokban szállították el a szétroncsolt holttesteket. Ilyen idők jártak akkoriban.

Amikor az angolok kiürítették a názáreti Tegart-erődöt, Kaukdzsi menten behurcolkodott, hogy itt rendezze be főhadiszállását. A városban főleg keresztény arabok éltek, akik elhatározták, hogy egyik fél oldalán sem keverednek bele a harcokba. Kaukdzsi tehát sem új katonákat, sem együttműködésre kész segítőket nem tudott toborozni soraikból, s ezért rájuk szabadította embereit, akik szabadon fosztogatták és félemlítették meg a békés lakosságot, betörtek számos názáreti templomba, és elvitték a legszentebb ereklyéket. A keresztény arabok egyre ingerültebben sürgették a vezért, hogy hagyja már békén városukat, és inkább a csatatéren jeleskedjék.

Komoly gondjai támadtak Kaukdzsinak a határon túl is: pénzes támogatói – bankárok, arab szervezetek és kormányok – egyre inkább elkedvetlenedtek.

Most már szinte eszelősen szomjazta a győzelmet, de tudta: bírálóit immár csak messze visszhangzó diadallal némíthatja el. Ezért ezúttal létfontosságú stratégiai célpontot választott: a Haifa és Jeruzsálem közötti országút mentén elterülő Mismar

haEmek – azaz „Őrhely a Völgyben” – kibucot. Ha ezt sikerül bevennie, lényegében kettévágja a Jisuvot.

A kibucot egy kis Hagana-egység védte, puskáin kívül egyetlen kis zászlóaljjal – összesen mintegy ezerkétszáz emberrel – óvatosan közelítette meg a fennsíkra épült kibucot. Ezúttal, újításként, tizenkét tábori ágyút is bevetett, és bár tüzérei elég pontatlanul céloztak, a becsapódások súlyos károkat okoztak, a sűrű aknarobbanások pedig lelkileg is megviselték a kibuc lakóit. Ezután óvatosan és fegyelmezetten mozgó gyalogosrajokat küldött ki, de a védők valamennyit visszaverték. Ekkor Kaukdzsi bekerítette a kibucot, és egy álló éjszakán át szakadatlan tüzérségi tűzzel árasztotta el.

Ezt már az angolok sem nézhették tovább. Másnap reggel fehér zászlóval jelentek meg, felajánlották, hogy evakuálják a sebesülteket, a nőket és a gyermekeket, és rábeszélik a zsidókat, hogy adják meg magukat. A gyerekeket magukkal is vitték, de a felnőttek egy szálig ott maradtak.

A következő éjszaka is megszakítás nélkül dörögtek az ágyúk. Ekkor a Hagana egyik, a körzetben gyakorlatozó zászlóalja belopódzott a kibucba, nyomában a Palmah Első Zászlóaljával, amely erőltetett éjszakai menetelés után éppen napkelte előtt ért a helyszínre.

Nappal elcsitult a tüzérségi tűz, de az arabok több irányból is lopva közeledtek.

Amikor azonban a kibuc körül támadáshoz akarták rendezni soraikat, őket magukat támadták meg.

Most fordult elő a harcok során első ízben, hogy több zsidó zászlóalj is bevetésre készen állt, felkészülten és megfelelő fegyverekkel ellátva. A kibucból kirontó harcosok meglepetésszerűen törtek rá az ellenségre, amely hanyatt-homlok menekült, sarkában a Haganával és a Palmahhal. A zsidók nem hagyták, hogy az arabok megfussanak a csatából. Kaukdzsi kétségbeesésében fegyverszünetet ajánlott, de hiába. A zsidók öt mérföldön át, egészen Megiddóig – az újszövetségi Armageddon mitikus színhelyéig – kergették a szabadcsapatokat, és ott gyorsan támadáshoz csoportosították át erőiket. Megiddón túl a Vadi Arának nevezett szoros emberemlékezet óta szolgált a beözönlő hadak felvonulási útjául; innen indultak volna támadásra a zsidók – csakhogy Kaukdzsi két Jarmuk-zászlóaljának bottal üthették a nyomát.

1948. április 14.

AZ ARAB FELSZABADÍTÓ HADSEREG 56. SZ. KÖZLEMÉNYE Dicsőség Allahnak, az irgalmasnak és könyörületesnek! A mai nap a leggyalázatosabb árulás napja. Csapataink romhalmazzá változtatták Mismar haEmeket, de a végső roham előtt az áruló galádság legsötétebb példáját kellett tapasztalnunk. Az éjszaka folyamán kisebb egységekben egy ezrednyi, Hagana-tagnak álcázott brit katona lopódzott be a kibucba, és midőn már megközelítettük a külső védelmi vonalat, több mint száz ágyú ontotta ránk ezerszámra a gránátokat, és nyolcvan, addig álcázott tank közeledett felénk, átfestett brit felségjellel. Hős harcosaink megállásra kényszerítették a hitetleneket, ám ekkor angol vadászgépek és bombázók csaptak le ránk a magasból. Az ellenség mind létszámban, mind tűzerőben olyan fölényben

volt, hogy nem maradt más választásunk, mint a rendezett visszavonulás.

Hírszerzésem megállapította, hogy a cionisták százezer fontot fizettek az angoloknak közreműködésükért. De ne féljetek, testvérek, nem felejtjük el ezt a napot, és a megtorlás nem várat magára sokáig! Az Arab Felszabadító Sereg harcosai egyelőre biztonságos helyen pihenik ki a megpróbáltatást, de bátorságukra, odaadásukra nehéz szavakat találni. Nemsokára megnövelt létszámban térünk vissza, és miénk lesz a diadal.

F. Kaukdzsi tábornagy Arab Felszabadító Hadsereg Ettől fogva Kaukdzsi keserű memorandumokkal halmozta el az arab fővárosokat, felhánytorgatva, hogy nem kap megfelelő támogatást, nincs miből zsoldot fizetnie, és katonái tömegesen elszökdösnek. Maradék embereivel kínkeservesen elvergődött Bab-el-Vadig, s ott egyesült Abdul Kadar Dzsihád Seregével, abban a reményben, hogy a Jeruzsálembe tartó zsidó konvojok ellen mégiscsak sikerül egy-két győzelmet összekaparnia.

Az angolok sorra vonultak ki erődeikből, amelyekre azonnal rácsapott a harcoló felek valamelyike. A Jisuv végre megkapta az első fegyverszállítmányt Csehszlovákiából; a szállítógépek a Negevben rakodtak ki, egy rögtönzött, titkos repülőtéren. Lazult a tengerpart blokádja is, s egy nehézfegyvereket szállító lengyel hajónak sikerült besurrannia a tel-avivi kikötőbe. A fegyvereket gyorsan szétosztották a tartalékos egységek között, amelyek addig puska helyett botokkal, kézigránát helyett szikladarabokkal gyakorlatoztak. Új fegyverei birtokában a Hagana megerősítette a hadállásait a vegyes lakosságú városokban, és tapasztalhatta, hogyan hanyatlik mind mélyebbre az arabok harci elszántsága, hogyan terjed körükben a pánik.

Haifa, Palesztina legnagyobb kikötővárosa, mintha a Földközi-tengerből kúszott volna fel a Karmel-hegy lejtőire; a hegytetőről San Franciscóra emlékeztető pazar kilátás nyílt. Az arab városrész a kikötő köré épült, míg a zsidók a Karmel magasabb lejtőin laktak.

Mivel itt voltak az ország legnagyobb utánpótlási raktárai, mindhárom fél már régóta zaklatta a másik kettőt, mind nyílt harcban, mind pedig váratlan orvtámadásokkal. Az itteni arabok jól szervezettek voltak, fegyverzetük is kitűnő. A Hagana helyi egységét Mose Karmel vezette; róla nevezték el később az egységet Karmel-dandárnak.

Az Irgun bombát robbantott az arab negyedben, mire a közeli olajfinomítóban fellázadt arabok megöltek negyven zsidót. Egymást követték a kölcsönös megtorlások, míg végül a békés megoldásra semmi esély nem maradt.

Az arab városrész zsúfolásig megtelt zsoldosokkal, szabadcsapatokkal és helybéli milicistákkal. Számbeli fölényük egyre nyomasztóbb volt, és amikor az angolok megkezdték a kivonulást, a Hagana elindította az úgynevezett Siccors-hadműveletet.

Egész éjszakán át támadták az arab negyedet, míg végül az arab erőket négyfelé vágták, és az angolok, látva az arab harci kedv megcsappanását, közvetítőnek ajánlkoztak a két fél között.

Karmel találkozott az arab polgármesterrel, és közölte feltételeit: az arabok tegyék le a fegyvert, és szolgáltassák ki a külföldi, illetve nem palesztinai származású katonákat. Arról, hogy az araboknak evakuálniuk kellene a polgári lakosságot, nem esett szó.

A polgármester gondolkodási időt kért, s már futott is tanácskozni Kaukdzsi Haifában székelő megbízottjához. A tiszt megnyugtatta a polgármestert: Kaukdzsi nagyszabású offenzívára készül Nablusztól Haifáig. Ezért felszólította a polgármestert és az egész arab polgári közigazgatást: távolítsák el a városból az arab lakosságot, nehogy egyszer csak a harci cselekmények központjában találják magukat. Mihelyt a zsidókat elkergették, majd visszatérnek, és elfoglalhatják Haifa zsidónegyedeit is.

Eladdig Haifában arabok és zsidók többnyire jól megfértek egymással; rendszeresen kereskedtek, és bizonyos szomszédi kapcsolatok is kialakultak. Ezért a város zsidó vezetői most küldöttséget menesztettek az arab vezetőkhöz, és Ben Gurion politikai irányvonalára hivatkozva igyekeztek őket maradásra bírni.

Az arabok azonban az evakuálás mellett döntöttek. Az angolok továbbra is őrködtek a fegyverszüneten, és az elkövetkező öt napon csaknem százezer arab indult útnak Akko felé. Haifában alig néhány ezren maradtak; ezeknek a hajuk szála sem görbült.

A haifai araboknak semmi okuk nem volt a menekülésre; a pusztulástól való félelem csupán saját terveik visszhangja volt, hiszen ők és vezetőik valóban halálra szánták a zsidókat, és most rettegés emésztette őket, hogy a zsidóktól hasonló sors jut majd osztályrészükül. Vezetőik ügyesen kihasználták ezt a rettegést, holott valójában azért akarták megtisztítani a várost, hogy az arab seregek majd szabadabban mozoghassanak. A haifai kivonulás megismétlődött Cefatban és Tiberiásban is; innen rövid ideig tartó harcok után menekült el az arab lakosság.

Az arabok már végignézték, hogyan futottak meg társadalmuk vezető rétegei mindjárt az ENSZ-beli szavazás után. A mozgás immár megállíthatatlanná vált. Az arabok ezrével lepték el az országutakat anélkül, hogy egyetlen puskagolyót lőttek volna ki rájuk, vagy akár csak egyetlen fenyegető szó elhangzott volna. Az innenonnan elszórva érkező menekültek egyetlen hatalmas, végeláthatatlan emberfolyammá egyesültek.

Arab-Palesztina lényegében elvesztette az első menetet. Hogy megforduljon a kocka, az új stratégia minden tartalékot az országúti csatára mozgósított, hogy elvágja Jeruzsálemet a Jisuv többi részétől, és kiéheztesse a zsidó lakosságot. A jeruzsálemi győzelem feledtetne minden korábbi kudarcot. A város – a Jisuv szíve – az arabok szemében a kígyó feje volt.

Mialatt mindkét fél felkészült e döntő csatára, a Jisuvot iszonyú csapás érte: az Arab Légió, ígéretét megszegve, átkelt a Jordán folyón. Az ostromlott ecioni tömb végül gyilkos harcok után elesett. A Légió alig ejtett foglyokat; a túlélők nagy részét lemészárolták.

A Jeruzsálemből, Hebronból, Betlehemből odaözönlő arabok kifosztották, majd a földdel tették egyenlővé a négy kibucot; gyümölcsöseit elpusztították, a zsinagógákat megszentségtelenítették. A zsidó függetlenség kikiáltásának előestéjén a Jisuvot

súlyos kétségek gyötörték; a zsidók maguk sem tudták, hogy a történtek után és a várható fejlemények ismeretében lesz-e bátorságuk hitet tenni a szabadság mellett.

Tizedik fejezet Nyugat-Jeruzsálem körül egyre szorult a hurok; a blokád százezer zsidót sújtott.

Némi levegőhöz csak a Bab-el-Vad vékony, bizonytalan csatornáján át jutottak; azt is elszorította időnként az ellenség.

Az óváros falain belül kétezer szélsőségesen ortodox zsidó élt, akik nem voltak hajlandóak mozdulni, noha ötvenezer arab zárta el őket a zsidó lakosság többi részétől.

Az élelmet és minden utánpótlást arab erődök és állások sűrűjén át kellett a tengerpartról a súlyosan veszélyeztetett Bab-el-Vadig s onnan a városba szállítani.

Az angolok már a látszattal sem igen törődtek, s alig ellenőrizték az utakat.

Az ostromra készülő zsidók megvizsgáltak minden ciszternát a maguk városrészében. Ősi szokás volt, hogy az időszakos szárazság és az örökös vízhiány miatt az esővizet a lapos háztetőkön gyűjtötték össze, s onnan föld alatti betontartályokba vezették. Ilyen tartályok számos házban voltak, de már régóta nem használták őket, hiszen kiépült a korszerű vízellátási rendszer a tengerparti szivattyútelepekkel.

Most a ciszternákba vegyszert szórtak, hogy meggátolják a víz poshadását, és a tetejükre cement fedőlap került. Úgy számították, hogy ha minden család naponta negyvenöt litert kap, akkor a ciszternák vizéből mintegy három hónapra futja.

A tervet épp idejében dolgozták ki, mert az arabok Nyugat-Jeruzsálemig az egész vízvezetékrendszert felrobbantották, az angolok pedig sem újjáépítésére, sem őrzésére nem vállalkoztak.

Nap mint nap megjelentek a vízhordó teherautók az előre kijelölt házaknál, és szétosztották a tartályokba a drága kincset. A háziasszonyok félretettek öt litert főzésre és ivásra. A többit egyre takarékosabban osztották be; mosakodáshoz, illetve a legszükségesebb konyhai eszközök elmosogatásához többször is felhasználták. Egy pohárkányi jutott fogmosáshoz, a maradék a mosásra és végül az illemhely napi egyszeri leöblítésére. Zuhanyozásra, öntözésre, köztisztaságra már végképp nem futotta. A következő hónapokban a jeruzsálemi utcákat kártyaként lepte el a sivatagi por. A zsidók lassan kiszáradtak, városuk betegesen fakó színt öltött.

Tüzelő csak a kórházaknak, a katonaságnak és a pékségeknek jutott. A lakásokban villanykörték helyett gyertyák égtek. A jeruzsálemi háziasszonyok közös tűznél főztek. A vidék amúgy is szegény volt faanyagban, így az emberek a kerítéseket, ablakkereteket meg a bútort aprították fel.

Az egyetlen ehető zöldféle a pitypang volt. A napi fejadag hatszáz kalóriára zuhant – épphogy az éhenhalási küszöb fölé. A Jisuv „légiereje” egyetlen egymotoros gép fogadására alkalmas, rögtönzött leszállópályát használhatott; így szállították nap mint nap a csecsemőtápszert, az életmentő orvosságokat, a kézifegyvert – no meg a Jisuv egyes vezetőit.

A zsidók stratégiai helyzete jóformán kilátástalan volt. A környéken nyomasztó többségben élt az arab lakosság. A Haganának, hogy megvédje a sűrűn lakott városi körzeteket, olyan nagy területen kellett szétterítenie erőit, hogy vonalain mindegyre

hézagok tátongtak. A fegyverkészlet ötszáz puskából meg néhány nagyobb tűzerejű fegyverből állt, köztük a Dávidkának becézett aknavetőkből, melyeket Cefatnál oly eredményesen vetettek be. A Dávidkákat rendszeresen szállították egyik helyről a másikra, hogy az arabok azt higgyék, korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre.

Elkerülhetetlenné vált, hogy a zsidók megerősítsék körzetüket. A Haganának sikerült elfoglalnia a Katamon nevű arab külvárost, amely ellenséges szigetként ékelődött saját területükbe; ily módon kiegyenesíthették frontvonalukat. Más vállalkozások viszont kudarcot vallottak; így például nem tudták elfoglalni azt a magaslatot, ahol Sámuel próféta sírja áll, és ahonnan fedezhették volna a közeledő konvojokat.

Támadást indítottak az Auguszta Viktória épülettömb ellen is, hogy közvetlen összeköttetést teremtsenek a Scopus-hegyen elszigetelt zsidó intézményekkel. Az arabok ezt a támadást is visszaverték, s ezzel a Héber Egyetem, a Nemzeti Könyvtár és a Hadassza-kórház elszakadt Nyugat-Jeruzsálemtől; a feléjük igyekvő konvojoknak ellenséges érzelmű arab negyedeken kellett áthaladniuk. Hogy ezek az intézmények tovább működjenek, és ki ne fosszák őket, a Jisuv kénytelen-kelletlen elfogadta a Scopus-hegy demilitarizált övezetté való nyilvánítását.

Végül a Hagana megindította első hadműveletét a blokád áttörésére. Tel-avivi egységei megtámadták Abdul Kadar darázsfészkét a ramleh-lyddai körzetben, felrobbantották a főhadiszállást, és megtisztították az országutat az orvlövészek lesállásaitól. De a Jeruzsálembe vezető út további szakasza még mindig hosszú volt, és egyre több vér öntözte.

Frederick Brompton ezredes és Gideon Asch újabban hetente többször is találkozott a latruni erődben, hogy mint összekötők fontos híreket továbbítsanak a másik fél parancsnokságához. Bromptont azért szemelték ki erre a feladatra, mert igazi jellegtelen hivatalnok volt, a brit pártatlanság valóságos megtestesülése.

– Az a bomba, amit Lyddában robbantottak, nagyon piszkos munka volt – mondta éppen. – Azt is hallottuk, hogy suttyomban kicsempészték a Semes-kibucból a Palmah egyik egységét, és felvonultatják őket a Bab-el-Vad mentén. Ha hivatásos katona volnék, azt mondanám, hogy erőszakkal fel akarják szabadítani az országutat.

Gideon teljes ártatlansága jeléül égnek meresztette a szemét.

– Csakhogy ez iszonyatos véráldozattal jár majd – jelentette ki Brompton.

– Talán ha maguk nemcsak tessék-lássék ellenőriznék az utakat... – jegyezte meg Gideon.

Brompton ugyanúgy emelte az égre a szemét, mint az imént Gideon.

– Rendben van, ezredes, térjünk a tárgyra. Két alapvető gondunk van. Először is, továbbra is tiltakozunk az ellen, hogy az arabok megrakják fegyverrel a Templomhegyet. Most már húsz géppuskát és ágyúállást számláltunk össze, nem szólva a Sziklamecset tetején lévő megfigyelőállásról. És ha valaki az Al-Aksza pincéjében cigarettára gyújtana, felrobbanna az egész város.

– Ejnye, Gideon, öreg fiú, hiszen maga is ismeri az arabokat! Még a saját szent helyeiket sem tartják tiszteletben!

– Menjen a pokolba, Brompton! Maga is tudja, mi történne, ha a zsidók csak egyetlen puskagolyót is kilőnének az Al-Akszára. Az egész világ a torkunknak ugrana sértett áhítatában.

Brompton alig hallhatóan kuncogott.

– Szólni kívántam továbbá azokról a fegyverraktárakról, amelyeket az arabok Kelet-Jeruzsálem valamennyi kórházában és iskolájában berendeztek.

– Az araboknak, Gideon, ma még korai fair play-ről vagy demokráciáról prédikálni. Vannak dolgok, amikre mi még akkor se vetemednénk, ha csak ezen az áron tarthatnánk meg a mandátumot. Sőt, isten a megmondhatója, végül talán még a birodalmat is elveszítjük, mert az emberiesség törvényeit még háborúban sem hágjuk át. Hiába, ebben a játszmában az araboké az előny. Piszkos előny, de ők kihasználják.

Az ember nem tehet mást, mint hogy jó képet vág hozzá.

Brompton váratlanul ideges lett, ami amúgy csöppet sem volt rá jellemző. Gideon úgy gondolta, valamilyen súlyos ügy nyomasztja, és még nem mer előhozakodni vele.

– Van még valami a napirendjén? – érdeklődött az angol.

– Igen. A vízvezetékrendszer. Ha nem segítenek, egyedül nem bírjuk se újjáépíteni, se megvédeni.

Brompton ingerülten legyintett, mire Gideon talpra ugrott, és elkáromkodta magát.

– Üljön vissza, Gideon, nagyon kérem – mondta Brompton, megjátszott angol hidegvérrel. – Már az ENSZ-beli szavazás után megmondtam magának, hogy a helyzetünk gyökeresen megváltozott; eddig kormányoztunk, ezentúl semlegesek leszünk. Maguk meg vannak győződve róla, hogy az arabokat pártoljuk. Lehet, hogy most meglepődik, de az egész arab világ, épp ellenkezőleg, azzal vádol, hogy a cionistákkal fújunk egy követ. És tudja, mi az igazság? A parancsnokságunk egyformán megérti mind a két felet.

– Ne tartson nekem előadást az angol tisztességről és pártatlanságról. Én százezer ember vízellátásáról beszélek.

– Nem vehetünk részt a vezetékrendszer újjáépítésében, Gideon. Gyors ütemben vonjuk ki csapatainkat, tehát emberünk se lenne hozzá, de nem is szándékozunk belekeveredni ilyesmibe. Megértheti, többé nem a mi dolgunk, hogy akár az arabokat, akár a zsidókat visszatartsuk a fegyverkezéstől, az összecsapástól.

Elmegyünk, és mihelyt kitettük a lábunkat, Palesztinában totális háború lesz. Maga is tudja, hogy esetenként azért közbeléptünk, és mindent elkövettünk, hogy a polgári lakosságot megkíméljük a szenvedéstől. Haifában, Tiberiásban és másutt kíséretet adtunk a menekülő arabok mellé. Maguknak is felajánlottuk az evakuálást, csak maguk nem tartottak rá igényt. De hadd mondjam el még egyszer, nagyon nyomatékosan: mi se Kaukdzsit, se a Palmahot nem óhajtjuk feltartóztatni. Felejtsük el mindazt a gazemberséget, amit a múltban egymás ellen műveltünk. Bennünket már csak egyvalami érdekel: az, hogy mielőbb lelépjünk a színről.

– Anélkül hogy a kezüket bepiszkolnák.

– Pontosan így van.

– Rossz kártyás maga, ezredes. Árulja el végre, mi böki a csőrét.

Brompton zavartan köszörülte a torkát.

– Csak olyasmit mondok, amit úgyis tudnak. Jeruzsálemben reménytelen a helyzetük. Az ecioni tömb nincs többé. Az óvárosi zsidók halálra vannak ítélve.

Lehet, hogy a Zsidó Ügynökség szerint ennyi veszteség még elviselhető – no de mi lesz ezután? Még ha kitartanak is május 15-ig, a kivonulásunk utolsó napjáig, az

Arab Légió huszonnégy óra alatt eléri Jeruzsálemet. Délről betörnek az egyiptomiak, északról a szíriaiak és az irakiak, és mind Jeruzsálembe készülnek. Gideon, a D terv nem egyszerűen veszélyes, hanem kész öngyilkosság!

Gideon soha nem említette, hogy a D tervvel maga sem ért egyet. De a brit parancsnokság nyilvánvalóan ugyanígy vélekedik, és bizonyosra veszi, hogy a Jisuv konoksága végzetes következményekkel jár majd.

– Felhatalmazásom van, hogy a brit kormány nevében beszéljek, beleértve a miniszterelnököt is. Magához fordulunk, hogy távolítsa el Jeruzsálemből a polgári lakosságot.

– Vajon miért szólalt meg hirtelen a lelkiismeretük?

– Beszéljek nyíltan, Gideon?

– Természetesen.

– Ha az arabok felülkerekednek a harcban, egyetlen megoldást ismernek: a teljes megsemmisítést. Mi pedig nem vagyunk hajlandók vállalni a felelősséget húsz-, harminc- vagy nyolcvanezer polgári személy lemészárlásáért, és azt akarjuk, hogy nyoma legyen: mi figyelmeztettük magukat. Nyugat-Jeruzsálemet ki kell üríteni.

– Vajon az életünket féltik, vagy csak nem akarják, hogy véres kézzel álljanak a világ színe elé?

– Már megmondtam, hogy mi mindkét felet megértjük. De az bizonyos, hogy nem szoktunk székesegyházakban fegyvert tárolni, és nácik sem vagyunk.

– Megértettem az üzenetet – mondta Gideon.

– Akkor nyilván azt is tudja, hogy nyolcvanszázalékos esély van egy olyan tömeggyilkosságra, amilyet kétezer éve nem látott a világ.

– Ezzel is tisztában vagyunk.

– Az isten szerelmére, Gideon, próbáljon meg hatni Ben Gurionra! Ha mindez bekövetkezik, ő sem élhet tovább ezzel a felelősséggel! Hogyan álmodozhatnak még zsidó államról egy ilyen katasztrófa után?

– Továbbítom az Öregnek az üzenetet. Csak tudja, ezredes, van itt egy kis probléma. Ugyanaz, amit már Európában is megéltünk. Az tudniillik, hogy a zsidókat nincs hová evakuálni. Vagy értsem úgy a figyelmeztetését, mint őfelsége kormányának nagylelkű ígéretét, hogy tárt karokkal befogadnak százezer zsidót vagy – teljes arab győzelem esetén – félmilliót? Nem is muszáj, hogy Angliába emigráljunk. Miért nem küldenek el bennünket Kanadába, Indiába, esetleg NyugatIndiába? Vagy miért nem beszélik rá Amerikát vagy Kanadát, hogy ők fogadjanak be? És ott van még a sok kenetteljes keresztény és demokratikus európai ország.

Naiv lélek maga, ezredes. Mi, zsidók, nagyon jól tudjuk, hogy ha elveszünk, senki sem hullajt értünk egyetlen könnycseppet sem.

Gideon felállt, és az ajtóhoz indult.

– Gideon...

– Nos, ezredes?

– Én személy szerint nagyon fájlalom mindezt.

– Sose bánja. Mi, zsidók már rég megszoktuk, hogy egyedül vagyunk.

A Jisuv nem késlekedett a válasszal. Ben Gurion elrendelte a Bab-el-Vad felszabadítását. Addig a Palmah csak kis egységekben, rajokban vagy szakaszokban működött. Most, hogy a zsidó főparancsnokság életbe léptette a Nahson-tervet – így

hívták azt a férfiút, aki Mózes oldalán elsőnek ugrott a Vörös-tengerbe, hogy lássa, át lehet-e kelni rajta -, a Palmah Har El (vagyis Isten Hegye) nevű dandárja kapta az életveszélyes feladatot: tisztítsák meg legalább részben a Bab-el-Vadot a Jeruzsálembe tartó konvojok előtt. A Jisuv ugyanekkor titkos utak építésébe fogott, hogy Latrun megkerülésével egy szakaszon letérhessenek a Bab-el-Vadról.

Az országút végén, közvetlenül Jeruzsálem előtt a legfőbb akadály egy arab hegyi falu volt, amelyet Kasztelnek neveztek, mert ősi római és keresztes erődök romjaira épült. Az út fölé magasodó hegyről már számos zsidó konvojra csaptak le.

Gideon Asch sok éven át gyűjtögetett adatait felhasználva, a Har El dandár kisebb egységekre szakadva átfésülte a veszedelmes vidéket, és számos fontos állásból kiűzte az arab szabadcsapatokat. Eközben a dandár egyik, nyolcvan főből álló százada észrevétlenül megmászta a Kasztelhez vezető hosszú, meredek hegyi utat. A rajtaütés meglepetésszerűen érte az arabokat; alig néhány perces küzdelem után a falu lakói elmenekültek.

Most, hogy Kasztel, legalábbis átmenetileg, zsidó kézre került, lázas, egyetlen percre sem szünetelő tevékenység bontakozott ki Zsidó-Palesztina egész területén.

Mindenfelől élelemmel és egyéb utánpótlással megrakott teherautók indultak meg, és április 30-ig három nagy konvojnak sikerült, ha időnként csigalassúsággal is, eljutnia Jeruzsálembe.

Kasztel elestének hírét az arab falvakban először hitetlenül fogadták, de aztán annál erősebben söpört végig rajtuk a felháborodás hulláma. A hír Tabahig is eljutott, és bár Ibrahim hadzsi nem tartott velük, és áldását sem adta a vállalkozásra, parasztjai csapatostul engedelmeskedtek a felhívásnak: Kasztelt vissza kell foglalni.

Amikor már elegendő ember sereglett össze a hegy lábánál, találomra megindultak felfelé, de visszavetették őket. Elszánt és tapasztalt vezér híján az arabok harci kedve csakhamar lelohadt; vaktában még lövöldöztek egy kicsit, aztán visszaszállingóztak falvaikba.

Kasztelt a továbbiakban már csak negyven idősebb jeruzsálemi tartalékos védte, és Abdul Kadar Huszeinit mindenfelől sürgették, hogy mielőbb foglalja vissza.

Néhány nappal később a vezér valóban odairányította a Dzsihád Sereg néhány egységét, igazi szakértelemmel hadrendbe állította őket, majd tüzérségi tűztől fedezve óvatosan megindultak felfelé. A biztonságos pontokon elhelyezett állásokból a túlerőben lévő támadók helyükhöz szögezték a zsidó védőket.

A védők kétségbeesett üzenetet küldtek a parancsnokságnak: fogytán a lőszer, ha az arabok támadnak, nem tudják visszaverni őket. Éppen ekkor sikerült egy alkalmi teherhajónak áttörnie az angol blokádot; fegyverszállítmányát nagy sebesen kirakodták, és útnak indítottak egy teherautót: hajtson át a Bab-el-Vadon, ameddig csak lehetséges. Amikor az arabok rajtaütöttek, a Palmah tíz katonája gyorsan magához vett ötvenezer tár lőszert, és tekervényes kerülő utakon bevették magukat a hegyekbe. Amikor végre sikerült átcsúszniuk Abdul Kadar vonalain, a védők a szó szoros értelmében az utolsó golyóknál tartottak.

Abdul Kadar támadást vezényelt, és maga állt emberei élére. Váratlanul érte őket a zárótűz; a terepet holttestek borították. A szabadcsapatok visszavonultak, majd a Hagana őrjáratot küldött a helyszínre. A halottak között rábukkantak Abdul Kadar Huszeinire is.

Ekkor Hebrontól Nabluszig minden arab faluból megindultak a férfiak – ki taxin, ki buszon, ki autón vagy teherautón. Tabah férfilakosságának nagyobb fele is ott volt a tömegben, amely árhullámként tört felfelé a hegyoldalon.

A zsidó parancsnok felrángatta álmukból elcsigázott embereit, odahajította nekik a tölténytárakat, vezényszavakat ordított, s felváltva lőtt és szitkozódott. De nem tüzelhettek olyan gyorsan, hogy a hatalmas tömeget megállítsák, és végül visszavonultak.

Ekkor az arabok is rátaláltak elesett vezérük holttestére, és őrjöngő indulatuk mélységes gyászba csapott át. Zokogtak, átkozódtak, vaktában még leadtak néhány lövést, majd elindultak lefelé, hogy a vértanút Jeruzsálembe szállítsák, és Kasztel védelmére csak maroknyi embert hagytak hátra; az egész háború egyik legfurcsább közjátéka volt ez. A Hagana pedig egykettőre visszatért, és ezúttal már végérvényesen ott is maradt.

Abdul Kadar temetése látványos megnyilvánulása volt a muzulmánok dühének és elkeseredésének. A nyitott fenyőfa koporsót jajveszékelő arabok tízezreinek feje fölött adták tovább, majd a tömeg a Damaszkuszi kapun át betódult az óvárosba, végighömpölygött a szűk utcákon, és végül az elképzelhető legnagyobb tisztességben részesítette a vezért: a Haram esz-Sarifon temették el, a Sziklamecset mellett.

Dühük és elkeseredésük csillapodtával a tabahiak egyik percről a másikra kijózanodtak. Bánták már, hogy hagyták magukat sodortatni az árral, veszélyeztetve hagyományos békés életüket. Hirtelen támadt harci kedvüket elfojtotta a tompa szorongás.

Kasztelt immár szilárdan tartották a zsidók, és a hajdan semleges Tabah ellenséges faluvá vált, sérthetetlenségük odalett, minden csapás, amely Palesztinát érte, ezentúl őket is fenyegette. Gondolni sem mertek a pillanatra, amikor majd az angolok kiürítik Latrunt, s ők ott állnak pőrén, védtelenül, kiszolgáltatva a tőlük kőhajításnyira lévő erős zsidó településnek. Nap mint nap hallották, hogy újabb arab falvakat és városokat hagytak el lakóik, és végül a tabahi családok közül is egyre többen kerekedtek fel.

Ibrahim hadzsi most már nem vívódhatott tovább magában. Emberei menekültek, őt pedig egyre jobban szorongatták a szabadcsapatok, hogy létesítsen figyelőállásokat és leshelyeket. Favzi Kabir egy fillért sem küldött, s a perc, amikor megkapja a parancsot Tabah kiürítésére, egyre közeledett. Ibrahimot szinte agyonnyomta a gond. Vajon van-e rá akár a legcsekélyebb esélyük is, hogy átvészeljék ezt az időszakot, és mindkét fél megkímélje őket? Ünneplőbe öltözött, lejött a dombról, átvágott az országúton, odalépett a Semeskibuc őrbódéjához, és közölte, hogy Gideon Aschsal szeretne beszélni.

Tizenegyedik fejezet 1948. április Gideon Asch házikóját könnyű volt megkülönböztetni a többitől: mint a kibuc kevés, még megmaradt alapítójának egyike, abban a kiváltságban részesült, hogy a háztetőn saját melegvíz-tartálya volt. A spártaian egyszerű ház kisebbik helyisége volt a hálószoba; a nagyobbik egyszerre töltötte be a nappali, az ebédlő és az iroda szerepét. Mivel a kötelesség túl gyakran szólította el a kibucból, Gideon csak ritkán látogathatta a közös ebédlőt, így aztán a tagok megszavaztak neki egy külön kis konyhát is. Személye fontosságának legfőbb jeleként pedig íróasztalán két telefon is díszelgett.

Amikor meghallotta a kopogást, Gideon felnézett az asztalán örökösen tornyosuló iratokból.

– Szabad.

Az őr kitárta az ajtót, és hadzsi Ibrahim belépett. Az őr rászólt, hogy tegye szét a karját, és hozzálátott a motozáshoz.

– Fölösleges – intette le Gideon.

A két férfi majd három éve nem találkozott, és kezdetben kényelmetlen csend telepedett a helyiségre. Végül Gideon felállt, és kezet nyújtott, Ibrahim habozva viszonozta, majd megölelték és vállon veregették egymást. Aztán Gideon rámutatott az íróasztal túlsó oldalán álló székre.

– A fiaid jól vannak?

Ibrahim bólintott, aztán ismét hallgattak. Ibrahim elámult az egyszerű berendezésen, de még inkább a rengeteg könyvön, amelyek szinte elborították a szobát.

– Mindig kíváncsi voltam rá, hogyan élsz – szólalt meg végül Ibrahim. – Mennyi könyved van! Látom, van köztük még arab nyelvű is. Hány nyelven olvasol tulajdonképpen?

– Haton vagy heten – vonta meg a vállát Gideon. – Nem is tudom...

– Irigyellek érte. Iszmail nekem is felolvas a Palestine Postból.

Gideon megérezte a másikból áradó feszültséget, de türelmesen várt, amíg Ibrahim egymás után kísérletezik a különféle szálakkal. Az íróasztal alsó fiókjából elővett egy üveg skót whiskyt, majd az egyik poharat Ibrahim elé tolta.

– Angol pártfogóink ajándéka.

Ibrahim tiltakozva emelte fel a kezét.

– Tudod, hogy nem bírja a gyomrom.

– Akkor egy kis bort?

A muktár erre is a fejét rázta. Ekkor Gideon addig matatott egy másik fiókban, amíg egy rúd hasis elő nem került, s azzal kínálta meg a másikat.

– Te szívsz, én iszom – mondta.

– Mit szólnak hozzá az őrök?

– Azt se tudják, mi a különbség a hasis meg a lótrágya között.

Ibrahim kétszer megszívta a pipát, Gideon lehajtott két kupicával, s a feszültség máris felengedett. Ibrahim felnyögött, és a tenyerébe temette arcát.

– Olyan ez az egész, mintha a tengert akarnánk kikövezni.

– Mit mondhatnék erre, Ibrahim? Nem mi akartuk ezt a háborút.

– Bárcsak beduin lennék! Ők mindig mindent át tudnak vészelni. – Újra megszívta a pipát, és elkalandozott. – Láttam Ros Pinnát. Átutazóban.

– Tudom, amikor Damaszkuszba mentél, hogy találkozz Favzi Kabirral, Kaukdzsival és a jobblétre szenderült Abdul Kadarral. Gondolom, nem azért hívattak, hogy szerencsét kívánjanak az aratáshoz.

– Megalázó látvány, ahogy menekül a népem. Bár meglehet, hogy ti, zsidók ezt nem is tartanátok olyan fontosnak, hiszen benneteket már annyi megaláztatás ért. De számunkra nincs irtózatosabb, mint a megaláztatás...

– Mi a baj, Ibrahim?

– Szorongatnak, hogy ürítsem ki Tabahot.

– Tudok róla.

– Ha elviszem innen az embereket, bármily rövid időre is, vajon visszahozhatome majd őket?

– Ha mi elhagynánk Semest, vajon az arabok visszaengednének-e?

– Igazad van. De mit tudsz mondani nekem, Gideon?

– A mi politikánk nem az, hogy az arabokat kiűzzük Palesztinából. Egyetlen felelős vezetőnk sem ámítja magát azzal, hogy életképes államot teremthetünk, ha nincs béke köztünk és szomszédaink között. Isten a megmondhatója, hogy sem magunkat, sem az utánunk következő nemzedékeket nem akarjuk örökös vérontásra ítélni. Nincs olyan arab vezető, akihez ne próbáltunk volna közeledni. De hiába, mind háborút akar.

– Mondd csak... és van olyan arab falu, amelyikkel megállapodtatok? Van olyan, amelyik a helyén marad?

– Van bizony. Még a jeruzsálemi folyosóban is.

– És hogy szól az alku?

– Ne bántsatok bennünket, és akkor mi sem bántunk benneteket. Egyszerű, nem igaz? Egy szép napon majd rájöttök, hogy a palesztinai zsidók jobb jövőt szánnak nektek, mint akármelyik hőn szeretett arab testvérország.

– Mit szólnál, ha Tabah nevében felkínálnám ugyanezt az alkut?

Gideon morogva felállt.

– Tabahból ellenséges falu lett. Vagy negyven embered beállt a Dzsihád Seregbe; félszáznál is többen vettek részt a Kasztel elleni támadásban. A szabadcsapatok tagjai úgy járnak ki-be, mintha otthon volnának. Más szóval tevékenyen részt vesztek a kísérletben, hogy Jeruzsálem százezer lakosát kiéheztessék. Ibrahim, én magam nem fogom javasolni Tabah megtámadását, de ha egyszer háború van, bármikor elszabadulhatnak az indulatok.

– Szörnyűséges ez – mondta csüggedten Ibrahim. – Engem az arabok kényszerítenek távozásra.

– Tudom.

– A faluban akármikor kitörhet a pánik. Ha valaki csak egyet is a levegőbe lőne, fékevesztetten menekülne mindenki.

Gideon nézte a gondterhelt, tehetetlen férfit, akit felkapott és magával sodort az események forgószele. Tudta, hogy Tabahban a világháború óta egyre fokozódott a zsidógyűlölet. Sokan dühödten elutasítanák a semlegességet, mások csak nem mernék elfogadni. De ha elmenekülnek, akkor csak az Isten segíthet rajtuk.

Ibrahim lemondón legyintett, majd tántorogva felállt. Gideon firkált valamit egy darab papírra, aztán Ibrahim kezébe nyomta.

– Ezen a számon mindig elérhetsz. Ha te magad bajba kerülsz, igyekszem segíteni.

– Bárcsak te meg én leülhetnénk, és megtárgyalhatnánk ezt az egészet – mondta Ibrahim fásult, színtelen hangon. – Mi ketten meg tudnánk egyezni. Meglenne a béke...

– Ha ti készen álltok rá, bennünket mindig megtaláltok.

Ebben a pillanatban megszólalt az egyik telefon. Gideon hallgatta az izgatott héber beszédet, aztán csak annyit mondott, hogy azonnal indul, majd letette a kagylót. Félelmetes pillantást vetett Ibrahimra.

– Az Irgun megtámadott Jeruzsálem mellett egy arab falut. Deir Jaszint.

– És mi történt?

– Tömegmészárlás volt.

Egy órába sem telt, Gideon már ott volt Deir Jaszinban; megbízták, hogy azonnal mérje fel a helyzetet. A falut angol katonák vették körül, ott volt Brompton ezredes is, és tájékoztatta Gideont. Gideon hitt neki, mert amit mondott, egybecsengett azzal, amit már ő is tudott, így hát egy fiatal Palmah-tiszttel azonnal elküldte Jeruzsálembe első jelentését.

Ezután következett a megbízatás legborzalmasabb része: meg kellett szemlélnie a holttesteket, kikérdeznie a sebesülteket, hogy a részletekből összeálljon az egész lidérces történet.

A levegőt átjárta az égő hús szaga, még terjengett a lövöldözés bűzös füstje, a tompa zokogás halk, de szűnni nem akaró morajlását meg-megszakították a düh és a vak kétségbeesés kitörései. Gideon felajánlotta, hogy zsidó orvosi segítséget hív, de a sebesültek riadtan tiltakoztak. Gideont egyre jobban felzaklatta az ide-oda száguldozó autók szirénabőgése is. Úgy érezte, többre nem képes; csoda, hogy már eddig is össze nem omlott.

Pedig hát nyilvánvaló volt, hogy valami ilyesmi előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkezik. Miután a Haganának sikerült részben megtisztítania az utat, és három konvoj bejutott Jeruzsálembe, az arabok ismét elzárták. A zsidó szállítmányok elleni támadásokat egész sor arab faluból szervezték; közülük a Nyugat-Jeruzsálemmel határos Deir Jaszin volt az egyik legellenségesebb. Az Irgun, amely már féltékeny volt a Hagana sikereire, száz embert vetett be, hogy elfoglalja a falut.

Csakhogy az Irgun hírszolgálata tévedett. Azt hitték, innen is el lehet majd kergetni a lakosságot, ahogy az Kasztelban történt, s nem tudták, hogy a Dzsihád Sereg egy népes különítménye éppen a faluban állomásozik. Az Irgun támadása heves ellenállásba ütközött; a könnyűnek ígérkező célpont kifogott rajtuk. Az Irgun akkoriban városi gerillamozgalom volt, embereit nem képezték ki nyílt terepen folytatott harcra. Csak lassan nyomultak előre, s mihelyt egy házat elfoglaltak, rögtön felrobbantották.

A hátráló arab milicisták összekeveredtek a falu lakóival. Azok igyekeztek kivágni magukat, hogy menekülhessenek, de a milicisták őket használták fedezékül, és elszabadult a pánik. A megzavarodott, szerteszét futó parasztok ádáz kereszttűzbe kerültek. S ekkor, a teljes zűrzavarban az Irgun harci fegyelme összeomlott. Őrjöngve rontottak előre, s lőttek mindenre, ami csak mozog.

Szemléje végeztével Gideon bemenekült egy üres házba, és hányni kezdett.

Aztán megjelent Brompton ezredes; becsukta maga után az ajtót, és várt, amíg Gideon összeszedi magát.

– Úgy fest, hogy a végeredmény több mint kétszázötven halott – közölte. – A fele nő és gyerek.

Gideon kirántotta nadrágjából az ingét, hogy azzal törölje le az arcán végigcsorgó verejtéket. Aztán tenyerébe temette az arcát.

– Az ügy mélységesen felháborít bennünket. A Haganának semmi köze nem volt hozzá.

– No persze, de azért csak maguk felelnek érte, nem igaz?

Gideon összepréselte az ajkát, és bólintott. Tudta ő is, hogy a felelősség az övék.

Felemelte csonka karját.

– Hallott már a bagdadi gettóról? Ott szereztem ezt. Egész életemet végigkísérték a tömeggyilkosságok. Csak éppen ez a mostani más, mert ezt a zsidók követték el.

Vajon ezzel eltörölték száz arab vérfürdő emlékét?

– Magát most csak a mérleg izgatja?

– Dehogy, ez csak afféle védekező reflex. Sokat éltem arabok között, megszerettem őket. Igaz, mára jórészt elpárolgott ez a szeretet, de azért továbbra is hittem abban, hogy egymás mellett élve, közösen létrehozhatunk valamit... egy új, fejlettebb életformát, ahol a tisztesség és a kölcsönös megbecsülés uralkodik, ahol érdemes és vonzó lesz élni. Úgy gondoltam, majd mi példát mutatunk, és ha az arabok ezt felismerik, odajönnek, és végre tárgyalhatunk a békéről. Zsidó vagyok, ezredes, és gyötör a tudat, hogy az élni akarás ilyen tettekbe hajszolt bennünket. Azt még megbocsátom az araboknak, hogy gyilkolják a gyerekeinket. De hogy rákényszerítettek, hogy az ő gyerekeiket gyilkoljuk, ezt soha nem bocsátom meg nekik.

– Így hát a cionizmus tiszta álmát is bemocskolja a rút valóság – szólt Brompton.

– Bizony a gátépítés, a mocsarak lecsapolása, a tábortűz körüli tánc meg nótaszó nem egészen ugyanaz, mint a függetlenség kikiáltása. Ameddig megmaradtak a zsinagóga falai között, imádkoztak, és némán tűrték az üldöztetést, addig örök érvényű erkölcsi normákat tűzhettek maguk elé. De most a kezükbe vették a maguk sorsát, bárhogyan alakuljon is; nem csoda, hogy ez a kéz is piszkos lesz.

– Jó, elismerem, szörnyűséget műveltünk. És az arabok mérhetetlenül felfújják majd.

– És fújják még vagy száz évig. Az első zsidó vérengzés a muzulmánok ellen.

Pompás érvvel ajándékozták meg őket; Deir Jaszin alapján mindig egymásra találnak majd.

– Isten a megmondhatója: soha nem akartuk, hogy ez bekövetkezzék.

– Még mindig tisztességes küzdelemről ábrándozik? Pedig ha nem csalódom, maga hirdette, hogy ha egyszer háború van, bármi bekövetkezhet. Csak éppen azt, ami most történt, megakadályozhatták volna.

– Hogyan?

– Úgy, hogy szemmel tartják az Irgunt. Ott is zsidók vannak; maguk felelnek értük.

Gideon az ablakhoz dőlve nézte, hogyan szállítják el gázálarcos katonák a hordágyra emelt holttesteket. Állkapcsa megfeszült, mert valósággal fizikai fájdalom fogta el.

– Most derül majd ki, mennyit érnek a szép álmai, a hosszú éveken át hirdetett lángoló idealizmusa. Tudja, mit? Maga épp elég kenetteljes tanácsot osztogatott nekünk. Hadd tanácsoljak most én is valamit.

Gideon megfordult, és merőn nézett az angolra.

– Ha beszél Ben Gurionnal, bírja rá az Irgun feloszlatására: az embereket ossza be más egységekbe. Mert ha továbbra is eltűrik, hogy soraik között külön kis magánhadsereg működjék, maguknál is olyan anarchia harapódzik el, mint az araboknál. Gondoljon az írekre: ők sem fékezték meg idejében az Ír Köztársasági Hadsereget. Ha nem vigyáznak, soha nem lábalnak ki a zűrzavarból.

– Mindezzel mi is tisztában vagyunk. De ez csak az egyik problémánk a sok közül.

– Szerintem a legfontosabb – mondta Brompton. – Mert nem lehet több központi hatalom, csak egy.

Néhány óra múlva Gideon küldötte visszatért Jeruzsálemből, és Gideon ismét megkereste Brompton ezredest.

– Tel-Avivban most kezdődik a sajtóértekezlet, amelyen megbélyegzik a Deir Jaszin elleni támadást – mondta. – Tárgyaltunk az Irgunnal is. Ők továbbra is azt hajtogatják, hogy a falu volt a zsidó szállítmányok elleni támadások első számú támaszpontja. Azt mondják, nem kevesebb, mint hat alkalommal figyelmeztették a muktárt meg a falu véneit, hogy szüntessék be az ellenséges tevékenységet. S végül ismét hangoztatták, hogy ha az arabok továbbra is katonai bázisul használják településeiket, akkor jobban teszik, ha előzőleg eltávolítják a polgári lakosságot.

– Vagyis az álláspontok mit sem változtak.

– Mondja, nem különös, hogy megint a zsidókra marad a piszkos munka, amiből senki nem kér? Maga meg a sok csalafinta külügyminisztériumi fejes barátja a szíve mélyén pontosan tudja, micsoda sötét kegyetlenség árad a muzulmán világból, mégsem merik leleplezni az iszlámot, nem merik megmondani a népüknek; „Nézzétek meg jól, ezzel kell együtt élnünk.” Szó sincs róla – majd elvégzik maguk helyett a zsidók. Megint egyedül állunk a barikádon, és a nyugati demokráciák, a mi állítólagos szövetségeseink önelégülten ócsárolnak bennünket. Még mielőtt véget érne a század, az iszlám fenekestül fel fogja forgatni a világot, és nem tudom, rajtunk kívül kinek lesz még bátorsága, hogy szembenézzen a veszéllyel.

Gideon Asch szeméből olyan izzó düh sütött, hogy Frederick Brompton elfordította tekintetét. Csendesen kérdezte: – Akarja, hogy bevigyem Jeruzsálembe?

– Megköszönném.

– Nyugodjék meg, Asch. Mindig az első vérfürdő a legrosszabb.

– Ha arra céloz, hogy a zsidó nép valaha is megbékél ezzel a fogalommal, akkor téved. Mi nem félünk az önvizsgálattól, és ha bemocskoltuk magunkat, nem rejtjük véka alá.

– Úgy legyen. De ez sajnos nem változtat azon, hogy a következő arab nemzedékek már most eljegyezték magukat a bosszúval.

Mire Ibrahim hadzsi visszatért a Semes-kibucból, a falu minden lakója már összesereglett a főtéren, és a tömeghez egymás után csatlakoztak a környező falvak képviselői is. A muktár láttán megkönnyebbülve kezdtek kiáltozni: – Hadzsi Ibrahim! Borzalmas tömeggyilkosság történt!

– Deir Jaszinban mindenkit megöltek a zsidók!

– Ezreket mészároltak le!

– Levágták a csecsemők kezét-lábát!

– Az öregeket kútba fojtották!

– Felvágták a terhes nők hasát, és célba lőttek a magzatra!

– Most Tabah következik!

– Jönnek a zsidók!

Ibrahim összehívta a sejkeket és az öregeket a hánba. Teljes volt a felfordulás.

Mindenki jajveszékelt, de javaslattal senki sem állt elő. A félelem nemcsak látható és hallható volt, hanem szinte tapintható is.

Ibrahim már korábban elhatározásra jutott: még egyszer megkísérli, hogy Favzi Kabir parancsával dacolva, megtartsa a falut. Valahogy majd megszabadul a Dzsihád Sereg embereitől, és aztán kicsikarja Gideonból az ígéretet, hogy nem fognak támadni. Így hát most elrendelte, hogy mindenki menjen haza vagy vissza a földekre.

Az emberek morgolódva bár, de engedelmeskedtek.

Mialatt Ibrahim kétségbeesve igyekezett úrrá lenni a helyzeten, az arabok máris bosszút álltak Deir Jaszinért. Nyugat-Jeruzsálemből elindult egy egészségügyi konvoj, hogy felváltsa a Hadassza-kórház személyzetét. A Scopus-hegy felé menet át kellett haladnia az arabok lakta Kelet-Jeruzsálemen, egy olyan úton, melyet az angolok ellenőriztek. Az egyik angol őrhelytől százméternyire az arabok fényes nappal rajtaütöttek a fegyvertelen vöröskeresztes konvojon, és meggyilkoltak hetvenhét orvost és ápolónőt. Az angolok nem léptek közbe. Ám a zsidók mégsem menekültek el Jeruzsálemből.

A Hadassza személyzetének lemészárlása bumerángként ütött vissza a már amúgy is felizgatott arab lakosságra. Most, hogy sikerült bosszút állniuk, rettegni kezdtek a zsidók megtorló akcióitól, és a menekülési hullám járványos méreteket öltött.

Hadzsi Ibrahim is hiába utasította embereit, hogy maradjanak a helyükön: Tabah lakói egymás után szökdöstek el. A sötétség leple alatt minden éjjel elosont vagy tíz család. Ibrahim nem volt többé ura a helyzetnek.

Harmadnap a mecsetben szemügyre vette a még megmaradtakat, és felismerte: nem tudja őket tovább együtt tartani. Az ima végén felment a szószékre, és elrendelte: minden család szedje össze a holmiját, és gyülekezzék a főtéren. Tabah lakói elhagyják a falut és az ajaloni völgyet.

Tizenkettedik fejezet Ejthet-e élmény maradandóbb sebet egy tizenkét éves fiú lelkén, mint ha végignézi, amint szülőfaluja lakói egymás után rakják le munkaeszközeiket a Próféta sírjához, mondván, hogy e megszentelt helyről csak a legelvetemültebb tolvaj merne bármit is ellopni.

– Aratásra visszatérünk. Kairó megígérte.

– Sőt talán már egy hét múlva itt leszünk.

Mit vigyen magával az ember, mit hagyjon hátra? És számít-e ez egyáltalán, ha itt marad a ház, itt marad a föld?

Apám ott ült asztalánál a kávéház előtt, higgadtan válaszolgatott, rendelkezett, tervezett. Úgy számított, hogy a menet lassan halad majd; három napba is beletelik, míg eléri Jaffát. Ezért nemzetségünk néhány tagját előreküldte: keressenek Ramleh közelében megfelelő rétet vagy tisztást, ahol első éjszaka letáborozhatunk. Én ott ültem apám mellett, ölemben a falu anyakönyveivel, és megkíséreltem összeszámlálni az indulókat. Körülbelül hatszázan voltak; a többiek már elmenekültek.

Apám elrendelte, hogy tereljenek a főtérre minden szamár- és ökörfogatot, négynapi élelemmel megrakva. Felszólította az embereket, hogy hozzák magukkal minden értéktárgyukat, mert Jaffában majd áruba kell bocsátani. Minden család hozhatott egy-két kecskét vagy birkát; később majd vagy levágják őket, vagy eladják a jaffai piacon. Ezenkívül apám csak a legszükségesebb személyes holmit engedélyezte.

Kabir efendi még mindig nem küldte el az ígért pénzt; ez pedig azt jelenti, hogyha hajót akarunk bérelni Gázáig, mindenkinek el kell adnia az utolsó ingét is.

A nők ide-oda futkostak a házuk és a szekerek között, hordták a csomagokat, és közben kétségbeesve jajveszékeltek. Amikor a szekerekre már nem fért több, a nők lepedőket és takarókat raktak meg, aztán összecsomózták a sarkukat, hogy az egész bugyrot a fejükön egyensúlyozhassák.

– El ne felejtsétek a fegyvert és a lőszert – mondta apám.

– Vizet mennyit vigyünk magunkkal, hadzsi Ibrahim?

– Két kannával minden családnak, és még annyit, hogy két-két állatnak is jusson.

– Mit gondolsz, elfoglalják majd a zsidók a falut?

– Ugye elvisznek mindent, és utána felrobbantják a házainkat?

– Ez majd csak akkor derül ki, ha visszatérünk – válaszolta Ibrahim.

– Feldúlják a temetőt is?

– Nem valószínű.

– Mi legyen az ékszerrel?

– Ha el lehet adni, csak hozzátok.

– Hát a tyúkok? A kelengyésláda? A fényképek?

– Vetőmagot ne vigyünk?

– Takarót hozzatok, amennyi csak van. Hideg lesz az éjszaka.

– És a Korán?

– Családonként egyet...

– A zsidók biztosan elviszik majd a termésünket.

– Ha a Dzsihád Sereg meg nem előzi őket.

– Hat lányom van, ki védi meg őket?

– Minden nemzetség megszervezi a maga őrségét.

A tér úgy megtelt, hogy egy gombostűt se lehetett volna leejteni. Az elkeseredés nőttön-nőtt, s mialatt a nők serénykedtek, a férfiak szitkozódtak, majd összeverekedtek. Közben egyre újabb és borzalmasabb hírek futottak be a Deir Jaszin-i vérengzésről. Elterjedt, hogy az öregeket lefejezték, a fiatal férfiakat kiherélték, valamennyi nőt megerőszakolták. Az Irgun pedig nem áll meg; most a többi falura kerül a sor.

Néhány tabahinak éltek rokonai Jaffában, de a legtöbbnek szállást kell majd szerezni. Apámnak is élt a városban egy unokafivére, jómódú kereskedő; nagyon bizakodtunk, hogy nem hagy cserben. Apám legszívesebben előrement volna, hogy szállást és hajót keressen, de nem merte a falu népét magára hagyni.

A latruni erőd és Tabah között ide-oda cikáztak az angol dzsipek; segítséget ajánlottak, de csak úgy fél szívvel. Azt mondták, Ramlehig megtisztítják az utat, de tovább nem kísérnek, mi pedig tudtuk, hogy Ramleh körül vagy ezer arab milicista kóborol, és igencsak tartottunk tőlük.

– Ne féljetek, amíg együtt vagyunk, nem eshet bajunk – hajtogatta apám.

Nem is tudom, hányszor jártuk be anyámmal a házat; sírva búcsúztunk minden zugtól, s közben néztük, nem látunk-e meg valamit, ami még felfér a kocsira. Szent kötelességemnek éreztem, hogy vigyázzak Nadára. Igaz, már régóta nem játszhattunk együtt, és szigorúan tilos volt megérintenünk egymást, de a ragaszkodás mindkét részről megmaradt, és én készen voltam rá, hogy a tőrömmel védjem meg minden veszélytől.

Láttam, hogy apám Faruk bácsival bemegy a boltba, és becsukja az ajtót; de kihallatszott, ahogy szenvedélyesen vitáznak valamin. Beosontam a hátsó bejáraton, és füleltem.

– Marad még két-három üres szekerünk – mondta Ibrahim. – Szedd le a polcról, amit csak lehet, és a többit oszd szét azok között, akiknek még van valami helyük.

– Meg vagy te őrülve, Ibrahim – tiltakozott Faruk. – Lenne itt még akár tizenöt vagy húsz szekérre való is. Maradjon itt a zsidóknak? Ha kiürítenénk a boltot, és az árut elvinnénk Jaffába, nem lenne több gondunk. Hát még ha negyven-ötven birkát is hozzácsapnánk!

– Csak kérd meg Mohamedet, hogy küldjön egy angyalt, aki az egészet Jaffába röpíti!

– Talán nem én gondoskodom húsz éve a termés elszállításáról? – érvelt Faruk. – Ismerek a környéken minden buszt, minden teherautót! Van például egy busz Beit Jarasban – könnyen el lehetne kötni. Adj nekem tizenöt embert, éjszaka betörünk Beit Jarasba, kitépjük a buszból az üléseket, berakodjuk a teljes árukészletet, és még az állatoknak is marad valami hely. És holnap délben majd csatlakozunk hozzátok az országúton.

– A Dzsihád Sereg öt percen belül lefoglalja a buszt.

– De nem akkor, ha tizenöt fegyveres ül a tetején.

Az elgondolás ésszerűnek látszott, de apám soha nem bízott meg Farukban.

Hirtelen eszébe jutott az az ezer font, amit a jaffai bankban őrzött; egy része az övé, más részét a falubeliek bízták rá. A betétkönyvet Faruk kezelte.

– Add ide a betétkönyvet – mondta Ibrahim.

– Ahogy gondolod – szólt Faruk sértődötten, aztán turkálni kezdett a pénztárfiókban, s odaadta apámnak a Barclay-bank által kiállított takarékkönyvet.

Apám összehúzott szemmel lapozta végig, de úgy látszott, az eredmény kielégíti.

– Legszívesebben magam vezetnélek benneteket Beit Jarasba – szólt aztán -, de attól tartok, ha délig nem indulunk el, kitör a pánik, és nélkülem jó, ha az országútig eljutnának. Válassz ki minden nemzetségből négy nőtlen fiatalembert. Az akciót Amdzsab vezesse. Nagyon fontos, hogy minden simán menjen.

– Bölcsen cselekszel, Ibrahim. Egészen biztos, hogy Jaffában sok mindenből hiány van. Valóságos kis vagyont kereshetünk az árun.

Faruk elment, hogy összeszedje embereit a rajtaütéshez. És ekkor apámat egyszer csak elfogta a gyengeség. Felnyögött, a falnak dőlt, majd halkan sírni kezdett. Aztán észrevette, hogy én is ott vagyok, és úrrá lett gyengeségén.

– Micsoda őrültség ez az egész, Iszmail – suttogta. – Semmi okunk rá, hogy elhagyjuk a falut.

– De hát akkor miért megyünk el, apám?

– Ha egyszer egy kutya megriadt, még a gazdája sem tudja visszatartani. Mind az én gyermekeim. Olyan ártatlanok, és micsoda csalódás vár rájuk! Soha nem fognak tudni dönteni. Belehalnak az éhségbe vagy a szomjúságba. Becsapják, kirabolják majd őket. Az asszonyokat, lányokat megerőszakolják. Csak én maradtam meg nekik. Vigyáznom kell rájuk.

– Micsoda vademberek lehetnek azok a zsidók! – mondtam, majd csodálkozva hallottam apám válaszát: – Én nem a zsidóktól félek.

– Még Deir Jaszin után sem?

– Még Deir Jaszin után sem. Férfi, aki ad magára valamit, harc nélkül nem hagyja el a házát, a földjét. Allah engem küldött, hogy vigyázzak rájuk.

– Megbízol Faruk bácsiban?

– Addig, amíg nálam a betétkönyv. – Apám olyan hirtelen, ahogy az imént összeroskadt, kihúzta magát, még a mellét is kidüllesztette, és rám parancsolt: – Nyergeid fel a Burakot, és vezesd ki a térre.

Az utcákon zajló lázas sürgés-forgás akkora porfelhőt kavart, hogy látni is alig lehetett; annál kísértetiesebben hangzott a szűnni nem akaró jajveszékelés és átkozódás. Aztán észrevettem, hogy az egyik sejk felkapaszkodik a kút melletti alacsony kőfalra. Azt kiáltotta: – Hát senki sem mer itt maradni, hogy harcoljon?

Valaki visszakiabált: – Hogyan is maradhatnánk? Ha az arab seregek itt találnak, felkötnek mint a zsidók cinkosait.

Soha nem fogom elfelejteni, hogyan járkált apám az emberek között, akár egy szent; higgadtan ellenőrizte a szekereket, válaszolgatott minden kérdésre. Ő mondta meg, ki üljön a bakon; gondoskodott róla, hogy a kisebb gyerekeket a rakomány

tetejére ültessék. A nők gyalog mennek majd a szekér után, fejükön a bugyorral, csípőjükön a nagykendőbe kötött csecsemővel.

Apám utoljára még őrséget állított, aztán felpattant a lovára.

– Senki ne nézzen hátra! – szólt, aztán intett: indulhat a menet.

Az országúton szirénázni kezdtek az angol dzsipek, a katonák leállították a forgalmat. Így haladtunk el a Semes-kibuc mellett, amely teljesen kihaltnak tűnt; semmi nem mozdult, senki sem látszott.

Kisvártatva egyik szekér a másik után mondta fel a szolgálatot. Le kellett állnunk. Volt, amelyiket nem lehetett a helyszínen megjavítani; az ott maradt az úton, a rakományát szétosztották a többi között. A szekerek roskadoztak a szaporodó holmi alatt. Jöttek az autóbuszok meg a teherautók, s mi minduntalan az út szélére szorultunk. A távoli hegyekből ágyúdörgés hallatszott, majd szélvihar támadt, mi pedig kábultan támolyogtunk tovább.

Amikor a falusiak menete már eltűnt szem elől, Faruk lejött a tabahi dombról, átvágott az országúton, és a kibuc kapujánál közölte, hogy Gideon Aschsal akar beszélni.

– Mindenki elment. Csak én maradtam itt, tizennégy, magam kiválogatotta férfival, meg fél tucat megbízható család, amelyik elrejtőzött. Magunknak követeljük Tabah földjeit. De ahhoz nincs erőnk, hogy akár benneteket, akár a Dzsihád Sereget megállítsuk. Azt teszel velünk, amit jónak látsz.

Gideon azonnal átlátott a szitán. Faruk arra számít, hogy a Hagana majd figyelőállást telepít a falu legmagasabb pontjára, és azt minden erejével megvédi.

Mivel pedig a parasztok egy része a helyén maradt, a falut magát békén hagyják; és ha a zsidók győznek, Faruk minden földet magának követelhet. És ha a reguláris arab hadseregek foglalják el az ajaloni völgyet? Nos, Faruk akkor is ott lesz; lelkesen köszönti a bevonulókat, és minden bizonnyal a kibuc földjére is bejelenti igényét. Ennyit ér az arab testvéri érzés – gondolta Gideon.

– Tabahba irányítom a Palmah egyik szakaszát – mondta. – Nyugtasd meg az embereidet: nem esik semmi bántódásuk. És ha látod, hogy a Dzsihád Sereg megmozdul, azonnal jelentsd.

Faruk buzgón hajlongott, és többszörösen is a hűségéről biztosította Gideont.

– Sejti az öcséd, milyen gyönyörűen kibabráltál vele? – kérdezte Gideon.

– Hogy mondhatsz ilyet, amikor csak én mertem itt maradni?

– No persze, tudom... Most menj csak a mecsetbe, és imádkozz, hogy az győzzön, akitől a legtöbbet várhatod.

– Egyelőre én leszek a muktár, és magam intézem a falu minden ügyét – rázta le magáról Faruk a gúnyos célzást.

Tizenharmadik fejezet Törött, csörömpölő szekerek, bőgő szamarak, felbődülő ökrök, fejükön hatalmas bugyrot, oldalukon sivalkodó csecsemőt cipelő nők, családjuktól leszakadt pityergő gyerekek meg-megbomló sora araszolt Ramleh felé. A csüggedt komorságba süppedő, rendezetlen tömegből csak a vezér rítt ki: apám, aki legpompásabb öltözékében haladt előttük csillogó szőrű, izmos csődörén. Épp sötétedés előtt értük el a város szélét, ahol nyersen elirányítottak bennünket a kaktuszsövénnyel bekerített tágas mezőre. Körös-körül a Dzsihád Sereg milicistái álltak őrt – a mi népünk fiai, egyszerű falusiak és városlakók, rendes körülmények között csupa barátságos, melegszívű ember. Most azonban, fegyveres bandába verődve, hatalmuk tudatában annál durvábbak és ridegebbek voltak. Különösen apám lovát méregették irigyen, és láttam, hogy apám is jól megnézi őket magának.

A mezőn már több ezer ember szorongott; más falvak menekültjei. Nem volt se víz, se illemhely; elsüllyedtünk az emberi nyomorúság végeláthatatlan tengerében.

Ibrahim hadzsi kijelölte a táborhelyünket, őrséget állított, aztán összehívta a sejkeket.

– Adjátok tovább, hogy mindenki csak néhány falatot egyen – rendelkezett. – Ha a többiek megsejtik, mennyi élelmet hoztunk magunkkal, kifosztanak.

Apámat jól ismerték Ramlehben; sok kereskedő volt a lekötelezettje, és soha jobb alkalom learatni a hálát.

Apám Omárra bízta a lovát, majd elindult, hogy Dzsamillal, Kamallal és velem sorra járja az ismerősöket.

Az üzletek lehúzott, lelakatolt vasredőnyei visszautasítóan meredtek ránk.

Sokukon tábla díszlett: CSAK ANGOL FONTOT FOGADUNK EL! A szukban, ahol családunknak évtizedek óta bódéja volt, jóformán csak selejtes vackot árultak.

Szemmel látható volt, hogy akinek még van valamije, gondosan elraktározva őrzi.

Ibrahim végigpásztázta a sötét sikátorokat is, ahol suttogva üzleteltek – szemérmetlen árakon. Aztán bekopogott az ismerős házakba, de úgy látszik, mindazok, akik valaha Tabahhal kereskedtek, már értesültek a falu evakuálásáról, és süketnek tettették magukat. Apám egyszer csak ráeszmélt, hogy Ramlehben egyetlen barátja sem maradt. Üres kézzel tértünk vissza a mezőre; én vonszolni is alig tudtam magam. A gyerekek sírtak az éhségtől, de most már mindenki résen volt: nem szabad, hogy kiderüljön, mennyi tartalékunk van. Márpedig mindenünnen vizslató szempárok követték minden mozdulatunkat.

Az országút közelében összehordtunk egy kis fát, és ott kucorogtunk a tűz körül.

Ide-oda száguldoztak a Dzsihád Sereg járművei, a katonák időnként a levegőbe lőttek. Apám megjegyezte: a lövöldözéstől mindjárt bátornak hiszik magukat. Nem messze innen van a nagy repülőtér, amelynek birtoklásáért nemsokára ádáz küzdelem dúl majd, így aztán a katonáknak bele kell hergelniük magukat a hősiességbe.

A tűz már csak parázslott. A mezőre kísérteties csend borult. Hadzsi Ibrahim kőmerev arccal ült a földön; megpróbálta ésszel felérni, mi is történt vele. Mint mindig, most is iparkodtam a lehető legközelebb húzódni hozzá. A család összebújva hevert a földön, fel-felriadva nyugtalan álmából. Apám egyszer csak hangosan kezdett töprengeni.

– Miért is nem hallgattam Aziz sejkre? – motyogta. – Ő mindkét féltől távol tartja a beduinjait, a zsidóktól csakúgy, mint az araboktól. És meglátod, nem is lesz semmi baja. De mit szól majd, ha egyszer csak mind a hatszázan ott rimánkodunk a küszöbén? A sivatag nem tud eltartani bennünket. Látod, Iszmail, hová jutottunk?...

– Hiszen még visszamehetünk – mondtam.

– Hiába szeretnéd, fiam, a vízesés soha nem folyhat felfelé. Nekünk, araboknak fizetnünk kell a konok büszkeségünkért. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint hogy beengedjem Tabahba a Hagana néhány emberét. Azt hiszem, Gideonnak igaza volt, amikor azt mondta; a zsidóktól sokkal több jót várhatunk, mint a Dzsihád Sereg milicistáitól. És látod, most mégis azért kell imádkoznunk, hogy az arab hadseregek eltiporják a zsidókat.

Apám bólogatott, elbóbiskolt, felriadt, és tovább mormogott.

– Még jó, hogy Faruk nemsokára megjön az áruval meg az állatokkal. Minden lírára szükségünk lesz... Mihamarabb új otthont kell találnunk... Én, meglehet, Jaffában maradok majd, és boltot nyitok... Belefáradtam a vezetésbe... Jaffát legalább biztosan nem vehetik be a zsidók.

– Kimerültél, apám. Aludj csak, én majd vigyázok a családra.

– Jól van, Iszmail... Aludni fogok.

A hideg reggel nem enyhített az előző nap gyötrelmein. Mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől, de apám első rendelkezése az volt, hogy senki ne egyék. És mégis, hiába minden óvatosság, hiába az éjszakai őrség: számos család panaszkodott, hogy megdézsmálták a készletüket.

Több faluból gyűlést tartottak a muktárok, hogy megkíséreljék értékelni a reggeli híreket; hadzsi Ibrahim csatlakozott hozzájuk. Kiderült, hogy ahány falu, annyifelé tart; mind a maga rokon törzsét keresi. Csakhogy senki sem tudta, melyik út biztonságos, hol dúlnak éppen harcok. Nekünk amúgy is csak egy lehetőségünk volt: Jaffa. Hiszen az ottani bank őrzi a pénzünket, és Faruk bácsi is ott csatlakozik majd hozzánk értékes rakományával.

Egyik nemzetség a másik után vonult el a mezőről; mind másfelé indult, és mégis, mind egyformán tétovák és bizonytalanok voltak. Semmiféle arab hatóság nem jelentkezett, hogy élelmet osszon, vagy tájékoztasson a helyzetről. Az angolok sem mutatkoztak.

– Ma nagyon gyorsan kell haladnunk. Estére be kell érnünk Jaffába.

Ismét az országutat róttuk hát, csatlakozva az áradathoz, amely félig eszelősen kergette a biztonság délibábját. Második este valóban el is értük a város peremét, és bár már a lábunkat sem éreztük a kimerültségtől, a világítótornyok és a minaretek látványa mégis felvillanyozott. Itt már megjelentek az angolok, és elirányítottak egy tágas parkba, a városszéli orosz templom mellé. Apám ismét kijelölte táborhelyünket, majd közölte, hogy néhány állatot most már le lehet vágni vacsorára.

Csak én láttam rajta, mennyire nyugtalanítja, hogy Faruk bácsi még mindig nem

csatlakozott hozzánk. Amikor a dolog szóba került, úgy tett, mintha semmi ok nem volna aggodalomra.

– Magatok is láttátok, micsoda felfordulás van az utakon; az ember nem haladhat úgy, ahogy eltervezte. De semmi baj, holnapra ő is beér majd Jaffába.

Ezután elindult a városba, hogy felkeresse rokonunkat, Bászram el-Bászram urat, egy kereskedelmi vállalat tulajdonosát: én persze ott kullogtam a nyomában. Faruk több mint húsz év óta mindig Bászram úrtól vásárolta az árut; szűk esztendőkben apám kölcsönzött neki pénzt, és megesett, hogy hitelben adta a termést, Bászram úr pedig csak az exportüzlet sikeres lebonyolítása után fizetett. A mi társadalmunk a kölcsönös szívességekre épül, amelyeket aztán viszonozni kell. Bászram el-Bászram sokkal tartozott nekünk, és ezt maga is nagyon jól tudta.

A kis üzlethelyiség mögött volt az iroda, aztán következett a raktár, amelyet a tulajdonos hat bizalmas embere őrzött. Az egész házat átjárta a száz- meg százféle fűszer és kávéféleség illata.

Rokonunk ugyan hagyományosan meleg fogadtatásban részesítette apámat, mégis érződött, hogy nemigen van ínyére a helyzet.

Amikor kettesben leültek a frissen főzött kávé mellé, sorra vették a kóbor híreket, és ki-ki elmondta a véleményét az arabok hirtelen menekülési hullámáról.

– Magam sem tudom, hol és hogyan kezdődött – jelentette ki Bászram úr. – Annyi bizonyos, hogy a legnagyobb hibát a haifai polgármester követte el. Nagy szamárság volt, hogy százezer emberrel együtt elhagyta a várost.

– No de ha nem teszi, bele kellett volna törődnie a zsidók győzelmébe – vetette ellen apám.

Bászram úr égnek emelte kezét.

– Néhány rokonom ott maradt Haifában, és csak annyit mondhatok, Ibrahim hadzsi: sokkal jobban megy a soruk, mint most neked. Majd én megmondom, mikor kezdődött ez az egész. Öt perccel az ENSZ-beli szavazás után. Akkor hagyták el leggazdagabb testvéreink lóhalálában az országot, mert reszkettek a kényelmükért.

– És itt mi a helyzet?

– Jaffában jó hetvenezer arab él. Fegyverünk is van bőven. És mégis: Jaffa olyan, mint egy szelet hús két darab pita között. Északra Tel-Aviv, délre Bat-Jam, ahol csupa zsidó él. – A házigazda közelebb hajolt apámhoz, és bizalmasan suttogta: – Van egy jó barátom, akiből parancsnok lett a Haganánál. A zsidók azt mondják, nincs szándékukban megtámadni Jaffát. Ugyanezt mondja Winthrop ezredes is, akivel szintén bizalmas viszonyban vagyok. Jaffa a megosztási terv értelmében kívül esik a majdani zsidó állam határain, és az angolok eltökélt szándéka, hogy mielőtt kivonulnának, megvédjék jogunkat a városra.

– Holnap az lesz az első dolgom, hogy elmegyek a Barclay-bankba – mondta apám. – Ugye, elkísérsz?

– Természetesen.

– És ha megjön Faruk, rengeteg árunk lesz: a bolt egész készlete, állatok, no meg a sok családi ékszer. Mindent pénzzé kell tennünk, hogy hajót béreljünk, és minél hamarabb eljussunk Gázába.

– Bízd csak rám az egészet, testvér; hidd el, egyetlen lírányi jutalékot sem vágok zsebre. Tisztességes áron vásárlom vissza az árut, ami pedig az állatokat illeti, arra is

szerzek tisztességes kereskedőt. A személyes értéktárgyakat viszont okosabb lenne a piacon felkínálni.

– Remélem, nem kell túl sokáig időznünk Jaffában – mondta apám. – Mit gondolsz, találunk elérhető áron hajót Gázába?

Bászram úr sorra vette a lehetőségeket.

– Sok kis görög hajó vállal fuvart a part mentén; a ciprusiakat magam is jól ismerem. De hát tudod, milyenek a görögök; az ember nem lehet elég óvatos. Az a szokásuk, hogy zsebre vágják a foglalót, és utána bottal ütheted a nyomukat. Mások a leggaládabbul megvágják az utasokat. Tudod mit, Ibrahim hadzsi? Majd én megalkuszom helyetted.

Apám ugyan nem épp erről a megoldásról álmodott, de hiába, tudta, hogy Bászram úr nélkül aligha boldogulunk.

– Mégis mit gondolsz, mennyibe kerülhet?

Ez a kérdés megizzasztotta Bászram urat; magában motyogott, élénken mozgó két keze mintha egymással vitázott volna. Végül kibökte: – Hát ekkora tömeg embernél nem úszod meg háromszázötven font alatt.

– De hiszen ez kész rablás! Gáza nincs több egynapi hajóútnál!

– Nem az út hossza számít, hanem a kockázata. A hajótulajdonos-mesterség manapság igencsak veszedelmes. Okosabb, ha az ember nem garasoskodik, de cserébe megbízható vállalkozót kap. Egész életemet ezen a parton töltöttem; ne félj, azon a hajón, amit én választok, biztonságban lesztek. Azt azonban megmondom, hogy előleget kell adnom.

– Ezt majd elintézzük holnap, ha itt lesz Faruk, és megjártam a bankot. Még egy utolsó kérdést: lehet itt szállást találni?

– Hát, elképzelhető. A Tel-Avivval határos negyed lényegében kiürült. Igaz, orvlövészek mindenütt vannak, de az a környék elég biztonságos. Magam is jártam arra: van két-három szomszédos utca, ahol jóformán egyetlen lakó sem maradt. Csak azt javaslom, tegyetek pénzzé mindent, amilyen gyorsan lehet. Nézz körül a raktáramban: jószerivel kifosztották. Négy-öt különálló milícia is garázdálkodik a városban, és ha valamit megkívánnak, puskát fognak a tulajdonosra. Teljes a zűrzavar. A rendőrségünk vagy tehetetlen, vagy megvesztegethető. – Bászram úr a nyomaték kedvéért az ujját is összedörzsölte.

– Csakhogy javarészt élelmet hoztunk – mondta Ibrahim.

– Adjátok el azt is. A keresztény egyházak közös ingyenkonyhát létesítettek a Szent Antal-templomban, ott az egész falu kaphat napi egyszeri étkezést. Te magad pedig fogadd el az én vendégszeretetemet; megtiszteltetés lesz számomra.

Hadzsi Ibrahim köszönetet mondott a házigazdának, és beleegyezett, hogy egyszer-egyszer elfogadja a meghívást, máskülönben az emberei között akar maradni. Közölte viszont, hogy hálás lenne, ha Bászram helyet adna istállójában a lovának.

– Burak velem jön Gázába – mondta.

Apámnak és Bászram úrnak sikerült a Mansija nevű északi kerületben egy teljes háztömböt találnia, ahol minden lakás üresen állt. Igaz, Mansija hamisítatlan nyomornegyednek számított: mocskos, kövezetlen utcáin parányi, düledező viskók zsúfolódtak egymás mellett. Korábban minden ház valóságos bűnbarlang volt; olcsó örömlányok, csempészek, tolvajok, koldusok tanyája. A házak bűzlöttek a vizelettől

és az ürüléktől, és kis híján ráomlottak az emberre. Nem volt nagy öröm ilyen helyen lakni, de még mindig jobb, mint a szabadban táborozni, figyelő szemek kereszttüzében. Jaffában egyre több muktár gyűlt össze, de mind közül csak az apám gondoskodott megfelelően a maga népéről; a többiek majd mindnyájan faképnél hagyták övéiket, és elszeleltek. Körülöttünk ott nyüzsgött a sokezres tömeg elhagyatva, nincstelenül, és elkeseredésében egyre fenyegetőbb lett.

– Két utcával arrébb van a szabadpiac – közölte Bászram úr. – A zsidók még mindig átjárnak Tel-Avivból kereskedni; virágzik az üzlet. Ti is ott kaphatjátok a legjobb árat az ékszerre meg az egyéb személyes értéktárgyakra.

Késő éjszaka volt, mire visszatértünk táborhelyünkre a parkba. Apám elrendelte, hogy napkeltekor mindenki álljon indulásra készen. Érdeklődött, Faruk nem jött-e meg időközben, de megtudta, hogy az országúton aznap súlyos harcok dúltak; Faruk bizonyára elakadt.

Hajnalban átköltöztünk a Mansija-negyedbe. Egymás melletti házakat kerestünk, hogy közel legyünk egymáshoz. Néhány utcával északabbra kezdődött Tel-Aviv, a zsidó város; a hozzánk legközelebb eső negyedben főleg jemeni zsidók laktak. A két város közötti utcákon azelőtt vegyes lakosság élt; a közös nyomor összefűzte a zsidókat és az arabokat, még vegyes házasságok is köttettek. Mára azonban ez a negyed a senki földje lett.

Sejtelmünk sem volt, meddig kell Jaffában maradnunk. A jószágot nem tudtuk tovább etetni, ezért apám elrendelte, hogy tereljék össze valamennyit, aztán kiválasztott a falu népéből két ügyes kereskedőt, és megbízta őket, hogy adják el az egész állományt. A nők is parancsot kaptak, hogy kínálják fel a piacon értéktárgyaikat. Minden nőnek voltak öröklött vagy jegyajándékul kapott ékszerei, de többnyire olcsó, értéktelen holmi.

Apám azt is elrendelte, hogy a pénzt majd neki adják át. Kilenc órára mindenki vissza is tért az üzleti kiruccanásból, és letette a pénzt Ibrahim elé egy takaróra. Én számoltam össze. A végösszeg bizony csalódást keltett: valamivel kevesebb gyűlt össze kétszáz fontnál. Ebből még hajót sem lehet bérelni; arra pedig, hogy Gázában legyen mit ennünk, vagy éppen földet vásároljunk, mint ideiglenes áttelepülők, már végképp nem futja.

– Még jó, hogy ez itt nálam van – mondta apám, és odabökött, ahol a ruhája alatt a betétkönyvet őrizte. – De most már létkérdés, hogy Faruk végre ideérjen. Ha eladjuk a nyájat meg az árukészletet, legalább valamelyest biztonságban tudhatjuk magunkat.

Megtudtuk, hogy az országúti harcok elcsitultak, és a forgalom mindkét irányban ismét zavartalan. Apám alig várta, hogy visszamenjünk Bászram el-Bászramhoz; úgy gondolta, Faruk bácsi azóta már egész biztosan ideért, és jelentkezett a rokonnál. A bank tízkor nyit; valamivel tíz előtt már ott voltunk az üzletháznál. Farukról azonban továbbra sem volt semmi hír.

– Kész őrület, ami az utakon van – mondta Bászram úr. – De Faruk élelmes fickó, át fogja vágni magát.

– Minden falunak megvan a maga trágyadombja – jelentette ki apám -, és a miénk idáig bűzlik. Nagyon nem tetszik nekem ez a dolog.

– Ráérünk még aggódni Faruk miatt. Gyere, menjünk inkább a bankba.

Szerencse, hogy Bászram úr velünk volt, mert a bankban a feje tetején állt minden. Mintha csak tízezer ember mind egyszerre akarta volna kivenni a betétjét.

Bászram azonban ismerte az igazgatót, egy Howard nevű angol úriembert, és így a sokaságon át egykettőre becsempésztek bennünket az irodába.

Howard úr elegáns nyugati öltönyt viselt, és olyan felhőtlenül nyugodt volt, mintha a zűrzavar meg sem legyintette volna.

– Bizonyára emlékszik Ibrahim hadzsi bátyjára, Faruk al-Szukorira Tabahból – mondotta Bászram úr.

– Hogyne, már volt hozzá szerencsém – felelt a bankár.

– Szeretném kivenni a pénzünket – közölte Ibrahim. – Hétszáztizenöt fontot. Egy része az enyém, egy része a falubélieké.

– Bizonyára tudja, hogy a Barclay-banknak mindenütt vannak fiókjai. Okosabb lenne, ha nem utaznának ennyi pénzzel. Tudja már, mi lesz a végcél?

– Tudom. Gázába tartunk.

– Nos, ha a pénznek csak egy részét veszi ki, annyit, amennyiből futja az útra, akkor adnék egy hitellevelet, és arra Gázában kifizetnék a többit.

– Nem értek én az ilyesmihez, Howard úr.

– Howard úr csak a ti pénzetekért aggódik – magyarázta Bászram. – Nekem elhiheted, hogy ez egészen szokványos pénzügyi művelet.

– Hálás vagyok a figyelmességéért, de én nyugodtabb leszek, ha az egész összeget a zsebemben érzem.

– Ahogy óhajtja. Elhozta a betétkönyvet, hadzsi Ibrahim?

Apám köntöse redői közé nyúlt, és úgy nyújtotta át a betétkönyvet, mintha az örök élet kulcsa volna. Howard úr belelapozott, és az arca rögtön elborult; apám is, én is láttuk, hogy szörnyen kényelmetlenül érzi magát.

– Valami baj van? – érdeklődött apám.

– Ezt a betétkönyvet megszüntették.

– De hát az lehetetlen! Ott áll az összeg az utolsó oldalon: hétszázvalahány font!

Howard úr a torkát reszelte, és őszinte részvéttel nézett apámra. Ibrahim halottsápadt lett; tudta már, mekkora szerencsétlenség érte.

– Az utolsó kivétet roppant ügyesen kiradírozták. De nézze meg a bélyegzőt itt az első oldalon meg itt, az utolsó betét alatt. És látja, a könyv sarka is le van vágva.

– A bélyegzőnek angol szövege van; nem tudom elolvasni.

Howard úr átadta Bászram úrnak a könyvecskét.

– Az áll rajta, hadzsi Ibrahim, hogy a betétet megszüntették.

Apám kikapta a könyvet Bászram kezéből, és odaadta nekem.

Kénytelen voltam megerősíteni a bankár állítását, de közben nem bírtam apám szemébe nézni.

– Higgye el, mélységesen sajnálom a dolgot – mondta Howard úr. – Igazán szívből sajnálom.

Indultunk vissza az üzletházba. Apámban egész úton forrt az indulat, de csak Bászram úr irodájában robbant ki belőle.

– Még ma este visszamegyek Tabahba! Ekkora dísztemetést tetű még nem kapott!

– Tudom, hogy szörnyű megrázkódtatás ért, de ne felejtsd el, hogy az egész körzetben súlyos harcok dúlnak.

– Ne aggódj, átjutok én mindenen. És nem nyugszom addig, amíg a saját kezemmel meg nem fojtom! Az ádámcsutkáját is kitépem a nyakából!

– És ha mégis valami baj ér?! – kiáltottam. – Ha te elhagysz bennünket, apám, már senkink se lesz!

– Végeznem kell vele!

– Hosszú évek állnak előtted, még bőven lesz rá idő, hogy bosszút állj rajta – csitította apámat Bászram úr is.

– Nem lesz egy nyugodt éjszakám, amíg meg nem ölöm!

– Nem gondolod, apám, hogy Faruk bácsi éppen erre számít? Egészen biztos, hogy félelmében még napokig bujkálni fog.

– A fiadnak tökéletesen igaza van, Ibrahim.

Apám volt Tabahban az egyetlen ember, akit józan érvekkel időnként meg lehetett győzni. Csak abban reménykedhettünk, hogy ezúttal is így lesz. Tudtam, hogy ha valóban elmegy, Bászram úrra sem számíthatunk többé, márpedig nélküle tehetetlenek vagyunk. Egy teljes órába telt, amíg tomboló dühe valamelyest mérséklődött.

– És mit mondok az embereknek? – nyögött fel. – Mit lehet itt még mondani?

Tizennegyedik fejezet A Hagana közhírré tette, hogyha az arabok abbahagyják a Tel-Aviv elleni orvtámadásokat, és nem háborgatják a ki- és bevezető utakat, akkor Jaffa sértetlen marad. A bizonytalan fegyverszünetféle meg is valósult, de azért Jaffa továbbra is szálka maradt a zsidók szemében, mint színarab nyúlvány a legsűrűbben lakott zsidó körzetben.

Bászram el-Bászram úr megvallotta apámnak, hogy ő azt remélte: a jaffai arabok belenyugszanak majd a megosztásba, kimaradnak a harcokból, és elkerülik a haifai testvéreik sorsát. Erősen számított az angolokra is, akiknek a tekintélye múlik azon, sikerül-e megtartaniuk Jaffát arab városnak.

Már néhány napja Jaffában voltunk, amikor a Dzsihád Sereg és a Kaukdzsi-féle Felszabadító Hadsereg egységei közösen bevonultak a városba. Vegyes érzelmekkel fogadtuk őket, kivált mert a legtöbben éppen a mi negyedünkben, Mansijában állapodtak meg, hiszen ez volt a legközelebb Tel-Avivhoz.

A milicistákkal hamarosan azok is torkig lettek, akik kezdetben örömmel köszöntötték őket. Amit csak megkívántak, máris elvitték. Az üzleteket feltörték és kifosztották, az ellenszegülőket megverték, kutyára-macskára célba lődöztek, a kikötő raktárait kirabolták; a végén szorongatott helyzetében bezárt minden élelmiszerárus és vendéglős. A legnagyobb csapás azonban az volt, hogy éjjel-nappal lőtték Tel-Avivot, és így vége szakadt a zsidókkal kötött fegyverszünetnek. Éjszakánként golyók lyuggatták viskóink vékony, málladozó falát, mi pedig reszketve kuporogtunk a padlón. Apám a sötétség leple alatt sorra járta a házakat, hogy nyugtassa a félelmükben őrjöngő embereket.

A Hagana nem késlekedett a válasszal: villámgyors hadmozdulattal megszállta a Jaffa környéki arab falvakat, és így a város el lett vágva a külvilágtól. Északra TelAviv, délre Bat-Jam, a kelet-nyugati országutat pedig immár a Hagana egyik dandárja ellenőrizte. Most már ők lőttek Tel-Avivból bennünket, és Tabah népe is elkönyvelhette az első áldozatokat: egy idősebb asszony és egy kisgyermek sebesült meg súlyosan az ágyútűzben. Aztán elérkezett hozzánk a dermesztő hír: épp velünk szemközt hatszáz fős Irgun-egység foglalt el harci állást.

Apám azonnal megparancsolta, hogy néhány férfi keressen biztonságosabb szállást a város központjában, még ha így nem is maradhatunk mind együtt. Ezentúl minden férfi a saját családjáért felel. Csakhogy a mi embereinket megrémítette ez a merőben szokatlan felelősség. Ameddig egymásba kapaszkodunk, addig többékevésbé biztonságban érezhetjük magunkat, de ha szétaprózódunk, nem véd többé a törzsi meleg. Tabahban emberemlékezet óta Ibrahim hadzsi határozott mindenben; senki sem értette, miképpen lesz majd ezután. És mégis engedelmeskedett mindenki, mert az éjszakai lövöldözés már elviselhetetlenné vált. Senki nem bírt aludni; a nők jajveszékeltek, a kicsinyek idegtépően bömböltek. És a harcok napról napra súlyosbodtak.

A férfiak azzal a végső utasítással vonultak el, hogy mihelyt sikerült szállást találniuk, azonnal költöztessék át családjukat – estére aztán majd összegyűlnek a

város szívében álló Óratoronynál, ott lesz hadzsi Ibrahim is, és ki-ki közli a többiekkel új címét. Csak néhány férfi maradt Mansijában, hogy őrködjék a nők és a gyerekek fölött. A mi családunkból Kamal maradt hátra őrnek, Dzsamil és Omár elindult a többiekkel szállást keresni.

Nemsokára megjött Bászram úr, és nyomában felcsillant végre egy kis reménysugár. Már annyian hagyták el Jaffát, hogy lassan fölöslegben voltak a hajók, a kapitányok pedig a kikötőben meg az Óratorony körül ácsorogtak, utasokra vadászva. Bászram úr azt mondta, alighanem már sikerült is megfelelő hajót találnia számunkra.

Nada meg én is megkaptuk a magunk feladatát: kerítsünk edényeket, s ha majd néhány utcával odébb kinyitják a csapot, töltsük meg őket vízzel. Ezután apám elment Bászram úrral, hogy megkeressék a kapitányt.

Egykettőre összeszedtünk a bolhapiac mellett néhány üres ötliteres olívaolajos kannát. Nada már megtanulta, hogyan egyensúlyozza a magáét kecsesen a fején, én meg keresztbe raktam egy rudat a vállamon; így két kannát is elbírtam. A csapnál már hosszú sor állt; még szerencse, hogy ráláthattunk a magunk viskójára – a lerombolt házak szabaddá tették a kilátást.

Egyszerre csak két teherautó robogott el a vízre várakozó emberek mellett, majd csikorogva fékezett, éppen a mi utcánkban. Kaukdzsi milicistái ugráltak le a platóról, és menten szétrajzottak; a harsány vezényszavakat onnan, ahol álltunk, nem értettem. Aztán fegyverropogás és női sikoltozás hallatszott.

A következő percben már rohantak felénk a nők őrzésére hátrahagyott férfiak.

Hamar felfedeztem köztük Kamalt – a puskája nélkül! Utána szaladtam, rávetettem magam, és sikerült a földre nyomnom.

Kamal vacogott félelmében.

– Lezárták az utcát! Apát keresik!

Nemhiába hallgattam éveken át a kávéházi legendát: azonnal tudtam, honnan fúj a szél. Kaukdzsi most akarja megtorolni tíz évvel korábbi csúfos felsülését! Apa, Bászram úr társaságában, pillanatnyilag biztonságban van, de Kamalt nem küldhettem utána, hogy figyelmeztesse: szinte eszét vette a rémület. Meg aztán most elsősorban a nőket féltettem: anyámat, Ramizát, Fatimát a kisbabájával.

Nadát elküldtem, bújjon el a közelben, ő azonban belém csimpaszkodott, úgy könyörgött, hogy én se menjek haza; kénytelen voltam erőszakkal elkergetni. Életemben először ütöttem meg, de nem tehettem mást: most nem lehetett húzni az időt.

Kicsi voltam és fürge; fedezéktől fedezékig rohanva, gyorsan a szomszédos utcába értem. Ott megálltam, hogy kidolgozzam a haditervet. Ha sikerülne átjutnom a túloldalra, és ott felmásznom az egyik tetőre, láthatnám, mi történik a mi utcánkban, és a tetőkön át megközelíthetném a házunkat. Átszáguldottam az úttesten, de szívem a torkomban dobogott a lábam nyomán szertepattogó golyók láttán. Az üres ablakkereten át beugrottam az egyik házba, s mielőtt bárki követhetett volna, felmásztam a tetőre, hasmánt végigcsúsztam négy másikon, és végül, minden bátorságom összeszedve, lepillantottam az utcánkra.

Vagy tíz katona rájuk szegezett szuronnyal terelte össze a nőket és a gyerekeket.

Egyenruhájukról rögtön látszott, hogy iraki milicisták Kaukdzsi hadából; beszédük is erről tanúskodott. Az utca két végét is katonák zárták el; mások egymás után

rugdosták be a házak ajtaját. Összeszorult a szívem, amikor tekintetemmel végigpásztáztam az összeterelt asszonyokat és gyerekeket; Hágár, Ramiza és Fatima nem volt köztük. Óvatosan lecsúsztam a háztetőről, és akkor láttam, hogy a házunkat körülveszik a katonák. A ház és a szomszéd viskó között volt egy szűk rés, ott húzódtam meg.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem vettek észre, az ablakhoz osontam.

Iszonyatos látvány tárult elém. Nyolc-tíz katona özönlötte el a szobát, élükön a tiszt pisztolyt szorongatott. Ramiza és Fatima kétfelől Hágárhoz bújt, ő pedig védelmezőn ölelte őket magához. A tiszt rámutatott az arcát eltorzító forradásra: égési seb nyoma volt.

– Látjátok? Ezt hadzsi Ibrahimtól kaptam ajándékba. Tíz év óta várok erre a percre! Hol van?

– Nem tudom – felelte halkan anyám.

A tiszt a nők lába elé lőtt. Hágár mozdulatlan maradt; a másik kettő nyöszörögve bújt még közelebb hozzá. A tiszt tovább lövöldözött, aztán, hogy megrémítse, a pisztolyt anyám fejéhez szorította. Fatima kisbabája sivalkodni kezdett. Anyám pedig újra meg újra csak azt hajtogatta: – Nem tudom, hol van... Nem tudom.

– Dehogynem tudod, vén lotyó! – förmedt rá gyűlölködve a tiszt, katonái pedig sorozatokat eresztettek a falakba. Aztán a tiszt egyszer csak izzadni és lihegni kezdett, majd hörögve kigombolta a nadrágját, és elővette a nemi szervét.

– Vetkőzzetek le mind a hárman!

– Fogadjatok szót neki – mondta Hágár a másik két asszonynak -, ne ellenkezzetek.

– De nekem megjött a bajom – suttogta Fatima.

– Ne törődj vele. Tedd, amit mondanak. Ha összevernek, később még nagyobb bajba kerülünk.

Anyám vetkőzni kezdett. Én szorosan behunytam a szemem, csak hallottam, ahogy a katonák ordítanak a lelkesedéstől. Később is csak őket hallottam, amint röhögnek és lövöldöznek; a nők némák maradtak, s mert lenyomták őket a földre, nem is látszottak. Reszkettem félelmemben, s úgy éreztem, gyávább fickó, mint én, még nem született erre a földre. Csak azt reméltem, hogy Allah megért, és megbocsát majd nekem, hiszen mit is tehettem volna? Semmit, semmit az égvilágon!

Nem lett volna szabad újra bekukucskálnom, de hiába, nem bírtam visszatartani magam. Lábujjhegyre álltam, s megpillantottam a három asszonyt, ruhátlanul elterülve a földön. A katonák még a nadrágjukból sem bújtak ki, csak leeresztették, s úgy vetették rá magukat a nőkre; hörögtek, mint a vadállatok, csapkodták a védtelen testeket, nyálas csókokat nyomtak rájuk, aztán néhány gyors lökés után tántorogva felálltak, mialatt a többiek már ott álltak készenlétben, a nemi szervüket markolva.

Fatima lába közül vér szivárgott.

Rosszullét környékezett; összegörnyedtem, behunytam a szemem, betapasztottam a fülem. Micsoda nyomorult, nyúlszívű fráter vagyok! De ó, Allah, hát mit tehetnék? Gondolkodj, Iszmail, gondolkodj! Ha apám visszatérne, először elé tárnák ezt az iszonyatos képet, és utána megölnék! Meg kell találnom, hogy figyelmeztessem! De mégsem – anyámat most nem hagyhatom magára. Mit tegyek?

Menjek? Maradjak?

Hát soha nem hagyják abba? Ó, Ibrahim, könyörgök, ne gyere vissza! Kérlek, ne gyere! Meddig tart még, jaj, meddig?! Aztán egyszer csak kibotorkáltak a házból.

Lekaptam a kezem a fülemről, és hallottam, amint a tiszt kiadja a parancsot: a nők itt maradnak csalétkül, a katonák pedig bújjanak el, és tartsák szemmel a házat.

Tudtam, hogy örökké viselni fogom ennek a pokoli élménynek, a családunkat ért gyalázatnak a bélyegét, de azt is tudtam, hogy erre most nem szabad gondolnom, most az a dolgom, hogy megmentsem valamennyiünk életét. Erővel elhessegettem magamtól a friss emléket, és felmásztam az ablakba. Ramiza és Fatima bénultan hevert a földön; anyám is kábult volt, de még így is ő vigasztalta a másik kettőt; letörölte Fatimáról a vért, aztán a karjába vette, úgy ringatta őket.

– Anyám! – suttogtam.

Hágár meglátott, és a rémülettől tágra nyílt a szeme.

– Ne félj, soha nem mondom el apának. Soha senki nem fogja megtudni.

– Ó, Iszmail! – kiáltotta. – Hogy ilyen szégyenben lásd a tulajdon anyádat! Adj egy kést, hadd öljem meg magam!

– Ne, anyám!

– Fuss, Iszmail, menekülj! Felejtsd el, amit láttál.

– Ne sírj, anyám, már elmúlt... Élni fogunk! Anyám, szedd össze magad!

– Én nem akarok tovább élni!

Láttam, hogy szavakkal semmire sem megyek. Már nem bántam semmit, beugrottam a szobába, és arcul ütöttem. Anyám abbahagyta a sírást, és csak bámult rám értetlenül.

– Meghallgatsz végre?!

Anyám nem válaszolt; ismét pofon kellett ütnöm. Akkor lassan bólintott, jelezve, hogy hallja, amit mondok.

– Sötétedésig ne mozduljatok; akkor Tel-Avivból újra kezdik a lövöldözést. Az őrök hasist szívnak; estére elbágyadnak majd. Hozzátok rendbe magatokat, és mihelyt lövöldözni kezdenek, egyenként surranjatok ki a házból, fussatok a piactérre, és ott várjátok be egymást. Utána pedig keressétek meg az Óratornyot a város közepén.

Anyám belém kapaszkodott, és felém emelte könnyáztatta arcát. A szeme lázasan csillogott.

– Ó, Iszmail!

– Értetted, anyám, amit mondtam?

– Igen, de Ibrahim...

– Ibrahim soha nem fog megtudni semmit. Senki soha nem fogja tudni...

Anyám reszkető kézzel megérintette arcom. Én erősen megszorítottam a kezét, hogy ne remegjen, és csak a szememmel kértem: tegye, amit mondtam. Végül megígérte, én pedig megtörölgettem az arcát, megcsókoltam.

– Hozzátok rendbe magatokat. Én most megkeresem apát, és figyelmeztetem, nehogy visszajöjjön. Csak annyit mondok majd neki, hogy a katonák kifaggattak benneteket. Ennél többet nem tud meg soha.

Futásnak eredtem. A hátam mögül lövéseket hallottam, de máig sem tudom, engem vettek-e célba.

Megtaláltam Nadát és Kamalt, de csak annyit mondtam nekik, hogy a katonák túszul ejtették az asszonyokat, mert így akarják apát tőrbe csalni. Rájuk

parancsoltam, hogy ne mozduljanak, és figyeljék, Omár és Dzsamil nem tér-e vissza.

Megbeszéltük, hogy majd később valamennyien találkozunk az Óratoronynál. Aztán rohantam tovább, hogy megmentsem apámat.

Tizenötödik fejezet Bászram el-Bászram megnyugtatta apámat: majd húsz éve ismeri Harissziadiszt, a ciprusi görögöt, és mindig tisztességes üzleteket kötöttek. A görög négyszáz fontot kér, hogy elvigye őket Bejrútig; ez az ár a lehető legelőnyösebb. Hadzsi Ibrahim azonban tiltakozott: ő nem Bej rútba készül.

– Éppen most jöttem meg Gázából – közölte a hajós -, és csak annyit mondhatok: ötezer fontért se mennék vissza oda. Egyiptomi hadihajók cirkálnak a part közelében, és mindenre tüzelnek. Három nappal ezelőtt kis híján elsüllyesztettek egy menekülteket szállító hajót. Magam eddig ötször jártam meg Gázát, de ami sok, az sok. Életveszélybe nem keveredem többé. Még Bejrútba se vinnélek el benneteket, de történetesen útba esik. Mert én megyek haza Ciprusba.

– De Bejrútban senkit sem ismerünk – mondta Ibrahim.

– Az út sokkal biztonságosabb, és hatszáz emberre igazán nevetséges árat számítok. Nos, igen vagy nem?

– Hidd el, ez az utolsó esélyetek – biztatta apámat Bászram úr.

Apám zsebe azonban sokkal laposabbnak bizonyult, mint remélte. Száznyolcvan fontja volt mindössze; a hétszáz fontról szőtt álom ott maradt a Barclay-bank irodájában, és legalább ugyanennyit vesztett azáltal, hogy Faruk nem bukkant fel.

Ibrahim égnek emelte a karját.

– Micsoda őrültség! Bár soha ne hagytam volna el Tabahot! Bejrút... Ugyan mit keresek én Bejrútban?... Mennyi időm van, hogy összeszedjem a pénzt?

A görög arcán látszott a csalódás: ő azt hitte, Ibrahimnál már ott van a szükséges összeg.

– A fegyverszünet kútba esett, a harcok egyre hevesebbek. Ki tudja, nem támadják-e meg előbb-utóbb Jaffát is? Te talán tudod? Bászram úr tudja? Nem tudja senki. De üsse kő, vállalom a kockázatot. Legyen huszonnégy óra.

– Tehát holnap – szögezte le Ibrahim. – Az összeg felét megkapod beszálláskor, a másik felét akkor, amikor megérkeztünk Bejrútba.

A görög válasz helyett csak a fejét rázta.

Ibrahim kihúzta zsebéből a bankjegyköteget, és az asztalra tette.

– Ennyi pénzünk van, egy lírával sem több.

– Mennyi ez?

– Valamivel kevesebb, mint kétszáz.

Harissziadisz sajnálkozva vonta meg a vállát.

– Akarod tudni az igazat? Ez az út nekem magamnak is legalább háromszázötvenbe fog kerülni. Ebben a helyzetben a legénységnek dupla fizetség sem elegendő. – Ceruzát rántott elő, ajkát harapdálva lázasan számolgatott, majd nagyot sóhajtott. – Legyen háromszázhuszonöt. De elhiheted, hogy veszítek a bolton.

Ibrahim hadzsi köntösének redői közül két csomagot vett elő, majd kibontotta az egyiket: vagy ötkilós hasistömb volt benne. Harissziadisz letört belőle egy darabkát, elmorzsolta az ujjai között, megszimatolta, a szájához emelte.

– Húsz – közölte.

– Erre már én is azt mondom, hogy rablás – jelentette ki Bászram úr.

– Libanonban jóformán ingyen adják. Athénban, a kikötőben pedig jó, ha harmincat kapok érte.

– Legyen húsz – bólintott Ibrahim.

– Mid van még? – érdeklődött a görög. Ibrahim a másik csomagra bökött. A legnagyobb kincse volt benne: a háromszáz évnél is régebbi, ékkövekkel kirakott tőr.

– Honnan tudjam, hogy valódi-e, vagy csak holmi utánzat?

– Ritka, becses darab, igazi kincs – mondta Bászram. – Megér száz fontot, talán még kétszázat is.

Harissziadisz alaposan szemügyre vette.

– Legyen ez is húsz, bár ki tudja, nem veszítek-e rajta.

– Ennyiért nem adhatom – mondta hadzsi Ibrahim. – Úgyis jobb, ha nálam marad; tudom, mire tartogatom.

– Még mindig hiányzik több mint száz font – állapította meg a görög.

Ibrahim felállt, kitárta a raktárba vezető ajtót, és a lova felé intett. A görög szeme tágra nyílt az ámulattól az állat láttán.

– Én megveszem – szólt közbe gyorsan Bászram úr. – Százötvenet fizetek érte.

– Százötvenet... Burakért? – kérdezte Ibrahim, mint aki nem akar hinni a fülének.

– Jó, hát legyen százhetvenöt. Óriási pénz ilyen vészterhes időkben, amikor pang az üzlet – siránkozott Bászram.

– Add oda neki a pénzt – kérte Ibrahim. Bászram el-Bászram úr leszámolta az összeget egy vaskos bankjegykötegből, a különbséget pedig odaadta Ibrahimnak.

Kézszorítással pecsételték meg az üzletet, aztán megállapodtak az indulás időpontjában.

– Még valamit – mondta Harissziadisz. – Nehogy egyetlen puskát, pisztolyt vagy kést is hozzatok magatokkal! Én tisztességes ember vagyok; az embereim is rendes fickók. Eszetekbe se jusson, hogy egy szál fegyvert is a nők bugyogójába rejtsetek. A bejrúti kikötőben mindenkit megmotoznak. Az ottani hatóság minden értéktárgyat elszed a menekültektől. De az egyiptomiak se különbek: esküszöm, Gázában mindenkit pőrére vetkőztettek.

– Fegyver nélkül úgyis meztelenek vagyunk – jegyezte meg Ibrahim.

– Ha fegyvert találnak nálatok, márpedig megtalálják, soha többé be nem tehetem Bejrútba a lábam. Akkor pedig koldusbotra jutok – mondta a görög. – És még valamit. Vizet, azt adok, de az élelemről magatoknak kell gondoskodnotok.

– Mindenünket eladtuk – ismertette a helyzetet Ibrahim. – Újabban már a keresztények konyhájára jártunk. – Bászram el-Bászramhoz fordult. – Ha meggondoljuk, mennyiért vetted meg a lovamat, azt hiszem, mint jó rokon adhatnál néhány mázsa lisztet, gyümölcsöt és tejport legalább a kisgyermekek számára.

Ibrahim hadzsi szeme úgy villogott, hogy Bászram megértette: unokafivére esetleg rajta próbálja ki először a drágaköves tőrt.

– Ez csak természetes – felelte gyorsan -, a legnagyobb örömmel segítek rajtatok.

Néhány perccel az üzlet megkötése után értem Bászram úr házába, és lihegve adtam elő apámnak, hogy Kaukdzsi katonái hajtóvadászatot indítottak ellene. Az asszonyok megerőszakolását elhallgattam, csak annyit mondtam: ha minden jól megy, a család az Óratoronynál fog egybegyűlni.

Bászram a homlokára csapott, és elkáromkodta magát.

– Ez annyit jelent, hogy te nem szállhatsz hajóra.

– No de...

– Figyelni fogják a kikötőt, és elkapnak.

– Akkor majd megyünk gyalog.

– Minden utat lezártak, Ibrahim.

– Csapdába estünk tehát... – suttogta apám.

– A falubeliek csak menjenek. Az irakiak órákon át motozzák majd őket, mielőtt hajóra szállhatnának; de ez legalább lefoglalja a gazembereket. Neked azonban addig el kell rejtőznöd.

– Nem válhatok el a népemtől.

– Akkor mondd meg te: van más lehetőség?

– Apám – szólaltam meg. – Azt kell tennünk, amit Bászram úr mond.

Ibrahimot legyőzték, s ezzel maga is tisztában volt. Annyi ideje sem maradt, hogy keseregjen a sorsán. Bászram elvitte a kikötő közelében lévő halpiac pincéjébe, ahol néhány órára biztonságban lehet, aztán elindult, hogy alkalmasabb búvóhelyet keressen. Megbeszéltük, hogy később találkozunk, s akkor közli velem, mi a teendőnk.

Allah kegyelméből az egész család eljutott az Óratoronyhoz. A tömegben már sok tabahi is őgyelgett. A legközelebb állóknak megmondtam a hajó nevét, valamint a találkozó helyét és időpontját, s ezt suttogva adták tovább szájról szájra, majd útnak eredtek, ügyesen kijátszva Kaukdzsi katonáinak éber figyelmét.

Korábban már ellenőriztem a szemközti nagy mecsetet, ahol a különböző falvakból érkezett menekültek sokasága keresett menedéket. Amikor láttam, hogy a mieink lassan elszállingóznak, szóltam a családtagjaimnak, menjenek be a mecsetbe, vegyüljenek el a tömegben, és várjanak, amíg visszaérek. A téren még mindig rengetegen voltak, de sötétedéskor a legtöbb katona elindult a Mansija-negyed felé, és a két város között megkezdődött a szokásos lövöldözés.

Már későre járt, és rajtam egyre jobban erőt vett a félelem. Már-már el akartam hagyni őrhelyemet, amikor végre megpillantottam Bászram urat. Úgy ment el mellettem, mintha meg sem látott volna, én pedig a nyomába szegődtem. Végül behúzódott egy szűk sikátorba, úgy, hogy még én sem láthattam a homályban.

– Iszmail!

– Itt vagyok.

– A család biztos helyen van?

– Igen, a mecsetben rejtőztek el.

– Helyes. Apádat a Szent Péter-templomba vittem, a világítótornyon túl. Tudod, hol van?

– Tudom.

– Szedd össze a családot, és menjetek a hátsó bejárathoz. Henri testvér keresztény arab, és igazi jó barát. Hajlandók menedéket adni nektek.

– Nálad minden rendben?

– Nem tudom. Azt hiszem, figyelik a házamat. Meglehet, hogy magam is megpróbálok feljutni a hajóra, de még nem tudom...

E szavakkal Bászram úr eltűnt.

Az egész családnak két parányi szerzetesi cella jutott, de az ablakból láthattuk a kikötőt és az egész tengerpartot Tel-Avivig. Késő este megpillantottuk Harissziadisz úr bárkáját, a Kleopatrát is, amint bepöfög a kikötőbe.

Kiosontam a templomból, és óvatosan leereszkedtem a dombról. A hajó a világítótorony mellett horgonyzott. A tabahiak szorosan egymás mellett ültek a parton, és legalább száz Kaukdzsi-katona vette őket körül; mindenkit megmotoztak, és durván kérdezősködtek apám holléte felől. Mivel nem bukkantak a nyomára, a kikötői hatóságok szándékosan késleltették az indulást, hiába őrjöngött Harissziadisz úr, hogy nem várhat tovább.

Ekkor jelentés érkezett, hogy a Tel-Aviv és Jaffa közötti fronton elszabadult a pokol, és az irakiakat sürgősen elszólították. A falubeliek feltódultak a hajóra, s összezsúfolódtak a fedélzeten; egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Úgy véltem, most, az utolsó percben talán még a családom is feljuthatna, de ki merné vállalni a kockázatot? Így hát végképp Jaffában rekedtünk. A Kleopatra lassan eltáncolt a part mellől, én pedig visszavágtattam a dombra, fél szemmel a hajót lesve, amint eléri a móló végét, s kifut a nyílt tengerre.

Bementem a Szent Péter-templomba. Ablakunkból figyeltük a két frontvonal között cikázó nyomjelző lövedékeket. A harc hevességéből láttuk, hogy itt nem orvlövészek szokásos párbajáról van szó – ez már igazi csata.

Szemünkkel tovább követtük a Kleopatrát, amíg csak a nappal együtt el nem tűnt a látóhatár szélén; s gondolatban mind elköszöntünk Tabah lakóitól.

Tizenhatodik fejezet Az Irgun, amely továbbra is önállóan tevékenykedett, általános támadást intézett Jaffa Mansija-negyede ellen. A Hagana nem vett részt az akcióban, még csak engedélyt sem adott rá, de az Irgun éppen egyenjogúságát bizonyítandó, törekedett látványos győzelemre. A különféle arab milíciák azonban biztos fedezékükből egyik rohamot a másik után verték vissza. Az Irgun keményen harcolt, el is foglalt néhány házat a negyed szélén, de a megfelelő vezetés és kiképzés hiánya ismét megbosszulta magát. A zsidó harcosoknak nem volt pontosan kidolgozott haditervük, kellő felszerelés hiányában sikereiket sem tudták kiaknázni, és reggelre kénytelenek voltak visszahúzódni Tel-Avivba.

Ahogy egész Palesztina területén egyre hevesebbek lettek a harcok, úgy szaporodtak a kisebb-nagyobb nézeteltérések a két zsidó haderő között. Mindenki sejtette, hogy előbb-utóbb sor kerül a nagy erőpróbára, amelyben egyszer s mindenkorra eldől, ki az úr a Jisuvban.

Az Irgun, mintsem hogy ország-világ előtt beismerje vereségét, a Haganához fordult. Gyors tanácskozás után a Hagana hajlandó volt kihúzni az Irgunt a pácból, feltéve ha az Irgun beleegyezik, hogy a jaffai fronton a Hagana parancsol. Az Irgun – mi mást tehetett volna? – igent mondott, és ismét támadásba lendült. Ezúttal a Hagana segítségével sikerült a Mansiját kettévágnia.

Ugyanekkor a Hagana egész Jaffa körül szorosabbra vonta a gyűrűt. Az volt a céljuk, hogy Jaffa és Lydda között felmorzsolják az arabok ellenállását, s így azok ne küldhessenek erősítést a repülőtér birtoklásáért küzdő társaiknak.

Amikor az angolok látták, hogy a zsidók el akarják foglalni Jaffát, súlyos aggodalom fogta el őket; valóságos rögeszméjükké vált, hogy megmentsék az arab várost. A kivonulás már javában zajlott, ám a fejlemények láttán a vezérkar sürgősen visszarendelt néhány egységet Egyiptomból és Ciprusból. Ekkor azonban ismét felmérték a helyzetet, és belátták: Jaffa előbb-utóbb – akár tetszik ez nekik, akár nem – zsidó kézre kerül. Úgy vélték, küldetésük szellemében most csak annyit tehetnek, hogy folyosót nyitnak a menekülni kívánó arabok számára. Már csak egyetlen út vezetett délnek, a Gáza körüli biztonságos arab területre, ám ezt az utat eltorlaszolta egy zsidó város: Bat-Jam. Az angol tüzérség nagy erővel kezdte lőni Bat-Jamot, a légierő mélyrepülésben bombázta a várost, s végül tankokkal tisztították meg az országutat. Mintha pezsgősüvegből rántották volna ki a dugót, úgy özönlöttek ki Jaffából az arabok, és vad áradatban tódultak dél felé. A Hagana nem zavarta őket, s ügyesen elkerülte az összeütközést az angolokkal is; inkább a Jaffa körüli gyűrűt szilárdította meg a többi fronton.

Celláinkból minden éjjel figyeltük a záporozó lövedékek és gránátok útját. A csata harmadik napján Henri testvér döbbenetes hírt hozott: Bászram el-Bászram eltűnt.

Hogy elmenekült-e, vagy a szabadcsapatok gyilkolták meg, amiért a segítségünkre volt, azt nem tudta.

Henri testvér elmondta azt is, hogy az angolok Bat-Jamnál továbbra is biztosítják a menekülés útvonalát, és azt ajánlotta: induljunk el mi is, hátha sikerül elvegyülnünk a tömegben. Apám azonban kegyes hazugsággal elhárította a javaslatot. Jaffából csak kétféleképpen lehetett kijutni: a déli országúton vagy a tengeren át. Apám szerint Kaukdzsi az országút torkolatában csakúgy, mint a kikötőben, őrséget állított, s minden menekülőt ellenőriztet, hogy az ő nyomára bukkanjon.

Ibrahim hadzsinak titkon nagyon is megfelelt, hogy ott maradjunk a templomban. Nekem bizalmasan megsúgta, hogy ha majd az angolok végleg elvonulnak, a város úgyis a zsidók kezére kerül, márpedig nekünk csak Kaukdzsi bosszújától van félnivalónk; a zsidók senkit nem fognak bántani.

Apám fejében valóban az járt, hogy ha majd a zsidók elfoglalják Jaffát, ő visszamehet Tabahba, és bekopogtathat Faruk bácsihoz. Ez a reménység éltette. Ha majd aztán az arab reguláris seregek legyőzik a zsidókat – mit bánja ő? Az a fő, hogy addigra már rég elszámolt a bátyjával.

Két nappal később Henri testvér feldúltan rontott be hozzánk: Kaukdzsi emberei a templom körül szimatoltak, s utánunk érdeklődnek. A szerzetes reszketve közölte, hogy nem rejtegethetnek bennünket tovább.

Hadzsi Ibrahim azt mondta: most már csak Gideon Aschban reménykedhetünk.

Megőrizte a tőle kapott telefonszámokat, de Henri testvér lehűtötte: a jaffai telefonvonalakat mind elvágták. Ekkor apám meg én kétségbeesett tervet sütöttünk ki.

Aznap délután kisurrantam a Szent Péter-templomból, és a szűk utcákon keresztül a Mansijába igyekeztem, egyre közelebb a frontvonalhoz. Nem nagyon féltem; ugyan ki törődne egy, az utcán futkározó kölyökkel; épp elég volt belőlük.

Amellett a harcokban részt vett egy ifjúsági milícia is, amely velem egykorú vagy csak néhány évvel idősebb fiúkból állt.

Az utcákon már amúgy is jól kiismertem magam; ösztönösen mindig megtaláltam a legalkalmasabb megfigyelői állást. Most is valahogy megéreztem, hogy a két város közötti bolhapiac biztosan működik még, dacolva a két oldalról fenyegető ágyútűzzel. És sejtésemben nem is csalatkoztam.

A közeli háztetőről láttam, milyen zsúfolt a piac, és azt is megfigyeltem, hogy katonák nincsenek a tömegben. A menekülni készülők áruba bocsátottak mindent, amit nem vihetnek magukkal. Leugrottam, és mintha egy szabadkereskedelmi övezet kellős közepébe sodródtam volna. Zsebemben az álcázás kedvéért ott lapult Ramiza egyik utolsó ékszere, valamint egy magam írta angol nyelvű cédula.

Ide-oda baktattam a bódék között, füleltem, és szemügyre vettem az árusokat: van-e köztük, aki megbízhatónak látszik, és akire rábízhatnám a cédulát? De ilyet nem találtam. Úgy éreztem, mind csak kihasználná, hogy gyerekkel van dolga, becsapna, és még Ramiza karperecét is ellopná.

Aztán a zsidó kereskedők körül kezdtem ólálkodni, de a legtöbben nem beszéltek angolul, én viszont alig néhány héber szót ismertem. Aki gagyogott angolul, az éppen nem látszott valami bizalomgerjesztőnek. A vásárlók között is akadtak zsidók, de úgy éreztem, őrültség volna találomra hozzájuk fordulni. Akkor hát mit tegyek?

A piac túlsó végén nyílást vágtak a kerítésbe; azon át közlekedtek az emberek. A kerítés túloldalán zsidó katonák álltak, és ellenőrizték a piacról távozók iratait. Ez az!

Ez az egyetlen lehetőségem!

Végtelenül hosszú időbe telt, amíg összeszedtem a bátorságom. Mozdulj már, Iszmail, nógattam magam, menj át a nyíláson! Odaólálkodtam, és közben egyre buzdítottam magam: ne félj! És nehogy futásnak eredj, mert lelőnek. Szúrj ki magadnak egy felnőttet, még jobb, ha kettőt vagy hármat, aki épp átmegy a zsidó oldalra, és sompolyogj a nyomukban.

Megvan! Ennél jobb lehetőséget már nem találsz! Mozdulj már! Rajta!

Felugrottam hát egy házaló csacsifogatának hátuljára, mintha odatartoznék, és máris odaát voltam a zsidó oldalon. A házaló észre sem vett. Lassan araszoltunk előre, míg végül a zsidó őrséghez nem értünk.

Egyszer csak egy kéz megmarkolta a karom, és lependerített a fogatról. Egy zsidó katona nézett le rám dühösen. Azt gondoltam, ütött az utolsó órám.

– Ide nem jöhetsz át! – mondta héberül.

– Beszél angolul? – kérdeztem.

A katona félrelódított és intett, hogy menjek vissza az arab oldalra. Én azonban ehelyett újból odaléptem hozzá, és ordítani kezdtem: – Angolul! Ki beszél itt angolul?!

Ekkor, Allah kegyelméből, felfigyelt rám egy másik katona, és angolul megkérdezte: – Mit akarsz, fiú? – Nagy levegőt vettem, becsuktam a szemem, kirántottam zsebemből a cédulát, és átadtam neki. A katona kíváncsian bontotta ki, nagy nehezen elolvasta, majd megvakarta a fejét.

A nevem Iszmail; apám hadzsi Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi, Tabah muktárja, és jó barátja Gideon Asch úrnak, a nagy zsidó parancsnoknak. Ő mondta, hogy ha bajba kerülünk, hívjuk fel ezeken a számokon. Most nagy bajban vagyunk. Kérem, hívja fel nekünk Gideon Asch urat. Köszönöm.

Addigra már odaballagott egy tiszt is, és nagy érdeklődéssel elolvasta a cédulát.

Utána mindhárman jól szemügyre vettek.

– Ez valami csapda is lehet – mondta egyikük.

– Ugyan miféle csapda lehetne? Ha Asch nem ismeri őket, úgysem jön el.

– Kérem! – kiabáltam. – Nagyon kérem! Nem csapda! Kaukdzsi meg akarja ölni az apámat.

– Várj itt, fiú – mondta a tiszt, majd bement egy kis házba, amely parancsnoki állásként szolgált. Egy percbe sem telt, és egy másik tiszttel tért vissza; úgy látszott, ez a parancsnok. Ő is elolvasta a cédulát, majd jól megnézett magának; látszott, nemigen érti a dolgot.

– Szomszédok voltunk – mondtam. – A Semes-kibuc és Tabah. Szomszédok.

– Jól van – mondta az újonnan jött tiszt. – Majd ma este telefonálok. Gyere vissza holnap.

– Nem – mondtam. – Nekem még ma kell beszélnem Gideon Asch úrral.

– Márpedig itt nem maradhatsz. Egy óra múlva bezár a piac, és kezdődik a lövöldözés.

– Kérem szépen! – kiáltottam, és felé nyújtottam a karperecet. A tiszt megnézte, aztán visszaadta.

– Tedd vissza a zsebedbe – szólt -, és gyere velem.

A folytatásról csak kusza emlékeim vannak. Átmásztunk az őrhely mögötti úttorlaszon; a tiszt fogta a kezem. És már benn is ültünk egy ütött-kopott autóban, s zötyögtünk Tel-Aviv felé.

– Én az Irgunban vagyok – közölte a tiszt.

Na, akkor énnekem végem.

– Elviszlek a legközelebbi Hagana-parancsnokságra.

Máris benn jártunk egy szegénynegyedben, és megálltunk egy katonáktól nyüzsgő utcán. Addig félelmemben úgy éreztem, mintha meztelen volnék, de most egyszerre oszlani kezdett a félelmem. Senki nem faggatott, senki nem fenyegetett, senki nem nyúlt hozzám, inkább valamiféle kíváncsisággal méregettek; a tiszt pedig éppenséggel barátságosnak mutatkozott.

Bevittek egy nagyobb házba. Az egyik ajtó előtt őr állt; az Irgun-tiszt mondott neki valamit, ő pedig beengedett a szobába. Az asztal mögött egy Hagana-tiszt ült; nála tekintélyesebb személyiséget addig még nem láttam. Arabul szólt hozzám, én pedig előadtam a mondókámat. Ekkor a folyosón át egy másik szobába kísért, ahol csak néhány szék állt, és rám parancsolt, hogy üljek le.

A Hagana-tiszt nagyon hosszan faggatott. Megkérdezte, hogy hívják családom tagjait, kérdezett Tabahról meg a Semes-kibucról. Újra meg újra aziránt érdeklődött, hogy miért nem menekültünk el Bat-Jamon át. Nagyon gyanakvó volt, és tudtam is, miért: nem fért a fejébe, hogyan beszélhet egy kis arab parasztgyerek három nyelven.

A végén azt kérdezte: küldhetnék-e Gideon Aschnak olyan titkos üzenetet, amit csak ő maga érthet meg. Hosszan gondolkodtam, hiszen éreztem: ezen múlik, hogy életben maradunk-e.

– Mondja meg Gideon Asch úrnak, hogy én vagyok az, aki érte ment akkor éjjel, amikor Ramiza kisbabája meghalt.

– Nem tudom, meddig fog tartani – mondta a Hagana-tiszt. – De te ne mozdulj addig. Nehogy szökni próbálj!

Néhány perc múlva egy katona pokrócot és ennivalót hozott. Bár addig nem éreztem, de amióta eljöttünk Tabahból, nem sokat ettem, és most úgy tömtem magamba az ételt, hogy rosszul lettem tőle. Egymás után néztek be a katonák a szobába, és megbámultak, de mind nagyon kedvesek voltak, és a kezdeti bizalmatlanságom lassan feloldódott. A fegyverropogás egyre hangosabb lett, de rajtam erőt vett a fáradtság. Nem akartam elaludni, mert úgy gondoltam, azért nem árt, ha továbbra is résen vagyok, de hiába, leragadt a szemem.

– Iszmail!

Kinyitottam a szemem. Gideon Asch úr térdelt mellettem, és bár soha életemben még nem műveltem ilyet, most hirtelen átöleltem, és sírva fakadtam. Bőgtem, fuldokoltam, és közben három nyelven próbáltam hadarni egyszerre. Gideon Asch nyugtatgatott, míg végül összeszedtem magam, és elmeséltem mindazt, ami velünk történt.

Aztán bementünk a parancsnok irodájába. A két férfi hosszasan tárgyalt, majd térképet terítettek az asztalra.

– Tudsz térképet olvasni, Iszmail?

– Azt hiszem, tudok.

– Jól van. Látod, ez itt a Szent Péter-templom, ez a nagymecset, ez meg a török Óratorony.

– Értem – mondtam.

– Itt a posta, a széles körút és az Emánuel-templom.

Bólintottam, hogy kiismerem magam.

– Innen a templomtól menjetek még háromszáz métert a Jaffai úton, eddig a pontig – mutatott a térképre Gideon Asch úr. – A szemközti oldalon nyílik egy szűk sikátor; ott áll majd egy teherautó. Órád van?

– Nincsen.

Gideon Asch lecsatolta a magáét, és odaadta.

– Várjatok az innenső oldalon nyolc harmincig. Átmegyek értetek egy őrjárattal.

Azt kiáltom majd, hogy „Tabah”, te meg visszakiabálsz, hogy „Semes”.

Az utasításokat jó néhányszor elismételtették velem.

– Akarsz még kérdezni valamit, Iszmail?

– Mi lesz, ha arab katonák járnak arra?

A Hagana-parancsnok közbeszólt, és héberül kezdett beszélni Gideon Asch úrhoz; én is megértettem egy-egy szót. Nem tetszett neki, hogy további adatokat tudjak meg. De Gideon Asch úr azt mondta, hogy bennem megbízhatnak.

– Úgy értesültünk, hogy nagyon sok arab milicista megszökött, és sok helyre már nem jut ember. Ha lőnek, a mieinkre lőnek majd, de ne félj, el tudjuk hessegetni őket.

A nap hátralévő része azzal telt, hogy kerülő utakon terelgettem a családot, nehogy a milicisták észrevegyenek. Amikor aztán végre a kijelölt helyre értünk, örömömben majd kiugrott a szívem: az út túloldalán megpillantottam a teherautót. A többi már szinte gyerekjáték volt.

A családom ott kuporgott a teherautó rakterében, csak én ültem elöl, apám és Gideon Asch úr között. Megint elfogott a fáradtság, de valahányszor elbóbiskoltam, felködlött előttem a kép, ahogy anyámat, mostohaanyámat és a sógornőmet megbecstelenítik. Jólesett, hogy apám szorosan átfogja a vállam, sőt időnként megsimogat, és bátor katonának nevez. Végre sikerült kivívnom az elismerését!

Félálomban, miközben a teherautó átrobogott Tel-Avivon, és továbbhaladt északnak, azt is hallottam, hogy apám és Gideon Asch úr beszélget; de olyan kimerült voltam, hogy még a zsidó várost sem tudtam megcsodálni.

– Tulkarmnál mentek majd át. Egy Szaid nevű ember fog várni benneteket.

– Mihelyt elhelyeztem a családomat, visszajövök. Ha forró lávahegyeken kell áttörnöm, akkor is elkapom Farukot.

– Tabahba nem mehetsz vissza – mondta Gideon Asch.

– Azt sem bánom, ha magam is ottveszek.

– Ugyan már, hiszen van, ami éltessen. Jó sokáig forralhatod a bosszúdat, Ibrahim hadzsi. Tabahból nem sok maradt. Amikor ti elmentetek, bevonult a Hagana, de még aznap éjjel kiűzött bennünket a Dzsihád Sereg. Amikor visszatértünk, a legtöbb házat fel kellett robbantanunk. Mondom neked: nem sok maradt meg Tabahból.

– Az én házammal mi lett?

– Faruk foglalta el.

Hirtelen megálltunk. Úttorlasz magasodott előttünk; azon túl már arab terület volt. Gideon Asch úr egy közeli kis erdőbe vezetett, és sötétedésig velünk maradt.

Apám megengedte, hogy ott legyek a búcsújuknál. Gideon Asch úr pénzt nyomott apám kezébe. Apám nehezen fogadta el, de mit tehetett volna? Jóformán egy fillérünk sem maradt.

– Nagy kár, hogy nem sikerül megoldani a dolgainkat – motyogta szinte révületben.

– Gondolod? – kérdezte Gideon Asch. – Valamikor éppen te figyelmeztettél, hogy bezzeg másként fordult volna a helyzet, ha a zsilipet ti kezelitek, és nem mi.

– Ez igaz – mondta apám. – Akkor szomjan vesztetek volna.

Gideon Asch fölnevetett.

– Mielőtt útjaink elválnának, kérlek, mondd meg nekem: ki volt a besúgótok Tabahban? – kérdezte Ibrahim.

– Sok besúgóm volt. De a testvéred mindegyiken túltett.

– Nem a testvérem – közölte a hadzsi. – Az én testvérem te vagy.

Hirtelen zseblámpa fénye hasított a sötétbe. Gideon Asch visszajelzett, én pedig összetereltem a családot. Szaid bemutatkozott, aztán mind megindultak a nyomában.

– Hát akkor – mondta Gideon Asch -, jó lesz, ha hegyezitek a fületeket. Szaidon kívül is van még jó néhány összekötőm az arab oldalon; szükség esetén mind el tudnak érni. Salom!

– Salom!

Apám meg én siettünk a többiek után. Már odalátszottak a távolból Tulkarm fényei. Egyszer csak megálltam.

– Elfelejtettem visszaadni Gideon Asch úrnak a karóráját.

– Nem érted, Iszmail? – kérdezte apám. – Ő akarta, hogy megtartsd.

Néhány nappal ezután a Hagana és az Irgun bevette Jaffát. Az utolsó roham idejére a város hetvenezer főnyi arab lakosságából már csak háromezren maradtak.

1948. május 14-én David Ben Gurion felolvasta Izrael Állam Függetlenségi Nyilatkozatát. Órákon belül az egész arab világ támadásba lendült.

Harmadik rész Kumrán

Első fejezet Szapora léptekkel igyekeztünk Tulkarm felé. Szaid szemmel láthatóan ideges volt.

Mentegetőzött is miatta, mondván, hogy ő csak egy szegény patikussegéd, aki egyetlen szobát kapott apja házában, ott él feleségével és öt gyermekével.

Megmutatta, merre van a város központja, figyelmeztette apámat, hogy csak végszükség esetén keresse vele a kapcsolatot, és már el is tűnt.

Még néhány perc, és benn voltunk a kisvárosban, amelyet valósággal elárasztottak a hontalan családok ezrei.

– Ma éjszakára behúzódunk a mecsetbe – mondta Ibrahim. – Holnap majd kiderül, ami kiderül.

De még ez a terv is ábrándnak bizonyult.

A tömeg akkora volt, hogy a mecsetnek még csak a közelébe sem férkőzhettünk.

Fekete foltokként jajgató asszonyok hevertek a földön, gyerekeiket takargatva; a férfiak körülöttük keringtek. Beleolvadtunk a névtelen, arc nélküli tömegbe.

Ibrahim tehetetlenül állt a vigasztalanság áradatában.

– Menjünk innen – szólt, de most először láttam, hogy nem ura sem a helyzetnek, sem önmagának.

Elindultunk. Körülöttünk egyre ritkult a tömeg. Aztán ott kóboroltunk a külvárosi utcákon, hátha találunk egy elhagyott házat vagy egy fedett pajtát; bármit, csak falak vegyék körül, és teteje legyen. És ekkor egyszer csak ráeszméltünk, hogy a tulkarmiak bezárták előlünk házaikat. A háziállatok, a kecskék, a baromfi mind eltűntek az udvarokból – ólbakamrába terelték őket, nehogy tolvaj kéz csapjon le rájuk. Amerre mentünk, sovány kutyák vicsorogtak ránk ellenségesen, és szinte érzékeltük, hogy a sötét ablakok mögött felfegyverzett lakók lesik minden mozdulatunkat.

A városon túl rengeteg ember aludt az út menti árkokban, a gazdák pedig a földjeiken cirkáltak, hogy védjék a termést. Félmérföldes gyaloglás után olajfaligethez értünk, amelyet hosszú kőfal vett körül. Úgy látszott, itt senki nem állt őrt, így hát átmásztunk a falon, és úgy vackolódtunk a tövébe, mintha bele akarnánk olvadni.

Ibrahim elrendelte, milyen sorrendben őrködjünk, aztán átadta pisztolyát Omárnak, és leroskadt a földre. Ekkor pillantottam meg a szemét: olyan üveges volt, mintha hirtelen a pokol tárult volna fel előtte. Viselkedése úgy megrémített, hogy nem tudtam elaludni, csak őt figyeltem. Tompán rám meredt, és halkan megkérdezte: – Miért bámulsz így, Iszmail?

– Itt nincsenek rokonaink – mondtam.

– Ez akkor is a mi országunk. Azért van ilyen zűrzavar, mert most igazából megkezdődött a háború, de akkor is a mieink között vagyunk.

– De apám, hiszen kizártak bennünket!

– Szó sincs róla. Csak meg vannak ijedve. A zsidók ott vannak, az út túlsó oldalán. Majd meglátod, holnapra már lesz ennivalónk és fedél a fejünk fölött. Majd építünk valamilyen tábort.

– Gondolod?

– Ezek itt mind a testvéreink. Én sem utasítottam el soha senkit Tabahból. És a Korán is azt parancsolja, hogy viseljünk gondot egymásra.

– Biztos, hogy ez áll a Koránban?

Apám összerezzent, mintha megütötték volna. Éreztem, hogy nemcsak a menekülő tömegek látványa dúlta fel, hanem az a rideg, ellenséges fogadtatás is, amely Ramlehben, Jaffában és most Tulkarmban is várt ránk. A vendégszeretet hagyománya a vérünkké vált, és apámban ez a készség tán még erősebben élt, mint bárki másban. Valósággal kérkedtünk vendégszeretetünkkel; hozzátartozott a kultúránkhoz, emberségünkhöz, egész lényünkhöz. Nem is számított igazi férfinak, aki nem látta szívesen, nem védte meg a vendéget.

– Aludj szépen – mondta apám.

– Igen, apa.

Nem beszéltünk többet, de egyikünk sem aludt. Végül aztán apámnak mégiscsak lekoppant a szeme, és lecsúszott a földre két asszonya közé. Én csak ezután szunnyadtam el.

Zaklatottan, de mélyen aludtam, és félelmetes álomképeket láttam. Időnként felriadtam, tudtam azt is, hogy egy olajfaligetben fekszem, de az ujjam se bírtam megmozdítani. Kimerültünk mind, de engem ez sem óvott meg a lidércnyomástól.

Tudtam, hogy apámat élete egyik legszörnyűbb felismerése érte: rádöbbent, hogy a legendás arab vendégszeretet valójában csak legenda. Ez a gondolat álmomban sem hagyott nyugodni, s egybevegyült anyám megerőszakolásának képeivel. Egy másik rémálom is kínzott: hadzsi Ibrahim talán már nem tud dönteni helyettünk, nem képes megvédeni... Ó, csak már véget érne ez az éjszaka!

– Takarodjatok a földünkről!

Valamennyien egyszerre riadtunk fel. Acsarkodó kutyák vettek körül félkörben, mögöttük felfegyverzett férfiak, akik széles mozdulatokkal tereltek kifelé. Apám pattant fel elsőnek; mi, többiek még reszketve bújtunk a falhoz. Hadzsi Ibrahim mélységes megvetéssel nézett szembe a gazdákkal, és valósággal feléjük köpte a szavakat: – Ti nem vagytok arabok. Még csak zsidók sem vagytok. A szájatokon át is bűzlik az ürülék. Gyertek, hagyjuk itt őket.

Csodával határos módon találtunk egy fát – Tulkarmban alighanem az egyetlent -, amely nem állt ellenséges birtokon, és nem is aludt a tövében egy másik kimerült család. Odagyűltünk és vártuk, amíg apám ki nem süt valamit.

Végül aztán kiterítettünk egy pokrócot, és ráhalmoztuk minden megmaradt holminkat, apám pisztolya és tőre kivételével. Odadobtuk a Gideon Aschtól kapott pénzt meg azt a néhány fontot, ami még megmaradt a Bászram úrral kötött üzletből, odakerültek a fülbevalók, a karkötők, a legkedvesebb apró csecsebecsék, Ibrahim ezüst övcsatja, Kamal gyűrűje, anyám féltve rejtegetett kis aranytárgyai; csak én tarthattam meg Gideon Asch óráját. Apám úgy számított, hogy a holmi árából futja néhány hétre, s azalatt majdcsak kitalál valamit. Ennél többet hiába szerettünk volna megtudni; azt sem tűrte, hogy kérdezzünk.

Hágár bement a városba, hogy a piacon fügét és kecskesajtot vásároljon szűkös reggelinkhez; tejet is kellett hoznia Fatima kisbabájának, mert az elmúlt héten Fatima teje megsavanyodott.

Apám bennünket, fiúkat is a városba küldött, hogy kiadó szobát keressünk; ő maga ott maradt őrizni az asszonyokat. Azelőtt egy Tulkarm-szerű városban havi egy-két fontért is lehetett szobát kapni, de most még a külvárosban is öt fontot kértek a gazdák egy tyúkketrecért vagy tehénistállóért, és ahogy mentünk beljebb, a város központjába, úgy szöktek felfelé az árak a csillagos égig.

A mecset körül most is nagy tömeg szorongott. A minaret hangosbeszélőjéből harci zene harsogott, és percenként beolvastak valamilyen újabb közleményt. „AZ ARAB LÉGIÓ ÁTKELT A JORDÁNON!” „AZ IRAKIAK MÁR NABLUSZBAN VANNAK!” „TEL-AVIVOT BOMBÁZTA AZ EGYIPTOMI LÉGIERŐ!” „A SZÍRIAI HADSEREG A GOLÁN-FENNSÍKRÓL ELÖZÖNLÖTTE ÉSZAKGALILEÁT!” „A LIBANONI HADSEREG NAGY GYŐZELMEKET ARAT AZ ORSZÁG DÉLI HATÁRÁN!” Egymás szavát sem értettük a sorban záporozó győzelmi jelentésektől. És minden új közlemény végén vérfagyasztó fenyegetések hangzottak el azt illetően, mi vár majd a zsidókra. Fivéreimet és engem magamat is lenyűgözött a pillanat nagyszerűsége; másfelől viszont remegtünk az éhségtől, a kialvatlanságtól, és nyomasztott a jövő teljes bizonytalansága. Fél órán belül kiderült, hogy anyagi erőnkből semmilyen szállásra nem futja.

Mire már a negyedik nap virradt ránk Tulkarmban, a helyzetünk válságosra fordult. Egy fa volt fölöttünk az egyetlen fedél, pénzünk épp csak annyi, hogy ne haljunk éhen. Hogy hová menjünk, mihez kezdjünk, sejtelmünk sem volt. Nem bukkant fel semmilyen hatóság vagy segélyszervezet, és senki nem tudott olyan városról, ahol gondoskodnának a menekültekről. Hadzsi Ibrahim tehetetlennek mutatkozott, s ez csak növelte szorongásunkat. És közben szálldostak a hírek, mint céltalanul keringő, szél sodorta falevelek. Úgy látszott, az arab seregek helyzete egyre kedvezőbb. Még apámat is elragadta a hév, holott ő mindig óvakodott a túlzásoktól. Úgy vélte, talán mégis jól tették az arab vezetők, hogy arra kértek: hagyjuk el lakóhelyünket, ne zavarjuk a csapatok mozgását. Pusztán csak arról van szó, hogy kitartsunk, amíg vissza nem térhetünk Tabahba. Ez csak egyszerű, nem igaz?

Végül összeszedtük magunkat, feltúrtuk az egész környéket, és vászonból, fából, bádogból, állati bőrökből hevenyészett sátorfélét tákoltunk össze; az asszonyok még valamiféle tűzhelyet is összeeszkábáltak. A viszontagságok bennünket, fiúkat közelebb hoztak egymáshoz; még Kamallal is egész jól megfértem.

Tulkarm egyébként Szamáriában van, a folyó nyugati partján, és két másik várossal, Jeninnel és Nablusszal háromszöget formáz. A színarab vidéken nemsokára megjelentek Kaukdzsi Felszabadító Seregének egységei, de már nem tartottunk tőlük; semmi nem vallott rá, hogy még mindig kutatnának Ibrahim után.

Kaukdzsi csapataihoz nemsokára csatlakoztak az iraki reguláris hadsereg előőrsei is. Stratégiájuk világosan kirajzolódott: Tulkarmtól csak tíz mérföldre állt a

tengerparton a Natanya zsidó város; ha Kaukdzsi és az irakiak oda benyomulnak, kettévágják a zsidó erőket.

Az összecsapások a közvetlen közelünkben zajlottak, de ez furcsamód javított a helyzetünkön. Valahányszor kitört a csetepaté, a gazdák vagy elbújtak, vagy elmenekültek, bátyáim meg én pedig éltünk az alkalommal: megdézsmáltuk a gyümölcsösöket, kitéptünk a földből minden ehetőt, lecsaptunk az elbitangolt állatokra. És mihelyt jóllaktunk, már a hangulatunk is derűsebb lett.

Az arab seregek győzelmi menete pedig folytatódott. Kaukdzsi és az irakiak nyomultak előre a tenger felé, a zsidók egész Palesztinában védekezésbe szorultak.

Az egyiptomiak két hadoszlopban törtek előre. Bevették Beershevát és Gázát, elesett a Jad Mordeháj-kibuc. A szíriaiak a Mismár Hajarden kibucot foglalták el, majd bevonultak Közép-Galileába. A Muzulmán Testvériség zászlóaljai, egyiptomi tisztekkel az élükön, a Holt-tenger mentén robogtak északnak, Jeruzsálem felé.

A legnagyobb győzelmeket azonban az Arab Légió aratta. Ők foglalták el az ecioni tömb négy kibucát, majd a jeruzsálemi óváros zsidónegyedét, és már NyugatJeruzsálemet ostromolták. S ami a legfontosabb: a Légió kezén volt a latruni erőd is – vagyis már csak két mérföldre álltak Tabahtól! És ekkor, amilyen hirtelen indult a győzedelmes arab offenzíva, olyan hirtelen össze is omlott. Elesettnek vélt kibucokról egyszer csak kiderült, hogy keményen ellenállnak. Az irakiak sohasem jutottak el Natanyáig. Mi több: most már a zsidók ostromolták a „háromszöget”.

Hadaink végül elfogadták a tűzszüneti ajánlatot, és megálltak ott, ahol voltak.

Nem éppen győztes sereghez illő magatartás!

Június közepén, egy komor éjszakán Ibrahim hadzsi valamennyiünket a tűz köré szólított, és kurtán közölte: – Holnap továbbindulunk.

– De miért, apa?

– Mert becsaptak és elárultak bennünket. Azért kötöttünk tűzszünetet, mert alulmaradtunk. A tengerparthoz nem jutottunk ki, a támadás elakadt. Napok kérdése, és a zsidók elfoglalják Tulkarmot.

– No de a Légió ott áll az óváros falain!

– Jól jegyezzétek meg, amit mondok: Jeruzsálemből soha nem fogják kiverni a zsidókat! – közölte apám. Így hát reggel sátrat bontottunk, és ismét útra keltünk, hogy még beljebb hatoljunk az arab területek felé: a szamáriai hegyeken át Nabluszba igyekeztünk.

Nabluszba, ahol ismét zárt ajtókkal fogadtak.

Második fejezet Nablusz, Szamária legnagyobb városa fenségesen trónolt a magasban, a fél Palesztinát átszelő alacsony hegylánc fölé nőve. A bibliai időkben Sehemnek hívták; falai között őrizték a frigyládát; megfordult itt Józsué, erre jártak Izrael bírái, később pedig a római hódítók. Negyvenezer lakosa híres volt lobbanékony természetéről, no meg arról, hogy ők építették ki a legpompásabb csempészútvonalakat Transzjordánia felől.

A törökök elűzése óta a város a Baksir nemzetség – minden politikai rendszert átvészelő agyafúrt szerencselovagok – hitbizománya lett. Klovisz Baksir, a mostani polgármester a szelídebb fajtához tartozott; inkább ügyességgel boldogult, semmint erőszakkal. A bejrúti amerikai egyetemen szerzett tanári oklevelet. Az arab társadalom igen nagy becsben tartotta a maga értelmiségét, és a jó Baksirdinasztiában mindig akadt egy-két egyetemre járó „trónörökös”.

A hontalanok helyzete itt sem volt jobb, mint Tulkarmban. Igaz, a város az arab terület szívében terült el, és hegyes-völgyes környéke, a sok búvóhely és védelmi állás miatt biztonságosnak számított, de élelmet, gyógyszert itt sem lehetett kapni, és a fogadtatás itt is fagyosnak bizonyult.

A roskatag, ősöreg házakból álló óváros olyan nyomornegyed volt, mint a többi hasonló, s a szokásos söpredék lakta; de nincs olyan arab óváros, ahová be ne férne még két vagy még tizenkét ember. Ibrahim hadzsi is talált egy háztetőt, amelyet szemérmetlen áron: havi három fontért kiadtak nekünk, és a lapos tetőn mindenféle szedett-vedett anyagból sátrat is emelhettünk a fejünk fölé.

Nablusz környékén tizenhat forrás fakadt, s az óváros közepén is állt egy kút, így hát legalább friss vízben nem szenvedtünk hiányt. Közeledett a nyár, de remélhettük, hogy a majd ezer méter magasan épült városban nem fog úgy megkínozni a hőség; igaz, hogyha a Jordán túlsó partjáról fúj a szél, az az acélt is megolvasztja. Amúgy az élet a háztetőn önmagában is elég kellemetlen volt; majd’ megsüketültünk az éles, durva kiabálástól, elkábultunk a felhatoló bűztől, és szemünket szüntelenül ostromolta az alant kitárulkozó nyomor látványa.

Időnként munkát is lehetett kapni, persze nehezet és megalázót, amelyhez a helybélieknek nem fűlt a foguk. Hadzsi Ibrahimot természetesen senki sem szoríthatta ily hitvány robotra, no de volt neki négy erős, egészséges fia!

A Nabluszban és környékén meghúzódó menekültek között pusztított az éhínség és a mindenfajta betegség. Volt nap, amikor csak egy-két ember halt meg, volt, amikor egy tucat, de senki nem törődött vele, míg a bűz el nem hatolt a jómódúak házáig; ekkor végre a városi hatóságok hozzáláttak a holttestek elszállításához. Így aztán hirtelen megnőtt a munkaerő-kereslet: emberek kellettek, akik gödröket ásnak, összeszedik és fertőtlenítésül mésszel öntik le a tetemeket. Omárnak és Dzsamilnak jutott a kétes dicsőség, hogy sírásói minőségben gondoskodhattak a család eltartásáról.

Munkaalkalom tehát lett volna, de tőlem szerencsére nem várták el, hogy holttesteket szedjek össze, kolduljak, vagy rágógumit áruljak. De hiába, betöltöttem tizenkettedik évemet, és részt kellett vállalnom a család terheiből. Csábító lehetőséget kínáltak az egymás mellett sorjázó iraki táborok, csakhogy sok volt a velem egykorú versenytárs.

Legtöbben beérték a koldulással; néhányan azzal kerestek némi aprópénzt, hogy kisebb megbízásokat teljesítettek a katonáknak, vagy elvégezték helyettük a rájuk osztott munka egy-egy részét. Az igazán szerencsések rácsimpaszkodtak valamelyik tisztre: felszolgáltak az asztalánál, kifényesítették a cipőjét és csatjait, bár a magas rangú tiszteknek persze saját csicskásaik voltak, akik minden szeszélyüket lesték. S végül voltak csinos legénykék, akik végső elkeseredésükben a testüket adták el a katonáknak.

Ahol katonák állomásoznak, ott mindig felvirul a prostitúció, Nablusz pedig tele volt éhező nőkkel; az óváros hivatásos örömlányain kívül tisztességes asszonyok százai szánták el magukat a végső lépésre, és közben arra is ügyelniük kellett, nehogy férjük-fiaik bármit is észrevegyenek. Az özvegyek, hajadonok meg a terhességük első hónapjaiban járó asszonyok kockáztatták a legkevesebbet; máskülönben a nők az életükkel játszottak. Ezért is óvakodtak a zsarolásra mindig kész hivatásos kerítőktől, inkább más nemzetségekből való fiatal fiúkhoz folyamodtak; az ilyenekből lettek a legszemfülesebb és legmegbízhatóbb kerítők.

Egy-egy ügyes fiú két-három nőt is árult a tábor bejáratánál, s így gondoskodhatott a maga családjáról anélkül, hogy az megsejthette volna a pénz eredetét.

A jövevények azonban hamarosan érdekellentétbe kerültek az őshonos nabluszi kerítőkkel és prostituáltakkal, és egymást érték a véres leszámolások; a kerítővé lett fiúkat előbb kiherélték, úgy gyilkolták meg. Napirenden volt az is, hogy apák vagy fivérek ölték meg a szajhálkodáson kapott asszonyt vagy leányt. Amellett tolvajok, csempészek, megrögzött kábítószer-fogyasztók is járták az utcákat; a környék egyre félelmetesebb lett.

Az iraki közkatonák nagyon szegények és többnyire együgyűek is voltak, de azért ha nőre támadt kedvük, mindig volt mit felkínálniuk: cigarettát, fegyvert, a kantinból szerzett ennivalót vagy valamelyik bajtársuk ellopott cipőjét. Amellett a nők azért is jól jártak velük, mert vágyaikat gyorsan, többnyire valamelyik bokor tövében elégítették ki. A nők mindig el voltak fátyolozva, nehogy később rájuk lehessen ismerni, és az élelmesebbje akár egy szakasz katonát is kiszolgált egyetlen óra alatt.

Az iraki tisztek viszont teljhatalmú félistenek voltak. Ők a hivatásos prostituáltakhoz jártak, akik változatos szolgáltatásokat nyújtottak: szőnyegekkel kárpitozott, hangulatlámpával megvilágított szobájukban a vendég megfeledkezhetett az élet sivárságáról, szólt a rádió, a hölgyek italt, hasist, illatos olajokat kínáltak, a homályos sarokban pedig párnás ágy hívogatott.

Hiába szedegette össze Omár és Dzsamil a holttesteket, mi továbbra is mindig éhesek voltunk, és már-már azon törtem a fejem, hogy én is felcsapok kerítőnek.

Továbbra is meggyőződéssel hittem a női tisztesség belém nevelt törvényeiben, de hát a tisztesség és az éhezés rossz szomszédok. A lányok kedveltek, és nemegyszer biztattak, hogy legyek a kerítőjük, de ilyenkor mindig felrémlett előttem a jelenet, ahogy családom asszonyait Jaffában megbecstelenítik.

Meg aztán Nadáról sem tudtam megfeledkezni; előbb szántam volna neki az éhhalált, semmint a gyalázatot. Amikor elhagytuk Tabahot, megfogadtam, hogy vigyázok rá. Már tizennégy éves volt, a melle kigömbölyödött, bájos volt és vonzó; és én még azt sem engedtem, hogy egyedül járjon az utcán. Úgy éreztem: mások nővérével sem tudnék kereskedni. És még egy lényeges szempont is visszatartott: ha Ibrahim hadzsi megtudná, hogy kerítő lett belőlem, agyonverne. Étkezés után legtöbbször ugyanúgy korgott a gyomrunk, mint előtte. Már arra gondoltam, hogy bátyáim oldalán én is beállok hullaszállítónak, de aztán úgy döntöttem, lebzselek még néhány napig az iraki táborok környékén.

Ha az ember éjjel-nappal lesütött szemmel rója az utcákat, előbb-utóbb csak megpillant egy elhullajtott garast. Nekem is így hullott váratlanul az ölembe a szerencse. Sok menekült fiú kóborolt az iraki raktárak körül, és leste, mikor futnak be a teherautóoszlopok; a kirakodással megbízott katonák egy-két lírát is fizettek, ha átvállaltuk a munkát. Néhányan ott maradtak, hogy figyeljék, nem lopunk-e; a többiek vagy békésen hortyogtak egy fa alatt, vagy átruccantak az óvárosba valamelyik örömlányhoz.

Ezen a napon a természet szeszélyéből vihar keveredett, holott Nabluszban ebben az évszakban soha nem esik. Mindenki fedél alá húzódott, csak a mi szegényes kis csapatunk tartott ki hősiesen. Ekkor, a Próféta különös kegyéből, tizenkét teherautó hajtott a raktárhoz; annyi volt a munka, hogy mindnyájunknak jutott, lévén hogy az iderendelt katonák mind kereket oldottak. A konvoj parancsnoka, egy kapitány, tüstént elindult a városba, őreink pedig az eső elől a teherautók vezetőfülkéjébe húzódtak, s azon nyomban elszundikáltak.

Egy szó, mint száz: ott volt előttünk a teherautók rakománya, és senki nem tartott szemmel. Csak azon vitáztunk, hogy mennyit illik meghagyni az iraki hadseregnek.

A bandavezér a maga részéről eldöntötte a vitát: szerzett négy csacsit, roskadásig megpakolta őket, és elinalt. Én azonban azt mondtam magamnak: dupla vagy semmi – és ott maradtam.

Amikor a kapitány visszatért, képmutató jajveszékelésbe kezdtem, majd közöltem vele a riasztó tényt, miszerint tíz géppuskának lába kelt. A kapitány először őrjöngeni kezdett: a torkom szorongatta, úgy akarta kipréselni belőlem a többi fiú nevét. Végül sikerült meggyőznöm, hogy még ha tudnám a nevüket, és ki is derítenénk, kik voltak a tolvajok, az óvárosban úgysem lehet senkit megtalálni.

Ráadásul a kapitány még ez esetben sem mentesülne a felelősségtől, mivel az ő embereinek kellett volna lerakodniuk a teherautókról.

A kapitány – Umrumnak hívták – nem volt valami nagy koponya; nemigen tudta volna megkülönböztetni az öszvér seggét a narancstól. Az ilyen tisztecskék többnyire gazdag szülők sarjai voltak, s rangjukat pénzért vásárolta meg a család, abból a megfontolásból, hogy ha a hadsereget az ő fiacskáik vezetik, akkor lesz, aki megvédje fényűző kényelmüket. Én most mindenesetre alaposan megcsavartam a kapitány úr mogyoróit.

Dührohama csillapultával zokogni kezdett, hogy neki vége. Én csak erre vártam: szép nyugodtan megmutattam neki, hogyan hamisítsuk meg a kísérőjegyzéket úgy, hogy a hiányra ne derüljön fény.

Ettől fogva senki nem evett többet, mint az én családom. Hamarosan Kamal is az iraki hadsereg alkalmazottja lett; elvégre írni-olvasni és jegyzékeket hamisítani ő is tudott.

Hadzsi Ibrahim szünet nélkül háborgott a hontalanok helyzetén. Sűrűn mondogatta, hogy Tabahban a legmostohább sorsú családnak, a legszegényebb özvegyasszonynak, a legnyomorultabb koldusnak vagy az éppen tönkrement gazdának is jutott napi háromszori étkezés; arab testvéreink intézményesített közönye láttán majd elemésztette magát dühében és bánatában.

Súlyosbította a helyzetet, hogy Omárral és Dzsamillal alig bírtunk megférni egy sátorban; amikor este megjöttek a munkából, minden pórusukból áradt a hullabűz. Ők maguk is szenvedtek tőle; gyakran fogta el őket rosszullét vagy görcsös hányinger. Miután pedig megkönnyebbültek, csak úgy ontották a rémséges napi beszámolókat a maguktól leváló, elrothadt végtagokról, az ötgyermekes családról, amelyet holtan leltek egy barlangban, vagy a mindent ellepő, undorító kukacokról.

Apám rendbe hozatta ruháit az asszonyokkal, és elindult a városházára, hogy beszéljen Baksir polgármesterrel, ám dolgavégezetlen tért vissza: a városháza reggeltől napestig zsúfolásig volt gyökértelenné vált, jajongó kérelmezők százaival.

A Szunna tanítása szerint az ország legszegényebb emberének is joga van rá, hogy személyesen a királyhoz járuljon kérelmével. A nabluszi Baksir család azonban, csakúgy, mint a többi nagyúr, rég tovább csiszolta a tant: a kérelmezőt ügyesen odatoltak egy minden hatáskör nélküli kishivatalnok elé, akinek a kenyere függött attól, milyen szakértelemmel hazudik. Nabluszban sem voltak csodák: az itt lakók fortélyosan vagy erőszakkal, de minden menekültet el akartak távolítani a városból, és punktum.

Amikor láttam, miképp hányódik apám a düh és a tompa kétségbeesés végletei között, elhatároztam, hogy magam veszem kézbe a dolgot. Umrum kapitány asztaláról elcsentem egy ív hivatalos katonai levélpapírt, és levelet írtam a polgármesternek.

Tiszteletre méltó és nemes Polgármester Úr, csapataim élén NyugatJeruzsálem bevételére készülök, és mihelyt vége a tűzszünetnek, indulunk, hogy elvégezzük a küldetésünket. Amíg a helyzet meg nem szilárdul, itt állomásozunk Nabluszban. A felkészüléssel járó teendők miatt még nem tudtam Önnél tisztelegni. Addig is azonban, amíg személyes találkozással pecsételhetjük meg kettőnk minden bizonnyal mély és tartós barátságát, hadd kérjek Öntől egy apró szívességet.

A szerencsétlen háborús körülmények folyományaként Nablusz vendége az én régi jó barátom, Hadzsi Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi, Tabah muktárja, szűkebb hazájában jeles közéleti férfiú. Örök hálára kötelezne, ha fogadná őt.

Kiváló személyiség, aki fölöttébb tájékozott a jelen kérdéseiben, és véleménye a jövőre nézve is mérvadó.

Mivel csapataim egyelőre meg nem határozható ideig fognak állomásozni Nablusz városában, úgy érzem, némi joggal tarthatok számot efféle kisebb szívességekre. Hadzsi Ibrahimot könnyűszerrel megtalálhatja Iszmail fia révén, aki, midőn Ön e sorokat olvassa, éppen az irodájában várakozik.

Dicsőség Allahnak! Ügyünk győzelme jegyében köszönti I. J. Hakkar ezredes, az Iraki Hadsereg Nihavand-dandárjának parancsnoka Az ezredes nevét úgy kanyarítottam oda, hogy lehetetlenség volt kibetűzni. A Nihavand-dandár – amelyet arról a helyről neveztek el, ahol az arabok a VII. században döntő győzelmet arattak a perzsák fölött – valóban létezett; csak éppen tudtam, hogy ez idő szerint Jeruzsálem körzetében állomásozik.

A levelet kicifráztam különféle pecsétekkel és szalagokkal, és már vittem is a városházára. Átfurakodtam a tömegen, s valahányszor rám szóltak, miért nem állok sorba, felmutattam a levelet – erre aztán tiszteletteljesen utat nyitottak. A polgármester előszobájában négy íróasztal mögül négy hivatalnok ordítozott a kérelmezőkkel. Kiválasztottam az egyiket, s az orra alá nyomtam a levelet. Csak rápillantott a borítékra, s már el is tűnt a polgármester szobájában, majd néhány röpke másodperc múltán kijött s közölte, hogy Klovisz Baksir másnap az otthonában várja apámat.

Harmadik fejezet Ibrahim hadzsit először bosszantotta, hogy ilyen ravasz fondorlattal szerveztem meg a polgármesteri fogadást. Az sem volt ínyére, hogy majd úgy tegyen, mintha Hakkar ezredes, a képzeletbeli levélíró valóban létezne. De aztán meggondolta magát.

– Megfelelő helyen és megfelelő időben a hazugság akár költészetnek is minősíthető – jelentette ki.

Kamal meg én állandó alkalmazásban voltunk Umrum kapitánynál, ennél a lusta és tökkelütött iraki géhás tisztnél, és így mindig csempésztünk haza cigarettát a ruhánk alatt. Ha a gazdagoknál aranyban számolnak, s a beduinoknál a trágya a jómód mércéje, akkor az óváros menekültjei körében ezt a szerepet a dohány töltötte be, s mondhatom, többet ért a pénznél. A cigarettát eladtuk, s a családi kassza egész szépen gyarapodott. Így aztán váltig erősködtünk, hogy Ibrahim vásároljon új ruhát, mielőtt a polgármesterhez megy: ne kelljen szégyenkeznie nyomorúságos rongyai miatt.

– Azt már nem – felelte apám csökönyösen. – Csak lássa Klovisz Baksir, hová kellett süllyednünk. Különben is, nincs, ami jobban öltöztetne, mint ez a tőr az övemben. Csak azt sajnálom, Iszmail, hogy te nem jöhetsz velem.

– Azzal megsimogatta a fejem, és útnak indult.

Ibrahim voltaképpen csak felújított egy régi kapcsolatot, mivel a mufti felkelése idején tett néhány szívességet a Baksir családnak; a család egyes tagjai időnként Tabahban rejtőztek el a mufti csapatai elől, később pedig a tabahiak kísérték el őket a vahhabikhoz, ahol még nagyobb biztonságban voltak. Klovisz Baksir elég szívélyesen fogadta a vendéget; a gyümölcsös tál is bőséges volt, ha nem is épp fényűző.

Klovisz Baksir alacsony, törékeny férfi volt, beszédén érzett az egyetemi nevelés, modora sima és szándékoltan nyugodt. Belső zaklatottságát csak az árulta el, hogy egyik cigarettáról a másikra gyújtott; ujjai sárgák voltak a dohánytól.

– Mostanában igazán nehéz számon tartani, ki mindenki jött Nabluszba. Ha tudtam volna, hogy itt vagy...

– Tökéletesen megértem a helyzetedet – válaszolta Ibrahim. – Neked is csak két szemed és két füled van.

A hűs verandáról, ahol letelepedtek, nem lehetett látni a várost, mert a ház egy erdőcskében állt. Itt tört a felszínre az egyik föld alatti forrás, és a közelben festői kis vízesést alkotott. A vízesés melletti kávéház volt a Baksir nemzetségbeli férfiak találkozóhelye; békésebb időkben Baksir itt fogadta híveit és ügyfeleit.

Amikor Ibrahim a verandára lépett, értetlenül és gyanakodva észlelte, hogy ott már áll valaki. Feltűnő jelenség volt; Ibrahim hadzsi rögtön észrevette, milyen barnára sült az arca, milyen ápolt és keményre pödrött bajszot visel, milyen nyílegyenes a tartása. Nyugati szabású öltönye kitűnő anyagból készült, de hozzá hagyományos arab fejdíszt hordott.

– Ez Farid Zijjad úr, bizalmas jó barátom. Úgy éreztem, hogy hasznát vehetné tapasztalataidnak és megfigyeléseidnek.

Mialatt felszolgálták a kávét, Ibrahim már azt latolgatta, valójában miért is hívták ide ezt a számára váratlan vendéget. Zijjad alig vett részt a beszélgetésben; mintha kerülni akart volna minden feltűnést. Hadzsi Ibrahim a lábára pillantott: árulkodó jel volt a fényesre suvickolt cipő is – igazán szokatlan látvány errefelé. Akárki volt is Zijjad úr, bizonyos, hogy a legfelső körökhöz tartozott.

Klovisz Baksir rágyújtott első cigarettájára; élvezettel, hosszan, elmélyülten szívta le, hogy aztán vékony füstpászmákban fújja ki, mintegy saját valója meghosszabbításaként. A hamut egyszer sem pöccintette le, de az csak egyre hosszabb lett, le soha nem hullott.

– Természetesen minden tőlem telhetőt elkövetek – mondta -, hogy nabluszi tartózkodásod minél kellemesebbé tegyem.

Hadzsi Ibrahim helyeslőn bólintott, majd így szólt: – Én nem vagyok az a fajta, aki a teve ürülékének nyomát követve vezetek át másokat a sivatagon. Súlyos kérdések foglalkoztatnak, melyek sokkal fontosabbak személyes sorsomnál.

– Ibrahim hadzsi elfogulatlanságának és szókimondásának híre Nabluszig is eljutott – folytatta a dicséretet a polgármester.

– Mélységesen elkeserít a nép viselkedése. Nem hittem volna, hogy meg kell érnem, miképp foszlik a semmibe a vendégszeretet ősi hagyománya.

– Egyetértek veled – biccentett Klovisz Baksir.

Ibrahim hangja élesebb lett.

– Mi nem vagyunk idegenek. Nem vagyunk se törökök, se zsidók.

– Meg kell értened, hogy ez az egész menekültügy úgy csapott le ránk, mint derült égből a villám, és mindenképpen meghaladja erőnket.

– Menekültügy? – kérdezte Ibrahim. – Miért mondasz bennünket menekülteknek? A falum nem egészen kétórányira van innen. Palesztin vagyok, a saját országomban, a saját népem körében. Hogyan érezhetném menekültnek magam?

Klovisz Baksirt nem lehetett kizökkenteni méltóságteljes nyugalmából.

– Hát akkor mondjuk úgy: a háború áldozatai. Ideiglenesen hajléktalanná vált személyek.

– Palesztin vagyok, és ez itt a hazám – ismételte makacsul Ibrahim.

– Hát persze, persze.

– Tudd meg, hogy engem kényszerítettek a falum elhagyására, és ez nem a zsidó fegyverek műve volt! Hónapokon át ugyanazt a nótát duruzsolta a fülünkbe az egész arab világ: meneküljetek! Senkitől nem hallottunk mást.

– Ugyan ki mondott volna mást, amikor a testünkben egyre nagyobbra dagadt a cionizmus szörnyetege? – kérdezte Baksir.

– Vannak székeink és asztalaink, van kávénk. Bárki betérhet hozzánk, kávézhat velünk, és tárgyalhat a béke lehetőségéről. Fél életemet egy zsidó település szomszédságában éltem le, és ritkán esett meg, hogy ne hallgattak volna az okos szóra. Ha már a nyíltságom emlegetted, hadd jelentem itt ki: soha a zsidók nem műveltek sem velem, sem a népemmel olyasmit, mint amit az elmúlt két hónapban saját testvéreinktől kellett eltűrnünk.

– Szerencsés vagy, amiért a faludat nem Deir Jaszinnak hívják.

– Ez igaz. Csakhogy én nem is engedtem meg, hogy Tabahot olyasmibe ráncigálják, amire szükségképpen megtorlás a válasz.

– Meglehet – vélte Klovisz Baksir -, hogy a kezdet kezdetén még volt másfajta vélemény is; csakhogy a mérséklet, a béke túl halk, túl gyenge hangon szólt, és nem tudott megállni az áradattal szemben. Hiszen a zsidók megsemmisítésének rögeszméje elemi erővel söpört végig az egész arab világon, a fővárosoktól a legszerényebb faluig.

Olyan mély csend támadt, hogy a vízesés halk csobogása szinte mennydörgésnek hatott.

– Mondok én neked valamit, polgármester. Egész életemben semmi nem fájt úgy, mint az, ahogyan velünk bántak. Nem nyújtottak felénk egy karéj száraz kenyeret, egy bögre vizet sem. És ebben a nablusziak is éppoly vétkesek, mint a többiek.

– Mindezt sajnos magam is tudom. De hidd el, hadzsi Ibrahim, ez nem jellemző a mi népünkre. Egy napon egyszer csak arra ébredünk, hogy menekül az egész lakosság. Ez itt biztonságos arab terület, de hidd el, az események bennünket is megrémítettek. Először megjelent Kaukdzsi, és kifosztotta földjeinket. Nyomában jöttek az irakiak – ők még durvábban bántak velünk. A mi termésünket fogyasztották, a mi üzleteinkből látták el magukat, és nem fizettek egyetlen lírát sem.

Fizetség helyett csak azt kérdezték: arab hazafiak vagytok-e, igen vagy nem?

Rendőrünk kevés van, és hogyan bírnának el egész hadseregekkel? Mire a menekültek – azaz bocsáss meg, a hajléktalanok – elárasztották ezt a vidéket, már mindenki állandó rettegésben élt.

– Ez nem mentség – vágott vissza Ibrahim. – Csapataink viselkedése szégyent hoz minden arab férfira. Magam negyedszázadon át voltam muktár Tabahban, de azalatt soha nem mutattunk ajtót az idegennek.

– Csakhogy ti soha nem ébredtetek arra, hogy a főtéren ötvenezer ember táborozik. Túl nagy volt a szerencsétlenség, és túl váratlanul tört ránk.

– Hogyhogy váratlanul? Tíz éve készülünk erre a háborúra, dehogy jött mindez váratlanul! Hónapok múltak el azóta, hogy az ENSZ elfogadta a megosztási tervet.

Azóta hajtogatják, hogy el kell költöznünk falvainkból, mert különben gátolnánk a seregeink mozgását. A pokol tüze égesse meg a bölcs vezetőket, akik ezt elrendelték: az ő dolguk lett volna gondoskodni róla, hogy szívélyes fogadtatásban részesüljünk, enni kapjunk, és fedél legyen a fejünk fölött. Arra valók a vezérkarok, hogy előkészítsék a háborút. Mi miért nem szerepeltünk a felkészülési tervben? Hol épült számunkra sátorváros? Hol állítottak fel csak egyetlen konyhát is? Miért nem volt egyetlen teremtett lélek se az utakon, hogy eligazítson bennünket?

– A hosszú távú tervezés soha nem volt erős oldalunk – felelte Baksir. – És ki számított rá, hogy a katasztrófa ilyen méretű lesz? – A polgármester, mielőtt még a cigaretta az ujjára égett volna, finom mozdulattal a hamutartóba dobta, aztán azonnal rágyújtott egy újabbra. – Ez az igazság. Nem voltunk felkészülve.

– De hát Allah nevére kérdem: mire valók a kormányok, ha a saját népükről sem tudnak gondoskodni?

– Hadzsi Ibrahim, Palesztinában nincs arab kormány. Az arab világ nem nemzetekből, hanem törzsekből, nemzetségekből áll. Tíz éve vagyok polgármester

Nabluszban, azóta, hogy szeretett fivéremet meggyilkolták a mufti banditái. Nézd meg ezt az itteni közösséget. Ugye, milyen szép vidéken él?

– Mire akarsz kilyukadni?

– Csak arra, hogy ez itt nem közösség – jelentette ki Baksir -, csupán egymás mellé épült, fallal körülvett házak sora. Szomszédaim átdobálják a falon a szemetüket, aztán idejönnek és siránkoznak, hogy miért nincs itt megszervezve a szemétszállítás. Mondd meg nekünk, Baksir, miért nem viteti el a kormány a szemetet? Mire én azt felelem: azért, mert az pénzbe kerül. Fizessetek adót, akkor majd a szemetet is összegyűjtik. És te, Ibrahim, te talán szedtél Tabahban adót, hogy legyen miből kikövezni az utcát, bevezetni a villanyt, iskolát vagy kórházat építeni? Próbálkoztál valaha bizottságot alapítani, hogy kidolgozzák a fejlesztési terveket? Attól tartok, a mi népünk még nem tudja, hogyan kell közösséget szervezni és közösségben élni. Az ő szemükben a kormány csak valamilyen titokzatos nyúlványa az iszlámnak, amely az égből egyszer csak a lábuk elé hajlik. Olyan vezetőket követelnek, akik a gondjukat viselik, és nem is sejtik, hogy minden népnek olyan kormány jut, amilyet hajlandó megfizetni.

– Mire jó ez az előadás, polgármester?

– Csak emlékeztetni akartalak, hogy a palesztin nép soha nem kormányozta önmagát, még csak kísérletet sem tett rá. Ezer év óta mindig beértük azzal, hogy más népek döntsenek helyettünk, a határainkon túlról. Ezért hát nem is volt Palesztinában olyan hatóság, amely felkészülhetett volna a háborúra. Mit gondolsz, a mufti sátrakkal és élelemmel várta volna a háború áldozatait?

Farid Zijjad ekkor hirtelen felállt, és a napfénybe lépett.

– Mondd csak, Ibrahim hadzsi: te hogyan ítéled meg a hadi helyzetet?

Ez a Zijjad nevű alak nem véletlenül jött ide, és azt hiszem, most bújik majd ki a szög a zsákból. Szerintem Jordániából jött. A Baksir család szemben állt a muftival, és azóta is gyűlölik egymást. Baksir minden bizonnyal Abdallah királyra játszik. Ezen a frontszakaszon Kaukdzsi és az irakiak állnak, de folyamatosan szivárognak be az Arab Légió egységei is.

Vajon mi okból? A napnál is világosabb: azért, hogy majd maguknak követeljék a Nyugati Partot. És az is biztos, hogy a jordániaiak listát vezetnek mindazokról a muktárokról, polgármesterekről és egyéb jelesebb palesztin személyekről, akik harcoltak a mufti ellen. S ha ez így van, akkor azon a listán az én nevem is szerepel.

– Hogyan ítélem meg a hadi helyzetet? Nos, én nem vagyok katonai szakértő – hárította el a kérdést Ibrahim. – Tetejébe két hónap óta csak futunk, egyik helyről a másikra.

– De addig huszonöt éven át egy fontos stratégiai ponton álló falunak voltál a vezetője, és döntő szavad volt az egész ajaloni völgy dolgaiban – vágott vissza Zijjad.

– Tehát fölösleges szerénykedned.

– Én azt hiszem, uram, hogy sokkal indokoltabb lenne, ha én tudakolnám a maga véleményét.

– No igen, meglehet – bólintott Zijjad. – De ez persze csak magánvélemény. – Azzal rátért a legfrissebb hadi helyzet jól ismert értékelésére. – A tűzszünet alatt az arab seregek átcsoportosították erőiket a végső támadáshoz. A Légió egykettőre kiveti a zsidókat Nyugat-Jeruzsálemből, Kaukdzsi és az irakiak pedig előretörnek a tengerig, és kettévágják a zsidó erőket. Csak érjen véget a tűzszünet; egy hónapon belül túl leszünk az egészen.

A fickó pontosan tudja, hogy mindez mese az Ezeregyéjszakából. Miért akar próbára tenni? Hogyan kellene viselkednem ebben a játszmában?

Mialatt Baksir cigaretta után kotorászott, Zijjad pedig a gyümölcsös tálban turkált, Ibrahim megszólalt: – Zivatarban nem hallatszik a szellentés. Ha igaz volna, amit itt előadott, nem dobták volna ki a lehetőséget az ablakon.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy a tűzszünet maga a vereség. Győzedelmeskedő hadseregek nem szoktak tűzszünetet kötni. Erőink kimerültek. Ha az első csapásokkal nem sikerült megsemmisíteni a zsidókat, többé nem is sikerülhet már. El kellett volna foglalnunk legalább ötvenhatvan települést. El kellett volna foglalnunk legalább egy nagyobb zsidó várost. De mi legföljebb csak egy-két elszigetelt pontról tudtuk kibillenteni őket. És most már késő. Most már megjelent a színen a zsidó tüzérség is, és ha nem tévedek, már a háromszöget ostromolják. Szert tettek öreg német harci gépekre is; ha repülőt látunk a magasban, már nem integetünk, hanem hanyatt-homlok rohanunk az első árokig. Mire vége a tűzszünetnek, a zsidók fognak támadni, és úgy lehet, még Nabluszig is eljutnak.

– Ahhoz képest, hogy nem vagy katonai szakértő, elég érdekesek a meglátásaid – mondta Baksir.

– Nem a zsidók hálnak a földeken, hanem mi. Ők otthon maradtak, és megvédik a településeiket, mint ahogy ezt kellett volna tenni nekünk is. A zsidók nem fognak elmenekülni, és megadni sem fogják magukat. Harcolnak majd az utolsó emberig, mégpedig nemcsak a rádióban és az újságok lapjain, hanem a csatatéren is. Zijjad úr, amint látom, ért a hadviseléshez. Nos, mit gondol, hány embert vagyunk hajlandók feláldozni azért, hogy elfoglaljuk Tel-Avivot, Haifát, Jeruzsálemet? Egymilliót?

Kétmilliót? Melyik arab hadsereg vállalna ilyen áldozatot? És ha vállalna is, vajon a végén rászánná-e magát?

– Miből gondolod, hogy értek a hadviseléshez?

– Mert katona. Látom az egyenes hátáról. A beszéde elárulja, hogy Transzjordániából jött, de az angol nyelv sem idegen magától. Vagyis az angoloknál kapta a kiképzését. Azt is tudom, hogy beduinnak született; látom a tetoválást a kezén. Ha ehhez még hozzáveszem a finom cipőjét, megoldódik a rejtvény: az Arab Légió egyik tisztje ül velem szemben. Azt pedig az arab óváros minden lakója tudja, hogy Baksir polgármester úr és Abdallah király titkos szövetségesek. Mondják hát: minek itt rejtélyeskedni?

– Nahát, hadzsi Ibrahim, te igazán ünneprontó vagy – mondta szemrehányón Baksir.

Ha volt is Zijjadnak humorérzéke, gondosan titkolta.

– Helyesen következtetsz: Farid Zijjad vagyok, az Arab Légió ezredese – közölte mereven. – Őfelsége Abdallah király megbízásából jöttem. Te azt fejtegetted, hogy a háború valójában már véget ért; nos, ez figyelemre méltó vélemény, és azt sem tagadom, hogy jó néhányan gondolkodnak hasonlóképpen. Azt azonban bizonyára magad is tudod, hogy mire a háborúnak valóban vége, az arab országok közül csak Jordániának lesz a birtokában palesztin terület. Szilárdan tartjuk a latruni erődöt, amely, mint tudod, Tabahtól csak két mérföldre van. Egyetlen rohammal bevesszük Ramlehet és Lyddát, és te már mehetsz is haza a faludba.

Azért vagyok itt, hogy ezt a maszlagot bevegyem?

– Nézzen csak rám, ezredes: meztelen vagyok. Egy halottat ezer tolvaj sem vetkőztethet le. Amit elmondott, nem több kegyetlen tréfánál. Igaz, hogy egész haderőnk nem ér annyit, mint az Arab Légió, csak hát a frontvonala olyan törékeny, hogy egy tollpihétől is összeomlana. Képtelenség, hogy a latruni erődből kitörjenek, és ezt maga tudja a legjobban. – Zijjad válaszolni akart, de Ibrahim nem hagyta szóhoz jutni. – Azt is tudja, hogy a zsidóknak sikerült a hegyeken át új utat építeni Jeruzsálemig, és ez az út elkerüli Latrunt. Önök most már az utolsó egységeiket dobják át ide a háromszögbe, hogy Abdallah majd magának követelhesse; csakhogy ezzel még hosszabbra nyúlnak a vonalaik. Újabb ezredet az Arab Légió már akkor sem állíthatna ki, ha a sorok felét tevékkel töltené fel. Tudom én, mit akarnak: a háborút itt és most befejezni.

Az ezredes és a polgármester döbbenten nézett egymásra.

– Nos, testvéreim, ezek után mit akartok éntőlem?

Zijjad intett Baksirnak: beszéljen ő.

– Hadzsi Ibrahim: Abdallah király nem fanatikus zsidógyűlölő. Sőt elárulhatom, hogy akarata ellenére sodorták bele a háborúba.

– Én pedig biztosíthatlak róla: a többi arab állam nem fogja tűrni, hogy különbékét kössön a zsidókkal – vágott vissza Ibrahim.

– Majd megjön a béke is, ha itt lesz az ideje – mondta Baksir higgadtan. – Egyelőre az a lényeg, hogy a háború szerintünk sem fog folytatódni; viszont elkezdődik a földért való marakodás. Mi pedig nem akarunk tovább harcolni csak azért, hogy aztán visszaszorítsanak a folyó túlsó partjára. Egy a fontos: hogy ami föld arab kézen van, az arab kézen is maradjon. Te szemrehányást tettél, amiért nincs kormányunk. Nos, nem is lesz. Legföljebb a muftit választhatjuk; az emberei már gyülekeznek is Gázában. És ha az egyiptomiak melléjük állnak, a végén még maguknak követelik a Nyugati Partot, és kinevezik palesztin államnak.

– Allah szakállára! Hiszen már az ENSZ is ezt akarta ránk tukmálni. Voltaképpen mi a fenéért vívjuk ezt a háborút? Mi értelme van, hogy embereink a földeken hálnak?

– Sajnos a seregeink hiába akarták összezúzni a zsidó államot: attól még nem dőlt el semmi. Jöttek, de nem győztek. És most már csak két választásunk van: vagy a mufti, vagy Abdallah király.

– A mandátumi terület egy és oszthatatlan – jelentette ki Zijjad ezredes. – Én egész életemben palesztinnak éreztem magam. Egész Ammanban alig találsz embert, aki ne palesztinnak vallaná magát. Amikor az angolok létrehozták Jordániát, éppen csak új nevet adtak Palesztina egy részének. Egy nép vagyunk; közös a történelmünk. Kelet-Jeruzsálemben, a Sziklamecset fölött most Abdallah király zászlaja leng, és ha a Nyugati Partot is magunkhoz csatoljuk, kis országból nagy ország leszünk.

Tudniillik, kedves testvéreim, nyílt titok, hogy Abdallah királyt majd szétveti a nagyravágyás. Lázálmokat sző Nagy-Palesztináról, Nagy-Szíriáról... Allah a tudója, tán még Nagy-Arábiáról is.

– Nem biztos, hogy Kairóban lelkesednének ezért a tervért – jegyezte meg Ibrahim.

– El kell fogadnunk, hogy Jordánia mindig is Palesztina része volt – érvelt Baksir.

– Akkor lesz hagyomány által megszentelt uralkodónk, és az ő hadserege a mi

hadseregünk lesz. És ami a fő: ily módon megakadályozhatjuk, hogy a mufti visszatérjen.

– Hadd keljek versenyre a szókimondásoddal, Ibrahim hadzsi – szólalt meg ismét az ezredes. – Te valóban sokat segíthetsz nekünk. Abdallah király nemsokára hivatalosan is bejelenti, hogy Jordánia kész befogadni minden, a háborús események következtében hontalanná vált palesztint. Összegyűjtjük a földekről az embereket, és gondoskodunk róla, hogy mindenkinek jusson élelem. Te nagy tekintélynek örvendesz: a hontalanok ezreit győzhetnéd meg, hogy minden szenvedésük véget ér, csak át kell kelniük az Allenby hídon. Bizalmasan azt is megsúghatom, hogy Jordánia automatikusan megadja az állampolgárságot minden palesztinnak, aki igényt tart rá.

Micsoda nagylelkűség, gondolta Ibrahim. A kis király ott trónol egy koldusszegény sivatagban, amelyik képtelen eltartani magát. Ha az angolok kivonulnak, és nem támogatják tovább, végképp koldusbotra jut; csak az egyiptomi, szíriai és szaúdi könyöradományokban reménykedhetnek Abdallah most mesterségesen fel akarja duzzasztani a lakosság létszámát, hogy így új területeket követelhessen magának. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Egy évet sem adok, és arab testvérei elteszik láb alól.

– Fontos szerepet szánunk minden palesztinnak, aki kész együttműködni velünk – folytatta Zijjad. – Ha közölhetném, hogy te is a támogatóink sorába léptél, nincs olyan rang, amit el ne érhetnél. Akár még miniszter is lehet belőled.

Csak épp a hazatérésünkről nem esik szó. Sakkfigurák vagyunk Abdallah nagy játszmájában. Nem akar ő mást, csak készséges eszközöket.

– És az a tény, hogy Gideon Asch a barátom, milyen szerepet játszik a terveikben? – érdeklődött kendőzetlen nyerseséggel a hadzsi.

Zijjad ezredest ismét meghökkentette Ibrahim nyíltsága.

– Mint már utaltam rá, Abdallah királynak korántsem okoz álmatlan éjszakákat a gondolat, hogy egy zsidó állam szomszédságában kell élni. Ezt persze nem ismerhetjük el a nyilvánosság előtt; egyelőre békeszerződésről sem lehet szó.

Mindazonáltal suba alatt jó kapcsolatokra törekszünk a zsidókkal. S ki tudja, egy szép napon még a békeszerződésre is sor kerülhet.

– Csak azt ne felejtse el, ezredes, hogy nagyobb megaláztatást, mint ami a háború befejeztével vár rá, még nem ért meg az arab nép. Vallásunk és az arab társadalom minden törvénye azt követeli, hogy az idők végeztéig harcoljunk tovább a zsidók ellen.

– Most inkább azzal kellene foglalkoznunk, ami itt és most a legjobban szolgálja népünk érdekeit – mondta Baksir. – A jövő majd kialakul magától. Egyelőre páratlan lehetőségünk nyílik rá, hogy enyhítsünk a nép szenvedésén.

Hadzsi Ibrahim további kérdéseket tett fel, figyelmesen meghallgatta a válaszokat, és finoman utalt rá, hogy nem ellenzi az elképzelést. Zijjad ezredes közölte, hogy küldetése még két-három hétre a Nyugati Parthoz köti, de utána Ammanba megy, és onnan már pontos utasításokat hoz Ibrahim számára. Ezzel a megbeszélés véget is ért. Az ezredes eltávozott.

Ekkor Baksir a homlokára csapott.

– Milyen ostoba vagyok! – kiáltotta. – Egy fontos dologról majd’ megfeledkeztem.

Az öcsémnek van egy villája itt a közelben. Ő maga az ENSZ-beli szavazás után Európába utazott... hogy befejezze tanulmányait. Engedd meg, hogy felajánljam neked és családodnak.

Klovisz Baksir hivatalos engedélyt állított ki Ibrahim hadzsinak, amelynek, birtokában tetszése szerint igényelhet a Vörös Félhold raktárában élelmet, takarókat, ruhaneműt, gyógyszert – amit csak kíván.

– Fogadd legmélyebb hálámat – mondta Ibrahim. – Ámbár nekünk azt mondták, hogy Nabluszban mindezekből a cikkekből hiány van.

Baksir ártatlan képpel tárta szét a karját.

– Hiába, ebben a mostani helyzetben a hadseregé az elsőbbség.

Negyedik fejezet Egyszer hopp, másszor kopp, azaz esetünkben épp megfordítva: csütörtökön még ott sínylődtünk a nyomorúságos nabluszi óvárosban, pénteken pedig már egy pompás villa lakói voltunk. Ilyen előkelő házat belülről addig még csak apánk látott. Az asszonyok az örömtől valósággal kotkodácsolva végezték háztartási teendőiket, s még Hágár sem tudta elfojtani tetszését, pedig ő el sem mosolyodott azóta, amióta Ramiza átlépte a küszöbünket.

A ház tulajdonosa, Klovisz Baksir öccse, aki az ENSZ-beli szavazás után hagyta el az országot, mérnök volt, a dolgozószobája tele arab és angol nyelvű könyvekkel. Így aztán jómagam az első mennyországból hamarosan a másodikba szálltam. És nem késett soká a harmadik mennyország sem! Nabluszban ugyanis gimnázium működött, s én elhatároztam, hogy kivárom a megfelelő pillanatot, amikor apámat megkörnyékezhetem...

Egy héttel azután, hogy beköltöztünk a villába, hadzsi Ibrahim este kiszólított a verandára. Hiába fordult akkorát a sorsunk: ő nem látszott boldognak.

– Több dolgot szeretnék kérdezni tőled, Iszmail – mondta.

Menten elöntött a büszkeség: ilyen nagy ember, és lám, hozzám fordul tanácsért!

A harmadik mennyország álma – vagyis az, hogy beiratkozhassam a gimnáziumba – mindig ott motoszkált a fejemben, s úgy éreztem, talán eljött az alkalom, hogy megpendítsem a kérdést.

– Ki tudod-e számítani, hány doboz olívaolajat fogyaszt egy év alatt egy család?

Erre a kérdésre aztán igazán nem számítottam.

– Talán – motyogtam. – Nemtom.

– A „nemtom” nem válasz – mondta Ibrahim. – Egész nap mást sem hallok, mint ezt a szót, torkig vagyok vele! Igennel vagy nemmel válaszolj.

– Meg kell beszélnem Hágárral, és utána majd...

– Hát a többi, nem romlandó élelmiszert, babot, rizst, egyebet, ki tudod-e számítani?

– Egy évre?

– Úgy van.

– Azt akarod tudni, mennyi tartós élelemre van szükségünk egy évben?

– Eltaláltad.

– Hát azt nemtom.

– Megmondtam, hogy csak igennel vagy nemmel válaszolj! – emelte fel a hangját apám.

Szorongani kezdtem; sejtettem, mire akar kilyukadni. Jól emlékeztem még a nagy kannákra, zsákokra, tartályokra a tabahi konyhánkban.

– Azt hiszem, igen – mondtam bizonytalanul.

– És azt ki tudod-e számítani, hány liter petróleum kell a főzéshez, a világításhoz meg a fűtéshez?

– Hát teljes pontossággal aligha, de úgy körülbelül valószínűleg – mondtam abban a reményben, hogy ezzel beéri.

– Helyes, nagyon helyes. Most pedig arra felelj nekem, Iszmail: össze tudod-e írni mindazt, amire még szükségünk van: gondolok a gyékényekre, konyhaeszközökre, takarókra, szappanra, gyufára... egyszóval mindarra, amink odahaza, Tabahban volt, illetve amit Faruk, az az átkozott kutya – hadd köpjek ki a neve után – a boltjában tartott. Nem olyasmire gondolok, amit szeretnénk, hanem amire valóban szükségünk van. Vagyis nem új ruhához való kelmékre, hanem tűre és cérnára, hogy megfoltozzuk a régit.

– Nemtom – motyogtam.

Ibrahim gyilkos pillantást vetett rám.

– Nagyon nehezeket kérdezel, apám – mentegetőztem.

– Majd én is segítek. – Elhallgatott, aztán kibökte: – Az a lényeg, hogy a holmi, persze velünk együtt, felférjen egy iraki katonai teherautóra. Úgy éreztem, mintha elszivárogna ereimből a vér. Miért kellene itthagynunk ezt a remek helyet? Nem szenvedtünk-e már éppen eleget? De hát az ember ne vonja kétségbe apja bölcsességét.

– Rengeteget kellene számolnom, csak akkor mondhatom meg.

– Pedig szombatra el kell készülnöd.

Négy nap alatt! Képtelenség! Az arab ember ugyan óvakodik a közvetlen és egyértelmű válaszoktól, de Ibrahimmal nem lehetett köntörfalazni. Megszólalni ugyan nem tudtam, csak arra futotta erőmből, hogy biccentsek.

– És mit gondolsz, Kamal mennyi idő alatt tanulna meg teherautót vezetni?

– Egy kicsit már tudunk mind a ketten. Most, hogy a végéhez közeledik a tűzszünet, sok katonai konvoj érkezik Bagdadból, és a sofőrök vagy fáradtak, vagy rögtön indulnak az óvárosba. Nemegyszer Kamalnak meg nekem kell megszerveznünk az egész kirakodást; mi toborozzuk össze a kapunál lézengő fiúkat, és cigarettával fizetünk nekik. A teherautókat pedig mi ketten szoktuk a raktárépületekig vezetni.

– És mit szól ehhez Umrum kapitány?

– Ritkán bukkan fel, és mihelyt eltűnt, a katonái is szétszélednek. A kapitány bolondul a nőkért. Apám, nem tudom, mire készülsz, de az biztos, hogy a legtöbb cikk, amit említettél, nincs meg a mi raktárunkban.

Apám a kezembe nyomott egy levelet: olvassam csak el. A levelet, hivatalos levélpapírján, maga Baksir polgármester írta; arra utasította a Vörös Félhold raktárosait, hogy lássák el hadzsi Ibrahimot mindennel, amire csak szüksége van.

Való igaz: ami az egyik raktárból hiányzik, meglesz a másikban. Ha ezt az írást felmutatjuk, minden simán megy majd.

– Van még valami, apám?

– Van. Szükségünk van egy golyószóróra, négy puskára, több ezer tár töltényre, és ami a legfontosabb: iraki egyenruhákra, Dzsamil, Omár és Kamal részére.

– Az egyenruha nem gond, a fegyver annál inkább – mondtam vakmerőn. – A fegyverraktár már nem tartozik Umrum kapitány hatáskörébe, és éjjel-nappal szigorúan őrzik.

– A golyószóróról legföljebb lemondunk – motyogta apám. – Puskát meg biztosan tudunk szerezni. A város tele van katonaszökevényekkel, akik mind a feketepiacon kínálgatják a fegyverüket. Csak bőven legyen cigaretta, hogy tudjunk mivel fizetni.

– Cigaretta az lesz – mondtam, hogy ismét jókedvre hangoljam. De aztán nem bírtam tovább türtőztetni magam. – Miért kell megint továbbmennünk? Olyan jó lenne itt maradni...

– Mondd csak, Iszmail, szerinted miért kaptuk mi ezt a villát?

– Azért, mert te híres muktár vagy, és mindenki nagyra becsül.

– Errefelé minden bokorban, minden sziklahasadékban nyüzsögnek a híres és nagyra becsült muktárok. Nem emlékszel, milyen sokat olvastál nekem Abdallahról?

Ugye, tudod, ki ő?

– Jordánia hásemita királya – feleltem készségesen.

– Akkor azt is tudod, hiszen épp eleget tanultál, hogy kik a hásemiták.

– A hásemiták egy nemzetségből valók Mohameddel. Arábiából, Hedzsászból jöttek; ők őrizték Mekkában a szent helyeket.

– Úgy van – bólintott apám. – Az egész nemzetség mást se művel, csak mecseteket őriz; ezt a koncot dobták oda a kutyáknak, Mohamed kedvéért. Soha senki nem vitte közülük többre egy nyomorúságos emíri rangnál, a többi címük csak üres külsőség volt. És ne feledd: mi szajidok vagyunk, és ugyancsak közvetlenül Mohamedtől származunk. Én mondom neked, Iszmail, te több joggal ülnél Jordánia trónján, mint Abdallah. Három hónappal ezelőtt még nem létezett semmiféle hásemita dinasztia; csak a mecseteket őrzik évszázadok óta. Az egész királykodás az angol külügyminisztérium ötlete volt, mint ahogy magát Jordániát is ők találták ki.

Még hogy királyi család! Úgy királyok ők, mint a kút előtt sorakozó szamarak.

Hadzsi Ibrahim összefonta a karját a hátán, úgy morzsolta az imafüzért. Sorolni kezdte Allah kilencvenkilenc nevét, aztán hirtelen abbahagyta, és arca elkomorult.

– El kell mennünk, fiam, mert ha egyszer meghajlunk Abdallah előtt, amíg élünk, a kutyái leszünk. Itt, Nabluszban csak akkor maradhatunk, ha vállalom, hogy előcsalogatom az embereket a földekről, és átvezetem őket az Allenby hídon Ammanba, hogy töltse fel velük Abdallah az úgynevezett királyságát. És ugyan miféle tejjel-mézzel folyó birodalomba vezetném a szerencsétleneket? Én nem vagyok Mózes, és számunkra Jordánia nem az Ígéret Földje. Jordániában csak homok van meg teveszar; olyan szegény ország az, hogy még a koronázási ünnepségen se jutna kenyér egyetlen jövevénynek sem. És az Allenby hídon csak egy irányban lehet haladni. Ha egyszer átkelünk rajta, többé nincs visszaút.

– Azt hiszem, értem – szóltam, és kis híján elsírtam magam.

– Muszáj, hogy megértsd! Az elmúlt hónapokban, könnyeink és verejtékünk árán, egyvalamit megtanulhattunk: a mi híres vendégbarátságunk, az egész arab testvériség csak addig ér valamit, ameddig béke van, és teli a kamra. Ha a népünket elfogja a rettegés, az orrunk előtt csapják be az irgalom kapuját. Miféle őrült hinné el, hogy ott, a folyón túl, a sivatagban jobb lesz a sorunk? Abdallah nem a mi királyunk; sem a tiéd, sem az enyém. Több ellensége van, mint az arab világban bárkinek, annyi, hogy addig el sem tudok számolni.

Apám valósággal meggörnyedt a bánattól; az imafüzér is megállt a kezében.

– Tabah... – szólalt meg tompa, fénytelen hangon. – Vissza kell térnünk arra a helyre, amit ismerünk és szeretünk. Vissza kell követelnünk a földünket, meg kell találnunk az embereinket, és haza kell vezérelnünk őket. Ezek az agyalágyultak itt az örökkévalóságig fogják öldökölni egymást, hogy eldöntsék, ki az úr Palesztinában. –

Rám emelte szomorú tekintetét. – De én akár holnap is visszatérnék Tabahba, akkor is, ha a zsidóké lesz a hatalom.

Először történt, hogy apám ilyen őszintén tárta fel előttem a lelkét, és tudtam, hogy amíg élek, nem felejtem el.

– Nekem már van is valami tervem – mondtam.

Apám a vállamra tette a kezét.

– Bízom benned, Iszmail; szinte már megszoktam, hogy hozzád forduljak. Az a baj, hogy túl sok időt fecsérlünk a fondorkodásra, de annál ritkábban készítünk terveket.

– Nem fogsz csalódni bennem, apám – mondtam. – És hová megyünk?

– A szökésünkhöz szükség lesz kitalált jótevőnkre, Hakkar ezredesre. Valami menetlevélfélét kell hogy szerkessz az iraki hadsereg levélpapírján; csak azzal juthatunk át a frontokon meg az úttorlaszokon. Ezért kell a bátyáidat is iraki egyenruhába bújtatni.

– Már kezdem érteni...

– Amikor annyi idős voltam, mint most te, Tabahban szörnyű járvány pusztított.

Engem elküldtek a vahhabbikhoz, Farukot pedig – Allah vakítsa meg, akárhol jár – befogadták a keresztények; akkor tanult meg olvasni. Nyaranta a mi nemzetségünk mindig elhagyta Beersheva környékét, és a Holt-tenger mentén vándorolt. A tó közepe táján van egy régi zsidó erődítmény; Masszada a neve. Attól északra, Jerikó közelében, ahol a tó véget ér, van egy terület sok száz, talán sok ezer barlanggal; van köztük kicsi, van nagyobb, van, amelyik a magasban, a sziklák között húzódik meg, van, amit senki sem ismer. Sokan bújtak meg bennük az idők folyamán: csempészek, szent életű remeték, megvert seregek katonái. Nyaranta jó hűvösek, és van köztük egészen tágas és kényelmes is. És a legtöbb alig egymérföldnyire van a víztől.

– Teherautóval el tudunk hajtani odáig?

– Nem végig. Az út hátralévő részén cipekednünk kell. Szükségünk lesz jó sok kötélre is; a holmi egy részét vontatjuk majd, más részét a hátunkra hurkoljuk. És ha majd mindent lerakodtunk, Kamal elvisz engem Kelet-Jeruzsálembe. Útközben nem lesz nehéz megszabadulni egy katonai járműtől.

– Ivóvizet honnan szerzünk? – kérdeztem, mivel tudtam, hogy a Holt-tengernek sós a vize.

– Látom, használod az eszed. A közelben van egy csodálatos oázis; Én Gedi a neve, oda bújt el Saul elől David, a mi nagy királyunk. Forrás is fakad ott. Csakhogy egy kibuc is települt mellé, és nem tudom, hogy arab vagy zsidó kézen van-e.

– És mások nem tudnak ezekről a barlangokról?

– Lehet, hogy tudnak, de élelem meg egyéb tartalék híján ott nem lehet megmaradni, és ki más tudna ekkora készletet gyűjteni? Engem igazából csak a beduinok aggasztanak, mert mihelyt megfőzzük az első ebédet, ők száz mérföldről is megérzik a szagát. Hát ezért van szükség fegyverre is.

– Apám... eszerint hónapokon át barlangban fogunk élni... Megengeded, hogy néhány könyvet is vigyek magammal?

– Könyvet! Hát soha nem nő be a fejed lágya? De nem bánom. Ebben a házban, melyet oly nagylelkűen felajánlottak nekünk, tanult ember élt, csak éppen kereket oldott. Tessék, válaszd ki, amit akarsz; persze csak ha még felfér a teherautóra. De

meg ne próbálj túljárni az eszemen! Ennivalóra nagyobb szükségünk lesz, mint könyvekre.

– Dehogyis csaplak be – fogadkoztam, ha nem is egészen őszintén. – A fiúkat mikor avatjuk be a tervbe?

– Két perccel azelőtt, hogy hozzálátunk a megvalósításához – hangzott a válasz.

Kiszámítani, miből mennyi kell majd, gyötrelmes feladvány volt. Éjszaka és nappal egybefolyt; csak egy-egy órácskát aludtam. Csak az kárpótolt, hogy mindvégig apámmal dolgozhattam. Bátyáim gyanakodva figyelték, mennyi időt töltünk bizalmas kettesben.

Miután összeállítottam a listákat, utánanéztem, mi van meg az iraki hadsereg s mi a Vörös Félhold raktárában. Térképet is rajzoltam, amelyen feltüntettem, mi hol található – ennivaló, petróleum, kötél; mindennek ott volt a lelőhelye a rajzon. Így, ha eljön az indulás ideje, nem veszítünk időt azzal, hogy vaktában kotorászunk a raktárakban.

Addig kartonszámra hordtam haza a cigarettát, apám pedig egyetlen nap leforgása alatt nemcsak golyószóróra tett szert, hanem két puskára, két géppisztolyra, megfelelő mennyiségű lőszerre, továbbá kézigránátokra és dinamitra is.

A célom az volt, hogy a terv minél egyszerűbb legyen. Arra a napra, amikor majd végrehajtjuk, Umrum kapitányt el kell tüntetni. Ismertem egy fiút, aki egy különösen szép lány számára toborozta az ügyfeleket, meg is egyeztem vele, utána pedig elkezdtem dicsérgetni a lány bájait a kapitánynak, és megsúgtam, hogy éppen kapható. Umrum, a bárgyúság szobra, ráharapott a csalira, és könyörgött, hogy szerezzem meg neki a lányt egy teljes napra; én pedig megígértem, hogy mindent elkövetek, bár nem lesz könnyű, mert a hölgyre sokan pályáznak. Umrumnak csorgott a nyála, ahogy megcsillogtattam előtte a rá váró gyönyöröket.

Közben olyan rekvirálási listákat készítettem, hogy az irakiaknál sokkal agyafúrtabb katonák is elfogadták volna, s megírtam Hakkar ezredes nevében a menetlevelet, amellyel átjuthatunk a vonalakon.

Valami azonban nagyon nyugtalanított. Egy friss katonai térképen felfedeztem, hogy Jerikó után igen veszedelmes útszakasz következik, ahol csak tevekaravánok járnak. Márpedig ha vizes vagy homokos talajra érünk, azon nyomban vége az egész kalandnak. A teherautó – igen, ez volt a terv gyenge pontja. Ibrahimnak nem említettem ezt a gondot; még mindig könnyebb volt rágódni rajta, mint jelenteni a rossz hírt. De minél tovább töprengtem, annál világosabban láttam, milyen kockázatos vállalkozásba fogunk, és végül apám előtt sem hallgathattam tovább.

Amikor közölte, hogy Zijjad ezredes Jordániából két nap múlva visszatér Nabluszba, bárhogy remegtem, ki kellett nyitnom a számat. A szemem vörös volt a kialvatlanságtól, a gondolataim is összezavarodtak már, de a legjobban mégis az bántott, hogy apámnak ekkora csalódást kell okoznom.

– Apám – kezdtem -, valamit őszintén el kell mondanom neked. Nem hiszem, hogy akár Kamal, akár én el tudnánk vezetni a teherautót Jerikóig a hegyeken át, és onnan a sivatagba még kevésbé. Az iraki teherautók többet vannak a javítóműhelyben, mint az utakon. Pocsék a karbantartás, és mire Bagdadból Nabluszba érnek, teljesen lerobbannak. Ehhez számítsd még hozzá a rossz utakat;

képtelenség, hogy eljussunk a barlangokig. Mert ahhoz, ami belül, a motorházban ketyeg, sem Kamal, sem én nem konyítunk.

Hálás voltam apámnak, amiért filozofikusan fogadta a gyászos hírt. Azonnal felmérte, hogy ha a teherautó bárhol útközben, akár csak rövid időre is leáll, az a halálos ítéletünket jelenti. Meg vagyunk rakodva mindenféle földi jóval, a környék pedig tele katonákkal és kétségbeesett, mindenre elszánt emberekkel – fél órán belül mindnyájunkat lemészárolnának.

– Van egy ötletem – mondtam.

– A proféra szakállára, ki vele!

– Ismerek egy fiút, aki az én körletem garázsában dolgozik. Tizenhat éves; Szabri Szalamának hívják. Valóságos művésze a szerelésnek; minden teherautót megjavít, olyan alkatrészekkel, amiket a lerobbant kocsikból szed ki. Ráadásul remekül is vezet. Amikor a zsidók megtámadták a faluját, ő éppen távol volt, és már nem tudott visszamenni; így szakadt el a családjától. Csak annyit tud, hogy Gázába készültek, és nincs más vágya, mint hogy kijuthasson Nabluszból. Boldog lesz, ha felajánljuk, hogy velünk jöhet.

Apám roppant bizalmatlanul fogadta az ötletemet.

– Nabluszból Gázába legföljebb csak szárnyakon juthat el. És ha valóban olyan ügyes szerelő, úgy élhet itt a háború végéig, akár egy kiskirály.

– Csakhogy... Szabri megvallotta nekem...

– Miről van szó? Bökd ki már!

– Egy iraki hadnagy... azt akarta... rávette... rákényszerítette... hogy a kedvese legyen.

Apám arcul csapott. Számítottam rá, ezért nem is fájt annyira.

– Nem ő tehet róla. Kínzással vette rá.

Hadzsi Ibrahim nagy nehezen lecsillapodott.

– Hol tanulta ki a szakmáját? Már úgy értem, a szerelést.

– Az apjának volt egy garázsa meg öt teherautója; ők szállították Jaffába a termést a környező falvakból.

– És hol laktak tulajdonképpen?

– Beit Ballaszban.

– Beit Ballaszban? Abban a rablóbarlangban? Ahol a mufti bérgyilkosai tanyáznak?

Most már azt sem bántam, ha apám agyonver; már csak azért is meg kell védenem Szabrit, mert ezzel a családomat menthetem meg a halálos veszélytől.

– Apám, most te bánsz úgy egy ártatlan testvérünkkel, ahogy velünk bántak az elmúlt hónapokban. Újabb pofont kaptam, azt hittem, lerepül tőle a fejem. Már-már ordítani kezdtem, hogy akkor vezesse ő maga azt az istenverte teherautót, de aztán visszafogtam magam, és csak álltam és vártam – nekem úgy tűnt, hosszú percekig.

– Hozd el nekem azt a Szabrit. Beszélni akarok vele.

Nagy szerencse volt, hogy apám józan esze végül felülkerekedett a gőgjén. Szabri Szalama nem csupán kitűnő sofőr volt; neki köszönhettük, hogy expedíciónk végül sikerrel járt. Úgy határoztunk, hogy mégsem éjszaka indulunk útnak, hanem reggel;

a sötétből láthatatlan szempárok figyelhetnek. És ha a kocsi lerobbanna, nappal sokkal könnyebb megjavítani.

Kiszemeltünk egy frissen javított teherautót, de az utolsó pillanatban elcsípték az orrunk elől. Be kellett érnünk egy másikkal, amely éppen akkor érkezett Bagdadból, s az út alaposan megviselte. Amikor megraktuk, egy sóhajtásra való hely sem maradt rajta. Négyszer kellett le állnunk a Nablusz és Jerikó közötti, mindössze ötvenmérföldes hegyi úton. Szabri hol a motorháztető, hol az alváz alá bújt, mi pedig idegesen őrködtünk. Szerencsére mindig tudta, mit kell tenni, és a szükséges pótalkatrész is kéznél volt. Valóságos bemutatót tartott mestersége fortélyaiból, mi pedig álmélkodva szemléltük.

Jerikó után következett az életveszélyes terepszakasz. A Holttenger mentén jártunk, és apámban feléledtek a régi emlékek.

– Már közel vagyunk, egészen közel. Figyeljétek, mikor jönnek a romok.

– Ott vannak! – kiáltott fel Omár.

Az ősi Kumránhoz értünk, amelyből már csak rom és törmelék maradt. Apám éber szemmel fürkészte a zord szirteket és szurdokokat, aztán rámutatott az első vádira, mert a kiszáradt vízmosásban egy ideig még továbbmehetett a teherautó.

Lassan, lépésről lépésre evickéltünk beljebb, majd félmérföldes út után egy szurdok bejáratához értünk. A teherautó hörögve leállt, de bennünket is alaposan megviselt a zötykölődés, a fojtogató por, a tikkasztó hőség.

Hamarosan besötétedett, meg kellett várnunk a másnapot, hogy megfelelő búvóhelyet keressünk. De mégis célhoz értünk, és én tizenkét éves fejjel is valóságos hadvezérnek éreztem magam.

Ötödik fejezet A kelő nappal ébredtünk. Szabri azonnal munkához látott a teherautón, de úgy vélte, ezúttal valóban komoly a baj. Dzsamil ott maradt, hogy őrizze a rakományt, a nőket és Szabrit, a másik négy férfi – köztük természetesen én is – elindult, hogy megmássza a szurdokhoz vezető meredek hegyi utat, és alkalmas barlangot keressen. Nagy napja volt ez életemnek: most volt először puska a vállamon.

Vagy kétszáz méterrel feljebb a vízmosás fennsíkba torkollt. Innen hatoltunk be a szurdokba. Kétfelől több ezer méteres sziklafal tornyosult fölénk. Rövidesen újabb szurdok nyílt meg előttünk, és ekkor kétfelé váltunk: apám és én a villás elágazás egyik szárába, Omár és Kamal a másikba hatolt be.

Nálam ott volt Gideon Asch órája, és Kamal is kapott egyet az irakiaktól, ezért azt javasoltam, igazítsuk össze a két órát, és beszéljünk meg egy találkozót. Ibrahim azonban nem bízott az efféle szerkentyűkben; az égre mutatott, és kiadta a parancsot: ha majd a nap delelőre hág, mindnyájan térjünk vissza az elágazáshoz, és beszéljük meg, ki mit tapasztalt. Újabb félmérföldnyi út után már feltünedeztek az első barlangok, de egyik sem látszott igazán megfelelőnek; legtöbbjük túl magasan rejtezett a sziklák között, kínkeserves vagy épp lehetetlen lett volna hozzájuk férkőzni. Ekkor újabb elágazáshoz értünk. Apám azt mondta, ő továbbmegy a vízmosásban, nekem pedig egy zsákutcának tetsző, csöppnyi szurdok jutott. De bizony kár volt elválnunk, mert a zsákutca váratlanul újabb szurdokban folytatódott, és amikor megindultam visszafelé, rájöttem, hogy útvesztőbe bonyolódtam.

A nap perzselően tűzött, s én úgy éreztem, mintha a szurdok falai körém zárulnának. Meghúztam a kulacsom, és igyekeztem tartani magam. Egy óra telt el így, és én rádöbbentem, hogy körben botorkálok; minden tájékozódási érzékem cserbenhagyott.

Talán mégis túl korán soroltam magam a férfiak közé; hiába iparkodtam megőrizni a hidegvérem, úgy meg voltam szeppenve, mint egy igazi kisfiú. A nap már süllyedni kezdett. Hol kiabáltam, hol fütyörésztem, de a hangom úgy verődött vissza a sziklafalakról, mintha a természet is csak gúnyolódni akarna rajtam.

A magas szirtek között a nap is eltévedt, a forróság is csökkent; tudtam, hogy lassan vége a délutánnak. Egyre kétségbeesettebben kiáltoztam, de továbbra is csak a visszhang válaszolt. A földre hanyatlottam, tenyerembe temettem arcom, és már-már elsírtam magam, amikor pillantásom hirtelen a magasba tévedt. Úgy tetszett, újabb barlangot látok, mindössze tizenöt-húsz méter magasan a sziklák között.

Odaszaladtam, hogy jobban szemügyre vegyem. Nem tévedtem: óriási barlang tátongott épp a fejem fölött. Annyira vágytam rá, hogy éppen én találjam meg a legalkalmasabb búvóhelyet, hogy még a félelmem is alábbhagyott.

A szikla meredek volt, de kézzel-lábbal úgy kapaszkodtam, mintha karmaim volnának, és pókként kúsztam fölfelé. Egyszerre csak ismerős szag csapta meg az orromat: hullabűz! Megkapaszkodtam a sziklafalban, és haboztam: hogyan tovább?

Felfelé vagy lefelé?

Ugyan már, Iszmail, nem kell betojni, biztattam magam, eriggy csak tovább! Fel is kapaszkodtam egy keskeny, kiugró peremig. Már egészen közel voltam a célhoz, de ekkor ismét hatalmába kerített a rettegés. A kezem úgy reszketett, hogy alig bírtam felkapcsolni a zseblámpámat, de azért indultam a barlang szája felé. Lámpám fényénél azonnal láttam, milyen hatalmas a barlang; sokszorta nagyobb a házunknál.

Végigfuttattam a fénysugarat a falakon. A bejárati üregből számos folyosó ágazott ki.

Nem mertem továbbhatolni; a szurdokban már amúgy is eltévedtem, balgaság lenne tovább rontani a helyzetem azzal, hogy még a barlangban is eltévedjek. És ekkor egyszer csak rám tört a vakrémület: fekete madarak szálltak felém, szárnyukat suhogtatva, vérfagyasztó rikácsolással. Keselyűk! Először kis híján lesodortak a sziklapárkányról, majd keringeni kezdtek körülöttem, időnként lelecsapva. Üvöltöttem félelmemben, de aztán hátam a sziklafalnak vetve, elsütöttem a puskát. Ugyan egyiküket sem sikerült eltalálnom, de legalább a dördülés szétkergette őket.

Legszívesebben elmenekültem volna, de aztán erőt vettem magamon, és visszaaraszoltam a barlang bejáratához. Egykettőre felfedeztem a szörnyűséges szag forrását. Odabenn holttestek hevertek: négy nő, több kisgyermek, és csecsemő és egy szál férfi. Meztelenek voltak; sejtettem, hogy ez a beduinok műve. A szerencsétlenek nemrég halhattak meg, de máris undorító kis kukacok milliói nyüzsögtek rajtuk.

Még a saját lihegésem is megriasztott, és úgy tetszett, mintha a barlangból kísérteties hangok szűrődnének ki. Lehetséges, hogy a beduinok az első pillanattól szemmel tartanak? Most döbbentem rá, hogy idegen birodalomba törtem be, félelmetes állatok és a megfoghatatlan, de mindenütt jelen lévő beduinok közé. És mégsem tudtam megállni, hogy ne kutassak tovább: olyan csábító volt ez a hatalmas és viszonylag könnyen hozzáférhető barlang. Madárürüléket fedeztem fel; bizonyára denevérek nyoma. Úgy gondoltam, nemsokára meglátom őket magukat is.

Visszahúzódtam a sziklaperemhez, ahonnan jól látszott a „fiókszurdok” bejárata; vagyis az őrszemnek nem lenne nehéz dolga. A párkány fölött a sziklafal meredeken emelkedett tovább, úgy tetszett, a végtelenségig. Onnan a magasból még egy beduin sem ereszkedhetnék le észrevétlenül a barlangunkig.

A feladat világos: holnap vissza kell menni a teherautóhoz, és aztán ismét megkeresni ezt a barlangot. De vajon megtaláljuk-e? Esetleg a bűz majd útbaigazít? És mi lenne, ha kihoznám a holttesteket a barlangból? Akkor a fölöttük rajzó keselyűk is megmutatnák az utat. Iszonyodva bár, de visszamentem, és kiráncigáltam a tetemeket a sziklapadig. A keselyűk először óvatosan közeledtek, de aztán annál mohóbban folytatták a lakomát. És ekkor megpillantottam valamit a perem szélén. Nicsak: kötélhágcsó!

Kipróbáltam, nem foszlik-e, de erősnek látszott. Úgy éreztem, ezt a kockázatot is vállalnom kell, és sebesen leereszkedtem a hágcsón.

Most már sötétedett. Maradjak itt, és várjam ki, amíg apám, Omár meg Kamal holnap reggel megkeres? Újabb lövést adtam le a keselyűkre, abban a reményben, hogy apám meghallja. A célt most is elhibáztam, de a félelmetes madarak szétriadtak. Újabb ötletem támadt: kődarabbal rovátkákat véstem a barlanghoz vezető sziklákba.

Egyre ijesztőbben borult rám az éjszaka. Most már nem volt mit tennem.

Bebújtam egy sziklahasadékba, megtöltöttem a puskát, és úgy meredtem a

sötétségbe. Minden zajra összerezzentem: hol szikladarab görgött le a magasból, hol sakálordítás jelezte, hogy az állat tán megszimatolta ittlétemet, s a madarak olyan kárörvendőn rikácsoltak, mintha már kiszemeltek volna következő étkezésükhöz.

Időnként ugyan le-lekoppant a szemem, de minden új, félelmetes hangra ismét felriadtam.

– ISZMAIL! Iszmail! Iszmail! Iszmail! Iszmail!

Kinyitottam a szemem. Szívem a torkomban vert, a szám kiszáradt.

– ISZMAIL! Iszmail! Iszmail! Iszmail! Iszmail!

Fények és árnyékok táncoltak a szurdok falain, fölöttem csillagok miriádjai. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok, aztán ráeszméltem, és mintha agyvelőmet kezdte volna szívni a majnun – a szellem, amelyik elveszi az ember eszét.

– ISZMAIL! Iszmail! Iszmail! Iszmail! Iszmail! – visszhangozta a szurdok. Ez Allah hangja: magához szólít! De nem! Mégsem! Ez apám!

– APA! Apa! Apa! Apa! Apa! Ó, Allah!, add, hogy ő legyen! – esengtem.

– Iszmail!

– Apám!

– Iszmail!

– Apám!

Látni még a holdfénynél sem láthattunk semmit, de a két hang – az övé meg az enyém – egyre közeledett egymáshoz.

– Hallod, amit mondok?! – kiáltotta apám.

– Igen, hallom!

– Maradj ott, ahol vagy! El ne mozdulj! Reggel megkereslek! És addig is egész éjjel kiáltozhatunk egymásnak!

– Kamal és Omár is ott van veled?

– Nincsenek, de hallom a hangjukat, és ők is az enyémet. Ne félj, kisfiam, Allah megoltalmaz!

Azt kívántam, bárcsak Allah helyett apám volna itt mellettem, de a félelmem egyik percről a másikra elszállt. A hold közvetlenül a fejem fölött suhant át az égen, ezüstös fényárban fürösztve a szirteket. És egyszer csak magam is mintha fönn lettem volna a csillagok között, a mennyországban. Igazi beduin lett belőlem! Beduin módra is aludtam el, amúgy ültő helyemben, fél szemem nyitva, éberen fülelve minden neszre. És apám, harsány kiáltásaival, egész éjjel tartotta bennem a lelket.

Hajnalban megláttam apámat és fivéreimet, ahogy lassan közelednek felém. Különös érzés volt. Akartam, hogy kimentsenek szorult helyzetemből, de ugyanakkor már nem féltem többé; láttam a sivatagot éjszaka, és nem tudtam betelni vele. Elindultam én is feléjük, s igyekeztem minél elfogulatlanabbnak, derűsebbnek mutatkozni, de közben lázas izgalommal áradoztam felfedezésemről, és már vezettem is őket a barlang felé. Könnyű volt megtalálni, mert a keselyűk már teljes számban ott gyülekeztek.

Felmásztunk a kötélhágcsón, és benyomultunk a barlangba. Apám a védelem lehetőségeit latolgatta.

– Tökéletes! Remélem, a keselyűk hamar végeznek, és nem csődítik ránk a beduinokat!

– Mit gondolsz, kik lehettek ezek az emberek? – kérdezte Kamal.

– Csak Allah a tudója. Egyetlen férfi van csupán köztük; alighanem őt hagyták itt őrnek, a többiek pedig elmentek ennivalót keresni. A visszaúton aztán eltévedtek, a nők és a gyermekek pedig éhen pusztultak.

Ibrahim feltételezése helyesnek bizonyult, mert néhány nap múlva három férfi holttestére bukkantunk egy alattomos sziklahasadék csapdájában. Ruha nem volt rajtuk, s ha találtak is ennivalót, nyoma sem maradt. Elsőnek a beduinok csaptak le rájuk, s nyomukban jöttek a keselyűk.

Visszataláltunk a vízmosás főágához, és gondosan megjelöltük a szurdok falait, nehogy ismét eltévedjünk. Napnyugtakor értünk vissza a teherautóhoz. A nők ugyan egymás jelenlétében nem borulhattak a nyakunkba, de zokogva álltak előttünk; nem hitték volna, hogy valaha még viszontlátnak.

Aztán a teherautóra néztem, és elszorult a szívem. Szabri körül töméntelen alkatrész hevert szanaszét a pokrócokon.

– Mindent eltömött a homok meg a kosz. Minden darabot külön-külön meg kell tisztogatnom, mielőtt újra összerakhatnám.

– És akkor menni fog a kocsi?

– Hát van egy kis baj. Kilyukadt a hűtő, és a víz kifolyt belőle.

– Ha nem tudjuk elmozdítani innen ezt a teherautót, és nem adjuk el, nagy bajba kerülünk – mondta Ibrahim, aki ámulva meredt a szétrakott alkatrészekre. Láttam, el sem tudja képzelni, hogy ezeket valaha még egyszer össze lehessen illeszteni, s még kevésbé azt, hogy a jármű ismét működőképes lesz.

Elhatároztuk, hogy felváltva őrködünk a teherautónál, mialatt Szabri dolgozik; tudtuk, hogy immár versenyt futunk az idővel. Mialatt egyikünk őrt áll, a többiek kirakodnak. Úgy számítottunk, hogy egy fordulóban senki sem vihet többet tizenöthúsz kilónál, mert gyötrelmes a hőség, és az út meredek. Az is aggasztott bennünket, hogy hiába jelöljük meg a sziklafalakat: a természetes repedések félrevezethetnek.

– Kölyökkoromban, mielőtt apám megörökölte volna a garázst, pásztor voltam – mondta Szabri -, és télidőben a Bab-el-Vadban legeltettem a nyájat. És hogy visszataláljak a barlangomhoz, néhány méterenként kis kőkupacokat raktam az útra.

Az ötlet pompás volt, engem mégis bosszantott. Szabri alig néhány napja lépett be az életünkbe, mégis legtöbb gondunkra rögtön tudta a megoldást. Mi több: néhány telet már eltöltött különféle barlangokban, vagyis további pompás ötletekkel áll majd elő. Amióta megtanultam írni-olvasni, sikerült kiszorítanom Kamalt, Dzsamilt és Omárt pedig csak félre kellett pöccinteni – apámra már csak én voltam befolyással. És ezt a helyzetet veszélyezteti most Szabri. De hogyan védhetném ki a veszélyt, amikor ennyire rá vagyunk szorulva?

Az első fordulóra olyan keveset vittünk magunkkal, hogy a készlet szinte érintetlennek látszott, és az út mégis a vártnál is keservesebbnek bizonyult. Először is hozzáláttunk a barlang megtisztításához: petróleumot locsoltunk szét és meggyújtottuk, amivel nemcsak a kukacokat sikerült kiirtani, hanem a barlang mélyében fészkelő denevéreket is elűztük. Amikor a tűz kialudt, és a füst is eloszlott, rögtönzött csigák segítségével felvontattuk készleteinket. Apám utasítására felváltva őrködtünk a barlangnál. A nők, őrszolgálatra nem lévén alkalmasak, a szállításban segédkeztek, de akárhogy igyekeztünk: napjában csak két fordulót tudtunk

lebonyolítani. És néhány nap múlva szomorúan tapasztaltuk, hogy a húszliteres katonai tartályokba töltött vízkészletünk rohamosan fogyatkozik. Átkutattuk az egész kumráni rommezőt, bár tudtuk, hogy a beduinok már évszázadok óta cirkálnak errefelé, s elvittek mindent, ami mozdítható; s abban sem igen reménykedhetünk, hogy vízre bukkanunk. A téli áradás felfogására hivatott vízgyűjtőrendszer rég tönkrement; a ciszternák mind megrepedeztek, valószínűleg a vidéken rendszeresen pusztító földrengések hatására.

Ibrahim úgy vélte, magunk is készíthetnénk ciszternát, vagy szerkeszthetnénk valamilyen egyéb rendszert a téli eső felfogására. A magas sziklákról lezúduló esővíz telente meggyűlt a szűk szurdokokban, és mert a sziklás talajba nem szívódhatott fel, végül utat tört magának valamelyik széles vádiba. Ha egyetlen vádi több szurdokból is gyűjtötte a vizet, előbb-utóbb megáradt, és a víz végül a Holt-tengerbe zúdult.

Ibrahim máig emlegette, hogy gyerekkorában kis híján elsodorta egy ilyen áradás.

Most azonban még csak a nyár derekán jártunk, eső hónapokig nem várható, és nekünk már csak nyolc-tíz napra elegendő vizünk volt. Karavánunk rabszolgahadként vonszolta magát oda-vissza a teherautó és a barlang között; legszívesebben állandóan vedeltünk volna. Az átrakodás egy teljes hétig tartott; ezalatt Szabri is majdnem elkészült a teherautó összerakásával. De volt, amin még ő sem tudott segíteni. Csüggedten közölte, hogy a hűtő több helyen is kilyukadt, nincs víz a motorban, az akku lemerült, és a tartalék sincs rendesen feltöltve. Hiába az új alkatrészek: korántsem biztos, hogy az autó el tud majd indulni.

Időközben a nők egész otthonossá varázsolták a barlangot. Mihelyt felmásztak a tizenöt méter hosszú hágcsón, többé nemigen akaródzott nekik lejönni. A barlang hűvös volt, jólesett bemenekülni a hőség elől. A központi üregből kiágazó folyosók mindenki számára lehetővé tették, hogy ha éppen úgy tartja kedve, egyedül legyen, bár a jóleső magányt csak teljes sötétben élvezhettük; zseblámpánkat csak akkor kattinthattuk fel, ha a nagy üreg és a folyosó között közlekedtünk. Sikerült fölfedeznem egy alagutat, amely egy másik kijárathoz vezetett; ha onnan kimásztam a sziklapárkányra, pompás kilátás nyílt a Holt-tenger északi részére. Bátyáim legnagyobb mérgére közöltem, hogy ezt a „kilátót” csak Szabri meg én használhatjuk; ha akarják, keressenek ők is maguknak egy alkalmas sziklaperemet.

A nagy üreg túlsó falán keskeny rést fedeztünk fel, amelyen beszökött a világosság. Addig-addig vájtuk a sziklafalat, amíg a nyíláson kéményt vezethettünk ki. Ez jó néhány gondunkat megoldotta. A kémény alatt állandóan éghetett a tűz; főzhettünk rajta, és meg is világította az üreget. A tüzelőanyaggal azonban takarékoskodnunk kellett, ezért egyik legfontosabb napi munkánk az volt, hogy a vádikat járva fát keressünk. Hála a téli áradásoknak, sokfajta cserje és bokor élt meg a vidéken. Vadmálnát, jujubát, földi tömjént, sivatagi tamariszkuszt, majoránnát gyűjtöttünk a tűz táplálására. Aztán jókora terebintfára bukkantunk, amely hosszú időre fedezte tüzelőigényünket. Útközben minduntalan jól megtermett sivatagi nyulak szaladtak át előttünk.

Kezdetben vadásztunk is rájuk, de hát pocsék lövészek voltunk, a nyulak pedig annál fürgébbek. Amellett a vadászat nem is volt veszélytelen; Dzsamilt egyszer súrolta egy visszapattanó golyó. Megint csak Szabrinál volt a helyzet kulcsa.

Nyúlcsapdát is tudott készíteni, és egy marék búzával könnyű volt odacsalni az állatokat. Étrendünk nemsokára jóízű nyúlhússal egészült ki.

Mire Szabri összerakta a teherautót, már csak négy napra elegendő vizünk maradt.

– El kell jutnom Jeruzsálembe, hogy új hűtőt szerezzek. Azonkívül kell még akkumulátor meg gumitömítés és néhány egyéb alkatrész is – közölte.

Ez annyit jelentett, hogy egész napos gyaloglással el kellett jutnia először Jerikóig, hogy másnap felüljön a jeruzsálemi buszra. Azt mondta, jól ismeri a keletjeruzsálemi autószerelő műhelyeket; gyakran javíttatta ott apja teherautóit.

Utolsó filléreinket kellett feláldoznunk. És mi történik, ha Szabri megszökik a pénzzel? Sőt még csak nem is ez a legnagyobb veszély. Több ezer dollár értékű élelmiszerünk és egyéb készletünk volt. Mi lesz, ha Szabri a nyakunkra hoz egy martalócbandát, amely kirabol és legyilkol bennünket? De hiába, a bizalmatlanság most fényűzés lett volna; nem volt más választásunk, oda kellett adni Szabrinak a pénzt. Amint néztük, hogyan távolodik alakja Jerikó irányába, azon tűnődtünk, viszontlátjuk-e valaha.

A távozását követő harmadik napon éppen én őrködtem a teherautónál. Szokás szerint most is olvastam a jármű árnyékában, de közben sűrűn felnéztem; összehúzott szemmel vizslattam a Holttenger menti utat, és imádkoztam, bárcsak végre megpillantanám Szabrit. Szabályos időközökben a távcsövet is felemeltem, és körülnéztem minden irányba, nem közeledik-e valamilyen betolakodó.

A barlangban egyre fenyegetőbb lett a helyzet. Vizünk elfogyott. Volt ugyan még egyetlen húszliteres kanna a teherautón, de ahhoz nem nyúlhattunk; abból kell majd feltölteni a hűtőt, ha ugyan Szabri valaha visszatér. Nincs más hátra: Ibrahimnak holnap döntenie kell. Vagy elhagyjuk a barlangot, és Jerikóban próbálunk szerencsét, vagy átkelünk az Allenby hídon, és felcsapunk jordániainak.

Meredten bámultam a távcsövön dél felé, életjel után kutatva, s ekkor megpillantottam valamit, amit, úgy rémlett, már korábban is észrevettem: valamilyen parányi zöld foltot közvetlenül a tó mentén, tőlünk egy-két mérföldre.

Apám óva intett attól, hogy délre kalandozzunk, nehogy beduinokba vagy zsidó csapatokba ütközzünk. Olyan mereven néztem a zöld foltot, amíg végül minden összefolyt a szemem előtt; akkor felmásztam egy sziklára, és ismét arrafelé irányítottam a távcsövet. A sivatagban az embert könnyen becsapják az érzékei, mégis megesküdtem volna, hogy a zöld foltocska most is a helyén van.

Délben megjött Omár, hogy felváltson.

– Megyek néhány mérföldet délnek, a tó mentén – közöltem vele.

– Mi bajod, megzavarodtál a melegtől?

– Valami van odalenn.

– Micsoda?

– Nem tudom; épp ezt szeretném kideríteni. Ha visszamegyek a barlanghoz, hogy apától engedélyt kérjek, csak holnap indulhatok útnak. Az pedig, ha Szabri addig nem ér vissza, és nem indítja el ezt a vacakot, már késő lesz.

– De tudod, hogy apa megtiltotta – figyelmeztetett Omár.

– Ha gyalog kell elindulnunk Jerikóba, nem mind érünk oda élve. Anya például biztosan nem. És a kisbaba sem bírná ki.

Omár zokszó nélkül pincérkedett és dolgozott a bazárban, de ilyen vakmerő kalandban nem vállalt cinkosságot.

– Mehetsz, ha akarsz – mondta -, de csak a magad felelősségére. Nekem semmi közöm hozzá. Így hát megindultam a zöld folt felé, és közben a Korán szúráit daráltam magamban, hátha sikerül Allahot meglágyítanom. Az elmúlt éjjeleken már csak vízesésekről, folyókról, zuhogó esőről álmodtam; magamat láttam, amint meztelenül állok a záporban, és mohón lefetyelem a vizet.

Két mérföldet tehettem meg; a zöld folt sávvá szélesedett. A fülem előbb ismert rá, mint a szemem. Vízcsobogást hallottam!

Légy óvatos, Iszmail, ne rohanj! – figyelmeztettem magam. Fürkészve néztem körül, nem látok-e zsidókat vagy beduinokat. A vidék azonban néma volt és mozdulatlan; csak reménykedhettem, hogy titokban nem les rám senki. Így óvakodtam egyre közelebb, míg végül már láttam is, amit addig csak hallottam! A Holt-tenger közvetlen közelében egy sziklából víz zubogott két tavacskába, amelyek túlcsordulva a tóba ömlöttek.

Négykézláb az egyik kis tóhoz másztam; közben remegve vártam, mikor dördül el a lövés, amitől azon nyomban holtan terülök el. Néhány másodpercig csak ültem a tavacska szélén, hogy összeszedjem a bátorságom, aztán nem bírtam tovább: belemerítettem a tenyerem, majd lassan a számhoz emeltem. Édesvíz!

Felugrottam, és üvölteni kezdtem boldogságomban, megfeledkezve arról, hogy valaki esetleg épp rám fogja a fegyverét. Visongva, egyszerre sírva-nevetve megmártóztam a tóban, aztán megállás nélkül rohantam vissza a teherautóhoz; az sem zavart, hogy a sok és mohó ivástól közben megfájdul a hasam.

– Víz! Víz! Víz!

Omár rázni kezdett; valóban azt hitte, hogy elment az eszem. Magyarázkodni akartam, de a szavak összegabalyodtak a nyelvemen, míg végül már magam sem tudtam, mi is történt valójában. Igaz-e, hogy vizet láttam, ittam belőle, sőt meg is mártóztam benne? Vagy csak a sivatag szokásos tréfája az egész, amelyet a haldoklókkal szokott űzni? Megőrültem, vagy valóban feltűnt északon, a látóhatár szélén egy parányi pontocska?

Kikaptam Omár kezéből a távcsövet, majd földbe gyökerezett lábbal meredtem egy egyre növekvő pontocskára. Nem tévedés: Jerikó felől egy ember közeledik az úton! Megbűvölt vadként álltam, amíg ki nem rajzolódtak az alak körvonalai. Szabri volt az, hátára szíjazva a hűtő, mindkét kezében csomag.

Futottam a barlanghoz, és elhadartam a híreket. Kamal ott maradt őrségben, a többiek – még anyám is! – egyenként lemásztak a kötélhágcsón. Leeresztettük a csigán a kannákat, és már indultunk is a teherautóhoz.

Szabri holtfáradt volt az úttól, mégis tüstént munkához látott: kicserélte a hűtőt, majd helyükre kerültek a tömítések, az ékszíjak, az akku. Utolsó kannánkból feltöltöttük a hűtőt, aztán Szabri felugrott a vezetőülésbe. Apám hangosan fohászkodott: – Allah, légy hozzánk könyörületes!

Mind behunyt szemmel imát mormoltunk. Szabri elfordította az indítókulcsot.

Semmi! Szabri, a nők jajveszékelése közepette, kinyitotta a motorházat, babrált valamit a huzalokkal, aztán visszaült a kormányhoz. Semmi!

– A gyújtással van baj. Talán meg lehet drótozni...

Szaggatott pattogás, hörgés, búgás – és végül a legcsodásabb hang, amit valaha hallottam: a motor felbődült, mi pedig táncra perdültünk a teherautó körül!

Elképesztő volt: együtt táncoltak a férfiak és nők, és senki nem bánta! Ujjongó sikoltozás, csatakiáltások – mindenki sírt, csak apám őrizte meg méltóságát. A férfiak ölelték-csókolták Szabrit. Aztán eszükbe jutott, hogy én meg vízre bukkantam, s így nekem is kijutott az ölelgetésből.

Ibrahim beugrott a vezetőfülkébe.

– És most megyek, eladom ezt a szart! És két szamárral fogok visszajönni!

– Várj még, apám! – kiáltottam. – Először menjünk a forráshoz, és töltsük meg a kannákat!

– Hát persze! – csapott apám a homlokára. – Beszállás! Én a vezetőfülkébe másztam fel, apám és Szabri közé.

– Apa, nem kéne először bemenned Jerikóba, amíg még megvan a teherautó? A maradék cigarettánként cserébe hozhatnál abrakot a szamaraknak.

Apám ismét a homlokára csapott.

– Hiába, egyszerre túl sok volt az áldásból! Hát persze hogy először Jerikóba megyünk abrakért.

– És ki parancsol addig, amíg távol leszel?

Apám átható pillantást vetett rám.

– Túl fiatal vagy még, és túlságosan nagyravágyó – mondta. – De mégiscsak te vagy a legalkalmasabb. Te leszel a parancsnok. Mielőtt elmegyek, meg is mondom a többieknek.

Mire a forráshoz értünk, szinte megrészegültem az örömtől. Mindenki pukkadásig ivott, aztán megtöltöttük a kannákat. Utána apám visszaparancsolta a nőket a teherautóra, a férfiak pedig levetkőztek, és beugrottak a kis tóba. Most fürödtünk először több mint két hét óta. Amikor végeztünk, mi várakoztunk a teherautón, és a nők fürödtek meg.

Egyszer csak hallom, amint Hágár így szól Ibrahimhoz: – Beszélnem kell veled.

– Mit akarsz mondani?

– Most, hogy megtaláltuk ezt a forrást, két szamár helyett elég lesz egy is.

– De két szamár kétannyi vizet hordhat, és feleannyiszor kell megtennünk az utat.

– Miért etessünk két szamarat, amikor egy is elég? – makacskodott anyám.

– Lesz miből etetni őket. Munkájuk is lesz. És szükség esetén bármikor eladhatjuk őket.

– Még ha kellene a trágya a tűzhöz, nem bánnám – okoskodott anyám. – De van fánk elég, minek a trágya?

– Hát olyan ember vagyok én, aki beéri egy szamárral, amikor kettőt is vehet?

– Ezelőtt két órával még úgy festett, hogy mindenről lemondhatunk. Két szamárral csak ingerelnénk Allahot.

– És ha az egyik kitöri a lábát?

– Még soha nem láttam szamarat, amelyik kitörte volna a lábát.

– Ha ketten lesznek, legalább nem unatkoznak.

– Elég szamár van a családban is, hogy szórakoztassa azt az egyet.

Apám lassan felfogta, hogy Hágár nem véletlenül makacskodik.

– Tehát csak egy szamarat akarsz – mondta.

– Úgy van. Egy szamarat és egy fejős kecskét.

– Minek a kecske? Talán megromlott Fatima teje?

– Tudod jól, hogy megsavanyodott.

– Most, hogy van vizünk, majd rendbe jön.

– Fatima megint másállapotban van – közölte Hágár.

– Egy terhes asszonynak még nem kell kecske.

– Itt nem egy terhes asszony van, hanem kettő. Ramiza is gyereket vár – tudatta Hágár, és visszamászott a teherautóra.

Hatodik fejezet Jerikót, az emberiség egyik legősibb városát, hírnévben és dicsőségben csak Jeruzsálem múlta felül. A szent város keleti előőrse lévén, számos király és királyjelölt vonult át rajta hadaival. De ha kapcsolata Jeruzsálemmel meglazult, csak összeesküvők és orgyilkosok tanyáztak falai között, és a sivatag felé menekülő vert seregek itt tartották első pihenőjüket.

Jerikó, a világ legmélyebben épült városa, kábán sorvadozott a perzselő nap gyilkos sugarai alatt. Az idők folyamán néhány ezer lelket számláló, tunya faluvá silányult.

Ibrahim hadzsi is ilyennek ismerte, és most meglepődött a nyüzsgés és a zűrzavar láttán. Ahová csak nézett: az utcákon és a csatornákban, a földeken és a dombtetőn mindenütt emberek aludtak. Ezrek lepték el a várost, tanácstalanul, megzavarodva. A közeli Allenby híd hívogatón integetett feléjük, hogy keljenek át Jordániába. Volt, aki ment, volt, aki maradt. A híd bizonytalan jövő felé ívelt: ki tudja, lesz-e még visszaút a túlpartról?

A háborús fejlemények is aggasztóak voltak, de ezen már hadzsi Ibrahim nem lepődött meg. Újabb fegyvernyugvás lépett életbe, de az igazság az volt, hogy az arab seregeket minden fronton megállították, az egyiptomiak pedig – ez volt mind közül a legcsüggesztőbb hír – visszavonultak a Negev sivatagban.

Csak a jordániai Arab Légió könyvelhetett el bizonyos sikereket. Birtokában volt Kelet-Jeruzsálem, a latruni erőd és a Nyugati Part színarab vidékének jelentős része.

Máskülönben teljes volt a katonai összeomlás. Jerikóban sokan kapaszkodtak még kósza hírekbe és vak reményekbe, de Ibrahim tudta, hogy az arab győzelmi reményeknek befellegzett. Sejtette, hogy az Arab Légió nem fog kimozdulni a biztonságos latruni erődből egy kockázatos támadás kedvéért; Abdallah egyelőre szíves örömest beéri azzal, amit eddig sikerült megkaparintania. Különben sem annyira a zsidók elleni gyűlölet vezérelte, mint inkább az iszlám vérségi kötelékek kényszere; a többi arab nemzet sodorta bele a háborúba, mert szükségük volt a korszerűen kiképzett légióra. Most azonban a király mást sem kívánt, mint hogy elsáncolja magát Latrunban, és bejelentse igényét a Nyugati Partra.

Csakhogy ez azt jelenti, hogy Tabah egyszer s mindenkorra az új izraeli állam határain belül marad.

Ibrahim és Szabri meghozta az abrakot a két leendő háziállatnak, majd elindultak Kelet-Jeruzsálembe, eladni a teherautót. Elhaladva a Getsemáne-kert mellett, a jerikói úton a Rockefeller-múzeumig értek. Innen a kanyargós Vadi el Joz útra tértek, amely egy idő múltán emelkedni kezdett, s a Scopus-hegyi demilitarizált övezetbe torkollt.

Az utca hírhedt volt a falai mentén zajló feketepiaci üzelmekről, az itt cirkáló prostituáltakról és mindenre kapható bérgyilkosokról. Nem véletlen, hogy a Hadassza-kórházba tartó zsidó orvosok és ápolónők autóoszlopára is itt csaptak le orvul a merénylők.

Hadzsi Ibrahim azonnal megszimatolta a veszélyt. Az út mentén ugyan számos kétes küllemű garázst látott, de ha itt adja el a teherautót, és szép összeget vág zsebre érte, lehet, hogy nem jut ki élve az utcából. Szólt Szabrinak, hogy forduljanak vissza.

Végül egy mellékutcában álltak le a Kidron-völgyben, közel Absalom sírjához.

– Menj vissza a Vadi el Jozra, és hozd ide egyenként a vevőket; de el ne mondd nekik, hol vagyok, különben egy falka rokon ered a nyomotokba.

Ibrahim tudta: az első körben az érdeklődők inkább csak előkészítik a talajt az igazi vevő számára: az a dolguk, hogy ócsárolják az árut, és így leszorítsák az árát.

Szabri elsőnek egy szökött szíriai tisztet hozott, aki más katonaszökevényektől vásárolt fegyvereket, és ebből virágzó üzletet teremtett. Fegyverraktárának jó része egyébként titkon a város másik részét védelmező zsidókhoz vándorolt.

Rögtön elő is állt a szakvéleménnyel: – Ez a motor olyan állapotban van, mint viharban a kehes ló.

– Hát bizony az ilyen hitvány jármű nem is méltó ilyen finom úrhoz – válaszolta Ibrahim.

A szíriai mindazonáltal késznek mutatkozott megvenni a tragacsot; igaz, gyalázatos árat ajánlott érte.

– Egy ringyónak is többet adnék, pusztán a mosolyáért.

A szíriai méltatlankodva elcsörtetett, Ibrahim pedig utasította Szabrit, hogy vigye el innen a teherautót az Oroszlános kapu mellé.

A következő érdeklődő komolyabbnak látszott, mivel óriási hévvel szidalmazta a teherautót, felsorolva tucatnyi vélt vagy valóságos hibáját.

– Egy rakás szar az egész – vonta le a végső következtetést. – Legföljebb az alkatrészei használhatók.

Ibrahim csak legyintett, aztán szólt Szabrinak, hogy menjenek tovább, ezúttal Mária sírja elé. Jól tudta: mostanra már az egész Vadi el Jozban híre ment, hogy Ibrahim hadzsit nem olyan könnyű két vállra fektetni.

Az ötödik érdeklődő – saját bevallása szerint „régi, előkelő palesztin család sarja” – bánatosan jegyezte meg, hogy a teherautó nyilvánvalóan lopott, ő pedig becsületes ember és jó családapa – dehogyis csukatná le magát ilyen veszedelmes üzlet miatt.

Másfelől, ugyebár, különleges időket élünk...

Ibrahim azonnal tudta, hogy ezúttal rábukkant az igazi vevőre, aki alighanem már különböző eredetű katonai járművek százain adott túl. Mint kiderült, rendszeresen üzletel a beduinokkal is, akik a sivatagban elhagyott járművek után kutatnak, és kiszerelik belőlük az alkatrészeket.

Hármasban próbaútra indultak. Szabrinak hála, az autó kifogástalanul működött.

A férfi ekkor ékesszólón kezdte ecsetelni nyomorúságos anyagi helyzetét; jó órán át folyt az alkudozás. Ibrahim nem fogadott el arab pénzt, s végül egész tűrhető árat verekedett ki: közel háromszáz angol fontot. Ezután adomázással és kölcsönös bókokkal ünnepelték meg az üzletet. Ibrahim úgy vélte, aligha járhatott volna jobban. Jerikóban megveheti a szamarat meg a kecskét, és még marad is annyi pénze, hogy a barlangban több hónapig megéljenek.

A vevő elhajtott. Ibrahim körülnézett, nem követik-e, aztán elindultak az óvárost övező fal mentén, a Szulejmán úton, az autóbusz-pályaudvar felé.

– Nagyon jó szolgálatot tettél nekem – szólalt meg váratlanul Ibrahim, és egy ötfontost nyomott Szabri markába. – Csapj egy görbe estét a városban. Majd holnap találkozunk a jerikói piacon.

Szabri azonnal felfogta, mit jelent ez. Ibrahim még mindig nem bízik meg benne teljesen; most, hogy ennyi pénz van nála, meg akarja előzni, hogy Szabri netán rablókat szabadítson rá. Tudta, hogy az állítólagos vevőket lefizették – éppúgy lehet, hogy Szabri is leszedte a maga sápját. A fiú azonban mosolyba rejtette sértettségét, sőt úgy tett, mintha az ajándék örömteli meglepetés volna. Elbúcsúzott és ment, hogy kimulassa magát.

A Bab-el-Vad birtoklásáért még mindig dúlt a harc, és zárva volt a polgári forgalom előtt. Ezért Ibrahim először észak felé, Ramallahba ment, ott átszállt egy másik buszra, amely párhuzamos úton érte el az arabok lakta vidéket. Végállomása az Arab Légió latruni táborának határánál volt, egy mérföldre az erődtől. Az út mentén helybéli gazdák és mozgóárusok kínálták portékájukat a katonáknak. Néhány száz méterrel arrébb, az erőd közelében őrség állt, és csak a katonákat engedte át. Ibrahim határozott léptekkel közeledett az őrség felé.

– Állj! Itt nem lehet továbbmenni!

Ibrahim előhúzta a zsebéből Hakkar ezredes iraki katonai levélpapírra írt, bűvös hatású engedélyét, és gőgösen felmutatta a katonának, aki azonban írástudatlan volt.

Két társa is hasztalan böngészte – az egyik éppenséggel fordítva tartotta -, végül odahívtak egy tisztet, aki aztán illő tiszteletet tanúsított a menetlevél és tulajdonosa iránt.

Ibrahim átjutott a következő biztonsági gyűrűkön is, és fél óra múlva ott állt az erőd kapujánál.

– Mit akarsz itt? – érdeklődött az ügyeletes tiszt.

– Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi vagyok, Tabah muktárja. Fel akarok mászni a tetőre, hogy lássam a falumat.

– Ez szigorúan őrzött katonai terület. Itt semmi keresnivalód.

– Csak a falumat szeretném megnézni.

– Lehetetlen. Tűnj el innen, mielőtt lecsukatlak!

– Addig el nem megyek, amíg a falumat nem láttam. Vezess a parancsnokhoz.

A vita egyre hevesebb lett, és Ibrahimot csak vakmerősége és hidegvére óvta meg, hogy komoly bajba ne kerüljön. A betonfalakról visszaverődő lárma végül odacsalta a rangidős angol tisztet, Chester Bagley alezredest.

– Mi történik itt? Mi ez a zenebona? – kérdezte.

– Ez az ember itt azt állítja, hogy ő a szomszéd falu muktárja. Mindenáron fel akar menni a tetőre, hogy lássa a faluját.

Bagley jól szemügyre vette Ibrahimot. Manapság mindenki rongyokban jár; ebből még nem tudhatni, kicsoda. Ibrahim öntudatos méltósága mindenesetre arra utalt, hogy valaha tekintélyes személyiség lehetett. Az alezredes hosszasan vizsgálta a menetlevelet, majd csak annyit mondott: – Jöjjön velem – és az előcsarnokon át az irodájába vezette. Ott leültette, majd megtömve pipáját, ismét a menetlevélbe mélyedt. – Van más papírja is?

– Ugyan kinek vannak papírjai manapság?

– Ez a levél hamisítvány – jelentette ki Bagley.

– Persze hogy az. De nélküle én is, a családom is már rég elpusztultunk volna.

Vakmerő fickó, gondolta Bagley, majd így szólt: – Már két véres ütközetet vívtunk ezért az erődért, és még nincs vége. Honnan tudjam, hogy a tetőről nem az állásainkat akarja-e szemügyre venni?

– Úgy érti, kém vagyok?

– Hát az ellenkezőjét nemigen tudja bebizonyítani.

– Izé... ezredes...

– Alezredes.

– Alezredes úr. Ez esetben én volnék a leghülyébb kém a világon.

– Vagy a legokosabb.

– Aha, ezt jól mondja, nagyon jól. Csakhogy errefelé egész sor falu van; autón néhány perc alatt elérheti akármelyiket. És mindenütt megtudhatja, kicsoda hadzsi Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi.

– De barátom, ha nem tudná, háború van...

– Már zokon ne vegye, alezredes úr, de én minden sáncot és géppuskaállást ismerek Latrun környékén; még az egységei nevét is tudom. Sőt még azt is tételesen fel tudnám sorolni, mit őriz a fegyverraktárában; legföljebb ha öt gránáttal lenne több vagy kevesebb. És mindezt éppúgy tudják a zsidók is. Nincs itt semmiféle titok; nem az adatokon múlik a dolog. Mindössze arról van szó, hogy maguk túlerőben vannak, és a zsidók ezért nem támadnak. Ennyiből áll a latruni rejtély.

Chester Bagley néhány pillanatig szóhoz sem jutott e példátlan, de üdítően nyílt szavak hallatán. Pipára gyújtott, hogy leplezze megdöbbenését.

– Alezredes úr, engem elemészt a vágy Tabah után. Csak Allah a megmondhatója, lesz-e még egyszer alkalmam, hogy lássam. Én, uram, nem szoktam könyörögni; nagyon kérem, ne kényszerítsen rá.

– Tudja-e, hogy őrült gondolat volt betörni ide ezzel a... ezzel a nevetséges hamisítvánnyal? Agyon is lőhették vagy felakaszthatták volna!

– Ebből is láthatja, mennyire erős bennem a vágyakozás...

– Maga valóban őrült – mondta Bagley, majd visszaadta a levelet Ibrahimnak. – Őrizze meg ezt, de az ég szerelmére, írástudó embernek meg ne mutassa! Na, jöjjön utánam, Ibrahim hadzsi.

Bagley a pipa fejével megkocogtatta a szomszédos ajtót, majd belépett a parancsnoki szobába. Az íróasztal mögött egy jordániai ezredes ült. Ibrahim azonnal látta, hogy beduin eredetű; a naptól és a hosszú katonáskodástól kicserzett bőre a koránál idősebbnek mutatta; bőrének színe valósággal egybeolvadt a khaki egyenruháéval. Az is látszott, hogy az Arab Légióban viselt magas rangját nem szívjósággal vívta ki. A sivatagi életmódtól beszűkült szeme dölyfről és kegyetlenségről árulkodott. Haja pomádétól fénylett, férfiasságát hatalmas bajusz volt hivatva jelezni. Kölcsönös megállapodás alapján a Légió arab főtisztje általában magasabb rangot viselt, mint a brit „tanácsadója”, de valójában az angol volt a főnök.

Latrun már két véres és elkeseredett zsidó rohamot vert vissza; ez arról tanúskodott, hogy a védelmet Chester Bagley alezredes szervezte meg, sőt alighanem a hadmozdulatokat is ő irányította.

Most mindenesetre behízelgő szelídséggel tolmácsolta Ibrahim óhaját.

– Szó sem lehet róla! – csattant fel az ezredes, akit egyébként Dzsalludnak hívtak.

– Nem a Sziklamecsetben vagyunk, látogatási napon. Csukassa le ezt a fickót, és küldje ide nekem azokat az agyalágyultakat, akik beengedték az erődbe.

– Ilyen válságos időkben nem szülne jó vért, ha elriasztanánk a helyi lakosságot.

Hadzsi Ibrahim kilétéről és tekintélyéről könnyen meggyőződhetünk.

Negyedszázadon át volt muktár a falujában. Az itteniek jó néven vennék, ha előzékenyen bánnánk vele.

– Még hogy előzékenyen? Behatolt egy titkos katonai létesítménybe! Vigye innen, amíg szépen mondom!

– Vállalok minden felelősséget – makacskodott Bagley.

Ibrahim megbűvölten hallgatta a szóváltást. Nyilvánvaló, hogy alacsonyabb rangja ellenére az erődben Bagley az igazi úr. Dzsallud ezredes óvakodott attól, hogy felingerelje, s bizonyára még inkább attól, hogy egymagában kelljen irányítania a védelmet. Továbbra is hajtogatta a magáét, de egyre kevesebb meggyőződéssel, majd Bagley érvei hallatán ügyesen körülbástyázta magát ellenérvekkel és kifogásokkal, oly módon, hogy ha baj lesz, őt ne érhesse semmiféle vád.

Miután a szócsatát a maga rendje-módja szerint megvívták, Dzsallud éles tekintettel mérte végig Ibrahimot, mintha csak levetkőztetné. Ekkoriban sokan rongyokkal álcázták vagyonukat, és Ibrahim fel is készült a testi motozásra: mielőtt elindult volna az erőd felé, elásta a pénzét a buszmegálló mellett. Egyetlen értékes holmi maradt nála: az ékkövekkel kivert tőr. Ezen állapodott meg Dzsallud fürkész tekintete.

– Súlyos kérdés – jelentette ki -, nagy kockázatot vállalok, ha teljesítem.

Elvárható, hogy ne csak én hozzak áldozatot, hanem te is.

Bárcsak eldugtam volna ezt az átkozott tőrt is, gondolta Ibrahim. Majd így szólt: – Sajnos nincs mit áldoznom. Allah a tudója, hogy aki meztelen, azt már nem lehet tovább vetkőztetni.

– Akkor talán csak a szemem káprázik – mondta gúnyosan Dzsallud, és le nem vette szemét a tőrről.

– Ez a tőr az én becsületem.

– A becsületet nem szokás rongyok között őrizni.

Ibrahim lenyelte a sértést.

– Ezt az árat nincs módomban megfizetni.

– No persze erőszakkal is elvehetném, és akkor hová lenne a becsületed?

Különben is: azt már eljátszottad akkor, amikor cserbenhagytad a faludat. Takarodj innen, amíg még megvan a nyelved, és épek a körmeid!

– Ezredes úr, ragaszkodom hozzá, hogy ez az ember megnézhesse a szülőfaluját.

Dzsallud hátradőlt a székében, és karjával átfonta a támlát, ahová pisztolytáskáját akasztotta.

– Mit tegyek, úgy látszik, ma balszerencsés napom van. Hát eriggy, kutya, mássz fel a tetőre, és ugasd meg a faludat! Öt percet kapsz rá. – Fenséges megvetéssel legyintett az elbocsátás jeléül, majd úgy tett, mint aki belemélyed irományaiba.

Ibrahim kiköpött; nyála az ezredes csizmájának orráig csorgott. Dzsallud felpattant.

– Legeljenek a tevék az anyád szőrös hasán!

Ibrahim az ajtóból visszaszökkent az íróasztalhoz, keze a tőre markolatán. Aztán olyan villámgyorsan rántotta ki a hüvelyéből, hogy a két tiszt a pisztolyához sem kaphatott, s olyan erővel vágta az íróasztalba, hogy a fa meghasadt. Aztán kezével az asztal szélének támaszkodva mereven Dzsallud szemébe nézett.

– Húzd ki! – szólt kihívón.

Dzsallud gyors pillantást lövellt Bagley felé, akinek ajka körül alig észrevehető mosoly játszott. Mennyire elege volt már az angol halk, szelíd, de annál csökönyösebb „kéréseiből”, melyek valójában parancsok voltak! Vérig sértette, hogy az embereivel az angolok rendelkeznek. De mi lesz, ha jön az újabb támadás, és Bagley nincs itt? Másfelől mostantól Bagley tetszése szerint zsarolhatja. Ő, a híres Dzsallud ezredes meghunyászkodott egy paraszt előtt! Ha Bagley úgy akarja, végehossza nem lesz a megaláztatásnak.

Az ezredes összeszedte minden erejét, hogy kihúzza asztalából a tőrt, de nem bírt vele. Valósággal összetöppedve ült székében.

A tőrt Bagley húzta ki, és visszaadta Ibrahimnak.

– Jöjjön – mondta -, magam kísérem fel a tetőre és onnan vissza az autóbuszához.

Dzsallud ezredes fenyegetőn nyúlt a telefonkagylóért, de az angol szelíden kivette kezéből. Ibrahim kilépett az irodából, de Bagley a küszöbről még dühösen visszanézett a kábultan ücsörgő Dzsalludra.

– Mondja, mi a fenének kell maguknak mindenből cirkuszt csinálni? – kérdezte, és becsapta maga után az ajtót.

Hetedik fejezet A nevem Iszmail.

Nevetve kérditek, Ki ez a semmi kis parasztfiú?

De a nagy vígságban se feledjétek, Jártam az Édenkertben, S hiába vagytok bölcsek, Hiába hiszitek, hogy mindent tudtok, Soha nem láttatok olyan csodát, Amilyenben nekem részem volt.

Félelmetes csend van, Élőlény sem moccan, Talán csak a harmat szitál, És fészkéből kígyó csusszan elő, Hogy sütkérezzék a napon.

Különben néma, oly néma minden, S mégsem vagy egyedül.

Már elbúcsúztak az éj lakói, A bagoly meg a denevér, S fejünk fölött Körözve indul őrjáratára Az ölyv, a keselyű, A sas meg a kánya.

Siklanak az izzó levegő hullámain, Majd sivítva, pörögve csapnak le A gyanútlan borzra, a félénk nyúlra.

A hűvös reggelből Perzselve kél fel a gyilkos tüzű nap.

Megyek a forráshoz, a mi forrásunkhoz, Csobog a hideg, tiszta édesvíz, S vár már a díszmenet: kisróka, Vadszamár, kecske, büszke zerge Nyeldekli sorban a hűs kortyokat, De köröttünk ott kering Sakál és hiéna, s mi megriadunk, Hallván vérre szomjas rikácsolásukat.

Megyek visszafelé, s mellettem Gazella szökken tova, hullócsillagnál is sebesebben.

A déli nap hevében Halottnak hinnél mindent, De én most sem vagyok egyedül.

A gyík, a gekkó, a kaméleon Mind-mind jó barátom.

Buzgón takarítják barlangunkat, Hiába szökne a sok-sok százlábú, Én mindet a nevén szólítom.

Láttam, amint a Jordánon túl Hirtelen elsötétül a szemhatár, Süvöltéssé duzzad távoli moraj, S mint bosszúra vágyó hadsereg, Sáskaraj viharzik át a tavon, Mozgó fekete fal, Mely nekikoccan szikláinknak.

Sosem vagy egyedül.

Esténként kimászom barlangunkból Egy sziklára, amely csak az enyém.

Jól látom innen, a tó túlsó partján A Nébó-hegyet, ahonnan valaha Mózes nézte az Ígéret Földjét, Mielőtt meghalt...

Az ég tompa színe fénylőre vált, Azúrkéken lebeg a víz, Bíbor erek szövik át a zord hegyeket, S mindez összevegyül Egyetlen harsogó színáradatban – Így búcsúztatva a lebukó napot.

Immár vaksötét van, De minden éjjel Emberi fényektől nem háborítva Csillagmiriádok ingerkednek velünk, S amit ők kérdeznek, Embernek soha eszébe nem jutna.

Szemem előtt száz meg száz üstökös Száguld az egyik végtelenből a másikba, És én is átsiklom az örökkévalóságba. Én vagyok a sivatag. Én vagyok a beduin maga.

Hát ez volna az együgyű kis paraszt?

Igaz, a barlang és a sziklapárkány Előttetek örök titok marad, De ne feledjétek: A rég múlt óriásai és szentjei Ismerték már ezt a barlangot, Ültek az én sziklapárkányomon, És nézték a hulló csillagesőt.

Miféle kincset rejtettek el itt az esszénusok?

Kik voltak a zsidók, akik Róma elől szökve Rátaláltak az én barlangomra?

Az én trónusomon ült David király, Midőn Saul elől menekült, És én ott ülök, ahol Jézus ült, Amikor elindult a pusztába.

Olyat tudok, amit meg nem tudtok soha, És ha majd szólít a Paradicsom, Allah irgalmából visszatérhetek, És itt ülök majd sziklám peremén, Örökkön-örökké...

Nekünk, araboknak kifogyhatatlan a türelmünk, és személyes becsvágy nemigen hevít. Így hát érthető, hogy a barlangbéli élet, legalábbis kezdetben, csöppet sem volt ellenünkre. Volt több hónapra elegendő élelmünk, volt víz és tüzelő, és minden étkezésre jutott valamilyen vad- vagy madárpecsenye.

Megvoltak a mindennapi feladataink: fát gyűjtöttünk, vadásztunk, őrködtünk, jártunk a forrásra. Még lejtős gátrendszert is építettünk kövekből: ha a legfelső mélyedés megtelt, a víz átfolyt az alatta lévőbe, onnan a következőbe, míg végül egy sziklából faragott hatalmas ciszternába ömlött, ahol akármeddig megmaradt.

De azért a nap nagy részében a henyélés örömeit élveztük. Amikor a déli hőség miatt mozdulni sem lehetett, ki-ki visszavonult a maga szirtfokára vagy sziklahasadékába, és órákig csak bámulta a tavat meg a sivatagot.

Lassan egyre jobban megismertem a bátyáimat. Kamalban még mindig parázslott valamelyes gyűlölködés, amiért kiszorítottam az őt megillető családi pozícióból, de ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljon velem, nem volt sem elég leleményes, sem elég bátor. Többre, mint amennyit eddig megtanult, nem futotta képességéből; középszerűségre volt kárhoztatva. Húszas évei derekán beérte azzal, hogy – ha Allahnak éppen így tetszik – örökösen a barlangban heverésszen; hiányzott belőle mindennemű becsvágy. Még saját szűkebb családjában sem ő volt az úr; titokban Fatima kezében volt a kormány. Fatimát egyébként őszintén kedveltem; majdnem olyan jól értett a háztartáshoz, mint Hágár, ráadásul gyakran meg is nevettetett bennünket.

A négy nő közül hárman jóformán be voltak zárva a barlangba. A bejárathoz vezető kötélhágcsón nem volt könnyű le- és felmászni; anyámat csigán kellett

vontatni, s egyszer el is szakadt vele a kötél; szegény jó három métert zuhant, még szerencse, hogy a párnás ülepén kötött ki. Fatima és Ramiza, miután meggyőződtek terhességükről, soha nem hagyták el a barlangot. Ezt azonban csöppet sem bánták, hiszen az arab asszonyok még rendes körülmények között sem igen járnak el hazulról, legföljebb a kútig vagy a pékségig; falujuk határát pedig csak férfi rokon kíséretében léphetik át. Így rendeli ezt megszentelt hagyományunk, a Szunna.

Bátyáim aggodalommal nézték Ramiza gömbölyödő hasát; attól tartottak, egy új fiúgyermek szétzilálhatná a család kialakult rendjét. Engem nem foglalkoztatott ez a kérdés. Barlangban élünk, kiszakadva az emberiségből – ugyan mit vehetne el tőlünk egy újonnan jött féltestvér?

Nekem inkább Szabri okozott gondot, Szabri, akit voltaképpen őszintén szerettem. Roppant éles eszű fiú volt, tele ragyogó ötletekkel; csak hát az én ízlésemnek ezek az ötletek kissé túlságosan is ragyogóak voltak, és titkon örültem, amiért nem fűzi hozzánk vérségi kötelék.

Olyan sok volt a szabadidőnk, hogy Omár és Dzsamil sűrűn odaült mellém a sziklapárkányra: írni-olvasni tanítottam őket. Hadzsi Ibrahim kezdetben berzenkedett ez ellen, de mert igazi kifogás nem jutott eszébe, végül rábólintott. Így történt, hogy két fiatalabb bátyámat is közelebbről megismerhettem.

Omár néhány hónap híján húszesztendős volt. Azelőtt felváltva dolgozott a bazárban, a kávéházban meg a boltunkban, de úgy látszott, leginkább nem kalmárnak, hanem szolgának termett. Minden megbízást teljesített, másoktól is átvállalta az őrködést, soron kívül is eljárt a forráshoz; dicsértük is mindannyian, s időnként még apám is elismerésre méltatta. Úgy látszott, ez hiánytalanul kárpótolja minden fáradozásáért. Nehezen tanult, az agya lassan forgott, s úgy tetszett, mindig is megmarad majd szürke, jelentéktelen embernek. A családon belül elfoglalt helyemet semmiképpen sem veszélyeztette.

Dzsamilt, aki korban köztem és Omár között volt, más fából faragták. Rejtélyes fickó volt, afféle sötét ló; a család legszűkszavúbb, legvisszahúzódóbb, legmagányosabb tagja. Kora és a családon belüli helyzete arra kárhoztatta, hogy pásztor s később esetleg gazda legyen belőle; a pásztorkodás eredetileg rám várt volna, csakhogy én kibújtam e hitvány munka alól, és inkább Ramlehbe kéredzkedtem, az iskolába. Azt hiszem, Dzsamil titkon neheztelt rám ezért. Igaz, nyíltan soha nem veszekedtünk, de éreztem, hogy a lelke mélyén sötét gondolatok fortyoghatnak.

Dzsamil sokkal gyorsabban tanult meg írni-olvasni, mint Omár; addig nem is sejtette senki, hogy ilyen értelmes. Mi több: el kellett ismernem, hogy csak én vagyok értelmesebb nála. Úgy látszott, a tanulás segítségével valamelyest levezetheti a benne forrongó indulatokat; de még így is ő tűrte legrosszabbul a barlangbeli életet, és egyre többször hozta ki a sodrából valamilyen semmiség. Minél többet tanult, annál kötekedőbb lett, de azért komoly vetélytársnak még mindig nem tekintettem.

A legjobban Nadát sajnáltam. A barlangba szorult három asszonynak igazából nem volt szüksége rá, és mert fürgén tudott közlekedni a létrán, gyakran vittem el magammal, ha csapdát állítottunk, vagy a ciszternán dolgoztunk.

Nada legfőbb feladata az volt, hogy hetenként kétszer kimossa a forrásnál ruháinkat – jobban mondva ruházatunk foszlányait. Úgy intéztem, hogy ilyenkor mindig én kísérjem el.

Csacsinkat Absalomnak kereszteltük. Az ősi szokáshoz híven az ő hátán tettem meg a hosszú utat végig a szurdokon, Nada pedig gyalog jött a nyomomban. De mihelyt kikerültünk az ügyeletes őrszem látóköréből, tüstént magam mögé ültettem.

Hogy le ne billenjen a szamár hátáról, mindkét karjával átölelt, s bevallom, izgalom fogott el, amikor melle a hátamhoz tapadt. Meglehet, hogy szégyellnem kellett volna magam, de hát nem én voltam az első arab fiú, akinek lánytestvére még oly ártatlan érintésétől megkeményedik a vesszeje.

Mivel sem el nem mondhattam neki, sem jelét nem adhattam, önmagam előtt is könnyelműség volt beismerni, hogy Nada sokkal kedvesebb nekem, mint a fivéreim.

Bár az igazat megvallva még Szabrit is jobban szerettem, mint Kamalt, Omárt és Dzsamilt együttvéve. Szabrival sokkal inkább megértettük egymást. A nap jó részét együtt töltöttük, és kis kamránkban együtt is aludtunk.

Képzelhető, mennyire meghökkentem, amikor észrevettem, hogy Szabri és Nada laposakat pislog egymásra, és lehetőleg úgy mennek el egymás mellett, hogy a bőrük egymáshoz súrlódjék. És az arab lányok úgy tudnak nézni, hogy az csak egyet jelenthet!

Először furcsa megbántottságot éreztem, amiért Nada képes így nézni egy másik fiúra. De hát – miért is ne? Abban a korban volt, amikor egy lányban már feltámadhat az érzéki vágy, és más fiú nem lévén a közelében, ki más kelthette volna fel érdeklődését, mint Szabri? De azért továbbra is bántott a dolog. Ha korábban azt kívántam, bárcsak Szabri egy kicsit kevésbé lenne okos, most az járt a fejemben: bárcsak ne tetszenék Nadának! Amellett, bár kedveltem Szabrit, mégsem bíztam feltétlenül szándékai tisztaságában; elvégre idegen, neki nem kötelessége, hogy megvédje Nada becsületét. Gyanakodtam, hogy máris művelt valamit a lánnyal: megcsókolta, megtapogatta, vagy még ennél is súlyosabbra vetemedett. Szerencsére a barlangban egymás hegyén-hátán éltünk, és ha a szabadban voltak, úgy intéztük, hogy ne maradhassanak kettesben, én magam vagy valamelyik bátyám mindig szem előtt tartottuk őket. Az asszonyok az egészet nem vették olyan komolyan; csak vihogtak és súgtak-búgtak a hátunk mögött. Őrhelyünk mély, üdítően hűvös sziklahasadék volt; Ibrahim legszívesebben itt tartózkodott. Az üregből szemmel tarthattuk a szurdok egyetlen bejáratát; senki nem hatolhatott be és nem távozhatott úgy, hogy ne kerüljön golyószórónk lőtávolába.

Időnként feltűnt a közelben egy-egy jordániai őrjárat, de egyik sem merészkedett be a szurdokok útvesztőjébe. Nem is féltünk mástól, csak a beduinoktól, és tőlük is leginkább éjszaka. Éreztük, hogy láthatatlanul bár, de figyelnek bennünket. Megint csak Szabri mondta meg, mi a teendő. Esténként több helyen egyszerű csapdákat állítottunk fel néhány kiélezett gránáttal – bárki, aki be akar hatolni szurdokunkba, óhatatlanul rálép valamelyik kifeszített huzalra, és a robbanás azonnal bekövetkezik.

A beduinok kivárták a holdfogyatkozást; még a hirtelen támadt homokvihar is nekik kedvezett. Mi azonban felkészültünk a fogadásukra. Amikor egyikük rálépett a huzalra, a gránát felrobbant, és a sziklafalakról visszaverődő robajra egy tüzérségi üteg is büszke lehetett volna. Záporozó golyóink is megtették a magukét, és a

támadók gyorsan visszahúzódtak a hegyi ösvényeikre; hajnalra nyomukat sem lehetett látni.

Attól tartottunk, hogy ezután majd akkor próbálnak lecsapni ránk, ha kimerészkedünk a szurdokból, és vízért vagy éppen Jerikóba megyünk. Ezért mindig legalább ketten indultunk útnak, s egyikünknél ott volt az automata fegyver.

Hadzsi Ibrahim mégis úgy vélekedett: csak idő kérdése, hogy ostromzár alá vegyenek; elbújnak majd a környező sziklák között, és egyenként igyekeznek elcsípni bennünket. Hogy kivédje ezt a veszélyt is, újabb őrszemet állított, ezúttal közelebb a Holt-tengerhez; így napközben mérföldekre is elláttunk, s minden mozgást felfedezhettünk. Mégis, a beduin fenyegetés volt az első csepp üröm a paradicsomi boldogságban.

Megrontotta az örömöm az is, hogy éjszakánként visszatérő lidércnyomás ült rajtam: nem tudtam kitörölni emlékezetemből a képet, ahogyan anyámat és a másik két asszonyt Jaffában meggyalázták. Hálás voltam Allahnak, amiért Nada megmenekült ettől a szörnyűségtől, és még csak nem is sejti, hogy mi történt. Valahányszor ebből a rémálomból felébredtem, vadul vert a szívem, egész testemet ellepte a veríték, sírás és düh fojtogatott egyszerre. Mindig magam előtt láttam azoknak az iraki katonáknak a szemét, és úgy éreztem: nem lehet, hogy egyszer még viszont ne lássam legalább egyiküket.

Nemcsak idegeimet borzolta az emlék; leginkább az gyötört, hogy titkom van apám előtt, s meg kell őriznem, amíg csak élünk. A titok szövetségbe kényszerítette velem az asszonyokat; éreztem, mekkora hatalmam van fölöttük. Úgy látszott, bíznak bennem, de azért óhatatlan, hogy az ember ne tekintsen némi gyanakvással arra, aki ilyen súlyos titkot tud róla.

Apámnak és nekem is volt közös titkunk: csak mi tudtuk, hogy Szabrinak homoszexuális kapcsolata volt egy iraki tiszttel.

Világosan látszott, hogy Szabrinak meg Nadának is közös titkai vannak.

Akárhogy igyekeztünk, örökösen mégsem figyelhettük őket. Előfordult, hogy Nada egyedül bukkant fel valamelyik ösvényen, és tíz perc múlva éppen onnan sétált elő Szabri is. Egy szóval sem említették, hogy találkoztak volna, és épp ez a némaság volt a legárulkodóbb. És voltak titkaik az asszonyoknak is. Csak látni kellett, hogyan hallgatnak el, ha férfi lép a barlangba!

No és titkolóztak alighanem a fivéreim is; gyakran húzódtak félre kettesben vagy hármasban, és bizonyára azt latolgatták, most épp ki kivel van szövetségben.

A sok titokból lassan finom és érzékeny háló szövődött: a kölcsönös zsarolások hálója.

Ha valamilyen gondunkat csak apa oldhatta meg, többnyire mindenki engem kért fel szószólónak. Ilyenkor kivártam, amíg Ibrahimot jó hangulatban látom, és odaosontam mellé a golyószóróhoz.

Néha egy teljes órát üldögéltünk, mielőtt megszólaltam volna; óvakodtam tőle, hogy megzavarjam tűnődését. Aztán egyszer csak egy mozdulattal elárulta: tudja, hogy én is ott vagyok.

Egy ilyen alkalommal, mintha csak magának beszélne, megszólalt:

– Érzem a beduinszagot. Milyen jól tettük, hogy éjszakánként most már ketten őrködnek a kinti állásban, s egyikünk a környéket is felderíti.

Némán vártam, merre kalandoznak apám gondolatai, s közben elfacsarodott a szívem: mennyire megkeserítik békés, eseménytelen életünket ezek az újabb rendszabályok!

– Elhatároztam, hogy éjjel-nappal itt ülök majd. Ha az előőrseinket ártalmatlanná teszik, kell valaki, aki megvédje a nőket.

– Nagyon jó gondolat, apám.

– Egyáltalán nem jó gondolat. Az az igazság, hogy Allah irgalmán kívül nincs semmi, ami megvédhetne bennünket.

Hosszú csend. Végül megszólaltam: – Sokat gondolkodtam a helyzetünkön.

– A gondolkodás a bölcs döntések anyja.

– Igazán boldogan és békésen élünk itt – folytattam. – De néhány hónap elteltével lassan felmerülnek olyan kérdések is, amelyek a kezdet kezdetén eszünkbe sem jutottak.

– Amit mondasz, többféleképpen is érthető – jegyezte meg Ibrahim.

– A védelmi rendszerünkre értettem – vágtam rá, de gyorsan hozzáfűztem: – Persze lenne még miről beszélnünk...

– Lenne bizony – mondta apám -, sőt akár napestig beszélgethetnénk, de utána mégiscsak vissza kellene kanyarodnunk az első kérdéshez.

– Ahol te vagy a parancsnok, nem az én dolgom, hogy ítéljek az emberekről.

– Csakhogy ugyanazt a helyzetet többféleképpen is lehet értékelni. Minden a körülményektől függ.

– Nos, éppen a körülmények miatt bizonyos pontokon megbillent az egyensúly.

– És vajon melyek azok a bizonyos pontok? – érdeklődött apám.

– Eddig könnyen meg tudtuk oldani, hogy a férfiak váltsák egymást a különböző feladatokban: felváltva álljanak őrt, menjenek a forráshoz vagy be Jerikóba, készítsenek csapdát, gyűjtsenek tűzifát, vagy faragják a ciszternát. Mindez kitűnően működött – egészen mostanáig.

– Tehát szerinted most felborult az egyensúly?

– Az éjszakai járőrözésre gondolok, a tó mentén. Ne haragudj, apám, ha túlságosan szókimondó leszek. Kamal ebben a szerepben használhatatlan, s Omár alkalmassága is kérdéses. Vagyis maradunk hárman: Szabri, Dzsamil meg én.

– Te, a legfiatalabb mersz ítélni a bátyáidról?

– Kérlek, bocsáss meg, ha őszinteségemben elvetem a sulykot. Hiszen tudom, hogy amit mondok, azzal magad is tisztában vagy.

– Az előjogaimat már elvesztettem...

– Hogy mondhatsz ilyet, apám? Nélküled mind elpusztulnánk. De néha még a prófétának sem árt, ha emlékeztetik...

– Meglehet, hogy van a szavaidban, amin érdemes elgondolkodni.

– Kamal jobb helyen lesz éjszakánként Fatima karjai között – jelentettem ki. – Láttam már, ahogy megfut a veszély elől.

– Hol láttál ilyet?

– Jaffában. Amikor ő maradt a házban, hogy megvédje a nőket. Még szerencse, hogy nélküle sem esett bajuk.

– Gyanítottam, hogy ilyesmi történhetett. De így is szomorúan hallom...

– Akár Absalomot vagy a kecskét is odaállíthatnánk a helyére. Ők legalább lármát csapnának.

– No és Omárral mi a helyzet?

– Omárból nem a bátorság hiányzik – feleltem gyorsan. – Ő egyszerűen csak ostoba. Ha ott van egyedül a sötétben, semmi nem jut az eszébe. Kétszer is őrködtem vele, és hajnalig mást se csináltam, csak őt hajkurásztam.

– Hát Dzsamil és Szabri?

– Ők nagyszerűen megállják a helyüket.

– Nem is tudtam, hogy Dzsamilt ilyen nagyra tartod.

– Dzsamil a bátyám, és kedves a szívemnek.

– Kamal és Omár is a bátyád.

– Csak mostanában fedeztem fel Dzsamil erényeit. Tele van harci kedvvel.

– Még majd meggondolom, amit mondtál. Lehet, hogy valóban hármótokra bízom éjjelenként a külső őrséget.

– Csakhogy akkor felborul az egyensúly. Épp erről beszéltem; emiatt voltam olyan illetlenül őszinte. Két tóparti legénységre van szükség, hogy válthassák egymást.

– Csak nem azt javaslod, hogy én hagyjam el a parancsnoki állást?

– Ilyesmi soha eszembe sem jutna! – daráltam.

– Akkor hogyan akarod helyrebillenteni az egyensúlyt?

– Valamilyen megoldásféle átfutott az agyamon...

– Mire készülsz? Érvelni akarsz, vagy levenni a lábamról?

– Pusztán csak helyre akarom állítani az egyensúlyt. Napközben például több munkát is adhatnánk Kamalnak és Omárnak; már olyasmit, amivel elboldogulnak.

Az már kiderült, hogy Jerikóba egyiküket sem küldhetjük, mert csak mindent összezavarnak; álhírekkel jönnek vissza, és még az is kitelik tőlük, hogy akaratlanul elárulják rejtekhelyünket. Olyan feladatot, amelynek során dönteniük kellene, nem kaphatnak. De több időt tölthetnének azzal, hogy fát gyűjtsenek, vizet hozzanak, csapdákat állítsanak.

– Ha kellő megfontolás után netán megszívlelném, amit mondsz, akkor is be kell érnünk három éjszakai őrrel.

– Ha pusztán számtani alapon mérlegeljük a helyzetet, úgy fölösleges ilyen megterhelést vállalnunk – mondtam óvatosan.

– Iszmail, nekem ne fitogtasd a műveltségedet. Hatan vagyunk férfiak. Nekem a parancsnoki állásban a helyem; ketten, legalábbis szerinted, alkalmatlanok.

Maradnak hárman. Talán nem így jön ki a hat?

Behunytam a szemem, s mint már annyiszor, amikor apámmal beszélgettem, nagy lélegzetet vettem, hogy összeszedjem a bátorságom.

– Van köztünk egy erős, egészséges és ügyes nő is, akinek jóformán semmi dolga.

– Nem értem, mire célzol – közölte Ibrahim.

– Apám – mondtam reszketeg hangon -, Nadát már megtanítottam lőni. Bárkivel közülünk felvenné a versenyt, kivéve természetesen téged.

– Mint ahogy a szamáron is magad mögé ülteted, és titokban írni-olvasni tanítod.

Allah és Mohamed, most segítsetek! Felkészültem rá, hogy apám egy rúgással vagy egy pöccintéssel letaszít a sziklapárkányról, tizenöt méter mélységbe! Ismét

behunytam a szemem, és vártam a zuhanást. Ó, mennyire vigyáztam, hogy mindez titokban maradjon! Milyen kínos gonddal ügyeltem rá!

– Szabri bizonyosan szívesen vállalná Nada mellett az éjszakai őrséget – mondta apám.

A családi becsület felkent bajnokaként szökkentem talpra.

– Mit képzelsz, apám?! Én csak Dzsamilra meg önmagamra gondoltam!

– Ülj csak szépen vissza a helyedre – mondta apám baljós szelídséggel. – Amit Nadával akarsz, képtelenség. Csak összezavarod, és szerencsétlenséget hozol rá az életben.

– De apám... a régi életünk már odalett...

– Akkor várnunk kell, akár évekig is, amíg ez a régi élet vissza nem tér. És addig meg kell őriznünk mindazt, amit tudunk, meg kell őriznünk önmagunkat. Ugyan mit ér vele Nada, ha megtanul írni-olvasni?

– Amikor majd innen el kell mennünk... csak Allah a megmondhatója, mennyit kell még várnunk, amíg visszatérhetünk Tabahba. Úgy lehet, Nadának is dolgoznia kell.

– Soha.

– Ha tud írni-olvasni, talán boldogabb lesz.

– Azzal a férfival lesz boldog, akit én kiválasztok neki.

– Apám, a dolgok megváltoztak!

– Van, ami sohasem változik, Iszmail. Ha hagyod, hogy a nő előtted járjon, egész életedben nem érheted utol.

Apámat nem lehetett megingatni. Keményen megparancsolta, hogy hagyjam abba a Nadával való foglalkozást. Kudarcot vallottam. Felálltam, hogy elmenjek.

– Ülj le – mondta ismét, mereven bámulta a sivatagot, majd megszólalt, de olyan hűvösen és tárgyilagosan, mintha egy darab kőhöz beszélne: – Szemmel kell tartanunk Szabrit. A falut, ahonnan jött, tolvajok és semmirekellők lakják. Lehet egy családban akárhány fiúgyermek, de közülük csak egy lesz apjának igazi fia. Ez az első leckéd a barátkozásról, jól vésd az agyadba. Ha igazán apád nyomdokaiba akarsz lépni, meg kell tanulnod, hogy átláss mindenkin. Tudnod kell, ki lesz hűséges rabszolgád, ki űz kettős játékot... és mindenekelőtt azt, hogy ki hozhat rád veszélyt.

Az orgyilkosát kevés vezér éli túl. Ha száz barátod van, taszíts el közülük kilencvenkilencet, a századiktól pedig óvakodj. És ha valóban meg akar ölni, ne várd meg, amíg elfogyaszt vacsorára: fald fel őt magát ebédre.

A szám úgy kiszáradt, hogy nem bírtam megszólalni. Azt hiszem, nagyon ostoba képet vághattam.

– Ha jól tudom, fiam, te, amióta járni tudsz, a vezér szerepére készülsz.

– Nagyon ostoba vagyok – hebegtem.

– Ha az okos ember tanul a saját ostobaságaiból, még sokra viheti. Férfi és nő kapcsolata olyan kényes, olyan bizonytalan, akár a mi helyzetünk itt a sivatagban.

Nem szabad könnyelműen játszani vele. Ami pedig Szabrit illeti...

– Szégyellem magam... – suttogtam.

– Az első perctől kiismertem őt. Valóban elhitted, hogy csak kényszerűségből hált egy iraki tiszttel? Éjjel-nappal együtt voltak, ez nem lehet csak az erőszak műve!

– De ha éhezett...

– Még hogy Nabluszban éhezett volna egy ilyen ügyes autószerelő! Persze az ő élete sem volt könnyű; bizonyára ezért csábította az irakiak kínálta kényelem.

– De miért szegődött mellénk? – kérdeztem.

Ibrahim vállat vont.

– Talán már unta az iraki barátját; talán az unta meg őt. Talán összekaptak, ahogyan a szerelmesek szoktak. Meglehet, hogy túl gyakran dézsmálta az iraki raktárakat, és félt, hogy lebukik. Ki tudja? Szabri mindig kedvező alkalmakra les.

Most talán úgy vélte, ha velünk tart, megúszhatja a bajt, ami Nabluszban várna rá.

Valóban ilyen rejtélyes lett volna az egész? Hiszen naponta megesett, nem is egyszer, hogy zavarba jöttem, mert Szabri a kelleténél valamivel tovább ölelgetett, futólag megérintett, hosszasan szorongatta a kezem, vagy egyszerűen csak epekedő képet vágott. És éjszakánként hányszor ébredtem arra, hogy mintegy véletlenül keresztbe csúszott a fekhelyünkön, és szorosan hozzám préselődik, úgy, hogy egy másodpercre éreztem, milyen kemény a nemi szerve... Csakhogy még ilyenkor is megőrizte a józan eszét: arra várt, hogy elsőnek én közeledjem...

De hát akkor mit akar Nadától?

Szégyelltem magam, amiért ennyire bárgyú vagyok. Hiszen nyilvánvaló: Szabri csak játszik. Tudja, hogy behízelgő modorával bárkit elbűvölhet, bárki éberségét elaltathatja. Jó barátnak tünteti fel magát, s közben képes volna meggyalázni a barátja nővérét. Hiába, emberismeret dolgában sok még a tanulnivalóm.

Hadzsi Ibrahim továbbra is a sivatagot bámulta. Ó, Allah, mennyi bölcsesség van benne! Én pedig milyen ostoba, milyen gyermetegül hiszékeny voltam!

– Nagyon éberen kell figyelnünk őt. Éppen az ilyenek a legveszélyesebb árulók, mert meg tudják nyerni a bizalmunkat. De ha a kezével meri illetni a nővéredet, halálra ítélem. Te, Iszmail, vezérségre törekszel; ez lesz az első próbatételed. Ha sor kerül rá, te ölöd meg Szabrit, egyetlen tőrszúrással.

Nyolcadik fejezet Valahányszor a magam sziklapárkányán ültem, valami mindig izgatott: néhány száz méterrel a fejem fölött újabb barlang nyílt. Kumrán körül persze rengeteg volt a barlang, időnként fel is derítettük a könnyebben hozzáférhetőket. Másokhoz viszont csak megfelelően felszerelt, gyakorlott hegymászók juthattak volna el.

A fölöttünk elterülő barlanghoz meredek sziklafal vezetett, de annyit már megtanultam, hogy ugyanaz a célpont többfelől is megközelíthető; csak ismerni kell a kapaszkodókat, tudni kell, hogy ugorjunk, s az sem árt, ha kötelet viszünk magunkkal.

Nap mint nap hosszan figyeltem a távcsövön át a hegyi kecskék útját. A barlang egyre jobban ingerelte képzeletemet. A többiben nem találtunk semmi értékeset, ezért hát már-már rögeszmésen arról álmodoztam, hogy bezzeg az az egy, az teli lesz kincsekkel.

Egy reggel épp Nadával üldögéltünk a párkányon, tunyán múlatva az időt, amikor Szabri hozzánk lépett. Apám szigorú megjegyzései ellenére továbbra is igen jól éreztem magamat így hármasban; különben sem műveltünk semmi rosszat, csak ártatlanul beszélgettünk.

Nemsokára már együtt bámultunk fel a barlangra, és azon töprengtünk, hogyan is lehetne megközelíteni.

– Azt hiszem, rájöttem a megoldásra – mondtam.

– Biztos, hogy meg lehet csinálni – bólogatott Szabri.

– Akkor gyerünk! – kiáltotta izgatottan Nada.

Szabri megvonta a vállát.

– Ma nincs hozzá kedvem. Túl nagy a hőség.

Az igazat megvallva örültem, hogy ő mondott le elsőnek a vállalkozásról, mert – nem mintha féltem volna, legalábbis nem nagyon, de hát az a sziklafal mégiscsak igen meredek volt!

– Talán majd holnap – szóltam.

– Igen, arról lehet szó – helyeselt Szabri.

– Jaj, várjatok csak – mondtam -, holnap nem lehet; holnap én állok őrt. Mit szólnátok a holnaputánhoz?

– Holnapután én nem érek rá – mondta Szabri. – Akkor én megyek a forráshoz.

– Utána meg nekem van megint dolgom – mondtam.

– Hát akkor majd a jövő héten.

– Úgy van, az jó lesz.

Nada felugrott, és gúnyosan nevetett.

– Egyszerűen csak féltek! – kiáltotta. – Mind a ketten be vagytok gyulladva!

– Kikérjük magunknak! – tiltakoztunk szinte egyszerre.

– Akkor induljunk! – És Nada már fenn is termett a szirtek között, fürgén, akár a hegyi kecske. – Gyertek utánam! – kiáltotta vissza incselkedve.

Ilyen sértést egy fehércselédtől nem nyelhettünk le, sem Szabri, sem én. Kissé bizonytalanul feltápászkodtunk, de aztán peckesen kidüllesztettük a mellünket.

– Hozok valami felszerelést – mondtam, őszintén reménykedve, hogy mire visszaérek, Nada már rég letett a tervéről. Kínos lassúsággal cammogtam barlangunk felé, ott felgöngyöltem egy hosszú kötelet, keresztbe tettem a vállamon, megtöltöttem egy kulacsot, zsebre vágtam a lámpámat, aztán csigatempóban baktattam vissza.

Vinné el az ördög! Nadának esze ágában sem volt, hogy lemondjon a túráról, sőt már jó tíz méterrel fölöttem járt, csúfondárosan integetve Szabrinak, aki sután, centiméterenként kapaszkodott a nyomába. Igyekeztem úrrá lenni a lábam remegésén, imát rebegtem Allahhoz, és megindultam fölfelé. Szörnyűséges élmény volt. Görcsösen meredtem a sziklákra, hogy ne lássak mást, csak a soron következő kapaszkodót. Egyszer megcsúsztam, és balszerencsémre lenéztem a lábamra – a szikla pedig megindult velem, azt hittem, meg sem állok a fal tövéig...

Ekkor eszembe ötlött, hogy ugyanezt az utat visszafelé is meg kell tennünk, és legszívesebben elordítottam volna magam: elég volt! De hát természetesen muszáj volt megvárnom, amíg más mondja ki ezt elsőnek, és szörnyű balsejtelmem azt súgta, hogy az a más nem Nada lesz. Valahányszor megvillant előttem fekete ruhája, azt láttam, hogy rettenthetetlenül és gazellaszerű kecsességgel szökdécsel fölfelé.

– Gyertek már! Gyertek! – kiáltozta. – Olyan gyönyörű idefenn!

Allahnak hála, egy laposabb részen megpihentek. Magamban azért imádkoztam, hogy mire odaérek, ők is meggondolják magukat, mert félelmemben kis híján bevizeltem. Amikor kikötöttem mellettük, Nada épp Szabri fölé hajolt és vigasztalta.

Szabri is dermedt volt a félelemtől, nem bírt se mozdulni, se megszólalni.

Nagyot fújtam, és titkon ujjongtam, amiért Szabri dőlt ki elsőnek.

– Nincs értelme folytatni – közöltem. – Ne búsulj, Szabri, nincs ezen mit szégyellni. Hoztam kötelet, majd segítünk, hogy le tudjál jönni. – Túláradó együttérzéssel karoltam át a vállát; ebben a helyzetben nem volt nehéz leplezni saját remegésemet. Milyen szerencsés ez a Szabri, amiért ilyen megértő jó barátja van!

– Ma nem sikerült, de legközelebb újra megpróbáljuk, nem igaz, Szabri?

Szabri csak bágyadtan csipogott, mint a tojásból frissen kikelt kiscsibe. De mire felnéztem, Nada ismét eltűnt. Hűha! Óvatosan feltápászkodtam, és szorosan a falhoz simultam, a lehető legtávolabb a szikla szélétől; sajnos azonban könnyelműen ismét a mélységbe néztem. Allah az egekben!

– Nada! – üvöltöttem. – Azonnal gyere vissza! Ez parancs!

– Gyere te utánam, Iszmail! Találtam egy repedést, egészen széles! Ott mehetünk tovább! Meglátod, milyen könnyű!

Felfelé néztem, aztán lefelé. Az egyik látvány rémesebb volt, mint a másik.

– Csináljuk most már végig, Szabri. Nada talált valamilyen utat.

– N-n-nem bírom – hebegte.

Nem volt értelme erőltetni: mintha a feje búbjától a lába hegyéig megbénult volna.

– Akkor maradj itt, és ne mozdulj. Nemsokára visszajövünk. Rendben?

Szabri éppen csak biccenteni tudott.

Mivel jobban már nem félhettem, már nem is volt olyan szörnyű az egész. Sőt, ahogy a barlang bejárata egyre közelebb került hozzánk, valósággal felbátorodtam.

Annyi bizonyos, hogy Nada nem félt egy szikrányit sem: szinte eszét vette a kaland izgalma. Soha még lánynak nem voltam kiszolgáltatva, de most mennyei érzés volt, ahogy biztos kézzel húz fölfelé.

– Ugye milyen jó móka? – lihegte.

– Aha. Nem is volt nehéz – vágtam rá.

Kéz a kézben álltunk a nyílás előtt. Akármilyen barlangba lép az ember, mindig elfogja a szorongás. Felkapcsoltam a zseblámpát, és megböktem Nadát: menjen ő előre. Nada lábujjhegyen óvakodott beljebb, várva, hogy mindjárt kiröppennek a denevérek, de ha voltak is, nem mutatkoztak. Én a nyomában maradtam. A lámpa fényénél hatalmas üreg tárult fel.

Ekkor Nada egyszer csak felsikoltott, és a karomba vetette magát. Mi az ott az egyik sarokban? Csak nem? De igen: emberi csontok hevertek halomban.

– Semmi baj – suttogtam rekedten. – Ők már nem árthatnak nekünk.

Aztán még megrendítőbb élmény várt ránk: jókora agyagedényfélébe botlottunk, s a repedésein át látszott, hogy egy csecsemő csontvázát rejti; a koponya mellett kis köcsög és néhány szem gabona hevert.

– Vajon ki lehetett? – kérdezte Nada.

Fürkészve néztünk körül. Láttunk egy kőoltárfélét, rajta hajdani tűz nyomaival; előtte újabb gyermekcsontok. Semmit sem értettünk az egészből, de a félelmünk eloszlott, és egyre beljebb merészkedtünk. Három üreg nyílt egymásba, s mindegyiken látszott, hogy valaha emberek éltek itt. Találtunk több tucat törött edényt, fél pár sarut, egy hajfonatot, gabonamagvakat, ruhafoszlányokat, kosarak maradványait, konyhai eszközöket, sőt valamiféle kőből készült kemencét is.

Zseblámpám egyre halványabban világított; kimerülőben volt az elem.

– Csupa vacak – mondtam csalódottan. – Menjünk innen.

– Várj! Még folytatódik! – mutatott Nada egy újabb nyílásra. Ám a következő üreg olyan alacsony volt, hogy csak négykézláb tudott bebújni.

– Gyere már, Nada! Ha kiég a lámpám, bajban leszünk.

Nada oda sem figyelt. Dühös voltam, de mi mást tehettem: utána másztam.

– Ilyen alacsony lyukban úgysem élhetett senki – jegyeztem meg szemrehányón.

– Attól még rejtekhelynek jó lehetett.

Zsákutcában kerültünk; a hely olyan szűk volt, hogy mozogni is alig bírtunk.

Körbeforgattam a lámpát, de mindössze egy rakás karót láttunk.

– Nincs itt semmi az égvilágon – mondtam bosszúsan.

– Valaki csak behozta ide ezeket a karókat – vitatkozott a nővérem.

– Na és?

– Figyelj csak...

– Nem hallok semmit.

– Amikor megfordultál, és hozzáértél a falhoz...

– Legföljebb egy kő mozdult el. Még egyszer nem vagyok hajlandó megfordulni.

– Iszmail! Világíts csak ide! Mi ez?

Az elmozduló kövek közül egy kosár maradványa csúszott ki. Nada felkapta az egyik karót, és piszkálni kezdte a rést. Mintha csapóajtó pattant volna fel: hirtelen mindenféle holmi potyogott a földre. A hely olyan szűk volt, hogy jóformán hason kellett csúsznunk, és meg se nézhettük, mit találtunk. Odaevickéltem a réshez, s magam is karót ragadtam: sikerült is a nyílást úgy kitágítanom, hogy beleférjen a kezem. Nagy nehezen kiráncigáltam három újabb, fémes valamit. A zseblámpa már alig pislákolt.

– Vedd magadhoz, amit elbírsz, a többit viszem én, és tűnjünk innen! Épp idejében értünk vissza a bejárati üregbe: a lámpa abban a pillanatban hunyt ki, amikor kintről behatolt hozzánk a napfény első pászmája. Leraktuk a talált holmit, és bámultunk. Fémből, alighanem vörösrézből készült furcsa, de igen szép tárgyak voltak, mindenféle szeszélyes díszítéssel. Az egyikre kecskefejeket véstek, egy másik, koronaszerű tárgyat körös-körül madárábrák díszítettek. Volt két elefántcsontból készült, dúsan faragott tárgy is, sűrű lyukakkal.

– Mi lehet ez, Iszmail?

– Fogalmam sincs, de azt hiszem, nagyon értékesek.

– Nincs nálunk semmi, amiben levihetnénk. Dugjuk el az egészet, aztán majd visszajövünk, és hozunk kosarakat.

– Még mit nem! Hogy valaki megtalálja és ellopja! – Lehúztam az ingem; a fele holmi elfért benne. És a többi? Sugallj valami ötletet, Allah! – Le a szoknyáddal, Nada! – mondtam hirtelen.

Nada tétovázás nélkül kibújt a szoknyájából; csak a bokáig érő bugyogó védelmezte az illendőség látszatát.

– Majd vigyázok, hogy ne nézzek oda – mondtam lovagiasan. – És ha véletlenül mégis odatévedne a szemem, esküszöm, hogy soha életemben nem beszélek róla.

– Ugyan, nem érdekes, hiszen a testvérem vagy. Különben is ez itt most sokkal fontosabb.

Szabri, mire odaértünk, valamelyest összeszedte magát. Bíztam benne, hogy a felfedezés mámorában visszafelé már könnyebb lesz az út. Csak amikor nekiindultunk volna, jutott eszembe, hogy minderről majd számot kell adnunk Ibrahimnak, és rögtön tudtam: meg kell állapodnunk egy kis hazugságban. Életemben először szégyelltem magam egy nő előtt.

– Nada, apának nem szabad tudnia, hogy Szabrival meg velem mászkáltál a sziklákon. Mondhatnám, hogy csak én jártam odafenn, de rögtön tudná, hogy ennyi mindent nem hozhattam le egymagam. Azt kell mondanunk, hogy Szabri meg én jártunk a barlangban.

A nagy, csillogó szempár megtelt fájdalmas sértettséggel. Szabri mereven bámulta a földet. Egyikünk sem bírt Nadára nézni.

– Tudod, milyen apa – motyogtam. – Szabrit meg engem biztosan agyonverne.

De te sem úsznád meg.

Fél órán át csak némán üldögéltünk. Akkor egyszer csak Nada megfogta a kezem, s utána vakmerőn a Szabriét is.

– Igazad van, Iszmail. Én nem voltam ott. Szabri meg te, ti ketten találtátok meg az egészet.

Kilencedik fejezet Az ember eljátszhat a gondolattal, hogy igazi beduin lett, és igyekezhet e szerint is élni. Ha minden jól megy, néhány hónapig áltathatja magát, de ha nem ott született, a sivatag előbb vagy utóbb kiszikkasztja és megaszalja.

Néhány hónappal a tizenharmadik születésnapom előtt semmivé foszlott a paradicsomi álom.

Először jött a szélvihar. Az ég elsötétült, és kezdetben meg sem tudtuk állapítani, sáskaraj vagy homokfelhő közeledik-e felénk. A hamszin, ez a kemenceforróságú szél, amely a sivatagból fúj a tenger felé, ostorként vágott végig rajtunk. Ilyenkor az ember nem tehet egyebet, mint hogy a földhöz minél közelebb, háttal a széliránynak, elnyúlik valahol, és ott hever lihegve néha órákon át. Sebesen kavargó homokszemcsék billiói marják a bőrét, s nemhogy moccanni nem bír, de még a szemét sem nyithatja ki, mert könnyen megvakíthatja a homok, amely rátelepszik a ruhára, valósággal megbénítja a tüdőt, és a bőr savanyú ízűvé lesz tőle.

Hiába iparkodtunk eltorlaszolni a barlangot, a homok mindenhová utat talált – ellepte a gabonát, a tüzelőt, a fegyvereket, megtapadt a fejbőrünkön. Hiába köpködtük utána napokig, megmaradt orrunkban, fogaink között; minden takarítás ellenére ételünk mindig tele volt vele, és hiába tisztálkodtunk, se a bőrünkről, se a körmünk alól nem tudtuk eltávolítani.

A homokvihar nyomában jöttek a tetvek: beférkőztek a hajunkba, szemöldökünkbe, szőrzetünkbe. Petróleummal locsoltuk egymást, aztán szaladtunk a forráshoz, de fogytán volt a szappan; aztán a petróleumtól a bőrünk is kisebesedett.

A vihar után napokba tellett, amíg a fegyvereket megtisztogattuk, készleteink pedig rohamosan apadtak, sokkal gyorsabban, mint számítottuk. Fogytán volt a faggyú, a petróleum, az olaj, a szappan, csakúgy, mint számos élelmiszer, és Jerikóban nem lehetett pótolni: a lakosság sokszorosára duzzadt, hiány volt mindenből, és a feketepiac természetesen gyilkos árakat szabott. A Jerikóba áradó menekülteknek csakhamar elfogyott a pénzük meg az ékszerük. Nálunk, a barlangban is érvényesült a csökkenő hozadék törvénye; ami elfogyott, azt többé nem pótolhattuk. Tudtuk, hogy két hónap sem telik bele, és mindenből kikopunk.

A szélvihar meg a nyomában járó ínség azonban legsúlyosabban a lelkünket viselte meg. Ramiza és Fatima egyre rosszabbul tűrte a terhességet; ha éppen nem hánytak, akkor hisztérikus sírógörcsben fetrengtek. Mi, többiek mogorvák, ingerlékenyek lettünk; akármilyen semmiségen hajba kaptunk. Néha úgy elfogott az indulat, hogy már-már kifecsegtük a magunk vagy a másik titkait, hátha akkor a magunk javára dönthetjük el a vitát; vagy ami még rosszabb, egyszerűen csak fájdalmat akartunk okozni annak, akit a pillanat hevében éppen gyűlöltünk. Aztán persze mégiscsak hallgattunk, s még mélyebbre fojtottuk magunkban a titkot.

Azután megindultak a vizek. Az első téli áradás elsodorta gátrendszerünket, és megrepesztette a ciszternát – egész tavaszi és nyári munkánk kárba veszett. Ami kevés vizet sikerült összegyűjtenünk, piszkos volt, iszapos és ihatatlan.

A sziklahasadékokon át a barlangba is beszivárgott a víz; nagyobb esőzéskor bokáig gázoltunk benne. A repedéseket nem lehetett eltömni, minden átnyirkosodott, és a gabonánk penészedni kezdett.

A nedvesség hatására megjelenő férgek ellepték az élelmet, és neszezésüktől, csípéseiktől aludni sem bírtunk.

Cipőnk talpa elkopott, kilyukadt, és bár talpunkat megedzette a sziklamászás, mégis tele volt véres vagy gennyes sebekkel. Köhögés, láz, hasmenés: mindig volt valamilyen betegség, amelyet körbeadtunk egymásnak, és nem volt rájuk orvosság, de még gyógyfű sem. Ruházatunk úgy tönkrement, hogy alig védett a hőségtől. Állandóan lestük, mikor adja ki végre Ibrahim hadzsi az indulási parancsot.

Akármi várt is ránk, helyzetünkhöz képest már az látszott a kisebbik rossznak. Apám tekintélye hiába volt töretlen: akaraterőnk elernyedt, s hiába igyekeztünk megőrizni a bizakodást és a családi büszkeséget, végzetesen elharapódzott közöttünk a csüggedés, a félelem és a gyanakvás.

Hadzsi Ibrahim gerincét azonban igazából a Jerikóban hallott, rosszabbnál rosszabb hírek törték meg. Véget ért a második tűzszünet is. Az események gyorsan követték egymást: a zsidók először elsüllyesztették az egyiptomiak zászlóshajóját, aztán elfoglalták Beershevát, majd kiűzték az egyiptomi hadsereget a Negevből, sőt a Sínaifélszigetre is behatoltak. Kaukdzsi Felszabadító Hadseregének maradványait a határon túlra kergették. A Galileában állomásozó szíriai erőket elvágták, Libanon pedig soha nem is játszott jelentős szerepet.

Bár Latrun két újabb zsidó támadást is visszavert, az újonnan épített kerülő út sorsdöntőnek bizonyult: Jeruzsálem zsidó része megmenekült.

Amikor az arabok előtt fölsejlett a közelgő megsemmisítő vereség, ütött a törzsi bosszú órája. Klovisz Baksirt, Nablusz polgármesterét íróasztalánál lőtte agyon a mufti egyik embere, megtorlásul, amiért Abdallahot támogatta.

Abdallah bosszúja sem késett: légiós különítményei meggyilkoltak fél tucat, a muftihoz hű muktárt, és a muftival rokonszenvezők százait hurcolták a Nyugati Partról ammani börtönökbe.

Mihelyt összeomlott a zsidók megsemmisítésére szőtt nagyszabású közös terv, egymás után pattantak ki a kétesebbnél kétesebb titkos alkuk.

Elsőnek a szaúdik lepleződtek le. Az országnak hosszú, közös határa volt Jordániával; a királyi család és Abdallah között pedig sokéves véres viszály dúlt.

Abdallahot és az egész hásemita rokonságot a szaúdik űzték el Arábiából, márpedig az ilyesmi nem szokott feledésbe merülni. A szaúdi dinasztia rettegett attól, hogy Abdallah netán hatalomra tesz szert, mert tudták: akkor a bosszú sem késhet soká.

Mivel az arab ügy győzelméhez feltétlenül szükség volt Abdallah Arab Légiójára, a szaúdiak titkon megfizették az egyiptomiakat, az irakiakat és a szíriaiakat, hogy vonják be a jordániai uralkodót a háborúba. Azt tervezték, hogy mihelyt a légió elfoglalja a Nyugati Partot, ők megöletik Abdallahot, eltörlik a hásemita királyságot, Jordániát pedig felosztják egymás között. A számításnak azonban csak az egyik fele vált be: Abdallah csapatai megvetették lábukat a Nyugati Parton, ő azonban ravaszul kisiklott a gyilkos markából.

Megvolt a maguk titkos terve az egyiptomiaknak is. Miután elfoglalták a Gázai övezetet, elhozták Gázába a muftit, aki „összpalesztin kormányt” alakított. Valójában

az egyiptomiaknak eszük ágában sem volt, hogy a Gázai övezetet a palesztin állam magvának tekintsék; katonai közigazgatás alá vonták mint saját területüket.

Lassan fény derült Abdallah egyéb üzleteire is. Kitudódott például, hogy Kaukdzsi az első perctől az ő ügynöke volt, és saját állítólagos szövetségeseit és fegyverbarátait is besúgta, ha azok a muftival cimboráltak; Abdallah aztán velük is úgy bánt el, mint a többiekkel. Fizetségül Kaukdzsi kapta volna meg, mintegy Abdallah hűbéreseként, a palesztin Nyugati Part kormányzói tisztét.

Eközben a háború elvesztésének okán vagy ürügyén, Egyiptomban, Irakban és Szíriában miniszterek és tábornokok öldösték, vetették börtönbe egymást, és recsegtek-ropogtak az uralmi rendszerek.

A legborzalmasabb vihar 1949-ben, nem sokkal újév után tört ránk. A vádik megfáradtak, és a víz számos helyen betört a barlangunkba. Idegeink végképp felmondták a szolgálatot. Egy éjjel Kamal őrjöngeni kezdett félelmében, a két várandós asszony félájultan hevert, Dzsamil és Omár egymás torkának ugrott, és még a vasfegyelmű Hágáron is látszott, hogy közel van az összeomláshoz.

Aztán egy napon, Jerikóból visszajövet, azonnal apámhoz rohantam, aki szokása szerint ott gubbasztott a golyószóró mellett, bőrig ázva elnyűtt rongyaiban.

– Apa – kiáltottam -, vége az egésznek! Igaz, csak újabb tűzszünetről beszélnek, de mindenki azt mondja, hogy ez már valójában fegyverszünet.

Ibrahim felém fordult. Nem tudtam, esőcseppek vagy könnycseppek áztatják-e arcát.

– Most át kell állnunk Abdallahhoz, apám?

Ibrahim felnevetett, gúnyosan és szívbemarkolón.

– Nem – suttogta. – Azok, akik elkergettek bennünket, még ötven év múlva sem fognak szembenézni a valósággal. Soha nem ismerik el, hogy a zsidók megverték őket. De mi, Iszmail, mi nem várhatunk. Ők csak marcangolják egymást, csak essenek egymás torkának, úgysem jutnak semmire. Átok rájuk mindazért, amit a mi fejünkre zúdítottak. Nekünk ezen a földön csak egy dolgunk van: vissza kell jutnunk Tabahba. Ne járjon más a fejedben, csak a hazatérés. Ne gondolj másra, csak Tabahra...

Tizedik fejezet 1949.január Gideon Asch úgy érezte, kevés olyan kellemes szolgálati kapcsolata volt, mint amilyen közte és Farid Zijjad, a jordániai hírszerzés ezredese között kialakult. A Sandhurstben végzett tiszt, az angol katonai képzés jellegzetes terméke nem hódolt azoknak a szokásoknak, amelyek az arabokkal való tárgyalást oly gyötrelmessé teszik. Képes volt rá, hogy hamar a tárgyra térjen, ritkán szajkózott üres jelszavakat, és meg sem kísérelte, hogy valamely elgondolás gyengeségét ékes szóáradattal palástolja.

Titkos találkozóik színhelye egy Talal nevű eldugott falucska volt, a ramallahi front közelében; a környező földek túlsó vége már teljesen átnyúlt a zsidók megszállta területre. Egyik fél sem hagyta el állásait; afféle hallgatólagos tűzszünet állt fenn, s a parasztok zavartalanul jártak-keltek földjeiken, akár arab, akár zsidó területnek számított.

Időnként átrobogott a színen egy jordániai katonai osztag, és utasította a parasztokat: mindenki sürgősen induljon haza, és ki se mozduljon. Nem sokkal ezután nesztelenül befutott Zijjad autója, és leparkolt egy elhagyott megfigyelőállásnál.

Néhány pillanattal később a zsidó oldalról magányos alak bukkant fel, jelzéseket adva lámpájával. Amikor a jelzést viszonozták, Gideon megszaporázta lépteit, és hamarosan megjelent az őrbódéban.

Az asztalon már várt rá egy üveg Johnny Walker; Gideon újabban csak akkor látott ilyet, ha Zijjaddal találkozott. Az ezredes, mihelyt meglátta, már tele is töltötte a két poharat.

– Éljenek a mi derék angol pártfogóink!

Gideon is felemelte poharát a tószthoz.

– Létrejött a megegyezés, Zijjad. Rodosz szigetén lesznek a fegyverszüneti tárgyalások; maga Ralph Bunche vállalta a közvetítést. Ezekben a percekben tájékoztatják Abdallah királyt.

– Akkor Jordánia lesz az első tárgyaló fél – mondta Zijjad izgatottan.

– Nem. Először Egyiptommal tárgyalunk – felelte Gideon.

– De hiszen megígérte, hogy mi leszünk az elsők!

– Azt ígértem, hogy megkísérlem. Meg is kíséreltem, de nem ment.

– Hiszen ez őrültség! Az egyiptomi hadsereg fejvesztetten menekül, nekünk pedig jelentős területek vannak a kezünkön. Először velünk kell hogy tárgyaljanak!

– Sajnos az érintett hatalmak változatlanul Egyiptomot tekintik az arab világ vezető államának.

– Úgy harcoltak, mint a patkányok!

Gideon vállat vont.

– És mikor kezdődnek a tárgyalások? – érdeklődött Zijjad.

– Nyolc-tíz nap múlva. Úgy emlékszem, január 13-áról volt szó.

Zijjad ezredes töprengve forgatta poharát, majd kortyolt egyet.

– Meddig tudná még elhúzni a tűzszünetet az egyiptomiakkal? – kérdezte ingerülten.

– Hát, nem sokáig – mondta Gideon, aki már megkapta a megbízást: repüljön a Negevbe, és személyesen rendelkezzék a tűzszünetről.

– Az egyiptomi haderő perceken belül összeomlik. Még két nap, vagy legföljebb három, és ölükbe hullik a Gázai övezet, és ráadásnak a fél egyiptomi hadsereg.

– Mi nem tartunk igényt a Gázai övezetre – közölte Gideon.

– Nekem ne köntörfalazzon itt arab módra! – mondta Zijjad egyre bosszúsabban.

– A Gázai övezet Jordániát illeti. Tengeri kijáratot akarunk, mégpedig Izraelen át.

– Látom, az urak Ammanban már a jövőt tervezgetik.

– A királyságnak csak egyetlen tengeri kijárata van: az akabai kikötő. Azt pedig Egyiptom akkor zárja el, amikor éppen akarja. Nem lehetünk kiszolgáltatva nekik.

Szükségünk van kikötőre Gázában.

– Erre az angoloknak kellett volna gondolniuk, Zijjad, amikor KeletPalesztinában mindent összekavartak. Különben is, nem gondolkodnak maguk egy kicsit zavarosan? Vagy elfelejtették, ki a szövetségesük és ki az ellenségük?

– Ha rákényszerít, hát kimondom: Egyiptommal nekünk több bajunk van, mint Izraellel. Maguk nagyon jól tudják, miért van szükségünk Gázára. Mi pedig tudjuk, mit akarnak maguk cserébe. Készek vagyunk tárgyalni.

– Ha azt akarják, hogy foglaljuk el maguknak a Gázai övezetet, mi viszonzásul azt kérjük: kössenek velünk békeszerződést. Nem tűzszünetet akarunk, nem is fegyverszünetet, hanem békeszerződést. Csakhogy maga is tudja: még ha Abdallah hajlandó lenne is erre, nincs hozzá ereje.

A kölcsönös területi egymásrautaltság és az új zsidó állammal való együttműködés gondolata Abdallah számára nagyon is vonzó volt; gazdasági szempontból is csak nyerhetett a vásáron. Izrael és Jordánia pedig, úgy is, mint „csendestársak”, arra késztethetnék Egyiptomot, Irakot és Szíriát, hogy alaposan megfontolják, mielőtt újabb támadásra vállalkoznának. És végső soron a zsidókat és a hásemita királyt mesterségesen uszították egymásra.

Békeszerződés? Átkozottul vakmerő gondolat – csakhogy felérne Abdallah halálos ítéletével. Leprásnak, páriának, az arab ügy árulójának kiáltanák ki. Még saját Légiója is ellene fordulhatna. Nem, ilyen merész húzást nem szabad megkockáztatni.

Zijjad királyi címerrel díszített borítékot vett elő. A levél még nem volt lezárva.

– Olvassa el, majd utána lepecsételem.

David Ben Gurion Őnagyméltóságának, Izrael állam miniszterelnökének Mélységesen tisztelt Barátom és Ellenfelem!

Kemény és véres háborút vívtunk egymás ellen, nem teljes meggyőződéssel, és nem is mindig kölcsönös érdekeink szerint. Sajnálatos módon számos kérdés továbbra is megoldatlan marad. Minthogy ugyanaz a helyzet többféle nézőpontból is értékelhető, és ugyanaz a szó más-más országokban gyakorta és más jelentéssel bír, feltétlenül szükséges, hogy a jövőben csendes együttműködés alakuljon ki közöttünk.

Mint bizonyára sejti, nem mindig áll módunkban, hogy teljesen függetlenül cselekedjünk, tehát türelmesnek kell lennünk; a türelem előbb-utóbb eredményre

vezet. A ki nem mondott szavak és az íratlan egyezségek adott esetben többet érnek egy semmitmondó fegyverszüneti megállapodás papírjánál. Az ilyen egyezségek a béke és a fejlődés tartós időszakát nyithatnák meg országaink előtt.

A fentiek szellemében arra kérem, vegye végképp birtokba a Gázai övezetet, kirekesztve onnan közös ellenségünket. Ha biztosítaná, hogy a nevezett területet ellenőrzésünk alá vonhassuk, ez megszilárdítaná a Nyugati Part Jordániához való csatolását, és így országaink a siker teljes esélyével léphetnének rá az egymás mellett élés útjára.

De legyen bár a Gázai övezet akárkié – az isten szerelmére, csak azt ne engedje, hogy az egyiptomiak birtokolják! Őszinte nagyrabecsüléssel, híve, Abdallah Gideon a nyugat-jeruzsálemi Szent Kereszt-kolostor melletti kis repülőtéren felszállt a várakozó Piper Cub gépre.

– Tel-Avivba? – kérdezte a pilóta.

– Nem. A déli front előretolt parancsnokságára.

– Az most hol az ördögben van?

Gideon néhány másodpercig piszmogott a térképpel, aztán megjelölt egy pontot a Sínai-félszigeten, néhány mérföldre El Aristól.

– Errefelé van valahol egy leszállópálya. Tudnánk velük rádiókapcsolatba lépni?

– Elvben igen, de az adó elég gyenge.

– Hát majd ha közelebb érünk, megkíséreljük, és akkor megtudjuk a pontos helyet.

A gép három kört írt le Jeruzsálem fölött, míg el nem érte a szükséges magasságot, hogy aztán végigrepüljön a meredek szakadékok övezte légifolyosón.

Amikor a mélyben kitárult előttük a síkság, balra fordultak, a Negev felé.

Homokvihar közeledett; az első lökések már dobálni kezdték a kis gépet, s Gideonnak, aki lóháton nem ismert félelmet, még a térde is remegett, jóízű nevetésre késztetve a pilótát; ő már ennél sokkal baljóslatúbb időjárási viszonyok között is dobott le ejtőernyőn lőszert és élelmet az elszigetelt kibucoknak.

– Képzeld azt, hogy sétagaloppon vagy, Gideon, és kapaszkodj jól – az ülésbe.

A háború vége csak kiélezte a régi keletű szemléleti ellentétet Ben Gurion és tábornokai között. Az Öreg ugyan már a századforduló óta élt Palesztinában, a mocsarakat lecsapoló úttörők nemzedékének tagjaként, később pedig a nagy politikai küzdelmek edzették vezérré, a lengyelországi gettók világa azonban örök nyomot hagyott a lelkén. Ősi zsidó gyanakvás élt benne a katonaság iránt, minthogy a zsidók számára a katonaság fogalma eggyé forrott a véres zsidóellenes akciókkal. Egyfelől nem igazán bízott a zsidók harci készségében, másfelől nem akarta, hogy a katonaság túl nagy tekintélyre tegyen szert a zsidó társadalomban. Mi tagadás, a Palmah, a Hagana és az új izraeli hadsereg ifjú harcosai és az elődök között nemzedéki ellentét feszült.

Az új katonai elit számos tagja úgy vélte: az Öreg akkor jutott politikai pályafutása csúcsára, amikor kihirdette Izrael függetlenségi nyilatkozatát; ezután útja már csak lefelé vezethet. Ben Gurion mindig jobban bízott a politikai rendezésben, mint a fegyverekben, s ezzel már a kezdet kezdetén elidegenítette magától a Palmah

és a Hagana „ifjútörökjeit”. Ragaszkodott a régi elmélethez, miszerint kis ország csak akkor viseljen háborút, ha egy nagyhatalom áll mögötte, s mivel ez esetben erre nem volt remény, elsősorban a tárgyalásokban bízott. Állandó nézeteltérés dúlt közte és a tisztikar között, amely egyre több embert, pénzt és fegyvert követelt, abban a meggyőződésben, hogy az új állam határait csak erős és szívós zsidó hadsereg védheti meg.

A viszály másik pólusát mintegy megtestesítette Jigal Allon, akit a közvélemény a legnagyobb zsidó hadvezérnek tartott a bibliai Józsué és Joáb óta. Akár Gideon Asch, Allon is Galileában született, ifjúkorát a kibucban töltötte, majd még fiatalon a Palmah tisztje lett. Emberei rajongásig szerették, s jó okuk volt rá: Allon egyesített magában minden szükséges erényt. Kemény és bátor parancsnok volt, tervezni éppúgy tudott, mint közvetíteni, született pedagógus volt, és ami a fő: ízig-vérig elkötelezett, áldozatkész és tisztességes ember. Az izraeli hadsereg más vezetőihez hasonlóan sokkal jobban ismerte katonáit, mint ez más hadseregek parancsnoki gárdájában szokásos. A Palmah első főparancsnokaként ő volt az első, aki hadosztálynyi alakulatokat vezérelt; mindenki benne látta az új hadsereg atyját és alapítóját. Még alig töltötte be harmincadik évét, de már úgy tisztelték, mint a majdani vezérkari főnököt vagy épp miniszterelnököt. Az általános vélekedés szerint továbbra is neki kellett volna irányítania a középső frontot, amelybe beletartozott Jeruzsálem és Tel-Aviv is, tehát mindenképpen a legfontosabb hadszíntér volt; de csillaga talán túl magasan állt, mert Ben Gurion a sivatagba „száműzte”, és megtette a déli front főparancsnokának. Nem mintha Allonban komoly politikai vetélytársat látott volna, de benne öltött testet az az újfajta zsidó, aki Ben Gurion számára – bármennyi évet töltött is Palesztinában – idegen maradt.

Elhaló rádiójelzés vezérelte őket a leszállópályáig. Mihelyt a gép földet ért egy parányi oázisban, ahonnan El Arist távcsővel is szemmel lehetett tartani, Gideont máris autóba ültették, és elszáguldottak vele; nemsokára pedig ő és Jigal Allon már egymás csontját megropogtatva ölelkezett össze.

Allon csüggedten és csalódottan mutatta meg a térképen seregének harci helyzetét. El Aris éppen a Gázai övezet és a Sínai-félsziget határán terül el. Száz meg száz ütközet színhelye volt az idők során; földjét valaha a filiszteusok harci szekerei, a közelmúltban pedig az angol tankok szaggatták fel. Innen indult a tengerpart mentén kanyargó vasútvonal a Szuezi-csatornáig, majd onnan tovább Kairóig.

– A hírszerzőim jelentették, hogy befutott egy húsz kocsiból álló vonat: az egyiptomi tisztikar ma éjjel óhajt kereket oldani. De holnap előtt semmiképp sem indulhatnak; eltart egy darabig, amíg a robbantásaink után helyreállítják a pályát. És elhiheted, Gideon: egész El Arist felderítettük. Nem maradt ezeknek már semmijük.

Két zászlóaljjal bevehetném a várost, és elvághatnám az egész Gázai övezetet.

Gideon már-már előrukkolt a tűzszüneti paranccsal, de aztán visszaszívta.

– Két nap óta esdeklek, hogy beszélhessek az Öreggel, és megkapjam az engedélyt a támadásra. De a vonal túlsó végén csak makacs hallgatás. Mit gondolsz, most nekik ugorhatom?

Gideon nem felelt. Ebben az ügyben Ben Gurion, a kormány, a vezérkari főnök és a hadműveleti főnök az illetékes; Allonnak joga van bármelyikükhöz fordulni.

– Ha megígéred, hogy nem támadsz, kezeskedem róla, hogy holnap beszélhess az Öreggel – mondta végül.

– És ha elrendelik a tűzszünetet?

– Én nem hoztam ilyen parancsot – füllentett Gideon. – Azt tanácsolom, Jigal, hogy tizenkét órán keresztül ne mutatkozz a főhadiszállásodon. Ha nem kaptad meg a parancsot, nem is hajthatod végre, nem igaz? Na, ne kéresd magad, tedd szépen, amit mondok. Én pedig közben igyekszem megpuhítani az Öreget...

David Ben Gurion kis növésű férfi volt. Aránytalanul nagy, kopasz fejét patkó alakban koronázta megmaradt, galambősz haja, amitől valamiképpen angyalszerűen hatott. Amikor Gideon néhány óra múlva beállított hozzá, épp legzsémbesebb kedvében találta. Egész napja lázas munkával telt: a tűzszünet megvalósításán fáradozott. Végül sínre is került minden, csak az egyiptomi fronton zajlottak még csatározások – Jigal Allon, az a forrófejű fiatal parancsnok csak tovább okoskodik!

Amikor Gideont megpillantotta, az Öreg néhány pillanatra felélénkült.

– Beszéltél Allonnal? – csapott le rögtön a kérdéssel.

– Igen, épp két órával ezelőtt.

– Hála istennek! Akkor már megkapta a tűzszüneti parancsot.

– Nem adtam át neki – közölte Gideon.

Az Öreg elsápadt; látszott, hogy nem hisz a fülének.

– Jigal két nap óta próbál hozzád férni, te pedig szándékosan nem veszel róla tudomást. Ő a déli front parancsnoka; te nevezted ki. Joga van rá, hogy tárgyaljon veled és a kormánnyal.

– Mondd csak, Gideon, mit képzelsz magadról? Azt akarod, hogy te légy az első zsidó, akit kivégeznek parancsmegtagadásért? Van fogalmad róla, mivel játszol?

– Jigalnak akkor is joga van hozzá, hogy beszéljen veled – hajtogatta Gideon makacsul.

– Na és miről akar beszélni? Ki akarja csikarni az engedélyt, hogy megsemmisítse az egyiptomiakat! Ráadásul a Gázai övezetben negyedmillió menekült zsúfolódott össze, mi pedig a katonáinkat se tudjuk élelmezni. Mit kezdjünk akkor az övéikkel?

Gideon felkapott az íróasztalról egy ceruzát, és kettétörte.

– Látod ezt? Így vannak a kezünkben az egyiptomiak. Azt csinálunk velük, amit akarunk.

– Kivégzőosztag elé kerültök mind a ketten. Jigal is, te is!

– Csak tessék. De addig is vedd úgy, hogy benyújtottam a lemondásom! – bömbölte Gideon, és már indult is kifelé.

– Gyere, na gyere szépen vissza, és ülj le – mondta Ben Gurion, békülékeny, egyszersmind vészjósló hangon. – Mikor is váltál el Jigaltól?

– Háromkor. A gép épp hogy megelőzte a homokvihart.

– És mit gondolsz, negyven perccel később kik repültek arra a vihar szárnyán?

Na, majd én megmondom. Az angolok félreérthetetlenül tudomásunkra hozták, hogy nem semmisíthetjük meg az egyiptomiakat. Több hadihajójuk már elindult Ciprusból, és figyelmeztetés gyanánt öt Spitfire most repült át a vonalaink fölött.

– Angol Spitfire-ek? Ellenünk?...

– Úgy van, angol Spitfire-ek. És jobb, ha végighallgatsz. Közelharcban lelőttük őket; most keressük a pilótákat. Fél órával később pedig telefonált az amerikai

nagykövet, és tudatta velem, hogyha nem szüntetjük be haladéktalanul a tüzelést, egyetlen cent segélyt sem kapunk. És van valami halvány sejtelmed róla, Gideon, hogy teljes anyagi csődbe jutottunk?

Gideon öklével az asztalra csapott.

– Hogy rohadnának meg! – ordította. – Nem értem, miért töri mindenki kezétlábát, csak hogy megmentse az egyiptomiakat! Hol a fenében voltak, amikor Jeruzsálemet akarták kiéheztetni? Ezt mondd meg nekem! Hát tudod mit? Ami engem illet, boldog vagyok, hogy lelőtték a kurva gépeiket! De még milyen boldog!

Az Öreg kivárta, amíg Gideon lecsillapodik.

– Na – kérdezte -, hát akkor szerinted most mit csináljak?

– Nesze még egy kis olaj a tűzre – mondta Gideon, és odacsúsztatta Abdallah levelét. Ben Gurion átfutotta, aztán széttárta karját annak jeléül, hogy mindez már hiábavaló.

– Micsoda ravasz disznó ez az Abdallah – jegyezte meg aztán. – Több száz fiunk esett el Latrun ostrománál, és most van képe azt kérni, hogy foglaljuk el neki a Gázai övezetet! Ezt nevezem hücpének!

– Gondold meg, Öreg. Ha Gázát bevesszük, Abdallah cserébe nekünk adja Latrunt és az óvárosi zsidó negyedet. Sőt! Ha Rodoszban tárgyalni kezdünk, micsoda pompás alkuhelyzetbe kerülhetünk! Az egyiptomiak bármit megadnak, csak engedjük ki az egérfogóból a hadseregüket.

Ben Gurion megrázta fehér bóbitás fejét.

– A béketárgyalások tíz-húsz évig is elhúzódhatnak. És először Egyiptommal kell békeszerződést kötnünk, mert különben egyetlen arab állam sem hajlandó megállapodni velünk. Ha pedig Egyiptomot további megaláztatásokkal sújtjuk, ötven évbe is beletelik, amíg hajlandóak lesznek a békéről tárgyalni.

– Még hogy megaláztatás? Menjenek a jó édesanyjukba! Ezek csak akkor beszélnek békéről, ha nincs más választásuk, és hiába kötsz velük békeszerződést: addig tartják be, ameddig megfelel az érdekeiknek. Majd én elmondom neked, miben áll a hálájuk, ha tálcán átnyújtjuk nekik a Gázai övezetet. Egyetlen hatalmas gerillabázissá változtatják, és onnan indítják majd ellenünk a támadásokat, egyiket a másik után. A vérünkkel fogunk lakolni ezért az ajándékért...

Ben Gurion az ablakhoz lépett, és üres tekintettel bámult ki a kertre.

– Azonnal beszélek Jigallal.

– Úgy érted, azért, hogy utasítsd a tűzszünetre?

– Pontosan így értem. – Ben Gurion visszaült íróasztalához. – Gideon, öreg cimbora... Te meg én egyszerre kezdtük álmodni ugyanazt az álmot: a józan ésszel dacolva reménykedtünk benne, hogy sikerül létrehozni ezt a parányi államot. És mára sokkal többet értünk el, mint amennyit valaha lehetségesnek tartottunk. Van egy életképes államunk. Koldusszegény, a határai gyalázatosak, de mégiscsak életképes. Ha most elkezdünk játszadozni egy ilyen gyenge uralkodóval, mint ez az Abdallah, aki máris céltáblája az orgyilkosoknak, felszívódunk a véget nem érő kis háborúk egymásutánjában.

– De azzal, hogy feladod a Gázai övezetet, nem előzheted meg ezeket a háborúkat; csak felbátorítod az egyiptomiakat. A mi puhányságunk lesz az ő erejük, s ahol csak lehet, visszaélnek majd vele – vitatkozott Gideon.

– Mindezt már hallottam. De a ránk váró háborúkban csak addig állhatjuk meg a helyünket, ameddig a mi oldalunkon az igazság. Hazárdjátszma lesz, de más kártyánk nincs. És addig is – annyi feladat vár ránk. Minden erőnkre szükség lesz, hogy megoldjuk őket. Ki kell szabadítanunk a zsidókat a szörnyűséges ciprusi fogolytáborokból. Európában fel kell kutatnunk megmaradt fivéreinket és nővéreinket, és haza kell hoznunk őket. Ki kell mentenünk az arab országok zsidó közösségeit, mielőtt mind lemészárolnák őket. Polgári légitársaságot kell szerveznünk meg kereskedelmi flottát; termékennyé kell tennünk a sivatagot. El kell ismertetnünk a világgal a zsidó tudósokat és művészeket. A zsidó államnak ezernyi fontosabb dolga van, semhogy hagyja, hogy az arabok diktálják a játékszabályokat.

– Vésd jól az agyadba, Ben Gurion: valahányszor a Gázai övezetből orvtámadást intéznek ellenünk, tiéd lesz a felelősség. Te voltál a balek, aki nagy áron váltottad meg egy sereg züllött és vérszomjas egyiptomi martalóc büszkeségét.

– Akkor menj, és keress új szomszédokat – mondta Ben Gurion. – Meglehet, hogy hosszú, elviselhetetlenül hosszú lesz a játszma, de Izraelnek akkor is sajátos, az egész világon egyedülálló küldetése van. Mi képviseljük a nyugati demokráciák érdekeit; úgy bizony, még az angolokéit is, akik fegyveresen fenyegetnek, meg az amerikaiakét, akik pénzzel zsarolnak. Előbb-utóbb elmegy a gusztusuk az araboktól, és akkor majd felismerik, hogy Izrael nélkül az ő létük is veszélyben forog.

– Úristen, meddig kell várni, amíg ez az őrült ábránd megvalósul? Ugyan mikor helyezi majd egy keresztény ország a maga sorsát zsidó kezekbe? Nem, Öreg, én Jigal pártján állok – szólt Gideon, majd felállt és távozott.

Negyedik r茅sz Jerik贸

Első fejezet 1949 télutója Egy napon, nem sokkal a harmadik tűzszünet után, apám odahívott maga mellé a sziklapárkányra.

– Nem maradhatunk itt tovább; be kell mennünk Jerikóba. Így akarja Allah.

Allah hamarabb is meggondolhatta volna magát.

A barlangban teljes volt a felfordulás. Az eső és a férgek tönkretették készleteinket; alig maradt belőlük valami. A központi terembe mindenhonnan befolyt a víz, a nedvesség a csontjainkig hatolt, állandóan dideregtünk, és gyomrunk kavargott a rothadás szagától. Hogy védekezzünk a nyirkosság ellen, nagyobb tüzet gyújtottunk, de a víz időnként a kéményen át a tüzet is elérte, és ilyenkor majd megfulladtunk a füsttől; néha, épp a vihar tetőfokán, a szabadba kellett menekülnünk előle.

A külön kis fülkéinkhez vezető elágazások mélyén meggyűlt a víz; arra kényszerültünk, hogy mind együtt éljünk és aludjunk a nagy, közös üregben.

Egyszer, amikor éppen tombolt a vihar, Ramiza megcsúszott, és az éles sziklák közé zuhant. Összevissza verte magát, és nemsokára elvetélte a magzatát. Kamal után amúgy is ő volt a leggyengébb, és nagyon sok gondunk volt vele; egy csecsemő pedig hogyan is maradhatott volna életben a mi viszonyaink között? Így hát illendően és látványosan siránkoztunk a bennünket ért veszteségen, de nem mondható, hogy sokáig gyászoltunk volna.

Egyéb gondunk-bajunk is akadt épp elég, de volt valami, ami minden másnál biztosabban jelezte, hogy nem maradhatunk itt tovább: egyre éhesebbek lettünk.

Sokat törtük azonban a fejünket: mit kezdjünk felbecsülhetetlen értékű fegyverkészletünkkel? A fegyver iránt mindig nagy a kereslet; ha végképp pénzzavarba kerülünk, egy-egy puskát vagy pisztolyt bármikor áruba bocsáthatunk.

Másfelől viszont az olyan ember, mint hadzsi Ibrahim, nem egykönnyen válik meg a fegyverétől.

Apám engem bízott meg, hogy keressek alkalmas rejtekhelyet valahol Jerikó közelében. A város körüli terméketlen hegyoldalakon mindenütt sátorvárosok nőttek ki a földből. Jerikótól keletre volt azonban egy lakatlan vidék, amely meredek szirtjeivel nagyon hasonlított a mi barlangunk környékéhez.

Az egyik szirttetőn, a várostól alig néhány mérföldnyire állt a Szent Györgyről elnevezett görögkeleti kolostor. A görög szerzeteseknél senki nem értette jobban a módját, hogyan rejtőzzék el a világ elől. A kolostorhoz vezető, gyalogosok számára alig járható ösvény a jeruzsálemi országútról ágazott el. Jerikó felől a kolostort látni sem lehetett. Úgy gondoltam, ha sikerül megmásznom az alatta lévő sziklákat, bizonyosan találok megfelelő rejtekhelyet.

A sivatagi talaj olyan kemény, hogy a legtöbb halottat el sem temették, csupán kőhalmokat raktak föléjük; így hát árkot vagy üreget sem lehetett ásni a fegyvereknek. Ha mégis megkísérelném: a beduinok egykettőre felfedeznék. Vagyis

egyetlen lehetőség maradt: valamiféle kis sziklahasadékot vagy barlangot kell keresnem, amely senkinek sem ötlik a szemébe, de Absalom, a csacsink elérheti.

Egymagam nem boldogulhattam el a munkával, ezért apa meg én megvitattuk, ki lenne közülünk a legmegbízhatóbb segítőtárs. Én szívem szerint Nadát választottam volna, de nem mertem szóba hozni. Elvben Szabri lett volna a legmegfelelőbb, de benne soha nem bíztunk meg teljesen. Ezért végül Dzsamilt választottuk.

Bátyám és én éjszaka hagytuk el Kumránt, hogy még a sötétség leple alatt jussunk át Jerikón és a táborokon, és mire a nap felkel, már odaérjünk a kolostor alatti sziklákhoz.

Amikor megtudtam, hogy a szirttetőt, ahol a kolostor áll, a Kísértés Hegyének nevezik, elkeseredtem. A keresztények szerint Jézus itt, a pusztaságban harcolt negyven napon át a Sátánnal; holott én meggyőződéssel hittem, hogy a mi kumráni barlangunk szolgált búvóhelyül Jézusnak is, csakúgy, mint Davidnak. A zsidók meg a keresztények nemigen igazodtak el a történelmi helyszínek között; kivált a szentek és próféták sírjai felől voltak rosszul tájékozva. Igazából sejtelmük sem volt, hol nyugszik Mózes és Sámuel, mígnem Mohamed, Allah sugallatára, meg nem mutatta a sírokat. A keresztény zarándokok tulajdonképpen évszázadok óta rossz helyeken keresgélnek. Óvatosan másztunk felfelé, mert a kolostor körül számos figyelőállást rendeztek be. Nemhiába töltöttünk azonban annyi hónapot Kumránban: tudtuk, hogyan kövessük a vízmosásokat meg a szűk kis szurdokokat, és úgy surrantunk a sziklák között, mint két terepszínű gyík. A negyedik napon Dzsamil hívta fel a figyelmem egy fél méternél nem magasabb hasadékra. Fölöttébb ígéretesnek tetszett; sehol ösvény vagy csapás a közelben, fentről, a kolostorból nem lehetett észrevenni, és némi szelíd nógatás árán Absalamot is elcsalhatjuk idáig. Átpréseltük magukat a nyíláson. Az üregben ugyan nem fért volna el valamennyi fegyverünk, de nyílt belőle egy keskeny folyosó, amely visszakanyarodott egy újabb, immár öblösebb bejárathoz. Alaposan megvizsgáltuk, nem szivárog-e be valahol a nedvesség, de az eredmény megnyugtatónak látszott.

Másnap éjjel megraktuk Absalomot; utána még három ilyen éjszakai expedícióba került, amíg az egész fegyverraktárt átköltöztettük. Hajnalra mindig célhoz értünk, és aztán hosszú órákon át küszködtünk, sokszor négykézláb vagy hason csúszva, ide-oda a két nyílás között.

Miután a fegyvereket elrejtettük, összecsomagoltunk a barlangban mindent, ami még használható volt. A holmi nagy részét a férfiak a hátukon, a nők bugyorba kötve a fejükön szállították. Még Fatima sem vonta ki magát a cipekedésből, holott már a hatodik hónapban volt, és karjában vitte kétéves kisgyermekét.

Absalomra ezúttal kevés terhet raktunk, hogy apám is a hátára ülhessen. Most bizony nem festett oly előkelőn, mint hajdan Burak nyergében. Mi, elgyötört, kiszikkadt lelkű népség, szánalmas sorban baktattunk a nyomában. Cipőnk talpát újságpapírral foltoztuk ki; Omár és Kamal már csak rongyokba csavarhatták lábukat.

Egy mérföld után valamennyiünknek vérzett a lába, apámat kivéve. Csodálattal néztem Fatimát, aki állapota ellenére olyan erős volt, mint a férfiak, és Nadát, aki egyenes, biztos lépteivel valósággal királynőként magasodott ki közülünk. Mi, többiek inkább csak vonszoltuk magunkat. Hágár az utóbbi időben sokat gyengült,

és úgy lefogyott, hogy lógott rajta a bőr. Amikor már másodszor esett össze, apám nagy kegyesen megengedte, hogy időnként néhány percre felüljön a szamárra.

Jerikó körül két nagyobb sátorváros alakult ki. A város északi végén álltak az ősi Jerikó romjai, és itt eredt az az Ein esz-Szultán nevű forrás, amely a környéket oázissá varázsolta; ennek köszönhette létrejöttét majd tízezer évvel ezelőtt maga a város. A forrás most menekültek ezreinek szolgáltatott vizet. Valamivel még északabbra, az országút mentén épp akkor épült két további tábor.

Jerikótól délre az Akbat Dzsabarnak nevezett vidék kopár lejtői a Kísértés Hegye felé kúsztak. Az itt terebélyesedő tábor sokkal közelebb volt titkos fegyverraktárunkhoz, ezért mi is itt állapodtunk meg.

Teljes volt a fejetlenség; senki semmiről nem gondoskodott. Emberek tízezrei csak kóboroltak céltalanul. Konyhának, illemhelynek, kórháznak se híre, se hamva. A Vörös Félhold teherautói csak elvétve tévedtek ide Ammanból. A sátrakat, az élelmet, a gyógyszert és a takarókat elképesztően bürokratikus módon osztották szét, és így egykettőre felvirult a feketepiac. Az ételt úgy dobálták szét közöttünk, mint barmoknak a takarmányt. Vízért naphosszat kellett sort állni, várva a lajtos kocsit, amely vagy egyáltalán nem bukkant fel, vagy ha igen, a sor fele hoppon maradt. Az első két héten a földön háltunk, és közben kétszer is heves zápor zúdult ránk.

A végén aztán Damaszkuszból hosszú konvoj érkezett, élelemmel megrakodva.

Ránk parancsoltak, hogy mialatt a teherautók végighajtanak a táboron, sorakozzunk fel az út mentén, és éljenezzünk; egy forgatócsoport aztán filmre vette az egész jelenetet. Mielőtt még bármit is kiosztottak volna, három órán át szónokoltak nekünk arról, hogy mindezt a cionisták művelték velünk, de lám, arab testvéreink nem hagynak cserben. A gyerekeket odaállították a teherautók köré, és az operatőr intésére felemelt kézzel kellett sivalkodnunk, mint a koldusoknak.

Sikerült szereznünk néhány gyékényt és két hat-hat ember befogadására alkalmas katonai sátrat. Így jöttünk rá, hogy az adományok nem valamelyik arab országból származnak; a világ más országai küldték a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével.

Ezután újabb gond tornyosult elénk. A legtöbb hontalan csoportosan menekült; együtt volt a falu, a törzs vagy a nemzetség. Akbat Dzsabarban az számított a legkapósabb területnek, amelyik a legközelebb volt Jerikóhoz, és felsőbbség hiányában heves küzdelem dúlt minden talpalatnyi földért; a legjobban persze a nagyobb csoportok akarata érvényesült, hiszen ott volt a legtöbb férfi. Mi kis család voltunk, amely elszakadt a maga nemzetségeitől; azok, ha Allah el nem pártolt tőlük, már rég ott élnek valahol Libanonban. De volt még a táborban jó néhány hasonlóképp „elkóborolt” család, és hadzsi Ibrahim hamarosan rájuk is bukkant; nemsokára mind elismerték vezetőjüknek, tekintélye pedig seregestül vonzotta közénk a további családokat. Már mint Tabah muktárjáról is hallottak apámról, és amikor híre ment, hogyan menekültünk a kumráni barlangba, valósággal legendás személyiség lett. Így szerzett vagy ezer új követőt, s nevükben kivívta, hogy a helyet, ahol letelepedtünk, Tabahnak nevezhessük, mint ahogy a többi törzs is hajdani falujáról nevezte el itteni lakhelyét.

Először agyagtéglából akartunk építkezni, de az esőzés miatt az agyag nem száradt ki, és valahányszor újból megnyíltak az ég csatornái, a viskók valósággal szétáztak. Így aztán mégiscsak sátrakba kényszerültünk.

Az egyik sátorban Ibrahim aludt, Hágárral és Ramizával. A másikat vászonfüggönnyel három részre osztottuk. Az egyik részben aludtunk mi négyen: Omár, Dzsamil, Szabri meg én, a másikban Fatima és Kamal a kislányukkal, Nadának pedig saját parányi zug jutott. Amikor éjszakára leterítettük a gyékényeket, járásnyi hely sem maradt, legföljebb egymásra lépve közlekedhettünk.

A beduin sátor állati bőrből és prémekből készül, és a legszélsőségesebb időjárásnak is ellenáll. A mi sátrainkat azonban Olaszországban gyártották vékony vászonból, és a célnak a legkevésbé sem feleltek meg. Úgy beáztak, hogy akár egy megáradt vízmosásban is alhattunk volna. Amikor pedig elmúlt az esős évszak, a homokvihar kopogott pergőtűzként a vásznon, s ami még megmaradt belőle, az szétmállott a nyári nap hevében.

Az első évben egyikünket sem kímélte meg a vérhas. A tífusz és a kolera úgy kísértett Akat Dzsabarban, mint a halál kaszás angyala. Sok gyermek szállt fel Allahhoz, köztük Kamal és Fatima kislánya is, aki halálba köhögte magát. A járványokkal, hat ápolónő élén, mindössze két orvos küszködött; az egyik jerikói volt, a másik Jaffából menekült. Nekik kellett volna ellátniuk a város köré épült öt tábor ötvenezer lakóját. Az oltóanyag kevés volt ennyi embernek, és legfeljebb a legerősebb nemzetségek tagjainak jutott belőle, vagy azoknak, akik a legtöbb pénzt kínálták érte.

Nyáron a hőség minden más nyomorúságnak fölébe kerekedett. A hőmérő ritkán szállt harminckét fok alá, de ha a sivatag felől fújni kezdett a hamszin, gyakran az ötven fokot is megközelítette. A legyekkel együtt Akbat Dzsabarban több milliárd élőlényt lehetett volna összeszámlálni. Vígan tenyésztek a nyitott sebekben és a nyitott csatornákban; náluk jobban csak a hatalmas vérszívó szúnyogok keserítették meg életünket. Most már sikerült agyagtéglából viskót építenünk; itt több volt a hely, mint a sátrakban, csakhogy senkinek nem jutott egy másodpercnyi magány sem.

Akbat Dzsabarban egyetlen fa sem nőtt; játszani csak a Holt-tenger felé futó csatornaágak körül lehetett.

A Koránban számos elképzelést találunk a pokolról. Ha ezeket mind összerakjuk, nos, akkor a pokol igencsak hasonló lehet ahhoz, amilyen a mi menekülttáborunk volt.

Megrázó élmény volt számomra, ahogyan az emberek elfogadták ezt a poklot. A fejünkbe verték, hogy jó muzulmánokként el kell fogadnunk sorsunkat, mint Allah rendelését. Így aztán senkiben nem is támadt fel a vágy, hogy változtasson nyomorúságos helyzetén, és ettől Akbat Dzsabarban mintha megannyi élőhalott lézengett volna. Apámban volt büszkeség; apám vezér volt és harcos. De Allah szent nevére mondom, a legtöbben megvert kutyaként hunyászkodtunk meg a végzet előtt.

No persze, siránkozásban nem volt hiány. Reggeltől estig másról sem esett szó, mint a száműzetés méltánytalanságáról meg a hazatérés ködös álmairól; de ez mind megannyi gyerekes képzelgés volt. A háború véget ért, és megtudtuk, hogy az

Amman körüli táborokban a helyzet semmivel sem jobb, mint Akbat Dzsabarban. A külvilág keveset segített, s az a kevés is csak nagy ritkán eredt az arab országokból.

Lassan felismertük, hogy életünk egyetlen, vég nélküli lidércnyomássá vált, s ebben a lidércnyomásban talán az volt a legirtóztatóbb, hogy hasonló táborok százával lepték el a Nyugati Part földjét. Palesztinában voltunk, palesztinok voltunk, de saját népünk a kisujját sem mozdította érdekünkben, épp ellenkezőleg: úgy bántak velünk, mint a leprásokkal.

Hadzsi Ibrahim, akinek fennhatósága alá immár több ezer „kóbor lélek” tartozott, Akbat Dzsabar egyik vezetőjévé emelkedett. Ő és még további négy-öt egykori muktár kétségbeesve iparkodott, hogy népünkben a méltóságnak legalább a szikráját felélessze.

Voltak köztünk kézművesek: asztalosok, rézművesek, vargák, takácsok. Volt néhány kalmárunk és tanítónk is. És mégsem tettünk semmit. Nem ültettünk fát vagy virágot, nem szerveztünk iskolát, nem állítottunk fel rendőrséget. Nem kerestünk földet, hogy megműveljük. Meg sem kíséreltünk valamiféle ipart űzni.

Még csak arra sem vállalkoztunk, hogy összegyűjtsük és elszállítsuk a szemetünket.

Csak tespedtünk tovább, és siránkoztunk. Szidtuk a zsidókat. Valósággal megmámorosodtunk az önsajnálattól. Úgy gondoltuk, az egész világ az adósunk, és vártuk, hogy ez a bűnös világ egyszer majd csak megmozdul, és megvált bennünket, ha már magunkat nem tudjuk megváltani.

Apám naphosszat, sőt néha fél éjszaka is csak ülésezett. Maroknyi szövetségesével azon igyekezett, hogy megszervezze a tábor életét, és felelős irányító testületeket hozzon létre, de minden kísérlete ádáz veszekedésekbe torkollott; nem tudtak megegyezni, melyik törzset illesse az elsőbbség. Ám a legfőbb ellenérv az volt, hogy ha segítünk magunkon, a zsidók és a külvilág félreértenék, és még azt képzelnék: belenyugodtunk a számkivetésbe. Ha viszont továbbra sem teszünk semmit, tovább panaszkodhatunk a világnak, az arab vezetők pedig tovább szónokolhatnak a zsidó állam ellen.

Eltompultságunk, méltatlan viselkedésünk láttán Ibrahimot újra meg újra elfogta a kétségbeesés; hányszor lépett be átkozódva a viskónkba! Később is, amikor néhány tábort a határövezetbe költöztettek, ő mindjárt felmérte, miről van szó: az a cél, hogy a hontalanok éjjel-nappal visszanézhessenek a tőlük elorozott földre, és robbanásig halmozódjék bennük a gyűlölet.

Egy este, amikor a többi sejkkel és muktárral való tanácskozás különösen elkeserítette, apám elsétált velem a Kísértés Hegyének a lábához, ahonnan lenézhettünk az agyagviskók végtelen sorára.

– Iszmail – suttogta -, elárultak bennünket. Rabok lettünk a saját országunkban. És szándékosan tettek bennünket rabbá. Tudod-e, kik lesznek végül a hangadók a táborokban? A legelszántabb gyilkosok. Csak Allah a tudója, miféle faj születik itt, és miféle szerencsétlenségekbe rántanak még bele bennünket. Olyan vadul izzik majd bennünk a zsidók elleni gyűlölet, hogy végképp elfelejtjük, milyen a tisztességes és emberséges élet.

Vállamra tette a kezét.

– Ezentúl, Iszmail, te meg én naponta bemegyünk Jerikóba, és jól kinyitjuk a szemünket meg a fülünket. Valahol a városban egész bizonyosan akad valaki, aki kapcsolatban áll a zsidókkal, és az majd megmondja, hogyan érhetjük el Gideont.

Hátha valamiképpen meg tudok egyezni a zsidókkal, és akkor visszatérhetünk Tabahba. Mert ha nem, akkor itt halunk meg ebben a pokolban.

Második fejezet Úgy tanultam, Jerikó a világ legősibb települése, közel tízezer éves. Magát a fallal körülvett óvárost kilencezer éve alapították. Jerikó jóformán a kezdetektől mindvégig arab város volt, csak az ősi időkben az arabokat kánaánbélieknek hívták. Kánaán földjét először Józsué hódította el tőlünk, háromezer évvel ezelőtt.

A zsidók csupa téves tájékoztatást adtak Jerikóról a maguk úgynevezett Bibliájában, amelyről rég bebizonyosodott, hogy hamisítvány; hálásak lehetünk Mohamednek és a Koránnak, amiért helyreigazították a sok ferdítést. A zsidók nem hittek David királynak sem, aki híres huszonharmadik zsoltárjában a jerikói vádira gondolt, amikor „a halál árnyékának völgyéről” ír. Davidot nemhiába tekintik a muzulmánok a maguk szentjének és prófétájának; látnoki képességével bizonyára már maga elé idézte Akbat Dzsabar és a többi, Jerikó körüli tábor képét, és ezért beszél a halál árnyékának völgyéről.

Marcus Antonius Kleopátrának ajándékozta Jerikót. Jézus is alaposan megismerte a vidéket, amikor a közeli pusztaságban bolyongott; de bejárta Jerikó utcáit is, hiszen itt adta vissza a vak koldus látását.

Heródesnek, ennek a színarab uralkodónak, aki a zsidókat kormányozta, hétvégi palotája és forró vizű fürdője volt Jerikóban; ebbe a fürdőbe fojtotta trónkövetelő rokonait.

Jerikó híres-nevezetes város – csak épp akkoriban nem volt valami bizalomgerjesztő.

El kellett adnunk Absalomot is, mert nem volt miből etetnünk; pedig igen szelíd és szorgalmas csacsi volt, énnekem szívbéli jó barátom; sokat beszélgettünk útközben, a barlang és a forrás vagy Jerikó között. Láttam, sok paraszt milyen kíméletlenül bánik a szamarával, ezért gondom volt rá, hogy Absalomnak jó gazdái legyenek. Nada hangosan zokogott, amikor eladtuk; én persze csak titokban könnyeztem meg.

Ibrahim hadzsi meg én nap mint nap bementünk Akbat Dzsabarból a városba, és szorgalmasan füleltünk, hogy kinyomozzuk: ki az, akinek kapcsolatai lehetnek a zsidókkal, a fegyverszünetben megállapított határ túloldalán. Megfordultunk minden kávéházban, bazárban, bódéban, üzletben, szimatoltunk az utcai árusok között is. Iparkodtunk sarokba szorítani a koldusokat, akik közül sokan kereskedtek titokban hasissal és más efféle portékával. Hallgatóztunk az autóbusz-állomáson, a Vörös Félhold irodájában, az Allenby hídnál, a jordániaiak katonai táboraiban, még a mecsetekben is.

Ha találtunk valakit, aki könnyen lehetett a zsidók ügynöke, roppant elővigyázattal kellett megkörnyékeznünk. A mi világunkban sokszor tíz percig is eltart, amíg két férfi túljut a kölcsönös üdvözlésen. Ha a találkozásnak nincs különösebb oka és célja, gyakran fél órán át ontják a közmondásokat és meddő példabeszédeket, s utána még tíz percig előbeszélgetnek, mielőtt udvariasan, nehogy a másik megbántódjék, elköszönnének egymástól. Nos, hiába fáradtunk, egy hónap múltán sem jutottunk ötről a hatra.

Egy este későn jöttem meg Jerikóból, hogy jelentsem apámnak: ma sem jártam eredménnyel. Apám elkeseredésében égnek emelte a karját, majd hátat fordított.

Engem is felbőszített a kudarc. Apámnak valóságos rögeszméjévé vált, hogy valamiképpen kapcsolatba lépjen a zsidókkal, és mélységesen fájt, hogy én sem tudok segíteni rajta.

Más okom is volt rá, hogy megszállottan áhítsam a sikert: Szabri újabban beférkőzött apám kegyébe. Ezer emberből egy ha talált munkát Jerikóban; Szabrinak, amilyen kitűnő autószerelő volt, sikerült. Amikor hétről hétre átadta apámnak a fizetését, Ibrahim megsimogatta a fejét, és elismerő szavakkal nyugtázta ügyességét.

Szabri mellett Dzsamil is kitört a szürkeségből. Egész nap egy bandával mászkált, ahol másról sem esett szó, mint a bosszúról. Az idősebb férfiak pártolták hősködésüket; naphosszat tömték őket soha nem volt csaták, fényes tettek meséjével.

Hadzsi Ibrahim eddig még nem kóstolt bele a bosszú ízébe, de ha az ember éjjelnappal másról sem hall, csak Allah a megmondhatója, mikor gondolja meg magát.

Amikor a völgyre ráborult a sötétség, a táboron keresztül el-elsétáltam a Kísértés Hegyéhez, hogy végre magamban lehessek, s felkapaszkodtam a sziklákra, amíg csak Akbat Dzsabar el nem tűnt a látókörömből. Néha arról álmodoztam, hogy ismét a sziklapárkányomon ülök, és a barlangban még nyugalom és békesség van. Igaz, a Kísértés Hegye fölött soha nem volt olyan tiszta az ég, mert megzavarták a tábor és a város fényei. Mégis, ez volt az a hely, ahol szabadon tűnődhettem, ahogyan Ibrahim töprengett valaha Tabahban, a próféta sírjánál. Egy este, amikor a sziklák között összekuporodva éppen alváshoz készülődtem, még egyszer végiggondoltam helyzetünket, és törtem a fejem valamilyen megoldáson.

Pásztorsíp hangjára ébredtem. Nem volt sem nappal, sem éjszaka; különös, lágy izzású fény vett körül – csupa kék, lila meg sárga -, amely mintha a sziklákból tört volna elő. Elindultam arrafelé, ahonnan a muzsika szólt, és íme, a szomszéd sziklatömbön túl, kövér emberke üldögélt, tar fején ezüstfehér hajfodorral.

– Jó estét – köszöntöttem udvariasan. – Isten áldása legyen találkozásunkon!

– Nem fogsz csalatkozni, Iszmail – válaszolt a kis ember, s félretolta a sípját.

– Honnan ismered a nevem? – kérdeztem.

– Mert muzulmán próféta és szent vagyok – válaszolta egyszerűen. Hűha, de megrémültem! – Ugye, hallottál már látomásokról?

Reszketve dadogtam valami igenfélét, aztán még annyit suttogtam: – Kicsoda... ki vagy te?

– Jézus vagyok – szólt a másik. Ösztönösen el akartam szaladni, de valamilyen különös erő a földhöz szögezte a lábam.

– Ne félj tőlem, kis barátom. – Akárki volt is, nagyon kedves ember volt, és egyre inkább úgy éreztem, nem fenyeget semmilyen veszély.

– Csöppet se hasonlítasz a képmásaidra – mondtam vakmerőn.

– Faragott képek! – legyintett ingerülten. – Szerinted magas vagyok, szakállas, vörös hajú?

– Ugyan!

– Látod, ha az volnék, nem is volnék Jézus. Nem tudom, hogyan kaphatott lábra ez a híresztelés a külsőmről. Mint ahogy azt sem tudom, miért ne lehetne egy magamfajta ember éppolyan szent, mint az, akit a faragott képek ábrázolnak.

És ahogy ezt kimondta, már el is tűnt.

– Hová lettél?! – kiáltottam.

– Itt vagyok! – verődött vissza a hang a sziklafalakról.

Akaratlanul lenéztem önmagamra. Rongyaim eltűntek! Aranyhímzéses, finom fekete-fehér vászonköntös volt rajtam, drágaköves melldísszel.

– Itt vagyok! – szólongatott a hang. – Itt vagyok! És akkor egyszer csak éreztem, hogy felemelkedem a földről, majd valami himbálózni kezdett alattam, s lepillantva láttam, hogy egy nagyszerű óriás paripa hátán ülök. Átlebegtünk a Kísértés Hegye fölött. A ló hatalmas szökellésekkel vágtatott tova a levegőben, orrlyukából hangtalanul kék villámokat fújva.

Aztán egyszer csak felém fordította a fejét, és mosolygott. Semmi kétség: Absalom volt; és mégsem volt Absalom. A színe mint a folyékony méz, takarója ugyanabból a pompás anyagból készült, mint a ruhám. Tudtam, hogy Absalom az, de az arca Nadára is emlékeztetett. Hatalmas patkóin gyémántok szikráztak. Nyereg híján a sörényébe kapaszkodtam, amely méteres, feketén csillogó fonatokba volt rendezve.

– Itt vagyok... itt vagyok... itt vagyok... – hívogatott a hang, miközben százmérföldes ugrásokkal szökelltünk fel a magasba.

Már egészen hozzászoktam a különös lovagláshoz, amikor egyszerre hosszú csóvájú üstökösök közé értünk. Ahogy villódzva elszáguldottak mellettünk, láttam, hogy mindegyik egy muzulmán szent arcvonásait viseli, és furcsamód mégis azokra az ismerős öregemberekre emlékeztetnek, akik már ott nyugszanak a tabahi temetőben. Amikor kijutottunk az üstökösök közül, először vakító villámok közé kerültünk, amelyek fényesen cikáztak át az égen, majd egy tó tárult elénk – olyan sima, mint Nada bőre. Absalom könnyedén száguldott át rajta. Ezután több száz méter magas jégbarlangok vártak bennünket; sós jégcsapjaikon ezüstpor csillámlott.

Túl a barlangokon vaksötét volt. Mirhaillatú szél fújt.

– Leszállhatsz a lóról, Iszmail.

Habozás nélkül engedelmeskedtem, és ott álltam a világmindenség közepén.

Absalom eltűnt, mégsem volt bennem semmi félelem. Alabástromkockákkal kirakott út nyílt meg előttem, azon át olajfaligetbe jutottam: a fák törzse elefántcsontból volt, a levelek megannyi szikrázó rubin, és gyümölcsük mint a macskaszem.

A síp lecsalt az ösvényről; így jutottam egy hatalmas vízeséshez. A tóban, amelybe ömlött, víz helyett bor volt. A vízesésen túl tágas mező terült el; ezerszínű rózsák borították, és a füvénél lágyabbat még nem érzett a lábam. Jézus pedig ott ült a rózsák között.

– Hol vagyunk? – kérdeztem.

– Az első mennyországban – válaszolta Jézus. – Ennél nem mehetek tovább.

– Hát nem a tiéd az egész mennyország?

– Sajnos előbb még Allahnak döntenie kell az ügyemben. Amikor megérkeztem, Allah azt mondta: az egész mennyország az enyém és követőimé, és csakis mi élhetünk benne. Engem azonban nyomasztott a gondolat, hogy eszerint ki kell lakoltatnom mindenkit, aki születésem előtt a földön élt és meghalt. Főképpen a zsidókat nem akarózott kidobnom; hiszen, mint bizonyára tudod, valaha én is zsidó rabbi voltam. De mit lehet tenni? Elvégre egy egész vallást kereszteltek el rólam, és Allah e vallás híveinek adta a mennyországot, mivel az emberek között egyedül ők

ismerik az igazságot. Így sétálgattunk tetszésünk szerint egészen fel a hetedik mennyországig, amíg csak meg nem érkezett – ő.

– Ki az az ő?

– Hát Mohamed.

– Te ismered Mohamedet?

– De még mennyire hogy ismerem! Amíg ő meg nem jött, mindenki engem nevezett Allah fiának. Aztán Mohamed évszázadokon át hevesen érvelt és vitatkozott, mígnem végül sikerült lefokoztatnia muzulmán szentté és prófétává.

– Hát akkor mi vagy te, Jézus? Zsidó, keresztény vagy muzulmán?

– Igazhitű vagyok. Ma már az egész mennyország egyedül az iszlámé.

– De miért nem mehetsz túl az első mennyországon?

– Mert még mindig tagadom Mohamed követelését, miszerint minden hitetlent elevenen el kell égetni. Sikerült meggyőznöm Allahot, hogy engedje be a hitetleneket legalább az első mennyországba. De hiába, ez a Mohamed nagyon csökönyös.

Továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy mindenki más tűzre való.

– A keresztények tudják, hogy te valójában muzulmán vagy?

– Úgysem hinnék el, legalábbis addig, amíg Allah nem dönt az ügyben. Én pedig nem akarom őt háborgatni, hiszen még hétszázötvennégybillió-trillió más bolygóról kell gondoskodnia, nem is szólva a napokról meg arról a sok bohó üstökösről.

– De ha csak egy igazi mennyország van, hová kerülnek az emberek a többi bolygóról?

– Mindnek megvan a maga hetedik mennyországa. Bolygónként hét mennyország – ez a regula. – Aztán hirtelen abbahagyta a mennyei politikai viszonyok taglalását. – No de én azért jöttem, hogy a te gondod megoldódjék.

Mindjárt meglátod az aranylajtorját. Mássz fel rajta, és akkor megleled a választ.

– Miért beszélsz rejtvényekben? – kérdeztem panaszosan.

– Idefenn más sincs, csak csupa rejtvény. Ha nem volnánk ilyen rejtélyesek, senki nem értene meg bennünket.

Már fel is tűnt a háta mögött a hatalmas aranylajtorja. Most aztán igazán megrettentem.

– Ó, Jézus, segíts! – kiáltottam. – Mi az igazság a mennyekben?

– Az igazság az, hogy Allah csak egy van. Ő maga a jó és egyszersmind maga a rossz is, és mindkettőből egyforma arányban juttatott minden embernek. Azért kaptál tőle lelket és szellemet, hogy önmagadban vívd meg a harcot, és amire jutsz, az csak a tiéd, és csak téged elégít ki. Ragaszkodj a lelkedhez – ne add oda senki másnak. Találd meg a magad válaszát, és akkor a szabadságot is megtaláltad.

– Ez mind közül a legirgalmatlanabb fejtörő!

– Úgy lehet, egy szép napon majd megfejted. De most fel a lajtorjára, Iszmail! Ha választ vársz a kérdésre, amely foglalkoztat, ugyanolyan magasra kell másznod, mint ameddig már egyszer eljutottál.

– No de... nem értem...

– Elég a vitából. Használd a saját fejed. Mennem kell. Hosszú út áll még előttem, és nekem nincs lovam.

Felfelé kúszni az aranylajtorján először mámorító boldogság, valóságos csoda volt. De aztán minden egyes fokkal súlyosabb lett a testem, kezem-lábam egyre tétovább. Aztán megcsúsztam, és a létra eltűnt! Valójában sziklára, nyaktörően

meredek sziklafalra kapaszkodtam, egész testem verítékben fürdött, küszködtem, és a fogam vacogott a félelemtől, mígnem száz sebből vérezve, sírva roskadtam le egy sziklapárkányra.

Mi ez a furcsa ajtó előttem? Amint feléje nyúltam, már ki is tárult. A hatalmas terem, amelyben álltam, királyi palotába illett, de teljesen üres volt. Csak egy kicsiny, régi korsó állt a földön. Az volt ráírva: A MÚLT HAMVAI. És ebben a másodpercben zuhanni kezdtem. Zuhanás közben a sok különös látvány, illat, zaj, amelyet megéltem, mind összekuszálódott, és mintha távolról gúnyos nevetés hallatszott volna. Lassan közeledett felém a földgolyó, és amint egyre gyorsabban zuhantam, először távoli, majd egyre terebélyesebb lángként feltűntek Akbat Dzsabar fényei. Mindjárt millió darabra esem szét! Zuhanok tovább, egyre csak zuhanok... Ó, Allah, könyörülj rajtam!

A nap a szemembe tűzött. Igen, most már értek mindent! Tudom a választ!

Lerohantam a hegyről, siettemben elbuktam, kezemről-térdemről lejött a bőr.

Lélekszakadva rontottam be a viskónkba, és a kezénél fogva ráncigáltam kifelé hadzsi Ibrahimot.

– Apám – súgtam a fülébe. – Tudom már, hogyan találunk el a zsidókhoz!

Harmadik fejezet Az első mennyországba tett utazásomról nem számoltam be Ibrahimnak, pedig hát a család minden szavamat elhitte volna, s mérhetetlenül irigyeltek volna, amiért Jézus személy szerint éppen engem látogatott meg.

Muktársága évei alatt apám sok furcsa történetet hallott kávéházi asztalánál. Mi, arabok nem szoktuk elhúzni az orrunkat, ha képzelgésekbe botlunk; igazából nem is igen tudjuk megmondani, hol ér véget a képzelgés, és hol kezdődik a valóság.

Többnyire csak apám kételkedett az effajta históriákban, de ezt soha nem hangoztatta az elbeszélő előtt, nehogy megbántsa. Én meggyőződéssel hittem, hogy csodálatos utazásom valóban megtörtént, és hozzásegített, hogy ráleljek a mindkettőnket gyötrő rejtvény kulcsára. És mégis, ódzkodtam attól, hogy Ibrahim netán hülyének nézzen. Úgy határoztam, inkább a logika felől közelítem meg a kérdést, lévén apám egyike a keveseknek, akik fogékonyak a logikára. Ezért, amikor az utca túloldalán egy második emeleti ablak alatt megpillantottam a táblát, ráböktem, és azt kiáltottam: – Oda nézz, apám!

A táblán ez állt: DR. NURI MUDHIL, A RÉGÉSZET PROFESSZORA – A próféta nevére, elárulnád, miről van szó? – érdeklődött Ibrahim.

– Emlékszel még, mit csináltak Tabahban az országút mentén lófráló gyerekek?

– Koldultak – felelte apám.

– És még?

– Gyümölcsöt meg italt árultak.

– És még?

– A fiú nem szokott rejtvényeket feladni az ő apjának. Ez inkább az apát illeti meg.

– De mégis: ezenkívül még mit árultak?

– Hát nyílvesszőt, cserepeket...

– És ezeket kik vásárolták meg?

Ibrahim belejött a játékba.

– Többnyire a zsidók – mondta.

– Allah bocsássa meg, hogy emlékeztetlek hajdani bűnömre, amikor akaratod ellenére beléptem a Semes-kibuc kapuján, de most el kell mondanom, amit ott láttam.

A zsidók egész múzeumot rendeztek be ezekből a régiségekből, és Tabahban minden gyerek tudta, hogy boldogan megvásárolják az ilyen holmit. Azt is megtudtam, hogy sok más kibucnak is van effajta múzeuma. A zsidók majd megvesznek a múzeumokért.

Apám arca lassan felderült, én meg addig ütöttem a vasat, amíg meleg.

– Emlékszel még, hogy néha, nagy ritkán sikerült egészen ép vázákra vagy urnákra is bukkannunk? Nahát, ezeket mindig Jeruzsálembe vitték, mert az óvárosi kereskedők sokkal jobb árat fizettek értük. Megesett, hogy amit a Barakat családnak eladtunk, végül a semesi múzeumban kötött ki. És arra emlékszel még, mit olvastam

neked a Palestine Postból, még a háború előtt? Azt írták, hogy a zsidók több tízezer fontot fizettek holmi tekercsekért, amelyek Kumrán közelében kerültek elő.

– Rémlik – szólt apám.

– A Holt-tenger mentén sok száz barlang van, és legalább annyi a jordániai oldalon is. A sivatagban jó néhány domb alatt ősi városok rejtőznek. Mi sem logikusabb, mint hogy a beduinok már mind feltúrták őket. De éppily logikus, hogy ez az ember – mutattam dr. Nuri Mudhil táblájára – felvásárolja, amit találtak; és még ennél is logikusabb, hogy utána továbbadja a zsidóknak.

Jól láttam, hogy érveim megtették hatásukat.

– Meglehet, hogy igazad van – bólintott apám.

Kalapáló szívvel húztam elő ruhám redői közül az egyik tárgyat, amelyet Nada meg én találtunk a barlangunk fölötti titkos helyen: egy körülbelül harminc centiméter hosszú fémrudat, a végén két egyforma kecskefejjel díszítve. Ibrahim megnézte, mi az, majd visszacsomagolta.

– És mi van a többivel? – kérdezte.

– Azt hiszem, jobb, ha egyelőre nem mutatjuk meg.

– Látom, használod a fejed, Iszmail.

– Ha alkudozni kezdtek, bármennyit kínál, hagyd faképnél – javasoltam.

– Engem oktatsz, hogyan kell alkudni?! – bődült el apám.

– Együgyű gyermek vagyok még, hogyan is vetemednék ilyesmire? Csak úgy gondoltam, célszerűbb, ha meghallgatod az ajánlatát, és finoman utalsz rá, hogy van még több hasonló holmid is.

– Pontosan erre készültem – közölte Ibrahim, majd intett, hogy maradjak ott, ahol vagyok, és egyedül ment át a túloldalra.

Hadzsi Ibrahim elindult a málladozó vakolatú lépcsőn a második emeletre, ahol nagy előszobából négy iroda nyílt. Az első Jerikó egyetlen orvosáé, a második az egyetlen ügyvédé, a harmadik egy szállítási vállalkozóé volt, aki élelmet fuvarozott a Nyugati Partról Jordániába. A negyedik iroda ajtaján dr. Nuri Mudhil neve állt.

Ibrahim kopogott, majd belépett egy jókora helyiségbe, amely tele volt szórva könyvekkel és irományokkal. Két fal mentén hosszú padok álltak; ezeken tisztogatták és javították a műtárgyakat. Az egyiken éppen törött cserepeket ragasztottak össze hatalmas tállá. Egy másik padon műtárgyakról készült méretarányos rajzok halmozódtak. A falakat oklevelek, hivatalos iratok és fényképek borították; az utóbbiak görbe hátú emberkét ábrázoltak, hol egy ásatásnál, hol díszvacsorán, hol tudósoktól övezve, amint éppen szónokol. Az írásokat Ibrahim nem tudta kibetűzni, de a képeket alaposan szemügyre vette. Nuri Mudhilt csaknem mindenütt nyugatiak vették körül, akik közül sokan zsidónak látszottak. Okos fiú ez az Iszmail, gondolta; egymaga kikövetkeztette, hogy ez az ember minden bizonnyal üzleti kapcsolatban áll a zsidókkal.

Ekkor kinyílt a belső, kisebb iroda ajtaja. Dr. Nuri Mudhil bal hóna alatt mankóval bicegett be; mindkét lába csúnyán elgörbült, jobb karja bénán fityegett.

– Szívből köszöntlek ezen az ezerszer áldott napon – szólalt meg. – Virrasszon fölöttünk Allah, az irgalmas és bőkezű, az egyedülvaló, láthatatlan és mindenható Isten, a fölöttünk tornyosuló hét mennyország egyedüli ura, akinek tenyerében úszik

ez a mi bolygónk is, a maga színpompás és végtelen gazdagságú növény- és állatvilágával, valamint a többi csillagkép, amely Földünk körül lebeg.

– Allah a legnagyobb. Hála, köszönet és dicsőség őnéki. Áldott ez a nap, amely elvezérelt hozzád és a csodák eme tárházába, amelyet irodádnak mondasz – viszonozta a köszöntést hadzsi Ibrahim.

– Van netán valami a munka e szerény hajlékában, amely felkeltette egy ilyen nemes úriember figyelmét?

– Mindaz, amit itt látok, elárulja, hogy e hajlék ura rendkívüli képességekkel megáldott férfiú, aki élvezi Allah bőkezű áldását; így hát minden egyaránt érdemes a figyelemre.

– Szemed, látom, éles, és nyelved elárulja, hogy betéve ismered a Korán számos szúráját – bókolt tovább a régész.

– Valóban ismerem a Korán megszentelt szavait, s még inkább a belőle sugárzó dicsőséges üzenetet – szólt Ibrahim. – Az áldott szavak mindenkor könnyekre és a mindenható Allah iránti hódolatra indítanak.

– Helyesen beszélsz. A Korán félelmetes csodája valóban lenyűgöz minden igazhitűt ezen a Földön.

Ekkor surrant be a mindig a közelben ólálkodó kávéárus, tálcáján findzsával, csészékkel és egy tányér ragacsos nyalánksággal.

– Megtudhatnám áldott nevedet, uram?

– Ibrahim vagyok, és pillanatnyilag Akbat Dzsabar nyomorult lakói között élek.

– Miben lehetnék szolgálatodra?

– Számkivetésünk ideje alatt több helyen megfordultam, és néhány olyan tárgyra bukkantam, amely számot tarthat érdeklődésedre.

– Látogatásod mélységesen megtisztelő számomra – mondta Nuri Mudhil, majd irodájába vezette Ibrahimot, és hellyel kínálta, ő maga pedig visszabicegett íróasztala mögé. Szürcsölték a kávét, szívták a cigarettát. Ibrahim felfigyelt rá, hogy a cigarettát nem Palesztinában gyártották, a dohány pedig kitűnő szíriai keverék.

Amikor kimerítették az üdvözlések bőséges készletét, Ibrahim kicsomagolta a magával hozott tárgyat, és letette a régész elé. Nuri Mudhil szeme összeszűkült; arcára leplezetlen érdeklődés ült ki. Meggyújtotta az íróasztalán álló erős fényű lámpát, nagyítóval hosszan vizsgálta a tárgyat, és hümmögött.

– Elkerülhetetlen, hogy feltegyek néhány kérdést – mondta.

– Eszerint érdekel?

– Természetesen. Mondd meg nekem, Ibrahim: vetted vagy találtad ezt a tárgyat?

Ibrahim meghányta-vetette magában a kérdést, de végül ártalmatlannak ítélte.

– Talált tárgyról van szó – felelte.

– Nem kérdezem, hogy pontosan honnan került elő, de tudnod kell, hogy a helyszín és a körülmények esetleg közvetlen hatással lesznek a tárgy értékére.

Aha, most akar tőrbe csalni, gondolta Ibrahim.

– Erről a vidékről került elő – jelentette ki.

– És csak ez? Más nem volt mellette?

– De igen. Még néhány egyéb tárgy is...

– Mennyi? Tíz? Tizenöt?

– Azt már nem tudom.

Dr. Mudhil letette a nagyítót.

– Mi lenne, ha abbahagynánk az udvariaskodást, és megkímélnénk magunkat többheti fölösleges társalgástól és szócsatától?

– Egyetértek – felelte Ibrahim. – Számomra is a legfőbb parancs, hogy minél gyorsabban a tárgyra térjünk.

– A teljes neved, ugyebár, hadzsi Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi?

– Szavaid áttörik tartózkodásom páncélját. Valóban az vagyok, akinek mondasz.

De honnan tudtad meg?

– Bizonyos körök éppúgy felfigyeltek kumráni hőstetteidre, mint jerikói bevonulásodra. Szabad-e leszűrnöm a következtetést, miszerint ez a tárgy a kumráni barlangokból került elő?

Ibrahim nem felelt.

– Hadzsi Ibrahim – kezdett mondókájába Nuri Mudhil végtelen türelemmel -, te sokat látott, nemes férfiú vagy, de ami a régiségeket illeti, aligha mondhatod magad a gyermeknél járatosabbnak. A régiségkereskedők közismerten tolvajok. Én tehát nyíltan, minden teketória nélkül elárulom, hogy nagyon ritka és valószínűleg nagyon értékes tárgy van a birtokodban.

A nyílt, őszinte beszéd alapjaiban rendítette meg Ibrahim gyanakvását. Hát lehetséges, hogy a fickó valóban nem akar becsapni?

– Nem szeretnék felfuvalkodni, mint a király tevéje, de engem mindenki tisztességes embernek ismer, és ezt a megbecsülést nem azzal vívtam ki, hogy becsapom a beduinokat. Elárulhatom neked, kitűnő barátom, hogy a tulajdon nagybátyád, a nagy Valid Aziz sejk, Allah áldása legyen életén, gyakorta foglalt helyet éppen ezen a széken, amelyen most te ülsz.

– Allah bocsássa meg, ha vitatni merem egy ily jeles férfiú szavát, de rosszul tudom-e, hogy Valid Aziz, Allah vezérelje őt útjain, egy beershevai kalmár közvetítésével értékesíti a törzse által talált tárgyakat?

– Ami a kalmárt illeti, igazad van. Kalmárok mindenütt akadnak: Beershevában, Gázában, Kelet-Jeruzsálemben... De egész Palesztinában én vagyok az egyetlen egyetemi végzettségű arab régészprofesszor. Valid Aziz csak a közönséges agyagtárgyakat adja el ama beershevai kalmárnak; nagyon is tudja ő, mit ér egy edény vagy egy olajlámpás. Csakhogy valahányszor valamilyen ritka elefántcsont, fém- vagy finom üvegtárgyra bukkan, netán régi beduin ékszerre, akkor bizony engem keres fel. Én ugyanis képzettségemnél fogva közvetlen kapcsolatba léphetek számos vevővel, akinek teljes bizalmát bírom.

Mudhil kihúzta az íróasztal fiókját, gondosan kicsomagolt négy apró agyagszkarabeuszt, és Ibrahim elé tette.

– Ezt a ta’amirai beduinok hozták. Gyönyörű, igaz? Ők azok, akik be akartak hatolni kumráni erődítményedbe, és majdnem otthagyták a fogukat.

Hadzsi Ibrahim felemelte és szemügyre vette az egyik szkarabeuszt.

– Ez mennyit érhet?

– Száz, esetleg százötven dollárt.

– Ilyen sokat? Előkelő vevőid lehetnek, akik dicsőséget hoznak rád.

A régész három szkarabeuszt gondosan visszacsomagolt. De amikor Ibrahim odaadta a negyediket, az szétporladt a kezében.

– Kár, kár – mormolta Mudhil -, de sose búsulj; a régi holmi már csak ilyen kényes. A beduinok, akik hozták, elmesélték, hogy több tárgy már az ő kezükben szétporladt. Senki sem tehet róla; fölösleges megsiratni.

Ibrahim ámult-bámult, és mentegetőzni kezdett, de Mudhil csak legyintett.

– Mit gondolsz, találsz vevőt erre is? – kérdezte végül a titokzatos fémtárgyra mutatva.

– Többet is, ha valóban az, aminek látszik.

– No és voltaképpen minek látszik?

– Mi, régészek tartóelemnek szoktuk hívni. Csak díszül szolgált; az üreges végébe minden bizonnyal farudat szúrtak. A szokatlan benne az, hogy nem erről a vidékről származik; nem emlékszem rá, hogy Palesztinában valaha találtak volna hozzá hasonlót. Általában Iránból, néha Irakból szokott előkerülni. Ha el akarjuk adni, igazolnod kell, hogy ezt is meg a többi tárgyat is valóban Kumrán környékén találták.

Hadzsi Ibrahim most már igazán gyermeknek érezte magát, de tudta, aligha van más választása: azt kell tennie, amit a professzor mond.

– Néhány hétre nálam kell hagynod – jegyezte meg Mudhil.

– No de miért?

– Hitelesítés végett.

– De hát te vagy a professzor, te csak tudod, mi ez.

– Csak azt tudom, hogy minek látszik. A régészetben még a Koránnál is több a homály. Elemeznünk kell, hogy a korát meg a származási helyét pontosan meghatározhassuk.

– Hogyan csinálják azt?

– A fém csak látszólag halott; valójában tele van mindenfajta élő organizmussal, és ezek igazítanak útba; valahogy úgy, mint a térkép. Néhány évszázad eltéréssel minden tárgy korát meg lehet határozni. Ha a szemem nem csal, ez itt jó hatezer éves lehet. Csak az izgat: hogyan került ide? Vörösrézből van, tehát meg kell határoznunk az arzén és több más elem arányát; ebből megállapítható, melyik bányából való az érc.

Ibrahim pislogott ámulatában. Persze a holmi értékénél fontosabb volt számára a tény, hogy Nuri Mudhil vevői minden bizonnyal csak zsidók lehetnek; nem hallott még olyan arabról, aki régiségekbe fektetné a pénzét. Szó, mi szó: Iszmail fényes logikáról tett bizonyságot.

– Ha egy hétre odaadom, itt maradok üres kézzel.

– Ugyan már! Azt mondod, van még egy csomó ilyen tárgyad, márpedig aki ezt megveszi, az a többit is akarja majd. Hát kell ennél jobb biztosíték? Mohamed sem kívánhatna többet!

Ibrahim terve, hogy majd túljár a régész eszén, meghiúsult. Agyában cselek és ellencselek ötletei kavarogtak. Mi van akkor, ha Mudhil közli vele, hogy a dugdosott holmi csupa értéktelen hamisítvány? Honnan tudhatná, hogy igaza van-e? Nem lenne-e okosabb, ha vállalná a kockázatot, és közvetlenül egy kelet-jeruzsálemi kereskedőhöz fordulna? De álljunk csak meg! Hiszen Mudhil már elismerte, hogy a tárgy értékes lehet.

– Rendben van. Egy hétre nálad maradhat.

– Bölcsen döntöttél – felelte Nuri Mudhil, majd felállt, és hosszadalmas búcsúszertartás nélkül, mankójára támaszkodva máris az ajtóhoz kísérte Ibrahimot.

– Rohanok Jeruzsálembe – közölte. – A dolog nagyon izgalmas.

Negyedik fejezet Eltelt néhány hét, de Nuri Mudhil nem hallatott magáról. Apám, aki példabeszédek egész sorával szokta volt ecsetelni a türelem jelentőségét, most igencsak szűkölködött ebben az erényben. Egyre jobban félt, hogy valami összeesküvés készül: bármelyik percben lecsaphatnak viskónkra a jordániaiak, hogy elragadják a megmaradt kilenc tárgyat. Rám parancsolt, vigyem el őket a rejtekhelyre, ahol a fegyvereink vannak. S amikor végül értesítést kapott a régésztől, még akkor is szorongva indult el a városba.

– Á, Ibrahim hadzsi, kerülj beljebb! Allah áldása legyen kettőnk találkozásán!

– Allah világítsa be isteni fényével életed minden napját, professzor. Leveled egész váratlanul ért. Nem számítottam rá, hogy már ilyen hamar hallok felőled.

Miközben a két férfi fejenként két csésze kávét is elszürcsölt, és ékes szóvirágokkal borította a lényeg felé indázó ösvényeket, a vörösréz tartóelem végig ott hevert az íróasztalon. Hadzsi Ibrahim éber figyelemmel követte Mudhil minden szavát, hátha felfedez valamilyen utalást, rejtett értelmet, kimondatlan szavakat a kimondottak, titkos gondolatokat a megfogalmazottak mögött. Ám nyugtalanságát ügyesen palástolta, s egész magatartása csak türelmet és nagyrabecsülést sugárzott.

Mudhil végre felemelte a kecskefejű tárgyat.

– Hát ez a holmi nagy izgalmat keltett. Mindazonáltal több kérdést vet fel, mint amennyire választ ad.

– Bizonyosra veszem, hogy egyetlen kérdés sem haladhatja meg a magadfajta tudós személy és üzlettársai szakértelmét, bárkik legyenek is ez utóbbiak.

– Ahhoz, hogy megfelelhessünk rájuk, szükségünk van teljes és feltétlen együttműködésedre – tudatta a régész. – A homály már így is épp elég sűrű; nem nélkülözhetünk egyetlen hozzáférhető adatot sem.

– Mi sem természetesebb – mondta Ibrahim. – Eszerint van vevő a láthatáron?

– Méghozzá kitűnő vevő.

– Úgy Allah valóban megáldotta ezt a napot.

Mudhil figyelmeztetőn emelte fel ujját.

– Feltéve ha megengeded, hogy az illető az egész leletegyüttest megvizsgálja.

– Minden darabot?

– Úgy van.

– És azt akarod, hogy a többit is átadjam neked?

– Mint bizonyára gyanítod, a vevő nem lakik Jerikóban, és eléggé kényelmetlen lenne idefáradnia. De még ha eljöhetne is, a vizsgálatok úgysem végezhetők el itt helyben. – Ibrahim tétovázott, Mudhil pedig ismét a magasba emelte a tárgyat. – Most már joggal feltételezhetjük, hogy nagyon régi holmiról van szó. Csodálatosan finom munka, kivált ha a keletkezési időt is figyelembe vesszük. Nézd ezt a csavart nyelet, a belső üreget, a két kecskefejet... olyan művészet ez, amely minden időkre érvényes. Ilyet, ugyebár, csak fejlett kultúrával rendelkező nép alkothatott. Csakhogy jóformán semmi adatunk nincs arról, hogy a halkolit korabeli Palesztinában élt volna ilyen nép.

– Bocsáss meg, nem egészen tudom, milyen korról beszélsz.

– A halkolit vagy átmeneti kor a neolit kort, vagyis a csiszolt kőkorszakot követte; vagy ezer évig tartott, s átvezetett a bronzkorba. A kőkorszakból számos leletünk van: koponyák, nyílhegyek, még egy mezőgazdasági települést is kiástunk, de a rá következő korszakból furcsamód nem találtunk semmit. És erre most tessék: itt van a kezünkben ez a remek kézművesmunka, hat-hétezer évvel ezelőttről; amikor a timmai rézbányákat csak háromezer évvel később nyitották meg! Hát kik voltak ezek az emberek? Hogy kerültek Palesztinába? Megérted már, hogy csak akkor bukkanhatunk valamilyen nyomra, ha az egész leletegyüttest alaposan megvizsgáljuk?

– Akkor derül ki az is, hogy mennyit ér?

Nuri Mudhilnak megvolt az a kellemetlen szokása, hogy ha valami fontos dolgot nyilatkoztatott ki, mélyen belenézett a másik szemébe. Ibrahim hadzsi feszengve viszonozta a pillantását.

– Mint múzeumi tárgynak az értéke felbecsülhetetlen. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy nem ér semmit.

– Ezt a rejtvényt már végképp nem tudom kibogozni.

– Gazdag régiségkereskedőből sok van, de gazdag régész nem létezik, mint ahogy nincs beduin sem, aki régiségek eladásából gyűjtött volna vagyont. Mi, arabok nem sokat törődhetünk vele, hogy megőrizzük múltunk emlékeit. Egyiptomtól Irakig időtlen idők óta csak fosztogatják a régi településeket, méghozzá legtöbbször saját népünk fiai. Jordániában van egy régészeti hivatal, de az is inkább csak arra jó, hogy felkeltse a külföldiek érdeklődését a jordániai ásatások iránt; saját egyetem vagy múzeum ott nincs. És a külföldiek el is visznek mindent. Az ősi Egyiptommal Londonban találkozhatsz, többnyire egy rosszul világított alagsorban vagy pincében.

Nézd, Ibrahim, a régész a maga örömére dolgozik, mert szereti a szakmáját, mert boldog, ha könyvet írhat felfedezéseiről, mert izgalomba jön, ha sikerül megfejtenie a múlt titkait. Abból, amit az ásatásokon talál, semmit nem tart meg magának, bármilyen értékes legyen is a lelet; minden azoké lesz, akik az expedíció költségeit fedezték. Ha valami káprázatos kincs kerül napvilágra, megesik, hogy a régész is kap néhány darabot, lakásdísznek. A többi mind kereskedelmi forgalomba kerül.

– Vajon jól értettem, professzor? Azt sugallod, hogy sokkal jobban járnék, ha közvetlenül egy kereskedőhöz fordulnék?

– Nekem mélységesen fájna, ha egy ilyen jelentős lelet a feketepiacon kötne ki, vagy valamilyen lelkiismeretlen gyűjtőnél, aki egy egész nemzetet foszt meg örökségétől.

– Komolyan állítod, hogy a régészek semmit nem szoktak zsebre vágni abból, amit találnak?

Mudhil sokat sejtetőn nevetett.

– Az ellenkezőjére nemigen van példa. Talán ezért vagyok én az egyetlen arab régész egész Palesztinában. Az ilyen ember azonnal elvesztené jó hírét a tudomány világában. No de ami a lényeg: nagyon szomorú lenne, ha le kellene mondanunk erről a kincsről. De ha neked az a fontos, hogy meggazdagodj rajta, akkor valóban azt ajánlom, hogy vidd el Kelet-Jeruzsálembe. Adhatok neked néhány címet is.

Alkudj csak meg velük, és Allah őrizze lépteidet.

Hadzsi Ibrahim tiltakozón emelte fel kezét.

– Hadd fontoljam meg előbb bölcs szavaidat – mondta. – Elárulhatnád, hogy a szóban forgó vevők nagyjából mégis miféle ellenszolgáltatásra lennének hajlandók?

– Hány darabból is áll a leleted?

– Ezenkívül még kilencből.

– És mind hasonló színvonalú?

– Amennyire én megítélhetem...

– Ez már nem az én szakterületem – vonta meg a vállát Nuri Mudhil -, de úgy gondolom, néhány ezer dollárt megérne nekik.

Ibrahim hadzsi szíve akkorát ugrott, hogy örült, amiért ruházatának dús redői elrejtik.

– De azt, ugye, elismered, hogy jogom van megtudni, kik ezek a titokzatos vásárlók? Tudni szeretném, hogy a holmi valóban jó kezekbe kerül-e.

– Az emberben, hadzsi Ibrahim, óhatatlanul felmerül a gondolat: talán nem is egészen véletlenül jöttél te éppen énhozzám. A helyi kávézókban mindenki tudja, hogy amikor elmenekültél Nabluszból, az iraki hadsereg raktárkészletének a felét is magaddal vitted! Mint ahogy az is szóbeszéd tárgya, hogy miért rejtőztél el Kumránban. Az ember már-már hajlamos azt hinni, hogy nemigen rajongsz Abdallahért meg a jordániaiakért.

– Ugyan, ez politika. Mit értek én a politikához?!

– Túlzásba viszed a szerénységet – jelentette ki a régész. – Nos, átadod nekem a gyűjtemény többi darabját vizsgálatra, igen vagy nem?

Ibrahim arcán hirtelen kiütött a veríték.

– Magad mondtad: engem az véd, hogy a többi kilenc darab nálam van. És most azt kéred, hogy szolgáltassam ki őket. Akkor ki biztosítja, hogy tisztességes árat kapok értük? Allah bocsássa meg, ha bizalmatlannak látszom... no de honnan tudjam... szóval mi történik, ha például a holmi elvész?

– Nem gondolod, hogy most már rátérhetnél a lényegre? – érdeklődött Nuri Mudhil.

– Nagyon igaz. Nincs is szebb erény, mint a nyíltság.

– Nos, Gideon Asch tisztességes árat kínál neked.

Ötödik fejezet Apámon kívül dr. Nuri Mudhil professzor volt a legelőkelőbb arab, akivel addigi életemben találkoztam. Ibrahim jó előre figyelmeztetett, hogy válaszoljak őszintén minden kérdésére, amitől már előre lúdbőrzött a hátam.

Feltettem az egyik hosszú padra a zsákot, benne a maradék kilenc tárggyal, majd egyenként kiraktam őket egymás mellé. Mudhil professzor mankójára nehezedve odabicegett a padhoz, ép kezében nagyítóval. Nagy nehezen elhelyezkedett egy ülőkén, és olyan mélyen lehajolt, hogy arca majdnem a tárgyakhoz ért.

– Allah nevére, ez nagyon érdekes – mondogatta többször is.

A kettős kecskefejjel díszített pálcán kívül volt egy sassal díszített meg két egyszerű, dísztelen tartóelem is. Volt aztán két félhold alakúra faragott elefántcsont tárgy, amelybe lyukakat vágtak vagy fúrtak; a professzor kapásból megjegyezte, hogy ezek bizonyára „rituális sarlók”. A hetedik tárgy olyan volt, mint valami vörösrézből készült bőségszaru, erősen meghajlított nyéllel. A nyolcadikat a professzor buzogányfejnek nyilvánította. A kilencedik tárgy láttán azonban már-már könnyekre fakadt. Ez koronaszerű, széles abroncs volt, felső peremén sok-sok madárfejjel díszítve. Amíg a professzor mért és jegyzetelt, én álmélkodva néztem körül. Az oklevelekből és a fényképekből megállapíthattam, hány jelentős külföldi intézményben tartott előadásokat, és elképedtem azon, milyen egyszerűen öltözködik ez a híres ember, és milyen szerény a modora.

Amikor Mudhil professzor bevégezte első vizsgálódását, betessékelt az irodájába.

– Iszmail elmondja majd az igazat – szólalt meg hadzsi Ibrahim. – Még csak tizenhárom éves, de okosabb a koránál. Őt választottam bizalmasomul, és csak ritkán értem hazugságon. Mindenbe be van avatva; azt is tudja, hogy mennyit kerestem Gideon Ascht. Sőt éppen neki támadt az a gondolata, hogy te mint régész talán kapcsolatban állsz a zsidókkal.

– Tisztában vagy vele, Iszmail, milyen fontos titok van a birtokunkban? – kérdezte a professzor.

– Igenis, uram – válaszoltam.

– Helyesen következtettél. A zsidók a múlt legavatottabb és leglelkesebb kutatói.

Szenvedélyesen ragaszkodnak a gyökereikhez.

Légi felvételeket és térképeket terített elénk, amelyek a Kumrán mögötti vádikat és sziklákat ábrázolták.

– Vegyük csak alaposan szemügyre ezeket; hátha sikerül meghatározni, hol van az a barlang, ahol laktatok, és az a másik, ahol a kincset találtátok.

Már-már elteltem fontosságom tudatával, de önérzetem hamar lelohadt, amint a térképekre meg a fényképekre néztem; egyáltalán nem tudtam eligazodni rajtuk. A professzor türelmes magyarázata nyomán aztán lassan kitisztult az agyam.

– Talán itt – mutattam bizonytalanul egy pontra.

Apám is figyelmesen nézte a térképet, de mert ő végképp nem értett semmit, csak óvatosan bólintott.

– Tehát ha jól értem, megláttál egy hasadékot a barlangotok fölött, és elfogott a kísértés, hogy felmássz oda?

– Így volt, uram.

– Egyedül indultál útnak?

– Nem, vele volt egy Szabri nevű fiú is, akit Nabluszban fogadtunk a családunkba. Most itt dolgozik a városban, de meg tudom szervezni, hogy idejöjjön – magyarázta apám, majd észbe kapott, és rám szólt: – No, felelj szépen a professzor úrnak. Ugye, együtt mentetek fel?

– Szabri nem jött velem végig. Megijedt, hogy olyan magasan vagyunk, és lemaradt.

– És te egyedül folytattad az utat? – kérdezte a professzor.

– Nem, uram. Nem mondtam el neked, apám, mert féltem, hogy megharagszol, de az az igazság, hogy Nadával mentem fel. És igazából Nada találta meg a holmit. – Rásandítottam Ibrahimra, és tudtam, csak Mudhil professzorra való tekintettel nem látja el itt helyben a bajom; de dühtől szikrázó szeméből kiolvastam, hogy ami késik, nem múlik. Pedig arról, hogy Nada levetette a szoknyáját, még nem is szóltam egy szót se.

– Akkor hozzák el a lányt is – mondta a régész.

– Ezt már nem vagyok hajlandó megszervezni! – csattant fel apám. Ó, miért is nem hazudtam?! Szabri egész biztosan nem cáfolt volna meg. Micsoda ökör voltam!

A professzor hol rám, hol apámra nézett; látszott, hogy mindent ért.

– No, menjünk tovább – mondta. Újabb és újabb kérdéseitől ösztökélve sikerült vázlatos térképet rajzolnom a kincses barlangról; feltüntettem a három termet meg a rejtett hasadékot, ahonnan a tárgyak kipotyogtak. Dr. Mudhil minden szavamat jegyezte.

– Voltak csontvázak is?

– Igen, épp azokat láttuk meg elsőnek, és borzasztóan megijedtünk. – Amikor elmondtam, hogy egy széles edényben gyerekcsontokat is találtunk, a professzor rögtön leszűrte, hogy akik a gyermeket eltemették, istenhívők voltak: vallásuk tanítása szerint a kicsi abban az edényben utazik majd a mennyországba, vagy oda, amit ők mennyországnak képzeltek. Az pedig, hogy a kiégett kőoltár mellett is találtunk gyerekcsontokat, arra utal, hogy a barlang lakói gyermekáldozatokat mutattak be.

A professzor még sok mindent kérdezett; a foszlott vászondarabok éppúgy érdekelték, mint a gabonamagvak, a tűz nyomai és minden egyéb.

– Volt aztán még egy csomó edény, ép is meg törött is, de azt nem hoztuk magunkkal, mert lefelé is nagyon nehéz volt az út, és féltünk, hogyha valamit leejtünk, még jobban összetörik.

A professzor olyasmit motyogott, hogy a beduinok azóta már biztosan kirabolták a barlangot, és felírta magának, hogy majd beszélnie kell a ta’amirai beduinok sejkjével; azon a vidéken ugyanis ők kaparnak össze minden régiséget, és tudják már, milyen anyagmintákat és cserepeket kell elhozni mutatóba. Aztán hozzám fordult, és kiselőadást tartott a föld rétegződéséről.

– Bizonyítékunk van rá, hogy a Jerikó és a Masszada közötti barlangokat Bar Kochba is használta. Bar Kochba zsidó forradalmár volt a Jézus utáni időkben.

Fellázadt Róma ellen, és utána űzték ki először a zsidókat Izraelből. Egészen biztos, hogy bizonyos rétegek Bar Kochba idejéből valók, sőt talán még régebbiek; esetleg az esszénusoktól származnak, akik ezen a vidéken éltek, és kapcsolatban álltak Jézussal meg Keresztelő Jánossal is.

Minderre azért tért ki, hogy felvethesse a kérdést: vajon nem lehetséges-e, hogy Bar Kochba harcosai és a családjuk, ha ott is laktak a barlangban, mégsem vették észre a kincs lelőhelyét.

– Nagyon is meglehet – töprengtem. – A holmit nagyon ügyesen rejtették el, a legkisebb üregben, egy egészen mély falrepedésben. Magában az üregben senki nem lakhatott, mert legföljebb ha egy méter magas. A kincset csak az találhatta volna meg, aki nagyon buzgón keresi. Nada is csak azért bukkant rá, mert a kosár, amibe csomagolták, szétfoszlott, és egy darabkája kicsúszott, amikor a kövek egy kicsit elmozdultak.

Aztán újabb kérdés következett: nem találtunk-e fapálcikákat a közelben. Persze hogy találtunk, jutott eszembe; Mudhil professzor pedig ebből már tudta, hogy az ismeretlen emberek szándékosan rejtették el a kincset mások szeme elől; a történelem előtti időkben ugyanis ilyen botok helyettesítették az ásót. Azt is hozzátette, hogy a fa meg a gabona azért nem rothad szét, mert a mélyebb barlangok többnyire egészen szárazak. Így telt el a fél délelőtt. Végül a professzor fáradtan megdörzsölte a szemét, és a ceruza kiesett a kezéből.

– A dolog egyre rejtélyesebb – közölte. – Várj, mindjárt elmagyarázom. – Fürgén hóna alá illesztve a mankót, átbicegett a műhelybe, és felkapta az első tárgyat a sorban, azt a bizonyos kecskefejű rudat.

– Amikor mintát vettünk a rézből, és megvizsgáltuk az arzéntartalmát, kiderült, hogy örmény bányából származik. Az örmény civilizáció bizonyítottan éppoly ősi, mint Jerikóé meg a Termékeny Félholdé. Az örmények voltak az első keresztény nép.

Hasonló tartóelemtípusokat találtak a szomszédos Iránban is; eszerint Örményországot nem lehet kizárni.

Igen ám, de most nézd meg ezt a koronát. A vak is látja, hogy ez a réz sokkal tisztább; ilyet Palesztinához jóval közelebb bányásznak. – A professzor mindkét tárgyat a magasba emelte. – Ez itt meg ez nem eredhet ugyanabból a bányából, de még ugyanarról a vidékről sem. Holott a vizsgálatok egészen biztosan kimutatják majd, hogy mind a nyolc réztárgy a halkolit korból való. És most lesz csak igazán érdekes a dolog. Mert ez a két tárgy itt – s azzal felemelte a két hajlított, lyukacsos félholdat – nem elefántcsontból, hanem vízilóagyarból készült. Márpedig vízilovat Palesztinához legközelebb csak Afrikában, a Nílus felső völgyében találni, és abban az időben az emberek nem jártak be nagy távolságokat. Szépen megtelepedtek a termékeny völgyekben, és kis mezőgazdasági településeket hoztak létre. Hajóik nem voltak, s még sem a tevét, sem a lovat nem szelídítették meg. Hát miképpen lehetséges, hogy háromféle, merőben más tájról származó tárgy hat-hétezer évvel ezelőtt éppen abban a barlangban találkozott össze?

– Én már tudom! – rikkantottam. – Allah leküldte az angyalait, és azok röpítették ide!

– Látod, ennél jobb magyarázatot egyelőre én sem tudok; csak hát könnyen lehet, hogy a tudományos körök nem érik be vele. Ó, mennyire vágytam rá, hogy tanulhassak ettől a nagy embertől!

– Elvezetlek a barlanghoz – ajánlkoztam.

– Mit gondolsz, ha a zsidóknak adom el a kincset, Abdallah megengedi, hogy expedíciót vezessek a barlangba? Különben is, a királyt nem érdekli az ilyesmi. No de váljunk csak! A vidék fele részben ma is zsidó kézen van, és ők bizonyára boldogok lesznek, ha feltárhatják.

Elformátlanodott kezével megsimogatta a fejem.

– Látom, nagyon szeretnél részt venni egy ásatáson!

– Jaj, uram, de még mennyire!

– Én is gyerekkoromban kezdtem – mondta. – És most megosztok veled még egy kis titkot, Iszmail. Azt hiszem, a jerikói romok között egy neolit kori falra bukkantam – talán a legősibb falra az emberi civilizáció történetében. Levelezésben vagyok dr.

Kathleen Kenyonnal, Londonban, és őt – Allah vigyázza lépteit – érdekli a dolog. De sajnos két-három évbe is beletelhet, amíg sikerül előteremtenie az expedíció anyagi fedezetét.

– Kathleen? Ez a keresztényeknél női név! – horkant fel apám.

– Valóban nőről van szó. – Nuri Mudhil zordul nézett apám szemébe. – A nem zsidók között ő a legnagyobb Palesztina- és Bibliaszakértő.

Kínos csend lett. Apámban egyre inkább felgyűlt az indulat: a zsidók után most már asszonyok is... Igaz, egyfelől ő akart kapcsolatba lépni a zsidókkal; másfelől azonban mélységesen elkeserítette, hogy a kincsre egyetlen arab ország sem tart igényt. Ami pedig a női régészeket illeti – hát ez nem Ibrahim hadzsi világa volt.

– És hová kerül majd ez a holmi? – kérdezte hirtelen.

– Oda, ahová való. A Héber Egyetemre.

– Hát nincs olyan arab múzeum, amelyik megvenné? Vagy akár csak egy gazdag arab, aki emberbaráti célokra is áldoz... Hiszen ez a lelet arab földből került elő. És miért nem jöhet szóba a Rockefeller-múzeum Kelet-Jeruzsálemben?

– Az emberbaráti hajlandóságú arabok, már amennyi van belőlük, gyémántokba fektetik a pénzüket, és legföljebb árvaházaknak juttatnak valamicskét. Az iszlám múzeumokban, Kairótól Bagdadig, a feje tetején áll minden. A saját szememmel láttam, ahogy a Rockefeller-múzeumban ezeresztendős, felbecsülhetetlen értékű Korán-példányok mállanak szét, mert beléjük vette magát a kopogóbogár. Továbbá közlöm veled, hogy az egyik legnagyszerűbb iszlám régiséggyűjteményt egy zsidó múzeum őrzi, Jeruzsálem nyugati részén.

– Ezzel is csak meg akarnak alázni – dörmögte hadzsi Ibrahim.

– Úgy látom, nincs ínyedre, hogy zsidókkal kereskedj – mondta a professzor. – Sőt az az érzésem, engem is megvetsz, amiért együttműködöm velük.

Ismét csend lett, immár nem pusztán kínos, hanem vészterhes is. Hadzsi Ibrahimban szörnyű lelki tusa zajlott: gyötörte a lelkifurdalás, de rettegett attól, hogy árulónak bélyegezzék.

– Bizony sikerült olyan gyűlölködést szítanunk, hogy most már egyre nehezebb a zsidókkal szót érteni – törte meg a csendet Nuri Mudhil. Aztán egyszer csak széttárta a karját, és kihúzta magát, amennyire megnyomorított testétől telt. – Hadd mondjam el, hadzsi Ibrahim, kivel is van dolgod, akkor talán nem csodálkozol majd ennyire.

– Nem akartalak megbántani – mondta nyersen apám.

– Már a bölcsőben is ilyen voltam, amilyennek most látsz. A szüleim első unokatestvérek voltak: íme, az eredmény. Az egész arab világot roncsolják a rokonházasságok; millió ilyen torzszülött jön világra miattuk. A te faludra talán nem jutott belőlük, Ibrahim hadzsi?

Apám szája vékony vonallá keskenyedett. Ő tudta legjobban, mi az igazság.

– Azért jöttél hozzám – folytatta Mudhil -, hogy a zsidók nyomára vezesselek; most pedig szemforgatón kényeskedsz. Tulajdonképpen mi vezérelt ide? Nem az, hogy jobb életet szánsz ennek a fiúnak? Hiszen magad is tudod: ha vezetőinkre hallgatunk, ott maradhatsz a táborban, és egy nyomorúságos élet után nyomorúságos halál vár mindnyájatokra. Avagy talán mégis a szíriai miniszterelnökkel értesz egyet? Bizonyára tudod, mit mondott a múlt héten: inkább pusztuljon el minden palesztin menekült, semhogy egyetlen talpalatnyi földet is feladjanak. És hozzátette: legalább lesz félmillió vértanú, aki ezer évig is ébren tartja bennünk a gyűlöletet.

Ezzel megfordult, visszasántikált az irodájába, és zihálva roskadt az íróasztal mögötti székbe. Apám meg én szorongva követtük.

– Üljetek le! – szólalt meg parancsolón. – Te is, Iszmail. Kilencen voltunk fiúk – folytatta, mintha csak magának mondaná -, és éppen én voltam a középső. Apám kecskékkel és birkákkal kereskedett. Engem, amikor négyéves lettem, odaállított az Allenby hídra koldulni. Légy büszke rá – mondta. A koldulás tisztességes foglalkozás. Csak légy minél ijesztőbb és szánalmasabb, akkor egyetlen muzulmán sem tagadhatja meg tőled az alamizsnát. A jótékonyság – mondta – az iszlám egyik pillére. Így aztán amikor az autóbuszok megálltak a hídnál ellenőrzésre, én és még vagy tizenöt koldus, egytől egyig csupa torz testű nyomorék, odasereglettünk, és baksisért sivítoztunk. Akkoriban az arcom is tele volt undorító sebekkel, így hát elég szépen kerestem.

Amikor kilencéves lettem, nem értettem semmi máshoz, mint hogy kolduljak az Allenby hídon. Ebben az évben érkezett Jerikóba egy dr. Farber nevű nagy tudós, hogy ásatásokat folytasson. Én mindig ott tekeregtem, hátha hasznomat vehetik, de akkor már olyan beteg voltam, hogy ha nem kerülök kórházba, előbb-utóbb meghalok. Dr. Farber elvitt a Hadassza-kórházba. Amikor ezt apám megtudta, kivonszolt a kórteremből, eszméletlenre vert, és utána megtiltotta, hogy valaha is elhagyjam a hidat. Ekkor dr. Farber pénzt kért kölcsön, és száz fontért megvásárolt.

Aztán elvitt a lakására, kigyógyíttatott, megtanított írni-olvasni és... – A professzor elnémult, és könnyeivel küszködött.

– Kérlek, bocsáss meg, amiért megbántottalak – ismételte apám.

– Nem, hallgass csak végig. Amikor a hőség miatt abba kellett hagyni az ásatást, én kiharcoltam, hogy ott maradhassak őrnek. De valójában magam folytattam a munkát. Csak ástam és ástam, a végén már csupa vérző seb volt a kezem. És mégis, én, Nuri találtam meg az egész ásatás legnagyobb értékét, egy neolit kori koponyát!

El tudod képzelni, mit éreztem, amikor átadtam dr. Farbernak? Ezt nézd meg! – mutatott egy oklevélre az íróasztal mögötti falon, és már-már kiabált. – Ezt a Héber Egyetemen állították ki, és most vidd a vackaidat, és házalj velük a tolvajoknál!

Apám intett, hogy menjek ki. Sürgősen engedelmeskedtem.

– Mit mondhatnék minderre? – kérdezte Ibrahim.

– A mi népünk sötétségben él, eltelve gyűlölettel és kétségbeeséssel. A zsidók a híd, amelyen kijuthatunk a sötétből – mondta Mudhil.

Ibrahim túl fáradt volt hozzá, hogy tovább vitázzék.

– Iszmailban megbízhatsz – motyogta. – Minden titkot megőriz, jobban, mint bárki, akit ismerek. Még előttem is vannak titkai. Ő soha nem hozna rád veszélyt.

Tartsd meg a tárgyakat, és igyekezz minél jobb árat kapni értük.

– De csak azzal a feltétellel, ha nem bünteted meg Iszmailt, amiért magával vitte a nővérét. Annak a lánynak volt bátorsága végigcsinálni azt, amitől egy másik fiú visszarettent. Nagy szolgálatot tett az egész emberiségnek. Esküdj apád becsületére, hogy egyiküket sem bántod.

Ibrahim első sóhaja még csupa elszántság volt; az utolsó már megadásról tanúskodott.

– Még ez egyszer megbocsátom neki ezt a szemérmetlen viselkedést – jelentette ki végül. – És most mondd el, mit hallottál Gideon Aschtól.

– Abdallah egy sor tanácskozást akar szervezni a palesztinokkal. Mindenki tudja, miként vélekedsz a királyról, de ő egyelőre nem akar fellépni a hozzád hasonló jelentősebb palesztin személyiségek ellen. Azt a látszatot akarja kelteni, hogy nem neki van szüksége a palesztinokra, hanem azoknak őrá. Szerintem olyan ez, mintha az aranyhal akarná lenyelni a cápát. Ha érdekel a tanácsom: intézd úgy, hogy részt vegyél ezeken a tanácskozásokon. Vannak mások is, akik úgy gondolkodnak, mint te. Ott majd megtalálod őket.

Ibrahim hosszan töprengett.

– Én csak egyvalamit kérek az élettől: a népem most valahol Libanonban hányódik; vissza akarok térni Tabahba, és őket is vissza akarom vezérelni. Csakhogy egyedül nem térek vissza, és az sem elég, ha csak a tabahiakat viszem haza. Akár igazam van, akár nem: én nem leszek az arab ügy árulója. Én csak úgy térhetek haza, mint előőrs; ha mögöttem sok-sok ezer palesztin vonul, aki mind hazatérhet otthonába.

– Akkor hadd avassalak be életed legnagyobb titkába. A tanácskozás résztvevői közül egyedül csak te tudod majd, hogy Ben Gurion és a zsidók hajlandók beleegyezni százezer arab azonnali visszatérésébe. A többiek sorsáról majd a béketárgyalásokon döntenek.

– Százezer ember... – suttogta áhítattal Ibrahim.

– Százezer, és ez csak a kezdet – mondta Nuri Mudhil.

Hatodik fejezet Ismét Iszmail szól hozzád, nagyra becsült olvasó. Mivel valójában a jordániaiak foglyai voltunk, meg kell hogy ismertesselek Abdallah királlyal és az ő eszelősen nagyravágyó céljaival.

A király a mekkai Hásem-családból származott. Hásem Mohamed dédapja volt, és a hásemiták fontos szerepet játszottak az iszlám elterjedésének első időszakában.

Amikor azonban a vallási mozgalom központja Arábiából átkerült Damaszkuszba és Bagdadba, a hásemiták szürke tisztviselőkké süllyedtek; rájuk bízták Mekkában és Medinában a szent helyek őrzését.

Közben teltek-múltak a századok. Az első világháborúban a hásemiták akkori feje, akit Mekka serifjeként ismertek, az angolok oldalára állt a török birodalommal szemben, abban a reményben, hogy majd őt teszik meg az új pánarab királyság urának. Ehelyett csak néhány csontot löktek oda neki, s végül legfőbb vetélytársai, a szaúdiak még Arábiából is elűzték. Élete hátralévő részét száműzetésben töltötte.

Fiát, Abdallahot az angolok megtették bábkirálynak Palesztina keleti részén, a Jordánon túli, ezernyi nehézséggel küzdő sivatagos területen, amelynek egyetlen jogcíme a nemzetállami létre az volt, hogy az angoloknak katonai bázisul szolgáljon.

A transzjordániai emirátus nyomorúságos, kopár tájain főleg beduin törzsek laktak, amelyek egyetlen megélhetési forrása a teve volt: ez az állat gondoskodott táplálékukról, ruházatukról és hajlékukról egyaránt. A beduinok tevehúst ettek, és a teve tejét itták; a teve bőréből készült a sátruk, ruhájukat teveszőrből szőtték, a teve trágyájával fűtöttek, és a teve hátán közlekedtek. A teve ugyan csúf, büdös és rosszindulatú bestia, de éppúgy, mint beduin gazdái, érti a módját, hogy fennmaradjon a sivatagban. Transzjordániában kezdetleges és kegyetlen volt az élet, szüntelenül dúltak a törzsi háborúk. A többi arab vezető pedig utálta Abdallahot, amiért angol urai dróton rángatják.

Ekkor jött egy John Bagot Glubb nevű ravasz angol, hozzáfogott az Arab Légió kiképzéséhez, és az ellenségeskedő törzseket Abdallah hűségére térítette. Hadereje egyesítette a korszerű taktikát és a legújabb fegyverzetet a beduinok szívének oly kedves pompával, az egyenruhák látványos tarkaságával. A légió az arab világ egyetlen valóban elsőrangú katonai egységévé vált, további irigyeket szerezve Abdallahnak.

Transzjordánia azonban, amely később jordán királyságnak nevezte magát, továbbra is megmaradt a sivatagi hőségben pörkölődő, isten háta mögötti, koldusszegény országnak, ahol nem egészen félmillió fásult és zsibbadt lakos tengette életét. Nem volt itt semmi: se egyetem, se irodalom, se kulturális intézmények, se elfogadható orvosi ellátás.

Abdallah nemcsak becsvágyó volt, hanem türelemmel is győzte. A második világháborúban az angolok rendelkezésére bocsátotta légióját, s így ő volt az egyetlen arab vezető, aki a szövetségesek oldalára állt. Az utóbbiak győzelme egyszersmind ugródeszka volt számára, hogy végre valóra váltsa régóta dédelgetett terveit.

Most talán azt kérdezed Iszmailtól, olvasó: mit tervezett hát a király? Nos, nem többet és nem kevesebbet, mint amiről már apja és bátyja, Fejszál is álmodozott: ő akart uralkodni az arab területek jelentős része fölött, beleértve Szíriát, Irakot, Libanont, Palesztinát és Szaúd-Arábiát. Amiből kitetszik, hogy nem volt éppen szerény; és nem is nagyon igyekezett, hogy leplezze terveit.

Apám, Ibrahim hadzsi gyakran mondogatta, hogy Abdallahnak Abdallah a legnagyobb ellensége, mert nem tudja féken tartani a nyelvét. Elbizakodottságában nyíltan hajtogatta, hogy igazából nincs sem Jordánia, sem Palesztina, csak NagySzíria létezik, s annak vezetésére a hásemita dinasztia hivatott.

Az Arab Liga, az arab államok legfőbb testülete dühösen nézte a kiskirályt, amint ott hepciáskodik a maga nevetséges fővárosában, Ammanban, de tenni semmit nem tehetett ellene, mert Abdallah ügyesen megbújt a brit oroszlán sörénye mögött. Pedig mind gyűlölték: az egyiptomiak, akik magukat tartották az arab világ krémjének és vezető erejének; a szaúdiak, akik reszkettek a pillanattól, amikor Abdallah bosszút akar állni rajtuk Arábiából való kiűzetéséért; a szíriaiak, akiktől el akarta ragadni országukat, s végül a mufti, aki Palesztinát magánbirtokának tekintette. És valamennyien azt latolgatták, miképpen lehetne a királyt félreállítani az útból.

A zsidókkal vívott háborúból egyedül Abdallah került ki győztesen; új területeket hódított meg, és zászlaja ott lengett Kelet-Jeruzsálem fölött, a Sziklamecset tetején. Mi több: az elmenekült palesztinok – félmillióan a Nyugati Parton és félmillióan, akik átkeltek a folyón Jordániába – kétszer annyian voltak, mint saját birodalmának lakói, s most ezeket is mintegy megörökölte.

A menekültek többségükben nincstelen és írástudatlan parasztok voltak. Ám a palesztinok között több ezer tanult és művelt ember is akadt; épp az a fajta, amely oly fájdalmasan hiányzott a jordániai társadalomból. Általuk az elmaradott országba hirtelen beáradt a tudományos, kereskedelmi és pénzügyi szakértelem, és leomlott a fal, amely elválasztotta Jordániát a modern világtól.

Abdallah fel tudott nőni a lehetőséghez: azonnal állampolgárságot adományozott a menekülteknek, és teljes mozgási szabadságot biztosított számukra. A legjelentékenyebb palesztin személyiségek magas kormányzati állásokba kerültek; így akart a király törvényes látszatot adni a Nyugati Part csendes bekebelezésének. A parlamenti képviselők fele is a palesztinok közül került ki, s így Abdallah államát szemre alkotmányosan kormányozták; csakhogy szemfényvesztés volt az egész, mert a király magának tartotta fenn a kinevezések és lemondatások jogkörét, bármilyen törvényt megvétózhatott, és a parlamentet indoklás nélkül feloszlathatta.

Az Arab Liga hivatalosan tiltakozott a bekebelezési kísérlet ellen, és megfogadta, hogy soha nem ismeri el. Abdallah magára maradt az ellenséges szomszédok gyűrűjében. Ősi ellensége, a jeruzsálemi főmufti Gázába menekült, hogy onnan aknázza alá a király törekvéseit. Ám az ő dicsőségének már bealkonyult. Kiderült egyébként, hogy a második világháború idején náci ügynökként Lengyelországban járt, és megszemlélte a megsemmisítő táborokat. Szilárd meggyőződése volt, hogy a németek Palesztinát is meghódítják majd, és ezért tervezetet nyújtott be Hitlernek, amelynek értelmében Nablusztól északra, a Dothan-völgyben gázkamrákat kellene berendezni. A mufti elgondolása szerint itt irtják majd ki mindazokat a zsidókat, akiket a német megszállás alá kerülő közel-keleti országokból elhurcolnak.

Az arab országok közül csak Egyiptom ismerte el jogosnak a mufti Palesztinára formált igényét, de ők is csak szavakban, fél szívvel támogatták. Az igazság az, hogy ekkoriban a muftinak az arab ügy szempontjából már nem volt értéke; Hadzs Amin al-Huszeini túlélte önmagát. Bizonyos arab körökben élete végéig tiszteletnek örvendett ugyan, de politikai csillaga egyszer s mindenkorra lehanyatlott.

Abdallah bekebelezési terveit sok palesztin is hevesen ellenezte. A király megdöbbenve látta, hogy a palesztin nép nem sereglik egy emberként a hásemita zászló alá. De hát elég vastag volt a bőre: továbbra is hangoztatta igényét a Nyugati Partra, csak arra vigyázott, hogy ne haragítsa magára az ellenzék befolyásos alakjait, s egyszersmind gondosan ügyelt rá, hogy a menekültek ne szerveződjenek mozgalomba célkitűzései ellen.

Abdallah hívei és ügynökei beszivárogtak a Nyugati Part városaiba és menekülttáboraiba, és erőszakkal, vesztegetéssel vagy fényes ígéretekkel igyekeztek követőket toborozni gazdájuk számára.

A jordániai menekülttáborokat, amelyek bolygókként fogták körül Ammant, könnyűszerrel hatalmába kerítette. Az ellenszegülőket szép csendben eltétette láb alól, vagy börtönbe csukatta.

A Nyugati Parton más módszerrel tört helyzete megszilárdítására: itt inkább, sűrű egymásutánban, gyűléseket és tanácskozásokat szervezett. Végül, amikor úgy érezte, most már megérett az idő a két terület egyesítésére, nagyszabású tanácskozást hívott össze Ammanba, azzal a ki nem mondott céllal, hogy majd itt ajánlják fel neki Nagy-Palesztina koronáját; ezt szánta az első, de egyszersmind hatalmas lépésnek a Nagy-Szíria megalapításához vezető úton.

Apám éberen figyelte ezeket az üzelmeket. Kisebb-nagyobb gyűlésekre maga is elment, de került minden feltűnést. Nuri Mudhil professzorral állandó kapcsolatban maradt. Amikor összehívták a nagy ammani tanácskozást, tudta, hogy ott a helye, sőt nézeteinek is hangot kell adnia, még akkor is, ha ezzel fejére vonja a börtön vagy akár a halálos ítélet veszélyét.

Hetedik fejezet 1950 eleje Amman, a bibliai ammoniták székvárosa, amelyet a rómaiak Philadelphiának neveztek, volt az a hely, ahová David király elküldte kapitányát, Uriást, hogy halálát lelje a csatában, ő pedig magáévá tehesse feleségét, a csodaszép Bethsebét. Amman, akárcsak az ősi Szodoma, híres volt bűnös és szemérmetlen erkölcseiről, és ezzel magára vonta Ámos és Jeremiás próféták haragját. Mindketten megjövendölték a város pusztulását, ám a jóslat csak félig teljesült be. Amman soha nem dőlt romba – csak éppen nem vitte semmire. Tunyán terpeszkedett a legendás hét dombon, mint afféle jelentéktelen állomás a Vörös-tengert Damaszkusszal összekötő kereskedelmi úton, az úgynevezett Királyok Útján. Majdnem kétezer éven át lankadozott az izzó nap alatt, jóformán kiszakadva a világból.

Aztán megjött a becsvágyó Abdallah meg az ő angol nevelésű Arab Légiója, és Amman lassan felemelte szélzilálta, porlepte fejét, hogy egy érdektelen ország fővárosából az arab ármányok és cselszövések új központjává nőjön.

Tisztelt olvasóm talán elképzeli, micsoda izgalom és büszkeség kerített hatalmába, amikor apám közölte: elkísérhetem Ammanba, a nagy demokratikus egységtanácskozásra. Az arab világban ugyan egymást érték a tanácskozások, de én addig még egy átlagos tanácskozáson se vettem részt, nemhogy nagyon és demokratikuson.

Akbat Dzsabarban és a másik négy jerikói táborban heteken át hevesen vitatkoztak az emberek. A jordániai ügynökök elárasztottak megfelelő brosúrákkal, és szép szavakkal sem fukarkodtak. A tanácskozásra több mint ezer küldöttet vártak, felét a Nyugati Partról, felét a Jordániába települt palesztinok soraiból.

Aki számolni tudott, láthatta: mielőtt még Abdallah hozzálátott volna a Nyugati Part küldötteinek kiválogatásához, a tanácskozás résztvevőinek fele máris a zsebében volt. Számíthatott az Ammanban élő jómódú palesztinokra csakúgy, mint a folyó túlsó partján elterülő félszáz tábor lakóira; ezeket a szavazatokat akár előre borítékolhatták volna.

Nap mint nap hírül adták az újonnan megválasztott küldöttek nevét. Ezek a Nyugati Parton élő muktárok, sejkek, polgármesterek, papok és egyéb nevezetes palesztin személyiségek voltak, nagyobbrészt ugyancsak Abdallah hívei. De engedélyezték egy kicsiny, gondosan megrostált és könnyen kézben tartható ellenzék részvételét is, hadd lássa a világ, milyen ízig-vérig demokratikus ez a tanácskozás.

Hadzsi Ibrahim, a Jerikó körüli táborok küldöttségének tagjaként, az ellenzékhez tartozott. E táborokban ötvenezernél is többen éltek, mégis mindössze húsz küldöttet állíthattak. Ezért aztán nagy volt a tülekedés a helyekért. Először választást akartak rendezni, de senki nem tudta, hogyan fogjanak hozzá, meg aztán nem is igen bíztak ebben a módszerben. Végül hagyományos hatalmi harc döntötte el, ki kerül a

küldöttségbe; természetesen a legerősebb törzsi vezetők kerekedtek felül, no meg azok, akik ügyesen válogatták meg szövetségeseiket.

A jordániaiak hiába igyekeztek nyomást gyakorolni: a jerikói küldöttség vezetője mégis apám, a nagy Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi hadzsi lett.

Mivel a küldöttek fele eleve Abdallah-párti volt, a jordán ügynökök hozzáláttak a többiek megdolgozásához. Ígértek mindent: külön fejadagot, készpénzt, majdani kormányzati posztokat. Mire a kampány véget ért, hadzsi Ibrahim már csak tucatnyi olyan férfira számíthatott, aki szilárdan ellenezte a Nyugati Part bekebelezését.

Amikor Abdallah két leghangosabb ellenfelét meggyilkolták, két másikat pedig Ammanba hurcoltak csempészés és üzérkedés vádjával, ez a szám tovább apadt. A vádak egyébként annál átlátszóbbak voltak, mivelhogy ezeket a bűnöket jóformán mindenki elkövette, az élen a jordániai katonákkal és táborvezetőkkel.

Apám másokat akart jelölni a kihullott küldöttek helyébe, de közölték vele, hogy a listát már lezárták.

A küldöttek rangja már abban is megmutatkozott, hogyan szállították őket Ammanba, és ott hogyan helyezték el őket. Abdallah legjelentősebb párthíveiért autó jött, és villákban meg szállodai lakosztályokban szállásolták el őket. Másokat, köztük apámat és a többi táborlakót, autóbusz fuvarozta a folyó túlsó partjára, és lakóhely gyanánt sátrakat kaptak az Ammantól hatmérföldnyire lévő Schneller-táborban. A Schneller-táborban és Akbat Dzsabarban ugyanannyian éltek – az előbbi mégis száz küldöttet állíthatott. Ebből is látszik, hogy a tanácskozás demokratizmusából nem mindenki részesült egyenlő mértékben.

De hiába aláztak meg tudatosan úgy is mint másodosztályú küldötteket, engem már az utazás is valósággal megbabonázott. Amikor átkeltünk az Allenby hídon, és Szalton meg Szuveilihen át éjszaka befutottunk Ammanba, úgy éreztem, mintha álmok szárnyán lebegnék.

Apám meg én ketten költöztünk egy kis sátorba. Amikor elhelyezkedtünk és megvacsoráztunk, apám megkért, hogy olvassam fel neki a napirendet, majd odahúzott magához, és a vállamnál fogva lenyomott.

– Így lapulj, fiam. Ki se látszódj a földből.

– Értem, apám.

– Először nézz körül itt a táborban. Abdallahnak az a legfőbb érve, hogy a jordániai táborokban sokkal jobb az élet, mint a Nyugati Parton. Tudnom kell, mi az igazság. Azt is mondogatja, hogy az itteni menekültek tanulhatnak és dolgozhatnak.

Ennek is a végére akarok járni.

– Értem.

– Aztán fülelj mindenfelé, hátha találsz olyanokat, akik úgy gondolkodnak, mint én. De mindig csak óvatosan, fiam. Ne akarj a közelükbe férkőzni, csak énnekem mondd el, hogy kik azok.

– Meglesz, apám.

– És ami a fő, Iszmail: légy résen, nehogy verembe essél.

Másnap ébredéskor már csupa izgalom voltam: megyünk Ammanba! De életemben nem csalódtam ekkorát. Ammant nem is lehetett egy napon említeni Jeruzsálemmel.

Most már értettem, mire céloz apám, amikor azt kérdezi, hogy voltaképpen kinek kellene itt bekebeleznie a másikat.

A város alig volt nagyobb, mint Ramleh vagy Lydda. A közepén hitvány kis szökőkút állt, beszorítva a mecset és a régi római színház közé. A közeli Philadelphia Szállodát választották a tanácskozás főhadiszállásául. Az utca fölé zászlót feszítettek, ezzel a felirattal: ÜDVÖZÖLJÜK A NAGY DEMOKRATIKUS EGYSÉGTANÁCSKOZÁS RÉSZTVEVŐIT – ÉLJEN AZ EGYESÜLT JORDÁNIA ÉS PALESZTINA! A város központja tele volt hasonló értelmű cifra üdvözlőtáblákkal; a legnagyobb hatást azonban az Arab Légió megjelenése váltotta ki. Minden katonának hatalmas, kackiás bajusza volt, sárga-vörös ruhában pompáztak, és legendás fehér pettyes vörös fejdíszük libegett-lobogott roppant haragos képük körül.

A legionáriusok közé vegyültek a király beduin hívei. Több százan jöttek a Beni Szakhr törzsből: arannyal hímzett, világoskék-fehér köntöst viseltek, s a vállukon átvetett duzzadó tölténytartó jelezte harcias indulatukat. A Beni Szakhr törzs tagjai kiemelkedtek ádáz harci kedvükkel a többi beduin közül, és ahogy itt most a légió tagjaival együtt megjelentek, ékesen bizonyította, hogy Abdallahhal nem lehet tréfálni. Úgy tetszett, minden küldöttre jut tíz felfegyverzett jordániai.

Apámmal beléptünk a Philadelphia Szállodába, ahol kezébe adták megbízólevelét, és elirányították az egyik bizottságba. A legtöbb bizottságnak semmilyen komoly szerepe nem volt, csak azért találták ki őket, hogy a küldötteknek legyen valami dolguk, és fontos személyeknek képzeljék magukat. Apám azzal kezdte, hogy hevesen visszautasította az Iszlám Értékek Bizottságában való részvételt.

Ekkor áttereltek bennünket egy kisebb terembe, ahol az íróasztal mögött ismerős várt ránk: Zijjad ezredes. Igen sötét képpel fogadott.

– Á, Ibrahim hadzsi – szólt maró gúnnyal -, látom, idetaláltál Kumránból.

Apámnak a szeme sem rebbent, de én úgy éreztem, menten összecsuklik a lábam.

Már láttam magam, ahogy valamilyen borzalmas jordániai börtönben végzem rövid életem. Az ezredes dobolt az asztalon, mintha morzejelekben töprengene, hogy mármost mit is műveljen velünk.

– Nem is tudod, mekkora ostobaságot követtél el – mondta végül.

Láttam, hogy agyában egymást kergetik a lehetséges megoldások, és azt hiszem, halkan motyogtam valami imafélét, mert apám megrázta a vállam, hogy maradjak már csendben.

– Hogy lásd, mennyire demokratikus ez a tanácskozás – mondta Zijjad -, beosztalak egy másik bizottságba. – Irományait végiglapozva talált egy apám nevére kiállított kártyát, és firkált rá valamit. – A menekültügyi bizottságnak leszel a tagja.

– Tiltakozom a „menekült” szó használata ellen! – csattant fel apám.

– Ezt majd vesd fel a bizottságodban, és adj hálát Allahnak, amiért demokratikus nép vagyunk.

Apám annak köszönhette megmenekülését, hogy Abdallah mindenképpen meg akarta óvni a tanácskozás békéjét, és emberei egyelőre hajlottak a kisebb engedményekre. Én azonban még akkor is reszkettem, amikor valamennyien összegyűltünk a nagymecset udvarán, várva, hogy az ammani mufti, mint az ország vallási vezetője, megnyissa a tanácskozást.

A közös imádság után a mufti a szószékről harsány hangon felolvasta a harminchetedik szúrát, amely a hitetlenek bűnhődéséről szól:

Fölékesítettük a legalsó égboltot a csillagok ékességével, és őrizetül minden pártütő sátán ellen.

Nem fülelhetnek a legfelső tanácsra, mivel mindenfelől (csillagok) zúdulnak rájuk, hogy elűzzék őket – és örök büntetés lesz osztályrészük -, kivéve azt, aki elcsíp valami elcsíphetőt, ám azt egy vakítóan fényes tűzcsóva követi.

Azt mondják: „Ez bizony nyilvánvaló varázslat!

Ha már meghaltunk, s porrá és csonttá lettünk, vajon (új életre) támadunk-e föl, (mi) és hajdanvolt őseink?”

Mondd: „Igen! És ti alázatosak lesztek.” És csak egyetlen kiáltás (harsan) akkor, és íme, ők körülnéznek, és azt mondják: „Jaj nekünk! Ez az ítélet napja!”

Ez a döntés napja, amelyet folyton hazugsággal vádoltatok. „Gyűjtsétek össze azokat, akik vétkeztek, s feleségeiket és azt, amit szolgáltak Allah helyett, és vezessétek őket a Pokol útjára! És állítsátok meg őket! Számot kell adniok!”

(Simon Róbert fordítása) A mufti vérfagyasztó prédikációt zengett a zsidók megégetéséről, majd imádkozott, hogy Allah áldja meg, és vezérelje isteni bölcsességével a küldötteket.

Ezután átmentünk a római színházba, ahol meghallgathattuk a Nyugati Parton lévő Hebron város polgármesterének háromórás üdvözlőbeszédét. A polgármester Abdallah leglelkesebb híve volt egész Palesztinában. A beszéd első óráját a zsidókra váró bosszú ecsetelése töltötte ki, a befejező szakasz pedig az Iszlám dicsőségét, valamint az arab egység és testvériség szépségét magasztalta.

A polgármestert még vagy fél tucat további ünnepi szónok követte; ki-ki a két ország egyesülésének valamelyik előnyös következményét méltatta. Az ellenzék egyetlen szónokkal képviseltette magát; őt néhány pillanat múlva a többiek igen demokratikus módon lehurrogták. Hadzsi Ibrahimot és a maroknyi más véleményen lévőt ez olyannyira felbőszítette, hogy harsányan tiltakoztak, és Abdallah-ellenes jelszavakat kiabáltak. Ám a színházat körülzáró legionáriusok egykettőre elhallgattatták a lázongókat. Arra azonban ügyeltek, hogy senkinek ne essék bántódása, és így a gyűlés folytatódhatott.

Amikor az ünnepélyes megnyitó véget ért, felvittek bennünket Dzsabal al-Kal’ahra, Amman legmagasabb dombjára, ahol az ősi római citadella áll. Sürgölődő pincérhad szolgálta fel az uzsonnát egy nagy udvaron, a Herkules-templom romjai mellett.

Abdallah – amint apám megjegyezte – igazán bőkezűen bánt az angolok pénzével. A magaslatról pazar kilátás nyílt a Hasemiija királyi palotára és a környező hegyekre.

Most jött el az ideje, hogy ki-ki óvatosan társak után nézzen. Amikor evés előtt megmostuk kezünket egy kútnál, láttam, hogy egy hagyományos sivatagi öltözéket

viselő küldött szándékosan apám mellé furakszik. Odahúzódtam, hogy halljam, mit beszélnek.

– Ahmed Tadzsi sejk vagyok – mondta halkan a férfi. – A hebroni táborban élünk az embereimmel.

Apám, követve a példát, ugyancsak fojtott hangon mutatkozott be.

– Én tudom, ki vagy – mondta Tadzsi sejk. – Kétszer is megfigyeltelek ma, a szállodában is meg a színházban is. Látom, micsoda indulat feszít.

A sejk apám kezébe csúsztatott egy tárgyat: fekete kőből faragott talizmánféle volt. Apám gyorsan zsebre tette.

– Jó lenne beszélni a tanácskozás után – suttogta Tadzsi sejk. – Ha visszaküldöd a talizmánt, és írsz hozzá néhány sort, felkereslek.

Apám bólintott, majd amilyen kurta volt a párbeszéd, olyan gyorsan váltak szét.

Odasúgtam apámnak, hogy megjegyeztem a férfi nevét, és útnak eredtem, hogy kiderítsem róla, amit csak lehet.

Aznap este még a palotába is elkalauzoltak bennünket, hogy találkozzunk magával a királlyal. Még soha nem láttam se palotát, se királyt, így hát mélységesen meg voltam rendülve, meg ha Abdallahot nem is tartottam valami sokra. Akinek Akbat Dzsabarban még maradt valami tisztességes ruhaneműje, az mind kölcsönadott nekünk valamit, így hát mind a ketten egész jól öltözöttek voltunk; sok más küldött viszont jóformán rongyokban járt. Hosszú sorokban vonultunk be a trónterembe.

A térdem aznap már másodszor rogyadozott. Szó, mi szó: szépen lakott ez a király. Igaz, a római színházon meg a citadellán kívül ez az egy tekintélyes épület volt az egész városban, és Jordániához meg Abdallahhoz képest valóban pompásnak számíthatott, ámbár meg sem közelítette azokat a csodákat, amelyeket paradicsomi utazásomon láttam. És egyszer csak ott álltam a király színe előtt! Ha jól emlékszem, enyhe csalódásfélét éreztem. A trón csak nagyobbacska szék volt; igaz, aranyszínűre pingált emelvényen állt. A király lejött az emelvényről, hogy cserkesz testőreitől körülvéve fogadja a hosszú sorban elvonuló küldötteket. A cserkeszek nem igazi arabok voltak, hanem évszázadokkal korábban idevándorolt kaukázusi muzulmánok. Éppúgy festettek, mint a kozák lovasok, akiket nem láttam képen; szőrmekucsmájukat a királyi korona ezüstmásolata díszítette. Valahányszor egy-egy küldött a király elé lépett, a kíséretében lévő, nyugati öltönyt és arab fejdíszt viselő tanácsosok súgtak valamit a fülébe.

Abdallah nagyon kicsi volt királynak, ruházata sem valami díszes, viszont fekete cipőjénél ragyogóbban fénylőt még sose láttam. Nagyon derűs és kedélyes volt, s ez meglepett, mert azt hittem, ő is olyan morc képet vág majd, mint a közelében álló Zijjad ezredes. Amint közeledtünk, az ezredes a király füléhez hajolt, mire Abdallah a szokásosnál is szélesebben mosolygott, megölelte és kétfelől megcsókolta apámat, és nekem is megsimogatta a fejem, jóllehet majd’ akkora voltam, mint ő.

– Szívből köszöntlek szerény királyságomban, Ibrahim hadzsi! Tekintsd országom az otthonodnak. Jelenléted nagy megtiszteltetés számunkra. Allah bölcsessége vezéreljen az eljövendő napokban.

– Felség, nincs szó, mely megfelelően leírhatná e perc gyönyörűségét – felelte apám.

– Bármit kívánnál, most vagy a későbbiekben, csak szólnod kell – szólt a király, majd hozzám fordult. – Hogy hívnak, fiam?

– Iszmail vagyok – közöltem méltóságteljesen.

Finoman megbökdöstek bennünket, hogy ne tartsuk fel a sort. Így jutottunk ki a teremből a legnagyobb sátorba, amit életemben láttam – akkora volt, hogy az összes küldött elfért alatta. A rongyok és az arannyal átszőtt kelmék testvériesen összevegyültek; könnyű volt megállapítani, ki a menekült, és ki tartozik a gazdag palesztinok közé.

Az elénk tálalt lakoma még nagyobb szabású volt, mint amilyenekkel apám traktálta vendégeit tabahi muktár korában. Sokunknak már oly rég nem volt része ilyen finomságokban, hogy addig tömtük degeszre a hasunk, amíg rosszul nem lettünk; utána pedig ettünk tovább. A szeretet és az egyetértés hangulata lengte be a sátrat, és az ünnepi kedvet csak fokozta a lágy zene, a sok szép táncosnő. És hogy a derű ne lohadjon le túl hamar, a szolgák hada bőségesen osztogatta a hasist is.

A lakoma után teveversennyel, lovas- és solymászbemutatókkal szórakoztattak bennünket, aztán újra zene és tánc következett. Később a rádióból tudtuk meg, hogy a király közben lopva elhagyta a várost, nehogy jelenlétével befolyásolja a találkozást, vagy csorbítsa a rendezvény demokratikus jellegét.

Másnap apám elment a maga bizottságába. Az ülés rendkívül viharosan zajlott, mert ő szerette volna kibővíteni a napirendet, amely csupán előre kidolgozott határozatok megszavazásából állt. Kifogásolta a „menekült” szó használatát is, de letorkolták.

Nemsokára el is mentem, hogy utasítása szerint híreket gyűjtsek.

Estére beszámoltam mindarról, amit sikerült megtudnom. Tadzsi sejk egy félig nomád törzs vezetője; az Akabai-öböltől északra, Ejlat körzetében éltek. Az egyiptomiak, katonai érdekekre hivatkozva, már a háború elején elűzték őket szülőföldjükről; így kerültek Hebronba. A háború végén a zsidók elfoglalták a Negevet, és Tadzsi sejk maga sem értette, miért nem iparkodott otthon maradni. Az el nem menekült beduinokat a zsidók békén hagyták, sőt egyesek éppenséggel kalauznak szegődtek a zsidók mellé, vagy hírekkel látták el őket.

Tadzsi sejk jó okkal fájlalta tévedését, mert a hebroni táborban igen kényelmetlen helyzetbe került. A tüzesen Abdallah-párti polgármester ugyanis a tábort a Nyugati Part egyik jordánbarát fellegvárává építette ki.

Apám megmutatta a Tadzsitól kapott kis talizmánt: szeszélyes mintázatú fekete jáspisfüggő volt, amilyet a beduinok a dzsinnek távol tartására viselnek.

– Később majd ennek segítségével szólítom magunkhoz a sejket – mondta apám.

– És mit tudtál meg a táborról?

Fontoskodva köszörültem a torkom.

– A Schneller- és az összes Amman környéki tábor sokkal rosszabb helyzetben van, mint Akbat Dzsabar – közöltem. – Itt élet-halálnak Abdallah az ura. A jó vörös félholdas munkákat mind a tekintélyesebb régi muktároknak és családtagjaiknak juttatja. Aki a király ellen van, enni sem kap, és ha megmukkan, jaj neki! Sok embert megöltek vagy börtönbe csuktak, és mára alig maradt ellenlábasa.

– Így is képzeltem – mondta apám.

– A városban is csak azok kapnak munkát, akik együttműködnek a királlyal. És azt beszélik, ugyanígy állnak a dolgok valamennyi jordániai táborban.

Harmadik este azt jelenthettem apámnak, hogy sikerült még egy szenvedélyes ellenzékire bukkannom; az illető azonban, Ibrahimmal ellentétben, nem szellőzteti meggyőződését.

– A neve Charles Maan, és a haifai gimnáziumban volt tanár. Most a ramallahi bizottság egyik hangadója.

– Hallottam már hírét – mondta apám. – A ramallahi csoport nagyon erős. Meg lehet bízni abban az emberben?

– Azt hiszem, igen, persze egyvalamit kivéve.

– Vagy úgy. És mi legyen az?

– Charles Maan keresztény, és te is tudod, mennyit hazudoznak össze Jézusról a keresztények.

– Más baj nincs vele?

– Nem hinném.

– Hülyeség – mondta ekkor, legnagyobb megdöbbenésemre, hadzsi Ibrahim. – Keresztények és muzulmánok századokon át éltek egymás mellett Palesztinában, és semmi bajuk nem volt egymással. Vallásháború ezen a vidéken? Libanoni őrültség, fiam. Amíg a mufti fel nem bukkant, még a zsidókkal is megfértünk.

Ibrahim hadzsi színvallásán úgy megütköztem, hogy szóhoz sem bírtam jutni.

Csak nagy nehezen böktem ki, hogy Charles Maan is a Schneller-táborban lakik, tőlünk nem messze.

– Maradj a sátra közelében, és figyelj, de feltűnés nélkül – rendelkezett apám. – És ha senki sincs nála, óvatosan surranj be, mondd meg, ki vagy, és adj át neki egy üzenetet, akár szóban, akár írásban. Közöld, hogy néhány percre szívesen beszélnék vele.

– De hol, apám?

Mindketten törtük a fejünket. Végül apám a latrinát javasolta.

Két teljes órán át ácsorogtam Charles Maan sátra körül, és szüntelenül ki-be jártak nála a küldöttek. Elhatároztam, hogy inkább írok néhány sort. Amikor aztán egy percre egyedül maradt, gyorsan bebújtam a sátorba, és átadtam a cédulát.

Idősebb volt apámnál, a szeme táskás, ujjai sárgák a dohánytól. Átfutotta az írást: Iszmail vagyok, hadzsi Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi fia. Apám beszélni szeretne veled. Légy hajnali kettőkor a latrinánál.

Charles Maan apró darabokra tépte a cédulát, és beleegyezőn bólintott.

A latrina hosszú, hullámlemezből épült pajtaféle volt, amelyet egy gödör fölé húztak fel. Innen nyitott csatorna vezetett a gyűjtőárkokhoz.

Néhány perccel két óra előtt apám meg én kióvakodtunk a sátrunkból. Teljes volt a némaság, koromsötéten borult fölénk az ég, és ez nagyon is megfelelt nekünk. Álldogáltunk a sötétben, amíg csak fel nem tűnt az úton Charles Maan alakja.

Viseltes nyugati öltöny volt rajta; látszott, mennyire kimerült. Körülnézett, majd bement az épületbe. Ibrahim követte, én pedig a bejáratnál álltam, hogy ha valaki közeledne, riaszthassam őket. Charles Maan a gödör fölött állt, s úgy tett, mintha vizelne.

– Találkozzunk majd a túlsó parton – mondta apám.

– Helyes.

– Ismered Tadzsi sejket a hebroni táborból?

– Ismerem. Derék, megbízható ember.

– Akkor őt is elhozom.

– Rendben van.

– Hogyan válthatunk üzenetet? – kérdezte apám.

– Ha Tadzsi meg te készen álltok, küldd el hozzám Iszmail fiadat Ramallahba. A Birah-táborban lakom, még egy kis iskolát is sikerült nyitnom. Könnyen megtalál majd.

– De senki nem tudhat a találkozásról.

– Tudok egy biztos helyet a jeruzsálemi óvárosban. Ismered a Sion apácazárdát?

– Nem ismerem – rázta fejét apám.

– Gyertek be az Oroszlános kapun. A zárda a Via Dolorosán van, az Ecce Homo boltívnél, a Kálvária második és harmadik stációja között. Keressétek Mária Amália nővért. Ő az iskola igazgatónője, és tudni fogja, mikorra várjon benneteket.

– Nem akarlak megbántani, de mégiscsak nőről van szó. Megbízhatunk benne?

– Ő a lányom – mondta Charles Maan.

– Valaki jön! – suttogtam.

Mindketten gyorsan rendbe szedték öltözéküket, majd Ibrahim még odasúgta: – Néhány hét múlva jelentkezem! – aztán sietve elosontunk.

A tanácskozás utolsó délutánján a római színházban az egyes bizottságok elnökei egymásnak adták a szót, hogy a bizottsági határozatokat jóváhagyásra a közgyűlés elé terjesszék.

A határozatok úgy kopogtak, mint a hóhér kosarába gördülő levágott fejek.

Először. Amit vérrel szereztünk, vérrel is hódítjuk vissza.

Másodszor. A hitetlenek veszélyeztetik az iszlám értékeket, ezért az iszlám országaiban nincs hely számukra.

Harmadszor. Az arab nemzetek egysége ma erősebb, mint bármikor.

Negyedszer. Súlyosan vétkezett minden arab, aki nem menekült el a cionista államalakulatból. Cionista útlevéllel utazó arabok egyetlen arab ország területére sem léphetnek. Ötödször. A cionista államalakulatban maradt arabokat mint bélpoklosokat kell kizárni a szent helyekről, Mekkából és Medinából.

Hatodszor. A cionista államalakulatban maradt arabok ragályt hordoznak, s ezért nem imádkozhatnak sem az Al-Akszában, sem a Sziklamecsetben, sőt be sem léphetnek e szent helyekre.

Hetedszer. A cionista államalakulatban maradt arabok minden árulásra képesek, s ezért nem csatlakozhatnak elmenekült családtagjaikhoz, sőt meg sem látogathatják őket.

A papok és a különböző iszlám bizottságok még vagy húsz ilyen határozatot fogadtattak el. A maroknyi tiltakozót hamar elhallgattatták.

Aztán újabb határozatok következtek, amelyek örökké tartó háborút hirdettek meg a zsidók ellen. A szavazási komédia az estébe nyúlt, és csak ezután következett a rendezvény fénypontja: a három legfontosabb bizottság jelentése.

A menekültügyi bizottság, amelybe apámat is beosztották, ragyogó színekkel ecsetelte a jordániai táborok életét a Nyugati Parton uralkodó állapotokhoz képest, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy bebizonyítsa: ha a palesztinok Jordánia nemzeti lobogója alá sereglenek, mindnyájuknak sokkal jobb lesz a soruk. Addigra már megtudtuk, hogy a jordániaiak egyetlen ígéretüket sem váltották be: munka, föld, állás csak azoknak jutott, akik testestül-lelkestül Abdallah híveiül szegődtek; a többiek egyformán nyomorogtak a Jordán mindkét partján.

Ezután a fegyverszüneti határral foglalkozó, igen rangos bizottság terjesztette be jelentését. A háború végére többé-kevésbé állandósult a szeszélyesen kanyargó tűzszüneti vonal: a csapatok ugyanis egyszerűen lecövekeltek ott, ahol éppen voltak.

A háromezer mérföldes határvonal mentén képtelen helyzet alakult ki: több százezer dunam arab tulajdonban lévő föld került át a zsidó térfélre. A bizottság a Jordániai Határügyi Bizottság néven újabb testületet jelölt ki, azzal a céllal, hogy minél több területet visszaszerezzen. A bizottság arról is döntött, hogy a menekültek, akár egyénileg, akár faluközösségenként, visszaigényelhetik elveszett földjeiket – mihelyt a Nyugati Part és Jordánia egyesülése végbement.

– Abdallah úgy hazudik, mint a vízfolyás – morogta apám. – Eddig még egyetlen dunam vitatott földet sem tudott visszaszerezni.

Apám szólásra emelkedett, hogy tiltakozzék a jelentés ellen, ám szomszédai elhúzódtak tőle, és helyükre benyomultak a légió tagjai. Ismét kiszáradt a torkom a rémülettől. Most már csak a vendégjog szent hagyománya menthet meg bennünket, gondoltam. De csoda történt. A sors kegyelméből Charles Maan ott ült a közelben, és apám véletlenül elfogta a pillantását. Azon nyomban úrrá lett indulatain, és szótlanul visszaült a helyére.

A demokratikus egységbizottság jelentése, a várva várt csúcspont végül már senkit nem lepett meg. Bejelentették, hogy a jordániai parlament elfogadta az egységről szóló törvényt. Abdallah lakájai harsány éljenzésben törtek ki. Ezután demokratikus szavazás következett: a tanácskozás kilencszázhetven szavazattal húsz ellenében hitet tett Nagy-Palesztina mellett.

Végül bejelentették, hogy a svájci Zürichben tanácskozást rendeznek a menekültek követeléseiről és jogairól, és itt egy semleges országokból álló nemzetközi döntőbizottság vizsgálja majd meg a menekültek ügyét. Jordánia is küldöttséggel képviselteti majd magát, hogy a menekültek igényeiért szót emeljen.

Megragadtam apám kezét; éreztem, hogy egész testét rázza a düh. Minden erőmet összeszedve kicibáltam a színházból.

Rosszabb szájízzel már nem is utazhattunk volna haza.

Nyolcadik fejezet A nyitott csatornák és a rothadó szemétkupacok iszonyatosan bűzlenek, és kövérre hizlalják a legyeket és szúnyogokat. Ha ehhez még hozzászámítjuk a teljes tétlenséget meg a soha nem volt hőstetteikről regélő hóbortos, lázálmokban élő öregemberek hatását, megérthetjük, honnan jöttek elő a Bosszú Leopárdjai.

Egyik vezérük Dzsamil bátyám volt. Reménytelen nyomorunkból egyenruhára nem futotta, ezért fényes, narancsszín hajpánttal hívták fel magukra a figyelmet.

A csoportok neve változott. Az Elisa forrásánál elterülő Ein esz-Szultán táborban Szabadító Cápáknak nevezték magukat; az északabbra elhelyezkedő beduin táborban Sivatagi Farkasokkal lehetett találkozni, míg még feljebb az országút mentén a kis Nuveimeh-tábor fiataljai a Fekete Május nevet választották – a gyászos hónapról, amikor a zsidók kikiáltották függetlenségüket. A bandákat versengve tüzelték a tunya, gondolkodásukban is megrekedt öregek és az egyiptomi eredetű Muzulmán Testvériség szövetség fanatikus tagjai.

A Bosszú Leopárdjaitól Akbat Dzsabarban majd mindenki félt. Árgus szemmel kutatták fel a magamkorú fiúkat, akik aztán vagy közéjük álltak, vagy vállalták a verést. Engem Dzsamil kedvéért nem háborgattak, Dzsamil pedig vélhetően azért nem tartott rám igényt, mert attól félt, veszélyeztethetném vezéri babérjait. Éjjelente a bandák felmásztak a Kísértés Hegyére, s ott félelmetes szertartásokkal avatták be az újoncokat; sokaknak a vérét is megcsapolták. Titkos jelbeszédük volt, bosszúesküjükben pedig kísértetiesen ecsetelték, miképpen törik majd be a zsidók koponyáját, miként tépik ízekre őket, és vájják ki a szemüket izzó vassal.

Az ólomsúlyú éjszakai csendben a hegyről messzire elhatolt a kántálás: „Vérfürdő, kínhalál!” Lázas buzgalommal tették próbára erejüket: botokkal vívtak párbajt, magas kerítésekről ugráltak le, elrohantak társaik sorfala előtt, akik kövekkel hajigálták őket, tűzrakáson ugrottak át, eleven csirkék vagy kígyók fejét harapták le, vagy puszta kézzel fojtottak meg macskákat. Így kergették hajnaltól késő éjszakáig a legfőbb arab erények, a bátorság és a férfiasság délibábját, hogy eloszlassák a mindennapi élet dermesztő egyhangúságát.

Hadzsi Ibrahim meg a többi egykori muktár és sejk jól látta, hogy a bandák egyre inkább veszélyeztetik tekintélyüket, de kesztyűs kézzel kellett bánniuk velük, mivel semmilyen más lehetőséget nem tudtak cserébe felkínálni. Nem volt sem iskola, sem mozi, sem sportélet, legföljebb a rádió sipított. Előadásokat csak a Muzulmán Testvériség szervezett, s ezek természetesen a vértanúságot és a halált dicsőítették.

– Ti vagytok Allah kiválasztott ifjú katonái, a bosszú majdani vértanúi!

Bosszú és bosszú... Erről hallottak mindenütt: Jerikóban csakúgy, mint otthon vagy a tábor ócska kis kávézóiban, és egyre jobban elvadultak. Egyikük sem dolgozott; még betakarításkor sem kerestek munkát, pedig olyankor elkelt a munkáskéz. Anyáik és nővéreik dolgoztak helyettük, ők pedig fizetség ellenében „védelmet” ajánlottak a gazdáknak.

Ha valamelyik táborlakó összeszólalkozott egy Leopárddal, számíthatott rá, hogy viskóját kifosztják, legidősebb fiát pedig agyba-főbe verik. A Bosszú Leopárdjai

előszeretettel verődtek össze az Allenby hídnál, ahol mindig hosszú sor teherautó várt a jordániai vámvizsgálatra. Mihelyt egy sofőr elbóbiskolt vagy kiszállt a kocsijából, a Leopárdok ott termettek, és már vitték is, amit lehetett.

A táborbeli bandák ekképpen vezető szerepre tettek szert a burjánzó feketepiacon. Ennek érdekében hallgatólagosan megegyeztek a jordániaiak irányította, tehetetlen és megvásárolható tábori rendőrséggel. Jóformán háborítatlanul garázdálkodtak a jerikói utcákon, és megzsarolták azokat a kereskedőket, akikre a rendőrök hívták fel figyelmüket. Rendszeresen kifosztották a Vörös Félhold raktárait is.

Időnként, amikor a helyzet már tűrhetetlenné fajult, az Arab Légió hirtelen lecsapott, és elvitt néhány fiút az ammani börtönbe, de ilyenkor a szülők lármás tiltakozásban törtek ki.

Dzsamil egyre inkább dúskált a földi javakban. Volt már tranzisztoros rádiója, karórája, sosem szenvedett hiányt hasisban, olyan finom falatokhoz jutott, amilyeneket mi hónapszámra nem láttunk, és bőven akadt nála csecsebecse is, amivel a lányoknak kedveskedhetett. Apám nem faggatta, de ő is, én is aggódni kezdtünk titkos fegyverraktárunkért – Dzsamiltól kitelik, hogy eladja a fegyvert, vagy ami még rosszabb, kiosztja a Leopárdok között.

Dzsamil, látva, hogy némán belenyugodtunk életformájába, egyre vakmerőbb lett. A zsebe tele volt pénzzel: ajándékot hozott anyjának, dohányt apjának, csemegét a családi asztalra. Hamarosan elhitette magával, hogy nélkülözhetetlen számunkra, sőt alighanem egyenrangúnak képzelte magát még hadzsi Ibrahimmal is. Önhittsége tetőpontján attól sem riadt vissza, hogy a többi Leopárddal éppen a mi Tabahról elnevezett táborrészünkben törjenek be egy viskóba, ahol ráadásul apánk egyik barátja lakott. Amikor ebédre hazajött, találkoztam vele az úton. Akkor még nem tudtam, hogy apám mindenkit eltávolított a házból.

– Állj meg, Dzsamil – kiabáltam, és szaladtam, hogy utolérjem. – Vigyázz, mert apát nagyon felbőszítette az a betörés Daud al-Hamdannál.

– Hát aztán?!

Amióta az eszem tudom, anyám, néném vagy bátyáim soha még meg nem kérdőjelezték apa tekintélyét. Arra gondoltam, hogy Dzsamil talán megbolondult.

Megragadtam a karját, hogy álljon meg, de ő kirántotta magát, és metsző hangon vágta a szemembe: – Apa ideje lejárt. Ő meg a többi öreg mintha már itt sem volna. Most új rend van.

Zavartan hunyorogtam: nem hittem a fülemnek. Ám ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy Dzsamil tizennyolc éves korára akkora lett, mint apa, és csupa izom.

– Dzsamil, te nem tudod, mit beszélsz...

– Azt hiszed? Hát tudod mit? Apának köszönhetjük, hogy ilyen nyomorultul kell élnünk. Miért nem maradt Tabahban, hogy fegyverrel védje meg a földjét? Mit gondolsz, ki hódítja majd vissza? Talán ő? Engem és a barátaimat arra rendelt a sors, hogy visszaszerezzük a becsületünket, és most már megkövetelem, hogy tiszteljenek is érte.

Legszívesebben előreszaladtam volna, hogy figyelmeztessem apát, de már késő volt. Most már csak Dzsamil nyomába szegődhettem, és óvatosan követtem a házba.

Ibrahim ott ült az egyetlen valamirevaló széken, és imafüzérét morzsolta. A

küszöbről láttam, hogy Dzsamil micsoda szörnyű bűnt követ el: nem térdel le, hogy kezet csókoljon apának. Ehelyett azt kérdezte: – Hol az ebéd?

Ibrahim lassan felállt, és szembenézett Dzsamillal. Aztán olyan gyorsan csapott le az öklével, hogy szinte nem is láttam a mozdulatot. Dzsamil a földes padlóra zuhant.

Ott hevert értetlen, döbbent arccal, a szájából vér csöpögött.

Apa ekkor halkan, szelíden csupán ennyit mondott: – Most szépen kimégy, fiam, és amikor újra bejössz, megmutatod, hogy tudod, mivel tartozol apádnak.

Dzsamil négykézlábra kapaszkodott, és izzó tekintettel nézett fel apára.

– Már nem vagyok a tulajdonod! – süvöltötte.

Ibrahim olyan erővel rúgott a bordái közé, hogy Dzsamil a falig repült, kidöntve a helyéből néhány agyagtéglát.

– Dzsamil fiam – ismételte meg apa a szelíd felszólítást -, menj ki szépen, aztán mutasd meg, hogy tudod, mivel tartozol apádnak.

Dzsamil a falba kapaszkodva feltápászkodott, és görnyedten tapogatta fél kezével a bordáit, fél kezével a száját. Aztán egyszer csak káromkodva apának rontott, és arcul ütötte. Szörnyűségesebb látványban még nem volt részem.

Berohantam a szobába, hogy megvédjem apát, de ő visszakézből eltolt magától.

– Tehát a Bosszú Leopárdja verekedni akar. Nagyon helyes. – Azzal széttárta karját, és két tenyere nagy csattanással lecsapott Dzsamil fülére. Dzsamil felüvöltött és összeroskadt. – Dzsamil fiam – szólt ismét apám, éppoly csendesen -, menj ki és gyere be újra, hadd lássam, hogy tudod, mivel tartozol apádnak.

– Soha! – hörögte Dzsamil.

Ibrahim lába ezúttal gyomorszájon találta el. Dzsamil furcsa, kicsavarodott tartásban nyúlt el a földön. Apa a mellére tette a lábát, és újból megismételte a felszólítást.

– Apa, hagyd abba, hiszen megölöd! – kiabáltam.

– Szó sincs róla. Csak megtanítom, hogyan tisztelje az apját. Megtanultad már a leckét, Dzsamil?

– Elég volt! – lihegte a bátyám.

– Miből volt elég?

– Feladom. – Dzsamil minden erejét összeszedve négykézláb az ajtóhoz mászott, ott megfordult, visszamászott apa lábához, aztán felnyúl a kezéért, és megcsókolta.

– Most pedig jól figyelj rám, kis Leopárdom. Az, amivel tudásod az imént gyarapodott, csak csöpp a tengerben ahhoz képest, ami akkor vár rád, ha a tabahi táborszakasz egyetlen lakójának a jövőben a haja szála is meggörbül. Felfogtad ezt?

– Igen, apa – nyöszörögte Dzsamil.

– Ha pedig bármilyen okból egyetlen fegyverünkhöz is hozzányúlnál, úgy foglak megölni, mint ti, a bosszú hős vértanúi a csirkéket szoktátok: a torkod harapom át.

Most pedig elmész Daud al-Hamdanhoz, visszaviszed, amit elemeltetek, és bocsánatot kérsz tőle.

Ezzel apa tarkójánál fogva felemelte Dzsamilt, és kilódította a házból.

Dzsamil elég okos volt, hogy felismerje: még nem virradt fel az a nap, amelyen őt általános tisztelet övezi; s ugyanakkor azt is felmérte, hogy a Bosszú Leopárdjai csak saját vérük árán válthatják le a régi gárdát. Nem sokáig nyaldosta sebeit: hamar

kidolgozta az újabb taktikát. Ettől kezdve Ibrahim hadzsi kedves fiaként hízelegte be magát a tabahi táborszakasz lakóinál, és felcsapott „védelmezőjüknek”.

Lelke mélyén azonban mindörökre megváltozott. Mintha a Nagy Tűzvész visszfénye ült volna ki az arcára; a szemében szikrázó düh elárulta, hogy egész lénye csordultig van gyűlölettel, és az erőszak akármelyik pillanatban kirobbanhat belőle.

Nem volt már egészen épelméjű, de ahhoz elég esze maradt, hogy ne szálljon szembe nyíltan apával. Sőt, mintha élvezettel alázkodott volna meg előtte, bizonyítván, milyen engedelmes fia hadzsi Ibrahimnak. Összecsapásuk után néhány héttel megtudtuk, hogy Abdallah király nagy ünnepséget rendez a Nyugati Part és Jordánia egyesülésének tiszteletére. Valójában így akart válaszolni az Arab Ligának, amely a lehető leghevesebben ítélte el a bekebelezést.

A király miniszterei arra vártak, hogy a nyugati országok elismerjék az új államalakulatot. Maga Abdallah továbbra is az ártatlant játszotta: őtőle igazán mi sem állt távolabb, mint hogy nyomást gyakoroljon a palesztinokra. Miniszterei azt fejtegették, hogy az egységtanácskozáson a lehető legdemokratikusabb módon érvényesült a palesztin nép akarata.

Jordánia csak Angliától és Pakisztántól kapta meg az olyannyira vágyott elismerést. Jordánia igazi urai továbbra is az angolok voltak; ők pénzelték s a brit tisztek révén ők is irányították az Arab Légiót. Abdallah mérhetetlen becsvágyától ugyan ők sem voltak elragadtatva, de hiába, ha egyszer összekötötték vele a sorsukat, jó képet kellett vágniuk a kis király játékaihoz.

Abdallahnak nem szegte kedvét, hogy sem az arab világ, sem a legtöbb külföldi állam nem ismeri el hódítását. Úgy érezte, hogy mint Allah akaratából való uralkodónak joga van tovább munkálkodnia Nagy-Szíria megteremtésén, s a halandók tévedései nem gátolhatják meg szent küldetése teljesítésében. Mi több, a lelke mélyén őszinte meggyőződéssel hitte, hogy a palesztin nép, a világ közvéleményét megcsúfolva, egy emberként követi majd. Ezért mindenképpen be akarta bizonyítani, hogy az egyesülés közmegegyezésen alapult.

Brit tanácsosai azt javasolták: rendezzen népszavazást a Nyugati Parton, az egységkonferencia határozatának megerősítésére. Abdallahnak nem tetszett az ötlet, hiszen bármi legyen is a szavazás eredménye, itt nem érvényes a királyi vétójog.

Persze nem volt kétsége afelől, hogy a palesztinok túlnyomó többsége az egyesülés mellett szavazna, mégsem bízott a népszavazás intézményében; mint uralkodót, vélte, megilleti a kiváltság, hogy a népet, ha netán tévedne, önmagától is megvédje. Így hát népszavazás helyett Abdallah inkább ünnepséget rendelt el, és megbízta párthíveit és ügynökeit: gondoskodjanak róla, hogy a Nyugati Part nagyobb városaiban a palesztinokból önként törjön ki a királyi politika iránti lelkesedés.

Az Allenby híd meghajlott a beduin egységek tevéinek, a sivatagi rendőrség lovainak dübörgő patái alatt. A légió katonái Land Roverekben, tankokban, páncélozott szállító járműveken zúdultak át a folyón. A gyalogságot meg a zenekarokat teherautón szállították át. Egy-egy zászlóaljnyi erő szállta meg Hebront, Betlehemet, Jerikót, Nabluszt és Ramallahot. Csak Jeruzsálem keleti részét kerülték el, tartva a zsidók katonai ellenlépésétől. Abdallah megszegte a tűzszüneti egyezményt: továbbra sem engedte oda a zsidókat legszentebb helyükhöz, a Nyugati

Falhoz, és ezért óvakodott attól, hogy a felingerelt zsidók netán kivessék Jeruzsálemből.

A nagy napon a városok és a táborok lakóit a főutcákra vezérelték, ahol zászlók és füzérek hirdették a palesztin nép megmentőinek, a mindenható jordániaiaknak a dicsőségét.

Apám dühöngve vonult be Jerikóba; én szokás szerint a jobb oldalán, egy lépéssel mögötte bandukoltam. Nuri Mudhil professzor házának tetejéről jól láthattuk az egész felvonulást.

A díszmenetet a nyalka királyi zenekar nyitotta meg; Ammanban is ők muzsikáltak nekünk. Jerikó ősi utcáihoz sehogy sem illett a Híd a Kwai folyón című film harsány indulója. Ezután a légió harcosait szállító páncélozott járművek hosszú sora következett, majd jöttek a tüzérségi ütegek és egy páncéloshadosztály, a tankok dübörgése elnyomta a zenét, és megrázkódtatta a házfalakat. A magasból repülőgépek csaptak le hármas alakulatokban. Közben már messziről hallatszott a tevék horkantása: a sivatagi rendőrség közeledett, amely Jordánia és Szaúd-Arábia határa mentén ellenőrzi a végtelen homoksivatagot. A katonák gőgösen ringatóztak a magas ülésben. És ekkor, olyan hirtelen, hogy egy fohásznyi idő sem maradt, egy csapat fiatal rontott a tevék elé, homlokukon a Bosszú Leopárdjainak narancsszínű pántjával. Másodpercek alatt pusztító kőzáport zúdítottak a tevékre és a hátukon ülő katonákra, majd villámgyorsan eltűntek a tömegben.

Az egyik teve térdre rogyott, levetve lovasát, mások riadalmukban szertefutottak, összevissza nyargaltak az utcán, néhány embert eltaposva, a többieket megfutamítva.

Egymás után borultak fel az árusok bódéi, a tömeg ordítozott, majd eldördült néhány lövés. Az emberek vakrémületben menekültek, a katonák pedig tajtékozva rendezték soraikat, és rárontottak azokra, akik az orvtámadás helyén maradtak. A járműveikből kiugráló katonák eszelősen csaptak le puskájuk agyával mindenkire, aki útjukba akadt. Aztán újabb lövések dördültek, egy asszony összeesett, és többé nem moccant.

Aznap este mind a rádió körül tolongtunk. Megkerestük Ammant is, KeletJeruzsálemet is, de hiába: szó sem esett a szomorú közjátékról. A damaszkuszi és a kairói adó is csak annyit árult el, hogy az egész Nyugati Parton hírzárlat van.

A másnap reggeli újságok ugyancsak hallgattak, de napközben megtudtuk, hogy Ramallahban és Nabluszban is kővel dobálták a jordániai csapatokat, és az összetűzésekben hatan meghaltak.

A táborban forró volt a hangulat. Abdallah lelkes hívei úgy gondolták, itt az idő, hogy új szövetségesek után nézzenek. Viskónk valóságos zarándokhely lett: egyik sejk a másik után biztosította apámat hűségéről. Apa alig leplezett gúnnyal fogadta a hódolatot.

Csak Dzsamil szeméből sugárzott a felszabadulást hozó nemzedék öntudata. Jól van, apám – sugallta ez a tekintet -, sütkérezz csak a dicsőségben, de ne felejtsd el, hogy mi voltunk azok, akik odacsaptunk.

Amikor az utolsó bűnbánó is elvonult, apám izgatottan vont félre.

– Itt az idő, hogy magunk vegyük kezünkbe sorsunkat – mondta olyan erős és magabiztos hangon, ahogy száműzetésünk kezdete óta nem beszélt. – Holnap felülsz a ramallahi buszra, és megkeresed Charles Maant a Birah-táborban. Ő majd

megmondja, mikor találkozzunk a Sion-zárdában, te pedig tovább utazol Hebronba, és értesíted Tadzsi sejket.

Ideadta a fekete jáspistalizmánt, amellyel majd igazolhatom magam. Én elismételtem a Tadzsi sejknek szánt üzenetet – hiszen csak tőlem tudhatta meg, hogyan jusson el a zárdához -, és megnyugtattam apámat: teljesíteni fogom a megbízatást.

Az elmúlt napból – bármilyen különös – nem a jerikói utca látványa, hanem Dzsamil gúnyos tekintete maradt meg leginkább az emlékezetemben.

Kilencedik fejezet A Sion-apácazárda az ősi római Antonia-erőd romjaira épült. Az erőd neve Jézus kínszenvedését idézi: a hagyomány szerint a pincéjében kínozták és alázták meg a római katonák. Ide, az egyik pincehelyiségbe vezette Mária Amália nővér azt a három férfit, akik néhány perces időközökben egymás után osontak be a zárdába.

Ahogy köszöntötték egymást, majd leültek a deszkákból összerótt asztal köré, még látszott rajtuk az idegesség. Aztán Ibrahim hadzsi rögtön a tárgyra tért: – Testvéreim, immár semmi kétség: Abdallah megbukott.

– Csak sebet kapott a vén hásemita, de még él – jegyezte meg Charles Maan, majd rágyújtott, hogy többé abba se hagyja a dohányzást.

– Akkor üssük az utolsó szöget oda, ahová kell – bökött homlokára az ősz szakállú sejk.

– Éppen ezen a helyen nem illenék emberekbe vert szögekről beszélni – mondta rosszallón Charles Maan.

– Mégis, szerintetek mit kellene tennünk? – kérdezte Ibrahim.

– Ez csak világos: meg kell gyilkolnunk – felelte Tadzsi.

– Semmi kifogásom ellene – folytatta Ibrahim -, csakhogy attól még nem érjük el a célunkat. Ellenkezőleg: Bagdadtól Marokkóig csak még mohóbbak lesznek a keselyűk, akik alig várják, hogy lecsapjanak Palesztinára.

– Hadzsi Ibrahimnak igaza van – vette át a szót Maan. – Ha megöljük Abdallahot, csak még súlyosabb elnyomás vár ránk. A légiót már megsebeztük, és forr bennük a bosszúvágy. Egy Abdallah elleni merénylet nyomán a vérünk festené pirosra Hebron utcáit is.

– Hát lehet, hogy nem ez a legjobb megoldás – egyezett bele vonakodva Tadzsi. – De Abdallah most megingott, egyelőre nem tud továbbhaladni az útján. Most nem maradhatunk tétlen. Mi lenne, ha egyszerűen kikiáltanánk a függetlenségünket?

– Ez nem rossz gondolat – bólintott Ibrahim.

Charles Maanhoz fordultak, aki közben csonkig szívta cigarettáját, s mikor mármár a körmére égett, ügyesen sok évtizedes gyakorlatról tanúskodó mozdulattal rágyújtott róla a következőre.

– Egyszer már megkínáltak a függetlenséggel, de akkor nem kellett nekünk.

– Kicsoda kínált nekünk függetlenséget?! – csattant fel a sejk, heves kézmozdulattal.

– Hát az Egyesült Nemzetek. Talán okosabb lett volna, ha elfogadjuk, és csak aztán eredünk futásnak. Mi azonban csak futottunk. Eddig a mufti és Abdallah próbálta meg elfoglalni Palesztinát; az egyiket az egyiptomiak támogatták, a másikat az angolok. De ki támogat bennünket? És kik vagyunk mi valójában? Három koldusszegény menekült, aki egy pincében együtt üldögél Jézus Krisztus szellemével. Saját palesztin testvéreink is – mindazok, akik nem lettek hontalanok – ellenünk támadnának. És azt képzelitek, az Arab Légió összecsinálja magát félelmében, ha mi kikiáltjuk a függetlenséget?

– Akkor harcolnunk kell, amíg csak élünk – jelentette ki a sejk szenvedélyesen.

– Harcolnunk, de mivel? – vágott vissza gúnyosan Charles Maan. – Szervezeteink nincsenek. Kit képviselünk mi? Ki áll majd mögénk? A zsidókat támogatják az amerikaiak. Abdallahot támogatják az angolok. Bennünket ki ismer majd el?

Madagaszkár? Albánia? Vagy Külső-Mongólia?

Az öreg beduint egyre jobban ingerelték Charles Maan éles megfogalmazásai.

Segélykérőn nézett Ibrahimra.

Ibrahim felbecsülte szövetségeseit. Maan tanult és logikusan gondolkodó ember, az a fajta, akire égető szükség van az arab politika útvesztőiben. Tadzsi sejk szenvedélye viszont, ha kordában tartják, nélkülözhetetlen a küzdelemhez.

– Ki másnak van joga kikiáltani a függetlenséget, ha nem nekünk? – kérdezte meggyőződéstől fűtött hangon.

– Eszerint velem értesz egyet – vetette közbe izgatottan a sejk.

– Természetesen. De ugyanakkor osztom kitűnő barátunk véleményét is.

– Melyik véleményét?

– Azt, hogy a mi függetlenségi nyilatkozatunk olyan messzire hangzik majd, mint sivatagi szélviharban a suttogás.

– Gondoljátok meg, testvéreim... – szólalt meg csitítón a tanár. – Ami önmagunk kormányzását illeti, eddig nem sok eredményt tudtunk felmutatni. A bibliai zsidók óta Palesztinában már nagyon sokan uralkodtak, de a palesztinok még soha. – Charles Maan felemelte mindkét kezét, majd egymás után hajlította be ujjait. – Először jöttek a rómaiak, aztán a bizánci keresztények, az arábiai arabok, a keresztesek, Szaladin, az egyiptomi mamelukok, a törökök, az angolok, majd ismét a zsidók. A zsidók fővárosa mindig itt volt, vagy a maga valójában, vagy a lelkükben.

A döntéseket mindig idegenek hozták helyettünk; most is mások akaratából süllyedtünk odáig, hogy az egész világtól kell szánalmat koldulnunk. És álmaink között soha nem szerepelt a függetlenség álma.

Ahmed Tadzsi sejk a szakállát tépte, Ibrahim a bajszát markolászta. Ekkor kopogtak. Charles Maan az ajtóhoz sietett, cigarettahamut hullajtva léptei nyomán.

Leánya hozta a kávét. Maan elvette a tálcát, majd mindhármuknak kitöltötte a forró italt.

– Vajon a magadfajta bölcs ember miért menekült el Haifából? – kérdezte Ibrahim.

– Azt hiszed, csak a muzulmánok kiváltsága, hogy gyűlöljék a zsidókat? Túl büszke voltam hozzá, hogy leüljek velük tárgyalni. És most ismét azt kérdezem: vajon ki ismer majd el bennünket, minden követelésünkkel együtt? Itt állunk egy katasztrófa romjain, és csak a zsidók hajlandók leülni és tárgyalni velünk. Miért nem bírjuk hát rászánni magunkat, hogy kimondjuk ezt a borzalmas szót: Izrael?

Szürcsölték a kávét; a szűk helyiséget nemsokára betöltötte a dohányfüst.

– Már túl sokat beszéltem, és attól tartok, megbántottalak, Ahmed Tadzsi – szólalt meg Maan.

– Szó sincs róla – válaszolta amaz. – Csak hát keserű gyümölcs ez, nehéz megemészteni.

– A legnagyobb hazugság az volt, hogy a zsidók mindenkit megölnek, aki nem menekül el. Ugyan mi bajuk lett testvéreinknek, akik ott maradtak... igen, Izraelben?

Talán a tengerbe dobták őket, amint azt mi ígértük a zsidóknak? Netán megették

vagy az oltár előtt feláldozták őket? Ki volt a bolond: az, aki elfutott, vagy aki ott maradt?

– Én azért menekültem el, mert a nyavalyás egyiptomiaknak kellett a hely a dicsőséges hadseregük részére. Hát te, hadzsi?

– Ma a bátyám kormányozza a falut. Fondorlattal űztek el, és ez nem a zsidók műve volt. Egyszóval itt ül három bolond, aki bevallja, hogy bolondságot művelt. De a többi félmillió ezt soha nem fogja elismerni.

Tadzsi sejk nehezen, zihálva kapkodta a levegőt, behunyta a szemét, és úgy mondta, felindultságtól reszkető hangon: – Én nem akarok a táborban meghalni. Mi a teendőnk, Charles Maan?

– Lépésről lépésre kell haladnunk. Először is bizottságot kell alakítanunk, hogy a menekülteknek is legyen saját szószólójuk.

– Ugyan! – legyintett Tadzsi. – Láttál már arabokból álló bizottságot, amely bármiben is meg tudna egyezni?

– Hadd mondja végig Charles, amit akar – szólt rá Ibrahim.

– Mi hárman vagyunk a bizottság – jelentette ki Maan.

– No, ez már beszéd – jegyezte meg a sejk.

– És összehívjuk a Nyugati Part menekültjeinek demokratikus tanácskozását – folytatta Maan.

– Demokratikus tanácskozás? Ilyenben épp most volt részünk Ammanban – jegyezte meg gúnyosan Ibrahim.

– Hadd mondja végig Charles, amit akar – vágott vissza az előbbiért Tadzsi sejk.

– Helyes. Akkor beszélj, Charles – bólintott Ibrahim.

Charles Maan újabb cigarettára gyújtott, de szórakozottabban, mint eddig; az esze másutt járt.

– Az a kérdés, egyetértünk-e mi hárman abban, hogy az az okosabb megoldás, ha hajlandóak vagyunk a zsidó államban élni, és bármily megalázó is ez számunkra, mégis ellenállunk az őrjöngő bosszúvágy hullámának?

– Elismerem, hogy ennél rosszabb már nem lehet a sorunk – mondta Ibrahim.

– Én pedig nem akarok a táborban meghalni – ismételte meg Tadzsi.

– Tudtok-e valamit arról, testvéreim, hogy a zsidók hajlanak-e a tárgyalásra? – kérdezte Maan.

Ibrahim és a sejk hallgatott. Ibrahim titkon értesült róla, hogy a zsidók azonnal hajlandók százezer menekültet visszafogadni. Kíváncsi volt, vajon Charles Maan is hallott-e erről, mint ahogy az is érdekelte volna, hogy Tadzsinak milyen kapcsolatai vannak. A másik két férfi hasonló gondolatokat forgatott a fejében.

– Miért, te mit hallottál erről? – vágott vissza Ibrahim.

– Van okom feltételezni, hogy a zsidókkal jobb üzletet köthetünk, mint az egyiptomiakkal és a szíriaiakkal, Abdallahról már nem is szólva – válaszolt Maan.

– És mennyire megbízhatók a forrásaid? – kérdezte Ibrahim gyanakodva.

– Haifában maradt rokonaim tárgyaltak bizonyos zsidó tisztségviselőkkel. Semmi kétség, az ajtó nyitva áll.

– Számokat is tudsz? – tapogatózott Ibrahim.

– Azt nem – felelt Maan olyan egyértelműen, hogy Ibrahim elhitte: a másik valóban nem hallott a százezres számról.

– És te, Ahmed Tadzsi? – kérdezte.

– Én a tulajdon nagybátyádtól, a nagy Valid Aziz sejktől kaptam a hírt, aki bezzeg most is szabadon kóborol a Negevben. Megüzente, hogy a zsidóknak semmi kifogásuk ellene, ha törzsemmel együtt visszatérünk földjeinkre, feltéve ha nem keverünk bajt.

– És te mit tudsz, hadzsi? – érdeklődött Maan.

– Hát mondjuk úgy, hogy az értesüléseink megegyeznek. Meggyőződésem, hogy hajlandók tárgyalni.

– Nem téveszthetjük szem elől, hogy ha ebbe a vállalkozásba belevágunk, lesújt ránk az arabok felháborodása. Árulónak fognak bélyegezni – mondta Maan.

– Ezzel sem tudják kicsikarni, hogy ott forduljak fel abban az átkozott táborban – mondta Tadzsi.

– Egyetértek – csatlakozott Ibrahim.

– Akkor megmondom, mit kell tennünk. Tanácskozásra kell hívnunk a Nyugati Parton élő menekülteket. Ismétlem, csakis a menekülteket. A gazdagokra, akik megfutamodtak, nincs szükségünk, sem azokra, akik lefeküdtek Abdallahnak. El kell határoznunk, hogy hazatérésünk érdekében tárgyalásokat kezdünk a zsidókkal, és ami legalább ilyen lényeges, küldöttséget kell menesztenünk a zürichi Nemzetközi Döntőbizottsághoz.

– Most te ringatod magad ábrándokba – jelentette ki Tadzsi. – Hol találsz ötszáz olyan menekültet, aki egyetértene ezekkel a határozatokkal?

– Ha azt hívjuk meg, akit kell, menni fog – mondta Charles Maan határozottan. – Ami engem illet, vállalhatom, hogy Ramallahtól északra minden tábor megfelelő összetételű küldöttséget állít.

Tadzsi hevesebben cibálta ősz szakállát, és bizonytalan mozdulatot tett.

– Ha akadna némi kiosztani való pénzem, nálam se lenne gond.

– Tudod mit, Tadzsi sejk? Ígérd meg minden küldöttnek, hogy családostul az első hazatérők közé kerül. Hidd el, sebesebben futnak majd vissza, mint ahogy elmenekültek.

– Nem mondom, hogy lehetetlen – mormolta Tadzsi; látszott, hogy képzeletben már sorra veszi majdani szövetségeseit.

– És te, hadzsi?

– Jerikóban furcsák a táborok. Nálunk gyűlt össze a maradék: a szétszakadt törzsek, a csonka falvak. Egységnek nyoma sincs. Okosabbat nem tehetek, mint hogy összeállítok egy küldöttséget, és ügyelek, nehogy a kebelén belül valamilyen ellenzék támadjon.

– És ezt hogyan képzeled?

– Garázdálkodik közöttünk egy csapat fiú, akitől mindenki retteg. Most majd végre hasznukat veszem.

– Jól van – mondta Maan. – A fő, hogy titokban tartsuk az időpontot, nehogy a jordániaiak megneszeljék. Az egész tanácskozást csak egy vagy két nappal korábban fogjuk bejelenteni. El kell érnünk, hogy egyetlen nap alatt elfogadják valamennyi határozatot, és aztán szétoszoljunk, még mielőtt a jordániaiak értesülnének az őket ért csapásról.

– Ez kitűnő gondolat! – lelkesedett hadzsi Ibrahim.

– Tartsuk Hebronban a tanácskozást – javasolta Tadzsi.

– Az nagy hiba lenne – torkolta le Maan. – A ti táborotok magányosan áll délen, Abdallah leglelkesebb híveitől övezve. Miért merészkednénk be az oroszlánbarlangba?

– Charlesnak igaza van – bólintott Ibrahim. – Hebron olyan csapda, amely bármelyik percben ránk csukódhat. Ami engem illet: Jerikó átkozottul közel van az Allenby hídhoz. A legjobban szervezett menekültcsoport Ramallahban van. Miért ne mehetnénk Ramallahba?

– Ramallah jóformán már nincs is Palesztinában! – méltatlankodott Tadzsi.

– Testvéreim... – Charles Maan szelíd hangja elárulta, hogy ő a maga részéről már átgondolta a kérdést. – Én Betlehemet javaslom.

– Betlehemet?

– Betlehemet?

– Igenis Betlehemet.

A sejk gyanús udvariassággal tette szívére a kezét.

– Tudom, testvérem, milyen szent számodra az a város. Azt is elismerem, hogy az év egy napján maga a megtestesült erény. Ám köztudott, hogy a többi napon ott üzekednek a legkomiszabb szajhák egész Palesztinában.

– Micsoda istentelen beszéd ez! – tiltakozott Ibrahim.

– Csak a színtiszta igazat mondja – közölte Maan. – A betlehemi szajhákról mindenki hallott már; szerencsére csak Palesztinában. A külvilág szemében – márpedig számunkra most ők a fontosak – Betlehem neve szent, és mindenkiben azonos gondolatokat ébreszt. Majd meglátjátok, mekkora visszhangja lesz a dolognak a külföldi sajtóban!

Tadzsi szakállát simogatva töprengett, majd Ibrahimra nézett, aki helyeslőn bólintott.

– Úgy legyen! Mához egy hónapra, Betlehemben. Most induljunk haza, állítsuk össze gondosan a küldöttségeket, és utána jöhet a demokratikus tanácskozás!

Charles Maan kinyújtotta nikotinfoltos kezét. Tadzsi sejk megragadta, aztán hadzsi Ibrahim is odacsapott. Mindhárman az egymásba kulcsolódó kezekre nyomták szabad kezüket, és mind a hat kéz egyszerre, ritmusban mozgott. Hónapok óta először a három férfi felszabadult nevetésben tört ki.

Tizedik fejezet Hadzsi Ibrahim és összeesküvő társai ravaszul és óvatosan láttak hozzá a küldöttek kiválogatásához. Egyikük se kötelezte el magát meghatározott létszám mellett. A cél az volt, hogy olyan embereket találjanak, akik esküvel vállalják: a tanácskozáson a visszatérésre szavaznak majd.

Apám közölte Dzsamillal, hogy most megválthatja bűneit. A Bosszú Leopárdjainak kellett ügyelni rá, hogy a küldöttek listájának közzététele után ne üthesse fel fejét semmilyen ellenzék. Dzsamil már égett a tettvágytól; apám ajánlata úgy érte, mintha friss vért ömlesztenének ereibe. Valóban akadtak is zúgolódók, de a Leopárdok mindegyikükhöz eljuttattak valamiféle, kifinomultnak aligha nevezhető figyelmeztetést egy, az ajtófélfára szögezett döglött állat – kutya, macska, patkány vagy kígyó – formájában.

Amikor már kis híján hétszáz küldöttet eskettek fel jó előre, Charles Maan sajtókonferenciát hívott össze Kelet-Jeruzsálembe, ahol számos nyugati és arab sajtóügynökség tartott fenn irodát. Néhány tömör mondattal bejelentette, hogy a Nyugati Part menekültjeinek képviseletében hétszáz demokratikusan megválasztott küldött ül össze két nap múlva tanácskozásra Betlehemben; a küldöttek névsorát azonban nem volt hajlandó közölni.

A jordániaiakat meglepetésszerűen érte a hír. Még nem tértek magukhoz az ünnepi felvonulásokon kitört zavargásokból, és azt is látták, hogy a világ nem hajlandó elismerni a bekebelezést, így aztán egyelőre nem mertek cselekedni. Amikor az újságírók Ammanban a jordániai miniszterek véleményét tudakolták, azok kénytelen-kelletlen közölték, hogy semmi kifogásuk a menekültgyűlés ellen.

Mindazonáltal, minden óvintézkedés ellenére, a küldöttek közé Abdallah jó néhány embere is befurakodott.

Apám megbízta Dzsamilt, hogy a Leopárdok és más táborokból való társaik tartsák fenn a rendet a teremben, és biztosítsák magát a Jászol terét is. Így indultunk el Betlehembe.

Az előjelek nem voltak épp kedvezőek. A városhoz közeledve láttuk, hogy a meredek teraszok között kanyargó országút mentén az Arab Légió katonái nyüzsögnek.

Rozoga járműveken – amilyeneket a Nyugati Parton szerezni lehetett – érkeztek a küldöttek. A Jászol terét elözönlötték a Bosszú Leopárdjai meg a többi banda. A háztetőkön viszont szorosan és jól láthatóan álltak a légió katonái.

A Pásztorok rétjén satnya kis táborhelyet tákoltak össze; itt vertek sátrat, itt terítették le imaszőnyegüket a menekültek, akik magukkal hozták ételüket-italukat.

Bizony, itt valóban a kisemmizettek gyűltek egybe.

Betlehem, akárcsak Jerikó, dicsőbb napokat is látott. Az egész város élete a Születés temploma és a Jézus szülőhelyének tekintett barlang körül sűrűsödött. A teret szegélyező üzletek mind az autóbuszokból kiözönlő turistákat csalogatták; a pultokon halomban álltak az olajfából faragott feszületek, a különböző keresztény jelképek s a helyi kézművesek alkotásai: hímzések, csipketerítők. Mozgóárusok,

koldusok, kerítők keveredtek a téren zarándokokkal és a Bosszú Leopárdjaival, és valamennyiük fölött ott virrasztott éber szemmel az Arab Légió.

A tér túlsó végén ütött-kopott hajdani mozi állt, a Kelet Csillaga: ez volt a tanácskozás színhelye. Apám úgy vélte, a számos külföldi tudósító jelenléte majd megóvja őket az esetleges támadástól. A mozi ugyan kőből épült, de belseje igencsak tűzveszélyes volt, és apám lefogadta volna: nem egy jordániai tisztségviselő fejében megfordult az ötlet, hogy ránk gyújtsák a házat.

Belépéskor a küldötteknek ki kellett göngyölni imaszőnyegüket, a bandatagokból verbuvált biztonsági személyzet pedig átkutatott mindent és mindenkit, nem rejtőzik-e valahol bomba, gyújtólövedék, pisztoly vagy egyéb gyilkos szerszám.

A terem lassan megtelt. Közben szerelők bajlódtak az elromlott hangosítóberendezéssel; s amikor végre üzembe helyezték, a hang olyan erővel verődött vissza a kőfalakról, hogy be kellett fogni a fülem. A terem egyébként rossz szagú volt, a falak repedezettek, de hát egy menekültgyűléshez éppenséggel illett ez a környezet.

Amikor a vezetők felmentek a színpadra, és helyet foglaltak a hosszú asztal mögött, apám félrevont.

– Ülj oda, ahol senki nem figyelhet fel rád, mert lehet, hogy bajba kerülünk. Ha bármi történik, ne velem törődj, hanem siess vissza Akbat Dzsabarba, hogy megvédd a nőket.

Az egyik ajtó mögött keskeny kőlépcsőre bukkantam. Tapogatózva másztam föl rajta, és egy folyosóra jutottam, amelyből parányi szoba nyílt. Ramlehben már voltam néhányszor moziban; a helyiség alakjából és méretéből tudtam, hogy valamikor ez lehetett a vetítőfülke. A réseken át jól látszott az egész terem; az ablakból pedig a Jászol terére nyílt kilátás, tehát Dzsamilt és „csapatait” is szemmel tarthattam. Tudtam, hogy e bandák révén Betlehemben is jelen van a táborokban elharapódzott gyűlölet, és gyanítottam, milyen jövő várna ránk, ha apa tervei nem sikerülnek.

Ahmed Tadzsi volt az első szónok. Kölcsönkapott bő, dúsan redőzött köntösében tiszteletet parancsoló jelenség volt.

– Hallgassátok meg szavam, testvéreim! Mint testvérek sereglettünk egybe, mert jól tudjuk, hogy fél kézzel nem lehet tapsolni, és a magányos ember farkasok prédája.

A bosszú szent, a gyűlölet nemes. Mégis, mielőtt engednénk vágyainknak, józanul számot kell vetnünk a helyzettel. Nem azért fogunk hazatérni, mert a zsidók hajlandók visszafogadni – ez a kísértés bennünket nem csábít. Nem is azért térünk haza, mert iskolákat és kórházakat ígérnek – ilyen durva vesztegetésnek mi nem engedünk. Csak azért térünk haza, hogy titkon és némán előkészítsük a bosszú pillanatát. Megtévesztjük az ellenséget, hogy ne vegye észre, mint gyarapodik erőnk napról napra, és utána csapunk le rá tüzes vasunkkal.

Ahmed Tadzsi sejk nagyszerű formában volt. Nem az értelemhez, hanem az indulatokhoz szólt, és szavainak jelentésénél sokkal többet nyomott a latban az elsöprő szónoki lendület.

– A türelem kiszárítja a tengereket, és szétporlasztja a hegyeket. A mi megváltásunknak a türelem a kulcsa. Áldozatok vagyunk, mégis fékeznünk kell bosszúvágyunkat, amíg újból gyökeret nem eresztünk szent földünkbe. Akkor, de

csakis akkor majd cselekedhetünk. Így hát azt mondom: induljunk haza, és éljünk együtt a sakálokkal, amíg nem üt a cselekvés órája.

A sejk ontotta az üres szavakat, amelyek azonban nagyon is alkalmasak voltak az érzékek ingerlésére.

– Balszerencse sújtott le ránk, és a sors üldözöttjének mindenki a lábára lép, a gazemberek pedig egyre arcátlanabbak lesznek. Porban fetrengünk, a gyomrunk üres, minél szűkösebb a falat, annál jobban marakodunk érte, és ha van mit nyelni, összeszorul a torok. A szegénység rosszkedvet és civakodást szül.

De vicsorogjatok csak, testvéreim, és mindenki megretten. Bennünket is megrágnak, de a torkukon akadunk. Mind tudjuk, mit érez a másik, hiszen testvérek vagyunk, és ki ismerné jobban a fa törzsét, mint a fa kérge? A végzet, amely lesújtott rátok, engem sem kímélt, mint ahogy senki közülünk nem menekülhet előle. Ha majd eljön a sírás ideje, láthatjuk, hogy vannak köztünk boldogtalanok, akik szemük világát is elvesztették. Ha majd eljön a futás ideje, láthatjuk, hogy vannak, akiknek lábuk sincs.

Mi mind kóstoltuk már az élet édes ízét; most a keserűt is el kell fogadnunk. De ahogy a madár a szelet, úgy követi a bánatot az öröm; a kettőt egymástól csak az idő választja el. És most itt az idő, hogy új lapot nyissunk. Mert ne feledjétek, testvéreim: ha nem ismernénk a keserűséget, megbecsülnénk-e az édes ízét?

Tadzsi sejk szózuhatagával egyre nehezebb volt lépést tartani; mondatai, tartalom vagy értelem híján, csak a képzeletet csiklandozták, az indulatokat fokozták vagy hűtötték le. Ám szónoklatát a hallgatóság mégis lelkes tapssal fogadta.

Ezután Charles Maan lépett az emelvényre, teljes ellentéteként az előző szónoknak. Nyugati szabású öltönye éppoly megviselt volt, amilyen törődött ő maga. Vaskos kéziratból olvasta előadását, szenvtelen, de pengeéles hangon.

Hűvösen elemezte, miért is váltunk menekültekké. Az igazság hosszúra nyúló pillanata volt ez; az arab közönség még nem hallott ilyen szavakat. Charles Maan tekintélyét növelte, hogy tanár és keresztény, és higgadt magatartásával a nyughatatlanok figyelmét is lenyűgözte; némán hallgatták, sokuknak a szája is tátva maradt.

– Szorult helyzetünkért a legfőbb felelősség az arab világ vezetőit terheli – jelentette ki. – De bűnösök a gazdag palesztinok is, akik megfutottak, mielőtt egy puskalövés is eldördült volna, és bűnös a mufti, aki gyilkossággal és megfélemlítéssel akart kormányozni bennünket. Azt mondták nekünk: „A ti javatokat szolgáljuk, testvérek, és a győzelem küszöbön áll.” Ez volt az első hazugság, amely feldúlta életünket, és utána jött hosszú sorban a többi.

A helyeslő moraj a vetítőfülkéig hatolt. Úgy láttam, Charles Maan bátorsága mindenkit lenyűgöz.

– A Deir Jaszin-i mészárlást szándékosan felnagyították, és rémhíreket terjesztettek a zsidók kegyetlenkedéséről. Van-e köztetek olyan férfi, aki a fülembe súgná, hogy az ő feleségét valóban meggyalázták, gyermekét valóban a kútba fojtották? Így szállt a sok hazugság hamis nyelvről hamis fülekbe. ...De mégsem állt elő senki, hogy a zsidókkal egyezkedni próbáljon. Pedig százötvenezer testvérünk maradt Izraelben, és ők most a béke gyümölcseit élvezik.

Mindnyájunknak vannak közöttük rokonai és barátai – és puszta létük is

meghazudtolja az arab vezetők hitszegő rágalmait, miszerint a zsidók legyilkolnak minden ottmaradót.

Néhányan, leküzdve félelmüket, lassan felemelkedtek helyükről.

– Charles Maan igazat beszél!

– Elárultak bennünket!

– Halál a damaszkuszi csalókra!

Az alacsony, vézna kis tanár felemelte a kezét. Csend lett.

– Rászedtek bennünket. Belehajszoltak egy háborúba, amelyre nem voltunk felkészülve, és amelyre nem volt szükségünk. A mezőgazdaság tönkrement, dúlt a munkanélküliség, virágzott a feketepiac, pusztított az éhínség – ezért kellett elmenekülnünk. Hadseregeink betörtek a zsidó államba, lerohanták és kifosztották a zsidók településeit. E pillanattól kezdve a zsidóktól senki nem várhatta el, hogy védelmükbe vegyék az ellenséges érzelmű arab lakosságot. Mondhatja-e közületek valaki, hogy ha mi nyerjük meg a háborút, nem semmisítjük meg a zsidókat?

A teremben egyre erősödött a moraj.

– Mit követtek el ellenünk a zsidók, ami felülmúlná az arabok tetteit? A szíriai menekülttáborokban nincs semmilyen egészségügyi berendezés, nem osztanak ruhát, és élelmet csak a külföldi jótékonysági szervezetek küldenek. A tábort, ahol él, egyetlen palesztin sem hagyhatja el. Százával vetik börtönbe embereinket vádemelés és bírósági tárgyalás nélkül; ha szervezkedni akartak, kísérleteiket a szíriaiak durván elfojtották.

A libanoniak befogadták leggazdagabb polgárainkat, akik dolláron és fonton válthatták meg a jó bánásmódot. De a táborok ott sem különbek a mi nyomorúságos patkánylyukainknál. Tudjátok-e, hol lehet hozzájutni a Vörös Félhold adományaihoz? Nyíltan árulják őket Bejrút utcáin. De a libanoniak nagylelkűek; ők munkához juttatják népünket. Láthatjátok gyermekeinket, amint az utcát söprik, az illemhelyeket tisztítják, mások árujával házalnak, vagy mosogatnak a kávézókban.

De az iskolákban nem találkozhattok velük, mert palesztin gyermeknek tilos iskolába járni. Való igaz: a nagylelkű libanoniak megengedik, hogy testvéreink elhagyják a tábort, és lakást béreljenek – kétakkora lakbérért, mint amennyit a libanoniak fizetnek. A táborokban poshadt a víz, és számos testvérünk ivóvízre költi utolsó garasát. – Charles Maan papírlapot emelt a magasba. – Íme, testvéreim, a libanoni menekültek bizottságának nyilatkozata. A muftit és az arab nemzetek vezetőit hibáztatják siralmas helyzetükért. Nem a zsidókat – az arabokat! Olvassátok el és zokogjatok. És vajon kell-e beszélnem Jordániáról? Nem ismerjük-e valamennyien ezt a bús mesét?

– Halál Abdallahra!

– Halál a légióra!

– Legyetek óvatosak – mondta Charles Maan. – Abdallahnak hosszú a füle; idáig is elér. Nem ártana megkurtítani. – Lapozott dohányfoltos ujjaival, majd lenézve a hallgatóságára, folytatta; szavai úgy koppantak, mint megannyi kalapácsütés. – És most rátérek a Nyugati Parton élő palesztin testvéreinkre. Az, hogy táborokba kényszerültünk, elsősorban az ő számlájukat terheli. Ötszáz százalékkal emelték a kiadó házak és szobák lakbérét. Még ha halottainkat temetjük, azért is adót követelnek. Hiába tartja fenn a táborokat a Vörös Félhold egymagában: mi adót

fizetünk a szomszédos városnak. Nincs se iskola, se munkaalkalom. És amit tulajdon testvéreink elkezdtek, azt betetőzik a jordániaiak.

– Halál testvéreinkre!

– Még nem fejeztem be; a legrosszabb még hátravan. Mert mi itt valóságos Paradicsomban élünk ahhoz képest, amit Gázába sodródott testvéreink szenvednek a dölyfös egyiptomiak táboraiban. Tudjátok-e, mi vár a menekültre, ha útlevelet akar Gázából Egyiptomba? Először legalább öt tisztviselőt kell lepénzelnie, hogy hozzájusson a papírhoz. Utána a határon vagy megfizeti a rá kirótt embertelen vámot, vagy minden földi javát átengedi az egyiptomiaknak. Fiainkat éjidőben ráncigálják ki a táborokból, hogy az egyiptomi hadseregben szolgáljanak; a kiképzés elviselhetetlen körülmények között zajlik, és utána felkészületlenül vetik őket harcba.

Senki sem tudja, hányunkat löktek börtönbe, hányunkat kínoztak halálra. Naponta százával szedi áldozatait a tüdőbaj, a vérhas, a tífusz, a kolera. És amikor szervezkedni akartunk, mi történt? A mufti egyiptomi parancsra a nyakunkra küldte bérgyilkosait. És ha egy férfi börtönbe kerül, felesége, lányai, nőtestvérei, sőt még az anyja is számíthat rá, hogy a rájuk törő egyiptomi katonák meggyalázzák őket.

– Charles Maan hazudik!

– Halál Charles Maanra!

A rosszul rögzített székeket kitépték a helyükről, és a színpad felé lódították.

– Á, jönnek Abdallah kutyái! Épp a legjobbkor!

De egyelőre nem a légiósok, hanem a Bosszú Leopárdjai nyomultak előre, a ruhájuk alól kirántott botokat lóbálva. Mindhiába; a zűrzavar már elszabadult, az emberek megrohamozták a kijáratokat. És ekkor apám, a dicsőséges Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi hadzsi, Charles Maant félretolva az emelvényre lépett, előrántott egy jókora pisztolyt, és onnan, a mikrofontól a levegőbe lőtt. A lövés akkorát szólt, mintha tíz ágyú bődült volna el, és a visszhangtól majd beszakadt a dobhártyánk. Mindenki rémülten keresett fedezéket.

– Szíveskedjetek eltávolítani az árulókat; utána folytathatjuk – mondta teljes hidegvérrel apám, de még néhány lövésbe tellett, amíg megfogadták utasítását. – Testvéreim, még nem fejeztük be a munkát. Ez itt demokratikus tanácskozás, tehát ki-ki üljön vissza a helyére.

Még egy utolsó lövés, és mindenki loholt vissza. A rend helyreállt.

– Vétkeztünk! – kiáltotta apám. – Ezernégyszáz év gyűlölködés után dölyfösen és tudatos számítással háborút indítottunk, mert azt hittük, csak mi győzhetünk. És közben nem védtük meg a saját földünket! ...Az arab vezetők nem kápráztattak el éppen vendégszeretetük fényével, és a Nyugati Parton élő palesztin testvéreink követték példájukat.

Apám váratlanul szelídebbre fogta hangját: – Mindnyájan ismeritek ezt a szót: kaif. Számunkra nagyon sokat mond ez a szó.

Azt jelenti: nem cselekedni, nem beszélni, nem gondolkodni. Azzal ámítjuk magunkat, hogy a „kaif” a tökéletes türelem, holott valójában a szándékos lustaság tana; csak félig vagyunk ébren, fél lábbal mindig a képzelet birodalmában leledzünk.

Félig eszméletlenül ringatózunk a kaif hullámain, hogy ne kelljen törődnünk a valósággal, mert a valóság – szenvedés. A lelkünk doboz, és mi vagyunk benne a foglyok. És most itt van előttetek a kulcs a dobozhoz. A háború próbatételén

elbuktunk; merjük-e vállalni az újabb bukást? Azt mondogatjuk, hogy kár taníttatni gyermekeinket, majd megtanítja őket az élet. Látjátok végre, mit tanulnak az élettől?

Soha még így nem hallottam beszélni apámat. A hallgatóság elnémult, és ő volt a csend ura. Azt hiszem, a száz meg száz végigtöprengett óra hozta meg gyümölcsét, és az emberek úgy meredtek a színpadra, mintha próféta jelent volna meg előttük.

– Álmaink világában azt hisszük, olyan magasan állunk, hogy ezer létra sem érhetne el fejünkig. Azt hisszük, olyan fennköltek vagyunk, hogy inkább éhen halnánk, semmint segítségért rimánkodjunk... Azt hisszük, jobb kezünknek nincs szüksége a balra; azt hisszük, többet ér becsülettel meghalni, mint megalázva élni. De ha őszintén hiszünk mindebben, miért nyugszunk bele, hogy kivert kutyaként éljünk reménytelen táborainkban?

A kaif kora lejárt, testvéreim. Tajtékozva áradó folyón kell átgázolnunk. Nem bízhatjuk többé sorsunkat tolvajokra, akik kifosztottak, aztán faképnél hagytak. Nem táncolhatunk tovább a bosszú hamis dallamára. Legyen erőnk bevallani, hogy óriásit hibáztunk. Csak ez a beismerés adhatja kezünkbe börtönünk kulcsát, csak ez mutatja meg az utat, amely visszavisz földünkre, otthonunkba. Mert ha ezt elmulasztjuk, évtizedekig töltőzhetünk hamis ígéretekkel, amíg szakállunk megőszül, gyomrunk és agyunk pedig úgy összetöpörödik, hogy még a keselyűknek sem kellünk majd... És végül beszéljünk a zsidókról. A zsidók nem futottak el 48-ban, és nem fognak elfutni ezután sem. Az új arab támadásról szőtt édes álom nem több kegyetlen tréfánál, mert ha egy kétségbeesett népet a tengerbe akarunk szorítani, abba mi is belepusztulunk. A zsidók elleni győzedelmes háborút csak szavakkal fogják megvívni, nem vérrel. Békét kell kínálnunk nekik, és el kell fogadnunk tőlük a békét, s meglátjátok, az egész világ mellénk áll majd. Évszázadokon át nem ismertünk édesebb örömet, mint hogy megöljünk egy zsidót, de ma már ez az öröm túl sokba kerül. Bármi történjék, meg kell őriznünk józan eszünket. Meg kell alapoznunk a kölcsönös bizalmat, és én meggyőződéssel hiszem, hogy a zsidókkal meg lehet egyezni. Tisztességes párbeszéd a zsidókkal – ez az a háború, amelyet meg kell nyernünk, és ha van mit meghódítanunk, úgy az a nyugati világ közvéleménye.

A beszéd végén alig verődött össze néhány tenyér. Az emberek láthatóan nehezen emésztették meg apám szigorú és vakmerő állításait; tudtam, hogy árral szemben akarna úszni, megküzdve száz meg száz év kővé dermedt gyűlöletével.

Elfogott a rettenet, hogy valamelyik forrófejű rátámad és megöli. De aztán a túláradó büszkeség felülkerekedett a félelmen. Milyen nagyszerűen, milyen bátran viselkedett! Vajon a sivatag és a tenger között akad-e még egy férfi, aki ilyen szavakkal merne kiállni testvérei elé?

Ekkor ismét Charles Maan szólalt meg: – Még szavaznunk kell a határozatról. Felolvasom a szövegét. „Ezennel megerősítjük, hogy e tanácskozás résztvevői teljes joggal képviselik a háború legfőbb áldozatát: a Nyugati Parton élő menekülteket, és kinyilvánítjuk jogunkat, hogy saját sorsunkat mi szabhassuk meg. Ezennel tárgyalásokat követelünk hazatérésünkről és minden birtokunkba való visszahelyezésünkről, függetlenül attól, hogy Palesztinában ki birtokolja a politikai hatalmat. Kifejezzük készségünket, hogy tárgyalásokat folytassunk Izrael állammal a fentebb megnevezett célok érdekében.

Továbbá választott küldöttséggel kívánjuk képviseltetni magunkat és törekvéseinket a nyár folyamán Zürichben összehívandó Nemzetközi Döntőbizottság előtt. A

küldöttség tagjaivá hadzsi Ibrahim al-Szukori al-Vahhabit, Charles Maan urat és Ahmed Tadzsi sejket választjuk.”

A szavazás már nem váltott ki különösebb izgalmat. Az volt a fontos, hogy a vezetőknek sikerült összetartaniuk a tanácskozást, kendőzetlenül elmondhatták, ami a szívüket nyomja, megvilágosították a hallgatóság elméjét, és elfogadtatták a határozatot – és tetejébe mindezt egyetlen nap alatt! A küldöttek egymás után a színpadra vonultak a szavazólapjukért: fehéret választott az, aki elfogadja a határozatot, feketét, aki elveti. De mindenki tartotta magát a tanácskozást megelőző fogadalmához.

Szavazócéduláikat leadva a küldöttek pénzt dobtak egy nagy dobozba, hogy fedezzék a gyűlés, valamint a zürichi utazás költségeit. Aztán a tömeg lassan elszállingózott, az elnökség a pénzt számlálta, én pedig ott várakoztam a vetítőfülkében. Hallottam a csalódott kiáltásokat: a pénz még a tanácskozás költségeire sem volt elegendő, nemhogy három ember úti kiadásaira.

A mikrofont még nem kapcsolták ki, ezért jól hallottam a kérdést: – Egyáltalán tudja valaki, mit kóstálhat ez az egész utazás?

A kérdésre apám válaszolt: – Attól függ, meddig tart az ülés. De mindenképpen több ezer dollárba kerül.

– Az én repülőjegyemet fedezi egy katolikus jótékonysági egylet; náluk is szállok majd meg Zürichben – mondta Charles Maan. – De hiába, egyedül nem mehetek.

– Végünk van – siránkozott Tadzsi sejk. – Mind nyakig ülünk az adósságban.

– Allah majd segít valahogy – mondta apám.

– Attól tartok, Allah nem nagyon figyel ide – legyintett Tadzsi.

– Talán hozzásegíthetem Allahot ahhoz, hogy segítsen – közölte apám. – Tudok egy titkos pénzforrásról, tehát még korai a csüggedés. Éppen ki akartam lépni a vetítőfülkéből, mikor hirtelen lármát hallottam a tér felől: sípszó, pergő vezényszavak, csizmák dobogása a kövezeten. Az ablakhoz rohantam. Mind a négy irányból özönlöttek a térre a légió harcosai, s megragadták, ütötték-verték, majd elhurcolták a Bosszú Leopárdjait meg a többi bandatagot, akik azzal is megkönnyítették a dolgukat, hogy ismertetőjel gyanánt feltűnő karszalagot viseltek. Láttam, amint Dzsamil bátyámat is elhurcolja négy jordániai katona, s fellöki a Születés temploma előtt parkoló teherautók egyikére. Apám, Tadzsi sejk és Charles Maan kirohant a moziból. Már várta őket vagy tíz légiós: rájuk szegezték fegyverüket, majd őket is elvezették.

Tizenegyedik fejezet A hadművelet igazán zökkenőmentesen zajlott. A Jászol tere elleni roham után tíz menekülttáborból összesen ötvenkét bandatag került Farid Zijjad ezredes hálójába, emellett sikerült elszigetelni a többi menekülttől azokat, akik Zürichben bajt keverhetnének.

Az irodába lépő katona jelentette, hogy Ibrahim hadzsit behozták az erődbe.

Farid Zijjad begombolta vérbeli légiós ezredeshez illően szalagokkal és kitüntetésekkel teliaggatott zubbonyát, majd megszemlélte magát a tükörben, végignyalta hófehér fogsorát, hogy jobban csillogjon, és visszaült íróasztalához.

– Küldd be!

Amikor hadzsi Ibrahim belépett, Zijjad ezredes, tőle szokatlan módon, felállt, székkel kínálta ellenfelét, és kávét rendelt. Ibrahim ebből rögtön tudta, hogy a bot és a mézesmadzag taktikáját fogják alkalmazni vele szemben.

– Hol van Tadzsi sejk és Charles Maan? – kérdezte.

– Őket elengedtük. Még elnézést is kértünk tőlük.

– És Dzsamil, a fiam?

– Őt egyelőre védőőrizetben tartjuk a többi fiúval együtt. – Zijjad egy cédulára pillantott. – Ötvenketten vannak.

– Ez szándékos provokáció. Azt akarják, hogy felkelés törjön ki a táborokban?

– Szerintem felkelés csak akkor lesz, ha te kirobbantod; de úgy gondolom, erre aligha szánod el magad, ameddig a fiúk nálunk vannak.

– Védőőrizetben?

– Úgy van. Védőőrizetben.

– Bizonyára sejti, hogy a külföldi sajtó nem veszi majd túl jó néven őfelségétől ezt a kis akciót.

– Elismerem, hogy nagyon ügyesen manipuláltátok a gyűlést is meg a sajtót is, de azért ezt a játékot ketten játsszák. Kiadtunk egy közleményt a helyzet tisztázására.

Zijjad Ibrahim kezébe nyomott egy papírlapot.

– Nem olvasok angolul.

– Akkor majd én felolvasom neked. „A mai razziával lezártuk a több hónapos nyomozást egy olyan ügyben, amely rendkívüli mértékben aggasztotta Abdallah királyt, valamint a jordániai hatóságokat. Idősebb alvilági elemek bujtogatására hosszú ideje fiatalkorú bandák terrorizálják a menekülttáborok lakóit.

Bűnlajstromukon többek között feketepiaci üzérkedés, betöréses lopás, fosztogatás, vesztegetés stb. szerepel.”

– És arról nem tud a külföldi sajtó, hogy e vádak a Nyugati Part majd minden jordániai hivatalnoka ellen is felhozhatók, a dicső Arab Légió pedig pártolja a nevezett cselekményeket, sőt részt vesz bennük?

Zijjad visszaült a helyére, és felemelte a kezét.

– Épp erről kívántam beszélni veled, hadzsi Ibrahim. Emlékszem első találkozásunkra Nabluszban, a néhai Klovisz Baksir házában – Allah őrizze meg nekünk nemes szellemét. Már akkor láttam, hogy kivételesen értelmes emberrel állok

szemben. Most már harmadszor vezettél az orromnál fogva, de látod, mégsem neheztelek rád. Másfelől viszont most már pontosan tudjuk, mi az álláspontod, és közölhetem, hogy a türelmünk véget ért.

– Vagyis túszul ejtették a fiúkat, hogy mi befogjuk a szánkat, és lemondjunk a törekvéseinkről.

– Nagyon végletesen fogalmazol. Az kétségtelen, hogy a fiúkat itt tartjuk; ki kell hallgatni őket viselt dolgaikról. Aztán, amikor eljön az ideje, vagy lesz tárgyalás, vagy nem lesz. – Zijjad vállat vont, olyan ártatlan képpel, mintha mindez a legkevésbé sem őrajta múlna.

– Attól függően, hogy mi történik Zürichben – mondta Ibrahim.

– Hiába, az élet már csak ilyen. Egyesek persze akár már órákon belül szabadlábra kerülhetnek. Tisztességes alkut ajánlottunk nekik: ha adatokat szolgáltatnak a társaikról, velük szemben elejtjük a vádat.

Zijjad szándéka egyértelmű volt. Mit tegyen? Ordítson, fenyegetőzzék tömeges lázadással? Vagy hallgassa végig higgadtan, hogy voltaképpen mit akar az ezredes?

Hadzsi Ibrahim úgy döntött, ez utóbbi eljárás lesz a bölcsebb.

– Csupa fül vagyok – mondta.

– Nagyon helyes – mosolyodott el alig észrevehetően Zijjad, majd feltépett egy doboz cigarettát, megkínálta belőle Ibrahimot, és udvariasan először neki adott tüzet.

– Emlékszel még nabluszi beszélgetésünkre, hadzsi?

– A legapróbb részletekig.

– Akkor arra is emlékszel, hogy bizalmasan megsúgtam: ami a zsidókat illeti, őfelsége, a király semmiképpen sem tartozik a jellegzetes iszlám fanatikusokhoz.

Voltaképpen akarata ellenére és csakis az arab egység megőrzése kedvéért sodródott a háborúba. Ha az utóbbi időben ő is kikelt a nyilvánosság előtt a zsidók ellen, ezt csakis a közvéleménynek szánta; meg kellett győzni a világot, hogy az arab vezetők egységesek. Eddig világos?

– Hogyne. Legalábbis ami a szavakat illeti.

– Úgy is jó; fő, hogy megértsük egymás helyzetét. Nekünk sem öröm, hogy ti ott rostokoltok a táborokban. Többet is tettünk értetek, mint bármelyik arab nemzet.

Azonnali állampolgárságot kínáltunk, mozgási szabadságot, munkalehetőséget, kormányzati állásokat.

– És elnyomást – tette hozzá Ibrahim.

– Azt is természetesen – bólintott Zijjad. – Elvégre nem tűrhetjük, hogy elharapóddzék az anarchia, és félmillió ember úgy árasszon el bennünket, mint a medréből kitört folyó.

– Nekünk is vannak jogaink – mondta Ibrahim.

– Senki sem tagadja. Minden jog megillet benneteket, amit a király elismer.

– Dühöngenek, amiért nem borulunk térdre, és nem ünnepeljük Abdallahot megváltóként – vágott vissza Ibrahim.

– Ha érdekel az igazság: ez pillanatnyilag éppoly kevésbé izgat bennünket, mint a jogaitok érvényesülése. Mi már megkaptuk a palesztinoktól, amire szükségünk van, és előbb-utóbb ti, többiek is fejet hajtotok majd, ha szembenéztek a tényekkel. Te híres vagy őszinteségedről; hadd legyek én is őszinte veled. Tapasztalatainkból azt szűrtük le, hogy a palesztinok véréből hiányzik a lázadásra való készség. Te és testvéreid harcosokként nem értek egy fabatkát sem, és bámulatosan könnyű

benneteket kézben tartani. Az a véleményünk, hogy ami így van ezerháromszáz év óta, azon ti sem fogtok változtatni.

Ibrahim igyekezett türtőztetni magát.

– Csakhogy eddig még soha nem voltunk így bekerítve. Láthatja ezeket a fiúkat – a Leopárdokat, a Cápákat: intő például szolgálhatnak, hogy milyen lesz a palesztinok új nemzedéke. Elvégre nem hittük-e a zsidókról is, ezredes, hogy szolgalelkű fajta, szinte várja, hogy rátapossanak? Nem minden nemzedék követi az elődök példáját.

Azt hiszem, jobb, ha okul a leckéből.

– Nem nézhetjük tétlenül a fiúk ámokfutását. Majd csinos uniformisba bújtatjuk őket, és a helyes irányba tereljük indulataikat: a zsidókat gyűlöljék, ellenük folytassanak fegyelmezett gerillaakciókat. Legalább arab testvéreink is láthatják, milyen elszántan harcolunk a zsidók ellen, nem igaz? Ami pedig a palesztinok nagy többségét illeti: szerintem ők éppen arra termettek, hogy szép csendesen rothadjanak a táborokban. Nincs őbennük sem harci kedv, sem méltóság. Csak siránkozni tudnak meg koldulni.

Ibrahim félig felemelkedve hajolt rá az íróasztalra, ütésre készen, de torkán akadt a szó. Hunyorgott, aztán visszahanyatlott a székére. Szörnyűség volt, amit hallott, de igaz volt. Ezért is nem mondta ki még soha senki.

– Helyes – mondta Zijjad. – Látom, elfogadtad a kórismét.

– Örüljön, hogy végighallgatom – hörögte Ibrahim.

– Miért kellene továbbra is ellenségeskednünk? Ha mindketten pontosan meghatározzuk, mit is akarunk, meglátod, van mód a nézeteltérések elsimítására.

Nem, ne hidd, hogy meg akarlak vesztegetni. Már Nabluszban be kellett látnom, hogy ez hiú kísérlet. Te az elvek embere vagy, és ez ritka dolog. Meg kell becsülni.

Józan ajánlatom van a számodra.

– Én pedig józan füllel hallgatom.

– Nagyszerű! Lám, Allah áldása van ezen a találkozáson. – Zijjad elővette a legalsó fiókból az örökös whiskys üveget, és megkínálta vele Ibrahimot.

– Nem, köszönöm, csak égetné a belem – mondta az gépiesen, de aztán meggondolta magát. – Hát jó, egy egészen keveset.

– A lényeg az, hogy nincs a világon olyan akadály, amely megállíthatná Abdallah királyt a Nagy-Szíria felé vezető úton. Hiába mennydörögnek az arab vezetők, hiába tiltakoznak a menekültek, hiába ágálnak a zsidók – ez isteni rendelés. Továbbá: mind a ketten fel akarjuk használni a zsidókat. Rajta, miért is ne?

– Ha a király be akarja teljesíteni az isteni rendelést – szólt Ibrahim, leplezni igyekezvén a hangjába szűrődő gúnyt -, menet közben a zsidó államot is el akarja pusztítani?

– Nem elpusztítani. Beolvasztani.

– Tessék?

– Úgy van. Nagy-Szíria egyik tartománya lesz belőle.

– A zsidók már tudnak erről?

– Majd idejében értesülnek róla. Éljenek csak tíz évig teljes elszigeteltségben, majd rájönnek, hogy egy lojális tartomány keretein belül az ő jövőjük is biztosított.

– A Próféta nevére, már hogyan fogadhatnák ezt el? Zsidók és arabok – mint szövetségesek?

– Nem szövetségesek lesznek, hanem alattvalók. De mi ebben olyan hajmeresztő?

A régi időkben a jordániaiakat gibeonitáknak hívták, Gibeon pedig izraeli tartomány volt. David király udvarában moabiták és hettiták éltek, a várőrség pedig filiszteusokból állt. Salamont kelták és Rajna-vidékiek vették körül... Folytassam?

Farid Zijjad már rikácsolt, a szeme vadul forgott. Hadzsi Ibrahim hitetlenkedve bámulta, majd egyszer csak mindent megértett. Ez az ember, Farid Zijjad ezredes, aki az angolok alatt még beduinnak számított, most a zsidó tartomány vezérlő tábornokának szerepébe képzeli magát! És Ibrahim úgy érezte, mintha az arab politika minden esztelensége egyetlen ember szóáradatában sűrűsödnék össze.

– Értesüléseim szerint azután, hogy elhagytad a barlangodat, kapcsolatba léptél Gideon Aschsal – folytatta Zijjad. – Mielőtt tagadással próbálkoznál, hadd jegyezzem meg: aligha beszéltél volna így a gyűlésen, ha nincs a tarsolyodban valami egyezségféle.

– Nem mondok sem igent, sem nemet.

– Látod, ez már derék dolog.

– Folytassa, kérem; lenyűgöz, amit eddig hallottam.

– Mit is akartok ti, menekültek? Ha jól tudom, haza akartok térni. Ám legyen: alkudjatok meg Zürichben a zsidókkal. Vigyetek vissza ezer embert, ötvenezret, kétszázezret – ki bánja? Épp elég terhesek nekünk ezek a táborok. A zsidók majd adnak nektek lakást, élelmet, iskolákat; az ő bajuk, ha egyszer ez a gyengéjük.

Legalább ha majd megérik az idő Nagy-Szíria megalapítására, sok-sok ezer testvérünk lesz a helyszínen, és könnyebb lesz elérni Izrael békés csatlakozását. Csak arra vigyázz, hogy az alkunak ne menjen híre; a világ nem tudhat róla. Lassan bontsatok tábort, és némán osonjatok haza. A nyilvánosság előtt Jordániának továbbra is fel kell lépnie minden egyezkedés ellen. Sőt még a küldöttségeteket is meg kell majd tagadnunk Zürichben, nehogy az arab egység látszatán csorba essék.

– És mit kérnek cserébe? – érdeklődött Ibrahim.

– Ne uszíts tovább Abdallah király ellen, gátold meg, hogy Charles Maan locsogjon a külföldi újságíróknak, és mindenekelőtt: tartsd titokban a zsidókkal folytatott tárgyalásokat. Valid be, hogy ez csak igazán tisztességes ajánlat!

– Még meg kell fontolnom. És a barátaimmal is beszélnem kell róla. Meg aztán: mi lesz a fiúkkal, akiket lefogtak?

– Még itt lebeg fölöttünk a nyílt beszéd szelleme? – kérdezte Zijjad.

– Igen, mondja csak ki kereken.

– Ha Zürichben bajt kevertek, jó néhányan nem érik meg, hogy kiserkedjen a bajszuk.

– Beszélni szeretnék a fiammal – suttogta Ibrahim.

– Mi sem természetesebb. Megfelel ez az iroda? Máris idehozatom.

Farid Zijjad még ki sem lépett a szobából, véleménye már kialakult: Ibrahim hadzsi alighanem hajlandó lenne beletörődni Dzsamil elvesztésébe. De ott a másik fia, az a kis Iszmail – annak a kedvéért bezzeg hegyeket is megmozgatna! Nem baj: mihelyt elindult Zürichbe, Iszmailt is védőőrizetbe véteti. Sosem árt az elővigyázatosság...

Dzsamil mintha sütkérezett volna a dicsőségben, hogy lecsukták, sőt úgy bánnak vele, mint vezéregyéniséggel.

– Rövid időre Zürichbe utazom, Dzsamil – mondta hadzsi Ibrahim. – Téged a jordániaiak itt tartanak túsznak. Ne felejtsd el, hogy ez itt nem a régi Palesztina: Jordániában nem érvényesek az angol törvények. Itt az egyetlen törvény a király akarata, és azt kenik rád, amit akarnak. Egy jordániai katonai bíróság előtt semmi esélyed sincs. Nagyon kérlek, csitítsd a fiúkat. A jordániaiak nem ismernek kíméletet.

Megértettél?

Dzsamil szeme félelmetesen zavaros volt.

– Miattam ne aggódj, apa. Végezd el Zürichben, amit el kell végezned, és ne bánd, hogy velem mi lesz.

– Mintha csak élveznéd ezt az egészet – jegyezte meg Ibrahim.

– Hogy élvezném? Nem is tudom. Úgy gondolom, teljesen mindegy, hogy életben maradok-e vagy meghalok.

– Ugyan már... Meghalni senki sem akar...

– Nekem és a barátaimnak előbb-utóbb úgyis meg kell halnunk a küzdelemben, amibe belehajszoltatok. Mi egyebet tehetnénk, mint hogy meghalunk? Nincs hová mennünk, nincs mit csinálnunk; és ha rátok hallgat az ember, gondolni sem szabad másra, mint a bosszúra meg a hazatérésre.

– Én mindent azért teszek, hogy nektek jobb élet jusson. Neked is, fiam...

Dzsamil hátravetette a fejét, és erősen kacagni kezdett.

– Bánod is te, jó apám, ha meghalok! Sőt még hasznát is vennéd, ha belőlem vértanú lenne.

– Elhallgass!

– Nagyon helyes, verj csak össze újra.

– Dzsamil, a fiam vagy. Mindent elkövetek, hogy kihozzalak innen.

– Mi értelme? Kár a fáradságért. Dehogy vagyok én a fiad. Neked csak egy fiad van: Iszmail. Nem igaz, apám?

Ibrahim arcul ütötte. Dzsamil felállt.

– Egyszer már én is megütöttelek, apám, és még most is érzem a mámorát.

Foglár! Vigyél vissza a cellámba!

Néhány nappal azután, hogy apa visszatért Akbat Dzsabarba, bevitt Jerikóba, Nuri Mudhil professzor irodájába.

– Nyolcezer dollárt kaptam a kincseidért – mondta a régész. – Itt a repülőjegy, neked és Tadzsi sejknek. Úgy gondoltuk, okosabb, ha nem mentek vissza Ammanba; Kelet-Jeruzsálemből indultok egy kis gépen, Cipruson szálltok majd át Zürich felé.

Sok régi holmit adtam már fel repülőgépen, jól ismerek mindenkit a jeruzsálemi repülőtéren. A két repülőjegy, no meg bizonyos, megfelelő helyre címzett apró figyelmességek kétezer-nyolcszáz dollárt emésztettek fel. Tessék az útipapírok; a vízum hozzá van csatolva.

– Hiszen ez nem rendes útlevél – mondta apám.

– Palesztin állam nem létezik – csóválta fejét Mudhil -, csak Jordánia; Jordániától pedig nem kaptok útlevelet. Hiába, ezzel kell utaznod.

Apa szemügyre vette az egyik okmányt, aztán odatolta elém.

– Mi áll rajta?

– Az, hogy hontalan személy vagy, a vízum pedig Svájcba érvényes, harminc napra, és visszatérésre jogosít.

– Sajnos ezekért is két-kétezer dollárt kellett fizetnem – mondta Nuri Mudhil, összedörgölve ujjai hegyét. – Baksis – hiszen tudod már... Izraeli útlevelet ingyen is kaphattatok volna, csakhogy akkor Zürichben nem akkreditálnának benneteket, mert az arabok tiltakoznának.

– Akkor mennyi pénzünk marad? – fordult hozzám apám.

– Háromezer-kétszáz dollár – feleltem.

– Vonj le még ötszázat. Készpénzt tilos kivinni az országból, ezért egyházi szervezettel utaltattam át a pénzedet; ötszáz dollárt kért érte az egyik pap az érseki hivatalban. Mármost neked is, Tadzsi sejknek is szükségetek van új ruhára, vagyis marad fejenként ezer dollár szállásra és ennivalóra.

– De hát akkor egy fillér nélkül kell itthagynom a családomat; csak Szabri fizetésére számíthatnak. És ha a Vörös Félhold fejadagjain múlik, akár éhen is veszhetnek. És mi lesz akkor, ha Svájcban elfogy a pénz?

Nuri Mudhil egy köteg jordániai pénzt vett elő az íróasztalfiókból.

– Ezt én adom kölcsön, a családod ellátására. Ne aggasszon, hogy mikor fizeted vissza. Téged pedig, ha Zürichben bajba kerülsz, Gideon Asch majd kisegít.

– Micsoda koldusok vagyunk! – sóhajtott apám, miközben elrakta a pénzt és a jegyeket.

– Hidd el, hadzsi, veled érzek. De hát jobban nem tudtam elintézni...

– Hallgass, barátom; máris túl sokat tettél értem. – Apám most rám nézett, furcsa arckifejezéssel. – Iszmail, te várj kinn a műhelyben. Négyszemközt kell beszélnem dr.

Mudhillal.

A beszélgetés eltartott egy darabig, bár hogy meddig, azt nem tudom, mert ha Mudhil professzor műhelyében búvárkodhattam, mindig a mennyországban éreztem magam. Tanulmányozni kezdtem egy bonyolult rajzot: egykori templompadló volt, bizánci mozaik, amelyet a professzor talált egy ásatáson. Végül aztán nyílt az iroda ajtaja. Behívtak és leültettek.

– Elmégy dr. Mudhillal – mondta apám kurtán. – Most rögtön.

– Nem értem, apa...

– Jobb, ha távollétem alatt te sem maradsz Akbat Dzsabarban.

– De apám, hát miért?

– Mert veszélyben az életed! – dörrent rám.

– Azt akarod, hogy gyáva legyek?

– Nem gyáva, csak óvatos.

– És ki védi meg a nőket?

– Ott van Szabri, ott van Omár, ott van Kamal. Nem lesz a nőknek semmi bajuk.

– Szabrinak dolgoznia kell, Kamal hasznavehetetlen. Omár egymagában nem boldogul.

– Muszáj, hogy boldoguljon – mondta apám.

– De hát hová kell mennem?

– Átkelsz a Jordánon – szólt Nuri Mudhil -, aztán tovább a sivatagon át, egészen az iraki határig. Ott jó barátaim várnak: az al-Szirhan beduinok. És adok neked egy csomó könyvet az útra.

Elsírtam magam, aztán egyszer csak furcsa, csodálatos dolgot éreztem: apám odalépett hozzám, és mindkét kezét végtelen gyöngédséggel a vállamra tette.

– És mi lesz Dzsamillal? – hebegtem nagy sokára.

– Nem tűröm, hogy zsaroljanak azok az ammani kutyák! Dzsamil sorsa Allah kezében van. Allah iszonyú döntésre kényszerített: választanom kell, melyik fiam maradjon életben.

Kérdőn néztem fel rá.

– Választottam, Iszmail.

Tizenkettedik fejezet Valahol Zürich Zollikon nevű fényűző elővárosában, egy átalakított tóparti csónakházban Favzi Kabir efendi hátradőlt magasított római stílusú kerevetén. Az emelvényről négy lépcsőfok vezetett a szőnyegekkel borított, csupa tükör, kör alakú terembe, amelyet rejtett, sejtelmesen buja fények világítottak meg.

A nagyúr a keze ügyében elhelyezett kapcsolótáblák segítségével tetszés szerint választhatott magának muzsikát: egyaránt hallgathatta Hindemith és Bartók atonális zenéjét, a harsogóan éles Sztravinszkijt, a fenséges Beethovent, a szelíd Mozartot, a Bolero fülledt lüktetését, Wagner szárnyalását a Walhalla felé, de éppígy rendelkezésére állt a „forró” és a „hűvös” dzsessz, a sok érzelmes francia szerelmi dal vagy a Kelet jól ismert, varázslatosan disszonáns, panaszos muzsikája.

Egy másik kapcsolótáblán számtalan világítási effektus közül válogathatott: kétszázezer kombináció állt rendelkezésére, a felzaklatóan imbolygó parányi nyolcszögektől a hirtelen mindent elárasztó, vakító fénycsóvákig. Újabb gombok lenyomásával a szőnyegeken heverő vendégeket különleges élményekben és hatásokban lehetett részesíteni. Ingerlő illatú trópusi pára vagy sűrű köd ereszkedhetett föléjük, rózsaszirmok hullottak rájuk, olajgyöngyök permeteztek bőrükre, esetleg galambok surrogtak a magasban, vagy kígyók tekergőztek elő mindenfelől, néha pedig a magasból lebocsátott trapézokon vagy köteleken törpék tartottak ügyességi bemutatót.

Végül újabb gombrendszer segítségével a nagyúr kerevetét lehetett – akár egy javításra szánt autót – hidraulikus felvonóval emelni-süllyeszteni, avagy tetszés szerint körbeforgatni, hogy a terem minden részét megfigyelhesse.

Volt még sok más helyiség: dúsan ellátott büfé és bárpult; meleg vizes medence, mesterséges vízeséssel; öltöző, mindenfajta jelmezzel, görög tógától állatbőrökig, valamint játékszerek és kínzóeszközök széles választékával; a korbácsoktól a láncokon át az álarcokig és a mesterséges hímvesszőkig itt minden megtalálható volt.

Kábítószerekből is teljes volt a készlet: a szokványos libanoni hasistól a heroinon és a tiszta kokainon át álmosító és lidérces álmokat kiváltó szerekig és serkentőpirulákig.

A csónakház átalakításában Európa legjobb filmtechnikusai és belsőépítészei vettek részt, és a költségek több mint kétmillió dollárra rúgtak.

Favzi Kabir ritkán ereszkedett le a szőnyegekre; még trónusáról sem igen avatkozott az eseményekbe, mert mérhetetlenül elhízott, többnyire kábítószer hatása alatt állt, és férfiereje rég elhagyta. Fajtalan képzelete azonban nem ismert korlátokat, kimeríthetetlen volt a különféle játékok, mutatványok kiagyalásában, röpke, de annál hevesebb, orgazmusszerű élvezetet talált mások megkínzásában és lealacsonyításában.

Zürichben kevés volt a szajha, azok is oly lagymatagok, mint maga az ország.

Ezért az efendi inkább német férfiakat és nőket toborzott orgiáihoz; ők a maguk nemében páratlanok voltak. Ursula maga járta be a müncheni bordélyokat, ahol igencsak otthonosan mozgott, hogy kiválogassa a közreműködőket.

A szőnyegeken tizenkét pár fért el, és megsokszorozódó tükörképeik végtelen változatosságot kínáltak. A mulatságra néha szavalókat vagy egy vonósnégyest is meghívtak, és a kakaóvajjal bekent izmos fiúk meg a párducmozgású, egykedvű lányok a zene vagy a szavalat hangjára bámulatos egyéni és csoportos számokat adtak elő. A számok tartalmát többnyire Ursula határozta meg, és a mulatság gyakran három-négy napra is elhúzódott. Az utolsó szám általában verseny volt: melyik férfi, melyik nő bírja legtovább. A győzteseket bőkezűen jutalmazták; ki gyémánt karperecet, ki aranyórát, ki autót kapott.

A müncheni szajhák delejesen vonzódtak az arabokhoz. A népes kísérettel érkező iszlám nagyságok rengeteg munkalehetőséget adtak; az utolsó szolga is megtalálhatta számítását. Az urak készpénzzel fizettek, és soha nem garasoskodtak.

Igaz, a szajhák és stricijeik rá is szolgáltak a busás díjazásra, mert goromba és gyakran kegyetlen bánásmódban volt részük.

Ursula meggyőzte Kabirt, hogy ha ilyen látványosságokban akar gyönyörködni, meg kell oldania a bukszáját. A párok ideutaztatása és elszállásolása, az étel-ital, a jelmezek, a kábítószer, a vendégművészek, az ajándékok, no és a helyiséget ért óhatatlan károk helyreállítása – mindez együtt alkalmanként százezer dollárt is felemészthetett.

Ezen a napon a résztvevők immár a harmadik hajnalnak néztek elébe, az efendi pedig már alig volt öntudatánál. Révülten kapkodta a levegőt, ami nem csoda, mert az imént még elszórakoztatta magát néhány játékos ötlettel: dús levű vörös szőlőfürtökkel bombázta az alant heverőket, levizelt rájuk a magasból, avagy kannaszám zúdította le a festéket, mígnem egyszer csak elernyedt; az altatótól vagy a kokaintól, esetleg mindkettőtől – teste is, feje is felmondta a szolgálatot.

Tagolatlanul nyöszörögve hevert kerevetén, amikor Ursula egyszer csak felmászott hozzá, és eltört egy kapszulát az orra alatt. Az efendi összerázkódott, motyogott valamit, aztán nagy nehezen négykézlábra állt – hasa a lepedőig lógott -, és okádni kezdett.

– Ébredj fel, Favzi! – sürgette Ursula, miközben dübörgött a zene, és a levegőn vakító fénycsóvák cikáztak át.

Az efendi érthetetlen panaszszavakat mormolt, majd ismét elfogta a hányinger.

Ursula újabb ammóniakapszulát dugott az orra alá, aztán jeges vizet loccsantott az arcába.

Favzi verejtékezve nézett fel rá, a szeme úgy forgott, mint elszabadult golyó a fényesre gyalult padlón, majd arcra bukott. Ursula nyersen paskolni kezdte az ülepét.

– Ébredj már!

Néhány farsangi maskarának öltözött vendég a nevetéstől rázkódva nézett fel rájuk.

– Hagyj békén, ócska kurva!

Kabir meg akart kapaszkodni, de a lepedő sikamlós volt az olajtól és a verejtéktől, és így lecsúszott a szőnyegre; ott hevert a hátán, és bőgött, hogy hagyják békén. A mulatozók szőlővel, érett szilvával hajigálták, pálinkával fröcskölték, amíg csak Ursula szét nem kergette őket.

Favzi zihálva kapkodta a levegőt.

– Ali Rahman herceg telefonált – mondta a nő. – Arra kértem, hogy fél óráig még legyen türelemmel.

– A herceg? Ó, Allah, segíts! – nyögte Favzi. Megpróbált feltápászkodni, de a lába nem engedelmeskedett. – Nem bírok... jaj, nem bírok... mondd csak... hány óra van?

– Hajnali négy.

– Allah az égben, a herceg... Nem... többé egy szippantást se! Szétreped a fejem.

– Próbálj még egyszer hányni! – rendelkezett Ursula, majd intett két szolgának, hogy hozzanak szivacsot meg hideg vizet, és tisztítsák le a gazdájukat. Eközben lágy, nyugtató hatású zenét keresett, és a világítást is kellemesen enyhére hangolta. A vendégek vagy maguk is elbágyadtak, és kettes, hármas vagy négyes csoportokba fonódva aludtak, vagy nehezen kiszédelegtek, hogy rendbe szedjék magukat.

Favzit hiába ültették fel: ismét felbukott, és csak feküdt mozdulatlanul. Ursula rátette kezét hájas hátára.

– Jó kis muri volt – motyogta Favzi.

– Igen, Favzi, nagyszerűen sikerült – mondta Ursula, és hegyesre csiszolt, fényesre lakkozott körmei táncolni kezdtek a férfi hátán. – Nagyszerű muri volt.

– Hívd az orvost. Rosszul vagyok. Adjon injekciót.

– Már el is indult a kastélyból.

Egy óra múlva az efendi már eléggé kijózanodott, hogy visszahívhassa Ali Rahman herceget. A hang a vonal másik végén cifra szaúdi káromkodásokba kezdett; Ali Rahman mindig így üvöltött, ha dühös volt, márpedig többnyire dühös volt. Kabir türelmesen várta, hogy a fejedelmi harag elüljön, s csak néha vetett közbe csitítóan egy-egy „igen, hercegem” vagy „nem, hercegem”-et.

– Láttad már a reggeli lapokat? – kérdezte Rahman.

– Nem, hercegem. Hajnali ötkor még nemigen szoktam újságot olvasni.

A herceg bömbölve adta elő, hogy a címoldalon olvasható beszámoló szerint a Nyugati Part menekültjeinek háromtagú küldöttsége megérkezett Zürichbe, és kérte akkreditálását a döntőbíróság ülésére. Sajtókonferenciáján a három ember előadta, hogy Abdallah király ötven menekült fiút tart fogva túszként egy ammani börtönben.

– Kik ezek a betolakodók, fenség? Hogy hívják őket?

– Az egyik beduin, valami Ahmed Tadzsi sejk. A másik Charles Maan, az a hitetlen, akiről már hallottunk; és van még egy bizonyos Ibrahim al-Szukori alVahhabi hadzsi.

– Ismerem őket – mondta Kabir.

– Mind a hármat megöletem! – üvöltött a herceg.

– Nem, fenség, ezt Svájcban nem engedhetjük meg magunknak. Adj még egy órát, és ott leszek a villában.

Ali Rahman herceg selyem háziköntösben fogadta vendégét. Hosszú, keskeny arcán ott viselte a Szaúd családra oly jellemző bélyeget: a sivatagi héjára emlékeztető hajlott orrot; mint ahogy valóban olyan is volt, mint a sivatagi héja. Bár valahol az utódlási lista alsó fertályán foglalt helyet, mégis királyi vérből származó hercegek és hercegecskék egész sorát megelőzve tört fel az udvar legelső hatalmasságai közé.

Persze Ali Rahman ereiben is a büszke fejedelmi vér csörgedezett. Valaha ott lovagolt nagyapja, a nagy Ibn Szaúd oldalán, aki még a századforduló idején indult

harcba az Arábiai-félsziget fölötti uralomért. Ibn Szaúd kiűzte a félszigetről a törököket, túlélte a brit védnökséget, és elkergette Hedzsászból a dinasztia ősi vetélytársait, a hásemitákat. Ezután államot alapított, s azt minden álszerénység nélkül saját családjáról nevezte el. A harmincas évek elején engedélyt adott az amerikaiaknak, hogy olaj után kutassanak, s ez a nagylelkű gesztus újabban már dollárbilliókat fialt a kórosan gyengélkedő államkasszának.

Ali Rahmant bízták meg a feladattal, hogy befektesse és kamatoztassa az újonnan szerzett vagyont. Igaz, nem sokat konyított a nemzetközi pénzügyi világ finomságaihoz, viszont vele született ravaszsága sok mindent pótolt.

Favzi Kabir már régóta kiterjesztette akcióit Svájcra is, és a háború alatt igen ügyesen kapcsolódott be a fegyverkereskedelem bonyolult műveleteibe, valamint a tőke átfestésének és bújtatásának különféle módozataiba. Amikor a monte-carlói kaszinóban az egyik rangidős herceget fél napon át üldözte a balszerencse, mígnem tizenkétmilliós fedezet nélküli adóssággal állt fel az asztaltól, Favzi Kabir fizette ki érte az óvadékot. A könnyelmű nagyúr megúszta a börtönt, Favzi gesztusa pedig azonnal felhívta rá Ali Rahman figyelmét.

Kabir számos pénzügyi művelethez nyújtott segítséget: előnyös beruházásokat kínált, magas kamatra közvetített kölcsönöket, milliókat tudott úgy forgatni, hogy senki ne bukkanjon nyomukra. Óriási összegekhez juttatta a Szaúd családot, és óriási jutalékokhoz önmagát, míg végül úgy döntött, hogy átteszi székhelyét Zürichbe, a titkos bankszámlák fellegvárába. Ettől fogva nem is kellett mást tennie: csak leült zollikoni kastélyában az íróasztal mögé, és fogadta a bankigazgatók, fegyverkereskedők, kábítószerügynökök hosszú sorát, vagy a gazdag ásványi lelőhelyekkel rendelkező, bajba jutott kis országok küldötteit, aztán válogathatott az ajánlatok között.

A királyi család épp ekkoriban látott hozzá, hogy az ifjú utódokat amerikai és angol egyetemekre nyomja be. Jelenleg már ötvenen tartózkodtak Európában, kíséretükkel egyetemben, és Kabir dolga volt, hogy kezelje pénzüket, kifizesse kártyaadósságaikat, ötvenezer dolláros szállodai számláikat, költséges autóikat és ékszervásárlásaikat, valamint az európai szerelmi piacon bonyolított üzelmeiket.

Arra is ügyelt, hogy kicsapongásaikról ne adhasson hírt a sajtó, és így számos megaláztatástól óvta meg a királyi családot.

Amikor az ENSZ összehívta a háború utáni arab követelések mérlegelésére hivatott tanácskozást, Kabir intézte úgy, hogy Zürich legyen a helyszín, majd kineveztette önmagát az egyik palesztin küldöttség élére. Rahman herceg kibérelt a Zürich körüli erdőkben egy hatalmas villát, és a két úr elhatározta, hogy titkon ők irányítják majd a tanácskozás menetét. Új fejezet nyílt a szaúdi politikában: az olajból eredő mesés gazdagság lehetővé tette a zsarolást csakúgy, mint a szövetségesek nyílt megvásárlását. A herceg tisztában volt vele, hogy ha kezében tartja a kapzsi és mohó Favzi Kabirt, zsebre vághatja vagy legalábbis a szaúdiak szeszélye szerint táncoltathatja az egész arab világot.

Kabir első hadmozdulata az volt, hogy valamennyi arab állammal és küldöttséggel kötelezvényt írasson alá: egyikük sem tárgyalhat vagy egyezhet meg a zsidókkal önállóan. A szaúdiak a háborúban csak jelképes egységgel képviseltették magukat, és a menekültek sorsának intézésében sem kívántak részt venni. Ők mindössze a muzulmán és arab becsületen, az arab férfiasságon esett sérelmet

akarták megtorolni a zsidókon, mégpedig oly módon, hogy az arab világ vezetőiként lépjenek fel. Az ő tevékeny közreműködésükkel jött létre a tömör arab egységfront, és ezt sodorta most veszélybe az a három rongyos küldött, aki a Nyugati Part menekültjeinek képviseletében érkezett Zürichbe.

– Miért nem ölethetjük meg ezeket a menekült kutyákat? – érdeklődött Ali Rahman.

Favzi Kabir elhelyezkedett a széken; hasa a lábára csüngött. Udvariasan visszautasította a felé kínált gyümölcsös tálat; már a látványtól is felkavarodott a gyomra.

– Mondjuk úgy, hogy vendégek vagyunk; ha úgy tetszik, a svájciak sátrában lakunk. Ők pedig annak köszönhetik boldogulásukat, hogy nem avatkoznak mások háborúiba, mert csak így kezelhetik a mások pénzét. És épp ezért hajlíthatatlanul ragaszkodnak hozzá, hogy az ő utcáikon idegenek nem lövöldözhetnek egymásra.

– Akkor vigyük el máshová a pénzünket!

– Ó, felség, ha ez ilyen egyszerű volna! A svájciak híresek arról, hogy milyen gondosan és gyengéden vigyáznak a mások pénzére. Sehol másutt nincs a pénz ilyen biztonságban. Nekik köszönhetjük, hogy nyugodtan alhatunk. Ez a svájciak újítása, ez a svájci kultúra nagy titka. Ha most Zürichben lövöldözni kezdünk, még aznap kiteszik a szűrünket. Arról nem is szólva, hercegem, milyen rossz sajtónk lenne, ha menekülteket gyilkoltatnánk meg.

– Nem sokat érhet az a sajtó, amelyet nem kormányok vagy királyi családok irányítanak.

– Elismerem, hogy pocsék egy rendszer, de hiába; Nyugaton a sajtó nagyon erős.

A bolhából is elefántot tudnak csinálni, és a végén a mi nagyszerű ügyünk sínylené meg.

– Miféle ország az, ahol a királyi vérnek nincsenek előjogai... – morogta Rahman.

– Hát igen, a nyugati szokások roppant különösek – bólogatott Kabir.

– Hát ha egyszer nem bánhatunk ezekkel a kutyákkal az ősi szokás szerint, akkor vásároljuk meg őket. Alighanem olcsóbbak lesznek, mint a többi küldöttség.

– Csakhogy itt is bajban vagyunk, hercegem. Sem Charles Maant, sem hadzsi Ibrahimot nem lehet megvesztegetni.

– Micsoda? Ez képtelenség!

– Valóban, de hiába: beteg lelkű, megszállott emberek. Tadzsi sejkhez viszont alighanem hozzáférkőzhetünk. Nagyon jó húzás lenne, ha leválasztanánk a másik kettőről; alaposan megcsappanna az egész küldöttség jelentősége. Gratulálok, hercegem, ez aranyat érő ötlet volt!

– Hát akkor tárgyalj vele, Kabir.

– Nem fogok késlekedni, fenség. Csakhogy Tadzsi esetleg azt követeli majd, hogy a törzse ismét otthonhoz jusson. Akár még Szaúd-Arábiára is szemet vethet.

– Kellemetlen. Nagyapám ezt soha nem tűrné. Számunkra aranyszabály, hogy a menekülteket nem lehet újra letelepíteni.

– Teljesen egyetértek, hercegem. Nos, ez esetben felhatalmazást kell kapnom, hogy Tadzsinak minél előnyösebb ajánlatot tegyek. Lehetne mondjuk Ibn Szaúd őfelsége menekültügyi főtanácsadója.

– Mennyiért?

– Mennyire fontos, hogy megosszuk a küldöttséget?

– Százezer? – Ali Rahman alacsonyról akart indulni, ezért gyorsan hozzáfűzte: – Dollár.

– Font – vágta rá Kabir.

A herceg röpkén eltűnődött, mennyit vág majd ebből zsebre Favzi Kabir. De üsse kő; ha a befektetés sikert hoz, ennyit igazán megér. Biccentett Kabirnak, hogy beszéljen tovább.

– Ami a másik kettőt illeti – folytatta Kabir -, kapják csak meg az akkreditálást.

– Elment az eszed?!

– Hadd fejezzem be. A tanácskozás szabályait már kidolgozták. E szerint a küldöttségek tagjaiból kisebb bizottságok alakulnak, s ezek dolgozzák ki a Nemzetközi Döntőbíróság elé kerülő napirendet és a követelések végleges formáját.

Nos, ezekben a bizottságokban Charles Maan és Ibrahim hadzsi úgy magukra maradnak, hogy a hangjuk se hallatszik ki. Akár száz évig magyarázhatják, hány szőrszál van a teve púpján.

– De ez veszélyes is lehet. Mi van, ha megnyernek másokat is, és összeesküsznek?

– Fenség, te a nagy Ibn Szaúd unokája vagy, aki – Allah őrizze halhatatlan lelkét – mindig jelen van imáimban. Ismered elveinket: a zsidókkal nem tárgyalunk, a zsidókat nem ismerjük el, a zsidókkal nem kötünk békét; a cionista államalakulatba egyetlen menekült sem térhet vissza, mint ahogy az arab államokba sem telepedhetnek át. Mindebben a küldöttek között teljes az összhang. Egységesek vagyunk, és ezen nem változtathat három koldus jövevény. Meglátod, előbb-utóbb sikerül elnyűni az idegeiket. Mi ráérünk. Tárgyalhatunk egy hétig, egy hónapig, akár egy évig is. A végén úgyse bírják tovább cérnával.

Ali Rahman fejedelmi pózt öltve mélázott a hallottakon. Kabir jól ismeri ezt a furcsa nyugati világot, amelyben ő maga még idegenül mozog. Ha sikerül előre megfontoltan zűrzavart szítani a bizottságokban, talán valóban könnyebben érvényesülhet az öt alapelv – márpedig a nagyapja a lelkére kötötte, hogy ezekhez mindenáron ragaszkodjék.

– És mennyit szánjunk a többi küldöttségnek?

– Néhány ezrest ide, néhány ezrest oda; minisztereknek és tábornokoknak valamivel többet. Ez elegendő lesz ahhoz, hogy minden a kedvünk szerint alakuljon.

– És mi a terved azzal a néger rabszolgával? – kérdezte Ali Rahman.

Kabir krákogott.

– Kérlek, fenség, nehogy a nyilvánosság előtt is használd ezt a kifejezést. Dr. Ralph Bunche, bármily rossz helyre született, köztiszteletnek örvendő személyiség.

– És meg lehet puhítani? – dörgölte össze ujjait a herceg.

– Gondosan megvizsgáltuk a lehetőséget, de sajnos senkitől nem fogad el ajándékot. Viszont naiv ember, járatlan az arab politizálásban. Nem lesz nehéz rászedni. – Kabir elhallgatott, idegesen nyalta meg ajkát, majd feszengve folytatta mondókáját. – Feltételezem, hogy halhatatlan nagyatyád, dicsőség övezze nevét, kegyeskedett méltányolni javaslatomat, és felhatalmazta fenségedet, hogy...

– Mire? Mondd már ki!

– Arra, hogy Szíriát és Egyiptomot a tanácskozás utáni időkre is magunkhoz kössük...

Ali Rahman kecskeszakállát simogatva bólintott.

– Megmondhatod nekik, hogy napi egymillió dollárt kapnak a szaúdi kincstárból fegyverkezésre.

– Ezt a szót várják tőlünk, hercegem. – Kabir alig bírta leplezni a benne dúló izgalmat. – És itt van még a másik ügy is...

– Miféle másik ügy?

– Amint mondottam volt, Nyugaton a sajtó nagyhatalom. És az olajunkat a Nyugat veszi meg. Ha magunk mellé akarjuk állítani őket, igen jó hatást tenne egy nagyobbacska adomány a menekültek segélyalapja javára.

– Szó sem lehet róla! – vágott közbe Ali Rahman. – Segélyezéssel nem foglalkozunk. A menekültek maguknak köszönhetik a bajt.

– Csakhogy a torz cionista államalakulatot az ENSZ hozta létre – makacskodott Kabir.

– Erről van szó! Tehát a menekültekért is az ENSZ viseli a felelősséget. Ez nem arab ügy, hanem nemzetközi ügy. Nagyon jól tudod, miről van szó. Ha túl kényelmessé tesszük a menekültek életét, békén penészednek tovább a táboraikban.

Holott nekünk a bosszúvágyat kell ébren tartani bennük.

Kabir úgy tett, mint akit most hirtelen szállt meg az ihlet.

– Van egy ötletem! De el ne harapd a torkomat, hercegem! Mi lenne, ha közölnénk a nyugati sajtóval, hogy hosszú távú terveink vannak a menekültek újbóli letelepítésére?

– Micsoda?!

– Könyörgök, engedd, hogy végigmondjam. És ne becsüld alá a nyugatiak rokonszenvének jelentőségét. Mondjuk, Egyiptom bejelenti, hogy hajlandó a Gázai övezetben lévő menekülteket tartósan letelepíteni a Sínai-félszigeten. Líbia is felajánlja, hogy befogadja egy részüket, Szíria pedig közli, hogy a Szíriában és Libanonban tartózkodókat elhelyezi az Eufrátesz völgyében.

– Ki kéne vágni a nyelved, Kabir!

– Kérlek, hallgass végig, herceg. Mindezek után a felséges szaúdi uralkodóház is előáll a maga bejelentésével: napi egymillió dollárt ajánl fel az áttelepítési akció támogatására.

Rahman arca lángvörösre gyúlt, de aztán lassan felködlött benne, mi állhat az agyafúrt terv hátterében.

– Mindezek a bejelentések csak nyugati fogyasztásra valók. Így bizonyítjuk be, hogy emberségesek vagyunk, hogy velünk meg lehet egyezni. Közben múlik az idő, a tanácskozás véget ér, aztán megint múlik az idő, és az áttelepítési tervek úgy tűnnek el a láthatárról, mint a sivatagban a lebukó nap. A napi egymillió közben szépen átkerül a fegyverkezési számlákra. Itt, Zürichben viszont óriási propagandaelőnyhöz jutunk.

Ali Rahman herceg felháborodása elült, sőt már élvezni is kezdte a kibontakozó cselszövény sajátos szépségét.

– Majd megemlítem a dolgot nagyatyámnak és a trónörökösnek. Ők is a sivatag fiai; bizonyára rákapnak a dolog ízére.

– Én pedig rajta tartom a szemem a küldöttségeken, sose aggódj! De azt javaslom, vegyük be az üzletbe a libanoniakat is.

– Mi az ördögnek? Zugárusok országa az, tele hitetlenekkel.

– De ami a korszerű gondolkodást illeti, csak a nagy Szaúdi uralkodóház előzi meg őket. Kuvait és Omán fejedelmei csak most ébrednek rá, hogy országaikból kis Svájcot varázsolhatnak; de Bejrút máris egyesíti Párizs, Mekka és a hét mennyország valamennyi csodáját. Igaz, hogy sok a keresztény, de akkor is a testvéreink. Csupán egy kis gesztusra gondolnék...

– De nehogy milliókat dobj oda nekik, Kabir!

– Ugyan, hercegem! Mindössze némi borravalót.

– Nem bánom. De mielőtt a tervet nagyatyám elé terjeszteném, ragaszkodom hozzá, hogy Egyiptom, Szíria – nem bánom – Libanon külügyminiszterei együttesen idejáruljanak elém. Magam akarok meggyőződni róla, hogy valóban egy véleményen vagyunk-e.

Favzi Kabir mély levegőt vett, és a fejét csóválta.

– Ez, hercegem, sajnos lehetetlen.

– Ragaszkodom hozzá! Talán nem mi fizetjük a számlát?

– Esedezem, fenség, hagyd, hogy külön-külön beszéljek velük.

– Miért ne fogadhatnám együtt mindhármukat?

– Kétled, hogy mindenkor hűségesen szolgáltalak?

– Követelem, hogy idejöjjenek! Még ma!

– Hadd világítsam meg a helyzetet – mondta Kabir tiszteletteljesen, de határozottan. – Egyetlen küldöttség sem hajlandó elkötelezni magát a másik füle hallatára. A szíriaiak nem bíznak az egyiptomiakban. A libanoniak csak a pénzben bíznak meg. Jordániában senki sem bízik. A palesztin küldöttségeket a befogadó országok tartják a markukban. A zárt bizottsági üléseken hevesen csapnak össze, és ez a mi szempontunkból nagyon is előnyös. De amikor nyilvánosan, a döntőbíróság előtt kell színt vallaniuk, inkább hallgatnak, mert mindegyik fél a másikától, mindenki mindenkinek gyanús, és titkon mind egymást akarják kijátszani. Mi több; egyesek – Allah irgalmazzon nekünk – még a zsidókkal is különalkukat igyekeznek kötni. Nem, herceg, képtelenség egy helyen összeereszteni őket. Higgyél nekem. Értsd meg, hogy az arabok csak a zsidógyűlöletben egységesek.

Furcsamód Ali Rahman herceg nagyon is jól megértette Kabir csavaros okoskodását. Az eddig végzett munkával elégedett volt; és számíthatott rá, hogy a tanácskozás minden bizonnyal a zsidók elleni hadüzenettel zárul. Most már csak az a kérdés: ő táncoltatja-e Kabirt, vagy Kabir őt? Mert hát ha minden arab küldöttség ugyanazt akarja, mi értelme van, hogy a szaúdiak milliókkal tömjék őket? Persze erre is megvan a válasz: a szaúdiaknak – és csak nekik – sok a fölösleges pénzük. De teveszar nem kerülhet a gépezetbe. Allah óvjon tőle, hogy hibát ejtsek – gondolta Ali Rahman -, és magamra vonjam Ibn Szaúd haragját.

A herceg óvatosan körülnézett az üres helyiségben, aztán előredőlt, és suttogva kérdezte: – Hol tartanak az előkészületek Abdallah meggyilkolására?

Favzi Kabir letépett egyetlen szőlőszemet az egyik fürtről.

– Roppant kényes ügy. Abdallahot nem könnyű megfogni: harminc év óta tér ki sikeresen a merényletkísérletek elől. Palotáját az Arab Légió fogja védelmi gyűrűbe, Abdallah pedig úgy szórja közéjük az angol pénzt, mint a cukorkát, hogy biztosítsa hűségüket. A palotán belül pedig fanatikus cserkesz testőrök vigyázzák minden lépését.

– Akik még csak nem is igazi muzulmánok – jegyezte meg mélységes undorral Ali Rahman. – Kaukázusi csürhe.

– Egyelőre tehát még nem találtuk meg azt az embert, aki a tőre markolatán tartaná kezét. De bizonyos lépések már történtek. Itt, Zürichben sikerült hozzáférnem az egyik jordániai miniszterhez, aki jó előre ismeri a király időbeosztását. Nem ingyen persze, de hajlandó együttműködni. Attól fogva, hogy visszatért Ammanba, jelenti majd nekünk, mikor hagyja el Abdallah a palotát, és hová készül. Így mindig rajta lehet a szemünk. Ha aztán egy héttel korábban megtudjuk, hogy Hebronba, Nabluszba vagy Kelet-Jeruzsálembe utazik, bármikor igénybe vehetjük a mufti valamelyik bérgyilkosát, vagy akár Egyiptomból is áthozathatjuk a Muzulmán Testvériség egyik tagját. Hosszú listánk van azokról, akik egy intésre rendelkezésre állnak. Késről nem lehet szó, mert Abdallahnak senki sem férkőzhet a közelébe. De még a messzebbről célzó orvlövész sem remélheti, hogy élve megúszhatja. Ezért olyan fanatikusra van szükségünk, aki vállalja a vértanúsorsot. Ez esetben kínálkozik a legcélszerűbb megoldás: az illető elvegyül a tömegben, és közelről, géppisztollyal lő. De egyelőre még győznünk kell türelemmel, hercegem.

Ezután apró-cseprő pénzügyek kerültek napirendre. Ali Rahman herceg legkedvesebb fiát sikerült jó pénzért bejuttatni a Sorbonne-ra, csakhogy ezek után az ifjonc negyvenszobás villát vásárolt Párizs környékén. Ali Rahman dühöngött, de végül állta a számlát. Elvégre a fiút mégiscsak taníttatni kell, annál is inkább, mert Ali Rahman fontos szerepet szánt neki udvari sakkjátszmájában. Maga Ibn Szaúd családi ügyekben igazán nem volt fukar, de néha neki is elfogyott a türelme: az Európában szétszórt ötven hercegecske még az Egyiptomnak és Szíriának beígért napi egymillió dollárnál is többet emésztett fel.

Múlóban volt az élénkítőszer hatása. Favzi Kabir izzadni kezdett, feje elnehezült.

Engedélyt kért a távozásra.

– Még valamit, Kabir.

– Parancsolj, fenség.

– Mi történik akkor, ha az a Maan vagy a másik, az a hadzsi Ibrahim elkezd a saját számlájára tárgyalni a zsidókkal?

– A zsidók máris javaslatokkal bombázzák a döntőbíróságot; ezért kell nekünk is bizonyos engedékenységet színlelnünk a menekültekkel szemben. De légy nyugodt: Maanék csak akkor köthetnének törvényes egyezséget, ha azt valamennyi arab küldöttség jóváhagyná. Nagyszabású kampányt indítunk majd az egész arab sajtóban és minden arab rádióállomáson keresztül: olyan címeres árulókat faragunk a fickókból, hogy saját népük kövezi meg őket!

Tizenharmadik fejezet 1950 kora ősze Bim-bam, bim-bam, bim-bam – kondult meg a Miasszonyunk-székesegyházának hatalmas toronyórája.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam – felelt rá, alig egy ütemmel elmaradva, a Szent Péter-templomé.

Ibrahim hadzsi kilépett a homályosan megvilágított Kongresszusi Csarnokból az élénk délutáni fénybe. A levegő lehűlt; az ősz már leadta névjegyét. Charles Maan szerzett Ibrahimnak egy használt felöltőt; éppen illett egyetlen, s ugyancsak másodkézből vett öltönyéhez. A szokatlanul harapós levegő még jobban éreztette vele, milyen messze szakadt Palesztinától, bár Zürichben már egész otthonosan mozgott. Örömmel készült szertartásszerű napi sétájára, a tanácskozás színhelyétől a panziójáig, amely a folyó túlsó partján, az egyetem közelében volt.

– Soká tart még a tanácskozás? – érdeklődött volt tapintatosan a tulajdonos.

Elvégre megkezdődött a tanév, és a diákoknak szállás kellett; ha Ibrahim csak a félév derekán adja át a szobát, úgy lehet, tavaszig már nem is kapnak rá lakót.

Kezdetben esténként csokoládé várta az éjjeliszekrényen, sőt Müllerné asszony még használt fürdőköpennyel és egy pár régi papuccsal is kedveskedett; a papucsot maga készítette ki minden este az ágy elé, tiszta fehér törülközőre. De az őszi dér a tulajdonos házaspárt is megcsípte, és velük együtt kedvetlenedett el Ibrahim is.

A küldöttségek vezetői egymás után kicsinyelték le szerepüket. Palesztina összarab probléma, amelyet csak az arab nemzetek közössége oldhat meg. Nem értjük, mit keres itt egyáltalán ez az úgynevezett menekültküldöttség. Menekült testvéreink érdekeit maradéktalanul képviselik a törvényes arab hatalmak.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam.

Hadzsi Ibrahim már valósággal meggyűlölte a bizottsági helyiségek ragyogóra lakkozott faburkolatát, nevetségesen magas mennyezetét. Negyven bizottsági ülés – negyven elfecsérelt nap... A szavak nyári villámokként cikáztak a nagy mahagóniasztal körül, és jelentőségük is villámszerűen enyészett el. A jelszavak olyan szabályszerűen ismétlődve kérődzték fel a propaganda sablonjait, mint ahogy a svájci tornyokban kongatnak a svájci órák.

Bim-bam. Egyiptom biztonsági okokból magának követeli a Negev sivatag déli részét. Jordánia tiltakozik.

Bim-bam, bim-bam. Szíria a török időkben kialakult történelmi hagyomány nevében magának követeli Nyugat-Galileát. Libanon tiltakozik.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Jordánia követeli a Nyugati Part bekebelezésének elismerését. Mindenki tiltakozik.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Libanon követeli, hogy területéhez csatolhassa Kelet-Galileát. Szíria tiltakozik.

Bim-bam-bam, bim-bam-bam... demokratikus párbeszéd... parlamenti eljárás... napirendi pont... kormányom utasítása... testvériség... egység... jegyzőkönyvbe vétetni... jogos meggondolásból... az albizottság további tanulmányozásra ajánlja...

A szavak tőrként szikrázva csapnak össze. Méltatlan dühkitörések teszik fojtogatóvá a levegőt, a mégoly magas termekben is, az értelem eltompul és kihuny.

Hiába kínálkoznának értelmes következtetések: a visszhang mintha eltorzítaná őket.

Amit az egyiptomiak mondanak, azt a szíriaiak másképp értik, az irakiak pedig megérteni sem hajlandók.

Pedig nem is rosszindulatból hazudnak – gondolta Ibrahim, miközben az órák a végtelenbe nyúlnak. Őszintén hazudnak, mert született hazudozók. A szavak zuhatagában megfakul minden gondolat; olyan lesz, mint a sivatag, ahol nincs oázis.

De most változott a helyzet. A bizottsági ülések véget értek, és itt állunk a napfényben, a Nemzetközi Döntőbíróság előtt. És a szájakra mintha hirtelen lakat került volna.

– Döntött a bizottság a palesztin állam határai felől? – tudakolta dr. Ralph Bunche.

– Még el kell simítanunk néhány nézeteltérést.

– Már számtalanszor kértem önöket: egyenként járuljanak a testület elé, és így terjesszék be a maguk elképzelését.

– Lehetetlen; hiszen egységes fellépésre köteleztük el magunkat.

– És kidolgozták az egységes álláspontot Jeruzsálem jogállásáról?

– Most dolgozunk rajta.

– Bunche doktor úr, hiszen belefulladunk a szavak mocsarába! – kiáltotta felháborodva Ibrahim.

– Nem vagyunk az őserdőben – torkolta le az egyiptomi küldött. – Tiszteletben kell tartanunk a vitaszabályokat. Ne kényszeríts bennünket, Ibrahim hadzsi, hogy felülvizsgáljuk a megbízóleveleteket.

– Tehát a fenti kérdésekben nincs semmilyen álláspontjuk? – sürgette a küldötteket dr. Bunche.

– A bizottságok még dolgoznak az álláspont kialakításán.

– A Nemzetközi Döntőbíróság ülését ezennel megnyitom – jelentette be dr. Bunche. – Arra kértem önöket, mondják el véleményüket az Izrael állam által beterjesztett javaslatokról. Izrael állam kifejezte készségét, hogy tárgyaljon a szétszakadt családok repatriálásáról, és kezdő lépésként hajlandó százezer személyt visszafogadni.

Hajlandó továbbá kártérítést fizetni az elhagyott arab földekért, amennyiben azok a háború kitörése előtt művelés alatt álltak. Végül hajlandó feloldani az izraeli bankokban található s ez idő szerint befagyasztott folyószámlákat, valamint az értékpapírokra és értéktárgyakra vonatkozó zárlatot. Megkérdezem: mi az álláspontjuk a fenti javaslatokat illetően?

– Hadd tisztázzunk egy alapkérdést, dr. Bunche. Mi nem ismerjük el a cionista államalakulat létezését, márpedig akinek a létezését nem ismerjük el, azzal nem is tárgyalhatunk. És közben egész Zürichben zajlanak a zsidókkal a titkos különtárgyalások!

– Közvetlen tárgyalás nélkül miképpen kívánják megoldani a szőnyegen lévő kérdéseket?

– Nem létező állammal nem tárgyalhatunk. A cionisták vagy elfogadják követeléseinket, vagy állandósul a háború.

– De hát mit követelnek valójában?

Csend.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam-bam...

– Én a visszatérésről kívánok tárgyalni! – szakította meg a csendet Ibrahim.

– Lám, ez legalább valami előrelépés – jelentette ki dr. Bunche. Ám a küldöttek egy emberként ugrottak talpra.

– Ez kihívás a törvényes arab kormányok ellen! Ezek a betolakodók nem jogosultak felszólalásra! Követeljük megbízólevelük visszavonását!

– Csakhogy én nem írtam alá azt a nyavalyás egységpaktumot!

– Éppen ez az! Ezért nincs jogod a részvételre!

– Mi már megvizsgáltuk és elfogadtuk minden egyes küldöttség megbízólevelét – avatkozott közbe dr. Bunche -, és semelyikét sem vonjuk vissza. A Nyugati Parton tartózkodó menekültek teljes joggal vesznek részt ezen a tanácskozáson.

– Látjátok? Ez is a cionisták és az árulók pártján áll!

Hadzsi Ibrahim hátán összefont karral bandukolt az első hídig, majd megállt ott, ahol a Limmat folyó fenségesen szakad ki az ékkőszerű Zürichi-tóból. Valaha római vámház állt e helyen, és sokkal később ugyanitt bolyongott Goethe és Richard Wagner, majd Lenin és Einstein, Jung és James Joyce.

Az ember azt hinné, hogy a városban nagy gondolkodók és hazafiak bölcsője ringott – ám a valóságban többségük éppen csak átutazóban járt itt, egyik helyről a másikra menet. Zürich nem Párizs, csupán kényelmes menedék a kitaszítottak, röpke pihenőhely a kiábrándultak számára.

Ibrahim éhes gyomrát kezdetben átmelegítették a dúsan megrakott tálak. Még a diákpanzióban is hatalmas burgonya- és marhahúshegyeket raktak elébe. A vastag sonkaszeleteknek sem bírt ellenállni, tudatosan megszegve vallása parancsát; könyörgött is Allah bocsánatáért. És ott voltak a jól megtermett gombócok, a rétes, a kotlett meg a Bratwurst és a sokrétegű, krémmel töltött torták...

A tóparton még tartott a délutáni hangverseny; a zenekar egy Strauss-keringővel andalította a többnyire koros sétálókat, akiknek arca merev volt és kifejezéstelen.

Szerelmespárok csak ritkán bukkantak fel, s nevetést sem lehetett hallani.

A két szerelvényből álló villamosok mintha légpárnán siklottak volna, s az emberek maguk is hangtalanul, tévedhetetlen pontossággal közlekedtek. Nem harsant dudaszó, mert itt mindenki türelmes. A levegőben nem szállt fűszerillat, eladó és vásárló nem alkudozott hangosan; amennyit az előbbi kért, az utóbbi szó nélkül megfizette. Ebben a világban minden rendezett volt: a cserepes muskátli, a gondosan nyírt bokrok, a ragyogó tiszta padok, a vakítóan tiszta kávéházi ponyvák.

Ragyogtak a tisztaságtól a folyó két partján sorakozó lapos, ötemeletes épületek, de még a szeméttartályok is. A vízitaxik nesztelenül siklottak; még a svájci zászlók is hangtalanul imbolyogtak a szélben. A tavon pedig rendezett csoportokban úsztak a kacsák.

Itt minden tökéletes és befejezett. Nincsenek se paloták, se nyomornegyedek.

Minden fűszál a maga helyén van. Az egész ország végérvényes rend szerint, hibátlanul működik.

Ibrahim elérte a Münster hidat, a másodikat az öt hídból, amely egymáshoz ölti a folyó két partját. Mindkét oldalon két székesegyház tornya döfte át az alacsony látóhatárt. A Miasszonyunk-székesegyház a hajdan fallal körülvett óváros szélén állt, Ibrahimmal szemközt pedig a Grossmünster két tornya szökött a magasba. A két székesegyház olyan volt, mint két ellenséges erőd: az ember szinte várta, hogy kapuikon kiáradva lándzsával, buzogánnyal és alabárddal felfegyverzett katonák csapjanak össze a híd közepén, annak birtokáért.

Ibrahim leült az ismerős kávéházban a megszokott asztalhoz, és megrendelte mindennapi kávéját az ismerős pincértől, aki a nap ezen órájában mintegy pártfogásába vette. Tadzsi sejk nem jött el. Igaz, ma nem volt bizottsági ülése, mégis feltűnt, hogy harmadik napja nem mutatkozik, sőt éjszakára sem tért haza a panzióba. Ahmed Tadzsi a maga lobogó sivatagi viseletében és dúsan áradó bölcselkedésével már az első perctől feltűnést keltett Zürichben, később pedig valósággal új otthonra lelt az óvárosi Niederdorfban, a családiasan romlott éjszakai mulatónegyedben.

Itt bukkant rá Favzi Kabir. És Rolls-Royce-on csak néhány perc volt az út az Egyetem utcai panzió úri szegényességétől a zollikoni kastélyvilláig.

A sivatag fia számos filozofikus példabeszédet tudott a türelemről, de a tizenötödik bizottsági ülésre a maga türelme mégiscsak fogytán volt. És ugyan ki vehette volna ezt rossz néven tőle? Ibrahim jól látta, hogy társa inogni kezd, de mit sem tehetett. Palesztina nem ugyanazt jelentette számukra. Ibrahim hadzsi szívében Palesztina mély s örökké frissen sajgó seb volt, amely mohón áhítozott orvoslásra; Tadzsi sejk előtt Palesztina ködfátyolba burkolózó ábrándként lebegett, s amint egyre készségesebb fülébe a maszlagot csöpögtették, úgy vált a köd egyre sűrűbbé.

Egy napon Tadzsi csuklóján vadonatúj aranyóra csillogott. Ibrahim meg ő összevesztek, sírtak, átkozódtak, még a tőrükhöz is csaptak; kis híján kidobták őket az ülésteremből. A kapcsolat feszélyezett maradt. Rá következő héten a sejk méretre készült öltönyben feszített, s volt olyan éjszaka, amikor több száz dollárt elvert.

Az ülések után a Kongresszusi Csarnokból kilépő küldötteket limuzinok hosszú sora várta. Ibrahimban egyszer felébredt a gyanú, és a sejk nyomába szegődött: a sarkon túl, a Beethoven utca túlsó végén egy Rolls várakozott. Tudta: most már csak idő kérdése, és törékeny szövetségük felborul. Tadzsi elpártolása súlyos csapásnak ígérkezett. Ibrahim Allahhoz könyörgött: adjon neki erőt és bölcsességet egy utolsó nagy kísérlethez. Érezte, hogy nem késlekedhet tovább.

A hadzsi bánatosan legeltette szemét a helyiségen, és látta, amint új barátja, Franz, a pincér már közeledik a megrakott tálcával. Négyféle pompás tortaszeletet hozott; ezek nem is szerepeltek az étlapon, az előző napi maradékból bűvészkedte elő őket. Ibrahim hálásan mosolygott, Frank pedig, mint jótékony lelkű keresztény, szemérmesen rezegtette szemhéját. Aztán illedelmesen eltársalogtak, németből és arabból kevert konyhanyelven.

Ibrahim várt, és csipegetett a finomságokból. Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Hat óra. Most kell jönnie Charles Maannak.

Ibrahim szemügyre vette a nőket, rétegekbe bodorított, tornyos frizurájukon ülő rétegekben fodrozott, merev kalapjukban. Aztán megnézegette a férfiakat is, akik merev keménygallért és széles karimájú merev kalapot viseltek, és az utcán gépiesen kopogtatták sétapálcájukkal a kövezetet.

Lehetséges, hogy emberek ilyen békésen, ilyen jámbor elégedettségben éljenek?

Van olyan életforma, amelyben nincs helye a haragnak és a tiltakozásnak? Hiszen még a Niederdorf-negyed félvilági élete is bágyadtan unalmas volt, és az élvezeteket csak mennyiségre mérték. Vajon ő, hadzsi Ibrahim meg tudna-e itt állapodni? És egyáltalán: mihez kezdhetne itt? Talán ha beszerez néhány festői ruhadarabot, felcsaphatna egzotikus portásnak. De nem, még ennyire sem vihetné. Azt, hogy valakiből Svájcban portás lehessen, egy egész élet kemény munkájával kell kiérdemelni, s ehhez Ibrahimnak kevéssé fűlt a foga. Meg aztán az arab viselet még a küszöbön is túl tarkának, túl rikítónak számítana. Az ördögbe, miért nem ordít már rá valaki valakire, akár csak egyetlenegyszer is?!

Már alig volt pénze, most mégis megengedett magának még egy csésze kávét. A svájci kávé igazán jó, még valami errefelé igazán szokatlan erő is parázslik benne, bár nélkülözi az arab kávé sajátos, álmodozásra és indulatokra serkentő zamatát.

Hadzsi Ibrahim az utolsó morzsáig elfogyasztotta a süteményt. Charles Maannak se híre, se hamva.

Charles igaz szövetségesnek és jó barátnak bizonyult. Nála nem kellett cselfogásoktól, piszkos kis üzelmektől tartani. De vajon volt-e értelme az egésznek?

Ibrahim úgy gondolta: nélkülük az egész tanácskozás merő bohózat lenne. Ők hajszolták bele a nagy arab küldöttségeket mindenféle kitérő hadmozdulatba, a nyilvánosság előtt elhangzó ígéretekbe, és nemegyszer kínos zavarba is hozták őket.

Meg is lett a jutalmuk: közutálatnak örvendtek mind a ketten.

Minél hosszabbra nyúlt az idegőrlő tanácskozás, annál sűrűbben tárgyalt Charles a keresztény szervezetekkel. A keresztényekhez nem tudtak hozzáférni az arabok; őket se ravaszsággal, se erőszakkal ki nem játszhatták, semmilyen kerülő úton nem vághattak elébük. A menekültekről sehol nem vezettek pontos statisztikát, de a feltételezések szerint a táborok lakóinak tíz százaléka keresztény; könnyű lenne megtalálni őket és segíteni rajtuk. Charles szenvedélyesen tárgyalt ennek módozatairól, Ibrahim pedig áldását adta a tervre.

A tanácskozás második hetében megérkezett Zürichbe a Vatikán megfigyelője, monsignore Grenelli is, és mint Charlesszal bizalmasan közölte, kedvező jelentést küldött főhatóságainak.

E sorok írója megfigyelői minőségben meggyőződött róla, hogy valamennyi arab küldöttség – nem számítva a Nyugati Parton tartózkodó menekültek küldötteit – szándékosan és tudatosan kívánja a menekülteket továbbra is táboraikba rekeszteni, mivel ily módon fertőzhetik meg őket legbiztosabban a zsidók elleni gyűlölettel. Az Izraellel való konfliktus fenntartása érdekében elzárkóznak minden emberséges megoldás elől...

Izrael a maga részéről őszinte készséget mutat a helyzet sokoldalú megvitatására, de az arab országok nem hajlandók közvetlenül tárgyalni a zsidókkal, noha köztudott, hogy titkos találkozásokra számos alkalommal sor került... Az az arab vezető, aki a nyilvánosság előtt hajlandó tárgyalni Izraellel, eleve vállalja, hogy a többiek végeznek vele. ...teljes meggyőződéssel ajánlom és javaslom, hogy a legkülönfélébb jótékonysági és segélyszervezetek mozgósításával siessünk a táborban sínylődő keresztény fivéreink és nővéreink segítségére...

A jelentés már egy hónapja hevert Rómában, amikor monsignore Grenellit váratlanul hazahívták konzultációra. Charles nem tudta, miről lehet szó, és azt sem, hogy mikor tér vissza Zürichbe a monsignore. Csak másodkézből jutott el hozzá egy-egy híradás arról, hogy a Vatikán üstjeiben alighanem forr valami.

Fél hétkor Franz Ibrahimra sandított, és sokatmondóan rántott a vállán. Hiába, ma este már nem számíthat a hűséges szövetséges felbukkanására. A levegő egyre jobban lehűlt. Ibrahim kilépett az utcára, szorosabbra húzva össze felöltőjét, elment a Grossmünster előtt, majd végigbandukolt a régi házakkal szegélyezett, keskeny Templom utcán, és felment a meredek dombra vezető lépcsőn. Innen, az egyetem elől pompás kilátás nyílt a lenyűgöző hegyek övezte lenyűgöző tóra s az egész rendezett, takaros városra.

Nem volt kedve hazamenni a panzióba. A diákok rokonszenves kuriózumot láttak benne, s ő legtöbbjüket ugyancsak rokonszenvesnek találta, de ma este nem volt kedve sem egy újabb adag húshoz és krumplihoz, sem a kemény hangzású karattyoláshoz, amelyből csak időnként értett meg egy-egy foszlányt. Meg akarta óvni magát mind a kötelező német dadogástól a társalgóban, mind attól a sivány magánytól, amely később padlásszobájában vár rá.

Ekkor ötlött eszébe, hogy felhívja Emma Dorfmannt. A dundi özvegynek kis boltja volt az egyetem mellett, ahol tanszereket és papírárut, valamint újságokat és cigarettát is tartott. Emma több évig élt Kairóban azóta elhunyt férjével, aki egy svájci cég művezetőjeként segédkezett az importált szerszámgépek üzembe helyezésénél.

Gagyogott arabul, ami persze azonnal felkeltette Ibrahim érdeklődését, és a többi már ment magától. A hölgynek takaros kis lakása volt az üzlet fölött, annak rendjemódja szerint kidíszítve csipkealátétekkel és horgolt terítőkkel. Állandó széptevőt már nemigen vonzott; többnyire beérte özvegy anyja és özvegy nőtestvérei társaságával, az egyházközségben végzett jótékony munkával és azokkal a viccekkel, amelyeket diák vásárlói sütöttek el nap mint nap. Ibrahim nem zökkentette ki ebből a kerékvágásból, s Emma úgy tekintett rá, mint a szerencse váratlan alkalmi adományára. Amikor a férfi hetenként egyszer-kétszer fölkereste, kényeztette; látva, hogy örökké éhes, főzött neki, valamivel jobb ízűen, mint ami a panzió konyhájától telt, és az ágyban is odaadó, kellemes társnak bizonyult. Húsos ülepét jólesett paskolni vagy harapdálni – Ibrahimot ettől mindig elragadta valami ősi szenvedély -, túlméretezett keblén pedig édes volt megpihenni. Kövérkés svájci özvegyasszony létére nem is volt annyira unalmas, és neki köszönhetően Ibrahim távol tarthatta magát a prostituáltaktól, akikre úgysem futotta volna erszényéből.

Kapcsolatuk leglényegesebb mozzanata az volt, hogy az asszony sokkal inkább igényelte Ibrahim vonzalmát, mint ő az Emmáét, így hát igazán kényelmesen és biztonságban érezhette magát.

Ibrahim bizonytalanul megállt a Schmelzberg utca és a Csillagvizsgáló utca sarkán, és Müllerné asszony panziója felé sandított. Aztán hirtelen elhatározással sarkon fordult, és visszament az egyetem hatalmas neobarokk és neokastélyszerű épületéhez. A bejáratnál telefonfülkék sorakoztak.

– Halló, Dorfmann-lakás.

– Emma? Itt Ibrahim.

– Ó, de örülök, hogy hallom a hangját. Jól van?

Ibrahim nagyot sóhajtva kérdezte:

– Felmehetnék most?

– Jaj, istenem, Ibrahim, hát miért nem hívott korábban? Gondoltam, tegnap este itt járt, hát néhány napra biztosan elmarad. Anyám meg a nővérem ideutaztak Sellenbürenből, és az bizony hosszú út! De ugye holnap eljön?

– Talán.

– Ibrahim, biztos, hogy nincs semmi baja?

– Semmi a világon.

– Nagyon sajnálom, hogy így alakult...

Hadzsi Ibrahim összeharapta a fogát, és félig hunyt szemhéja alól kipergett egy könnycsepp. Aztán, mielőtt még visszaszívhatta volna, kicsúszott a száján: – Nagyon egyedül érzem magam. Szükségem van rád.

Emma Dorfmann még soha nem hallott tőle ilyen szavakat – mint ahogy más sem ezen a világon.

– Adjon egy órát, Ibrahim, amíg valahogy elküldöm őket, és aztán, nagyon kérem, jöjjön minél hamarabb.

– Köszönöm, Emma.

Ibrahim tűrte a becézgetést, és ez boldoggá tette az asszonyt. A férfi odasimult hozzá, sóhajtozott, ő pedig semmit nem kérdezve csitítgatta. Végül Ibrahim hortyogva mély álomba merült, hogy aztán felriadjon a telefon csengésére.

– Magát keresik – mondta Emma.

– Bocsáss meg, amiért nem jöttem el a kávéházba, és most ilyen későn háborgatlak. Hallgattál ma este rádiót, vagy belenéztél a lapokba? – kérdezte Charles Maan.

– Nem, semmit sem tudok.

– Tadzsi meglépett.

Ibrahim ledobta magáról a takarót, és felült. Minden olyan zavarosnak tetszett.

– És hová lett a nyomorult?

– Már el is repült az országból. Favzi Kabir és Rahman herceg kísérte ki a repülőtérre. Azt mondta az újságíróknak, hogy elfogadta a Szaúdi uralkodóház ajánlatát; ő lesz a menekültügyi tanácsadójuk. Mindenkit otthagy: a törzsét, a családját. Rólunk kettőnkről is megemlékezett: közölte, hogy kártékony hatással vagyunk a tanácskozásra és így tovább. Egyébként Rahman magánrepülőgépén utazott.

– Mit jelent ez számunkra, Charles?

– Azt, hogy jobb lesz, ha ezentúl vigyázol magadra.

– Itt maradok! – üvöltötte Ibrahim. – Maradok, amíg ki nem dobnak vagy meg nem ölnek!

Tizennegyedik fejezet A hadzsi tombolt. Az Ahmed Tadzsi szökését követő hónap során nem volt olyan bizottsági asztal, amelyre ökle le ne csapott volna. Kényelmetlen kérdéseket tett fel, és választ követelt rájuk. Jóindulatú újságírók előtt kétségeit hangoztatta számos küldött tisztességét illetően. Egy tanárokkal és egyetemistákkal zsúfolásig telt teremben előadta, miként aknázzák alá az arab küldöttségek szándékosan a tanácskozást, és még Izrael tilalmas nevét is a szájára vette. Egymaga állt a Nemzetközi Döntőbíróság elé, és engedélyt kért, hogy közvetlenül tárgyalhasson az első százezer menekült visszatéréséről és zárolt javaik felszabadításáról.

Ibrahim egyszemélyes keresztes hadjárata láttán az arab küldöttségek dühödt ellentámadásba lendültek. Ellenfelüknek immár nemcsak politikai irányvonalát kezdték ki, hanem a jellemét is. Nem a cionisták pénzelik-e Ibrahimot? Nincsenek-e beteges szexuális kedvtelései? És egyáltalán: épelméjű ez az ember?

Közben egyre hűvösebb lett a zürichi ősz.

Az eső vadul verte a rézsútos padlásablakot. Ibrahim felállt imaszőnyegéről, lenézett a nedvességtől fénylő, kihalt utcára, aztán morogva dőlt végig az ágyán.

Ekkor kopogtak.

– Szabad.

Charles Maan lépett be. Kirakta a papírzacskó tartalmát a kis négyszögletű asztalra. A szokásos takarékos étkezés: kenyér, sajt, szalámi, egy kis keksz, egy üveg olcsó bor.

– Ide nézz, mit hoztam! Narancs, méghozzá jaffai!

Ibrahim felült az ágyon.

– Akkor ma igazán gazdagok vagyunk.

Hozzáláttak. Ibrahim látta, hogy Charleson megint úrrá lett a rosszkedv; ilyenkor arca még petyhüdtebbnek tetszett.

– Mi a baj, Charles?

– Hát ennyire meglátszik?

– Nagyon rossz teveárus lenne belőled.

– Tegnap megjött Rómából monsignore Grenelli.

Ibrahim érezte, ahogy hirtelen rátör a szorongás. Hogy levezesse, a borosüveg dugójával babrált.

– És jó híreket hozott? – kérdezte.

Charles Maan bólintott.

– A pápa meghívott a Vatikánba.

– A pápa? Hűha, ez nem akármi! És tudod már, hogy mit akar tőled?

– Tudom.

– Elárulnád nekem is?

– Ki kell dolgoznom egy tervezetet a táborokban lévő keresztény arabok elszállítására, letelepítésére és további sorsuk intézésére.

– Hiszen ez nagyszerű! – mondta Ibrahim, aztán elmélyedt a dugó kihúzásában.

Töltött mindkettőjüknek; így leplezte keze remegését. – És nekem is hasznomra lesz;

hivatkozhatom rá a döntőbíróság előtt, és követelhetem ugyanezt Egyiptomtól és Szíriától. Mindeddig csak ködös ígéretek hangzottak el a befogadásról, de most aztán nekik is kötelezettséget kell vállalniuk, méghozzá a nemzetközi közvélemény előtt.

Talán még szerződést is írnak alá.

– Ne gyerekeskedj, Ibrahim – legyintett Charles. – Nagyon jól tudod, hogy az arab országok semmilyen szerződést nem tartanak magukra nézve kötelezőnek, és csak addig ismerik el, ameddig hasznuk van belőle.

– De így is legalább színvallásra kényszerülnek – vitatkozott Ibrahim.

Charles lenyomta Ibrahim kezét, hogy még várjon az ivással.

– Csakhogy a pápának van egy feltétele. Mindent suba alatt kell lebonyolítani, mert nem kíván nyílt ellentétbe kerülni az arab világgal.

– Tessék, ez a te híres Vatikánod! Mindig a titkos üzleteket kedvelik.

Charles cigarettával kínálta, de Ibrahim elhárította.

– Nem elég szép, hogy egyáltalán törődnek velünk? Te is nagyon jól tudod, hogy egyetlen pápa sem szállhat nyíltan szembe az iszlámmal. Mit akarsz, hadzsi? Újabb százéves keresztes hadjáratot?

– Dehogy. Voltaképpen megértem az egyházat – mondta Ibrahim, immár higgadtabban. – És a zsidók tudnak erről az akcióról?

– Még azt is vállalták, hogy szép csendben feloldanak bizonyos zárolt értékeket.

– És beengedik Izraelbe a keresztények egy részét?

– Csak akkor, ha békeszerződést kötnek velük, vagy elismerik őket.

– Értem – szólt Ibrahim. – És melyik arab ország hajlandó befogadni keresztény arabokat?

– Egyik sem.

– Akkor hogyan képzelitek az egészet?

– Majd körülnézünk a világban. Éppen ezen is kell majd dolgoznom: meg kell találnunk a befogadásra vállalkozó országokat. Egy csoport mehet Amerikába. Arról is tudok, hogy Hondurasnak például szüksége van kereskedelmi dolgozókra.

Egyáltalán hány emberről van szó? Fogalmam sincs. Lehetnek harmincezren vagy negyvenezren... El fogjuk helyezni őket.

– Mikor kezdesz hozzá? Ha majd véget ér a tanácskozás?

– A tanácskozás már véget ért, hadzsi. Mi több: soha el sem kezdődött. Játék volt az egész, puszta időtöltés.

– Mikor utazol, Charles?

– Mihelyt áldásodat adod rá.

– Téged egész idő alatt ugyanis csak ez érdekelt! Csak a keresztényeket akartad kimenteni! Felőlem elmehetsz!

– Ibrahim, azt akarom, hogy áldásod add az utamra.

– Viheted, és fulladj meg rajta!

– Az áldásodat akarom, Ibrahim.

A hadzsi kezét tördelve roskadt a recsegő kis faszékre, majd kortyolt a borból, és mégiscsak kért egy cigarettát.

– Életem során két fiamat és két lányomat temettem el. Dzsamil fiam jordániai börtönben ül, és valószínűleg az életével fizet azért, amit tettem. De sírni még senki sem látott. Hidd el, Charles, örülök a sikerednek.

– Ibrahim, nagyon komolyan figyelmeztetlek, hogy te is csomagolj. Semmi értelme, hogy továbbra is Zürichben maradj.

– Nem, nem adom fel. Egyszer majd csak meghallgat valaki.

– Vége. Menj szépen haza.

– Hová! Akbat Dzsabarba?

– Izraelbe – mondta Charles Maan.

– Éjszakákon át rágódom ezen, Charles. Imádkoztam, hogy Allah adjon hozzá erőt. És látod, valahogy mégsem megy... Félek, hogy utána pokollá válna az életem.

Ibrahim hadzsi, az áruló...

– Ugyan mit árulnál el?

– Önmagamat.

– Arab testvéreid életfogytiglan börtönbe zártak. A táborok előbb-utóbb tébolydává válnak. Te is tudod, én is tudom, hogy a zsidók sokkal tisztességesebbek, és tárgyalni is könnyebb velük. És ha arra vársz, hogy a sértegetéseink nyomán vagy azért, mert szüntelenül meg akarjuk alázni őket, végül majd mégis eltakarodnak Palesztinából, akkor tévedsz. Izraelben magasra nőnek majd a fák, de Akbat Dzsabarban nem hajt ki egy sem.

– Az áldásomat kérted, Charles – szólt Ibrahim akadozó hangon. – Hát tessék, megkapod. És ezt őszintén mondom. Elmehetsz, nincs kifogásom ellene. Testvérnél is több voltál nekem. És most, kérlek, hagyj magamra. Nem akarom, hogy itt maradj, és könnyes szemmel bámulj rám.

– Nem akartál találkozni Gideon Aschsal. Nagyon kérlek, gondold meg még egyszer – mondta nyomatékosan Maan. – Megadom neked egy svájci óragyáros nevét. Zürichből vonattal húsz perc alatt odaérsz. Zsidó, de tisztességes ember. Ő szervezte a legtöbb titkos találkozót Asch és a különféle arab küldöttségek között. – Charles egy nevet és egy telefonszámot firkantott egy cédulára, gondosan a borosüveg alá csúsztatta, aztán megveregette Ibrahim hátát, és eltávozott.

A hadzsi tenyerébe temette az arcát. Sírt.

Tizenötödik fejezet Goethe egyszer itt ebédelt az Aranyfejben. Voltaképpen ezzel kezdődik és végződik Bülach történelme. Az elmúlt hónapok legsúlyosabb bűnténye az volt, hogy valakit rajtakaptak, amint cigarettáját a járdán dobja el. Bülach nem szerepel a svájci útikalauzokban, pedig Goethe látogatásán kívül még valamiről nevezetes: félúton van Zürich és a repülőtér között, és tájékozódási pontként szolgál az érkező gépek számára.

Ibrahimot húsz percig röpítette a patikatisztaságú svájci vonat a képeskönyvből kivágott svájci tájban. A bülachi állomáson leszállt, körülnézett, de aki várta, már fel is ismerte.

– Ibrahim hadzsi?

– Az vagyok.

– A nevem Schlossberg – nyújtotta kezét a másik, és már oda is kalauzolta Ibrahimot a várakozó autóhoz. Schlossberg, Bülach két zsidó lakosa közül az egyik, apró, de tökéletesen működő üzem tulajdonosa volt; munkásai köveket vágtak és csiszoltak a világ legtökéletesebb óráihoz. Áthajtottak a makulátlanul helyreállított kör alakú óvároson, amelyet valaha fal övezett, védelmezve a hűbéri rendet, amelyet aztán évszázadok alatt addig nyesegettek, amíg ki nem alakult belőle a gáncsolhatatlan svájci semlegesség.

– Itt ebédelt Goethe – mutatott útközben Schlossberg az Aranyfej Szállodára és vendéglőre. Ibrahim rábólintott. Schlossberg a Brüder Knoll nevű zöldövezet egyik diszkrét gazdagságról tanúskodó háza előtt állt meg, majd a könyvtárszobáig vezette vendégét, de ő maga nem lépett be.

Schlossberg íróasztala mögött Gideon Asch ült.

– Te nyavalyás csirkefogó – mondta dühösen -, miért nem kerestél meg már előbb? – Azzal felpattant, és hátat fordítva Ibrahimnak, kibámult a dimbes-dombos tájra.

Ibrahim a háta mögé került, és egy ideig együtt meredtek ki az ablakon. Aztán egyszer csak szembefordultak egymással, és némán, erősen átölelték egymást.

Jöhetett a whisky.

– Csak egy cseppet – szabadkozott Ibrahim.

– Mi a fenében hittél tulajdonképpen? – kérdezte Gideon. – Három hónappal ezelőtt suttyomban még össze tudtam volna hozni valami megegyezésfélét. De most már lőttek nektek.

– Izraelnek is – vágott vissza Ibrahim.

– Akkor is inkább vagyok Tel-Avivban, mint Akbat Dzsabarban.

– Akárcsak én. Ha zsidó volnék.

Gideon egy hajtásra kiitta whiskyjét, és újra töltött magának. Hirtelen látszott, mennyire megöregedett.

– Ma már persze világos, hogy hülyék voltunk – mondta Ibrahim -, de mikor Zürichbe értünk, még őszintén reménykedtünk. Arra gondoltunk, hogy hiszen most nem Ammanban vagyunk, hanem Nyugaton, egy igazi demokratikus országban,

ahol rajtunk az egész világ szeme; úgy gondoltuk, az arab küldöttségek is e szerint viselkednek majd, józanul, civilizált módon. Számítottunk rá, hogy a sajtó majd felkarolja a menekültek ügyét. Hiszékeny voltam, mint egy kamasz. Ugyan kit izgat a mi sorsunk? Legföljebb talán a zsidókat. De ez is csak az araboknak jó. Szeretik kihasználni a zsidók liberalizmusát.

– Továbbá arra számítanak, hogy addig sértegetnek, amíg el nem kotródunk – mondta Gideon. – De csalódni fognak. Mi már megszoktak, hogy sértéseket nyeljünk le rothadt társadalmaktól.

Ibrahim elsápadt a megjegyzés hallatán, de aztán úgy döntött: nincs értelme Gideonnal veszekedni. Lemondóan legyintett.

– Ha korábban kereslek meg, ugyanide jutottunk volna. A szíriaiakat meg az egyiptomiakat az emberség érdekli a legkevésbé. Nekik csak az számít, hogy a gyűlölködés az idők végezetéig fennmaradjon, és ezt el is érték.

– Sajnos ez igaz – bólintott Gideon. – És hiába fújják majd évtizedeken át ugyanazt a nótát, nekik sosem jön ki a könyökükön. Majd összehívnak egy újabb tanácskozást, aztán megint egyet és megint egyet, két tanácskozás között pedig mindig jön majd egy kis háború és így tovább. Te pedig, testvérem, még akkor is ott ülsz majd Akbat Dzsabarban.

– Mi mást tehetnénk, Gideon?

– Lázadjatok! Csak hát hiába, az arab nép még soha nem csinált forradalmat; ők az államcsínyek, a szent háborúk, gyilkosságok terepén vannak otthon. Az isten szerelmére, hát lehetséges, hogy csak a katonai csizmák alatt vagy a fanatikus papok köpenyének redői között érzitek jól magatokat?

Ibrahim is kiitta a maga poharát, elvörösödött, köhögni kezdett, majd újabb adagot kért.

– Nem tudsz valamit Iszmail fiamról? – kérdezte, nem véve tudomást Gideon haragjáról.

– Sajnos, ameddig Svájcban vagyok, Nuri Mudhil nem tud érintkezésbe lépni velem. Túlzottan sok közvetítőn menne át az üzenet, a végére ki is forgatnák, amellett Mudhil is veszélybe kerülhetne.

– Értem.

– De szerintem Iszmailnak kutya baja. Bárcsak ezt mondhatnám el Dzsamilról is.

Zijjad ezredessel ugyanis kapcsolatban állok. Már alig várja, hogy elszámoljon veled.

– Tudom én, hogyan kell Zijjaddal bánni. Nem félek tőle.

– Rosszul teszed. Ameddig tekintélyed volt, és várhatott tőled valamit, a jordániaiak nem mertek szórakozni veled; de ne becsüld alá Farid Zijjad kegyetlenségét. Angol nevelést kapott, tehát a külvilág felé civilizált képet vág, de irgalmat ne remélj tőle. Amikor elindultál Svájcba, még tekintélyes vezető személyiséget láttak benned; de mire visszatérsz, a helyzet megváltozik – Zijjad pedig csak erre vár. Aggódom Dzsamil sorsáért.

– Mindezt én már akkor is tudtam, amikor eljöttem.

– A jordániaiak még mindig várnak tőlem egyet-mást – mondta Gideon. – Ha beleegyezel, igyekszem kiharcolni, hogy neked és a családodnak ne essék bántódása, valamit majd csak kieszelek.

– A fiam bátor. Nem akarok szégyent hozni rá.

– Mit ér a bátorságával, Ibrahim? Legföljebb terrorista lehet belőle. Gondold, hogy Iszmail van a jordániaiak fogságában. Az ő kedvéért sem kötnél alkut?

– Előbb áldoznám fel őt is – mondta Ibrahim habozás nélkül.

Gideon arcát vörösre festette a harag. Nem is talált szavakat, csak öklével verte az asztalt.

– Nem azért jöttem, Gideon, hogy veszekedjünk. Azt szoktad mondani, hogy az arabok a képzelet világában élnek. Nem gondolod, hogy ti lepipáltok bennünket?

Komolyan hiszed, hogy az egész arab világot le tudjátok győzni?

Gideont megviselték az elmúlt hónapok csalódásai. Ismét az üveg után nyúlt.

– És megmondjam, mitől fél a ti Ben Gurionotok? – erősködött Ibrahim. – Attól, hogy a végén Izrael hasonul hozzánk, és beáll a levantei népek sorába.

– Erre ne számítsatok! – vicsorgott Gideon. – A béke és a szeretet a mi szemünkben mindig drága lesz. – Felpattant, és járkálni kezdett fel-alá, mint vad a ketrecben. – Amikor Zürichbe érkeztem, még hittem benne, hogy egy morzsányi igazság, egy szikrányi józan ész talán mégiscsak behatol ezekbe a makacs, mindentől elzárkózó arab koponyákba. – Lehajolt Ibrahimhoz; arcuk majdnem összeért. – Miféle társadalmi, vallási, életmódbeli torzulás... miféle emberi elfajzottság gerjeszthet ilyen vulkáni izzású gyűlöletet? Miféle emberek azok, akik csak azért élnek, hogy gyűlölhessenek? Jól van, hadzsi Ibrahim, hagyd csak veszni a fiadat, és légy büszke a művedre!

Ott álltak, egész testükben remegve, mint két, ereje fogytát érző gladiátor.

– Na, mi lesz? – kérdezte Gideon kihívón. – Miért nem rántod ki a tőröd? Hiszen ez az, amihez értetek.

Ibrahim elfordult.

– Én nem így akartam... Nem tudom, viszontlátjuk-e egymást még valaha... – Odalépett Gideonhoz, és feltartotta karját. – Hát nem látod, hogy megvert ember vagyok?! – kiáltotta kétségbeesve. – Ha átlépem az izraeli határt, meghal a szívem.

– Tudom, Ibrahim... tudom... – suttogta Gideon.

– Gideon, testvérem, elbuktam. – Ibrahim hangja elfulladt a zokogásban.

Gideon szorosan magához ölelte, aztán az íróasztal mögötti székbe roskadt, arcát a kezébe temetve.

– Ha csak kettőnkön múlnék, Gideon, ugye mi már megbékéltünk volna?

Gideon a fejét rázta.

– Csak akkor, ha nem férhettek hozzá a mi vizünk zsilipjéhez.

Mindketten hallgattak, fájdalmasan, tehetetlenül.

– Akkor nekem már csak Allah adhat békét – nyögte Ibrahim.

Aztán becsukódott a könyvtárszoba ajtaja. A hadzsi elment. Örökre.

Tizenhatodik fejezet A Limmat folyó két partját szegélyező, színpompásan elrendezett teraszok, a napernyők alatt megbúvó asztalokkal, lassan eltűntek; nem állták tovább a hideg ostromát. Ibrahim már nem engedhette meg magának a kávézás mindennapi felüdülését, a kis cukrászdában mégis szívesen látták. Franz most is úgy üdvözölte, mint megbecsült vendéget szokás, leültette egy csendes sarokasztalhoz, ellátta kávéval, süteménnyel, sőt nagy hidegben még egy tányér levest is felszolgált.

– Hadzsi Ibrahim...

– Mi az, Franz?

– Telefonon keresik. A boltvezető irodájában.

– Engem?

– Igen, egy hölgy. Engem kért először a telefonhoz, és azt kérdezte, az én vendégem-e az az arab úr, aki mindennap idejár. Azt mondta, régi barátok; még Damaszkuszból ismerik egymást.

– Hová menjek?

Franz bevezette a parányi irodába, aztán tapintatosan magára hagyta.

– Halló...

– Halló, hadzsi Ibrahimmal beszélek?

– Én vagyok.

– Megismered még a hangom? – érdeklődött Ursula.

– Talán. Meleg hang a nagy hidegben.

– Sajnálom, hogy ilyen titokzatos módon kellett a közeledbe férkőznöm, de bizonyára megérted...

– Hogyne.

– Valami nagyon fontos dolgot kellene megbeszélnem veled. Találkozhatnánk?

– Talán – mondta Ibrahim óvatosan.

– Tudod, melyik az Állomás utca?

– Hogyne. Van ott mit bámulni, csak vásárolni nem lehet. Legalábbis nekem.

– Látom, eligazodsz. Nos, a Baur au Lac Szálloda mellett találsz egy üzletet, madame Hildegard van kiírva rá; gyöngyből és gobelinből készült táskákat árulnak.

Onnan beszélek. Ide tudnál most jönni? Csak vigyázz, nehogy kövessenek.

Ibrahim nem felelt.

– Tudom, mi jár a fejedben; de hidd el, nem fenyeget semmi veszély. Sok titkos találkozót bonyolítottam én már itt le; Hildegard jó barátnőm. Sok szívességet tettünk egymásnak anélkül, hogy beleütöttük volna az orrunkat a másik dolgába.

– Jól van, nemsokára ott leszek – mondta Ibrahim újabb szünet után.

Az Állomás utca, a világ legdrágább bevásárlóutcáinak egyike egymáshoz hangolt, jószerivel tökéletes múlt századi épületek elegáns együttese. A boltjaiban felhalmozott árukészlet értéke felér egy királyi kincstáréval.

Ibrahim megtalálta madame Hildegard boltját, és leküzdve a gyanakvás utolsó hullámát, becsöngetett. Az ajtó kinyílt. Az előtte álló nő ötven év körül járhatott, de

gyönyörű ruhája, makulátlan hajviselete, varázslatos illata elárulta, hogy a legmagasabb társadalmi körökben is otthonos.

– Ursula már várja – mondta, és bevezette a finom kis szalonba, ahol az előkelő vásárlókat szolgálják ki. Ursula az egyik homályos sarokban állt. Fátyolos kalapot viselt.

– Ne csodálkozz: itt szokta megmutatni Hildegard azokat a táskákat, amelyeknek drágakővel van kirakva a csatja.

– Hát valóban te volnál az, Ursula?

– Ne haragudj, amiért nem üdvözöllek melegebben. Mindjárt meglátod, milyen beteg voltam. – Ursula egy brokáttal bevont karosszékhez suhant, de ügyelt rá, hogy árnyékban maradjon. Ibrahim leült a szemközti székre. A fátyolon át is látta, milyen furcsán fakó a nő arca. – Már nem vagyok az az Ursula, akit Damaszkuszban ismertél. Rákaptam a kábítószerre – mondta meghökkentő nyíltsággal.

– Azért én most is boldogan szeretkeznék veled – felelte Ibrahim.

Ursula szárazon felkacagott.

– Milyen lovagias vagy!

– Nem hazudtam – mondta Ibrahim.

– Rátérhetünk a tárgyra?

– Persze. Engem is érdekel, miért hívattál.

– Favzi Kabir meg akar gyilkoltatni.

– Nem mondhatnám, hogy ez meglep, de azért csak mondd tovább.

– Tudod, újabban Ali Rahman, a szaúdi herceg a gazdája.

– Erről is hallottam.

– A tanácskozás elején még az került szóba, hogy mindhármótokat megölik; de Kabirnak sikerült lebeszélnie a herceget. Úgy vélte, Svájcban az ilyesmi túl veszélyes volna. De most, hogy már sem Tadzsi sejk, sem Charles Maan nincs itt, meggondolták a dolgot. Túl sok borsot törtél az orruk alá, és az a véleményük, hogy téged egymagadban már el tudnak intézni.

– És hogyan tervezik?

– A nyomodban vannak. Megállapították, hogy akár a barátnődhöz mégy, akár haza a panzióba, szűk mellékutcákon kell végigmenned. Aztán megfigyelték, hogy sokszor késő éjjel indulsz haza Dorfmann-né asszonytól. Az egyik mellékutcán akarnak megtámadni...

– Késsel?

– Nem, az utcán nem akarnak áruló nyomokat hagyni; ahhoz túl sok pénzük van itt a svájciaknál. Kabirnak van egy Szultán nevű iráni testőre; azzal szokta végeztetni a piszkos munkát. „A Perzsa” – csak így emlegetik. Majdnem százharminc kiló, de csupa izom; azelőtt nehézsúlyú birkózó volt. Sötét, elvetemült fickó. Ő ugrana rád hátulról. Lefog, hogy ne bírj mozdulni, közben egy másik testőr leüt egy bunkósbottal. Aztán a közelben várakozó autón Kabir csónakházába szállítanak, ott megölnek, kivisznek a tó közepére, és a vízbe dobnak. Úgy számítják, hogy a hatóság majd eltűntnek nyilvánít, és senki nem bukkan a nyomodra.

Ibrahim morogva huzigálta a bajszát, aztán egyszer csak vígan felnevetett.

– Ritkán hall az ember ilyen pontos részleteket a saját meggyilkolásáról.

Csakhogy nagyon jó pisztollyal szoktam járni, s a golyó talán még a Perzsa bőréről sem pattan le.

– Higgyél nekem, Ibrahim: Kabir és Rahman túl gazdagok és túl leleményesek.

Nem bírhatsz velük. Így vagy úgy, de a végén elkapnak.

– Hacsak sürgősen itt nem hagyom Zürichet. De ezen még gondolkodnom kell.

Mindenesetre szívből köszönöm a figyelmeztetést, Ursula.

Ursula karja kinyúlt a homályból. Megragadta a férfi kezét.

– Nemcsak te szomjazol bosszúra, hanem én is.

– De miért, Ursula? Meséld el nekem.

– Á, régi história. De persze jogod van hozzá, hogy megtudd.

Nézd, Ibrahim, én a magam jószántából álltam össze Kabirral, csakhogy akkor még nagyon fiatal voltam. És akármibe sodródtam is a háború után, mégis hiszékeny és együgyű maradtam. Kezdetben észre sem vettem Kabir üzelmeit, a sok borzalmat, aztán elsiklottam fölöttük, soha nem ellenkeztem. Jött a pénz, a sok ajándék – és végeredményben oly könnyen jutottam hozzá -, legalábbis egy szajha nemigen tud lemondani ilyen lehetőségekről. De aztán rájöttem: van egy határ, amelyet még én sem tudok átlépni. Még mindig vannak dolgok, melyek láttán elfog az undor.

– Jó, hogy még így tudsz érezni...

– Kabir rosszabb az ördögnél. Elfajzott hajlamai egyre durvábbá és kegyetlenebbé teszik. Mit is mondjak neked erről? Férfiak, nők, mind eladja magát neki; annyit fizet, hogy bármilyen gyalázatra hajlandók. És az még hagyján, amit az állatokkal kell művelniük, disznóval, kutyával, lóval... utálatos, de van ennél rosszabb is... – Ursula szörnyű zavarában egy másodpercre elhallgatott, aztán remegő hangon folytatta: – Odahaza, Damaszkuszban... Igen, a gyerekek! Kilenc-tíz éves érintetlen fiúk és lányok... Éppen csak hogy meg nem öli őket. Akarod tudni, mit csinált? Ide nézz!

Felemelte a fátylat, és előrébb csúszott a világosságba. Mészfehér, lárvaszerű arc... Merev, kifejezéstelen szempár... és az egyik szem alatt sötét, szederjes folt.

– Nézd csak meg alaposan, Hadzs: cigarettával égette a bőröm. Nemcsak itt; az egész testem csupa forradás. És még csak nem is ez a legrosszabb. Félni kezdett, hogy elhagyom, és hogyan is nélkülözhetne, amikor én szervezem meg neki a kis mulatságait? És akkor erőszakkal heroinadagokat nyomatott belém. A terv sikerült.

Amint látod, rászoktam.

– Uram istenem, azt hittem, engem már semmi nem rendíthet meg – mondta halkan Ibrahim.

– Ha elszabadulhatok tőle, talán még meggyógyulhatok. Vannak rá kórházak; és még nem zuhantam túl mélyre. Nos, Ibrahim, akarsz-e bosszút állni?

– Terved már van, Ursula?

– Van. – Akkor társad is van hozzá.

A nagydarab Perzsa felkapcsolta a csónakházban a villanyokat, és mindent ellenőrzött, de nem talált semmi gyanúsat; így hát karon fogta a gazdáját, akit addig Ursula támogatott, és bevezette a házba. Kabir támolygott a napi kábítószerétől; úgy kellett elvonszolni császári kerevetéhez. Ursula közben zenét és megfelelő világítást keresett a kapcsolótáblákon.

– Mikor jönnek már? – hebegte Kabir. – Nézd meg ezt a rohadt kerevetet. Tízezer dollárt fizettem ezeknek a svájci disznóknak a javításért. És ide nézz – döngette a kapcsolótáblát -, se föl, se le, és nem is forog.

– Még van egy kis munka a kábeleken – csitította Ursula.

– Nyomorult rablók mind...

– Ne izgasd magad, kedves. Ehhez a mutatványhoz úgysem kell a kerevet.

– Mondd meg végre, mit tudnak! Azt ígérted, egyedülálló trükk lesz.

– Nemsokára megjönnek, és akkor magad is meggyőződhetsz róla. Ilyet még ezek a falak se láttak. A legeredetibb pár, amellyel valaha is találkoztam. – Ursula biccentett a Perzsának: mehet az őrhelyére, a gazdának most már ő viseli gondját.

Szultán tétovázott. Ursulának az ijedtségtől émelyegni kezdett a gyomra.

– Mire vársz? – kérdezte.

– Megéheztem – mondta Perzsa mintegy végszóra. Ursula megkönnyebbült.

Végig abban reménykedett, hogy a Perzsát ma sem hagyja cserben legendás étvágya.

– Ma este csak ketten lépnek fel – mondta. – Nem rendeltem ide szakácsot.

– De hát meghalok az éhségtől – panaszkodott a Perzsa.

– Tudod mit? Készítek neked valamit a konyhában, aztán beviszem az őrhelyedre.

Szultán szélesen vigyorgott, kivillantva aranyfogait, majd végigbattyogott a folyosón a fészerféle toldaléképületig, ahol a motorcsónakot és a vitorlásokat tartották. Innen nyílt az őrhely; kicsi, de megrakva a legkorszerűbb biztonsági berendezésekkel. A kamerák a csónakház valamennyi helyiségét figyelték, és hat képernyőn lehetett követni az eseményeket. Szultán láthatta szunyókáló gazdáját csakúgy, mint a konyhában szorgoskodó Ursulát.

A nő négy dúsan megrakott tányért helyezett a tálcára; ez talán még Szultán feneketlen bendőjét is megtölti. Az étel erősen fűszerezett volt, hogy ne érződjék a cián, amellyel Ursula megszórta, gondosan ügyelve, hogy háttal álljon a kamerának.

Odatette a tálcát az óriás elé.

– Ettől csak megnyugszol egy időre!

– Ursula – súgta bizalmaskodva a Perzsa -, mit sütöttél ki mára?

– Ilyet még te se láttál soha – mondta biztatóan a nő. – Csak figyeld jól a képernyőt.

A Perzsa csámcsogva falta a zsenge bárányszeleteket.

– De ugye engem se hagysz ki belőle? – kacsintott.

– Ha az efendi szokása szerint kidől, te is bátran bekapcsolódhatsz. Bízd csak rám, Szultán. Tudod, hogy ha rajtam múlik, soha nem maradsz ki semmi jóból.

– Igazi jó barát vagy, Ursula.

A nő rámosolygott, aztán átment a nagy tükrös terembe, és gyorsan felhangosította a zenét. Éppen jókor: a zene túlharsogta az őrhelyről idáig hatoló szörnyű üvöltést. Ursula, minden bátorságát összeszedve, kinézett a folyosóra.

Szultán fenyegetőn tántorgott felé, kitágult szemében gyilkos indulat. Ismét felüvöltött, torkához kapott, térdre zuhant, mászni próbált, kinyújtotta karját, majd arcra bukott. Ursula reszketve, vigyázatosan megindult felé. Így telt el harminc, gyötrelmesen lassú másodperc. Aztán Szultán teste rángott egyet, majd nem mozdult többé.

Ursula gyorsan becsukta az ajtót.

– Mi volt ez a lárma? – morogta Kabir a kerevetről.

– Én nem hallottam semmit, kedvesem.

– Azt hittem, már itt vannak a vendégeink.

– Még nem, de mindjárt megjönnek. Mit szólnál addig egy kis heroinhoz? Álmodnánk valami szépet mind a ketten, és mire kinyitod a szemed, már kezdődhet is a muri.

– Milyen jó vagy te hozzám, Ursula...

A nő kinyitotta a bársonnyal bélelt bőrtokot, ahol Kabir meg ő a fecskendőiket tartották. A férfiét már korábban megtöltötte annyi altatóval, amennyi kiütheti Kabirt, amíg Ibrahim meg nem jön. Szakavatott mozdulattal döfte bele a tűt a férfi karjába. Kabir jóformán rögtön elaludt.

A csónakházat betöltötte a gyászinduló Beethoven Hetedik szimfóniájából. A fényhatás is megfelelő volt: apró szikrák miriádjai kóvályogtak a levegőben. Ursula eltört egy ammóniumos kapszulát, és odadugta Favzi Kabir orra alá. Az nyöszörögve tért magához, hogy aztán az örvénylő fénypöttyök elől ismét behunyja a szemét. A zene is ingerelte; be akarta fogni a fülét, de nem mozdulhatott: keze a háta mögé volt bilincselte.

– Ursula! – ordította.

– Itt vagyok – szólalt meg a nő a kerevet végéről. – Felébredtél, kedvesem?

– Meg van bilincselve a kezem!

– Csak bízzál bennem. Ez is hozzátartozik a játékhoz.

Kabir fel akart tápászkodni, de nem lehetett: lábát is összekötözték.

– Ez nem tetszik nekem! Azonnal oldozz ki!

– Ne akarj mindent elrontani, hiszen már itt is vannak a szereplők. Összesen hárman. Te vagy az egyik, én vagyok a másik. Mit szólsz, micsoda meglepetés!

Kabir lihegett és izzadt a harsogó zenében, a vakító fényben. Egyszer csak egy kezet érzett meztelen hátán.

– És én vagyok a harmadik – szólalt meg egy hang.

Kabir tekergette vaskos nyakát, de hiába: túl testes volt, nem tudott megfordulni.

– Mit gondolsz, ki vagyok? – kérdezte a hang.

– Elég volt ebből az ostobaságból! – ordította Kabir.

– No de kedvesem – mondta szelíden Ursula -, amikor olyan gonddal készítettük elő!

Ekkor egy erős kéz a hátára fordította. A fölötte álló férfi a jelmeztárból kölcsönzött magának ördögmaszkot, de most lassan levette. Az efendi szeme kidülledt, egész testén kiütött a hideg veríték.

– Szultán! Szultán! – üvöltötte.

– Jaj, kedves, hiszen ő már nem hallhat téged – csóválta a fejét Ursula. – A motorcsónak alján hever, és várja, hogy csatlakozz hozzá. – Néhány fokkal hangosabbra állította a zenét, Ibrahim pedig lovaglóülésben Kabir fölé telepedett, és egy mozdulattal kirántotta tőrét a hüvelyből.

– Tárgyaljunk! Tárgyaljunk inkább! – rimánkodott Kabir.

– Nem bánom. Beszélj – mondta Ibrahim.

– Pénzt adok... Milliókat! Annyi aranyat, hogy fürödhetsz benne!

– Mégis, hány millióra gondolsz? – érdeklődött.

– Akármennyire. Ötre, tízre... akár többre is...

– De akkor nyomomra bukkanna a rendőrség.

– Nem, nem, ettől ne félj! Most azonnal idehozatom. Készpénzben.

– Hallod ezt, Ursula? Pénzt ajánl nekem.

– Hazudik. A bankárja meg ő titkos jelszavakkal érintkeznek.

– Nem hazudok! Nincs semmiféle hátsó gondolatom! Tisztességes üzletet ajánlok!

Ibrahim visszakézből keményen arcul ütötte, aztán a tarkóján nőtt fürtöknél fogva durván felrántotta a fejét, és belenézett a másik rémült szemébe. Kabir sírt, és összefüggéstelenül motyogott. A hadzsi ajkán halvány mosoly futott át. Nagy volt a kísértés, hogy minél hosszabbra nyújtsa Kabir gyötrelmeit. Mit tegyen? Korbácsolja meg talán? Gonosz élvezet remegtette meg Ibrahim tagjait. A zene mennydörgött, a fények vadul villóztak. Ó, Allah, micsoda gyönyörűség ez – gondolta.

Intett Ursulának, hogy kapcsolja ki a zenét.

– Így jó. Most a szíve utolsó dobbanásait is hallhatjuk. – Dermesztő csend lett, amelyet csak a három ember kapkodó lélegzete és Kabir nyüszítése tört meg.

– Amikor még a beduinok között éltem, láttam, hogyan büntet meg nagybátyám, a nagy Valid Aziz egy fiút, aki meggyalázta egyik legkedvesebb lányát. Ha ügyesen csinálják, a bűnös a saját vérében fullad meg; tiszta munka, alig hagy nyomot. És még azt is hallani, hogyan távozik a testéből a levegő.

– Társammá teszlek... mindenben osztozunk... vagy akár tiéd lehet az egész...

Nekem semmi sem kell... Milliókat...

A tőr hegye lesiklott Kabir ádámcsutkáján a kulcscsontok érintkezéséig, ahol a légcső enyhén kidudorodik. Ibrahim beledöfött a torkába. A tőr lassan egyre mélyebbre hatolt.

– Irgalmazz... Mindent beismerek...

– Csak az a baj, hogy valahányszor kinyitod a szád, a penge mindig valamivel mélyebbre hatol. Így!

A tőr körül gyűrű alakban szivárgott a vér. Ibrahim néhány pillanatig ebben a helyzetben tartotta, és kéjesen gyönyörködött Kabir kínlódásában. Ursula odalépett mellé, és leköpte az áldozatot. A penge ismét néhány milliméterrel mélyebbre hatolt.

– Túlságosan élvezed ezt a munkát, Ibrahim.

– Úgy van.

– Én nem akarok olyan vadállat lenni, mint ő. Végezz vele.

– Mindjárt... Mindjárt...

A levegő sziszegve szökött az átszúrt torokba, aztán összekeveredett az egyre bővebben patakzó vérrel, és a sziszegésből hörgés lett. Ibrahim ismét egy parányival mélyebbre szúrt, hogy aztán ismét mozdulatlanul tartsa tőrét. A vér most már sugárban lövellt a sebből.

– A végén mégis mindent összemocskolsz – szólt a nő. – Fejezd már be.

– Csak még egy kicsit... Látod, már száll ki belőle az élet. – Kabir mondani akart valamit, de a szájából is vér ömlött.

– Hagyd már abba! – sikoltotta Ursula.

– Hah! Hajahó! – üvöltötte a hadzsi, és kirántotta a tőrt, majd markolatig döfte az efendi szívébe. – Haj! Hajahó!

Kihúzta a fegyvert, és ott állt, lihegve a gyönyörtől. Ursula behunyt szemmel hozzá dőlt.

– És most szeretkezünk, Ursula!

– Megőrültél?

– Igen, megőrültem. Vetkőzz le, szeretkezünk!

Lerúgta Kabirt a kerevetről; a test súlyosan csúszott le a lépcsőn. Szinte egyazon lendülettel dobta Ursulát a holttest helyére, és rávetette magát. Ami ezután következett, kín volt és boldogság, a hét mennyország és a pokol tüze. És egészében éppoly csodálatos, mint Ursula maga.

Aztán plasztiklepedőkbe csavarta a holttestet, Ursula pedig összetakarított.

Utána kivonszolták a tetemet a dokkba, s minden teketória nélkül a motorcsónakba dobták, a Perzsa mellé. Mialatt Ibrahim nehezéket kötött Kabir lábára, Ursula egy zsákba tömködte a tányérokat, melyekről Szultán evett, hogy az áldozatokkal együtt ezt is a vízbe dobják. Néhány pillanat múlva már kint jártak a tó közepén.

Egy ideig mindketten Zürichben maradtak, mintha mi sem történt volna. Kabir efendiről sokan tudták, hogy időnként minden magyarázat nélkül napokra, sőt hetekre eltűnik. Két hétig nem is kereste senki; feltételezték, hogy valami sürgős ügyben Szaúd-Arábiába repült. S amikor már hivatalosan is eltűntnek nyilvánították, akkor sem merült fel bűntény gyanúja: nem volt holttest, nem voltak tanúk, nem találtak semmi áruló nyomot. A rutinszerű vizsgálat után a rendőrség csak annyit közölt, hogy az efendi és testőre ismeretlen okból eltűnt. A svájciakat tovább nem érdekelte az ügy.

Mire lehullott az első hó, a döntőbírósági tanácskozás teljes zűrzavarban feloszlott, s egy dermesztően hideg decemberi napon Emma Dorfmann asszony és Franz, a pincér kikísérte Ibrahimot a repülőtérre. Hosszú utazás várt rá, amíg hazatér.

Ursula még néhány hétig Zürichben maradt, aztán feltűnés nélkül elhagyta az országot. Valahol már várta a vagyon, melyet Kabir mellett, a hosszú évek során gondosan felhalmozott.

Tizenhetedik fejezet Mialatt Zürichben zajlott a tanácskozás, Farid Zijjad ezredesnek sikerült vallomásra bírnia csaknem valamennyi bandatagot, aki a Jászol terén fogságba került. Az együttműködésre hajlandó fiúk a börtönt felcserélhették a fedajinok, vagyis szabadságharcosok egy különleges egységével, ahol mint „önkénteseket” Izrael elleni majdani gerillaakciókra képezték ki őket.

Azokat, akik a heteken át tartó kihallgatások és kínvallatások után sem adták be derekukat, hosszú börtönbüntetésre ítélték. Farid Zijjad nem érte be a veréssel és a fogak kitörésével; volt még két különleges kínzási módszere is, melyet maga fejlesztett tökélyre. Mindkettőt úgyszólván a sivatag és a sivatagi hőség ihlette.

Az asztalra kötözött áldozatot letakarták nedves ruhával, majd lábától melléig forró vasalót húztak végig rajta. A vasaló hőfokának szabályozásával megoldható volt, hogy az égési sebek és gyulladások minden menetben csak egy árnyalatnyival legyenek fájdalmasabbak az előzőeknél.

A második módszert Zijjad a legmakacsabb lázadóknak tartogatta. Ezeket súlyos takarókba göngyölték, összekötözték, aztán kitették a déli napra. Mihelyt valamelyikük elájult a hőségtől, magához térítették, annyira, hogy ismét be lehessen göngyölni.

Dzsamil mindezen keresztülment. Fogait elvesztette, egész testét sebek borították. A vasaló annyiszor szántott végig rajta, hogy bőre megduzzadt a gennyes kelésektől, és legalább tízszer csomagolták pokrócba is.

Körülbelül akkor, amikor Ibrahim hadzsi éppen átszállt Athénban, Dzsamilt Zijjad elé vonszolta két őr. A fiú félholt volt a gyötrelmektől, de öntudatát még nem vesztette el, és érzett minden újabb fájdalmat.

– Na, te nyomorult, koszos kis féreg, többé nem kell hogy ajnározzalak! Tudod-e, mit művelek veled? Ajándékot készítek belőled apád részére.

Dzsamilt elhurcolták egy körülkerített, titkos és mindenki által rettegve emlegetett börtönudvarba, ahol az egyik őr macskákat tenyésztett. Ott bevarrták hat macskával együtt egy nagy zsákba.

Amikor Farid Zijjad botjával a zsákra csapott, a macskák megvadultak. Az ezredes pedig csak ütötte tovább a zsákot addig, amíg Dzsamil üvöltése el nem némult.

A macskák karma a csontig hatolt; kitépték a szemet, szétmarcangolták az arcot és a nemi szerveket. Dzsamilból csak véres, felismerhetetlen hústömeg maradt. A koporsót leforrasztották, másnap pedig közzétették, hogy Dzsamil titkos küldetésben vett részt a zsidók ellen, de aknára lépett, amely széttépte testét; ezért nem tehetik nyitott koporsóba.

Amikor hadzsi Ibrahim leszállt Ammanban, hősöknek kijáró katonai szertartás keretében adták át neki a koporsót.

Akbat Dzsabarban néhány órára elfelejtették, hogy Ibrahimot árulónak, zsidók kémjének bélyegezték, aki néhány dunamnyi narancsligetért eladta magát.

Dzsamil temetésén ötvenezer menekült tolongott és jajveszékelt; a jerikói mecsetig állták el az országutat, és zokogva adták kézről kézre a koporsót. Hágár hevesen jajongott, ahogy illik, és legalább ötször zuhant ájultan a gyászoló asszonyok közé. Ettől a naptól az Umm Dzsamil, vagyis Dzsamil anyja név illette meg – ez csak olyan asszonyoknak jár, akiknek fia hősi halált halt.

Táblák százai lengtek a magasba Dzsamil fényképével; más táblák az érlelődő forradalom jelszavait hirdették. Miközben Dzsamilt örök nyugalomra helyezték a mecset udvarának egy elkerített részén, a valamikor Leopárdok, mára mind jó útra tért szabadságharcosok, sortüzet adtak a sírjánál, a pap pedig bosszúra szólított a cionisták, a hős fiú gyilkosai ellen.

A palesztinok megkapták első vértanújukat.

Ötödik rész Nada

Első fejezet Apám zürichi tartózkodása alatt én az al-Szirhán beduinok között éltem. Jordánia keleti, Irakkal és Szaúd-Arábiával határos sivatagos területe oly elhagyatott volt, hogy bármelyik irányban kelt át rajta az ember, százmérföldnyi távolságra sem volt jele a civilizációnak. Nuri Mudhil professzor tekintélyének köszönhetően maga a nemzetségfő, al-Baki sejk fogadott a házába, és úgy bánt velem, mintha a fia volnék.

Al-Baki sejk és fiai megtanítottak lovagolni, solymászni, nyomot olvasni, és ami a fő: megismertették velem a sivatagot. Amikor reggelenként arra ébredtem, hogy mozsárban őrlik a kávét, tudtam, hogy ismét megkezdődik az egész napos küzdelem a fennmaradásért.

Ameddig oda nem kerültem az al-Szirhánokhoz, javíthatatlan álmodozó voltam.

Bármit mért is ránk a sors, bármit tapasztaltam is Jaffában, Kumránban, Akbat Dzsabarban, mindig úgy éreztem, hogy még rendbe jön minden, egyszer majd Tabahban, egy gyönyörű villában ébredek fel, sőt még az egyetemre is eljutok, Kairóban vagy Damaszkuszban. A sivatag és a beduinok tanítottak meg rá, hogy vannak az életben dolgok, amiken nem lehet változtatni.

Azelőtt könnyebben viseltem a hőséget és a szegénységet, ha elbújtam az árnyékban, és délibábos ábrándokba ringattam magam. A beduinok között megértettem, miért tűrik tétlenül az arabok az élet könyörtelenségét. Mindent a végzet szab meg; az ember aligha tehet mást, mint hogy elfogadja a földi sors keserveit, és várja a megváltó paradicsomi utazást.

Az al-Szirhánoknak eszébe sem jutott, hogy a társadalom tagjai egyenlők lehetnének. Ki-ki beleszületett a merev kasztrendszerbe, aszerint élt, annak foglyaként halt meg, és születésétől haláláig zokszó nélkül simult bele a rá kirótt életformába. Különböző állású családok tagjai csak a legritkább esetben házasodtak egymással.

Al-Baki sejk arca és egész teste térképként viselte férfiúi és vezéri kiválóságának tanújeleit: megannyi heget és forradást. A rabszolgaságot már régóta törvény tiltotta, de az al-Szirhánok annyira kívül éltek a társadalmon, hogy a törvények sem jutottak el hozzájuk. Al-Bakinak is volt hat fiatal rabszolgája. Hárman a birkáit legeltették, a negyedik saját háziszolgája volt, a maradék kettőt pedig kiheréltette, hogy mint eunuchok őrizzék több feleségből és számos ágyasból álló háremét. A fiúk közül kettőt saját nemzetsége szegény családjaitól vásárolt meg, a többit portyákon ejtette foglyul.

Amikor odakerültem, a sejk éppen arra készült, hogy nyolcéves véres törzsi háború után békét kössön az ellenséges törzzsel. A viszály akkor kezdődött, amikor a másik törzs egy ifjú tagja nem vehette feleségül al-Szirhán törzsbéli szerelmét, s ezért megszöktette, majd a határon túlra, Szaúd-Arábiába menekült vele. A béke ára az volt, hogy a fiatalasszonyt megöljék, vagyis feláldozzák az al-Szirhánok becsületén esett sérelem megtorlásául. Ezután a korábbi ellenfelek nagy ünnepséget rendeztek a helyreállított testvériség tiszteletére.

A nemiség nagyon izgatott mindenkit, csak épp ezer akadály tornyosult az útjába. A nők sokkal nagyobb elnyomásban éltek, mint hajdan a tabahiak.

Keményebben dolgoztak, és ők végeztek minden alacsonyrendű munkát. Csak a nagyon idős asszonyokat illette tisztelet, ők a tűznél is együtt ülhettek a férfiakkal; a többiek sivár, örömtelen életre voltak kárhoztatva. Nem csoda, ha minden szíre-szóra jajveszékelni kezdtek; jóformán csak a sírás ránthatta ki őket fásult, eltompult napjaik taposómalmából. Észrevettem, hogy a beduin nők feltűnően gyengédek egymáshoz, és biztos voltam benne: ezen a titkos módon jutnak valamilyen gyönyörűséghez.

A sivatagi törvények nem mind a Koránból eredtek; a nyers, kegyetlen valóság sugallta őket.

A férfi ölhet, de mindig csak szemtől szembe.

A férfi lophat, de sohasem saját törzsének tagjaitól.

Ellenséges törzsbéli nőt meggyalázni nem számít bűnnek.

Idegen törzsbélinek hazudni, őt rászedni bocsánatos kisiklás.

A sérelmet megbosszulni kötelező. A bűnösök gyakran bűnhődtek valamelyik végtagjuk elvesztésével. Az élet komor és sötét; a fennmaradás törvénye kegyetlenséget szül.

A sivatag irgalmatlan, de benne a beduin az úr; aki behatol a sivatagba, az nekik szolgáltatja ki magát. És jaj annak, aki megszegi törvényeiket! Én jól megtanultam a leckét. Vigyáztam, hogy ne keveredjem bajba, és mivel az egész nemzetségben egyedül tudtam írni-olvasni, még bizonyos tisztelet is övezett.

Valamelyes derűt csak az este hozott, amikor a férfiak körülülték a tüzet, kávét szürcsöltek, és híres portyákról vagy valamilyen személyes hőstettről regéltek. A dervis és családtagjai is odaültek közénk, és ahogy varázslókhoz illik, táncukkal tartották távol a gonosz szellemeket. Addig pörögtek, amíg révületbe nem estek; akkor aztán mezítláb gázoltak át az izzó parázson. Igaz, utána többnyire összeestek, mégis mindenki megállapította, hogy újabb bizonyságát adták varázserejüknek.

Minden mozdulatnak megvolt a maga szándékoltan lassú ritmusa. Szüntelenül a múltat idézték, így volt hová menekülni, és könnyebb volt megbirkózni a mindennapi élet nyers valóságával.

Nemegyszer megesett, hogy csak al-Baki sejk meg én vártuk meg a tűznél a félelmetesen szép napkeltét.

– Allah igazságtalanul osztja szét a földi javakat – oktatott a sejk. – Sok a halottunk, de a sivatagban ez nem nagy csapás. A fő dolog, Iszmail, hogy szabadok vagyunk. A paraszt a földje rabszolgája; a városlakó a pénzé meg a gépeké. Ezek a rendszerek a gonosztól valók. A beduinnak nincs szüksége rájuk.

Meglehet, hogy igazat szólt.

A törzs javarészt abból élt, hogy „védelmezte” a területén áthaladó transzarábiai olajvezetéket. Egy ízben a szaúdiak új, kevésbé jövedelmező szerződést ajánlottak; rájuk fért egy kis figyelmeztetés. Éppen első portyámra készültem – a vezeték egy szakaszát akartuk elvágni -, amikor jött az üzenet: vissza kell térnem Akbat Dzsabarba.

Nem mondhatom, hogy nehéz szívvel váltam meg a beduinoktól; alig vártam már, hogy viszontláthassam a hadzsit és Nadát. Mégis bölcsebb lettem e néhány hónap alatt; megértettem, hogy a végzet rendelésébe való belenyugvás az arab élet első számú törvénye.

Második fejezet Akbat Dzsabarba visszatérve rögtön megtudtam: Dzsamil legyőzött. Ami nem sikerült neki az életben, azt véghezvitte halálával. Vértanú lett. Ez igencsak bosszantott. Egész életemben azon iparkodtam, hogy én legyek apám kedvence; mindenki engem tartott a legbátrabbnak, a legokosabbnak, bennem látták Ibrahim hadzsi utódát. Felülkerekedtem legidősebb bátyámon, Kamalon, Omárt pedig félresöpörtem az útból. Apám életének én voltam a világossága. Most változott a helyzet. Dzsamil felnagyított fényképei a kávézókban ott lógtak közvetlenül a nagy arab vezetőkéi mellett.

A jordániaiak szép szóval vagy erőszakkal gerillaegységeket szerveztek a Leopárdokból és más bandatagokból, aztán áttették őket a határon, hogy lecsapjanak a zsidókra. A cionistákat tették felelőssé Dzsamil haláláért, és az egyik fedajin zászlóaljat róla nevezték el.

Szüleim, akik Dzsamilról életében alig vettek tudomást, most mély gyászba süppedtek. Viskónkban díszhelyen állt a fényképe, és míg Tabahban soha nem ékesítette virág a házunkat, most a fénykép körül kis vázákban csokrok pompáztak, előtte pedig fogadalmi gyertyák égtek.

Hágár büszkén viselte az Umm Dzsamil címet; apám magatartása pedig még különösebb volt. Lelkébe ismeretlen érzés lopódzott: a bűntudat. Nyomasztotta, hogy egykor megverte Dzsamilt, és a haláláért is felelősség terheli. Mélységes bánat lett úrrá rajta. Azt gyanítottam: önmagával is el akarja hitetni, hogy valóban a zsidók ölték meg a fiát.

Egyszer csak mindenki Dzsamil öccsét látta bennem. Gyengéden megsimogatták a fejem, és elvárták, hogy büszke legyek a hős testvérre.

Most bizonyára azt gondolják: milyen lelketlen is ez az Iszmail. Hát nem siratja szörnyű véget ért bátyját? De ideje, hogy tisztába jöjjenek velem. A világ szemében lehettem pusztán egy kamaszodó siheder, de valójában nagyon erős és nagyon okos voltam; nem volt ajánlatos, hogy bárki is belém kössön. És most be kellett látnom, hogy a vértanúság többet ér, mint az élet.

Egy szó, mint száz: úgy éreztem, vissza kell hódítanom korábbi pozíciómat.

Az igazat megvallva, amíg az al-Szirhán beduinok között éltem, Nada hiányzott a legjobban. Mi, arabok rögeszmésen védelmezzük a női erényt, de nem a nők érdekében: a férfi büszkesége és becsülete a fontos számunkra. Én azonban Nadához egészen másképp ragaszkodtam: önmagáért szerettem őt. De nem úgy, mint férfi a nőt; azért szerettem, mert jószívű volt, és mert bármit tett, mindig elbűvölt.

Szerettem kíváncsi tekintetét. Amikor kettesben voltunk, gyönyörködve figyeltem a szemében kigyúló pajkos fényt. Szerettem nézni, amint a kútnál mosakszik, és befonja hosszú, sűrű barna haját. Szerettem elnézni, amint járás közben a csípőjét himbálja. Amikor hátravetette fejét és kacagott, elbűvölve néztem villogó fehér fogsorát.

Elhatároztam, hogy egy napon majd olyan lányt veszek feleségül, aki hasonlít Nadára; addig pedig legszentebb küldetésemnek tekintettem, hogy megoltalmazzam erényét. Hát igen, a nővéremet szerettem, és egy csöppet sem búsultam a bátyámért.

Legalább nem vagyok olyan képmutató, mint a szüleim. Hágárt még csak értettem valahogy, de hadzsi Ibrahimot nem tudtam megérteni, és imádkoztam, hogy szálljon már el lelkéből a bűntudat.

Nada személye mindennél jobban foglalkoztatott, így aztán hamar észrevettem, hogy a távollétemben Szabri és őközte történt valami. Rendes körülmények között Ibrahim is megszimatolta volna az ilyesmit, de amióta megjött Zürichből, mintha kicserélték volna. A bensejében égő tűz lelohadt. Éreztem, hogy valami szörnyűség érhette ott a távolban. És Dzsamil esete csak növelte nyomorúságát.

Valószínű, hogy Hágár, Ramiza és Fatima sejtette, mi az igazság Nada és Szabri dolgában, de a nők nagyon jól tudnak titkot tartani. Akbat Dzsabarban is, akárcsak Tabahban, a különböző nemzetségekhez tartozó asszonyok folyton civakodtak, és ilyenkor a legocsmányabb szavaktól sem tartóztatták meg magukat. És mégis: volt egy határ, amelyet még a veszekedés hevében sem léptek át. Tudták, hogy életük záloga a hűség, ezért férfiak előtt soha nem fecsegtek egymás titkairól.

Szabri Szalama felbukkanása jót is, rosszat is hozott életünkbe. Az ő leleményessége és ügyes keze nélkül talán már rég elpusztultunk volna. A pénzt, amit a barlangban talált kincsekért kaptunk, apám mind elköltötte az európai utazásra. Végszükség esetére még ott voltak ugyan az elrejtett fegyverek, de igazából Szabri fizetéséből és mellékeseiből éltünk. Ő pedig zokszó nélkül adott át apámnak minden fillért.

Valamikor attól tartottam, hogy túlságosan behízelgi magát apámnál, és veszélyezteti az én helyzetemet. De ez már a múlté volt. Szabrinak volt saját családja Gázában, és minduntalan arról beszélt, hogy mennyire vágyik már utánuk. Meg aztán Ibrahimban kezdettől élt iránta némi bizalmatlanság, és szerencsére soha nem avatta be a család titkosabb ügyeibe.

Azt sem lehetett elfeledni, milyen kapcsolat fűzte ahhoz az iraki tiszthez és talán még más férfiakhoz is. Időnként valósággal borzadtam tőle. Pedig hát a viselkedése igazán nem adott okot gyanúra. És mégis: aggasztott, hogy mi lehet közte és Nada között. Ibrahim szemmel láthatóan nem figyelt oda, ezért elhatároztam: magam járok a dolog végére.

Szabri egy nagy jerikói garázsban dolgozott. Az épület korábban raktár volt: innen szállították a Nyugati Part termékeit Jordániába és Szaúd-Arábiába. A háború alatt üresen állt, s mikor aztán Amman és Jerikó között egyre nagyobb lett a járműforgalom, garázzsá alakították.

Ahol teherautó-forgalom van, és árut szállítanak, ott az ember könnyen tehet szert mellékkeresetre. A garázs mögött volt egy kis szoba; Szabri gyakran aludt ott, és egy másik szerelővel felváltva vállalta az éjjeliőr szerepét. Olyan rendes volt hozzánk, hogy ezt nem vettük tőle zokon; érthető, hogy szívesebben alszik itt, mint a mi zsúfolt viskónkban, és kerüli a tábort, ahol éjjelente is lármáznak és veszekednek a családok, és minden csupa mocsok.

Feltűnt nekem, hogy amikor Szabri Jerikóban tölti az éjszakát, Nada napnyugta előtt kioson a házból. Nem kellett prófétának lenni hozzá, hogy az ember rájöjjön: hová mehet.

Egy este, azután, hogy Nada eltűnt, még vártam negyedórát, majd elindultam a városba. A garázst már bezárták éjszakára. Megkerültem az épületet, és lenyomtam a kilincset: a hátsó ajtó is zárva volt. Megpróbálkoztam az ablakokkal, de a sokéves rozsdától és koromtól azok sem engedtek.

Ezután megvizsgáltam a falakat: hol vethetném meg a lábam, és sikeresen fel is kapaszkodtam a tetőre. Két tetőablakot is találtam: mindkettő zárva. Egy bot segítségével kifeszítettem a rozsdás sarokpántokat, és beugrottam.

Szabri szobájából hangok hallatszottak: a szerelmi játék jól ismert zajai. Lassan lenyomtam a kilincset. Az ajtó nem volt zárva. Nagy lendülettel löktem be.

Ott feküdtek a földön, Szabri gyékényén. Allahnak hála, ruhástul! Átölelve tartották egymást; testük titkos részei a ruhán keresztül összeértek, és szabályos hullámzásban mozogtak. Szabri fél kezével Nada mellét fogta, Nada pedig a hátába markolt. És közben úgy lihegtek, úgy nyögtek, mintha valóban szeretkeznének.

Elsőnek Nada vett észre – épp amikor nekirontottam Szabrinak.

– Megöllek! – ordítottam.

Kisebb voltam nála, de a sivatag megedzett, és nem ismertem félelmet.

Ráugrottam, és vadul öklöztem az arcát.

Szabrit meglepte a támadás: elkábult, és csak arra telt erejéből, hogy fedezze magát. Én pedig csak csépeltem, s közben szitkozódtam. Orrán-száján fröcskölt a vér.

Ekkor átkulcsoltam a nyakát, és fojtogatni kezdtem, mígnem egyszer csak iszonyú ütés érte a fejemet. A világ forogni kezdett velem, majd elsötétült. Ezután már csak arra emlékszem, hogy felnézek a földről, és látom, amint Nada ott magasodik fölöttem, a kezében csavarkulcs.

– Azonnal hagyd abba! – sivította.

Ott hevertem, bódultan az erős ütéstől; tarkómhoz kapva éreztem, hogy véres lesz a kezem. Ziháló lélegzettel nagy nehezen csúszni kezdtem előre; igyekeztem összeszedni erőmet egy újabb támadáshoz. Szabri a sarokban kuporgott, arcát kezébe temetve, és sírt.

– Ibrahim megöl! – ismételte zokogva.

Felkönyököltem, Nada pedig újabb ütésre készülve közeledett a csavarkulccsal.

– Ne... – könyörögtem. – Ne...

Nada keze hirtelen elernyedt, a csavarkulcs kiesett belőle. Odatérdelt mellém.

– Ne haragudj... – zokogta. Vonásait eltorzította a rettegés. A sírástól fuldokolva arcra borult, és a földet kaparta.

– Átkozott élet – motyogtam.

Ki-ki bőgött a maga helyén. Elsőnek Nada kapaszkodott fel; kiment rongyokért meg egy vödör vízért, aztán letörölgette fejemről a vért, magához szorított, és úgy ringatott, mint egy bábut. Kisvártatva átmászott Szabrihoz, és az ő arcát is megtisztította. Közben mindhárman hallgattunk; a csend már-már végtelennek tetszett. Nada könyörgőn nézett rám. Nem kevesebbért: az életéért rimánkodott.

– Nem tudom, mit csináljak – mondtam.

– Kérlek, ne öless meg bennünket – suttogta a nővérem. – Már nem bírtuk magunkba fojtani... És nem is csináltuk igaziból, csak játszottunk. Kérlek, ne öless meg.

– Most segíts, Allah – motyogtam.

– Iszmail... – szólalt meg Szabri is. – Hinned kell nekem: igazából soha nem tettem volna meg; hiszen tisztelem és szeretem Nadát. De hiába, elvesztettük a fejünket. Beszélgettünk már róla, hogy odaállunk Ibrahim elé, és engedélyt kérünk a házasságra. De hát koldusok vagyunk. Nekem sincs pénzem. Te is tudod, hogy Ibrahim soha nem egyezne bele... Ugye, tudod?

Nada ismét hozzám bújt: – Amikor éreztem, hogy nem sokáig bírjuk már türtőztetni magunkat, azt kértem Szabritól: menjen el innen, keresse meg a szüleit Gázában.

– El is mentem volna, nehogy szégyent hozzak a családodra – szólt Szabri -, de hát hogyan? Se pénzem, se irataim.

Láttam, milyen őszinte a kétségbeesésük.

– Ugye, megkönyörülsz rajtunk, Iszmail? – könyörgött Nada, a kezem csókolgatva.

Talán nem lett volna szabad a szemébe néznem.

– Jó, hallgatni fogok. De Szabrinak el kell mennie.

Mindketten a karomba vetették magukat, én pedig átöleltem őket, és megint bőgni kezdtünk. Aztán csak ültünk egymás mellett, mint hajdan a sziklapárkányon, amikor a kincsre vadásztunk. Fogtuk egymás kezét, és fogadkoztunk. De Szabri helyzetén a legszentebb fogadalom sem segített.

– Szeretnék itt maradni, Nada miatt, de tudom, hogy csak szégyenbe hozom – mondta. – A keresetem az utolsó fillérig apádnak adtam, magamnak semmit nem tartottam meg. Pedig hogy úti okmányhoz jussak, ezer dollárral kell megvesztegetni az illetékes tisztviselőt. Ha el akarok jutni a szüleimhez, át kell mennem Jordániába, onnan pedig egész Szírián át Libanonig, hogy felszálljak egy Gázába induló hajóra.

Vagyis az útiköltség legalább újabb ezer dollár. Ebbe bele kell bolondulni!

Imádkoztam. Nada megszorította a kezem, és hirtelen eszembe jutott a mozdulat, amikor lenyúlt értem, és felhúzott a sziklán a kincses barlangig. Már tudtam, mi a teendő.

– Tudom, honnan szerezzek pénzt neked – mondtam akadozva.

– Kétezer dollárt?

– Aha. Emlékszel még a fegyvereinkre? Dzsamil meg én eldugtuk őket a Kísértés Hegyén. Eladom az egészet.

– Ha apa rájön, agyonver!

De én már ura voltam a helyzetnek.

– Szabri ír egy levelet apának. Megírja, hogy Dzsamil, mielőtt meghalt, eldicsekedett a fegyverekkel, és a rejtekhelyet is elárulta. Apa el fogja hinni; mindig tartott tőle, hogy Dzsamil kifecsegi a dolgot. Ha holnap elhozom a fegyvert, tudsz rá vevőt?

– Tudok – suttogta Szabri.

– A tűzzel játszol, Iszmail – igyekezett lebeszélni Nada.

– Nem ez az első titkunk – mondtam. – Ezentúl ezt is megőrizzük.

– De Iszmail... – Szabri is vitatkozni akart, de leintettem.

– Ezt fogjuk tenni, és kész. Még ma este megírod a levelet.

Feltápászkodtam, és előrementem a garázsba. Nem néztem hátra. Tudtam, hogy sok mondanivalójuk van egymás számára.

Végül kijöttek. Szabri még egyszer megölelt; mondani akart valamit, de fájdalmában nem jött szó az ajkára. Kibújt a karomból, és visszament a szobájába, becsukva maga után az ajtót.

Nada a fejemen lévő duzzanatot tapogatta.

– Már nem vérzik.

– Ne izgulj, nem is fáj annyira.

Megmosakodtunk, felfrissültünk, és nemsokára úton voltunk Akbat Dzsabarba.

Amikor már látszott a tábor, megálltunk a sötétben, fogtuk egymás kezét, és mereven bámultuk az országútról a nyomorúságos agyagviskók kusza tömkelegét. Nem volt kedvünk hazamenni. Inkább elnéztük a csillagokat a Kísértés Hegyéről. Hosszú csend után Nada megszólalt: – Ne kérdezd, honnan, de én tudom, mi történt Jaffában anyával, Fatimával és Ramizával.

– De hát hogyan...

– Túl nehéz neked együtt élni egy ilyen iszonyú titokkal. Meg akarom osztani veled. Már rég szerettem volna, de tudtam, hogy a hallgatás megedzi a lelkedet; ezért lett belőled ilyen nagyszerű fiú.

Micsoda súly gördült le a lelkemről!

– Szeretlek, Iszmail – mondta Nada. – Másképpen, mint Szabrit, de jobban.

– Nem kell ilyesmiket mondanod...

– Te jobb ember vagy, mint apa. Mert te jobban tudsz szeretni, mint gyűlölni.

– Én rajongásig szeretem apát. Mindig is olyan akartam lenni, mint ő.

– Pedig hát más vagy. Nem hasonlítasz se apára, se másra, még Szabritól is különbözöl. – Rám mosolygott a holdfényben, apró fehér fogai szikráztak, mint a csillagok. – Azért szeretlek, mert te soha nem tudnád megölni, akit szeretsz.

Harmadik fejezet 1951. július Charles Maan meggyilkolása olyan csapás volt, amelyből apám többé nem tért magához.

A keresztények áttelepítésének terve hamar eljutott az arab vezetők fülébe. Ők azt vallották, hogy a keresztényeknek mindenáron ott kell maradniuk a táborokban muzulmán testvéreikkel együtt – csak így bizonyosodhat be ország-világ előtt, hogy az arabok mind egységesek a gyűlöletben. Charles Maan halálának ezt az üzenetet kellett egyértelműen tolmácsolnia.

Kelet-Jeruzsálemben rabolták el, egy gyűlésről jövet, s holtteste néhány nappal később került elő Ramallahban, egy szeméttelepen. A gyilkosok hét centiméter átmérőjű csövet dugtak a végbelébe, majd a csövön át néhány satnya veszett patkányt nyomtak fel a beleibe. A lábát szorosan összekötözték, nehogy kipréselhesse magából az állatokat.

Halálhír így még apámat le nem sújtott. A temetésén a szó szoros értelmében támogatnom kellett. Maant egy bethániai sírboltban helyezték örök nyugalomra, Jeruzsálemtől nem messze, a Jerikóba vezető út mentén. Itt támasztotta fel Jézus Lázárt halottaiból. Charles Maannal azonban ezen a földön senki nem tett ilyen csodát.

Halálából egyetlen reménysugár fakadt: leánya, Mária Amália nővér szerint több keresztény arab pap fogadalmat tett, hogy folytatják apja művét, és kimentik híveiket a táborokból.

Aznap rekkenő hőség volt; a sivatag felől bágyasztón fújt a hamszin. A gyászszertartás alatt apám kis híján elájult, s később is olyan bódult volt, hogy nem vihettem vissza Akbat Dzsabarba. Mária Amália nővér azt ajánlotta: szálljunk meg egy egyházi otthonban. Áldásos ötlet volt. Ibrahim végiggyötrődte az éjszakát, de másnapra mintha összeszedte volna magát.

A muzulmán ünnepnapra virradtunk. Apám úgy gondolta: ha már itt vagyunk Kelet-Jeruzsálemben, menjünk el az Al-Aksza-mecsetbe, imádkozni Charles Maan lelkéért. Akkoriban a Jaffai kapu előtt húzódott, nyílt sebként, a város két részét elválasztó senki földje. A két rész lakói nemcsak láthatták, de helyenként akár meg is érinthették egymást.

Apám tudta, mekkora megpróbáltatásnak teszi ki magát, mégis ragaszkodott hozzá, hogy felmásszon a Citadellához. Innen jól láthattuk a senki földjén túl elterülő zsidó Jeruzsálemet, a két jellegzetes magas épülettel: a David király Szállodával meg az YMCA-toronnyal, s elláttunk odáig, ahol a Bab-el-Vad kezdődik. Onnan már csak fél óra Tabah...

– Menjünk, apám – kérleltem. – Nincs erre semmi szükség...

Hagyta, hogy kézen fogva levezessem a lépcsőn. És máris elsodort az ünnepi fehérbe öltözött hívők tömege, amely a Jaffai és a Damaszkuszi kapun át özönlött az óvárosba. A szűk kis utcákat majd szétvetette a Haram esz-Sarif felé tóduló sokaság.

A hívők ezreivel együtt hágtunk fel a hatalmas térségre; a Sziklamecset aranykupolája ott lebegett a fejünk fölött. Nehezen fértünk a kúthoz, hogy elvégezzük a rituális lábmosást, utána pedig csak apró léptekkel araszolhattunk az Al-Akszáig, ahol egykor véget ért Mohamed legendás utazása Mekkából Jeruzsálembe.

A bejárat körül ezerszámra sorakoztak katonás rendben a cipők. Ahogy az ajtó felé nyomultunk, már hallottuk a felolvasó hangján a Korán szúráit. Ekkor egyszer csak izgatottan felmorajlott a tömeg. Abdallah király és unokája, Huszein vonult be a Haram esz-Sarifra, és közeledett a mecsethez.

Történetesen nagyon jó helyen álltunk: éppen előttünk vonultak el. Én főleg az ifjú herceget néztem megbabonázva; velem egykorú lehetett. Hirtelen átvillant agyamon az ammani királyi palota képe. Vajon hallott-e rólunk egyáltalán az ifjú Huszein? És ha igen, mit mondott rólunk a nagyapja? Ó, milyen izgalmas, milyen érdekes élete lehet!...

A királyi testőrség keskeny utat tört a tömegen át, de hiába: az emberek odacsődültek, hogy lássák vagy éppen megérintsék a királyt. Abdallah sütkérezett alattvalói hódolatában; minduntalan rá is förmedt testőreire, hogy ne zárják körül, hadd beszéljen az emberekkel. Ide-oda lépett, kit megszólított, kivel csak kezet rázott, s nekem eszembe is jutott: így bizony nehéz őrködni a biztonságán. S valóban: ő is, Huszein is egykettőre jószerivel magukra maradtak a felizgatott rajongók tengerében.

Ahogy elmentek előttünk, akár hozzájuk is érhettünk volna. Végül odaértek a mecset kapujához; itt a király megfordult, hogy búcsút intsen a tömegnek. És ebben a másodpercben egy férfi lépett ki a homályos mecsetből, és alig néhány centiméterrel a király fejétől elsütötte a pisztolyát. Saját szememmel láttam, ahogy a golyó behatol a koponyán, majd a szemén át távozik.

A király a földre zuhant. Turbánja elgurult.

Micsoda fejetlenség, micsoda zűrzavar támadt!

– Urunkat lelőtték!

A testőrök vadul lövöldözve rontottak elő. A felolvasó odabenn a mecsetben semmit sem hallott; hangja továbbra is harsogott az erősítőberendezésből. A merénylő pedig csak lőtt tovább, a golyók visszapattantak a márványpadlóról. Végül a testőrök leterítették a gyilkost, aki jóformán a lábunk elé zuhant.

– A király halott!

Láttam, hogy az ifjú Huszein sértetlen, de teljesen kábult a megrázkódtatástól. Ösztönösen kinyújtottam felé a kezem, de apám hevesen magához rántott, és a fülembe súgta: – Kezdj hátrálni, minél lassabban. Vigyázz, nehogy bármibe belekeveredjünk! De nehogy futásnak eredj; szépen felszívódunk a tömegben.

Abdallahot a mufti egyik palesztin híve ölte meg, és a merénylet vad haragra lobbantotta a jordániai beduinokat, akiket Abdallah egyesített, s akik harmincéves uralkodása alatt mindvégig fanatikus hűséggel ragaszkodtak hozzá. A törzsi harcosok most kitörtek sivatagi tanyáikról, és bosszút lihegve csaptak le a Jordániában lévő menekültekre. Elfogtak tucatnyi palesztint, és felakasztották őket a táborok bejárata elé. Másnap a tetemeket levágták, Ammanba vitték, és lófarokhoz

kötözve vonszolták végig az utcákon, majd a levágott végtagokat az őrjöngő tömeg közé hajították, a törzset pedig rugdosták, leköpték és összevissza szurkálták. Ám a beduinok vérszomja még ettől sem csillapodott; arra készültek, hogy csapatokra oszolva ostrom alá vegyék a táborokat. Végül a palesztin származású miniszterelnök győzte meg az Arab Légiót, hogy elejét kell vennie a tömegmészárlásnak. A légiósok kelletlenül bár, de engedelmeskedtek, és körülzárták a nagyobb táborokat, valamint Ammant, Szaltot, Szuveilihet és Madabát, hogy megvédjék a palesztin lakosságot.

Amikor a királyt Amman mellett, a hegyoldalban nyugovóra helyezték, egy jelen lévő kairói újságíró listát készített azokról az újsütetű arab vezetőkről, akiket az önkormányzatra törekvő arab világ szárnypróbálgatásainak első hat évében eltett láb alól. Abdallahon kívül ott szerepelt a listán Jahija imám, Jemen uralkodója, akit éppúgy meggyilkoltak, mint Huszni az-Ziam szíriai elnököt, Ahmed Maher pasa egyiptomi miniszterelnököt, továbbá hivatali utódát és sorstársát, Nokrasi pasát, valamint egy szíriai miniszterelnököt, név szerint Muhszen el-Barazit, egy libanoni miniszterelnököt, akit a merénylők egy jordániai látogatáson értek utol, és egy száguldó autóból lőttek szitává, Szami el-Hennavit, a szíriai hadsereg főparancsnokát, Hasszán al-Banna sejket, a Muzulmán Testvériség egyiptomi vezérét, Amin Oszman egyiptomi minisztert és még számos minisztert, bírót, rendőrfőnököt és katonai parancsnokot – nem is szólva a sikertelen merényletkísérletek tucatjairól.

Ezen túlmenően volt Irakban négy államcsíny; Jordániában úgyszólván havonta cserélődtek a miniszterelnökök; és tiszti lázadás távolította el trónjáról a züllött és korrupt egyiptomi királyt, aki ezután a francia Riviérán folytatta betegesen romlott életmódját.

Jordánia trónjára Abdallah fia, Talal emír lépett, aki húsz év óta torzsalkodott zsarnoki hajlamú apjával, és keserves tétlenségben morzsolta napjait. Koronázása után az arab vezetők igaz hazafiként és boldogult apja ádáz ellenfeleként méltatták, és arra számítottak, hogy országában véget vet majd az angol befolyásnak.

Talal király azonban sajnálatos módon nem volt épelméjű. Fele ifjúságát európai magánszanatóriumokban töltötte; a trónra is egy svájci ideggyógyintézetből kellett visszahozni. Csak a britek no meg a légió tudták ideig-óráig megtámogatni hatalmát, de hamarosan mindenki belátta, hogy az őrült király alkalmatlan az uralkodásra.

Végül a hadsereg és a parlament titkos alkuja eredményeképpen Talalt ügyesen letették a trónról, és kicsempészték az országból. Élete hátralévő részét száműzetésben töltötte, először Egyiptomban, majd egy eldugott törökországi villában.

Az új király Talal legidősebb fia, Huszein lett; kezdetben régenstanács kormányzott helyette. Az ifjú Huszein sikeresen kerülte el a halált az Al-Aksza előtt: a neki szánt golyó megcsúszott a tizenöt éves fiú mellét borító kitüntetéseken.

Negyedik fejezet Abdallah halálánál kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhatott volna a lázadásra. A jordániai megtorlóakciók ellenhatásaként a Nyugati Part táborain végigsöpört a zavargás, amely véres volt és kegyetlen, de nélkülözött minden valós célkitűzést; csupán a lázongás puszta ténye szerzett a menekülteknek némi megkönnyebbülést.

Ihletett vezetőre lett volna szükség, és én reménykedve néztem Ibrahim hadzsira; hátha előáll, összefog bennünket, és megmondja, mit tegyünk. Ő azonban ehelyett meglapult; igaz, észrevétlenül, és sértetlenül meg is úszta a bosszúhadjáratot. Bátor, nemes lelkű apámat, hódolatom és rajongásom tárgyát sikerült megtörni; a lelkében izzó láng kihunyt, s ez több mint csalódás: irtózatos csapás volt számomra.

Az Arab Légió eltiporta a lázongást, de a hadzsi, csakúgy, mint a még megmaradt régi vezetők, csak önmaguk érdekében szálltak síkra, a saját bőrüket óvták. Lassan már utálkozva hallgattam, amint örökösen a száműzetésen siránkoznak, meg a hazatérésről képzelegnek. Egykori büszkeségük, méltóságuk szétfoszlott; beleélték magukat az ártatlan áldozatok szerepébe, akik szánalmat érdemelnek az egész világtól, és beérték vele, hogy alamizsnán tengődjenek, vélvén, hogy ennyivel tartoznak nekik a rajtuk esett igazságtalanságokért.

A jordániaiak már nem fenték a fogukat apámra; látták, hogy megjuhászodott.

Múltja és Dzsamil friss keletű vértanúsága révén még mindig tekintélynek örvendett, és ezt felhasználva kiügyeskedett magának egy ENSZ-állást: elnöke lett egy bizottságnak, amely Jerikóban és környékén akarta fellendíteni az ipart és a mezőgazdaságot. Egy füst alatt Kamalnak is szerzett állást, az ENSZ segélyszervezetének, az UNRRA-nak a gyógyszerraktárában. A munka igazán testreszabott volt. Kamalnak nem volt más dolga, mint hogy naphosszat szundikáljon egy kis kamrában, és még segédet is kapott, aki kávét hordott neki, s elvégzett helyette mindent. Kamalt soha nem tartottam sokra, de most aztán teljesen elhagyta magát.

Akbat Dzsabar kiszívta az életerőt az egykor oly eleven és mulatságos Fatimából is. Ő és férje még ahhoz is lusták voltak, hogy a legyeket elhessegessék magukról.

Kamal jövőjének útja immár ki volt kövezve: szép lassan megöregszik, s átveszi apámék nemzedékének helyét a kávézóban, kockajátékkal múlatja az időt, szívja a vízipipáját, mindenkinek elmeséli, micsoda hatalmas villája volt Tabahban, gyermekeit pedig elküldi a fedajin harcosok közé, hogy győzzék le helyette a cionista kutyákat.

Omár viszont meglepetést szerzett. Többnyire benn mászkált Jerikóban, és addig zargatta a kereskedőket, míg végül sikerült állást kapnia egy kis szatócsboltban.

Hamarosan kibővítette feladatkörét: maga főzte a kávét, és édességet árusított az Allenby hídnál hosszú sorban várakozó járművek vezetőinek, kisebb megbízásokat is teljesített számukra, és végül kikötött a postánál, ahol új feladatkört talált ki magának.

A menekülttáborokban a posta ötletszerűen és kiszámíthatatlanul működött.

Postás nem járt ide; ha valaki levelet várt, elküldött egy gyereket a postára, aki aztán órákig állt sorba, hogy a végén többnyire kiderüljön: nem jött semmiféle levél. Omár bevezette a kézbesítést; levélért fél pennyt, csomagért egy pennyt számított fel. A munka valóban nem volt egyszerű, mert a viskók nem voltak számozva, és neki kellett megjegyeznie az egyes törzsek, nemzetségek és családok lakhelyét.

Hadzsi Ibrahim új ENSZ-összeköttetései révén mint kebelbeliek könnyebben jutottunk élelemhez és más előnyökhöz, Kamal is, Omár is dolgozott, így hát anyagi helyzetünk fellendült; már senki sem fájlalta oly keservesen, hogy Szabri „eladta a fegyvereinket, és meglépett a pénzzel”; Nada meg én pedig előbb haraptuk volna el a nyelvünket, semhogy kifecsegjük, mi történt valójában.

Mármost ebben a helyzetben én mit kezdjek magammal? Gyötrődtem a tétlenségtől.

Titkon továbbra is feljártam Nadával a Kísértés Hegyére, hogy tanítsam; Omárnak is segítettem a postai kézbesítésben. Ha tehettem, ott kuncsorogtam Nuri Mudhil professzor körül, de akkoriban neki sem volt valami sok dolga, inkább csak tanulmányokat írt, és ebben igazán nem működhettem közre.

Szívem minden hevével könyörögtem Allahhoz, hogy találjon ki valamit számomra – és Allah meghallgatott! El sem képzelhető, micsoda túláradó lelkesültség öntött el a hírre, hogy Akbat Dzsabarban fiúiskola nyílik. Csak háromszáz tanuló számára volt hely, és bár a táborban sok ezer iskoláskorú fiú volt, tudtam, hogy ha valakit, engem fölvesznek. Így is történt: a diákokat a korábbi sejkek és muktárok, valamint a jelenlegi UNRRA-tisztségviselők fiai közül válogatták.

Minden arab országnak megvoltak a maga házi palesztinjai, akik számára fizetést folyósított; ezzel állítólag a menekült arab testvéreken akartak segíteni, valójában a kiválasztottaknak az adott ország érdekeit kellett képviselniük. Ilyen kiváltságos személy volt dr. Mohamed K. Mohamed, a jó nevű jaffai orvos is, aki még a háború előtt menekült el a vezető palesztin személyiségek áradatával. Mivel kevés volt körünkben az igazán tanult ember, az orvosokat, fogorvosokat, ügyvédeket, tanárokat nagy tisztelet övezte, amely teljesítményükkel arányosan a rajongó hódolatig nőtt.

Dr. Mohamed K. Mohamed kitűnő politikai érzékről tett bizonyságot.

Ugródeszkául használva orvosi tekintélyét, Kairóban megalapította a Palesztin Menekültek Segélybizottságát. Amikor az államcsíny nyomán Egyiptomban új vezető réteg került hatalomra, jó szimattal felajánlotta szolgálatait az új rendszernek.

A kormányon lévő katonatisztek úgy érezték, ez a kapcsolat még hasznukra lehet, és kikiáltották a politikai küzdelmek élharcosává lett doktort a palesztin menekültek igazi vezérének.

Bármily gyászosan szerepelt is Egyiptom a zsidók elleni háborúban, továbbra is a legerősebb arab ország maradt. Ami a palesztinokat illeti, könnyen hozzájuk fértek, hiszen birtokukban volt a Gázai övezet; ezen a keskeny földsávon százezernél is több menekült zsúfolódott össze. Mindamellett Egyiptom nem érte be ezzel; Szíriával és Irakkal egyetemben mindent elkövetett, hogy befolyását a néhai Abdallah király birtokába került Nyugati Parton is érvényesítse.

Amikor sikerült rávenni egy amerikai emberbarátot a jerikói fiúiskola megalapítására, dr. Mohamed K. Mohamed állt a pénzre várók sorának élén. Hogy

minél több pénz az ő csatornáiba szívódjék fel, ügyesen átvarázsolta a segélybizottságát az UNRRA társult szervezetévé; ezzel egyszersmind Egyiptom is lehetőséget kapott, hogy megvesse a lábát.

Akbat Dzsabar és a valamivel északabbra fekvő Ein esz-Szultán tábor között, az országút mellett épült fel a kétemeletes iskola, amely Vadi Bakkahról kapta nevét; itt arattak 711-ben világraszóló győzelmet az arabok a vizigótok fölött.

Nyílt titok volt, hogy dr. Mohamed biszexuális. Alexandriai villájában felesége és népes családja élt elzárva a világ elől, míg ő ideje nagy részét hímnemű társak között töltötte.

Az én népem nem szokott nyíltan beszélni a férfiszerelemről. A férfiak nyilvánosan is mutathatnak gyengédséget egymás iránt, megcsókolhatják egymást, és kézen fogva járkálhatnak, de akkor is úgy teszünk, mintha e mögött semmi mélyebb bizalmasság nem lappangana; a homoszexualitásra még csak célozni sem szabad. Nem értem, miért, hiszen ilyen dr. Mohamed-fajták mindenfelé akadnak.

Amúgy dr. Mohamed K. Mohamed komor képű, középtermetű, tekintélyes megjelenésű, ötven év körüli úriember volt, rendelkezett a megkívánt bajusszal, és remekül szabott nyugati öltönyökben járt. Beszéde tüzes volt és cikornyás. A Vádi Bakkah iskolát személyes győzelmének tekintette, és nagy cécóval nyitotta meg.

Szakképzett tanárokban hiány mutatkozott, de a doktor már jó előre gondoskodott a hiány pótlásáról. A Nyugati Part táboraiba apránként beszivárogtak Egyiptomból a Muzulmán Testvériség tagjai, akik eléggé átlátszóan álcázták magukat palesztin menekülteknek. Legtöbben már szereztek némi tapasztalatot a vallásoktatásban, írástudó emberek voltak, és jól ismerték a Koránt, márpedig képzésünk alapja a szent könyv volt.

Tíz felsős fiút részidős oktatónak is megtettek; én lettem a csoport vezetője. Dr. Mohamed jött és ment; csak némi szelíd szóbeszéd járt a nyomában. A tananyag azonban már korántsem volt ilyen szelíd.

Ami a zsidók elleni gyűlöletet illeti, a Koránt igazán nem kell félteni; ám a Muzulmán Testvériséghez tartozó tanárokhoz képest Szalmi úr, egykori ramlehi tanítóm édes szavú mesemondónak tetszett.

A történelem- és földrajzórákon használt térképek nem tüntették fel Izrael államot; az „Izrael” szó puszta említéséhez is mindig valami gyalázkodás társult.

Megtanultuk, hogy Kánaán is arab föld volt, mielőtt Józsué elorozta volna népünktől, és négyezer éven át egész Palesztinát bitorlók tartották rabigában.

Azután, hogy az iszlám összefogott, és elűzte a kereszteseket, az oszmán-törökök roncsolták össze és szívták a vérét, megfosztva az arab népet igazi szerepétől: attól, hogy a világ ura legyen. Legújabban pedig a brit összeesküvés telepítette Palesztinába a zsidókat, mint az imperializmus előretolt ügynökeit. A zsidók eleve az ördöggel cimboráinak, s most megfogadták gazdájuknak, hogy elpusztítják Palesztinát.

Bármennyi csapás sújtotta is az arabokat: ők soha nem voltak ezért felelősek. Ha csatát vesztettek, ezzel csupán Allah akarta emlékeztetni őket, hogy nem elég következetesek az iszlám tanok gyakorlásában.

A kisebbek számtanórán ilyenszerű példákon sajátították el az összeadást meg a kivonást: „Van tíz halott cionistád – ha megölsz még hatot, hány halott cionistád

lesz?” Később persze bonyolódott a helyzet; halott cionistákat osztani és szorozni már nem volt ilyen könnyű.

A tantermek falait a diákok rajzai díszítették; ezeken főleg vérszomjas, horgas orrú zsidók voltak láthatók, amint arab gyerekeket gyilkolnak vagy nyomorítanak meg; más rajzokon cionista repülőgépek csaptak le védtelen menekülttáborokra; és vissza-visszatértek a dicsőséges fedajin harcosok, amint hol szuronnyal döfölik a zsidókat, hol rátaposnak olyan zsidókra, akiknek zsebe vérdíjtól duzzad, hol gyáván menekülő zsidókat üldöznek, hol zsidó koponyákból rakott halom tetején állnak, hol pedig verset olvasnak arab gyermekeknek, akik rajongva emelik rájuk szemüket.

Időnként fel-felbukkant egy kép, amely virágokat, sátrakat, fákat, madarakat, állatokat vagy kutat ábrázolt, de ezek alkotói soha nem részesültek sem dicséretben, sem díjban.

Minden hónapban rendeztek versmondó versenyt is. A téma soha nem változott.

A cionista a világ gyilkosa, Kiirt gyermeket, virágot és fát, Sírnak a szegények otthonuk romjain, De a világ még bosszút áll ezért.

Magasabb osztályokban a szöveg egyre izzóbb lett.

Korbácsot nekem!

Legyen még több korbács, Jöjjön még több hóhér, Ezrével jöjjenek!

Bőröm feszítsétek ki cipőtalpnak, Sebeimbe dörzsöljetek sót!

Régi sebekhez hadd jöjjenek újak, Hogy véremmel írjam meg újra és újra A lázadás örök dalát.

Számos országból kaptunk tankönyveket; a felső osztályokban például az egyiptomi gimnáziumi szöveggyűjteményt használtuk. Ó, IZRAEL ANYJA Szárítsd fel könnyeid, ó, Izrael anyja, Fiaidnak a sivatagban kiontott véréből Úgyis csak tüske és üröm hajt ki.

Töröld le véred, ó, Izrael anyja, szánd meg A sivatagot, ne szennyezd be hitvány véreddel.

Vidd el halottaidat, ó, Izrael anyja, mert húsuk Megmérgezi a hollókat, és bűzüktől Émelyeg a gyomor. Sírj és jajongj, ó, Izrael anyja, Hadd váljék minden ház A zsidók siratófalává.

A tantermek falán nemcsak rajzok díszelegtek, hanem pusztításra, gyilkolásra buzdító feliratok is, az udvaron pedig vicceket meséltek a gyerekek.

– Hány zsidó fér el egy Volkswagenben?

– Harminc. Négy az üléseken és huszonhat a hamutartókban. Testnevelés helyett voltaképpen katonai kiképzésben részesültünk.

Az UNRRA előírásainak megfelelően színleg kirándulni indultunk, hogy „ismerkedjünk a természettel”, de valójában a fedajin harcosok titkos gyakorlótereire masíroztunk, és ott megismerkedtünk a tábori élettel, a nyomkövetéssel, a kézitusa és a késpárbaj szabályaival, átmásztunk a szögesdrót alatt, tűzön ugrottunk keresztül, gránátot hajítottunk, és bátorságunkat edzendő, eleven állatokat fojtottunk meg. Keményen megdolgoztunk azért a kitüntetésért, hogy éles tölténnyel lőhessünk, és ha elsüthettük a géppuskát, elkápráztatott erőnk magabiztos tudata.

Legjobb céllövőnk egy kilencéves fiúcska volt.

Tízünket, akik nemcsak diákok, hanem oktatók is voltunk, az a megtiszteltetés ért, hogy külön mestert kaptunk, a Muzulmán Testvériség egyik kiemelkedő szent embere személyében. Azokból a kiadványokból tanultunk, melyeket a Kairóban székelő Iszlám Tudományos Akadémia tett közzé. Ennek az intézménynek ötven tagja volt: a világ élenjáró muzulmán tudósai, szent emberek az iszlám egész birodalmából. Nemcsak arabok voltak köztük, hanem kiválóságok a világ minden tájáról: Togóból, Oroszországból, Indonéziából, Indiából, Jugoszláviából, Kínából, Japánból. Megannyi mufti, megannyi fényes elméjű vallási vezető. Mindenfélét kiadtak: beszédeket, előadásokat, tudományos értekezéseket, tanácskozásokon elhangzott felszólalásokat és az ott hozott határozatokat. Valamennyi az „Öt Nagy Téma” köré csoportosult.

1. A zsidók ellenségei Istennek és az emberiségnek.

2. A zsidók a történelem során mindig is a gonosz képviselői voltak. Bibliájuk valóságos krónikája a botrányoknak és a kicsapongásoknak, leleplezvén vallásuk igazi természetét; elejétől végig Isten üzenetét önmagából kiforgató hamisítvány.

3. A zsidók a társadalom söpredéke, és ezért nem alkothatnak hiteles nemzetet.

4. Izrael állam a zsidók elfajzottságának betetőzése, ellentmond Allah „iszlám hajlékának”, s ezért elpusztítandó.

5. Az iszlám mindenekfölött való, ennélfogva végül minden valláson és népen diadalmaskodni fog. Allah azért mért a történelem során vereségeket az arabokra, hogy a muzulmánokat tisztaságuk és elszántságuk megújítására késztesse.

Hiába ültek fallal kerített ammani villáikban az UNRRA kék szemű, szőke hajú tisztségviselői: idáig nem ért el a szemük. Oktatásunk az arabok kezében volt.

Valahányszor UNRRA-alkalmazottak érkeztek ellenőrzésre, volt, aki bennünket előre figyelmeztessen. Csak egy válogatott kis csoport ismerte az iskola titkát (én is köztük voltam): a pincében fegyvert és lőszert tároltunk.

Iskolánk alapításának első évfordulójára dr. Mohamed K. Mohamed is visszatért. Az udvaron gyülekeztünk a perzselő hőségben. Szónokok sora méltatta tanulmányi előmenetelünket és forradalmi elkötelezettségünket; szellemünk, harci készségünk úgy fejlődött, ahogy jövendő fedajin harcosokhoz illik. A szónokok azzal

bátorítottak, hogy a határokon túl arab testvéreink szoros egységben készülnek már a nagy irtó háborúra, amely sokakat közülünk hőssé avat majd.

Mire dr. Mohamed K. Mohamed szólásra emelkedett, már kókadoztunk a gyilkos napfényben. Öklét magasba lendítve bömbölte a mikrofonba: – Ma a keresztény naptár szerint november másodika van. Tudja-e valaki közületek, mit jelent ez a nap?

– Nem! – kiáltottuk egy emberként.

– Ez az arab történelem egyik legsötétebb napja.

– Óóóó... – zúdultunk fel.

– Ezen a napon árusították ki a brit imperialista ebek velünk született előjogainkat a zsidóknak. Ezen a napon ruházták rájuk a hamis jogcímet a mi szent palesztin földünkre.

– Óóóó...

– Ezen a napon adták ki az átkozott Balfour-nyilatkozatot. Le a Balfournyilatkozattal!

Tanáraink, akik egy alacsony emelvényen ültek a doktor mögött, most egy emberként talpra ugrottak.

– Le a Balfour-nyilatkozattal! – kiabálták.

Mi, felsőbb osztálybeliek követtük a példát.

– Le a Balfour-nyilatkozattal! – ordítottuk.

Dr. Mohamed K. Mohamed ekkor lelépett az emelvényről, felsorakoztatott bennünket, és kivezetett az utcára, ahol kórusban skandáltuk: – Le a Balfourral!

Elhaladtunk egy kis üzletsor és egy kávézó előtt. Az ott üldögélő lebzselők felugráltak, és csatlakoztak hozzánk.

– Le a Balfourral! – üvöltözték ők is.

Amikor kiértünk az országútra, ott több száz asszony és lány állt sorba, várva a lajtos kocsit. A sor azonnal felbomlott, s ők is bekapcsolódtak a kórusba: – Le a Balfourral! – Aztán a nyomunkba szegődtek, mi pedig mentünk tovább az Ein eszSzultán tábor felé; útközben százak és százak özönlöttek közénk Akbat Dzsabarból, és az országút már feketéllett a tömegtől.

– Le a Balfourral!

Magányosan álló kétemeletes kis házhoz értünk; egy Tomaszjan nevű örmény cipész lakott benne, aki születése óta Jerikóban élt.

– Mi folyik itt?! – kiabált le az erkélyről.

– Le az erkéllyel! – kiabált vissza neki valaki. És ez lett az új jelszó: – Le az erkéllyel!

– Le azzal, aki fenn van!

Az országúton vándorárus kocogott csacsifogatán. Körülzártuk és lesodortuk az útról.

– Le a csacsifogattal!

– Le Abdallah hullájával!

– Le az ENSZ-szel!

– Le az amerikai gazokkal!

A tömeget most már a Muzulmán Testvériség vezényelte. Egyesek leszakadtak, betörtek az örmény házába, kifosztották, és skandálva üvöltötték, hogy Tomaszjan áruló.

– Dzsihád! Dzsihád!

– Éljen a Szent Háború!

– Le az örményekkel!

Nyilvánvaló volt, hogy valakik eleve összehangolták a zavargást, mert Ein eszSzultán felől a Muzulmán Testvériség egyik tanítója jött szembe velünk; mögötte teljes gőzzel ügetett vagy száz fiú. Látszott, hogy a hőség teljesen elcsigázta őket, izzadtak, és reszketett minden tagjuk. A két csoport egybevegyült, ám ekkor először az egyik fiú kezdett hányni, majd utána még néhányan, s végül már tucatjával öklendeztek.

– A cionisták megmérgezték a kutakat!

– Le a cionistákkal!

Egyre több ember zuhant térdre; öklendeztek, okádtak, ameddig csak a szem ellátott az országúton.

– Meg vagyunk mérgezve!

Százával buktak fel az emberek, fetrengtek, sivalkodtak. Egyesek Mohamedet vélték látni, mások egyenesen Allahot!

Jerikóból hiába sietett a helyszínre a Vörös Félhold kevés számú mentőautója – nem birkózhattak meg a tömeghisztériával. Nők ájultak el; férfiak rohangáltak körbe habzó szájjal.

A dugóba került autók és teherautók dühösen dudáltak. Ekkor a tömeg megrohamozta, felborította és felgyújtotta a járműveket. A fejek fölött vaktában elhajigált kődarabok repültek. A hányadék nemsokára vérrel elegyedett.

– Le az erkéllyel!

– Le az erkéllyel!!!

Ötödik fejezet 1953 Amint Per Olsen betette lábát a viskónkba, rögtön láttuk, hogy nem a megszokott bürokraták egyikével van dolgunk. Az új UNRRA-igazgató dán származású volt, de sem kék szemmel, sem szőke hajjal nem dicsekedhetett. Megvesztegetően tisztességes ember volt, olyan jó humorral megáldva, hogy egykettőre túltehettük magunkat az idegenekkel való érintkezésben általában szükségszerű merev udvariaskodáson.

Az ötven körüli férfi a történelem egyik legvéresebb polgárháborújának: az indiai muzulmánok és hinduk küzdelmének utórezgései során tanult bele mesterségébe. A Pakisztán megalakulását követő lakosságcsere úgyszólván egyik napról a másikra húszmillió embert szakított ki otthonából, és Olsen általános elismerésre végezte köztük a maga humanitárius tevékenységét. Az a tény, hogy éppen őt küldték Jerikóba, arra utalt, hogy nem a szokásos őrségváltás zajlott le.

Azzal kezdte, hogy több találkozást szervezett arab munkatársaival, és apám figyelmét már ekkor felkeltette.

– Nagyszerű ember – mondta nekem. – Lefogadnám, hogy valami különleges megbízatással jött ide. Én már betöltöttem tizenhetedik évemet, és igazán kitűnően beszéltem angolul.

Amellett, hogy rendes tanári állást kaptam a Vadi Bakkah-iskolában, fordító és tolmács is voltam apám mellett, és így az első perctől láthattam, miképpen barátkoznak össze Per Olsennel.

Amikor Olsen már otthonosabban mozgott az új közegben, és arab személyzetének képességeivel is tisztába jött, odahaza is meglátogatott bennünket.

– Azt szeretném, hadzsi Ibrahim, ha személyes tanácsadóm lenne.

– Én csak szerény kis ENSZ-alkalmazott vagyok, de bármikor kéri, szolgálatára állok.

– Érdekes munka vár itt ránk – mondta Olsen, és inge zsebéből hosszú, vékony Schimmelpenninck-féle szivart húzott elő. Apám is megkóstolt egyet.

– Hmmm, ilyen ízt még nem éreztem – mondta apám. – De azért nem rossz.

– Nos, miután eleget tettünk az illemszabályoknak, és negyven másodpercig együtt fújtuk otthonában a füstöt, hadd beszéljek magával egész nyíltan, ha nem is egészen úgy, mint testvérrel, de mint olyan emberrel, akinek a támogatására feltétlenül szükségem van.

Apám elmosolyodott.

– Van valami, amit tudni kíván rólam? – kérdezte Olsen.

– Rangjának és tekintélyének híre megelőzte jöttét – udvariaskodott apám.

– Az indiai-pakisztáni határ mentén igazán átestem a tűzkeresztségen. Érdeklik talán a részletek is, hogy meggyőződhessék róla, értem-e a mesterségemet?

– Csak a jövő dönti majd el, hogy India példája ráillik-e Palesztinára is.

– Én nem ringatom magam hamis illúziókban; ahhoz túl sok emberi aljasságot láttam – mondta Per Olsen. – Hogy rövidre fogjam: én nem vagyok sem gazdag, sem szegény. Ami a politikát illeti, nem érdekelnek sem a zsidó, sem az arab szempontok.

Az első feleségem zsidó volt; a nácik megölték a dachaui táborban. Gyermekeink, istennek hála, nem születtek. A mostani feleségem mohamedán; ápolónő, aki mellettem dolgozott Indiában. Három gyermekünk van. Amint látja, mindkét oldalról meg vagyok fertőzve.

– Igazán pompás ez a szivar – mondta apám élvetegen.

Mindketten hosszan hallgattak, mintha így akarnának téren, időn, kultúrákon és a kölcsönös bizalmatlanságon át közelebb kerülni egymáshoz.

– Mit kíván voltaképpen? – kérdezte végül Ibrahim.

– Azért vállaltam a jerikói megbízatást, mert különleges küldetést ruháztak rám.

Amint maga is jól tudja, a menekültekre két átok leselkedik: a tétlenség és az elkeseredés. Az éhséggel, a betegséggel önmagában még csak meg lehet birkózni; de mindez együtt óhatatlanul kitenyészti magából a tébolyt, a bűnözést, a terrort. Én egyvalamiben hiszek: abban, hogy az embernek önmagán kell segítenie. Most olyan helyzetben vagyok, hogy ehhez segítséget nyújthatok maguknak. Olyan eredményeket szeretnék elérni Akbat Dzsabarban, hogy általuk a többi menekültet is felrázzuk a helyzetük adta bénultságból.

– Mit tud maga az arabokról?

– Nem vagyok ostoba ember, Ibrahim hadzsi. Ezért is jöttem éppen magához.

Először monsignore Grenellitől, a Vatikán menekültügyi megfigyelőjétől hallottam a nevét. Hosszan számolt be nekem a maga egyszemélyes zürichi háborújáról.

Eltökéltem, hogy amennyit csak lehet, megtudok a múltjáról. Nos, mi a véleménye?

Pénzem van, és vannak hozzá terveim is.

– Csak lassan a testtel, Olsen úr. Ez az első tanácsom.

Olsen és az UNRRA sorra hirdette meg az új kezdeményezéseket. A jerikói völgy visszhangzott az építkezések zajától, és apámban mintha feltámadt volna a lélek.

Hat iskola épült, kettő közülük lányoknak.

Egymás után nyíltak meg az oly rég nélkülözött egészségügyi intézmények: kórház, ellenőrző állomás a maláriás betegeknek, vízfertőtlenítő telep, rehidratáló intézet; külön klinikán javították fel megfelelő táplálással a csecsemők és a gyermekek állapotát, hiszen közöttük volt a legmagasabb a halálozási arány.

Az országút mentén a legkülönfélébb épületek nőttek ki a földből: mecsetek, rituális vágóhíd, élelmiszerraktárak, rendőrkapitányság, áruházak, elosztóhelyek, járműtelepek.

A lázas sürgés-forgás lassan kibillentett a rostjainkba ivódott ernyedtségből; éreztük, ahogy az élet a halál fölé kerekedik. Apám közvetített Per Olsen és a sejkek meg a muktárok között. Minden simának ígérkezett.

Olsen már fél éve volt köztünk, amikor egy este apám, ő meg én ott üldögéltünk az irodájában, és békésen szívtuk a Schimmelpenninck-féle szivart. Egyszer csak Olsen kihúzta íróasztala fiókját, és ránk kacsintott.

– Itt az engedély – mondta. – Kidolgozhatjuk a fejlesztési tervet. Gyárak, bányák, ipar, mezőgazdaság... Úttörő munka vár ránk. Ez a terv mintául szolgálhat az egész Nyugati Parton.

– De hát ez egy vagyonba kerülne... – jegyezte meg apám.

– Az az elgondolás, hogy öt éven belül valamennyi létesítmény önfenntartó lesz.

– Öt év?

– Maga mondta, hogy lassan a testtel!

– Mondtam, mert itt, a világ fenekén az élet maga is lassan mozog; és mert egyszerre nem tudunk túl sok új és idegen dolgot felszívni. Csakhogy amire maga céloz, az állandóságot jelent. És aki ebbe belenyugodnék, az áthág egy politikai határt. Elvégre nem akarunk egyszer s mindenkorra itt maradni Jerikóban.

– Akármeddig maradnak: az önbecsülésüket vissza kell szerezniük – szólt Per Olsen. – Ha itt az élet emberhez méltóvá válik, akkor lesz, aki itt marad. És ha majd működik, amit most tervezünk, akkor az eltávozottak helyébe mások jönnek, hogy munkát találjanak.

Ibrahim bizonytalannak látszott.

– Ezt nem lesz könnyű megetetni az emberekkel, Per. – És maga? Maga is ellene van a tervnek?

– Én sok-sok évig éltem a zsidók szomszédságában, és amit csináltak, idegen maradt számunkra. Azt hiszem, meg kell őriznünk a magunk egyszerűségét, és olyan környezetben kell élnünk, ahol minden ismerős. Legföljebb a szaúdiak hiszik, hogy pénzen modem társadalmat vásárolhatnak... De nem tudom, Per. Esküszöm, nem tudom...

– Tartson ki mellettem, hadzsi Ibrahim. Ha a terv sikerül, sok-sok ember életét tehetjük jobbá, és nemcsak itt, Palesztinában.

A Jerikó-tervezetet nagy hűhóval tették közhírré. A részletek kidolgozására a világ minden tájáról jeles szaktekintélyek jöttek Akbat Dzsabarba. Apám egyszer csak arra ébredt, hogy köztiszteletben álló személyiséggé lépett elő: tanárok, mérnökök, orvosok, tudósok kérték ki véleményét. Természettől bölcs és józan ember volt, és kívül-belül ismerte az arab világ működését, így hát tanácsai fölöttébb értékesnek bizonyultak.

Egyelőre megfeledkezett a korábbi vereségekről; talán még a valóságról sem vett tudomást. Számomra csodálatos időszak volt ez: hivatalos iratokat olvastam fel neki, tolmácsként működtem közre nagy fontosságú tárgyalásokon, és élveztem, hogy én vagyok a nagy Ibrahim hadzsi legkedvesebb fia.

– Túl gyors az iram, Per. – A munka nem vár. És a terv maga? A próféta szakállára, ez volt ám csak a terv!

A Jordán völgye és a Holt-tenger között hatalmas területek álltak parlagon; kevés volt az eső, és mostohák a talajviszonyok. Most kijelöltek egy hatalmas földdarabot, kísérleti gazdaság céljára, amelyet közvetlenül a Jordán vizével akartak öntözni.

Tudományos vizsgálatokat terveztek annak megállapítására, miképp lehetne növelni a már ismert növényféleségek terméshozamát, és miféle újabb növények termesztése kecsegtetne sikerrel. Birka- és marhalegelőket létesítenek majd, melyeket már bevált,

ellenálló képes sivatagi magvakkal vetnek be. A gyümölcsösökben az időjárás viszontagságait jól tűrő olajfa-, narancs-, banán- és datolyafajtákat honosítanak meg, lesznek gyapot- és földimogyoró-táblák, és egyes területeken a száraz talajban is megélő sivatagi búzát termesztenek. Hatalmas üvegházakban nevelik a zöldségféléket, a kísérleti laboratórium pedig folyamatosan ellátja majd a gazdaságot újfajta, nagy ellenálló képességű vetőmagvakkal.

A tervezet mezőgazdasági programja húszezer dunam földre terjed ki, és az év nagy részében ezer, aratás idején pedig kétezer embernek ad majd munkát.

Ezután a tervezet a káliumban és egyéb ásványokban köztudottan gazdag Holttenger hasznosításával foglalkozott. A Jordán évezredek óta táplálja a tavat, amelynek azonban nincs lefolyása, és így természetes vízgyűjtő területként működik.

Délen a zsidók már nekiláttak a hozzájuk tartozó rész kiaknázásához. Most elkészültek a tervrajzok egy Kumrán mellett nyitandó bányához, amely kezdetben háromszáz embernek adna munkát.

A tervezet harmadik részét az iparnak szentelték. Nagyszabású gyártelepet álmodtak meg, ahol feldolgozzák és csomagolják vagy dobozokba töltik a kísérleti gazdaság termékeit; más üzemek a Holt-tengerből kitermelt ásványokat finomítják, hogy aztán Jordánia egyetlen kikötőjéből, Akabából szállítsák tovább. Ennélfogva szükség lesz egy fő- és több mellékút megépítésére is.

Alkalmazkodva a menekültek képességeihez, többféle könnyűipari üzem nyílik, és a szakképzettség fejlesztésére ipariskolát alapítanak fiúk számára. Kisebb műhelyekben vásznat és szőnyeget szőnek, ruhákat varrnak, másutt szerszámokat és építőanyagokat állítanak elő. Kőbánya is nyílik majd, feldolgozó üzemmel, a homokés kavicsbányák mellé pedig üveggyár települ.

A szakértők vaskos füzetei lassan megteltek adatokkal és tervrajzokkal, és immár Ibrahim hadzsira várt a feladat, hogy a mieinket is meggyőzze a Jerikó-terv helyességéről. Gyűlésről gyűlésre járt, hogy méltassa a program előnyeit; én mindenütt a nyomában.

– A saját telepükön verjük meg a zsidókat! – hencegett. – A két kezünk munkájával változtatjuk át Akbat Dzsabart sivár nyomortelepből büszke, önfenntartásra képes várossá. Minden családtagunk dolgozik majd, és rendes pénzt keres. Eljött a nagy alkalom, hogy ledobjuk rongyainkat, és tisztességes otthont építsünk magunknak. Épp elég régóta járunk már csíkos pizsamában!

De nehogy azt higgye a tisztelt olvasó, hogy a hadzsi megmámorosodott saját szavaitól. Tudtam, hogy miközben mások előtt az égig magasztalja a tervezetet, önnön lelkét majd szétveti a kétség. Vajon kötélnek állnak-e az emberek? Nem lehet, hogy már túlságosan hozzászoktak a henyéléshez és a kilátástalansághoz? Hátha már beérik azzal, hogy lelencként éljenek a világ alamizsnáján? Ó, Allah, milyen keserű a csalódás kenyere! Úgy kezdődött, hogy az UNRRA állást hirdetett több száz építőmunkás számára; ám Akbat Dzsabarból az álláshelyeknek mindössze egyharmadára akadt jelentkező.

Hiába buzdított, fenyegetőzött, sőt végül könyörgött apám, végül külső vállalkozókhoz kellett fordulnunk, és máshonnan hozatnunk munkaerőt. Ugyanez ismétlődött akkor is, amikor útépítő és mezőgazdasági munkára kellett volna jelentkezni. Az iskolában az osztályok csak félig teltek meg, és akik beiratkoztak,

azok is csak hébe-hóba bukkantak fel az órákon. Fellángolt a nemzetségek közti vetélkedés, és a nagyszabású tervezet csírájában sorvadt el. Az egyes nemzetségek tekintélyesebb tagjai mind ellenőri vagy hivatalnoki állást követeltek, és ha megkapták, rokonok rajával vették körül magukat. Nem annyira az állásért dúlt a versengés: hatalmi harc volt ez a javából. Vég nélkül zajlott az alku, a civakodás, és a munkaértekezletek többnyire ökölharcba fulladtak, sőt a zsebekből előkerült a pisztoly is. A vesztesek duzzogtak, a győztesek pedig ügyesen terjesztették ki hatalmukat, azon az alapon, hogy egy-egy személyre méretezett munkát sokkal eredményesebben láthatnak el öten – feltéve persze, ha egy családból valók.

Amikor megjött az építőanyag, elharapództak a kisebb-nagyobb lopások. Az építkezés csigatempóban folyt. Hiány volt munkaerőben, hozzáértő szervezőkben és művezetőkben. A munkaterületeken zűrzavar és ernyedt lustaság uralkodott.

Ahol egy ember munkáját öten végzik, ott négyen általában azzal igazolják jelenlétüket, hogy ahol lehet, kerékkötőként lépnek fel. Akik valamilyen bélyegzőhöz jutottak, gátlástalanul szórakoztak, és végül se szeri, se száma nem volt azoknak, akik holmi lepecsételt engedélyeket vagy ellenőri megbízásokat mutogattak.

Szakképzetlen emberek babráltak bonyolult gépi berendezéseken. Egy zacskó szeget is akár egy héten át kellett igényelni.

Aztán befutottak a fedajin bandák, amelyek először megszervezték az építőanyag megdézsmálását, aztán biztonsági szolgálatot szerveztek a további lopások ellen.

Ugyanakkor azt követelték apámtól és a többi arab vezetőtől, hogy hozzanak létre titkos fegyver- és lőszergyárat.

Megtették a magukét a mecsetek imámjai is. Azzal fenyegetőztek, hogy a szószékről a tervezet ellen uszítanak, és nagy összegeket követeltek a hallgatásért. És a zűrzavar zűrzavart szül.

Népünkbe belesulykolták, hogy az UNRRA afféle új kormány, titokzatos, gondoskodó édesatya. Ugyanakkor semmi felelősséget nem akartak vállalni ezzel az új hatalommal szemben, még akkor sem, ha a tulajdon sorsuk fellendülése volt a tét.

Az UNRRA e nélkül is ellátja majd őket – elvégre ennyi igazán kijár azoknak, akiket elűztek otthonukból! És miközben a mindennapi élet fenntartásáról is az UNRRA gondoskodott, az emberek szívük mélyén mégis nehezteltek rá. Vajon nem az lenne-e az ENSZ dolga, hogy kiharcolja számukra a hazatérést? Hát miért tűri a világ, hogy a zsidók Palesztinában maradjanak? Ez az egész UNRRA alighanem csak afféle fedőszerv; suba alatt ismét idegenek árasztják el ezt a földet, hogy ők döntsenek az itt élők sorsáról!

A tanácskozások hangneme egyre inkább elfajult, és hadzsi a szemem láttára lett egyre csüggedtebb.

– Tiltakozunk, Ibrahim! – kiabálták a sejkek. – Egyetlen csepp vizet sem szivattyúzunk ki a Jordánból, mert akkor meg kellene egyeznünk a zsidókkal. Inkább szomjan halunk, de nem osztozunk velük.

– Tudod, mit mondok én, hadzsi? Ha Jerikóban gyárakat építünk, a zsidók azt képzelik majd, hogy beletörődünk a számkivetésbe!

Amikor ismertté váltak az UNRRA városfejlesztési tervei, amelyek parkokat, játszótereket, közvilágítást ígértek, a tömeg zúgolódása elsöpörte a szép álmokat.

– Halál az UNRRA-ra!

– Halál az imperialista ügynökökre! És itt volt még a mindennél becsesebb, mindennél jobban áhított élelmiszerjegy kérdése is...

Becsapni az UNRRA-t lassan valóságos életformává vált. Ha gyermek született, az anya élelmiszerjegyet igényelt a csecsemő számára. Másnap a család egy másik nőtagja jelentette be ugyanazt a csecsemőt, és ő is megkapta az annak járó jegyet.

Egy-egy újszülöttet a nemzetség nőtagjai gyakran fél tucat néven is bejelentettek. Aki viszont állandó jövedelemhez jutott, ezt elhallgatta a szervezet elől, mint ahogyan a haláleseteket sem jelentették be, s így a halott élelmiszerjegye továbbra is forgalomban maradt. Ha egy család elköltözött Akbat Dzsabarból, megtartotta tábori címét és a vele járó élelmiszerjegyeket is. Így tettek a beduinok is, akik visszalopództak a maguk határok nélküli világába, de havonta egyszer a táborba látogattak, hogy felvegyék fejadagjukat. Mások, akik meggazdagodtak a törvénytelen üzleteken, és már elköltöztek Nabluszba vagy Kelet-Jeruzsálembe, ugyancsak visszajártak a fejadagért – nemegyszer vadonatúj autón.

Jordániából és a Nyugati Partról tönkrement parasztok surrantak be a táborokba, magukat menekültté nyilvánítva. A feketepiacon a legkeresettebb cikkek közé tartoztak a pótlólagos élelmiszerjegyek.

Az UNRRA ingyen kínált építőanyagot, hogy viskóinkat kitatarozzuk, de kevesen vették igénybe.

– Még mit nem! Hogy a zsidók azt képzeljék, állandó házakat építünk!

Az érem másik oldala: a feketepiac vámszedői a nyomorúságos, mocskos tábor kellős közepén emeltek maguknak csinos kis házakat. És mindeközben folyamatosan bűvészkedtek a menekültek létszámával. A háború elején megállapították, hogy félmillió arab hagyta el otthonát. Aztán ez a szám egyszerre egymillióra duzzadt, s továbbra is nőttön-nőtt. Az UNRRA arab tisztségviselői szemet hunytak a csalások fölött, és így a pontos létszám megállapítása egyszerűen lehetetlenné vált.

Nem tudom, pontosan mikor és miért robbantak ki a leghevesebb tüntetések, de hát mit számít ez? Olyan feszült légkörben éltünk, hogy a zavargás bármikor kitörhetett.

A mozgolódás többnyire az iskolákból indult ki. A tanítók és tanárok fontosabb szerepet játszottak életünkben, mint a szülők, és kedvük szerint irányították növendékeiket. A célpont általában az UNRRA központi hivatala volt, és ha egyszer egy tüntető menet megindult, sosem lehetett tudni, mivé fajul a megmozdulás.

Tüntetésre mindig akadt indok: elég volt kimondani a bűvös szavakat: „a szerencsétlenség napja”, „száműzetés”, „népünk balvégzete”. A többit megtette az általános félelem. Az emberek féltek a járványtól, féltek, hogy csökkentik a fejadagokat, féltek, ha késett a lajtos kocsi. Ha a kórházban létszámhiány miatt megrövidült a rendelési idő, egykettőre megszerveződött a tüntetés.

Egy este a zavargók – miután Ibrahimot kikiáltották a cionisták lakájának – felgyújtották az egyik kórházat, amely a fenyegető kolerajárvány miatti vészhelyzetben elfogadott Izraeltől egy szállítmány oltóanyagot.

Másnap elmentünk Per Olsenhez, aki az Arab Légió védelme alatt elbarikádozta magát irodájában. Lemondólevele ott hevert az íróasztalon.

– Vége a dalnak, hadzsi. A Jerikó-tervet hivatalosan is elejtették.

– Ha véget akarnak vetni a zavargásnak – mondta apám -, nyomassanak minél több élelmiszerjegyet. Meglesz a hatása.

– Nem bírok én már lépést tartani ezekkel a praktikákkal – mondta dühösen és fáradtan Olsen. – Emberi ésszel ezt nem lehet se felfogni, se kibírni. Elmegyek.

– Sajnálom, Per, hogy ilyen véleményt kellett alkotnia rólunk. A nyilvánosság előtt is elmondja majd?

– Nem, barátom, a rendszer nem így működik. Az UNRRA nem tűri, hogy a gépezet elakadjon; túl sok aktatologató hivatalnoknak kellene tisztességes munka után néznie. Szépen el lesz simítva az egész, sőt mi több: a végén rákenik majd a zsidókra. Az ENSZ egyre jobban ért ehhez a mesterséghez. Tudom, hadzsi Ibrahim, maga megtett mindent; de ugye, kezdettől tudta, hogy ez lesz a vége?

– Sajnos igen – suttogta apám.

– Akkor hát hadd hagyjak magára egy kis örökséget: négy karton Schimmelpennincket. Ez legalább kitart egy ideig.

Szomorúan baktattunk hazafelé az UNRRA-központból. Útközben rápillantottam a hadzsira, és hirtelen rádöbbentem: öregszik. Ekkor váratlanul megállt és körülnézett. A sziklás mezőn néhány karó volt leszúrva: ide tervezték a nagyszabású kísérleti gazdaságot, amely most már soha nem hoz termést. Acélrudak meredtek fel a repedező betonalapból: ennyi maradt a gyárakból, ahonnan soha egyetlen vég vászon sem fog kikerülni.

– De miért, apám?

– Mert ehhez össze kellett volna fognunk. Összefogás nincs bizalom nélkül; mi pedig nem bízunk sem egymásban, sem a többiekben. Büszkén hirdetjük, milyen erősek vagyunk. Valójában nincs nálunk tehetetlenebb... – Elhallgatott, majd keserűen megjegyezte: – A raktárban még van építőanyag. Valahogy majd hozzáférünk, és építünk egy rendes házat, közelebb az országúthoz. Olyat, amilyen egy igazi UNRRA-hivatalnokhoz illik.

Hatodik fejezet 1954 Melyik fiatalember feledhetné el a tizennyolcadik születésnapját – azt a napot, amelyen átlép a férfikorba?

Azt az özvegyet, akit nem oltalmazott kiterjedt család vagy nemzetség, gyakran fenyegette durva szerelmi ostrom vagy épp erőszak, de Ibrahim hadzsi közelében az özvegyek is biztonságban voltak. A mi táborszakaszunkban is több akadt belőlük, és senki nem bántotta vagy háborította őket.

Hilva már idősebb nő volt, lehetett talán huszonhat éves is. Férjét egy éve vesztette el: felborult vele a Jeruzsálembe tartó busz. A háború alatt ő is elsodródott az övéi mellől, és férjével együtt Akbat Dzsabar Tabahról elnevezett részén telepedett le. Amikor itt maradt özvegyen négy gyermekével, a hadzsihoz fordult védelemért, és természetesen nemhiába. Mint már mondottam, a mi táborszakaszunkban apám szava volt a törvény, és így Hilvát semmilyen veszély nem fenyegette.

A jószomszédság nevében be-benéztem Hilváékhoz, elegendő-e nekik a fejadag, és ha a gyerekek megbetegedtek, magam gondoskodtam orvosról. Így aztán jó barátságba keveredtünk.

A mi világunkban, ahol a nemiség csaknem minden vonatkozása tilos, veszedelmes és titkolni való, a legtöbb fiatalembert özvegy vagy elvált asszony vezeti be a szerelembe. Csak azt nem gyanítottam, hogy a legtöbb özvegy éppoly mohón szomjazza ezt az élményt, mint a férfi, és a felfedezés, hogy a vágy kölcsönös, boldogító meglepetésként ért.

Hosszú ideig azt hittem: én csábítottam el Hilvát, holott valójában ő csábított el engem. Amikor megsúgta, hogy tizennyolcadik születésnapomra különleges ajándékot tartogat, azt hittem, sapkát vásárolt, vagy talán maga hímzett valamit.

Az első kóstoló a tiltott gyümölcsből korántsem volt olyan édes, mint reméltem.

Hilva hiába szült négy gyereket, szeretkezés dolgában tapasztalatlan, jószerivel ártatlan volt; még mindig nem tudott szabadulni a gyerekkorában belé oltott szorongásoktól és tabuktól, és a szorongás az ágyba is elkísért bennünket. Hol bűntudatosan zokogott, hol furcsán és érthetetlenül vihorászott; egyszóval zavaros és zavarba ejtő ölelkezés volt.

Kapcsolatunk szerencsére túlélte ezt az első éjszakát. Hilva, ha az időpont megfelelő volt, finoman intett a fejével, amikor összefutottunk. Rendszeresen jártam hozzá, és a viszony egyre kellemesebbé vált. Szívem mélyén még berzenkedtem is az iram ellen; a szellemek azt súgták, hogy illenék valamelyest fékezni magunkat, úgy, amint Ramadán idején böjtöl az ember. De amikor ezt szóba hoztam, Hilva elpirult, és elfordította a szemét. Aztán mégis próbát tettünk az önmegtartóztatással, és meg is lett érte a jutalmunk. Mígnem Allah megajándékozott a legnagyobb tisztességgel, ami csak férfit érhet: egy éjszaka Hilva megvallotta, hogy sokkal jobb vagyok szeretőnek, mint boldogult férje volt. Magasztalta gyengédségemet, és félelme lassan

felengedett: most már mert beszélgetni a dologról, és együtt fedeztük fel a test titkos tájait.

Kapcsolatunk meghitté vált – túlságosan is meghitté.

A zsúfoltságban, amelyben éltünk, jövés-menésemre hovatovább felfigyeltek.

Előfordult, hogy amikor ő a legjobban kívánta, nem tudtam felkeresni, és ilyenkor feldúltan kezdett követelőzni, én pedig egyre idegesebb lettem. Az újszerűség varázsa elenyészett, és most már tartottam elhatalmasodó birtoklási vágyától.

Amikor egy éjszaka kétségbeesve elsírta, hogy el kell válnunk egymástól, mert komoly kérő kopogtat az ajtaján, őszintén szólva megkönnyebbültem. Persze mélységes bánatot színleltem, vertem a mellem, még a féltékeny szerelmest is megjátszottam, de amikor kinn voltam a házból, visítani tudtam volna a felszabadultságtól.

Tapasztalataim köre mindenesetre kibővült, és tovább ütöttem a vasat. Tudtam, hogy számos fiúnak, akit a Vadi Bakkah-iskolában tanítok, özvegy anyja vagy nővére van. Céltudatosan körbejártam őket, hogy megbeszéljük a fiú tanulmányi előmenetelét.

Bámulatos, milyen hamar szagot kap az ólálkodó farkas. Egyre nagyobb ámulattal tapasztaltam, hány asszony áll készen a kalandra, és még döbbenetesebb volt látni, mennyire kapós lettem.

Nem akarok amúgy férfi módra kérkedni, de csaknem valamennyi özvegy barátnőm azt állította, hogy nincs a világon hozzám fogható szerető. Én ma is úgy érzem: a türelem és a gyengédség különböztetett meg a többiektől.

Minderről – bármily nehezemre esett – mélyen hallgattam. Nem akartam szégyent hozni ezekre a nőkre, amellett másoknak sem óhajtottam kedvet csinálni hozzájuk, így aztán szerényen elraktároztam magamban férfiúi sikereimet.

Per Olsen távozása után apám mintha beérte volna a hivatalnokoskodással, élvezvén az ebből adódó előnyöket. A Jerikó-terv összeomlása előtt valamennyiünknek tilos volt hasznot húzni pozíciójából. Most kilenctagú családunk – beleértve Kamaléknak a táborban született gyermekét is – összesen tizennégy élelmiszerjegyet mondhatott magáénak. Ibrahim építőanyagot is igényelt, és szép házat rakatott az országút közelében.

Per Olsen utóda egy Ne Szve nevű, apró termetű burmai lett. Apám nem tévesztette össze már-már nevetséges méreteit szellemi képességeivel. Ne Szve is elég okos volt hozzá, hogy felmérje: ha Ibrahim hadzsit maga mellett tudhatja, neki is könnyebb és simább lesz az élete. Olyan országból jött, ahol a kölcsönös szívességek éppúgy hozzátartoznak a mindennapokhoz, mint nálunk. Apám meg ő az első perctől kitűnően megértették egymást.

Eddig Ibrahim alig tett említést az egykori tabahiakról, s még kevésbé keresett velük kapcsolatot. Arról persze, hogy mennyire vágyik haza, gyakran esett szó, de nemigen említett senkit név szerint. Azt hiszem, valamely különös okból bűntudatot érzett, amiért elszakadt a falubeliektől, holott, Allah a megmondhatója, ő tehetett erről a legkevésbé.

– A pásztor soha semmilyen okból nem hagyhatja el a nyáját – mindössze ennyit jegyzett meg hébe-hóba.

Szép új házunk felépülése egyszersmind azt is jelentette, hogy Ibrahim lassan megbékél a száműzetéssel, és hajlandó megállapodni. Ám Tabahot mégsem tudta kitörölni a lelkéből, és minél inkább gyökeret vert az új környezetben, annál többet foglalkoztatták a régi barátok. Végül megkért: próbáljak a nyomukra jutni. Állásából következően az UNRRA-n keresztül érdeklődhetett. Ráadásul volt két férjes lánya, aki új családjával együtt menekült; velük is évek óta megszakadt a kapcsolatunk. Így aztán félig-meddig hivatalos levelekben utánuk is nyomoztam.

Néhány hónapig kellett várnunk a válaszra. Akkor aztán megtudtuk, hogy a falubéliek nagyobbrészt most is együtt vannak, és Bejrút mellett, egy Satila nevű táborban élnek. Libanonban vannak nénéim is, Satilához közel; az ő táborukat Tel Zatarnak hívják.

Leveleik sóvárgó vágyakozással töltöttek el. A nők napjában kétszer-háromszor is felolvastatták velem a beszámolókat, és végigsírták a felolvasást. Megtudtuk, ki házasodott meg, kinek születtek gyermekei, ki hol dolgozik, és ki lett az ideiglenes muktár, aki gondjukat viseli. A levelekben sok volt a panasz, és bizonyos, hogy a libanoniak durva megvetéssel bántak velük, ám munkaalkalom akadt mindenki számára, és úgy ítéltük meg, hogy Bejrút mindenképpen jobb hely Jerikónál.

A következő levélváltás során az emberek apámhoz fordultak: menjen utánuk, és álljon ismét az élükre. Ne Szve ugyan nem szívesen vált volna meg tőle, de gyakorlatias gondolkodású ember lévén úgy vélte, esetleg át tudja helyeztetni Bejrútba. Én valósággal a fellegekben jártam örömömben! Se Jordániában, se a Nyugati Parton nem voltak főiskolák – de Bejrútban ott a híres-nevezetes Amerikai Egyetem.

Csak legmerészebb álmaimban ötlött fel, hogy egyszer talán én is egyetemre járhatok.

Kezdetben határozott hangon, lelkesült hangulatban tárgyaltunk a költözködésről. Ó, ha majd viszontlátjuk rokonainkat, a sok régi barátot! Ó, ha majd ismét egy nép leszünk!

De a Paradicsomból még gyorsabban zuhantam le, mint ahogy felszárnyaltam.

Apám szenvedélye napról napra apadt, határozatlansága nőttön-nőtt. Elvégre micsoda hercehurcával is járna egy ilyen áttelepülés! Amellett most békében él a jordániaiakkal, olyan állást tölt be, amely kevés munkával, de annál több befolyással és kiváltsággal jár, és egész családjának tisztességes megélhetést tud nyújtani. És mindezt dobjuk oda az ismeretlenért? Satilában ismét hosszan és keményen meg kellene küzdenie azért, hogy ugyanilyen magasra kapaszkodjék. És szó, ami szó: apám elfáradt. A gyötrelmes menekülés Jaffába, majd Kumránba, a zürichi hónapok, Dzsamil és Charles Maan végzete, majd a Jerikó-terv kudarca mind kitépett a lelkéből egy darabot. Az egykor oly erős akaratú férfi, aki legföljebb csak eljátszadozott az álmokkal, most nyakig merült a képzelgésbe. Rajtam semmi nem múlt, én hevesen érveltem Bejrút mellett, ő azonban egyre kuszábban és zavarosabban hárított el.

Továbbra is írogattam nővéreimnek és egyes falubélieknek, de milyen furcsa: arcuk már elmosódott emlékezetemben. Még apa sem tudott pontosan eligazodni a tabahi nemzetségek és családok kapcsolatai között.

Néhány hónap múltán Bejrút már csak délibábként libegett a messzeségben.

Valahányszor apám összeült tanácskozni Ne Szve úrral, én tolmácsoltam, nehogy félreértések támadjanak. Ilyenkor apám az iskolával átellenben, egy kávézóban várt rám, és amikor a tanítás véget ért, együtt bandukoltunk el az UNRRA központjába. E séták alatt figyeltem fel a benne végbement változásokra. Gyakorlatias, diplomatikus módszereket dolgozott ki magában, mindenáron kerülte a súrlódást, és vigyázott, nehogy törzsi érdekeket sértsen. Lelkében a düh helyét a ravaszkodás foglalta el.

Egy napon meglepődve vettem észre, hogy ott áll a tanterem ajtajában. Látszott, hogy feldúlta valami, holott máskor a nyilvánosság előtt ezt sohasem árulta el.

Sürgetőn biccentett felém, én pedig gyorsan engedélyt kértem a távozásra. Így indultunk el az iskolából.

Az úton egyszer csak megállt, és karon ragadott. Szemében leplezetlen félelem tükröződött.

– Titkos üzenetet kaptam Ammanból. Két hét múlva a jordániaiak minden katonaköteles korban lévő fiút besoroznak az Arab Légióba.

– Uramisten... – motyogtam döbbenten.

– Rád nem vonatkozik – mondta apám -, de Omárt el fogják vinni.

Szégyellem bevallani, de elsősorban megkönnyebbülést éreztem; Omár sorsa kevésbé aggasztott. Abdallah meggyilkolása és Talal száműzetése óta az ifjú Huszein király helyett uralkodó régenstanács kormányzata megszilárdult, s a jordániaiak ismét szívósan törekedtek régi rögeszméjük megvalósítására: mindenáron be akarták kebelezni a Nyugati Partot. Ezért agyalták ki azt az elmés ötletet is, hogy a palesztin fiúkat jordániai egyenruhába bújtassák: így ország-világ láthatja, milyen hűségesek a királyhoz a palesztinok. Tetejébe ha zavargások törnének ki, az Arab Légió palesztin tagjaira lehetne bízni a piszkos munkát; népük vére az ő kezükön száradna, Jordánia pedig az egészből kihúzhatná magát.

Apám mélységesen meg volt rendülve, amit tulajdonképpen nem is értettem. Ő aztán már igazán nem jelent veszélyt a jordániaiakra, és valahogy biztosan fel tudja mentetni Omárt is.

Ne Szve rögtön látta, hogy apám sürgős ügyben jár. Elmagyaráztam, milyen hírt kaptunk Jordániából.

– Apám azt kéri, szerezzünk azonnal úti okmányokat Omárnak, hogy Libanonba juthasson.

Ne Szve hunyorgott; látszott, hogy végiggondolja, micsoda hivatali útvesztőn kellene átlábalni, hány embert kellene megvesztegetni, miközben sürget az idő.

Végül kimondta a végső következtetést: – Nincs más hátra, a bejrúti UNRRA-központnál kell valami sürgős munkát találni a fiú számára.

– És ez gyorsan elintézhető?

– Majd megkíséreljük.

Jeruzsálemben, a Rossz Tanács hegyén volt egy nagy ENSZ-székház, azon át Ne Szve közvetlen rádiókapcsolatot tudott teremteni a bejrúti UNRRA-központtal.

Működésbe lépett a kölcsönös szívességek rendszere. Amikor elindultunk hazafelé, apám már sokkal nyugodtabb volt.

Amikor beléptünk a házba, hirtelen ráeszméltem, miért fogta el apát már-már a vakrémület. Szemem rátévedt Dzsamil fényképére, előtte a virággal meg az égő gyertyákkal. Dzsamil keze kinyúlt a sírból...

Farid Zijjad ezredesnek hosszú volt az emlékezete, és ki tudta várni, amíg üt az ő órája. Ibrahim attól tartott, hogy bosszúszomját még Dzsamil halála sem lakatta jól.

Ha egyszer Omár benn van a légióban, csak Allah a tudója, mi érheti. És hogy két fiát is hasonló módon veszítse el, ezt Ibrahim hadzsi már nem tudta volna elviselni.

Egy hét alatt megkaptuk a szükséges iratokat. Titokban új öltönyt, cipőt és némi amerikai dollárt is szereztünk Omárnak, és kiterveltük a legbiztosabb útvonalat Bejrútig. Onnan aztán nemzetségünk tagjai majd beviszik a satilai táborba.

Mire magunkhoz tértünk, Omár már messze járt.

Esete sokban hasonlított a Dzsamiléhoz. Amíg köztünk élt, a család jóformán alig vett róla tudomást. Mintegy természeti adottságnak tekintettük jelenlétét: egyszerű, kedves, dolgos fiú volt, híján minden feltűnő jellemvonásnak. És mégis: távozását olyan sírás-rívás követte, mintha Mohamed tulajdon fia hagyott volna el bennünket.

Elutazása előtt Vaddi nevű fényképész barátunk még megörökítette számunkra, és attól fogva a képe ott állt a Dzsamilé mellett.

Apám lelkét nem annyira Omár távozása dúlta fel, mint inkább a tudat: immár nem képes megoltalmaznia családját. És a tény, hogy a család fogyatkozik, még inkább kétségbe ejtette.

Azelőtt egyszerű parasztok voltunk, akik a vetés és aratás évszakai szerint éltünk. Aztán hontalanokká lettünk a saját országunkban. És most újabb változás következett be. A fiúk, mihelyt tehették, elhagyták a táborokat. Mi lettünk a világ vándorai.

Az olyan férfinak, amilyen a hadzsi volt, mindenekfölött fontos, hogy ura legyen a sorsának, s ő ezt számos viszontagság közepette is véghez tudta vinni. Most olyan csapások zúdultak rá, amelyeket egy büszke férfi nem emészthet meg. Faluját, nemzetségét már elveszítette, s most lecsapott rá a legsúlyosabb vereség: egymás után vesztette el a fiait is. És mindebben semmi szava nem lehetett; tehetetlenül kellett tűrnie a csapásokat. Én sem igen éltem át ennél megrázóbb perceket. Rádöbbentem, hogy apámnak voltaképpen már csak én maradtam. A támasza lettem; egyre kevésbé tudott meglenni nélkülem. Úgy bánt velem, mint férfival, sőt időnként mint egyenrangú társsal.

Valahányszor megfordult a fejemben, hogy én is elmegyek, elfogott a mélységes csüggedés. Hiszen amíg apám és a család itt van, én sem mehetek sehová. Hogyan élhetnék tovább azzal a tudattal, hogy elárultam az apámat. Ibrahim egyre azt hajtogatta, hogy a Szukori nemzetség magvának bennem kell tovább élnie. Én lettem a választottja. Ezt akartam, ezért harcoltam egész életemben. De most fogoly lettem: ha elmennék, nem vihetném magammal az áldását. Ködös, bizonytalan álmaim hamvukba haltak.

Hadzsi Ibrahim lassan a meggyőződésén is fordított. Először életében hangoztatni kezdte, hogy minden bajunkról a cionisták tehetnek. Saját társadalmunk bajaival, vezetőink galádságával már nem vehette fel a harcot, s feldolgozni is csak úgy tudta mindezt, ha a felelősséget kényelmesen áthárította a határon túli ellenségre.

Egyiptomban a lázadó tisztek elkergették a gyenge és romlott uralkodót.

Kikiáltották a köztársaságot. Az államcsíny motorja egy Gamal Abdel Nasszer nevű katonatiszt volt, aki részt vett a zsidók elleni háborúban, és elszenvedte a fogság

megaláztatását. Az egész arab világban alighanem ő gyűlölte a leghevesebben Izraelt – ez pedig igazán nagy szó. Szenvedélyesen szította az arab nacionalizmus lángját, és mindnyájunkat zászlaja alá hívott.

Az arab rádió mindig is igyekezett mozgósítani a Nyugati Parton élő menekülteket, és Nasszer most rohammal vette be a táborlakók képzeletvilágát. Azt ígérte: ő majd felszabadítja őket, és visszaszerzi otthonukat.

Nasszer szavai apránként átitatták apám gondolkodását. Valaha oly bölcs, józan szellemére lassan köd borult.

Hetedik fejezet 1955 A jeruzsálemi UNRRA-rádión át megtudtuk, hogy Omár akadálytalanul eljutott Bejrútba, megtalálta rokonainkat, és az ígért munkát is megkapta. A többi eltávozott fiúhoz hasonlóan ő is rendszeresen hazaküldte fizetését.

Hamarosan kiderült, hogy talán fölösleges volt elutaznia. A jordániaiak elrendelték a sorozást, és létrehozták az Arab Légión belül a színtiszta palesztin egységeket; bár ezek élén is angol tisztek álltak, a palesztin zászlóaljak közismertté váltak fegyelmezetlenségükről, bajkeverésükről és a tömeges szökésekről. A menekültek körében kitörő zavargásokat nem voltak hajlandók elfojtani, és szemmel láthatóan fittyet hánytak a jordániai királyra. Az angolok belátták, hogy harci erejük egyenlő a semmivel. A zászlóaljakat hamarosan fel is oszlatták, és a katonákat jordániai egységekbe olvasztották be. Ekkor aztán a jordániaiak és a palesztinok között törtek ki a villongások, és néhány hónap múlva Jordánia letett az egész tervről. Palesztinokat többé nem soroztak be. Ezentúl inkább az önálló fedajin haderő növelését tűzték ki célul, és egyre több terrortámadást szerveztek izraeli területek ellen. A Vadi Bakkah-iskolában kilencéves kortól kezdődött a katonai kiképzés.

Az apáknak még kijárt a hagyományos tisztelet, de a gyerekek gondolkodását már a tanítók irányították. Az apák ezt sem bánták; csak ahhoz ragaszkodtak, hogy hazatérve letérdeljünk, kezet csókoljunk nekik, és színleg hódolattal adózzunk bölcsességüknek.

A diákokat korcsoportokba szervezték, és ünnepélyesen forradalmi névvel ruházták fel. Mindből valaminek a fia lett.

Ott volt például Ibn Nimmer, a „tigris fia”. De volt fia az oroszlánnak, a sakálnak, a sasnak éppúgy, mint a viharnak, a tűznek, a villámnak. Számos fia volt Mohamednek meg néhány vértanúnak, aki nem tért haza valamilyen Izrael elleni akcióból. Legalább tízre rúgott a bátyámról elkeresztelt Ibn Dzsamilok száma.

Voltak elvontabb származási lehetőségek is: fiai születtek a bátorságnak, az igazmondásnak, a kegyetlenségnek. Ők zúdították ránk a napi röpiratözönt, teliragasztották a falakat plakátokkal, mázolták a jelszavakat, és ami a fő: a minden ürügyre percek alatt összeverődő tüntetők seregében ők voltak az élcsapat.

A végzősök ünnepélye, amely a szülők jelenlétében zajlott, évről évre borzadállyal töltött el. Miután bemutatót tartottak katonai jártasságukból, a ceremónia végén, bátorságuk jeleként kígyók fejét harapták le. Még csöpögött állukról a vér, amikor hozzáláttak, hogy győzelmi lakomául megsüssék a tetemeket.

Más iskolákban a gyerekek kölyökkutyákat fojtottak meg, és a vérüket itták.

Omár távozása és saját reménytelen bezártságom annyira kétségbe ejtett, hogy alig törődtem Nada szomorú sorsával. Immár betöltötte huszadik évét: ebben a korban a

legtöbb lány már férjnél volt. Hágár úgy érezte, végveszély leselkedik rá, hiszen a pártában maradt vagy meddő lány az egész családra szégyent hoz.

Nada nagyon szép lány volt, és sok kérője is akadt: korban hozzá illő fiúk és idősebb özvegyemberek egyaránt, ám Ibrahim valamennyiüket elutasította.

Szenvedélyes ostromukat azzal hárította el, hogy Nada majd csak akkor megy férjhez valami rangban hozzá illő férfihoz, ha mind visszatértünk Tabahba. Azon töprengtem, vajon ő maga komolyan gondolja-e ezt. Az mindenesetre látszott, hogy nem akaródzik megválnia a lányától.

Nada ekkor a fedajin harcosok felé kezdett sodródni; ott nagyon is szívesen látták a lányokat, annak ellenére, hogy ez ellentmondott minden hagyománynak, és óhatatlanul kiváltotta az apák tiltakozását. Magam mindig legszentebb kötelességemnek tekintettem, hogy vigyázzak a nővéremre, és eltökéltem, hogy ezentúl jobban rajta tartom a szemem.

Hogy némi változatosságot lopjunk életünkbe, továbbra is fel-feljártunk Nadával a Kísértés Hegyére. Szívből sajnáltam, hogy apám nem engedte el valamelyik leányiskolába; kitűnő tanuló lett volna, hiszen okosabb sok fiúnál. Nagy méltánytalanságnak tartottam, hogy ennyire ránehezedjék a tétlenség.

Nada egyre több időt töltött a fedajin harcosok között, több más, tizenhat és húsz év közötti lánnyal együtt, akik számára terhessé vált az apai fennhatóság. A Muzulmán Testvériség tagjai, egyes tanárok, valamint a törvényen kívül álló vakbuzgó kommunisták tartottak számukra titkos előadásokat.

Először szigorúan meg akartam dorgálni, de aztán meggondoltam magam: jobb lesz, ha a lelkére beszélek. De alig kezdtem rá, közbevágott, és amit mondott, valósággal letaglózott: – Ne fáradsz magad, Iszmail, már letettem az esküt. Most már én is a forradalom lánya vagyok. A csoportomat Madárkáknak hívják, és én vagyok a fülemüle. És tudod, miért? Mert rajtad kívül engem még csak ők hallottak énekelni.

– Veszélyes lehet, ha túl mélyen belebonyolódsz...

– Nem izgat – mondta kurtán.

– De apát izgatja.

– Miért, apát érdekli az én sorsom?

– Nagyon is...

– Annyi helyes fiú szeretett volna udvarolni nekem. Mindet elzavarta a háztól.

– Csak mert ilyen a helyzetünk...

– Apát csak az érdekli, hogy ne ejtsek foltot a becsületén – jelentette ki Nada. – És engem különben sem izgat, hogy őt mi izgatja.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, ahogy mondtam. Én persze tudtam, hogy Nadában van szenvedély, csak ritkán meri kimutatni; alighanem egyedül én ismertem őt igazán; no meg talán Szabri is – egy kicsit.

Odahaza még női társaságban is ritkán hallatta a hangját, és minden kötelességét zokszó nélkül látta el.

Igyekeztem a lehető legférfiasabban fellépni.

– Komolyan kell beszélnünk. Ha összeadod magad ezzel a népséggel, még nagy bajba kerülhetsz.

– Mindig hallgatni fogok rád, Iszmail, de vannak dolgok, amiket már tisztáztam magamban.

– Például?

– Például azt, hogy talán soha nem jutunk ki innen.

Elhallgattunk.

– Való igaz, nyomorúságos a helyzetünk – mondtam végül. – De akkor sem szabad, hogy ez megzavarja a fejed.

– Tudom, miképp vélekedsz a fedajin egységekről, de ők az elsők, akik úgy bántak velem, mint egyenrangú emberi lénnyel, akinek megvan a maga büszkesége és méltósága. Így lettem én a fülemüléjük, mint ahogy Hala a galambjuk és Szana a rigójuk. Így még soha senki nem szólított bennünket. Énekelünk együtt, meséket mondunk, nevetünk. A fiúk itt tanulják meg, hogy nem kutyák többé, és előbb-utóbb valóban férfi lesz belőlük.

– Láttam én már, milyen férfiasak – mondtam metsző gúnnyal. – Mielőtt portyára indulnak, összevissza száguldoznak egy nyitott teherautón, és a levegőbe lődözik az összes töltényüket, hogy bátorságra kapjanak. Mire aztán az izraeli határhoz érnek, eldobják a fegyvert, és elszaladnak egy másik táborba.

– Majd még kiderül, milyen bátrak. Mit gondolsz, ki szabadít majd ki minket Akbat Dzsabarból? Apa talán? A szemünk láttára lesz belőle aggastyán. Nem, Iszmail, bennünket csak a fedajin harcosok fognak megváltani. Ők emelnek majd vissza arra a helyre, ami megillet bennünket.

– Miféle helyre? Szerinted kik vagyunk mi?

– A palesztinok a legokosabbak, a legtanultabbak az egész arab világban...

– Marhaság! Minden tanult palesztin, ha volt két dollárja, már rég faképnél hagyott bennünket. Nézz körül, Nada. Mit látsz? Ez volna az a büszke, méltóságteljes nép?

– Látod, éppen ezért kell csatlakoznunk a harcosokhoz.

Befogtam a fülem. Nada felhevülten, szikrázó szemmel meredt rám. Összeszedtem magam, és megráztam a vállát.

– Nada, azt mondtad, hallgatni fogsz rám. Hát akkor hallgass végig, nagyon kérlek. Én nap mint nap tizenkét órán át hallgatom ezeket a jelszavakat. Olyan szörnyű helyzetbe sodródtunk, hogy könnyen bedőlünk a legüresebb szavaknak is.

Kik ezek a fedajin harcosok, hogy ők akarnak vezetni bennünket? Mit tudnak a kormányzásról? Mit tudnak a szabadságról? Mit tudnak a józan észről vagy az igazságról? Özvegyeket, nyomorékokat lopnak meg. Ők irányítják a feketepiacot.

Hasissal kereskednek. Csak a sötét üzelmeiket leplezik a forradalmi zászlóval. Hát ettől volnának olyan nagyszerűek?

Most Nada fogta be a fülét. Erővel fejtettem le a kezét.

– Velem egykorú fiúkat küldenek Izraelbe öngyilkos portyákra. Nincs térképük, nem ismerik a célpontot, nincsenek megfelelően kiképezve. Ha egy magányos zsidóba botlanak – öregbe, gyerekbe, asszonyba -, meggyilkolják. Azt képzeled, ettől jutunk majd vissza Tabahba?

– A cionista kutyák ellopták tőlünk a hazánkat!

– Most aztán fogd be a szád, Nada, és nagyon figyelj! Ismered Vaddit, a fényképészt? Válaszolj!

– Persze hogy ismerem.

– Én még jobban. Vaddi a harcosoknak is dolgozik. Jelentkezik egy fiú az öngyilkos különítménybe; vagy mert a családja eladta száz dollárért, vagy mert kényszerítik rá, vagy mert gyávának csúfolják – mindegy. A kiképzés kezdetén Vaddi lefényképezi. Hogy miért? Mert már a kiképzési idő alatt plakátokat nyomatnak ki a képével, hogy mihelyt Izraelben elesik, rögtön közhírré tegyék: új vértanú született.

– Ezt nem hiszem el!

– Pedig még nagyon sok mindent nem tudsz, Nada. Az utolsó három hétben, mielőtt útnak indítanák, elküldik Nabluszba vagy Betlehembe, ott összehozzák egy szajhával, és az aztán hasissal tömi, hogy állandó kábulatban legyen. Úgy dobják át a határon, mint egy darab kutyahúst, mert nem akarják, hogy visszajöjjön. Nekik vértanúk kellenek. Hát ez a te forradalmad? És mit szólsz a hős lelkű parancsnokokhoz? Láttad már valaha, hogy ők vezetnék a portyákat? Ments isten! Gúnyosan és közönyösen ostoba parasztfiúkat kergetnek a halálba, hogy ébren tartsák a gyűlöletet, és ködösítsék a saját sötét ügyleteiket. Ó, kedves kis fülemülénk, állj csak közénk, dalolj nekünk, énekeld meg a hősi küzdelmet! Meglátod, otthon helyett otthonra lelsz nálunk. Kimehetsz az országútra is, együtt tüntetni a fiúkkal. Ugye, milyen jó lesz? Hogyan alacsonyodhatsz ilyen vak eszközzé, Nada?

– Hagyd abba, Iszmail!

– Csak az igazat mondom!

– Tudom! – sikoltotta. – De hát nem érted? Ki kell szabadulnom otthonról, különben megfulladok! Így legalább vannak barátaim...

– De Nada, hiszen éppen ők azok, akik ránk hozták a bajt, és csak sodornak tovább, a véget nem érő vérontásba és iszonyatba. Semmi hasznunk nem lesz belőlük. Nem gyarapítanak ők mást, csak a bankszámlájukat. A portyáknak csak egy a céljuk: hogy a gyűlölet soha ne hunyjon ki, és nem bánják, hány fiú fizet ezért az életével. És hidd el nekem: akkor boldogok, ha a zsidók visszavágnak, és megölnek közülünk néhányat! Ujjonganak örömükben!

– Fölösleges kiabálnod – mondta Nada, majd felállt, és elindult. Olyan ösvényre kanyarodott, ahonnan, akár akartuk, akár nem, elénk tárult Akbat Dzsabar siralmas látképe. – Mondd meg, van-e más kiút? Apa más úton akart járni, és kis híján az életével lakolt, de a lelkét így is megölték. Hát meddig vagyunk még képesek odalenn élni? Mi lesz a te életedből, Iszmail? És ekkor egyszer csak megtántorodtam, ököllel kezdtem ütni a fejem, és a gyomromból elviselhetetlen fájdalom szökött fel a torkomig.

– Csapdában vagyok! – ordítottam. – Csapdában!

– Mindig is csapdában voltunk, Iszmail. Az első naptól, amikor megszülettünk.

– Csapdában vagyok! – üvöltöttem újra meg újra; végül saját kiáltásom visszhangja rémített meg. Tompa bénultság lett rajtam úrrá.

– Igazad szóltál – mondta Nada -, én sem hiszek olyan nagyon a forradalomban.

De most, öcsikém, jobban teszed, ha te figyelsz énrám.

Már előre féltem attól, amit hallani fogok.

– Gyere, menjünk feljebb; keresünk egy helyet, ahonnan nem kell ezt a poklot bámulni – mondta.

Rábíztam magam; kézen fogva vezetett, hiszen még mezítláb is oly fürgén, kecsesen szökellt a sziklák között. Az iménti kitörés elbágyasztott. Lehorgasztottam a fejem, és az ajkamat rágtam.

Annál magabiztosabb volt Nada.

– Eddig magadat sirattad; próbálj most egy kicsit engem is sajnálni. Egész életemben nem lélegezhettem szabadon; a gondolataim, a vágyaim, de még a hangom is börtönbe voltak zárva. Ha a közös szobában vagyunk, én a számat se nyithatom ki, még csak nem is étkezhetem ott, s ez így marad, ameddig csak élek.

Egyedül nem mehetek messzebbre a kútnál. Soha nem fogok tudni elolvasni egy igazi könyvet. Férfi jelenlétében – még ha az a fivérem is – nem szabad nevetnem, nem szabad énekelnem. Fiúnak még csak a kezét sem érinthetem. Nem szabad ellentmondanom, akkor sem, ha igazam van; a legostobább parancsot is teljesítenem kell. Nem szabad tanulnom. Csak azt mondhatom, csak azt tehetem, amire engedélyt kapok.

Emlékszem, még Tabahban láttam egy kis zsidó lányt; az országúton várt a buszra a szüleivel. Megmutatta nekem a babáját. Nagyon szép baba volt, de nem tudott mást, csak kinyitni meg becsukni a szemét, és sírni, ha a hátára ütnek. Hát olyan vagyok én is, mint az a baba.

Engedelmeskedni... dolgozni... de hol van mindebben az öröm, Iszmail? Ó, drága öcsikém, emlékszem, milyen boldogan és szabadon futkároztál Tabahban a földeken, hogy száguldottál a patakhoz, milyen élvezettel hörpintettél fel titkon egy korty bort. És most is figyellek; ahogy bejössz egy szobába, és nyíltan kimondod, amit gondolsz, még apa előtt is. Látom, ahogy olvasol, és nem kell félned attól, hogy felpofoznak érte! Csodálatos érzés lehet! Néztelek, amikor nap mint nap buszra ülsz, és mégy Ramlehbe, az iskolába, és csak sötétedéskor jössz haza. Emlékszem, amikor ti, fiúk Lyddába indultatok, a moziba, én meg ott kuporogtam egy sarokban, és sírtam.

Emlékszem, ahogy felülsz Burak hátára, apám mögé, belékapaszkodsz, és elvágtattok a szélben... Ó, mindenre emlékszem... mindenre...

Belőlem pedig mit csináltatok? Egy darab húst, amely nem gondolkodhat és nem érezhet. Kislány koromtól fojtottatok el bennem minden érzést – pfuj, szégyelld magad – nesze egy pofon – tilos, nem érted? – nesze még egy – szégyelld magad!

Még a testem sem az enyém; csak arra való, hogy apám becsületét hirdesse, nekem nem lehet örömöm belőle. És ha majd eladtok egy férfinak, attól fogva az övé lesz a testem, hogy akkor és úgy használja, amikor és ahogy neki jólesik. Azt hiszed, te vagy csapdában, Iszmail?

– Azt hiszem, szégyellnem kellene magam – nyögtem ki.

– Ó, öcsikém, és még így sem lehet fogalmad róla, mit jelent nőnek lenni a mi világunkban! Addig szenvedünk tőle, amíg olyanná nem leszünk, mint anya, és már szenvedni sem tudunk. És látod, most végre fiúk meg lányok közé járhatok, beszélgethetünk, énekelhetünk, és igenis tüntethetünk. Mit bánom én, van-e értelme a tüntetésnek? Akkor is én vagyok a fülemüléjük. Rámosolygok a fiúkra, összeérhet a bőrünk, kacérkodhatom velük. Szabri megmutatta, hogy az élet borongatóan vad és gyönyörű is lehet. Hát miért ne győződhetnék meg róla?

– Nem hallgathatom az ilyen beszédet...

– Volt már dolgod nővel?

– Erre nem válaszolok.

– Ugyan. Nyugodtan megmondhatod.

– Csak özvegyasszonyokkal...

– És milyen volt? Ugye, csodálatos?

– Nada!

– Válaszolj!

– Hát... ha az ember túl van az első ijedségen, és az asszony is elég megértő... akkor hihetetlenül jó...

– Vagyis te megtetted. Te megélted. Nekem pedig mindez tilos. És ha módod van rá, megteszed újra.

– Egyre veszélyesebb terepre tévedünk – mondtam.

De Nada mintha nem is hallotta volna; valósággal önkívületben volt. Szemét lehunyva ringatta magát.

– Látom magamat és egy fiút. Nem tudom, ki ő, csak azt tudom, hogy egyedül vagyunk a kútnál. Ledobjuk magunkról a ruhát, és csak nézzük egymást. Látom teste legszentebb részét. Istenem, de szép...

Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.

– Amikor még kisbaba voltál, egyre csak a titkos testrészed bámultam. A lányok imádják tisztába tenni a kisöccsüket, mert akkor láthatják azt a testrészt, sőt játszhatnak is vele. Én érezni akarom a férfi testét. Simogatni, csókolni akarom mindenütt. És azt akarom, hogy ő is ámulva nézzen rám, mert tudom, hogy van mit nézni rajtam! Ó, istenem, de csodálatos lehet!

– Nada, vigyázz! Kérlek, könyörgöm, vigyázz!

– Én nem akarok úgy meghalni, mint Hágár, Ramiza és Fatima. Én nem leszek edény, amit csak használnak. Nem akarok kalitkában élni.

– Kérlek, könyörgöm – hajtogattam, mintha imádkoznék -, légy óvatos, Nada, nagyon vigyázz!

Dzsamil meghalt, Omár messze járt. A házban megváltozott a levegő, s ezt apám is megérezte. Nada egyre többet volt távol, és nem volt nehéz kinyomozni, merre jár: a fedajin egység madárkái sűrűn röpködtek ide-oda. A hadzsinak csöppet sem volt ínyére a dolog. Sűrűsödtek a viharfelhők.

Egy napon reggeli után apa összehívott bennünket; ilyen korai órán ez fölöttébb szokatlan volt. Egymás után léptünk be, letérdeltünk, kezet csókoltunk, aztán leültünk: Kamal meg én tőle jobbra-balra, a nők a fal mentén.

– Nada – mondta Ibrahim -, állj fel.

Nada engedelmeskedett.

– Szerencsém volt: sikerült állást találnom a számodra Ammanban, egy ENSZtisztviselő házában. Előkelő, tiszteletre méltó szíriai úr, a neve Hamdi Otman. Bár alavita vallású, az UNRRA-nál mindenki kedveli és becsüli. Három kisgyermeke van, őket fogod gondozni. Úgy egyeztem meg a családdal, hogy minden második hónapban hazalátogathatsz. Igazán szerencsés fordulat az életedben. Otmanék igen finom, világlátott emberek. Itt össze vagyunk zsúfolva; ott külön szobád lesz, csak két másik lánnyal kell megosztanod. Tudom, milyen örömmel tölt el ez a hír. – Néma csend volt. – Nos, Nada? Boldog vagy?

– Igen, apa.

– Helyes, örülök, hogy örülsz. Azt is tudom, hogy a Szukori nemzetség becsülete továbbra is a legdrágább kincsed marad. Most pedig, mielőtt elmégy, anyád levágja a hajad, és ezentúl a nyilvánosság előtt lefátyolozva jársz, úgy, ahogy illik. Jó lesz iparkodni; Otman úr és felesége nemsokára itt lesznek érted.

Hadzsi Ibrahim felállt és eltávozott.

A nők, szokásuk szerint, azonnal zokogásban törtek ki, csak Nada arca nem rezdült, de ilyen dühöt emberi szemben még nem láttam izzani. Mozdulatlanul tűrte, ahogy Hágor ollója sziszegve fut körbe gyönyörű, sűrű barna haján. A fürtök ott hevertek a lábánál. Anyám kopaszra nyírta, kendővel bekötötte a fejét, aztán kimenekült a szobából, hogy összeszedje lánya holmiját.

Magam akartam maradni; még Mudhil professzorral sem volt kedvem beszélni.

Felmentem a Kísértés Hegyére. A Próféta irgalmazzon lelkemnek, de azt hiszem, e pillanattól kezdve gyűlölet ébredt bennem Ibrahim hadzsi iránt. Nada fényképe nem kerül Dzsamilé és Omáré mellé. Őt csak gyalázatos módon elűzték a háztól.

Kóválygó fejjel szövögettem mindenféle szökési tervet. Elmegyek majd Ammanba, elrabolom Nadát, és elrejtőzünk a sivatagban, az al-Szirhán beduinok között. Ördög és pokol, de mi lesz azután? Az öreg sejk a háremjába kényszerítené.

Bejrút... Nehéz lesz pénzt szerezni az úti okmányokra, de majd lopok. Ehhez persze idő kell és gondos előkészítés. És ha eljutunk is Libanonba – a mieink közé nem mehetünk, mert Ibrahim megtudná, és utánunk jönne.

Kairó... Ilyen messzire férfi és nő együtt nem utazhat. És Egyiptomba különben sem engednek be. És ha egy másik menekülttáborba mennénk? Ettől a gondolattól viszolyogtam.

Damaszkusz... Oda eljuthatnánk, bár nem csekély bátorságba kerülne. Csakhogy ott már törvényen kívül lennénk. A táborunkból néhányan már elmerészkedtek szíriai fővárosba, de ott börtönbe vetették és megkínozták őket. Nadát pedig bizonyára meg is erőszakolnák.

Sehová nem mehetünk! Csapdába kerültünk! Foglyok vagyunk!

Vagy talán Bagdad? Nem, az kész őrültség lenne! Ó, Allah, hát el lehet ezt viselni?!

– Amióta Nada elment Ammanba, nem is szóltál hozzám – mondta apám.

– Sajnálom, apa.

– Bizonyára úgy gondolod, kegyetlenül bántam vele.

– Ugyan, apa. Szerintem nagyon is gyengéd és jóságos voltál.

Keményen arcul ütött, de még csak meg sem éreztem.

– Milyen életet szántál volna a nénédnek? Azt akartad, hogy itt maradjon Akbat Dzsabarban?

– Nem tudom.

– Ne makacskodj, Iszmail, hiszen neked mindenre van válaszod. Nos, milyen sorsot szántál neki? Szerinted miért vesznek fel lányokat is a fedajin harcosok közé?

Talán a nagyszerű forradalom nem lehet meg nélkülük?

– Nem tudom.

– Két idősebb nénéd él Bejrútban. Rendes férjet választottam nekik. Most szerető család, gyerekek veszik körül őket. Jól intéztem a sorsukat. De Nadáért mit tudok itt

tenni? Ő az utolsó lányom. Miféle életet teremthetnék számára? Nem gondolod, hogy őt is tisztességgel ki akarom házasítani?

– Hadd vigyem el Bejrútba – könyörögtem. – Omárnak van munkája, én is találok majd. Ő meg én vigyázni fogunk Nadára, megvédjük mindentől, és keresünk számára megfelelő férjet.

– Nélkülem? Engedjem szabadjára az utolsó lányomat? Úgy beszélsz, mint egy fedajin. Pusztuljon a család! Romboljunk le minden köteléket! Mi másért csábítanák magukhoz a lányainkat? Az énekesmadárkákból lesznek a ringyóik!

– Igen, apám. Nem, apám. Ahogy akarod, apám.

– Azonnal gyere vissza!

– Itt vagyok, apám.

– Előbb-utóbb rájössz majd, hogy nem volt más választásom. Csak így menthettem meg a becsületünket.

– Igen, apám.

– És minél hamarabb túljutsz a dolgon, annál jobb. Neked mindig itt kell maradnod mellettem, Iszmail.

– Igen, apám.

Hiába is igyekeztem volna rábeszélni: adjon szabadságot Nadának, hadd találjon magának valakit, akit szeret, és hadd éljen együtt vele akár itt, Akbat Dzsabarban is.

Hiszen ezért menekült a fedajin harcosok közé, a banditák és gyilkosok társaságába.

Apa soha meg nem értené ezt, és még csak a jó szándékáról sem voltam meggyőződve. Valóban attól tartott, hogy valamilyen fiú elragadhatná? Nem lehet, hogy Akbat Dzsabar csak ürügy, és valójában örül, amiért nem kell férjhez adni?

Nem lehet, hogy önmagának is hazudik, és igazából nem is akarja kiengedni a lányát a fennhatósága alól? Azt gondolom: titokban mélyen és nem egészen apai módon ragaszkodott hozzá.

Nyolcadik fejezet Üdvözöllek, Iszmail!

Régi barátod, Szabri Szamala ír neked oly hosszú idő után. Hónapok óta kész a levelem, de megvártam, ameddig megbízható embert találok, aki tulajdon kezedbe adja. Magad is meglátod majd, mennyi titkos és bizalmas közlést tartogatnak számodra e sorok. Üdvözlet szeretett, nemes és nagylelkű édesatyádnak, hadzsi Ibrahimnak. Üdvözlet hősi és szerető fivéreidnek, Kamalnak és Omárnak.

E becses alkalomból tudatni szeretném atyáddal, hogy nem vagyok tolvaj.

Feltett szándékom, hogy visszafizetem a pénzt, melyre fegyvereitek eladásából kölcsönképpen szert tettem. Most még nem áll módomban, de már közel a nap.

Több mint két éve, hogy elváltam tőletek, s azóta sorsom majdnem oly változatos volt, mint Szindbádé, a tengerészé.

Miután egy lelkiismeretlen kalmár megvette tőlem a fegyvert, átmentem Ammanba, és mindenfelé elterjesztettem, milyen jól értek az autószereléshez.

A Királyok Útján, Amman és Damaszkusz között, a sivatagban gyakran lerobbannak a teherautók, és így hamar sikerült fuvart kapnom, cserébe az útközben elvégzendő javításokért.

Kezdettől fogva két dolog nyomasztott. Először is attól féltem, hogy irataimmal csak Szíriáig jutok, és ott majd bedugnak egy menekülttáborba.

Másodszor azon aggódtam, hogy túl sok pénz van nálam. Hiába volt az öltözékem szegényes, tudtam, hogy átkutatnak majd. Végül hasznos megoldást agyaltam ki. Átváltottam a pénzt nagy címletű amerikai bankjegyekre, szorosan begöngyöltem az egészet egy plasztikzacskóba, és lenyeltem. Így naponta kiürült beleimből, akkor aztán kimostam a zacskót, és újra lenyeltem. Ha te is útra készülsz, szívleld meg ezt az ötletet.

Az első ijedelem akkor ért, amikor Deraanál átléptük a szíriai határt. Mint mindenkit, engem is bevittek a határőrségre, egy cellába dugtak, és napokon át faggattak, amire nem volt semmi okuk, csak épp a határőrségnél unalmas a szolgálat, és ha a szíriaiaknak módjuk van egy kis szórakozásra, nagyon ocsmányak tudnak lenni. Csak arra vigyáztam, hogy ne kapjanak rajta ürítkezés vagy zacskónyelés közben.

Mindenesetre sikerült összebarátkoznom a szíriai határőrparancsnokkal, egy kapitánnyal, aki puszta barátságból ott tartott még egy hétig, míg végül megengedte, hogy továbbutazzam, sőt még menetlevéllel is ellátott, hogy senki ne zaklasson. Igazán hálával tartozom a derék embernek, aki még unokatestvérének is küldött velem egy levelet; az illető jómódú kereskedő, aki egymagában él a szolgáival. Nagy szerencse, hogy így történt, mert különben valóban nem tehettem volna mást, mint hogy jelentkezem egy menekülttáborban. A szíriaiak nagyon szigorúan ellenőriznek minden

palesztint, és akit megfelelő iratok nélkül kapnak el, azt akár háromévi börtönre is ítélhetik.

Először azt hittem, Allah igazán elhalmoz áldásával: a kereskedőnek éppen akkor halt meg a sofőrje, aki egyszersmind a belső inasa is volt. Nem keveset kockáztatott azzal, hogy a házába vett, de kezdetben igazán csupa részvét és megértés volt irányomban. Sajnos aztán hetekbe telt, amíg ki tudtam fundálni, hogyan szabadulhatnék vendégszerető házából. Még azzal is zsarolt, hogy feljelent. Hiába, olyan jó szerelő vagyok, hogy mindenáron ragaszkodott hozzám.

Ehhez társult még az újabb gond: miképpen jussak át Libanonba? Ez sem könnyű és veszélytelen dolog, mert a libanoniak is vadásznak a palesztinokra, és ha elkapnak az országukban, náluk még hosszabb börtönbüntetés vár rám.

Törtem a fejem: mihez kezdjek? Egy este aztán hazavittem a kereskedőt egy estélyről. Az eszméletlenségig leitta magát. És ekkor sugallatot kaptam Allahtól. Mivel a gazdám testőrként is használt, volt nálam pisztoly.

Lelőttem, egy eldugott helyen elástam a holttestét, aztán egy másik szolga papírjaival felszerelve elindultam a libanoni határ felé. Megvolt minden: iratok, sofőregyenruha és egy amerikai Cadillac.

A határon mindjárt láttam, hogy a libanoniak is szeretnének kicsit szórakozni velem. Közöltem, hogy Bejrútba igyekszem a gazdámért, és ha nem érek oda idejében, nagyon megkeserülhetik. Elkezdtek küldözgetni íróasztaltól íróasztalig, mire én nagy vakmerőn követelőzni kezdtem: telefonálni akarok a gazdámnak. Sikerült átejtenem őket – átengedtek. Ó, Iszmail, majd megszakadt a szívem, amiért ott kellett hagynom az út mentén azt a pompás autót, de hiába: tudtam, ha megtartom, a nyomomra bukkannak. De legalább kiszereltem minden értékes alkatrészt, amit csak elbírtam, és így indultam tovább Bejrút felé.

Bejrútban először elég könnyű volt eltűnni, mert a város körül sok a menekülttábor, és a palesztinok szabadon jöhetnek-mehetnek. Hogy miért?

Hát mert a gazdag libanoniak velünk végeztetnek minden hitvány munkát.

Amúgy rosszindulatú, kegyetlen nép, kivált a keresztények, és kajánul gúnyolódnak a bennünket ért szerencsétlenségen.

Ideírok egy libanoni viccet. Kérdés: Ki jár két nadrágban? Válasz: Négy palesztin.

Csak a pénz érdekli őket. De eljön majd a nap, amelyen rajtuk is, a szíriaiakon is bosszút állunk.

Még a menekülttáborok sem biztonságosak. Nemzetségek szerint vannak tagolva, így hamar felfigyelnek az idegenre, és gyanakodva nézik, mivelhogy számos koldusbotra jutott libanoni muzulmán is beszivárog, és menekültnek adja ki magát, hogy élelmiszerjegyhez jusson. De megtudtam, hogy még palesztin testvéreinkkel is jó vigyázni, mert a magamfajtát, akinek nincsenek iratai, könnyen megzsarolják.

A táborokban bandákba verődnek a fiúk, és mindenkit rettegésben tartanak. A nyúlszívű libanoniak nem engedik, hogy fedajin egységekbe tömörüljenek, és nem tűrik azt sem, hogy területükről bárki portyákat

indítson a cionista államalakulat ellen. De elhiheted, Ibrahim, eljön az idő, amikor a Próféta akaratából Libanon is belesodródik a mi harcunkba.

Visszatérve a magam sorsára: felismertem, hogy a tettek mezejére kell lépnem, és legokosabb, ha a tengerparti negyedben próbálkozom. Van egy utca, a Franciák útjának nevezik, ahol egész sor mulató csábítja a matrózokat; a beletorkolló utcákban tanyáznak a prostituáltak. Nemcsak a matrózok és a turisták vadásznak itt kalandra, hanem sok gazdag szaúdi és kuvaiti is. De bizonyára ismered a dörgést: az ilyen helyeken mindenki éberen vigyáz, nem bukkan-e fel idegen, és ha nem vagy óvatos, a stricik kinyírnak. A kurvanegyed szélén van a rendőrség. Sikerült megvesztegetnem egy nyomozót, aki aztán körbevitt a mulatókban, és közölte, hogy a rendőrség védelme alatt állok. Ezután befektettem egy kis pénzt néhány lányba. Ezek többnyire európaiak; hastánccal próbálkoznak, elég ügyetlenül, de hát itt mindenki bukik a szőkékre, kivált a szaúdiak. A lányok aztán összeismertettek egy Miami Klub nevű mulató tulajdonosával, aki csakhamar megkedvelt, mert megjavítottam a kocsiját, és így akadálytalanul szállíthatta a hasist. Így hát berendezkedtem a Miami Klubban meg egy közeli szállodában is, és most már rajta tarthattam a szemem a hajókon. Kellett hozzá némi türelem, de végül sikerült találnom egy Gázába induló portugál teherhajót. Szeretnéd tudni, miképpen? Az úgy volt, hogy egy este portugál matrózok jártak a klubban, és felcsíptek egypár lányt, hogy az én szállodámban szórakozzanak tovább. Egyikük olyan merev részeg volt, hogy kinyúlt, és a többiek otthagyták. Ismertem a lányt, akivel volt, és sikerült lebeszélnem róla, hogy kifossza, sőt magam kísértem vissza a hajóra. A kapitány nem győzött hálálkodni. Beszélgettünk a helyzetemről, és végül felajánlotta, hogy felcsempész a hajóra, és elvisz Gázába – csak hát annyi pénzért, hogy utána egy fillérem sem marad, ráadásul előre kellett fizetnem. De mondd, testvérem, mit tehettem volna? Mihelyt a nyílt tengerre érünk, akár odadobhat a cápák zsákmányául. De aztán minden jóra fordult. A hajó ócska volt, a gépház pocsék állapotban. Én ismét bemutatót tartottam szakértelmemből, és a kapitányt is lenyűgöztem vele. Így aztán jó barátságba keveredtünk, és ő betartotta a szavát: partra tett Gázában.

Egy héten át kerestem a családomat, míg végül rájuk leltem a rafahi táborban, Egyiptom és a Sínai-félsziget határán. Gyászos nap volt ez számomra, Iszmail, kedves testvérem; emlékétől még ma is könny futja el a szemem. Szeretett atyám – Allah őrizze meg a lelkét – tüdővészben elhunyt. Ó, hogy neki, egész Palesztina legjobb autószerelőjének ilyen helyen kellett lehunynia a szemét! A család, ameddig ő élt, valahogy még csak elboldogult, de nincs szó, amely leírhatná, milyen helyzetben kellett viszontlátnom őket.

Bádoglemezekből összerótt putriban éltek, két helyiségben tizenhatan.

Három gyerek már korábban meghalt, s a megmaradtaknak a felét is megfertőzte már a tüdőbaj. A rafahi tábor nagyobb, mint Akbat Dzsabar, és sokkal-sokkal borzalmasabb.

Azt kérdezed, mire alapozom ezt az állítást? Nos, a jordániaiak legalább nem akadályoztak a szabad mozgásban. A Gázai övezet azonban véges-végig

zsúfolva van menekültekkel, és az egyiptomiak úgy tartják őket, mint a börtönben. Igen, az egész Gáza egy nagy ketrec, ahová bezártak bennünket, mint az állatokat. Mire megjöttek az UNRRA emberei, népünket már úgy megtörte az egyiptomiak durvasága és kegyetlensége, hogy tiltakozni sem volt erejük. Szerencsére sikerült annyi élelmiszerjegyet összeszednem, hogy valahogy életben maradtunk.

Rafahban a fedajinok közé is sokkal erőszakosabban toborozzák a fiúkat, mint Akbat Dzsabarban. De nekik legalább van munkájuk, és a szokásos bérnél ötszáz százalékkal többet kapnak. Folytonosan szervezik a portyákat, de a vak is láthatta, hogy a fiúk csak hullanak, az eredmény pedig semmi.

Mit lehetett ilyen helyen kezdeni? Megtudtam, hogy az egyiptomi hadsereg különleges palesztin kommandóegységet állít fel és képez ki a cionista betolakodók elleni szent háborúra. Elit egység volt, és az egyiptomiak megígérték, hogy aki részt vesz benne, útlevelet kap majd Egyiptomba. Nem bíztam ugyan a szavukban, de nem volt más kiút. Áldott lelkű anyám eladta valamikor oly gazdag ékszergyűjteményének utolsó darabját, és így volt miből megvesztegetnem az egység parancsnokát. A járművek karbantartására osztott be őrmesteri rangban. Így mentettem meg a magam és az egész család életét. Ha csak közkatona vagyok, ma aligha írhatnék neked, mert tizedesig bezárólag mindenkinek részt kell vennie a portyákon, de őrmestertől fölfelé ez már nem kötelező. Azok, akiket nem terítettek le a cionisták golyói, előbb-utóbb megunták a tisztek durvaságát, és megszöktek. De hát ez már legyen az ő bajuk. Hozzám, mihelyt a garázst átvettem, dőlni kezdett a pénz. Egyre több jegyet vásárolhattam a feketepiacon, és gondolhatod, hogy a legtöbbjét szeretett családomnak juttattam.

Végül aztán ránk mosolygott a jó szerencse: Nagib tábornok, Nasszer ezredes és a Szabad Tisztek kihajították Egyiptomból a romlott királyt, és magukhoz ragadták a kormányzást. Ettől fogva számos alkalommal rajtaütöttünk a Szuezi-csatorna mentén felállított brit őrhelyeken. Ezek a támadások ugyan nem hozták meg a remélt sikert, de az új kormány igen jó szemmel nézte, a sajtó pedig feltűnően tálalta az akciókat, és az egyiptomi nép is nagy lelkesedéssel fogadta hírüket. Az egyik, súlyos veszteségekkel járó támadás után Nagib tábornok Kairóba vitetett bennünket, díszmenetben vonultunk fel, s a tábornok személyesen dicsérte meg hadparancsában a palesztin egységet hősiességéért. Ekkor ismét lepénzeltem a parancsnokot, hogy bocsásson el az egységből, és beiratkoztam a kairói egyetemre.

De hadd áruljam el rögtön, Iszmail: egyetemre járni korántsem volt olyan remek dolog. Ötvenen háltunk fiúk egy kis teremben, az ágyakat csak parányi éjjeliszekrények választották el. Évek óta nem takarítottak, s ezért nagyon büdös is volt. Már az első éjjel ellopták a ruhám és a pénzem, és pizsamában kellett az előadásokra járnom. A tanítás nem ingyenes, a tanárok megvesztegethetők; csak a gazdag családok fiai kapnak jó jegyeket.

Bennünket, lerongyolódott palesztinokat söpredékként kezeltek; az egyiptomiak ott rúgtak belénk, ahol lehetett. A nép gyűlöl, és azt szeretné, ha soha nem léphetnénk ki a gázai táborokból. Tandíjunkat az Arab Liga fizette,

és fejenként havi négy egyiptomi fontot is adott, hogy legyen mit ennünk. De aztán ezt is beszüntették, és akkor kidobtak a szállásról.

A város peremén van egy hatalmas, öt mérföld hosszú temető, Holtak Városának hívják; sok ezer sír van benne, és a sírok között vagy egymillió ember él – sokuknak soha nem is volt más otthona. Négy társammal együtt havi hat egyiptomi fontért kibéreltünk egy nagy sírboltot. Az éhhalál küszöbén álltunk, és elhatároztuk, hogy tüntetünk az Arab Liga székháza előtt. Naponta tüntettünk, míg végül újra folyósítani nem kezdték az ösztöndíjat és a kosztpénzt. De később is újra meg újra leállították a fizetést; ilyenkor ismét elmentünk tüntetni, és egyre több palesztin diák csatlakozott hozzánk. Valamennyien többször is megjártuk a börtönt; engem például hatszor tartóztattak le. De ezzel sem tántoríthattak el bennünket. Más egyetemeken is éppilyen elkeseredettek voltak a palesztin hallgatók, és valamivel később megalapítottuk a Palesztin Diákok Szövetségét.

Csatlakoztunk a Muzulmán Testvériséghez, amely meg akarta dönteni az új kormányt. Lett néhány vértanúnk, de szövetségünk neve széles körben ismertté vált.

Körülbelül egy évvel ezelőtt a Testvériség Nasszer ezredes ellen kísérelt meg merényletet. Nasszer ekkor eltávolította Nagib tábornokot, mivel szerinte ő áll a kísérlet mögött, és magához ragadta a demokratikus kormányzatot. Engem és a diákszervezet három másik vezetőjét teljes hatvannégy napon át tartottak börtönben; de testvéreink egész idő alatt zavargásokat szítottak, és tüntettek szabadulásunkért.

Egy napon dr. Mohamed K. Mohamed látogatott meg bennünket a börtönben. Őt, mint a Palesztin Menekültek Segélybizottságának elnökét, a kormány kiszolgálójának, vagyis ellenségünknek tekintettük. De mekkorát tévedtünk! Elmondta: sikerült meggyőznie Nasszer ezredest, hogy valójában mi, diákok vagyunk a forradalom élcsapata, és a Palesztina felszabadítására szervezett szent háborúhoz nálunk jobb szövetségest nem találhat! És el sem hinnéd, mi történt ekkor: mind a négyen kiszabadultunk, és meghívást kaptunk magához Nasszer ezredeshez!

Iszmail, ha Allah valóban lejött a Földre, úgy Gamal Abdel Nasszer ezredes alakját öltötte fel. És én, Szabri Szalama, ott állhattam e csodálatos férfiú előtt. Teljes szívéből megbékélt velünk, sőt számos titokba is beavatott.

Ezentúl a fedajin harcosok szabadon közlekedhetnek Gáza és Kairó között, és rendkívüli jutalmakat osztanak ki közöttük. Új egységeket is szerveznek, amelyeket kiképzés után azonnal bevetnek. Megtudtuk a legnagyobb titkot is: Csehszlovákiából folyamatosan érkeznek a fegyverszállítmányok. Ő, Nasszer a Tirán-szorosban már elvágta a cionisták hajózási útvonalát, és nemsokára a Szuezi-csatornát is elragadja az angoloktól.

Iszmail, hamarosan üt az egység órája, és minden arabnak egy vezére lesz: Nasszer. Most nagy utazásra készülök: dr. Mohamed K. Mohameddel sorra látogatjuk az arab kormányokat, hogy megnyerjük őket ügyünknek, és rábírjuk őket a fedajin ügy bőkezű támogatására. Nem sokáig maradunk már gyökértelen, megfélemlített, lapító kutyák. Az olyan lelkiismeretlen népek, mint a szíriaiak meg az irakiak csak hiszik, hogy becsaphatnak s a maguk

céljaira használhatnak bennünket. Túljárunk az eszükön, mert egyesülünk, és a kezünkbe vesszük a magunk sorsát.

Ha valaha majd hallasz Abu Rommelről, tudd, hogy én vagyok az. Ez lett a nevem a forradalomban; egy német tábornok tiszteletére vettem fel, aki a világháború alatt majdnem felszabadította Egyiptomot. Kérlek, testvérem, légy minél buzgóbb a fedajin mozgalomban. A fegyverelosztáson nagyon szépen lehet keresni, és megmondhatod apádnak: nemsokára megadom a tartozásom. Ha legközelebb találkozunk, aranyóra lesz a csuklómon, és a saját kocsimat vezetem.

Most búcsúzom tőled, szeretett testvérem és bajtársam, Iszmail.

Búcsúzóul hadd üdvözöljelek még egyszer, a dicsőséges forradalom nevében.

Illesse hódolat nagylelkű vezetőnket, dr. Mohamed K. Mohamedet és mindenekelőtt Gamal Abdel Nasszer ezredest, a legnagyobb arabot a Próféta óta, aki győzelemre viszi majd az arab nép ügyét.

Veled siratom vértanú bátyádat, Dzsamilt, akit meggyilkoltak a cionista disznók. De megérjük még, hogy Tel-Avivot a szemünk láttára emésztik el a lángok, és a Földközi-tenger hullámait vörösre festi a menekülő zsidók vére!

A győzelem a miénk lesz!

Szívből jövő üdvözletem családod többi tagjának is, Abu Rommel

Kilencedik fejezet Nada tudta, mennyire megrázta az asszonyokat hirtelen távozása, de akkor sem volt hajlandó velük sírni, amikor Hamdi Otman fehér ENSZ-kocsija megállt a ház előtt.

Amikor a házaspár alaposan szemügyre vette, némán, leszegett fejjel állt előttük.

Ibrahim hadzsi, életében először, ékesszólóan magasztalta leánya erényeit, Hamdi Otman pedig cserébe megígérte, hogy jól bánnak majd vele.

A sofőr elvette Nada kis bugyorba kötött holmiját, majd a férfiak még kellemkedtek egy sort, Nada pedig új asszonya mögött kilépett a viskóból.

Mélységesen elcsüggedve pillantott körül, de hiába: Iszmail eltűnt. Egy pillanatig úgy érezte, most valóban vége az önuralmának, de aztán ezt a csapást is sikerült némán tűrnie.

Teherautóban Nada már többször is ült, de autóban még soha. Ez az élmény, no meg Otmanné asszony elegáns megjelenése valamelyest felrázta bánatából.

A táborba betévedő kocsik mindig falkástul vonzották az őgyelgő gyerekeket, de Otmanék sofőrje nagy szakértelemmel kergette szét őket. Az ablakban megjelent Hágár, Fatima és Ramiza könnyáztatta arca. Hadzsi Ibrahim nem mutatkozott.

A kocsi tovasuhant. Nada tudta, hogy három kíváncsi szempár szegeződik rá.

Hiába alázta meg szándékosan az apja azzal, hogy kopaszra nyíratta, Nada tudta, hogy így is szép. Szorosabbra csomózta a fejkendőt, és büszkén felszegte állát.

Amikor átszáguldottak Jerikón, valahogy megkönnyebbült. Elkapta Hamdi Otman szándékoltan hűvös, unott pillantását. Sejtette: apja tekintélyének tudható be, hogy ez az előkelő személyiség maga jött el érte. Lám, most is egy államfő gőgjével intett a sofőrnek, hogy az Allenby híd előtti úttorlaszhoz érve vágjanak a hosszú sorban várakozó járművek elé.

– Állítsák meg a kocsit! – kiáltott fel hirtelen a lány.

– Mi bajod?

– Kérem, álljanak meg. Az öcsém van itt, Iszmail.

Otman nagylelkűen bólintott, Nada pedig felrántotta a kocsi ajtaját, és öccse karjába vetette magát.

– Istenem, már azt hittem, el se búcsúzol tőlem!

– Nem bírtam volna elviselni, hogy ott, a többiek között... – motyogta Iszmail.

– Ó, Iszmail, annyira szeretlek!

– Szent ég, a hajad...

– Mit számít, ha nincs hajam? Fő, hogy a fejem még megvan. Ne búsulj, kisöcsém. Én sem búsulok. Érted, amit mondok? Nem búsulok egy csöppet sem.

Mialatt a kocsi átdübörgött a híd rázkódó deszkáin, Nada Iszmail egyre zsugorodó alakját nézte. Ahogy közeledtek Amman felé, úgy lett egyre könnyebb a szíve; kíváncsi várakozás és valami, addig ismeretlen felszabadultság töltötte el; mintha iszonyú terhet vettek volna le a válláról.

Hamdi Otmant elbűvölő modorú férfinak tartották. Ezt a modort akkor sajátította el, amikor hazáját, Szíriát még a franciák kormányozták, és ő maga is francia iskolába

járt. A kellemes modor pedig nélkülözhetetlen ütőkártya egy törekvő diplomata számára.

Amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete kialakította a maga hivatalnoki karát, a ranglétra középső fokain elhelyezkedő tisztviselők egész hada érezte úgy, hogy most megütheti a főnyereményt. Minden ország kihasította a maga részét a jól jövedelmező posztokból, tudva, hogy a követelmények elsősorban számszerűek, és nem minőségiek. Hamdi Otman egyike volt azoknak a kétes értékű szerzeményeknek, amelyekhez történetesen Szíria jóvoltából jutott az új világrend.

Hivatásos ENSZ-tisztviselőként gyorsan tört előre a középszerűek testületében, és nemsokára már az élbolyban könyökölt ki helyet magának. Mint az UNRRA egyik vezető képviselője Jordániában és a Nyugati Parton, valóságos kiskirályként uralkodott a több tucat menekülttáboron: hatalmát megalapozták a rendelkezésére álló tekintélyes anyagi források.

A táborok nyomorának és bűzének megtapasztalása az UNRRA közepes és alacsonyabb beosztású tisztviselőire hárult. Hamdi Otman önmaga számára merőben más életformát alakított ki. Hatalmas villában lakott Amman egyik kopár dombján.

Amman ugyan iszlám állam fővárosa volt, de a sokéves brit jelenlét felmorzsolta az alkoholtilalmat. Az isten háta mögötti helyőrségben elmaradott, kezdetleges volt az életmód, így a néhány követség, az ENSZ különféle szervei és az egyéb külföldi képviseletek kétségbeesve kapaszkodtak egymásba, hogy minél tökéletesebben elszigetelődhessenek Amman poros, forró és kedélytelen mindennapjaitól. Életformájuk egyetlen, véget nem érő koktélparti volt.

A nagyköveteket, első- és másodtitkárokat, főkonzulokat, konzulokat, katonai attasékat, ENSZ-tisztségviselőket akár köszöntötték, akár búcsúztatták – koktélpartit adtak tiszteletükre. Koktélpartival ülték meg a Bastille elestének évfordulóját, aztán július 4-ét, az Egyesült Államok nemzeti ünnepét, valamint minden más, Jordániában diplomáciai képviseletet fenntartó állam felszabadulási és függetlenségi napjait. De rangjuktól függően nagyobb szabású vagy szerényebb koktélpartihoz volt joguk a külföldi cégek igazgatóinak, a légiforgalmi társaságok és turistairodák vezetőinek s a tehetősebb jordániai üzletembereknek is.

Partiról partira ugyanazok a nagyivók vándoroltak, lárvaszerű arccal, eltompult tekintettel. Az egyhangúan unalmas társalgást csak a rosszindulatú pletykák élénkítették, mivel az egyetlen izgalmat az szolgáltatta, hogy éppen ki kivel mit csinál; legföljebb egy-egy királyi sólyomvadászat borzolta még fel a kedélyeket. A többnyire állandó szereplők mindig egyformán csókoltak kezet, és egyformán fojtották el ásításukat.

Hamdi Otman e koktélpartik jellegzetes terméke volt, Ammanban pedig már egyik szervezőjük lett; sőt az ő meghívásai még az érdekesebbek közé számítottak.

Amilyen fényűző volt a villája, olyan jól szerelte fel kamráját is vám- és illetékmentes italokkal, francia finomságokkal. Francia szakácsa szorgos konyhai gárda közreműködésével állította össze az ínyencfalatoktól roskadozó tálakat. Mindez valóban így illett egy segélyszervezet vezetőjéhez!

De mert azért Amman mégiscsak megmaradt arab fővárosnak, maga Hamdi Otman pedig arabnak, a nemek e varázslatos estélyeken is elkülönültek egymástól; a nők és a férfiak külön termekben szórakoztak.

Madame Otman díszpéldánya volt a felszabadult arab nőnek. Franciaországban végezte tanulmányait, és legújabb divatú francia toalettjeiben igazán feltűnő jelenség volt. Ám a csillogó nyugatias máz mögött madame Otman arab asszony maradt, mint ahogy monsieur Otman is arab férj. A hölgynek nem kellett dolgoznia, viszont a társasági kötelezettségeken túl nem is választhatott magának más elfoglaltságot.

Napjait véget nem érő fecsegés töltötte ki a város egyetlen, meglehetősen sivár, amerikai stílusú klubjában. Cifra madár volt egy fényűző madárházban, amelynek fojtogató bezártságából nem törhetett ki. Amikor a gépies mosoly lehervadt ajkáról, s kezét sem kellett csókra nyújtania, szomorú asszony lett belőle, aki unottan tengeti dologtalan, értelmetlen életét.

Hamdi Otman mindenütt azzal büszkélkedett, hogy házának tizennégy főnyi személyzete csupa menekültekből áll. Ezekkel azonban nem bánt sem barátságosan, sem bőkezűen. Szemérmetlenül alacsony bért fizetett nekik, pedig nem a magáét költötte: reprezentációs keretén kívül akadálytalanul bűvészkedhetett az UNRRA költségvetésével és a mindennél becsesebb élelmiszerjegyekkel is. A személyzet a táborokéhoz hasonló zsúfoltságban élt, a munkaidő hosszú volt, a követelmények szigorúak.

A sofőr, a főkomornyik, a kertészek; a testőrök, az inasok egyetlen, fülkékre osztott hálótermet kaptak. A hat női alkalmazott kolostorszerű elzártságban élt egy melléképületben, melynek egyetlen helyiségét függönyök tagolták. A hat között volt négy konyhalány, madame Otman komornája és Nada, aki a három Otman gyerek – egy ötéves fiú, valamint egy három- és egy négyéves kislány – pesztonkája lett.

Amikor kezdeti szorongása és az új környezet kiváltotta megrázkódtatás elült, Nada magabiztosan, sőt jókedvűen illeszkedett be a ház életébe. Asszonya nagy megkönnyebbülésére hamarosan levette válláról a gyermekek gondját, és madame Otman ezentúl még több időt tölthetett a klubban vagy öltözőtükre előtt.

A három gyermek ki volt éhezve a szeretetre, és Nadától nemsokára több gyengédséget kaptak egyetlen napon, mint szüleiktől egész addigi életükben. Nada maga volt a tökéletes gyereklány. Sok dalt tudott, valamelyest még a képeskönyvek meséit is kiböngészte, vagy ő maga mesélt titokzatos, bűvös-bájos történeteket, velük kacagott, nem fukarkodott az öleléssel, a csókkal. Ha kellett, tudott szigorú is lenni, de ütés soha nem csattant; elég volt, ha kicsit fölemelte a hangját. A gyerekek annyit kérdezhettek, amennyit akartak, és kedvük ellenére soha nem kellett abbahagyniuk a játékot. Nada nem panaszkodott, Nada soha nem sokallta a munkát. Valóságos kincsnek bizonyult.

Az úrnő komornáján kívül Nada volt az egyetlen nőcseléd, aki beléphetett az urasági lakrészbe: ott játszott és evett a gyerekekkel, esténként pedig ő vezette őket apjuk elé, ha az lefekvés előtt meg akarta simogatni a fejüket, vagy épp kérkedni akart velük a vendégek előtt. Éjszakánként – bár neki is megvolt a maga elfüggönyözött fülkéje a többi nőcseléd között – egy gyékényen aludt, a kislányok hálószobájában, és reggelenként a három gyerek versengett, melyik ér oda hozzá elsőnek.

– Nada!

– Nada!

– Nada!

– No, hadd lám, át tudok-e ölelni egyszerre három csúnya kis mackót! – És sikerült!

Az élet egyszer csak megnyílt előtte. Három aranyos és elhagyatott kis jószág kapaszkodott belé – és nem Akbat Dzsabarban kellett gondoznia őket.

– Miért nincsen hajad, Nada?

– Hogy titeket megnevettesselek.

Otmanék villáját egy vezető állású brit személyiség számára építették. Húsz szobája volt, s külön hivatali szárnya; itt dolgozott Otman UNRRA-s gárdája, élén Otman személyi titkárával, egy Bernard Joxe nevű fiatal francia diplomatával. Bernard hajbókolva teljesítette főnöke minden parancsát, s közben igyekezett majmolni annak „sármját”. Még nőtlen volt, s ott is lakott a villában, a második emeleten. Ha Otman úton volt, ő gardírozta a ház asszonyát, és igen jól mulatott mellette. Az estélyeken ő volt az egyik legkapósabb vendég, a nők csábos pillantásokat vetettek rá. Persze ő is tudta, hogy arab országban ilyenkor nem árt az óvatosság.

A nőcselédeknek külön, elkerített udvaruk volt, fedett mosdóval és szabadtéri zuhannyal. Társnői figyelmeztették Nadát, hogy az udvar nem teljesen zárt: lakosztálya egyik ablakából Bernard Joxe odaláthat az egyik sarokba, ezért a lányoknak nagyon kellett vigyázniuk.

Amióta Nada megérkezett, a ház sokkal élénkebb lett, Bernard Joxe-ról pedig egyszer csak kiderült, mennyire rajong a gyerekekért. Megcsipkedte orrocskájukat, a magasba dobta könnyű kis testüket, fogócskázott velük, és azt sem bánta, ha a hátán lovagolnak.

Ilyenkor Nadával is váltott néhány derűs és közömbös szót; a lánynak inkább csak a szeme beszélt. Hogy Bernard Joxe tudta-e, milyen kockázatos egy mohamedán arab szűz leány körül sündörögni, vagy sem – nehéz eldönteni. Annyi bizonyos, hogy modora megnyerő, mosolya kisfiúsan kedves volt, és alig leplezte szenvedélyes természetét. A játszma elkezdődött, és Nada éjszakáról éjszakára édesebbeket álmodott.

Lassan egész álomvilágot szőtt a véletlen találkozás köré, és egyre többet foglalkoztatta, miképpen érhetnének egymáshoz. Mind a ketten gondosan megtervezték, hol, mikor és hogyan fussanak össze mintegy véletlenül. A fiatalember, ha a lány pillantása ráesett, megborzongott. Minden olyan bűvöletesen izgató lett: ahogy egy saroknál hirtelen összeütköztek, ahogy karjukat összeérintve elsuhantak egymás mellett, ahogy Bernard szeme megbabonázva tapadt Nada távolodó hátára, ahogy elpirult, és a szavakat kereste... Éjjelente Nada, gyékényén heverve, a testét tapogatta, s azt játszotta, hogy a fiút szorítja magához. Aztán megálljt parancsolt gondolatainak: ostoba liba vagy!

Bernard Joxe önző és nagyravágyó fiatalember, aki majd’ összecsinálja magát a főnöke előtt. A világ, amelyből jön, teljesen idegen. Bizonyára sok lányt szeretett már, és még többet fog ezután szeretni. Én csak múló szeszély lehetek az életében.

De hát mit akarsz tulajdonképpen, Nada? Örök szerelmet Akbat Dzsabarban, egy putriban? És megkaphatsz-e akár csak ennyit is? Ugyan! Azt kapod, amit Ibrahim hadzsi neked szán. Az talán jobb lesz?

De reszketve nem csinálom. Ha megteszem, szabadon, szilajul teszem, vagy el se kezdem. Nem akarom magammal vinni a szégyenkezést.

De hát – megtegyem?

Nada szabadabban mozoghatott a többi szolgálólánynál. Elhatározta: ezentúl olyankor zuhanyozik, amikor üres az udvar, és tudja, hogy Bernard Joxe a szállásán van. Némi ügyeskedéssel úgy dugta ki nedves karját vagy lábát, hogy a fiatalember látókörébe essék. Ösztönösen megérezte, hogy Bernard nézi, és egyre vakmerőbb lett.

Egy napon meztelenül lépett ki a zuhany alól, és úgy szárítkozott, élvezve a napsütést, hogy egész teste látható legyen. Közben felemelte fejét, és hosszan nézte a második emeleti ablakot.

– Megőrjítesz – nyögte Bernard Joxe.

– Nos, mi lesz? – kérdezte válasz helyett Nada.

– Magad is tudod, mennyire veszélyes...

– Mi lesz? – ismételte a lány.

– Az isten szerelmére, hát mit csináljak?!

– Mit akarsz csinálni?

Bernard hatalmasat sóhajtott, és lehorgasztott fejjel széttárta karját. Nada le nem vette róla a szemét. A fiatalember nagyot nyelt, Nada pedig megérintette az arcát, és hozzá simult, hogy Bernard érezze formás, telt melle lágy érintését. Bernard átölelte, lehunyta szemét, és felnyögött az élvezettől. A csók hosszú volt és mámorítóan édes.

– Ez jó volt – pihegte végül Nada.

– Most kell abbahagynunk. Tisztességesen akarok viselkedni. Csak te nem engeded... – motyogta a fiú.

– Mondd csak, Bernard, sok nővel szeretkeztél már?

– Milyen nevetséges kérdés.

– Csöppet sem nevetséges. Olyan férfival akarom kezdeni, aki érti a dolgát, és gyengéden bánik velem.

– Nada, tudod te voltaképpen, milyen nehéz dolog ez?

– Tudom.

– Én... én... szóval én nem akarok neked bánatot okozni. Köztünk nem lehet szó szerelemről. Gondolnom kell a pályámra, a szüleimre. Ha botrány lesz, nekem végem.

– Hát nem akarsz velem szeretkezni?

– Dehogynem akarok, csakhogy...

– Bernard, én az égvilágon semmit nem akarok tőled, csak néhány órát meg egy kis gyengédséget. Jól akarom érezni magam. Ha elég türelmes leszel, meglátod, milyen gyorsan tanulok. Nem kell aggódnod: nem törik össze a szívem, és zaklatni sem foglak soha.

– De hát akkor miért, Nada? Miért?

– Hosszú mese, Bernard. Érd be annyival, hogy muszáj megtudnom, mit csinálhat egymással férfi és nő. Nem akarok tovább kislány maradni.

Bernard arca idegesen összerándult.

– Kedves vagy és figyelmes, ez tetszik nekem – szólt Nada. – Hadd legyek a tiéd, és ne félj, kellő időben továbbrepülök.

– Ne nézz így rám, Nada. Megőrülök, amikor így nézel! És ne simulj hozzám ennyire...

Nada kibújt a karjából, és sarkon fordult.

– Megyek zuhanyozni.

– Nada!

– Nos? – Otmanék ma este az indiai követségen vacsoráznak. Nagyon későn jönnek haza.

– Tudom – felelte a lány. – Én pedig jó sokat játszottam a gyerekekkel. Úgy kimerültek, hogy nem fognak felébredni.

– Akkor menj és zuhanyozz. Az ajtó nyitva lesz.

Bernard csak csókolta, csókolta a testét – nem tudott betelni vele.

– Nagyon kedves fiú vagy – mondta Nada -, és nem is fájt annyira, mint hittem.

Milyen ostobán is éltem eddig, hogy lemondtam erről a gyönyörűségről. Köszönöm, Bernard. Édes vagy és gyengéd.

– A te műved, Nada. Hogy tudsz ennyire felszabadult és ennyire természetes lenni?

– Ezentúl még sokkal felszabadultabb leszek. Csak taníts meg mindenre, próbáljunk ki mindent. Mutasd meg, mit kívánsz rajtam a legjobban, mutasd meg, mit csináljak, hogy felkeltsem a vágyad. Mindent tudni akarok. Legszívesebben élve felfalnálak.

– Így lesz, Nada... Igen, igen, úgy lesz, ahogy akarod...

– Gyere csak be, Nada, ülj le – mondta Hamdi Otman.

– Igen, uram.

A ház ura kinyitotta a szivarosládát, kiválasztott egy szivart, szertartásosan levágta a végét, megnedvesítette, megsodorta, rágyújtott és közben megjegyezte: – Az elmúlt hónapokban valósággal kivirultál.

– Nagyon jól érzem magam a gyerekekkel – vágta rá Nada.

– Csak a gyerekekkel?

A keskeny, kellemes férfiarcban alig leplezett kegyetlenséggel szikrázott fel a sötét szempár. Nada azonban állta az úr tekintetét.

– Az egész élet sokkal kellemesebb itt, mint Akbat Dzsabarban. Remélem, én sem okozok csalódást a munkámmal.

– A gyerekek rajonganak érted, ezt te is tudod. Nem vennéd le a kendőd?

– Még nagyon rövid a hajam.

– És ez zavar?

– Engem egy csöppet sem, de úgy érzem, mások zavarba jönnek miatta.

– És mégis arra kérlek, hogy vedd le.

Nada egy mozdulattal lecsúsztatta a kendőt. Haja néhány centire már kiserkent, s így valahogy még izgalmasabbnak, sőt csábítónak tűnt.

– Látod, engem csöppet sem zavar – mondta gálánsan Hamdi Otman. – Sőt meg kell állapítanom, hogy különlegesen szép lány vagy. Ugye apád azért vágatta le a hajad, mert így illik egy szemérmes hajadonhoz?

– Úgy van, uram.

– Nos, úgy gondolom, mégsem viselkedtél valami szemérmesen.

– Valóban nem, uram – közölte Nada minden habozás vagy ijedelem nélkül.

A férfi egy magnót rakott ki íróasztalára.

– Láttál már ilyet? Tudod, micsoda?

– Nem én.

– Ez a szerkezet felveszi az emberek hangját. Kíváncsi vagy a magadéra?

– Amikor Bernard-ral szeretkeztem? – kérdezte a lány nyers egyszerűséggel.

Hamdi Otman kis híján átharapta a szivarját. A lány válasza valósággal letaglózta.

– Mit gondolsz, apád is szívesen meghallgatná? – kérdezte végül fenyegetőn.

Nada villogó szemmel meredt rá, de aztán vállat vont. Otman hosszan, figyelmesen nézte. A lány magabiztosnak látszott, és nem mutatta, hogy félne tőle.

– A szíriai UNRRA-központban megüresedett egy komoly állás. Bernard-t javasoltam rá.

– Büntetésből?

– Számára ez előléptetés.

– Ő már tudja?

– Igen. És akár már ma hajlandó elutazni Ammanból.

– Jól teszi.

– Nem látszik, hogy feldúlna ez a hír.

– Nagyon fog nekem hiányozni, de mi ketten semmit nem ígértünk egymásnak.

Eszem ágában sincs, hogy visszatartsam. Mindig is tudtuk, hogy ez a kapcsolat nem lesz hosszú életű.

– Akkor csak azt mondd meg nekem, Nada, mit csináljak veled?

– Én szívesen maradnék itt, Ammanban az úréknál. Szeretem a gyerekeket, sok örömet kapok tőlük. Nem tudom, mikor lehet majd nekem is gyermekem, ha ugyan lesz egyáltalán.

– Hát ez a Bernard-ügy elég súlyos... Még szerencse, hogy csak én tudok róla.

Szeretnéd, ha így is maradna?

– Tegyen belátása szerint, uram. De ha azt szeretné, hogy rimánkodjam, csak az idejét vesztegeti.

Otman olyan arcot vágott, mint akit pofon ütöttek. Egyre izgalmasabbnak találta a lányt.

– Mondd csak, Nada... Mit szólnál, ha külön szobád lenne?

– Soha nem volt még külön szobám. Nem is álmodtam róla, hogy lehetne.

– Pedig nagyon is elképzelhető. Persze ha már a kettőnk titkánál tartunk...

Tudom, nem vagyok már olyan fiatal, mint Bernard... Másfelől... nos, mondjuk úgy, hogy tapasztalt férfi vagyok. Mint tudod, a madame-nak nagyon zsúfolt a napirendje, kivált csütörtökönként. Ilyenkor délután a fodrásznál van, utána pedig a bridzsklubjában. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy...

– Szeretkezni akar velem.

Hamdi Otman elnevette magát.

– Hidegvérű kis jószág vagy te, Nada.

– Maga pedig nagyon vonzó férfi, uram. Csöppet sem bánom, ha a felesége házában szeretkezünk. Megtette ezt már maga más nőkkel is. Csak azt ne higgye, hogy azért csinálom, mert attól félek, elárul.

– Allah őrizzen ettől! Dehogy hiszem.

Nada ajkán rejtélyes kis mosoly suhant át.

– De ha itt maradhatok, akkor szeretném, ha szombatonként és a hét valamelyik másik napján szabad lennék. Zeinah, a konyhalány könnyűszerrel helyettesíthet. A gyerekek igazán kedvelik.

– Megtudhatnám, mit akarsz csinálni egyedül Ammanban?

– El akarok menni a fedajin harcosok közé.

– Mondd meg nekem, Nada, de egész őszintén: vagyok olyan jó szerető, mint Bernard Joxe?

Nada átgurult a hátára, nyújtózkodott, és kéjes sóhajjal tűrte, hogy a férfi a mellbimbóját csókolgassa.

– Beszélj már, átkozott kis boszorkány, beszélj!

– Csodálatos vagy, Hamdi.

– Érek annyit, mint Bernard Joxe? Mondd ki!

– Hát én érek annyit, mint a madame?

– Mintha született kis szajha volnál... Honnan tud egy parasztlány így szeretkezni?

Hamdi Otman valóban tapasztalt szerető volt, csakhogy elsősorban önmagát szerette. Sokat követelt, hogy aztán, mihelyt kellően felgerjedt, máris rohamra induljon. Ilyenkor Nada lehűtötte, és azt követelte, hogy csigázza fel őt is. És mi tagadás, Hamdi sok fogást ismert.

Nada tudta, hogy nem sokáig lesz maradása. A viharfelhők sűrűsödtek. Madame Otmannak már sok volt a keserű tapasztalata, és egyre jobban neheztelt a lányra. És ha a titok kipattan, azt Hamdi Otman sem úszhatja meg, mert Nadát nem lehetett megfélemlíteni. Tetejébe akaratlanul is egyre jobban ragaszkodott a lányhoz, már leplezni sem bírta, mennyire kívánja, sőt féltékenykedni kezdett rá.

Nadának gondja volt rá, hogy figyelje a naptárt, és ne essék teherbe. Bármilyen önző volt is a férfi, viszonyuk újszerű és vad ízekkel ismertette meg a lányt. Most döbbent rá, milyen hatalom van a kezében; rájött, hogyan kergethet őrületbe egy férfit, és ez csodálatos érzés volt.

Amikor Nada megpillantotta Dzsault, azonnal tudta: itt van az a mélységes, mindent elsöprő szerelem, amelyre sóvárgott. A fedajinparancsnokból csak úgy áradt a harciasság szelleme, és büszkén viselte forradalmi nevét: ő volt Abu Azim, vagyis a Vezér Atyja. Dzsaul már három határon túli portyáról tért vissza sértetlenül; bátorságáról és ravaszságáról máris legendák keringtek.

Nada átlátott a handabandázó külsőségeken, és észrevette, mennyire hasonlít Dzsaul az ő szeretett öccséhez. Okos volt, érzékeny, tekintete éppoly átható, mint Iszmailé. Nada tudta: ez a szerelem tiszta lesz.

Dzsaulnak hízelgett Nada érdeklődése. Sok lány vetett már szemet rá, de Nada mindegyiktől különbözött. Kezdetben feszélyezte a lány célratörő szókimondása, de szépsége megbabonázta. Hosszú, szenvedélyes beszélgetésekben elemezték egyre erősödő érzelmeiket és az előttük tornyosuló bonyodalmakat. Dzsaul hithű, de szegény és jelentéktelen muzulmán családból származott, és Nada tudta, hogy Ibrahim hadzsi hallani sem akarna róla.

Aztán eljött a pillanat, amikor egyedül maradhattak, távol a tábor túlfeszített légkörétől és Amman szigorúan szabályozott világától. Dzsaul a szerelméről

áradozott, Nada azt javasolta: szeretkezzenek. A fiú tanácstalan volt; egész neveltetése, eddigi életmódja ellentmondott elhatalmasodó vágyának.

– Kívánlak, Dzsaul, és nem érdekel, mi lesz utána. Szeressük egymást, aztán majd meglátjuk, mit hoz a holnap. Semmit nem kell hogy ígérj nekem.

– Annyira szeretlek, Nada. Nem bírok másra gondolni. Érzem, hogy megőrülök.

– Vetkőzzünk le. Azt akarom, hogy érezzük egymást.

– Jól van... – suttogta rekedten a fiú.

Nada ekkor megfogta a kezét.

– De először meg kell tudnod: az ártatlanságom már elrabolták.

Dzsaul döbbenten nézett rá.

– Jaffában történt, azután, hogy elmenekültünk a falunkból. Egy napon épp a piacról jöttem haza, amikor a szűk sikátorban iraki katonák támadtak rám, és megerőszakoltak. Hárman egymás után!

Dzsaul arcán végigfolytak a könnyek. Elfordította fejét, hogy ne kelljen Nada szomorú szemébe néznie.

– Most haragszol rám? – kérdezte a lány aggodalmasan.

– Nem. Nem számít.

Nada kigombolta ruháját, és lehúzta válláról, aztán kibuggyanó melléhez szorította Dzsaul fejét.

– A tiéd... Csak szelíden, gyengéden... Ó, tudtam, hogy ilyen leszel!

Nada lassan, óvatosan tárta ki a férfi előtt a mennyország kapuját.

Szégyenkezéstől mentes, felszabadult kapcsolat volt, soha meg nem kopott, soha ki nem merült.

Hamdi Otman tajtékzott, amikor Nada ajtaját zárva találta. Hasztalan fenyegetőzött; a végén ő maga hátrált meg, amikor Nada a fedajin harcosokkal ijesztgette. Kijózanodott; belátta, hogy hoppon maradt, és belenyugodott.

Nada és Dzsaul viszonya több hónapon át tartott; minden visszafojtott dühük és csalódásuk a szeretkezés hevében sűrűsödött és robbant. Mélyről fakadó, keserű könnyeket sírtak, és kilátástalan, vigasztalan helyzetük felkorbácsolta érzékeiket.

Amikor esedékes lett, hogy Nada hazalátogasson Akbat Dzsabarba, levelet írt, hogy megbetegedett, és majd csak a következő alkalommal megy. Valósággal falták egymást, foggal-körömmel igyekeztek minél mélyebben hatolni egymásba, hogy kizárhassák az őket körülvevő szörnyű világot.

Aztán a helyzetük egyre szorongatottabb lett. Pletykáltak róluk, Dzsaul egyik barátja rájuk nyitott. Zsúfolt, éber kis világukban nem lehetett soká őrizni az efféle titkokat. Dzsaul koldusszegény volt, és reménytelen jövőjük szakadékként tátongott előtte.

Férfiassága összeomlott; nem tudta rászánni magát, hogy megharcoljon kedveséért. Amikor közeledett az igazság pillanata, Dzsaul meghunyászkodott, és elmenekült előle.

Tizedik fejezet Nem sokkal Omár és Nada távozása után életemben egész váratlanul boldogító időszak köszöntött be. Addig sündörögtem dr. Nuri Mudhil körül, amíg végül beadta a derekát.

Néhány év óta egy angol régészeti expedíció végzett ásatásokat az ősi Jerikó helyén, és dr. Mudhil volt a legfőbb arab segítőtársuk és összekötőjük. Ibrahim először eltiltott attól, hogy beleártsam magam a munkába, amivel csak szította vágyakozásomat. Nada száműzetése után azonban jól látta, micsoda keserűség rágja a szívem, és félt, hogy előbb-utóbb elveszíthet – így hát bölcsebbnek látta, ha enged.

Már az is nagy megkönnyebbülés volt, hogy kiszabadulhattam a Vádi Bakkahiskolából, amely a gyűlölet izzó kohójává vált; békéről, szeretetről senki sem akart már hallani.

A jerikói ásatások nyomán a környéken sokan kaptak kedvet az önálló búvárkodáshoz. Nagy izgalmat keltett, amikor a folyó túlsó partján, a Nebo-hegység közelében a beduinok ősi zsidó leletekre bukkantak. Ez volt az a hely, ahonnan Mózes megpillantotta az Ígéret Földjét, majd megbízván Józsuét, hogy a törzsek élén ő keljen át a folyón Kánaánba, örökre lehunyta szemét.

Dr. Mudhil megkapta a szükséges összeget, hogy kisebb kísérleti expedíciót szervezzen: hátha az említett helyen valami régi zsidó település maradványaira bukkan. Ha a feltételezés helyesnek bizonyul, rendkívül jelentős felfedezés születhet.

Jerikói munkálkodásommal annyira meg volt elégedve, hogy megkérte Ibrahimot: engedje meg, hogy én vezessem az arab munkásokat.

Apám, ha vonakodva is, de végül igent mondott; tisztában volt vele, hogy ha az engedélyt megtagadja, szakadék támadhat kettőnk között. Amellett azt is mérlegelte, hogy az ásatás legalább odaköt Jerikóhoz, és egy időre elmegy a kedvem a csatangolástól.

A Nebo-hegységi expedícióban egy régész, tíz európai diák önkéntes és tizenkét arab munkás vett részt; az utóbbiaknak lettem a művezetője. Emellett én szerveztem meg a tábort, megszereztem a szükséges engedélyeket, számfejtettem a béreket, gondoskodtam az élelemről, vízről, gyógyszerről, és kidolgoztam a beduin támadások elleni biztonsági rendszabályokat. Azt hiszem, példásan megbirkóztam mindezzel.

Immár saját dzsipen száguldoztam, és így kéthetenként átruccanhattam Ammanba is, hogy lássam Nadát. Bár régóta tudtam, mennyire áhítozik a szerelemre, kezdetben mégsem avatott be titkaiba; attól tartott, mégsem szabadulhatnék legszentebb hagyományaink szellemétől, és bosszúért kiáltanék.

Nadából gyönyörű fiatal nő lett; szeme csillogó, járása magabiztos, egész egyénisége érett és sugárzó. Veszélyes útra lépett, de éreztem: lehet, hogy ami most történik vele, az lesz életében az egyetlen igazi beteljesülés. És hogy mit éreztem én magam? Nos, ha az ember úgy szeret valakit, ahogyan én szerettem őt, akkor az ő boldogsága lesz a legfontosabb. Nekem mindenesetre fontosabb volt annál, semhogy megöljem a férfit vagy talán a férfiakat, akik ilyen boldoggá teszik. Szabad-e így

gondolkodni? Nem árulom-e el saját becsületkódexemet? Valahogyan ez sem érdekelt, csak Nada számított. Nem is akartam megismerni a szóban forgó férfiakat; féltem, hátha akkor mégiscsak felülkerekedik bennem a sértett büszkeség.

Ha jól meggondoljuk: egész családunkban csak Nada meg én bíztunk meg igazán egymásban.

Csak az nyugtalanított, hogy közte és apám között egyre feszültebb lett a viszony. Apám ösztönösen megérezte, hogy Nada önálló egyéniséggé formálódik, s egyre inkább függetlenedik tőle. Igaz, amikor Akbat Dzsabarban járt, mintaszerűen engedelmes volt, de Ibrahimot nem tudta megtéveszteni.

Ezenközben magam is szívbéli ügybe bonyolódtam. Az egyik európai diák önkéntes Sybil nevű, húszéves, csinos angol lány volt. Addig mindig azt hallottam, hogy az angol nők hidegek a szerelemben; nahát, azóta is mulatok ezen!

Sybil kislányos elképzelésekkel jött Jordániába, hogy ott majd leveszi a lábáról egy ellenállhatatlan és romantikus arab sejk. Nos, ezt a szerepet végül én töltöttem be, s meg kell mondanom, elég szép sikerrel. Telivér arab paripa helyett Sybilnek be kellett érnie a dzsipemmel; az röpítette titkos sivatagi búvóhelyünkre. Tökéletes őszinteséggel ámítottuk magunkat és egymást, örök szerelmet fogadva. Én bevallom, bármekkora jártasságra tettem is szert az özvegyasszonyok révén, Sybiltől sok új és csodálatos dolgot tanultam.

Aztán, mielőtt 1956 nyarán beköszöntött volna a hőség, felfüggesztették az ásatást, és én ismét elkedvetlenedtem. Sybil és társai csomagoltak, és indultak vissza Európába. Nem tudtam, mivel foglalkozzam többet: megtört szívem gyógyításával vagy a törött cserepek összeillesztésével.

Bár az ásatások folytatását csak a következő év elejére terveztük, a Nebohegységnél még rengeteg munka várt rám. Bosszantóan közel kerültünk hozzá, hogy feltárjunk egy fontos lelőhelyet; úgy tetszett, nemsokára találunk egy falat, és bizonyos jelekből arra következtettünk, hogy egy temető és egy oltár is előkerülhet.

A sivatagi ásatást úgyis csak akkor lehet elviselni, ha az ember közben arról álmodozik, hogy ha nem holnap, akkor holnapután valami világraszóló leletre bukkan.

Mivel a hajdani zsidók főleg agyagtéglából építkeztek, a leletet könnyen elmoshatta volna a víz. Ezért nemcsak folyamatos őrszolgálatot kellett szerveznem, hanem be is kellett fednem az egész területet az eljövendő esőzések elől. Volt még sok más fáradságos aprómunka is: a kiásott tárgyakat leltárba venni, megmérni, lerajzolni, restaurálni. Fáradságom legszebb jutalma az volt, hogy mindezt közösen végeztük dr. Mudhillal.

Egy napon éppen vagy kétszáz cserepet próbáltam összerakosgatni, abban a reményben, hogy valami új csoda születik kezem alatt; de még ez sem enyhített levertségemen.

– Nagyon sokat piszmogsz azzal az edénnyel – pillantott felém dr. Mudhil a rajzasztaltól.

Motyogtam valamit.

– Mindig rossz érzés, ha abba kell hagyni az ásatást. De ne aggódj: mindig jön a következő év, jön az új Sybil. Amilyennek ma látsz, el se hinnéd, hány nőnemű

régész és diák önkéntes hívott be valaha a sátrába. De látom, ma nincs kedved fecsegni. Mi a baj, Iszmail?

– Dzsamil halott, Omár elment, Kamal fabatkát sem ér. És valahányszor ez eszembe jut, arra kell gondolnom, hogy én még mindig itt vagyok. – Közben lázasan kerestem egy hiányzó cserepet, és végre megtaláltam: valóban éppen oda illett, ahová képzeltem. De hát még ezeket a rejtelmes és sokszor csalóka kis cserépdarabokat is könnyebb volt összerakni, mint az ember életét. Ódzkodtam tőle, hogy szóba hozzam, ami igazán aggasztott; előre féltem a választól. Aztán mégis kiböktem: – Azt rebesgetik, hogy ez az utolsó ásatás, amiben részt vesz.

– Ez az igazság, Iszmail.

Be kellett hunynom a szemem, úgy felkavart a közlés. Aztán idegesen kezdtem gyúrni a kezemre ragadt agyagot.

– És hová megy?

– Meghívtak Londonba, hogy írjak könyvet a leleteinkről. Meg aztán, tudod, az ilyen nyomorék aligha remélhet hosszú életet. Sürgős orvosi kezelésre van szükségem.

– Nagyon röstellem, hogy ennyire lefoglaltak a magam gondjai – mondtam. – Látnom kellett volna, hogy szenved. – Sírni lett volna kedvem őmiatta, aki kínlódik, és magam miatt, aki elveszítem őt. Nehezen nyögtem ki a kérdést: – És a zsidókkal akkor ki tartja a kapcsolatot?

– Találnak majd rá másvalakit.

– Mindig csodálkoztam, hogy nem kapják rajta.

– De még mennyire hogy rajtakaptak! Nem, fiam, én nem születtem kémnek. Már régóta rajtam keresztül üzenget egymásnak mindkét fél. A kapcsolat Jordánia és Izrael között nem szakadhat meg.

Attól féltem, a végén még majd rám akarja bízni a feladatot, és gyorsan más tárgyra tértem.

– Apa hisz Nasszerben. Mindig azt kérdezi, meddig hordozzuk még mi, arabok a nyugatiak bűntudatát a zsidók kiirtása miatt, és meddig húznak még hasznot a zsidók a saját népük tragédiájából. Apám szerint a cionisták százezrével szállítják át a zsidókat az arab országokból, hogy ők foglalják el a helyünket Palesztinában. De azt mondja, éppoly nyomorban élnek, mint mi Akbat Dzsabarban, és szerinte...

– Csakhogy a zsidók – vágott közbe dr. Mudhil – nem jajveszékelik körbe a világot, hogy alamizsnát kolduljanak testvéreik számára. Mihelyt felépül egy új város, máris lebontanak egy menekülttábort. Ezreket költöztetnek rendes lakásba, és ellátják őket hasznos munkával. Nagy területeket készítenek elő művelésre. Azok a zsidók, akik egy fillér nélkül menekültek el valamelyik arab országból, másképpen fognak élni, mint ti. Próbáld megérteni, Iszmail: Indiától Afrikáig ma több mint húszmillió menekült van a világon, és közülük csak az arabok tudnák megoldani a maguk menekültkérdését – ha akarnák. Óriási olajjövedelmeink vannak; s az Öböl menti államokban annyi a munkaalkalom, hogy a teljes palesztin lakosságnak is sok lenne. Dús földjeink vannak az Eufrátesz völgyében, Líbiában óriási területek állnak üresen. Csak azzal az eggyel nem rendelkezünk, aminek a zsidók bővében vannak.

– És az mi?

– A szeretet. Igen, a zsidók szeretik egymást. Soha nem nyugodnának bele, hogy testvéreik Akbat Dzsabar-szerű pestises lyukakban sínylődjenek.

– Azt hiszem, szíve mélyén mindezt apám is tudja, csak már önmagának sem hajlandó beismerni. Hiszen valamikor ő is másképpen képzelte, és meg is próbálkozott vele...

– Tudom, Iszmail.

– Most meg néha el sem igazodom rajta. Azt mondja, hogy az oroszok Nasszer mellé állnak, Nasszer lesz Mohamed óta az első, aki egyesíti az arab világot.

– Lárifári! Az iszlám nem élhet senkivel békességben. És az iszlámon belül is mi, arabok vagyunk a legösszeférhetetlenebbek. Nem tudunk együtt élni a világgal, s ami még ennél is sokkal borzalmasabb: egymással sem. Meglásd, a végén nem arab és zsidó, hanem arab és arab harcol majd egymás ellen. Egy szép napon elfogy az olajunk, és akkor nincs tovább mivel zsarolnunk. Évszázadokon át semmivel sem gazdagítottuk az emberi haladást, hacsak nem tekinted adománynak az orgyilkosokat meg a terroristákat. S akkor majd a világ elküld a pokolba. Mi akartuk megalázni a zsidókat, és a végén mi leszünk a legnyomorultabbak. Jaj, rakd már le azt a hitvány köcsögöt, igyunk inkább egy kis kávét! És már ott is ültem kedvenc helyemen, az íróasztal előtt, szemben a professzorral.

Eltöltött a jó érzés, amíg csak észre nem vettem, hogy arca megrándul a fájdalomtól.

– Amint te is tudod, Iszmail, soha nem volt gyermekem. Attól féltem, az is csak ilyen torzszülött lenne. Nem gondoltál rá, hogy esetleg velem gyere Londonba?

– Ó, professzor, mennyire vártam ezeket a szavakat! De hiába, ha elmennék, nem tudnék többé a tükörbe nézni. Nem lehetek áruló.

– Ugyan mit árulnál el? Egy olyan társadalmi rendszert, amelyben nem mozoghatsz és még csak nem is gondolkodhatsz szabadon?

– Nem mehetek el, amíg Nada nincs biztonságban. Ami pedig apámat illeti...

– Hát még mindig nem érted? Hadzsi Ibrahim azért tart fogva benneteket, mert számára ti vagytok a zálogai egy soha meg nem valósuló álomvilágnak. Iszmail neki a jövő délibábját jelenti, Nada Tabah és a múlt délibábját; hátha sikerül eladnia egy gazdag sejknek, és akkor ő is visszasétálhat a múltba. Egy öregember zavaros álmaiért áldoznád fel az életed?

– Kérem, hagyja abba. Nem maga mondta-e százszor is, hogy az arab társadalom korlátai közül senki nem törhet ki? És ha kijut is Londonba: ott vajon szabad lesz?

– Nem, szabad soha nem leszek, de legalább harag és keserűség nélkül fejezhetem be az életemet. Mindent nem kaphatunk meg, de annál, ami itt van, a kevés is jobb. Próbáld ki, Iszmail. Fogd a nővéred, és menekülj.

– Azt hiszi, nem álmodoztam már én is ezer meg egy éjszakán a menekülésről?

– Akkor hát miért nem indulsz, fiam?

– Hová, professzor? A hetedik mennyországba?

Teleszívtam a tüdőm a forró, áporodott levegővel, és végigmentem a jerikói utcán. A kávézókból, a boltokból sokan rám köszöntek; rajtam keresztül apámat illette ez a tisztelet.

Fedajin harcosokkal megrakott teherautó dübörgött végig az utcán, jókora porfelhőt kavarva. A katonák a levegőbe lődöztek, és kórusban kántálták: – Itbak al Jahud! Halál a zsidókra!

A hangszóróból recsegve hallatszott a kairói rádió adása. Nasszer elnök mennydörgött az amerikaiak és a cionisták galádsága ellen.

Egyre fokozódott a háborús láz. Az emberek belelovalták magukat az Izrael elleni harcba.

A csatornában utcagyerekek játszottak.

Megálltam egy félelmetesen torz testű koldus előtt, és adtam neki egy pénzdarabot. Valamikor dr. Mudhil is ilyen koldus volt, de ő megmenekült. Ennek a fickónak aligha lesz ilyen szerencséje.

Dr. Mudhil egyszer felolvasott nekem néhány sort T. E. Lawrence-től, az angoltól, akit az arabok hősként tisztelnek. Mit is mondott? Igen, emlékszem már. Azt írta: Az arabok látomásaiban nincsenek középszínek... Megalkuvást nem ismerőn hajszolják végig rögeszméiket, és nem veszik észre, hogy a képtelen végeredmény ellentmond még eredeti szándékuknak is. Meggyőződéseiket csakúgy, mint tetteiket, egyedül az ösztön vezérli...

Nem volt buta ember az az Arábiai Lawrence...

Tizenegyedik fejezet 1956. október 29., hétfő Itt a háború!

Amikor két évvel korábban, Gamal Abdel Nasszer ezredes magához ragadta az uralmat Egyiptomban, olyan útra lépett, ahonnan többé nem volt visszatérés. Maga is többször hangoztatta végső célját: Izraelt el kell pusztítani.

Apám és én eltérő álláspontról figyeltük az események menetét. Én a háborút, legalábbis a palesztin menekültek szempontjából, teljesen értelmetlennek láttam.

Szabri lelkendezése nem tévesztett meg; tudtam, hogy Nasszer sem kíván javítani helyzetünkön. Ha ő győz, hiába térhetünk haza: a jordániaiaké helyett az egyiptomiak zsarnokságát kapnánk a nyakunkba. Akárcsak korábban Abdallah, Nasszer is csak fel akar használni bennünket.

Hadzsi Ibrahimot viszont levette a lábáról a nasszeri eszme. A zsidók elleni háborún kívül már nem is érdekelte semmi más. Hogy mi történik majd hazatérésünk másnapján, az nem foglalkoztatta.

Ha most összefoglalom a háborút megelőző időszak eseményeit, csak a fontosságukra ügyelek, nem a sorrendjükre, annál is inkább, mert gyakran összetorlódtak és átfedték egymást.

Nasszer, hogy gyengítse Jordániát, zavargásokat szított a Nyugati Parton élő menekültek között, majd katonai szövetségbe kényszerítette az országot.

Mesterkedéseit bőkezűen pénzelték a szaúdiak, úgy is, mint a hásemiták halálos ellenségei, akiknek Jordánia bukása legalább olyan fontos volt, mint a cionisták megsemmisítése.

Nasszer arra bujtogatta Szíriát, hogy a Jordán forrásvidékénél próbálja elvágni Izrael vízellátását.

Nasszer megakadályozta, hogy az Izraelbe tartó hajók használhassák a Szuezicsatornát.

Nasszer elzárta a Tirán-szorost az Eilatba tartó vagy onnan kifutó izraeli hajók elől, így megfosztva Izraelt keleti irányú tengeri kijáratától. A nemzetközi hajózási útvonalak ilyetén elzárása már önmagában is háborús cselekmény volt.

Az Egyesült Államok vállalta, hogy fedezi a Níluson építendő Asszuáni-gát költségeit. Amikor Nasszer önkényesen elfoglalta és államosította a Szuezi-csatornát, az amerikaiak megvonták anyagi támogatásukat.

Oroszország évszázadok óta dédelgette egy meleg tengeri kikötő álmát, és ugyancsak régóta szerette volna megvetni lábát a Közel-Keleten; így hát lelkesen csapott le a kínálkozó alkalomra, hogy betöltse az amerikaiak után maradt űrt.

Felajánlották, hogy akár több ezer millió rubelt is beruháznak az Asszuáni-gátba, s egyidejűleg hatalmas fegyverszállítmányokat indítottak útnak Egyiptomba.

A Szuezi-csatorna birtokbavétele után nemzetközi tengerjogi konferenciát hívtak össze, hogy megvitassák a vízi út jövőjét. Nasszer azonban nem volt hajlandó részt venni a tanácskozáson, miáltal a nyugati hatalmak gazdasági érdekei súlyos

veszélybe kerültek, Oroszország közel-keleti fölénye pedig egyre ijesztőbb méreteket öltött.

Szíria, Jemen és Szaúd-Arábia hadserege csak Nasszer parancsszavára várt, Irak és a többi arab ország pedig együttműködési készségéről biztosította az egyiptomi vezetőt.

Ezalatt Egyiptom kiképezte és felfegyverezte a palesztin fedajin harcosokat, akik Nasszer parancsára legalább háromezer gyilkos terrortámadást indítottak Izrael ellen.

Nasszer, a nemzetközi jog durva megsértésével, megparancsolta a szovjetek által állig felfegyverzett csapatainak, hogy vonuljanak át a Sínai-félsziget demilitarizált övezetein.

Október 29-én Izrael sújtott le elsőnek.

Jól emlékszem még az izzó háborús légkörre; a feszültség szinte tapintható volt. Az ég fényes nappal elsötétült. Mintha ismét átéltük volna Tabahban töltött utolsó napjainkat és Jaffa ostromát.

Később megtudtuk, hogy Izrael titkos szövetségre lépett az angolokkal és a franciákkal, akiket felbőszített a csatorna kisajátítása. Kétfelől akartak lesújtani. A terv szerint Izrael előrenyomul a Sínai-félszigeten, s ezt követően Anglia és Franciaország elfoglalja a csatornát.

Csakhogy az angolok és a franciák amerikai, illetve orosz nyomásra visszakoztak, és menet közben kiszálltak a játszmából. Izrael magára maradt a harcban.

Az első napon a kairói rádió fényes győzelmek sorozatáról adott hírt. A Nyugati Parton bozóttűzként terjedtek a tüntetések: a menekültek új Messiásként ünnepelték Nasszert. Minden új híradás újabb őrjöngést szabadított el; az emberek valósággal tomboltak a boldogságtól. Egy hét sem telik bele, és otthon leszünk!

Első éjjel senki nem aludt: lázasan csavargattuk a rádió gombjait, hogy új hírekhez jussunk. Másnap mindenki fáradt volt, de továbbra is mámoros. Aztán az ujjongásba egy csipetnyi fanyar íz vegyült: az emberek zavartan néztek egymásra.

Kairó győzelmi jelentései már nem voltak oly egyértelműek. A franciák és az angolok kórházakat és iskolákat bombáztak. Az izraeli területre való behatolás diadalmas hírei helyett most „heves” harcokról hallhattunk: Egyiptom elkeseredetten „védelmez” olyan hadállásokat, amelyekről úgy tudtuk, előző nap már bevette őket.

Az őrjöngő lelkesedés hirtelen alábbhagyott. Hol marad Szíria? Hol marad Jordánia? Miért nem kapcsolódnak be a küzdelembe?

A harmadik nap végén már nem lehetett elhallgatni az igazságot. Óráról órára, percről percre futottak be az újabb hírek és híresztelések.

Izrael kikergette az egyiptomi hadsereget!

A zsidók elözönlötték a Sínai-félszigetet, nem egészen kilencven óra alatt összezúzták a nasszeri légiókat, majd megálltak a csatorna keleti partjánál.

Nasszer árulásról üvöltött!

A háború negyedik estéjére minden ábránd romba dőlt. Én már ismét a Nebohegységi ásatási területen voltam, és első álmomból riasztott fel dr. Mudhil rádiótelefonja.

– Iszmail, azonnal indulj vissza Jerikóba! A táborokban pánik tört ki, és Ibrahim nincs sehol. Keresd meg, és hozd el az irodámba, de minél hamarabb!

Nem volt könnyű a koromsötétben megtalálni a sivatagi csapást, és kijutni az országútra: hiába volt elvben kicsi a távolság, mégis órákba telt, amíg beértem a városba. Az Allenby hídon hemzsegtek a légiósok. Szerencsére igazolványomat egy miniszter írta alá, és az őrség is ismert már, így aztán némi bonyodalom árán végül átkelhettem a hídon. Mire Akbat Dzsabarba értem, jócskán elmúlt éjfél.

Az emberek jajongva adták szájról szájra a hírt: jönnek a zsidók, és mindenkit lemészárolnak. A tábor lakóit valóságos hisztéria kerítette hatalmába; egyesek csomagoltak, mások zavarodottan rohangáltak ide-oda. A lidércnyomás ismerős volt, mégis felvértezetlenül ért mindenkit.

Ismertem a Kísértés Hegyén azt a helyet, ahová apám el szokott vonulni, ha gondolkodni akart; nemegyszer ültem már mellette ilyenkor. Átvágtam magam a sokaságon, és nagy nehezen kapaszkodtam fölfelé a hegyoldalon, rá-rávillantva zseblámpám a sziklafalakra.

– Apám! – kiáltoztam egyre zaklatottabban, de csak a visszhang válaszolt.

– Apám! Apám! Apám! És ekkor hirtelen rávetült lámpám sugara. Mozdulatlanul ült, mint akit megbénítottak az események, szemében elmondhatatlan fáradtság. Most vettem észre először, hogy a szakálla majdnem teljesen ősz. Üres tekintettel nézett fel rám, arcán peregtek a könnyek.

– Apám... – lihegtem.

– Vége?

– Vége.

– Ó, Allah! – nyögött fel. – Sok mindent megéltem, de ez a legborzalmasabb...

Hagytam rászedni magam. Engem is becsaptak, éppúgy, mint a sok szegény bolondot. Az én fejem is meg tudták zavarni. Nincs nálad nagyobb bolond ezen a földön, Ibrahim! Nasszer! – ordította és kiköpött.

– Apám, hagyd abba, ne most ócsárold magad. Az emberek majd meghalnak félelmükben. Körberohangálnak a táborban, és jajveszékelnek, hogy a zsidók mind megölik őket. Sok család csomagol, hogy meneküljön. Dr. Mudhilnak új értesülései vannak. Kéri, hogy menj azonnal az irodájába.

– De miért menekülne bárki is? Hiszen háromezer fedajin van itt, azok majd vigyáznak rájuk.

– A fedajinok szétszaladtak.

Mire dr. Mudhil irodájába értünk, Ibrahimnak sikerült úrrá lennie magán. Hajnali négy óra volt, Jerikó egén már gyülekeztek a felhők, hogy a napkeltével szétoszoljanak. Amikor a műhelybe léptünk, láttuk, hogy az irodában ég a villany.

Nuri Mudhil az ablaknál állt, és lenézett az utcán szorongó, megrettent tömegre. A könyvespolchoz ismerős alak támaszkodott.

– Zijjad ezredes!

– Úgy van, Ibrahim hadzsi.

Szorongva láttam, hogy apám szemében gyilkos düh villan, s a keze ökölbe szorul. Odaléptem kettejük közé.

– Okos fiad van – mondta Zijjad. – De most jobb, ha szembenézünk a helyzettel.

Az egyiptomi hadsereget megverték. Még szerencse, hogy Huszein király bölcsen

kihúzta magát ebből az őrült vállalkozásból, és titkon megegyezett a zsidókkal. A légió nem kezdeményez harci cselekményt Izrael ellen, Izrael pedig békén hagyja Kelet-Jeruzsálemet és a Nyugati Partot.

– Vagyis az embereknek semmi okuk a pánikra – tette hozzá dr. Mudhil.

– Most már elszabadult a pokol, nem lehet őket megállítani – vélekedett apám.

Dr. Mudhil odasántikált hozzánk.

– Az ezredes két légiós zászlóaljat rendelt a hídhoz. Parancsot kaptak, hogy lőjenek mindenkire, aki át akar kelni Jordániába.

– Allah szerelmére, de hát mi értelme ennek? Ha tüzet nyitnak, az emberek megvadulnak, és minden irányból megkísérlik, hogy áttörjenek. Mi haszna, ha megölnek két-háromezer embert, feleségestül, gyerekestül?

– Minél több Jordániában a palesztin, annál veszélyesebb az ország helyzete.

Torkig vagyunk a palesztinokkal, Ibrahim hadzsi. Ha rajtam múlnék...

– Elég legyen, Zijjad! – mondta parancsolóan Nuri Mudhil. – Nagyon jól tudjuk, mit művelne, ha magán múlnék. És egy vérfürdővel több vagy kevesebb, mit számít ez a mi történelmünkben. – Dr. Mudhil megragadta apám köntösét. – A király szerencsére engedélyezte, hogy először szép szóval próbáljuk leszerelni az embereket. Te vagy az egyetlen, Ibrahim, aki visszafordíthatod őket.

Az Allenby híd olyan kicsi és rozoga volt, hogy nem is látszott, milyen óriási a jelentősége.

– Vezényelje hátrább az embereit, az első ív mögé – mondta Ibrahim az ezredesnek. – Nekem pedig hozzon egy hangszórót.

– Csak el ne felejtsd, hogy ha elsodornak, és feltódulnak a hídra, előrenyomulunk, és azonnal tüzet nyitunk.

– Ezt kár volt mondania, ezredes. Ugye nagyon szeretné, ha kudarcot vallanék?

Hajnalodon.

Apám meg én ott álltunk a híd előtt, magányosan, ezernyi puska lőtávolában.

Jerikó felől, mint sáskaraj a sivatagból, közeledett a tömeg; már az alakok körvonalai is kirajzolódtak. Apám ott állt egymagában, és rettenthetetlenül nézett szembe velük; ezekben a pillanatokban ismét meghódította a szívem. Akkora erő sugárzott belőle, hogy a tömeg lenyűgözve megtorpant, és ezt a töredék másodpercet használta ki, hogy magához ragadja a kezdeményezést.

– Megállni! – ordította a hangszóróba.

– Hiába, hadzsi Ibrahim! Átmegyünk!

– A zsidók a Holt-tenger mentén törnek fölfelé!

– Egy órán belül Jerikóban vannak!

– Már felszálltak a bombázók!

– Kelet-Jeruzsálemben ezreket öltek meg!

A menet élén idős sejk állt. Apám rádörrent: – Rasid! Lépj elő!

Rasid felemelt karral nyugalomra intette a tömeget, majd elindult felénk.

– Kár erőlködnöd, Ibrahim – mondta.

– Egyszer már gyáván elmenekültünk az otthonunkból, és meglakoltunk érte.

Nem futhattok meg másodszor is!

– Akkor mindnyájunkat legyilkolnak!

A tömeg megindult.

– Húzódj félre az útjukból, Ibrahim – óvta apámat a sejk.

Ekkor Ibrahim hangja ismét felzendült: – Most jártam a Kísértés Hegyén, és beszéltem Mohameddel!

A tömeg döbbenten elnémult.

– Mohamed azt mondta: Allah elátkozta a folyót és a hidat is! Az első, aki rálép, nem ér át élve a túlsó partra. Allah megvakítja, és feltépi a gyomrát, a keselyűk lakomájául.

– Hazudik! – kiáltotta Rasid.

Apám félreállt, és utat engedett neki a hídhoz, majd ismét szájához emelte a hangszórót.

– Felszólítom Rasid sejket: induljon el elsőnek! És ha élve jut át Jordániába, hát sújtson le rám Allah gyilkos haragja!

Az őrjöngés hirtelen, mintegy csodaszerűen elcsitult. Rasid sejk is okosabbnak látta, ha néhány lépést hátrál.

– És akkor ki ment meg bennünket a zsidóktól?

– Én, Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi hadzsi esküszöm Mohamed szent nevére, hogy a hajatok szála sem görbül meg. És most menjetek szépen mind haza!

– Dicsőség a nagy hadzsi Ibrahimnak!

– Allah megoltalmaz bennünket!

A tömegből kis csoportok szakadtak ki, és lassan megindultak vissza Jerikó felé.

Egyre újabb csoportok követték őket. Végül sarkon fordult maga Rasid sejk is.

Kis idő múltán apám meg én ismét magunk maradtunk. Apám rám nézett, és megveregette a vállam.

– Bátor fiú vagy, Iszmail – mondta. – Gyere, kísérj haza. Nagyon fáradt vagyok.

– Szeretlek, apám! – kiáltottam. – Nagyon szeretlek!

Tizenkettedik fejezet Egy héttel a háború után visszamentem a Nebo-hegységhez. A menekültek nem tudtak kilábalni a nyomott, gyászos hangulatból; apám meg én viszont éppen ellenkezőleg éreztünk. Hadzsi Ibrahim mintha hosszú, sötét alagútból jött volna elő; a fejében egyszer csak kattant valami, és ismét szembe tudott nézni a valósággal.

Csöppet sem látszott elkeseredettnek; elpártolt Nasszer ezredestől, sőt olyasmire is célozgatott, hogy az élet talán még egyebet is tartogat számunkra, mint a tábort.

Közvetlenül nem beszélt arról, hogy kiegyezik a zsidókkal, és visszamegyünk Tabahba, de többször is felkereste dr. Mudhilt, és az volt az érzésem: valamiféle tisztességes kiutat keres a száműzetésből.

Odakinn a sivatagban talán túlságosan is elandalított a csend meg a csillagos égbolt, és a véremet valami halvány reménységféle pezsdítette. Apa hallgat a véleményemre; ha gondosan kiszámítom a lépéseimet, és nem kapkodom el a dolgot, talán meggyőzhetem, hogy ha elenged az egyetemre, az még nem a világ vége.

Néhány év múlva majd ismét találkozunk, és az egész család letelepül valami emberhez méltó környezetben; még az is lehet, hogy elhagyjuk Palesztinát, sőt az arab országokat is.

Vagy mindez merő őrültség? Mi lesz Nadával? Apának soha nem szabad megtudnia, hogy lánya elvesztette az ártatlanságát, mert akkor minden tervemnek befellegzett. Legelőször őket, kettőjüket kell kibékítenem egymással. Időnként felszikrázott köztük valami érzelem, de Nada látogatásai apámban végül mindig keserű szájízt hagytak. Mintha mindkettőjükben valamilyen robbanás készülődnék.

Nada megtagadta korábbi életét, de soha nem becsmérelte nyíltan hadzsi Ibrahimot.

Mégis, néha az volt az érzésem: gyűlöli őt. Azt is tudtam, hogy apánk soha nem tűrne meg környezetében egy független nőt, de közben abban reménykedtem, hogy két ilyen nagyszerű ember előbb-utóbb csak rászánja magát, hogy tiszteletben tartsa egymás egyéniségét.

Miért is akar apám minduntalan belekötni a lányába?

Nincs más megoldás: mindenekelőtt el kell simítanom köztük a viszályt. Aztán már szabad álmodozni valamiféle változásról...

Az eget fürkésztem. Nem sok jót ígért. Nada holnap hazajön három napra, de én még mindig nem készültem el az ásatási terület befedésével.

Felhívtam rádiótelefonon dr. Mudhilt.

– Itt vagyok, Iszmail.

– Azt hiszem, holnap még itt maradok, hogy befejezzem a tetőzetet. Nem akarom három napra szabadon hagyni ezt a szakaszt.

– Rendes fickó vagy.

– Megüzenné Nadának, hogy késni fogok?

– Persze, bízd csak rám. Odakinn minden rendben?

– Igen, semmi gond. Pompásan érzem magam.

Ibrahim kénytelen volt bevallani magának, hogy már nagyon várja Nada másnapi látogatását. Kár is tagadni: hiányzik neki a lány. Amikor dr. Mudhil átadta Iszmail üzenetét, váratlan ötlete támadt, amelynek szívből megörült. Ha Iszmail késik, talán majd sétára hívja Nadát, és most először elbeszélgetnek kettesben. A lány szelleme egyre nyitottabb; úgy látszik, Ammanban sokat okosodott.

Hadzsi Ibrahim eltöprengett gyermekeihez való kapcsolatáról. Tizenegy gyermeket nemzett; volt, aki meghalt, volt, aki a távolban élt, de mind közül – most ezt is beismerte – Iszmail után Nada volt számára a legkedvesebb. Elhatározta: ha most eljön, inkább elharapja a nyelvét, semhogy durván vagy nyersen szóljon hozzá.

Maga sem értette: ha ennyire szereti, miért akarja mindig megbántani?

A nők kotkodácsolva zsongták körül Nadát. Milyen gyönyörű! Az elmúlt hónapok alatt, amióta nem járt idehaza, még sokkal szebb lett! És milyen nagyszerű a modora!

Természetessége, magabiztossága szinte ismeretlen jelenség volt számukra.

Fatima gyermekei ismét megbarátkoztak a szép nagynénivel. Nada ajándékot is hozott nekik: az Otman gyerekek megunt játékait. A táborban a játék ritkább kincs volt, mint az ékszer.

– Gyere, Nada, apád már vár – mondta Hágár, és idegesen tuszkolta kifelé lányát a konyhából. – De kérlek, próbálj kedves lenni hozzá; nehogy ismét veszekedjetek. Úgy láttam, nagyon készült a látogatásodra.

Nada belépett a nagyszobába. A nők követték, és gyorsan lekuporodtak székeikre.

Ibrahim új, mély karosszékében fogadta lányát, aki elébe járult, és mosolyogva meghajolt. Ám ebben a mosolyban több volt a keserűség, mint a derű. Ibrahim hosszan, mohón nézte. Bár megfordult a fejében, végül mégsem volt hajlandó megdicsérni szépségét. Intett, hogy hozzon oda mellé egy széket.

– Jól utaztál?

– Ammantól Jerikóig ugyanazt látja az ember.

– Érted küldtem volna Iszmailt, de hát ő most éppen versenyt fut az idővel a Nebo-hegységnél, Tudom, nem illendő, hogy egyedül utazz, de szerencsére nem kell átszállni, így hát kivételesen hozzájárultam. Még egyszer nem fordul elő.

– Fölösleges aggódnod, apa.

– Az én családomban a nők nem szoktak egyedül utazni.

– Azt tudom, apa.

– És hogy van a tiszteletre méltó Hamdi Otman?

Nada csak bólintott.

– A munkáddal minden rendben?

Nada ismét biccentett.

Hadzsi Ibrahimot ingerelni kezdte ez a zárkózott viselkedés. Nada olyan szúrósan nézte, hogy feszengeni kezdett. Látott ő már azelőtt is nőket, akik a sértődöttet adják; Nada nyilván azt képzeli, így kell nagyvilági módra viselkedni.

No, majd ő ráncba szedi! Talán vigye el sétálni, ahogy tervezte? Nem, ahhoz a lány most túl harapós kedvében van.

Türelmes leszek, határozta el Ibrahim.

– Biztosan sok a mesélnivalód – mondta.

– Nem olyan izgalmas három kisgyereket gondozni. Kérdezd csak meg Fatimát.

Fatima hálásan vihogott.

– De azért csak érdekes lehet egy akkora villában élni, ahol sok fontos ember jönmegy.

– Nekem kevés közöm van ehhez, apám. Csak ritkán járok az úri lakosztályokban, inkább csak esténként, amikor a gyerekek elköszönnek.

– És madame Otman kedves hozzád?

– Amennyire ebben a helyzetben lehet.

– Miféle helyzetben, Nada?

– Cseléd vagyok. Egy a sok közül.

– De te más vagy, mint a többi.

– Ezt nem tapasztaltam.

– Hogy beszélhetsz így? Te Ibrahim al-Szukori al-Vahhabi hadzsi lánya vagy. – Ibrahim idegesen kaparta a tenyerét; nehezen állta lánya kemény pillantását. – Mialatt itt vagy, egyszer el kell beszélgetnünk. Jó lesz?

– Ahogy gondolod, apám.

A kurta, hűvös válasz hallatán hadzsi Ibrahimnak arcába szökött a vér. Úgy látszik, gyanúja alapos: ott, a nagyvárosi házban Nada olyan lányokkal akadt össze, akik nem tisztelik a hagyományokat. Talán kár volt odaküldeni. Úgy látszik, a kis liba lázongani próbál. Ő igazán nem akar veszekedést, de mégsem nyelheti le, hogy a lánya így viselkedjék vele.

– Meglepetést tartogatok a számodra. Amikor utoljára itthon jártál, hirtelen rádöbbentem, hogy fölötted is elmúlt az idő: már rég férjet kellett volna keresnem számodra. Csak hát olyan nehezen élünk itt, hogy nem akartam elsietni. De most sokkal jobbra fordult a sorsunk. Omár nemsokára Kuvaitba utazik: egy előkelő szálloda irodájában kapott munkát. Iszmail nagyon szépen keres dr. Mudhil mellett, és én is kényelmes és biztos pozícióba kerültem. Itt az ideje, hogy foglalkozzunk a férjhezmeneteleddel. Többen is megkerestek, hogy a fiuk számára megkérjék a kezed, és igen előnyös ajánlatokat kaptam. Mindig arra törekedtem, hogy olyan derék férjet találjak neked is, mint a nővéreidnek. Ammanban nagyon sokat fejlődtél; igazán értékes menyasszonynak számítasz. Kivártam a legjobb ajánlatokat, és nem is csalódtam. Nem kell tovább várnunk.

Az asszonyok lelkesen sóhajtoztak, és széttárták karjukat örömükben.

– Nekem nem sürgős. Nagyon jól megvagyok Ammanban.

Aha, gondolta Ibrahim, na végre! Már nem olyan fensőséges a kisasszony!

Ráeszmélt, hogy kivel van dolga! Persze eszem ágában sincs, hogy csak úgy ripszropsz férjhez adjam, de azért egy kicsit megszorongatom. Hadd legyen ő is egy kicsit ideges.

– Mialatt itt vagy, majd hosszabban elbeszélgetünk a lehetőségekről. Sőt mi több: te vagy a legfiatalabb lányom, azt se bánom, ha te is elmondod a véleményed... de a végső döntést azért csak bízd rám. Ehhez aztán igazán értek.

Nada felállt, és odalépett hozzá. Életében először mert nyíltan szembeszállni apjával.

– Akkor megyek férjhez, amikor én jónak látom.

Az asszonyok valósággal beleolvadtak a falba.

Ibrahim összehúzta szemét.

– Hát jól sejtettem! Úgy látom, mindenféle züllött lányokkal trafikálsz ott Ammanban, akik nem tisztelik kellőképpen az apjukat. Akkor mész férjhez, amikor én akarom, és ahhoz, akihez én adlak. És ilyen hangon többé ne merj beszélni velem!

– Ibrahim tapsolt, értésére adva a három asszonynak, hogy távozzanak.

– Várjatok! – szólt rájuk Nada. A nők megdermedtek döbbenetükben. – Akkor megyek férjhez, amikor én akarom, és én választom meg, hogy kihez.

Ibrahim felugrott, és arcul csapta.

– Betartottad a parancsom? Fátyollal jártál az emberek előtt?

– Soha!

Ibrahim ismét arcul ütötte, és lerántotta fejéről a kendőt.

– Túlságosan megnőtt a hajad. Ez szemérmetlenség. Hozd az ollót, Hágár.

– Nem, apám, többé nem vágatod le a hajam.

– Hágár! Nem hallottad, mit mondtam? Te pedig, Nada, jegyezd meg: ebben a családban én megvédem a becsületet és az erényt!

– A becsületedért már éppoly fölösleges aggódnod, mint az én erényemért – vágott vissza Nada.

– Nada, hallgass! – sikoltott az anyja.

Ibrahim egyszerre fenyegetőn és hitetlenül meredt rá.

– Ezt hogy érted?

– Már nem vagyok szűz.

A nők feljajdultak. Ramiza elájult. Ibrahim szeme vadul forgott.

– Hazudsz! – üvöltötte furcsa, torz hangon, és eszelősen, tehetetlenül csápolt a karjával. – Igazat beszélsz?

– Igazat, apám.

– Erőszakot tettek rajtad! Ugye, így történt?

– Nem, apám. Én is akartam.

– Csak nem... csak nem vagy másállapotban?

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Mit számít?

– Ki az az ember?

– Többen is voltak, apám.

– Szándékosan csináltad, csak hogy megalázz!

– Úgy van, apám.

– Szándékosan akartál... megfosztani a becsületemtől... Készakarva tetted...

– Sokszor hallottam tőled a kérdést, apám: ki meri megmondani az oroszlánnak, hogy büdös a lélegzete? Te is kegyetlen vagy, apám, mint a vadállat. És ha fáj, amit mondok, hát csak hadd fájjon, mert te is megkínoztál engem nap mint nap, amióta csak a világon vagyok. Nem féltem az életem, mert soha nem is éltem igazán. Én nem léteztem; csak téged szolgáltalak. Hát ne késlekedj, tedd, amit a kötelesség parancsol.

Az illik hozzád.

– Nada, azonnal gyere vissza!

– Menj a pokolba, apám.

– Nada!

– Iszmail egyszer olvasott nekem a jerikói szajháról, aki elrejtette Józsué kémeit.

Bosszuld csak meg a szégyent, amit a lányod, a szajha hozott rád. Gyere utánam.

Jerikó utcáin megtalálsz.

Mihelyt Nada kitette a lábát, Ibrahim a hálószobájába rontott, felcsatolta övét, benne a tőrrel. Ahogy az ajtóhoz rohant, Hágár elébe vetette magát, térdre zuhant, és átfonta a lábát.

– Ne, Ibrahim! Küldd el a háztól! A nevét se mondjuk ki többé!

Ramiza is rávetette magát, hogy lebéklyózza a karjával. Ibrahim lerázta, félrerúgta őket, és kibotorkált a házból. A nők hajukat tépve fetrengtek a földön.

Nada holttestét másnap reggel találták meg Jerikóban, nyakaszegetten, átvágott torokkal. Haját durván lenyirbálták.

egy

csatornában,

Tizenharmadik fejezet Mihelyt az Allenby hídnál megpillantottam dr. Mudhil elkínzott arcát, szavak nélkül is tudtam, mi történt.

Csak ennyit mondott: – Nada...

Bármily különös: nem sírtam. Dr. Mudhil könyörgött: ne menjek haza, inkább tartsak vele Londonba.

– Nem. Haza kell mennem.

Amikor átfurakodtam a szomszédok riadt kis csoportján, magamon éreztem anyám rettegő tekintetét. Így léptem be a nagyszobába.

Ibrahim hadzsi már várt. Ott ült nagy karosszékében, kidülledt szeme mintha kétszeresére nőtt volna, és vörös erek hálózták be. Arcán kísértetiesen táncolt az Omár és Dzsamil képe előtt égő gyertya visszfénye. Rámeredtem, isten tudja, meddig. A szobában csak ziháló lélegzetünk hallatszott.

– Szólalj meg végre! Parancsolom, hogy beszélj! – Nem ismertem rá a hangjára.

Ismét hosszú, végtelen csend lett. A szeme lázasan forgott. Nagy nehezen feltápászkodott, és az asztalhoz botorkált. Széthúzva köntösét, előrántotta a tőrt, melyen még ott száradt Nada vére, és az asztalba szúrta.

– Valaha... valaha te voltál minden reménységem – hörögte. – De gyávább vagy, mint egy asszony. – Elém állt, és lemeztelenítette a torkát. – Rajta, Iszmail! Mire vársz?

– Igazad van, apám. Megöllek, de a magam módján. Nincs szükségem a tőrödre.

Csak beszélni fogok. A szavaimmal kergetlek a halálba. Hegyezd csak a füled, apám, és jegyezz meg minden szót. – Csak bámult rám, én pedig rákezdtem a mondókámra: – Jaffában végignéztem, amint az iraki katonák meggyalázzák Fatimát és mind a két feleséged!

– Hazudsz! – hörögte.

– Nem, apám, nem hazudok. Nyolcan vagy tízen voltak, és egymás után hágták meg az asszonyokat. Láttam, amint beléjük nyomják a nagy, duzzadt, síkos farkukat!

– Hazudsz!

– És aztán elélveztek az asszonyaid meztelen testén. És röhögtek, és a seggüket csapkodták! Pompás napjuk volt!

– Hazudsz!

– Rajta, apám! Húzd csak ki a tőrt az asztalból, és ölj meg. Ölj meg mindnyájunkat!

Ibrahim hirtelen a mellébe markolt, levegőért kapkodott, majd felüvöltött iszonyú fájdalmában.

– A szívem... A szívem... – Támolyogni kezdett, nekiütközött a bútoroknak, aztán elzuhant. Én ott álltam fölötte.

– Hát nem tudod kirántani a tőröd az asztalból, apám? Igazán nem? Nagy kár.

Pedig végignéztem, amint anyámat tíz katona hágja meg a puszta földön. El tudod képzelni a jelenetet?

– Haaah!

Négykézlábra kapaszkodott, és fuldokolva, sípoló lélegzettel próbált az asztal felé mászni. Orrán, szemén, száján dőlt a váladék.

– Haaahhh!

– Elérte az asztalt, és megkísérelt felhúzódzkodni. Keze már ott volt a tőr markolatán; vadul rángatta. A tőr nem engedett. Az asztal felborult. Ő visszazuhant a földre, bugyborékolva hörgött, üvöltött, aztán egyszer csak elnémult, és nem mozdult többé.

Tizennegyedik fejezet A többiek a rémülettől dermedten óvakodtak vissza a házba. Azt hittem, ha megpillantják a lábamnál Ibrahim holttestét, tombolni, őrjöngeni fognak. Furcsamód nem így történt. Csak bámultak rám, aztán reszketve elhúzódtak. Hirtelen rádöbbentem: máris, ebben a pillanatban elfogadtak a ház új urának. De hosszú ideig csak álltam, szenvtelenül, mintha kívülről nézném az egészet. Csak azután csapott át rajtam az öröm hulláma. Hát bosszút álltam szeretett nővéremért, mégpedig úgy, hogy legyőztem a férfit, akinél erősebbet, félelmetesebbet nem ismertem. Sikoltozni tudtam volna a boldogságtól, amiért sikerült végeznem vele, méghozzá úgy, hogy lassú, gyötrelmes halállal lakolt meg.

De úristen... még mindig... még ekkor is szerettem! Hát meg lehet ezt érteni?

Szerettem őt, teljes szívemből.

A suttogás izgatott morajjá duzzadt, kiürültek a viskók és a kávézók, és házunk előtt hatalmas tömeg gyülekezett. Kimentem a verandára, és minden félelem nélkül meredtem a szemükbe. Sok százan voltak, és egyre újabbak jöttek. De egyetlen szitkot nem ordítottak felém. Senki nem tette szóvá, ami történt. Hiszen olyan világos és természetes az egész, nemde? A sokaság egyvalamit pontosan megértett: én, Iszmail az ősi, megszentelt hagyomány szerint végeztem a hadzsival, és mostantól fogva én képviselem a hatalmat.

– Hadzsi Ibrahim elhagyott bennünket – jelentettem be szinte egykedvűen. – Megölte a szíve.

Ibrahim hadzsi történetének legdicsőségesebb fejezete most jött el, a halála után.

Csak államfőknek vagy országos hírű szent embereknek jár ki temetésükön ilyen mélységes gyász. Százezrével jöttek, a Nyugati Part és Jordánia valamennyi táborából. Kitűnt, hogy az arabok szinte vallásosan tisztelték és bálványozták, bár hogy igazából miért, azt maguk sem tudták. Ezekben a percekben csak azt érezték, hogy Ibrahim hadzsi nincs többé, s hogy nélküle mind csupaszok és elhagyatottak.

A Kísértés Hegyének alsó lejtőjén, ahonnan jól látszott egész Akbat Dzsabar, már épülőben volt egy sírbolt meg egy kis mecset. Itt helyezték örök nyugalomra hadzsi Ibrahimot, felhasználva az alkalmat, hogy – számomra rejtelmes okból – bosszút esküdjenek a zsidók ellen. Gyötrelmes megpróbáltatás volt ez a nap, de igyekeztem megőrizni hűvös, fensőbbséges nyugalmamat, és bár a hátam mögött sok ocsmányságot suttogtak, a szemembe senki nem merte mondani vádjait. Tudták, hogy új vezér áll előttük, ismerték hatalmát. Meghunyászkodtak hát, biztosítottak mélységes együttérzésükről, arcon csókoltak, sőt a leghitványabbja még a kezem is csókokkal borította.

Az eljövendő nemzedékek számára bizonyára zarándokhely lesz ez a sír, és az idő múlásával a hadzsi a szentek közé emelkedik majd.

Amikor a gyászszertartás végén a tömeg szétszéledt, és ki-ki hazaindult a maga pokolbéli bugyrába, iszonyatos undor fogott el. Nem volt maradásom a sírnál; siettem az egyetlen emberhez, akitől melegséget, vigaszt kaphattam. Láttam Nuri Mudhilon, mennyire aggódik miattam. Egyre azt motyogtam, hogy én változatlanul

szeretem Ibrahimot. Dr. Mudhil észrevette, hogy az összeomlás határán vagyok. Az is feltűnt neki, hogy amióta Nada meghalt, nem hoztam szóba őt. Kényszerítettem magam, hogy ne is gondoljak rá. És ekkor hirtelen kimondtam a nevét, és máris dr.

Mudhil karjába omlottam.

– Mondja meg, professzor, hol van. El kell vinnem valahová, ahol megleli a nyugalmát.

– Nem, Iszmail – felelte. – Erre nincs módod.

– De meg kell tennem!

– Lehetetlen – ismételte határozott hangon.

– Mire céloz, professzor?

– Ne most, Iszmail. Majd később...

– Mondja meg! Követelem!

– Semmi nem maradt belőle. Ezer darabra szaggatták, úgy dobták a folyó menti szemétverembe. Kérlek, ne faggass tovább...

– Megbosszulom! – üvöltöttem fel.

Dr. Mudhil fájdalmasan sóhajtott.

– Tudom, Iszmail... – suttogta. – Meg fogod bosszulni... Mi mást is tehetnél?

A feszültség körbeűzött a szobában. Aztán megálltam előtte; egész testemben reszkettem.

– Sírni szeretnék... Miért nem tudok sírni? – Térdre hullottam, és a lábába kapaszkodtam. – Mit tettünk?! Mi a bűnünk?! – kiabáltam. – Miért van ez így? Miért?

Miért?

Az ölébe vonta fejem, simogatott, és én zokogtam, a teljes megsemmisülésig. A lehanyatló nap hirtelen erős fénnyel árasztotta el a szobát. Aztán leszállt a sötétség.

– Miért? – suttogtam. – Miért?

– Apád, nővéred és te magad... Három szép, nagyszerű ember, aki szenvedélyesen szerette egymást. De olyan környezetbe születtetek, ahol az effajta szeretet nem tud testet ölteni. Átkozottak vagyunk az emberek között.

– Mi lesz velünk? – jajdultam fel.

Dr. Mudhil nem válaszolt. Elnéztem a sötétben alakja imbolygó körvonalait.

– Feleljen, professzor! Nagyon kérem...

– Jó, hát megmondom – szólt halkan, fájdalmasan. – Nekünk nem szabad szeretnünk egymást, és régóta már nem is tudunk szeretni. Így íratott ez meg tizenkét évszázaddal ezelőtt. A mi örökségünk a gyűlölet, és mi évtizedről évtizedre, nemzedékről nemzedékre, századról századra a gyűlöletből táplálkoztunk. Amikor a zsidók visszatértek, a gyűlölet elszabadult, és vad, céltalan, önpusztító erővé duzzadt. Még néhány évtized, és az iszlám világ önmagát fogja felemészteni ebben a tébolyban. A magunk fajtájával nem tudunk együtt élni – soha nem is tudtunk. A külvilággal nem tudunk megbékélni – ehhez sem értettünk soha. Változni nem tudunk. És most az ördög, aki elvette eszünket, már a húsunkat rágja. Megállni sem vagyunk képesek, és ha senki más nem állít meg, akkor magunkkal sodorjuk a világot is a Nagy Tűz Ünnepébe. Amit most megélünk, Iszmail, az nem más, mint az Apokalipszis első fejezete. ...Nem tudom, melyik pillanatban borult rám a sötétség...

El akartam menni innen. Csomagolás közben egyszer csak megbénult a kezem... minden kicsúszott belőle... és az agyamra köd borult...

Küszködtem, hogy magamra eszméljek, de csak foszlányokban láttam némi fényt...

Napról napra sűrűbb lett a sötétség, és ahogy iparkodtam kitörni belőle, egyre fáradtabb lettem... míg végül alul maradtam...

Már nem szólalok meg. Mindenki azt mondja, megtébolyodtam... ...Dr. Mudhil sokszor járt nálam, kérlelt, a lelkemre beszélt... Válaszolni akartam, de nem mozdult a nyelvem... És a szavait is egyre nehezebben értettem... ...Egy éjjel őrjöngeni kezdtem Nada pusztulásán, és összetörtem mindhárom fényképet: Dzsamilét, Omárét, Ibrahimét... ...ekkor úgy, ahogy ágyamon feküdtem, odaláncoltak a falhoz... ...de valahányszor Nada eszembe jutott, iszonyatos fájdalom tört rám, és elvesztettem a fejem... ...Napközben a gyerekek bekukucskálnak az ajtón, mutogatnak rám, és csúfolnak... de mit számít... ...így fekszem megláncolva... Hágár nap mint nap odalép hozzám, belém rúg és leköp. Azt is hallom, amint Kamallal azt tervezgetik: eladnak egy öngyilkos fedajinosztagba... újabban már háromszáz dollárt fizetnek egy főért, a családnak pedig nagyon kell a pénz... Lám, nem vagyok én őrült... ...A végsőkig el vannak keseredve... Kamalnak nincs munkája... Omár keresetéből nem élhetnek meg ennyien... ...hát persze, hallom, amint fondorkodnak... csak azt nem sejtik, hogy végre boldog vagyok, mert beszélgethetek Nadával... Minden éjjel látom őt... odajön az ágyamhoz, és azt hajtogatja: meneküljek innen... ...Ez az ostoba Kamal... még életében nem végzett rendes munkát... nem tudja, hogy sikerült meglazítanom a falban a csavarokat, és csak rajtam múlik, mikor szabadítom ki magam... ...igen, Nada, elmegyek innen...

Megyek utánad... ...a vádi visszavezet a barlangokhoz... ...milyen ragyogón süt a nap... ...vizet is kellett volna magammal hoznom, meg valami ócska cipőt... de nem lehet... szaladnom kellett Nada után, különben még újra eltűnik... ...Már túl mélyen hatoltam a szurdokba... a lábam ég és vérzik... Kicsit pihenek... csak ez az átkozott lánc a csuklómon...

Oda nézz! Nada mászik felfelé a sziklán... „...Nada, várj!... Ne incselkedj velem... Mindjárt utolérlek, nővérkém...” ...mássz csak, mássz... igyekezz a nyomába... meg ne csússz... ne félj... „Nada, fogd meg a kezem, és segíts, olyan nehéz rajtam a lánc...” A Próféta nevére, micsoda hőség... jaj, Iszmail, de csacsi voltál, hogy nem hoztál vizet... Mit tegyek, Nada?

Futnom kellett, különben eladnak a fedajin bandáknak... ...Ó, Allah, azt hiszem, nem ez az a szurdok... Eltévedtem... ...De nem! Megint látom Nadát... úgy szökell a sziklákon, mint a hegyi kecske... kecsesen... fürgén... és most egyszer csak leül a sziklaperemre, kacag, csúfolódik...

„...Nada, Nada, jövök már... és a párkányról felszállhatunk a hét mennyországba...” ...nézd, már milyen magasan vagyunk... látni a sivatag végtelenjét... a Holttengert... a folyót, amint a Nebo-hegységig kanyarog... ...Allah nevére, mi ez a zúgás? A sáskák? Valami sűrű felhő közeleg felém, de nem sáskaraj... inkább...

Emberek... Igen, most már látom... A sivatag megtelik emberekkel... Millióan vannak... Most megláttak és szólítanak.

– Ments meg bennünket, Iszmail!

– Forduljatok vissza, halljátok? Meneküljetek ebből a vad pusztából! Vissza!

Parancsolom! ...Miért nem hallgatnak rám? Csak jönnek, jönnek, sokmilliós tömegben...

– Ments meg bennünket, Iszmail!

– Őrültek vagytok! Forduljatok vissza! Vissza, vagy elér valamennyiünket a Tűz Napja! Allah nevére, forduljatok vissza! Ez már az Apokalipszis! ...Istenem, Istenem, nem hallgatnak rám... csak jönnek, egyre csak jönnek... ...Még egyszer szólok hozzájuk... de fáradt vagyok a hegymászástól, és a láncok elgyötörték a testem... ...Először még pihennem kell... Hadd feküdjek egy kicsit... a bőröm olyan forró a szikla érintésétől... Nem, inkább állok... De nem bírok feltápászkodni... Inkább mégis alszom egy kicsit... Milyen forrón tűz a nap... ...Fáradt vagyok... Végtelenül fáradt...