Férj és feleség

TONY PARSONS

FÉRJ ÉS FELESÉG

A fordítás a következő kiadás alapján készült: Tony Parsons: Man and Wife HarperCollins, London, 2002 Copyright © 2002 by Tony Parsons Hungarian translation © Varga Monika, 2003 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató Tördelte a Kopf Bt. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető György Géza vezérigazgató Készült Debrecenben, 2003-ban Szerkesztette Katona Agnes Felelős szerkesztő Gy. Horváth László www.europakiado.hu A kötetet az eredeti könyv borítójának felhasználásával Kállay Judit tervezte Készült 18,42 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 7318 X

Ez a regény kitalált történet. A cselekmény, a nevek és a szereplők a szerző képzeletének szülöttei. Élő vagy elhunyt személyekkel, valóságos eseményekkel és helyszínekkel való bárminemű hasonlóság a véletlen műve.

Édesapámnak

Első rész Álmai férfija

A világ legszebb lánya A fiam eljön az esküvőmre. Ő a tanúm. Közlöm is vele: „Te vagy a tanúm, Pat.” Örülni látszik. Eddig még egyszer sem volt esküvői tanú. No persze nem fog gonoszkodó-pajzán beszédet tartani arról, mit össze nem disznólkodtam tébolyult ifjúkoromban, meg sem próbál meglógni a nyoszolyólánnyal, sőt még a gyűrűkre sem lesz gondja. Még csak hatéves.

Vagyis násznagyi teendői a cím felvállalásában nagyrészt ki is merülnek. Mégis... komolyan gondolom, amikor azt mondom, hogy ő a tanúm. Ő az élő tanúm rá, hogy egyszer a lehető legjobbat hoztam ki magamból: őt, a fiamat. És ez a különleges nap is jelentőségét vesztené, ha ő nem lenne jelen.

Még pár nap – elfogy az esküvői torta, kezdetét veszi az új házasélet, a világ visszazökken a régi kerékvágásba – és valamelyik tanár rákérdez, mivel töltötte Pat a hétvégét.

– Az apukám esküvőjén voltam – feleli majd.

Nekem ennél többet nem mesél el, mégis hallani vélem a tanári szobában felcsattanó nevetést, amely ezt az unos-untalan ismételt, őszinte, ártatlan választ követi. Mekkorákat kuncognak majd! Mekkorákat sóhajtoznak! „Ilyen időket élünk!”, gondolják a fiam tanárai. A gyermekek szabadideje azzal telik, hogy valamelyik szülőjük elkötelezi magát. Hová jutott ez a világ? Hmm? Tudom, hogy apám is hasonlóan érezne; jóllehet, az öregem kicsit sem találná mulatságosnak ezt az egészet. Élete utolsó éveiben döbbent rá, hogy az újkor férfijai és női mit is művelnek az életükkel – ezáltal a gyermekeikével is; és semmit sem kívánt volna kevésbé az unokájának, mint hogy tanúja legyen, amint az apja szombat délután újranősül. Apám szerint egy kis focizás a parkban épp elég izgalommal szolgált volna aznapra.

Szerintem mindannyian tévednek... a fiam tanárai, az apám, mindazok, akik azt hiszik, hogy a legelső fogadalom jobban köt, mint a legutolsó.

Nem lesz rajtad kívül más...

Miért baj, ha nem lesz rajta kívül más? Miért rossz még egyszer megpróbálni, ezúttal jól?

Hacsak nem Elizabeth Taylornak hívják az embert.

Ahogy múltak az évek, egyre inkább apám arca köszönt vissza a tükörből, és azon kaptam magam, hogy többször egyetértek vele, mint nem, holott fenntartással élt szabados világunkkal szemben.

De ebben az egyben tévedtél, apa.

Mindnyájunknak jár a második esély, hogy megtaláljuk a szerelmet, amire áhítozunk, mindannyian megérdemeljük, hogy még egy lehetőséget kapjunk a boldogságra, hogy utolsó kísérletet tegyünk életünk átváltoztatására olyasvalamivé, amiről azoknak a régi daloknak az egyike szól, az, amelyiket annyira szerettél.

Tudod.

A régi dalok egyike.

Kis esküvő a miénk. Mondhatni, picinyke. Csak néhány közeli barát, és akik a családjainkból megmaradtak – anyáink, a gyerekeink, az ő nővérei, apám öccsei, anyám fivérei – és mi ketten. Én és a világ legszebb lánya.

Képtelen vagyok nem őt nézni.

Képtelen vagyok levenni a szemem arról a mesés arcról.

Nem tudok betelni vele, milyen gyönyörűséges ma, ott mosolyog fekete taxink hátsó ülésén, ahogy haladunk a Rosebery Avenue-i kis terem felé, ahol majd összeadnak minket. Úgy érzem, mintha most először látnám Cydet. Minden férfi így érez? Azok a vőlegények is, akiknek hétköznapi menyasszonyuk van? Minden férfi úgy érzi, az ő menyasszonya a legszebb a világon? Meglehet.

A legjobbat kívántam neki, tiszta szívemből. Azt akartam, hogy tökéletes legyen ez a nap, és ez elrontotta a kedvem, mert tudtam, hogy nem lehet tökéletes.

Nincs apa, aki az oltárhoz kísérje, és nincs apa, aki köszöntse új családjában.

Apáink dolgozó emberek voltak, a régi iskolából, erősek és kedvesek és józanok, de a szívós nemzedék szívós fiainak szíve és tüdeje meglepően törékenynek bizonyult.

Apáink évekkel korábban mentek el, mint hogy idejük lejárt volna, és tudtam, hogy ma hiányozni fognak, ma jobban, mint máskor. És volt még néhány ok, ami miatt néhány felhő gyülekezett e fölött a tökéletes nap fölött. Értünk nem szólnak templomi harangok és zsoltárok, minket nem egy mosolygó tiszteletes ad össze, nem ő szól, hogy most már megcsókolhatjuk egymást. Mert egyetlen templom sem fogad be bennünket. Túl nagy utat megtettünk már, tudják. Túl sok életet leéltünk.

Azt hittem, ezt is sajnálni fogom. Hogy a szentesítés elmarad. Úgy gondoltam, ez végképp lehangolóvá teszi az eseményt.

Amikor azonban Cyd megfogta a kezem, az egész valahogy már nem is számított, mert a kalapos nőkkel, öltönyös férfiakkal és – ahogy anyám mondta volna – a vasárnapi ünneplőjüket viselő gyerekekkel teli kis, világi termet egyszer csak szent helynek kezdem érezni.

Mindenki mosolyog, örül nekünk, mindenütt fehér liliomok, illatuk betölti a levegőt.

Ennél a helynél szentebb hely nem is létezik. És ha valaki, akkor mi áldottak vagyunk.

Kis esküvő. Mindketten ezt akartuk. Hivatalossá tenni, amit már majdnem a kezdetektől tudtunk – hogy közös életet építünk. És elmondani a világnak: hogy a java csak ezután jön. Mi lehetne ennél reményteljesebb?

Mi lehetne jobb? Szentebb?

Hogy őszinte legyek, számomra azért elég nagy megkönnyebbülés, hogy a miénk nem hagyományos esküvő. Örülök, hogy egyes részeket mellőzünk: a kedves felebarátaim-féle templomi ájtatoskodástól kezdve, a mohos sírköveken át, egészen a konfettidobálásig és sok generációs diszkóig, ahol részeg nagybácsik csápolnak a „Wake Me Up Before You Go-Go” dallamára.

Mindez elmarad.

Csak egy egyszerű szertartás, amely összeköt két zavaros életet. Életeket, melyek nem most kezdődnek, életeket, melyeknek már történelmük van. És ezeknek az életeknek, ezeknek a történelmeknek a legboldogabb része ott látható: a két kisgyerek, akik nagyanyjuk mellett állnak az első sorban a násznép részére kialakított helyen.

Egy komoly kislány hosszú, sárga ruhában, fehér virágokból álló csokrot szorít a mellkasához; egy gyermek, aki örökölte anyja távol ülő szemét, sötét haját és szép pofiját. És egy valamivel fiatalabb fiúcska, csokornyakkendőben és zsabós ingben, zakó nélkül – mit csinált a zakójával?, amikor utoljára láttam, még rajta volt -, aki sehogy sem tudja utánozni a kislány mosolytalan ünnepélyességét, a közelébe sem kerül, ezért aztán félszegen vigyorog, és úgy feszeng vadonatúj cipőjében, mintha ez lenne az első alkalom, hogy nem edzőcipő van a lábán.

Peggy és Pat. Az én gyönyörű fiam.

Pat anyám kezét fogja. És amikor az anyakönyvvezető a gyűrűket kéri, észreveszem, hogy mennyire megváltozott a fiam arca.

A csecsemő és a kis totyis, aki valaha volt, arcának bársonyos, édes kereksége eltűnőben van, élesebb, szögletesebb vonásoknak adta át a helyét. Az idő múlik, tovaszállt, amikor nem figyeltem, és a fiam kezd inkább jóképű, mint szép lenni. Minden nappal tovább nő.

Cyd úgy mosolyog rám, mintha mi lennénk az utolsó életben maradt szerelmespár. És arra gondolok: nincsenek „de”-k. Nincsenek fenntartásaim ezzel a nővel szemben. Ő az igazi. Örömben és bánatban, ezentúl mindig. Ő az igazi. És jobb kedvem kerekedik, új embernek érzem magam, mintha a „régi szép napok” végre elkezdődnének. Jóllehet, sok minden van már mögöttünk, egyik-másik rossz és szomorú és fájdalmas, de sok minden van még előttünk, annyi minden, amit várni érdemes, annyi minden, ami csak ezután következik.

Biztos vagyok ebben a nőben. Vele akarom leélni az életemet. Egészségben és betegségben. Szegénységben és gazdagságban. Részemről rendben. Esténként az ő arcát akarom látni utoljára, és reggelente az ő arcát akarom látni legelőször. Minden anyajegyet ismerni akarok a testén, minden kis szeplőt az emlékezetembe akarok vésni. Megszerezni és megtartani. Míg a halál el nem választ. Rám számíthatsz. Jó. Nagyszerű Hol írjam alá?

De még mindig van egy icipici kétely...

Elhessegetem a gondolataimból, úgy teszek, mintha nem is tudnék a létezéséről. De nem akar eltűnni. Apró és távoli balsejtelem, lesben áll szívem valamely titkos zugában, de nem tagadhatom, hogy ott van.

Nem olyan, mint egy újabb felhő e tökéletes nap egén, sokkal inkább távoli mennydörgés robaja.

Mert tudják, tisztában vagyok vele, hogy két okból vagyok itt ebben a teremben. Mert szeretem őt, ez egyértelmű. Szeretem a menyasszonyomat. Szeretem az én Cydemet. A másik ok... – hogy is mondjam? – szeretném újraépíteni a családomat.

Nemcsak ezt a férji dolgot akarom rendbe tenni most, második alkalommal.

Hanem az apaságét is.

Apja akarok lenni Cyd lányának. Születendő gyerekeinknek, akárhányan legyenek is. És a fiamnak. Családot akarok neki, ahogy magamnak is. Családot a fiamnak. Mindkettőnknek.

Családot még egyszer.

E miatt a hihetetlen nő miatt vagyok itt. És a fiam miatt.

Rendben van ez így? Megbocsátható, hogy az ember két ok miatt van itt? Két ember miatt? Rendben van az úgy, hogy a szerelmi történetünk nem a teljes történet?

Valaki beszél hozzánk, próbálok tudomást sem venni a távoli mennydörgésről. Az anyakönyvvezető azt kérdezi a menyasszonytól, fogadja-e, hogy szeretni és gondoskodni fog rólam.

– Igen – mondja a feleségem.

Nagy levegőt veszek.

Igen, én is.

1 A fiamnak új apukája van.

Nem szólítja a fickót apunak – ugyan, ilyet soha nem tenne velem -, de nem ámíthatom magam. Ez a fickó – Richard, az átkozott Richard – helyettesít engem mindenben, ami számít.

Richard van ott, amikor a fiam megeszi a reggelijét (Coco Popsot, igaz? Látod, Pat? Még emlékszem a Coco Popsra.) Richard van ott, amikor a fiam csendesen játszadozik a Csillagok háborúja-játékaival (csendesen, mert Richard inkább Harry Pottert szereti, nem sokat ért a fénykardokhoz, a Halálcsillagokhoz és a Jedi lovagokhoz). És esténként Richard bújik ágyba a fiam anyjával. Azért erről se feledkezzünk meg.

– Hogy telt a heted?

Minden áldott vasárnap ugyanezt a kérdést teszem fel a fiamnak, amikor letelepszünk a gyorsbüfében, köztünk a Happy Meal menü, körülöttünk hozzánk hasonló apukák és kisfiúk és kislányok. Tudják... A hétvégi családok.

– Jól – felelte.

Ez minden. Jól? Egyszerűen csak jól? Vicces, és egy kicsit szomorú is, mert amíg kisebb volt, be nem állt a szája, tele volt kérdésekkel.

Honnan tudom, mikor kell felkelni? Hol járok, amikor alszom? Hogyan fogok felnőni? Miért nem áll meg az ég? Te, ugye, nem fogsz meghalni? Az csak természetes, hogy mi nem fogunk meghalni, igaz? Egy Halálcsillag nagyobb, mint a Hold?

Régebben elhallgattatni sem lehetett.

– Milyen a suli? Mindenkivel kijössz az osztályban? Hogy mennek a dolgaid, kicsim?

Richardról sohasem kérdeztem.

– Jól – ismételte pléhpofával, áthatolhatatlan fátylat húzva élete köré ezzel az egyetlen rövid szóval. Két kezébe fogta a hamburgerét, mint egy mókuskölyök, aki él-hal a gyorsbüfés kajáért. Ahogy néztem őt, észrevettem, hogy olyan ruhákat visel, amiket soha nem láttam rajta azelőtt. Melyik családi bevásárlásból származhattak?

Hogyhogy nem tűntek fel eddig? Mennyi-mennyi kérdés, amit nem mertem feltenni neki!

– A tanítódat szereted?

Bólintott, és nagyobbat harapott a Happy Mealből, mint amennyit feltehetően meg tudott rágni, lehetetlenné téve minden további válaszadást. Ezt minden hétvégén eljátszottak. Két éve már, amióta az anyjához költözött.

Az iskoláról, a barátairól, az otthonáról faggattam.

Közölte velem a nevét, a rendfokozatát és a dögcédulája számát.

Még jól érzékelhetően ugyanaz az imádni való, piszkosszőke hajú kisfiú volt, aki egykor egy Bluebell nevű bicikli pedálját taposta. Ugyanaz a fiúcska, aki kétévesen olyan gyönyörű volt, hogy az emberek megálltak az utcán, hogy megnézhessék, aki háromévesen kötötte az ebet a karóhoz, hogy őt Luke Skywalkernek hívják, aki

négyévesen próbált nagyon bátran viselkedni, amikor az anyja elhagyott, és minden darabjaira hullott.

Még mindig az én Patem.

De többé már nem nyitotta meg előttem a szívét – nem mesélt arról, mi rémíti meg, mi teszi boldoggá, nem mesélt sem az álmairól, sem a világ azon dolgairól, amelyek csodálkozásra késztetik: miért nem áll meg az ég? -, úgy, ahogy kiskorában tette.

Annyi minden megváltozik, amikor iskolába kezdenek járni. Gyakorlatilag minden. Elveszítjük, és igazából már sosem kapjuk vissza őket. De nem csak az iskoláról volt szó.

A távolságot, amely kettőnk közé ékelődött, képtelen voltam áthidalni, bármennyire igyekeztem is. Falak választottak el bennünket egymástól, mégpedig az új otthona falai. A mostanra már nem is annyira új otthona falai. Még néhány év, és élete nagyobb részét tőlem távol éli le.

– Milyen a Happy Meal, Pat? A szemét forgatta: – Kóstoltál már hamburgert?

– Most ettem meg egyet.

– Ennek is pont olyan az íze.

A fiam hétévesen. Néha az agyára mentem. De tényleg.

Még mindig jól éreztük magunkat a másik társaságában. Ha felhagytam az ostoba faggatózással, nagyszerűen kijöttünk egymással. Ahogy mindig is. Patet magam körül tudni maga volt a boldogság: könnyed, napsugaras természetű, egy kacagás kedvéért minden mókára kész. Mégis más volt így, hogy az együtt tölthető időt korlátozták. Együttléteinkre valamiképp a kétségbeesés árnyéka vetült, mert képtelen voltam elviselni, ha Patet csalódottnak vagy szomorúnak látom. A legkisebb boldogtalanság, mindegy, mennyire időleges volt, úgy mart belém, mint ahogy addig sosem, amíg együtt laktunk.

Számomra a vasárnapok jelentették a hét fénypontját. Jóllehet a munkám terén minden a legnagyobb rendben haladt, semmi sem volt ehhez a naphoz, ehhez a teljes, egész, gyönyörűséges naphoz fogható, amelyet a fiammal tölthettem.

Semmi különlegeset nem csináltunk, csak amit mindig is: jókedvünkben enni mentünk vagy focizni, a parkba vagy moziba, játékgépezni vagy üzletekben barangolni. Elütöttük valahogy az időt, és boldogok voltunk.

Mégis más volt ez, mint amikor még együtt laktunk, mert minden ilyen egyszerű, tökéletes nap végén búcsúznunk kellett.

Az óra megállás nélkül ketyegett.

Volt egy – rövid – időszak az életünkben, amikor magam gondoskodtam róla, amikor az anyja Japánban volt, és igyekezett visszakapni az életét, amelyről lemondott miattam, amikor úgy éreztem, Pat és én egyedülállóak vagyunk.

Ott álltam az iskola kapujában, a gyermekeikre váró anyáktól elkülönülve, és úgy éreztem, mi kettőnkhöz a világon senki nem hasonlít. Soha többé nem fogok így érezni. A világ tele van olyanokkal, mint mi. Még a McDonald’s is olyanokkal van tele, mint mi.

Vasárnaponként a gyorsétkezdében hemzsegnek a hétvégi apukák, akik erőltetett, rövid beszélgetést kezdeményeznek a gyerekeikkel, ezekkel a bizalmatlan,

minden korosztályt képviselő – kisiskolástól a testékszert viselő, mogorva tinédzserekig – kölykökkel. Az apák a legjobbat akarják kihozni a napból, gyerekükről vagy gyerekeikről az órájukra pillantanak, próbálják behozni az elveszett időt, és persze sosem járnak sikerrel.

Kerültük a szemkontaktust, én és a többi hétvégi apa. Mégis egyfajta félénk testvériség alakult ki közöttünk. Ha kínos jelenetre – könnyekre vagy emelt hangú társalgásra, hirtelen és mérgesen röppályára állított tojásos McMuffinokra, anyucik azonnali, mobilon történő felhívására vonatkozó csillapíthatatlan követelőzésekre – került sor, együtt éreztünk egymással, én és a vasárnapi apukák.

Ahogy Patre és rám csend telepedett, felfigyeltem rá, hogy egyikük épp a szomszéd asztalnál ül, és a csészealátét szemű, tízévesforma, fejpántos lánya kínozza.

– Je suis végétarienne – közölte a kicsi lány, és eltolta maga elől érintetlen Big Macjét.

Apjának leesett az álla.

– Hogy lennél már vegetáriánus, Louise? A múlt héten nem voltál az. Az oroszlánkirály előtt még befaltál egy hot dogot, emlékszel?

– Je ne mange pas de viande – erősködött a lány. – Je ne mange pas de beuf.

– Hát ezt nem hiszem el! – mondta az apja. – Miért nem szóltál, hogy vegetáriánus lettél? Legalább anyád szólhatott volna!

Szegény pára, gondoltam, és lelki szemeim előtt lepergett szerelmi élete.

Minden valószínűség szerint munkahelyi kapcsolat, egy nő a párizsi irodából, a bűbáj és a Chanel illata lengi be, olyan akcentussal bír, amelytől minden felnőtt férfi elolvad. Viharos udvarlás, városnézés mindkét városban, holdfény és nemzetközi virágküldés, korai teherbe esés – feltehetően nem előre tervezett -, aztán a szexuális gerjedelem lanyhultával a nő – csak oda – jegyet vált szülőföldjére.

– Je suis allergique aux Happy Meals – mondta a kislány.

Pat abbahagyta az evést. Szája csodálkozva elnyílt.

Egyértelműen lenyűgözte a szomszédos asztalnál ülő lány. Bármi, amit a nálánál nagyobb gyerekek mondtak vagy tettek, lenyűgözte. De ez valami új volt.

Nyilvánvalóan most először tapasztalta, hogy egy nálánál idősebb gyerek – a mozit és a tévét leszámítva – idegen nyelven beszél.

– Japán? – suttogta oda nekem. Nála idegen nyelvként csak a japán jöhetett számításba. Az anyja folyékonyan beszélte.

– Francia – suttogtam vissza.

Pat a fejpántos kislányra mosolygott. Az keresztülnézett rajta.

– És miért beszél franciául? – kérdezte Pat, hirtelen felkapva a fejét. És akkor olyan volt, mint a régi, szép napokban: a fiam elém tárta az élet egyik nagy kérdését, arra várva, hogy én válaszoljam meg. Hálám jeléül magyarázni kezdtem: – Ez a kislány francia – mondtam, szándékaim szerint halk hangon. Tekintetem megakadt a szerencsétlenen, aki a kislány apja volt. – Félig.

Pat szeme elkerekedett: – Hú, akkor messziről jöhetett! Francia messze van.

– A helyet, ahonnan jött, Franciaországnak hívják. És nincs olyan messze, mint gondolod, kicsim.

– De igen! Tévedsz! Franciaország olyan messze van, ahogy gondolom! Vagy még messzebb!

– Nem, dehogy. Franciaország... illetve Párizs... Londonból csupán három óra vonaton.

– Milyen vonaton?

– Egy különleges járaton. Nagyon gyors, Londonból egyenesen Párizsba visz. Az Eurostar. Három óra alatt megteszi az utat. A tenger alatt vájt alagúton át.

Fiam arcára kétkedő kifejezés ült ki: – A tenger alatt?

– Igen.

– Nem, ezt nem hiszem. Bernie Cooper a nyáron volt Franciában... – Bernie Cooper – mindig így, kereszt- és vezetéknévvel együtt említve – Pat legjobb barátja volt. Az első legjobb barátja. A legjobb barát, akire mindig emlékezni fog. Pat mindig olyan lelkesedéssel beszélt Bernie-ről, ahogy a vörösgárdisták idézhették Mao elnök aranyköpéseit a kulturális forradalom fénykorában. – Bernie Cooper a tengernél volt Franciában. Franciaországban. Jumbóval mentek. Franciaországba nem lehet vonattal menni. Bernie Cooper is megmondta.

– Bernie és a családja Franciaország déli részén nyaralhatott. Párizs sokkal közelebb van. Higgy nekem, kicsim. Londonból három órán belül elérhető. Egyszer elmegyünk oda. Te és én. Párizs csodaszép város.

– Mikor megyünk?

– Majd ha nagy leszel.

Durcásan nézett rám: – De én már most is nagy vagyok! És akkor azt gondoltam: igaz. Már nagyfiú vagy. A csecsemő, akit a karomban tartottam, eltűnt, és már sosem kapom vissza.

Az órámra néztem. Időben voltunk. Itt még mindig a reggeli menüt szolgálták fel.

– Gyerünk! – mondtam. – Felsegítem a kabátodat. Indulunk! Ne felejtsd itt a labdádat és a kesztyűdet.

Pat az észak-londoni, esőáztatta utcákat méregette a kirakaton át.

– A parkba megyünk?

– Nem. Párizsba.

Megoldhatónak tűnt. Alaposan átgondoltam. Nem is hitték volna, hogy csak úgy fogom a fiamat és meg sem állok vele Párizsig, ugye? Pedig módunkban állt. Nem egy sétagalopp, de a villámlátogatás is megteszi. Párizs az Eurostarral háromórányira van, egy délutánunk marad arra, hogy körbecsászkáljuk a látnivalókat, aztán – huss! – vissza, hogy hazaérjünk, mire elérkezik a lefekvés ideje.

Paté, nem az enyém.

Senki nem tudhatta meg, hogy Párizsba mentünk – egész pontosan: az anyja nem tudhatta meg – mindaddig, amíg biztonságban vissza nem értünk Londonba. Ehhez csupán az útlevelünk kellett.

A szerencse mellénk állt. Nálunk sem Cyd, sem Peggy nem volt otthon. Patéknél csupán Uli, az álmos, német au pair mutatott életjeleket. Így aztán nem kellett megmagyaráznom a feleségemnek, miért van szükségem útlevélre ahhoz, hogy a Primrose Hillen rúgjuk a bőrt, és a volt feleségemnek sem kellett elmagyaráznom, miért van szükségem Pat útlevelére ahhoz, hogy a vidámparkban dodzsemezzünk.

Rohanás a Waterloora, és Pat hamarosan az állomásról kihúzó Eurostar ablakához szorította az arcocskáját, lélegzete párát hagyott az üvegen.

Szégyenlősen pillantott rám: – Ez most egy kaland, igaz? Egy igazi kaland, ugye?

– A mi nagy-nagy kalandunk.

– Ez már döfi! – mosolyogta a fiam.

Három rövid szó, amit sosem felejtek. Abban a pillanatban, ahogy kimondta ezt a három rövid szót, már megérte. Akármi is történt azután, megérte. Egy nap Párizsban. Csak mi ketten.

Ez már döfi!

A fiam olyan újfajta családban él. Hogy is hívják őket? Vegyes család. Úgy hangzik, mintha az embereket folyton összekeverhetnék és összepasszíthatnák. Bedarálhatnák és elegyíthetnék. Mint a kávébabot. De férfiak és nők és gyerekek esetében nem megy ez ilyen egyszerűen.

Alig pár kilométerre laktak tőlünk, közös életüknek mégis voltak olyan részei, amelyek rejtve maradtak előttem.

Nem okozott nehézséget elképzelni, mi történhet Gina és a fiunk között: magam előtt láttam Ginát, a higgadt Ginát, megmossa Pat haját, felolvas neki A vadonban-ból, egy tányér zöld tésztát tesz elé, olyan szorosan öleli magához, hogy képtelenség megmondani, hol végződik ő, és hol kezdődik Pat. De fogalmam sem volt, mi zajlik Richard és Pat – a harmincas évei közepén járó férfi, akit alig ismertem, és a hétéves gyermek, akinek a bőre, a hangja, az arca ismerősebb volt számomra, mint a sajátom – között.

Ad Richard jóéjt-puszit a fiamnak? Sosem kérdeztem. Mert magam sem tudtam, mi fájna jobban. A melegség, a közelség, a gondoskodás, amit egy jóéjt-puszi feltételez. Vagy a hűvös távolságtartás, amit a hiánya jelez.

Richard nem volt rossz ember. Ezt még én is felfogtam. A volt feleségem sosem ment volna hozzá, ha Richard gyerekgyűlölő lett volna. Tudtam, még leggyöngébb pillanataimban is, hogy akadnak Richardnál rosszabb mostohaszülők. Nem mintha mostanság szokás lenne mostohaszülőnek hívni őket. A szó túl sok mögöttes jelentést hordoz.

Pat és én megtanultuk partnernek hívni Richardot – mintha csak izgalmas üzleti vállalkozásba kezdett volna a fiam anyjával, vagy bridzsjátszmába.

Ami leginkább megőrjített Richardban, és amitől megemelkedett a hangom, ha a volt feleségemmel beszéltem telefonon – ezt a részt szívesen kihagytam volna -, az az volt, hogy a pasas képtelen volt felfogni, hogy olyanból, mint a fiam, jó, ha millióból – tízmillióból, milliárdból – egy van.

Richard szerint Pat jobbításra szorult. Pedig a fiamon semmit nem kellett jobbítani. Úgy volt tökéletes, ahogy volt.

Richard azt akarta, hogy Pat Harry Pottert, a fajátékokat és a tofut szeresse. (Vagy a lencsét?) Miközben a fiam a Csillagok háborújáért, a műanyag fénykardokért és a pizzáért lelkesedett. Állhatatosan kitartott az esztelen öldöklés ügye és a dupla sajtos szénhidrát mellett.

Richard eleinte készségesen belement a játékba, akkortájt, amikor még belépőt igyekezett szerezni Gina bugyijába. Mielőtt többszöri behatolásra feljogosító

hitelkártyát sikerült szereznie az említett fehérneműbe, mielőtt elvette a volt nejemet, a fiam anyját, Richard örömmel vállalta Han Solo szerepét, amikor a fiam Luke Skywalkert alakította. Örömmel. Vagy legalábbis úgy tett.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fiam Szaddám Huszeint is a keblére ölelte volna, ha az hajlandó öt percig Han Solóként viselkedni.

De Richard mostanra felhagyott a próbálkozással, vagy legalábbis mással próbálkozott. Már nem akart a fiam barátja lenni. Inkább szülőként akart fellépni.

Nevelni a fiamat.

Mintha az, hogy nevelünk valakit, azt jelentené, hogy szeretjük is.

Tehetsz a lelked legmélyéről fakadó fogadalmakat, de eljön a nap, amikor egy ügyvéd közli, hogy mindezt nyugodtan elfelejtheted. Gina már a múltamhoz tartozott. De az ember nem válhat el a gyerekétől. És soha nem tekintheti semmisnek a neki tett ígéreteket.

Párizs erről szólt.

A fiamnak tett, kimondatlan ígérethez próbáltam tartani magam. Számítani akartam a szemében. Mindig is számítani. Próbáltam meggyőzni őt – vagy talán magamat? -, hogy kettőnk között alapvetően semmi nem változott. Mert, tudják, hiányzott a fiam.

Amikor nem volt a közelemben, akkor éreztem igazán, mennyire szeretem őt.

Annyira, hogy fizikailag fájt, annyira, hogy rettegtem, hogy egy néven nem nevezhető ártalom éri, és féltem, hogy elfelejt, hogy perifériára szorulok az életében, és annak, hogy szeretem és hiányzik, nem lesz jelentősége.

Már a gondolatától is kivert a víz, hogy amikor láthatási jogomat gyakorlom, egyszer nem ismer meg. Nevetséges? Talán az. De a hét nagy részét egymástól távol töltöttük. A hétvégéket is, a törvény szabta lehetőségek ellenére. Soha nem voltam ott, hogy betakargassam, hogy mesét olvassak neki, hogy felszántsam a könnyeit, hogy csitítsam a félelmeit, hogy én legyek az, aki éjjelente benéz hozzá. Úgy, ahogy az öregem tette.

Manapság létezik még olyan, hogy ideális apa? „Igazi” apja lehetsz egy gyereknek, akivel naphosszat nem találkozol?

Alig két éve élt az anyjával, amikor távolba vesző figurává kezdtem válni számára. Nem hús-vér apja voltam. Legfeljebb „vasárnapi apuka”. „Kirakatapuka”, mint Richard is. De én nem ilyen apa akartam lenni. Azt szerettem volna, hogy a fiam az életem része legyen.

Az új életemé.

Cyd és én több mint egy éve házasodtunk össze. Nagyszerű évet tudhattunk magunk mögött. A lehető legnagyszerűbbet. Legjobb barátomra leltem benne, miközben nem szűnt meg a szeretőm lenni. Kapcsolatunkat az összecsiszolódás és az izgalom jellemezte, amikor is jóra fordulnak, és nem fuccsolnak be a dolgok, amikor is otthont teremtünk, miközben eszméletvesztésig szeretkezünk. A Habitatban történő vásárlást vad lepedőakrobatika követte. Kívánom mindannyiuknak.

Cydnél kedvesebb embert soha nem ismertem, ugyanakkor megőrültem érte.

Kondizni is azért jártam, mert nem akartam, hogy kiábránduljon belőlem. Minden felülésem róla szólt. Reméltem, hogy ez mindig így marad. De aki egyszer már

csúnyán megégette magát, többé semmiben nem lehet tökéletesen biztos. Annak, aki megfutotta a maga köreit a bontóperi tárgyalásokon, a „mindörökké” nagyon messzinek tűnik. És lehet, hogy ez nem is baj. Lehet, hogy ez akadályoz meg abban, hogy életed szerelmét összeszerelhető bútorként kezeld.

A fiamat tekintve azonban másként állt a helyzet. Úgy képzeltem, hogy Cyd még akkor is mellettem lesz, amikor megöregszünk és megőszülünk. De az ember sosem tudhatja, igaz? Tapasztalataim szerint a kapcsolatok jönnek-mennek, de szülőnek lenni egy életre szól. Hogy is szokták mondani?

Míg a halál el nem választ.

Olyan szépen kigondoltuk, mi mindent csinálunk majd Párizsban!

Pat fel akart menni az Eiffel-toronyba, de kiábrándítóan hosszú volt a sor, ezért máskorra hagytuk. Átfutott az agyamon, hogy kárpótlásul elviszem a Louvre-ba, aztán úgy döntöttem, hogy a múzeum túl nagy, ő meg túl kicsi.

Végül is kishajós városnézésre indultunk a Szajnán, majd vettünk néhány „croque-monsieur”-t Marais egyik kis kávéházában.

– Francia sajt és pirítós – mondta Pat, és falta a szendvicset. – Nagyon finom!

Aztán fociztunk a Luxembourg-kertben, Pat gumilabdáját passzolgattuk a gesztenyefák alatt, miközben fiatal párok ölelkeztek a kerti padokon, a levegőt szimatoló, elkényeztetett kutyusok kószáltak körülöttünk, és mindenki úgy pöfékelt, mintha az ötvenes években járnánk.

A hajókázást és a pirítóson lévő finom sajtot leszámítva ez a nap semmiben nem különbözött más vasárnapjainktól. Mégis különlegesnek éreztük, és szerintem könnyebb volt a szívünk, mint Londonban bármikor. Olyan nap volt, amit az ember legszívesebben palackba zárna, hogy élete hátralévő részében bármikor emlékezhessen rá, de soha senki ne tudja elvenni tőle. Így volt ez egészen addig, amíg a vissza nem mentünk a Gare du Nord-ra. Elég volt az állomás földszinti, indulási kapujáig érni, máris tudtam, hogy valami nincs rendben. Tömeg mindenütt. Hátizsákosok, üzletemberek, turistacsoportok. Azért ácsorogtak ott, mert valami nem stimmelt a járattal. Elment vagy kimarad? Senki nem tudta.

Mindenesetre: vonat se ki, se be. És akkor már tudtam, hogy ebből még bajunk lesz. Örültem, hogy apám ezt nem érhette meg. Olyan sokkot kapott volna, hogy nem élte volna túl, Istenre esküszöm.

De a szívem mélyén azt is tudtam, hogy sosem töltöttem végeérhetetlennek tűnő órákat vele. Az öregem sosem vitt volna el egy napra Párizsba.

Igaz, ugyanabban a házban nőttem fel, amit ő is otthonának mondott, csak hát ő heti hat napot dolgozott, hosszú órákat, és amikor hazaért, olyan kimerült volt, hogy beszélgetni sem volt kedve, a tévé előtt ülve vacsorázta meg a házi főztöt, csendesen elmélázva a Pan’s People legújabb táncbemutatója felett.

Az öregem azért volt távol tőlem, mert muszáj volt dolgoznia és pénzt keresnie.

Pat azért volt távol tőlem, mert elváltam, és a láthatási rendelet többet nem engedélyezett. Van különbség? Hogyne lenne!

Jóllehet alig-alig láttam apámat – tisztán emlékszem minden egyes alkalomra, amikor focizott velem, amikor magával vitt meccsre vagy moziba -, de (lehet, hogy csak áltatom magam) attól nem kellett félnie, hogy valaki elrabol tőle, és hogy valaki mást fogok apának szólítani.

Sok mindent átélt, a nyomorúságos gyerekkortól kezdve a világháborúig és a halálos kimenetelű rákig. De ezen sosem kellett keresztülmennie.

Várj csak, amíg apád hazaér!, hajtogatta anyám, újra és újra. Így is tettem. Azzal töltöttem a gyerekkorom, hogy vártam, hogy apám hazajöjjön. És talán Pat is várt. De a szíve mélyén tudta, hogy az ő apja sosem megy haza. Többé nem.

Apám úgy hitte, a legrosszabb dolog, ami csak történhet a világon, az, hogy az ember rossz szülője lesz a gyerekének. Pedig van valami, ami majdnem ilyen rossz, apa.

Hogy idegenné válhatsz. És természetesen boldog életet kívántam a fiamnak. Azt akartam, hogy jó fia legyen az anyjának, hogy jól kijöjjön az anyja új férjével, hogy rendben menjenek a dolgai az iskolában, és hogy értékelni tudja, milyen szerencsés, hogy olyan jó barátja akadt, mint Bernie Cooper.

De azt is akartam, hogy ugyanúgy szeressen, ahogy régen szeretett.

Azért erről se feledkezzünk meg.

2 Mire a fekete taxi elvonszolta magát az utcáig, ahol Pat lakott, a fiam álomba zuhant.

Ekkortájt már ritkán láttam aludni őt, és meglepett, hogy az álom hogyan törli le az éveket az arcáról. Ha ébren volt, édes kis pofija folyamatos óvatosságról árulkodott, tekintetében az olyan gyerekek szívbe markoló ébersége ült, akik kénytelenek elvált szüleik között lavírozni. Ébren szúrós tekintetű és bizalmatlan volt, óvatosan járt az aknamezőn, melyet az anyja és az apja alkotott, akik – rövid élete egy bizonyos pontján – besokalltak attól, hogy közös fedél alatt kell élniük. De ha aludt, arca kikerekedett és védtelen volt újra, törékeny védőpajzsai semmivé lettek. Fütyült a világra.

A házban, ahol lakott, minden villany égett. És mindnyájan ott tolongtak a bejárati ösvényen, a kerti lámpák fényétől megvilágítva, a megérkezésünkre várva.

Az arc – Gináé, a volt feleségemé -, amelybe egykor beleszerettem, most eltorzult a haragtól. És Richard, ez a Clark Kent-szerű, kigyúrt, szemüveges, minden ízében „önelégült második férj” fazon a biztos megnyugtatást és támaszt jelentő figura szerepében tetszelgett.

Még Uli, az au pair is ott állt és figyelt, karba font kézzel, mint egy kezdő halaskofa.

Egyedül a társaságukban lévő tagbaszakadt rendőr tűnt módfelett megértőnek.

Meglehet, ő is vasárnapi apuka volt.

Gina elibénk masírozott az ösvényen, míg én kifizettem a fuvart. Kitártam a taxi ajtaját, és gyengéden felnyaláboltam Patet. Hétről hétre többet nyomott. Aztán Gina átvette tőlem, és úgy nézett rám, mintha sosem láttuk volna egymást.

– Kóros agyelváltozás állt be nálad?

– A vonat...

– Teljesen megőrültél? Vagy csak azért csinálod, hogy engem bánts?

– Azonnal csörögtem, amint kiderült, hogy nem érünk vissza időben. Így volt. Még a Gare du Nord-ról felhívtam őket egy kölcsönmobilról. Gina enyhe hisztérikus rohamot kapott, amikor felfogta, hogy külföldön ragadtunk. Égi szerencse, hogy rövidre kellett zárnom a beszélgetést.

– Párizsba vitted! A kibaszott Párizsba! Anélkül hogy engem megkérdeztél volna!

Végig sem gondoltad...

– Sajnálom, Gina. Komolyan.

– Sajnálom, Gina – visszhangozta. – Annyira sajnálom, Gina.

Számíthattam volna rá, hogy előveszi a papagájmódszert. Aki egyszer összeházasodott valakivel, pontosan tudja, hogyan veszekszik a másik. Mint amikor két bokszoló csap össze, akik már korábban is összemérték az erejüket. Mint Ali és Frazier. Duran és Sugar Ray. Gina és én. Túl jól ismertük egymást.

Akkoriban kezdte ezt, amikor a házasságunk már széthullóban volt: megismételte a szavaimat, ellenőrizte és nem megfelelőnek találta őket, hogy aztán ellenem fordítsa mindazt, amit mondtam, az összes, keze ügyébe kerülő háztartási eszközzel egyetemben. Bárminemű szabadkozás, alibi vagy bocsánatkérés üresnek és betegesnek hatott. Övön alul támadott, mindig is ezt éreztem.

Nem mintha annyi vitánk lett volna. A házasságunk nem erről szólt. A legvégét leszámítva. Utólag visszatekintve nem is érti az ember.

– Halálra aggódtuk magunkat. Abban állapodtunk meg, hogy kiviszed a parkba, no de hogy végighurcolod fél Európán...!

Fél Európán? Ez azért túlzás. Csakhogy a „bolhából elefántot csinálni” mindig is jellemezte Gina harcmodorát.

Ha akartam, ha nem, eszembe jutott, hogy ez a nő volt az, aki tizenévesként egyedül elutazott Japánba, és jó egy évre ott maradt. És most azzal jön, hogy „fél Európán át”. Ő a világ másik felén járt. És tetszett ott neki. Bármikor visszament volna.

Ha nem találkozik velem.

Ha nem esik teherbe.

Ha nem adja fel Japánt a fiaiért.

Patért és értem. Valaha a fiai voltunk. Mi, ketten. Valamikor régen.

– Csak Párizsban voltunk, Gina – mondtam, tudván, hogy ezzel felmérgesítem, és képtelen lesz türtőztetni magát. Túlságosan jól ismertük egymást ahhoz, hogy civilizált hangnemben tudjunk vitatkozni. – Mintha végigsétáltunk volna az utcán.

Párizs gyakorlatilag a szomszédban van.

– Csak Párizsban? Ő még csak hétéves. Reggel iskolába kell mennie. És te azt mondod, csak Párizsban? Felhívtuk a rendőrséget. Körbetelefonáltuk a kórházakat.

– Felhívtalak, nem?

– A végén. Amikor már nem volt más választásod. Amikor már tudtad, hogy nem fogod megúszni. – A karjába szorította Patet. – Mire gondoltál, Harry? Mi jár a fejedben? Van ott valami egyáltalán?

Hogyan is érthette volna meg, mi járt a fejemben? Neki mindennap ott volt a fiunk. Nekem csak heti egy tetves nap jutott.

Elindult Pattel a kerti ösvényen. A nyomába szegődtem, kerültem a szemkontaktust a férjével, az au pairrel és a nagydarab rendőrrel. Mit keres itt ez a rendőr voltaképp? Majdnem olyan volt, mintha valaki lehetséges gyerekrablásról tett volna bejelentést. Kinek jutott eszébe ilyen őrültség?

– Figyelj, Gina, őszintén sajnálom, hogy annyira aggódtál. – És ez igaz is volt.

Borzalmasam éreztem magam, amiért fel kellett hívnia a kórházakat, a rendőrséget, a legrosszabbtól tartva. El tudtam képzelni, milyen érzés lehet. – Többé nem fordul elő.

Jövő vasárnap majd...

– Még gondolkodnom kell a jövő vasárnapról.

Ez megakasztott a loholásban.

– Mit akarjon ez jelenteni? Jövő vasárnap is találkozhatok vele, nem?

Nem válaszolt. Végzett velem. Végérvényesen végzett velem.

A férjével és a felfogadott segítséggel a nyomában, Gina átvitte a fiunkat az otthona küszöbén, oda, ahová sosem követhettem.

Pat ásított, nyújtózkodott, majdnem felébredt. Olyan lágy és kedves hangon, ami megmozdított valamit a bensőmben, Gina azt mondta neki, hogy aludjon vissza.

Aztán Richard lépett közénk, afféle ó-hogy-tehettél-ilyet? tekintettel méregetett.

Lassan megcsóválta a fejét, és azzal az őrjítő kis mosolyával az orromra csukta az ajtót.

Nyúltam a csengő felé.

Tisztáznom kellett ezt a jövő vasárnapi dolgot. És ebben a pillanatban éreztem meg a rendőr kezét a vállamon.

Valaha álmai férfija voltam.

Nem a férfi, aki vasárnaponként a fiára vigyáz. Álmai férfija, akkortájt, amikor Gina még családról álmodott.

Gina családi életre vágyott, fájón, annyira, amennyire csak azok tudnak, akik – régi szóhasználattal élve – széthullott családban nőttek fel.

Az apja lelépett, nem sokkal azelőtt, hogy Gina iskolába kezdett járni. Zenész volt, tűrhető gitáros, aki soha nem vitte semmire. Bukása borítékolható volt, mind zenei vonalon, mind a széthullott családok esetében, akiket maga után hagyott.

Glenn – mindenkinek csak Glenn volt, apának senki nem szólította, legkevésbé a gyerekei nem – élete legszebb éveit feláldozta a rock and roll oltárán. A maga mögött hagyott feleségeknek és gyerekeknek csupán szívfájdalmat és szórványos tartásdíjat juttatott.

Gina és az anyja – aki szerény sikerei ellenére felhagyott a modellkedéssel feltűnően sikertelen férje kedvéért – csak egy volt a sok közül. Több, hozzájuk hasonló elárvult család akadt: nők, ünnepelt szépségek a hatvanas-hetvenes években, a szétválástól megzavarodott gyerekek, akiket sorsukra hagytak, mielőtt biciklizni megtanulhattak volna.

Gina a külsejét örökölte az anyjától, a tökéletesen szimmetrikus arcvonásokat, melyeknek – a született szépségekhez hasonlóan – sosem tulajdonított jelentőséget.

Glenn a biztos családi háttér iránti éhséget hagyományozta rá. Olyan családét, amit soha, senki nem tud elvenni tőle. Úgy gondolta, hogy mellettem ezt megtalálhatja, mert én pontosan ilyen közegből érkeztem. Egyfajta szakértőt látott bennem, aki tisztában van a külvárosi „papamama-gyerekek” felállással, amely nem szerepel a válási statisztikákban, és megbonthatatlan egységet képez. Amíg nem találkoztam Ginával, mindig úgy éreztem, hogy a családunk bosszantóan hétköznapi. Gina elérte, hogy különlegesnek érezzük magunkat – anyám és apám is így érzett, rólam már nem is beszélve. Ez a mosolygó szőke látomás besétált az életünkbe, végig a kerti ösvényünkön, be a nappalinkba, közölve velünk, hogy különlegesek vagyunk. Mi. A barátaink úgy vélték, Gina és én túl fiatalok vagyunk a házassághoz. Gina japánt tanult, mindent megadott volna érte, hogy Tokióban, Jokohamában vagy Oszakában élhessen. Én rádióproducer voltam, alig vártam, hogy bekerülhessek a televízióba. Az összes barátunk azt mondta, korai még a házassági eskü és a gyerek, a monogámia és a jelzáloghitel. Hogy váljunk még tíz évet. Ők – a diáktársak, akik azt hitték, hogy várja őket a nagyvilág, és a rádióállomáson dolgozó, kissé idősebb cinikusok, akik azt hitték, hogy már mindent megtapasztaltak – úgy gondolták, volna még repülő, amire fel kell szállni, szerető, akivel találkozni kell, drog, amit ki kell próbálni, zene, amit hallgatni kell, kaland, amit át kell élni, idegen lakások, amiket ki kell bérelni, tengerpartok, amiket hajnalban végig kell táncolni. És ezek mind ott vártak. Rájuk. Mi ketten minderről lemondtunk: egymásért. Aztán megszületett a fiunk. Minden létezők legjobbika.

Pat jó, imádni való gyerek volt, végigvigyorogta a nappalok és végigaludta az éjszakák nagy részét, gyönyörű volt, mint az anyja, nevetségesen könnyű volt

szeretni. De a házasságunk – férj-feleség voltunk, szülők, még bőven innen a harmincon – nem volt tökéletes. Távolról sem.

Nem a hivatásáról volt szó. Gina, a fiaiért, feladta a másik élet lehetőségét Japánban, de néha – amikor szűkölködtünk a pénzben, amikor munkából hazajövet ahhoz is fáradt voltam, hogy beszélgessek vele, amikor Pat új foga olyan fájdalmasan türemkedett át fénylő, rózsaszín ínyén, hogy egész éjszaka nem tudott aludni – elgondolkodott rajta, mi is az, ami hiányzik neki. De igazából nem volt mit megbánnunk. Éveken át minden nagyszerűen működött. Éveken át azt éreztük, hogy erre vágytunk. Mindketten.

Családra, ami helyettesíti azt, amiben felnőttem.

Családra, ami pótolja mindazt, amit a feleségem sosem ismert.

Aztán úgy alakult, hogy egy éjszakára összefeküdtem az egyik munkatársammal.

Sápadt ír szépségek volt, kicsit eszesebbnek, kicsit lágyabbnak tűnt, mint a kolléganők legtöbbje, akikkel összehozott a sors. Őrültség volt. Színtiszta őrület.

Mert amikor Gina rájött, mindnyájunknak elölről kellett kezdeni.

Minden hónapban elküldtem a pénzt.

Sosem késtem. El akartam küldeni. Részt akartam venni a fiam felnevelésében, amennyire csak módomban állt. Így volt helyes és tisztességes. De a pénz néha elgondolkoztatott. Mindet Patre költik? Minden egyes fillért? Honnan tudhatnám, hogy egy része nem arra a fickóra megy-e el, akihez a volt nejem hozzáment? A hülye Richardra.

Nem tudtam. Nem tudhattam.

Még ez is rendben lett volna, de úgy éreztem, hogy a pénznek alapvető emberi jogaimat kellene szavatolnia. Mint például, hogy akkor hívom fel a fiamat, amikor szükségét érzem, hogy beszéljek vele. Ez nem jelenthet problémát. Ez így normális.

Mennyire hiányzott ez a normálisság! Néhány napnyi normalitás, teljes ellátás – milyen jóleső kis szünetet jelentene!

De amikor felemeltem a telefont, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok tárcsázni a számot. Mert mi van, ha Richard – fura, hogy mindig a keresztnevén emlegetem, mintha barátok lennénk – veszi fel? Akkor mi van? Elbeszélgetünk? A mi esetünkben a rövid csevej idétlenül hatott volna. Szóval... a szavak cserbenhagytak, helyére tettem a kagylót, és meg sem kíséreltem a hívást. Tartottam magam a Ginával előzetesen egyeztetett menetrendhez; egy szem fiam és én akár más-más bolygón is élhettünk volna.

Ennek ellenére úgy éreztem, hogy a havonta elküldött összeg – amely a jelenlegi feleségem, már hogy a második feleségem, vagyis a feleségem szerint gyerektartási díjhoz képest eszméletlenül bőkezű, főleg ha onnan nézzük, hogy jobb környékre, nagyobb lakásba szerettünk volna költözni – jelent valamit.

Ettől éreztem azt, hogy nem vagyok megbízhatatlan alak, aki semmiről semmit nem akar tudni, aki már az új családjával él, és egyéb vágya sincs, mint hogy elfeledkezzen arról, ami korábban történt. Nem afféle alja népség vagyok. Nem olyan, mint Gina apja. De mit lehet ilyenkor tenni? Én csak Pat apja vagyok.

A feleségem megértett.

A feleségem. Így gondoltam rá. A „második feleségem” borzalmasan hangzott.

Mint a „második otthon” – olyasmi, amit általában hétvégére vagy hosszabb iskolai szünidőre veszel birtokba. Vagy mint a „második kocsi” – mintha egy rozsdásodó Volkswagen Bogár lenne.

A „második feleség” úgy hangzott, mint a „mások által már használt”, „másodjára kiválasztott”, „második legjobb” – Cyd ennél sokkal többet érdemelt.

Semmi, ami úgy kezdődött, hogy a „második”, nem volt méltó hozzá, kicsit sem jellemezte. És az, hogy az „új nejem”... az sem illett rá.

Az „új nej” a győzelmi trófeákat juttatja az ember eszébe, a „nálamnál sok-sok évvel fiatalabb feleség”-eket és a gusztustalan vén szivarokat, akik lelépnek a titkárnőjükkel.

Nem... a feleségem. Ez ő. Az én Cydem.

Mint Cyd Charisse. A táncosnő. A lány, aki Gene Kellyvel együtt végigtáncolta az Ének az esőben-t, de egy sor szövege nem volt. Mert nem is kellett megszólalnia.

Adva volt a lába, az arca, a tiszta tüzű lángolás. Gene Kelly Cyd Charisse-re nézett, és szavakra már nem is volt szükség. Ismertem az érzést.

Cyd megértett engem. Még azt a vasárnap délutáni párizsi kiruccanást is megértette volna.

Cyd a feleségem volt. Ennyi. Ez minden. Hozzá tértem haza, és ez az élet nem új, és főleg – akármihez képest – nem másodlagos volt.

A házasságomról beszélek.

Mielőtt a hálószobába mentem volna, rákukkantottam Peggyre.

Aludt, a takaróját már lerúgta magáról, de alig huszonöt centis műanyag babáját bolyhos pamutpizsamájához szorította. Peggy sápadt pofikájú, bájos kislány volt, akit akkor is, amikor – anyám szavaival élve: beájult, vagyis – mélyen aludt, ünnepélyesség lengett körül.

A baba, amit magához ölelt, furcsa szerzet volt: kávébarna bőrű, hosszú szőke hajú, kék – nagyon kék – szemű: Lucy baba. A reklámszöveg: Szeretem Lucy babát.

Japánban gyártották, de a globális piacra szánták. Kezdtem a téma szakértőjévé válni.

Semmi Barbie-szerű nem volt Lucyban, nyomokban sem emlékeztetett rá. Kicsit a szőke csajra hasonlított a Destiny’s Childból, vagy az új énekesnők egyikére, Anastaciára vagy Alicia Keysre, és még párra, akiknek a nevét sem tudom, akik annyira beazonosíthatatlanok, hogy a kinézetük alapján a világ bármely részéről származhattak. Lucy baba. Keze-lába mozgatható. Peggy imádta. Mindkettejüket betakargattam egy eredeti Lucy baba-pléddel.

Peggy Cyd kislánya volt, az előző, egy Jim nevű, jóképű semmirekellővel kötött házasságából. Ez a jóképű vesztes egyetlen jó dolgot csinált életében: segített a kis Peggy nemzésében. Jim, akinek az ázsiai lányok voltak a gyengéi. Jim, aki élt-halt a hatalmas motorokért, amiket aztán összetört. Hébe-hóba felugrott hozzánk, hogy találkozzon a lányával, bár ő nem tartotta magát olyan fix menetrendhez, mint én Pattel. Peggy apja többé-kevésbé akkor bukkant fel, amikor neki tetszett. És a lánya bolondult érte.

A gazember!

Peggyvel előbb találkoztam, mint Cyddel. Akkoriban csak az a kislány volt, aki a fiamra vigyáz, azokban a borzalmas hónapokban, amikor Pat még sérülékeny és ijedt volt, azt követően, hogy szakítottam az anyjával. Az első időkben Peggy vigyázott Patre az iskolában, annyi időt töltött vele, hogy néha testvéreknek tűntek. Ez a kötelék mostanra meglazult, életük egyre inkább elkülönült, Patnek most már ott volt Bernie Cooper, és Peggynek is akadt legjobb barátja a saját neméből, aki szintén imádta Lucy babát, Peggy mégis több volt számomra, mint a nevelt lányom. Úgy éreztem, hogy láttam felnőni.

Ott hagytam a Lucy babát ölelő Peggyt, és halkan bementem a hálószobánkba.

Cyd a saját felén feküdt az ágyban, a férjes asszonyok álmát aludta.

Amikor vetkőzni kezdtem, felrezzent, félig felébredt, és álmosan hallgatta a beszámolómat Patről és Párizsról és a kimaradt járatról. Kezébe fogta a kezemet, és bátorítóan bólogatott. Azonnal megértette.

– Szegénykéim. Veled és Pattel minden rendben lesz. Ígérem, jó? Gina majd megnyugszik. Rá fog jönni, hogy nem így akartad. És milyen az idő Párizsban?

– Ködösnek mondanám. Gina azt mondja, gondolkodnia kell a jövő vasárnapról.

– Adj neki néhány napot. Joga van haragudni. Ahogy neked is jogod volt Párizsba vinni a fiadat. Zsupsz be az ágyba! Gyerünk!

Bemásztam a takaró alá, hatalmas hullámokban öntött el a hála. Ami Gina szemében meggondolatlan, vakmerő, nemtörődöm tett volt, az Cyd szerint jó ötlet volt, ami nagyon rosszul sült el. A szeretet megnyilvánulása oda vezetett, hogy lekéstük a hazafelé tartó vonatot. Cyd, természetesen, elfogult volt. Én mégis hálaimát mondtam magamban, amiért ezt a nőt vettem el. És tudtam, hogy nem a jegygyűrű tette a feleségemmé, sem a házassági anyakönyvi kivonat, amit azon a szent helyen adtak nekünk, sem a fogadalmak, amiket tettünk. Hanem a tény, hogy az én oldalamon állt, a szeretete és gondoskodása nekem és értem szólt, és mindig is nekem és értem fog szólni.

Belebeszéltem a sötétbe, éreztem feleségem testének melegét az oldalamon, próbáltam megnyugtatni magam, hogy ez a kavarodás elrendeződik.

Reggel felhívom Ginát, mondtam. Tisztán kell látnom a jövő hétvégét illetően, hogy mehetek-e Patért a szokott időben. És bocsánatot kell kémem, amiért betegre aggódta magát az én hibámból. Nem készakarva okoztam a bajt. Kizárólag azért mentünk Párizsba, mert nem akartam, hogy Pat is olyan legyen, mint a többi gyerek, akiknek „részidős” apjuk van. Mint az a félig francia lány, aki vegetáriánus lett, és a hozzá hasonló számolatlan milliók. Azt akartam, Pat érezze, hogy igazi apja van, akivel különleges dolgokat él át, kalandokat, amelyekre örökké emlékezni fog.

Ahogy én apámmal.

A feleségem megcsókolt, hogy felvidítson, és – kétségkívül azért is – hogy elhallgattasson, és aztán megcsókolt még párszor.

Csókolózásunk hamarosan másféle csókolózásba ment át. Ezeknek a csókoknak már semmi közük nem volt a biztatáshoz, az elringatáshoz, a megnyugtatáshoz. Ezek már a mindent beindító csókok voltak. Ezt is a házasságunk javára kell írnom: csókjaink minőségén mit sem változtatott. És aztán Cyd már csak rám várt, fekete haja szétterült a párnán, arcát csupán az utcai lámpák redőnyréseken beszüremkedő fénye világította meg. Ez a nő még mindig akart engem. A feleségem.

Felé hajoltam, anélkül hogy az éjjeliszekrényben lapuló kis fadoboz után nyúltam volna, amely a családtervezésünket rejtette.

Aztán Cyd sóhaját hallottam a sötétben.

– Ne kényszeríts rá, hogy minden alkalommal ezt kelljen csinálnom, Harry!

Ugyan, drágám! Kérlek... Már van gyereked. Hát nem megállapodtunk...?! Újabban sokat olvastam a gyermek utáni vágyról. A vasárnapi újság „Te és a tieid” rovatának is állandó témája volt. Nők, akik kétségbeesetten vágytak rá, hogy szülhessenek. És ez nem holmi szeszély volt náluk. A feleségem azonban nem vágyott gyerekre. Úgy tűnt, ezen a téren már kielégült.

Természetesen beszélgettünk már róla, hogy mi lenne, ha lenne közös gyerekünk. Én azonnal akartam, mert családdá kovácsolna bennünket. Cyd „majd egyszer” akarta, mert pillanatnyilag fontosabb dolgai voltak. Munkával kapcsolatos dolgok. Üzleti dolgok. Mindketten boldog életről álmodtunk. De bármennyire szerettem is a feleségem imádni való popsiját, nem áltathattam magam azzal, hogy a boldogságot ugyanúgy képzeljük el. Így tehát az óvszeres dobozért nyúltam, közben azon morfondíroztam, mit értett azon, hogy már van gyerekem. Patre gondolt? Vagy Peggyre? Vagy kettejük közül arra, akivel adott pillanatban épp együtt vagyok?

Ez a baj a hozzám hasonló fickókkal. Minden olyan komplikált. Az életük bizonyos részei sehogy sem akarnak összepasszolni. Az ember néha azt sem tudja, hol kezdődik és hol végződik a saját családja.

De miután szeretkeztünk, ugyanabba az irányba fordulva aludtam el, mint a feleségem, testünk szorosan összetapadt, jobb karom a csípőjén pihent.

Ezek alatt az édes órák alatt, amelyeket így aludtunk végig, kanálba gömbölyödve és álmodva, számomra csak ő és csakis ő létezett, és ez kicsit sem tűnt komplikáltnak.

3 – Úgy nem süthetsz omlettet, hogy a tojásaidat a gatyádban tartod – közölte velem Marty Mann. – Ez a baj veled, Harry. Született romantikus vagy. Hagyod, hogy darabokra törjék azt a hülye szívedet. Az a sorsod, hogy jól farba kiírjanak. Mi más lenne?

Az Őrült Jó Mann Produkció frekventált helyen lévő irodájában ültünk, munkáról beszélgettünk. Mondom: munkáról. De Marty az a fajta „üsd-vágd”, önmaga erejéből valakivé lett üzletember volt, aki mindig is úgy tudott beszélni a munkáról, mintha valami másról lett volna szó. A börtönszex legdurvább válfajáról, hogy pontosak legyünk.

A hímnemű, középkorú szerkesztőket „na jó, lehetsz a köcsögöm!” felkiáltással fogadta fel. Az általa pénzelt tévéműsorok nem egyszerűen izgalommal töltötték el, hanem „felállt a farka” tőlük. Üzleti versengésben sosem maradt alul, legfeljebb „átbaszták és kicsesztek vele”. Nem keményen dolgozott, hanem a „tökét elhagyva gályázott”.

Eltűnődtem, milyen lehet a házasélete. A szombat esti iszogatást követően már el tudtam képzelni, amint arról faggatja a feleségét, hogy az mit szólna egy kis koprodukcióhoz.

Martyt nagyon régóta ismertem. Siobhan, aki úgy két éve a felesége, egyszer régen úgynevezett barátnőm volt – kábé két órára. Közvetlenül azelőtt, hogy az első házasságom gajra ment.

Marty és én együtt kezdtünk, vállalva a késő esti, beszélgetős rádióműsorral együtt járó összes elmebajt. Én voltam a producer, Marty oldotta meg, hogy a szomorú, magányos emberek nagy közönség előtt szórakoztatónak hassanak. Együtt mentünk át a tévéhez, a kapcsolatunkat életre szóló étkezési jegyként éltem meg.

Egészen addig az ebédig, amikor is kirúgott.

De ezen már túljutottunk. Én azért, mert egy fiatalabb, ütősebb műsorvezető révén visszakapaszkodhattam, miközben Marty abszolút leszálló ágba került. Amint száraz tények adatolták, és kellőképpen megalázónak érezte nulla nézettségű, napközbeni műsorát – olyan ékszereket próbált rásózni a nézőkre, amelyektől zöld folt marad a bőrön -, Marty és én rájöttünk, hogy akár megint barátok lehetnénk.

Mostanra a kamera ugyanazon oldalán álltunk. Az Őrült Jó Mann Produkció már nem azt a hidrogénszőke, polgárpukkasztó figurát nyomatta, aki a kilencvenes években heves ellenérzést váltott ki. Most Marty volt a programigazgató. Állandóan engem piszkált, mert a cégemnek egyetlen műsora volt, a Péntek esti Fish. Biztos látták már. Eamon Fish vezeti, az ifjú ír komikus, hmm? Arról híres, hogy az időjárás-jelentést felolvasó lányokkal randizik. Egyesek szerint többet tud a melegfrontról, mint bármely férfi ebben az országban. De Marty sosem helyezte volna a sorsát egy „ide lőjetek!”-típusú, fiatal komikus kezébe, még ha azt az Isten is talkshow-vezetőnek teremtette volna. Marty műsorfolyamokban gondolkodott.

– Hat bulis diák egy lakásban – mondta, és megnyomott egy gombot a távkapcsolón. Irodájának egyik falát tévéképernyők borították, és mindegyik legutóbbi elmeszüleményének képeit mutatta. Lenge öltözetű, gyönyörű fiatalok emelt hangon beszélgettek egy bérelt lakásban. – Ez kell a népnek: szex, fiatalság,

dráma, mély dekoltázs, átszúrt mellbimbók. Hat bulis diák egy lakásban, Harry. A hirdetők hálásan szűkölnek. Újabb gombot nyomott meg. A képernyők furcsa szögben felvett, fekete-fehér képekre váltottak át, két fiatalember egy élelmiszerbolt tulajdonosával küzdött. – Ez a rész kurva jó – kuncogta Marty, amikor a pult mögött álló férfi előkapott egy baseballütőt, és szélesen hadonászni kezdett vele. Az egyik fiatalember előrántotta a pisztolyát.

– Kiraboltak! – mondta Marty. – Mulatságos – és néha tragikus – felvételek megtörtént, erőszakos rablási kísérletekről. Hát... khmm, brutális vádirat, izé, erőszakos társadalmunk ellen. – Újabb gomb. Narancssárga lángokba robbanó vietnami falvak, Woodstock sarában üzekedő hippik, a Nemzeti Gárdával összecsapó diákok felvillanó képei, valamennyinek melankolikus felhangot ad a Kinks aláfestő dala, a „Naplemente Waterloo”-ban. – Ilyenek voltunk. Jó dögösnek állítjuk be a múltat. A bébibumm!-generációnak szól... és a gyerekeiknek. Hadd tudják meg a kis szarosok, miből maradtak ki.

Produkciós cégeink jobban már nem is különbözhettek volna. Én a Sohóban egy hátsó szobában dolgoztam néhány részmunkaidőssel, Marty egy alkalmazottaktól nyüzsgő, hatalmas irodában. Az én Eamon Fishemet éjjel adták, Marty Hat bulis diák egy lakásban-ját főműsoridőben.

– Nem építhetsz egyetlen show-ra – erősködött Marty. – Abból semmi jó nem sül ki, ha kizárólag egy tyúkot cicerélsz. Eamoné sem fog örökké tartani.

– De én szeretek egyetlen produkcióval foglalkozni. Mert így teljes erőbedobással Eamonra koncentrálhatok. A legtöbbet tudom kihozni belőle.

– És mi van, ha befuccsol? Akkor mi lesz? Tudod, milyenek a tévéműsorok, nem?

– Mint a nők?

Az asztalára csapott. – Pontosan. A tévéműsorok olyanok, mint a nők. A tyúkocskádból több pástétomba is jusson! Variálj, haver! Szét kell szórnod a magvaidat!

Martyt várta otthon a felesége, aki épp második gyerekükkel volt viselős.

Siobhan valaha műsorszerkesztőként dolgozott, aztán átváltott otthonteremtésre.

Okos, vörös hajú ír szépség volt, akivel össze-összefutottam a céges bulikon vagy a megbeszéléseken, de fogalmam sem volt róla, boldog-e vagy sem. Mindenesetre nem tudtam nem észrevenni, hogy Marty több mutatós fiatal nőt alkalmaz, mint amennyit a cég mérete indokolt volna.

De végighallgattam Martyt. Értette a dolgát. És már csak azért is végighallgattam, mert a munka egyre inkább fontos volt számomra. Nem csupán azért, mert mostanra a magam ura lettem. Nem csupán azért, mert a kifizetendő számlák száma évről évre növekedni látszott. Valójában azért dolgoztam keményen, mert ebben jó voltam.

Ehhez értettem a legjobban.

Felelős szerkesztőkkel foglalkoztam, produkciós vezetőkkel és a tehetséggel. Szót értettem ezekkel az emberekkel, rá tudtam venni őket, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük. Könnyező sminkeslányok, goromba adásrendezők, részeg világosítók.

Mindezen túl voltam. Lámpalázas vagy pityókásnak bizonyuló vendégek, meghívottak, akik ledermednek, amint a kamerán kigyúl a piros fény. Nem tudtak újat mutatni. Ebben a világban éreztem elememben magam, azért töltöttem itt az időmet, mert sehol máshol nem éreztem voltam jobban magam.

Hosszú munkaórák szükségeltetnek akkor is, ha csupán egyetlen műsorod van, a televíziózás már csak ilyen. Kora reggelek és késő éjszakák, forgatókönyvegyeztetések és jelmezes főpróbák, túl sok kávé és nem elegendő napfény. Néha már magam sem tudtam, miért gürcölök. Aztán eszembe jutott.

Pat miatt dolgoztam ilyen keményen, ki másért. És persze Cydért és Peggyért.

Anyámért is, most, hogy apám már nem lehetett velünk. És bármit mondjon is a feleségem, nem tudtam nem azt érezni, hogy a gyermekemért dolgozom. Nem a fiúcskáért, aki az anyjával lakott, sem a kislányért, aki velem élt. A másik gyermekemért. Aki még meg sem született.

Egy fiatal nő jött be Marty irodájába, anélkül hogy kopogott volna. Egyike volt az Őrült Mann-nál dolgozó karcsú vörös hajúaknak, a számos lányok egyikének, akik felettébb emlékeztettek a hajadon Siobhanra. Ez a példány Marty méretes, elnökhöz illő íróasztala fölé hajolt, és kotorászni kezdett az egyik fiókban.

– Mi a gond, drágám? – mosolyogta Marty. – Elvesztetted a tűzőgépedet?

– A Hat bulis diák egy lakásban próbafelvétele kellene. A magyarjaidnak.

Marty előhúzott egy viharvert VHS-kazettát, és a lány kezébe nyomta.

– Mindenütt nagy keletje van – közölte velem. – Készülőben van a Hat bulis kínai diák egy lakásban és a Hat bulis lengyel diák egy lakásban. A világ vevő a húzós témákra.

Néztük, ahogy vöröske kilibeg.

– Úgy terveztük, hogy iszogatunk egyet a Boldog Bélpoklosban – mondta Marty.

– Nincs kedved csatlakozni, Harry? A csajnak van barátnője.

– Haza kell mennem. Partit adunk.

– Jól hangzik.

– Na ja. Egy hétéves kislány zsúrja lesz.

– Akkor majd máskor. – Marty kikísért az irodája ajtajáig. – Emlékezz rá, mit mondtam. Az igazi kakas egynél több tyúkra is ráugrik.

– Nem felejtem el. Átölelt.

– Tudod, mi a te bajod, Harry?

– Micsoda?

– Hiszel az igaz szerelemben. – Öreg barátom szomorúan elmosolyodott. – Az ilyesmi mindig könnyekben végződik.

Akár örömteli este is lehetett volna.

Tortát ettünk, négyesben. Cyd és én, Peggy és Pat. Újonnan felállt kis családunk, amint élvezettel fogyasztja a desszertet. Csakhogy amikor Pat behabzsolta a maga szeletét, nos, a fiam – aki épp azt a korszakát élte, amikor roppant mulatságosnak találja a testfunkciók működését – akaratlanul is megeresztett egy meglepően hangosra sikerült böffentést.

– Azannya! – mondta, és félszegen elvigyorodott. – Tök jó volt, nem?

Peggy kényeskedve megtörölgette a száját a szalvétával. – Nem, kicsit sem volt nevetséges. Gusztustalan volt. Igaz, anyu?

Cyd kettejükre mosolygott. – Hát... szépnek semmiképp nem mondanám. De biztos vagyok benne, hogy Pat többé nem csinál ilyet.

– Szerintem nem volt vicces – szögezte le Peggy, annak a kislánynak a magabiztosságával, aki meggyőzően hisz a maga kiskirályságában.

– Biztos vagyok benne, hogy egy olyan nagyfiú, mint Pat, sem találja viccesnek – mondta Cyd -, főleg ha jobban belegondol.

A fiam rendesen nekikeseredett.

Tudtam, hogy az a böfi csak úgy kicsúszott, és a fiam csak azért hívta fel rá a figyelmet, mert biztosra vette, hogy ezáltal általános örömködést és vihogást vált ki.

Akkor először – de nem utoljára – vergődni kezdtem. A fiam és a feleségem iránt érzett lojalitás között.

Hogy őszinte legyek... én sem díjaztam, hogy Pat böffent, csuklik vagy szellent, amikor a közelemben van – ezeket a „gázos” poénokat szívesen meghagytam volna ájuldozó kis iskolatársaknak, akik minden „szeles” megnyilvánulást fülrepesztő ovációval, könnybe lábadó röhögéssel, és – mindenekfölött – seggrepacsival jutalmaztak. De amikor azt kellett látnom, hogy a megaláztatástól lángba borul a fiam arca, és a sírás kerülgeti, úgy éreztem, hogy felforr a vérem.

Nem ezt érdemelte. Nem egy ártatlan böffentés miatt.

– Ő még gyerek – mondtam Cydnek. – Mire számítottál? Oscar Wilde-ra? Hadd egye meg nyugodtan a sütijét, jó?

Peggy és Cyd rám bámult. A feleségem egy szót sem szólt, épp csak meglepetten elkerekítette gyönyörű szemét. De a lánya mindentudóan felhorkant.

– Ha engem kérdeztek... Ma valaki bal lábbal kelt fel. Kérhetek még egy kicsit, anyu?

Cyd maga elé húzta a tortát. Aminek menyasszonyvőlegény díszelgett a tetején. Épp az esküvői fogadásunk zajlott. Alig két órája voltunk házasok. Mire felfogtam volna, a mézesheteink véget is értek.

Amíg a barátnőm volt, a feleségem nagyszerűen bánt a fiammal.

Cyd elbeszélgetett vele az iskoláról, szakértő véleményt kért tőle, hogy milyen a Baljós árnyak a Csillagok háborúja első három filmjéhez képest, megkérdezte, kér-e még jégkrémet.

Pat félénken fölvigyorgott a texasi akcentussal beszélő, magas idegenre, akivel kapcsolatban – esküdni mernék rá – ugyanúgy érzett, mint az apja. Bolondult érte.

Cyd úgy viselkedett, mintha világéletében ismerte volna ezt a kicsi fiút, holott addig nem is találkozott vele, amíg Pat iskolába nem kezdett járni. Cyd meg sem próbált az anyja lenni, hisz már volt neki anyja, meg sem próbált a legjobb barátja lenni, hisz hamarosan lett neki egy Bernie Coopere. Cyd nem erőltette a kapcsolatát Pattel – a dolog épp ettől működött. Őszinte melegség és valódi ragaszkodás alakult ki kettejük között, és ez több volt, mint amit remélhettem.

Cyd ugyanolyan természetesen viselkedett Pattel, mint Peggyvel, gondoskodón és kedvesen, de sosem félt némi fenyítést foganatosítani, ha a fiammal nem lehetett bírni. Nem fordult elő túl gyakran, hogy ne lehetett volna bírni vele: Pat bájos, kiegyensúlyozott négyéves volt, amikor Cyd megismerte, és bármely fegyelemsértés annak volt betudható, hogy túlzott lelkesedéssel viseltetett a Csillagok háborújajátékok iránt. Sáros edzőcipőben ugrált a kanapén, és a műanyag fénykardjával hadonászott. Ezek voltak leggyalázatosabb bűnei. És amikor – a barátnőm, aki később a feleségem lett – a fiamhoz beszélt, amikor hallottam a hangjából kicsendülő kedvességet, a melegséget, az akaratlan

meghittséget, amellyel a fiam irányában viseltetett, szinte szédültem a boldogságtól és a hálától.

De miután összeházasodtunk, ennél többet szerettem volna. Tudtam, hogy ez így nem tisztességes, kicsit sem tisztességes, de a vágy valahonnan a szívem titkos zugából tört elő, hiábavaló lett volna letagadni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy férj-feleségnek nyilvánítottak bennünket, azt akartam, hogy a feleségem szeresse a fiamat.

Hangos zene, vad táncolás és csapatnyi ünneplőruhás, kilencven centis nőnemű lény várt rám otthon.

Peggy ma lett nyolcéves.

Szobájának falát a legújabb, izomagyú, borotvált fiúbandák mogorva képei borították, eltakarva a pár éve felkerült Pocahontas-posztereket; számos játékszere között helyet kapott Brucie baba is: Lucy baba hivatalos, fröccsöntött, állandó partnere. Ám a nemek Peggy valamennyi társadalmi összejövetelén, szigorú faji megfontolások alapján, elkülönítésre kerültek. Néhány éve még Pat is meghívást kapott volna erre a zsúrra. De többé nem.

Elindultam a nappalin át, ahol egymás hegyét-hátát érték a kislányok, akik igyekeztek úgy mozogni, mint Kylie Minogue a legfrissebb videoklipjén. Hónom alatt a Hamleysből származó, becsomagolt ajándék. Peggy szeme színpadias csillogással elkerekedett, amikor odaadtam neki.

– Boldog szülinapot, kicsim!

Letépte a csomagolópapírt, és álmélkodva kapkodott levegő után.

– Balerina Lucy baba! – olvasta, valósággal falta a rózsaszín kartondobozon lévő szavakat. – Imádni fogod! Elképesztő elegancia! Három éven aluli gyermekeknek nem ajánlott. Az apró, eltávolítható részek miatt fennáll a fulladás veszélye. Minden jog fenntartva. – Peggy a nyakam köré fonta a karját. – Köszönöm, Harry! – Visszaadta a babát. – Táncoltasd meg! Táncolj Lucyval Kylie-ra! Így aztán lötyögtem egy kicsit Lucyval, a balerinababával. A karjával nem sok mindent lehetett kezdeni, mert vagy szorosan az oldalához simult, vagy náci köszöntésre emlékeztető módon felemelkedett, viszont ijesztő könnyedséggel ment le spárgába, medencéje oly rugalmas volt, mint bármely pornósztáré.

Peggy visszakaparintotta tőlem a babát, hogy megmutassa egyik kis barátnőjének.

– Ezt nézd meg, Agnes! – mondta. – Balerina Lucy baba. Az apró részek fulladást okozhatnak. Fantasztikus!

Cyd a konyhában volt a többi anyukával. Nem tudom, az apákkal mi történhetett, de mindnyájan valahol máshol voltak. A nejem épp egy tálca tapast takart le folpackkal. Saját vendéglátós vállalkozását vezette, ezért az otthonunk folyton tele volt olyan ételekkel, amelyeket aztán mások ettek meg. Cyd odajött hozzám és szájon csókolt. – Megkaptad az Ibizai DJ Brucie babát?

– Elfogyott. Jövő hétig nem is lesz Ibizai DJ Brucie baba. Ezért egy Balerina Lucy babát vettem neki.

– Az embernek az az érzése, hogy Brucie babát soha nem is tartanak raktáron – mondta az egyik anyuka. – Őrjítő!

– Talán nem is kellene annyira szorgalmaznunk ezt a Lucy baba-dolgot – jegyeztem meg.

Az anyák, egy emberként, csendben rám meredtek. Legtöbbjük jó pár évvel idősebb volt, mint Cyd. A feleségem a húszas évei közepén járt, amikor szülő lett.

Ahogy én is. Viszont ezeknek az anyáknak a nagy része megvárta, amíg a biológiai órájuk kis híján elüti az éjfélt.

– Már mi a csudáért ne kellene? – kérdezte egyikük olyan hangon, amitől egy egész elnökség lefagy, és a középkorú, vezető beosztású férfiak gyomra gombóccá ugrik össze a félelemtől.

– Hát... – mondtam, és idegesen körbenéztem az egyet nem értésről árulkodó arcokon. – Ez a Brucie-Lucy-viszony egészségtelen szexuális sztereotípiák kialakulásához vezethet, nem?

– Szerintem Lucy nagyszerű szerepmodell – szögezte le az egyik anyuka.

– Szerintem is – közölte egy másik. – Hosszú távú kapcsolatot tart fent Brucie babával.

– Dolgozik – jegyezte meg egy harmadik. – Szórakozik. Utazik. Sok-sok barátja van.

– Lehet muzsikus, táncosnő vagy hercegnő.

– Kerek, kiteljesedett életet él – mondta a feleségem. – Bárcsak Lucy baba lehetnék!

– Na de... na de... – dadogtam. – Nem úgy öltözik, mint egy olcsó kis ribanc?

Csak hogy tetsszen a férfiaknak? Nem kurvás egy kicsit?

Vihar előtti csend.

– Kurváás?

– Lucy baba?

– Tisztában van a szexualitásával – mondták egyszerre.

Kimentettem magam, és visszavonultam emeleti dolgozószobámba.

Volt valami ezekben az anyákban, ami zavarba ejtett. Mindnyájan jól képzett, intelligens nők voltak, akik Germaine Greer és Naomi Wolf könyvein nevelkedtek, kiléptek a nagyvilágba, és komoly pénzeket kerestek nagy befolyással bíró karrierjük során, és gyakran egyedül nevelték gyerekeiket. Ám a Lucy Babaházával játszadozó kislányaik olyan asszonyi létre készülődtek, amely anyáikra cseppet sem volt jellemző. Főztek, takarítottak, és zsörtölődtek, ha Ibizai DJ Brucie baba nem méltóztatott hazamenni.

Peggy és barátnői, ezek a kilencvenes években született gyerekek, valamennyien magabiztos, higgadt kislányok voltak, akik ébren töltött óráikban szinte a régimódi asszonyi erények paródiáját nyújtották. Éltek-haltak a divatért, imádtak öltözködni, semmi nem volt, amit a menő énekesekről, szupermodellekről ne tudtak volna.

Olyan szenvedély fűzte őket a cipőkhöz, hogy még Imelda Marcos is sárgult volna az irigységtől. Végtelen órákon át tollászkodtak, pózoltak, illegették magukat a tükör előtt. Egyfolytában a sminkelést gyakorolták: hét-nyolc évesen már kozmetikumfüggők voltak, elég volt két év az iskolában, és már olcsó arckrémekkel és testápolókkal kenegették hamvas, tökéletes bőrüket. Olyasmire vágytak, ami elől anyáik menekülni akartak. Az ötvenes évekbeli háziasszony-szerepről álmodoztak.

Gondolom, anyáik épp emiatt veszítették el oly gyakran velük szemben a türelmüket.

A feleségem megtalálta az egyensúlyt. Nagyszerű anya volt, közben a vállalkozását vezette, amely felfutóban volt. Pénzt keresett, otthont teremtett, de úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Annyira büszke voltam rá!

Mire lemerészkedtem a lépcsőn, az anyák elmentek már, velük együtt a kislányaik is. Cyd és Peggy a szerpentincsíkokat szedegette a szőnyegről.

– Szegény Harry! – kacagott a feleségem. – Nehéz perceket okoztak neked?

Peggy felnézett és elmosolyodott: – Mi a baj, Harry?

– Nincs hozzászokva a nők irányította világhoz – felelte helyettem a feleségem.

Milyen igaz! Életem első harminc évét olyan otthonokban éltem le, ahol a férfiak voltak többségben, kettő az egyhez arányban. Először ott volt apám, anyám és én, aztán Gina és Pat. Most kisebbségbe kerültem.

Cyd kitárta felém a karját, amely ki sem látszott a színpompás szerpentinek alól.

– Gyere, fiúka, táncolj a lánykáiddal!

Néha olyannak tűnt az életem, mint a figyelmeztetés a dobozok oldalán: amelyik arról szól, hogy a kis alkotóelemek fulladáshoz vezethetnek.

De amikor Cyd, Peggy és én Kylie Minogue zenéjére táncoltunk a parti maradványain, lábunk alatt kipukkant lufikkal és színes szerpentinnel, a parkettba tiport szülinapi tortadarabokkal, olyan hangosan nevettünk, olyan felszabadult, harsogó örömmel, hogy szinte még a „Nem tudlak kiverni a fejemből”-t sem tudtuk elénekelni.

Akkor és ott olyan kerek egésznek és kiteljesedettnek tűnt az életem, mint Lucy babáé.

4 Anyám még mindig égő villany mellett aludt.

Abban a házban, ahol házasélete nagy részét töltötte, ahol ifjú feleség és anya volt, a házban, melyet oly régóta az otthonának mondhatott, éjszakánként csak úgy tudott aludni, ha égett a lámpa.

– Egy hunyorítást sem alszom, Harry. Fekszem ott, kezemben a Hello!-val, szól a Radio 2, halkra állítva – a szomszédoknak babájuk született, mondtam már?

Valóságos cukorfalat az a kislány... de amint elszundikálnék, felébredek újra. Hát nem vicces? Nem furcsa?

– Semmi furcsa nincs benne, anya. Főleg azért van, mert egy százwattos körte ég a fejed fölött. Alvásmegvonó módszer. Egyféle kínzás.

– Tényleg? Ezt nem is tudtam, drágám.

– Persze hogy nem tudsz aludni. Mert nem kapcsolod le a lámpát. Miért nem próbálsz meg úgy aludni, hogy nem ég a villany? Anya, miért nem próbálod ki, csak egyszer? Kérlek...

– Ó, azt nem lehet – felelte, és megsimogatta a fiam aranyharang haját, aki kettőnk között ült a földön, és a rádióújságot lapozgatta, milyen tévéműsorok mennek éppen. – Képtelen lennék egész éjjel ott feküdni a sötétben. Apád nélkül.

Apám két éve halt meg.

Már két éve volt, hogy apám ott feküdt azon a kórházi ágyon, tudata elhomályosult a fájdalomtól és a fájdalomcsillapítóktól, és a betegség győzedelmeskedett felette. Úgy gondoltam, az öregem tüdőrákja mindkettejüket meg fogja ölni. Nem hittem, hogy anyám képes lesz apám nélkül élni. De ezek az anyámhoz hasonló asszonyok, ezek a mindörökké-feleségek, kötelességtudó otthonteremtők, akik lázongásban legfeljebb addig mentek el, hogy rövid ideig miniszoknyát hordtak a hatvanas és hetvenes évek fordulóján, keményebbek voltak, mint amilyennek látszottak. Az anyámhoz hasonló asszonyokban megvolt a képesség, hogy bármit túléljenek. Még a kemény fickókat is, akik a férjeik voltak.

Anyám nem tudott úgy aludni, hogy nem égtek a villanyok, ez igaz. De képes volt apám nélkül élni. Mostanra bebizonyította.

A szüleim hosszú ideig egyetlen élő organizmusnak tűntek – Paddy és Elizabeth, akik bejárták a kamaszkori szerelemtől a rajongva szerető nagyszülőségig tartó hosszú utat, a nagy utat, amelyet oly kevés házaspárnak sikerül megtennie -, és én egyetlen pillanatig sem tudtam elképzelni egyiket a másik nélkül.

Tudtam, hogy apám képtelen lett volna anyám nélkül élni. Ha ő megy el előbb, abba apám is belehal, mert anyámmal együtt élete értelmét is elvesztette volna. És mindig azt hittem, anyám sem fog életben maradni nélküle.

Tévedtem.

Anyám azon nők utolsó generációjához tartozott, akiktől elvárták, hogy gondoskodjanak a férfiakról, akikhez feleségül mentek. Semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy apám vezeti az autót, hogy ő keresi a pénzt, hogy ő ül a nagy fotelban, hogy ő jön haza a munkából és lapátolja be a vacsoráját – a „teáját” -, akár egy háborúból hazatérő törzsfőnök.

De öregkorukra, özvegységükre, kiderült, hogy anyám nemzedékének asszonyai olyasfajta függetlenséggel rendelkeznek, amilyet senki nem feltételezett volna róluk.

Ezek az ötvenes-hatvanas években háziasszonyokká lett nők, a spártai egyszerűség menyasszonyai, a nők utolsó nemzedéke, akik még maguk varrták a gyermekeik ruháját – kényelmes, pasztellszín kardigánjaik alatt acélból voltak.

Anyám nem halt meg. Apám halála nem ölte meg. Nem hagyta, hogy apám halála egyben az ő halála is legyen.

Vendégül látta a barátnőit kávéra és sütire, pletykákat cserélt a folyton változó, egyszerűen „a lányok a buszról”-ként emlegetett társasági körben, bolyhos rugdalózót kötött a szomszédék gyerekének, a szomszéd kis cukorfalatnak – anyám úgy gondolta, minden újszülött valóságos kis cukorfalat -, teljes hangerőn hallgatta Dolly Partont a Sony mini hifitornyán.

– Csodás hang – mondta Dolly Partonról. – Csodás alak.

Mindennap felhívta a fivéreit – szinte lehetetlen volt telefonon elérni, folyton foglalt volt -, nyugtalankodott a munkájuk, a gyerekeik, az egészségük miatt.

Anyám élni tudott apám, a férfi nélkül, aki köré felépítette a világát. Apám nélkül élte az életét. Számomra hihetetlennek tűnt. És – ha jól gyanítottam – számára is.

Apám halála után majdnem megőrült a fájdalomtól. Sírva fakadt a boltban, a buszon, a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban. Nem tehetett róla. Addig sírt, amíg a könnyei el nem fogytak. De feldolgozta. Sőt megtanulta elfogadni az életet, megállni a saját lábán, újra nevetni.

– Még nem haltam meg – ahogy szeretett is rámutatni.

Attól eltekintve, hogy a villanyok egész éjjel égtek – vajon mit gondolhatott, mi fog történni vele a sötétben? -, anyámnak sikerült folytatnia. Nem normálisan, mert a normális élet már a múlté volt, hanem egy megváltozott világban, szeretett Paddyje nélküli világban. És csinálta, mert anyám olyan nő volt, aki nemcsak apámat szerette.

Hanem az embereket. A legkülönfélébb embereket.

Az új szomszédokat és a kisbabájukat. A szemközti házban lakó öreg hölgyet, Ethel nénit, aki nem is volt a nagynéném, aki anyámmal egy időben volt fiatal feleség és anya, több mint fél emberöltővel ezelőtt.

Szerette régi barátnéit, akikkel az új Starbucksban találkozgatott a Fő utcán, abban a kisvárosban, ahol leélte az életét. És szerette a családját. Valamennyi fivérét, akiknek száma csak mostanában kezdett fogyatkozni. Az asszonyokat, akiket feleségül vettek. Felnőtt gyerekeiket, akiknek már maguknak is voltak gyerekei. És aztán ott voltam én, egy szem fia.

De mindenekfölött – nálunk, többieknél is jobban – az unokáját szerette. Az ő Patjét. A fiam volt a legfőbb ok, amiért folytatta azután is, hogy az öregem elment.

– Ő életem szerelme, ugye, csillagocskám? Ő az én kis gyönyörűségem.

A fiam türelmesen elmosolyodott, és a távkapcsolóért nyúlt.

Különös tehetsége volt anyámnak, tehetsége volt hozzá, hogy az ember szeretve érezze magát. Amit nem azzal ért el, hogy a mondandóját teletűzdelte kedveskedő kifejezésekkel – édeském-ekkel, drágaságom-okkal, szívecském-ekkel, gyönyörűségemekkel, angyalkám-okkal -, ami neki és a hozzá hasonló háttérrel rendelkező és korú nőknek már-már második természetévé vált. Azt éreztette veled, hogy az ő világában mindennél fontosabb vagy; ezt érezted akkor is, ha egy csésze teát készített neked,

vagy megsimogatta a hajad, vagy kötött neked valamit, amit aztán csak akkor hordtál, ha ő is látta.

A boldog özvegy képét nem róla mintázták – túl sok időt töltött kint a temetőben, és attól féltem, már csak égő villany mellett tud aludni, amíg világ a világ -, de anyám megtanulta folytatni az életet. Apám ruhái még ott lógtak a szekrényben, még nem jött el az idő, hogy jótékonysági szervezetekhez kerüljenek, de a szelleme nem kísértett ebben a házban.

Anyám végül is a saját szellemével töltötte meg.

Az Old Holborn és az Old Spice illata elenyészett. Többé nem csücsült barna sör a frigó tetején, az üveg ír whiskey is eltűnt a bárszekrénynek kinevezett komód tetejéről. És a zene is megváltozott. Leginkább erre figyeltem fel. Ebből tudtam, hogy apám szelleme távozott.

Besétáltam a házba, ahol gyerek voltam, és többé nem hallottam Sinatrát, Dean Martint vagy Nat King Cole-t. A régi dalok egyike sem szólt: sem Sammy Davis Junior, amint a „Mekkora bolond vagyok!”-at mormolja, sem Frank Capitolfelvételei, sem Tonny Bennett 16 legtöbbször kért száma, sem a musicalek, az Oklahomá!-tól kezdve a West Side Story-ig bezárólag.

Anyám nekem adta apám zenéit. A saját lemezeit játszotta.

A country- és westernmuzsikát szerette. A dalokat, amelyeknek történetük és dallamuk volt, amelyekről pontosan lehetett tudni, miről szólnak. Boldog dalok.

Szomorú dalok. Dalok, amelyekre táncolni lehet, inni, gyászolni az elvesztett férfit.

Magával ragadták ezek a gitárszólós, könnyfakasztó nóták, bár fogalmam sem volt, hogy mindig is ezeket szerette-e, vagy Dolly Parton, Tammy Wynette és Patsy Cline már az új ízlését tükrözték. Az öregem volt a lemezlovas ebben a házban. MC Paddy Silver és szvinges bakelitjei. De többé már nem.

Anyámnak két szörnyű csapást is el kellett viselnie az elmúlt években. Elvesztette apámat, a férfit, akit azóta szeretett, hogy az felbukkant East End-i otthonukban anyám egyik fivérének társaságában, akivel előzőleg összeverekedett a helyi bokszklubban. Elvesztette az embert, akit egész életében szeretett, a hőbörgő fiút, az erős férfit, aki megtanult kedvesnek lenni. A tüdőrák miatt vesztette el, végérvényesen. És – noha ezt magam előtt sem szívesen ismertem el, anyám előtt pedig végképp nem – bizonyos módon elvesztette az unokáját is.

Nem volt olyan könnyű most, hogy elváltam. Most, hogy Pat az anyjával élt, és én egyikükkel sem éltem, a fiam nem tölthetett könnyedén végtelen órákat a nagyanyjával.

Tiszta szívemből kívántam, bárcsak ne így lenne. Azt kívántam, bárcsak olyan egyszerű lenne a dolog, mint a régi szép időkben, amikor még Ginával voltam, és anyám bármikor találkozhatott Pattel, vagy valamivel később, amikor Gina Japánban próbált szerencsét, és megpróbálta visszakapni az életét, amikor egyedül gondoskodtam Patről, akkortájt, amikor anyám tulajdonképpen mindkettőnk anyja volt. Azt kívántam, bárcsak minden olyan egyértelmű lenne, mint valaha volt, mert tudtam, hogy Pat a központja anyám világegyetemének. De soha többé nem lesz olyan. A világegyetem központja kimozdult.

Róluk megfeledkeznek a válásnál. A nagyszülőkről. Az öregekről, akik imádják azokat a kisfiúkat és kislányokat, akiket a saját felnőtt, összezavarodott gyermekeik

hoztak létre: az esendő valamiképp tökéleteset alkotott. Váláskor a nagyszülők úgy érzik, hogy a feltétel nélküli szeretet, amit nyújtani tudnak, hirtelen fölöslegessé válik. Így hát küzdöttem. Mindent megtettem, hogy a világegyetem központját megtartsam ott, ahol mindig is volt. Az idő felében, amit Pattel tölthettem, anyámnál voltunk. Beugrottunk az autómba, és kikocsiztunk Essexbe, olyan utakon, amelyeket világéletemben ismertem.

Még abból az időből emlékszem ezekre az utakra, amikor gyerek voltam, és a nagyanyám East End-i házából tartottunk hazafelé, és én elaludtam apám Morris Minorjának hátsó ülésén. Tizenévesként is megjártam ezeket az utakat, fel-alá száguldoztam az Escortommal, hogy ilyeténképp lenyűgözzem a mellettem ülő, hosszú hajú lányt. És valamivel később, ifjú apaként és férjként, kis családomat fuvaroztam ezeken az utakon, látogatóba mentünk büszke szüleimhez. És még később kis, kétüléses sportkocsimat vezettem erre, Pattel az oldalamon, aki küzdött az elalvás ellen, az anyját hiányolta, de nem akart beszélni róla.

Ismertem ezeket az utakat. Emlékszem, akkor is végighajtottam rajtuk, amikor apám egyre rosszabbul lett, akkor is, amikor haldoklott, a temetése napján is. Ezek az autóutak Londontól Essexig, a város szélétől a tenger partjáig, kiporciózták az életemet; közben elképzelni sem tudtam, mi jöhet még, álmodozni sem mertem. És most újra, Pat és én robogunk ezeken az essexi utakon, hogy meglátogassuk anyámat a házban, amelyben csak égő villanynál tud aludni.

Gina elment. Az öregem elment. Cyd és Peggy nem igazán tartoznak hozzá ezekhez az essexi kiruccanásokhoz, életünk ezen mélyen gyökerező részéhez. Új feleségemnek és a lányának megvan a maguk élete Londonban, ott is hagyjuk őket anélkül, hogy alaposabban megbeszélnénk a dolgot.

Felnövünk, megöregszünk. Erre mindnyájan számítunk. De kis családom egyre csak fogyatkozik és törékenyebbé válik. És erre senki nem lehet felkészülve.

Pat jól érezte magát a házban, ahol felnőttem. A valami, ami görcsben állt a bensejében, itt felengedett. Gyerekkora legszebb idejét töltötte ebben a régi házban.

Itt nem volt szülői civakodás, sírás, külön utakra térés. Ahogy a táj városiból vidékivé szelídült, úgy hagytuk magunk mögött a látványos összezörrenéseket, a hűtlenkedéseket, a röppályára állított mobiltelefonokat. Itt Csillagok háborúja-videók vártak, egy csésze tea, hűtőszekrény, amihez oda lehetett járulni anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kértünk volna. Édes, semmi kis órákat lehetett itt eltölteni, hallgatva, amint egy ismerős hang régi slágereket dúdolgat a hátsó kertben. És ezeknek a gondtalan napoknak minden percét színtiszta, feltétel nélküli szeretet járta át. Amit eleinte a szüleim ketten éreztettek, most már csak anyám. A szeretet megmaradt.

– Ő álmaim férfija. Igaz, kis bogaram?

Fiam béketűrően elmosolyodott, aztán fölvándorolt az emeletre, hogy kotorásszon kicsit. A legrégebbi játékait tároltuk itt, legtöbbjük a nálánál kisebbeknek való volt. Természetesen ott voltak a Csillagok háborúja-videók és még egy halom, amiket már nem nézett: pankrációs és Disney-rajzfilmes kazetták; megült rajtuk a por, az idő múlását jelezve. Hálószobája volt itt, kupacnyi ruhája, és egy élete.

Becsukott szemmel is eltalált volna a tévé és a hűtő között, oda-vissza.

Itt kint minden olyan könnyűnek tűnt. A kényszeredett beszélgetéseknek, amelyeket a vasárnapi „Happy Meal”-ek fölött folytattunk, itt nem éreztük szükségét. Lerogytunk a tévé elé, a fiam és én, miközben anyám ebédet készített nekünk (amit uzsonnának aposztrofált), vagy uzsonnát (vacsorának hívta), vagy egy csésze teát (egy finom teát).

Kikérte magának, hogy segédkezzünk az ibrikek, evőeszközök és az edények körül. A körülöttünk élő nőknek hála Pat és én jól idomítottak voltunk, különösebb megfontolás vagy külön felszólítás nélkül hajlandók voltunk elvégezni a magunk részét az otthonokban, amelyekben éppen éltünk.

Anyám minderről hallani sem akart. A saját otthonában ő fektette le a szabályokat, és az egyik alapszabály az volt, hogy ő végzi a munka dandárját. Ő volt a főnök, aki kiszolgált. Szava törvény, tettei megkérdőjelezhetetlenek voltak. Néha, amikor rákukkantottam a kis tálalóablakon keresztül, és hallottam-láttam, amint egy Dolly Parton-dalt dudorász és tesz-vesz a konyhában, olyan tüzesen-fesztelenül szerettem volna a keblemre szorítani, ahogy a fiam szokta megölelni.

Szerettük őt, szerettünk nála lenni, mert itt nem kellett emészteni magunkat.

Micsoda megkönnyebbülés! Az ember kikapcsolja az agyát, és gondolatai nem a válás, az újraházasodás és a vegyes család frontján őrlődnek. Kérsz kólát? Szeretnél videózni? Pat akkor is felállhat az asztaltól, ha nem ette meg az összes lencsét? Olyan jó nem gondolni arra, mi is lenne jó nekünk. Csakhogy ez nem tarthatott örökké.

Baljós csillagzatú párizsi utunkat követően időzítésem aggályos méreteket öltött.

Visszaérni Londonba, Patet leszállítani az anyjához... számításba vettem az A127esen folyó útmunkálatokat, az M25-ösön várható forgalmat, a focimeccseknek köszönhető észak-londoni dugót. Még egyszer nem késhettünk el.

– Ideje hazaindulnunk, kicsim – mondtam a fiamnak. És akkor olyan tekintettel nézett rám, amilyen tekintetnek nem szabadna megjelennie egy hétéves kisfiú arcán.

Ha valahol, akkor itt, sugallta a szeme, itt érzem magam otthon.

Na de akkor... hogy is van azzal a másik otthonnal?

Sötétedni kezdett, amikor ott hagytuk anyámat, és biztosra vettem, hogy hamarosan felvillannak a fények, egész éjszaka világítani fognak, miközben anyám az ágyában fekszik és Dolly Partont dúdolgat, és eközben apám régi öltönyei ott várakoznak a szekrényben, mert túl értékesek ahhoz, hogy máris jótékony célt szolgáljanak.

5 Gina az iskola parkolójában várt.

Egyenesen az irodából érkezhetett, kétrészes kosztüm volt rajta és tűsarkú cipő, viharvert aktatáskát szorított magához. Eszméletlenül jól nézett ki – némely divattervezők ilyennek álmodják a „dolgozó nő”-t -, bár soványabb volt, mint amilyennek valaha is láttam. Exnejem még mindig olyan gyönyörű nő volt, aki után megfordulnak az utcán. De sokkal komolyabbnak tűnt, mint húszévesen.

– Bocs, hogy késtem, Gina.

– Semmi vész. Mindketten korábban érkeztünk. – Puszit lehelt az arcomra, megszorította a karom. Megbocsátotta nekem Párizst, gondoltam magamban. – Menjünk, beszéljünk a tanítónővel!

Bementünk a főépületbe, végigballagtunk a folyosókon, amelyek – szerintem – pont olyanok voltak, mint azok, amelyeket évekkel azelőtt magam is koptattam.

Gyerekrajzok a falakon, a közétkeztetés eltéveszthetetlen illatai, tornaóra távoli kiáltásai. Visszhang és kacagás, a fertőtlenítő és a piszok szaga. Simán eltaláltunk az igazgató irodájáig anélkül, hogy útbaigazítást kellett volna kérnünk. Nem először hívattak bennünket a fiunk iskolájába.

Pat iskolájának igazgatója, Miss Wilkins, sápadt arcú fiatal nő volt, fehérre szőkített, felnyírt hajjal. Eminemes frizurájával és színes edzőcipőjével nem látszott elég idősnek a vezetői munka elvégzéséhez, olyasvalakinek látszott, aki maga is épphogy kijárta az iskolát. De itt sűrűn előfordultak előléptetések. Pat iskoláját barátságtalan lakótelepek vették körül, és sok tanár nem bírta az iramot.

– Mr. és Mrs. Silver! Fáradjanak be!

– Mr. Silver és Mrs. McRae – mondta Gina. – Köszönjük.

Miss Wilkins a szokásos, megnyugtató bevezetővel igyekezett oldani feszültségünket: a fiunk áldott jó természetű, szeretni való kisfiú, a tanárok és a gyerekek egyaránt imádják. Aztán rátért ittlétünk okára.

Pat teljesen és tökéletesen kezelhetetlen.

– Soha nem goromba vagy agresszív – mondta Miss Wilkins. – Semmi ilyesmi.

Bármit csinál, mosolyogva teszi.

– Úgy hangzik, mintha ő maga lenne Mr. Népszerűség – jegyeztem meg. Soha nem tudtam megállni, hogy védelmembe ne vegyem. Mindig szükségét éreztem, hogy egy jó szót mondjak róla.

– Lehetne. Ha a fenekén tudna maradni, amíg tart az óra.

– Járkál – mondta Gina, idegesen rágcsálva a hüvelykujja körmét, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ő rossz magaviselete miatt hívatták volna ide. – Erről van szó, ugye? Mászkál a tanteremben. Beszélget a többi gyerekkel. Beszél hozzájuk, miközben ők a feladatukat próbálják végezni. – Rám nézett. – Voltunk már itt emiatt.

Nem is egyszer.

– Feltehetek önöknek egy személyes kérdést? – érdeklődött Miss Wilkins. Lehet, hogy a frizurája eltért, de pontosan úgy beszélt, mint valamennyi tanár, akit valaha is ismertem.

– Hogyne – felelte Gina.

Egy szívdobbanás.

– Viharos válásuk volt?

– Létezik másmilyen is? – kérdeztem.

Követtük Miss Wilkinst a folyosón. Minden osztályterem ajtajának vastag táblájába kis, négyszögletes üvegablak volt vágva. Miss Wilkins albínófeje kissé lejjebb ereszkedett egy pillanatra az egyik előtt, aztán a nő hátrébb lépett, szárazon elmosolyodott, mutatóujját az ajka elé emelte. Gina és én bekukucskáltunk az ablakon a fiunk tantermébe.

Azonnal kiszúrtam. Jóllehet harminc hat-hét éves gyerek vette körül, némelyikük ugyanolyan tépett felmosórongyszerű frizurát viselt, és mindannyian az – itteni körökben – egyenruhának hívott zöld pulóvert viselték, eltéveszteni sem tudtam volna.

Pat az osztály közepén egy rajz fölé hajolt, ahogy a többi gyerek is. És arra gondoltam, milyen fénylőnek látszik mindig a haja, akárha egy hajkondicionálót reklámozna, még akkor is, amikor ráfért volna – ahogy anyám fogalmazott – egy alapos fejmosás.

A tanítónő épp a Föld térképét vázolta fel a táblára, a krétavonalas golyóbis elveszni látszott a nagy feketeségben, a kontinensek elmosódott körvonalai épp csak kivehetők voltak. A tanárnő felírt néhány szót a mű fölé. A mi világunk, szólt az írás.

A gyerekek elmélyülten rajzoltak. Még Pat is. És egy pillanatig azzal áltattam magam, hogy minden rendben van. Volt valami megkapó a látványban. Mert ezek a belvárosi gyerekek – mi mást – a földgolyó valamennyi etnikumát képviselték. A gond csupán az volt, hogy a rajz, amely fölé a fiam hajolt, valaki másé volt. Egy kislánynak segített színezni.

– Pat? – fordult vissza a táblától a tanítónő. – Ha jól emlékszem, kértelek már, hogy maradj az asztalodnál, igaz?

A fiam ügyet sem vetett rá. Ugyanazt a hetyke bájt sugározva, félénken kipislogva aranyfürtjei mögül, járkálni kezdett a padok között, átlesett kis társai válla felett, mosolyokat villantott és mormoló megjegyzéseket tett a gyerekeknek, akik valamennyien a Föld nevű bolygóra koncentráltak.

– Igen – mondta Gina, és nem kellett ránéznem, hogy tudjam, a könnyeit nyeldekli. – Hogy a kérdésére válaszoljak... A válás mindannyiunkat megviselt.

Az ilyesmit együtt intéztük.

Fel sem merült, hogy csak egyikünk megy be az iskolába, egyedül néz szembe a meglepően pedáns, punk igazgató kioktatásával, egymaga idegeskedik a fiunk miatt.

Függetlenül attól, hogy hol élt, mindketten Pat szülei voltunk, és ezen a tényen semmi nem változtathatott. Így álltunk hozzá.

Gina százszorta jobban kezelte az efféle dolgokat, mint én: nem érezte szükségét, hogy Pat védelmére keljen, mindig közlékeny volt a tanszemélyzettel, nyíltan beszélt magánéleti problémáinkról, a hevesen érdeklődőket szakavatottan terelgette családi szennyesünk útvesztőiben, noha mindez mostanra biztosan unalmasnak és lerágott csontnak tűnhetett. És én jobban szívemre vettem az egészet, mint ő. Vagy legalábbis hagytam, hogy jobban lelombozzon. Mert – a lelkem mélyén – én magam is a válásra vezettem vissza Pat iskolai problémáit.

– Nyugi, Harry, majd kinövi! – mondta Gina, amikor már kávéztunk. Mert ez volt a menetrend. Azt követően, hogy – majd’ minden héten – beráncigáltak minket,

beültünk az Upper Street-i kis kávézóba. Régen, mielőtt Pat megszületett volna, gyakran jártunk ide. Most ezekben a délelőtti capuccinókban merült ki kettőnk társasági érintkezése. – Pat jó gyerek. Mindenki szereti, okos. Csak a beilleszkedéssel vannak gondjai. Nehezen tudja elrendezni magában a dolgokat. Ez nem a koncentrációs képesség zavara, vagy minek hívják. Csupán nyughatatlanság.

– Miss Wilkins úgy véli, hogy a mi hibánk. Úgy gondolja, mi zaklattuk fel. És talán igaza is van, Gina.

– Kit érdekel, mit hisz az a hülye Miss Wilkins? Pat boldogsága – egyedül ez számít.

– De Pat nem boldog, Gina.

– Hogy érted?

– Azóta nem boldog, hogy... tudod. Azóta, hogy szakítottunk.

– Tegyél fel másik lemezt, Harry!

– Komolyan beszélek. Elvesztette a lelkesedését. Emlékszel? Szinte ragyogott a lelkesedéstől. Figyelj, nem téged okollak, vagy Richardot...

– Richard nagyon jó mostohaapa. – Mindig érzékenyen érintette, ha arra céloztam, hogy a válásunk nem feltétlen áldásként hatott a fiunk életére. – Pat szerencsésnek mondhatja magát, hogy olyan mostohaapja van, mint Richard, aki törődik a taníttatásával, aki nem akarja, hogy minden idejét a fénykardozás és a foci töltse ki, aki azt szeretné, ha a múzeumok iránt is érdeklődne.

– És Harry Potter iránt.

– Mi bajod Harry Potterrel? Harry Potter nagyszerű. Minden gyerek szereti.

– Alkalmazkodnia kell, szegény kis krampusznak. Mármint Patnek. Nem Harry Potternek. Alkalmazkodnia kell, bárhol is legyen. Nem érted? Amikor veled és Richarddal van. Amikor velem és Cyddel van. Mindig, minden mozdulatát alaposan meg kell gondolnia. Ezt már csak elismered!

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Csak akkor engedheti el magát, ha anyámnál van. A gyerekeknek nem kellene alkalmazkodniuk. A kettőnk kis drámája Patet arra kényszeríti, hogy statiszta legyen a saját gyerekkorában. Egyetlen gyerek sem érdemli ezt.

Gina ezt hallani sem akarta. Nem hibáztattam érte. Én magam is szerettem volna hinni, hogy a fiunk iskolai problémáinak semmi köze kettőnkhöz, és hogy minden arra vezethető vissza, hogy Pat egy lusta disznó. De képtelen voltam hinni benne.

Azért volt tele hangyával a gatyája, ha az iskolában volt, mert azt akarta, hogy szeressék, szeretve akarta érezni magát. És tudtam, hogy ennek hozzám és a volt feleségemhez van köze. Talán minden kettőnk miatt van. Persze hogy megfordult a fejemben, talán minden másként alakul, ha mi ketten együtt maradunk.

– Szoktál a múlton gondolkodni?

– Hogy érted?

– Hiányzik a közös életünk? – kérdeztem, átlépve ezzel a megengedhető és a nem megengedhető határvonalát. – Hébe-hóba? Csak egy kicsit?

Gina fáradtan rám mosolygott félbehagyott cappuccinója fölött. Sem a kávéjában, sem a mosolyában szemernyi melegség sem maradt.

– Hogy hiányzik-e a közös életünk? Úgy érted, hiányzik-e, hogy egyedül legyek otthon, miközben te a janit játszod a televíziózás pompázatos világában?

– Nem, nem igazán ezt...

– Hogy hiányzik-e, hogy részt vegyek a bemutatóidon és a partijaidon és a fogadásaidon, ahol úgy kezelnek, mint a láthatatlan asszonyt, csak azért, mert a fiunkról gondoskodom ahelyett, hogy valami bugyuta TV-show-t vezetnék?

– Igazából azt...

– Másodosztályúnak számítottam az emberek szemében, mert gyereket neveltem: pedig ez a világ legfontosabb dolga! Ha megmondtam nekik, hogy a családunkkal foglalkozom, némelyiküket, Harry, sikerült megmosolyogtatnom, volt, aki mulatságosnak találta a dolgot, azt hitte, ez valami vicc.

Ne kezdjük ezt újra!

– Kérem a számlát, jó?

– Az egészben az volt a legviccesebb, hogy olyan képzettséggel rendelkeztem, amilyenről ezek a karrierista seggfejek legfeljebb csak álmodhattak! Az volt a vicces, hogy én két nyelvet is anyanyelvi szinten beszéltem, amikor a kretének legtöbbjének az angollal is gondjai voltak. Hogy hiányzik-e mindez? Ha már így rákérdeztél, Harry... nem, nem igazán. És nem hiányzik, hogy egyedül aludjak az ágyunkban, miközben a kisfiunk a szomszéd szobában alszik, miközben te az irodistalányokat keféled.

– Jól tudod, mire gondoltam. A komplikációk hiányára. Ez minden. Fölösleges felhánytorgatni a régi...

– Nem, nem mondhatnám, hogy hiányzik. És neked sem kellene sóhajtoznod utána. Neked sem hiányozhat az a régi élet, hisz az egész hazugságra épült. A mostani életemet szeretem, ha már annyira tudni akarod. Ez a különbség közted és köztem. Szeretem a mostani életemet. Szeretek Richarddal élni. Számomra ezek a „régi szép napok”. És adj hálát a sorsnak, Harry!

– Miért is?

– Mert Patnek olyan mostohaapja van, aki őszintén törődik vele. Egyes mostohaszülők erőszakoskodnak a gyerekekkel. Mások verik őket. Megint mások csupán közömbösek velük szemben.

– Azért legyek hálás, mert nem erőszakolták meg a fiamat?! Na, hagyjál már, Gina!

– Azért kell hálásnak lenned, mert Richard csodálatos, gondoskodó apa, aki a legjobbat akarja Patnek.

– Richard meg akarja változtatni. Patnek nem kell megváltoznia. Úgy jó, ahogy van.

– Pat nem tökéletes, Harry.

– Én sem.

– Ó, Harry, ezt mindnyájan tudjuk.

Egy pillanatra egymásra meredtünk, aztán Gina kérte a számlát. Ismertem annyira, hogy meg sem próbáltam én fizetni.

Mindig ezt történt: segíteni próbáltunk egymásnak, barátokként viselkedni, aztán megint csak a másik agyára mentünk. Úgy tűnt, képtelenek vagyunk visszafogni magunkat. A végén az őrületbe kergettük egymást azzal, hogy feltéptük a régi sebeket, sikerült elérnünk, hogy a közelségünk őrjöngő klausztrofóbiába csapjon át.

Tudtam, hogy ma is felmérgesítettem. Épp ezért a hír, amit közölt velem, miközben visszamentünk a kocsijainkhoz, első hallásra csupán fölösleges kegyetlenségnek és a rosszindulat megnyilvánulásának tűnt.

– Mindez nem számít – mondta Gina. – Sem az iskolai gondok. Sem a régi nóta, amire újra és újra rázendítünk. Mostantól egyiknek sincs jelentősége, Harry.

– Miről beszélsz?

– Amerikába megyünk.

Rábámultam.

– Már említeni akartam. De még nem volt végleges. A héten dőlt el.

Elgondolkoztam. De nem értettem. Még nem.

– Mennyi időre mentek? Nem azt akarom mondani, hogy rossz ötlet néhány hétre kivenni Patet az iskolából. Talán még jót is tenne neki. Talán épp egy kis szünetre van szüksége. Nem mintha most olyan sokat tanulna.

A volt nejem megcsóválta fejét. Nem tudta elhinni, hogy ilyen lassú a felfogásom.

– Ugyan, Harry! És ahogy ott álltunk az iskola kihalt parkolójában, végre kezdtem kapiskálni.

Végre kezdtem megérteni, hogy a volt feleségem bármit megtehet, amit csak akar.

Mekkora balek voltam!

– Nana! Mondd, hogy csak vakációzni mentek, Gina! Mondd, hogy csak Disneylandről és Floridáról beszélsz!

– Arról beszélek, hogy elhagyjuk Londont, Harry. Elhagyjuk az országot. Arról beszélek, hogy átköltözünk, mert ott akarunk dolgozni. Élni, Harry. Richard, én és Pat. Richard szerződése lejár, és igazán sosem szokott meg itt...

– Richard nem szokott meg itt? És mi van Pattel? Nem kéne hagyni, hogy kibaszottul megszokhasson itt?

– Volnál kedves fékezni a nyelvedet? Pat hétéves. A gyerekek nagyon alkalmazkodóképesek. Bármihez hozzá tudnak szokni.

– De itt van az iskolája! Itt van a nagyanyja! És Bernie Cooper is itt van!

– Ki a fene az a... Ja?! A kis Bernie. Az Isten megáldjon, Harry, majd talál magának új barátokat! Munkáról van szó, érted? Richard jobb állást kaphat az Államokban.

– Ideköt a munkád. Figyelj, Gina! Visszakaptad az életedet. Miért akarod eldobni?

– A munka nem igazán olyan, amilyet akartam. Még a japántudásomat sem használhatom. Mi értelme egy japán cégnél dolgozni, ha közben nem beszélhetek japánul? Ne aggódj, nem valami nagyvárosi dzsungelbe készülünk. Connecticutból vonaton Manhattanbe érni nem több mint...

– Ne aggódjak? De mikor fogom látni? És mi lesz a nagyanyjával?

– Bármikor találkozhattok. Még éveken át lesznek iskolai szünidők. Te is átjöhetsz. Londonból New Yorkba jutni semmiség. Mennyi is? Hat óra?

– Pattel beszéltél már erről? Tisztában van vele, hogy nem csak arról van szó, hogy körbecsodáljátok Minnie egeret és jöttök haza?

– Még nem.

A fejemet ingattam, igyekeztem egyenletesen venni a levegőt.

– Nem tudom elhinni, hogy képes vagy magaddal vonszolni a világ másik felébe – mondtam, holott ez nem volt igaz. Könnyedén el tudtam hinni. Kezdtem felfogni, hogy Ginában mindig is megvolt ez, ez a hit, hogy a jobb élet valahol egy hosszú repülőút végén vár rá.

Gina több éven át így érzett: amikor még egyedülálló volt, miután szakítottunk. És még mindig. Régen Japán volt az Ígéret Földje. Most Amerika. Nem hazudtolta meg önmagát, a vágy, hogy valahol a világ másik végén kezdje újra az életét, megmaradt. Ó, könnyedén el tudtam hinni!

– Mi a baj Londonnal? Pat ide tartozik. A családja, a barátai... Gina, Pat boldog itt!

Széttárta a kezét, tenyerét az ég felé fordította, mintha mindent belefoglalhatna: Miss Wilkinst, az iskolai problémákat, hogy a fiunk képtelen a fenekén ülni tanóra alatt, Párizst és a kimaradt Eurostar-járatot, az észak-londoni életet.

– Nyilvánvaló, hogy nem. Ott jobb élet vár rá. Mindhármunkra. Nem akarom, hogy Pat gyerekkora olyan legyen, mint az enyém volt – folyton változó otthonokban, folyton változó emberekkel körülvéve. Azt szeretném, ha olyan gyerekkora lenne, mint a tiéd volt, Harry. – A karomra tette a kezét. – Hinned kell nekem! A lehető legjobbat akarom neki!

Mérgesen leráztam magamról a kezét.

– Nem a lehető legjobbat akarod neki! Még csak magadnak sem a legjobbat akarod! Vagy annak a faszfejnek, akihez hozzámentél!

– Volnál szíves megválogatni a szavaidat?

– Egyszerűen bosszút akarsz állni!

– Higgy, amit akarsz, Harry. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy mit hiszel.

– Ezt nem teheted meg velem, Gina!

Hirtelen méregbe gurult. És újra azt láttam, hogy a valamit, ami egykor kettőnk között létezett, lehetetlenség újra felépíteni. Lehetünk udvariasak, akár szívélyesek is egymással, aggódhatunk Pat miatt, de a szeretetet, amely kihunyt, nem éleszthetjük újjá. Mert mindet elhasználtuk. Hogy is szokták mondani? Évekre házasodnak, örökre válnak. Ezt akár rólunk is mondhatták volna. Gina és az én útjaim mindörökre elváltak.

– Te szegted meg az ígéreteidet, nem én. Te dugtál félre, nem én. Te voltál az, aki megunta a családi ágyat, Harry. Nem én.

Megrázta a fejét és felnevetett. Az arcába néztem ennek az ismerős idegennek. A fiam a Tiffany-kék szemét, piszkosszőke haját és kissé hézagos fogsorát örökölte az anyjától. Gina kétségkívül a fiam anyja volt, de már nem ismertem őt.

– Ezek után te akarod megmondani nekem, mit tehetek és mit nem, Harry? Kapjál a fejedhez! Kiviszem az országból a fiamat. Próbálj hozzászokni a gondolathoz!

A zárba dugta a slusszkulcsot, és amint a centrálzár kettős villanással kioldott, a fény megvillant Gina jegygyűrűjén.

Nem azon, amelyiket akkor hordott, amikor velem volt.

Hanem az újon.

6 Richard egyike volt azoknak a felpumpált izmú üzletembereknek, akiket egyre gyakrabban látni a városban. Szemüveges gyurmagyuri. Jóképű háromajtós szekrény.

Tíz évvel ezelőtt a Richardhoz hasonló férfiak – akik mások pénzét forgatták – mindannyian póklábúak és csapott vállúak voltak. De annak, aki manapság városban akar élni, keménynek kell lennie, vagy legalábbis annak kell látszania. Nem tudom, hogyan érte el – sok súlyzózással, esetleg szív- és érrendszer-gyógyító edzésekkel, vagy csak néhány bokszleckét vett -, de amikor berontottam az étterembe, ahol az üzlettársaival ebédelt, sokkal inkább hasonlított Supermanre, mint annak jámbor hasonmására.

Richard utolsóként nézett fel rám. A másik három már látta, hogy jövök. Talán a ruházatom keltette fel a figyelmüket: olyan zakó volt rajtam, amit anyám autóskabátnak hív, viseltes vászonnadrág és csizma. Abszolúte TV-producerhez illő öltözék, viszont mindegyik ruhadarab kirítt a sznob étteremből, ahol tüzes toszkán parasztételeket szolgálnak fel vezető beosztású embereknek, akiknek éves jövedelme hat számjegyű.

A Richard társaságában lévők azonnal észrevettek – a fiatal, Armani öltönyös báj gúnár, az idősebb, őszes szivar és a kövér fickó -, de nem tudtak hova tenni.

Esküszöm, egyikük – a hájas – már-már azon volt, hogy rendel tőlem még egy üveg szénsavas ásványvizet. De amint kinyitottam a számat, rájött, hogy nem azért vagyok ott, hogy Perrier-t töltsek neki.

– Patet nem veheted el tőlem, faszfej! – mondtam. – Álmodban se gondolj rá, hogy kiviszed az országból!

Ebédtársai Richardról rám bámultak, aztán vissza, kissé bizonytalanul, hogy mire véljék a jelenetet. Egy felszarvazott férj? Meleg szerető? Egyértelmű volt, nem ismerik annyira Richardot, hogy azonnal helyükre tudják tenni a dolgokat. Ezért aztán Richard tisztázta a helyzetet, közben nem vette le rólam a tekintetét.

– Ez az úriember itt, a mostohafiam apja – magyarázta. – Szegény szerencsétlen.

Ekkor kattantam ki, átvetettem magam asztalon, kenyércipókat és kis, olívaolajjal teli ezüsttálkákat sodortam le; majdnem biztosra vettem, hogy ilyeneket egyetlen toszkán birtok egyetlen földművese sem látott még. Az asztaltársak hátrahőköltek, félig felugrottak ültükből, összehúzták magukat a veszély láttán; de már két pincér is rám ugrott, mielőtt Richardot a kezem közé kaparinthattam volna. Rángatni kezdtek, egyikük – „medveölelést” alkalmazva – hátulról a testemhez szorította a karjaimat, másikuk autóskabátom gallérját igyekezett megragadni.

– Szállj ki az életünkből! – kiáltottam, sarkamat a fűrészporral borított padlóba fúrva. Közben – annak ellenére, hogy leszorították a karomat – sikerült megmarkolnom a vászon asztalterítőt. – Hagyd békén a fiamat, Richard!

Két pincér egyszerre sok volt nekem. Nem úgy, mint Richard, én nem töltöttem órákat azzal, hogy súlyokat emelgessek vagy a futógépen eddzek. Éreztem, hogy minden erő kiszáll belőlem, amint azok ketten vonszolni kezdtek. Csak hát az abrosz széle még mindig a kezemben volt, jött velem, és mindent magával rántott:

poharakat, robusztus spagettistálakat, teljes őrlésű kenyérszeleteket, kicsi, olívaolajos tálkákat.

Minden a földön vagy az ölükben végezte.

Richard felugrott – méregbe gurult végre, kész volt arra, hogy kipróbálja az új bicepszeit, és egy eszméletlenül nagyot behúzzon nekem -, a „tenger gyümölcsei szósz” a nadrágja elejére csöpögött.

– Nem viheted el a fiamat, Richard, csak ezért, mert ez a város nem fogadott be!

– Ez kizárólag Ginára és rám tartozik.

– Az apja vagyok, seggfej! És mindig is az apja maradok! Ezen még te sem változtathatsz!

– Megengedsz egy kérdést?

– Ne fogd vissza magad, haver!

Néztem, ahogy lepöcköl egy garnélarákot paradicsomszószban úszó sliccéről.

– Mi a jó istent látott benned Gina?

A vegyes családok témáját Eamon Fish pendítette meg először előttem. Röhejes, mert Eamonnál megrögzöttebb agglegényt sosem ismertem. Testileg még fejlődésben volt, szellemileg viszont stagnált.

Jóllehet vagány városi gyerek volt, de ha a szerelem, az esküvő vagy az ehhez hasonló dolgok kerültek szóba, Eamon olyan vaskalapos volt, hogy szinte fájt. Azért – fogjuk rá -, mert Kilcarneyből származott. Nőtlen férfiként kezelte a házasságot: egyszerre volt bizalmatlan és romantikus. De – és ezt mentségére mondom – egyedül ő hívta fel rá a figyelmemet, hogy mibe sétálok bele.

– Harry, kispajtásom! – rikoltotta felém az esküvői sokaságon át. – Beszédem volna veled.

Néztem, ahogy utat tör magának a tömegben, jobbra-balra biccent és mosolyog, udvarias és barátságos azokkal, akik felismerik, hálás azoknak, akik nem. Maga elé tartotta a poharát, nehogy kilöttyenjen a pezsgő, a szokottnál is ziláltabbnak tűnt – csupa ingfodor, lecsüngő hajfürt, megereszkedő szemhéj -, de a fiatal Jack Kennedys, sötét, ír jóképűsége megmaradt, és még részegen is inkább vonzó volt, mint taszító. Átkarolt, összekoccintotta a poharunkat.

– Hát akkor rád! És a szép menyasszonyodra! És a – hogy is hívják? – vegyes családodra!

– A micsodámra? – kérdeztem még mindig nevetve.

– A vegyes családodra. Tudod... A vegyes családodra.

– Mi az a vegyes család?

– Tudod... Mint A Brady-banda. Amikor a férfi és a nő összedobják a régi családjukat, és csinálnak belőle egy újat. Tudod, Harry. A férfi együtt él a gyerekekkel, akik nem a sajátjai. A nő anyja lesz a gyerekeknek, akiket nem is ő szült.

Vegyes család. Mint A Brady-banda. És te, Harry. Te és A Brady-banda. Az Isten is megáldjon, egyszer s mindenkorra. – Az enyémhez szorította az arcát, magához húzott. – Minden jót, haver! Gyere, üljünk le egy percre!

A sarokban találtunk egy csendes asztalt, és Eamon azonnal előhúzott egy kis celofánzacskót a zakójából, amelyen még ott díszelgett egy kókadt szegfű. Ez új volt.

A drog új volt. Amikor először találkoztunk, csapolt Guinnessnél és egy zacskó chipsnél ütősebb dolgot sosem vett magához.

Idegesen körbepillantottam a teremben, miközben Eamon óvatosan kiütögetett egy kupacnyi fehér port az esküvői meghívónk hátuljára, majd vastag fehér csíkokba kezdte rendezgetni fekete American Express-kártyájával.

– Jézusom, Eamon! Ne itt! Nem veheted be, gyerekek is vannak itt! Legalább menj ki a mosdóba! Ez nem a megfelelő idő és hely! – Aztán kibukott belőlem apám egyik mondása, szinte olyan volt, mintha az öreg beszélne általam. – Mérséklet a lelke mindennek, Eamon!

Ettől kuncognia kellett. Aztán kezdett összesodorni egy tízfontost.

– Mérséklet? Mennyi is vagy? Harminchárom? Harminckettő? És már a második házasságodnál tartasz. Van egy fiad, aki nem veled él, meg egy mostohalányod, aki viszont igen. Úgyhogy te csak ne oktass ki engem mérsékletből, Harry! Mert benned sincs szemernyi sem.

– Gyerekek is vannak itt. És az anyám. És Ethel néni.

– Ethel nénikéd nem bánja, Harry. – A kiadagolt csíkokat gyakorlottan felszippantotta az orrába. – Tőle vettem. – Felém nyújtotta az összesodort, kissé nedves tízest. Megráztam a fejem, mire eltette a drogot. – Mindenesetre... gratulálok, haver!

– Köszönöm.

– De most ne kúrd el!

– Tessék?

– A fejedet tartsd a felhők alatt, a farkadat a gatyádban!

– Aha, hagyományos házastársi fogadalom, ugye? Anglikán, ha nem tévedek.

– Komolyan mondom. Ne törjön ki rajtad nyugtalanság, ha a láz alábbhagy. Ne kezdd azt hinni, hogy a szomszéd fűje zöldebb, mert nem az. Ne feledd: az a dudor vezéreljen, amit a fejednek hívnak, ne a másik!

Néztük, ahogy Cyd közeledik felénk a zsúfolt termen át. Mosolygott, és nem hiszem, hogy valaha is szebbnek láttam volna, mint abban a pillanatban.

– És emlékezz rá, mit érzel ma – mondta Eamon. – Ez mindennél fontosabb.

Tudom, milyen vagy, mert minden férfi egyforma. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi lakozik a szívünkben.

De már nem figyeltem rá. Úgy éreztem, annak a napnak, amelyiken egy beszívott komédiás házassági tanácsaira rászorulok, ritka pocsék napnak kell lennie. Felálltam, hogy beszéljek a feleségemmel.

– Boldognak látszol – mondta.

– Még a boldognál is jobban érzem magam!

– Húha! A boldognál is jobban? Akkor, remélem, nem okozok csalódást.

– Sosem tudnál csalódást okozni. Feltéve, hogy megteszel valamit.

– Mi lenne az?

– Táncolj velem!

– Könnyű a kedvedre tenni.

A karomba zártam, éreztem hosszú, karcsú testét a menyasszonyi ruhában, és miközben Ella Fitzgerald a „Valahányszor búcsút mondunk”-at énekelte, tökéletes harmóniában mozogtunk, és – noha ott voltak körülöttünk a barátok és a rokonok – amíg a zene szólt, a feleségem arcán kívül mást nem láttam.

A rendőrség végre elengedett.

Richard és az étterem úgy döntött, nem tesznek feljelentést. Így aztán hazahajtottam, végiggondolva mindazt, amit Cyddel megbeszéltünk, mielőtt összeházasodtunk. Órákon át beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Erre épült a kapcsolatunk. Erre és a vágyra, hogy addig szeretkezzünk, amíg szét nem dől a seggünk, természetesen.

Beszélgettünk a szüleinkről, ezekről a régimódi férjekről és feleségekről, akik fiatalon házasodtak, egész életükben együtt maradtak, és a halál túl korán választotta el őket egymástól. Beszélgettünk a szüleinkről, nem csupán azért, mert szerettük őket, hanem mert magunknak is ilyen házasságot szerettünk volna. És beszélgettünk saját tönkrement kapcsolatainkról: az övét Jim állandó kandúrkodása vágta haza, az enyém egy hülye egyéjszakás kaland miatt bomlott fel. És beszélgettünk a gyerekeinkről, arról, hogy milyen életet kívánunk nekik, a félelmeinkről, hogy a válás esetleg soha be nem gyógyuló sebeket ejtett.

Megbeszéltük, hogyan illik majd bele a fiam az új családunkba, hogyan fogjuk éreztetni vele, hogy teljes jogú tagnak tekintjük, akkor is, ha az anyjával él, akkor is, ha csak látogatóba érkezik. Megbeszéltük Peggyvel való kapcsolatomat, hogy valamiféle apja próbálok lenni, akkor is, ha van saját apja. Amikor a közös életünkre gondoltunk, néha minden olyan szövevényesnek és borzalmasnak tűnt, de úgy éreztük, az, hogy bolondulunk egymásért, majd mindenen átsegít. És így is volt, egy darabig. Mert szerettük egymást. Mert mindent meg tudtunk beszélni. Majdnem mindent.

Az egyedüli dolog, ami feszültséget okozott köztünk, a közös gyerek témája volt.

A babakérdést – minden kérdések legfontosabbikát – elnapoltuk. A munkára fogtuk.

Mi másra lehetne még fogni?

– Sínre akarom tenni a Kaja! Isteni Kajá!-t, és felfuttatni, mielőtt nekiállnánk összehozni egy gyereket – mondta Cyd. – Ez nagyon fontos nekem, Harry. Kérlek, próbáld megérteni.

Cyd cége Lionel Bart dala után kapta a nevét, az Olivér!-ből. Szusit, sült zitit, tavaszi tekercset, csirke satayt és minipizzát szállított a West Endre és a Citybe.

– Az nem úgy megy egy gyereknél – tiltakoztam. – Néha az emberek szeretnék, de nem jön össze azonnal. A szüleim is éveket vártak rám.

– És megérte várni rád. A mi gyerekünkre is megéri várni. Csodaszép kislány lesz.

– Vagy egy másik fiú.

– Mindegy, csodaszép baba lesz. De még nem jött el az ideje. Nézd, én is ugyanannyira szeretnék gyereket, mint te. Érdekelt volna, hogy ez igaz-e.

– Csak nem most. Vegyük le a napirendről, kérlek. Majd egyszer, jó? Egyszer mindenképp. De előbb más terveim vannak.

A Kaja! Isteni Kaja! jó volt, és meglepően gyorsan növekedett. Valamennyi bemutatóra, megnyitóra, fogadásra a Kaja! Isteni Kajá!-tól rendeltek ételt, hogy a partira járóknak legyen mit betolni az arcukba. Ez jócskán lefoglalta Cyd idejét, de mindig arról álmodott, hogy ilyesmivel fog foglalkozni. A saját vállalkozását vezeti. Így hát rohant divatos, új szállodából premierre, miközben én óvszerért álltam sorban a Bootsban, mint egy tinédzser valamikor az idők hajnalán. Még valamit,

uram? Ó... ha már így rákérdezett, nagyon szeretnék egy gyereket is. Tartanak raktáron?

– Szeretnék létrehozni valamit, ami csak az enyém – mondta Cyd. – Még soha életemben nem csináltam ilyesmit. Mindig másoknak végeztem olyan munkát, ami semmit nem jelentett nekem. Peggy élete nagy részében pincérnő voltam. De most itt van nekem ez, és jól csinálom, Harry. Ebben igazán jó vagyok. Bármit meg tudok főzni, nem félek a kemény munkától, és elég eszem van hozzá, hogy megértsem, mit kívánnak a kuncsaftok. Nem érzem haszontalannak magam. Tehetségem van hozzá.

– Tudom, drágám, tudom.

– Szeretnék a magam erejéből létrehozni valamit, pénzt keresni, elérni, hogy te és Peggy büszkék legyetek rám.

– Én már most is büszke vagyok rád.

– Hát nem érted? Kérlek, próbáld megérteni. Azt szeretném, ha működne a házasságunk. Természetesen a házasság elsősorban a gyerekekről szól. De egymás elfogadásáról is.

– Értem.

Mosolyogtam, miközben ezt mondtam, hogy lássa, őszintén mondom.

Megértettem. Vagy legalábbis azt hittem, hogy értem. Azt akartam, hogy jól menjen a vállalkozása. Tudtam, milyen fontos ez számára. Beláttam, hogy Cyd nem olyan, mint Peggy barátnőinek anyái, akik vezető beosztásukat hagyták ott, hogy szüljenek.

A feleségem épp fordítva csinálta. És legalább olyan okos volt, mint azok a másik anyák. Miért ne kaphatna meg ő is mindent?

De úgy gondoltam, nem csak e miatt a vendéglátós vállalkozás miatt nem tombol benne a gyermek utáni vágy. Egyszer már megégette magát Jimmel, és időt akart adni a házasságunknak, hogy kiteljesedjék, mielőtt újabb bonyodalommal tetézi a kavarodást. És a szívem mélyén gyanítottam, más oka is van – olyan, amiről sosem beszéltünk -, hogy Cyd késleltetni akarja a terhességet.

Valami azt súgta, a feleségem nem igazán hisz abban, hogy képes vagyok megtartani valamennyi házastársi fogadalmamat, és a végén kiderülhet, hogy semmi különleges nincs bennem. Hogy egy második Jim vagyok csupán. Nem akart gyereket olyasvalakitől, aki aztán nem marad vele. Másodjára már nem. És ezt meg tudtam érteni. Mert magam is így éreztem.

De ahogy hazafelé mentem az étteremből, úgy gondoltam, egy gyerek nem tenné komplikáltabbá a dolgainkat. Mindent sokkal egyszerűbbé tenne. Közös gyerek, pontosan erre van szükségünk. Hogy mindent egybetartson. Hogy otthont teremtsen körénk, ahol mindnyájunknak helye van. Patet is beleértve. Éreztem, hogy a felkaromban lüktetnek az izmok, még mindig érzékenyek a pincérek fogótechnikájától. Rádöbbentem, hogy egy gyerekre van szükségünk ahhoz, hogy vegyes családunk igazi családdá váljon.

Ismét igazi apának akartam érezni magam. Peggyének. A babáénak, akit Cyd és én összehozunk. És a fiúcskáénak, akit el akartak venni tőlem.

– Segítenél, édes?

Cyd épp dolgozni indult. A konyhát beborították a folpackkal letakart ezüsttálcák. Ma este antipasti volt a menü: rizzsel töltött húsos paradicsom, fügével

szervírozott sonka, bazsalikomágacskákkal díszített, vastag mozarellaszeletek, panne alle olive és CD méretű tenger gyümölcsei pizza.

Segítettem a feleségemnek mindent kihordani a kocsihoz, közben ő az eseményről mesélt. A vállalkozása volt annyira új, hogy még izgalomba tudja hozni.

– Premier. A Shaftesbury Avenue-n. Valami hollywoodi sztár színházat akar csinálni. Ibsent, azt hiszem. Nem is tudom. Valami skandinávot. Kétszáz személyre rendeltek a bemutató utáni partira.

Amikor a furgonját feltöltöttük az olasz ínyecségekkel, Cyd becsapta a kocsiajtót, és rám nézett. Ekkor vette észre, hogy valami baj van.

– Mi történt?

– Gina. Meg az a szar alak, akihez hozzáment. El akarják hagyni az országot. És magukkal viszik Patet.

– Örökre?

Bólintottam. – Szemétládák, mindketten.

– Mitől lett ez aktuális?

– Richard miatt. London nem jött be neki. New Yorkban akar szerencsét próbálni.

Mintha csak a szaros karrierje számítana. Mintha Patnek nem is lennének jogai.

Cyd átölelt. Tudta, mindez mit jelent.

– Mit szólnál hozzá, ha Pat velünk élne?

– Gina ebbe sosem menne bele, vagy igen?

– És ha igen? Akkor részedről rendben?

– Ha ez boldoggá tesz, szívem.

– Kösz.

Belém nyilallt a szomorúság. Mert nem azt mondta, hogy őt is ugyanolyan boldoggá tenné, ha Pat velünk élne. Persze hogy nem mondta. Hogy is mondhatta volna? Annyit mondott, részéről nincs akadálya – és én tudtam, hogy a feleségem melegszívű, kedves nő, és hogy szeret engem, és hogy komolyan gondolta.

Akkor miért nem volt ez elég?

Mert azt akartam, hogy Pat ugyanannyit jelentsen a számára, mint amennyit a számomra jelent. Még ha a házasság mindent megváltoztatott is, még ha Pat apukája feleségének lenni nem ugyanaz, mint Pat apukája barátnőjének lenni. De azt akartam, hogy Cyd az én szememmel lássa őt: hogy milyen páratlan, milyen különleges, milyen gyönyörű. Azt akartam, hogy Cyd a szülő szemével nézze Patet.

De ilyet csak a vér szerinti szülő érezhet. És a világ minden jóakaratával sem lehet a vért hamisítani.

– Jézusom! – kiáltott fel Cyd az órájára pillantva. – Rohannom kell. Majd megbeszéljük, ha hazaértem, jó?

– Persze.

Megsimogatta a kezem, arcon csókolt.

– Minden rendbe jön, szívem, megígérem. Most már mennem kell. Ne felejtsd el, hogy Jim jön Peggyért.

Hogy is felejthetném el?

Jim szórványos felbukkanása a lányánál egy államfői látogatás fontosságával bírt.

Az izgalom egyre fokozódott a házunkban, már napokkal az esemény előtt.

Megértőnek kellett volna lennem Jimmel szemben: ő is csak egy részidős apa, akit elszakítottak saját húsától és vérétől. Ehelyett nehezteltem rá, keserű voltam és

féltékeny. A szokásos okok miatt: a feleségem őt szerette először (kétségtelen) és a legjobban (valószínűleg). Voltak más okok is, amelyeknek azonban semmi közük nem volt féltékeny szívemhez.

Jim akkor jött, amikor kedve tartotta. Addig maradt távol, ameddig neki tetszett.

Ettől zuhannia kellett volna az árfolyamának a házunkban, de valamiért nem ez történt. Egy gyilkosságot is megúszott volna. Bármit csinált is, Peggy megőrült érte, kába volt az izgalomtól, ha Jim beállított a BMW motorján.

Jim és Peggy példájából megértettem, hogy a gyerekek szeretni akarják szüleiket, szeretni akarják őket szívük minden melegével.

Még ha nem érdemlik is meg.

Jim késett. Sokat.

Peggy fölkapaszkodott az ablakhoz húzott szék támlájára, arcát az üvegnek szorította, apja motorbiciklijének felbukkanását várta.

De Jim nem jött. Éreztem, hogy nem fog jönni, mert már máskor is előfordult.

Nem lesz esti kiruccanás Peggy öregével. Ez alkalommal nem.

Megcsörrent a telefon, és Peggy rohant, hogy fölvegye. A padlón térdeltem, Repülőgép-pilóta Lucy baba és barátai tartozékait szedegettem össze. A gyerekeknek semeddig nem tart elkutyulni ezeket az incifinci részeket, aztán sírógörcsöt kapnak, ha nem találják őket. Gondosan helyére tettem a légiutas-kísérő fiú italostálcáját.

Peggy jött vissza a szobába, hozta a telefont, igyekezett bátornak mutatkozni, alsó ajkát beszívta, hogy a remegését megállítsa.

– Apa az. Beszélni akar veled. Átvettem a telefont. – Jim? A háttérből zenét hallottam. Baby, ránts egyet a szerelempumpámon! Baby, ránts egyet a szerelempumpámon! Baby, ránts egyet a szerelempumpámon. De legközelebb ne ilyen keményen!

– Fogorvosnál vagyok – mondta Jim, túlharsogva a zenét. – Most nem tudok menni. Marhára sajnálom. Próbáld elmagyarázni neki, jó? Szarul érzem magam miatta, de találtam valamit, amit sürgősen be kell tömni.

Letettem.

Peggy eltűnt.

A szobájában találtam rá, bebújt a takaró alá. A falakat fiúbandák és Lucy baba valamennyi megjelenési formájának képei borították, kimerevedett vigyoruk és tökéletes világuk fénye ragyogott le erre a szomorú kicsi lányra.

Megsimogattam a fejét. – Legközelebb eljön a papád, kisbogaram. Tudod, hogy szeret téged.

– Van egy rossz foga.

– Tudom.

– És fáj neki.

Felült, megtörölgettem a szemét egy eredeti Lucy baba zsebkendővel, és arra gondoltam, milyen nagyszerű kölyök, mennyivel jobbat érdemelne, mint a hóhányó apja. De hát a világ minden gyereke jobb apát érdemel, mint amilyen Jim. – Mesélj, Harry! De ne könyvből. Mesélj valamit fejből. Egy igazi mesét.

– Igazit?

– Ühüm.

– Jól van, Peg. – Gondolkoztam egy percig. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregember, akit Geppettónak hívtak.

– Vicces neve van.

– És Geppetto talált egy bűvös fadarabot, ami – képzeld csak! – nevetni és sírni is tudott.

Peggy kétkedve rám mosolygott.

– Tényleg?

– Ha mondom!

– Be akarsz csapni, Harry – mondta, és a mosolya kiszélesedett.

– Dehogyis, Peggy! – mondtam, és visszamosolyogtam rá. – Minden egyes szavam igaz. És ebből a bűvös fadarabból Geppetto elkészítette – na, kit? – Pinocchiót!

– Ki az a Pinocchio?

– Egy bábu, Peggy. Egy fadarab csupán, mégis ember módra tudott viselkedni.

Tudott nevetni és sírni, meg minden. De azt szerette volna, a világon mindennél jobban szerette volna, ha igazi apuka válhatna belőle. Ö... apukát mondtam volna?

Kisfiút akartam.

Pinocchio igazi kisfiú szeretett volna lenni.

7 – Életedben kétszer nyilvánítanak bárminek is – mondta Eamon. – Először férjfeleségnek. Másodszor halottnak.

A munka nem állt meg. Még ha anyám égő villanynál aludt is, még ha a nejem óvszert parancsolt is rám, még ha a fiam csomagolt is, hogy új életet kezdjen az óceán túlsó partján, a munka nem állt meg.

A munkával könnyebb boldogulni, mint a családdal. Munka közben előbb érezheted – bizonyos szempontból – sikeres emberi lénynek magad. Amit itt megtehetsz... azzal otthon ne is próbálkozz.

– A népes ír családok egyikéből származom – mondta Eamon, és átsétált a tévéstúdión, amelyet úgy rendeztek és világítottak be, mint azokat a klubokat, ahol Eamon színpadi rutinját szerezte. – Tízen voltunk testvérek.

Fütty a közönség soraiból, akiket bátorítottak is, hogy úgy viselkedjenek, mintha egy meghitt sohobeli alagsorban lennének, nem pedig a White City antiszeptikus stúdiójában.

– Na, ja. Hihetetlen, mi? Tíz gyerek. De a tizedik után a szüleim a fogamzásgátlás hathatós módját választották. Ez aztán nem mondott csődöt. Minden este, mielőtt lefeküdtek volna, eltöltöttek pár órácskát velem és a testvéreimmel.

Még ha a volt feleségem azzal vádolt is, hogy zaklatom a férjét, még ha jogaim korlátozásával fenyegetőzött is – noha erre semmi szükség nem volt, hisz hamarosan az Atlanti-óceán gátol meg jogaim gyakorlásában -, a munka nem állt meg. És amikor minden, a fiammal töltött óra újabb tovaröppent órának tűnt – a nem együtt élő apák ezt érzékelik a legélesebben, nem a „vele lenni”-t, hanem az „elválni tőle”visszaszámlálást -, akkor még mindig ott várt a munka – a megelégedettség kihűlt morzsáival, a gyors beteljesedés érzetével – és Eamon, a maga ragyogó karrierjével.

– Aztán egyszer apám korábban ért haza, és ágyban kapta anyámat. A tejesemberrel – mondta Eamon. – Anyám, természetesen, elszörnyedt. „Ó, Isten az égben!”, kiáltotta, „a postásnak egy szót se!”

Eamon Fish nagy utat bejárt, amióta felbukkant a küszöbömön két évvel ezelőtt: bogárszemű, jóképű és kissé rémült volt; felbuzdult a rögtönzőhaknikon, de maga sem tudta, hogy a tévé majd híressé teszi-e, vagy élve elnyeli. Mostanra a siker összes csapdájába besétált: show-ja a negyedik szériát futotta; három, a „Nemzet Televíziósa” díjat mondhatott magáénak; két, bútorozatlan lakása volt felkapott környéken (egy a dublini Temple Barban, egy másik Docklandben, Londonban), és – ó, igen – napi kétszáz fontja ment el drogokra.

Annak ellenére, hogy a távoli, kilcarneyi mezőkről sétált be ide, és függetlenül attól, hogy Londonban „nagy durranásnak” számított, Eamon szerette megjátszani a tágra nyílt szemű ír gyereket, aki frissiben pattant meg a farmról, és épp csak elcsípte a Corkból induló, hajnali Air Lingus-járatot. Úgy ragaszkodott mesés múltjához, ahogy a fuldokló kapaszkodik rozzant mentőövébe.

Eamon éjszakai, beszélgetős műsorának kezdetektől fogva én voltam a producere. A Péntek esti Fish azért működhetett, mert rájátszottunk Eamon erősségére. Jóllehet már két éve képernyőn volt, szívében színpadi ember maradt.

Elbeszélgetett a vendégekkel, évődött valamennyi epizodistával, akiket a

showbiznisz örvénye felszínre dobott, de soha nem volt olyan jó, mint amikor monologizált.

– Kilcarneyben a legtöbb csecsemő nagyon szép. Így igaz, nem mondanám, ha nem így lenne. – Kis, ideges köhintés, amit központozás gyanánt használt.

Példaképétől, Woody Allentől leste el, bár Eamon saját magára igazított azt a köhintést. – De én olyan csúnya voltam, amikor megszülettem, hogy a bábaasszony azt mondta: „Ez még nincs kész”, azzal visszatuszkolt. Nem is tudom... Itt minden olyan más: az összes szülész férfi. Miféle dolog ez? Mint egy autószerelő, akinek sosem volt saját kocsija.

Mindig ezek a részek voltak a legjobbak, amikor szülővárosa, Kilcarney asszonyairól és férfijairól értekezett, ekkor harsant a leghangosabb nevetés, Eamon ekkor volt a legfesztelenebb. És elég fiatal volt hozzá, hogy még jobb legyen. A kamerák előtt eltöltött két év után olyan magabiztosságra tett szert, amely korábban nem volt jellemző rá. Ekkoriban Eamon már nem vágyott rá kétségbeesetten, hogy szeressék; képes volt belefeledkezni a mondandójába, tudván tudva, hogy kézben tartja a közönségét. Másokhoz hasonlóan, akikkel a televízióban összehozott a sors, az ő életében is a közönség volt az egyedüli, amit kézben tudott tartani.

– Arra gondoltam, felmelegítem a kapcsolatomat a barátnőmmel. Memnek hívják. Thai lány. Táncosnő. Hát... nem is igazán táncol. – Köhintés. – Majdhogynem sztriptízei. – Vihorászás mindenünnen. A nézősereg a kezéből evett. Akkor is nevettek, amikor komolyan beszélt. – Nagyszerű, csodás lány. És elővettem a fotókat, amik akkor készültek, amikor még együtt voltunk: vakáció Koh Samuiban, karácsony Kilcarneyben, az ölemben táncol, születésnapi ajándéknak szánja – mindez azt az érzetet kelti, hogy nekünk együtt kellene lennünk. De ezek a fényképek egyoldalúan mutatják a kapcsolatunkat. Tisztában vagyok vele. Mert hol maradnak a rossz napok? Azokról nem készítettünk felvételeket. Elgondolkoztató, miért csak a szép pillanatokat örökítjük meg. Miért nem fényképeztem le Memet, amikor belobbant a hólyagja? És a menstruáció előtti nyavalyák... azok szerepelnek az albumban? – Gyászos röhincsélés. Gúnyolódó füttyögés a nők részéről. – Végül is azért szakítottunk, mert nem tudtunk egyezségre jutni a házasságot illetően. Mintha a nőtlen férfiak többet tudnának a házasságról, mint a nős férfiak. Mert ha nem így lenne, mi is megnősültünk volna. Nekem, személy szerint, a házasság arról szól, hogy egy nőt túlértékelünk a többihez képest. Ezzel szemben a barátnőm... anyám! Ó, anyám!

Hirtelen vér borított be mindent. Ott vöröslött Eamon arcán és kezén, ráloccsant a mikrofonra. Annyi vér, hogy az ember elképzelni sem tudta, honnan jöhetett.

A szerkesztő rám bámult, amint Eamon – kezébe temetve az arcát – hátrálni kezdett, miközben a közönség levegő után kapkodott: döbbenten, lenyűgözve, nevetgélve. Gőzük sem volt arról, hogy mindez az előadáshoz tartozik-e vagy sem.

Már a torkom előtt húzogattam a kezem, az „Ennyi! Vége! Keverd le!” jelet mutogatva a galérián ülő rendezőnek, amikor rájöttem végre, hogy a vér Eamon orrából jön.

A munka nem állt meg. Akármilyen szar lehetett is otthon, a munka nem állhatott meg.

Erre Eamon orra bemondja az unalmast, élő adásban. És ekkor már munka sem volt.

Pat nem beszélt a költözésről.

Tudtam, hogy Gina elmagyarázta neki, próbált rávilágítani, mi fog történni, és hogy mindez mivel jár. Mesélt Richard manhattani állásáról és az új, connecticuti családi otthonról – ezek a helységnevek legalább olyan távolinak tűntek Pat szemében, mint a Mars vagy a Vénusz. Gina igyekezett meggyőzni a fiunkat, hogy – annak ellenére, hogy nem találkozhat velem vasárnaponként, ahogy eddig – hosszúhosszú szünidők állnak rendelkezésünkre, hogy velem legyen, lássa a nagyanyját és Bernie Coopert, és mindazt, amit Londonban szeretett. Azt ígérte a fiunknak, hogy boldog lesz.

Vagyis a szokásos halandzsával állt elő. És a végén – magam előtt láttam, ahogy Pat sápadt arccal felnéz rá, tekintete semmiről (legkevésbé félelmeiről) árulkodik – kijátszotta az adu ászt.

Amint elmennek Londonból és beköltöznek új, connecticuti otthonukba – ahol a dombok túloldalán is friss, harapós zöld a fű -, megveszi Patnek, amire mindig is vágyott.

Egy kutyát.

Exnejem ezt ígérte a fiunknak, cserében azért, hogy fel kell adnia Londont, a nagyanyját, az apját, a legjobb barátját, az életét. Ha átköltöznek egy másik országba, kap egy kutyát. Egy tündökletes kis korcsot, amitől helyére rázódik a világ. Átkokat szórtam Ginára, amiért így döntött, amiért ezt választotta, amiért még mindig képes atomjaira szaggatni a létemet. Ennyi idő után sem tudtam elszakadni tőle. Gina beépült életem minden kis darabkájába, ahogy egy rég felrobbant gránát fekete szilánkjai utat követeltek maguknak apám testében, ötven éven át. A múlt sosem ereszt; ami elmúlt, elmúlt, mégis örökre megmarad. Nem lehettem szabad, mert Ginánál volt a fiam. És arra készült, hogy elvegye tőlem.

Csakis az ügyvédek állíthatták meg.

Ha felvetettem a költözés témáját – könnyedén, holott nem éreztem könnyedséget -, a kis arc elé, amelyet annyira szerettem, álarc húzódott.

– Küldesz majd képeslapot, Pat? Küldesz majd képeslapot az apunak, amint kiérsz Amerikába?

– Majd írok. Vagy e-mailezek. Vagy telefonozok, talán.

– Nem akarsz képeslapot küldeni nekem? Szeretek képeslapot kapni. A képeslap igazán nagyszerű dolog.

– De nem tudom, hogyan kell.

– A mami majd megmutatja.

– Igen? Akkor majd képezek neked lapot. Ha sikerül.

– De a legfontosabb, hogy gyorsan gyere vissza. Gyere vissza és maradj velem. A szünetben. Csak ez számít. Rendben, drágám?

– Rendicsek.

– És Pat...

– Tessék.

– Hiányozni fogsz.

– Te is hiányozni fogsz – mondta, és letérdeltem és a karomba szorítottam, arcomat piszkosszőke hajába temettem, éreztem a forró csoki illatát a leheletén, és fuldokoltam az iránta érzett szeretettől.

– Amerika mesés lesz – mondta anyám, igyekezvén felvidítani az unokáját és a fiát is. – New York, New York... ez már igen! Olyan jó, hogy kétszer is ki kell mondani a nevét. Micsoda szerencsés fiú vagy!

– A tengeren túl van – mondta Pat, és anyám felé fordította az arcát. – Mint Franciaország. Párizsban. Csak egy kicsit messzebb. De, tudod, oda nem lehet vonattal menni. Repülőre kell szállni.

– Pompásan fogod érezni magad Amerikában, szívecském.

Az a vicces, hogy anyám valószínűleg komolyan gondolta. Olyan nagyon szerette az unokáját, olyan tiszta szeretettel, hogy csakis Pat boldogságával törődött.

Ha megfordult is a fejében, hogy ez az egész egy bődületes baromság – Gina körbehurcolja a földgolyón, arra kényszeríti, hogy elhagyja a barátait és az iskoláját, hogy elszakadjon az apjától és a nagyanyjától, és az életétől, amely végre kezdett rendszeres jelleget ölteni -, anyám nem tette szóvá.

Apám sírjánál voltunk.

Anyám és a fiam is úgy gondolta, hogy kimenni a temetőbe ideális vasárnap délutáni program. Mindketten nagy temetőlátogatók voltak. Én kevésbé voltam lelkes. Én láttam apám testét a temetkezési vállalkozó irodájának hátsó szobájában, és nem volt kétségem afelől, hogy a szikra, amely apámat azzá az emberré tette, aki volt, kihunyt. Nem hittem, hogy ott találjuk őt a dombon álló régi templom temetőkertjében, a templomnál, amely azokra a mezőkre nézett alá, ahol gyerekként a papírsárkányommal rohangáltam. Apám valahol máshol volt. De eljönni erre a helyre többé már nem tett szomorúvá.

Nem emlékszem, mikortól nem töltött el szomorúsággal, ha meg kellett látogatnom apám sírját. Az első év elteltével lehetett, amikor már mindnyájan kezdtünk hálásak lenni, hogy életében ismerhettük, és nem a halála miatt borongtunk. Mostanra a látogatások már nem a gyászolásról szóltak. Gyakorlatias jelleget öltöttek: ki kellett cserélni a virágokat, tisztára kellett söpörni a sírkövet, össze kellett szedni a cigarettacsikkeket és a sörösdobozokat, amelyeket a helyi vagányok hagytak ott, akik megpróbáltak férfiként viselkedni.

Látogatásaink szertartásossá váltak. Azért jöttünk ide, hogy apámra emlékezzünk, hogy kinyilvánítsuk, hogy még mindig számít, hogy még mindig szeretjük. Azért jöttünk ide, mert nem volt más hely, ahová mehettünk volna.

Csupán az emlékeinkbe, az álmainkba kapaszkodhattunk, és a fényképekbe, amelyek már fakulni kezdtek.

De volt még valami.

Most, hogy az Amerikába készülődés már elkezdődött, szükségét éreztem, hogy kihozzam a fiamat a nagyapja sírjához, ahogy – a józan ész ellenére – annak is szükségét éreztem, hogy elvigyem a nagyapjához, amikor az öregem a kórházban haldoklott. Imádták egymást, az a kemény, öreg katona és ez a bájos arcú kisgyerek, és akkor, ahogy most is, úgy éreztem, mindkettőjüknek tartozom annyival, hogy lehetőséget biztosítsak rá, hogy elbúcsúzzanak egymástól.

Később visszamentünk anyámhoz, és ő felvette a posztópapucsát, és focizott Pattel a hátsó kertben.

Látszólag remek hangulatban volt, berúgta a műanyag labdát a rózsabokorba, Dolly Parton-dalokat énekelt, állította magáról – holott minden ellene szólt -, hogy ő Pelé, de aztán, amikor az unokája elunta magát és bevonult videózni, lehullt az álarc.

– Alaposan benne van a pácban – mondta a fejét csóválva, és dühödten sikálta csillogó mosogatóját. – Alaposan benne van a pácban az én drága fiúkám.

Igaza volt. A szavai értették meg velem, milyen mérhetetlen változást okoz ez a költözés, milyen elképzelhetetlenül nagy változást okoz a fiam életében. Pat elhagyja Londont. Pat itt hagyja az egyik szülőjét, a legjobb barátját, Bernie Coopert, az iskoláját, az otthonát, az egyetlen életet, amit ismert. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy mindez megtörténhet.

Anyámnak igaza volt. Pat alaposan benne volt a pácban. Anyám drága fíúkája alaposan benne volt a pácban.

Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy anyám rólam beszélt.

A kocsimban ültünk Gináék háza előtt, mindketten vonakodtunk bemenni.

Időtlen idők óta ültünk ott – Pat a rádiót tekergette, igyekezett valami Kylie Minogue-számot találni, én meg csak néztem őt: a fésületlen haját, a fűfoltos ruháját és gondtalan szépségét.

Eamon azt mondta, majd visszakapom, ha felnő. De tudtam, hogy addigra a fiam valaki más lesz, és a gyermek, akit annyira szerettem örökre eltűnik. Így aztán ültünk ott a kocsiban, elcsendesedve mindattól, amit valószínűleg el fogunk veszteni. Aztán fények kezdtek gyúlni Gina házában, és tudtam, hogy ideje bemenni. Általában úgy cseréltük ki Patet, mint egy hidegháborús túszt az ellenőrzési pontnál. Én elkísértem a kapuig, Gina a bejárati ajtóban várt rá. Aztán mindketten néztük, ahogy átvág a senki földjén – a kerti ösvényen -, amely az űrt jelezte, amely egyik világot a másiktól elválasztja.

Ma este azonban másként történt. Ma este Gina kijött a házból, egészen az autóig.

Leeresztettem az ablakot, és lélekben már újabb szemrehányásra készültem, amiért rátámadtam a férjére, vagy elkéstünk, vagy romba döntöttem az életét, vagy ilyesmi.

De Gina rám mosolygott, olyan mosollyal, ami egy kicsit a régi melegségre emlékeztetett.

– Gyere be egy kicsit, Harry! Ne nézz már így! Nyugi. Richard golfozni ment.

Pat hirtelen izgatott lett, Kylie-ról is megfeledkezett.

– Igen, gyere be, apu, és nézd meg a szobát, ahol lakom!

Még sosem jártam az otthonukban. Furcsa, hogy akkor vezetnek körbe, amikor már kint van az „Eladó” tábla. Lagymatag kísérletet tettem rá, hogy elutasítsam az invitálást, de mindketten unszoltak. Bevallom, kíváncsi voltam. Így aztán a fiam kezét fogva, sarkamban a volt feleségemmel, bebocsáttattam egy igazi világvárosi otthonba, a városi jómód templomába: sok fény és üveg és nyílt tér, polírozott padló és keleti dísztárgyak, és ízléses fekete-fehér fotók a falakon.

– Szép lakás.

– A jelzálog kész vagyon. Többek között ezért is...

Gina elharapta mondatot. Tudta, hogy az anyagi gondjaik nem érdekelnek.

Az ember nem is gondolná, hogy gyerek is él ebben a házban. Hol vannak a játékai, a felfordulás, a rumli? Pat megfogta a kezem, és felvonszolt a lépcsőn. Gina jött utánunk, karba tett kézzel, még mindig mosolyogva.

Pat szobája volt az egyetlen, ami ismerősnek tűnt. Mindenütt régi Csillagok háborúja-játékok: néhány műanyag fénykard, sok-sok húszcentis akciófigura, a Millenium Falcon és X-Wing vadászrepülők szurtos, szürke gépei, amelyekkel még játszott pár éve. És ott voltak a könyvek, amelyeket még az esti mesés korszakból ismertem, könyvek, amelyekből felolvastam, amíg el nem aludt: A vadonban, A tigris, akit meghívtak teára, A hóember, Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrény, és természetesen valamennyi Csillagok háborúja-regény és fotóalbum. És voltak ott igazán régi játékok is: egy viharvert „Mondd ki és betűzd le!”, egy ütött-kopott, kitömött emberszabású, aki George, a majom néven híresült el, Pat azon időszakából, amikor kirándulást tett a dajkálni való játékok megnyugtató világába. De voltak új dolgok is: Baljós árnyak-takaró és -párnahuzat, tankönyvek, papírfedeles Harry Potterek Pat aprócska íróasztalán.

Nagyobb szoba volt, mint amilyenben akkor aludt, amikor együtt laktunk, és sokkal nagyobb volt benne a rend. Vagy Pat rendrakási szokásai változtak meg, vagy olyan házban élt, ahol sokkal nagyobb fegyelmet követeltek meg tőle.

– Na, milyen a szobám, apu?

– Szerintem fantasztikus, kicsim. Ha jól látom, minden holmidat itt tartod.

– Igen, így van.

Gina megsimította a fejét. – Pat, miért nem mész le és videózol kicsit?

A fiunk álla leesett. – Szabad? Még nem kell lefeküdni?

– Ma különleges este van. Miért nem mész és nézed meg az első filmet? – Amikor Gina az első filmről beszélt Patnek, a Csillagok háborúja első filmjét értette rajta. – No, nem az egészet, csak addig a részig, amíg a droidokat bebörtönzik, oké? – Így szólt a régi megállapodás, nem igaz? Mindig ezt mondogatta: csak addig a részig, amíg a droidokat bebörtönzik. Ezt már hallottam korábban is. Én magam is mondogatni szoktam. – Aztán moss fogat és vedd fel a pizsamád. Beszélni szeretnék apáddal.

Pat lerohant a földszintre, hinni sem mert a szerencséjében, és Gina rám mosolygott a fiunk hálószobájában.

– Harry – mondta.

– Gina – mondtam én. Olyan karcsú és csinos volt! Az exfeleségem.

– Mondani szeretnék valamit.

– Hadd halljam!

– Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Azt hiszem, csak annyit akarok mondani, hogy... nem akarom elrabolni tőled.

– Helyes.

– Bármi történjék is – bárhol legyünk is -, te mindig az apja maradsz. Ezen semmi nem változtat.

Egy szót sem szóltam. Nem mondtam meg neki, hogy reggel ügyvédhez megyek.

Nem mondtam meg neki, hogy Pat csak a holttestemen keresztül lépheti át az indulási kaput. Tudtam, hogy Gina csak kedves próbál lenni. De semmi olyasmit nem mondott, amit már ne tudtam volna.

– Az élet nem szólhat mindig a múltról, Harry. Mi a jövőnkre gondolunk, Richard és én. A családunk jövőjére. Ez a költözés is ezért van. Kérlek, próbáld megérteni. Mi csak a jövőnkre gondolunk. A család erről szól, Harry. – Aztán felnevetett. – Mutassak valamit? – Hirtelen nagyon idegesnek tűnt, mintha két, frissiben bemutatott idegen lennénk, akiket lebénít az udvariasság. – Ráérsz?

– A világ minden idejével rendelkezem, Gina. Így hát követtem őt Pat hálószobájából az egy emelettel feljebb lévő másik helyiségbe. Kis dolgozószoba-szerűségnek tűnt. Volt benne egy kék iMac, irattartó szekrények, könyvszekrény. Az íróasztalon Pat fotója: kétéves, meztelenül vigyorog a pancsolómedencéjében. Gina szobája.

Gina kinyitott egy hatalmas, lapos kartondobozt, és elővett egy köteg fényképet.

Valamennyi Patről készült. Volt vagy két tucat. Nyolcszor tízcentisek, fekete-fehér mindegyik, profi minőség. És egyszerűen álomszépek voltak.

Pár hónappal korábban készülhettek, amikor még tartott a nyár, mert Pat haja hosszú és loboncos (még nem vágatta le), és a bőre is halványan napbarnított volt.

Inget nem viselt, látszott rajta, hogy boldog, majd’ kicsattant az élettől. A legtöbb képen nevetett, a többin félénk jókedvvel mosolygott. Mindegyik fotó ugyanazon a napos délutánon készült. Pat ott bohóckodott a kamera előtt egy kertben, amelyet nem ismertem fel. Valószínűleg Gina kertjében. Ennek a háznak a kertjében. És ezektől a fiamról készült, fekete-fehér fényképektől elakadt a lélegzetem. Mert a fotográfus tökéletesen elkapta azt, ami Pat valóját jelentette.

A képeken Pat csillogó víznyalábot rúg ki a kis medencéből, csúszkál a nedves füvön, szétpukkadni látszik az örömtől, a műanyag focilabdát a kert kerítésének rúgja, nevetve ugrál. A szeme, az arca, a vékony lábai – a fotográfus figyelmét semmi nem kerülte el. Megdöbbentett, hogy bárki is képes ilyen tökéletesen látni őt.

– Ezeket te csináltad?

Gina megrázta a fejét. – Csak ezt – felelte.

Azzal egy másik fotót mutatott. Kétségkívül ugyanaznap készült, ugyanazzal a géppel, de a fotográfus más volt. Ezen képen Pat mozdulatlanul állt, szégyenlősen vigyorgott a kamerába. Egy fiatal nő állt mellette: egzotikus, mosolygós, egyik karjával a fiam mezítelen vállát ölelte. Gyönyörű volt. És szexi. És szép. Minden, amit ember valaha is kívánhat.

– Kazumi barátnőmet nem ismered, ugye? – kérdezte Gina. – Tokióban ugyanabban a lakásban laktunk egy évig. Most Londonban van. Fényképészként próbál megélni. Valósággal szerelmes lett Patbe. Amint azt te is láthatod.

Akkor és ott, azonnal találkozni akartam vele. Ezzel a fotóssal, aki ránéz a fiamra, és tökéletes tisztasággal látja Pat kedves, nevetős énjét. Ezzel az idegennel, aki átlát az óvatos, mosolytalan maszkon, amit a fiam megtanult viselni. Ezzel a nővel, aki ugyanolyan szemmel nézi a fiamat, ahogyan én. És akkor megfogalmazódott bennem a gondolat, minden hűtlenségek kiindulópontja, a legveszélyesebb gondolat, ami nős férfi fejében egyáltalán megfordulhat.

Ez a nő ott van kint valahol. Létezik.

Csak én még nem találkoztam vele.

8 Azt hittem, az ügyvéd majd segít, hogy megtarthassam a fiamat. Azt hittem, azt mondja majd, Gina a természet áthághatatlan szabályait készül megszegni, ám a törvény nem engedi, hogy ezt megtegye.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

– De hát a szülőknek is vannak bizonyos jogai, nem? Vagy nincsenek?

– Attól függ, mit értesz szülőn – mondta Nigel Batty. – Ugyanis sokféle szülő létezik. Házasságban élő szülő. Házasságban nem élő szülő. Örökbefogadó, nevelőés mostohaszülő. Értelmezze a szülő fogalmát, Mr. Silver!

– Jól tudod, miről beszélek, Nigel. Szerelem-házasság szülő. Sperma-pete szülő.

Porzó-bibe szülő. Vér szerinti szülő. Az a régi fajta.

– Ó, a régi fajta. Az a fajta szülő?!

Nigel Batty alacsony, harcias emberke volt, aki arról híresült el, hogy kiáll a válóperi tárgyalásokon meghurcolt férjek és apák jogaiért.

Amikor először találkoztunk – engem képviselt, amikor Ginától váltam, majd a későbbiekben, amikor arról ment a vita, kivel éljen Pat -, Nigel mélyen ülő szemét szódásüveg vastagságú lencsék takarták. A lézerkezelés korrigálta a rövidlátását, és feleslegessé tette a szemüvegét. De merő megszokásból még mindig hunyorogva nézett a világba, és ettől gyanakvó, bizalmatlan és ellenséges lett az arca, mintha mindig a bajt keresné.

Ginával szemben nem adtam szabad kezet neki. Ha rajta múlik, a babiloni lotyó képében tünteti fel Ginát, tönkreteszi a bíróságon, és ehhez nem volt szívem. Bármi történt is köztünk, Gina nem ilyen bánásmódot érdemelt. Ahogy a fiam sem.

Az elhelyezésért folyó harcban én dobtam be a törülközőt, abban a hiszemben, hogy ezzel teszem a legjobbat Patnek. Tisztességesen próbáltam eljárni. És most a világ legnagyobb barmának éreztem magam.

Battynek személyes oka volt rá, hogy olyan fanatikusan védelmezze a férfiak jogait. A múltjában szerepelt egy nemzetközi házasság, ikerlányok és egy csúnya válás. Tudtam, hogy nem láthatja a lányait. De valamiért úgy képzeltem, hogy az én ügyemmel más kifejletre jut.

– A feleségem ezt nem teheti meg, ugye? Nem foghatja a fiamat és nem költöztetheti másik országba. Vagy... igen?

– Az együtt élő szülő akadályozza a kapcsolattartást?

– Beszélj érthetően, Nigel, az istenért!

Felsóhajtott.

– Ha elköltöznek, a volt feleséged engedi majd, hogy találkozhass a gyerekeddel?

– Az Atlanti-óceán nem engedi, hogy találkozhassam a fiammal!

– De a volt feleségednek nem áll szándékában megakadályozni, hogy láthasd a gyereket?

– Azzal akadályoz, hogy másik országba költözik.

– Értem.

– Figyelj... mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan lehetne megállítani? Nem érdekel, mivel jár, Nigel. Felőlem azt mondhatsz és tehetsz, amit akarsz. Részemről rendben.

– Gyűlölöm, hogy ezt kell mondanom, de: én előre megmondtam. Te voltál az, aki olyan gavallérosan kezelte a szülői jogait.

– Térjünk a lényegre, Nigel... kiviheti a fiamat az országból?

– Térjünk a lényegre. A beleegyezésed nélkül nem.

– A beleegyezésem nélkül?

Bólintott. – Ha a beleegyezésed nélkül viszi ki a fiadat az országból, akkor valami nagyon csúnya dolgot követ el. – Alattomos mosoly terült szét az arcán. – Gyerekrablás, ha úgy vesszük.

– Szüksége van a hozzájárulásomra?

– Pontosan.

– De hát ez pompás! Nem? Ez csodálatos, Nigel! És mit tehet, ha nem járulok hozzá?

– Kérelemmel fordulhat a bírósághoz és engedélyeztetheti, hogy ideiglenesen más törvényi fennhatóság alá költöztesse a gyermeket.

– Tehát azzal, hogy nem járulok hozzá, még nem tudom megállítani?

– Ha megtagadod a beleegyezésed, és ő harcolni akar, akkor majd a bíróság dönt.

Mindig ez a vége. Nehézséget okoz látogatni a fiadat, ha átköltöznek?

– Connecticutba mennek. Oda nem ugorhatok át csak úgy vasárnap délután.

– Nem, de az ő ügyvédje nyilvánvalóan arra fog hivatkozni, hogy rengeteg olcsó repülőjárat van London és a keleti part között. Neked meg jól fizető állásod, ha nem tévedek. – A jegyzeteibe pillantott. – Tévéproducer. Igen, igen. Érdekes lehet.

Láthattam valamelyik műsorod?

– A Marty Mann Show-val indultam. Most a Péntek esti Fish-en dolgozom.

– Ah, remek. Miért csukják be a szemüket a kilcarneyi lányok szex közben? Kis Woody Allen-köhintés. Nagyon jól csinálja. Mert utálják látni, ha egy férfi élvez valamit.

Roppant szórakoztató.

Erről eszembe jutott Barry Twist, a show megbízott producere, aki egész héten üzeneteket hagyott és visszahívást kért. A csatornánál hirtelen mindenki úgy kezdett el aggódni Eamonért, ahogy én aggódtam más dolgok miatt. De most először világosodott meg igazán előttem, mit értett Marty azon, hogy nem szabad egyetlen tyúkra pazarolnunk az összes tojásunkat. Ha Eamon bukik, vele bukom én is.

– Ha ez az Amerikába költözés lezajlik, a volt feleséged gátolni fog jogaid gyakorlásában?

– Ezt hogy érted?

– Találkozhatsz a fiaddal?

– Hát... Gina azt mondja, bármikor átmehetek. A szünidőkben is láthatom. Vagy Pat is átjöhet ide. De azért ez nem ugyanaz, igaz? Nem ugyanolyan, mint Londonban lenni, együtt. Nem ugyanolyan, mint együtt élni. – Megcsóváltam a fejem. – Úgy érzem... mintha Pat kisiklana az életemből.

– Ismerem az érzést.

– Nem tudom, hogyan fogjuk megmagyarázni neki. Ezt az Amerikába költözés dolgot.

– Ó, egy hétévesnek bármit be lehet adni. A kérdés az: hagyod-e? Hallgass ide, Harry. Elérhetjük, hogy a feleségednek engedélyt kelljen kérnie, hogy kivihesse a gyereket az országból. Meggyőzhetjük a bíróságot, hogy a gyermeked valamiképpen veszélyeztetve lesz, ha a költözés bekövetkezik. De perre vinni a dolgot időigényes,

kiborító és drága mulatság. És kötelességem figyelmeztetni: az eredmény előre nem megjósolható.

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne pillantsak a két mosolygó kislány fotójára az íróasztalon. Mert tudtam, hogy Nigel Batty is megharcolta ugyanezt a harcot, és vesztett.

– Nem szükségszerű, hogy veled is az történjék, ami velem – mondta, a gondolataimban olvasva. – A feleségednek számot kell adnia róla, milyen előkészületeket tett a fiad érdekében. Lakás, oktatás, egészség, eltartás, gyerektartás, kapcsolattartás. Aztán a bíróság majd eldönti, szükséges-e bármelyik ponton közbeavatkoznia.

– Milyenek az esélyeim?

A beálló csendben hallottam, amint mély levegőt vesz.

– Nem túl jók. Mert létezik olyan, hogy anyai elsőbbségi faktor. Tudod, mit jelent ez a kifejezés?

– Nem. – Azt, hogy – száz esetből kilencvenkilencben – az apa elmehet a búsba.

– Ez így nem tisztességes!

– A válás utáni szülői jogok tekintetében majdnem mindig az anya élvez kiváltságokat. A jog elméletileg a gyerek jólétét tartja szem előtt. A gyakorlatban viszont az anya kívánságait. Érzed a különbséget? Nem a gyerek érdekeit, hanem az anya kívánságait. Ha tehát a volt feleséged meg tudja győzni a bíróságot, hogy nem áll szándékában megakadályozni a láthatást, és hogy a gyermeked semmiben nem szenved hiányt a lakóhelyváltozás miatt, minden valószínűség szerint oda viszi a gyereket, ahova akarja. És ha megengedsz egy személyes megjegyzést: velem is pontosan ezt történt.

Felvette az asztalon lévő fotót, egy percre rámeredt, aztán visszatette, de már képpel felém. Két mosolygó gyereket láttam, akik mindörökre elvesztek az apjuk számára.

– Szóval nincs remény.

– Mindig van remény, Harry. Megtagadhatod a hozzájárulást. Láthatási határozatért folyamodhatunk. Ha mást nem is, annyit elérünk vele, hogy lelassítjuk a nőt. Rákényszerítjük, hogy a hosszabb útvonalon közelítse meg a repteret. Ki tudja?

Talán arról is letesz, hogy elhagyja az országot.

– És a határozat majd kimondja, hogy jogom van látni Patet? Hogy Gina nem akadályozhatja meg, hogy találkozzam vele?

– Nem egészen. Jogot nyersz rá, hogy – mint a láthatási határozatban megnevezett személy – kapcsolatba léphess vele.

Megnevezett személy. Valaha az apja voltam. Most pedig a megnevezett személy.

– A társadalom jól ismeri a lelkiismeretlen apákat, Harry. A tisztességes apákról azonban, akiktől bírói szeszély folytán megvonták a láthatás jogát, már jóval kevesebbet hallunk. Láttam én már férfiakat összeomlani, amiért elvesztették a kapcsolatukat a gyerekeikkel. És szó szerinti összeomlásról beszélek. Idegösszeroppanás. Öngyilkosság. Alkoholizmus. Szívroham. Olyan magas vérnyomás, hogy az agyérgörcs elkerülhetetlen. Férfiak, akik elvesztették a gyerekeiket, és ez végzett velük. Férfiak, akik semmi rosszat nem követtek el.

– Én igen.

– Tessék?

– Én elkövettem. Nem úgy, mint azok a férfiak. Az első házasságom. A szakítás.

Az én hibám volt.

– Mi volt a te hibád?

– A válás. A házasságunk felbomlása. Miattam történt. Én feküdtem le valaki mással.

Az ügyvédem hangosan felnevetett. – Harry, ember! Ez abszolúte lényegtelen!

Nem kell hűségesnek lenned a feleségedhez. Isten az égben, hisz ez az egész ország erről szól! – Ismét komollyá vált az arca. – De van valami, amit át kell gondolnod, úgy is, mint a legfontosabbat.

– Micsodát?

– Tedd fel magadnak a kérdést: mi történik, ha te nyersz?

– Az jó, nem? Ha valami, akkor az jó. Ha én nyerek, Pat az országban marad, Ginának nem lesz más választása. Épp ezt akarjuk elérni, nem igaz?

– Hát... hogyan fog érezni a volt feleséged, ha megakadályozod, hogy Amerikába menjen?

– Gondolom... gyűlölni fog. Szívből és engesztelhetetlenül.

Nem most először eszembe jutott Gina álma, hogy Japánban éljen: az esküvőnk napján elloptam tőle. És most ellopnám tőle azt az álmát, hogy Amerikában élhessen.

Meghiúsítanám mindkét, boldogságra tett kísérletét.

– Így van. Megakadályoznád, hogy ott élje az életét, ahol élni akarja. És ez nagy valószínűséggel a fiadra is kihatna. Sőt erre bizton számíthatsz. Nézzünk szembe a tényekkel: ha meggátolod, hogy elmenjen, ellened fordítja a fiad. Akadályokat gördít a látogatások útjába. Minden módon megnehezíti a dolgod. Általában ez a vége.

– Szóval szerinted hozzá kellene járulnom, hogy kivigye Patet az országból?

– Nem ezt mondtam. De egyvalamit érts meg a családjogról, Harry. Nem avatkozunk bele. Mármint mi, ügyvédek. Amíg a szülők egyetértenek, hagyjuk, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Ha nem értenek egyet, akkor jövünk mi. És igen nehéz megszabadulni tőlünk.

Elképzeltem, milyen lesz az élet, ha Pat Amerikában lesz. Milyen üres.

Elképzeltem, milyen lesz az életem Cyddel és Peggyvel, ha Pat elmegy. Nekünk, hármunknak voltak nagyszerű pillanataink, és lesznek is még. Leginkább azok a bolondos dolgok jutottak eszembe, amikor Kylie-ra táncolunk, én Lucy babával idétlenkedem, és azok a nyugodt, csendes percek, amikor rácsuktuk az ajtót a világra, és még annak sem éreztük szükségét, hogy beszélgessünk. De ha Pat egy másik időzónában lesz, árnyék fog vetülni legszebb pillanatainkra is. Szerettem volna látni, amint Peggy felnő. Ugyanakkor az is foglalkoztatott, hogyan nevelhetem fel valaki más gyerekét, amikor a sajátomat nem tudom felnevelni. És elképzeltem, milyen lesz az életem, ha Gina és Pat itt marad. Gina gyűlölni fog, engem okol majd a férje derékba tört karrierjéért, engem hibáztat majd minden rosszért az életében.

Igyekeztem – nagyon igyekeztem – kitalálni, mi lenne a legjobb a fiamnak, de minden gondolatomat elhomályosította a tudat, hogy mennyire hiányozni fog nekem.

– Bármit teszek is, elveszítem – mondtam. – Nem győzhetek, igaz? Ha beleegyezem, ha nem, ugyanaz történik. Másodszor is el fogom veszíteni.

Nigel Batty elgondolkozva méregetett.

– Próbáld a legtöbbet kihozni a családodból – mondta. – Ezt tanácsolom. Nem mint ügyvéd, hanem mint ember. Tartsd be a fogadalmaidat, Harry. Szeresd a családod. Ne a régit. Az újat, ami most van.

9 A szupermarket bejáratánál Peggy és az én utamat egy fiatal, kövér anya állta el, aki előrehajolva kiabált egy öt év körüli, hisztiző fiúcskával.

– Most mondom utoljára, Ronan: nem!

– Akarok még! – zokogta Ronan, taknya, könnyei elkenődtek remegő arcocskáján. – Még akarok, anya! Akarok, akarok, akarok!

– Nem kapsz többet, Ronan. Lehet, hogy kérnél még, de nem kapsz, érted? Eleget ettél. Ma már nem ehetsz többet, mert elcsapod a hasad. Holnap kaphatsz, ha jó fiú leszel, és megeszed a vacsorát.

– De nekem most kell, anya, most azonnal!

– Nem kapsz többet, és kész! Fejezd be, Ronan!

– Kell, kell, kell!

– Majd megmutatom én, mi kell neked! – A nő hirtelen kijött a béketűrésből, megragadta Ronan karját, megpördítette, és jó nagyot csapott a fiúcska fenekére.

Egyszer, kétszer, háromszor. Akkor vettem észre, hogy a nő nem is kövér. Hanem terhes.

Ronan a másodperc törtrészéig elhallgatott, szeme elkerekedett a döbbenettől, aztán zendített csak rá igazán. A terhes nő odébb vonszolta, a fiúcska sikításai végigvisszhangoztak a főtt húsoktól a háztartási eszközökig.

Peggyvel sokatmondó pillantást váltottunk.

A bevásárlókocsiban ült, velem szemben, a lábát lógázta, és esküdni mernék rá, hogy mindketten ugyanazt gondoltuk.

Hál’ istennek, mi nem ilyenek vagyunk.

Gyakran előfordult, ha a szupermarketban voltunk, hogy mi ketten kicsit felsőbbrendűnek éreztük magunkat. Néma elszörnyedéssel néztük a holtfáradt, legtöbbször várandós fiatal anyákat, akik elrángatják bömbölő kölykeiket egy újabb édességpult elől, és a vészjóslóan hallgatag, vörösödő arcú apákat, akiken látszott, hogy ha duzzogó, nyűgös gyerekük egyetlen rossz szót is szól, robbannak, és azt gondoltuk: mi ennél jobbak vagyunk.

Szerintem Peggy azt hitte, mindez csupán jó modor kérdése. Nyolcéves gyerek létére jólneveltsége Nancy Milfordéhoz volt fogható. Ezeknek a szörnyű embereknek nyilvánvalóan fogalmuk sincs, hogyan kell viselkedni a szupermarketban. Bugrisok, legalábbis legtöbbjük. De számomra ez nem csak a bolti etikett pontos betartásáról szólt.

Amikor Cyd dolgozott, felszolgált egy konferencián a Cityben vagy egy fogadáson a West Enden, és Peggy és én egyedül intéztük a bevásárlást, elnéztem ezeket az igazi anyákat és apákat az igazi fiaikkal és lányaikkal, és arra gondoltam: mit is irigylek annyira?

Az igazi szülők és igazi gyerekeik veszekedős valóságát látva elgondolkodtam, mi is ebben a nagyszerű? Egy zsúfolt szupermarketban, zárás előtt, könnyű volt arra az álláspontra jutni, hogy „igazi”-nak lenni még nem minden, hogy ez felmorzsolhatja az ember erejét.

Peggy és én remekül éreztük magunkat. Talán azért, mert a kettesben vásárlás ritka eseménynek számított, kisebb kalandszámba ment, bár most, hogy a Kaja! Isteni

Kaja! felfutóban volt, mind többször fordult elő; de mindig boldogan süvítettünk felalá a gondolák közt, kényelmes tolókocsijában ülve Peggy tartotta a kezében a bevásárlólistát, elismerően kacagott, ha – rendszerint – átléptem a sorok közti közlekedés felső sebességhatárát, és jóllehet a világ szemében mi is csak egy újabb apuka és a lánya lehettünk, kicsinyes civódások, amilyeneket oly gyakran láttunk az igazi szülők és igazi gyerekeik között, köztünk szóba sem jöhettek.

Mi annál jobbak voltunk.

Peggy és én mindig nevettünk a szupermarketban.

Egész pontosan: a mai napig.

Tony, a tigris tehetett mindenről. Ha Peggy nem szenved „három tálka zabpehely naponta”-függőségben, ez a bevásárlóút is ugyanolyan fájdalommentes és eseménytelen lehetett volna, mint a többi.

De Tony, a tigris mindent elrontott.

– Kenyér – mondta Peggy, homlokráncolva silabizálva anyja bevásárlólistáját.

– Megvan! – mondtam.

– Tej? Felemeltem egy műanyag kanna félig lefölözött tejet. – Trarara-rááá!

Peggy nevetett, aztán a szemét meresztgette. – To... toa... háát...

– Toalettpapír. Kész. Végeztünk, Peggy. Minden megvan. Miénk a világ!

– Nana! És a reggelim? – Éppen a müzlik előtt álltunk. Élénk színű dobozok és kacsintó rajzfilmfigurák mindenütt. – Frosties. Naggyon finooom!

– Most nem veszünk, Peggy. Rengeteg müzli van még otthon.

– De Frosties nincs, Harry. Tony, a tigris nincs. Naggyon finooom!

Peggy imádta a Frostiest. Vagy legalábbis Tonyt, a tigrist és a reklámszövegét. De korábban már számtalanszor tanúja voltam, hogy ugyanez a vita lezajlik közte és az anyja közt.

Peggy imádta a Frostiest, de Cyd mindig vegyes kiszerelésű müzlit vett.

Kimondatlan szabály volt nálunk, hogy Peggynek mindent meg kell ennie – beleértve a Coco Popsot, a Wheatiest és az utált Special K-t is -, mielőtt újabb nagy csomaggal vásárolnánk. Nem vettünk újabb adagot csak azért, mert Peggy behabzsolta a Frostiest.

Régen, ha a Frosties-vita felütötte a fejét, Cyd egyszerűen továbbment a soron, miáltal a téma ejtődött. De Peggy úgy hitte, velem szemben nyerhet, és már a markában érezte az extra-Frostiest.

– Az anyu mondta, Harry. – Kinyúlt és leemelte a polcról a legnagyobb Frostiest.

Tony, a tigris rám vigyorgott. Még akkor is vigyorgott, amikor kivettem Peggy kezéből a dobozt, és visszatettem a polcra. – Ó, Harry! Csalódtam benned, de tényleg.

– Nem, Peggy. Figyelj, akkor veszünk Frostiest, ha a többit már megetted, rendben?

Sötét felhő vonult át az arcán. – Most veszünk! Most azonnal. Komolyan beszélek, Harry. Nem viccelek.

– Nem, Peggy.

Megpróbált kimászni a bevásárlókocsiból. Egy kicsit már nagy volt hozzá, hogy benne üljön, és a kocsi hirtelen oldalra lódult, úgy kellett elkapnom Peggyt.

– Az úristenedet, Peggy, betörhetett volna a fejed!

– Ne káromkodj! Az olyan közönséges! – Lekapott egy Frostiest a polcról.

Elvettem tőle és visszatettem. Az emberek már bámulni kezdtek. Úgy, ahogy azt is megbámulták, hogy Ronan verést kap a hisztiért és a követelőzésért.

– Fejezzük be a vitát, Peggy, megyünk haza!

Készültem felemelni, hogy visszategyem a kocsiba, de kisiklott a kezem közül, és megrázta magát. – Ne érj hozzám, Harry! Nem vagy az apám.

– Mit mondtál?

– Szerintem hallottad.

Megint megpróbáltam felemelni, de két lépést hátrált, és kiabálni kezdett.

– Az anyukámat akarom! Te nem vagy az apukám. Ne is akarj úgy csinálni!

Egy idős hölgy, akinek két macskaeledeles konzerv és egy csomag Maltesers volt a kosarában, megállt érdeklődni.

– Mi a baj, aranyoskám?

– Semmi – feleltem.

– Már megbocsásson – mondta a macskás hölgy. – Nem magához beszélek.

Hanem a kislányhoz.

– Úgy csinál, mintha az apukám lenne, pedig nem is az – közölte Peggy, és hirtelen könnybe lábadt a szeme az önsajnálattól. – Nem is az apukám. Csak úgy csinál.

– Na, helyben vagyunk – mondtam. – Most jön a bőgés.

– Micsoda kiállhatatlan alak – mondta az öreglány.

Ekkor bukkant fel mellettünk a fiatal terhes anya és Ronan. A fíúcska kedélye figyelemreméltóan megjavult. Épp akkor ért végére egy zacskó kaliforniai göngyölthús-ízesítésű chipsnek. – Minden rendben, kicsim? – kérdezte az anyja.

– Zaklatott – világosította fel a vén macskás hölgy. – Az anyukáját akarja.

– Valakid ő neked? – érdeklődött a fiatal anya, rám utalva.

– Nem hiszem, hogy valaki lenne – vélte az öreglány. – Vagy igen? Az apja netán?

– Nem, nem egészen.

– Kicsit sem az – mondta Peggy, Ronan anyja lábába kapaszkodva. – Az apukámnak motorbiciklije van.

Az öreg hölgy megsimogatta Peggy haját. Ronan bizalmatlan kíváncsisággal pislogott rám. Chipsdarabkák tapadtak a szája köré. Eltette későbbre, ahogy anyám mondta volna.

Hirtelen ott termett a bolti detektív, csupa barna ing, borotvált fej és bicepsz. – Mi folyik itt, kérem?

– Ez már nevetséges – mondtam. – Indulás haza!

Fel akartam venni Peggyt, de úgy hőkölt hátra, mintha vérfoltos láncfűrésszel a kezemben közeledtem volna felé.

– Ne engedjék, hogy hozzám éljen!

– Nem fog hozzád érni! – nyugtatta meg az öreg hölgy.

– Azt szeretném én látni! – mondta Ronan anyja.

– Anyuci? – mondta Ronan, és bőgni kezdett. Látni lehetett a megrágott chipsdarabokat a szájában.

– Majd én lerendezem – mondta a detektív.

Ekkor az arcomba tolta a képét, ez a tüskehajú, fehér fiú; vaskos, rózsaszín nyakát végig pörsenések pettyezték. Húsos kezét könnyedén a mellkasomhoz nyomta. A válla fölött láttam, hogy az öreg hölgy és a fiatal anya átkarolja Peggyt, és mindnyájan engem bámulnak.

– Beszédem volna magával, uram – közölte a detektív, és megfogta a karomat. – Az igazgató szobájában. Aztán majd eldöntjük, szükséges-e kihívni a rendőrséget vagy sem.

Mérgesen leráztam magamról a kezét. – A rendőrséget? Megőrült?

– Maga az apja ennek a gyereknek?

– Az anyja férje vagyok.

– Majd kiderül.

– Sehova sem megyek magával. Indulunk haza, most rögtön.

Az udvariasság vékony fátyla lehullt a szeméről. Az a benyomásom támadt, nagyon szívesen hagyta lehullni.

– Velem jön, haver – mondta valamivel halkabban, mégis nagyobb meggyőző erővel. – Szép szóra vagy másként, de velem jön.

– Őrület – mondtam. – Egyszerűen nem hiszem el.

De hagytam, hogy elvezessen, új védelmezői gondjaira bízva Peggyt.

– Anyuci – szólalt meg Ronan -, ehetek még...?

– Egy nagy büdös túróst! – mondta az anyja.

Két órát töltöttem a bolti szarkák, a dühüket a bevásárlókocsin levezetők és egyéb válogatott dilinyósok számára kialakított kis szobában. Csak én és a pattanásos detektív. Végül is nem a rendőrséget hívták. A feleségemnek telefonáltak.

Előbb hallottam, semhogy láttam volna őket, mert lépteik végigvisszhangoztak a raktárhelyiségek és irodák között a szupermarket gyomrában. Az ajtó kinyílt, és ott álltak, a feleségem és a mostohalányom, egy fehér kabátos vezetőféle kíséretében.

– Szia, Harry – mondta Peggy. – Mi ez a hely?

– Asszonyom? – kérdezte a fehér kabátos. – Ő az?

– Igen – felelte Cyd. – Ő a féljem.

Nem tűnt túl boldognak tőle.

– Próbáld jól érezni magad – mondta Cyd, amint fekete taxink a West End kora esti forgalmában araszolgatott. – Tudom, hogy semmi kedved kimozdulni. Azok után, hogy letartóztattak.

– Nem tartóztattak le.

– Nem? – Kikérdeztek.

– Ó.

– Az nem ugyanaz.

– Természetesen. De kérlek, próbáld jól érezni magad. A kedvemért.

– Úgy lesz – mondtam. – A kedvedért. Őszintén gondoltam. Tudtam, hogy számára nagy nap ez a mai.

Cyd mindig elkísért a munkámmal kapcsolatos összejövetelekre. A gyakori évadnyitó vacsorákra, évadzáró vacsorákra, díjátadó ünnepségekre és az összes

kötelező jellegű rendezvényre, amelyeket kénytelenek voltunk a Péntek esti Fish produceri feladatai részeként elviselni. Sosem panaszkodott.

Nem úgy, mint Gina, aki az ilyen estéken a harag könnyeivel a szemében ért haza, miután valaki gyengeelméjűként kezelte, amiért otthon maradt a gyerekkel.

Nem úgy, mint Gina, Cyd jól érezte magát ezeken a partikon. Vagy legalábbis úgy tett, a kedvemért. És ma este rajtam volt a sor, hogy kiálljak mellette. A Vendéglátóipari Kamara által szervezett vacsorára igyekeztünk. A Kaja! Isteni Kaja! ügyvezető igazgatója ez évben kapott először meghívást. Én voltam a plusz egy fő.

– Biztos, hogy nem kellett volna nyakkendőt kötnöm? – kérdeztem. Ugyanabban a pulóverben és nadrágban voltam, amelyben letartóztattak. – Ugye nem öltönynyakkendőben lesz mindenki?

Cyd kétkedve nézett rám. Annyira lefoglalta, hogy mit vegyen fel – végül a kis fekete ruhánál kötött ki, ami oly sokat megmutat a lábakból, amik annyira tetszenek; egy táncos lábai, akár Cyd Charisse-hez is tartozhatnának -, hogy rám már nem nagyon tudott figyelni.

– A te partijaidon mit szoktak viselni? Tudod, azokon, amikre el kell mennünk, amikor a Péntek esti Fish évadot zár.

– Mindenki úgy jön, ahogy akar. Azt vesz fel, amit akar. De az a tévé.

– Jó leszel így. Azt mondták, nem hivatalos jellegű este lesz.

A bulit a Deng’s nevű étteremben rendezték, ahol megfordultam már Eamonnal és a csatorna néhány vezetőjével. A hatalmas hodályban a modem ázsiai konyha remekeit szolgálták fel – gyakorlatilag egy az egyben azt, amit a Soho vagy Chinatown éttermeiben ehetett az ember -, csakhogy Teng Hsziao-ping ironikus, Andy Warhol stílusában készült portréi alatt, és sokkal kisebb adagokban. A Deng’s pincérei Sanghajból származó gyönyörű Mao-öltönyt viseltek. A vendégek általában olyan drága lezser holmikat, amilyeneket a mi köreinkben kedvelnek.

Kivéve a mai estét.

A taxink elhúzott, és a gyomrom liftezni kezdett, amikor megláttam, hogy ma este minden férfi frakkban van.

Kivéve engem, természetesen.

– Ó, Jézusom! – mondta Cyd. – Annyira sajnálom, Harry!

– Hoppá!

– Akarsz hazamenni?

– Kibírom.

– De nem kell, édes. Az én hibám.

– Szeretnék melletted lenni ma este. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet?

– Hogy komplett seggfejnek érzed magad?

– Pontosan.

Bementünk. Úgy vonultam át a fekete frakkos tömegen, mint apáca a kuplerájon, tudatában a bámész tekinteteknek és kuncogásoknak, de ügyet sem vetve rájuk.

Nem hagyhattam, hogy egy csapat csirkesatay-árus megakadályozzon abban, hogy elkísérjem a feleségemet élete nagy eseményére. Sally, Cyd helyettese, őrülten integetett a terem másik végéből, és utat tört magának felénk. Sally olyan rokonféleség volt: Gina féltestvére, egyben egykori bébiszitterem. Rafinált estélyi ruha-szerűség volt rajta, selymes és vállpánt nélküli; Lucy baba is ilyesmit venne fel a

Brucie babával való fontos randevúra. Most először láttam, hogy Sally kicsit is felnőtt nőnek néz ki. Nagyon izgatottnak tűnt, de lehiggadt, amikor megpillantott.

– Harry eltévesztette a házszámot?

– Nem tudta – mondta Cyd. – Luke Moore akar találkozni veled! – közölte Sally, és megfogta Cyd karját.

– Luke Moore? Itt van?

– És találkozni akar veled. – Sallyből ömlött a szó. – Azt mondta, már sok jót hallott az Isteni Kajáról, és talán összehozhatnánk néhány üzletet.

– Ki az a Luke Moore? – kérdeztem.

– Hát ő a... hogy is mondjam... ő a legnagyobb – felelte Sally. – Övé a Lepényleső Társaság.

– Az üzleti negyed legrangosabb partijait Luke Moore szervizeli – mondta Cyd. – Ha a Cityben bekapsz valamit, majdnem biztosra veheted, hogy Luke Moore és a Lepényleső készítette a kaját.

– Gyere már! – mondta Sally, magával vonszolva a feleségem. A nyomukba eredtem.

Luke Moore hatalmas ember volt. Magas, zömök, felépítésre olyan, mint az egykori atléta, aki csak most kezd felszedni magára néhány kilót. Haja kissé túl hosszú volt olyasvalaki számára, aki nem Rod Stewart. Negyven év körüli lehet, gondoltam, és jól mutat frakkban.

Azon nyomban megutáltam.

Kacarászó talpnyalók állták körül, csüggtek minden szaván.

– A tudósok nemrégiben fedezték fel azt az ételt, amely kilencvenkilenc százalékban csökkenti a nők szexuális étvágyát – mondta. – Esküvői tortának hívják.

Miközben a szolgahad nyerítve nevetett és a könnyeit törölgette, Luke Moore észrevette Sallyt, aki Cydet vonszolta maga után.

Aztán észrevette Cydet. Aztán észrevette a feleségemet.

Bizonyára ön az a hölgy, aki a város legjobb partiszervizét vezeti – mondta Moore, megragadta a feleségem kezét, és nem engedte el.

– És ön bizonyára túloz. – Cyd mosolygott.

– Dehogy... annyi jót hallottam a vállalkozásáról. Össze kellene jönnünk.

Megbeszélni, miben tudunk segíteni egymásnak.

– Jól hangzik – mondta Cyd. Feltűnt, nem töri magát, hogy kiszabadítsa a kezét a vén kéjencéből. – Bemutatom a férjem.

Luke Moore akkor először pillantott rám. – Azt hittem, ő a gondnok.

A szolgahad az oldalát fogta a nevetéstől. De, miközben lángba borult az arcom, a feleségem a védelmemre kelt.

– Ha hiszi, ha nem, a férjem igen fontos ember, Mr. Moore. Tévéproducer. Harry Silver.

– Hogyne hinném – mondta Moore, aki nyilvánvalóan sosem hallott még rólam.

– Nagy csodálója vagyok a munkáinak.

– Aha. – Marty Mann show-ja igazán különleges volt, amíg önök ketten együtt dolgoztak. Elszomorító, ami vele történt, nem gondolja? Ez a sok alacsony költségvetésű, nagy közönségsikert arató borzalmas műsorocska! A Hat bulis diák

meg a hasonlók. Semmi kifogásom a pénz ellen. Az égvilágon semmi. De azért örülök, hogy most Eamon Fish-sel dolgozik.

Le voltam nyűgözve. Mindez zene volt füleimnek.

– Eamon Fish – jegyezte meg az egyik talpnyaló. – Ő kurva jó.

– Egen – hagyta rá Luke Moore. – Van benne valami B-listás.

Mosolyogtam, a nyelvembe harapva. Miért van az, hogy mindig csak azok beszélnek B-listáról, akik maguk C-, D- vagy E-listán vannak?

– De – folyatatta Luke Moore – a drogosok bírnak egyfajta vonzerővel, nem? Az ember sosem tudhatja, mi történik a következő pillanatban.

– Nem drogos – vetettem közbe. – Idegkimerültségben szenved.

De Luke Moore már végzett velem. Kissé előrehajolt, megemelte Cyd kezét – és mindenki szeme láttára -, kezet csókolt neki.

Hánynom kellett.

– Szükségem van jó emberekre – mondta Moore. – A vállalkozásomnak szüksége van olyan nőkre, mint ön, Cyd. Össze kéne hoznunk valami közös ügyletet.

– Örömmel állok elébe – mondta a feleségem. Aztán névjegyet cseréltek, és tudtam, hogy nem csak udvariasak akarnak lenni.

Ezek ketten még találkozni fognak.

– Talán Luke Moore-t kéne vásárolni küldened Peggyvel – mondtam hazafelé menet a taxiban. Pocsék egy este volt, részeg voltam és féltékeny, és belefáradtam, hogy az emberek úgy nézzenek rám, mint akinek a személyzeti bejáratot kellene használnia. – Talán ennek a rühes Luke Moore-nak kellene elmagyaráznia, miért nem ehet Frostiest, amikor csak akar. Talán Luke Moore el tudná magyarázni neki, hogy az a semmirekellő, gazember apja miért csak akkor bukkan fel, ha úgy hozza a kedve.

Talán a jó öreg Luke Moore...

– Harry – mondta Cyd, és megfogta a kezem. – Nyugodj meg, szívem. Luke Moore nem akar feleségül venni. Nem akar törődni velem és mesét olvasni Peggynek és segíteni a karácsonyi vacsora elkészítésében. – A régi gyengédséggel simított végig az arcomon. – Csak megdugni akar.

– Ó – mondtam, kezdtem kijózanodni.

– Van fogalmad róla, hogy egy nő napjában hányszor találkozik ilyen pillantásokkal?

– Egyszer vagy kétszer?

Kuncogott. – Talán még annál is többször. De én férjes asszony vagyok. Úgyhogy fogd be és csókolj meg, kis butám. Így hát megcsókoltam, hülyének éreztem magam, és hálásnak, és szerencsésnek, és szerelmesebbnek, mint valaha. Olyan nincs, hogy én elveszítsem ezt az elképesztő asszonyt. Sem Luke Moore, sem más miatt. Hacsak én nem követek el valami baromságot.

De mi az ördögért csinálnék ilyent?

10 A Gináék háza előtti „Eladó” táblára keresztben ráfestve: ELKELT. Amikor Gina ajtót nyitott, láttam, hogy a folyosón végig szállítóládák sorakoznak. Hát tényleg bekövetkezik.

Valami különleges dolgot akartam csinálni Pattel. A szokásos vasárnapi hármas, a mozi-park-pizza nem tűnt elég jónak. Azt akartam, hogy nagyon jól érezze magát.

Azt akartam, hogy az arca kigyúljon az örömtől. Azt akartam, hogy emlékezzen a mai napra. Így aztán kiautóztunk a Strandre a Somerset House-hoz. Hatalmas, öreg épület volt, de be sem mentünk. A szökőkutak miatt jöttünk ide.

Színes esernyőket kaptunk, hogy óvjuk magunkat, és mi versenyt futottunk a kertben, a szökőkutak erdejében; ahogy a víz dobolt az ernyője tetején, a fiam jókedvűen fintorgatta az arcát.

Gene Kelly, gondoltam. Ének az esőben. Csak ének és tánc az esőben.

Az udvarban sokan voltak, amikor megérkeztünk, de egy idő után a többi gyerek és a szüleik szárazabb, nyugodtabb szórakozás után néztek. De Pat nem tudott betelni a mini szökőkutakkal, amelyeket valami zseni ennek a gyönyörű, öreg háznak a kertjében állított fel. Ezért egész délután a Somerset House-ban maradtunk, rohangáltunk a vízpermetben, esernyővel a fejünk felett. Bőrig ázva, szívdobogva és majd’ szétrobbanva a boldogságtól.

Aztán, amikor sötétedni kezdett, elmentünk anyámhoz, és kimentünk a régi parkba. Csak mi hárman. Anyám, a fiam és én, sétáltunk a tónál a november délutáni szürkületben. A park kihalt volt. Mindenki elment. Múlt évi avar a lábunknál, és a tél jellegzetes illata a levegőben, tűzijáték és köd, és máris újabb egy év telt el.

Erről eszembe jutott egy másik délután ugyanebben a parkban. A nap, amikor leszereltük a támasztókerekeket Bluebellről, Pat biciklijéről.

Eszembe jutott az öregem, a rák már növekedett a bensejében, de még nem tudtunk róla, rohant Bluebell után, állandóan megbotlott, de újra és újra kimondta azt a szót.

Foglak.

Foglak.

Foglak.

Aztán, amikor már sötét volt, hazavittem Patet az anyjához. Odakísértem az ajtóhoz, letérdeltem elé, hogy ugyanolyan magasak legyünk.

Megcsókoltam, kértem, hogy legyen jó fiú, és úgy öleltem, mintha soha többé nem akarnám elereszteni. És másnap reggel Pat, az anyja és az anyja új férje, mind felszállnak a repülőre, amely az új életükbe röpíti őket, egy másik országba.

Eamon még mindig nem mutatkozott.

A „bemelegítő”-ember jött és ment, a stúdió közönsége kezdett nyugtalanná válni. Hangulatuk percről percre romlott. Azért jöttek ide, hogy jól érezzék magukat, és – ahogy anyám mondta volna – készen álltak akármin nevetni. De várni, hogy a főszereplő felbukkanjon, túlságosan nagy megpróbáltatás volt számukra. Az

operatőr unatkozni látszott. A súgógépet kezelő nő a monitorja mögött ült, és kötött.

A szerkesztő megnyomott egy gombot a fejhallgatóján, és suttogva mondott valamit a galérián ülő rendezőnek. Ő rám nézett, és vállat vont.

– Előkerítem – mondtam.

Az öltöző zárva volt. Bedörömböltem, és Eamon nevét kiáltottam. Semmi. Még erősebben megvertem az ajtót, kis szarjankónak neveztem, és mondtam neki, hogy nyissa ki. Csend. És aztán, végül, edzőcipős léptek dobbanása.

Eamon kinyitotta az ajtót, és amikor bementem, négykézlábra állt, és kotorászni kezdett az öltözőasztala alatt. Elátkoztam, mert azt hittem, leejtett egy adag kokaint, és azt keresi. De nem.

– Itt kell lennie – mondta. – Tudom, hogy itt van valahol... ah!

Felállt, néhány gyűrött papírdarabot tartott a kezében. Kisimítgatta őket az öltözőasztalon, majd – mintha öt éven aluliaknak való kirakójáték lenne – megpróbálta összeilleszteni őket. Egy lány fényképe volt. Egy kelet-ázsiai nőé. Sötét hajú. Szép. Valaki, akit ismertem.

– Mem – mondta Eamon. – Az én gyönyörű Memem. Ó, hogy lehettél ennyire kegyetlen velem? Annyira szerettelek, te büdös kis kurva!

Néztem, ahogy a fotó széttépett részeit rendezgeti. Polaroid kép volt, olyan, amilyet a turistaközpontokban készítenek a szerelmesekről. Egy férfi és egy nő egy nyári napon, a Notre-Dame előtt hunyorog a kamerába. Eamon és az ő Memje Párizsban.

– Mi történt, Eamon?

– Férjnél van. Kiderült, hogy férjnél van, hogy kapná be.

– Mem férjnél van? – Felvillant előttem, ahogy Mem kibújik a ruhájából abban a bárban, ahol dolgozott. Nem férjes asszonynak tűnt. – De hát mindig olyan... olyan egyedülállónak látszott.

– Férje és gyereke van Bangkokban. Egy kisfia. Annyi idős, mint Pat. Kiderült, hogy egész idő alatt pénzt küldözgetett nekik haza.

– Uramisten! – Átöleltem. – Annyira sajnálom, Eamon.

– Találkoztunk. Hogy megbeszéljük, mi lenne, ha újra megpróbálnánk együtt.

Lelkesnek tűnt. Azt mondta, hiányzom neki. És én vettem neki egy gyűrűt.

Eljegyzési gyűrűt a Tiffanytól. Igazit. Kész röhej, mi? Amikor kiment a mosdóba, hogy elvégezze, amit ott szoktak elvégezni, megpróbáltam eldugni a gyűrűt az irattárcájába. Azt gondoltam, így lesz csak igazán meglepetés. Akkor találtam meg a fotót, amin ő van, a férje és a kiskölyök. A szajha! És én még azt hittem, őszintén mondja, hogy vissza akar jönni hozzám, Harry. De csak egy kibaszott pénzkiadóautomata voltam.

Mindketten a széttépett fényképre meredtünk, amelyet most megpróbált összerakni.

– Szerinted celluxszal is össze lehet ragasztani, Harry? Mit gondolsz? Vagy inkább pillanatragasztóval?

– Figyelj, Eamon. Emiatt később is ráérsz aggódni. Pár száz ember arra vár odakint, hogy elkezdődjék a Péntek esti Fish.

– A show? Hogy tudnék fellépni, amikor Memnek férje van és gyereke?

– Muszáj. Erről szól az egész. Folytatni kell, amikor nincs is kedved hozzá. Pazar műsort adni, amikor lelkileg padlón vagy. Te választottad ezt az életet. Nem vehetsz ki szabadnapot csak azért, mert összetörték a szívedet.

– Összetörték? Föltrancsírozták és bedarálták. A lány, akit feleségül akartam venni, nem jöhet hozzám, mert a férje nem díjazná. Szippantanom kell egy csíkot, Harry. A kabátomban van. Vészhelyzet esetére tartogattam. Ami most állt be.

Ideadnál egyet, kérlek?

Most rajtam volt a sor, hogy dühbe guruljak. Kivettem egy kis zacskót a kabátjából, és a képébe vágtam.

– Valóban miatta hullsz darabokra? Egy lány miatt? Férje és gyereke van Thaiföldön, ezért a bűvös por után nyúlsz? Elment az eszed? Egy lány miatt mindent eldobnál magadtól?

– Nem egy lány... A Lány miatt. Mit tudsz te a szerelemről, Harry, te szánalmas mitugrász?

– Eleget, haver. Figyelj, tudom, hogy Mem nagyon szép nő. De elég halacska úszkál még a tengerben.

– És mindegyik könnyedén kicsusszan az ember kezéből, Harry.

Felvette a kokaint, zsebre vágta, aztán a gyűrött fényképdarabkákat is utánacsúsztatta. Elrobogott mellettem, az öltöző ajtajában megtorpant.

– Ó, hogy is érthetnéd, Harry? Hisz nős ember vagy. Mit tudhatsz te a romantikáról?

A vasárnapok voltak a legrosszabbak.

Mióta Pat elment, a pihenőnapok végeérhetetlennek tűntek.

Elveszetten tébláboltam a lakásban, nem tudtam mit kezdeni az életemmel; Peggy közben Cydnek segített a konyhában a saját recept szerinti húsgombóckák elkészítésében.

Fogadni mertem volna, hogy a gömbölyű falatkákat nem vacsorának szánják, hanem a Kaja! Isteni Kaja! részére készülnek, mert már vagy hatszáz volt belőlük. Ott sorakoztak a konyhát elborító ezüsttálcákon; a kis tésztabatyuk, amiket a feleségem és a lánya nagy műgonddal hússal, fokhagymadarabkákkal és fűszerekkel töltött meg, már csak grillezésre vártak.

– Texasi húsgombóc – mondta Cyd. – Ahogyan a tehenészlányok szeretik – világosított fel Peggy.

Az ajtóban álltam, néztem, ahogy ők ketten dolgoznak. Mindketten rövid ujjúban, összeillő köténykében, bájos arcukból hátrafésült hajjal. Úgy tűnt, remekül szórakoznak.

– Magányos vagy nélküle, igaz? – kérdezte Cyd. Bólintottam, mire ő megsimogatta a karom. Nem kellett elmagyaráznom, hogyan érzem magam vasárnaponként. Szeretett annyira, hogy megértse.

– Segíthetek? – kérdeztem.

– Te? Teee? – kérdezett vissza Peggy.

Cyd elmosolyodott. – Persze.

Peggy megmutatta, mit kell csinálni.

Végy egy kör alakúra kiszaggatott tésztadarabot, tégy egy kis húst a közepére, szórd meg fűszerekkel és fokhagymával, aztán hajtsd össze, csippentsd össze a tetejét, hogy kis bugyorformát öltsön.

Bármilyen meglepő, tök béna voltam. Az én túltöltött gombócaim szétnyíltak, mielőtt az ezüsttálcákra kerülhettek volna. Eleinte mindhárman viccesnek találtuk, hogy az én golyóim a szemétben végzik. De kis idő múltán, amikor még mindig nem sikerültek, a jókedv hanyatlani látszott.

– Ne úgy, Harry – sóhajtotta Peggy. – Túl sokat teszel bele.

Fürge ujjacskáival megmutatta, hogyan kell, és egy idő után fejlődni kezdett a technikám. Esküdni mernék, Peggy élvezte, hogy kioktathat, és egy darabig boldog, gombócgyártó harmóniában ügyködtünk. Aztán, váratlanul, megint erőt vett rajtam a nyugtalanság.

– Figyelj csak... – mondtam. – Mi lenne, ha meglátogatnám anyámat?

– Remek ötlet – felelte Cyd. – Szerintem örülni fog neked.

– Nélkülem is be tudjátok fejezni?

Túlontúl jól neveltek voltak ahhoz, hogy megválaszolják ezt a végtelenül ostoba kérdést.

Nem én voltam az egyetlen, akinek hiányzott Pat. Egy kisfiú várakozott a ház előtt. Egy szép, ám maszatos arcú gyerek; szebb napokat látott bicaja kissé nagynak tűnt a termetéhez képest.

– Itthon van Patrick? – kérdezte.

– Pat? Pat elment. Még a múlt héten. Amerikába.

A fiúcska bólintott.

– Tudtam, hogy el fog menni. Csak nem azt nem tudtam, hogy már el is ment.

– Itt hagyott minket. Úgy értem... már elutazott. Egy iskolába jártatok?

De a fiúcska már sehol sem volt. Bőszen tekerte a bicikli pedálját, amely szemlátomást a bátyjáé vagy a nővéréé lehetett. Pici fiú, aki most aztán törhette a fejét, mivel töltse a napot a fiam nélkül.

Bernie Cooper. Pat legelső legjobb barátja.

Gyerekkoromban rengeteg emberhez beállíthattam előzetes megbeszélés nélkül.

Barátokhoz, akiknek bármikor is jelentem meg a küszöbén, mindig meleg fogadtatásra számíthattam. A barátok elkoptak mellőlem, férfivá lettem, és az egyetlen, akihez váratlanul betoppanhattam, az anyám volt.

– Harry! – mondta, amikor beengedett. – Szia, kicsim! Épp menni készültem.

Köpni-nyelni nem tudtam.

– Vasárnap? Hova mész te vasárnap?

– A Szövetségi Csarnokba Ethel nénivel. Körtáncra.

– Körtáncra? Az mi? Az a... cowboyos? Gondoltam, tévézhetnénk kicsit.

– Ó, Harry – kacagott fel az anyám. – Tévézni majd odaát is ráérek.

Csengettek, és egy hetvenéves tehenészlány sétált be. Ethel néni, aki valójában nem is volt a nagynéném, szokott kényelmes kardigánja, virágos szoknyája és ormótlan Scholl szandálja helyett most Stetson-kalapot, rojtos, flitteres zakót és cowboycsizmát viselt.

– Puszi, Harry. Jössz velünk te is?

– Mesésen nézel ki, Ethel – mondta anyám. – Mindenkit lepipálsz.

– Minden anyókát lepipálok, hogy pontosak legyünk – vágta rá Ethel néni, és mindketten úgy vihogtak, mintha roppant szellemes megjegyzést hallottak volna.

– Ethel már többször járt ott. Mondhatni, szakértőnek számít. Nem igaz, Ethel?

Ethel néni szerényen elmosolyodott. – A „Kicsi oldalt csusszanás”, a „Keményfatiprás” és a „Veszekedett lábak” már jól megy. De a „Tízcentes csacsá”val és a „Lóherecsosszanás”-sal még gondjaim vannak. – Pörögni kezdett a nappaliban, kis híján felborított egy zöldcitrom színű puffot. – Bal láb előre, súly ráhelyez... jobb térd kicsit megemel, jobb boka ide-oda villan... jobb térd magasabbra...!

– Te, Ethel, ez nem a „Tízcentes csacsa”?

– Hova gondolsz, bogárkám? Ez a „Lóhere csosszanás”. Mondjak valamit...?

Csodákat művel a lumbágómmal!

Ethel nénire néztem, aztán anyámra.

– Nem vehetsz fel ilyen ruhát – közöltem vele.

Bár emiatt nem kellett aggódnom. Anyám először is elmegy és megtekinti, tetszik-e neki ez az egész, mielőtt cowboy felszerelést vásárol magának. Néztem, ahogy készülődnek. Ethel néni már a Nissan Micrájával farolt ki a kocsifelhajtóról, amikor anyám hozzám fordult.

– Visszakapod őt, életem. Ne aggódj. Visszajön hozzánk.

– Biztos? Mert én egyáltalán nem vagyok biztos benne, anya.

– A gyerekeknek szükségük van az apjukra.

– Apának lenni nem ugyanazt jelenti, mint a ti időtökben.

– Minden gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Hidd el. A tangóhoz két ember kell.

Nem volt szívem felhomályosítani anyámat, hogy manapság már senki nem akar tangózni.

Még ő sem.

Ethel néni a dudára tenyereit, és letekerte Nissanja ablakát.

– A hintó előállt – jelentette. Éjfél után értem haza.

Az ágyban telt ház volt. Peggy az anyja karjában aludt, és – szokásához híven – a hüvelykujját szopogatta, sötét haja domború csecsemőhomlokára tapadt, mintha láza lenne.

– Rosszat álmodott – suttogta Cyd. – Olyasmit, hogy az apja felbukik a motorjával. Kicsit megnyugszik, aztán visszaviszem a helyére.

– Hagyd csak. Hadd maradjon itt.

– Nem bánod, szívem?

– Nem gond.

Megcsókoltam a feleségem, aztán indultam, hogy a kanapén aludjak. És tényleg nem bántam. Peggynek szüksége volt az anyjára ma éjjel. És ha egyedül alszom a kanapén, nem kell azzal foglalkoznom, hogy nem ébredt-e fel Peggy, hogy Cyd nem túl fáradt-e a szexhez, hogy nem húztam-e magamra túl sok takarót. A földszinten nincs kihez hozzábújni, de az álmomat sem zavarja senki.

Ez a helyzet a kanapén alvással. Hozzá lehet szokni.

– Vissza kell csempészned egy kis romantikát az életedbe, Harry – mondta Eamon. A tésztát tologatta a tányér egyik szélétől a másikig. Mostanában nem sokat evett. – Egy kis izgalomra van szükséged, Harry. Egy kis szenvedélyre. Éjszakákra, amikor le sem fekszel, mert nem tudod elviselni, hogy távol légy a másiktól. Biztos emlékszel még erre. Gondolj csak vissza rá, jó erősen.

– Azt mondod, vigyek virágot a feleségemnek?

A szemét forgatta. – Azt mondom, keríts szeretőt magadnak.

– Szeretem a feleségem.

– És akkor mi van? A romantikához való jog alapvető emberi jog. Ugyanúgy jár mindenkinek, mint a kaja, a víz és a lakás.

– Szerintem te nem a romantikáról beszélsz. Hanem kicsapongásról. A farkad vezérel. Mint mindig.

– Nevezd, aminek akarod, Harry. – Felnézett az egyik pincérnőre, aki elvette előle az érintetlen ételt. – Azzal, hogy egy kicsit félrelépsz, még nem veszélyezteted a házasságodat. Csak még inkább együtt tartod.

– Próbáld ezt megmagyarázni a feleségemnek.

– Ó, ő nem is tudna róla.

– Én viszont igen. Nem érted? Nem új nőt akarok. Hanem visszakapni az életem.

Olyannak, amilyen volt.

– Tőletek, nős férfiaktól röhögnöm kell – kuncogott Eamon. – Arról panaszkodtok, hogy a nászágyban, a takaró alatt hiányzik az izgalom. De nincs merszetek körülnézni és keresni magatoknak. Pontosan tudjátok, mit akartok, de nincs vér a pucátokban, hogy megtegyétek.

– Ennyit tesz házasnak lenni.

– Mit? Frusztráltnak lenni? Csalódottnak? Kiábrándultnak? Olyasvalakivel aludni, aki már nem ébreszt benned vágyat? Baromi jól hangzik, Harry. Iszonyú jól.

Ne hagyd elfelejtenem, hogy sose nősüljek meg.

– Még mindig kívánom Cydet – mondtam, és komolyan is gondoltam.

Néha, amikor nem tudta, hogy nézem, elgyönyörködtem az arcában, megdöbbentett, milyen szép, megdöbbentett, milyen érzéseket tud kelteni bennem anélkül, hogy bármit is csinálna.

– És szerintem ő is megkíván még engem. Ha eszébe jut.

Eamon nevetett ezen.

– Nézd... a házasság nem ér véget a mézeshetek elmúltával.

– De hát a mézeshetek a legjobb rész!

– Ne aggódj a szexuális életünk miatt: semmi gond vele. Ha elég energiát érzünk hozzá magunkban. Csak... nem is tudom. Mintha kihunyt volna a szikra. Cyd állandóan dolgozik. Vagy fáradtan jön haza. Vagy elromlik a bojler. Régebben nem így volt.

– A nők változnak, Harry – mondta Eamon, hátradőlt, elterpeszkedett a széken. – Fogd már fel, hogy a nők, életük különböző korszakaiban, olyanok, mint a Föld.

– Ezt hogy érted?

– Tizenhárom-tizennyolc évesen a nő olyan, mint Afrika: szűz terület.

Tizennyolctól harmincig olyan, mint Ázsia: forró és egzotikus. Harminctól negyvenötig olyan, mint Amerika: tökéletesen feltérképezett, de bőkezűen adakozó.

Negyvenöttől ötvenötig olyan, mint Európa: kicsit kimerült, kicsit nyúzott, de még

mindig sok érdekes hellyel rendelkezik. És ötvenöt felett a nő olyan, mint Ausztrália: mindenki tudja, hogy ott van valahol, de csak nagyon kevesen veszik maguknak a fáradságot, hogy megkeressék.

– Ennél jobb anyaggal kell előállnod, ha majd visszatérsz.

– Egen – mondta Eamon szárazon. – Ha visszatérek. Megbocsátasz?

Kiment a mosdóba. Megállapodtunk a csatornával, hogy Eamon olyan hosszú alkotószabadságra megy, amilyen hosszú csak kell, hogy összeszedje magát. Tudtam, hogy a show szüneteltetése rossz hatással van Eamon kedélyére. De a csatornánál kikötötték, hogy abba kell hagynia a drogozást, mielőtt ismét képernyőre kerül. Ez az ebéd is erről szólt. Meg kellett győznöm Eamont, hogy orvosi segítségre van szüksége.

Eamon visszajött az asztalhoz, tekintete merev és vizenyős volt, bőre pergamenszerűen sápadt. Ebből elég, gondoltam. Az orromra mutogattam, mire ő vászonszalvétájával letörölte az orrcimpájáról a fehér por maradékát.

– Azanyja! – vihogta.

– Figyelj, van egy orvos a Harley Streeten. A nő... az idegi kimerültséget is gyógyítja. A csatorna vezetői szeretnék, ha elmennél hozzá. Majd elkísérlek.

– Na, elmentek ám ti a jó büdös francba! Hát mi vagyok én? Kisgyerek? Nincs szükségem segítségre.

– Figyelj rám, Eamon. Óriási tehetség vagy, de most az a veszély fenyeget, hogy mindent elveszíthetsz.

– Nincs szükségem segítségre, Harry.

– Ha nem mész el ehhez a doktorhoz, a show-dat leveszik műsorról.

– Jól vagyok.

– Rámehet az egészséged.

– Ez csak rám tartozik.

– Tán még a rendőrséggel is bajod lesz.

– Kapják be.

– Az összes, nehezen megkeresett pénzed eltűnik az orrodban vagy lehúzod a WC-n.

– Azt csinálok a pénzemmel, amit akarok.

– A farkad is összemehet.

– Mi van?

– Jól hallottad.

Rám bámult egy percre. – Hogy hívják azt a dokinőt?

A mobilja vibrálni kezdett. Nem csengett, csak rezgett. Eamon felvette és beszélni kezdett, holott ezen a helyen nem engedélyezték a mobil használatát. A volt barátnője volt az, Mem. Eamont máris a sírás környékezte, ideges ujjaival ápolatlan, fekete frizurájába túrt.

– Nem zaklattalak... húsz üzenetet? Annyi azért biztosan nem volt. Mindegy, csak találkozni szeretnék veled, kicsi citromfagyikám... Hogyhogy miért? Csak beszélni szeretnék veled, megmagyarázni... Mem, újrakezdhetjük... azt akarom, hogy csak az én ölemben táncolj... kérlek, édes...

A szomszédos asztalnál ülő két üzletember megvetően méregette.

– Ki ez a bohóc a mobiljával? – kérdezte az egyikük. – Itt nem is szabadna telefonálni.

– Halló, halló! – mondta a másik, a süket mobilost alakítva. – Itt ülök a vonaton...

Eamon a párnak ugrott.

– Nem is csengett, most mi bajuk? – kérdezte követelőzve. – Rezgésre állítottam, nem is csengett, nem igaz? Mi különbség van aközött, ahogy én a kurva telefonomon beszélek, meg ahogy maguk ketten, faszfejkéim, egymás között a pénzügyi piacokról, vagy Tiger Woodsról, vagy akármiről, ami megfordul a fennkölt agyukban, hmm?

Jogos, gondoltam, és intettem, hogy kérjük a számlát. Akár valamelyik show-ba is beépíthetné. De, uramisten... kis híja volt, hogy fel nem robbant! És amíg azok ketten azzal fenyegetőztek, hogy kaphatunk a pofánkra, azon gondolkoztam, amit Eamon mondott, hogy a nők olyanok, mint a világ. Ha a teória helyes, akkor a feleségemnek most Amerikának kellene lennie. De picivel több, mint egyévi házasság után sem tűnt teljesen feltérképezettnek.

Néha úgy éreztem, hogy egyáltalán nem is ismerem.

Nem tudom, miért mentem el Gina házához. Tudtam, hogy senki nincs otthon.

Az új lakók egy darabig még nem költöznek be, és már az álmos au pair-lány is visszahurcolkodott Bajorországba. De... nem is tudom... olyan megnyugtatónak találtam.

Akkor is, ha nem az én házam volt, és többé már Pat otthona sem volt, és akkor is, ha nem fűztek kellemes emlékek ehhez a helyhez. Elhajtani a fiam régi otthona előtt, rágondolni, hogy még a múlt héten is ott várta minden holmija a szobájában – a ruhái a szekrényben, némelyiküket már kinőtte, az ágya, a Baljós árnyak-takarója, a párna, amin aludt –; ettől valamiért egy kicsit kevésbé éreztem magányosnak magam.

Szóval ott köröztem a ház körül, mint egy régi szerető, csordultig telve érzésekkel, az időtől megviselten. És akkor megláttam Pat biciklijét.

Otthagyták az előkertben. Pat mindig ezt csinálta: miután hazaért a parkból, a kis füves területen támasztotta le a biciklijét, aztán meg is feledkezett róla, vagy úgy hitte, hogy az egész világ olyan ártatlan, mint ő.

Csak azért nem lopta még el senki, mert jóformán teljesen eltakarta egy csenevész bokor. Leparkoltam a kocsit, átmásztam a jelképes kertfalon, és felemeltem a bicajt.

Majd én vigyázok rá, amíg a fiam hazajön. De lehet, hogy azt kérik, küldjem utánuk.

– Itthon van?

Felnéztem. Egy nagyon sovány fiatal férfi volt az, sárgára szőkített hajjal. Ázsiai.

Azoknak a közkedvelt fiatal japánoknak az egyike, akiket néha London művésznegyedeiben, a galériákat járva, a gyűjtőket érdeklő lemezboltokban lehet látni. Ez mintha sírt volna. Rábámultam az alacsony kertfal fölött.

– Kiről beszél? Gináról?

A férfi felnézett a házra. – Kazumiról.

A név semmit nem mondott nekem. – Eltévesztette a házat, öregem.

Próbálkozzon a szomszédban.

– Nem. Itt lakik. – Jól beszélt angolul. – Biztos vagyok benne. – Végigtekintett az utcán, megrázta a fejét. – Tudom, hogy ez az a hely. Ott jön!

Egy fiatal ázsiai nő közeledett lassan az utcán, kerékpáron. Olyan fénylő, repkedő japán haja volt, de az övé az átlagosnál egy árnyalattal világosabbnak tűnt. Gina háza

előtt megállt, hátrasöpörte a szeméből a haját. Megpillantottam az arcát. Sápadt, komoly, kicsivel idősebb, mint elsőre gondoltam. Nem is annyira lány már, inkább nő. Úgy velem egykorú lehet. És ő volt a legmutatósabb nő, akit hosszú idő óta először láttam. Azóta... nos azóta, hogy először találkoztam a feleségemmel.

A nő a fiatalemberre nézett. Nem örült neki. Haja visszahullt feltűnően különleges arca elé. Ott hagyta, mint egy fátylat saját maga és a világ között.

– Kazu-csan – mondta a férfi, és nekem hirtelen beugrott... ja, persze!

Gina barátnője Japánból.

Aki a fényképezőgépen keresztül nézte Patet és meglátta az igazi énjét.

Kazumi.

A férfi japánul, lágyan, sürgetőn beszélt a nőhöz, fejét kissé meghajtotta, festett szőke haja elfedte szomorúságát.

A nő megrázta a fejét, nemet mondott, betolta a biciklit a kerti ösvényre. A fiatal férfi lerogyott a volt feleségem kertfalára, és zokogni kezdett, arcát a kezébe temette.

A nő ismét megcsóválta a fejét, ez alkalommal bosszús hitetlenkedéssel, és megküzdött egy hatalmas kulcscsomóval, hogy kinyissa a bejárati ajtót. Hosszasan elvacakolt, mire megtalálta a két beleülő kulcsot. Végül kinyitotta az ajtót, és a riasztó figyelmeztetően pittyegni kezdett.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, rám pillantott, most először – ahogy ott állok a füvön, a fiam elkeveredett bicaját tartva, és nézem őt, amint beütögeti a riasztó kódját.

Elkaptam az arckifejezését, láttam, hogyan néz rám.

Mintha én is egy másik fülig szerelmes őrült lennék.

11 Képeslap New Yorkból.

Elöl a Central Park felvétele, az évszakok változását mutatja. Ezüstös felhőkarcolók magasodnak a rozsda-, zöld és aranyszínben pompázó ezernyi fa fölé.

Bodros fehér felhők a ragyogó kék égen.

Hátul üzenet a fiamtól, műgonddal megrajzolt nyomtatott betűkkel.

KEDVES APU! VOLTUNK EBBEN A PARKBAN. ITT KACSÁK IS VANNAK! SZERETLEK. SZERETETTEL A FIAD: PAT (puszi) – A részeg bemegy Kilcarneyben a gyóntatófülkébe – mondta Eamon. – Azt mondja a pap: „Mit tehetek érted, fiam?” Mire a részeg: „A te oldaladon van papír, testvér?” A Harley Streeten voltunk, a várószobában. Süppedős fotelek mindenütt, idősödő hölgy a recepciós pultnál, ingatlanügynökségek szórólapjai a lakkozott asztalokon. A pénz és a megromlott egészség szaga ülte meg a levegőt. Eamon tövig, véresre rágta a körmeit.

– Nem lesz semmi baj – mondtam neki.

– Iskolabusz Kilcarneyben. Ott ez a vén kocsmatöltelék: félrelóg a nyelve, rebellis nótákat gajdol, mindent összehány. Már semmit nem tud magáról. A kisgyerekeknek kell lesegíteniük. Megszólal az egyikük: „Na basszus, most aztán ki fog vezetni?”

– Nagyon jó orvos. Modellek, zenészek... mindenki hozzá jár.

– Egy férfi besétál a kilcarneyi ivóba. „Dobjon már meg egy kurva itallal!” Azt mondja a csapos: „Előbb teljesítsen három feladatot. Üsse ki a kidobóembert. Húzza ki a kutya lötyögős fogát. Dugja meg a helyi szajhát, de úgy, hogy amíg él, megemlegesse.” A fickó egy balhoroggal kiüti a kidobóembert, majd bemegy a hátsó szobába, hamarosan kutyaugatás, nyüszítés hallatszik. A fickó visszaballag az ivóba, a sliccét igazgatja. „Nahát akkor”, mondja. „Hol az a fájós fogú dög?”

– Próbálj lazítani.

– Ezt a marhaságot. Semmilyen segítségre nincs szükségem. Azok a szemétládák a csatornánál...!

– Mr. Fish? – mondta a recepciós. – Dr. Baggio fogadja önt.

Eamon reszketett. Átkaroltam a vállát, amikor felálltunk. És akkor a szoba kezdett kidőlni a sarkaiból. És akkor hirtelen úgy éreztem, hogy a lábamban nincs elég erő, a látásom elhomályosult, lábaim nem vittek sehová, csak annyit láttam, hogy a vastag, bolyhos Harley Street-i szőnyeg vészes gyorsasággal közeledik az arcom felé.

Amikor magamhoz tértem, dr. Baggio ágyán feküdtem, és Eamon ott ült mellettem, arcát eltorzította az aggodalom. Dr. Baggio a karom köré tekert valamit.

Rájöttem, hogy a vérnyomásomat méri.

– Az édesapja nem szenvedett hipertóniában?

Apám képe úszott be a szemem elé. – Tessék?

– Az ön vérnyomása 195 per 100.

– Cseszd meg, Harry – mondta Eamon. – Te vagy a beteg, nem én.

– Érti, mit jelent ez? – kérdezte dr. Baggio. – Nagyon komolyan kell venni. Az első szám a szisztolés nyomás – az artériákban lévő nyomás, amikor a vér pumpálódik -, a második szám a diasztolés nyomás – amikor a szív pihen, feltelik vérrel a következő összehúzódás előtt. Az ön vérnyomása veszélyesen magas. Akár agyérgörcsöt is kaphatott volna. Az édesapjának magas volt a vérnyomása, Mr. Silver?

Megráztam a fejem, igyekeztem mindezt befogadni.

– Nem tudom – feleltem. – Még azt se mondta el nekünk, amikor kiderült, hogy tüdőrákja van.

Bekopogtattam Gina ajtaján, jóllehet tudtam, hogy nincs otthon. És azon morfondíroztam, mit keresek én itt. Tudtam, hogy olyasmit, amit otthon nem kapok meg. De nem tudtam, mi az. Még nem.

Kazumi mandulavágású szeme, arca jelent meg a biztonsági lánc fölött.

Hátrasimította röpködő, fekete hajzuhatagát. – Igen?

– Gina itthon van?

– Gina elment. – Meglepett, hogy szinte akcentus nélkül beszéli az angolt. Épp csak egy kis lágy raccsolás, amely majdhogynem skótosnak hatott. – Már nem lakik itt.

– Ah, persze. – Körülnéztem az utcában, jobbra és balra, megcsóváltam a fejem, mintha hirtelen eszembe jutott volna valami. Aztán visszanéztem Kazumira és elmosolyodtam. – Harry vagyok.

– Harry? Csak nem...? Gina-szan Harryje?

Gina-szan. Becsületes, tiszteletre méltó Gina. Öt év házasság alatt nem sok japántudás ragadt rám Nihon-mániás feleségemtől, de ennyit még én is tudtam.

– Igen.

Először ekkor láttam mosolyogni. Olyan volt, mintha varázslatos fény öntené el a világot.

– Már hallottam önről. Természetesen. Ön Gina-szan egykori... szóval Pat apja.

– Én volnék.

– Sakamoto Kazumi – mutatkozott be. Bárhol tanult is meg skót akcentussal angolul, megmaradt annyira japánnak, hogy a vezetéknevét mondta először. – Most itt lakom. Amíg az újak be nem költöznek. Rajta tartom a szemem a házon. Ez így pont megfelel nekem. Nagyon szerencsés vagyok.

– Az a Kazumi, aki azokat a fotókat csinálta a fiamról? Újra elmosolyodott. Képtelen voltam levenni róla a szemem. – Én volnék – mondta. Humora is van.

– Nagyon tetszettek. Komolyan. Hihetetlen. Nagyon jól elkapta őt.

– Nem, nem. Csak néhány gyors felvétel a kertben. – Japán szerénység, a skót akcentus és a jól beszélt angol ellenére. Röviden, energikusan bólintott; számomra nagyon japános volt ez a mozdulat. – Gyönyörű fiúcska – mondta, és tudtam, hogy most nem udvariaskodik. Őszintén mondta. Azokról a képekről is ez látszott.

Ez az idegen gyönyörűnek találja a fiamat.

– De akkor tudnia kell, hogy Gina-szan Amerikába ment a... Richarddal. És Patkunnal.

Pat-kun. Ez a szeretetteli, megtisztelő kifejezés valósággal simogatta a szívemet.

Kedves, édes, kicsi Pat; ezt mondta Kazumi. A volt feleségem többet tanított meg nekem, mint gondoltam volna.

– Elfelejtettem – mondtam. – Néha elfelejtek dolgokat.

Ez persze hazugság volt. De minden más igaz volt, minden egyes szó, amit a fotói nagyszerűségéről mondtam. És az is igaz volt, hogy őmiatta valóban elfeledkeztem néhány dologról.

Például, hogy hol kellene lennem éppen, kit kellene felhívnom, arról a tényről, hogy nős vagyok.

Kazumi beengedett, és teával kínált. Egyiket sem kellett volna megtennie, de azt mondta, úgy érzi, mintha régóta ismerne.

Kazumi volt Gina legjobb barátja Japánban. Együtt béreltek egy csinos kis lakást Tokióban egy évig. Gina úgy tervezte, hogy visszamegy Japánba, és ott telepedik le.

De aztán találkozott velem. Kazumi minderről tudott. Ha ismerte is az okot, hogy miért nem éltünk boldogan, amíg meg nem haltunk – feltehetően ismerte -, túlontúl udvarias volt ahhoz, hogy szóba hozza.

– A fiai – mondta Kazumi. – Mindig így emlegette önt és Patet. A fiai.

Többé már nem, gondoltam. De hirtelen elöntött a hála, hogy itt ülhetünk Richard és Gina házában, zöld teát kortyolgathatunk, és Kazumi hangosan kimondhatja, hogy valaha fontos voltam a barátnője számára. És elmesélte a saját történetét. Nem mindent. Csak annyit, hogy tudjam, Japánban belsőépítészként dolgozott, de mindig arról álmodott, hogy fotózni fog.

Lenyűgözte a nyugati fotóművészet. Weber, Newton, Cartier-Bresson, Avedon, Bailey. Amióta az eszét tudja, mindig ezt akarta csinálni, nézni a világot, és megörökíteni, amit lát. Aztán történt valami Tokióban – nem mondta, de gondoltam, hogy egy férfihoz lehet köze -, Kazumi pedig felszállt a Heathrow-ra tartó repülőre, és maga mögött hagyta a régi életét.

Kiderült, a skót akcentus onnan van, hogy három évig – a tizenévei végén, a húszas évei elején – az edinburghi egyetemen tanult, nem sokkal azután, hogy Tokióban megosztozott Ginával a széles metéltjén és a lakásán és az életén.

– Mindig is Edinburghban szerettem volna tanulni – mondta Kazumi. – Kisgyerek méretem óta. – A tökéletes angol mondatokba csak itt-ott csúszott be néhány aprócska nyelvi hiba, hihetetlenül bájossá téve őket. – Nagyon gyönyörű.

Nagyon ősi.

Itt-tartózkodása Ginával való házasságunk első éveire eshetett, és csodálkozásomat fejeztem ki, amiért akkoriban nem találkoztunk.

– Gina-szan nagyon elfoglalt volt akkortájt. Nagyon lefoglalta a két fia.

De tudtam, ennél azért többről volt szó. Kapcsolatunk korai szakaszában Gina és én úgy gondoltuk, hogy ketten épp elegen vagyunk. Őszintén hittük, hogy nincs szükségünk senki másra. Még legrégebbi, legkedvesebb barátainkra sem. Hagytuk, hogy mindenki elkopjon mellőlünk. Csak amikor minden szétesett, akkor döbbentünk rá, mekkorát tévedtünk.

– Ki volt az a férfi, Kazumi? A férfi a kertben. Aki sírt.

Tudtam, hogy erőszakosan viselkedem. De kíváncsi voltam erre a gyönyörű, magabiztos nőre, aki képes idegösszeomlást előidézni a kerti ösvényén.

– Ah. A síró férfi? A férjem. – Elgondolkozott. – A volt férjem.

Aztán felállt. Eleget beszélt. Talán túl sokat is.

– Szeretne még fotókat látni Patről? Az előbb hívtam elő őket.

Felmentünk Gina régi dolgozószobájába. A ház szinte teljesen üresen állt. Ami benne volt, az már Kazumi holmija volt.

Kazumi szétterített egy halom nyolcszor tízes képet a padlón. Csodás technikája volt. Kompozíció, élesség, témaválasztás – az én szakavatatlan szememben mindegyik nagyszerűnek tűnt. A kertben viháncoló fiamról készült monokróm képek tökéletesen visszaadták gyermekkorának tünékeny pillanatait. És jóllehet fekete-fehér fotók voltak, igazi melegség járta át őket. Ismét azt éreztem, hogy Kazumi szereti a fiamat.

– Miért jött el Tokióból?

Furcsa, de még többet akartam tudni róla. Tudni akartam, miért van ilyen messze az otthonától, kíváncsi voltam a történetre, amelynek – ha jól sejtettem – semmi köze nem volt sem Henry Cartier-Bressonhoz, sem Robert Capához.

– Olyan voltam, mint Gina.

– Vagyis?

– Sufu.

Felszedtem néhány japán szót az évek folyamán. De nem eleget. Most találgathattam.

– Hmm... anya?

– Nem, nem. Az oka-szan lenne. Sufu szó szerinti fordításban azt jelenti: otthonfeleség.

– Otthonfeleség?

– Háziasszony, ahogy Angliában mondanák. Otthonteremtő, ahogy Amerikában nevezik. Japánban: sufu. De Gina sufu akart lenni, nem?

– Igen, azt hiszem. Egy darabig.

Amíg úgy nem döntött, hogy vissza akarja kapni az életét.

– A féljem azt akarta, hogy sufu legyek. Én viszont annyira nem is akartam. Úgy tűnt, ezt nagyon mulatságosnak találja. Nem tudtam eldönteni, hogy magát az ötletet találja-e viccesnek, hogy ő háziasszony legyen, vagy az otthonfeleség munkaköri leírását. Vagy esetleg csak a zavarát akarja leplezni.

– És nem működött a dolog?

Persze hogy nem működött a dolog, Harry, te ostoba. Különben most nem lenne itt, a férje nem bőgne az előkertben, nem kopogtatnának az ajtaján más, idegen férfiak, hogy aztán úgy hazudjanak neki, mint a vízfolyás.

De Kazumi már eleget mondott egy napra.

– Nős – bökte ki, és nem is jöttem rá azonnal, hogy rólam beszél.

A bal kezem harmadik ujján körbefutó, vastag aranygyűrűt nézte. – Újranősült.

Elvett valakit. Egy másik hölgyet. Nem Gina-szant.

A jegygyűrűmre meredtem, mintha akkor venném észre először, mintha valaki odatette volna. Nem játszadoztam el a gondolattal, hogy leveszem, mielőtt meglátogatom Kazumit. Meg sem fordult a fejemben.

Ugyanis újabban nem tudtam lehúzni. Valami történhetett ezzel a gyűrűvel. Rám tapadt.

– Nem működött – mondta Kazumi csak úgy magának, mintha ez egy új kifejezés lenne, amit szívesen magával vinne próbaútra. – Egyszerűen nem működött.

Gina küldött egy fényképet. Így aztán láthattam a fiam új mosolyát.

Foghíjas volt, és túl sok volt benne az íny, egészen belefacsarodott a szívem. Két fog kiesett. Fönt, mindjárt a középső kettő. A két hiányzó fogtól Pat komikusan vidámnak hatott: úgy nézett ki, mint a parti eltávozásról visszaérkező részeg matróz, vagy mint a városból kiruccanó rossz hírű profi bokszoló.

A képen gondosan volt öltöztetve, kirittyentve a kamera kedvéért, tetőtől talpig hivatalos New York Yankees-szerelésben. Baseballsapka, melegítő és valami, amit anyám anoráknak hív. Mindegyik sötétkék, mindegyiken ott a fehér Yankeesembléma. Az anorák alatt kék-fehér csíkos Yankees-ing volt Paten, néhány számmal nagyobb a kelleténél.

Pont úgy nézett ki, mint egy kis amerikai. Azon nyomban felhívtam, el sem olvastam, mit írt Gina, meg se néztem, mi van még a borítékban.

Gina vette fel, de azonnal hívta Patet.

– Mi történt a fogaiddal? – kérdeztem.

– Kiestek.

Meglepően nyugodtan mondta.

– Fájt?

– Nem. – Majd lesznek újak, Pat. Végleges fogaid lesznek azok helyett, amelyeket most elvesztettél.

– Tejfog helyett olyanok, amik már megmaradnak. Tudom. A mami elmondta.

Az a két első fog több éven át lötyögött. Valamiért úgy képzeltem, ott leszek majd, amikor kiesnek. Azzal hogy eltűntek, eszembe juttattak mindent, ami hiányzott. Észrevettem, hogy egy gyufaskatulya is van a borítékban. Il Fornaio – 132a Mulberry Street -, a Hester és a Grand között, szólt a felirat.

– Jól érzed magad Amerikában?

– New York nagyon nagy. Még Londonnál is nagyobb. És a taxik?! Képzeld, sárgák, kicsit sem feketék. De ahol mi élünk, ott vannak mezők is. Nem a városban van, nem ott lakunk.

– Étterembe is jártok a mamival és Richarddal? Szereted az Il Fornaiót, kicsim?

– Pizzájuk van. Belenéztél már?

A gyufásdobozban két csipkés szélű gyöngyöcske volt. A j fiam hiányzó elülső fogai.

– Elküldted nekem? Megtarthatom?

– Vagy eladhatod a Fogtündérnek.

– Azt hiszem, inkább megtartom magamnak őket. Lehet, hogy egyszerűen csak megtartom őket. Hogy hangzik?

– Jól.

– És te jól vagy, drágám?

– Nagyon sok a dolgom.

– Fogadni mertem volna.

– Még mindig pakolunk.

– Sok kicsomagolnivaló maradt?

– Nem tudom. Én még csak hétéves vagyok.

– Bocs. Elfelejtettem. Hát... egy darabig nem találkozhatunk vasárnaponként.

– Tudom. Connecky... Connacky...

– Connecticut túl messze van ahhoz, hogy átgyere. Vasárnap.

– De bármikor beszélhetünk telefonon. És majd meglátogatlak. És te is eljöhetsz, és velem maradsz a szünidőben. Hamar. Nagyon hamar.

– De hol fogok lakni?

– Keresek neked valami jó kis helyet. A házamban.

– És mi lesz a holmimmal? Hol lesznek a holmijaim?

– Gondoskodunk róla, hogy legyen helye a cuccaidnak. Meglátod, elég helyük lesz.

– Akkor jó.

– Amerika pompás lesz. Szeretni fogod. Ahol most laktok, ott nagyon sok hely van.

– Lesz kutyám. Mami mondta. Azonnal veszünk egy kutyát, amint befejezzük a kicsomagolást, és már nem lesz ennyi dolgunk.

– Kutyád? Nagyszerű. És hogy fogod hívni?

– Még nem tudom. Mert lehet, hogy fiú kutya lesz, de lehet, hogy lány kutya. És akkor más nevet kell adni neki.

– És, Pat? – Tessék?

– Ne feledkezz meg rólam, jó? Ne feledkezz el öreg apádról, aki olyan nagyon szeret.

– Sosem felejtelek el.

Aztán Gina volt a vonalban, beszélgetni akart. Nem állt szándékomban megkérdezni, hogy mennek a dolgaik. Amíg Patnek semmi baja nem volt, másról nem akartam tudni. Nem érdekelt. De Gina beszélni akart róla.

– Richard szüleinél rendezkedtünk be Connecticutban. Richard mindennap vonattal megy be Manhattanbe, ott keres állást.

– Várj csak! Azt hittem, van hova mennie. Azt hittem, várja az új munkahely.

– Várta is, de kilépett.

– Máris kilépett? Jóformán még oda sem értetek. Hogy tudott máris kilépni?

– Nem olyan volt, mint amilyenre számított. Azt hitte, valami jobb állást kap, de mindenütt szigorú takarékoskodás dívik. Nem sok munka akad olyasvalakinek, mint Richard. És a lakáshelyzet katasztrofális. Akarsz napi három órát tömegközlekedni?

Mert ha gyalog akarsz dolgozni járni, akkor be kell érned egy cipősdobozzal. E kettő közül lehet választani.

– Szóval nem olyan, mint vártad?

– Túlképzett. Ezt állítják Richardról. Hogy lenne már bárki is túlképzett? Hogy lehet valaki túl jó egy munkára?

– Most megfogtál. Talán ez a zsenialitás ára. Pattel minden rendben?

– Azt hiszem, tetszik itt neki, Harry. Richard családja nagy felhajtást csap körülötte. Kényeztetik... nem is tudom. Mintha a sajátjuk lenne.

Ez rendes tőlük, gondoltam. De egy szót sem szóltam.

– Richard húgának a kisfia egy évvel fiatalabb, mint Pat. Jól megértik egymást.

Sok időt töltenek együtt. Ők is Connecticutban laknak. Az egész család.

– De nem igazán olyan, mint amire számítottál?

– Az Ígéret Földje nem létezik. Most már lassan kezdem én is belátni.

– Szóval: mikor jöttök haza?

Gina nagyot sóhajtott. – Most már itt van az otthonunk. Richardnak ajánlottak egy másik állást is, a Bridle-Worthingtonnál.

– Na és? Nem értem, miről beszélsz.

– Ez egy brókercég, Harry. A Bridle-Worthington egy brókercég a Wall Streeten.

– Mintha azt mondtad volna, hogy Richard túlképzett.

– Nem pont ilyen helyet keresett. Itt jóval kevesebb a pénz. De ők ajánlottak állást Richardnak. Mint már mondtam, nem elsősorban a pénz számít, de egyelőre...

– Azt hittem, órákat tömegközlekedhettek, vagy lakhattok egy cipősdobozban.

Nem ezt mondtad?

– Sehol sem tökéletes. De Connecticut csodaszép. New York egy óra vonaton, talán valamivel több. Hartfordban és New Havenben keresünk iskolát. Ezek milliószor jobbak, mint amilyenbe Pat Londonban járhatott volna. London lejárt lemez.

– Számomra nem, Gina. Számomra London még nem lejárt lemez. Elárulnád, miért mondtad el mindezt?

– Mert szeretném, ha tudnád, hogy nem az volt a cél, hogy elvegyük tőled Patet.

Egy jobb jövő reményében jöttünk ide. A családunk érdekében.

– És velem mi lesz?

– Neked ott van a magad családja.

– Azóta nincs, amióta elloptátok tőlem a fiamat.

Egy percre elhallgatott. Többezer kilométer távolságból is hallani véltem, hogy dühöng.

– Nagy megkönnyebbülés tőled távol lenni, Harry. Jó, hogy már nem vagy része az életemnek. Igazából ezt szerettem volna elérni, mindennél jobban. Hogy idegenként tudjak rád gondolni.

Azzal letette.

Egyik kezemben a telefonkagylót tartottam, a másikban a két végtelenül drága kis gyöngyöt.

12 Voltak esték, amikor ágyba dugtuk Peggyt, és egyikünk felolvasott neki, amíg el nem aludt, aztán tévét néztünk, szeretkeztünk a kanapén, és a mi kis családunk prosperálni látszott.

Más estéken Peggy az apjánál maradt, és akkor rosszabbul mentek a dolgok. Jim Masonnak új barátnője volt, és a nő nyilvánvaló erőfeszítéseket tett, hogy megmutassa, milyen nagyszerű ember ő: kapcsolatukban Peggynek is helyet hagyott, elárasztotta őt figyelmével és ajándékokkal, úgy viselkedett, mintha ez most már mindörökre így maradna. És ezeken az estéken, amikor Peggy nem volt otthon, mintha Cyd is mindig későig dolgozott volna.

Minden egy kicsit tovább tartott, ha Peggy nem volt a közelben. A fogadások a West Enden, a konferenciák a Cityben – talán csak véletlen egybeesés, de Cyd soha nem ért korán haza, amikor Peggy nem otthon aludt. Igen, talán mindez véletlen egybeesés. Ezt gondoltam én is. De egy idő után felismertem a kocsit.

Az ablaknál állva vártam, hogy a 911-es Porsche feltűnjön a látómezőmben.

Addigra mindig későre járt, vagy hajnalodott, mire az ismerős 911-es – a sekély vízben mozgó cápa fenyegető eleganciájával – végiggurult az utcánkon.

A 911-es leparkolt. Láttam az árnyékukat. Láttam a feleségem és Luke Moore sziluettjét; ott ültek Moore Porschéjában, és beszélgettek. Ez minden. Csak beszélgettek.

De mire meghallottam Cyd kulcsát a zárban, már ágyban voltam, mozdulatlanul feküdtem a magam oldalán, becsukott szemmel, egyenletesen szedve a levegőt.

A feleségem lábujjhegyen jött be a hálószobánkba, és olyan halkan próbált levetkőzni, amennyire csak tudott.

Eljátszotta, hogy munkából jön ilyen későn haza, miközben a férje ott feküdt a sötétben, és megjátszotta, hogy alszik.

Egy idős ember ült apám székében.

Ettől az az érzésem támadt, hogy eltévesztettem a házszámot. Egyikünk sem ült apám székébe soha – sem anyám, sem Pat, sem én. A régi karosszék a kandallónál nem a legjobb szék volt a házban – kényelmetlen szögben volt a tévé felé fordítva, és puha párnái besüppedtek az évezredek folyamán -, de mindig is apám széke volt, külvárosi trón ebben a kavicsvakolatú palotában, és – noha apám már két éve meghalt – még most is az ő széke volt. No de akkor ki ez az öregember?

– Hogy ityeg, komám? – szólított meg.

Hogy ityeg, komám?

Mi akarjon ez lenni?

Az öreg gyakorlatilag tökéletes fizikai ellentéte volt apámnak. Amíg apám csillogó, krómsimaságú kopaszsággal bírt, ez a vén szivar gondosan hátrafésült, pompázatos, ezüstös-ősz sörényt mondhatott magáénak. Amíg apám zömök volt, köpcös és izmos, ez az alak darázsderekú, akár egy dzsigoló. És az öregem otthon mindig a Marks & Spencer-szerelését viselte: posztópapucs, kitérdelt, kertészkedéshez használt nadrág, és mindegy, hogy milyen, csak felejthető színű

kardigán. A külvárosi apa mintaképe, a borzalmas háborús sebesülések ellenére, amelyek – tudtam – rejtve maradtak kényelmes pulóverjei alatt.

Ezzel szemben a betolakodó cowboynak öltözött.

Rojtos ing. Hegyes orrú, magas sarkú csizma. Szűk, testre feszülő Levi’s farmer, hatalmas övcsattal. Még öregedő férfiassága és annak két tartozéka is kirajzolódni látszott. Glen Campbell nagyapja lehetett ilyen.

– Hogy ityeg, komám? – ismételte meg, és lassan fölkászálódott apám székéből.

Időbe telt. – Tex a becsületes nevem. Te meg csakis Harry lehetsz. Örülök, hogy összefutottunk, idegen. Elizabeth már sokat mesélt rólad.

Nanci Griffith a „Lelkem, akár egy magányos csillag...”-ot énekelte. Anyám jött be a nappaliba, kezében teával, süteménnyel megrakott tálcával, maga elé dünnyögve.

– Látom, már összeismerkedtetek Grahammel – mondta.

– Grahammel? Azt hittem...

– A Tex nevet a körtáncnál használom – közölte az érintett, a szégyenkezés legkisebb jele nélkül. – Graham... hát, nem is tudom. Hülyén venné ki magát, ha a „Sétálva pössentés” közben így mutatkoznék be.

– Uhhh... látnod kéne Grahamet, illetve... Texet, amint séta közben pössent – kuncorászott anyám, és körbekínálta a gyömbéres sütit. – Csak úgy dobálja a lábait a levegőbe!

Egy barát a tánccsoportból. Ez minden. Tökéletesen ártatlan kapcsolat. Semmi gyanús nincs benne. Két fürge lábú nyugdíjas, akik együtt csörögnek életük alkonyán. Teljesen természetes. Mégis – nem tehettem róla – Tex jelenléte úgy hatott rám, mint egy főbekólintás.

Anyám – akinek hat fiútestvére volt, lánya vagy lánytestvére egy sem, és akit egész életében férfiak vettek körül – mindig kizárólag a saját neméből választott magának barátokat. Valamennyi barátja nő volt. Apámat kivéve. Mert ő volt a legeslegjobb barátja.

– A „Négycsillagos boogie” közben találkoztam anyáddal – mondta Tex, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Mutattam neki néhány lépést. Neki és... Elsie-nek?

– Ethelnek – mondta anyám. – A „Négycsillagos boogie”. – Elismerően hümmögött. – Az az egyik legnehezebb. Csupa perdülés.

– Forgás – javította ki Tex kedvesen. – A „Négycsillagos boogie”-nál négy sorban állnak fel a táncosok – világosított fel, nehogy kétségeim legyenek. – Ellentétben a „Vad Vadnyugat”-tal, amit, mint bizonyára te is tudod, két sorban szokás táncolni.

– Itt lakik a környéken, Tex? – Southendben. Egyenesen az A127-en, aztán jobbra a régi Hadiszerencseemlékműnél.

– Graham biztosítási ügynök volt – mondta anyám. – De már nyugdíjba vonult, természetesen.

Tex kitöltötte a teát. – Egy cukorral vagy kettővel? – kérdezte tőlem. – Én már így is elég édes vagyok.

Anyám úgy pukkadozott a nevetéstől, mintha Noël Coward aranyköpését hallotta volna. Amikor visszament a konyhába csokis sütiért, kimentettem magam Texnél, és utánamentem.

– Azt hittem, Ethel nénivel jársz el táncolni.

– Ethel abbahagyta. Az ízületei, Harry. Minden dobbantásnál pokoli kínokat állt ki. Szomorú dolog.

– És John Wayne mit keres a nappalinkban? Mit keres apa székében?

– A jó, öreg Graham, nincs vele semmi baj. Ne főjön a fejed miatta. Ártalmatlan.

Hazahozott a kocsiján. El van telve magától, az már szent igaz. Az öreglányok rajonganak érte.

– És te?

– Én? – Anyám szívből jövő jókedvvel felnevetett. – Ne aggódj, Harry, én már túl vagyok ezen. Ha teára és süteményre hívok egy férfit, azt úgy is gondolom.

Legfeljebb tejsodóra számíthat.

– Ezzel Tex is tisztában van? – Eszembe jutott az obszcén domborulat az öreg szivar Levi’sén. Jóllehet anyám a hetvenes éveiben járt, el tudtam képzelni, hogy egy vén kujon szeme megakad rajta. Anyám még mindig szép nő volt. – Nem fogja előrántani a hatlövetűjét, ugye?

Vigyorogva kérdeztem, abban a hiszemben, hogy ismerem a választ.

De anyám már nem mosolygott.

– Volt egy féljem – mondta. – Nálam ez életre szól.

– Anyádnak szüksége van rá, hogy érvényre juttassa a szexualitását – mondta a feleségem. – Még mindig nő.

– Anyám egy idős hölgy. Juttassa érvényre a... mit tudom én?... a kötését!

Alváshoz készülődtünk, vetkőztünk. Ugyanúgy, ahogy korábban már vagy ezerszer. Még mindig izgalomba hozott, ha láttam, ahogy a feleségem kibújik a ruháiból. Azok a hosszú combok, ahogy fel-felvillannak! Kétlem, hogy Cydet is hasonló érzések töltötték el, amikor nézte, hogy felveszem a csíkos pizsamám.

– Szerintem jó, hogy férfi barátja is van, Harry. Tudod, mennyire hiányzik neki az apád. Vagy azt kívánod neki, hogy egész életében égő villanynál aludjon?

– Ő és az öregem mindörökre összetartoznak. Még szép, hogy hiányzik neki.

Ennek így is kell lennie.

– Elvárod tőlem, hogy akkor is hűséges legyek, ha már meghaltál?

Felhorkantam. – Azzal is beérném, ha addig hűséges lennél, amíg még életben vagyok.

Megmerevedett a pólóban, amit épp a fején húzott át. Aztán előbukkant az arca, szeme összeszűkült. – Mit akarjon ez jelenteni?

– Semmit.

– Hadd hallom!

– Kicsit túl barátságos vagy azzal a fickóval.

– Luke-kal?

– Így hívják?

– Uram Isten, Harry! Nem érdekel Luke. Legalábbis úgy nem.

– Azt mondtad, hogy meg akar...

– Nem érdekel, mit akar. Akarni valamit nem ugyanaz, mint megkapni. Elég okos ahhoz, hogy lássa, mit hozok ki a vállalkozásból. Tudja, hogy segíthetném az ő üzletét. És szerintem ő is segíthetné az enyémet. Csodálom őt, ennyi.

– Egy szendvicsárust?

– Zseniális üzletember. Keményen megdolgozott mindenért, amije van. Tudom, hogy kissé nyers. Tudom, hogy nem tetszett, amit Eamonról mondott. Nekem sem tetszett, ha érdekel. De ez kizárólag üzlet. Őszintén azt hiszed, hogy úgy gondolok rá? Nem teszek kockára valamit, ami jól működik, Harry. Én nem férfi vagyok. Én nem te vagyok.

– Akkor hogy is van ez veletek? Veled és Luke-kal? A kapcsolatotok mibenlétére lennék kíváncsi.

– A cége több munkát kap, mint amennyit el tud végezni. Ha adódik valami, és nekik már nem fér bele az idejükbe, Luke szól nekem.

– Nem... az érdekel, hogyan zajlik ez közted és közte. A másik vonalon. Tisztában van vele, hogy nem érdeklődsz iránta? Beletörődött? Vagy azért még reméli, hogy ráteheti a kezét a püspökfalatodra? Ne is mondd, tudom a választ.

Tudtam, hogy ezen a ponton be kéne fejeznem, de képtelen voltam leállítani magam. Attól féltem, hogy elveszítem Cydet. Ami – voltaképp – vicces, hisz én voltam az, aki becsengetett Gina ajtaján, holott tudtam, hogy nincs otthon.

– Megmondjam, mi szomorít el, Harry? Azt hiszed, hogy csak egy dolog miatt érdeklem Luke-ot. Talán – csak talán – két, vagy három oka is lehet, hogy érdeklődik irántam. Ez meg sem fordult a fejedben? Miért olyan nehéz elhinni, hogy valaki azért is szerethet, amit csinálok? És nem csak azért, ahogyan kinézek. Miért olyan nehéz?

Mert még mindig őrülten szeretlek, gondoltam. Mert nem tudom elképzelni, hogy ha egy férfi rád néz, másként tudjon érezni, mint ahogyan én. De mondani semmit nem mondtam.

– Már beszélgetni sincs kedvem veled. – Az oldalára fordult, és mérgesen lekattintotta a lámpát. Az oldalamra fordultam, és a kapcsolóért nyúltam.

Feküdtünk a sötétben egy ideig, és amikor megszólalt, sem szomorúság nem volt a hangjában, sem harag. Csak valamiféle értetlenség.

– Harry?

– Tessék?

– Miért esik nehezedre elhinni, hogy szeretnek?

Ezzel megfogott.

Kazumi azt mondta, fényképészeti órákra jár a Sohóba, mindennap. Néhány felderítőkör után rájöttem, hogy – ha jól időzítek – elcsíphetem azon a rövid szakaszon, amit gyalog tesz meg Gina házától a metróállomásig. Magam sem hittem, hogy ezt teszem. Pedig pontosan ezt tettem.

Lehúzódtam mellé a padkához, megnyomtam a dudát, a csúcsforgalomban elakadtak tiltakozó tülkölése harsant mögöttem. Próbáltam a meglepettet adni.

– Kazumi? Gondoltam, hogy maga az. Ne vigyem be a városba? Nem kerülő vagy ilyesmi.

Beszállt, kicsit vonakodva, nem örült annyira, hogy láthat, mint amennyire reméltem, hogy örülni fog. Egy óriási kartondobozzal küzdött, amelynek „Ilford fotópapír” volt a tetejére írva. Több fényképezőgép is volt nála. De semmiben nem emlékeztetett turistára.

Megkérdeztem, milyennek találja Londont, milyen eljárásokat tanul éppen, nem hiányzik-e neki Japán. Túl sokat beszéltem, összevissza fecsegtem, az arcom lángolt, túlságosan izgatott voltam, hogy láthatom. Végre sikerült közbeszúrnia egy szót.

– Harry – mondta.

Nem Harry-szan? Nem tiszteletre méltó, nemes Harry? Bevallom, kissé csalódott voltam.

– Ön házasember, Harry. Gyönyörű feleséggel. Akit nagyon szeret. – Mindez igaz volt. Kazumi kibámult a megbénult, dühöngő forgalomra, és megcsóválta a fejét. – Vagy félreértettem volna valamit?

Nem, gondoltam. Én értettem meg végre valamit. Hirtelen rájöttem, mi az, ami otthon hiányzik.

A fövő kajun illata.

Cyd a konyhában kísérletezett vörösbabbal, rizzsel és egy törpeharcsának látszó valamivel, amikor a nagy kupac, fényes katalógust eléje csaptam a munkapultra.

– Ez mi?

Találomra fölkaptam egyet, végigmutogattam Cydnek a pálmafákat, a kék tengert és a fehér homokot, ahogy egy utcai árus kínálgatja a portékáját.

– Barbados, szívem. – Belelapoztam a füzetbe. – Antigua. Santa Lucia. A Kajmánszigetek.

– Megőrültél? Nem mehetünk a Karib-szigetekre. Most nem.

– És mit szólnál a Maldív-szigetekhez? A Vörös-tengerhez? Koh Samuihoz?

– Thaiföldre sem megyek, Harry. Dolgoznom kell.

Kezembe fogtam a kezét. – Szökj meg velem!

– Ne nyúlj hozzám! Halszagom van.

– Nem érdekel. Te vagy életem szerelme. Magammal akarlak vinni valami trópusi paradicsomba.

– És Peggyvel mi lesz?

– Peggy is jöhet. Az Indiai-óceánra. Floridába. A világon bárhová. Néhány hétre.

Csak egy hétre. Búvárkodhat. Lebarnulhat. Utazhat banánszállító hajón. Imádni fogja.

– Nem vehetem ki az iskolából.

– Gina kivette Patet az iskolából.

– Én nem Gina vagyok. És nem léphetünk le két hétre.

Más katalógusok is voltak. Vékonyabbak, borítójukon napfényben fürdő strandok helyett ragyogó városi látképekkel.

– Hosszú hétvége sem jöhet szóba? Csak pár nap. Prága. Velence. Vagy Párizs...

Patnek tetszett Párizs.

– Rengeteg a dolgom, Harry. Elborít a munka. Sally és én alig győzzük. Már arra is gondoltunk, hogy felvennénk valakit.

– Barcelona? Madrid? Stockholm?

– Sajnálom.

Felsóhajtottam. – Moziba sincs kedved menni? Esetleg beülhetnénk valahova Chinatownba. Sally vigyázna Peggyre.

– Melyik napra gondoltál? Vasárnaponként ráérek. Így hát a feleségem és én elővettük határidőnaplóinkat, és – a kísérleti stádiumban lévő kajun ételekkel körülvéve – megpróbáltunk beszorítani az életünkbe egy kis romantikát.

Második rész A szívem egy aprócska csoda

13 A feleségem.

Azonnal észrevettem, akár egy zsúfolt terem túloldalán is. Volt valami az arca ívében, a feje billenésében, abban, ahogy hátrasimította a haját a szeméből. Egy szemvillanás elég volt hozzá. A feleségemet senkivel nem tévesztettem volna össze.

Akkor sem, ha nem számítottam rá, hogy látni fogom.

A csatorna adott fogadást, az évad új programjait mutatták be. Sör és szendvics, pletyka és hízelgés, Barry Twist beszéde az elkövetkező attrakciókról. Kötelező esti szórakozás. A munkám gyakori velejárója. Noha Eamon Fish a hivatalos álláspont szerint pihent, és a Péntek esti Fish tavasszal nem került műsorra, mégis úgy éreztem, nem árt ott lennem. Marty Mann tanácsa jobban foglalkoztatott, mint amennyire hajlandó voltam bevallani. Talán valóban keresnem kellene egy új tehetséget, változatosságra törekednem. Talán valóban csak egy hülye veti minden bizalmát egyetlen emberbe. De most nem értem rá ezen rágódni, mert ott volt a feleségem.

Elindultam felé a tömegen át. Cydet nem lepte meg, hogy lát.

– Harry. Hát te?

– Dolgozom. – Már ha munkának lehet nevezni ezt a néhány, beszélgetéssel és Chardonnay-szopogatással töltött órát. Apám szemében egy ilyen este nagy bulinak számított volna. Számomra újabb napi robotot jelentett a szénbányában. – És te?

– Én is dolgozom. – Ekkor vettem észre, hogy egy – néhány falat halpogácsát és satayt leszámítva – üres ezüsttálcát tart az oldalánál. – Sally vigyáz Peggyre helyettem. Illetve... helyettünk. Délután hívtak fel. Általában Luke és az emberei szolgálnak fel itt, de most be vannak havazva. Jó, hogy én kaptam meg ezt a munkát.

Luke. Az a tetű.

Egymásra mosolyogtunk. Olyan boldog voltam, hogy láthatom! Elveszettnek éreztem magam a tömegben, amíg hirtelen fel nem bukkant az arca. Cyd jó pár alkalommal eljött velem az ilyen rendezvényekre, bár mostanában már kevesebbszer.

Noha nem szokott kibújni a feladat alól, az ilyesmi egyáltalán nem neki való volt: túl sok füst, túl sok alkohol és túl sok értelmetlen bájcsevej olyanokkal, akikkel soha többé nem fog találkozni, akik a vállad fölött állandóan a tömeget fürkészik, hátha meglátnak valakit, aki nálad híresebb. Besokall tőle az ember, mint a folyamatos gürizéstől. De Cyd járt már velem ebben a helyiségben korábban is, így semmi furcsa nem volt benne, hogy itt látom. Még ezüsttálcával a kezében sem.

Megérintettem a karját. – Hozhatok egy italt?

Felnevetett. – Dolgoznom kell, édes. Később találkozunk, jó? Hazamehetünk együtt, ha kivárod, amíg összepakolok.

Belecsippentett az arcomba, és visszament a konyhába, hogy újabb adag satayjal és halpogácsával szerelkezzen fel, én pedig körözni kezdtem a tömegben, igyekezvén elkerülni azokat, akik Eamonról és az idegkimerültségéről akartak beszélgetni velem.

A terem közepén tévékészülékeket sorakoztattak fel, melyek az új műsorok beharangozóit ismételték folyamatosan. Sok-sok Marty Mann show-t. A Hat bulis diák egy lakásban visszatér, ahogy a CCTV-műsor, a Kiraboltak! is. A sörömet szorongatva álltam, néztem az ízléstelen vetélkedők, az ízléstelen talk show-k, az ízléstelen emberi drámák ízelítőit.

A tisztelet legteljesebb hiánya, gondoltam. A televíziózás halála.

Két öltönyös-csizmás üzletember jelent meg mellettem, mogyorót dobáltak a szájukba, és úgy meredtek a képernyőkre, mintha sosem láttak volna még tévét. Nem a csatornától lehettek, és nem is a műsorokat készítő produkciós irodáktól, mert ahhoz túlontúl hivatalosan voltak öltözve. Nálunk, a csatornánál szigorú öltözködési szabály érvényesült: légy mindig divatosan topis. Ezek talán hirdetők lehettek, akiket meghívtak, hadd kóstoljanak bele a talmi csillogásba.

Cyd ment el mellettem, szasimival magasra púpozott ezüsttálcákat tartva. Rám fintorgott és lehajolt, hogy az egyik tálcát az asztalra tegye. A két férfi elfordult a képernyőktől, állkapcsuk dühödten őrölte a mogyorót.

– Azt nézd, micsoda lábak! – mondta az egyik.

– Felér egészen a nyakáig – vélte a másik.

– De segge az nincs.

– Lapos, mint a deszka.

– Melle sincs.

– Akinek ilyen lába van, mellre már nincs is szüksége.

– Azért a formás segg nem árt.

– Az igaz.

– Szerintem egy nőnek legyen segge és melle is, még ha ilyen lába van is. Hogy legyen mit markolni, ha az ember nekilát megdolgozni.

– Akárhogy is... kurva jó lába van.

– Csak kapnád egyszer a nyakad köré, haver, és sosem akarnál feljönni a levegőre!

A legteljesebb egyetértésben röhincséltek, és nézték, amint a feleségem továbbmegy.

Rájuk bámultam, tüzelt az arcom. Fixíroztam őket, azt akartam, hogy észrevegyenek.

De nem vettek észre. Átkutatták a sós rágcsálnivalókkal teli tálkákat, de mert az összes mogyoró elfogyott, odébbálltak, finomabb falatkákat keresve. A feleségem keresésére indultam. Amikor végre megláttam, épp szasimival kínált pár nőt, akiket futólag ismertem. Vettek maguknak a nyers halból, közben minden igyekezetükkel azon voltak, hogy levegőnek nézzék Cydet. Mocskos népség! Mit képzelnek, Cyd kicsoda?

Egy senki?

Cyd rám mosolygott. Gyönyörű arca volt. Mindig is szép arca lesz, függetlenül attól, hány év száll el fölötte. De képtelen voltam visszamosolyogni rá.

– Vedd a kabátod! Elmegyünk.

– Elmegyüünk? Én nem mehetek, szívem. Még nem. Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki...

– Haza akarok menni.

– De nekem dolgoznom kell. Te is jól tudod.

A nők kezdtek megbámulni minket. Lazac- és tonhaldarabkákat szorongattak tömzsi ujjaikkal. Megfogtam Cyd karját, és odébb húztam. Az ezüsttálca valaki hátának ütődött. A szasimirakás bizonytalanul imbolyogni kezdett.

– Nem viccelek, Cyd. Hazamegyek. Most azonnal. És azt akarom, hogy te is gyere. Érted?

Már nem mosolygott.

– Te hazamehetsz, Harry, de én dolgozom. Mi történt? Gyerünk, áruld már el!

Mondott valaki valamit Eamonról? Felejtsd el Eamont. Martynak igaza van... keress magadnak valaki újat.

Azt akartam mondani neki: ne vesztegesd itt az időd! Pontosan tudom, milyenek ezek a férfiak, mert én magam is ugyanolyan szemétláda vagyok, mint ők. De nem értette volna, miről beszélek. Maga volt a megtestesült ártatlanság, azt hitte, minden a nyers halról, a fogpiszkálóra szúrt csibefalatkákról és az emberekről szól, akik értékelik, ha jó munkát végzel.

– Kérlek, Cyd. Gyere velem!

– Nem, Harry.

– Akkor tégy, amit akarsz.

– Úgy lesz. Így aztán otthagytam őt a fogadáson, hadd etesse ezeket a rosszarcú üresfejűeket, és leintettem egy taxit. Ott hagytam őt, magára hagytam, még ha tudtam is, hogy túl jó ahhoz a helyhez, túl jó azokhoz az emberekhez képest.

Peggy már órák óta ágyban volt, mire hazaértem. Sally a kanapén ült, egyik kezével szórakozottan váltogatta a csatornákat, a másikkal a kisbabáját simogatta a mózeskosárban. Kincsecskét simogatta. Így hívták a kislányt. Kincsecske. Sally megkérdezte, milyen volt az este – az Isteni Kajára volt kíváncsi, nem a csatornára -, azt feleltem, minden rendben ment. Aztán beültettem egy taxiba.

Luke Moore hozta haza a feleségemet. Addigra én már alvást színleltem, a magam térfelén feküdtem, könnyedén vettem a levegőt, próbáltam utánozni az alvás közbeni légzés lágy ritmusát. Hallgattam, amint a feleségen csendben vetkőzik a sötétben, hallottam, amint ruhái lecsúsznak hosszú, karcsú testéről, és a Marks & Spencer pizsamámban a szívem érte fájt. Aztán sokáig feküdtünk a sötétségben, nagyon igyekeztünk nem zavarni a másikat.

Egymásnak hátat fordítva, egymást meg sem érintve.

– A szív egy aprócska csoda, Mr. Silver – mondta dr. Baggio. – Egy aprócska csoda.

A feleségemnek viszonya van, gondoltam. Lefekszik azzal a fickóval. Egyszerűen tudtam.

– A szív egy körülbelül ököl nagyságú pumpa – magyarázta az orvos, levegőt juttatva a vászoncsíkba, amit a karom köré tekert. Éreztem, hogy az egyre szorosabban vág a bőrömbe. – Mindannyiunknak van vérnyomása. Ez az a nyomás, amit a vér folyamatos pumpálódása hoz létre a testben. Egészséges felnőtt esetében a normális vérnyomás 120 per 80. Az öné... egek!

Előfordul. Örök szerelmet ígérsz valakinek. Őszintén ígéred. Úgy tervezed, életed végéig ugyanazon személy mellett fogsz aludni. Aztán az idő megkoptatja a szerelmedet, ahogy a dagály koptatja el a sziklát. És a végén az érzéseid – az ő érzései – már nem ugyanolyanok, mint egykor voltak. Beengedsz másokat, mint fényt a sötétbe boruló szobába. És nem parancsolhatod ki őket onnan. Nem, ha egyszer már közel engedted őket a szívedhez. Mit is csinálhatnál, ha egyszer közel kerültek a szívedhez?

– Visszaveheti az ingét – mondta az orvosom.

Cydnek már nincs kedve szeretkezni. Velem nincs.

Akkor se, ha rajtam van valamelyik varázserejű kondomom. Persze, a szombat esti kefélés még menetrend szerinti maradt, bár néha vasárnapra vagy hétfőre halasztottuk, ha a vendéglátózás virágzott. De – úgy éreztem – akkor is csak azért, hogy Cyd befogja vele a számat. Egyszerűbb volt hanyatt feküdni és semmire nem gondolni, mint vitázni. Túl fáradt, mindig ezt mondta. Na igen. Belefáradt, hogy velem legyen. De nem a szex hiányzott a legjobban.

Hanem az a másik dolog. Hogy szeretve érezzem magam.

– Sok mindent tehet, hogy kordában tartsa a vérnyomását – fejtegette az orvosom. – Csökkentheti az alkoholbevitelt. Lefogyhat. Többet mozoghat. De... és ez a legfontosabb: megelőzheti a csajt.

Megelőzzem? Milyen csajt? A feleségem?

Ennyire azért nem rossz a helyzet. Nem akartam véget vetni a házasságomnak.

Ez alkalommal jól akartam csinálni. Jól, egyszer s mindenkorra.

– De én nem akarom megelőzni. Szeretem.

– Márpedig ez elengedhetetlen. Tehát: terelje új síkra az életét. Előzze meg a bajt.

Ne engedje, hogy az események uralkodjanak ön fölött. Szakítson több időt magára.

Ne hagyja, hogy felidegesítsék. Feltétlenül változtatnia kell az életmódján, Mr. Silver.

Mert – mint tudjuk – életből mindenkinek csak egy adatott.

Bajt. Nem csajt.

Mert – mint tudjuk – a férfiember egynél több nőt is képes szeretni.

A szív egy aprócska csoda.

– Imádtam az érzést, amit bennem keltett – mondta Eamon. – Mintha egy mesében járnék... Újra és újra át akartam élni.

A magánklinika kertjében sétáltunk, egyórányi autóútra Londontól délre. Eamon a kokainról beszélt, közben az avart rugdostuk. A huszonnyolc napos elvonókúra felénél járt, de már most jobban nézett ki, mint azóta valamikor is, hogy az Edinburghi Fesztivált követően berobbant a köztudatba. Ma délután fociznia kellett volna – drogfüggők kontra mániás depressziósok -, de törölték a meccset. A mániás depressziósok túl lehangoltak voltak.

– Vannak ezek a csoportfoglalkozások... Hihetetlen történeteket hall az ember.

Neked tetszene, Harry. Alkoholisták, kokósok, drogosok beszélnek arról, hol siklott ki az életük. Mindenféle függőségben szenvedő képviselteti magát, aki csak megterem a nap alatt. Némelyikük egész költőien fejezi ki magát. Akarod tudni, mit hallottam ma reggel is? A pia szárnyakat adott a repüléshez... aztán eltakarta előlem az eget. Frappáns, nem? Pontosan így érzem magam én is, ha hozzájutok egy kis kokainhoz.

– De ez még nem magyarázat. Mindened megvan: pénz, hírnév, időjárás-jelentést felolvasó lányok. Mindezt eldobnád magadtól egy érzés kedvéért. Vagy nem is az érzés... az emléke kedvéért.

– Ugyan már, Harry! Tudom, hogy nem iszol. Tudom, hogy nem élsz drogokkal.

Mégis ugyanez vonatkozik rád is.

– Amennyiben?

– Amennyiben a nőkről van szó.

Igaza volt. Tudtam. Ezért vártam el Cydtől, hogy ugyanolyan legyen, mint amikor először találkoztunk, ezért kopogtattam be Kazumi ajtaján. Képtelen voltam lemondani az érzésről.

A világ legnagyszerűbb érzésének emlékéről.

Nem a kokain dübörgött az ereimben, nem az alkohol köde telepedett az agyamra. Azt akartam érezni, amit minden kapcsolatom kezdetén: szenvedélyt, vágyat, romantikát; érezni akartam, hogy élek, érezni akartam, hogy kívánnak – mindennek még az emlékét is szerettem.

Imádtam ezt az érzést. És... nem tehetek róla. Újra érezni akartam.

Még ha ezzel nagy bajba keverem is magam.

14 Jim Mason olyan férfi modellre emlékeztetett, aki az utóbbi időben elhanyagolja magát.

Szép vonású arca a toka környéki megereszkedés jeleit mutatta, sörhasa ígéretes fejlődésnek indult a bőrkabát alatt. De még mindig úgy nézett ki, mint aki képes a bajkeverésre. Cyd exférje eljött, hogy elvigye a lányát.

– Szia, Harry. Hogy s mint, haver? Peggy indulásra kész?

Olyan jelenet volt, amelyről álmomban sem gondoltam volna, hogy szerepet kapok benne, és nagyon szerettem volna tudni, hogy pontosan milyen viselkedést ír elő az illemtan hasonló helyzetekre. Ez az a férfi, aki összetörte a szívét annak a nőnek, akit szeretek. De ha nem töri össze, a feleségem és én nem lennénk együtt.

Hálás legyek, vagy bemossak neki egy nagyot? Esetleg mindkettőt?

Cyd valaha bolondult ezért a férfiért, aki a háta mögött – Houstontól Hoxtonig – rámászott minden ázsiai nőre, aki csak hagyta magát. Életem szerelme mindent elkövetett, hogy kapcsolata működjön ezzel a görénnyel. Utánajött Londonba, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Amerika nem fogadja tárt karokkal Masont, ápolta, amikor felbukott a motorjával, és eltörte a hülye lábát, és még egy lehetőséget adott neki, azután, hogy megismerkedtünk. És természetesen megszülte a gyermekét, aztán egyedül nevelte. Gyűlölnöm kellett volna Jim Masont. De azon kaptam magam, hogy nem gyűlöletet érzek. Hanem csak sajgó féltékenységet.

Igazából nem attól borsódzott a hátam, hogy olyan csúnyán elbánt Cyddel.

Hanem attól, hogy elnyerte a szívét anélkül, hogy erőlködnie kellett volna, majd oda sem figyelve összetörte. Mégsem tudtam gyűlölni ezt a férfit, aki a feleségem másik félje volt.

Velem szemben mindig nagyon barátságosan viselkedett.

– Cyd dolgozni ment? Hát nem tudja, hogy mi lenne a dolga? Csak vicceltem, haver, csak vicceltem. Add át neki üdvözletem. Összekészülődött már az én kis hercegnőm?

– Apa! Peggy félrehajította Balerina Lucy babát, és az apjához rohant. Jim felnyalábolta, cuppanós puszit nyomott fekete hajára; Peggy az apja dereka köré fonta a lábát, nyaka köré a karját, teátrális mozdulatokkal ölelte magához. Apa és lánya oly ritkán látták egymást, hogy találkozásaik mindig érzelmi kitörésekkel jártak, akárha a Vietkong börtönéből szabadult rab térne vissza a családjához. Sosem tudtam megállapítani, őszinték-e ezek az érzések vagy sem. A tartós különlét néha azt eredményezi, hogy szülő és gyerek öntudatlanul is úgy viselkedik, mintha idegenek lennének.

Kikísértem őket az ajtóig. Mindig ugyanaz volt a program. Jim motorján elhajtottak a KFC-be vagy a Pizza Expressbe. Nem tudom, nem ütközik-e törvénybe, hogy egy Peggy korú gyerek motorra üljön. De Jim nem törődött az ilyesmivel. Cyd egyszer szóvá tette, hogy Peggy túl fiatal még a motorozáshoz, mire Jim elviharzott, keserű könnyek közt hagyva a lányát. Három hónapig felé sem nézett. Ezt követően a „szabad-e motorozni”-kérdés többet fel sem vetődött.

Jim látogatásai általában hatalmas, semmire nem jó, elképesztően haszontalan játékok vásárlásával jártak együtt. A Peggynél is nagyobb, kitömött játék mackók voltak a kedvencek.

Peggy már elment, amikor riadtan észrevettem, hogy ott felejtette a gyerekbukósisakját. Cyd szigorú szabályokat fektetett le a motorozást illetően.

Mindig legyen rajtad bukósisak!

Kapaszkodj szorosan apuba!

Esőben nem motorozunk!

Hosszú utakra nem megyünk! És autópályára sem!

Kirohantam az utcára, de a motor – egy brutális, nagy Norton – már eldübörgött, Peggy az apja bőrkabátos hátába csimpaszkodott, haja repkedett fedetlen feje körül.

Kiálltam az utca közepére, és – a bukósisakkal a kezemben – a nevüket kiáltottam. De nem hallottak meg. Hosszú, egyenes volt az utca, néztem, ahogy Jim hátsó lámpái távolodnak, átkoztam, amiért ilyen gondatlan.

Aztán, az utolsó pillanatban, visszafordultak. Álltam az utcán, a motor bőgve közeledett felém, a szívem azzal a vérforraló érzéssel zakatolt a mellkasomban, amit annak láttán érez az ember, ha fölösleges veszélynek teszik ki a gyermekét. A Norton farolva megállt előttem, Jim és Peggy vigyorgott, arcuk kipirult az izgalomtól. Felcsatoltam a sisakot Peggy fejére.

– De nagy állat vagy, Jim. Hitetlenkedve csóválta meg csinos fejét.

– Mit mondtál?

– Jól hallottad. És mit mondott az anyukád, Peggy? Mi a legfontosabb szabály motorozás közben? Mi az első számú szabály?

Már egyikük sem mosolygott, és ahogy a sisakjuk alól rám néztek, szinte teljesen egyformának látszott az arcuk. Mindig azt hittem, hogy Peggy Cydre hasonlít. De most látnom kellett, hogy legalább annyira Jim gyereke is.

– Hadd hallom! Mit mondott az anyu, Peggy? Mit ismétel újra és újra? Miről nem szabad megfeledkezned soha?

– Kapaszkodj szorosan apuba – felelte a mostohalányom.

Egy mostohaszülőnek nehéz megtalálni az egyensúlyt a túl sok törődés és a túl kevés törődés között.

A gonosz mostohák – akik a bíróságon, az újságok címlapján vagy a börtönben végzik – ezen nem gondolkoznak. Nem érdekli őket. Az ő számukra partnerük gyermeke csupán gond, nyűg, élő bizonyítéka egy holt kapcsolatnak. De mi van velünk, többiekkel? Akik eltökélten helyesen akarunk cselekedni?

Semmi különleges nincs bennünk. Attól még nem vagyunk jobb emberek, hogy elvállaljuk, szülője leszünk egy gyereknek, aki nem is a vér szerinti gyerekünk. Az ember csak elvállalja anélkül, hogy belegondolna, vagy ha bele is gondol, azzal nyugtatja magát, hogy majdcsak lesz valahogy. A szeretet és a vegyes család megférnek egymás mellett. Ezzel áltatjuk magunkat.

Csakhogy a vegyes családnak, a saját problémái mellett, a régi család problémáival is meg kell birkóznia. Az ember nem lehet folyton kedves és

megengedő a mostohagyerekével szemben, mert egyetlen szülő sem ilyen. Ráadásul nincs joga rászólni a mostohagyerekére úgy, ahogy egy igazi szülőnek jogában áll.

Sosem emeltem kezet Patre.

De Peggyvel szemben még a hangom sem emelhettem fel.

A mostohaszülők – akik igyekeznek – azt akarják, hogy szeressék őket. A szülőknek – az igazi szülőknek – nem is kell akarniuk.

Mert tudják, hogy szeretik őket.

Feltétel nélküli és visszavonhatatlan szeretettel. Egy szülőnek borzalmas dolgot kell elkövetnie ahhoz, hogy elveszítse gyermeke szeretetét. Egy mostohaszülő egyszerűen nem kaphat ilyen szeretetet. És egyre inkább azt éreztem, akármit csináljak is, semmivel nem fogom kiérdemelni.

Vagy túl engedékeny voltam – kétségbeesetten vágytam a szeretetre, apró jelekre, hogy Peggy elfogad -, vagy túl komolyan vettem magam. Ez a mostohaszülők baja, hogy túl komolyan veszik magukat. Olyasvalakiknek adják ki magukat, akik sosem lehetnek.

Higgadtabb pillanataimban elismertem, hogy Richardnak sem lehet könnyű.

Tudtam, hogy mindazt, amit a fiamra ráerőltet – múzeumok, Harry Potter, tofu, netán új élet egy másik országban -, nem büntetésnek szánja. Nem is ezek miatt gyűlöltem Richardot. Azért gyűlöltem, mert elvette tőlem a fiamat. Mégis mit képzel, ki ő? Nem Pat apja.

Mostohaszülőnek lenni hálátlan feladat. A mostohaszülő nem nyerhet. Vagy nagyon egymásba gabalyodtok ezzel a miniidegennel, vagy nem eléggé. De van valami, amiről a mostohaszülőnek sosem szabad elfelejtkeznie. A gyereknek még rosszabb.

A felnőttek bármikor keríthetnek maguknak új férjet vagy feleséget. De az elvált szülők gyerekei nem szerezhetnek maguknak új apát vagy anyát, mint ahogy új szívet, új tüdőt, új szemet sem kaphatnak. Akárhogy is – ha tetszik, ha nem -, az embernek mindig azok maradnak a szülei, akiktől született.

Peggynek én jutottam, egy férfi, aki az anyja ágyában alszik, egy se hús, se hal, se barát, se apa ember, egy hímnemű szülőimitátor.

Apu bácsi.

Olyan esténk lesz, mint a régi, szép időkben. Ez volt a terv. Az Annie Hall felújított változatát adták a Curzon Mayfairen. Aztán pekingi kacsát eszünk Chinatownban. És talán azzal zárjuk az estét, hogy beülünk egy presszókávéra a Soho valamelyik kis lebujába, aztán hazamegyünk, és lassan, lustán szeretkezünk, majd jó nagyot alszunk.

Film, kacsa, kávé, dugás.

Aztán kiflibe fordulunk, és egy párnán osztozunk vagy nyolc órán át.

A tökéletes randi.

Az esténk nem pontosan olyan lesz, mintha a Met Barban lógnánk Gallagherékkel, de tudtam, hogy minket ennyi is boldoggá tesz. Mint korábban már annyiszor. Csak talán túlságosan is erőltettem, hogy minden úgy legyen, mint régen.

A film jó volt. Kéz a kézben sétáltunk a Soho szűk utcácskáin, hangosan kacagtunk Alvy Singeren és az ő Annie Hallján, csak a filmmel és egymással foglalkoztunk, mint azokban az egyszer volt, hol nem volt napokban.

A dolgok Chinatownban kezdtek elromlani.

A Shenjani Tigris zsúfolásig megtelt. A szomszéd asztalnál egy kínai család ült, teljes létszámban: nagyanya, nagyapa, néhány ifjú férj és feleség fészekalja gyerekkel, köztük egy újszülött, egy dundi arcú Buddha, meglepően dús, koromfekete Elvisfrizurával.

Cyd és én jól megnéztük magunknak a babát, majd egymásra mosolyogtunk.

– Hát nem édes? – kérdezte. – Csupa haj!

– Szeretnél egyet? Még nem késő megváltoztatni a rendelést. Én maradok a kacsánál, de te kérhetsz egy babát.

Viccnek szántam – viccnek szántam? -, de a mosoly azonnal lefagyott az arcáról.

– Jaj, ne! Ne kezdd megint ezt a gyerekdolgot, Harry! Nem szállnál le a témáról végre?

– Miről beszélsz? Nem a gyerekdolgot kezdtem. Csak ugrattalak, drágám.

Régebben volt humorérzéked.

– Régebben hagytad, hogy éljem az életem.

– Tessék?

– Tudom, hogy azt akarod, hogy felhagyjak a vállalkozással. Igaz? Azt akarod, hogy terhes legyek és maradjak a konyhában. Tudom, hogy ezt akarod.

Nem szóltam. Hogy is tagadhattam volna, hogy jobban szeretném, ha a családjának főzne vacsorát, nem pedig London előkelő népének? Hogy is tagadhattam volna, hogy gyerekről álmodom, családról, amúgy régimódian?

Azt akartam, hogy minden olyan legyen köztünk, mint régen volt. De nem azért, mert be akartam börtönözni. Hanem azért, mert szerettem.

A pincér megérkezett a pekingi kacsánkkal és az uborkával, újhagymával és szilvalekvárral megrakott tányérokkal. Megvártam, amíg feldarabolja a kacsát, és elmegy.

– Azt akarom, hogy boldog légy, Cyd. – Akkor hagyjál békén, Harry! Hagyd, hogy vezessem a vállalkozásom. Hagyd, hogy életemben először azt csináljam, amit szeretek csinálni. Ne akard, hogy mindent feladjak csak azért, hogy olyan legyek... Nem is tudom... mit szeretnél, milyen legyek? Mint Doris Day? Mary Tyler Moore? Vagy mint az anyád? Ötvenes évekbeli háziasszony, aki esténként nem jár el otthonról?

Ha már itt tartunk: anyám folyton eljárt hazulról. „Négycsillagos boogie”-t, „Sorba állj”-t, „Szeretem, imádom”-ot és „Sétálva pössentés”-t táncolni. De nem hozakodtam elő vele.

– Nem az a bajom, hogy esténként eljársz otthonról. Örülök, hogy jól megy a vállalkozásod. Csak több ilyen estét szeretnék, mint a mai. Amikor velem töltesz minden percet.

De addigra már tombolt.

– Te akarsz az egyedüli kenyérkereső lenni, igaz? A nagy ember. Hátralévő életedet azzal fogod tölteni, hogy megpróbálsz olyan lenni, mint az apád?

– Meglehet. Rosszabb dolgot is el tudok képzelni, mint hogy olyan legyek, mint az apám. – Eltoltam magam elől a tányért. Hirtelen elment az étvágyam. – És te?

Hátralévő életedet azzal fogod tölteni, hogy benyalsz minden görénynek?

– Luke Moore nem görény. Zseniális üzletember.

– Ki beszél itt arról a tetű Luke Moore-ról? Azokról a részeg citybeli fiúkákról beszélek, akik azt hiszik, ha már csibefalatkákkal kínálod őket, mindjárt a lábad közé is bebocsáttatást nyernek.

Csörögni kezdett a mobilja, valahol a táskája mélyén. Előhalászta, és azonnal felismerte a hívó számát. Az otthoni számunkat.

– Sally? – Ő volt a gyerekcsőszünk. Cyd nem szerette, ha kis családunk tagjain kívül másvalaki vigyáz Peggyre. – Ó, és régóta hány?

Remek, gondoltam. Most meg a kölyök hányja körbe a bébiszittert.

– Hogy ízlett? – kérdezte a pincér.

– Finom volt, köszönjük – mosolyogtam.

– És szilárd vagy folyékony? – kérdezte Cyd. – Rendben, rendben. Nem tudod rávenni, hogy a WC-be hányjon? Jó, jó. Figyelj, Sally, fél órán belül otthon leszünk.

Tessék? Adj rá másik pizsamát, a koszosat meg dobd a szennyesbe. Mindjárt hívunk egy taxit. Szia.

– Valami baj van?

– Peggy. Tudod, hogy nem szereti, hogy ha egyikünk sincs otthon. Idegességében megfájdult a gyomra. – Odaintett egy arra járó pincért. – Fizetni szeretnénk. – Aztán megkövült arcomra nézett. – Azért duzzogsz, mert Peggy rosszul érzi magát?

– Nyugodtan maradhatnánk. Megehetnéd a finom kacsádat. Peggynek semmi baja.

– Most hányta vissza a Mister Milano pizzáját. Hogy mondhatod, hogy semmi baja?

– Mindig ezt csinálja. – És ez igaz is volt. Úgy tűnt, hogy valahányszor, nagy ritkán, szórakozni megyünk valahová, Peggy azonnal ledugja az ujját a torkán. – Nézd, ha igazán beteg lenne, én is ugyanúgy aggódnék érte, mint te.

– Valóban? Ugyanúgy aggódnál, Harry? Nem hiszem.

– Hát nem érted? Ez egyfajta zsarolás. Csak azért csinálja, hogy hazarángasson.

Edd meg a vacsorádat, Cyd! – Nem akarom megenni a vacsorámat. És megérthetnéd, mit érzek, Harry. Ha valakinek, akkor neked értened kéne. Jól tudod, milyen egyedülálló szülőnek lenni.

– Így éled meg? Hogy egyedülálló szülő vagy? – Megcsóváltam a fejem. – Férjnél vagy, Cyd. Az esküvőnk napján megszűntél egyedülálló szülő lenni.

– Akkor miért érzem még mindig egyedülálló szülőnek magam? Miért érzem úgy, hogy egyedül vagyok?

– Nem azért, mert Peggyvel baj van. – A pincér letette elénk a számlát, és egy gerezdekre bontott narancsot. – Hanem azért, mert velünk, kettőnkkel van baj.

Odakint elkeserítő volt az éjszaka.

A kora este szeretetre méltó, lassú mozgású emberáradata hangos, részeg csőcseléknek adta át a helyét. A Mamma Mia!-ról és A nyomorultak-ról kiözönlöttek a turisták, kétségbeesetten ordítottak a már foglalt taxik után. Az utcákon a külvárosokból beutazó huligánok és a távoli városokból érkező koldusok

nyüzsögtek. Afféle kötekedő, tessék-lássék verekedés bontakozott ki az egyik zsúfolásig telt kocsma előtt. Hallani lehetett az üvegcsörömpölést és a szirénákat. És akkor megláttam.

Kazumit.

Sorban állt a Shaftesbury Avenue-i templom előtt, amelyet már vagy húsz éve klubbá alakítottak át. A Rivaldafény. Gina és én jártunk ott párszor. Nem is tudtam, hogy a Rivaldafény még üzemel.

Kazumi férfiak és nők társaságában várakozott, nálánál valamivel fiatalabbak és ránézésre valamennyien helybéliek voltak. Kazumi állt a csoport közepén, a fiúk próbálták felhívni magukra a figyelmét, a lányok a barátnői akartak lenni.

Türelmesen mosolygott, összeakadt a tekintetünk, de átnézett rajtam; vagy nem ismerte meg a férfit a barátnője múltjából, vagy nem érdekelte.

Kazumi táncolni fog. Én akkor megyek haza, amikor ő eljön hazulról.

Nem csupán az esti időtöltésünk másmilyen.

Másfajta az életünk.

15 Újabb képeslap Amerikából. Elöl, a Connecticut – a Szerecsendió állam, New England szavak alatt, az ősz színeiben pompázó vidéki táj. Hátul, folyóírással, üzenet a fiamtól.

Kedves apu! Van egy kutyánk. Britneynek hívják. Nagyon szeretjük. Szia!

– Britney... Fura név egy kutyának – mondta anyám. – Gondolom, Gina ötlete lehetett.

Anyám egykor szerette Ginát. Azt szoktam mondani, hogy amikor először találkoztak, anyám a London környéki megyék Grace Kelly-jét látta Ginában, a kék szemű szépség, régimódi illendőség és a királynőhöz méltó viselkedés tökéletes kombinációját. Mostanra Gina nem annyira a monacói hercegné, mint a babiloni lotyó lett a szemében.

– Lehet, hogy ez a Britney egy kis szuka.

– Semmi szükség rá, hogy ilyeneket mondj.

Apám sírjánál voltunk. Most először jöttem ki karácsony óta, amikor is elmentem anyámért, és átvittem hozzánk az ünnepre. Ennek már három hónapja. A karácsony meglepően kellemesre sikerült: anyám és Cyd nagyszerűen elszórakoztatták egymást, amíg az óriási pulykát megtöltötték, Peggy és Pat vagy egy órán át hasonlítgatta az ajándékait telefonon, és Peggy arckifejezése, amikor kibontotta a meglepetés ajándékát! – Ibizai DJ Brucie babát, a saját kis keverőpultjával.

Hogy Pat elment, arra számítottam, hogy a karácsonyt majd a szomorúság és a veszteség érzete lengi be, de valójában kis időre feledtette ezeket az érzéseket. Az idő viszont nem állt meg, és láttam, hogy apám sírköve már nem olyan fehér és új, mint amilyennek még néhány hónapja is látszott. Foltokat hagyott rajta a tél, kicsit megdőlt. A dolgok megkopnak, anélkül hogy észrevenném.

– Pat jól van? – kérdezte anyám. – Szereti az iskolát? Vannak már barátai? Itt voltak gondjai, ugye? Emlékszem, téged és Ginát behívatott az osztályfőnöke. Most minden rendben van vele?

– Pat jól van, anya – mondtam, holott fogalmam sem volt róla, színjeles tanuló-e, vagy még mindig mászkál az osztályban, ha úgy tartja a kedve. Nem azt éreztem, hogy a fiam több ezer kilométerre van tőlem. Hanem azt, hogy fényévekre.

– Tudod, nagyon hiányzik.

– Tudom, hogy hiányzik, anya. Nekem is hiányzik.

– Hazajön a szünetben?

– A nyári szünetre. Akkor visszajön.

– Az még hosszú idő. A nyár messze van. Mi van a húsvéttal? Húsvétra nem jöhetne haza?

– Majd megbeszélem Ginával, anya.

– Remélem, hogy a húsvéti szünetben hazajön.

– Azon leszek, anya.

– Mert az ember sosem tudhatja, mi történik vele. Sosem lehet tudni.

– Anya, semmi nem fog történni vele – mondtam, és reméltem, hogy nem ingerült a hangom. – Pat jól van.

Anyám rám nézett, kicsit összedörzsölgette a tenyerét, lesöpörte a koszt apám sírjáról.

– Nem Patről beszélek, Harry – mondta. – Hanem magamról. Én csak bámultam rá, és úgy éreztem, megfordul velem és megváltozik körülöttem a világ.

Mindig azt hittem, hogy apám a keményebb. Anyám nem vezetett autót, sötétedés után senkinek nem nyitott ajtót, és a konfrontáció minden fajtáját gyűlölte. És mert nem volt jogosítványa, és mert udvariasan viselkedett a goromba pincérekkel, és mert égő villanynál aludt, voltam olyan hülye, hogy azt hittem, anyám törékeny kis asszony. Most kezdtem megérteni, hogy anyámba is bőven szorult bátorság.

– Mi történt, anya?

Nagy levegőt vett.

– Találtam egy csomót, Harry. Zuhanyozás közben. A mellemben. Éreztem, hogy ver a szívem.

– Jézusom, anya. Ó, Jézusom!

– Kicsi. És nagyon kemény. Elmentem az orvoshoz. Tudod, mennyire utálok orvoshoz járni. Kicsit olyan vagyok, mint az apád, ebből a szempontból. Elküldött kivizsgálásra. Graham majd elvisz a kocsiján.

Hát így van ez, gondoltam. Először elveszíted az egyik szülődet, aztán elveszíted a másikat. Önzően, arra gondoltam: apával egyszer már végigcsináltam, nem tudom, hogy még egyszer képes vagyok-e rá. De tudtam, hogy muszáj. Ez a világ legtermészetesebb dolga.

Elképzeltem anyámat zuhanyozás közben. Szinte láttam, ahogy végigmossa a testét a kis, delfin alakú Body Shop szappannal, amit az unokája vásárolt neki karácsonyra. Láttam anyám arcát, kedves, senkivel össze nem téveszthető arcát, amint felfedezi, hogy van ott valami, ami eddig nem volt ott.

Egy kis, kemény csomó.

Egy mindenség méretű csomó.

Amikor hazaértem, Peggy törökülésben ült a szőnyegen, és egy Lucy babáról szóló könyvet tanulmányozott.

– Nézd csak, mit kaptam, Harry!

Mellé ültem a padlóra, és egy pillantást vetettem a könyvre. A Szeretem Lucy babát: Avagy a világ kedvenc játék babája komoly album volt, tele szociális felmérésekkel és kulturális tanulmányokkal. Első cikk: Honnan származik Lucy baba?

Belelapoztam, mert erre mindig kíváncsi voltam magam is. Kiderült, hogy Lucy baba Párizsban született, félig thai, félig brazil anyától, és angol-zulu apától. A könyvből azt is megtudhattam, hogy Brucie baba Ibizáról származik.

De tudományosabb igényű írások is voltak. Lucy baba mint modem bálvány.

Lucy baba mint női szerepmodell. Lucy baba mint a hagyományos értékek védelmezője. Lucy baba, mint a szexuális forradalom kiindulópontja. Lucy baba volt a tökéletes játék baba: bármi lehetett, amit csak akartál.

– Honnan van ez, kicsim?

– Luke bácsitól kaptam.

– Luke bácsitól?

– Anyuval jött haza a sportkocsiján.

– Luke bácsi be is jött?

– Nem. Odaadta a könyvet anyunak, hogy hozza el nekem. Nagylányoknak való.

Azon gondolkodtam, hogy ezek a seggfejek miért mindig rossz ajándékokat adnak ennek a kislánynak. Az apja a baromi nagy, semmire nem jó, kitömött állataival, amikkel se ember, se állat nem tud mit kezdeni. És most ez az album Luke bácsitól. Peggy legalább tíz évvel fiatalabb volt annál, hogy érthesse a Szeretem Lucy babát: Avagy a világ kedvenc játék babáját. Bár mit tudhattam én? Szerette nézegetni a képeket, márpedig ebben minden oldalon volt egy-egy reprodukció a valaha is készült Lucy baba-katalógusokról.

– Az összes különböző Lucy baba – mondta Peggy.

Ott voltak teljes pompájukban. Irodista Lucy baba (Lucy baba egy óriási japán konszernnél dolgozott, mielőtt a buborék kipukkant volna). Riói táncos Lucy baba (Carmen Miranda-tollakkal és -uszállyal). És Dolgozó lány Lucy baba (a szőke fürtöket barnára festették, hogy ezzel is jelezzék a karrierista lány komolyságát; Dolgozó lány Lucy babánál aktatáska volt, és lencse nélküli szemüveget hordott).

De volt ott még Űrhajós Lucy baba is. És Funky díva Lucy baba. Bal parti Lucy baba. Hippi tyúk Lucy baba. Énekesnő Lucy baba. Bungee jumpingos Lucy baba.

Vadászpilóta Lucy baba.

Lucy baba mint énekes, bevásárló, háziasszony, ingázó, szakács, harcos, kalandor és turista. Otthon és karrier, szerelem és szex, háziasság és csillogás, munka és szórakozás.

– Neked melyik Lucy baba tetszik a legjobban, Harry?

A Jó éjt, bébi! Lucy babára néztem, aki egy áttetsző, fehér hálóköntöst viselt, amely épphogy leért a köldökéig.

– A Dolgozó lány Lucy baba – mondtam.

– Miért?

– Mert a mamádra emlékeztet.

– Engem is.

Cyd az emeleten volt, átöltözött. A fésülködőasztalnál ült, melltartóban és bugyiban, a tükörbe bámult. Rám nézett, máris támadóan, azt várta, hogy vitatkozni kezdek a könyv, a hazahozatal, Luke bácsi miatt.

Megráztam a fejem, az ajkamba haraptam.

– Anyám... – mondtam.

– Mi történt?

– Egy csomót talált a mellében – mondtam, a hangomnak sikerült megbirkóznia a szavakkal és mindazzal, amit jelentettek. És a feleségem átjött a szobán, a karjába zárt, úgy ölelt, ahogy korábban kétszer.

Amikor megtudtuk, hogy apám haldoklik. És amikor a fiam az anyjához költözött.

Az igazán rossz pillanatokban, a legnehezebb pillanatokban.

Tartott engem. A feleségem tartott engem. Átölelt, magához szorított, mintha sosem akarna elengedni, simogatta a hajam, szavakat sugdosott, melyek puhák voltak, akár az ima.

Gyengéden ringatott, miközben én csak sírtam, és sírtam, és sírtam.

Az orvosom úszást javasolt. Reggelente legtöbbször már nyitásra odamentem a helyi uszodába, és az irodai alkalmazottakkal együtt róttam a hosszokat. Úsztam, oda-vissza, közben a mantrámat mormoltam: a szívem egy aprócska csoda, a szívem egy aprócska csoda. Úsztam végkimerülésig. Ez új kifejezés volt számomra, nemrégiben tanultam. Azt jelentette, addig csinálni valamit, amíg már nem bírod tovább. Végkimerülésig.

Amikor kijöttem az uszodából, a csúcsforgalom már teljes nagyságában hömpölygött. A parkban az emberek mind a metróhoz rohantak.

Kivéve őt.

Kazumi a füvön guggolt, a fényképezőgépébe nézett, az irodai alkalmazottak elrajzottak mellette. Egy mókus és én megálltunk, hogy megnézzük.

Kazumi csuklyás, fekete kabátkát, csizmát és rövid, bézsszínű kiltet viselt. Még azt is meg tudtam mondani, hogy Burberryből valót. Fekete harisnya. Jó lábak. Haja az arca elé hullik, hátralöki újra. Túlságosan jól nézett ki a csúcsforgalomhoz képest.

– Mit fényképez?

Felnézett rám. Ez alkalommal felismert. Mosolygott. – A leveleket. Az új leveleket. Gyönyörűek, de csak egy pillanatig tartanak. Mint a szakura Japánban.

Tudja, mi az a szakura?

Bólintottam. – Cseresznyevirágzás, igaz? A japánok kimennek a parkokba, hogy teljes virágában lássák a cseresznyefákat néhány napig évente. Iskolások, fizetésből élők, irodisták, öregek. Mindannyian megnézik a cseresznyevirágokat, mielőtt azok hullatni kezdenék szirmaikat.

Kazumi felállt, lesimította Burberry-kiltjét, és újra hátratolta a szeméből a haját. – Ginától hallott a szakuráról?

– Igen, Ginától. – Azok az évek az első feleségemmel felértek egy gyorstalpaló tanfolyammal, ami a japán kultúrát illeti. Ismertem a magam szakura-hagyományait.

– Nem hiszem, hogy néhány észak-londoni levél labdába rúghatna a cseresznyevirágzás mellett.

Nevetett. – Gyönyörű a színük. Mindegyik különböző zöld. Nem is olyan nyilvánvaló. Más szemmel kell nézni őket. Érdekli a fényképészet?

– Engem? Hát hogyne!

– Tényleg?

– Persze! Számomra ez nem arról szól, hogy nyaralás közben ellövöldözgetek néhány kockát, aztán előhívatom a patikában. A fényképezés, mint tudja, huszonegyedik századi művészeti ág. Khmm... hmm... valójában olyan modem kifejezési forma, amelyet nem igazán fedeztek még fel.

Mit csinálok tulajdonképp? Mi volt ez a baromság? Most már biztos azt hiszi, hogy komplett idióta vagyok.

– Maradásra bírni a múló időt – mondta Kazumi. Értetlen képet vághattam.

– Valaki egyszer ezt mondta a fényképezésről. Egy költő, azt hiszem. Olyan, mint a szakurát nézni. A pillanat azért érdekes, mert csak egy pillanatig tart. Maradásra bírni a múló időt. – Elmosolyodott. – Nagyon tetszik. Olyan gyönyörű.

Maradásra bírni a múló időt, gondoltam.

– Nekem is tetszik – mondtam. Őszintén.

Visszatette a blendesapkát a gépre, ismét végigsimított Burberry-kiltjén. Indulni készült. Kapkodva igyekeztem fenntartani a beszélgetést.

– Hogy mennek a dolgai, Kazumi? Talált már állást magának?

– Próbálkozom. Keresgélek.

– És lakást?

Bólintott. – Mindjárt a Primrose Hillen. Pár tömbnyire Gina régi otthonától.

– Remek. A Primrose Hill jó hely.

– Láttam Jude Law-t az egyik boltban. A kisbabája is vele volt.

– Hogy maga milyen szerencsés! – Holott valójában azt gondoltam: mekkora mázlista ez a Jude Law! – Már kérdezni akartam... rendelhetnék még Pat fotóiból? Ha nem túl nagy kérés. Bejelölgettem a képek hátoldalán, pontosan tudom, melyikből szeretnék még.

Bólintott. Ezek az apró, bátorító kis bólintások! – Majd postára teszem őket.

– De el is mehetek értük magához.

– De postára is tehetem őket.

– Nem gond. Igazán.

Egy pillanatra rám meredt, a hallottakon gondolkozva.

– Nem inna egy teát, Kazumi? Van itt egy kávézó, a teniszpályától nem messze.

– Szívesen. Az angolok mindig kaphatók egy csésze teára.

– Ahogy a japánok is.

Elsétáltunk a teniszpálya melletti kávézóba, szemközt haladva az irodai dolgozók siető áradatával. És miközben megrendeltem az italunkat, már Kazumi Primrose Hill-i lakásába képzeltem magam, és lelki szemeimmel láttam, ahogy lehúzza a csizmáját, és kilép Burberry-kiltjéből. Szinte magam előtt láttam a jelenetet, és úgy éreztem, ez a legjobb dolog a világon. Ez volt az a régi, veszélyes érzés: valami elkezdődött.

– Pat hogy van? – kérdezte, és én imádtam ezért. Bárkit imádtam volna, aki van annyira figyelmes, hogy Patről érdeklődjön.

– Jól, azt hiszem – feleltem. – Már iskolába jár. Kapott egy Britney nevű kutyát.

Szünidőre hazajön. Hamarosan, remélem. Még meg kell beszélnünk. És maga?

Boldog Londonban?

– Boldogabb, mint Tokióban. Boldogabb, mint amíg még férjnél voltam.

Eszembe jutott a síró férfi Gina kertjében. A lelkem egyik része nem akarta tudni.

Utáltam, ha valaki a régi időkről beszél. Azzal csak az én dolgomat nehezítette meg.

De Kazumi el akarta mondani. És én túl kíváncsi voltam, semhogy leállítsam.

– Ő is fotós. Híres, viszonylag. Legalábbis Tokióban. Sok európai fotóst kedvel.

Horstot, Robert Doineau-t, Alan Brookingot. A Magnumosokat. Róluk hallott már? A Magnum Ügynökségről? A féljem nagyon tehetséges. Az asszisztense voltam. Ez volt az első munkám az egyetem után. Én... hogy is mondják?... felnéztem neki.

– Felnézett rá.

– Nagyon bátorított volt. Illetve... bátorított engem. Aztán összeházasodtunk, és ő megváltozott. Azt akarta, hogy otthon maradjak. Hogy gyereket szüljek.

– Miféle férfi az, aki ilyet akar?

– Nem akarta, hogy dolgozzam. – A teájába kortyolt. – Épp, mint maga és Gina.

Ezt nem hagyhattam szó nélkül.

– Egyáltalán nem. Nálunk Gina akart otthon maradni és gyereket nevelni.

Legalábbis eleinte.

– Nős férfiak – mondta Kazumi, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Felállt, elővette kis Prada pénztárcáját. Függetlenül attól, amit a Magnumosokról mondott, klasszikus japán lány volt. Prada- és Burberry-rajongó.

– Tegye el a pénzét! Én fizetek. Maga majd legközelebb.

– Nem – mondta. – Nem lesz legközelebb. Pat fényképeit postára teszem.

Aztán elment, csak a mókusunk és én néztem, ahogy eltűnik az irodai alkalmazottak között. Ázsiai lány skót szoknyában. Utánakiáltottam.

– Mikor láthatnám újra?

Anélkül hogy visszafordult volna, felemelte a bal kezét. – Majd ha jobb állapotban lesznek az ujjai!

A kezemre néztem, a gyűrűsujjamon megcsillanó aranykarikára. Úgy láttam, ma valami nagyon nincs rendben vele.

Szabályosan belém vágott.

Tudtam én, hogy a lelke mélyén Gina azért még gyengéd érzéseket táplál irántam.

– Te címeres ökör! – mondta, amikor felhívtam. – Seggfej! Tökkelütött barom!

Huszonnégy karátos idióta! Van fogalmad róla, mennyi az idő? Már egy is elmúlt.

Pat órák óta ágyban van. Nem vagy eszednél, Harry.

– Nem Pattel akarok beszélni. Hanem veled.

– Akkor fogd rövidre. Épp a hálóingemet vettem, lefekvéshez készülök.

– Szeretném, ha Pat visszajönne. Egy-két hétre. Egy hétre. Mindegy. Húsvétkor.

Mit szólnál a húsvéthoz?

Hallottam, hogy letakarja a kezével a kagylót, és azt mondja Richardnak, hogy én vagyok az. Richard nagyot sóhajtott, bevágta az ajtót és elvonult duzzogni.

– Nem lehet, Harry.

– Miért nem?

– Túlságosan sokba kerül ide-oda röptetni az Atlanti-óceán fölött. Túlságosan sok elválással jár. És Pat még túl fiatal ehhez. Mit képzelsz, ki ő? Tony Blair? Még csak hétéves.

– Semmi baja nem lesz. Fogd fel úgy, mint egy kalandot. Látnom kell. Nem tudok nyárig várni. És a pénz nem probléma.

– Ó, tényleg? – Mérhetetlenül gúnyos tudott lenni. – Lehet, hogy neked nem probléma. Richard állása a Bridle-Worthingtonnál nem igazán jött be. – Hatásszünet.

– Úgy döntött, hogy kilép.

– Egek! Nem váltogathatja folyton a munkahelyét! Jobban tenné, ha magába szállna és belátná végre, hogy kötelességei is vannak.

Hosszú csend a válasz. Könnyedén el tudtam képzelni, hogy a volt feleségem ugyanezeket a szavakat vágta a magát oly nagyra tartó, ütődött Richard fejéhez.

– Tehát munkanélküli?

– Nem! Más munka után néz. De arra nincs pénzünk, hogy...

– Majd én fizetem. Emiatt ne aggódj, Gina. Csak szeretnék találkozni a fiammal.

Csak szeretném emlékeztetni rá, hogy itt is van egy élete. Lesz tavaszi szünetük, nem? Küldd át húsvétkor. Vagy bármikor.

– Még átgondolom.

– Kérlek. – Könyörögnöm kell neki, hogy láthassam a fiamat. Furcsa módon mégsem haragot éreztem. Furcsa módon, magam sem egészen értettem, miért, de amit éreztem, az a sajnálathoz állt közelebb. – Amúgy mi újság felétek?

– Ó, a New England-i part gyönyörű. Mintha a történelemben járnál. Kis régiségboltok és halászfalucskák mindenütt. És a nevek! Mintha ismét gyermek lennél Angliában: Yarmouth, Portsmouth. Szerintem még Little Hampton is van itt.

Ezek mind-mind angol nevek, Harry.

– Jól hangzik. Örülök, hogy jól érzed ott magad, Gina.

– De...

– Igen?

Suttogásnál alig volt hangosabb a hangja. Mintha magának mondaná, nem nekem. – Hát... ahol most lakunk, az nem egészen ilyen. Hartford nem ennyire érdekes és szép. Tudod, Hartford egy nagy, csúnya város. Itt nem ismeretlen a bűnözés. És én egy kicsit... nem is tudom, hogy mondjam... Magányos, igen.

Magányosnak érzem magam, azt hiszem. Richard mindennap beutazik a városba, hogy állást keressen. Pat iskolában van.

– Jól megy neki?

– Jól, igen. Már nem mászkál az órákon.

– Ez pompás, Gina.

– És én senkit nem ismerek. Napközben senki nincs otthon, estére mindenki bezárkózik. Nem egészen erre számítottam. – Összeszedte magát, eszébe jutott, kivel beszél. – De megleszünk, majdcsak megleszünk valahogy.

– Kérlek, engedd el Patet egy hétre. Eltölthetne egy kis időt anyámmal is. Örülne neki. És anyám is. – Nem szóltam Ginának anyámról, a világmindenség nagyságú csomóról. Azok az idők már elmúltak. – Az ember sohasem tudhatja, mit hoz a jövő, igaz?

– Igaz – mondta a volt nejem. – Az ember sohasem tudhatja, mit hoz a jövő.

16 Akik az utcán látják anyámat, azt hihetik, ő is csak egy idős hölgy a sok közül, aki macskaeledelért indult. De tévednek.

Először is, ki nem állhatja a macskákat, mert – mint állítja – szörnyű rendetlenséget hagynak maguk után (ehhez képest minden útjába kerülő bolhazsákhoz lehajol, édeleg vele, megdögönyözi). Aki ránéz anyámra, azt hiheti, mindent tud róla. Holott egyáltalán nem ismerik.

Lássuk, én mit tudok anyámról.

Szerinte Dolly Parton a legjobb énekes a világon, és az embereknek nem szabadna állandóan gúnyt űzniük abból, ahogy kinéz. Szívesen néz mindenféle sportközvetítéseket, de a vadabb játékokat (boksz, rögbi, foci) jobban kedveli.

Szerinte az unokájánál gyönyörűbb gyerek még nem született a világtörténelem során. Szerinte ez teljesen objektív vélemény, és ettől nem lehet eltéríteni. És amit még tudok róla: hihetetlenül magányos, mióta apám meghalt.

Függetlenül attól, hányan vannak körülötte. Szerette apámat, és beszélget a fényképével, amikor azt hiszi, hogy senki sem hallja. Apám sírjának meglátogatása szerinte remek időtöltés.

Tudom, hogy hihetetlen szeretetet gerjeszt a családja és a barátai körében: a fiatal szomszédok megjavítják az ereszcsatornáját egy csésze teáért cserébe, seregnyi ezüsthajú barátnője mindig vele kísérteti el magát az új üzletközpontba nézelődni, fivérei mindennap rácsörögnek.

Anyám kedves, szórakoztató és bátor. Nagyon bátor. Lehet, hogy sötétedés után már nem nyit ajtót, de egy kis harcra mindig kész. Amikor Pat még nagyon kicsi volt, anyám kilátásba helyezte egy csapat ifjoncnak, hogy jó nagyot bemos nekik, mert azok – ahogy ő mondta – megvadultak a Lee generális Ízletes Tennesse-i Konyhájában.

Akkor haragudtam rá – arra gondoltam, akár meg is késelhették volna, hisz kegyetlen, modem világunkban a kis, idős nénikék sincsenek biztonságban -, de most már örülök, hogy megtette. Ez ő. Ez az anyám. Ilyen az én anyám. Büszke vagyok rá.

Nem veszti el olyan könnyen a fejét, mint apám. Toleráns az élet egyéb megnyilvánulásaival szemben, hisz az emberiség alapvető jóságában. De ha egyszer kijön a béketűrésből, olyankor... nos, hogy az ő szavával éljek: megvadul.

A kedvenc bátyja, a korban hozzá legközelebb álló, szereti emlékeztetni rá, miféle sérülést ejtett a pianínón az East End-i házban, ahol felnőttek. Anyám, dühbe gurulva bátyja ugratásaitól, egy kést hajított feléje. Az csak centikkel tévesztette el a testvére fejét, nekicsapódott és remegve beleállt a pianínóba, úgy, ahogy az a késeknek csak rajzfilmeken szokása. A bátyja meggyilkolására tett kísérlet nem volt összhangban a jellemével. Csendes, félénk kislány volt, kis beszédhibája miatt állandó zaklatásnak kitéve az iskolában (nem az osztálytársai, a tanárai piszkálták; abban az East End-i iskolában olyan brutális légkör uralkodott, mint Dickens dologházában). Anyám mindig is azt hangoztatta, hogy a kés csak kicsúszott a kezéből. Bátyja ellenben állította, hogy célzott, mielőtt eldobta.

Egy fiúkkal teli házban anyám elérhetetlen és fejedelmi volt, mint a Szűz Királynő. Szülei majomszeretettel csüggtek rajta, hagyták, hogy különlegesnek érezze magát, úgy bántak vele, mintha egyke lenne.

Tudom, hogy anyámat mindig is szerették – mint egyetlen kislányt egy nagy, csupa fiú családban, és mint egyetlen nőt a kis családban, amelyben felnőttem -, és azt hiszem, ezért is tud oly sok szeretetet adni. Tudom, hogy Pat és én elveszettek lennénk nélküle. Elképzelni sem tudom, milyen lenne a világ anyám nélkül.

Anyám tele van élettel. Több élet van benne, mint bárkiben, akit valaha is ismertem. Szeret énekelni és táncolni. Tudom, hogy szeret nevetni, még a legnehezebb pillanatokban is, főleg a legnehezebb pillanatokban. Még most is elmosolyodunk, ha eszünkbe jut, hogy a temetésen beverte a fejét apám koporsójába.

Csak azok, akik annyira szeretik az embereket, mint anyám, csak ők tudnak ennyire magányosak lenni. Gondosan eltervezi, mit fog este megnézni. Szereti a hírműsorokat, az igazi emberekről szóló dokumentumfilmeket, de már a Hat bulis diák egy lakásban átszúrt nyelvei és mellbimbói láttán a homlokát ráncolja. Tudom, hogy a szappanoperák gúnyos megjegyzéseket váltanak ki belőle, bár a nyolcvanas években még szerette Jockeyt a Dallasból. A rajzfilmek rosszcsontjai elszórakoztatják.

Mi van még? Ja, igen.

Tudom, hogy anyám gyűlöl orvoshoz járni.

Végül is nem Tex vitte be anyámat a kórházba. A kocsija dugattyúfejeivel támadtak gondok, bár – ha jól gyanítottam – valójában Tex idegeivel támadhattak gondok.

Anyám azt mondta, majd busszal megy. Mondtam, hogy elkísérem a kórházba.

Azt mondta, busszal is jó lesz. Nem kell ebből akkora ügyet csinálni. Ez volt a mániája: semmiből nem kell nagy ügyet csinálni. Ha az Apokalipszis Négy Lovasa jelent volna meg a hátsó kertben, és végigdübörgött volna a rózsabokrain, anyám arra is csak azt mondta volna: nem kell ebből akkora ügyet csinálni!

Nevessünk, és ne csináljunk a bolhából elefántot. Ő ennek szellemében élt. Ez volt az életfilozófiája. Egyfajta kedélyes sztoicizmus, amitől összeszorul az ember szíve, és amiért legszívesebben átöleltem volna.

De ma nehezemre esett nevetni. Ilyen napokon nehéz vigyorogni és mókázni.

Amikor kijött az orvostól, rögtön tudtam, hogy rosszak a hírek.

Anyám igyekezett megérteni a diagnózist, próbálta megérteni a nyelvet, próbálta felfogni, hogy egy megkeményedett húsdarab képes a világot fenekestül felfordítani.

De a túlzsúfolt váróteremben nem akart beszélni róla. Addig nem akart beszélni róla, amíg vissza nem érünk a kocsimhoz.

A kórház végeérhetetlen parkolójában ültünk. Több autó is körözött körülöttünk, akár a cápák, értékes parkolóhelyre vadászva. Sűrű napjuk lehetett a kórháziaknak.

Lehet, hogy mindennap sűrű napjuk volt.

– Nézd... leírtam. – Egy papírszeletet nyújtott felém. Reszkető kézzel az invazív carcinoma szavakat írta fel rá.

– Ez mit jelent? – kérdeztem, holott sejtettem, de képtelen voltam elhinni.

– Mellrák – mondta anyám.

Természetesen, gondoltam. Először az egyik szülő, aztán a másik. Ez a világ legtermészetesebb dolga, olyan természetes, mint a gyerekszületés. Miért érzem mégis úgy, hogy darabjaira hullik a világ?

– Az orvos a részlegen azt mondta, egyelőre nem tudják, mit kezdenek vele.

Hogy hogyan kezeljék. Csinos fiú. Valamelyik déli országból jöhetett. Jobban beszél angolul, mint én. De általában jobban beszélnek, nem? Nyíltan elmondott mindent.

Beszélt valami stádiumról is. Meg kell állapítaniuk, fennáll-e az átterjedés veszélye.

Vagy hogy... tudod, hogy... nem terjedt-e át máris.

Képtelen voltam megszólalni.

– Találkoztam az osztályos nővérrel is. Nagyon kedves volt. Szép lány. Az orrában olyan izé van... na, hogy is hívják?... piercing. Szakképzést kapott, kifejezetten ilyen esetekhez. Vissza kell mennem, Harry. Majd busszal megyek haza.

Ne aggódj. Tudom, mennyi a dolgod.

Az arcélét néztem, miközben ő kipillantott a kórház épületére, néztem ezt a puha, kedves arcot, amelyet minden más arcnál régebben ismerek, és láttam, milyen érzelmek dúlnak anyámban.

Döbbenet. Félelem. Zavarodottság. Harag. Valamiféle morbid jókedv.

– Graham nem sokáig bírta a gyűrődést, mi? A jó, öreg Tex. Joe, a cowboy a külvárosból. Azonnal lelépett, mihelyt elhallgatott a zene. Apád itt lenne. Apád itt lenne velem, Harry. Az az ember még izzó parázson is átsétált volna a kedvemért.

Ennyit tesz a házasság, Harry. A házasság erről szól.

– De... még... sok mindent tehetnek érted, ugye?

Csendben ült, gondolataiba merülve.

– Anyaaa! De, ugye, sok mindent tehetnek érted?

– Ó, persze, persze. Sok mindent. Majd túl leszek ezen is. Higgy nekem, Harry. A mellrák még nem a világ. Mások is túlélték. Élnek! Nem úgy, mint apád. A tüdőrákkal nem lehet mit kezdeni. Nem harcolhatsz ellene. Átkozott tüdőrák! Átkozott rák! Elvitte apádat. De engem nem fog! Átkozott, százszor-ezerszer átkozott, szaros, büdös rák...! – Rám lesett a szeme sarkából. – Ne haragudj, hogy ilyen csúnyán beszélek...

– Anya...?!

– Hallgatlak, szívem.

– Nagyon... nagyon büszke vagyok rá, hogy te vagy az édesanyám.

Bólintott, tenyerébe fogta a kezem, és nem engedte el. Olyan szorosan markolt kicsiny kezével, hogy szinte éreztem, amint az a felbecsülhetetlen értékű fémdarab, az az aranycsík, mely fényesre kopott egy emberöltő alatt, a tenyerembe vág.

Anyám jegygyűrűje.

Tökéletesen illett az ujjára.

A szüleim anyám bátyja révén ismerkedtek össze. Annak a révén, akit anyám megpróbált a késsel eltalálni és megölni. Mindig is ő volt a kedvence.

Anyám bátyja és apám ugyanabba a bokszklubba járt. Akkoriban az ökölvívás ugyanolyan kedvelt volt az iskolás fiúk körében, mint a foci. Mára mindez, természetesen, megváltozott, és a tévénél az összes férfi, akiről tudtam, hogy bokszolt iskolás korában, mind Etonba járt.

De a történet még akkor kezdődött, amikor az ökölvívás a felnövőfélben lévő fiúk számára egészséges időtöltésnek számított. Együtt edzettek – a nagybátyám és apám egyforma súlyúak és magasak voltak, mindketten egy évvel idősebbek anyámnál -, és anyám bátyja elhívta magukhoz apámat az East End-i bendzsóban lévő otthonukba (így emlegették azt a kis zsákutcát, ahol a ház állt; bendzsónak hívták, mert pontosan olyan formája volt). A bendzsóban nőttek fel, az összes fiú. És egy kislány.

Apám, tizenhét évesen, már három éve dolgozott. Kakaskodó, vad természet volt, büszkesége heves érzelemkitörésekkel párosult: amikor számtalan unokatestvéreinek egyike szitoközönt zúdított rá, lámpavashoz kötözte a lányt, és szappannal mosta ki a száját. Harag munkált benne. Bárkivel harcba szállt. És mindezt – látszólag – élvezte is. Aztán találkozott anyámmal, a kis tizenhat évessel, a bendzsó elkényeztetett hercegnőjével, és egyszeriben értelmét látta felhagyni a harccal és elkezdeni élni.

Anyám megtanította gyengédnek lenni: iránta és a felfoghatatlan dolgok iránt, amelyeket a háborúban látott. Apám megtanította anyámat erősnek lenni. Az is lehet, hogy mindez adott volt: lehet, hogy a randalírozó fiúba több érzékenység szorult, mint amennyit láttatni engedett. De az is lehet, hogy anyám volt keményebb, mint amilyennek látszott. A zárkózott, tizenhat éves lányt megkeményítette a szegénység, a bendzsóbeli élet, a sok-sok fiútestvér.

De a házasságuk észbontóan boldog volt. Imádták egymást, apám halálának napjáig. Életre szólóan, szüntelenül tették a szépet egymásnak.

Apám vörös rózsákkal lepte meg anyámat, ő ágyba vitte a reggelit. Apám úgy bámult anyámra, mint aki nem mer hinni a szerencséjében. Anyám verseket írt hozzá. És az uzsonnacsomagba rejtette őket. Olvastam a lapokat, amiket apám anyámnak írt: anyák napjára, születésnapra, karácsonyra. Angyalkám, így hívta. Életem szerelmének. Ránézésre apám volt a legkevésbé romantikus ember, akit hátán hordott a föld, ehhez képest anyám elérte, hogy szonetteket írjon hozzá. Ők, a zárt, népes közösségek gyermekei, elégedettek voltak egymás társaságában.

Szövetségük egyetlen igazi megrázkódtatását azok a kezdeti évek jelentették, amikor a baba csak nem akart megérkezni. És a rá következők – miután én végre megszülettem -, amikor anyám szívtépően sokszor elvetélt. Egyik legtisztább gyerekkori emlékem, hogy anyám a padlón ül a zöldségesbolt fölötti bérelt lakásunkban, vigasztalhatatlan; apám hiába is próbálja megnyugtatni őt, összetört szívű angyalkáját, egyetlen igaz szerelmét, aki újabb elvesztett gyermekét siratja.

Első emlékem a házaséletről.

Amikor én is apa lettem, azon kaptam magam, hogy őket utánzom, próbálom megtalálni az egyensúlyt a szigorúnak lenni és a kedvesnek lenni között, ahogy ők.

Tökéletes szülőknek láttam őket. Szerető és következetes szülőknek.

Apám, soha még a kisujját sem emelte fel egyikünkre sem: agresszivitását az idegenek számára tartogatta, akik voltak olyan ostobák, hogy keresztezzék az útját.

Anyám nem állta meg, hogy ne hajítson utánam egy-egy cipőt – de legalább nem kést! -, amikor az őrületbe kergettem az álmodozásommal és egymagamban játszott játékaimmal, az egykék kényelmességével, ami gyakran föltartott abban, hogy menjen, amikor hívnak. De túl hosszú ideig kellett várnia a gyerekre, semhogy sokáig haragudni tudjon rám.

– Várj csak, amíg apád hazaér! – mondogatta, és ez volt a legsúlyosabb fenyegetés.

Amitől, persze, sosem ijedtem meg. Mert tudtam, hogy mindketten szeretnek, és tudtam, hogy szeretetük feltétel nélküli és örökké tartó, életen át és még azon túl sem elmúló.

Nem, gyerekkoromban csupán egyetlen gondolat rémített meg: hogy elveszíthetem anyámat. Aprócska, göndör hajú, alig százötven centi, eltűnhet az

otthonunk környékén lévő üzletekben azokon a fekete, tomboló téli estéken – olyan novemberi és decemberi éjszakáink talán többé nem is lesznek -, amikor leszaladt, hogy vegyen valami vacsorát. Azokban az években télen még havazott, és – legalábbis az emlékeimben – az utcákon a számtalan szabadtéri tűz köde gomolygott.

Anyám vagdalt húst vett, disznóhússzeleteket, esetleg babfőzeléket, vagy péntekenként halat és sült krumplit, újságpapírba csomagolva: gyermekkorom étlapja. És én idegesen, elviselhetetlenül idegesen vártam ennek az asszonynak, anyámnak, a visszatértét, aki leugrott a boltba vásárolni. Még mindig az iskolai egyenruhám volt rajtam – a szürke flanelnadrág, a szürke ing és a csíkos nyakkendő, az öregemberes viselet, amelyet hordani voltunk kötelesek -, felmásztam a kanapé háttámlájára, és arcomat a párás ablakhoz nyomtam, a sötét, üres utcákat fürkésztem.

Anyám senkiével nem helyettesíthető alakjának felbukkanására vártam, és halálosan megrémített a gondolat, hogy talán soha többé nem jön haza.

Cyd és én színházba vittük anyámat.

Apám is mindig elvitte anyámat a musicalekre. Úgy félévente felvették a legjobb ruháikat, és London csillogó fényei felé vették az irányt. Ez a két ember, aki legtöbb estéjét a televízió előtt ülve töltötte, szakértőnek számított a zenés darabok terén.

Amikor az Oklahoma!, a West Side Story vagy a My Fair Lady filmváltozatát adta a tévé, ők ketten hangosan énekeltek, betéve tudva a szöveget. Anyám táncolt is: a Cápák és a Rakéták táncát a West Side Storyból különösen jól tudta. Anyám számára a musical nem passzív szórakozás volt. Ötven éve járt a West Endre, és kevés olyan dallam volt, amely esténként felcsendült a Shaftesbury Avenue-n, a Stranden vagy a Haymarketen, amelyet anyám ne ismert volna jobban, mint az énekesek.

Most úgy döntött, A nyomorultakat szeretné még egyszer megnézni.

– Tetszik nekem az a darab – mondta Cydnek. – Szeretem azt a kislányt. És szeretem a szajhákat. Az is tetszik, amikor az összes diákot lelövik. Nagyon szomorú, és néhány nagyon szép melódia van benne.

Azt a fehér, kétrészes kosztümjét viselte, amelyet a Bloomingdale-ből hoztam neki egy New York-i utamról. Csinos volt, de törékenynek és öregnek látszott, sokkal öregebbnek, mint amilyen öregnek valaha is el tudtam volna képzelni.

Cyd megfogta anyám kezét, amikor felvettük őt a kocsiba, és nem is engedte el, amíg a Cambridge Circusre, a Palace Theatre-höz nem értünk. Egész úton fogta a kezét, fogta még akkor is, amikor utat törtünk magunknak a nyüzsgő, kora esti tömegben; anyám olyasvalakinek látszott, aki könnyedén eltéved a nagyvárosban, túl törékenynek tűnt ahhoz, hogy ekkora forgalom, nyüzsgés és emberáradat vegye körül.

A Palace-ben a közönség a szokásos képet mutatta: külföldi turisták, a külvárosokból beautózók és szórakozni vágyó helyiek. Közvetlenül előttünk egy fiatalember ült hajszálcsíkos öltönyben, afféle kikent-kinyalt ifjú okostojás a Cityből, egyik oldalán egy nővel, aki az anyja lehetett, másik oldalán egy másik nővel, aki a nagyanyjának látszott. Első pillantásra ellenszenves volt.

Látványosan hátrapislogott és a fejét csóválta, amikor anyám párszor fülön találta a kabátjával, ahogy próbálta kihámozni magát belőle. Aztán helytelenítően pisszegett, mert anyám fütyült a nyitány alatt. És később, amikor a darab már

elkezdődött, egyfolytában hangosan köszörülte a torkát, mert anyám énekelni kezdte Fantine haldoklási jelenének dalát, az „Álmodtam egy álmot”, és amikor anyám csatlakozott a szereplőkhöz a „Hallod az emberek dalát?” vérpezsdítő előadásában, a fickó mérgesen hátfordult.

– Volna szíves csendben maradni? – sziszegte.

– Szállj le róla, haver! – mondta Cyd, és imádtam érte. – Mi is kifizettük a jegyünket.

– Nem tudjuk élvezni az előadást, ha ez úgy csinál, mintha ő is a kórus tagja lenne.

– Mi az, hogy ez? – érdeklődtem.

Hátunk mögött pisszegni kezdtek az emberek. Kopasz és dauerolt fejek fordultak felénk. A jól táplált arcokon a felháborodás ráncai jelentek meg.

– „Hallod az emberek dalát? A haragvók dalát éneklik – énekelte anyám, nyilvánvalóan boldogan. – Azokét, akik többé nem lesznek rabszolgák.”

A báj gúnár flancos nagyanyja is szükségét érezte, hogy közbeavatkozzon. – Tudják, mi is kifizettük a jegyünket.

– Nem tudunk az előadásra koncentrálni – szűkölte lompos lánya.

– Nem is kell koncentrálnia, hölgyem – közölte vele Cyd. – Csak dőljön hátra és élvezze. Ezt még azért tud, ugye, hátradőlni és élvezni?

– Na de, kérem!

– Idehívok valakit – mondta a fia, és ment, hogy előkerítse valamelyik zseblámpás fiatal nőt.

Aztán kidobtak minket.

Nagyon udvariasak voltak. Azt mondták, ha nem tudjuk elhallgattatni anyámat, a vezetőség fenntartja a jogot, hogy távozásra szólítson fel bennünket. És anyámat semmiképpen nem tudtuk elhallgattatni, mert Valjean, Javert, Eponine és az összes, szép diák halála még csak ezután következett. Így hát leléptünk. A feleségem és anyám és én. Máris nevettünk a történteken, mintha musicalről kipenderíttetni jobb móka volna, mint musicalt nézni. Otthagytuk a pipogyák tömegét, és a Bar Italiába indultunk, egy csésze finom teát ígérve anyámnak.

Mi hárman, a feleségem, anyám és én, kart karba öltve a Soho utcáin.

Torkunk szakadtából énekeltük az „Üres székek üres asztaloknál”-t.

17 A reptéren találkoztam a fiammal.

Egy fiatal British Airways-stewardess kezét fogva jött át az érkezési kapun.

Nyakában olyan azonosítási táblácska fityegett, amilyet a régi, fekete-fehér háborúk kitelepített gyermekei hordtak.

Kérjük, vigyázzanak erre a gyermekre.

– Pat! Itt vagyoook! Paaat!

A stewardess vett észre előbb. A fiam még élénken magyarázott valamit a lánynak – sápadt, komoly arccal -, aztán az érkező turisták és üzletemberformák lába közt meglátott engem. Kitépte magát a BA-lány kezéből, és rohant a karomba, én már térdeltem, szorosan magamhoz öleltem, és szőke bozontját csókolgattam.

– Hadd nézzelek, drágám!

Elvigyorodott és ásított, és láttam, hogy az a csupa íny hiány, amely korábban elöl volt, megváltozott. Már két, szabálytalan, hófehér csontdarab türemkedett át rajta. A fogak, amelyek egész életére megmaradnak.

Más változások is voltak. Magasabb lett, a haja talán egy kicsit sötétebb, és egyik ruháját sem láttam még rajta.

– Hogy vagy? Milyen utad volt? Olyan jó, hogy újra látlak, kicsim!

– A repülőn nem lehet aludni, mert mindig jönnek és megpróbálnak rávenni, hogy egyél valami – felelte, fáradt, kék szemével nagyokat pislogott. – Hal és csirke közül kell választani.

– Egy picit megviselte az időeltolódás, igaz, Pat? – mondta a BA-lány. Aztán ragyogó, hófehér mosolyt villantott rám. – Olyan szép kisfiú! Így igaz. Szép kisfiú volt. Okos, mókás és gyönyörű. És független és bátor: átrepült az Atlanti-óceánon, teljesen egyedül. Csodálatos gyerek!

Elköszöntünk a stewardesstől, és taxival indultunk vissza a városba. A szívem könnyebb volt, mint hónapok óta bármikor.

– Connecticutben minden rendben?

– Aha. – Szereted az új iskoládat? Vannak már barátaid?

– Aha. – A mami is jól van?

– Jól. – Elhallgatott, és homlokráncolva nézte a gyorsforgalmira felaraszoló kocsisort. – De sokat vitatkozik Richarddal. Britney miatt is összeszólalkoztak.

Szóval ez a baja Ginának. Egy pillanatra elgondolkodtam, ki lehet az a Britney – talán egy dögös bébiszitter? Vagy egy szerelemre éhes, csinos titkárnő? De Britney nem lehet titkárnő. Hisz Richardnak nincs állása. A Bridle-Worthingtonnál sem jött össze a dolog. De akkor ki ez a titokzatos nő?

– Britney hányt a nappaliban – magyarázta Pat. – Richard nagyon mérges volt.

Aztán Britney lepisilte az indiai szőnyeget, és meg is kellett operálni, és Richard azt mondta, undorító, ahogy folyton a varratokat harapdálja. Átfutott az agyamon, hogy pokoli bébiszitter lehet ez a Britney, de aztán eszembe jutott. Hát persze! A fiamnak kutyája is van.

Lassú mosoly terült el Pat arcán!

– És képzeld! Vacsoránál odaült az asztal mellé, és a... tudod... a fütyijét nyalogatta.

Felvontam a szemöldököm.

– Richard vagy Britney?

A fiam elgondolkodott egy percre.

– Most csak viccelsz, ugye? – kérdezte.

– Gyere már ide hozzám! Átcsúszott az ülésen, és felkapaszkodott az ölembe. Éreztem azt a régi, cukor és piszok Pat-illatot, éreztem a kimerültségét. Perceken belül elaludt.

Három kisgyerek fotója volt kitéve a műszerfalra. A taxis minket nézett a visszapillantó tükörben, aztán elmosolyodott.

– Messziről jönnek, fiúk?

Magamhoz öleltem a fiamat.

– Ó, igen – mondtam. – Nagyon messziről.

Cyd lufikat akasztott a bejárati ajtóra, és ez hálával és szeretettel töltött el.

Várt bennünket, amíg kifizettem a taxist, talpig mosolyban. Amíg én Pat bőröndjét vittem befele a kerti ösvényen, Cyd lehajolt és átkarolta a fiamat, és én úgy éreztem, igazi család lettünk végre.

Peggy a nappaliban volt, és a Lucy baba-videót nézte. Olyan film volt, amit Peggy és én korábban már láttunk, az ötvenes években rekedt Lucy baba Rock and Roll és üres arcú bandájának igénytelen rajzfilm-feldolgozása, két részben.

– Lucy baba Rock and Roll és a barátai alig várják már, hogy találkozhassanak a dörzsölt haverjaikkal a szódabüfénél, és olyan beboposan jól szórakozzanak, hogy mind a tíz ujjukat megnyalják utána – mondta Peggy. – Csatold be magad, és készülj a mókára, mert a visszaszámlálás elkezdődött!

Pat félénken legrégebbi barátjára mosolygott.

– Szia, Pat! – mondta Peggy kiskirályságának leereszkedő ünnepélyességével. – Na, milyen Amerika?

– Jó – felelte a fiam. – Van egy kutyám. Britneynek hívják. Nem jöhet be a házba, mert mindenki előtt nyalogatja a fütyijét.

– Ki kell ábrándítsalak, Pat – horkant fel Peggy. – Ha fütyije van, akkor fiú kutya, de fiú kutya nem lehet, ha egyszer Britneynek hívják. Mert a Britney lánynév, te kis hülye.

Pat segélykérőn nézett fel rám. – Britney fiú kutya, igaz?

Bevillant Britney képe, amint a hatalmas péniszét nyalogatja a vacsoraasztalnál.

– Az egyszer biztos, kisszívem.

– Akarod megnézni velem a Lucy baba Amerikai graffitiját – kérdezte Peggy. – Lucy baba Rock and roll életre kel a sokak által kedvelt, lenyűgöző klasszikus film új feldolgozásában.

Cyd és én egymásra mosolyogtunk. Megsimogatta a karom. Tudta, milyen sokat jelent ez nekem.

Pat a rózsaszín látomásra meredt: Chuck Berry átkacsatáncolt a tévéképernyőn.

– Lucy baba bekaphatja – mondta.

– Pat! – mondtam én.

– Lucy baba bekaphatja az összes...

– Pat! – Lucy baba megcsókolhatja a seggemet!

– Pat, figyelmeztettelek!

– Lucy baba b...a meg magát!

Ha egyszer elindulunk, a lejtőn már nincs megállás.

Még soha életében nem láttam anyámat ilyen boldognak. Több volt ez, mint boldogság. Hogy újra láthatja az unokáját, valamiféle eksztázist váltott ki belőle, valamiféle hagymázas fékevesztettséget. Valósággal elveszett az unokájában.

Még a kéziféket sem húztam be, ő már felkapta Patet, és a szuszt is kiszorította belőle. Kartávolságba maga elé emelte, és ámulva nézte a fiam gyönyörű pofiját.

Megcsóválta a fejét, képtelen volt elhinni, hogy az unokája visszajött.

Ha csak egy hétre is.

Bementünk. Rózsaszín és bíborszínű szórólapok borították be a dohányzóasztalát. Anyám gyorsan összeszedegette őket. De előtte még sikerült elolvasnom néhány címet.

Mi ön mellett állunk. Hogyan birkózzunk meg a diagnózissal. Mellplasztika. Mellrákosok támogatói köre. A kórházban. Zoladex. Taxol. Taxotere. Arimedex. Kemoterápia.

Radioterápia.

A felét nem is értettem. De tudtam, mindez mit jelent.

– Jól vagy, anya? – tettem fel minden idők leghaszontalanabb kérdését, de nem tudtam nem megkérdezni. Mert annyira akartam, hogy azt mondja, minden rendben lesz, hogy örökké ezen a világon marad.

– Pompásan – felelte, nem akart nagy ügyet csinálni belőle, kerülni akarta az önsajnálatot és a melodrámát, mindenáron. – Ezeket küldték. Nem tudom, mit hittek... hogy majd mindet végigolvasom? Összerendezgette a rákról szóló brosúrákat, és egy fiókba lökte őket.

Aztán összecsapta a kezét.

– Akkor most főzök egy finom teát az én két fiúkámnak – mondta. – Mit szóltok hozzá?

– Én nem ihatok koffeinest – közölte Pat, és felemelte a tévé távkapcsolóját. – A mami mondta.

– Én már túl vagyok két capuccinón – ismertem be. – Az orvosom szerint napi három adagnál több koffeint nem vehetek magamhoz. Tudod, a vérnyomásom miatt.

– Ó – mondta anyám elképedve. – Hát jó. Akkor főzök magamnak, azt szabad, nem? Így Pat és én elfészkelődtünk a kanapén, amely – úgy tűnt – testünk legutolsó kiszögellését és behorpadását is ismeri, miközben anyám kiment a konyhába, Dolly Parton „Jolene”-jét dúdolgatta, és eltűnődött ezen a furcsa, új világon, amelyben az unokája és a fia el van tiltva egy csésze finom teától.

Aztán kimentünk a parkba, és néztük, amint Pat a rozsdás mászóka felső régióit ostromolja. Nem az a tétova kisfiú volt, mint néhány évvel ezelőtt is. Most vakmerő volt, mint egy hegyi kecske.

Két nagyobb fiú tette-vette magát a mászóka legtetején, akár a majmok talpig Tommy Hilfigerben. Pat meg-megállt, erősen kapaszkodott, és imádattal bámult fel rájuk. Még mindig élt-halt a nagyobb fiúkért. Azok ügyet sem vetettek rá.

– Jó, hogy visszakaptuk – mondtam. – Újra teljes családnak érezhetjük magunkat.

Főleg, ha te is velünk vagy. Olyan átlagos családnak, ahol semmiről nem kell túl sokat gondolkodni. Ahol minden olyan... hogy is mondjam... normális. Mint a te és apa esetében.

Apám boldogan egyetértett volna a normalitás utáni vágyódásommal. Az öregem megsiratta volna a családok halálát, a válási ráta emelkedését, a gyermekek nemzedékét, akik úgy nőnek fel, hogy egyik szülőjük tőlük távol él. Mindezt átérezte volna, miközben egy cigit sodor magának.

De anyámat más fából faragták.

– Mi az, hogy normális? – kérdezte. – Apád és én tíz éve voltunk házasok, mire megérkeztél. Ezt hívod normálisnak? Sok mindennek éreztük magunkat, csak normálisnak nem. Leginkább szerencsétlennek.

A két nagyobb fiú leugrott a mászókáról, és a hintához ment. Pat tömény elragadtatással vigyorgott utánuk.

– Minden barátunknak volt már gyereke – folytatta anyám. – Szaporodtak, mint a nyulak. Valamelyikük mindig a gólyát várta. Úgy maradtak, felcsinálták őket, bekapták a legyet. Csak nekünk nem sikerült. – Elmosolyodott. – És még minket nevezel normálisnak, Harry? A jó ég megáldjon! Ha engem kérdezel: hát normálisnak aztán nem éreztük magunkat!

Néztem, ahogy a fiam tántoríthatatlanul mászik egyre feljebb a mászókán, arca feszült a koncentrálástól, rózsáskipirult a hidegtől.

– Tudod, miről beszélek. Normális család voltunk. Te, én és apa.

Nagynénik, nagybácsik garmadájával elöltött karácsonyok jutottak eszembe, cornwalli lakókocsis nyaralások, vasárnapi sütögetések illata, miközben apám a kocsit mossa aprócska felhajtónkon. Emlékeztem, ahogy Southendbe iparkodtunk – no, nem napozni, hanem – a kutyafuttatásra. És arra is emlékeztem, ahogy az autó hátsó ülésén fekszem, az essexi főutak sárga fényei villannak a fejem fölött – hazafelé tartottunk nagyanyámtól, vagy, évente egyszer, a London Palladium pantomimelőadásáról -, és nyafogok, hogy nem tudok elaludni, nem vagyok, egyáltalán nem vagyok álmos. Csak pihentesd a szemed, mondta mindig anyám. Csak pihentesd a szemed. Egyszerűség és jóság, ebben telt a gyermekkorom, és úgy tűnt, lekéstünk róla, hogy ugyanezt a fiamnak is megadhassuk. – Hármunknál normálisabb senki nem lehetett – szögeztem le.

– Azt akarod mondani, attól lettünk normálisak, hogy megszülettél? És ha nem születsz meg, akkor mindörökre szánni való szerencsétlenek maradunk?

– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy akkor és úgy könnyen ment. De most már nem olyan könnyű. Pat és Peggy szóba sem áll egymással. Cyd haragszik rám, mert úgy érzi, elkényeztetem Patet. És én is dühös vagyok rá, mert úgy érzem, nem tetszik neki, hogy Pat átjött egy hétre.

– Pat és Peggy miért nem beszélnek egymással?

– Kicsit összekaptak. Pat olcsó kis ringyónak nevezte Lucy babát. Jól tudod, mit érez Peggy Lucy baba iránt.

– A testvérek folyton civakodnak. Én is majdnem megkéseltem a bátyámat.

– De ők nem testvérek. Minden erről szól. Arról, hogy ez nem normális.

Legalábbis nem igazán. És ha minden darabjaira hullik, akkor mi lesz? Soha többé

nem látjuk egymást. És még te beszélsz nekem normalitásról? Ugyan, anya... ennyire még te sem lehetsz nagyvonalú.

Néztük, ahogy Pat a mászóka legtetejére ér. Sziluettje a nagy, kék égre rajzolódott, és a csípős hideg ellenére a tavasz illata érződött a levegőben; és Pat – bélelt anorákjába bugyoláltan – ránk vigyorgott. Szorosan kapaszkodott, mindkét kezével. Aranyszín hajfürtjei ki-kiszöktek a pomponos sapka alól, amit a nagyanyja kötött neki.

– Nem tetszik nekem, ahogy a normalitásról beszélsz – mondta anyám. – Mert hosszú éveken át nagyon nem normálisnak éreztük magunkat. Tíz évig próbálkoztunk, mire összehoztunk. Minden hónap újabb szívfájdalommal ért fel. Tíz évig minden hónap, Harry. Okos vagy. Számold ki.

Pat egyik edzőcipője megcsúszott, és én láttam, hogy a fiam arcán a büszkeség riadalomba vált át, amint teste hátralódul, és megpróbál a nagy semmi levegőbe kapaszkodni. De aztán összeszedte magát, biztosan megvetette a lábát, és édes kis kezével megmarkolta a mászókát.

– Olyan, hogy normális család, egyszerűn nem létezik – mondta anyám.

Gina telefonált. Éjfélre járt. A kölykök már aludtak – Peggy a maga szobájában, Pat egy futonon a vendégszobában -, és Cyd az egyik, olyan divatos szállóban szolgált fel, amelyek ellepni látszanak a várost. A Lucy baba erkölcsösségét illető összecsapást követően már ismét szóba álltunk egymással, jóllehet olyan kiszámított udvariassággal, ami néha a haragos csendnél is rosszabbnak tűnt. Örültem, hogy senki nincs körülöttem, amikor a volt feleségem felhívott.

– Pat jól van, Harry?

– Remekül.

– Ugye nem engeded, hogy cukrot egyen? Vagy koffeint? Vagy marhahúst?

– Mióta itt van, még nem evett Happy Mealt.

– Szeretném, ha elvinnéd apámhoz.

– Apádhoz? Vigyem el Glennhez?

– Pontosan. A nagyapjához.

Nehezen szokott eszembe jutni, hogy Patnek két pár nagyszülője van. Gina édesanyja még azelőtt meghalt, hogy a fiunk megszületett volna, az apja ugyan még megvolt valahol, és Pat egyszer-egyszer találkozott is vele az évek során, de Glenn sosem volt az a hagyományos nagyapafigura.

Glenn az volt, ami mindig is: vörös hajú zenész, aki sosem tudott kitömi az alsóbb szintekről. Egyszer a slágerlistára is felkerült, még a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, de Glenn közel harminc évet töltött el eladóként egy Denmark Street-i gitárboltban, a „Lépcső a mennyországba”-t játszva a tizenéves NME-olvasóknak.

Energiáinak java része arra ment rá, hogy pár évente új együttest alakított, az új családokról már nem is beszélve. Ginát és az anyját már emberöltővel ezelőtt elhagyta. Feltehetően nem egyezett a zenei ízlésük.

– Azt akarom, hogy találkozzon apámmal. Szeretném, ha tudná, másik nagyapja is van. Nem csak a te apád volt egyedül, Harry.

– Jó. Elviszem Patet Glennhez.

– Köszönöm.

– Mi újság felétek? Britney még mindig idegesíti Richardot? Pat mesélt róla. Még mindig nyalogatja a farkát a vacsoraasztalnál? Mármint a kutya. Nem Richard.

– A kutya a legkisebb gondunk – mondta a volt feleségem.

A fiam felsírt az éjszaka közepén. Lecsusszantam az ágyról, éreztem, hogy Cyd megrezzen mellettem, elindultam Pathez, óvatosan lavírozva, mert még inkább aludtam, mint ébren voltam. És akkor olyan volt, mintha sosem váltunk volna el.

Pat hosszú haja a fejére tapadt az izzadságtól. Felültettem, adtam neki egy kis vizet, a hátát dörzsölgettem, úgy, ahogy csecsemő korában, amikor büfiztetni kellett.

– A repülőn nem lehet aludni – mondta a sötétben, álmában beszélve. – Nagyon nehéz, mert minden mozog, és mindig hoznak valamit enni, és van egy kis tévé is. Így nehéz aludni, igaz, apu?

– De most már minden rendben van. Minden rendben van.

Szorosan magamhoz öleltem és ringattam, éreztem testének melegét a bolyhos pamutpizsamán át, éreztem, ahogy minden lélegzetvételnél megemelkedik és visszaereszkedik a mellkasa, minden szeretetemmel szerettem, amit csak érezni tudtam iránta.

Hajnali négy óra volt. A ház még aludt. De most, hogy felébredtem, eszembe jutott néhány szó a régmúltból.

– Csak pihentesd a szemed – mondtam a fiamnak.

18 Peggy a hatalmas óriáskerék körül rajzó embertömeget fürkészte.

– Sokan vannak itt – mondta, és megfogta a kezem.

Felnéztem a fölénk tornyosuló London szemére, aztán le Peggy aggódó arcocskájára. Elmosolyodtam, és megsimogattam a kezét.

– Mindjárt fent leszünk.

Bólintott, és még szorosabban fogta a kezem. Néha Peggy a kezembe tette az övét, és ilyenkor azt gondoltam, minden rendben lesz.

Olyan kicsi volt, olyan okos, olyan bölcs, olyan bizakodó és olyan gyönyörű, hogy mást nem is kellett tennie, mint megfognia a kezem, és én védelmezni akartam őt élete hátralévő részében. A sajátomba fogtam azt a forró kis kezet, és semmi más nem számított. Sem lókötő apja ritka látogatásai. Sem az öldöklő harc, amit újabban Pattel vívtak a kora esti DVD-nézés miatt. És még az sem, hogy az anyja úgy néz rá, ahogy a fiamra sosem fog. Peggy megfogta a kezem, és valami kémiai folyamat indult be bennem. Az apjának éreztem magam.

Fölöttünk a nagy kerék a ragyogó áprilisi égboltra vetült. Olyan lassan fordult, hogy onnan, ahol álltunk, úgy látszott, mintha nem is mozdulna. De az emberek folyamatosan cserélődtek az üveg- és acélbuborékokban, tehát valaminek történnie kellett ott fönt.

A tömeg az indulási kapu előtt kígyózott. Pat izgatottan cikázott a korlátok között, az előrehaladásunkat figyelve. Cyd a London szeméről szóló szórólapot olvasgatta, néha megszólalt: „Nahát, ez érdekes...!”, mielőtt felolvasott volna pár adatot az óriási kerék tervezőiről, szerkezetéről, méretéről. De amíg Pat futkározott és Cyd hangosan olvasott, Peggy csak fogta a kezem, ahogy lassan araszoltunk előre.

Jóval több önuralommal bírt, mint Pat, mégsem ez volt az oka, hogy ma ilyen csendes volt. A fiamat megszédítette a vásári izgalom, amit a London szeme kínált, de Peggyt valamiért idegessé tette a sok ember.

– Látni fogjuk, ahol lakunk, Peg – mondtam neki. – És a Parlamentet is látni fogjuk, és a parkokat, és mindent, egészen Docklandig.

– És a Big Bent? – Vékonyka hangon.

– A Big Bent is. – Megint megsimogattam a kezét. – Semmi baj nem lesz, Peggy. Úgy tűnt, ő nem olyan biztos ebben. Pat visszaszaladt hozzánk, boldogan, levegőt is alig kapott. Cyd a hóna alá csapta a katalógust. Másik kezével átölelte a derekam és fejét a vállamra hajtotta. Amikor felemelte a fejét és rám nézett, egymásra mosolyogtunk, olyan mosollyal, amit csak azok tudnak, akik régóta szeretik egymást, olyan mosollyal, amely egyszerre magában hordozza a kérdést és a választ is.

Boldog vagy?

Hála neked.

Aztán a feleségem a karomra ütött a London szeme-katalógussal.

– Hé, aztán nem elfelejteni! – mondta. – A jövő héten lesz Peggy iskolai előadása.

Fiúk, nagyon fontos, hogy ti is ott legyetek. Kiporolom a nadrágotok, ha nem jöttök el.

– A világ minden kincséért sem hagynánk ki.

Komolyan gondoltam. Ma egy családnak éreztük magunkat. És azt akartam, hogy ez az érzés megmaradjon.

Már olyan közel jártunk az óriáskerékhez, hogy kitörött az ember nyaka, ha felnézett a legtetejére. Innen már határozottan látni lehetett, hogy mozog.

– Mindjárt ott vagyunk! – lihegte Pat. Miközben az óriáskerék forgott, én a kezemben tartottam Peggy kezét; akárhova nézett is a kicsi lány, a felnőttvilág magasodott föléje.

– Helló, fiúk! – mondta Gina apja. – Remek. Pompás. Mit szólnátok egy csésze teához? Gyógyteához, persze.

Glenn. Pat másik nagyapja. Könnyű úgy gondolni rá, mint az exnejem semmirekellő apjára, aki miatt minden férfi gyanúsnak tűnik, aki miatt minden férfiról azt hiszik, hogy borzalmas árulásra képes. Kevésbé könnyű úgy gondolni rá, mint a fiam nagyapjára.

A szüleim fontos szerepet töltöttek be Pat életében, ők voltak a stabilitás és a feltétel nélküli szeretet forrásai abban az időben, amely éveken át tartó családi felfordulásnak tűnt, és nehezemre esett ugyanígy gondolni Gina megbízhatatlan öregére. Nem olyannak képzeltem az ideális nagyapát, mint Glenn. Leginkább az öregedő hippit láttam benne, aki azt hiszi, hogy kókadt szerszáma a központja az ismert világegyetemnek. Ha Glenn nem állt ott a lánya mellett, miért várnánk el tőle, hogy az unokájáért többet tegyen?

Mégis... nehéz volt őt gyűlölni, mindazon szomorúság ellenére, amit élete során okozott. A ritka alkalmakkor, amikor találkoztunk, magányos, patetikus figurának láttam ezt a kopott bőrnadrágos, korosodó mihasznát. Túl élete nagy álmain, nagy szerelmein és hisztérikus jelenetein, egy bérelt, egyszobás lakásban végezte Hadley Woodban. Mert a hedonizmust összetévesztette a boldogsággal. És volt valami tagadhatatlan kedvesség a lényében. Tudtam, hogy önző vén dög, aki mindenkit, akit szeretett, feláldozott a farka és a gitárja oltárán, és tudtam, hogy Gina még mindig hordozza a sebeket, amelyeket Glenn ejtett, amikor kisétált az életükből és újrakezdte, mintha mi sem történt volna. De őszintén örülni látszott, hogy Patet és engem láthat, és abban, ahogy a fiamra nézett, volt valami végtelen kedvesség. Még az is lehet, hogy ők ketten jól kijönnek egymással. Lehet, hogy csak a reménykedés beszélt belőlem, de amikor Glenn Patre nézett, úgy éreztem, szeretetet látok a szemében.

Mire Glenn elkészítette a teáinkat – a legkisebb házimunka is meghaladta képességeit -, én már a kanapén ültem, amely ugyanabból a kopott bőrből készült, mint Glenn nadrágja. Pat a lakásban mászkált. Nem volt túl sok hely, hogy körbejárjon az ember, és akárhova nézett is, mindenütt muzsikát látott.

Régi rockújságok a dohányzóasztalon. Egy akusztikus és egy elektromos gitár az állványukba támasztva. Jó minőségű zenegép, noha, mint Glenn maga, a hangszóró felirata megkopott az idők során. CD-k csillogó tornyai. És hatalmas kupacban régi, harminc centi átmérőjű bakelitlemezek. Pat felvette az egyiket.

– Ez micsoda? – kérdezte, meglóbálva felém a sötét színű kartonnégyzetet.

– Nagylemez, Pat. – És ez mit csinál?

– Zenét játszik.

Pat kétkedni látszott. – Ahhoz túl nagy.

A lemezborítón, amit a kezében tartott, egy gyönyörű fiatal férfi bámult ki rosszkedvűen a sötétségből. A háttérben három kevésbé szép férfi álldogált, mint a rút nővérek, akik arra várnak, hogy őket is meghívják a bálba.

Glenn jött be a szobába, kezében kamillateás bögrék.

– Jó választás, öregem – mondta. – Az első Doors-album. Sokak szerint minden idők legjobb első lemeze.

– Patet nem Jim Morrison érdekli, Glenn – szólalt meg. – Csak még sosem látott bakelitlemezt.

Glenn kis híján elejtette a gyógyteát. – Most viccelsz?

Aztán már ott sem volt. Leült Pat mellé bérelt lakása padlójára, fél évszázad zenéiből válogatott, miközben a Doors a „Törj ki (a túlpartrá)”-t harsogta.

Minden ott volt, Elvistől kezdve Little Richardon át a Beatlesig és a Stonesig, Hendrixtől a Who-ig, a Pistolstól a Clashig, a The Smithstől a Stone Rosesig, a Nirvanától a Stokesig; minden vakvágány és minden kalandozás, a country rocktól a glamig, a grunge-tól a nu metálig; a legnagyobbak, a nagyok lehettek volná-k, és – Glenn szíve csücske – az egylemezes bandák. Glenn szakértő vezetéssel terelgette át ámuló-bámuló unokáját a rock and roll csodaországán.

– Ezek a fickók ám az igazán érdekesek – kuncogta Glenn egy borítót mutogatva, amelyen öt, pszichedelikus nadrágos ifjonc egy játszótéren bohóckodik. – Hát igen, a Trollies. Átlagos Mod-bandaként indultak, Trolley Boys néven. De ezt a pszichedelikus izét, már Trollies néven csinálták. Tanácsi lakások körül császkálva, kozmikus víziót hirdetve... tudod, miről beszélek, Pat. És később, már Maximum Troliként, felvettek néhány nagyon-nagyon érdekes, sajnálatosan visszhang nélkül maradt, az eszmeiségüket kifejező nótát. – Glenn Pat kezébe nyomta a borítót. – Felismersz valakit közülük? Átlestem a válluk felett. És azonnal észrevettem: az egyik kábszeres kinézetű bandatag arcát, a bársonyzakóját verdeső, Robert Plant-szerű frizuráját, amint a kamerába bámul a haverjaival. Glenn harminc évvel ezelőtt, amikor Gina még csecsemő volt, amikor Glenn a legközelebb járt hozzá, hogy álmai valóra váljanak.

– Ez itt a nagyapád, Pat – mondtam, ellenállva a késztetésnek, hogy azt mondjam: a másik nagyapád. – Egyszer még a Slágerlistára is felkerült, igaz, Glenn?

Pat szája elnyílt a csodálkozástól. – Te voltál a lágerlistán?

Mindig lágerlistának hívta. Már felhagytam vele, hogy kiigazítsam.

Tulajdonképpen még tetszett is ez a kis átnevezés.

– Mégpedig épp ezzel a bandával. Illetve... itt még Chalky Brown dobolt. De mire a „Nő a fogdából”-t felvettük, már Sniffer Penge ült a doboknál.

Pat le volt nyűgözve. Sosem hitte volna, hogy tévelygő nagyapja ilyen dicsőségre képes. És Glenn szerény volt, és boldog, talán boldogabb, mint amilyennek valaha is láttam.

Apám gyűlölt a múltról beszélni: az East End-i szegénységről, a szolgálatról a tengerészgyalogságnál, a halálról és a háború pusztításairól, a tizenkilenc éves barátokról, akik sosem tértek haza. Glenn azonban nem így érzett a múltjával kapcsolatban: adta a nagymenőt, ha szóba került, hogy a Trolley Boyst még Pete Townshend és Roger Daltry is megnézte, hogy micsoda sikereket ért el a Trollies a

„Nő a fogdából”-lal, hogy a Maximum Troli dupla albumát külföldön vették fel.

Elhallgattatni sem lehetett.

Akkor és ott megértettem, hogy Glenn ugyanannyira nagyapja Patnek, mint az én apám.

Nyilvánvaló, hogy Gina apja a férfiasság alternatív változatát kínálja. Ahhoz a „harcos, apa és férj”-képhez képest, amit apám nyújtott. Glenn zenész volt, szabad és művész.

Már ha a Maximum Troli egykori tagját zenésznek lehet nevezni.

Későn jöttünk el Glenntől. Ők ketten annyira belemelegedtek a zenéről Való beszélgetésbe... illetve, inkább csak Glenn beszélt, Pat ámulva bámult, és néha megkérdezte: „Fönn voltál a lágerlistán, nagyapa?”, hogy mire beszálltunk az autóba, a csúcsforgalom kellős közepén találtuk magunkat.

Araszoltunk délre a Finchley Roadon. A végén úgy döntöttünk, hogy megállunk, megvárjuk, amíg csendesedik a forgalom, addig is eszünk valamit. Aznap este fontos program várt ránk – Peggy iskolai előadása -, de még bőven volt időnk.

Legalábbis úgy tűnt.

Camden Townban találtunk egy kis japán éttermet. Az anyjának hála, Pat szakértőnek számított a japán ételek terén, jól boldogult az evőpálcikákkal, és úgy tüntette el a szasimit és a tempurát, ahogy más hétévesek a Big Macjüket burkolják be. De már belülre kerültünk, amikor észrevettük, hogy egy tepenyaki étterembe tévedtünk be. Az ilyen helyen nem annyira ételre, mint színházi előadásra számíthat az ember.

A székeket a nagy asztalok köré rendezték el, amelyeket a hatalmas fémrostélyok köré állítottak fel úgy, hogy a séfnek is maradjon helye az attrakcióhoz. Ezek a szakácsok úgy feszítettek az étteremben, mint kulináris mesterlövészek, terpeszben állva, mint aki tíz napig ült nyeregben, nagy, fehér sapka magasodott a fejükön, kötényük oldalánál, rövid szíjra fűzve, óriási kések lógtak.

Ezek a séfek nemcsak hogy főztek, de műsort is adtak. Az étteremben mindenütt a rostélyokon sülő garnélarákokkal, húsdarabkákkal, zöldségekkel foglalatoskodtak, feldarabolták és rizzsel összekeverték őket, látványos mozdulatokkal a levegőbe dobták a fűszeresüvegeket, majd a hátuk mögött elkapták őket. Mindezt olyan villámsebesen, mint Tom Cruise a Koktélban, csak egy hihetetlenül nagy szeletelőkéssel a kezükben.

Viszont évekbe telt, mire elkezdték. Meg kellett várnunk, hogy az asztalnál a többi helyet is elfoglalják, mielőtt a show elkezdődött. Az órámra néztem, azt számítgattam, mikor kell legkésőbb elindulnunk, hogy még Peggy előadására is odaérjünk. Amikor, végre, az asztalunknál minden székre leültek, a fiatal filippínó szakács köszöntött bennünket, hatásvadász mozdulattal előrántotta a kését, és különböző ételeket kezdett a levegőbe hajigálni. Kezdő lehetett, mert folyton leejtett valamit – egy szeszélyes garnéla kis híján kiverte egy német turista szemét -, de Pat bátorítóan mosolygott. Az idő szaladt, de Pat újabb és újabb ételeket dobatott fel, apríttatott fel és süttetett meg.

– Most már igazán mennünk kell, Pat – mondtam, tudván tudva, hogy nem lesz szívem véget vetni a játékának.

A fiatal tepenyaki-séf egy fahéjas üvegcsét dobott a levegőbe és közel, nagyonnagyon közel került hozzá, hogy elkapja. Szórakozottan csatlakoztam az együtt érző tapsolókhoz.

– Nagyon éhes vagyok – mondta Pat, szeme ragyogott a gyönyörűségtől.

Hogy is van ez a családommal és a színházzal?

Pat arca zöldre vált, mire az iskolához értünk.

– Mondtam, hogy harmadszor már ne kérjél a tintahalból – emlékeztettem.

A darab már elkezdődött. A gyülekezési csarnokban büszke szülők vették filmre a másság multikulturális, A tojás című ünneplését. Hogy mi köze volt ennek a húsvéthoz? A lehető legkevesebb.

A világ vallásait megjelenítő gyerekek egy istállóban voltak, ahol egy papírmasé békegalamb éppen megszületett. A kis színpadon fönt állt egy fiúcska fehér lepedőben és fekete svájcisapkában, aki minden valószínűség szerint egy sintó papot alakíthatott, egy kislány narancssárga fürdőlepedőben és a kopaszságot jelképező, rózsaszín úszósapkában, aki kétségkívül egy buddhista szerzetest játszhatott, és egy azonosíthatatlan nemű, vattaszakállas, szandálos gyermek, aki vagy az iszlámot, vagy a judaizmust személyesítette meg, esetleg mindkettőt. És aztán ott volt még Peggy, kezét-lábát egy régi Pocahontas-takaróból bújtatva ki, feje körül egy természetvédő szervezet kendőjével, ő lehetett Szűz Mária.

Cydet a sor közepén vettem észre, két üres szék állt mellette. Megmarkoltam Pat kezét, és megkezdtük lassú araszolásunkat Cyd felé. A büszke szülők a kameráikkal fájdalmasan felkiáltottak, helytelenítően pisszegtek, amint a lábukra léptünk, vagy meglöktük a könyöküket.

– Elnézést, elnézést – suttogtam, miközben Pat nyöszörgött, nyögdécselt, és a hasára szorította a kezét. A színpadon a darab csúcspontjához ért.

– Ki-ez-a-furcsa-szerzet? – kérdezte a sintó pap.

– Honnan-érkezett? – kérdezte a buddhista szerzetes.

– Mit-jelent-a-világ-embereinek-számára? – kérdezte a vattaszakállas gyerek.

– Hol a pokolban voltatok? – kérdezte a feleségem.

– Csss! – Az egyik szülő a felvevőgéppel.

– Bocs. Alig tudtam elhozni Glenntől.

– Glenntől? Attól az undorító vén szivartól?

– Aztán leragadtunk egy tepanyaki étteremben.

– Csss!

Figyelmünket a színpadra fordítottuk.

Cyd a szája sarkából sziszegte felém. – Tudtad, hogy ez Peggy nagy napja! Jól tudtad!

– BEFEJEZNÉK A BESZÉLGETÉST, KÉREM? – Egy öreg nagyi a közvetlenül mögöttünk lévő sorból.

Pat kinyitotta a száját, előrehajolt és csendesen öklendezni kezdett.

A színpadon mindenki Peggyt nézte. A buddhista szerzetes a narancssárga fürdőlepedőben és az úszósapkában. A sintó pap fehér lepedőben és fekete svájcisapkában. A szakállas, idősebb valaki vatta arcszőrzetben és szandálban.

Várták, hogy Peggy elmondja a maga szövegét.

– Mit-jelent-a-világ-embereinek-számára? – ismételte meg a nagyobb gyerek.

– Olyan önző vagy! – közölte velem Cyd, és nem is nagyon igyekezett hangfogót feltenni. – Csak a fiaddal törődsz. Neked senki más nem számít.

– HA VOLNÁNAK SZÍVESEK...!

Cyd megpördült a székében. – Cseréljen lemezt, mami!

Peggy előremeredt a tömegre, mintha súgásra várna. Szája kinyílt, de egy hang sem jött ki. Nem úgy, mint Patéből, aki ezt a pillanatot választotta, hogy elegánsan az ölembe hányjon.

Jóságos tanári hang hallatszott a függönyök mögül.

– Ez a madár jelképezi, hogy minden embernek joga van az élethez...

– ...és-hogy-szeretniük-kell-egymást – mormolták a színészek a színpadon, és kartongalambjuk köré gyűltek. Peggyt kivéve, aki esdekelve nézett az anyjára. Amíg én egyetlen papír zsebkendővel próbáltam letisztogatni Patet és saját magamat, Peggy elindult a színpad széle felé, fejéről a kendő kezdett lecsúszni.

Odakiáltottam neki, de elkéstem. Egyik karját maga elé emelte, hogy a szemét védje a reflektoroktól, és a közönség felhördülése közepette lezuhant a színpadról.

– Ezt sosem bocsátom meg neked – mondta Cyd. Senki nem sérült meg komolyabban.

Peggy esését felfogta az a csapatnyi elsős, aki törökülésben ült az első sor előtt.

Pat azonmód jobban érezte magát, hogy kiadta a tepenyaki-tintahalat. Büszke, boldog szülők és nagyszülők ott maradtak teára, sütire és az előadás kitárgyalására.

De Cyd és én úgy döntöttünk, semmi kedvünk társasági életet élni.

Patet rendbe szedtük egy kicsit, Peggy könnyei is felszáradtak, és újfent bocsánatot kértünk az elsősöktől, a szüleiktől, a tanároktól, végre elindultunk a parkolóba, a feleségem és én valósággal vonszoltuk kifelé a gyerekeinket.

– Egyáltalán nem érdekel, ugye? – kérdezte Cyd. – Azzal, ami nem veled és Pattel kapcsolatos, egyáltalán nem törődsz.

– Nem igaz.

– A tintahal miatt volt – mondta Pat, mint a reménytelen iszákos, aki mindent a romlott sörre fog.

– Menjünk haza! – mondtam, holott a gondolat, hogy újabb estét kell vegyes családommal lennem, kétségbeeséssel töltött el.

– Minden rendben lett volna, ha időben itt vagy – mondta Cyd, és könnyek lepték el a szemét. – Ha számított volna, hogy időben ideélj.

– Harry? – Vékonyka hang az oldalamnál.

– Igen, Peggy?

Lehajoltam hozzá.

A fülembe suttogott.

– Tiszta szívemből utállak, Harry!

Egy idős hölgy, fényképezőgéppel a nyakában, ránk mosolygott.

– Milyen szép család! – mondta.

19 Feküdtünk a sötétben, nem érintettük meg egymást, vártuk, hogy jöjjön az álom, de nyilvánvalóan nem akart jönni.

– Elkényezteted – mondta Cyd. Nem rosszindulatúan. Majdnem kedvesnek hangzott, ahogy mondta. – Ha nem kényeztetnéd el ennyire, ilyen dolgok nem fordulnának elő.

– Valakinek kényeztetnie kell. Ki más tenné meg? Te? – Nem kellett volna olyan sokáig a nagyapjánál maradnotok.

– Időtlen idők óta nem látták egymást. És nem tudom, legközelebb mikor fognak találkozni. Jól érezték magukat.

– Annyira szerettem volna, ha ma este mindketten ott vagytok. Peggy kedvéért.

A kedvemért.

– Nem örülsz neki, hogy itt van. Egyetlen rövid hétig van velünk. De neked ez is túl sok.

– Nem igaz. És nem tisztességes, hogy ezt mondod.

– Tudod, miért nősültem meg? Van fogalmad róla, Cyd? Azért nősültem meg, mert családot akartam a fiamnak. Hát nem nevetséges? Hát nem ez a legnevetségesebb dolog a világon? Micsoda család lettünk!

Egy szót sem szólt. Azt hittem, átgondolja, amit mondtam.

– Azt hittem, azért házasodsz meg, mert családot akarsz, Harry. Magadnak.

Hogy magadnak akarsz családot, nem Patnek.

– Egyetlen büdös hét, ez minden. De neked még ez is sok.

Csendben feküdtünk egy darabig. Már így is túl sokat mondtunk. Egy idő múlva azt hittem, elaludt.

De nem, egyáltalán nem aludt.

– Valaha imádtuk egymást. Nem is volt olyan régen. Oly sokat adtunk egymásnak. Emlékszel, Harry? Nem tudom, mi történt velünk. Valaha boldogok voltunk együtt.

Arra számítottam, hogy felém nyúl és megérint. De nem tette. És én sem nyúltam felé. Csak feküdtünk a sötétben, a feleségem és én, azon gondolkodtunk, hogyan juthattunk idáig.

– Néha elgondolkodom, miért jöttél hozzám – mondtam. Így igaz. Tudtam, hogy a szex jó köztünk, tudunk beszélgetni egymással, és hogy a legtöbb napon boldogság őt magam körül tudni. Na és? Bárkit felcsíphetett volna.

A világ összes fickója közül miért épp engem választott?

– Mert beléd szerettem – mondta.

– De miért? Ez az, amit nem értek, Cyd. Komolyan. Az, hogy belém szerettél, még nem magyaráz meg mindent. Ha körülnéztél volna kicsit, találhattál volna valakit, akinek több a pénze, nagyobb a farka, és sokkal kellemesebb egyéniség.

– Nem akartam mást. Téged akartalak.

– De miért?

– Mert jó apa vagy.

A régi ház kertjében valódi izgalom vibrált a levegőben. Izgatottak voltunk, mert Pat reggel visszarepül Amerikába, és anyám és én kétségbeesetten azon igyekeztünk, hogy különlegessé tegyünk minden órát. És már csak azért is izgatottak voltunk, mert beköszöntött az év első, igazán meleg napja, és én kifeszítettem egy hosszú műanyag fóliát a kert teljes hosszában, amit anyám addig locsolt, amíg olyan síkos nem lett, mint egy jégpálya.

De a legnagyobb izgalom különleges vendégünk miatt volt.

Bernie Cooper volt nálunk.

Amint hallottam, ahogy ők ketten fent az emeleten csacsognak, miközben átveszik a fürdőnadrágjukat, rádöbbentem, hogy ezt már a héten korábban össze kellett volna hoznom. Bernie Coopernek és Patnek egy napnál több időt kellett volna együtt tölteniük. De annyira lefoglalt, hogy Pat találkozzon anyámmal, Cyddel és Peggyvel, de még az öreg Glenn-nel is, hogy majdnem elfelejtettem időt szorítani annak a valakinek, akit Pat mindenkinél jobban látni szeretett volna. Így hát az utolsó nap előtti estén felhívtam Bernie szüleit, és engedélyt kértem, hogy magunkkal vihessük a fiukat anyámhoz. A terv az volt, hogy moziba megyünk, focizunk egy kicsit a parkban, aztán eszünk egy pizzát. De a nap úgy sütött, mintha máris nyár lenne, és a két fiú ki sem lépett anyám hátsó kertjéből.

Az egész, hosszú, meleg délutánt azzal töltötték, hogy a műanyag fólián csúszkáltak. Bernie, színeiben oly sötét, amilyen világos Pat, vakmerő, amikor Pat óvatos – Bernie a hasán szánkázott-robajlott végig a műanyagon és landolt a rózsabokrokban -, hangos, amikor Pat elcsendesedik. Oly különbözők, mégis tökéletesen összeillenek.

Anyám és én órákon át elnéztük őket, vékony, vizes combjaikat, amint átsiklanak a kerten, anya egyszeregyszer meglocsolta még a fóliát, és szólt nekik, hogy „Csak óvatosan vetődni!”, amikor átvágtáztak a nedves gyepen, hogy ismét csússzanak egyet, és anyám csak mosolygott maga elé, amikor a fiúk majd’ szétrobbantak a nevetéstől. Bernie Cooper és Pat, két hétéves, és egy nap, amelyről azt szeretnék, ha életük végéig tartana. És tudtam, hogy a fiamnak lesznek más barátai is. Connecticutben. Az új szomszédságban. A nagy iskolában. Az egyetemen. Szeretni való, bármikor szerezhet magának új barátokat. Talán nem ilyen jót, mint ez, talán nem olyan jót, mint Bernie Cooper, de mindig lesznek igaz barátai. Mindegy mennyire fáj, Bernienek el kell őt engednie.

Ahogy nekem is.

Anyám kijött velünk a reptérre.

Pat megfogta a kezét, amikor felszálltunk a Heathrow Expressre, turisták és üzletemberek rajzottak körülöttünk, és majdnem úgy nézett ki, hogy ő vigyáz anyámra, és nem fordítva. Mikor változott meg minden? Mikor öregedett meg anyám?

Megtaláltuk a British Airways-pultot, és egy mosolygó stewardess gondjaira bíztuk Patet. A lány szemlátomást őszintén örült, hogy láthatja a fiamat. Az emberek gyakran viszonyultak így Pathez. Örültek, hogy láthatják. Mert őt könnyű volt szeretni.

Mellé guggoltam az indulási kapunál, arcon csókoltam, azt mondtam, hogy hamarosan újra látjuk egymást. Jól nevelten bólintott. Nem félt, szomorú sem volt.

De úgy tűnt, mintha már nagyon messze lenne, mintha máris visszatért volna a másik életébe.

Anyám úgy magához szorította, hogy a szuszt is kipréselte belőle. A British Airways-es fiatal nő megfogta a kezét. A fiamon ekkor látszott először, hogy zavarja valami.

– Nagyon hosszú az út – mondta. – Egy egész éjszakába is beletelik, mire odaérek.

– Csak pihentesd a szemed – tanácsolta anyám.

Eszembe jutott a nap, amikor bevittem Patet a nagyapjához a kórházba, amikor már közel volt a vég, és a lélegzetvétel akadozott, és úgy gondoltam, hogy az apámnak és a fiamnak még egyszer, utoljára találkozniuk kell. A nagyszülők elvesztése, gondoltam, általában ekkor értjük meg, hogy az élet búcsúzások sorozata.

Amint a fiam megfogta a British Airways-es lány kezét, elgondolkodtam, vajon anyám és Pat látják-e újra egymást valaha is.

– Mint tudod, a csatorna a legnagyobb tisztelettel viseltetik Eamon Fish iránt – mondta Barry Twist a Boldog Bélpoklos meghitt zugában. Úgy hangzott, mint egy fenyegetés.

– Dögös. Vagány. Okos – sorolta Barry. – Szuper. Klassz. A felmérések szerint a tizennyolc-harmincéves férfiaknak ő a kedvenc komikusa.

– És megvártad, hogy Eamon visszamenjen Írországba, mielőtt mindezt elmondod nekem?

Eamon pihent. Elképzeltem őt azon a farmon Kerry megyében. Már hetek óta ott volt, ahol a hegyek találkoznak a tengerrel, és ahol esély sincs rá, hogy Eamon találkozzon a kokaindílerével.

Jött a pincér.

– Egy pohár pezsgőt. Kérsz, Harry? Akkor kettőt. És egy kis rágcsálnivalót.

Mogyorót, rizses ropogóst, chipset.

– Én nem kérek.

Túl sok a só ezekben az izékben. Méreg a vérnyomásnak. Mostanában ilyen öregemberes dolgok miatt kell aggódnom. És amiatt, hogy elvesztem a munkám.

Emiatt is aggódnom kell.

– Vissza akarunk térni – mondtam, producer üzemmódra váltva. – Eamon Fish generációja legfontosabb komikusa. Levenni őt a képernyőről, merénylet a műsorszórás ellen.

– Azért nem ennyire egyszerű – mondta Barry Twist.

– Miért nem?

– Nos, a felmérésekből az is kiderül, hogy a húsz és negyven közötti korosztályba tartozó, délkeleti férfiaknak tulajdonképpen még tetszik is a tény, hogy Eamon... tudod... pihen. A hirdetők nincsenek elájulva tőle. A Nagy Hatok – sör, kocsik, üdítők, sportfelszerelés, testápolás és pénzügyek – nem akarják, hogy olyasvalakivel hozzák összefüggésbe a nevüket, aki pillanatnyilag... kimerült.

– Beszélj érthetően, az ég megáldjon!

– A kolumbiai varázspor. A hó. A kokó. Megváltoztatta Eamon image-ét, haver.

Valaha ő volt a szeretetre méltó pirospozsgás ír, aki él-hal az időjárás-jelentő lányokért. Most már nem tartják olyan szeretetre méltónak. Olyan jó fejnek.

Egy újságot hajított közénk az asztalra. – Olvastad azt az izét a Trumpetban?

Evelyn Blunt ír Eamon Fishről. Illetve... a cikk valójában az új komédia haláláról szól.

– Evelyn Blunt egy faszfej. Megkeseredett firkász, aki becsapva érzi magát és utálja az egész világot, amiért nem lett belőle... mi is akart lenni? Író? Emberi lény?

– Én meglehetősen kedvelem Evelyn Bluntot. Fullánkos nyelvű, tiszteletlen, ügyes vitatkozó.

Barry a rágcsálnivalós tálkában kotorászott.

– Bármelyik iszákos, akinek komputere van, kisebb szenzációt kelthet és hat számjegyű összeget kereshet, ha fullánkos nyelvű, tiszteletlen és ügyes vitatkozó.

– Hat számjegyűt? Tényleg? Az nem is rossz. Úgy értem, megírni azokat a cikkeket nem kerülhet sok munkájába.

– És állandóan Eamont kóstolgatja. Irigy a szarházi. Ez alkalommal mit írt az a hájas, piás szemétláda?

Barry Twist leütögette a morzsát az ujjairól, és feltette az olvasószemüvegét.

– Azon komédiások nemzedéke, akiknek karrierje gyorsabban halad előre a leszálló ágban, mint ahogy a hajvonaluk hátrahúzódik...

– Ez azért túlzás. Evelyn Blunt sem egy matyó hímzés. Mindig a legrondább seggfejek szólják meg mások külső megjelenését.

– ...A sziporkázó, színpadi komédiázás élő mintaképe Eamon Fish volt. De Fish most „pihen”. A sziporkázás dögunalmas lett. Az egy szál mikrofonnal fellépő, ordítozó fiúk esténként már nem tudják ugyanazt nyújtani, amit a kilencvenes években tudtak. És itt most személyesre vált. Főcím: Pincér, hova lett Fish1 a halászléből?

– Akik tudják, csinálják – mondtam. – Akik nem tudják, elmennek tiszteletlen kritikusnak.

– Egyébként hogy van a kölyök? Jobban? Lehiggadt már?

– Alig várja, hogy visszajöhessen dolgozni. Hogy folytathassa a show-ját.

– A show. – Barry körbejártatta a tekintetét a Boldog Bélpokloson. Szórakozottan odaintett egy ismerősének. – Persze, persze.

– Valami gond van?

– Semmi gond. Csupán kissé módosult a terv.

Hagyta, hogy a szavak ott függjenek köztünk.

– Le akarjátok venni műsorról a Péntek esti Fish-t?

Barrynek már a gondolattól nevethetnékje támadt. – Nemnemnemnem, nem – mondta. Zavarba jönni látszott. – De igen.

– Jézusom, Barry! Az a show Eamon élete! És, gondoltam, a megélhetésem. A pénzre gondoltam, amit Ginának küldök, a Patnek szánt pénzre, az otthoni számlákra, és eltűnődtem, mi a fenét fogok csinálni, ha a show eltűnik a süllyesztőben. Talán Marty Mann-nak volt igaza. Bolond voltam, hogy annyira csak egyetlen emberre építettem. Ha beüt a ménkű, mim marad? A monogámia visz egyszer a sírba.

– Továbbra is számítunk Eamonra. De a legutóbbi események után, már hogy mibe bele nem ütötte azt a kis kíváncsi orrát, már nem úgy látjuk, hogy alkalmas talk 1

Fish=hal (angol)

show-vezetésre. Szeretnénk, ha valami... klasszisokkal jobbat csinálna. Egy kicsit... fiatalosabbat. Ha ő vezetné fel a drámát. Ha kicsit többet hozna ki magából meg ilyenek. Szeretnénk, ha elvállalná a Gonosz világ vezetését.

– Mi a jó franc az a Gonosz világ?

– Hát... valójában nem egyedül vezetné a műsort. Hanem Hermione Gatesszel.

– Azzal az üresfejű, tetovált cafkával, aki egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy közszemlére tegye a bugyiját?

Barry lelkesen bólintott. – Igen, ő Hermione. Hát nem nagyszerű? Olyan dörzsölt.

Olyan szexi. Mint egy felajzott poszterlány. – Elgondolkodva dörzsölgette meg az arcát. – Sokat mutogatja a bugyiját, igaz?

– És a Gonosz világ? Az micsoda? Ostoba fecsegés és hallgathatatlan zene egyvelege bulis diákoknak, akik épp csak hazaértek az egyetemi bárból, és egy órácskát még elnéznének valami, az obszcenitás határát súroló műsort, mielőtt kábultan összerogynának?

– Ez az eredeti elképzelés – felelte Barry. – Az Őrült Jó Mann Produkció készítené. Régi haverod, Marty Mann. A csillaguk emelkedőben van, Harry. Marty műsorai közül rengeteg műsorra kerül ebben az évadban. Az a valóságshow, a Hat bulis diák egy lakásban is újraindul, és nagy durranásnak ígérkezik. És aztán ott az az új párkereső játék, az Anyám! Hol a gatyám? És a műveltségi vetélkedő, a Bocsi, hogy veszem a lapot. És Martynak új, késő esti kulturális ajánlója is indul, a Művészet? A faszomba!

– Művégtag a faszomba? Milyen cím ez?

– Nem művégtag, Harry. Művészet! Művészet? A faszomba! Polgárpukkasztó, aktuális, szellemes.

Látta, milyen arcot vágok.

– Elővezetnéd neki? Ezt a Gonosz világ-dolgot? Az idő múlik. Ismerek olyan fiatalembereket, mint Eamon – és mint te, Harry -, akik azt hiszik, hogy a televíziózás mindörökre megmarad nekik. De a dolog nem így működik. A világ nem áll meg.

Folyamatosan új arcok jönnek. A tévé jó szerető, de rossz feleség.

Már éppen készültem, hogy védelmembe vegyem Eamont – az előadásmódja letisztult, sokkal-sokkal jobb annál, mintsem kifejezetten részeg tökfejek részére készült, késő esti baromság házigazdája legyen -, amikor Barry válla fölött megláttam, hogy Cyd jön be a Boldog Bélpoklosba. Nem volt egyedül.

Luke Moore tulajdonosi mozdulattal csúsztatta a feleségem derekára a kezét, miközben átkísérte a báron, a hátul lévő étterembe. Cyd valahogy más, mint egyébként, gondoltam. Aztán rájöttem.

Boldognak látszik.

Belém nyilallt a fájdalom, amikor eszembe jutott, ilyennek láttam őt régebben, amikor az én oldalamon sétált be valahová. Lerítt róla a büszkeség és a boldogság, amit olyankor érez az ember, ha megtalálta azt, akit mindig is keresett. És hirtelen rádöbbentem, nem csak a fiam kedvéért vettem el őt. Azért vettem feleségül Cydet, mert bolondultam érte. Mert szerettem.

A férfi a tévécsatornától elnyomott egy ásítást.

– Így van ez a mai, modem világunkban – közölte velem. – Előbb-utóbb mindannyiunkat ejtenek.

Amikor hazaértem, Sally a kanapén aludt.

Festett szőke lobonc, kitérdelt farmer, a lenyírt póló alól épp csak elővillanó, diszkrét köldökkarika. A lány a szomszédból. Ami az átlagos bébiszittertől megkülönböztette, hogy a kandalló előtt a szőnyegen ott aludt a saját gyermeke.

Kincsecske a hátán feküdt, Gap Kid pizsamában, karjait a füle mellé emelve, akár egy mini súlyemelő. Sokkal nagyobb volt, mint amilyenre emlékeztem, de aztán eszembe jutott, hogy most már úgy kétéves lehet. És rádöbbentem, hogy hamarosan én is olyan leszek, mint azok a vén fütyik, akik az agyamra mentek gyerekkoromban, a Hogy te mekkorát nőttél! felkiáltásaikkal. És ez a kicsi lány is azt fogja gondolni: micsoda agyalágyult vénember ez a Harry bácsi!

Sally felébredt, megdörzsölte a szemét, és elmosolyodott.

– Peggy vita nélkül ágyba ment – mondta. – Minden olyan csendes Pat nélkül.

– Hogy csinálod, Sally?

Fölnyalábolta alvó lányát, simogatni kezdte pihés haját. – Mit hogy csinálok?

– Kincsecskével. Hogy egyedül neveled? Hogy sikerül?

– Ó, a szüleim mindenben segítenek. Ahogy édesanyád Pat esetében. És te is tudod, hogy megy ez. Egy darabig te is egyedül nevelted Patet, vagy nem? Nem olyan vészes.

– Egy ideig valóban így volt. De te egy életen át fogod csinálni. Nehéz lehet így, hogy... mi is a neve? Steve?... elhúzta a csíkot.

– Inkább vagyok egyedül, mint egy semmirekellő, szemétláda férfival – mondta Sally, Kincsecskét ringatva a karjában. – Mint amilyen a tetves apja is. Nincsenek marakodások. Nincs vita, ki mit csináljon. Csak én meg a lányom. Az egyedülálló szülő senkinek nem tartozik elszámolással. Megmondom, mit szeretek benne a legjobban, Harry. – Megpuszilta a kis pihéket Kincsecske fején. – Így nem olyan bonyolult.

Eszembe jutottak az idők, amikor Pat és én egyedül maradtunk, Gina Japánba ment, hogy megtalálja önmagát és visszakapja az életét, de Cyd és én még nem jöttünk össze. Minden támogatás ellenére, amit a szüleimtől kaptunk, gyakran éreztem úgy, hogy én vagyok az utolsó védőbástya a fiam és minden rossz között, ami a világban csak létezik. Gyakran éreztem magányosnak magam, és féltem. Mégis úgy emlékeztem vissza rá, mint életem boldog időszakára. Pat és én együtt, csak mi ketten: szinte hiányoztak azok a napok.

Mert Sallynek igaza volt. Úgy nem volt olyan bonyolult. Épp tusoltam, amikor Cyd hazaért.

Bedugta a fejét a zuhanyfüggöny mögé, és rám villantott egy szédült vigyort.

– Akad itt hely másnak is? Úgy nézett ki, mint aki elfogyasztott egy-két pohárkával. Eszembe jutott a feleségem és Luke Moore a Boldog Bélpoklos éttermében. Miért nem szólt róla, hogy találkozik azzal a faszfejjel? Mit akar eltitkolni?

Hallottam, hogy magában motyog, miközben kibújik a ruháiból. Boldognak, játékosnak tűnt, mint az enyhén spicces asszonyka, aki tiszta tudattal tér haza a férjéhez. Arcomat a zuhanyrózsa felé fordítottam, és hagytam, hogy a forró víz a bőrömet csapkodja.

Cyd belépett mellém a kabinba, hosszú, karcsú teste az enyémhez préselődött. Éreztem, hogy a testem azonnal válaszol. Nem tagadhattam meg önmagam. Még mindig őrülten kívántam.

– Ho-ho-ho-hó! – mondta. Rendesen becsiccsentett, annyit mondhatok. – Örülsz, hogy látsz, vagy csak hatalmas erekciód van? Add csak ide a szappant!

Szappanozni kezdte a végtagjait, aztán figyelme felém fordult, és a hátamat vette kezelésbe. Inkább gondoskodó, semmint szexi mozdulatokkal – ahogy egy asszony mosdatja a gyerekét -, én hamarosan mégis kőkemény voltam. Szembefordultam vele, távol ülő szeme meg-megrebbent a vízpermetben, fekete haja a vállára tapadt.

– A tus alatt – nevetett fel. – Időtlen idők óta nem csináltuk itt, igaz?

– Hogy telt az estéd?

– Jól.

– Bocs, mit is mondtál, kivel találkozol?

– Ó, csak azzal a két nővel, aki néhány citybeli menő cégnek csinálja a partiszervizét. Ittunk pár pohárral és bekaptunk egy kis levest a Boldog Bélpoklosban. Pat rendben felszállt?

– Azt mondod, két nővel?

Lehunyta a szemét, és mormogott valamit, úgy ragadott meg, mintha a kéziféket akarná kiengedni.

Ellöktem magam tőle, félrehúztam a zuhanyfüggönyt, és megragadtam a legközelebbi törülközőt.

– Mi a baj? Harry?

Mérgesen szárítkoztam, a hátam még csupa hab volt, a feleségem arca vizes és zavarodott. Azt kívántam, bárcsak ne akarnám őt ennyire. Azt akartam, bárcsak túl lennék rajta, hogy mindezek az érzések elmúlnának.

– Számomra itt nincs elég hely – mondtam, a törülközőt a szennyestartóba hajítva, és otthagytam Cydet, hogy egyedül zuhanyozhasson.

Olyannak láttam a házasságunkat, mint a London szemét, a hatalmas óriáskereket a Temze déli partján.

Még amikor úgy látszott is, hogy minden tökéletes nyugalomban van, amikor úgy tűnt, hogy semmi nem történik, ott volt fent a sötétségben, forgott, forgott, szüntelen mozgásban volt.

20 – Nem szabad túlbonyolítani – mondta Eamon. – Ez az első dolog, amit az AA-nál közölnek veled. Sem a hazugság, sem a fűhöz-fához futkározás nem vezet jóra. Ha valaha is jobban akarsz lenni, nem szabad túlbonyolítani a dolgokat.

A táj úgy terült el előttünk, mint Kerry megye képeslapja. Kilométereken át csupán egy nyugodt vizű ezüsttó törte meg az ingoványos talaj síkját, mielőtt az elért volna oda, ahol a hegyek sziklái végre találkoznak a tengerrel. És a tenger hatalmasnak látszott, mintha nem is Amerikáig, hanem a világ végéig tartana.

Eamon figyelmeztetett, hogy szülőföldjén mindenütt turisták nyüzsögnek, akik a craicot keresik minden kocsmában, egy kis kelta miszticizmust minden sarokban, és a Corrsra hasonlító lányokat minden fogadóban. De az élet egyetlen jele, amit ezen a vad, mogorva tájon láttam, egy komédiás volt, aki magára szedett néhány kilót, mióta utoljára találkoztunk.

– Le akarják venni műsorról a show-t, Eamon. Tudom, nem a legjobbkor mondom, de mit tehetnék? Ezt a drogtémát nem veszi be a gyomruk. Ha az agyadat ittad volna el, más lenne a helyzet. Akkor még el tudnának sütni úgy, mint „az iszákos bohóc”-ot. Szerintük az alkoholfüggőség jópofa dolog. Az tetszett volna a piahirdetőknek. De a drog más tészta.

– Ki vagyok rúgva? Így, egyszerűen?

– Nem indítják újra a Péntek esti Fish-t. Azt akarják, hogy egy késő esti állatság egyik házigazdája légy. Gonosz világ a címe. Te és Hermione Gates vezetnétek.

– Ő az, aki folyton a bugyiját mutogatja?

– Igen.

Eamon elgondolkodott. Az édes illatú fű ropogott vadonatúj Timberland csizmám alatt.

– És veled mi lesz, Harry? Jössz velem te is? Nem vállalom, ha rád nem tartanak igényt.

Jólesett, hogy Eamon gondol rám. De meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan dögös, vagány show, mint a Gonosz világ, készítői igényt tartanának olyan se nem dögös, se nem vagány producerre, amilyen én vagyok. Feltételeztem, hogy inkább valami ifjú tehetséget akarnak majd, akinek átfúrt köldöke kilátszik csípőnadrágjából.

– Miattam ne aggódj. – A pénzre gondoltam, amit Ginának küldök Pat nevelésére, a pénzre, ami Cydnek és nekem kell a jelzálogra. – Jól megleszek.

Lesétáltunk egy árnyékos mélyülésbe, majd egy kis emelkedőre érve kiléptünk a napfényre. A távolban, ott, ahol a haraszt átadja a helyét a tengerparti szikláknak, kis farmház állt. A burgonyavész óta senki nem lakta, amolyan eredeti, rusztikus nyaralónak számított azóta, hogy Írország olyan hellyé lett, amit inkább felkeresnek, semmint elhagynak az emberek. Ez volt Eamon otthona az elmúlt hónapban. És most egy taxi közeledett felé a kanyargós parti úton.

– Ez ő lesz – mondta Eamon. – Evelyn Blunt.

Néztük a taxit.

– Biztos, hogy ezt akarod, Eamon? Semmi nem kényszerít rá, hogy beszélj ezzel a fickóval.

– Majd akkor bízom meg Evelyn Bluntban, ha már ejakulálni sem tudok.

– Akkor?

– De már eddig is mindennek elhordott. Mit tud még csinálni velem?

Az interjú ötlete Barry Twist agyából pattant ki. Úgy vélte, a közönség szereti, ha a bűnös szembenéz hibáival. Azok a népek bármit megbocsátanak, magyarázta Barry, mindaddig, amíg nem látszik rajtad, hogy bármit is élveztél az egészből. Manapság már nem elég, ha valaki kigyógyul a bajából, láttatnia is kell, hogy kigyógyult. A világ elvárja a nyilvános bűnbánatot.

Evelyn Bluntot – aki oly régóta mártogatta vitriolos tollát Eamon oldalába – kérték fel az interjú elkészítésére, mert az újságját befolyásosnak ítélték – mert a médiumokban dolgozók olvasni fogják, csakúgy, mint a véleményformálók, akik döntenek majd a visszatérésről -, Blunt pedig újabban nagyobb lélegzetvételű, magvas gondolatokkal teli cikkeket írt, minden igyekezetével azon volt, hogy rosszindulatú kis firkálmányok gyártása helyett olyan munkára váltson, amely jobban hasonlít az igazi írásra. Blunt leszerepelt mint tévés műsorvezető, mint író és mint egy rádiós beszélgetős műsor házigazdája. Elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb felcsapjon újságírónak.

Leballagtunk a dombról a farmházhoz, miközben a taxi leszállította utasait a bérelt kocsim mellé. Blunt kiszállt, és keserű, ráncos arccal körbenézett a vad, ragyogó tájon. Volt valami izzadságos a lényében, mintha még nem épült volna fel romlott ifjúkora iszákosságából. Nem egyedül érkezett. Egy fiatal nő volt vele. A fotós.

Nem láthattam az arcát, mert a taxis épp a lámpákkal, filmekkel és állványokkal teli fekete műanyag táskáit segítette kivenni a csomagtartóból. Aztán felegyenesedett, fekete haját félresöpörve az arcából körbepillantott a tájon. És akkor megláttam.

Kazumi.

Már mi is a farmházhoz értünk. Blunt megragadta Eamon kezét, és úgy szorongatta, mintha nem is ő lenne az, aki az elmúlt két évben bokszzsáknak használta a barátomat. Kazumi és én egymásra bámultunk. Aztán ő az Atlanti-óceán felé biccentett.

– Nézze!

Kilométerhosszan elterülő víztükör, kitömi készülő vihar. Hatalmas, fekete, kavargó felhők gomolyogtak a part felé, de még oly távolinak tűntek, mintha álmunkban látnánk őket.

– Még messze kint van – mondta Eamon. Kerryi akcentusa felerősödött, amint kitette a lábát a Sohóból. – Még nem kell menedéket keresnünk. Előbb szundikálunk egyet, aztán mentjük az irhánkat.

De Kazumi már nem figyelt rá, himbálózó fényképezőgéppel a nyakában mászni kezdett felfelé a csipkés sziklákon. Néztük, ahogy felkapaszkodik, és fotózni kezdi a közelgő vihart.

– Édes, kicsi Kazumi – mondta Blunt. – Ma éjjel az enyém leszel.

Amikor Eamont sarokba szorította a mosdóban egy csapatnyi Manchester Unitedpólós angol turista, és Evelyn Blunt felmászott az asztalra, hogy bemutassa Riverdance-tudását, Kazumi és én végre kettesben maradhattunk.

– Összejöttek a dolgai Londonban? – igyekeztem átordítani a kocsmai zenekart, amely nagy átéléssel Van Morrison „Itt hagyott, igazán itt hagyott”-ját játszotta.

Kazumi megütögette a fülét. Tetszett, hogy a füle kicsit eláll. Nagyon is tetszett.

– Nem hallom – mondta, és a Guinnessébe kortyolt.

– Sok szabadúszós munkája van? Korábban is dolgozott már a Trumpetnak?

Elmosolyodott, megrázta a fejét, megérintette elálló füleit. A zaj siketítő volt.

Rájöttem, hogy azt mondhatok neki, amit akarok.

– Mondom... boldog vagyok, hogy láthatom. Csodásan néz ki. Szerintem ön gyönyörű. Örülök, hogy besétált az életembe. Azt hiszem, kezdek beleszeretni önbe.

Udvariasan mosolygott.

Egy Glasgow Celtic-pólós német turista csapódott az asztalunkhoz. Összeütögette a kezét, dobbantgatott a lábával, amint Blunt ropta, oly szorosan a testéhez tapasztott karokkal, mintha csak oda lennének kötözve.

– Ezek a bolond írek! – mondta a német. – Ezek aztán tudják, hogyan kell mulatni!

– Ő Hampsteadben lakik – közöltem vele. – Hampstead Londonban található.

– Bolond, bolond írek!

Ujjongó kiáltások harsantak, amikor a zenekar, egy maroknyi mogorva hippi, akik a Rettenthetetlen statisztáira emlékeztettek, Van Morrison „ír csavargó”-jába kezdett.

Blunt nagyobb sebességre kapcsolt.

Kirándulóbusznyi olasz érkezett, túlcsordulással fenyegetve a kocsmát. Leadták rendeléseiket a Guinnessre a pult mögött álló, vörös hajú egyetemistának. Blunt beleverte a lábujját egy méretes üveg hamutálba, és egy lábon ugrálva kezdett pörögni, a fájdalomtól eltorzult arccal. A turisták lelkesen tapsoltak, azt hitték, a sebesülés is a hivatalos bemutató része.

A német turista mindentudóan bólintott. – A zene nagyon fontos az írek számára.

A Boomtown Rats. A Thin Lizzy. A U2. Mindez a lelkükben van.

Felmászott az asztalra Blunt mellé.

Eamon visszajött. Felnézett Bluntra és a németre, megcsóválta a fejét. – Látod, mi történik, ha valaki túl sokszor nézi meg a Titanic-ot?

Egy tálca barna sör került az asztalunkra, és azon igyekezetében, hogy lepipálja a németet, aki az acid house-tánc kezdő lépéseit adta elő – széttárt karok, terpesztett láb, a közönséges, avagy mezei Riverdance antitézise -, Blunt a Lord of the Dance bonyolultabb lépéssorozatának bemutatásába kezdett, a korsók közepette. És ekkor zuhant le az asztalról, és érkezett meg arccal egy ausztrál turista sajtos-paradicsomos pirítósába.

Eamon az ásványvizébe kortyolt, és Kazumira mosolygott. A jókedvem egy csapásra oda lett. Ugye, Eamon nem fog lefeküdni vele, ugye nem? A drog helyettesítette a lányokat az életében. De a drog már a múlté.

Aztán a zenekar a „Barna szemű lány”-ba kezdett, és az egész terem talpra ugrott. Egy fiatal olasz lépett Kazumi mellé, és megkérdezte, nincs-e kedve táncolni.

Evelyn Blunt hirtelen kettejük között termett, vörös arcára fenyegető kifejezés ült ki, izzadt szemöldökéről paradicsomszelet fityegett.

– Ő már foglalt, haver.

Aztán gyakorlatilag kihajítottak minket.

A látogatók akár kivilágos-kivirradtig maradtak volna, de a vörös hajú pultosnak reggel kelnie kellett, mert órája volt az egyetemen. Így aztán mi négyen hazaindultunk a kerékcsapás vidéki úton, ahol fényt csupán a csillagok hunyorgó baldachinja szolgáltatott, és egyedül a tenger bömbölő moraja hallatszott.

A tenger moraja, és a buszparkolóban okádó turisták.

Nehéz volt elaludni az öböl menti farmházban. Éjszakai szél süvöltött az óceán felől, és a farmház öreg gerendái úgy csikorogtak és nyöszörögtek, mint a viharos tengeren hánykódó hajó. És dermesztő hideg volt: M&S pizsamám alá felvettem egy régi Péntek esti Fish-pólót, meleg zoknit húztam, mégis vacogtam hártyavékony takaróm alatt, amelyet nyári időszakra szerezhettek be.

De aznap éjjel nem a hideg és nem is zajok tartottak ébren. Hanem a gondolat, hogy Kazumi ott kuporog a takarói alatt a manzárdszobában. Ettől nem tudtam elaludni. Ezért voltam még ébren, amikor bekopogtatott az ajtómon, hajnali háromkor.

Skót kockás pizsamát viselt. Ez a lány jobban szerette a skót kockás mintát, mint bármely skót, akit valaha is ismertem. Ezenkívül vastag zokni és gyapjúsapka volt rajta. A ház felső régiójában még hidegebb lehetett. Rápislogtam, nem tudtam eldönteni, nem álmodom-e. Aztán megszólalt. Suttogva, mint aki attól fél, felébreszti a házat.

– Ne haragudjon – mondta.

– Semmi gond. Valami baj van?

– A szobámban...

Követtem őt a sötétbe borult nappalin át, aztán – óvatosan – fel a kis létrán, amely a farmház felső szintjére vitt. Evelyn Blunt hason feküdt Kazumi ágyán, elnyílt szájjal, nyáladzva, hangosan horkolva.

– Azt mondta, kiment a mosdóba, aztán visszafelé eltévesztette a szobát – mondta Kazumi.

A részeg disznóra néztünk, majd a roskatag létrára, amelyet meg kellett mászni, hogy az ember ebbe a szobába jusson. Ennyire senki nem lehet részeg, gondoltam.

– Büdös, hazug disznó – állapította meg Kazumi.

– Bántotta önt... bármilyen módon is?

Megrázta csinos fejecskéjét. – Fölmarkolta a melegvizes-palackomat, aztán elaludt. Nem tudom felkelteni.

– Majd én megpróbálom. – Megráztam Blunt vállát. – Ébresztő, Blunt, ez nem a maga szobája! Ébredjen, maga izzadt, kövér barom!

Mormogott valamit, és az arcához szorította a kezem, részeg eksztázis suhant át püffedt vonásain. Semmi nem használt. Még csak megrezzenteni sem tudtam.

– Menjen az én szobámba – mondtam Kazuminak. – Én majd a kanapén alszom.

– Nem, nem, nem.

– Nem probléma. Igazán. Menjen! Feküdjön le az én szobámban.

Egy pillanatra rám meredt. – Esetleg... tudja... osztozhatnánk a szobán.

A csendben hallani lehetett a partnak csapódó hullámok morajlását.

– Igen – mondtam. – Azt is megtehetjük.

Megszeppenve, mint két ötéves első nap az iskolában, visszamentünk a szobámba. Aztán gyorsan beugrottunk az ágy két ellentétes felére, reménykedő szívem őrülten vert, holott tudtam, hogy Kazumit nem a szenvedély, hanem a kihűlés veszélye hozta ide.

A hátamon feküdtem, Kazumi nekem hátat fordítva. Hallottam a lélegzetem, éreztem teste melegét, és amikor már nem bírtam tovább, felé nyúltam, könnyedén megérintettem a bordáit, tenyerem alatt éreztem bolyhos, skót kockás pamutpizsamáját.

– Nem, Harry – mondta, kicsit szomorúan, de meg sem mozdulva.

Elvettem a kezem. Nem akartam olyan lenni, mint Blunt. Bármi legyek is, olyan nem akartam lenni, mint ő.

– Miért nem?

– Önnek felesége és fia van.

– Ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet.

– Más okok is vannak.

– Úgymint? – Megpróbálkoztam egy aprócska kacajjal. – Mert ön nem olyan lány? Tudom, hogy nem olyan. Ezért is kedvelem annyira.

– Én is kedvelem önt. Ön kedves ember.

– Kedvel?

– Igen. Mert szórakoztató és kedves. És magányos.

– Magányos? Én?

– Igen, azt hiszem, igen.

– Akkor mi a baj?

– Ön nem olyan férfi. – A hátára fordult és rám nézett, barna szeme csillogott a holdfényben, mint a lánynak Van Morrison dalában.

Az oldalamra hengeredtem, tetszett, ahogy fekete haja az arcába hull. Lábamat az övéhez érintettem, gyapjúzoknit a gyapjúzoknihoz. Tenyerét a mellkasomra csúsztatta, és ettől elakadt a lélegzetem. Hangunk a sötétségben halk, akár az imádság.

– Szeretnék veled aludni.

– Akkor hunyd le a szemed, és aludj. – Mosolytalanul.

– Tudod, hogy értem. Szerelmeskedni szeretnék veled.

Megrázta a fejét. – Nem vagy szabad.

– A világot ez nem érdekli. Csak te vagy itt és én. Senkit nem bántanánk vele.

Senki sem tudná, Kazumi.

– Mi tudnánk.

Ezzel megfogott.

– Nem akarok olyan nő lenni, aki nős férfiakkal alszik. És te sem akarsz olyan nős férfi lenni.

– De igen!

– Nem, Harry. Te ennél jobb vagy. – Megsimogatta az arcom. – Csak ölelj magadhoz – mondta, és visszafordult az oldalára. Hozzábújtam, két réteg pizsama a feneke és az erekcióm között. Szabad kezemet a csípőjére tettem, és közelebb húztam magamhoz. Felemelte a karom, szemérmes puszit nyomott a csuklómra, megsimogatta a kezem. Többet nem beszéltünk, sokáig hallgattam az Atlanti-óceán

felől süvítő szelet, a régi farmház nyöszörgését az éjszakában, Kazumi lélegzetvételének halk neszét. És ahogy ott aludt a karomban, azon tűnődtem, hogyan lehet nem túlbonyolítani egy életet. Attól lesz egyszerűbb, ha az ember marad ott, ahol van?

Vagy ha mindig újrakezdi?

21 Elment, mire felébredtem.

Hangokat hallottam a sziklás tengerpart felől. Az ablakból láttam, hogy Kazumi már fent van, és Eamont fotózza.

Eamon, vörös termokabátba burkolózva, beállt a gondosan kimunkált, hanyagnak tűnő pózokba – kedvetlenül kibámul a tengerre, kedvetlenül belebámul a kamerába, kedvetlenül bámul valamit, akármi legyen is az -, miközben Kazumi körülötte kerengett, hangosan klikk-klikkelt, amíg a tekercs végére nem ért, filmet cserélt, mormolva instruált és bátorított.

A fényképezőgépes japán, gondoltam. Modern korunk egyik kliséje. A kattintgató hordák, amint közömbösen megörökítenek minden turistalátványosságot, majd visszaszállnak a buszba. De ahogy elnéztem Kazumit, ahogy felvételeket készít Eamonról a Dingle-öböl szélfutta partján, úgy láttam, ez a fényképezőgépes fiatal nő kielégíthetetlenül kíváncsi a világra, és mindenre, ami abban van, és határtalan gyengédség fogott el iránta és a kamerája iránt. Maradásra bírni a múló időt, ő mondta, hogy egy költő így határozta meg a fotózás lényegét. És ő pontosan ezt csinálta. Maradásra bírta a múló időt.

Mire megmosakodtam és felöltöztem, Eamon és Kazumi már továbbmentek a parton. Kazumi úgy gondolhatta, hogy már megvannak a képek, amelyekre szüksége van, mert most már lassabban dolgoztak, kipróbáltak ezt-azt. Kazumi fölmászott a moszattól síkos sziklákra, Eamon lassan ballagott felé, zsebre dugott kézzel, és – igen, azt hiszem, ez a legpontosabb kifejezés: kedvetlenül – elbámult valahová Kazumi válla fölé. És még ha nehezemre esett is elismernem, arra a gondolatra jutottam, hogy Kazuminak igaza lehetett. Nem lett volna bölcs dolog tegnap éjjel lefeküdni vele. Egy egyéjszakás kaland Kazumival óriási hiba lett volna. Mert egy ilyen nővel egy éjszaka nem elég.

Hogy ez mit jelent? Mit jelent, ha egy éjszaka nem elég?

Viszonyt.

Eleget dolgoztam már olyan nős férfiakkal, akik szeretőt tartottak, hogy tudjam, nagyon macerás a dolog.

Az egyirányú telefonhívások, a lelepleződéstől való állandó rettegés, a bűntudat, az idegeskedés, a karácsonyi és húsvéti könnyek, amikor a család és az otthoni kandalló szólít, az állandóan és mindörökre szétszakítva lenni érzése. És a hazudozás. Mert hazudozás nélkül nem megy. Én nem ilyen ember voltam. Nem volt szívem megtenni. Ezt nem tehettem meg Cyddel. Vagy magammal. Vagy Kazumival. Legalábbis így éreztem napfénynél, amikor Kazumi tőlem ötven méterre volt, de már nem kockás pizsamában, és nem a karomban.

Hűséges maradtam a feleségemhez.

Helyesen cselekedtem.

Miért érzem mégis olyan nyomorultul magam?

Lassú, gyászos bőgés hangzott fel az oldalamnál. Blunt volt az, zöldre válva a rosszulléttől, az ingét gombolgatva. Tompa böffenés hagyta el a száját. Arcára vékony verejtékréteg ült ki.

– A sörnek lehetett valami baja – mondta, és levonszolta magát a partra, ahol Kazumi az utolsó pár felvételt készítette Eamonról.

Nem akartam túlságosan kötődni ehhez a fiatal nőhöz, akit alig ismertem. Cyd több volt, mint a feleségem és a szeretőm. A legjobb barátom volt. Legalábbis mindaddig, amíg egy másik férfi be nem lépett az életünkbe.

Eszembe jutottak a pillanatok, amelyekkel a szerelmünket mérni lehetett. Cyd és én nagyszerű perceket mondhattunk magunkénak. Ahogy nézzük a fényeket a Temzén, az első, együtt töltött éjszaka, a legutóbbi karácsony, amikor minden viccesnek bizonyult, Ibizai DJ Brucie baba csinos kis keverőpultján át anyám undorodó arckifejezéséig, amikor a tölteléket tömködte be a pulyka hátsóján.

De ami igazából köteléket kovácsolt közénk... azok más pillanatok voltak, a rossz passzok. Fiam a kórházban, szétnyílt a kobakja, lezuhant a parkban. Ginától való válásom gyomorszorító szomorúsága. Cyd ott volt, és mindezt végigcsinálta velem, és tudtam, úgy törődik velem, ahogy a világon senki más.

De most úgy éreztem, kezdem elveszíteni a feleségem, és űr támad az életemben, amit Kazumi be tudna tölteni, még ha nem akarja is.

Egy család méretű, szív formájú űr.

Egyik este vacsorát főztem négyünknek. Cydnek és nekem, Peggynek és Patnek.

Mióta elvettem Cydet, a főzőtudományom leépülőben volt. De úgy gondoltam, egy estét még vállalhatok. A család kedvéért.

Mi négyen a szélrózsa minden irányából közeledve vettük körül az asztalt.

Kezdetben Cyd és Pat még odafigyelt rá, hogy lelkesedést mímeljen az igyekezetem iránt, holott Peggy már akkor pikírt megjegyzéseket tett.

– Bolognai spagetti, Harry? Mmmm, alig várom.

– Ezt nem szabad kihagynod, Peggy!

A szóváltások, köztem és mostohalányom között, néha nem nélkülözték a bántó kedélyességet.

– Figyelj rá, hogy a tészta al dente legyen – tanácsolta ellentmondást nem tűrően. – Nem szeretem, ha túlfő. Ugye tudod, mi az, hogy al dente?

Megkavargattam a bugyogó, húsos-paradicsomos szószt a tűzhelyen, kényszeredetten mosolyogtam.

– Olyan, mintha pörköltet főznél, nem igaz? – kérdezte Cyd kedvesen. – Sokáig, nagyon sokáig, tart, míg átfő a hús.

– Kérlek... – mondtam, és próbáltam barátságos maradni. – Ma este én vagyok a szakács, rendben?

Bolognai spagettit főztem. Elrontani sem lehet. Gyakran elkészítettem, amikor Pat és én magunk voltunk. De valamiért úgy maradt meg bennem, hogy a bolognai spagetti gyorsan elkészíthető étel. Addig sem tart elkészíteni... nem is tudom.

Ameddig az étteremben kihoznák. De, mint oly sok másban, a bolognai spagettit illetően is tévedtem.

Egy óra múltán Peggy már türelmetlenül ütögette az asztalhoz Titkos ügynök Lucy babát. Pat úgy bámult az öklében szorongatott távkapcsolóra, mintha jelre

várna. És Cyd – miután, tényleg nagyon kedvesen, megkérdezte, hogy nem bánom-e – az adó-visszatérítésén dolgozott. Én még mindig a tűzhelynél álltam, kavargattam a szószt, amely megmagyarázhatatlanul sokára akart elkészülni. Eszembe jutott, hogy talán nem is a bolognai spagetti volt az, amit régebben olyan gyorsan és könnyen megfőztem Patnek és magamnak. Talán a spagetti pesto volt az. Igen, az lehetett. A spagetti pesto az, ami percek alatt elkészül. Az ember kinyitja a konzervszószt, és a tésztára önti. Egyszerű és finom. Zöld spagetti, ahogy a fiam hívta.

Most, két évvel a zöld spagettis időszak után, elejtette a távirányítót. Az hangosan csattant a fapadlón. – Hoppá! – mondta Pat, önelégülten körbevigyorogva az asztalnál, tetszésnyilvánító nevetésre várva. Cyd és Peggy ügyet sem vetett rá.

Felvettem a távirányítót, és mérgesen a kötényem zsebébe dugtam.

– Volnál szíves, csak öt percre, megfeledkezni a tévéről?

Fiam arca reszketni kezdett, ami biztos jele volt, hogy a könnyeivel küszködik.

Peggy látványosan felsóhajtott.

– Most már felállhatnék az asztaltól? – kérdezte. – Annyi dolgom van még ma este.

– Várj még egy kicsit – mondta Cyd, fel sem nézve a számláiból. – Idehozhatod Titkos ügynök Brucie babát, ha akarod. Beszélgethetnek Lucy babával a küldetésükről, amíg Harryre várunk.

– Igen, mindenki várhatna még egy kicsit – mondtam, mérgesen kevergetve a szószt. – Lucy baba vacsora után is ráér átöltözni.

– Hát... – húzta el a száját Peggy. – Valaki bal lábbal kelt ma fel.

Cyd felpillantott a papírjaiból. – Nyugi, Harry. Én már rászóltam. Semmi szükség rá, hogy te is közbeavatkozz, drágám.

– Ha gyakrabban megtennéd, valóban nem lenne szükség rá, drágám.

A feleségem letette a számológépét, és felsóhajtott. – Mennyi ideig tart még?

– Nem tudom. Marhahús. Évekbe telik, míg megfő.

– Marha? – kérdezte Peggy. – Azt mondtad... marhahús? Én nem eszem marhát.

– Miért nem?

– Mert a hús egyenlő a gyilkossággal. – Teátrális szünetet tartott. – Még nem mondtam? Többé nem eszem húst. Úgy döntöttem, vegetáriánus leszek.

– Én is – mondta Pat. – Én is vegetáriánus vagyok. Most már nézhetem a tévét?

Mindjárt kezdődik az Anyám! Hol a gatyám?

Olyan vacsorát akartam főzni, amitől igazi családnak érezzük magunkat. Ez minden. Nem nagy ügy. És talán sikerült is elérnem.

Mert mire a bolognai spagettim elkészült, már nem beszéltünk egymással.

Eamon visszasétált hozzám. Blunt és Kazumi még a parton maradtak. Blunt magyarázott valamit a lánynak, miközben puffadt hasát dörzsölgette. Kazumi megrázta a fejét, és a felszerelését kezdte összepakolni. Visszaindultak a farmházhoz, Blunt meg sem próbált segíteni Kazuminak a holmik cipelésében.

– Kellemes éjszakád volt? – érdeklődött Eamon.

– Nem történt semmi.

– Hé, ki vagyok én, hogy az első követ vessem rád? Hogy mit sikerül összehoznod egy üzleti úton, nem rám tartozik.

– Komolyan, Eamon. Nem történt semmi.

– Vagyis csak egy kis tantrikus szex volt?

– Nem történt semmi.

Semmi nem történt, és minden megtörtént. Mert először világosodott meg előttem, hogy ha a feleségemmel nem alkothatok családot, akkor valaki mással esetleg igen.

– Nagyon csípem a tantrikus szexet – mondta Eamon. – Órákig eltart, igaz?

Tudod, mi a kedvenc pozitúrám? A vízvezeték-szerelő. Benn vagy, és várod egész nap, de senki sem élvezi.

Ha együtt aludtunk volna – illetve, ha nem csak együtt aludtunk volna egymással -, félszegség költözött volna kettőnk közé. Vagy, ami sokkal rosszabb, rosszul értelmezett intimitás, amit még el sem értünk. De így csak sétáltunk a parton, távolodtunk a farmháztól, ahol Blunt Eamont interjúvolta, de a sétára nem a posztkoitális feszengés nyomta rá a bélyegét. Egymás karjában töltöttük az éjszakát, de ez minden, amit tettünk. Séta a sziklás parton, a tenger felől gomolygó felhők, a Dingle-öblön végigzötyögő, aznapi első turistabusz: a világ legtermészetesebb dolgának tűnt.

– Remélem, a képek jók lesznek – mondta Kazumi. – Ez az első munkám nekik. A képszerkesztő... hogy is szokták mondani?... ordas öreg kurva. Második lehetőséget nem ad.

– A képek rendben lesznek. Csodálatos fotós vagy.

Elmosolyodott. – Udvarias beszéd.

– Nem, nemcsak az udvariasság beszél belőlem. Láttam a fotóidat. A fiamról is készítettél felvételeket.

– Természetesen – mondta. – Patről.

Tetszett, hogy látja azt a szikrát, ami a fiamat a fiammá teszi. Hogy meg tudja mutatni, milyen különleges Pat. Tényleg nagyon tetszett.

– Találkozhatnék veled Londonban?

Megállt és kibámult a tengerre. Újabb vihar közeledett, a tegnapinál nagyobb és feketébb felhők alacsonyan kavarogtak és örvénylettek a hullámverte óceán fölött a part felé. Gyorsan jött. Eamon népi bölcsessége – miszerint az ember még megihat egy korsó Guinnesst, és meghallgathatja a Corrs legjobb dalait, mielőtt a vihar kitörne – egyre nagyobb faszságnak tűnt.

– Kazumi?

– Mi értelme?

– Értelme?

– Mi értelme lenne találkoznunk Londonban? – Hevesen megragadta a bal kezem, és rángatni kezdte a jegygyűrűmet. – Nem jön le. Látod? Nem olyan könnyű.

– Semmi rosszat nem tettünk.

– Még nem.

– Találkozzunk a Primrose Hillen. A legtetején, ahonnan az egész várost látni.

Vasárnap reggel. Tízkor?

Esni kezdett az eső. Messzire eltávolodtunk a parton. A farmház eltűnt a hirtelen lezuhanó tengeri ködben.

– Erre – mondta, és szaladni kezdett.

Követtem egy bedőlt fészerszerűségig, amely előtt rothadó evezős csónak állt. Az ajtó nem volt bezárva. Bent sötétség fogadott. Dohányfüst és hínár szaga terjengett.

Elhagyott halászkunyhó lehetett. Vagy az, vagy egy módos bajor család nyaralója.

Mindketten bőrig áztunk. Azt gondoltam, talán most jött el a pillanat, hogy ledobáljuk csuromvizes ruháinkat és egymás karjába dőljünk. De Kazumi csak reszketve ült a konyhaasztalnál, a nyakában lógó kamerával foglalatoskodott, a károkat vizsgálva.

Az ablaknál álltam, néztem, ahogy egyre beljebb hömpölyög a köd, hallottam, de már nem láttam a szikláknak csapódó hullámokat. Fáztam nedves ruháimban, aztán egy kar kulcsolódott körém hátulról, keményen megölelt, megadva a melegséget, amelyre szükségem volt.

Ennyi, gondoltam. Nem több. Csupán két állat, egymásba kapaszkodnak Írország nyugati partjainál. Csak egy kis vigasztalásra vágynak. Semmi rosszat nem csinálnak.

– Nem megyek a Primrose Hillre.

– Jó.

– Sem vasárnap reggel...

– Jó.

– ...sem semmikor.

– Így is jó.

Valahogy sikerült megfordulnom és szembekerülnöm vele, és Kazumi hátradöntötte a fejét, felém emelte. Aztán megcsókoltam, láttam, hogy barna szeme lecsukódik, kinyílik, csillog a ködös félhomályban, az eső dobolt a tetőn, és a nedves ruhákon át is éreztem testének melegét, éreztem ajkán a tenger ízét.

Ennyi, gondoltam. Két fázó, nedves lény reszket a ködben. Ez minden. Ne akarj többet belemagyarázni, Harry.

Eszembe jutott Gina, és Cyd is. Életem valaha volt két legjobb barátját vesztettem el bennük azáltal, hogy lefeküdtem velük, feleségül vettem őket, és azon erőlködtem, hogy örökké tartson. Kazumi és én sosem jutunk el idáig, és talán így a legjobb.

De tudtam, hogy megőrzöm magamban ezt a pillanatot. Elzárom, és majd előveszem, amikor a világ kegyetlen és magányos lesz. Ennyi elég.

A Primrose Hillben már nem is reménykedem.

22 Amikor hazaértem, légipostai boríték várt a lábtörlőn. A nevem és címem Gina takaros, elegáns kézírásával. És belül egy fénykép: egy férfi, egy nő és egy gyerek áll ragyogó napsütésben egy fehér palánkkerítésnél. Pat volt a kép előterében, kifakult Baljós árnyak-pólóban és -sortban, hunyorog a fényben, mosolya közepén ott az a félig betöltött űr. Gina tőle jobbra, egyik kezét felemeli, védekezésül a nap ellen, másik kezét könnyedén a fiunk vállán nyugtatja. Soványabb volt, mint amilyennek valaha is láttam, kopott, feltűrt ujjú pólót viselt. De az évek és minden baj ellenére, ami az életben érte, még mindig az a tündökletes szépség áradt belőle, amelybe beleszerettem, még mindig csodálatosan nézett ki; bár sosem szerette, ha ezt bárki is felemlegeti. És ott volt Richard is, a férfi, akihez az exnejem hozzáment, oldalt állt, mosolytalanul, a fehér deszkaborítású ház árnyékától félig takartan. Nem tűnt boldognak. Olyan volt, mint a száműzött, aki hazatért, de nem győzedelmesen. De még én beszélek? Richard feleségül vette a volt feleségemet, együtt él egyetlen fiammal. Nem tudtam vesztesként gondolni rá. Még egy papírszelet is volt a borítékban. Üzenet Ginától.

Harry!

Visszajövünk Londonba néhány hétre. Csak mi ketten. Pat és én. Apám lábával van valami baj. A ház körüli teendőkben segítségre szorul. Nem nála szállunk meg – van lakásom. Hívlak, ha megérkeztünk. Úgy tűnik, Pat nagyon jól érezte magát veled.

De hát ismered őt... nem sokat mesél. Kérlek, köszönd meg Cydnek is. Remélem, édesanyád jól van. Mennem kell.

Gina – Szia, Harry!

Peggy a lépcső tetején állt. Rövid, puffos ujjú, hosszú, fehér selyemruha volt rajta. Úgy nézett ki, mint egy menyasszony. Vagy egy angyal.

– Nagyon szép vagy, Peggy.

– Az apukám megnősül. A barátnőjét veszi el. Liberty ápolónő. Manilai. Én leszek a koszorúslányuk.

– Gyerünk! – Cyd jelent meg a lépcsőfordulóban Peggy mellett. – Menj és vedd le ezt a ruhát! Vigyázz a gombostűkre a szegélyben, jó? Mindjárt jövök én is.

A feleségem lejött a lépcsőn.

– Jól utaztál? Eamon hogy érzi magát? Jobban van?

Nem válaszoltam. Letettem a táskáimat az előszobában, és bementem a konyhába. A munkafelületeket mindenütt guacamole-lal, chiliszósszal és Tabascomártással teli tálak, kantoni szilvamártásos és karibi banánszószos üvegek borították. Édes és csípős.

– Mártásokkal kísérletezem – mondta Cyd. – Beszéltem anyáddal. Nem érzi túl jól magát.

A feleségem felém nyújtotta a karját, de én csak bámultam rá.

– Hazudtál nekem – mondtam.

– Tessék?

– Mielőtt elmentem. Előadtál valami történetet arról, hogy két nővel voltál vacsorázni. Két nővel, azt mondtam. De láttalak vele. Luke Moore-ral. A Boldog Bélpoklosban. Láttalak, Cyd. – Harry...

– Láttalak kettőtöket.

– Harry...

– Igen?

– Ez nem az, aminek látszik. Fel akarja vásárolni a cégemet. Ezért találkoztam vele. Neked nem mondhattam meg, mert tudtam, hogy... ezt csinálnád.

Mióta hazaértem, most először néztem a feleségem szemébe.

– És mit mondtál neki?

– Amit mindig is, Harry. – Egymásra bámultunk. – Nemet mondtam neki.

– És mi mást akart még megvenni? Ne is mondd! Magamtól is kitalálom.

Megpróbáltam kiviharzani mellette, de elkapta a karomat. – Nem akarok senki mást, érted? Ennyi. Neked is tudnod kéne. Senki mást nem akarok, Harry. Sosem akartam. De az ember szerelme nem elnyűhetetlen, Harry, ahogy semmi más sem. Úgyhogy vagy abbahagyod ezt, vagy...

– Vagy mi?

– Vagy nem tudom, hogy mi lesz velünk.

Megérintette az arcom, aztán észrevette a fényképet, amit szorongattam.

Megfogta a kezem és felemelte.

– Pat fotója?

– Érdekel is az téged?!

– Ó, Harry. – Elengedte a kezem. – Ez így nem tisztességes. Hogy nem ugyanúgy szeretem a fiadat, ahogy te, még nem azt jelenti, hogy megcsaltalak.

Ebben, természetesen, igaza volt.

Eamon összeomlott.

Talán Evelyn Blunt irománya miatt. Az újságíró bevetette a firkászok legrégibb trükkjét: szemtől szemben Eamon legjobb barátjaként viselkedett, nyomtatásban nagy közönség előtt kivégezte. Nincs min nevetni címmel háromezer szót is rááldozott, hogy elmagyarázza, mitől nem érdekes Eamon Fish, és hogy lapja olvasóinak miért nem kell a legcsekélyebb figyelmet sem fordítaniuk rá. A fotók, persze, jól sikerültek: Eamon tágra nyílt szemmel, szélfúvásban, sötét jóképűsége beleolvadni látszik a kerryi tájba. És minden képen nagyon-nagyon rosszkedvű volt.

De lehet, hogy az ünnepelt séf akasztotta ki. Eamon első feladata a Gonosz világban az volt, hogy interjút készítsen Wee Willie Hiscockkal, a szeretetre méltó skót szakáccsal. A nagy angol reggeli ideje alatt végig Hiscock nagy garral új könyvét, a Még ez is a fogadra való lesz, édesapám!-at, nagy sikerű bestsellere, az Ez a fogadra való lesz, édesapám! folytatását reklámozta. Eamon mindig is ellenérzéssel viseltetett az ilyen hangos önreklámozással szemben, de amíg a Péntek esti Fish-ben élvezettel kifigurázta az ilyesmit, úgy tűnt, most képtelen véget vetni az öntömjénezés áljának.

De az is lehet, hogy a fiúcsapat miatt bukott ki. Hermione Gates nem csinált titkot belőle, hogy nagy rajongója a Lads Unlimitednek, az öt fiatal, jóképű, kopasz fiatalembernek, akik képesek voltak elénekelni egy dallamot, de csak rövidet, és akik képesek voltak előadni néhány, leginkább ízületi gyulladásosoknak összeállított, kímélő tornagyakorlatnak ható tánclépéssorozatot.

A stúdiómonitoron tisztán látszott, hogy Hermione Gates izgalmában kivillantja a bugyiját, amikor a Lads Unlimited rázendít „A mi nagy szerelmünk örökké fog tartani”-ra. A monitor azt is mutatta, hogy Eamon (kedvenc albumai: a Sose bánd a Nirvánától, a Testgraffiti a Led Zeppelintől és Ez lenne az? a The Stokestól) az órájára néz.

De lehet, hogy Eamon a mai napig a Gonosz világ házigazdája lenne, ha nem kell interjút készítenie a Hat bulis diák egy lakásban győztesével.

A nyertes Warren volt, egy lebarnult, testékszeres, kigyúrt vízvezeték-szerelő divatosan borotvált fejjel, aki azt remélte, hogy a Hat bulis diák egy lakásban sikerének köszönhetően leteheti a szerszámosládáját, és valami igazán hasznosba kezdhet, mondjuk, vetélkedőműsorok vezetője lehet, vagy DJ Ibizán.

Warren Hermione és a döbbent képet vágó Eamon között ült. A nyugalomba vonult vízvezeték-szerelő lustán felhúzta pasztellkék mellényét, feltárva ezzel kockahasát és a gyémántszegecset a köldökében.

– Hogy énnekem mi volt a fordulópont? Már a hat hét alatt? Hát amikor a Darren kivette a tejemet a hűtőből. Anélkül, hogy megkérdezett volna előtte, értve?

Hermione homlokráncolva próbált visszaemlékezni. – Akkor nagyon méregbe gurultál, igaz, szivikém?

Eamon a fejét ingatta.

– Nálam ez úgy van, hogy az ember kérdezés nélkül ne vegye el más tejét.

– Mélységesen egyetértek, szivikém. Mit is mondhatnék... szállj magadba, Darren, te tuskó!

Eamon a tenyerébe temette az arcát.

– A Chloe meg a Zoé azt akarták, hogy ne veszekedjek már annyira a Darrennal, értve? Merthogy benne mindig megbízhattam, mert közös témáink is voltak, és neki se, meg nekem se volt rendes családja.

Eamon hirtelen felugrott, a kettes kamerába meredt, amelyen világított a kis piros lámpa. Büszkeség öntött el. Soha, a legidegölőbb pillanatokban sem nézett rossz kamerába.

– Kapcsolják ki! – mondta. – Azonnal kapcsolják ki!

– Szivi? – kérdezte Hermione.

– Ezzel a szeméttel mérgezzük a lelkünket. Mindannyian. Mi történt velünk?

Valaha hősöket akartunk látni a képernyőn. Most olyan embereket, akiket lenézhetünk. Olyan embereket, akiket lenézhetünk! – Őszinte szomorúsággal nézett Hermione-ra és Warrenra. – Ebben nem akarok részt venni. – Letépte a mikrofonját, kirángatta az új, viasz füldugóját, amelyen a rendezővel tartotta a kapcsolatot, és az elképedt adásfelelős elé hajította. – Most kimegyek. És egy darabig kint is maradok. És valóban kiment. A díszlet takarásából Barry Twist és én néztük, ahogy kivonul.

– Ugye tudod, hogy ebben a városban nem lesz több súgógép, amiről felolvashatna? – kérdezte Barry.

– Néha újra kell kezdeni – feleltem. – Fájdalmas, mocskos dolog. De néha vállalni kell a szakítást, és mindent újrakezdeni.

Anyám reggel kórházba vonul. Érte megyek – de már most tudom, hogy az a ruhája lesz rajta, amit a vasárnapi ünneplőjének hív -, és kocsival átviszem a kórházba, a szomszéd városba. Ahol a sebész majd elvégez rajta egy úgynevezett egyszerű mastectómiát.

Egyik mellét, azt, amelyikben a daganat van, elveszti, hogy az élete megmaradhasson. Az a mell – egyike azoknak a halmoknak, amelyekbe apám beleszeretett, amikor anyám még lány volt, amelyeket nem szűnt meg szeretni az alatt az idő alatt sem, hogy egymás mellett megöregedtek, a mell, amely gyermekként engem táplált – eltűnik, mert csak így lehet anyámról leválasztani a daganatot, amely meg akarja ölni. Ezt a valamit, ami nekem egykor éltető erőt adott, melynek láttán apám gyönyörködve és hálásan levegő után kapkodott, levágják, és... mi lesz vele? Kidobják? Elégetik? Orvosi kutatások céljára tartósítják?

El sem tudtam képzelni, és egyik szóróanyag – sem a Hogyan beszéljünk gyermekeikkel a mellrákról?, sem az Együtt élni a nyiroködémával, sem a Mellműtét után végzendő gyakorlatok – nem szolgált felvilágosítással az amputált mell sorsáról. Azt akarták, hogy ne is gondoljunk rá.

A régi ház nappalijában ültem, egyik erős, édes teát ittam a másik után, és úgy éreztem, mintha anyám valamiféle háborúba készülődne. Hirtelen minden olyan bizonytalannak tűnt, kiegyensúlyozatlannak, ellentmondásosnak. A mell és a daganat, szerelem és betegség, élet és halál.

Anyám boldog volt. Azért volt boldog, mert a régi ház megtelt emberekkel, és ez az asszony – hét gyermek egyike; egyetlen gyermek anyja, akire éveket kellett várnia; két éve megözvegyült – újra beteljesülni érezhette végzetét. Tea és sütemény, szendvicsek a konyhában, nagy ritkán egy-egy sör valamelyik fivérének. Nem úgy tűnt, mintha egy mellműtét miatt telt volna meg a ház. Sokkal inkább olyan volt, mintha karácsony lenne.

A család kihalófélben volt, az a régi család, melyet gyerekkoromban ismertem. A nagynénik és nagybácsik, a szüleim fivérei, a házasságok, amiket kötöttek, szerető hitvesek, akiket ugyanabból a pár utcából válogattak maguknak, és akiket egy életen át maguk mellett tartottak.

Mindenki másnál jobban ismertem ezeket az embereket. Ismertem nagylelkűségüket, lendületüket, hűségüket. És hálás voltam, amiért most anyám köré rajzanak – „Ha bármiben segíthetünk, drágám, akármiben, csak szólj!”, mondogatták nekem egyre másra -, de nem voltam meglepve.

A nagybátyáim és a nagynénéim. Nyugdíjasok, legalábbis a többségük, vagy igen közel járnak hozzá, hogy nyugdíjba vonuljanak. De még emlékszem rájuk azokból az időkből, amikor én még gyerek voltam. A kisebb-nagyobb fájdalmak, a tabletták, amiket szedniük kell, az orvos egyre sűrűbben történő felkeresése: mindez nem homályosította el emlékezetemben az egyenes, kemény férfiakat és törékeny, csinos feleségüket; a férfiak valamennyien gyári munkások, nyomdászok és boltosok voltak (később a boltok helyét szupermarketek vették át, akkortájt, amikor a szupermarket korszerűnek és újnak számított), a nők pedig „otthonteremtők”, évtizedekkel azelőtt,

hogy a szót megalkották volna; legtöbbjük háziasszony volt, azok is, akik dolgoztak. És ahogyan ezt tették!

Ezek az asszonyok, a nagynénéim, sosem a karrierjük építésével voltak elfoglalva, iskolai menzákon, buszokon, nagykereskedelmi raktárak könyvelésén, üzletekben, szupermarketekben dolgoztak. Azért, mert muszáj volt.

Nem azért dolgoztak, hogy kiteljesítsék önmagukat vagy önmagukra találjanak.

Azért dolgoztak, mert fizetni kellett a bérleti díjat, azért dolgoztak, mert gyerekük mindig volt – unokatestvéreim hada -, de elég pénzük sosem.

Ez a régi család nyüzsgött anyám körül azt megelőző este, hogy találkozója volt a sebésszel. És jóllehet számuk már megfogyatkozott – apám ment el először, de anyám azóta két testvérét is elveszítette, akiknek a szíve épp akkor mondta fel a szolgálatot, hogy a kertjükben és az unokáikban gyönyörködhettek volna -, volt valami megfékezhetetlen ezekben a tősgyökeres londoniakban, akik már emberöltővel ezelőtt kiköltöztek a külvárosokba.

A házat cowboyzene és nevetés töltötte be. Kiküldtek a boltba, hogy hozzak még tejet és cukrot. A szórólapokról, bennük azokról a nőkről készült borzalmas rajzokról, akiknek a mellét sebészetileg távolították el, mindenki elfeledkezni látszott, ott hevertek a dohányzóasztalon a tévéújság és Shirley Bassey életrajza mellett.

Akkoriban, amikor még itt nevelkedtem, és menekülésre vágytam, és célként a televíziós karrier lebegett a szemem előtt, úgy gondoltam, hogy a családom kisszerű életet él: nem érdekli őket, mi lehet az általuk ismert néhány külvárosi otthonon túl, semmivel nem foglalkoznak, nem mernek nagyot álmodni. De most már tudom, hogy jobb életük volt, mint nekem: teljesebb, boldogabb, tartalommal telibb életük, ahol a hűséget és tisztességet adottnak vették, és a rákot el lehetett úgy intézni, hogy feltesszük a teafőzőt és egy Dolly Parton-lemezt. Mennyire irigyeltem őket, most, amikor a régi család már kihalóban volt, most, amikor anyám az életéért harcolt, most, amikor már túl késő volt!

Doll nénikém a konyhában sutyorgott anyámmal. Ebben a régi családban néha olyan szeparáltság állt be, mint a mozlimoknál. Voltak dolgok, amiket anyámnak még álmában sem jutott volna eszébe megbeszélni velem vagy a bátyjaival. Olyan dolgok, amilyenekről legfeljebb a rákkal kapcsolatos szakirodalomban olvashattam.

Teljes emlőeltávolítás javasolt olyan esetekben, amikor a) a daganat az emlő középpontjában vagy közvetlenül a melludvar mögött helyezkedik el; b) az emlő kicsi, és a kimetszés a torzulását okozná; c) ha több daganatos vagy daganatgyanús terület fedezhető fel az emlőben; vagyis ilyen esetekben a nőnek tanácsos az eltávolítást választani.

Efféléket kellett olvasnom. Talán még örültem is neki, hogy anyám nem velem akarja megbeszélni.

A kertben Jack bácsi, apám öccse, Doll nénikém alacsony, sötét hajú, fessen öltözött férje kézzel sodort cigarettát szívott. Házon kívül dohányozni. Ez új. Apró engedmény az új évszázadnak, vagy talán apám tüdőrákjának. Egykor ugyanolyan szabadon lehetett cigarettázni, mint teázni vagy csokis sütit enni ebben a házban, most a kertben kellett rágyújtani. Néztem, ahogy Jack bácsi cigarettázik, és apám szellemének arcát véltem felfedezni az arcában.

Jack bácsi nagy, fekete Mercedese a ház előtt parkolt, dölyfös járgány egy kisteherautókkal és öreg Fordokkal teli utcában. Jack bácsi sofőr volt: üzletembereket vitt ki a reptérre, kis táblával a kezében várt rájuk az érkezési oldalon, a kocsiból

kiszállva szívta el kézzel sodort cigarettáit, hogy a benti levegő friss maradjon. Jack bácsi kísért el a temetkezési vállalkozóhoz, amikor megnéztem apám holttestét.

Elgondolkodtam, vajon nem kell-e hamarosan anyám testéhez is elkísérnie.

Amikor a család elment, Doll néni és Jack bácsi távozott utolsóként, anyám még készített egy kis teát kettőnknek. A fények halványultak, és ma este már nem lesz több vendég. Több vendég már nem érkezik az operáció előtt. Az évek tovaszálltak, és a nagynénik-nagybácsik, akik valaha hajnalig itt maradtak pókerozni – szívták a cigarettájukat, itták a sörüket és a sherryjüket, nevetésük egész éjjel harsogott -, mostanra szerettek hazaérni az otthonaikba, zárt ajtajaik mögé, mielőtt túlságosan besötétedik.

– Hogy vagy, anya?

– Jól, drágaságom. Miattam ne aggódj. És ti hogy vagytok?

– Mi? – Te és Cyd. – Nem túl jól, anya. – Nem akartam felzaklatni, különösen ezen az estén nem. De úgy éreztem, a bátorsága megérdemel annyit, hogy viszonozzam. – Találkoztam valakivel. Akit nagyon kedvelek. És, azt hiszem, Cyd is...

Azt vártam, hogy anyám – egyik tagja a nagy duónak, a szüleimnek, az első, általam ismert férj-és-feleség csapatnak, a párosnak, amelynek gigantikus árnyéka minden, nővel való kapcsolatomra rávetült – kioktatásban részesít az esküvői fogadalmak szentségéről, a házasság fontosságáról, a válás borzalmairól.

De semmi ilyesmit nem tett.

– Az élet oly rövid – mondta. – Az ember ott szerzi meg az örömeit, ahol tudja.

Az ablaknál állt, az utcát nézte, mintha várna valakit. De már mindenki járt nála.

Több látogatóra nem számíthatott. Aztán rádöbbentem.

Apám.

Apámra vár.

Anyám ott állt annak a háznak az ablakánál, amelyben felnőttem, amelyben ő megöregedett, és amikor láttam, hogy a férjére vár, aki már nem jöhet, jobban szerettem őt, mint azt elviselni lehet.

Várt. Azt megelőző éjjel, hogy befeküdt volna a kórházba arra az egyszerű mastectómiára, amelyben semmi, de semmi egyszerű nem volt, anyám ott állt a régi ház ablakában, az üres utcát leste a csinos függönyök mögül, és az öregemre várt.

Várta, hogy meglátja, amint bekanyarodik a sarkon a vállalati autóján, hogy még egyszer szívós, öreg, tetovált karjába szorítja, hogy apám hazajön és elmondja, hogy anyám gyönyörű – az arca, a teste, mindene -, és hogy ugyanúgy szereti, ahogy mindig is, és hogy minden rendben lesz.

Vagy egyszerűen csak magához öleli.

Láttam Texet.

Otthagytam anyámat a kórházban, otthagytam, hogy kicsomagolja kis bőröndjét abban a kórteremben, ahol egyetlen szabad ágy sem volt, ahol főleg idősebb asszonyok feküdtek szűzies hálóruhákban, narancslével, kekszesdobozokkal és romantikus regényekkel az ágy melletti asztalkáikon. Apám ebben a kórházban halt meg, és meglepett, hogy minden milyen ismerős: a kórházi koszt undorító szaga a folyosókon, a sorok mindenütt, a dohányosok csökönyös tömege, akik a főbejáraton

kívül szívták cigarettáikat. Mintha az étel, a betegség és a gyógyszerek szaga minden téglába beitta volna magát. A különbség csupán annyi volt, hogy most egy nőkkel teli kórterembe kellett ellátogatnom: az asszonyok nevetgéltek, beszélgettek, panaszkodtak, sajnálkoztak úgy, ahogy azt egy férfikórteremben sosem hallani.

Rengeteg tennivaló volt. Egy nővér megmérte anyám vérnyomását. Rövid megbeszélés az altatóorvossal. A sebész már úton volt. Anyámnak át kellett öltöznie, a vasárnapi ünneplő, kétrészes kosztümjéből a saját Marks & Spencer hálóingébe.

Anyám úgy viselkedett, mintha egynapos kiruccanásra érkezett volna a tengerpartra.

Túlságosan fesztelen volt, túl sokat viccelődött, erőltette a jókedvet; mindig így nézett szembe a krízishelyzetekkel.

Megcsókoltam, túlságosan is keményen, aztán eljöttem. A kocsimat tankoltam a helyi benzinkútnál, amikor megláttam Texet.

Vagy inkább Grahamet, a biztosítási ügynököt Southendből, a heti táncos összejövetelre kirittyentve, aki gúnyos pillantásokat váltott ki a nagy teljesítményű Escortjaikban ülő, sápadt essexi kamaszokból, miközben viharvert kombiját töltötte fel dízellel. És nem volt egyedül. Az utasülésen egy korosodó tehenészlány ült: karakán öregcsaj talpig strasszban és szarvasbőrben, malomkerék nagyságú kalappal Maggie Thatcher-esre dauerolt haján. Az anyámat helyettesítő táncpartner. Talán nem is az első, mióta Tex ejtette anyámat, mert kiderült, hogy beteg.

Néztem, ahogy Tex végigballag az előudvaron, és benyit a garázsba. Amikor kijött, egy doboz After Eight csoki és egy olcsó virágcsokor volt nála, olyan, amilyet csak a benzinkutaknál lehet venni. Maggie Thatcher nézte, amint Tex az ajándékaival közeledik, és szégyenlősen elmosolyodott. Ez ám a férfi! Már indultam volna, hogy odamenjek hozzá, hogy megragadjam a karját és kényszerítsem, hogy végighallgasson, amíg elmondom, mi történt anyámmal aznap reggel az úton kissé odébb lévő kórházban, hogy beszéljek neki a műtétről, hogy olyan szavakkal dobálózzam, mint mastectómia, kemoterápia, radioterápia, nyiroködéma; míg azt nem látom, hogy a gyávasága miatt érzett szégyenében reszketni nem kezd.

De nem tettem meg. Befejeztem a tankolást, miközben ő nagy csinnadrattával átnyújtotta Maggie Thatchernek a csokit és a virágot, és ekkor történt, hogy megpillantottam a saját tükörképemet a kocsi ablaküvegében, és a látvány fogva tartott. Mire magamhoz tértem, Tex és táncpartnere elment. És tudtam, hogy semmit nem kérhetek számon rajta; attól féltem, én is ugyanolyan vagyok: szemfényvesztő, kicsalom egy nő szerelmét azzal, hogy kedvesnek mutatkozom, és minden érzelmet beszüntetek, amint az első számla megérkezik. Amit Tex anyámmal tett: különbözik egyáltalán attól, amit Cyddel készülök tenni? Én másmilyen ember akartam lenni, őszintén olyan akartam lenni, mint apám.

Hűséges, igaz, ígéreteit megtartó. Örökké és még azon is túl ember. De gyanítottam, hogy sokkal jobban hasonlítok erre a játék cowboyra, mint amennyire apámra valaha is hasonlítottam.

Csupa kedveskedő beszéd és üres ígéretek, tejcsoki és virág, aztán a világból is kifutnánk, amint rosszra fordulnak a dolgok.

Gina felhívott aznap, amikor megérkezett Londonba, de nem az a beszélgetés volt, amire számítottam: felületes, formális, ideges, hogy mikor teheti le végre, mikor tudhat kívül az életén.

Ehelyett a hívás éjfélkor futott be: Gina könnyek közt, kemény rock dübbenései a háttérben.

– Harry?

Egyetlen szó, és máris tudtam, hogy ő az, még ha a hang elcsuklott is az érzelmektől.

– Gina, mi a baj?

Cyd megrezzent mellettem, amikor felültem az ágyban. Késő estig dolgozott valami fogadáson, és azonnal elaludt, amint feje a párnára ért.

– Harry, ez borzalmas!

– Londonban vagy? Beszélj hangosabban! Alig hallak.

– Itt vagyunk a lakásunkban. Pat és én. A Belsize Parkban. Azt hittem, itt minden olyan szép lesz. De a szomszédok... a So Solid Crew-t hallgatják teljes hangerővel.

– Mit... mit akarsz tőlem? Menjek oda? Éreztem, hogy a feleségem – mármint a mostani feleségem – felemeli az ébresztőóráját, majd nagy csattanással visszarakja.

– Tudod, mennyi az idő, Harry? – kérdezte Cyd. – Megtennéd, Harry? – kérdezte Gina. – Megőrjítenek, és úgy hallom, sokan lehetnek. Valami buliféle lehet. Nem merek bekopogtatni hozzájuk.

A kezemmel letakartam a kagylót. – Gina itt van a városban. Gondja támadt a lakásban. Zajonganak a szomszédok.

– Mondd neki, hogy hívja a rendőrséget. – Cyd felült az ágyban. A régi Tom Petty-pólója volt rajta. Amikor járni kezdtünk, de még a házasságunk kezdetén is, olyan hálóingeket viselt, amiktől begerjedtem. Rövid, selymes, átlátszó.

Virágsziromnak ható bugyik táncoshoz illő lábai találkozásánál. Mára csak a Tom Petty-pólók maradtak. – Add ide a telefont, majd én megmondom neki.

– Pat sem tud aludni – mondta Gina.

Ennyi nekem elég volt.

– Add meg a címet – mondtam. – Ott leszek, amilyen gyorsan csak tudok.

Amíg a sötétben öltözködtem, Cyd meggyújtotta az éjjeli lámpát.

– Ő már nem a te problémád, Harry. Elváltatok. A kapcsolatotoknak vége. Hagyd, hogy a férje intézkedjen. Vagy a rendőrök.

Nem válaszoltam. Nem akartam vitatkozni. De azt tudtam, hogy képtelen lennék tudomást sem venni Gina hívásáról és visszaaludni. Milyen igaz a régi mondás!

A házasságunk hét évig tartott.

A válásunk örökké tart.

Nagy, fehér ház volt a Belsize Parkban. Jó ház, gazdag környéken. Sok fa és építési telek; az utcákon az a kétfajta autó, amilyet az ilyen környékeken látni lehet: a komoly autók – Mercedes-Benz SLK-k, Audi TT-k, harmadik szériás BMW-k – és a csak kedvtelésből tartott autók – eredeti VW Bogarak és Mini Morrisok, és az új nosztalgiaváltozatok, rozsdás Morris Minorok, történelem előtti Citroenek.

Kifizettem a taxit, felnéztem a házra, amelyben a fiam és a volt feleségem lakott. Nem kellett keresgélnem a házszámot. Hallottam a második emeleten bömbölő zenét.

Megnyomtam a legfelső lakáshoz tartozó csengőgombot, és Gina beeresztett a kapun. A zene a fejem fölött mennydörgött. Beljebb kerülve már látszott a nagy, fehér házon, hogy bérelt tulajdon. Az előző lakóknak címzett borítékok halmai borították a kopott szőnyeget, akár az őszi levelek. Ez a hely nem lehetett olcsó, legalább két lepedő havonta, de érződött, hogy senkinek sem otthona. A nagy, fehér ház lakásainak tulajdonosai mind valahol máshol laktak.

Elhaladtam a második emeleti buli előtt, hallottam a nevetésüket, a kiabálásukat, az üvegcsörömpölést. A zene, amit hallgattak, egy riasztó, végtelenített rikácsolására emlékeztetett. Öregszel, Harry.

Gina kinyitotta az ajtót, sápadtan, könnyek közt; kimonószerű köntösbe bújt, amely néhány számmal nagyobbnak tűnt a kelleténél. De lehet, hogy eleve ilyenre tervezték. Alatta a pizsamája volt, és átfutott az agyamon, milyen igazságtalan Cydtől, hogy elvárná Ginától, hogy a pizsamájában rontson be egy ivós bulira.

– Megyek és beszélek velük, jó?

– Köszönöm, Harry.

– Pat? – Jól van. Aludt, amikor legutoljára benéztem hozzá. Isten tudja, hogy képes még ilyenkor is aludni. Éreztem, hogy hevesen ver a szívem, ahogy lementem a lépcsőn és megvertem az ajtót. Semmi. Hangosabban kopogtattam. Végül egy esetlen, retro-gombafrizurás fehér fiú nyitott ajtót. Diákok, gondoltam. Aligha fognak megkéselni. De mit is vártam a Belsize Parkban?

– Volt négy American Hots, két Fokhagyma-imádó és egy Capricciosa – közölte velem a mamlasz. – És egy Vesuvio extra pepperónival. És még káposztasaláta, fokhagymás pirítós meg a többi.

– Ami azt illeti... nem a pizzafutár vagyok. Az emeletről jöttem. A fiam és a... feleségem nem tud aludni a zenéjüktől.

Magas, csontos válla felett láttam, hogy a lakás tele van fiatalokkal, akik nevetgélnek és táncolnak, próbálják elhitetni magukkal, hogy épp egy vodkareklámban szerepelnek. Egy alacsonyabb, kövérebb fiú jelent meg a mamlasz mellett.

– A belga csokis jégkrémet is hozta?

A marihuána émelyítő-édes illatát éreztem. Vajon az egy emelettel feljebb lévő fiamra is hat? Lehet a fiam passzív drogos?

– Nem a Mister Milanótól jött – tájékoztatta a mamlasz. – Az emeletről.

– Az emeletről? – kérdezett vissza a dagi.

– Azt akarja, halkítsuk le a zenét.

– Zavarja, mi?

– Nagyon úgy tűnik.

A képembe röhögtek. Arra számítottam, hogy személyemben leszek fenyegetve.

Nem arra, hogy a képembe röhögnek.

– Nem gond, öreg – mondta a dagadt. – Olyan csendesek leszünk, mint egy patkány.

– Még az izénket se fogjátok hallani... mit is csinálnak a patkányok?... a cincogásunkat – tette hozzá a mamlasz.

Egymást támogatták, rázta őket a röhögés.

Az orromra csukták az ajtót. És ahogy felmentem a lépcsőn Gina lakásához, a zene – mintegy varázsütésre – olyannyira lehalkult, hogy még a tömések sem rázkódtak a fogamban.

– Szép munka volt, Harry.

Volt nejemre villantottam egy „ugyan, semmiség volt” – mosolyt. És a következő pillanatban a zene minden addiginál nagyobb hangerővel újra rázendített.

– A kis szemétládák! – mondtam, és indultam az ajtó felé.

– Hagyd!

Ginára néztem. Szorosabbra húzta magán a köntöst, mintha el akarna bújni benne.

– Gina? Nem csak ezekről a kis idiótákról van szó, ugye?

– Nem. Átkaroltam a vállát, és beljebb mentünk a lakásába. Nyilvánvalóan drága volt, és nyilvánvalóan bérelt. Nehéz óangol bútorzat, vérvörös bőrkanapé, Gustav Klimtreprók a falakon – ezek egyikét sem Gina választhatta, aki azt szerette, ami könnyed és modem és japán. Ez a hely úgy nézett ki, mintha maga Viktória királynő rendezte volna be.

Leültünk a vérvörös bőrkanapéra.

– Apád? – Nem azt kérdeztem, mi baja. Mióta apám meghalt, kiirthatatlanul belém ette magát a gondolat, hogy minden betegség, amit egy idős ember elkap, csakis végzetes kimenetelű lehet.

– Ő jól van. – Most először mosolyodott el, kézfejével megtörölte az orrát. – A vén hülye. Megrándította a csípőjét snowboardozás közben.

– Snowboardozott? Azt hittem, valami baja van.

– Csak ami mindig is. Képtelen felnőni.

Már az ajtónál kiléptem a cipőmből – noha bérelt lakásban voltunk, nem kellett szólni, hogy Gina azt szereti, ha az ember már az ajtóban leveti a cipőjét, amúgy japán módra – és most éreztem, hogy a talpam alatt vibrál-megremeg a padló.

– Lemegyek és beszélek ezekkel az állatokkal.

– Hagyd, Harry!

– Ne félj, nem fognak bántani. Középosztálybeli kölykök mind, biztonságos, gazdag otthonokból.

– Akkor nem olyanok, mint mi.

– Nem, egyáltalán nem.

Ginára néztem. Fáradtsága és a könnyei és a tovaszállt évek ellenére ugyanaz a ragyogás vette körül, ami bennem akasztotta a levegőt és a szót, amikor legelőször megláttam. De történt vele valami, valami borzalmas.

– Menj, nézz be Pathez, jó? Főzök egy kis teát magunknak. Jázmin jó lesz? Csak az van.

– A jázmin tökéletes lesz.

Gina kiment az aprócska konyhába, én pedig néhány ajtón benyitottam, mire megtaláltam az ismerős, kócos kis figurát, aki most a hátán fekve aludt.

A fiam, a hétéves fiam, amint a Belsize Park-i bérelt lakás második hálószobájában alszik. Miközben én pár kilométerrel odébb élek, egy másik asszonnyal, egy másik gyerekkel. Mint mindig, most is letaglózott a szeretet, amit

iránta éreztem. A lenti zenebona az ablakokat reszkettette. Őt ez sem zavarta. Vállára igazgattam a Baljós árnyak-takarót, és olyan halkan húztam be az ajtót, amennyire csak tudtam.

Gina két csésze halványzöld teát tett a dohányzóasztalra.

– Alszik – mondtam.

– Bármit képes átaludni ez a gyerek. Láttad volna a repülőn! Összevissza dobált, végig az óceán fölött. Pat meg se rezzent.

– Igazából mi a baj, Gina?

– Richard. Elhagytam.

Pár másodpercbe beletelt, mire felfogtam. – Elhagytad Richardot? Akkor ez a londoni út...?

– Végleges. Nem megyünk vissza.

– De azt írtad, hogy csak néhány hétre...

– Eredetileg úgy volt. De nincs értelme visszamenni. Ó, a francba, Harry, az életem egy rakás szerencsétlenség! Mihez kezdjek ebben az átkozott lakásban, ezekkel a kiállhatatlan diákokkal és a zenéjükkel? Esküszöm, a végén a bolondokházában fogok kikötni.

– Dehogyis! Mi történt?

– A gyerek.

Azt hittem, Patre gondol. Azt hittem, rájött, hogy az életébe nem fér bele Richard is, és Pat is. De nem erről volt szó.

– Nem sikerült összehozni – mondta. – Próbálkoztunk, és próbálkoztunk, és próbálkoztunk. De nem estem teherbe. És ez eltávolított minket egymástól, Harry.

Eltávolított egymástól.

A teámba kortyoltam. Noha tűzforró volt. Nem tudtam, hogy rám tartozik-e mindez. Nem tudtam, hogy akarom-e hallani.

– Szerintem kellenek gyerekek egy házasságba, Harry. Úgy is nehéz kitartani egymás mellett, ha van gyerek. Ha nincs... nem tudom, lehetséges-e egyáltalán.

Végigcsináltunk minden tesztet. Richard és én. Eleinte minden rendben ment. Még nevetettünk is dolgon: ahogy ő egy kis műanyag tartályba maszturbál, ahogy én égre meredő lábbal hagyom, hogy vizsgálódjanak, kutakodjanak bennem. Semmit nem találtak. De valahol, valami nem stimmelt. És a végén már túl nagy volt a feszültség.

Talán könnyebb lett volna, talán kibírtuk volna... ha nincs Pat. Ez meghaladta Richard erőit. Nehéz szeretni valaki más gyerekét, ha neked közben nem lehet sajátod.

– Szóval Richard szerint Pat tehet mindenről?

– Nem ezt mondtam, Harry. De kevés hálátlanabb feladat van, mint mostohaszülőnek lenni. Szerintem Richard a végén már azt érezte, hogy ő semmiképp nem nyerhet. – Felsóhajtott. – Aztán megtaláltam a hitelkártyája számláit. Virágok, hotelszobák, éttermek. – Rám nézett. – Virágok, amiket nem én kaptam. Hotelszobák, amikben sosem jártam. Éttermek, amikről legfeljebb olvastam.

– Ki volt az?

– Egy szomszéd. Furcsamód egy háromgyermekes, unatkozó háziasszony.

Biztosra veszem, hogy egy kolléganő lett volna, ha Richardnak van állása. De mert még mindig nincs, közelebb kellett megtalálnia, amire vágyott. És a nő is úgy érezhette, hogy hiányzik valami az életéből.

– Ennek elment az esze! Képes volt megcsalni téged?

Ettől nevetnie kellett. – Te is megtetted, Harry. Te is megtetted.

– Elnézést kérek, Gina. Elnézést azért, ami veled és Richarddal történt. Elnézést azért, ami veled és velem történt. Elnézést kérek a diákokért. Mindenért.

– Mi történt velünk, Harry? Mi történt azzal a fiúval és azzal a lánnyal, akik mindörökre együtt akartak maradni?

– Nem tudom. Talán az idő tehet mindenről. Talán csak az idő, Gina.

– Sosem kívánod, bárcsak újra olyan lehetne minden? Olyan ártatlan? Olyan őszinte?

Megittam a teámat és felálltam. Kész voltam szeme közé nézni a zenének.

– Nagy ritkán – feleltem.

Anyám aludt.

A kimerültségtől fehéren, fájdalomcsillapítókkal és rosszullétet megelőző gyógyszerekkel telepumpálva, a körülötte zajló visszhangos, rossz szagú kórházi életnek nem lévén tudatában; a frissen operáltaknak fenntartott megfigyelőszobában fektették anyámat, infúziós csövet vezettek keze egyik halványkék erébe; a hátán feküdt és aludt.

Aludt vasárnap délben. Olyasmi ez, amit soha életében nem tett. Már ha alvásnak lehet nevezni ezt a gyógyszerekkel elért öntudatlanságot, a műtét utóhatását.

Mellette ültem, féltem megérinteni.

Kedves arca, kicsisége, a kórházi hálóing alatti seben lévő kötés – mindezek a szívembe martak, kitöltötték minden gondolatom, szinte minden más érzést elnyomtak bennem.

Nem jöhettek látogatók, még nem, és a doktorok és a nővérek is elmentek már.

Eltávolították a daganatos emlőt, és meg voltak győződve róla, hogy a műtét sikeres volt. Átvették velem, mi következik ezután. Kemoterápia. Aztán radioterápia. A kemoterápiától valószínűleg kihullik anyám haja, és gyomorpanaszai lehetnek. A radioterápiától viszketni fog és kisebesedik a bőre, mintha leégett volna a napon. De előtte még, amikor felébred, a karjában érez majd fájdalmat és zsibbadást, és gyengének fogja érezni magát, és a rosszullétekkel ezentúl mindig számolni kell. A seb, a vágás, amit azért ejtettek, hogy eltávolítsák a valamit, ami megölhette volna, heges lesz és érzékeny, feszíteni fog még hónapokon át.

Az orvosok azt is elmondták, amiről anyám sosem beszélt velem. Nem tud majd melltartót hordani. Egyelőre. A seb még túl friss. Mintha ennek a betegségnek minden velejáróra kegyetlen módon úgy lett volna kitalálva, hogy anyám minél kevésbé érezhesse nőnek magát.

Amikor mind elmentek, az optimista orvosok és a derűs nővérek, a nyájas onkológus, a szívélyes sebész és a komótos aneszteziológus, megsirattam mindazt, amin anyámnak át kellett esnie, és mindazt, amin még ezután kell átesnie.

Akkor is, ha legyőzi a betegséget, akkor is, ha túléli.

– Annyira szeretlek – suttogtam; olyasmiket mondtam neki, amik mindkettőnket zavarba ejtenének és pironkodásra késztetnének, ha ébren volna. – Nem ezt érdemled, anya. Te nem. Sem senki más.

Órákig ültem ott. Egész vasárnap. Nem ébredt fel. Olyan volt, mintha álma évtizedekig tartana, mint a tündérmesékben. Mire elindultam, a tavaszi délután fényei már halványulni kezdtek a kis szoba összehúzott függönyei mögött. Csak amikor a kocsimhoz értem a kórház hatalmas parkolójában, csak akkor jutott eszembe a találkozó, amelyre elfelejtettem elmenni.

Szerettem a Primrose Hill fényeit.

Amelyet azok a régi, viktoriánus utcai lámpák adtak, illetve adnak ma is. Magas, fekete oszlopok, vastag üvegburával a tetejükön. Mintha ezek a lámpák valamely régebbi, elveszett városhoz tartoznának, Sherlock Holmes és Watson városához, a sűrű, sárga londoni ködhöz, a vontatóhajókhoz a Temzén.

A lámpák még nem égtek, amikor a Primrose Hillre értem. A napok egyre hosszabbak lettek. De az este közeledett végre, és hamarosan fény gyúl bennük.

A tömeg oszlani kezdett. Kezdett túl sötét lenni labdázáshoz, a környék agyonajnározott kutyácskái a végkimerülés határára értek, a fiatal szerelmesek kart karba öltve átsétáltak vacsorázni Camden Townba, vagy Hampsteadbe, vagy Swiss Cottage-be. Úgy döntöttem, gyorsan felsétálok a tetőre, aztán hazamegyek.

A parkot a Primrose Hill tetején egyetlen füves csúcs képezte. Kilométerekre el lehetett látni onnan. Le az állatkertig és a Regent’s Park buja zöldjéig. A West Endig, a Cityig, a távolban lévő dokkokig. És a mögötted lévő dombon ott terült el Hampstead Heath vad erdősége. A városomat néztem, ahogy a nappal éjszakába váltott. Feljöttek a csillagok. A nagy metropolis fényei pislákolni kezdtek. És akkor megláttam, amint jön felém, fel a hegyre. Arca kipirult a megerőltetéstől. Úgy nézett ki, mintha álló nap gyalogolt volna. Azóta, hogy találkoznunk kellett volna, hogy pontosak legyünk.

– Sajnálom, kicsit elkéstem, Kazumi.

Felért a hegytetőre, nehezen szedte a levegőt. Megrázta a fejét, és nem tudtam, hogy ezzel azt mondja-e, hogy nem érdekes, vagy hogy haragjában képtelen megszólalni. De aztán, ahogy rám nézett, abból mindent megértettem.

Mert a tekintete ezt mondta: csókolj meg, te majom! Így hát megtettem. És abban a szent pillanatban, délen a Prince Albert Roadtól, északon a King Henry’s Roadig, nyugaton a St. John’s Woodtól, keleten a Grand Union Canalig, a Primrose Hill teljes hosszában és szélességében, kigyulladtak a fények.

Harmadik rész A világtörténelem legnagyszerűbb lánya

23 – Viagra – tanácsolta Eamon anélkül, hogy kérdeztem volna. – Ez kell minden férfinak, akinek felesége és barátnője is van. Erre van szükséged, Harry. Viagrára.

Csodálatos szer. De, mint azt te is tudod, kezdesz öregedni, ha már nem tudod lenyelni sem.

De nem Viagrára volt szükségem. Mert olyan férfihoz képest, akinek felesége és barátnője is van, meglepően kevés szexben volt részem.

Bárki azt hihetné, hogy bőven és bőkezűen szórtam magvaimat, miközben a hitvesi ágy és a barátnőm futonja között ingáztam oda-vissza. Csakhogy Cyd átköltözött a másik hálószobába. A szüleim által ismert világ kifordult önmagából.

Számukra házasság előtti szex nem létezett. Számomra már utáni sem.

Azért lett külön hálószobánk, mert én általában jóval éjfél után kerültem ágyba, Cyd viszont újabban rögtön a tízórás hírek után felhajtotta a kamillateáját, és lefeküdt. Mindent a munkára fogtunk, mert túlságosan fájdalmas lett volna elismerni, hogy problémáink mélyebben gyökereznek, mint az időbeosztás.

Miután Cyd visszautasította, hogy eladja neki az Isteni Kaját!, Luke Moore esetenkénti megbízásai gyakorlatilag ömleni kezdtek. Cydet elárasztották a kora reggeli megbeszéléseken történő felszolgálással kapcsolatos megbízatások, valamennyi találkozóra a Cityben vagy a West Enden került sor, ahol az üzletemberek croissant-t, mazsolás kalácsot és hatféle bagelt ettek. Miközben a feleségem már korán hazaért, én gyakran hajnalig kimaradtam, mert Eamon színpadi visszatérését felügyeltem.

Most, hogy a tévé kifújt, Eamon visszatért a gyökereihez, évek óta először színpadi fellépéseket vállalt, és azon gondolkodott, hogy a műsorával haknikörútra indul. Ezen a szinten ez még nem hozott pénzt, megtakarításaim folyamatosan csökkentek, de mindketten úgy éreztük, ez a visszatérés egyetlen módja. Kis klubokban is fellépett, alagsori lyukaknál alig valamivel nagyobb helyeken, ahol jóformán nem is kellett mást csinálnunk, mint megjelennünk. És én láttam, hogy ez a komédiás úgy álmodozik a színpadi szereplésről, ahogy egy bohóc epekedik Hamlet szerepe után.

Ez volt szakmája leglényege, itt derült ki, mennyire jó: bírja-e idegekkel, bír-e a részegekkel, át tud-e lépni a saját korlátain. Így aztán izzadságszagú pincékben töltöttük az estéinket, Eamon néha jó volt, néha nem annyira, de még mindig viccesebb, mint azok, akik cikizték – Nem emlékezhetek rád az orvosi egyetemről?

Nem te voltál az a jobb felső preparátum? -, és kíváncsi voltam, még mindig képes-e megcsinálni újrafelvételek, súgógép, teljes produkciós személyzet és a kokain bátorító hatása nélkül.

Eamon visszatérése sok időmet elvitte, de igazság szerint nem mindet. Néha azt mondtam Cydnek, hogy Eamonnal találkozom, holott valójában Kazumival találkoztam. És ha nem mondtam semmit, úgy tűnt, az sem nagyon érdekli. Én későn értem haza, a feleségem korán ment el hazulról. És mindketten tudtuk, hogy a munkánál többről van itt szó. Hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott az Államokban élő nővéreivel és édesanyjával, mert – csak találgatok, de szerintem nem járok messze az igazságtól – a hazaköltözés lehetőségének gondolata már

megfogalmazódott a fejében. A problémánk, az én és a feleségem problémája, az volt, hogy már nem tudtuk együtt elképzelni a jövőt. Még mindig szerettük egymást, de olyan udvariasság és formalitás költözött a kapcsolatunkba, amitől összefacsarodott a szívem. És nem tudtuk, hogyan lehetne helyrehozni kettőnk dolgát.

– Meglátjuk, milyen lesz így – mondta Cyd, és a vendégszobában vetette meg az ágyát.

Hát megláttuk. Újabb bajba jutott férj és feleség. De nincs a világon annál szomorúbb érzés, mint hogy amink jelenleg van, nem elég jó, hogy maradjunk miatta, és nem elég rossz, hogy elmenjünk miatta. És ahogy „házasság utáni” szex sem volt, úgy nem volt szex a Primrose Hill-i lakásban sem, amelyen Kazumi egy svéd nővel osztozott, aki másodéves volt a Királyi Zeneakadémián. Eleinte úgy tűnt, csókunk a londoni alkonyban új ajtót nyitott meg előttem, valójában zárt kapukkal találtam szemközt magam.

Ahogy Kazumi és én ott feküdtünk egyszemélyes ágyán, teljesen felöltözve, összehúzott függönyöknél, hallottuk, amint a lakótárs a csellóján gyakorol a másik szobában. Olyan szépen játszott, hogy a zene – noha közvetlenül a fal túloldaláról jött – sosem volt zavaró. Furcsamód megnyugtató volt, hogy Chopin-, Elgar- és Haydn-dallamok szűrődnek át a vékony falon, a romantika nagyszerű, örvénylő hangjai, annyi szenvedély, hogy az már felfoghatatlannak tűnt. A lakótárs olyan darabokat is játszott, amelyeket ismertem valahonnan, de nem tudtam volna megmondani, honnan, és olyanokat is, amelyeket még életemben nem hallottam. Az egyik zeneműről, amelyet újra és újra eljátszott – közeledett a vizsga -, kiderült, Mendelssohn írta, és Dal szöveg nélkül a címe.

A lakótárs könyvelést vagy élőfa-gondozást is tanulhatott volna, de hát a romantika a boldog véletlenek sorozata, és a tény, hogy a valaha írt legszebb darabokat játszotta, miközben Kazumi szemérmesen pihegett a karomban, eleve elrendeltetettnek, a csillagokban megírtnak tűnt, és megerősítette bennem a tudatot, hogy a megfelelő helyen vagyok.

A muzsika tökéletes kíséret lett volna néhány órácskányi szenvedélyhez. De Kazumi nem ezt akarta. Kazumi nem akart lefeküdni velem. Ahogy a feleségem sem, ha már itt tartunk.

– Nem akarok a mocskos kis titkod lenni – mondta Kazumi. – Az sosem jó.

Rettegni attól, hogy meglátnak együtt. Rettegni attól, hogy összefutunk valami ismerőssel. Miféle élet ez? Te hívhatsz, de én nem hívhatlak. És a rengeteg kérdés, amit fel kéne tennem. Mint például: le szoktál feküdni a feleségeddel is?

– Erre most rögtön válaszolhatok.

– Ne. – Az ajkamra szorította az ujját. – Nem akarom, hogy hazudni kezdj nekem. És még ha elhagyják is a feleségüket, a dolog akkor sem működik. Talán mert túl magas az ár, amit fizettek. És én csak őrlődtem. Mindkettejükről gondoskodni akartam. Mindkettejüket szeretni akartam. Kazumit és Cydet. Úgy, ahogy mindketten megérdemlik. De már tudtam, hogy ez nem lehetséges.

Szerethetsz két nőt egyszerre, de nem úgy, ahogy megérdemlik.

Ezért folyamatosan a „Kijárat” táblát kerestem, ajtókon nyitottam be, próbáltam megtalálni a kiutat ebből a káoszból. Ha Kazumival voltam, akkor is, ha Cyddel voltam, akkor is. Őrültebb pillanataimban, amikor elegem lett, amikor elhallgatott a

zene, azt kívántam, hogy valaki – Cyd, Kazumi, egyikük, bármelyikük – fedjen fel valami olyan fájdalmas dolgot, ami miatt elűz maga mellől, és ezzel elrendeződik az egész egyszer s mindenkorra.

– Sokat tudsz a nős férfiakkal való szexről, Kazumi. Hogyan lettél szakértője a témának?

– Nem számít.

– Szeretném tudni.

– Nem velem esett meg. A barátnőmmel.

– A barátnőddel. Na persze.

– Tényleg.

– Szóval... ki volt ez a titokzatos barátnő? Itt ismerkedtetek meg?

– Nem. Japánban. Igen jó barátnőm volt Japánban. És akkor leesett a húszjenes.

– És hogy hívták ezt a barátnődet, akinek nős férfival volt kalandja?

A fal másik oldalán fenséges melankóliát búgott a cselló hangja. Ismét a Dal szöveg nélkül. Nyakunkon a vizsga.

– Ginának – mondta Kazumi. – Ginának hívták a barátnőmet.

Az orvosom szerint olyasmivel rendelkezem, amit fehér köpeny-szindrómának hívnak.

– Meglát egy orvost – mosolyogta -, és a vérnyomása a plafonig ugrik.

Részben igaza volt. Amikor beléptem a rendelőjébe, a szisztolés nyomásom általában 180 körül volt, a diasztolés 95 körül. Az orvosom lefektetett tíz-tizenöt percre, aztán új mérést végzett. Mindig jelentős volt a különbség: a felső érték 150 körülire, az alsó 90 körülire csökkent. Még ez sem volt túl fényes, de legalább biztosra vehettem, hogy agyérgörcsöt nem kapok a közeljövőben.

Fehér köpeny-szindróma. Nos, még az is lehet. Tudtam, hogy valamiképp a szívemhez van köze. De amit az orvosom sosem vett figyelembe a diagnózis felállításánál, hogy mindig otthonról érkeztem a rendelőjébe. Tehát amikor megmérte a vérnyomásom, az értékbe – legalábbis részben – belejátszott, amit a feleségemmel való életemről gondoltam: a sivár, stagnáló lét a külön ágyainkban, a vegyes családok és a volt férj, aki a jövő héten nősül. Persze hogy egekbe szökött a vérnyomásom. Hova szökött volna?

De amíg ott feküdtem a vizsgálóágyon a Harley Street forgalmának távoli moraját hallgatva, gondolataim életem boldogabb részére kalandoztak. Az első mérés a Cyddel való életem volt. A második a másik, a titkos életem, Kazumival.

Mostanra megismertem őt. Már nemcsak egy csinos fiatal nő volt, akin megakadt a szemem. Mindent tudtam a gyerekkoráról, a fix fizetésért dolgozó apáról, aki eszméletlenre itta magát munka után, az anyáról, aki lemondott arról az álmáról, hogy körbeutazza a Földet, egy olyan férfi kedvéért, aki nem szerette őt. Tudtam Kazumi rosszul sikerült házasságáról, a bátorságról, ami ahhoz kellett, hogy Londonba jöjjön és mindent elölről kezdjen, és tudtam, hogyan tud az arca – a gyakran komoly, álmodozó, gondolatokba merült arc – egyik pillanatról a másikra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül kigyúlni a boldogságtól, ahogy azok a régimódi lámpák a Primrose Hillen.

Tudtam, hogy ez nem ugyanaz, mint igazi életet kiépíteni valakivel. Nem ugyanaz, mint olyan unalmas dolgokkal foglalkozni, amik elromolhatnak – mosógép, bojler, autó, család, házasság -, de még mindig ő volt a legédesebb dolog a világomban, és ez is igaz volt, igazabb, mint bármi más. Beszélgettünk egymással, Kazumi és én. Mindenről beszélgettünk. Kivéve, természetesen, a feleségemet. Róla sosem beszélgettünk.

– Agresszívabb kezelést írok elő önnek – közölte az orvosom.

Változtatott a gyógyszeradagjaimon. Napi 40 mg Zestril helyett, ezentúl 20 mg Zestrilt és 20 mg Zestoreticet kell szednem.

De a szívem – őrült, dobogó, szerelemre éhes szívem – mélyén éreztem, hogy ami engem most beteggé tesz, abból a világ összes tablettája sem gyógyíthat ki.

Hány lányt és nőt vittem haza bemutatni anyámnak?

Nem az összes lányt, akit moziba vittem, és nem az összes nőt, akit ágyba vittem.

De a kamaszkori barátnőket és a két feleséget is beleszámítva, most már két számjegyűnél tarthatunk. És ahogy Kazumi és én egyre beljebb értünk a külvárosba, és a városi táj végre nyári mezőknek adta át a helyét, rádöbbentem, hogy mindig ugyanazon kritérium alapján mutattam be a nőket anyámnak: ő az, ő az a különleges valaki, az utolsó, rajta kívül más lányt már nem hozok haza. Miért kellene túl nagy fontosságot tulajdonítani az elsőnek? Mindig a legutolsó számít. Életének ezen szakaszában szerettem volna megkímélni anyámat legutóbbi otthoni problémáimtól. De nem lett volna értelme azt mondani neki, hogy Kazumi csak jó barát.

Anyám tudta, hogy az olyan férfi számára, akinek gondok vannak a házasságával, ilyesmi nem létezik.

A régi ház vasárnap délután.

Pat engedett be minket, Kazumira mosolygott, nem egészen értette, hogy kerül ide. Anyám a nappaliban ült a szőnyegen, vállkörzést végzett, nyugodt, koncentráló kifejezéssel az arcán. Felállt, kicsit zavarban, hogy ilyen tevékenység közben látjuk, de úgy puszilta meg Kazumit, mintha világéletében ismerte volna.

– Szia, drágám, épp tornázom.

Anyám a poklot járta meg, de úgy adta elő, mintha könnyed sétát tett volna a parkban.

A műtét és a radioterápia után jobb karjában merevek, feszesek voltak az izmok.

Voltak gyakorlatai a fájdalom kontrollálására, és más gyakorlatai, hogy mielőbb megint használni tudja a jobb karját. Kötelességtudóan elvégezte valamennyit, sosem panaszkodott, és én megértettem, hogy őt keményebb fából faragták, mint bármely férfit az életéből.

– Két évig kell csinálnom minden áldott nap, édesem – mondta Kazuminak.

Anyámnak elég volt ötpercnyi ismeretség, és mindenkit kedvesemnek, drágámnak, édesemnek szólított. – Legalábbis ezt mondták.

Kazumi, Pat és én néztük, ahogy anyám végigcsinálja a gyakorlatsort a kedvünkért. Bemutatta a vállkörzést. A hajfésülést. Az alátámasztott emelést. A hátnyújtást. A karhajlítást. Büszkén sorolva el a gyakorlatok nevét, ahogy régebben a

„Sétálva pössentés”, az „Austinban elveszve” és a „Négycsillagos boogie” neveket ismertette.

De tudtam, hogy ez a torna a legkevesebb. Némi kis nyújtással nem intézheti el ezt az egészet. A szörnyű műtéten, amely ahhoz kellett, hogy megmentsék az életét, már átesett, de ezen a dolgon soha nem fog túljutni. A vizsgálatok, a gyakorlatok, a gyógyszerek, a félelem, hogy a rák kiújulhat – minden években mérhető.

Anyámnak zsibbadt a karja, halálos fájdalom szorította a mellkasát. És ahogy a teánkat és a süteményünket fogyasztottuk, észrevettem, felvette azt a szokást, hogy a kezét vizsgálgatja.

Az egyik nyirokcsomót is eltávolították a hónaljából, és azt mondták, ez esetleg nyiroködémát okozhat, vagyis a kar szövetei bevizesedhetnek. Azt mondták anyámnak, figyelje, nem tapasztal-e duzzadást az érintett oldalon, a jobb oldalán, és ő állandóan azt figyelte. Talán most már örökre így lesz. Pár percenként, vagy még gyakrabban, megtapogatta a kezét, a vég kezdetének jeleit keresve.

A kemoterápiától úgy érezte, a világ legszörnyűbb másnapossága tört ki rajta, másnaposság, amely sehogy sem akar javulni. Hál’ istennek, a haja nem hullott ki. A radioterápiától fáradt lett és égett a bőre, mintha elaludt volna a tűző napon.

Kacagott ezeken a dolgokon, amelyeken felnőtt férfiak – például én – elsötétített szobában zokogtak volna.

– Nem bántam volna, ha kihullik a hajam – mondta csintalan mosollyal. – Legalább hordhattam volna a Dolly Parton-parókámat.

Pat elismerően nevetett. Nem sokat értett az egészből, pedig anyám és én átrágtuk magunkat a Hogyan beszéljünk gyermekeinkkel a mellrákról? kiadvány minden sorát (Ha mindent őszintén és nyíltan meg tud beszélni a családjával, meglepődve tapasztalja majd, családtagjaitól mennyi szeretetre és támogatásra számíthat). De ismerte az „ez most vicc volt”-jeleket – a hang könnyed lejtését, a megemelt szemöldököt, a plafonra emelt tekintetet -, és ezekre mindig lelkesen reagált.

Nekem nem ment ilyen könnyen a mosolygás, mert tisztában voltam vele, hogy a fiam teljesen felnő, mire elmondhatjuk, hogy ez a valami anyám testéből végleg eltűnt. Évek és évek, évekig eltart. A legjobb, ami megtörténhet, legfeljebb évek múlva következik be. A legrosszabb egy perc leforgása alatt.

Napi 20 mg Tamoxifen, a hormongyógyszer; anyám ettől úgy érezte, mintha második klimaxos korszakát élné. Ezt öt éven át kell szednie. Két év múltán, talán, abbahagyhatja a tornagyakorlatokat. Talán. Majd meglátjuk, mondták az orvosok.

Várjunk, és majd kiderül. És még sok minden volt, amiről velem nem is beszélt, olyasmik, amikre gondolnom kellett volna, mégis cipőkanállal kellett kihúznom az orvosaiból és a barátnőiből, kiolvasnom a rózsaszín-bíbor ismertetőkből. Olyasmik, amiket anyám úgy hívott: női dolgok.

Melltartót még mindig nem vehetett fel, mert a seb még nem hegedt be és érzékeny volt. Fölösleges kegyetlenségnek éreztem. Újra csak az jutott eszembe, hogy a rák – szadista módon – mindent elkövet, hogy anyám kevésbé érezze annak a nőnek magát, aki annak előtte volt.

De anyám minden méltatlanságot, fájdalmat és borzalmat szó nélkül tűrt, azzal a kedélyes, csúfondáros pragmatizmussal, amely egész életében jellemezte. Amikor kiment, hogy főzzön még egy kis teát, rám mosolygott Kazumi válla felett,

megemelintette a szemöldökét, és aprót biccentett. Ismertem ezt a tekintetet. Akkor is ezt láttam, amikor Ginát hoztam haza először. És amikor Cydet, akkor is. A tekintet azt jelentette: nagyon szép nő.

Kazumi a nappali padlóján ült Pattel. Természetesen már korábban is találkoztak, amikor Kazumi azokat a felvételeket készítette Patről; egyrészt boldogsággal, másrészt aggodalommal töltött el, hogy a fiam ilyen jól emlékszik a lányra.

Szóba hozza majd Gina előtt? Vagy – ami rosszabb – Cyd előtt? Utóbbi esetben hogy magyarázom ki magam? Kazumi türelmes volt és kedves, beszállt az egyik videojátékba, miközben a fiam örömteli kíváncsisággal méregette. Féltem, hogy a fiam többet megért, mint szeretném. Még nincs nyolcéves, máris nagyon bölcs a világ dolgait illetően. Vagy legalábbis az apja viselt dolgait illetően.

Velünk, Pattel és velem, is így lesz majd, ha életünk egy másik szakaszába érünk?

Harmincvalahány év múlva, amikor öreg leszek és a betegséggel harcolok, egy felnőtt, elvált gyerek lesz mellettem, aki kész mindent elölről kezdeni? És miközben én az életemért küzdök, felnőtt fiam – jóváhagyásomra számítva – hazahoz egy fiatal nőt, és úgy viselkedik, mint aki soha életében nem volt még ilyen szerelmes?

Kazumi jól kijött Pattel. Egyszerre nevettek, együtt játszottak... és még ha tudatában voltam is, hogy Cyddel szemben igazságtalan az összehasonlítás, hisz neki a mostohaszülő folyamatos, hálatlan szerepe jutott... Nem tehettem róla. Úgy éreztem, így könnyebb lenne.

Lehet, hogy más lenne a helyzet, ha együtt élnénk. Sőt biztosan más lenne. De miközben Kazumi és Pat a Nuke Univerzum 2-n játszott, én arról ábrándoztam, hogy elszököm kettejükkel. Párizsba, Kerry megyébe, bárhova, csak el innen, messzire.

Néztem Kazumit és Patet, és közben hittem, hogy még nem késő újrakezdeni. Aztán felrémlett előttem anyám végtelenül kedves arca, és kétségbeesetten vágytam rá, hogy vele utazhassak, hogy sok mindent lássunk, amíg még vagyunk, amíg még nincs túl késő. Mind a négyünket el akartam vinni erről a helyről.

Anya visszajött a teával és a sütivel, és én megmutattam neki a katalógusokat, amiket hoztam. Megfontoltan vette át őket, mintha majd vissza kéne szolgáltatnia őket jogos tulajdonosuknak.

– Nashville, anya. A country hazája. Figyelj csak! Elmehetnénk együtt. Pattel.

Valamelyik szünetben. Kazumi is jöhetne, ha a munkája engedi. Igazi nyaralás lenne számodra. Ezt hallgasd meg! „Évente hatmillió ember utazik a tennessee-beli Nashville-be, a countryzene hazájába. Nézze meg a Grand Ole Opryt, a Zenesétányt, a Countryhírességek Csarnokát! Élvezze az eredeti nashville-i hangokat! Itt Hank Williams, Patsy Cline, Jim Reeves, Kenny Rogers és Shania Twain vár Önre!” Jól hangzik, nem? Anya?

De anyám nem olyan volt, mint én. Nem a menekülésről álmodott. Maradni akart.

– Jól hangzik, életem, de én boldog vagyok az otthonomban.

Letette a katalógust. És én megértettem, hogy anyám soha nem fog elmenni Nashville-be. Ezen a ponton nagyon különböztünk. Nem úgy, mint én, anyám nem hitte, hogy a boldogság valahol máshol vár rá.

– Szeretem a vakációkat – mondta Kazuminak. – A férjem és én minden évben elmentünk valahova. Cornwallba és Dorsetbe, amikor Harry még kicsi volt. És párszor Norvégiába is: az egyik bátyám ott telepedett le a háború után, találkozott egy szép kislánnyal. Említette már Harry, hogy hat bátyám volt?

Kazumi kellőképpen meglepett hangokat hallatott. Nagyon gyorsan beletanult.

– Aztán később, Spanyolországba, amikor Harry többé már nem akart velünk jönni – folytatta anyám. – De szeretek itt. Érted, hogy gondolom? Szeretem ezt az érzést, amit az ember nyaralás közben nem kaphat meg, amikor távol van mindentől, ami ismerős számára. Tudod, amikor az ember érzi, hogy része egy családnak.

Aztán anyám a kezére nézett, mintha csak vörös körömlakkjában gyönyörködne, vagy a nyiroködéma jeleit keresné, de csak a jegygyűrűjét nézte, ezt a szerény, bebarnult aranykarikát, amelyben valahogy benne volt az egész világ.

24 Még soha, senkit nem láttam ilyen boldognak attól, hogy gyereke lesz.

Futni voltam a parkban, ő a lépcső tetején állt, sírt és nevetett egyszerre.

– Terhes vagyok – mondta, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Aztán a karjaimba vetette magát, és később, amikor szétválogattuk a végtagjainkat és egymásra néztünk, hangosan nevettünk, nem tudtuk elhinni, hogy ilyen szerencsénk lehet, csak akkor mutatta meg a kék csíkot a terhességi teszten: a vékony, kék, eltéveszthetetlen csíkot.

A rá következő napokban és hetekben újabb és újabb terhességi teszteket végzett el, újra és újra látni akarta a kék csíkot, mintha mindez túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Lehet, hogy más terhes anyáknak is a terhességi teszt elvégzése a kedvenc időtöltésük, akkor is, ha már tudják a választ, akkor is, ha a boldogsággal eltöltő eredményről már tucatnyi visszaigazolást kaptak.

De Gina volt az első nő, akit igazán ismertem.

Az első nő, akivel együtt éltem, az első nő, akit feleségül vettem. Végtelen csodálattal töltötték el a napi terhességi tesztek, és ő csodálattal töltött el engem.

Ennek már közel kilenc éve. A világ változik, és változni fog, és a feleségem nemhogy a volt feleségem most már, de hamarosan egy másik férfinak is volt felesége lesz. Jöhetnek nekem válási statisztikákkal, a modem házasságok ingadozó sikertelenségi rátájával, úgy tűnik, a volt feleségem és az én számomra az eredmény százszázalékos.

Az a vékony, kék csík egy parányi szív dobbanását jelezte a testében, és az életnek az a felcsillanása most egy kisfiú, majdnem nyolcéves, hétről hétre változik, olyan fogai nőnek, amelyek halála napjáig megmaradnak, és az élet, amit él – vándorol egyik otthonból a másikba, egyik iskolából a másikba, egyik országból a másikba, házasságokat lát felbomlani, megtanulja, hogy a felnőttek világa törékeny és gyenge és esendő -, megfosztja őt... nem is tudom, hogy fejezzem ki.

Megfosztja őt az ártatlanság glóriájától. A fényaurától, ami kicsi korában körberagyogta, a fénytől, ami miatt az idegenek megálltak és rámosolyogtak az utcán.

Pat még mindig az a fiú, akiből millióból egy van. Még mindig ragyog.

Számomra még mindig ő a világ leggyönyörűbb gyermeke. De ez az élet megfosztotta őt angyali kisugárzásától. Eltűnt, és sosem jön vissza, és lehet, hogy a végén mindannyian elvesztjük ezt az angyali ragyogást, de nem tudtam nem azt érezni, hogy ebben főleg én és Gina – aki úgy tartotta azt a legelső terhességi tesztet, mintha ugyanolyan értékes lett volna, mint maga a gyermekünk – vagyunk a hibásak. Jobban kellett volna igyekeznünk, a fiunk kedvéért. De Gina most épp olyan hangulatban volt, hogy mindenért a jövendő volt férjét okolta.

– A húsvét, érted? Ez már csak nem jelenthet gondot?! Az ember azt hinné, a húsvét nem sok lehetőséget nyújt családi perpatvarra.

Lakása falatnyi konyhájában voltunk, jázminteát ittunk. Ez a japánimádat, ez az állandó epekedés az után az élet után, melyet a házasság, az én és Pat kedvéért feladott – sosem fogja kinőni, soha nem szűnik meg vágyakozni egy olyan élet után, amelyet nem is ismer.

– De Richardnak kifogása volt a tojás ellen, amit Patnek vettem. El tudod hinni?

Pat jelent meg az ajtóban.

– Megnézhetem a Baljós árnyakat DVD-n? – kérdezte Ginától.

– Nem, mindjárt indultok apáddal.

– Naa, csak a legjobb részeket. Vagy a kivágott jeleneteket. Vagy az interjút a rendezővel. Vagy a produkciós blokkot.

– Jó, nézzed. – Pat már ott sem volt. Vérpezsdítő zenekari muzsika hangzott fel a nappaliból. – Az a húsvéti tojás, amit vettem... hát az valami gyönyörű volt, Harry.

Tejcsoki, rajta kis, cukormázas szívecskék. Hatalmas bíborszínű masnival átkötve.

Erre Richard – ezt hallgasd meg! – azt mondta, hogy az ember ilyen tojást a szeretőjének vesz, nem a gyerekének. A szeretőjének! Húsvéti tojást egy szeretőnek!

Azt mondta, ilyen tojást férjnek vagy feleségnek szokás venni. Hitted volna, hogy ilyen kicsinyes ez az ember? A rohadt életbe! Hadd vegyek már olyan húsvéti tojást a fiamnak, amilyet akarok...!

– Most Richarddal veszekszel?

Elmosolyodott. – Hallottál a régi tehén-szindrómáról?

– Nem hinném.

– Ha a bika egyszer meghág egy tehenet, többé már nem érdeklődik iránta.

Mindegy, milyen csinos a tehén. A bika nem foglalkozik vele. Ezt hívják régi tehénszindrómának.

– És ez igaz?

Bólintott. – A bikának egyszer elég. Nem számít, milyen attraktív a tehén, egyszerűen rá sem néz. De ennek a régi tehénnek az esetében épp fordítva működik.

Ha én egyszer azt mondtam, hogy vége, akkor vége.

Megnevettetett. Kihallottam a keserűséget a hangjából, és tudtam, hogy ez az új élet számára is nehéz. Mert egyedülálló szülőnek lenni nehéz. És – hihetetlen, legalábbis nekem annak tűnt – most Gina az egyedülálló szülő. Mérges volt, keserű és szomorú. De még mindig nagyon kötődtem ehhez a nőhöz, aki egykor közelebb állt hozzám, mint bárki más a világon. Ehhez a nőhöz, aki valószínűleg még most is a legjobb barátom lenne, ha nem rontunk el mindent azzal, hogy összeházasodunk. És most először futott át az agyamon, hogy a házasságunk mégsem volt kudarc.

Legalábbis nem teljes kudarc. Jobban is csinálhattuk volna Pat kedvéért.

Kedvesebbek lehettünk volna egymáshoz. Ez mind igaz. De hét éven át együtt voltunk, és létrehoztunk egy édes, imádni való kölyköt, akinek a léte jobb hellyé teszi ezt a világot; és még mindig szót értettünk egymással. Legtöbbször. Amikor ő nem régi tehén volt, én pedig nem elsősorban régi bikára emlékeztettem. Szóval? Ki mondja, hogy a házasságunk kudarc volt? Néhány jó év és egy nagyszerű gyerek – lehet, hogy ennél többet nem is remélhet az ember.

Gina és én nagy megpróbáltatásokon mentünk keresztül, de még meg tudtunk maradni egy szobában, jázminteát iszogatva, miközben ő leendő exférjéről szedte le a keresztvizet. Gina és az én kapcsolatomban volt valami, ami a Cyddel való kapcsolatomból hiányzott. És ez arra a kék csíkra vezethető vissza.

Arra a napra vezethető vissza, amikor hazaértem a parkból a futásból, és Gina – sírva-nevetve – elmondta, hogy a gyermekünkkel várandós.

Ez nem volt meg, Cydnek és nekem: a remény, az öröm, az optimizmus, amit Gina abban a kék csíkban látott, abban a vékony, kék csíkban, amely meghatározta a folytatást, és jelzőkaróként szolgált a későbbiekben.

– Ah, persze, nincs is ehhez fogható – mondta Eamon. – Távolból imádni valakit, nemes, tiszta szívvel. Nincs ehhez fogható... kivéve talán a vad, védekezés nélküli szex, amikor hátulról kapod el és adsz neki. Az talán egy picit jobb.

Már bántam, hogy nem hazudtam. Már bántam, hogy elmondtam Eamonnak, Kazumi és én még nem háltuk el a viszonyunkat.

– Ő megért engem. – Ez igaz volt. Kazumi tudta, min megyek át anyámmal. A fiammal. És – noha erről nem sok szót ejtettünk – a feleségemmel.

– Túlságosan is jól megért téged, Harry. – Eamon nagyot kortyolt az ásványvizéből, és vastag, fekete fürtjeibe túrt. – Játszik veled, ember! Ne dőlj be a bűbáj viselkedésének! Ez csak a szokásos „helló, virágok, helló, ég” móka.

– Helló, virágok? Helló, ég?

– Kazumi tudja, hogy ha a férfi megkapja, amit akar, még egyszer már nem akarja.

Eamon öltözőjében voltunk, egy East End-i kabaréklubban. Az öltöző takarítószekrény méretű volt ahhoz képest, amit a tévénél használtunk, a hely maga pedig afféle régimódi, böfögős-vakarózós, füstös kocsma, amelyik kissé megkésve igyekezett felkapaszkodni a szórakoztatóipar kocsijára.

Nem a hely volt fényévekre azoktól a helyektől, ahol Eamon megfordult, mielőtt a tévéhez hívták volna. Eamon nőkhöz való viszonya változott meg. A múlt hetyke nőfalója most óvatosságra intett, megtett mindent, ami csak módjában állt, hogy rávegyen: menjek vissza a feleségemhez, és hagyjak fel ezzel az őrültséggel. A függőség megszűnése úgy hatott Eamonra, mint sok más emberre.

A stabilitás utáni vágyódást hozta ki belőle.

– Mindig, mindent elrontasz, Harry. Túl sokat dugsz a nem megfelelő nőkkel, és túl sokat megcsalsz a megfelelő nők közül. Mint például a feleségedet.

Mindig is kedvelte Cydet.

– Öt perc múlva kezdesz.

De nem hagyta annyiban. Eamon – az egyedüli, aki tudott rólunk, a csellós lakótársat leszámítva – úgy gondolta, mindent megváltoztatna, ha lefeküdnék Kazumival. Ha Kazumi és én lefeküdnénk, magyarázta, belátnám végre, hogy ő is csak egy lány a sok közül. Mert pillanatnyilag Kazumi egyvalami nem volt: egy lány a sok közül. De én nem hittem, hogy a szex, ha végre bekövetkezik, bármit is megváltoztatna. Hacsak azt nem, hogy utána képtelen lennék Kazumi nélkül élni.

– Nem látod, mit csinálsz, Harry? Mindig a legjobb részt erőlteted.

– A legjobb részt?

– A becserkészést. Az üldözést. A várakozás lázát. Ez a legjobb rész, nem?

Legalább magunknak valljuk be, ez jobb mindennél, ami utána következik.

– Szólj, hogy ne akarjak lefeküdni veled.

– Nem akarod, hogy a jó része elmúljon. Ahogy elmúlt Ginával. És Cyddel. A feleségeddel. És minden nővel, akit valaha is ismertél. Azt akarod, hogy a legjobb rész sokáig tartson. Most is mit csinálsz? Belemész ebbe a plátói marhaságba. Így

akarod elérni, hogy a becserkészés, az üldözés, a beteljesülés késleltetése örökké tartson.

– Ezt tenném? Nem hiszem. Elég nővel aludtam már együtt, akiket nem szerettem. Miért ne szerethetnék valakit, akivel nem alszom együtt?

Együtt aludni – képtelen voltam nem ezt a nem igazán megfelelő kifejezést használni. Minden más túl mechanikusnak hangzott volna.

– Próbáld meg így felfogni: Miről is szól ez az egész? Ez a szex-romantika, férfinő dolog? A beteljesülés pillanatának késleltetéséről. A kielégülés elhalasztásáról. Az eksztázis rövid pórázon tartásáról. „Lazíts, ne csináld!” A Frankie Goes to Hollywood tudta, mit beszél, Harry. Mert hogy is van ezzel a nővel, akivel nem alszol együtt?

– Áruld el.

– Nyilvánvaló. Azáltal, hogy őrülten beleszeretsz valakibe, akit nem dugsz, a beteljesülés pillanatát késlelteted – ideiglenesen. Természetesen bolondulsz érte.

Miért is ne tennéd? Mindaddig bolondulni fogsz érte, amíg meg nem tapasztalod, hogy ő is csak hús és vér. Mint a feleséged.

– Azt mondod, már nem is szeretném Kazumit, ha már szexeltünk volna?

– Nem. De szerintem tisztábban tudnál gondolkodni. Most egy álomképbe vagy szerelmes, és ez a világ legveszélyesebb dolga.

– Komolyan úgy gondolod, addig nem tudsz beleszeretni valakibe, amíg testnedvet nem cseréltetek?

– Ne kekeckedj, Harry. Nem áll jól.

Az órámra néztem. – Egy perc múlva kezdés.

– Egyetlen férfi sem tud tisztán gondolkodni, amíg el nem sült a farka, Harry.

Talán. Annyit én is értettem, hogy egy plátói kapcsolat mindent reménytelenül romantikussá tesz. A délutáni cappuccino Kazumival egy napfényben fürdő kis kávéházban olyasmi, amire örökké emlékezni fogok. A Polaroid fotó, amit magunkról készítettünk a Primrose Hillen – Kazumi nevetett, amikor összefejeltünk, ahogy megpróbáltunk ráférni a képre -, a hét fénypontját jelentette. Ahogy megsimogatta a kezem Swiss Cottage-ban, az Odeon hátsó sorában, izgatóbb volt, mint minden felláció, amiben menő városi csávóként eltöltött rövidke pályafutásom során valaha is részem volt. Azért csinálta, hogy kedveskedjen. És igen, azt is láttam, hogy a dolog kezd kicsúszni az ellenőrzésem alól. Mégis több volt ez, mint fantáziálás. Gyakorlati szempontok szerint is fontolóra vettem, milyen lenne az élet Kazumival. Felszámolni egy otthont, alapítani egy másikat, megadni Kazuminak és magamnak a lehetőséget, hogy eljussunk arra a pontra, ahova a pároknak – még azoknak is, akik bolondulnak egymásért – el kell jutniuk.

Arra a pontra, amikor kettőjük között már beszédre sincs szükség.

Sikerülhetne. Tudom, hogy sikerülhetne. És talán ő az, akire mindig is szükségem volt. És talán Cyd is boldogabb lenne valaki mással. Jelenleg nem látszik rajta, hogy túlzottan fel lenne dobva attól, hogy velem élhet. Szóval, talán mindenkinek jobb lenne. A kötelékek – család, ház, otthon – szétszakítása egyetlen durva, fájdalmas rántással, és mindenki lehetőséget kapna rá, hogy megtalálja a boldogságát.

– Nem is ismered – mondta Eamon, félbeszakítva az új életről szőtt terveimet. – Eltöltöttetek egymás társaságában... mennyi lehet?... száz órát? Ha egyáltalán.

– Meddig tart? Mennyi időbe kerül, amíg megismersz valakit?

Elkeseredetten megcsóválta a fejét. Kintről, meglepően közelről, hallatszott, hogy a bekiabálók lehurrogják a színpadon lévő női komikust.

– Mekkora állat vagy te, Harry! Elhagynád a feleségedet, a gyönyörű feleségedet, akit kurvára meg sem érdemelsz, valami kis nőcske miatt, akit alig ismersz?

Most már komolyan haragudott rám.

– Nem ezt mondtam.

– Miért, mit gondolsz, mindez hova vezet?

– Nem tudom.

– Akkor kezdj el gondolkodni rajta, pajtás. Még csak most kezdődött, de előbb vagy utóbb – inkább előbb – könnyekben fog végződni.

– Miért végződne könnyekben?

– Mert választanod kell, te megveszekedett barom! Aki ilyesmibe keveredik, annak előbb-utóbb választania kell!

– És mi van, ha választok, és Kazumi mellett döntök? Honnan tudod, hogy katasztrófa lenne? Honnan lehetsz benne ilyen biztos?

Feltartotta a kezét, gúnyos megadással.

– Nem lehetek benne biztos, Harry. De te sem. De dugd meg Kazumit. Sokszor. És majd figyelj, mit érzel, amikor először rosszat szól a fiadra.

– És ha soha nem tesz ilyet? Ha nagyszerűen viselkedik vele?

– Akkor csomagolj és lépj le.

Egy ezüstkulcsot szorított a tenyerembe. Rábámultam. Nem is kellett mondania, hogy a lakása kulcsa.

– Kazumi klassz csaj – mondta Eamon. – Csakhogy a világ tele van klassz csajokkal. Ez az, amit ti, romantikus bolondok, nem vagytok hajlandók elismerni.

Milliószám szaladgálnak odakint a jó nők. Tízmilliószám. Bármelyikükbe beleszerethetnél. Minden csak hely és idő kérdése. Jó lenne, ha felhagynál önmagad cukkolásával, hogy csupán egyetlenegy létezik, akinek a homlokára a te neved lenne írva. Légy boldog annyival, amennyid van. Azt az egyet szeresd, aki veled van.

Mondd azt: most ez az otthonom, ez a feleségem, ide tartozom. Hagyd abba a keresgélést, Harry. Csak hagyd már abba a keresgélést!

A szüleim hangja csengett a fülemben, valahonnan a múltból. Csak pihentesd a szemed, mondta anya és apa. Csak pihentesd a szemed.

De Eamon felém nyújtotta az ezüstkulcsot. És én eltettem.

– Újabban szenzitív kondomot használok – mondta Eamon, fel-alá sétálva a kis színpadon. – Szenzitív kondom... csuda egy találmány. Hogy mit tud? Miután az ember kiszeretkezte magát és elaludt, a szenzitív kondom még babusgatja a lányt, beszélget vele az érzelmeiről. A szenzitív kondom másnap virágot küld. Sosem felejti el felhívni...

Visszafogott nevetés a közönség soraiban, amibe némi morgás is vegyült. Az itteni nézőket nem volt olyan könnyű nevetésre bírni, mint a tévéstúdió-belieket. Sok játékos kedvű balfék csak azért jött el, mert örömét lelte benne, ha a színpadon álló szerencsétlent kínozhatja. Ott lapultak a füstös sötétségben, némelyikük már alig bírt magával.

– Kérsz kokót, Eamon?

– Ó, már nem élek vele – felelte Eamon udvariasan. – Az orvosom bizonyos kúpokat is felírt nekem a kezelés során. Aztán panaszkodtam, hogy nem hatnak. „Rendeltetésszerűen használta őket?”, kérdezte. „Persze, doki”, feleltem, „mindet feldugtam az orromba.”

Még több nevetés. És pfujolás.

– Na igen, a szenzitív kondom. Egyesek szerint szex közben óvszert használni olyan, mint esőkabátban zuhanyozni. Biztosan csak viccelnek. Amennyi új betegség manapság van, szex közben óvszert nem használni, olyan, mint magunkra kötözött biztosítéktáblával ülni be a kádba...

Nevetés, és egyre durvább beszólások.

– Te már le vagy írva, Eamon!

– Húzz vissza a francba, a detoxikálóba!

– Tátogsz itt, mint a partra vetett hal...

– Óvszer... – A kis Woody Allen-köhintés. – Ma már a különböző nemzetiségek is megtalálják a maguk óvszercsomagját. A hatdarabos az olaszoké. Hétfőtől szombatig, vasárnap szünnap. A nyolcdarabos a franciáké. Hétfőtől szombatig, vasárnap kétszer. A tizenkét darabos az angoloké. – Szünet. Az időzítése mindig is jó volt. – Januárra, februárra, márciusra...

Ellenséges, cigarettától és káromkodástól rekedt hang hátulról.

– Na, most már kotródj innen, Eamon Fish... Lejárt a tizenöt perced.

– A szüleimnek még nem kellett a kondom miatt aggódniuk. Engem vegyél, hogy mást ne kapjál – nem, ilyenek miatt nekik még nem kellett aggódniuk. Nem mintha a szerelmi életük olyan boldog lett volna. Egyik éjjel mit hallok a hálószobájukból?

Nekigyürkőztek a szexnek, de csak nem akart összejönni. Mire anyám: „Mi a baj?

Senki nem jut eszedbe, akire gondolhatnál közben?”

– Nem vagy vicces! – kiáltotta egy hang.

– Ez nem olyan komédia – mondta Eamon.

Nagy a város, csak a világ kicsi. Számíthattunk rá, hogy előbb vagy utóbb meglátnak minket.

Természetesen kerültük London központi és nyugati veszélyzónáit, a városnak ezt a meglepően nagy területét, ahol Cyd dolgozott vagy Gina felbukkanhatott. De még így is lebukhattunk. Tisztában voltam vele.

De amikor megtörtént, rosszabb volt, mint képzeltem – és nem a feleségem látott meg minket, még csak nem is a volt feleségem, hanem valaki életem külső köreiből.

Azonnal észrevett, amint besétált a klubba, és mindent értett.

A nős férfi, oldalán egy lánnyal, aki nem a felesége. A kabaréklub fölötti kocsma egy csendes zugában iszogatnak, fogják egymás kezét, ahogy szokták. Émelyegtem a bűntudattól, hogy ez a férfi, ez az idegen, már tudja, a feleségem még nem. Szégyelltem magam. Úgy éreztem, az elképzelhető legnagyobb árulást követtem el.

– Harry – mondta Richard, és Kazumira nézett.

Mi a fenét keres ez itt? Milyen lehetséges oka van annak, hogy ez a férfi beállít Hackney egyik klubjába?

– Richard. Azt hittem, még az Államokban vagy.

– Átrepültem, hogy beszéljek Ginával. – Végre levette a tekintetét Kazumiról. – Hogy őszinte legyek, szeretném, ha visszajönne hozzám.

– Ő Kazumi – mondtam, és egy gyáva pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy kollégaként vagy üzleti partnerként mutatom be.

De, az igazat megvallva, Richardot az egész nem érdekelte. Abban az állapotában volt, amikor mások romantikus ügyei hidegen hagyták: se munkája, se felesége, az élete olyan pontra ért, amelyről nem is képzelte, hogy elérhet odáig. Ismertem ezt az érzést.

– A barátaimnál szálltam meg – mondta. – Innen nem messze van a házuk. A környék kezd felkapottá válni a citybeliek körében, nem?

– Aha, és a drogdílerek körében. Ne haragudj, Richard, mennünk kell. Sok szerencsét... mindenhez.

Néztem, ahogy Kazumi és Richard mosolyognak és kezet ráznak, és Gina régi bika-teóriájára gondoltam, tudván tudva, hogy Richardnak esélye sincs rá, hogy visszakapja őt.

Aztán otthagytuk, félbehagyott italainkkal egyetemben, a bűntudatom kikergetett bennünket az ajtón. És ekkor jutott eszembe a zsebemben lévő kulcs.

Felmentünk Eamon lakására.

A Péntek esti Fish fénykorában vehette, a jövedelmező fellépések és sörreklámok idején: folyóra nyíló tetőtéri lakás, kilátással a Tower Bridge-re, a Temzére és a dokkok hosszú sorára; mindez olyan megvilágításban, ami a „London éjjel” képeslapra kívánkozott. Kazumi a falat helyettesítő ablakhoz ment, kibámult a tintafekete vízre, a kivilágított hídra, a csillogó városra.

Aztán felém fordult.

– Kazumi...

– Szót se többet.

A világítást a hold és a vízről visszaverődő fények szolgáltatták; kapkodva tépni kezdtük magunkról a ruháinkat, közben csókoltuk egymást. Már félig levetkőztünk, és a díványon ölelkeztünk, mint két eszement tinédzser, amikor Eamon hazaért.

Kazumi előbb hallotta meg a zárban forduló kulcsot, mint én, felpattant a díványról és berohant a fürdőszobába, mielőtt Eamon és a barátnője a nappaliba léphetett volna.

Felismertem a nőt – tévéproducer, korábban a Marty Mann Show egyik szerkesztője volt. Eamon beintegetett az ajtóból, aztán mindketten eltűntek a hálószobában. Nevetgélést, zenét hallottam a zárt ajtó mögül. Nem kellett volna, hogy számítson, de a varázslat megtört. Kazumi visszajött a fürdőszobából, teljesen felöltözve, indulásra készen.

– Ó, ne még – mondtam. – Kérlek, Kazumi. Gyere ide. Most már senki sem fog zavarni. Nézd ezt a kilátást!

Megrázta a fejét. – Ez nem az én kilátásom.

Meg sem próbáltam vitatkozni vele. Fáradtan gombolni kezdtem az ingem gombjait. Halkan kiosontunk a lakásból.

– Ez így nem mehet tovább – mondta Kazumi, miközben én leintettem egy taxit.

– Komolyan mondom, Harry. Így nem mehet tovább.

Nem is ment.

Mert miutĂĄn kitettem Kazumit, hazamentem, ahol is a felesĂŠgem kĂśzĂślte velem, hogy elhagy.

25 Természetesen hagytak már el máskor is.

De ez más volt.

Amikor Gina hagyott el, haraggal ment el: nem törődött vele, mit visz, mi marad ott, csak kívül akart kerülni az otthonunkon, csak távol akart kerülni tőlem és az életünktől.

Emlékszem egy félig lecsukott bőröndre, amelyből kikandikáltak Pat zoknijai, a megcsalatottság könnyeitől elkenődött szempillafestékre és a lüktető fájdalomra a szívem felett, ahová Gina a mobiltelefonomat hajította.

Mindezek ellenére, amikor ő hagyott el, maradt egy kis reménysugár, hogy egy nap még meggondolja magát, hogy hazajön, hogy a haragja elmúlik.

De Cyddel nem így volt.

Cyd nyugodtan, szisztematikusan készült elhagyni.

Semmi könny, semmi kiabálás, semmi kapkodás. Felnőtthöz illő, ésszerű távozás, és ettől valahogy még rosszabb volt. Nem ma este megy el. Nem is holnap. De hamarosan.

A feleségem kis vendégszobánk ágyát és a parketta minden szabad területét kinyitott bőröndökkel és utazótáskákkal borította be. Némelyik bőrönd még üres volt. A többibe már került ez-az: könyvek, játékok, CD-k, Peggy és az ő téli ruhái.

Cyd úgy tervezi, már valahol másutt lesz, mire évszakot váltunk.

Ginánál úgy éreztem, maradt még esélyem.

Cydnél nem volt kétségem.

Sosem fog visszajönni.

– Mész valahová?

Szembefordult velem. – Sajnálom, nem hallottam meg, hogy hazajöttél. – Visszafordult a bőröndhöz, amit pakolt, beletette Peggy vastag gyapjúpulóvereinek kupacát, és megrázta a fejét. – Sajnálom.

– Mit akarjon ez jelenteni? – kérdeztem, és lassan beljebb mentem a szobába.

– Szerinted?

– Mintha el akarnál költözni.

Bólintott. – Mint már mondtam... sajnálom.

– Miért?

Megfordult, rám nézett, és láttam a megbántottságot és a haragot a nyugalma alatt. – Mert te máris elhagytál. Érzem. Nem tudom, miért maradsz itt, Harry. És tudod, mi a szomorú? Hogy te magad sem tudod. Nem tudsz rájönni, mihez kezdj velem. Már nem emlékszel.

Megráztam a fejem, holott tudtam, hogy minden szava igaz. Valahol menet közben elfelejtettem, hogy miért vagyunk együtt, és ezért volt olyan könnyű beleszeretni valaki másba.

– Én ezt nem engedhetem meg magamnak, Harry. Már az elején megmondtam.

Nemcsak magam miatt. Van egy lányom. Rá is gondolnom kell. És tudom, hogy – ahogy most a dolgaink állnak – előbb-utóbb összejössz valami kis numeracsajszival.

– Micsodával?

– Numeracsajszival. Akivel komplikációmentes lesz a szex... hamarosan találkozni fogsz vele. Lehet, hogy már találkoztál is, nem tudom. De azt hiszem, nem is akarom tudni. Ugyan már, Harry... mi már nem is alszunk egy ágyban. Van valahol egy numeracsajszi, aki csak rád vár.

Vegyes családok és numeracsaj szik. Egészen új világ vár ott kint rám. Apám rá sem ismert volna. Én magam is alig ismertem rá.

– Cyd, legkevésbé egy numeracsajszira vágyom.

Az arcomat tanulmányozta. Láthatta, hogy ez igaz.

– Akkor találsz valakit, akit megszeretsz, és ettől még zavarosabb lesz minden.

Nem neked. Nekem és a lányomnak. Emlékszel még rá? Ő az, akire mindenekelőtt gondolnom kell. Találkozol valami fiatal nővel, és azt teszed, amit mindig is tenni szoktál, Harry... azt mondod majd neki, hogy ő a világtörténelem legnagyszerűbb lánya.

– Ezt szoktam mondani?

A feleségem bólintott. – És minden egyes szót el is hiszel. Talán ő is. És talán már meg is történt. Bekövetkezett, Harry? Találkoztál a világtörténelem legnagyszerűbb lányával? Vagy csak az utolsóval a hosszú sorban?

Cydről a nyitott bőröndökre néztem, aztán vissza. Elcsomagolta a fényképalbumokat is. Azt is, amelyben Peggy kiskori fotói voltak. Azt is, amelyben az esküvői képeink voltak. Azokat is, amelyekben a nyaralásainkkor készült felvételek voltak. Mindet eltette.

– Kérlek, ne hagyj el. – Nem akartam, hogy így legyen vége. Sem sehogyan. A lelkem mélyén ódzkodtam attól, hogy a szükséges, végső szakítás bekövetkezzen.

– Miért ne? Senkinek nem jó így, Harry. Sem neked. Sem nekem.

– Kérlek...

Közelebb léptem hozzá, de feltartotta a kezét, mint egy közlekedési rendőr.

– Te nem vagy rossz ember, Harry. Jószívű vagy. Ebben őszintén hiszek. De nem vesztegethetjük az életünket arra, hogy kedvesek legyünk egymáshoz. Eltelik húsz év, és mi még mindig nem tudjuk, miért is vagyunk együtt. Tudom, hogy arra vágysz, ami a szüleidnek megadatott, Harry. Tudom, hogy olyan házasságot szeretnél, amilyen az övék volt. De... hitted volna? Ezzel nem vagy egyedül.

– Nehéz időszakunkat éljük. Anyám, a gyerekeink, a munka...

– A megpróbáltatásoknak közelebb kellene hozniuk minket egymáshoz. Én sem csupa móka-kacagás kalandra számítottam. Ez házasság, nem fáklyás felvonulás.

Kitartani egymás mellett a nehéz időkben, megerősödni, közelebb kerülni egymáshoz – erről kellene hogy szóljon. De a mi házasságunk nem ilyen. Mi nem ilyenek vagyunk.

Tudtam, hogy nincs jogom olyan rosszul érezni magam, mint amennyire éreztem. De nem tehettem róla. Látni, ahogy Cyd csomagol, életem legnagyobb kudarcának tűnt. És ami a legjobban fájt, hogy igaza volt. Többet érdemelt, mint amennyit ebben a házasságban kapott.

– Azért megyek el, mert te nem teszed meg, Harry. Nem vagy elég kegyetlen hozzá, hogy megtedd. De nekem ne tegyél szívességet, jó? Szánalomból ne maradj.

Bűntudatból ne maradj. Ne maradj mellettem csak azért, mert nincs erőd elmenni.

– Azért maradok, mert szeretlek.

Kedvesen elmosolyodott, tenyerébe fogta az arcom. – Ha igazán szeretsz, akkor segíts túl lennem ezen.

– De hova mész?

– Haza. Vissza Houstonba. Anyámhoz és a nővéreimhez. Már semmi nincs, ami itt tartson.

– És mikor?

– Jim esküvője után. Peggy nagyon várja már, hogy koszorúslány lehessen. Nem akarom megfosztani ettől.

Kiemeltem egy fényképalbumot az ágyon lévő egyik bőröndből, és kinyitottam egy képnél, amely évszázadokkal ezelőtt készülhetett. Pat ötödik születésnapi zsúrja, a szüleim házának hátsó kertjében. Pat pirospozsgás és gyönyörű. Peggy – egy picivel idősebb – megfontolt és komoly, amint az eléje tett eperkocsonyát szemrevételezi. Anyám és apám, egészségesen, a kamerába vigyorog, megkönnyebbülten, hogy jól sikerült a nap. És Cyd – mosolyog, halpástétomos szendvicset nyújt felém, miközben én elkattintom a gépet. Magas, karcsú, gyönyörű nő, egyedülálló anya, aki most döbbent rá, nemcsak átesik ezen a megpróbáltatáson – először találkozik barátja szüleivel -, hanem élvezi is. Milyen fiatalnak látszottunk mindannyian!

– Erre emlékszel? Pat ötödik születésnapi bulijára.

Nevetett.

– Arra emlékszem, hogy apád félrenyelte a kolbászkákat, amikor azt mondtam neki, hogy a volt férjem egy thai sztriptíztáncosnővel jár.

Megmosolyogtatott az emlék. – Cigányútra ment. Ez volt apám egyik kedvenc kifejezése.

Becsuktam a fényképalbumot, és visszatettem a bőröndbe. – Én is sajnálom, Cyd. Sajnálom, hogy nem tudtalak boldoggá tenni. Őszintén így gondoltam.

– Gyere ide – mondta, és én odamentem hozzá, és nagyon sokáig öleltük egymást.

– Azért barátok vagyunk? – kérdeztem.

– Mindig barátok leszünk, Harry. – Gyengéden kibontakozott a karomból, és visszafordult csomagolni. – De addig szeretnék elmenni, amíg még maradt köztünk egy kis szeretet.

Anyám úgy döntött, hordani fogja a Dolly Parton-parókáját.

Az egyetlen méltatlanság, amit nem kellett elszenvednie, az volt, hogy nem hullott ki a haja a kemoterápiától, de úgy tűnt, a nagy, aranyszínű paróka most jó szolgálatot tesz. Ez keretezte még mindig csinos arcát, amikor Patet és engem beengedett, és úgy csillogott-villogott a napsütésben, mint egy lovag páncélzata.

– Mi történt a fejeddel? – kérdezte Pat. – Ez a Dolly Parton-parókám, életem.

– De jól vagy, ugye? – kérdeztem. – A hajad nem kezdett el... tudod...

– Dehogyis. De ötven fontért vettem a Harrodsban. Ne legyen kidobott pénz.

Különben is: a szőkéknek több szórakozás jut. Rod Stewart is megmondta.

Tulajdonképpen nagyon jól nézett ki a parókájában. De amikor Pat már lefoglalta magát a DVD-lejátszóval, és én már a hátsó kertben ültem anyámmal, azt mondta, egyáltalán nem azért hordja, mert szőke akarna lenni.

– Megváltoztam – mondta. – Az emberek azt hiszik, már túljutottam rajta. De soha nem lehet túljutni rajta. Minden kis nyilallás, minden fájdalom... és azt hiszed, hogy visszatért, hogy ez már az. Megfázol, és azonnal arra gondolsz: ez már a rák. Ó, ez úgy hangzott, mintha nagyon sajnálnám magamat.

– Nem, egyáltalán nem, anya.

– A Dolly Parton-parókám – mondta, és megérintette aranyszálú fürtjeit. – Így mutatom meg a világnak, hogy már nem vagyok ugyanaz. Hogy más vagyok, érted?

Az emberek azt kérdezgetik: Minden visszazökkent a normális kerékvágásba, Liz? – Anyám megcsóválta a fejét. – Megőrjítenek vele. Nem tehetek úgy, mintha semmi nem történt volna velem. Hogy mondjam el nekik? Hogy értessem meg velük? Az élet nem lehet újra normális. A normális is megváltozott.

Tudtam, hogyan érti. Vagy legalábbis azt hittem, hogy tudom. Mindig fennállt a lehetősége, hogy újra megbetegszik. És úgy tűnt, hogy már örökre így marad.

– De erősebb lettem – folytatta anyám. – Nézz meg ebben a hatalmas hajkoronában: elmegyek vásárolni, és nem érdekel ki bámul meg. Hogy az emberek mit szólnak hozzá... legyen az az ő gondjuk. A mának élek. Igyekszem teljes életet élni. Nem tervezek tíz évre előre. Aki garanciát akar, vegyen kenyérpirítót.

Megpróbálom értékelni, amim van. – Megfogta a kezem. – És nagyra értékelem, hogy ennyire szerettek.

– Még éveken át köztünk maradsz, anya. Legyőzöd ezt a kórt. Látni fogod, hogy Pat felnő. Őszintén hinni akartam ebben.

– Az emberek nehezen dolgozzák fel – mondta anyám, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. – Azt hiszem, apád is így érezhetett. Amikor hazajött a háborúból. Kivel tudott beszélni arról... kivel tudta megbeszélni mindazt, amin keresztülment? Csak azokkal a férfiakkal, akik ugyanazt átélték. Azokkal, akik tudták, miről beszél.

Felmutatott egy brosúrát. Az egyik rózsaszín-bíbor mellrákos szórólapot. De ez új volt.

– Léteznek tanfolyamok – mondta anyám, és kinyitotta a brosúrát. – Tanácsadóvá képeznek ki. Hogy beszélni tudj azokkal a nőkkel, akik ugyanezen esnek át. És rájöttem, hogy én ezt szeretném csinálni. Segíteni akarok azoknak a nőknek, akik mellrákkal küzdenek. Figyeled, Harry? Már ki tudom mondani. Korábban sosem mondtam ki. Rák. Mintha valami szégyenletes lenne, mintha te tehetnél róla.

Emlékszel arra a fiatal, szőke lányra a kórházból? Arra a kis csinoskára. Kicsit fiatalabb, mint te. Két kisfia van, azt mondta. Kis cukorfalatok. Olyan Pat korúak.

Halványan felderengett egy fiatal nő arca anyám kórterméből.

– Nos... meghalt – mondta anyám, és hirtelen könny futotta el a szemét.

– Te nem fogsz meghalni.

– Szeretnék segíteni az ilyen lányokon. Nőkön, úgy értem. Nőknek kell hívni őket, ugye? De az én szememben ő még csak lány volt.

Pat kijött a kertbe, elunta a DVD-t. Ma nem akart eljönni a nagyanyjához. Bernie Cooper hívta játszani. Bűntudatom volt emiatt, de meggyőztem a fiamat, hogy ma

mindenképpen meg kell látogatnunk a nagyit. Mert anyámnak igaza volt. A normális megváltozott. Nem tudhattam, mennyi időnk maradt.

– Az én két gyönyörű fiúkám – mondta anyám, és kitárta a karját. – Öleljetek meg! Mindketten. Gyerünk már, nem fogok összetörni! Így hát megöleltük, és nevetve abba a Dolly Parton-parókába fúrtuk az arcunkat, és tudtuk, hogy abban a pillanatban a világon mindenkinél jobban szeretjük őt.

Pat visszacsámborgott a nappaliba, és anyám – egyszerre szomorú és boldog mosollyal az arcán – megveregette a vállamat.

– Apád büszke lenne rád.

Nevettem. – Ugyan miért?

– Mert rendesen gondomat viselted ez alatt az egész alatt. Mert szereted a fiadat.

Mert jó ember vagy. Mindig apádhoz hasonlítgatod magad, és oda lyukadsz ki, hogy belőled hiányzik valami. De tévedsz, Harry. Nem az számít, hogy apád mekkora, hanem az, hogy neked mekkorára kell nőnöd.

– De apa és te hogyan csináltátok, anya? Hogyan lehet egész életen át szeretni valakit? Hogy lehet elérni, hogy egy házasság örökké tartson?

Anyámnak gondolkodnia sem kellett a válaszon.

– Szerelmesnek kell maradnod – mondta. – Szerelmesnek kell maradnod ugyanabba az emberbe.

Ginánál mindenkinek le kell vetnie a cipőjét, így hát, amikor Pat saját kulcsával bementünk, azonnal megláttam: a hatalmas, legalább negyvenötös cipőt, amely minden más lábbelit leszorított a lábtörlőről, sarkai kissé elkoptak, ráfért volna egy alapos pucolás; inkább látszott leszállópályának, mint cipőnek.

Az új barát, gondoltam. Gina sosem lesz sokáig egyedül. Ahhoz túl jól néz ki.

Még mindig. És amikor lesegítettem Pat kabátját, ismét arra gondoltam, amire oly sokszor, ha a volt feleségem közelében voltam.

Mi lesz a fiammal?

Ha Gina találkozgatni kezd valakivel, az Patre nézve mit jelent? Szeretni fogja a fickó a fiamat? Vagy zavaró tényező lesz a szemében?

Gina bukkant fel mellettünk, vörös arccal, zavarban. Ingerült lettem a volt feleségemre. Mi az ördögöt csinált ott bent azzal a nagy lábúval?

– A nagyinak új haja van – közölte vele Pat. – Jól van, kicsim – mondta Gina, de nem is figyelt, azt nézte, ahogy a leszállópályát méregetem.

– Sárga – folytatta Pat. – Szép lehet.

Pat végre kibújt a kabátjából, és lerúgta a cipőjét.

– Menj be. Valaki találkozni szeretne veled. Én pedig az apáddal szeretnék beszélni.

Pat felszaladt a nappaliba vivő lépcsőkön. Hallottam, amint egy bariton beszél hozzá, és Pat azon az édes, magas hangján felelget.

– Richard – mondta Gina.

– Richard?

– Még egyszer nekifutunk.

Bentről hallottam, hogy Richard és Pat kényszeredett beszélgetésbe kezd.

Mi lesz a fiammal?

– Meglepsz, Gina.

– Igen?

– Igen. Hogy is van az a régi tehén-elmélet?

– Régi bika.

– Mindegy. Azt hittem, ha te egyszer azt mondod, hogy vége, akkor vége.

Felnevetett. – Rád érthettem, Harry.

Mély levegőt vettem. Hagyjuk.

– Mi történt?

Vállat vont. – Azt hiszem, elszigeteltnek éreztem magam. És megijedtem. Tudod, milyen az, ha egyedül nevelsz egy gyereket.

– Igen, tudom.

– Magányos vagy. Nagyon. Függetlenül attól, hogy mennyire szereted a gyerekedet, magányos vagy. És nehéz új emberekkel megismerkedni. Nagyon nehéz, Harry. És nem vagyok biztos benne, hogy kedvem van végigcsinálni az egész hercehurcát. Randevúzgatás... Isten mentsen tőle! Kinek van ideje ilyesmire a mi korunkban?

– Összefutottam Richarddal? Mondta?

Bólintott, de a tekintetében semmi nem árulkodott arról, hogy tudna Kazumiról és rólam. Tehát Richard megtartotta a titkomat. Vagy tényleg ennyire nem érdekelte az egész.

Csak a feleségét akarta visszakapni.

– Annyira azért nem volt rossz, míg együtt voltunk – mondta Gina. – A költözés nehéz volt. Hogy próbálkoztunk a gyerekkel, de nem jött össze... az még nehezebb. Úgy döntöttünk, vállaljuk az in vitrót.

– Mesterséges megtermékenyítés?

Bólintott. – Én gyógyszereket kapok, hogy több pete termelődjön. Richardnak csak... maszturbálnia kell.

Csak nem lesz túl megterhelő a számára.

Ginára néztem. Egyik pillanatban leírja ezt a krapekot, a következőben csúcsra járatja a petefészkét, hogy gyereke lehessen tőle. Nem értettem, mit csinál. Ennyire véletlenszerű lenne, hogy kivel osztjuk meg az életünket? Ilyen könnyű széttépni, aztán megint összerakni?

Gina úgy értelmezte a hallgatásomat, hogy a mesterséges megtermékenyítéssel szemben vannak aggályaim.

– Újabban nagyon népszerű, Harry. A klinikákon, az igazán jó klinikákon nagyobb esélyed van mesterséges megtermékenyítéssel teherbe esni, mint a szokott, régimódi kefélés által.

– Nem tudom, Gina. Azt hallottam, sokba kerül. És nem is mindig sikeres.

– Talán erősebbé tesz bennünket, ha végigcsináljuk. Talán igazi férj-feleséggé tesz minket. Hát nem ezt akarjuk mindnyájan?

– Hisz már nem is szereted őt, Gina. Nem lehetsz együtt valakivel – nem mehetsz hozzá, nem szülhetsz neki gyereket – csak azért, mert kicsit magányosnak érzed magad.

– Nem? Akkor mit kéne tennem? Várni a Nagy Ő-re? Nincs rá időm, Harry, nincs hozzá energiám. Arra a belátásra jutottam, hogy: valakivel együtt lenni, csupán annyit jelent, hogy épp azzal a valakivel vagy együtt. Slussz. Történet vége. Ennyi, nem több.

– Ó, te romantikus lélek!

– Azért nem olyan rossz. Társak vagytok. Egymáshoz tartoztok. Támaszt nyújtotok egymásnak. Nem olyan, mint a régi dalokban... és akkor mi van? Egy felnőtt nem cserélgetheti úgy a szerelmeit, mint egy begerjedt tizenéves. Micsoda zűrzavart okozna az az életünkben!

– Nem választhatod meg, hogy kibe szeretsz bele.

– Nem lehetsz ennyire naiv! Igenis megválaszthatod, Harry. Igenis megválaszthatod.

Szerettem azt hinni, hogy barátok vagyunk. És szerettem azt hinni, hogy még mindig törődöm vele. Hogy mindig is törődni fogok vele. De, úgy látszik, túlzásba vittem ezt a fene nagy törődést. A végén azonban a gondolataim ugyanoda kanyarodtak vissza.

– Mi lesz a fiammal?

– Mi lesz a fiaddal? – kérdezett vissza. – Hogy mi lesz a fiaddal, Harry? Erre akkor kellett volna gondolnod, mikor megdöngettél egy kis nőcskét az irodádban, nem? És akkor hirtelen megvilágosodott előttem, hogy ezen a világon senki nem állhat távolabb az embertől, mint az a valaki, aki egykor a házastársa volt.

26 – Emberünk felszáll a zsúfolt repülőre – mondta Eamon, fel-alá sétálgatva a füstös félhomályban. – A gép teljesen tele van. De az emberünk melletti szék, épp az őmellette lévő, még szabad. – Kéz a száj elé. Kis Woody Allen-köhintés. – Azt gondolja... kíváncsi vagyok ki fog mellém ülni. Mindnyájunknak ez járna a fejében, nem? És akkor a leggyönyörűbb nő, akit valaha is látott, jön végig a sorok között.

Angyalarcú, hihetetlenül hosszú lábú. És ahogy annak lennie kell, az emberünk melletti székre ül le. – Megtorpanás a reflektorfényben. A közönség figyel. – A fickó végül összeszedi a bátorságát és megszólítja. „Bocsánat. Ne haragudjon. Hova utazik?” „Ó – mondja a nő -, a kilcarneyi szexkongresszusra. Előadok a témában.

Eloszlatok néhány tévhitet a szexszel kapcsolatban.” „Mint például?” „Például – mondja a nő – sokan azt hiszik, hogy a néger férfiakkal a természet bőkezűbben bánt.

Holott valójában az indián férfiak rendelkeznek ilyen fizikai adottságokkal. A másik elterjedt tévhit, hogy a franciák a legjobb szeretők. Ezzel szemben a statisztikák azt mutatják, hogy a görög férfiak juttatják a legtöbb örömhöz a partnereiket.” Aztán elpirul. „Csak beszélek, beszélek, és közben még a nevét sem tudom.” A fickó kezet nyújt. „Tonto – mondja -, Tonto Papadopolous.”

Miközben a nézők nevettek, én magamra ismertem ebben a fickóban, rám is vonatkozott a csattanó.

Sosem szerepelt a terveimben, hogy olyan ember legyek, aki gondolkodás nélkül hazudik. Soha nem akartam olyan ember lenni. Apám nem olyan ember volt.

De mostanra eljutottam odáig, hogy hazudnom kellett, ha azt akartam, hogy minden beleférjen az időmbe. Őrület.

Szólítsanak Tontónak. Tonto Papadopolousnak.

Míg Cyd a koszorúslány-ruhát segítette fel Peggyre az emeleten, és Pat a szőnyegen ülve a lóversenyt nézte a négyes csatornán – ez a kölyök bármit képes végignézni, esküszöm -, én kiszöktem a kert végébe, és a mobilomról felhívtam Kazumit.

Együtt vacsorázunk. Ez volt betervezve. És ezt az egyszerű dolgot – egy férfi együtt vacsorázik egy nővel – a legteljesebb titokban kellett lebonyolítani, mintha törvénytelenségre vagy hihetetlenül veszélyes valamire készülnénk. És, az igazat megvallva, már elegem volt ebből. Boldog leszek, ha a bujdosás véget ér. Most már nemsokára.

Amikor visszamentem a házba, Peggy a lépcső tetején állt, fülig érő vigyorral, a koszorúslány-ruhájában.

– Hogy nézek ki, Harry?

– Mint egy angyal. És tényleg úgy nézett ki. Mint egy kis angyal. És belém nyilallt a fájdalom, hogy ez a gyerek, akit láttam felnőni, hamarosan már nem lesz része az életemnek.

Visszaszaladt a hálószobába, hogy elmondja az anyjának, hogyan szeretné a virágokat a hajába, én pedig bementem a nappaliba, és leültem a fiam mellé. Még mindig üres arckifejezéssel bámulta a lóverseny-közvetítést. Néha már aggódtam a kölyök miatt.

– Ne nézzük meg, más csatornán mit adnak, Pat?

Csak morrant, hogy ne, közben nem is nézett rám.

Azért hoztam haza magammal, mert az anyjának megbeszélnivalója volt... mi is Richard státusa pillanatnyilag? Pat exmostohaapja? Leendő mostohaapja? A születendő féltesvérekhez rendelt spermadonor? Egyre inkább nehezemre esett lépést tartani volt nejem szappanoperájával. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem?

Mert Gina legalább mindent nyíltan csinált.

– Nem is tudtam, hogy szereted a szerencsejátékot, Pat. – Cyd jött be a szobába.

– A lovak – mondta Pat, elfordította a fejét, és felnézett Cydre. – A lovak olyan gyönyörűek!

Belém hasított a bűntudat. Tehát nem csak szórakozottan meredt a képernyőre. A lovak bűvölték el. Nekem miért nem mondta? Miért Cyd számára tartogatta a kinyilatkoztatást? Talán azért, mert én nem is kérdeztem?

Cyd elmosolyodott, és leült a padlóra Pat mellé. – Hát a lovak, azok tényleg gyönyörűek – mondta. – Olyan... hogy is szokták nevezni őket?... nemesek. A lovak nemes állatok.

– Az milyen?

– Ha nemes egy állat? – Cyd rám nézett. – Hogyan definiálnád a nemességet, Harry?

– Méltóság – mondtam. – Tisztesség. Jóság.

Ami benned is megvan, néztem az asszonyra, akit feleségül vettem. Méltóság, tisztesség és jóság. Benned is megvan mindez.

Nem mintha Cyd lóra hasonlított volna. Átkarolta a fiam vállát, és együtt nézték a lovakat, és én rádöbbentem, hogy mindig is jó volt Pathez: kedves, türelmes, még szerette is. Hogy akkor mi volt a gond? Gond velem volt, mert nem találtam elégnek a kedvességét, a türelmét és a szeretetét.

Mindvégig velem volt a gond, és hogy elvártam Cydtől, hogy az legyen, ami nem lehet.

A fiam anyja.

Még sosem láttam Peggyt ilyen izgatottnak.

Már órákkal korábban felvette a koszorúslány-ruháját, hogy érte jöttek volna, a ház minden fényvisszaverő felülete előtt megállt és gyönyörködött magában, majd az ablakhoz szaladt, kinézett az utcára, jön-e már az apja.

Végre meghallottuk a motorbőgést az utcáról.

– Itt van! – kiáltotta Peggy, és letépte magát az előszobai tükörről.

– Ne felejtsd el a bukósisakodat! – kiáltott utána az anyja az emeletről.

Tematikus esküvő volt. A menyasszony és a vőlegény motorkerékpáron megy a házasságkötő teremhez. Még a pap is, aki áldását adja frigyükre a közeli templomban, a Hondáján érkezik, és bőrszerkóban celebrálja a szertartást. A fogadást az M1-es út menti, történelmi Ton Up Caféban tartják.

Peggy már az ajtóból integetett Jimnek, amikor Cyd lejött a lépcsőn.

A látványtól bennem rekedt a levegő.

Az a ruhája volt rajta, amelyet évek óta nem láttam rajta. A régi, zöld, testre feszülő, magas nyakú selyemruhája. Amelyet azon az estén viselt, amikor beleszerettem.

Látta, hogy őt bámulom, de nem törődött vele; mintha teljesen természetes lenne, hogy ebben a különleges ruhában mászkál. Feladta Peggyre a bukósisakot. – Kapaszkodj szorosan apuba, jó?

Mindketten kikísértük Peggyt. Két motor várakozott a járdaszegélynél; Jim a Nortonján Libertyvel, a boldog arával, aki hátul ült menyasszonyi ruhában, és a násznagy egy özönvíz előtti, oldalkocsis Triumph-fal. Jim és a násznagy mindketten bőrkabátot viseltek a frakkjuk fölött. Liberty egyetlen, a biztonságos közlekedésnek tett engedménye egy fehér bukósisak volt. Kimérten gratuláltam Jimnek. Faramuci helyzet volt. Exfelesége válófélben levő férje minden jót kíván küszöbönálló esküvője alkalmából. Szóval azt tettük, amit a felnőttek ilyen helyzetekben tenni szoktak: a gyerekre koncentráltunk. Cyd beültette az oldalkocsiba Peggyt, majd elrendezgette ruhája fodrait, én pedig ellenőriztem, hogy jól van-e bekapcsolva a bukósisakja.

Aztán elmentek, végigdübörögtek az utcán, frakkszárnyak és menyasszonyi ruha lobogása közepette.

– Készülsz valahová? – kérdeztem.

Cyd rám sem nézett, úgy válaszolt. – Folytatom a csomagolást – mondta. – Eldöntöm, mit viszek magammal és mit dobok ki.

– Ezt a ruhát is magaddal viszed?

– Nem. Csak felpróbáltam, rám jön-e még. – A két motor eltűnt a szemünk elől.

Cyd rám nézett. – Mielőtt kidobom. Életem – minden valószínűség szerint – legboldogabb estéjén viselte ezt a ruhát.

Egyszerre csak elöntött a boldogság, ahogy az az igazi boldogságnak szokása, s az az egyszerű tény váltotta ki, hogy ott állhatok Cyd oldalán. A Park Lane egyik hatalmas szállodájában voltunk egy díjátadó ünnepségen, a hosszú, részeg, hátba veregetős estélyek egyikén, amelyeket általában lenéztem.

De aznap éjjel, amint a puha kék fény fakulni kezdett a Hyde Park felett, boldog voltam, hogy élhetek, hálás, amiért ezzel a zöld selyemruhás nővel lehetek, és őszintén hittem, hogy soha többé nem leszek szomorú.

– Még mindig jó rád – mondtam.

Cyd felment az emeletre csomagolni. Én bementem a nappaliba, és leültem a fiam mellé a szőnyegre. A gyönyörű lovak már nem voltak sehol, és Pat egyik csatornáról a másikra váltott, a kora délutáni lélekölő, ostoba műsorok közt keresgélve. Képek villantak kék szeme előtt.

Anyám! Hol a gatyám?, snowboardozás, Hat bulis diák egy lakásban, régi zenei klipek, Gonosz világ, orosz manökenek, Művészet? A faszomba!, sütés-főzés, Bocsi, hogy veszem a lapot. Gyengéden kivettem a kezéből a távirányítót, és kikapcsoltam a tévét.

– Minden rendben, Pat? Bólintott, nem túl meggyőzően.

– Ugye milyen szép volt Peggy a koszorúslány-ruhájában?

Elgondolkodott. – Úgy nézett ki, mint egy hölgy.

– Igen? – Átkaroltam. Közelebb húztam magamhoz. – És veled mi van? Hogy érzed magad?

– Kicsit aggódom.

– Miért, drágám?

– Bernie Cooper... – kezdte – Bernie Cooper azt mondja, a kutyáknak is kell útlevél.

– Én is azt hiszem. Ha egy kutya egyik országból egy másikba költözik, biztosan szüksége van valamiféle hivatalos iratra. Bernie-nek igaza van.

– Akkor már csak azt szeretném tudni... hogy Britneynek van-e útlevele.

– Britneynek?

– A kutyámnak. Mert ha Britneynek nincs útlevele, hogyan fogja Richard Londonban hozni, ahol most lakunk?

– Biztosra veszem, Richard majd kerít egy útlevelet neki. És mi van Richarddal?

Milyen érzés, hogy újra láthatod?

Vállat vont. Azt hiszem, sokkal jobban aggódott a kutyája, mint Richard miatt.

Britney sokkal többet jelentett a számára, mint amennyit Richard valaha is fog. Na persze, egy kutya egy életre szól, egy mostohaszülő tetszőleges időtartamra.

– A mami és Richard... újra együtt fognak élni.

A fiam bólintott, elgondolkodva harapdálta az alsó ajkát, tekintete a távkapcsolóra tapadt.

– Örülsz neki, kicsim? Ez nemcsak a mami és Richard életére lesz hatással.

Hanem a te életedre is. Azt szeretném, ha... hogy is mondjam... elmondanád, ha valami aggaszt. Ezért vagyok itt. Velem bármikor megbeszélheted. A mami már beszélt veled erről a dologról? Hogy mit terveznek, ő és Richard? Újabb bólintás.

– Még egyszer megpróbálják, hátha most sikerül, apu.

Még egyszer megpróbálják, hátha most sikerül.

Az én gyerekkoromban, ha egy hétéves arról beszélt, hogy még egyszer megpróbálni, hátha sikerül, akkor a születésnapi rozzant kisvasútról vagy a karácsonyra kapott új Scalectrixről volt szó. Csendben visszakapcsoltuk a tévét.

Most, ha egy gyerek azt mondja, még egyszer megpróbálni, hátha sikerül, a házasságról beszél.

Motorkerékpárok bőgtek az utcán.

Peggy hazaért az esküvőről.

Cyd lejött az emeletről, még mindig a zöld ruha volt rajta. Belém nyilallt valami érzés, ami talán remény lehetett, de lehet, hogy csak nosztalgia. De örültem, hogy még nem dobta ki a ruhát.

Kimentünk az utcára, ahol tucatnyi motor várakozott. A frakkos férfiak és estélyi ruhás nők, alkalmi öltözetük felett bőrszerelésben és bukósisakban, büszkén lovagolták meg nagy BMW-jüket, Nortonjukat, Harleyjukat vagy Triumph-ukat. A menyasszony Jim mögött ült a nyeregben, Peggy büszkén feszített a menet egyetlen oldalkocsijában. Az anyja kiemelte az ülésből.

– Milyen volt? – kérdezte.

Peggy izgatottan csacsogni kezdett. – Én fogtam a csokrot, és Liberty mögött mentem, amikor végigsétált a házasságkötő termen.

Jim nevetett. – Ez az én lányom! Gyere ide, hercegnőm, adj egy puszit apunak!

Cyd és én feszengve néztük, ahogy apa és lánya összeölelkezik. Peggy szerepe az ünnepségen ezennel véget ért. Nem kíséri el a boldog párt a Ton Up Café-beli

fogadásra, ahonnan ők Manilába indulnak, a nászútjukra. Jim az ölébe emelte Peggyt, szembefordította magával, mindketten szélesen mosolyogtak.

Pat kijött mellénk a járdára. Befogta a fülét a motorok által keltett zaj ellen.

– Hát... – mondta Cyd. – Gratulálunk.

– Igen – mondtam én. – Gratulálunk.

Jim elvigyorodott, és már ott sem voltak. Nem hittem a szememnek. Jim végigdübörgött a motorjával az utcán, háta mögött a menyasszonyával, ölében a lányával. Hallottuk a menyasszony és a koszorúslány örömteli sikkantásait. Azt hittem, gyerekrablás. Azt hittem, el akarja rabolni Peggyt.

– Nem bánnám, ha rajta lenne a bukósisakja – mondta Cyd. – Tudom, hogy csak egy kis tréfa, de akkor sem tetszik.

Jim megfordult az utca végénél, elindult vissza felénk, a lánya kacagott az ölelésében, menyasszonya ruhája körülöttük repkedett. A motor felágaskodott a hátsó kerekére, és ők hárman azzal a rémült örömmel sikoltottak fel, amilyet a hullámvasúton hallani. Jim motorja farolva megállt. A többi esküvői vendég tapsolt, és a motorjaikat túráztatták.

– Még! – mondta Peggy.

– Egy utolsót – mondta Jim. – Ennyi volt – mondta Cyd, és leemelte Peggyt a motorról.

– Ó, anyu!

Jim elkedvetlenedve felsóhajtott. – A jó, öreg Cyd. – Elég volt – mondtam.

A vőlegény rám nézett, a mosoly eltűnt az arcáról, és rádöbbentem, hogy aznap most először néz a szemembe.

– Elég volt? – kérdezte. – Azt mondtad, elég volt? Ki vagy te, hogy megmondhasd nekem, mikor elég, haver? Ő az én lányom.

– De én élek vele – feleltem.

Gúnyosan méregetett. – De már nem sokáig, igaz?

Cydre néztem, ő elkapta a pillantását. Szóval mesélt rólunk az exférjének. Ha jól sejtettem, a boldogság fitogtatása – a tematikus esküvő, az ajtónk elé gyűlő baráti tömeg, az Evel Knievel-es viselkedés Peggyvel – nem annyira a lányának, mint inkább első feleségének szólt.

Korábbi partnereinkkel szemben mindenféle kísértésnek ellen tudunk állni, kivéve, hogy megmutassuk nekik, milyen boldogok vagyunk.

– Mindent tudok rólad, Harry – közölte Jim. – Nem vagy Peggy apja. Még a saját fiadnak sem tudsz apja lenni, nem igaz?

Patre néztem. Még mindig a fülére szorította a kezét. Nem tudtam, hogy a motorok vagy Jim miatt.

Először Luke Moore, és most Jim. A világ tele van olyan férfiakkal, akik azt hiszik, inkább igényt formálhatnak a feleségemre, mint én. De ami igazán feldühített, hogy úgy éreztem, az én hibám, hogy így éreznek.

– Egy nagy rakás szar vagy, Jim. Mindig is az voltál, és az is maradsz. Azt hiszed, szereted a lányod? Azt hiszed, jó apja vagy? Ahhoz több kell, mint hogy meghívod a legutolsó esküvődre.

– Azonnal hagyjátok abba! – kiáltotta Cyd. Letette Peggyt. Integetni kezdett Jim felé. – Induljatok már, légy szíves! Menjetek! Liberty, mondd neki, hogy menjetek már!

De Jim nem hagyta kizökkenteni magát. Olyan felháborodottan viselkedett, mint aki éveken át türtőztette magát, de most végre kimondhatja, amit gondol.

– Pokolian örülök, hogy eltakarodsz Peggy életéből – közölte velem.

A képébe toltam az arcom. Olcsó pezsgő- és Calvin Klein-illatot éreztem. – Mert te aztán az élete része vagy, igaz? Jössz-mész, amikor kedved tartja, aztán heteken át hírt sem hallani felőled. Normális ember így lesz egy gyerek életének a része, igaz?

Cyd már sikoltozott. – Menjetek, menjetek!

A szemem sarkából láttam, hogy Peggy és Pat hátrálni kezd. Egymás kezét fogták. Mindketten sírtak. Néhány esküvői vendég lekászálódott a motorjáról, és sokat sejtető pillantással vizslatott. Kezdett csúnya színezetet ölteni a jelenet. És ekkor történt, hogy Peggy megbotlott a járdán, elengedte Pat kezét, és kizuhant az úttestre.

Azonnal elütötte egy autó.

Az összeütközéstől megpördült, hátrazuhant a járdára, lába még mindig az úttestre nyúlt. Koszorúslány-ruhája csupa piszok mindenütt. Jézusom, ne!, gondoltam magamban, mert eszembe jutott, ahogy a négyéves Patnek szétnyílik a koponyája, amikor belezuhan az üres medencébe. Bénultan álltam, miközben Cyd a lányához rohant. Valaki sikoltozott. Aztán Liberty letérdelt, félretolta Cydet. Ápolónő, gondoltam. Liberty ápolónő.

A kocsi vezetőjének halottfehér arcába néztem. Korombeli lehetett, de öltönyösnyakkendős, és egy vadonatúj BMW kormányánál ült. Nem hajtott gyorsan – a kocsik egybefüggő sora közt araszolgatott, értékes parkolóhelyre vadászva -, de a mobilján matathatott valamit, mert az még mindig a kezében volt, és a „Valcer Matildával” felgyorsított változatát játszotta. Nem figyelt eléggé az útra, hogy el tudja kerülni az összeütközést a kislánnyal, aki minden előzetes figyelmeztetés nélkül kizuhant elé. Az elülső lökhárítón kis horpadás látszott.

Cyd sikoltozott és sírt, próbálta magához ölelni a lányát, miközben Liberty egyik kezével távol akarta tartani őt, másikkal a gyereket fogta. Jim nagyot taszított rajtam: félre akart lökni az útból vagy meg akart ütni... nem tudnám megmondani. Aztán Liberty rákiáltott valakire, először nem is értettem, kire, de aztán leesett. Furcsának hatott, hogy Liberty – az összes egybegyűltek közül épp – a BMW sofőrjéhez intézi a szavait, akinek a mobilja még mindig a „Valcer Matildával”-t cincogta.

– Mentőt! – kiáltotta Liberty. – Hívja a mentőket! Érdekelt volna, mi lehet ilyen fontos. SMS a barátnőjétől, gondoltam. Ez a fickó is olyan, mint én.

A maga kis álomvilágában él, és mindenkit tönkretesz maga körül.

Peggy eltörte a lábát.

Ennyi történt. Nem több. És ez is elég rossz volt – remélem, hogy soha többé nem kell gyermeket látnom, aki ekkora fájdalmat él át -, mert annak tudatában szálltunk be a mentőautóba, hogy akár meg is halhatott volna.

Zöldgally-törés, így mondta az orvos a kórházban, arra utalva, hogy nem valódi csonttöréssel van dolgunk. A csont külső szerkezete érintetlen marad, szakadás a

csonton belül következik be. A doktor azt mondta, az ún. zöldgally-törésről csak gyerekek esetében beszélhetünk, mert az ő csontjaik még rugalmasak. A felnőttek csontja kettéroppan. A kelleténél kicsit nagyobbat sózol rájuk, és a felnőttek darabokra törnek.

CT-re küldték Peggyt, holott a feje nem sérült meg; a leletei tiszták voltak.

Gyermekeknek való fájdalomcsillapítókat adtak neki, begipszelték, majd a kórházi ágyára alálógó, lábtámasszerűségben húzatták felfelé a lábát. Hamarosan ott ült, és parancsolón tekingetett körbe a gyerekkórterem kis betegein.

Nem olyan volt, mint Pat baleseténél. Peggy még sosem került az életveszély közelébe. Mégis magam előtt láttam a világot, amelyben megtörténhet a kimondhatatlan, és ettől megfagyott ereimben a vér. Öten ültük körül az ágyát. Jim és Liberty. Cyd és Pat. És én. Ihatatlan teákat ittunk hőtárolós műanyag csészékből, szólni nem sokat szóltunk, letaglózott bennünket a döbbenet. Azok után, ahogy az utcán ordítoztunk egymással, kínosnak kellett volna éreznünk, hogy össze vagyunk zárva, de a megkönnyebbülés minden más érzelmet elnyomott. Amikor az orvos testet öltött az ágy szélénél, mindnyájan talpra ugrottunk.

– Bent tartjuk kis időre – mondta. – Fixáltuk a törést, vagyis természetes állapotukban rögzítettük a törött részeket, és most azon vagyunk, hogy helyükön tartsuk őket, amíg gyógyulni nem kezdenek. – Megveregette Peggy fejét. – Szeretsz táncolni, ifjú hölgy?

– Nagyon ügyesen táncolok – felelte Peggy.

– Akkor hamarosan jobb táncos leszel, mint voltál.

Szemem sarkából láttam, hogy Jim az órájára les. Neki és Libertynek el kellett érnie a repülőt. Amint az orvos lelépett, a menyasszony és a vőlegény elköszönt, és rohant a reptérre. Hárman maradtunk.

Az éjszaka beköszöntéig ott maradtunk az ágyánál, megvártuk, amíg elalszik.

Cyd átkarolta a fiamat és engem, és ez úgy hatott, mintha feloldozást nyernénk a nap felgyülemlett érzelmei alól.

Csöndben – hogy se Peggyt, se alvó kis társait ne zavarjuk -, Cyd, Pat és én egymásba kapaszkodtunk, és sírni kezdtünk a megkönnyebbüléstől.

Akkor és ott, először, nem tudtam volna megmondani, hol kezdődik és hol végződik a családom.

27 Mégis elmentem Kazumihoz.

Mindazok ellenére, ami történt. És amikor megnyomta a berregőt és beengedett, az járt a fejemben: hogy lehet, hogy képes vagy rá? Hogy jöhetsz el hozzá, amikor Peggy kórházban fekszik? És – nem először – átfutott az agyamon, mit gondolna most rólam apám?

De tudtam, hogy azért vagyok ott, mert egyszerűbb volt elmenni, mint nem elmenni. Patet kivittem anyámhoz, hogy megkíméljem Gina és Richard legújabb békülési kísérletétől, de a Kazumival való randevút lemondani nehezebb lett volna – még több bocsánatkéréssel, még több hazugsággal járt volna -, mint késve megjelenni titkos életem találkáján.

A kórházban már semmit nem tehettem. Amint a kezdeti sokk múlóban volt, Cydet látszólag még az is zavarta, ha hozzáérek: átkarolom, ringatom, próbálom megnyugtatni. Úgy érezhette, ez nem helyénvaló, tekintve, hogy félig telepakolt bőröndök várják otthon a vendégszobában. Ehhez már túl messzire kerültünk egymástól. Mihez kezdhettem volna a kórházban? Még a feleségem kezét sem foghattam. Így hát elmentem Kazumihoz. Ballagtam felfelé a lépcsőn, gyomrom még mindig görcsben állt a baleset okozta megrázkódtatástól, a kórházba rohanástól, a várakozás őrjítő óráitól, és a még hosszabb óráktól az autópályán, amíg lassan araszolgatva eljutottam anyámig. Egész napomat azzal töltöttem, hogy egy bajban lévő gyereket őriztem, és semmit nem tehettem érte. A világ legpocsékabb érzése.

Kazumi lekukucskált a korlát felett. És amikor megláttam őt, amint hosszú, fekete haját hátrasöpri gyönyörű, mosolygós arcából, az az érzésem támadt, hogy a mai lesz a mi nagy esténk. És amikor megcsókolt, már biztos voltam benne. Kész volt rá, hogy megtegye a végső lépést. És akkor minden régi házastársi esküm érvényét veszti.

Arra készültünk, hogy átlépjük a határvonalat, és megtegyük a saját fogadalmainkat.

A lakásban csellófutamok hangja szűrődött ki a másik hálószobából. A lakótárs otthon volt, de Kazumi összeesküvő módjára mosolygott.

– A szobájában marad – mondta. – Gyakorolnia kell. Ne aggódj.

Az asztal két személyre volt terítve, két személyre, különleges vacsorához: pezsgőspoharak, vászonszalvéták, egyetlen fehér gyertya ezüst gyertyatartóban... már égett, lángja táncolt a félhomályban. A szívem lüktetett, mint egy régi, gyógyulófélben lévő seb, amikor láttam, Kazumi mi mindennel készült.

– Pat? Édesanyád?

– Jól vannak.

Az életem része volt. Ismerte a fiamat és anyámat. Törődött velük, kedvelte őket.

Idővel, ha hagyunk rá néhány évet, ők is megszeretik. És Kazumi is megszerette volna őket. Biztosra vettem. Egészen biztosra. Kazumi már a véremben volt. Az életem részévé vált. Illetve... nem egészen. Amennyire el volt szigetelve Cydtől, Cyd is annyira volt elszigetelve tőle. És Kazuminak nem mesélhettem Peggyről sem, nem tudtam volna, hol kezdjem.

Az asztal közepén egy hatalmas serpenyő trónolt egy kis gázrezsónak látszó valamin. Amit kempingezés közben használ az ember, feltéve, hogy ínyenc szakács,

aki a szabadtéri főzésnek is megadja a módját. És tányérokon előkészítve: vékonyra szeletelt marhahús, fehér tofudarabok és nyers zöldségek, amelyeknek némelyikét fel is ismertem.

– Szukijaki – mondtam. – Pompás.

Kazumi örülni látszott. – A nyugatiak szeretik a szukijakit. Japánban azóta készítik így, amióta Meidzsi császár áttért a húsevésre. A huszadik század óta. Előtte csak halból készítették.

– Ezt nem tudtam – mondtam, és lerogytam egy székre. – Ezt nem tudtam.

Pezsgősdugó pukkant, és Kazumi teletöltötte a poharainkat.

– Kampai – mondtam én.

– Egészségünkre – mondta ő.

Odajött az asztalhoz, gyors csókot lehelt a számra, aztán néhány vékony szelet húst és nyers zöldségeket dobott a felhevített serpenyőbe, majd az egészet nyakon öntötte valami mártással. A hálószobában a lakótárs abbahagyta a skálázást és belekezdett a Dal szöveg nélkülbe. A muzsikából áradó szomorúság és nyugalom és a „minden örökre elveszett”-érzés, akár egy marok, szorongatta a torkomat.

– A mártást varasitának hívják. Szójaszószból, édes rizsborból és cukorból készül.

Tudod, mi következik most?

Két tojás volt még az asztalon, két lakkozott tálka mellett.

– Felverjük a nyers tojásokat, és belemártogatjuk a húst és a zöldségeket – mondtam, a torkomat szorongató marokkal küzdve.

– Ó! – mondta Kazumi. – Látom, szukijaki-szakértővel van dolgom. Én viszont más láttam. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy az álmom sosem válik valóra, évmilliók alatt sem. Arról álmodoztam, hogy mindent újrakezdek: megszököm Kazumival, és visszük magunkkal Patet is. Ezt akartam. Nem csupán egy új nőt. Nemcsak azt. Hanem egy egész világot és egy újraegyesült családot. Új feleség. Új élet.

Magam sem tudom, mit gondoltam, hova fogunk menni. Írország nyugati részébe. Párizsba. Talán Nyugat-London másik részébe is elég lett volna elmenni.

Talán a Primrose Hill is elég messze lett volna. Bárhol jó lett volna. Csak induljunk már; és álmaimban mi már úton voltunk. És most megértettem, hogy az álmom sosem válik valóra. Nem Kazumi hibájából. Hanem mert túl magas az ár, amit fizetni kell érte. Túl sok értékes dologról kellett volna lemondani, túl sok életet félrelökni, mielőtt mindent elölről kezdhettem volna.

Azt hittem, csak az számít, amit iránta érzek: szerelem, romantika... nevezzük, aminek akarjuk.

De ez nem igaz.

Más dolgok is számítanak.

Tudom, hogy a hagyományos módon is megoldhattam volna. Megpróbálhattam volna félig-meddig boldoggá tenni Cydet, közben Kazumit hitegetni, ezáltal féligmeddig boldoggá termi őt is. Mindkettőjüket becsapni, minden lehetséges módon.

Mindezt úgy, hogy mindenkinek hazudnom kellett volna, Cydnek, Kazuminak, de legfőképp saját magamnak: meg kellett volna győznöm magam, hogy mindkettőjüket őszintén szeretem. A magam módján.

De próbálj meg két nőt szeretni, és a végén oda lyukadsz ki, hogy egyiküket sem szereted, legalábbis nem úgy, ahogy megérdemlik.

Próbálj meg kettőt szeretni, és ez lesz a vége: te rokkansz bele.

Kőszívűnek kell lennie annak, aki kettős életet él. És neki is. A másik nőnek.

Tudtam, hogy Kazumi nem ilyen életre született. Tudtam, hogy Kazumi nem arra született, hogy a szeretőm legyen. Ehhez nem volt elég hűvös, elég idős, elég kemény. Minden, amit szerettem benne, alkalmatlanná tette rá, hogy másodrangú szereplő legyen. Neki volt a legédesebb, leggyengédebb szíve a világon. Ebben még mindig hittem. Még most is.

A végére nagyon jól megismertem. És felismerni véltem benne valamit magamból, legalábbis a legjobb tulajdonságaimat. Hitte, őszintén hitte, hogy megtalálhatja a szerelmet, amely majd megváltoztatja az életét. És talán igaza is volt.

De megértettem, hogy ezt a szerelmet nem mellettem találja meg.

Mindent vagy semmit típusú nő volt. Ezért szerettem bele... most már kimondhatom. Szerettem őt. De nem arra született, hogy szerető legyen. Sok szempontból ő volt az igazi, de nem a megfelelő lány erre a szerepre. Romantikus volt. Mondjanak, amit akarnak ezekről az ábrándos lelkekről, a zűrzavarról és rombolásról, amit életük során okoznak, de egyvalamit nem lehet megtagadni tőlük.

Sosem érik be a második legjobbal.

– Kazumi – mondtam, és felálltam.

Megnyúlt az arca. – Valami baj van? A tojással? Nem szereted a nyers tojást? Óvatosan letettem a pezsgőspoharamat az asztalra.

– A nyers tojással minden rendben van. Én csak... képtelen vagyok erre. Annyira, annyira sajnálom. Mennem kell.

Bólintott, azonnal megértette, harag villant a tekintetében.

– Akkor menj. Menj vissza a feleségedhez.

– Nagyon sajnálom.

Felkapta az ezüst gyertyatartót és felém hajította, elsüvített a fejem mellett, fehér viaszfolt csöppent az asztalterítőre. Kazumi ököllel esett neki különleges vacsoránknak, minden áldozatul esett. A poharakra és a zöldségekre, az ezüst evőeszközökre és az evőpálcikákra, a szép szalvétákra szójaszósz loccsant. Az asztal túloldalára, a földre, a lábam elé vacsoránk darabjai röpültek. Minden tönkrement, majdnem minden.

Kazumi lehajtott fejjel állt. Haja, akár egy hosszú, fekete fátyol.

– Kazumi...

– Menj vissza az otthonodba.

Otthagytam, a levegőben az égett hús illata érződött, a falon át a lakótárs csellójának hangja szólt, gyomromat marta a nem kívánt pezsgő. Nem volt könnyű otthagyni őt. De a végén Cyd velem szembeni követelései bizonyultak erősebbnek.

Cyd az otthon előnyével rendelkezett.

Akármi történjék is, most a feleségem mellett a helyem.

Még ha kettőnk számára nem maradt is más, mint a búcsúzás.

Cyd még a kórházban volt.

Peggy törékenynek tűnt a kórházi ágyban, begipszelt lába fölé valami védelmező sátorszerűséget feszítettek, arca álmában komoly volt és gondterhelt. Ült az ágyban, feje oldalra bukott, mintha csak elszundított volna.

Először nem is láttam Cydet. Aztán észrevettem: az ágy túloldalán, a földön aludt, pár kék, kórházi lepedőbe takarózva. Már éjfélre járt. Leguggoltam mellé, megrezzent.

– Felébredt. Nagy fájdalmai voltak. Adtak neki valami injekciót, ami kiütötte. A nővér azt mondja, reggelig minden rendben lesz. – Mindketten az alvó gyereket néztük. Meg se moccant. – Addig nem sokat lehet tenni. Mármint ezen kívül. A várakozáson kívül.

– Gyere haza egy kicsit, Cyd. – Nem, képtelen lennék itt hagyni.

– Gyere haza. Zuhanyozz le. Aludj egy kicsit. A saját ágyadban. Talán egy kis tea és pirítós is jót tenne. Gyere. Meglátod, holnapra erősebb leszel.

Fáradtan elmosolyodott, megérintette a karom.

– Köszönöm, hogy itt vagy mellettem, Harry – mondta, és éreztem, hogy a szégyentől elvörösödik az arcom.

– Te is ott voltál mellettem – mondtam. – Amikor Pat megsérült. Emlékszel?

Ennek már majdnem három éve. Lelki szemeimmel még mindig látom, ahogy a fiam belezuhan az üres úszómedencébe, sötét vérglória növekszik piszkosszőke haja körül. Akkor megtanultam. Megértettem, hogy a világ elveheti tőled a gyermeked. És akkor Cyd ott állt mellettem. Gina Japánban volt, hogy visszakapja az életét, vagy felfedezze az igazi énjét, vagy megtalálja a szerelmet, vagy a fene se tudja, minek; és én senkire nem támaszkodhattam. Kivéve, természetesen, a szüleimet, akik mindig mellettem álltak. És Cydet, aki akár máshol is lehetett volna. Valahol, ahol könnyebb dolga lett volna.

– Mintha már nagyon régen történt volna – mondta.

– Menjünk haza, Cyd. Csak pár órácskára. Gyere, állj fel!

De még mondani akart nekem valamit.

– Tudom, hogy szabad akarsz lenni, Harry.

– Ne most. Ezt most hagyjuk. Kérlek.

– Ne, hallgass meg. Tudom, hogy szabad akarsz lenni. Mert minden férfi szabad akar lenni, de te még az átlagnál is jobban. Talán azért, mert olyan fiatalon lettél apa, olyan fiatalon lettél férj. És fiatal voltál még akkor is, amikor minden elromlott. Nem tudom, miért vágysz rá olyan nagyon. De azt tudom, hogy szabadságra vágysz... kíváncsi vagy, milyen lehet feleség, gyerekek, felelősség nélkül. De mi történne, ha szabad lennél, Harry? Tudod, mi történne?

– Menjünk haza!

Diadalmasan elmosolyodott. – Mert én tudom, Harry. Bizony. Tudom, mi történne, ha szabad lennél.

– Cyd...

– Hallgass végig. Ez történne, ha szabad lennél, Harry: találkoznál egy lánnyal, egy édes, fiatal lánykával, és beleszeretnél. Őrülten szeretnéd. Aztán nagyjából ugyanott végeznéd, ahol velem végezted, ahol Ginával végezted, ahol a nőkkel végezted, akiket valaha is szerettél. Hát nem érted, Harry? Ha képes vagy szeretni

valakit, onnan fogva nincs tökéletes szabadság. Mert nem lehet. Feladod a szabadságod. Lemondasz róla. Valami jobb kedvéért.

Felemeltem a kabátját és felsegítettem rá. Mindketten az alvó gyermeket néztük, vonakodtunk otthagyni. Fehér a fehéren, Peggy arca jóformán beleolvadt a párnába.

– Senki nem akart csapdába ejteni, Harry – folytatta Cyd. – A házasság, a jegygyűrű, én és Peggy... semmi nem azért volt. Tudom, hogy így éled meg, de nem azért volt. Te és én... nem azért volt, hogy úgy érezd, csapdába estél, Harry.

– Menjünk most már haza, jó?

– Hanem hogy úgy érezd, felszabadultál.

Az ágyamban feküdtem a sötétben, a zuhanyozás hangjait hallgattam, és Cyd a vendégszobába tartó lépteit. Észre sem vettem, hogy bejött a hálószobába, amíg meg nem állt az ágy mellett. Fekete haja nedves volt és ragyogott, hosszú lába mezítelen, libabőrös az éjszaka csípős hidegétől. Még mindig a zöld ruha volt rajta.

– Még mindig jó rám, Harry – mondta, és a következő pillanatban már a karomban volt. És aztán – mint oly gyakran, ha betegség vagy haláleset történik a háznál... az életvágy ilyenkor a legerősebb, amikor az alternatíva láttatni engedi magát – úgy szeretkeztünk, mintha valamely veszélyeztetett fajhoz tartoznánk.

A világon mindösszesen kétfajta szex létezik. Házasságon kívüli és házasságon belüli. Vágy és kötelesség. Szenvedélyes és szenvedélymentes. Tüzes és unalmas.

Dugás és szerelmeskedés. Általában, idővel, az egyik átmegy a másikba. Előfordul. De visszaszerezheted az egyiket.

Ahogy anyám mondta.

Csak szerelmesnek kell maradni.

28 A Primrose Hillen búcsúztunk el egymástól.

Az sem lepett volna meg, ha soha többé nem akar beszélni velem. De volt benne valami, valami nagylelkű szertartásosság – talán ahhoz volt köze, hogy japán volt -, ami miatt még egyszer hajlandó volt visszajönni ide.

Tiszta, ragyogó nyári nap volt, amikor az ember úgy érzi, London soha nem ér véget. A Primrose Hillről az egész várost látni lehetett, a forgalom lágy zaja mégis nagyon távolinak tűnt. Az igazi világ valahol nagyon messze volt. De tudtam, egyre közeledik.

Még nagyon korán volt. Kutyák és kocogok mindenütt, munkába rohanó emberek, egyik kezükben a cappucinójukkal, és a lámpák, azok a régimódi lámpák, amelyek egy más, elveszett várost, egy másik Londont juttattak az ember eszébe, még halványan pislákoltak a reggeli fényben, körös-körül a Primrose Hillen.

– Itt maradsz, vagy visszamégy Japánba?

– Ne kérdezz ilyet. Nincs jogod ilyet kérdezni.

– Sajnálom.

– Ezt se mondogasd. Ne mondd többet. Kérlek.

A kezembe nyomott valamit. A Polaroid kép volt, amit magunkról készítettünk, kartávolságba eltartva magunktól a kamerát, kacagva, mintha mindez sosem érne véget.

– Valaha azt hittem, hogy akiről fényképet készítesz, sosem veszíted el – mondta Kazumi. – De most már máshogy látom. A képek azt mutatják meg, amit elveszítettünk.

– Mi nem veszítjük el egymást – mondtam. – Ha két ember törődik egymással, nem veszítheti el egymást.

– Ez egy túró! – mondta, hirtelen méregbe gurulva. Akaratom ellenére elmosolyodtam. Mindig csak annyit ferdített a nyelven, hogy különleges ízt csempésszen belé. – Jó nagy túró.

Megráztam a fejem. – Nekem mindig számítani fogsz, Kazumi. Mindig szeretni foglak. Akkor is szeretni foglak, ha már más férfival leszel. Hogyan tudná két ember, akik szerették egymást, elveszíteni a másikat?

– Nem tudom – felelte. – Megmagyarázni nem tudom, de általában ez szokott történni.

– Nem akarom, hogy ezentúl ne legyél az életem része.

– Én sem.

– Négymilliárd ember él a Földön, de közülük csupán tucatnyit szeretek. Téged is beleértve. Főleg téged. Szóval ne beszélj úgy, mintha eldobtuk volna a másikat.

– Rendben, Harry.

– Örökre együtt?

Elmosolyodott. – Örökre együtt.

– Szia, Kazumi.

– Szia.

Néztem, ahogy lesétál a Primrose Hillről, a furcsa kis ösvények egyikén, amelyek keresztül-kasul szelik a parkot, tökéletesen ellentétes irányokba tartanak, mint a lehetetlen választások, amelyekre rákényszerülsz életed során.

Néztem, ahogy távolodik, és tudtam, hogy soha nem szűnök meg arról álmodozni, milyen lehetett volna együtt, sosem szűnök meg szeretni őt, sosem szűnök meg ábrándozni róla. És abban a pillanatban, amikor kiért a parkból és eltűnt a szemem elől, történt valami, de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem. Úgy éreztem, kihunynak a fények a Primrose Hillen.

Soha többé nem láttam.

Anyám feltette a Dolly Parton-parókáját, és vásárolni indult.

A szomszédos kis üzlet, ahol évtizedeken át az élelmiszert vette, nemrégiben bezárt, mert a tulajdonos nyugdíjba vonult, ezért a kilométerekre lévő hipermarketbe kellett mennie. Anyám tulajdonképpen szerette a hipermarketeket – „Sokkal nagyobb a választék, szívem” -, de a buszközlekedés szinte a nem létezővel volt egyenlő, így hát hetente egyszer Pat és én vittük el autóval bevásárolni. Épp a hentespult előtt toltuk a bevásárlókocsinkat, amikor egy idős férfi – rozzant fémkosarában egyetlen macskaeledeles konzerv árválkodott – nekünk jött.

Szürke, háromnapos borosta borította petyhüdt, öregemberes arcát, kardigánja szemlátomást egy nagyobbacska molycsaládnak szolgált táplálékul. Leporolgattam az ágrólszakadtat, és csak ekkor jöttem rá, hogy ismerem.

– Elizabeth! – kiáltotta.

Tex volt az, bár aznap sokkal inkább Grahamnek nézett ki.

Anyám hanyagul a kocsiban púpozódó árukra hajított egy darab bioszalonnát. – Ó, helló! – mondta, nem kegyeskedett cowboynevén vagy bármi más néven szólítani az öreget. – Hogy megy a tánc?

Tex ráncos arca elfintorodott. Kifújta a levegőt, és megtapogatta a csípőjét. – Eltört a combcsontom, Liz. A „Wickfordi keményfatiprás” közben. Hanyagolnom kell egy kicsit a jó öreg körtáncot. Úgy bámult anyámra, mintha Joan Collinsot látná jobb napjai egyikén.

Kétségtelen: anya nagyon jól nézett ki.

Nem a nagy, szőke country-western hajkorona vagy a leadott kilók miatt. Önbizalom sugárzott anyámról, a nehezen elnyert belső erő adott olyan csillogást a tekintetének, amely korábban nem volt jellemző rá. Fesztelenül elviselni, hogy ez a kis öreg untassa, meg sem kottyant neki. Ennél nagyobb csapást is túlélt már.

– Izé... pazarul nézel ki, Liz – mondta Tex. – Köszönöm. – Anyám udvariasan elmosolyodott, és úgy nézett az aszott vénemberre, mintha nem egészen tudná, hova tegye. – Örülök, hogy találkoztunk. – Anyám Pathez és hozzám fordult. – Guruljunk tovább, fiúk.

– Egyszer... talán... megihatnánk együtt egy csésze teát – hebegte Tex. – Ha nem vagy túl elfoglalt...

Anyám úgy tett, mintha nem hallotta volna. Így otthagytuk Grahamet az egy szem macskakajás konzervjével a mirelithúsok pultja előtt.

– Igazán megihatnál vele egy csésze teát – mondtam anyámnak, holott titokban büszke voltam rá, hogy helyére tette Texet. – Ártalmatlan öregember.

– De nem az én emberem, Harry. Erről kis időre elfeledkeztem. De aztán eszembe jutott. Számomra csak egy férfi létezik. És mindig is így volt.

Pat és én igyekeztünk lépést tartani vele, ahogy meg-megbiccenő szőke fejével a pénztárak felé iparkodott. És azt gondoltam: Dolly Parton büszke lenne anyámra.

Nem számít, milyen borzalmas műtéten esett át, a lelke mélyén valami érintetlen maradt. És ahogy a kocsival kikanyarodtunk a parkolóból, láttuk, hogy Tex a buszmegállóban ácsorog a szemerkélő esőben. Jobban ismertem anyámat, semhogy javasoltam volna, hogy vigyük el Texet.

Kifejezéstelen arccal bámult rá, és egy röpke pillanatig azt hittem, feltartja egy vagy két ujját. A szívem mélyén azonban tudtam, hogy ennél sokkal jólneveltebb. De még ha feltartotta volna is valamelyik ujját a Tex néven is ismert Grahamnek, biztosra veszem, hogy az nem a középső ujja lett volna.

Hanem a közvetlenül mellette levő, a bal kéz harmadik ujja, amelyen még mindig a jegygyűrűjét hordta.

Már három nő várakozott anyám háza előtt. Egyikük a negyvenes éveiben járt, de a másik kettő fiatalabb volt nálam. Mindnyájan úgy néztek ki, mintha a világ összes baja az ő nyakukba szakadt volna.

Anyám beengedett minket. Mondania sem kellett, hogy ők azok, akiket tanácsokkal lát el a mellrákot illetően. A nők és Pat bementek a nappaliba, míg anyám és én elkészítettük a teát. Hallottam, hogy a nők nevetnek valamin, amit a fiam mond. Úgy hangzott, mintha már jó ideje nem nevettek volna.

– Láttad azt a kis fiatalkát, Harry? Ugyanolyan műtétje volt, mint nekem.

Ugyanazt a mellét vették le, mint nekem. Iszonyodik magától. Gondold csak el! Fél tükörbe nézni. Ennek nem szabad megtörténnie. Az ember nem iszonyodhat saját magától. Velem meg tudják beszélni. Mert a családjuk – a férjük, a lányuk, a fiuk – csak megnyugtatásra vágyik. Nem az igazságot akarják hallani: csupán megnyugtatásra vágynak. És a lányoknak engem nem kell nyugtatgatniuk. És előttem nem kell szégyellniük magukat. Mert én is ugyanolyan vagyok. És mit kellene szégyellnünk? Azért nem olyan rossz a helyzet. De ők nagyon félénkek.

Mindegyiküknél öregebb vagyok, Harry, és erősebb, mint valaha voltam. Engem erősebbé tett. Furcsamód erőt adott. Többé nem félek a világtól. Ezek a lányok... tudom, asszonyokat kéne mondanom, de nekem csak lányok... nem tudják megbeszélni a férjükkel, mit éreznek. És ez rendben is van. Olyasmi, hogy komplikációmentes élet, nem létezik. Ezt most már tudom. Apádat jobban szerettem, mint az életemet. De nem kell mindent elmondanunk annak a személynek, akihez hozzámentünk. Ebben semmi szégyellnivaló nincs.

– De lehet, hogy a férjük megértené – mondtam. – Igyekeznünk kell megérteni a másikat, nem? És ha a férjeik igazán szeretik őket, akkor talán megértenék.

– Talán – mondta anyám. – Ha igazán szeretik őket.

– Kérdezhetek valamit? Rólad és apáról?

– Persze.

– Megváltozik? Ahogy múlnak az évek? Számíthatok rá, hogy a házasságom valami egészen más lesz, mint a kezdetekkor?

Anyám elmosolyodott.

– Állandóan változik, sosem szűnik meg változni. Amikor fiatal vagy, azt mondod: Szeretlek, mert szükségem van rád. Ha megöregszel, azt mondod: Szükségem van rád, mert szeretlek. Nagy különbség! Nem mondom, hogy egyik jobb, mint a másik, jóllehet a második kicsit tovább tart. De soha nem szűntök meg szeretni egymást, Harry. Nem, ha a szerelem igazi. – Megfogta a kezem. – Figyelj, Harry!

Beszélj vele, ha akarsz. Beszélj Cyddel. Mondd el neki, mi történt. Beszélj a feleségeddel, ha úgy hiszed, hogy ez segít.

– De nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Tudod, anya, azt szeretném, ha büszke lenne rám. Ahogy te is büszke voltál apára. – Megsimogattam a kezét. – És azt szeretném, ha te is büszke lennél rám.

– Én már így is büszke vagyok rád – mondta anyám.

Peggy hazajött, a gipszét minden gyerek aláírta a kórteremből. Beletelik némi időbe, mire annyira jól lesz, hogy ismét iskolába járhasson. De a törés gyógyult, és aznap este a megkönnyebbüléstől elgyengülve mentünk az ágyba. Peggy gyógyult. És, nem tudnám megmagyarázni, mi módon, de én is.

– Mondanom kell valamit, Cyd. – Semmit nem kell mondanod. Ahogy nekem sem kell mondanom semmit Lukeról. Mert nincs miről beszélni.

– De én szeretnék mondani valamit. Arról, ami történt. Arról, hogy miért veszítettük el egymást egy időre.

– Semmit nem kell mondanod. Csak pihentesd a szemed. – Éreztem, hogy a feleségem megérinti a karom a sötétben. – Most már itthon vagy – mondta.

29 Az élet túszul ejti mindazokat, akiket szeretünk.

Ezért volt olyan nehéz a feleségemnek, miután Peggy hazajött. Ha egyszer a gyerekedet kórházban látod, többé soha nem érzed igazán szabadnak magad. Olyan igazán szabadnak, mint előtte, többé nem, ha egyszer már tudod, milyen érzés egy beteg gyereket szeretni, többé nem, ha egyszer rájössz, milyen nehéz is ez. Mert soha többé nem tudsz szabadulni a félelemtől, hogy mindez még egyszer megtörténhet, és hogy legközelebb még rosszabb lesz. És nemcsak a lánya miatt félt. Késő éjjeli telefonhívásokat kapott Texasból, ahol a nővérei az édesanyjuk miatt aggódtak, aki egy parkolóban bolyongott Houston belvárosában, Elfújta a szél-DVD-vel a kezében, egyetlen fillér nélkül, és fogalma sem volt, hogyan került oda. – Úgy hangzik, mintha aggkori elbutulás lenne – jegyezte meg anyám, és ez ijesztő volt; még valami, ami miatt a feleségem aggódhatott. Így aztán, amikor egyik éjjel eloltottuk a lámpát, és Cyd futólag megemlítette, hogy kimaradt a menzesze, azt gondoltam: a stressz.

A stressz furcsa dolgokat művel a szervezettel. És amikor másnap reggel a feleségem felébredt és rohant a fürdőszobába és öklendezett, noha semmi nem jött vissza, ismét csak arra gondoltam: szegény kölyök.

Betegre aggódta magát a lánya miatt, és most betegre aggódja magát az anyja miatt. És még akkor, a fürdőszobaajtó előtt állva, amikor hallottam, hogy a feleségem hányni próbál, még akkor sem esett le. Még akkor sem értettem, hogy újra megtörténik.

A legjobb dolog a világon.

Láttam már ilyesmit korábban is.

Igazság szerint, amikor Gina felfedezte Patet, tucatnyi ilyet láttam. Semmi különleges nem volt benne. Csupán egy fehér műanyag nyél. Úgy nézett ki, mintha hiányozna róla valami; egy sörte nélküli fogkefe.

Felemeltem a terhességi tesztet. Meglepően könnyűnek éreztem. Akárcsak a fejem.

Két kis ablakocska volt ezen az izén. Az egyikben, a kis kerek ablakban, vékony kék vonal látszott. A másikban, a négyszögletesben – valahogyan megértettem, hogy ez a fontosabbik, az életbe vágó, a mindent megváltoztató ablak -, szintén vékony kék vonal látszott. És végre megértettem. Nemcsak a kimaradt menzeszt és a rosszulléteit, hanem mindent. Végre felfogtam. Megértettem, miért kellett maradnom, és miért kell örökre maradnom.

Inkább éreztem, mint hallottam, hogy Cyd belép a fürdőszoba ajtaján. Nevetett és sírt egyszerre – gondolom, ez a normál ügymenet – Gap pólója ujjával törölgette a szemét.

– Részedről rendben? – kérdezte?

A karomba zártam. – Több annál. Egyszerűen csodás. Ez a legjobb. És akkor a feleségem rám nézett és mosolygott, és életemben másodszor megértettem, miért születtem erre a világra.

– Várj egy percet – mondta Eamon. – Egy BMW-s tahó miatt maradsz a feleségeddel?

Ezt mondtad?

– Nem ezt mondtam.

– Azt mondtad, a baleset mindent megváltoztatott. Hogy már csomagolt, amikor ez megtörtént. El akart hagyni téged, Harry, és te valaki mással akartad újrakezdeni.

Cyd és én valóban szakítottunk volna, ha Peggyt nem üti el az autó? A szívem mélyén éreztem, hogy semmi nem tudott volna megakadályozni minket ebben.

Ilyen sérülékeny ez, leheletvékony, mint a pókháló, ugyanolyan szövevényes és sérülékeny, precíziós pontossággal felépített, de néhány kegyetlen, hétköznapi fuvallat könnyen széttépheti. Úgy tűnt, a szüleim házassága tartósabb anyagból készült. Anyám és apám őszintén hitte, hogy senki mással nem lehetne boldog. És tudtam, hogy ez rám nem igaz. Kazumival boldog lettem volna. Ahogy Kazumi is megtalálja azt az emberi köteléket, amelyet mindnyájan keresünk, egy másik férfival. És ahogy Cyd is találhatott volna valaki mást, aki szereti. És ez mit sem von le annak az értékéből, ami a feleségemnek és nekem megadatott. A tudat, hogy bármelyikünk túlélné a másik nélkül, bizonyos szempontból még értékesebbé tette, ami kettőnknek volt. Azért maradtunk együtt, mert úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk.

Az élet választások sorozatából áll, és mi egymást választottuk.

– És a gyerek – mondtam Eamonnak. – Ez hozott össze igazán megint bennünket.

A gyerek, akit a világra segítünk. Igazi család leszünk. Vagy már azok is vagyunk.

Láttam, hogy még nincs meggyőzve. Tudtam, hogy bizonyosságot vár tőlem, bombabiztos garanciát, hogy a szerelem sosem múlik el, és a házasság örökké tart.

De, ahogy anyám szokta volt mondogatni: ha garanciát akarsz, kölyök, vegyél kenyérpirítót.

– Figyelj, Eamon, nem olyan bonyolult, miért maradtam a feleségemmel. Azért, mert szeretem.

– Úgy, ahogy Kazumit szeretted? Vagy másként? Más szerelemmel, vagy pontosan ugyanolyan szerelemmel? Tudnom kell. Mi lett volna, ha az ellenkezője történik, Harry? Ha Kazumival aludtál volna Írországban? Ha nem a feleségeddel aludtál Londonban? Mi lett volna... és ez a döntő kérdés, mi lett volna, ha a másik nő az a nő, aki teherbe esik?

– Akkor...

Erre nem tudtam válaszolni.

A káoszról, amely a bejárati ajtónk előtt kavarog, néha jobb nem tudomást venni.

A többi nő, akit szeretni tudtam volna, a többi élet, amelyet élhettem volna, a többi megszületendő gyerek... ezek azok a dolgok, amelyekre én már nem is gondolhatok.

Végtére is, nős férfi vagyok.

A vérnyomásom csökkent. A hipertenzió réme már nem fenyegetett. Az agyamat ellátó vér mostanában nem fog elakadni.

Jó hír, gondoltam. Látni akartam felnőni ezt a gyermeket. Egészen addig vele akartam lenni, amikor már úgy gondol rám, mint vén bolondra, aki semmit nem tud az életről. Egészen addig élni akartam, amíg a legkisebb gyermekem felnőtté nem érik. Ez volt a terv. Ez volt az új életcélom.

Egyre inkább azt éreztem, ez az egyetlen életcél, amelyért élni érdemes.

– 135 per 75 – mondta az orvosom. – Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Fogyott néhány kilót... nem dohányzik... Testedzés?

– Harminc perc, hetente háromszor.

– Annyi elég is. Nem szabad túlzásba vinni. Manapság a testedzés több középkorú férfit elvisz, mint a rák vagy a szívbetegségek. A sóbevitellel hogy áll?

– Rá sem nézek.

– Koffein?

– Hát... a cappucinóról nehezen tudok lemondani. De jelentősen visszafogtam.

– Néha meg kell türtőztetnünk magunkat azoktól a dolgoktól, amelyeket szeretünk, és meg kell tanulnunk értékelni azokat, amelyekre szükségünk van.

A feleségem arca jelent meg előttem. Egyenesre vágott fekete haja, távol ülő, barna szeme, széles mosolya, a kis nevetőráncok, amelyek kezdtek megjelenni apró, édes szája körül. Az oly ismerős, oly nagyon szeretett arc.

– De mi van, ha a kettő egybeesik? Mi van, hogy ha rájövünk, hogy azok a dolgok, amelyeket szeretünk, egyúttal azok a dolgok, amelyekre szükségünk van?

Az orvosom elvigyorodott, és elrakta vérnyomásmérő készüléket.

– Akkor már nem lesz többé szüksége rám – mondta.

Peggy és én beléptünk az áruház aranyozott bejáratán, és azonnal megcsapott bennünket a sok ezer különböző parfüm illata. Sokan voltak, ösztönösen egymás felé nyúltunk, és megfogtuk egymás kezét.

– Oda nézz, Harry... ingyenmanikűr! Kifestik a körmeidet, és még fizetni sem kell érte!

– Talán majd később, drágám.

A mozgólépcsőn felmentünk a gyermek- és csecsemőosztályra.

Mennyi minden megváltozott, mióta utoljára apa lettem! De lehet, hogy Ginának és nekem nem volt elég pénzünk, hogy minden kapható felszerelést megvegyünk. Az itt kirakott holmik nagy része teljesen ismeretlen volt számomra.

Gyerekhinta – oké, ezt felismerem, még élénken él az emlékezetemben, ahogy Pat hajtja magát, mint egy kis fogatlan Buddha, örömmel mutogatva az ínyét. No de kiságyra szerelhető fogzásgyűrű, amely megakadályozza, hogy a baba a rácsokat harapdálja! – ezt mikor kezdték el árusítani? És autóba való játékoskosárka – persze, különben a játékok elborítanák a hátsó ülést. És ezeket a ketyeréket nézd meg: álomba ringató cumi (négyféle relaxálódallamot játszik, amitől a baba megnyugszik és elalszik), babafürdető tutaj (puha, selyemgubó formájú valami, ami fenn tartja a gyerek fejét, és így a teste biztonságban lebeghet a víz felszínén). És sampon elleni szemellenző – védőfelszerelés hajmosáshoz. Ez igen, ez pompás ötlet. Pat is jó hasznát vette volna egy ilyennek. És ezt nézd: tapadókoronggal ellátott tálka. Erősen letapad, és megakadályozza a kilöttyenést etetés közben. A huszonegyedik század babája már az ennivalóját sem boríthatja ki.

– Legközelebb mit fognak kitalálni, Peggy?

Ekkor vettem észre, hogy eltűnt.

A félelem, mint a láz, vágtatott végig az ereimen.

Kerestem a gyerekosztályon mindenütt, de nem volt ott. Eszembe jutott az apja, aki nászútra ment, és sosem jött vissza, aki összetörte Peggy szívét azzal, hogy

Manilában telepedett le, idegen partokon próbál szerencsét, és úgy megfeledkezett a gyerekéről, ahogy régi adósságról szokás.

Jim egyszer s mindenkorra elhagyta a lányát, és noha – azáltal, hogy elment – nekem könnyebb lett az életem, távozása olyan sebet ejtett Peggyn, amit egész életében viselni fog, soha be nem gyógyuló sebet, ez a gyönyörű gyermek, aki csak azt érdemelné, hogy szeressék. És most elgondolkodtam, valóban különbözöm-e tőle, jobb vagyok-e, mint Jim, aki prioritásai listájáról mindig lefelejtette a gyerekét? Valóban jobb ember lennék?

Vagy annyira lefoglal a még meg sem született babáról való álmodozás, hogy megfeledkezem a gondjaimra bízott, már élő gyermekről?

Végigkutattam az emeletet, eszement alkudozásba kezdtem Istennel, második lehetőségért imádkoztam, kétségbeesetten faggattam a személyzetet és a vásárlókat, nem láttak-e egy kislányt rózsaszín Lucy baba-hátizsákkal.

Aztán egyszerre beugrott, hol fogom megtalálni.

A földszinten volt, az aranyozott ajtók közelében, az ezernyi különböző parfümillat áljában, türelmesen várta, hogy ingyen kifessék a körmeit a szépségápolási részlegen.

– Szia, Harry! – mondta. – Megtaláltad, amit kerestél?

– Szia, gyönyörűm. Igen, azt hiszem, most már minden megvan.

A fehér köpenyes eladónő derűs arccal nézett ránk.

– Milyen szép lánya van! – mondta.

Peggy és én egymásra mosolyogtunk.

Gond adódott.

Nyolc hét terhesség után Cyd reggel vérezni kezdett. És hirtelen nem tudtuk, hogy a jövőnk jelzőoszlopát nem veszítjük-e el.

Miközben Cyd előkészült a vizsgálathoz, én észrevettem az ajtó mellett egy ezüsttálat tele óvszerekkel, ízlésesen elrendezve, mint egy potpourri. Láthatta az arcomra kiülő döbbenetet, mert Cyd magyarázni kezdte, hogy az óvszerek arra a műszerre kellenek, amit a nőgyógyász felhelyez a testébe, hogy láthassuk a babát.

Hogy lássuk, rendben van-e. Hogy lássuk, hogy él-e még.

– Te aztán mindenféle fura dolgot beengedsz a testedbe, lányom – mondtam a feleségemnek, és megfogtam a kezét.

– De semmi olyan furát, mint a péniszed, Harry – felelte a feleségem.

Később, amikor a nőgyógyász megérkezett, Cyd felült abba a bonyolult székbe, ami arra hasonlított, amit a British Airways az első osztályon rendszeresített, és az oldalánál lévő tévéképernyőn a doktor megmutatta nekünk azt az aprócska, pulzáló fényt, meg nem született gyermekünk szívverését. A baba jól volt. A baba még ott volt. A baba élni fog. Semmi nem tudja megakadályozni, hogy megszülessen.

Cyd megsimogatta a kezem anélkül, hogy rám nézett volna – képtelenek voltunk levenni a tekintetünket a képernyőről -, és a nőgyógyász megmutatta nekünk a fejet, ezt a komikusan nagy, égi villanykörtét, és az aprócska karokat és lábakat, amelyeket a baba széttárt, majd keresztezett.

Hangosan felnevettünk, a legtisztább örömmel nevettünk a csoda láttán, az aprócska csoda láttán, a világ legnagyobb csodája láttán.

És tudtam, hogy ezt a gyermeket úgy fogjuk szeretni, ahogy minden gyerek megérdemelné, hogy szeressék, tudtam, hogy ez a gyermek visz majd át bennünket a nagyszerű, romlatlan jövőbe, és ő a mi kötelékünk, eltéphetetlen kötelékünk, minden élőhöz ezen a világon és – mindenekelőtt és -fölött – egymáshoz.

30 Amikor jó idő volt, és az ég is tiszta, a fiammal kifeküdtünk a régi ház kertjébe, hanyatt feküdtünk, egymás mellett, bámultunk felfelé, vártuk, hogy feljöjjenek a csillagok.

Pat most a csillagokat szerette. A gyerekek változnak, nagyon gyorsan változnak, akkor is, amikor éppen nézed őket. Miután hat héten keresztül minden szerda este megnézte egy dokumentumfilm-sorozat részeit, amelyek lenyűgözték, Luke Skywalker, Darth Vader és Han Solo végre helyet engedett élénk képzeletében a Sarkcsillagnak, a Szinusznak és a Vegának.

– Apu? – Tessék, drágám.

– Bernie Cooper azt mondja, hogy a csillagok mind halott emberek, akik lenéznek ránk. És képzeld! Tudod, ki az egyik? Bernie Cooper egyik nagypapája. – Csend.

Bámultunk felfelé a végtelenre. A házból halk, női hangokat hallottam – anyám és az egyik nő, aki járt hozzá, beszélgetni akartak, a jövőjükről beszélni. – Ez igaz, apu?

– Szeretném azt hinni, Pat. – Akkor már csak azt szeretném tudni, hogy... melyik az én nagyapám? És én tudtam, hogy apám szerette volna ezt a kisfiút.

Apámnak tetszett volna, ahogy kibújnak Pat új fogai, tetszett volna neki, hogy érdeklik a csillagok, tetszett volna neki, ahogy a nagyanyjához és Bernie Cooperhez és Britneyhez, a kutyához ragaszkodik – nemrég érkezett az országba, és nagyon szépen beilleszkedett, imádnivaló volt, ahogy a nagy londoni parkokban rohangált -, tetszett volna neki ez a kíváncsi, nyíltszívű kisgyerek, akivé a fiam lett. Lovak és csillagok. A fiamat elbűvölték a lovak és a csillagok, és apám ettől el lett volna bűvölve.

Ez a kemény ember, akire emlékeztem, a világ legkeményebb embere, az apám, már nem is tűnt olyan keménynek, miután Pat megszületett. Talán erre valók az unokák: hogy feltétel nélkül, soha meg nem szűnően szerethess valakit még utoljára.

Apám bensejében valami olvadozni kezdett akkor reggel, amikor Pat megszületett, és tudtam, hogy apám még inkább ellágyult volna az évek múlásával és az új baba megérkeztével.

Csak kifutottunk az időből, ez minden.

– Válaszd ki a legnagyobb csillagot, amit csak látsz – mondtam Patnek. – A legfényesebbet. És a nagyapád majd onnan néz le rád. Innen fogod mindig tudni.

A csillagok olyanok, mint a fényképek. Azt látsz beléjük, amit akarsz. Hiheted azt, hogy azt mutatják, amit elvesztettünk, de hiheted azt is, hogy azt jelképezik, amit szerettünk, és amit mindig szeretni fogunk.

Azt hiszem, ebben egyetértek az ifjú Bernie Cooperrel.

Ahogy a csillagokat néztük, eszembe jutottak az ikerbabák, akiket Gina a tizedik héten elvesztett, a meg nem született gyermekek, akik örökké vele maradnak, házassága árva, aprócska szellemei. És eszembe jutottak a saját szellemeim is.

– Emlékszel Kazu barátnőmre? – kérdezte Gina egyik reggel, amikor felmentem Patért. Britney lelkesen ugrabugrált a lábamnál, Gina még sápadt és nyúzott volt a

veszteségtől, de végre rászánta magát, hogy jelezze, mindvégig tudta. – Férjhez ment, Harry. Japánban. Kazu találkozott álmai férfijával. Beragadtak egy liftben, Ginzában. Kazu csak vacsorázni ment volna, és erre megjelent ő. Az ember sosem tudhatja, igaz? Sosem tudhatjuk, mikor következik be.

Képeslap a másik életemből, egy be nem járt út térképe. És tudtam, hogy pontosan azt kívánom Kazuminak, amit a volt feleségem kíván nekem, amit mindannyian a volt partnereinknek kívánunk.

Boldogságot, de azért nem túl sokat.

Hallottam, hogy a fiam ott lélegzik az oldalamnál, néztük a csillagokat, és a három gyermekemre gondoltam.

A fiúra, a lányra és a babára.

A két megszületett és az egy még meg nem született gyermekemre.

Néztem a csillagokat, és eszembe jutott, ahogy Peggy és Pat szabályosan sorba áll, hogy megtapogathassák Cyd lassan növekvő pocakját, Peggy szája félelemmel vegyes tisztelettel elnyílik, amint próbálja kitapintani a baba apró, varázslatos mozdulatait, és aztán, amikor rá kerül a sor, Pat titokzatosan elmosolyodik, és azt mormolja maga elé: „Huh, az Erő veled van!”

Hamarosan ez a modem család még komplikáltabb lesz, sorban jönnek a féltestvérek és mostohatestvérek, a mostohaszülők és a vér szerinti szülők.

De mostanra végre megértettem, csupán rajtunk múlik, hogy igazi családnak érezzük-e magunkat vagy sem. Senki más nem számít. A címkék, amiket ránk aggatnak, semmit nem jelentenek.

Létezik olyan, hogy igazi család, ha akarjuk. Minden más... ahogy egy régi barátom mondta volna: az egy túró.

– Nézzék csak ezt a két semmirekellőt! – nevetett anyám, kisétált a kertbe, a vendége hazament a családjához. Anyám rózsaszín posztópapucsával megcélozta az egyik gumilabdát, és beküldte apám rózsabokrai közé.

Kozmikus álmodozásunkat megzavarták, Pat és én tehát felálltunk, hogy játsszunk egy „három-gólig-aztán-sipirc-befele” menetet. Addigra eléggé besötétedett, a vénasszonyok nyarának egyik utolsó napját írtuk, a külvárosi este lágy volt, meleg és csillagos, nem sok kedvünk volt bemenni. Így aztán kint maradtunk a régi ház kertjében mindaddig, amíg már nem is láttuk a labdát, kacagtunk a sűrűsödő félhomályban, kihasználtuk a jó idő és a nap minden percét, játékunkat csak a szomszéd macskája figyelte, és a menny minden csillaga.