Millió apró darabban

James Frey

Millió apró darabban

A mű eredeti címe: A Million Little Pieces 2003

(Az e-book készítőjének megjegyzése: a dokumentum formázása szándékosan ilyen, mivel maga a könyv is ily módon van formázva. A párbeszédek abban sincsenek gondolatjellel jelölve, és a bekezdések első sorának behúzása abból is hiányzik.)

A Fiatal felkereste az Öreget, hogy tanácsot kérjen tőle. Öreg, összetörtem valamit. Mennyire törted össze? Millió apró darabra. Attól tartok, nem segíthetek. Miért? Semmit sem tehetsz. Miért? Nem lehet rendbe hozni. Miért? Javíthatatlan lett. Millió apró darabra tört.

Arra ébredek, hogy duruzsol a repülőgép motorja, és érzem, hogy valami meleg csöpög le az államról. Felemelem a kezem, hogy megtapogassam az arcomat. Az első négy fogam sehol, a pofámon egy lyuk, az orrom betört, a szemem bedagadt, szinte összenőtt. Kinyitom és körülnézek, egy repülőgép hátsó részében vagyok, és senki sincs a közelben. Végignézek a ruhámon, az egészet beborítja a köpet, a takony, a vizelet, a hányás és a vér tarka keveréke. A gombért nyúlok, megtalálom, megnyomom, várok, és harminc másodperccel később megérkezik a Légikisasszony. Miben segíthetek? Hová megyünk? Nem tudja? Nem. Chicagóba utazik, uram. Hogy kerülök ide? Egy Orvos és két férfi hozta fel. Mondtak valamit? Beszéltek a Kapitánnyal, uram. Nekünk csak annyit mondtak, hogy hagyjuk önt aludni. Mikor szállunk le? Körülbelül húsz perc múlva. Köszönöm. Bár nem nézek föl, tudom, hogy mosolyog és sajnálkozik rajtam. Nem kéne. Egy kis idő múlva földet érünk. Körülnézek, hátha van valamim, de nincs. Nincs jegy, nincs táska, nincs ruha, nincs pénztárca. Ülök, várok és megpróbálok rájönni, hogy mi történt. Semmi nem ugrik be. Mikor már az összes Utas kiszállt, felállok és elindulok az ajtó felé. Öt lépést vánszorgok és leroskadok. Képtelen vagyok továbbmenni. Meglátom az ismerős Légikisasszonyt, és intek neki. Jól érzi magát? Nem. Mi a gond? Nem tudok rendesen járni. Ha eljut az ajtóig, akkor szerzek egy tolószéket. Milyen messze van az ajtó? Nincs messze. Felállok. Imbolygok. Leülök. A padlót bámulom, és nagy levegőt veszek. Rendbe fog jönni. Felnézek, és a nő mosolyog. Jöjjön. Felém nyújtja a kezét, és én megfogom. Felállok és belecsimpaszkodom a nőbe, aki segít átvergődni a keskeny Folyosón. Kiérünk az ajtóhoz. Mindjárt jövök.

Elengedem a kezét, és leülök a fémhídon, ami a Repülőgépet kapcsolja össze a Kijárattal. Nem megyek sehová. A nő nevet, látom, hogy elmegy, és becsukom a szemem. Fáj a fejem, fáj a szám, fáj a szemem, és a kezem is fáj. Az is fáj, aminek neve sincs. Összeugrik a gyomrom. Érzem, hogy jön. Gyors, erős, és perzsel. Nem lehet megállítani, csak becsukod a szemed és hadd szóljon. Kijön, és hanyatt vágódok a bűztől és a fájdalomtól. Semmit se tudok tenni. Ó, Istenem! Kinyitom a szemem. Semmi bajom. Keresek egy Orvost. Mindjárt rendbe jövök. Csak vigyen ki innen. Fel tud állni? Aha, fel tudok állni. Felállok, letisztogatom magam, a kezemet beletörlöm a szőnyegbe, és beleülök a tolószékbe, amit nekem szerzett. Megkerüli a széket, a hátam mögé lép, és tolni kezd. Jön valaki magáért? Remélem. Nem tudja? Nem. Mi van, ha nem jön senki? Olyan is előfordult már. Feltalálom magam. Végigmegyünk a Folyosón és kilépünk az Érkezési Kapun. Esélyem sincs körülnézni, mert az Anyám és az Apám már ott állnak előttem. Jézusom! Anya, kérlek ne. Ó, Istenem, mi történt? Nem akarok beszélni róla, Anya. Jézusom, Jimmy. Mi az Ördög történt veled? Fölém hajol és magához akar ölelni. Eltolom magamtól. Menjünk innen, Anya. Apám odalép a tolószék támlájához. Keresem a Légikisasszonyt, de már eltűnt. Áldom az emlékét. Jól vagy, James? Magam elé bámulok. Nem, Apa, nem vagyok jól. Megragadja a tolószéket. Van táskád? Anyám sírva fakad. Nincs. Az emberek minket bámulnak. Szükséged van valamire?

Csak arra Apa, hogy kijussak innen. Tolj már ki innen a picsába! Kitolnak a kocsihoz. Átmászok a hátsó ülésre, leveszem az ingemet és lefekszem. Apám vezet, Anyám tovább sír, elalszom. Kábé négy órával később felébredek. A fejem tiszta, de mindenem lüktet. Felülök és kinézek az ablakon. Egy benzinkútnál állunk, valahol Wisconsinban. Még nincs behavazva a táj, de érezni a hideget. Apám kinyitja az ajtót, beül a Volán mögé, és becsukja az ajtót. Reszketek. Ébren vagy? Aha. Hogy érzed magad? Szarul. Anyád bent maradt, arcot mos és vásárol egy-két dolgot. Neked kell valami? Egy ásványvíz, néhány üveg bor, meg egy doboz cigi. Komolyan mondod? Aha. Ez így nem jó, James. Szükségem van rá. Nem bírsz várni? Nem. Felzaklatod ezzel az Anyádat. Nem érdekel. Ezekre szükségem van. Kinyitja az ajtót, és visszamegy a Benzinkúthoz. Visszafekszem, és a kocsi plafonját bámulom. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, kinyújtom a karomat, megpróbálom mozdulatlanul tartani. Remélem, sietnek. Húsz perccel később a boroknak annyi. Felülök, rágyújtok egy cigire, és iszom egy korty ásványvizet. Anya felém fordul. Jobban vagy? Így is lehet fogalmazni. Felmegyünk a Kisházhoz. Gondoltam. Ott majd kitaláljuk, hogy mi legyen. Rendben. Te mit gondolsz? Most nem akarok gondolkodni. Hamarosan muszáj lesz. Akkor azt a hamarosant még megvárom. Északnak fordulunk a Kisházunk felé. Útközben derül ki számomra, hogy a Szüleim, akik Tokióban laknak, két hete üzleti útra jöttek az Államokba. Hajnali négykor felhívta őket egy haverom, aki velem volt a Kórházban és megszerezte a michigani hotelszobájuk telefonszámát. Elmondta nekik, hogy fejre estem egy Tűzlétráról, és megkérte őket, hogy segítsenek rajtam valahogy. Nem tudta, mit nyomok, de tudta, hogy rengeteget, és tudta, hogy az rossz. A Szüleim még aznap éjjel Chicagóba jöttek.

Szóval mit? Mit mit? Mit szedtél? Nem tudom. Hogyhogy nem tudod? Nem emlékszem. Mire emlékszel? Apróságokra. Például mire? Nem emlékszem. Továbbmegyünk az úton, néhány feszült és néma perc múlva megérkezünk. Kiszállunk a kocsiból, bemegyünk a Házba, lezuhanyozom, már nagyon hiányzott. Mire kijövök, tiszta ruhák sorakoznak az ágyamon. Felöltözöm és bemegyek a Szüleim szobájába. Ébren vannak, kávéznak és beszélgetnek, de elnémulnak, amikor belépek. Helló. Anya újra sírni kezd és elfordul. Apa rám néz. Jobban érzed magad? Nem. Aludnod kéne valamennyit. Fogok. Rendben. Anyára nézek. Nem bír visszanézni. Levegőt veszek. Én csak. Elfordítom a fejemet. Tudod, én csak. Elfordulok, képtelen vagyok rájuk nézni. Én csak meg szeretném köszönni. Hogy értem jöttetek. Apa elmosolyodik. Megfogja Anyám kezét, felállnak, odajönnek hozzám és átölelnek. Nem szeretem, ha hozzám érnek, elhúzódom. Jó éjszakát. Jó éjszakát, James. Szeretünk téged. Elfordulok, kimegyek a Szobájukból, becsukom az ajtót, és átmegyek a Konyhába. Átvizsgálom a szekrényeket, és találok egy nagy üveg whiskyt, ami még nincs kibontva. Az első kortytól a nyakamba ugrik a gyomrom, de utána már elég jó. Bemegyek a Szobámba, iszom, elszívok néhány cigarettát, és a lányra gondolok. Kortyolgatok, cigizem, a lányra gondolok, aztán egyszer csak minden elsötétedik, és onnantól kihagy az agyam.

Hátul ülök a kocsiban, fáj a fejem, rossz a leheletem. Északnyugati irányba haladunk, Minnesotába. Apám telefonálgatott, felvetetett engem egy Klinikára, és mivel nincs más variáció, beleegyezem, hogy ott leszek egy darabig, nekem most ez így jó. Egyre hidegebb lesz az idő. Az arcom még durvább lett és undorítóra dagadt. Nehezemre esik beszélni, enni, inni, dohányozni. És még tükörbe is kell néznem. Megállunk Minneapolisban, hogy meglátogassuk a bátyámat. Válás után költözött ide, és ismeri a Klinikához vezető utat. Beül mellém a hátsó ülésre, megfogja a kezem, és ez jól esik, mert félek. Behajtunk a Parkolóba, leparkolunk a kocsival, kiiszom a maradékot az üvegből, kiszállunk, és gyalog indulunk a Klinika bejárata felé. Én, a Bátyám, az Anyám és az Apám. Az egész családom. Megyünk a Klinikára. Megállok, és ők is megállnak. Végignézek az épületen. Alacsony, hosszú és egymásba kapcsolódó. Funkcionális. Egyszerű. Rémisztő. El akarok rohanni vagy meghalni vagy jól bebaszni. Vak és süket akarok lenni, és nincs szívem. Be akarom ásni magam egy gödörbe, és sose akarok kimászni onnan. Egyszerűen csak le akarom törölni magamat a térképről. Letörölni a kibaszott térképről. Mély levegőt veszek. Menjünk. Belépünk egy kicsi Váróterembe. Egy nő ül az íróasztal mögött és divatlapot olvas. Felnéz. Segíthetek? Apám előre lép és beszélni kezd vele, Anya, a Bátyám és én leülünk a székekre. Remegek. Remeg a kezem, a lábam, a szám és a felsőtestem. Remegek. Ennek rengeteg oka lehet. Anyám és a Bátyám odalépnek hozzám, megfogják a kezem, és ők is érzik, hogy mi zajlik bennem. A padlót bámuljuk, és nem beszélünk. Egymás kezét fogva várunk és lélegzünk és töprengünk. Apám befejezi a beszélgetést a nővel, megfordul és megáll előttünk. Boldognak tűnik, miközben a nő telefonál. Apám letérdel. Most felvesznek ide. Rendben. Rendbe jössz majd itt. Ez egy jó hely. Ez a legjobb hely. Én is hallottam róla. Készen állsz? Azt hiszem. Felállunk és elindulunk egy apró Szoba felé, ahol egy férfi ül, íróasztalán számítógép. Elénk jön az ajtóhoz. Sajnálom, de a fiút itt kell hagyni.

Apám bólint. Most felvesszük az osztályra, később majd telefonálhatnak, hogy minden rendben megy-e. Anyám kiborul. Jó helyen van. Ne aggódjon. A bátyám félrenéz. Jó helyen van itt. Elfordulok és átölelnek. Egyenként és jó erősen. Ölelgetnek, nyomogatnak, próbálok erősnek látszani. Megfordulok, szó nélkül bemegyek a szobába, a férfi becsukja az ajtót és eltűnnek. A férfi hellyel kínál, és visszamegy az íróasztalához. Mosolyog. Helló. Helló. Hogy van? Hogy nézek ki? Nem valami jól. Annál is rosszabbul vagyok. A neve James. Huszonhárom éves. Észak-Karolinában él. Igen. Nálunk fog maradni egy ideig. Beleegyezik, ugye? Egyelőre. Ismeri ezt a Létesítményt? Nem. Akar valamit tudni róla? Nem érdekel. Elmosolyodik, rám bámul egy pillanatra. Beszélni kezd. Mi vagyunk a Világ legrégebbi Bentlakásos Drog- és Alkoholbeteg-gondozó Intézete. 1949-ben alapítottak bennünket egy régi házban, itt ezen a földterületen, ahol most ez az új, harminckét egységből álló, összekapcsolódó Épületegyüttes helyezkedik el. Több mint húszezer Beteget kezeltünk eddig. Az egész Világon nálunk a legmagasabb az eredményes kezelések aránya. Minden időszakban körülbelül kétszáz, kétszázötven Beteg tartózkodik egyszerre nálunk, akik hat Osztályon vannak elhelyezve, ebből három férfi és három női Osztály van. Abban hiszünk, hogy a Betegeknek addig kell itt maradniuk, ameddig szükséges, nem pedig olyan előre meghatározott ideig, mint egy huszonnyolc napos Program. Bár meglehetősen drága ide bekerülni, sok Betegünk különböző támogatásokat kap, amelyeket mi finanszírozunk, és segélyeket is felvehetnek, amelyeket mi szerzünk. Az alapítványunk sok száz millió dollár vagyonnal rendelkezik. Nemcsak Betegeket kezelünk, hanem az egyik vezető Kutató- és Oktatóintézet is vagyunk a Szenvedélybetegségek területén. Szerencsésnek érezheti magát, hogy ide kerülhetett, és reményekkel telve kellene új fejezetet kezdenie az életében. A pasasra bámulok. Nem beszélek. Ő visszabámul rám, várja, hogy mondjak valamit.

Kínos pillanat. Elmosolyodik. Felkészült az újrakezdésre? Nem mosolygok. Persze. Felkel, én is felkelek, végigmegyünk egy folyosón. Ő beszél, én nem. Az ajtók mindig nyitva vannak nálunk, tehát ha menni akar, mehet. Kábítószerezni nem lehet, de ha rajta kapják, vagy találnak magánál bármilyen drogot, akkor Hazaküldik. Köszönésen kívül semmit se mondhat a nőknek, kivéve az Orvosnőknek, Ápolónőknek és az egyéb Nő Dolgozóknak. Ha megszegi ezt a szabályt, akkor Hazaküldik. Vannak még szabályaink, de egyelőre most ezt a kettőt kell megjegyeznie. Átmegyünk egy ajtón, és belépünk az Orvosi Szárnyba. Kis Szobák, Orvosok, Ápolónők és egy Patika. A szekrényeken nagy acél lakatok. Bevisz az egyik szobába. Van benne ágy, asztal, szék, szekrény, és egy ablak. Minden fehér. Megáll az ajtóban, leülök az ágyra. Egy Ápolónő idejön néhány perc múlva és elbeszélget magával. Jó. Jól érzi magát? Nem, szarul vagyok. El fog múlni. Aha. Bízhat bennem. Jó. A pasas kimegy, becsapja az ajtót és egyedül maradok. A lábam rángatózik, megtapogatom az arcom, a nyelvemet körbeforgatom a számban. Fázom, és egyre hidegebb van. Hallom, hogy valaki üvöltözik. Az ajtó kinyílik, és egy Ápolónő lép a szobába. Fehérbe van öltözve, mindene fehér, és egy csiptetős mappát tart a kezében. Leül az íróasztal mögötti székre. Helló James. Helló. Fel kell tennem néhány kérdést. Jó. Meg kell mérnem a vérnyomásodat és a pulzusodat is. Jó. Milyen szereket használsz általában? Alkoholt. Minden nap? Igen. Hány óra körül kezdesz inni? Amikor felkelek. Beírja a lapra. Mennyit iszol naponta?

Amennyit tudok. Az mennyi? Elég ahhoz, hogy úgy nézzek ki, ahogy kinézek. Rám néz. Ezt is beírja. Használsz valami mást is? Kokaint. Milyen gyakran? Minden nap. Beírja. Mennyit? Amennyit csak tudok. Beírja. Milyen formában fogyasztod? Mostanában cracket szívtam, de az elmúlt évek alatt minden létező formájában fogyasztottam. Beírja. Valami egyebet? Trippet, lecsót, gombát, speedet, PCP-t, ragasztót. Beírja. Milyen gyakran? Amikor van. Milyen gyakran? Hetente párszor. Beírja. Előre lép és előhúz egy sztetoszkópot. Hogy érzed magad? Borzalmasan. Milyen szempontból? Minden szempontból. Az ingemhez nyúl. Nem gond, ha ezt? Nem. Felhúzza az ingem, és a mellemhez nyomja a sztetoszkópot. Hallgatózik. Mély levegőt vegyél. Hallgatózik. Jó. Még egyszer. Elereszti az ingem, visszalép és beírja. Köszönöm. Mosolygok. Fázol? Igen. Kezében egy vérnyomásmérő. Hányingered is van?

Igen. Az övét összecsatolja a karomon és ez fáj. Legutóbb mikor fogyasztottál valamit? Pumpálni kezd. Egy kis idővel ezelőtt. Mit és mennyit? Megittam egy üveg vodkát. Mekkora része ez a napi adagodnak? Semekkora. A kijelzőt nézi, a számok változnak, beírja az eredményt és lecsatolja a vérnyomásmérőt. Egy pillanatra el kell mennem, de visszajövök. A falat bámulom. Tüzetes kivizsgálásra van szükség, és valószínűleg méregtelenítő gyógyszereket is adnunk kell. Egy árnyat látok, és úgy hiszem, mozog, de nem vagyok biztos benne. Jelenleg rendben vagy, de szerintem érezni fogsz még fura dolgokat. Látok még egy árnyat. Utálom ezt. Hívj, ha szükség van rám. Utálom ezt. Feláll, mosolyog, visszatolja a széket és kimegy. Leveszem a cipőmet, befekszem a takaró alá, becsukom a szemem és elalszom. Felébredek, reszketek, összegömbölyödöm, ökölbe szorítom a kezem. Izzadtság folyik a mellemen, a karomon, a lábamon. Csípi az arcomat. Felülök és hallom, valaki nyöszörög. Egy bogarat látok a sarokban, de tudom, hogy nincsen ott. A falak összezáródnak és kinyílnak, összezáródnak és kinyílnak, hallom a falakat. Befogom a fülemet, de ennyi nem elég. Felállok. Körülnézek. Nem tudok semmit. Hol vagyok, miért, mi történt, hogy menekülhetnék. Ki vagyok, hogy hívnak. Összegömbölyödöm a padlón, képek és hangok törnek rám. Olyanok, amiket sose láttam, sose hallottam, nem is tudtam, hogy léteznek. A mennyezetről jönnek, az ajtóból, az ablakból, az íróasztalból, a székből, az ágyból és a szekrényből. A kibaszott szekrényből is jönnek. Sötét árnyak, éles fények, kék, sárga és vörös, olyan vörös villámlások, mint a vérem. Felém jönnek, üvöltöznek velem, nem tudom kicsodák, de tudom, hogy a bogarak oldalán állnak. Üvöltöznek velem. Kezdek reszketni. Reszketek, reszketek, reszketek. Az egész testem remeg, a szívem ki akar ugrani a helyéből, érzem, hogy belülről üti a mellem, izzadok és csíp. A bogarak felmásznak a testemre, csipkednek, de megpróbálom kinyírni őket. Felkaparom a bőröm, megtépem a hajam, harapdálni kezdem magam. Egy fogam sincs, harapdálom magam, és jönnek az árnyak, éles fények, villanások, üvöltések és bogarak, bogarak, bogarak. Szétzuhantam. Teljesen kibaszottul szétzuhantam. Üvöltök. Magamra pisálok.

Beszarok a nadrágomba. Az Ápolónő visszajön, segítséget hív, Fehérköpenyes Férfiak jönnek, felraknak az ágyra és lefognak. Próbálnám öldösni a bogarakat, de nem tudok mozogni, tovább élnek. Bennem. Rajtam. Érzem a sztetoszkópot, a vérnyomásmérőt, és hogy egy injekciós tűt szúrnak a karomba miközben leszorítanak. Megvakít a sötétség. Kikészültem.

Az ablak melletti széken ülök, és bámulok. Nem tudom, mit bámulok, és nem is érdekel. Sötét van, késő van, és nem tudok többet aludni. Elmúlt a gyógyszerek hatása. Az Ápolónő bejön. Nem tudsz aludni? Megméri a vérnyomásomat és a pulzusomat. Nem. Van egy Társalgónk. Néhány gyógyszert ad a kezembe. Tévét is nézhetsz. Köpenyt és papucsot nyújt felém. Ott dohányozhatsz is. Megfordulok, és kinézek az ablakon. Öltözz át, és megmutatom, merre van. Rendben. Elmegy, beveszem a gyógyszereket, átöltözöm, és mikor kilépek az ajtón, már vár rám. Mosolyog, és ad egy doboz cigit. Ez jó lesz? Elmosolyodom. Köszönöm. Bemegyünk a Társalgóba. Televízió, két kanapé, egy kényelmes szék, kávé- és italautomaták. A tévé be van kapcsolva. Kérsz egy üdítőitalt? Leülök a székre. Nem. Rendben vagy? Bólintok. Köszönöm. Elmegy, és érzem, hogy beüt a tabletták hatása. Nézem a tévét, de nem figyelek semmire. Elszívok egy cigarettát. Mar. Egy pasas bejön, odasétál hozzám és megáll előttem. Hé, Haver. Mély és sötét hangja van. Hé, Haver. Ide-oda hadonászik a karjával. Hozzád beszélek. Hegek vannak végig mind a két csuklóján. Hozzád beszélek. Belenézek a szemébe. Üres a tekintete. Mi van?

Mutogat. Ez az én székem. Visszafordulok a tévé felé. Ez az én székem. A gyógyszerek beütnek. Hé, Haver, ez az én székem. Nem, figyelek semmire. HÉ, SEGGFEJ! EZ AZ ÉN KIBASZOTT SZÉKEM! Nézem a tévét, ő keményen zihál, az Ápolónő bejön. Valami gond van? Ez a Seggfej ráült a székemre. Akkor miért nem ül a kanapéra? Mert nem szeretem a kanapét. A székemet szeretem. James ül most a széken. Üljön a kanapéra vagy a földre, vagy menjen ki. Maga dönt. Kibaszott James. Állítsa fel! Azt akarja, hogy idehívjam a Biztonságiakat? Nem. Akkor maga dönt. Odamegy a kanapéhoz és leül. Az Ápolónő figyeli. Köszönöm. Elneveti magát, az Ápolónő kimegy, magunkra maradunk, én a tévét nézem és cigarettázom. Engem bámul, a körmét rágja, és rám köpködi a darabkákat, de a gyógyszerek már beütöttek, a bogarak eltűntek, nem érdekel semmi. Nem figyelek semmire. Nézem a tévét. Minden lelassul. A felismerhetetlenségig lelassul minden. A kép elhomályosul, a hang elúszik. Nincs történet, nincsenek zörejek, csak villogó fények és kísértet hangok szimfóniája. Bámulom a fényeket, és hallgatom a hangokat. Azt akarom, hogy eltűnjenek, de maradnak. A szemem becsukódik. Erőlködöm, próbálom kinyitni, de nem megy. Az egész testem elkókad, mint a szemem. Az izmaim elernyednek, és lecsúszom a székről a padlóra. Nem tetszik a padló, és nem akarok a padlóra kerülni, de nem tudom megállítani magam. Csúszás közben a köpenyem beleakad a székbe, az ülőke felsérti a combomat, és a köpeny felgöngyölődik a csípőmig. Felemelem a kezem, hogy megigazítsam a köpenyt, a kezem visszahull. Az agyam üzeni a kezemnek, hogy mozduljon meg, az agyam azt üzeni a kezemnek, hogy igazítsa meg a köpenyt, de az agyam nem működik. A köpeny marad. A pasas abbahagyja a körmei köpködését, feláll, és elindul felém, résnyire nyitott szememen látom, hogy jön. Tudom, hogy azt csinálhat velem, amit akar, tudom, hogy tehetetlen vagyok. Tudom, hogy dühös, érzem a lépéséből, a sebhelyeiből, a tekintetéből, hogy valószínűleg rajtam fogja kitölteni a mérgét valamilyen kegyetlen formában. Ha tudnék mozogni, felállnék, és megkínálnám egy akkora sorozattal, amekkorát csak kibír, de így nem kínálhatom meg

semmivel. Minden egyes lépéssel, ahogy közeledik felém, a helyzet egyre tisztább lesz a tudatomban. Azt csinálhat velem, amit akar, tehetetlen vagyok, nem tudom leállítani. Tehetetlen vagyok, nem tudom leállítani. Tehetetlen vagyok. Tehetetlen. Megáll fölöttem és engem bámul. Lehajol, belenéz az arcomba és nevet. Te egy ocsmány Anyabaszó vagy. Próbálok valamit válaszolni. Csak motyogni tudok. Most seggbe rúghatnálak, ha kedvem lenne hozzá. Kibaszott véres péppé verhetnélek. A testem lebénult. De én csak azt a kibaszott széket akarom. Az agyam nem működik. És el is veszem bazmeg. Felém nyúl, megragadja a csuklómat, és végigvonszol a padlón. Elvonszol a széktől a Szoba sarkáig, és otthagy arccal lefelé fekve a padlón. Fölém hajol, és száját a fülemhez tapasztja. Szétrúghattam volna a szaros valagadat. Ezt sose felejtsd el. Otthagy, hallom, ahogy leül a székre, és elkezdi váltogatni a tévécsatornákat. Sportösszefoglaló, ismeretterjesztő műsor a hajnövésről és éjszakai talk show. A talk show-nál marad, nevet, amikor nevetni kell, és arról motyog magában, hogyan szeretné megkefélni az egyik vendéget. Arcommal a padlón fekszem. Ébren vagyok, de nem bírok megmozdulni. A szívem hangosan kalapál, mintha látnám is. Hallom, ahogy a szőnyeg érdes szálai bevésődnek az arcomba. Érzem, ahogy feldübörög a műsorban a konzervröhögés. Ébren vagyok, de nem tudok megmozdulni. Halványulok. Halványulok. Halványulok. Eljön a reggel, és amikor ébredezek, már tudok mozogni, felállok, és keresem a pasast. Eltűnt, de az emléke nem, és az jó sokáig nem is fog. Mindig ez volt a hibám. Megőrzöm az emlékeket. Visszamegyek a Szobámhoz, és amikor kinyitom az ajtót, látom, hogy egy Alkalmazott egy tál ennivalót rak az asztalra. Rám néz és elmosolyodik. Jó reggelt. Jó reggelt. Hoztam egy kis reggelit. Gondoltuk, hogy esetleg megéhezett. Köszönöm. Ha bármire szüksége van, csak hívjon. Köszönöm. Elmegy, és én megnézem a kaját. Tojás, szalonna, pirítós, krumpli. Egy pohár víz és egy pohár narancslé. Nem akarok enni, de tudom, hogy kellene,

odamegyek a székhez, leülök, nézem a kaját, és vizsgálgatom az arcomat. Még mindig be van dagadva. Megfogom az ajkamat és bereped. Kinyitom a számat és vérezni kezd. Becsukom a számat, és csöpög a vér. Nem akarok enni, de tudom, hogy kellene. A vizes pohárért nyúlok, belekortyolok, de túl hideg. A narancsléért nyúlok, belekortyolok, de éget. Megpróbálom a villát használni, de túl nagy kárt okoz. Feltördelem a pirítóst, az ujjammal a torkomig nyomom a darabkákat. Ugyanezt teszem a krumplival, a tojással és a szalonnával. Megiszom a vizet, de a narancslét nem. Tisztára nyalom az ujjaimat. Mikor megvagyok, kimegyek a Fürdőszobába hányni. Próbálom visszatartani, de nem megy. Kábé az étel fele jön fel, egy kis vér és némi epe. Örülök, hogy bennem maradt az étel fele. Ez több, mint ami általában megmarad bennem. Amikor visszamegyek az ágyamhoz, egy Orvos lép a Szobámba. Mosolyog. Helló. Kitűzőt hord, de nem tudom elolvasni a nevét. Baker Doktor vagyok. Kezet fogunk. A mai napon magával foglalkozom. Leülök az ágy szélére. Megfelel ez magának? Az arcomra néz, de nem a szemembe. Meg. Belenézek a szemébe. Hogy érzi magát? Kedvesen néz rám. Unom már ezt a kérdést. Nevet. Lefogadtam volna. Elmosolyodom. Tessék. Tablettákat nyom a kezembe. Librium és Diazepam. Beveszem. Méregtelenítő gyógyszerek, fontos szerepük van a kezelésben, mert stabilizálják a szívet és a vérnyomást, és segítenek elviselni az elvonást. Nélkülük agyvérzést vagy szívrohamot vagy mindkettőt is kaphat. Előrehajol és megnézi az arcomat. A következő öt napban négy óránként kell szednie fokozatosan csökkentett mennyiségben. Belenézek a szemébe. Elvégzünk néhány vizsgálatot. Már látott ilyet.

És hamarosan összeállítunk magának egy gyógyító Programot. Rendben. Bár először még megpróbáljuk kicsit összeszerelni magát. Bemegyünk egy Szobába. Bent élesen világító lámpák, egy nagy műtőasztal és több doboz orvosi felszerelés. Felülök az ágyra, ő felhúz egy pár gumikesztyűt, és megvizsgálja az arcomat. Leszedi a varasodást. Kinyitja a számat. Az ujja befér a sebbe. Elővesz egy tűt meg valami fonalat, azt kéri, hogy szorítsam ökölbe a kezem és csukjam be a szemem. Nyitva tartom a szemem és figyelem, ahogy szaladgál a tű. Be és ki. Az arcomon, az ajkamon, a számban. Negyvenegyszer. Készen vagyunk, ő a Szájsebésszel beszél, én az ágyon ülök és remegek a fájdalomtól. Érzem a forróságot, a fonalat és a vért. Megbeszél egy időpontot, lerakja a kagylót, és megmossa a kezét. Néhány nap múlva bevisszük a Városba, és rendbe tesszük a fogait. A nyelvemet végigfuttatom az öltéseken. Ismerem a Fogorvost, nagyon fog vigyázni magára. Végigfuttatom a nyelvem a fogaim maradványain. Úgy fog kinézni, mint új korában. A nyelvem visszaül a helyére. Ne aggódjon. Felhúz egy pár új kesztyűt, és megfordul. Most meg kell vizsgálnom az orrát. Mély levegőt veszek. Előrelép, és nézegetni kezdi az orrom. Megérinti, és én összerezzenek. Már nem is érzem az arcomat. Ez ronda. Tudom. El kell majd törni és helyrerakni. Tudom. Minél hamarább, annál jobb, de ha akarja, várhatunk vele. Minél hamarább, annál jobb. Rendben. Terpeszállásba lép, hogy stabilabb legyen, és mindkét kezét ráteszi az orromra. Megmarkolom az ágy szélét, becsukom a szemem és várok. Készen áll? Aha. Hirtelen befelé és fölfelé rántja a kezét, és hallani a reccsenést. Hideg fehér fény lövell a szemembe, végigcikázik a gerincemen, lehatol a lábamba és visszajön. A szemem csukva, de folyik a könnyem. Patakzik a vér az orrlyukamból. Most helyre kell raknom. Oldalirányban mozdítja a kezét, érzem, ahogy vele mozdulnak a porcok. Megint megmozgatja őket. Érzem. Felfelé nyomja, és úgy tűnik, illeszkedik. Érzem. Így jó.

Ragasztószalagért nyúl, és én kinyitom a szemem. Körbetekeri a szalaggal az orrnyergemet, és a helyükön rögzíti a porcokat. Feszítő érzés. Fog egy törülközőt, letörli a vért az arcomról és a nyakamról, én a falat bámulom. Az arcom lüktet, annyira szorítom az ágy szélét, hogy fáj a kezem. El akarom engedni, de nem bírom. Jól van? Nem. Nem adhatok fájdalomcsillapítót. Gondoltam. A Librium és a Diazepam tompítja kicsit, de azért fájni fog. Tudom. Szerzek magának egy új köpenyt. Köszönöm. Hátralép, bedobja a törülközőt a szemétbe és kimegy. Elengedem az ágy szélét, az arcom elé emelem a kezem és nézegetem. Remeg, én is remegek. Az Orvos visszajön egy Ápolónővel, segítenek átöltöznöm, és elmondják, milyen vizsgálatokat fognak még rajtam végezni. Vér, vizelet, széklet. Meg kell tudniuk, hogy milyen károkat okoztam a belső szerveimben. A gondolat felháborít. Kimegyünk és átmegyünk egy másik Szobába, aminek szintén van Fürdőszobája. Belepisilek egy csészébe, beleszarok egy műanyag dobozba, belenyomnak egy tűt a karomba. Egyszerű, könnyű és fájdalommentes. Kijövünk, az Osztály pezseg. A Betegek sorban állnak a gyógyszerekért, az Orvosok Szobáról Szobára járnak, az Ápolónők üvegeket és csöveket cipelnek. Zajok vannak, de minden csendes. Bemegyek a Szobámba az Orvossal, és ráülök az ágyamra. Leül a székre és beleír a kórlapba. Befejezi az írást és rám néz. A fogászatot leszámítva a legnehezén már túl van. Az jó. Felírok magának naponta háromszor 250 milligramm Amoxicillint és napi egyszer 500 milligramm Penicillin VK-t. Ez megvédi minden fertőzéstől. Rendben. Menjen a Házi Patikába és ott kiadják, de ha elfelejti, akkor egy Ápolónő megkeresi magát. Oké. Köszönöm, hogy együttműködött velem. Semmi gond. Sok szerencsét. Köszönöm. Feláll, én is felállok, kezet fogunk és kimegy. Elsétálok a Házi Patikához, és beállok a sorba. Egy fiatal nő áll előttem. Megfordul, és belenéz az arcomba. Beszél.

Szia. Elmosolyodik. Szia. Felém nyújtja a kezét. Lilly vagyok. Megfogom. Meleg és puha. James vagyok. Nem akarom elengedni, de elengedem. Előrelépünk. Mi történt? A Házi Patika felé pillant. Nem emlékszem. Felém fordul. Kiütötted magad? Aha. Grimaszt vág. Az szar. Nevetek. Aha. Előrelépünk. Mikor jöttél ide? A Házi Patika felé nézek. Tegnap. Az Ápolónő ellenségesen figyel minket. Én is. Az Ápolónő felé mozdulok, Lilly megfordul, elhallgat, előrelépünk és várunk. Az Ápolónő ellenségesen néz ránk, Lilly kezébe ad néhány tablettát és egy pohár vizet, Lilly beveszi a tablettákat, és megissza a vizet. Felém fordul, mosolyogva megy el mellettem és annyit mond, szia. Mosolygok és előrelépek. Az Ápolónő ellenségesen pillant rám és a nevemet kérdi. James Frey. Belenéz a listájába, odalép egy szekrényhez, kivesz néhány gyógyszert, és a kezembe nyomja őket egy pohár vízzel együtt. Beveszem a tablettákat. Megiszom a vizet. Bemegyek a Szobámba és elalszom, a nap további részét alvással töltöm, kaját gyömöszölök le a torkomon, sorban állok és gyógyszereket szedek be.

Még sötét van, amikor felébreszt a testem. Éget a gyomrom, mintha tűz lángolna benne. Megrándul a gyomrom, és belehasít a fájdalom. Megint rándul egyet, és erősödik a fájdalom. Megint rándul egyet, és lebénulok. Tudom, mi következik, fel kellene állnom, de nem tudok járni, legurulok az ágyról, és lezuhanok a padlóra. Fekszem a padlón, nyöszörgök, hideg van, csend és sötétség. A fájdalom csillapodik, kimászok a Fürdőszobába, megmarkolom a vécécsésze szélét és várok. Izzadok, gyorsan veszem a levegőt, és kalapál a szívem. Megremeg a testem, becsukom a szemem és előrehajolok. Vér, epe és ételdarabok ömlenek a számon és az orromon keresztül. Beleragad a torkomba, az orrlyukamba és a maradék fogaim közé. Megint jön, megint jön, megint jön, minden alkalommal éles fájdalom lövell a mellkasomba, a bal karomba és az állkapcsomba. Beverem a fejem a vécécsészébe, de nem érzek semmit. Megint beverem. Semmi. A hányás véget ér, leülök, kinyitom a szemem, és a vécét bámulom. Vastag, vörös, ragacsos csíkok az oldalán, belül a vízben barnás darabkák lebegnek. Megpróbálom lelassítani a légzésemet és a szívverésemet, de nem tudom, így ülök és várok. Minden reggel egyforma. Hányok, ülök és várok. Néhány perc múlva felállok, és lassan visszasétálok a Szobába. Az éjszaka múlik, az ablaknál állok, és kinézek. Narancssárga és rózsaszín sávok a kék égen, nagy madarak sziluettjét látom a felkelő vörös napkorongban, lassú tempóban felhők közelednek felém. Érzem, ahogy csepeg a vér a sebes arcomról, érzem, ahogy ver a szívem, érzem, ahogy lepereg a súlyos életem, és rájövök, hogy miért mondják gyászosnak a hajnalt. Megtörlöm az arcom a köpenyem ujjával, leveszem a vérrel és mindenféle hányadékkal bepiszkolt köpenyt, ledobom a földre, és kimegyek a Fürdőszobába. Bekapcsolom a zuhanyt, és várok a meleg vízre. A testemre nézek. A bőröm hámlik és fehér. A törzsem tele van vágásokkal és horzsolásokkal. Vékony vagyok és petyhüdt az izmom. Megviseltnek, szétvertnek és holtnak tűnök. Régen nem így néztem ki. Megérintem a vizet. Meleg, de nem forró. Belépek a zuhany alá, elzárom a hideg vizet, és várom a forrót. A víz ráömlik a mellemre és végigfolyik a testemen. A szappanért nyúlok, beszappanozom magam, közben a víz felforrósodik. Becsapódik a bőrömbe, és megégeti a bőröm, és kivörösödik a bőröm. Bár fáj, azért jól esik. A forróság, a víz, a szappan, az égés. Fáj, de megérdemlem. Elzárom a vizet, és kilépek a zuhany alól, és megtörlöm magam. Bemászok az ágyba, bebújok a takaró alá, és becsukom a szemem, és megpróbálok emlékezni. Nyolc nappal ezelőtt Észak-Karolinában voltam. Emlékszem, szereztem egy

üveg piát és egy pipát és elhatároztam, hogy autózni indulok. Két nappal később Washington D.C.-ben ébredtem. Egy haverom Nővérének a Házában feküdtem a kanapén. Húgy és hányás borított be, megkért, hogy menjek el, így hát kölcsönkértem tőle egy pólót és elindultam. Huszonnégy órával később Ohióban ébredtem. Emlékszem egy Házra, egy Bárra, némi crackre, ragasztóra. Emlékszem, hogy üvöltöttem. Emlékszem, hogy sírtam. Az ajtó kinyílik, felülök, az Orvos behoz egy halom ruhát, gyógyszereket, és ráteszi az asztalra. Helló. A tablettákért nyúlok. Helló. Beveszem. Hoztam tiszta ruhát. Köszönöm. Leül az asztalhoz. Ma átvisszük egy másik Osztályra. Rendben. Általában ritkul a kapcsolatunk, amikor egy Beteg más Osztályra kerül, de a maga esetében továbbra is kell találkoznunk. Oké. A jövő héten naponta kétszer kell feljönnie, reggeli és ebéd után, hogy megkapja az antibiotikumot és a Libriumot. Most odaadom az utolsó adag Diazepamot. Jól van. Belenéz a számba. Holnap elvisszük a Fogorvoshoz. Én még nem néztem bele a számba. Ő tudja, hogy mit miért tesz, és nekem jó barátom. Nagyon fog vigyázni magára. Félek belenézni a számba. Legyen erős, és rendbe fog jönni. Félek az undortól, amit a saját képem látványa okozhat. Öltözzön át, és várjon a Társalgóban. Jó. Valakit küldenek majd magáért az Osztályról. Alig várom. Nevet és feláll. Sok szerencsét, James. Én is felállok. Köszönöm. Kezet fogunk és kimegy, én átöltözöm az újonnan hozott ruhákba. Terepszínű nadrág, fehér póló, papucs. Meleg, puha és kényelmes cuccok. Szinte embernek érzem magam. Kimegyek a Szobámból, és átmegyek az Orvosi Osztályon, ahol

semmi sem változott. Éles fények, fehérség. Betegek, Orvosok, sorban állók és gyógyszerek. Nyöszörgések és sikolyok. Szomorúság, őrület és romok. Ismerem ezeket és már nem hatnak rám. Besétálok a Társalgóba, és leülök a kanapéra. Egyedül vagyok, a tévét nézem, és beüt az utolsó adag pirula hatása. A szívdobogásom lelassul. A kezem abbahagyja a remegést. A szemhéjam leesik. A testem elernyed. Semmi nem számít. Hallom a nevem, felnézek és Lilly áll előttem. Mosolyog és leül mellém. Emlékszel rám? Lilly. Elmosolyodik. Nem voltam biztos benne. Elég kifacsart vagy. Librium és Diazepam. Ja, én most jöttem le róla. Utálom ezeket a szarokat. Jobb, mint a semmi. Nevet. Beszéljünk majd néhány nap múlva. Mosolygok. Kétlem, hogy kibírom még néhány napig. Bólint. Ismerem ezt az érzést. Nem válaszolok. Beszélni kezd. Honnan jössz? A cigimért nyúlok. Észak-Karolinából. Kihúzok egy szálat. Nekem is adnál egyet? Adok neki egy cigarettát és meggyújtom, és cigizünk, és Lilly beszélni kezd magáról, és én hallgatom. Huszonkét éves és Phoenixben nőtt fel. Az Apja elhagyta őket, amikor négy éves volt, az Anyja Heroinfüggőként kurválkodott az anyagért és akárkivel lefeküdt, aki hajlandó volt fizetni neki. Tíz éves korában kezdett drogokat adni Lillynek, és tizenhárom évesen már őt is kurválkodásra kényszerítette. Tizenhét évesen Lilly elszökött a Nagymamájához Chicagóba, és mostanáig ott élt. Rászokott a crackre és a quaaludesra. Egy férfi lép be a Szobába, befejezzük a beszélgetést, és a férfi megáll előttem. Sovány, elegáns, majdnem kopasz. Apró ideges szeme van. James? Mosolyog. Igen. Nagyon vidámnak tűnik.

Helló, Roy vagyok. Felém nyújtja a kezét. Helló. Felállok és kezet fogok vele. Azért jöttem, hogy levigyelek az Osztályra. Rendben. Van táskád? Nincs. Váltóruha, könyvek? Nincs. Bármi egyéb? Semmi. Újra mosolyog. Idegesen. Menjünk. Megfordulok és Lillyre nézek, aki úgy tesz, mintha a tévét nézné. Szia Lilly. Felnéz és mosolyog rám. Szia James. Roy és én kimegyünk a Társalgóból, lesétálunk egy rövid, sötét, szőnyeggel borított Folyosón. Séta közben Roy alaposan végigmér. Tudod, hogy ezt tiltja a Szabályzat? Egyenesen magam elé bámulok. Mit? A nőkkel való beszélgetést. Elnézést. Ne kérj elnézést, csak ne tedd többet. Rendben. A Szabályok a saját érdekedet szolgálják. Azt ajánlom, tartsd be őket. Megpróbálom. Ne csak próbáld, mert bajba kerülsz. Megpróbálom. Egy hatalmas ajtóhoz érkezünk, keresztülsétálunk rajta és minden megváltozik. A folyosók hosszúak, és ajtók nyílnak belőlük. Bársonyosak a szőnyegek, tiszták a falak. Fények, színek, kellemes hangulat. Mindenfelé emberek sétálnak és mosolyognak. Keresztülsétálunk egy Folyosórendszeren. Roy engem bámul, én meg előrebámulok. Beszél az Osztályról és a Szabályokról. Mindig húsz-huszonöt férfi tartózkodik az Osztályon, három Nevelőtanár és egy Osztályfelügyelő. Minden férfinak van egy Nevelőtanára, aki a személyes Gyógyító Programját vezeti, és az Osztályfelügyelő őket ellenőrzi. Mindenkinek naponta három Előadást kell meghallgatnia, háromszor kell étkezni és részt kell venni minden közös tevékenységben. Minden férfinak van valami munkája, amit reggel kell elvégezni.

Tudatmódosító szerek szedése nem engedélyezett az Osztályon. Ha rajta kapnak vagy találnak nálad bármilyen drogot, akkor elküldenek. Levelet naponta egyszer kézbesítenek. A Nevelőtanároknak jogukban áll kinyitni és átkutatni minden küldeményt. Látogatók vasárnap jöhetnek egy és négy óra között. A Személyzetnek jogában áll átkutatni és megvizsgálni bármilyen ajándékot vagy csomagot, amit a Látogatók hoznak. A nők más Osztályokon laknak és tilos kapcsolatba lépni velük. Ha találkozol velük a Folyosókon, a helló megengedett, a hogy vagy nem. Ha megszeged ezt a Szabályt, akkor lehet, hogy távoznod kell. Roy bámul engem. A Szabályokat komolyan kell venni. Ha meg akarsz gyógyulni, azt tanácsolom, tartsd be őket. Egyenesen előre bámulok. Megpróbálom. Átmegyünk egy Sawyer feliratú ajtón, és belépünk az Osztályra. Végigmegyünk egy Folyosón, melynek mindkét oldalán ajtók állnak. Némelyik ajtóra nevek vannak kifüggesztve, némelyik ajtó nyitva áll. Férfiakat látok a Szobákban. Véget ér a Folyosó, és belépünk egy nagy, nyitott, kétszintes Helyiségbe. A Felső Szinten italautomata, csokiautomata, egy nagy kávéfőző, konyharész és egy nagy asztal áll, körötte székek. Az Alsó Szinten kanapék és székek köralakba rendezve, egy televízió és egy tábla. A távolabbi falnál egy Telefonfülke, és a másik két falból nagyméretű üveg tolóajtók nyílnak. Az ajtók egy nagy füves térségre vezetnek, ahol fák vannak, és a távolban egy Tavat látok. A férfiak az asztalok körül és a kanapékon ülnek. Olvasnak, beszélgetnek, cigarettát szívnak és kávét isznak. Amikor belépek a Terembe, mindannyian felém fordulnak és engem bámulnak. Roy mosolyog. Üdvözlünk a Sawyerben. Kösz. Ez egy jó hely. El akarok menni. Itt majd rendbe jössz. Elfutni. Higgyél nekem. Jól bebaszni. Aha. Meghalni. Menjünk a Szobádba. A Helyiség Felső Szintjéről kisétálunk egy Folyosóra. A Folyosóról Szobák nyílnak, hallom, hogy bent Emberek beszélgetnek, nevetnek, üvöltöznek. Megállunk egy ajtónál, Roy kinyitja az ajtót és belépünk a Szobába. A Szoba elég nagy, és négy ágy van benne, mindegyik a sarokban. Mindegyik ágy mellett egy kis éjjeliszekrény és egy kis ruhaszekrény. A Fürdőszoba oldalról nyílik.

Két férfi ül az egyik ágyon, kártyáznak, és mindketten felnéznek, amikor belépünk. Larry, Warren, bemutatom James-t. A férfiak felállnak, odasétálnak hozzám és bemutatkoznak. Larry alacsony és erős, olyan a felépítése, akár egy kőtörő kalapács feje. Hosszú, barna haja van, sűrű szakálla és déli kiejtése. Harmincöt körülinek néz ki. Warren az ötvenes éveiben jár, magas, vékony, napbarnított és széles a mosolya. Kezet rázunk, megkérdezik, hova valósi vagyok, és megmondom nekik. Megkérdezik, hogy akarok-e kártyázni, azt felelem, nem. Azt mondom nekik, hogy fáradt vagyok és pihenni szeretnék, köszönetet mondok Roynak, odasétálok az üres ágyhoz és lefekszem. Roy kimegy, Larry és Warren visszamennek kártyázni. Becsukom a szemem, mély levegőt veszek, az életemre gondolok és arra, hogy jutottam idáig. A leépülésre, pusztulásra és összeomlásra gondolok, amit magamnak és másoknak okoztam. Az öngyűlöletre és önirtózatra gondolok. Arra gondolok, mi, miért és hogy történt, a gondolatok könnyen jönnek, de a válaszok nem. Lépéseket hallok, érzem, hogy van itt valaki. Kinyitom a szemem, és egy férfi áll felettem. Harminc körüli lehet. Középmagas, nádszál vékony, a karja hosszú, csontos és kicsi a keze. Precízen vágott rövid haja van, arca frissen borotvált. Új vagy. Ideges, és be van pörögve. Aha. Üres a tekintete. Hogy hívnak? James. Felülök. John vagyok. Leül az ágy szélére, és ad egy névjegykártyát. Ez a névjegyem. Elolvasom. Az van ráírva, John Everett. Szexuális Nindzsa. San Francisco és a Föld. Nevetek. Akarsz látni valamit? A tárcájáért nyúl. Persze. Kinyitja, és előhúz egy megfakult újságcikket, és a kezembe nyomja. A cikk régi és a San Francisco Chronicle-ben jelent meg. A képen egy férfi áll az utca közepén kezében egy táblával. A főcím azt írja, Letartóztatták a Férfit, aki Kokain Eladó táblával jelent meg a Market Streeten három órával azután, hogy kiengedték a San Quentin Börtönből. Ez én vagyok. Megint nevetek. Lecsuktak még három évre.

Visszaadom a cikket. Az szívás. Elteszi a zsebébe. Basztál már seggbe valakit? Mit? Basztál már seggbe valakit? Miről beszélsz? Én belejöttem a Börtönben, és már rászoktam. Erre és a kristályos kokainra. Gondoltam, ezt minél hamarabb tudnod kell. Bámulok rá. Az őszinteség és a nyíltság itt nagyon fontos. Ez is a Program része és, mivel a Programomon dolgozom, el akartam mondani neked. Ez így oké? Keményen nézek rá. Rendben van. Ideges lesz, feláll, megnézi az óráját. Ideje ebédelni. Akarod, hogy megmutassam az Ebédlőt? Szó nélkül felállok. Csak bámulok. Elindulunk, végigmegyünk az Osztályon, és átmegyünk egy Folyosórendszeren. Séta közben John magáról beszél. Harminchét éves és Seattle-ből származik. Gazdag és befolyásos családban nőtt fel, de kitagadták. Van egy húszéves lánya, akit nem látott már tíz éve. Nyolc évet töltött börtönben. Az Apja ötéves korában kezdte zaklatni. Belépünk egy hosszú Folyosóra, melynek mindkét oldala üvegből van. Az egyik részén nők ebédelnek, a másikon férfiak. A Folyosó vége egy Közös Rész salátabárral és két önkiszolgáló sorral, ahol az ételt adják ki. John leszed két tálcát, az egyiket nekem adja, és beállunk a sorba. Amíg lépkedünk előre, ismerkedek a környezetemmel. Férfiak és nők. Kaja. Beszélgetnek, de nem mosolyognak. Kör alakú asztalok nyolc székkel. Emberek ülnek a székeken, az asztalokon tányérok, poharak és tálcák. Körülbelül százhuszonöten ülnek a Férfi Részleg asztalainál, itt valószínűleg kétszázan is elférnek egyszerre. Körülbelül száz nő ül szétszóródva a Női Részleg asztalainál, ahol úgy százötvenen férhetnek el. Elveszek egy tányér levest és egy üveg vizet és, ahogy végigsétálok a termen, érzem, hogy bámulnak az emberek. Csak elképzelni tudom, hogy nézhetek ki. Találok egy üres asztalt, leülök, és egyedül vagyok. Belekortyolok a vízbe, és elkezdem a számba kanalazni a levest. Forró, és minden egyes kanál megfájdítja a számat, a pofámat, az ínyemet és a fogaimat. Lassan és megfontoltan eszem, egyáltalán nem nézek fel. Nem akarok senkit se látni, és nem akarom, hogy engem lássanak. Megeszem a levest, és legalább egy pillanatra jól érzem magam. Tele van a hasam, felmelegedek és elégedett vagyok. Felállok, elviszem a tálcámat, odarakom egy halom másik tálca mellé, és kimegyek az Ebédlőből.

Visszamegyek az Osztályra. Átmegyek egy nyitott ajtón, és valaki a nevemen szólít. Megállok, visszamegyek az ajtóhoz, egy férfi feláll egy íróasztal mögött és felém indul. Alig van túl a harmincon. Nagyon magas, és nagyon vékony. Sötét haja rövid copfba van kötve, és kerek fekete szemüveget visel. Fekete pólóban van, fekete nadrágban és fekete tenisz cipőben. Úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt kölyök, aki egész gyerekkorát a számítógép mögött töltötte és elbújt a Vagányok elől. Maga James. Kézfogásra nyújtja a kezét. Kezet fogunk. Ken vagyok, a Nevelőtanár ezen az Osztályon. Örvendek. Megfordul és az íróasztala felé sétál. Jöjjön be és üljön le. Utána megyek és leülök egy székre szemben vele, és körülnézek az Irodájában. Kicsi, zsúfolt, mindenfelé papírhalmok és dossziék. A falakat órarendek és kis tájképek meg portrék borítják, mögötte bekeretezve lóg az Anonim Alkoholisták Tizenkét Lépése. Elővesz egy dossziét, ráteszi az íróasztalára, kinyitja, és rám néz. Rendben elhelyezkedett? Aha. Tehetünk még valamit, hogy kellemesebben érezze magát? Nem. Szükségünk van még néhány információra, hogy teljesebb legyen a dossziéja. Nem bánja, ha felteszek néhány kérdést? Nem. Kezébe vesz egy tollat. Mikor kezdett drogokat és alkoholt fogyasztani? Tízévesen kezdtem inni, és tizenkét évesen drogozni. És mikor kezdett ez súlyosabbá válni? Tizenöt évesen minden nap ittam, tizennyolc évesen minden nap ittam és drogoztam. Azóta sokkal súlyosabbá vált a helyzetem. El szokott ájulni? Igen. Milyen gyakran? Minden nap. Mennyi ideje tart ez? Négy vagy öt éve. Rosszul szokott lenni? Minden nap. Milyen gyakran? Amikor felkelek, amikor megiszom az első pohárral, amikor eszem valamit és még néhányszor ezután. Mennyit jelent a néhányszor?

Úgy három és hét között. Mennyi ideje tart ez? Négy vagy öt éve. Gondolt valaha öngyilkosságra? Igen. Megpróbálta valaha? Nem. Volt már letartóztatva? Igen. Hány alkalommal? Tizenkétszer vagy tizenháromszor. Miért? Mindenféle szarságért. Például? Kábítószer-birtoklás, Kábítószerterjesztési-szándék, Ittas Vezetés háromszor, Garázdaság, Magántulajdon elleni Bűncselekmény, Testi Sértés, Testi Sértés Halálos Fegyverrel, Hivatalos Személy Megtámadása, Részegeskedés Közterületen, Rendzavarás. Biztos csináltam más szarságot is, de nem emlékszem, pontosan mit. Ezekben az ügyekben folyik maga ellen eljárás? A legtöbb esetben igen. Hol? Michiganben, Ohióban és Észak-Karolinában. Állt már Bíróság előtt? Nem. Óvadékkal szabadult? Megszöktem az Óvadék előtt. Hol? Mindenhol. Miért? Voltam már Börtönben. Nem tetszett, és nem akarok visszamenni. Ezekkel a vádakkal valamikor szembesülnie kell. Tudom. Támogatjuk abban, hogy elintézze ezeket az ügyeit, amíg nálunk van. Vagy legalább kezdjen bele. Ezen gondolkodni fogok. Miből élt mostanáig? Kábítószert árultam. Ezt abba kell hagynia. Tudom. Volt már Elvonókúrán? Nem. Miért?

Sose akartam elmenni. Megmondtam a Szüleimnek, ha megpróbálnak berakni, akkor elmegyek, és nem látnak többet. Elhitték nekem. Szünetet tart és leteszi a tollát. A szemembe néz, és érzem, hogy vizsgál, azt várja, mikor nézek félre, ezért nem teszem meg. Józan akar lenni? Azt hiszem. Azt hiszi? Aha. Ez azt jelenti, igen? Azt jelenti, azt hiszem. Miért? Pokol az életem, túl régóta Pokol. Ha így folytatom, meg fogok halni. Nem vagyok benne biztos, hogy már meg akarnék halni. Hajlandó ezért bármit megtenni? Nem tudom. Megkérdezem újra. Hajlandó ezért bármit megtenni? Nem tudom. Megkérdezem még egyszer. Hajlandó ezért bármit megtenni? Nem tudom. Rám bámul, mérges, amiért nem azt válaszolom, amit hallani akar. Visszabámulok. Ha nem hajlandó bármit megtenni ezért, akkor el is mehet. Szeretném, ha nem tenné, de nem segíthetünk addig, amíg nem akar saját magán segíteni. Gondolkozzon ezen, és akkor többet beszélgethetünk. Keressen meg, ha bármire szüksége van. Úgy lesz. Feláll és én is felállok, megkerüli az íróasztalát, kimegyünk az irodából, és visszamegyünk az Osztályra. A férfiak visszajönnek az ebédről, és kis csoportokba gyűlnek az asztaloknál, a kanapékon és a kinyitható székeken. Ken megkérdezi, hogy akarok-e valakivel megismerkedni, mondom, hogy nem, elmegy, és figyelem, ahogy odamegy egy másik férfihoz és beszélni kezd vele. Találok egy széket, rágyújtok egy cigarettára, mélyen leszívom a slukkot, és nézem a körülöttem üldögélő férfiakat. Feketék és fehérek és sárgák és barnák. Hosszú a hajuk, rövid a hajuk, szakállasak és bajszosak. Jól öltözöttek és rongyosak, kövérek és soványak. Kemények, viharvertek, lerobbantak, megkeseredettek. Ijesztőek és veszélyesek, őrültek és függők. Mind különbözőek és mind egyformák, ahogy ott ülök és szívom a cigarettámat, majd összeszarom magamat a félelemtől. Ken befejezi a beszélgetést a férfival, és bejelenti, hogy ideje elindulni az Előadásra, az emberek felállnak, és kezdenek kivonulni. A gyógyszer hatása kiment belőlem, új adagra van szükségem, tehát kihagyom az Előadást, visszasétálok az Orvosi Osztályra és beállok a sorba. Ahogy a sor megy előre, kezdek izgatott, ideges és dühös lenni. A gyógyszerek felé tett minden egyes

lépésnél erősödik az érzés. Érzem, hogy gyorsabban ver a szívem, a kezemre nézek, a kezem remeg, és amikor odaérek a pulthoz, alig tudok beszélni. Akarok valamit, szükségem van valamire, be kell vennem valamit. Bármit. Csak adják már bazmeg. Az Ápolónő megismer és előveszi a listát, és megnézi, és megfordul, és kiveszi a tablettáimat a szekrényből. Átnyújtja nekem egy műanyag pohárba töltött vízzel, és én beveszem, amilyen gyorsan tudom, és ellépek a pulttól és várok. Szinte azonnal jobban érzem magam. A szívem lelassul, a kezem abbahagyja a remegést, az idegesség, izgatottság és düh elszáll belőlem. Megfordulok, kimegyek, az Osztály felé sétálok, bemegyek az Előadóterembe, ahol leülök, és egy férfit hallgatok, aki az egészséges étrend és a tiszta tudat kapcsolatáról magyaráz. Semmit se értek belőle a gyógyszerek miatt, egy ponton véget ér az Előadás, és felállok, és kimegyek, és visszamegyek az Osztályra a többi férfival. Az egyikük hasonlít egy Filmsztárra, azt hiszem, beszélek vele, de nem biztos. A délután és a koraeste félig behunyt szemű kábulatban csusszan el, amikor eltűnik a gondolkodás bárminemű követhető formája, és minden pillanat egy örökkévalóság. Röviddel vacsora után bemászom az ágyba, és sok év után most először vagyok tudatában annak, hogy el fogok aludni.

Kinyitom a szemem. A Szobatársaim alszanak, a Szoba csendes, nyugodt és sötét. Felülök, az ujjaimmal megfésülöm a hajam, lenézek a párnámra és látom, hogy vér borítja. Az arcomhoz nyúlok, és észreveszem, hogy vérzik. Felállok, lassan tíz lépést teszek a Fürdőszoba felé, kinyitom az ajtót, bemegyek és felkapcsolom a villanyt. Megtorpanok a fényáradattól, becsukom a szemem, és amíg várom, hogy hozzászokjak, előrelépek és megmarkolom a mosdó szélét. Kinyitom a szemem, és felnézek a tükörbe, és öt nap után először meglátom a saját arcomat. Az ajkam fel van vágva, kicserepesedett és a normális méretének a háromszorosára duzzadt. Az arcom bal oldalán egy sor gennyezve hegesedő öltés tartja össze az egy hüvelyk hosszú, mély sebet. Az orrom elgörbült és bedagadt a kötés alatt, és két vörös csík patakzik az orrlyukamból. Mindkét szemem alatt fekete és sárga foltok. Friss és alvadt vér mindenütt. Papírtörölközőért nyúlok, benedvesítem, és óvatosan törölgetni kezdem. Csíkokat húz keresztbe-kasul az arcomon, a hegek felszakadnak, megrándulok a fájdalomtól, és a törölköző szétázik. Eldobom, és egy másikért nyúlok. Újra megismétlem. Újra megismétlem. Újra megismétlem. Befejezem, eldobom az utolsó törölközőt, megmosom a kezem, és figyelem a vörös záport, ami a bőrömről a mosdóba, onnan a lefolyóba örvénylik. Elzárom a vizet, és a kezemmel a hajamba túrok, meleg és kellemes érzés. Megpróbálom újra megnézni magam. Látni akarom a szememet. A halványzöld felszín mögé akarok nézni és meglátni, hogy mi van bennem, mi van legbelül, mit rejtegetek. Felnézek, de elfordulok. Próbálom erőltetni, de nem tudom. Megfordulok és kisétálok a Fürdőszobából, és bemegyek a Szobába. Larry, Warren és John már felkeltek és éppen öltözködnek. Azt mondják, helló, azt mondom, helló, visszasétálok az ágyamhoz és bebújok. Amint próbálok elhelyezkedni, John odajön hozzám és megáll előttem. Mit csinálsz? Nem látod, hogy mit csinálok? Visszafekszel aludni. Pontosan. Ezt nem teheted. Miért nem? Menni kell melózni. Mi a meló? Mindenkinek van melója. Felkelünk reggel és melózunk. Most? Aha.

Felkelek az ágyból, és követem Johnt az Osztály Felső Emeletére. Roy észrevesz, odasétál hozzám, és elvisz a Munkatáblához, megmutatja, és elmagyarázza, hogyan működik. Itt vannak a munkák, itt vannak a nevek. Minél régebben vagy itt, annál könnyebb munkát kapsz. Mivel csak most érkeztél, a Közös Vécéket kell kitakarítanod. Megkérdezem, hol vannak a tisztítószerek, és megmutatja nekem. Végig beszél, mialatt összeszedem az eszközöket és elindulok a Közös Vécék felé. Figyelj arra, hogy tiszták legyenek. Jó. De nagyon tiszták. Hallottam. Megtalálom a Közös Vécéket, két helyiség nyílik a Felső Emeletről, amelyeket a Nevelőtanárok, a Látogatók és azok a Betegek használnak, akik nem akarnak visszamenni a Szobájukba. Kisméretűek, egy vécé, egy piszoár és egy mosdó van bennük. Bemegyek és lesikálom a vécéket, a piszoárokat és a mosdókat. Kiviszem a szemetet, és berakom a vécépapírt. Felmosom a követ. Nem túl mulatságos, de régebben már takarítottam vécét, kibírom. Végzek a munkával, visszaviszem az eszközöket, visszamegyek a Szobámba, és bemegyek a Fürdőszobába, és elfog a rosszullét. Három napja nem piáltam, és öt napja nem kokszoltam, ezért nem olyan súlyos a rosszullét, mint általában, de most már másképpen érzem rosszul magam. Lehajtom a vécé fedelét, lehúzom a vizet, ráülök a vécére és a falat bámulom. Töprengek, hogy mi történik velem. Felállok, és elkezdek ide-oda járkálni a Fürdőszobában. Összefonom a karomat, és dörzsölni kezdem a testem. Fázom, és jeges borzongás rohan végig a gerincemen. Az egyik pillanatban sírni akarok, a másik pillanatban ölni, a harmadik pillanatban meg akarok halni. Arra gondolok, hogy elfutnék, de nincs hová menekülni, tehát járkálok és dörzsölöm a testem és fázom. Larry kinyitja az ajtót, és azt mondja, ideje reggelizni, tehát kimegyek és követem őt és Warrent és Johnt az Ebédlőbe, és beállok a sorba, és kapok valami kaját. Találok egy üres asztalt, leülök, és enni kezdem a tányér meleg és édes zabpelyhet, és iszom egy pohár vizet. Az érzéseim elmúlnak, de nem teljesen. Azt hiszem, be fogok dilizni. Megeszem a zabpelyhemet, és hátradőlök a széken, és körbenézek az Ebédlőben, és látom, hogy Ken egy férfival beszél, aki a mi Osztályunkhoz tartozik. A férfi rám mutat, Ken odasétál az asztalomhoz, és leül velem szemben. Jobban van? Megvagyok. Gondolkodott már azon, amiről beszélgettünk? Aha. És jutott valamire?

Nem. Akkor gondolkodjon tovább. Jó. Ma délelőtt Fogorvoshoz kell mennie. Rendben. Felmegyek magával az Orvosi Részlegre, és miután megkapta a gyógyszereit, elkísérem a kisbuszhoz. A Sofőr elviszi a rendelőbe, megvárja és visszahozza. Oké. Aztán ebéd után kitöltünk egy tesztet, amit MMPI-nek hívnak. Ez egy általános pszichiátriai teszt, amiből valamennyire kiderül, hogy miben segíthetünk. Oké. Feláll. Készen van? Felkapom a tálcámat és felállok. Aha. Elindulunk, és elrakom a tálcát, és visszasétálunk az Orvosi Részlegbe. Megkapom a gyógyszereimet és beveszem, és odamegyünk a Kórház Főbejáratához, ahol egy fehér Betegszállító Kisbusz várakozik. Ken ad nekem egy dzsekit, hogy ne fázzak, kimegyünk, kinyitja a Kisbusz ajtaját, és beszél a Sofőrrel, amíg felmászom az első ülésre és kényelmesen elhelyezkedem. Ken elköszön, és én is elköszönök, becsapja az ajtót, és a Sofőr beindítja a motort, és elhúzunk. Az idő rosszabb lett. Fekete felhők lepik el az Eget, és a hó kupacokban gyűlik a Földön. Ami nemrég zöld volt, most barna. Aminek nemrég sok levele volt, annak most egy sincs. Hideg van és tél, és a Világ álomba merült. Az ablakon keresztül bámulom a fagyban kavargó tájat. A leheletem elhomályosítja az ablaküveget, és reszketni kezdek. Összehúzom magam és a Sofőrre nézek, aki szintén összehúzza magát, lassan vezet, és az Utat figyeli. Be lehetne kapcsolni a fűtést? A Sofőr felém fordul. Fázik? Visszanézek rá. Bassza meg, tényleg fázom. Nevet. Már bekapcsoltam, Öcsi. Ha a motor felmelegszik, akkor mi is felmelegszünk. Megállunk egy elhagyatott útkereszteződésnél, ahol pirosat jelez a lámpa, az utak üresek, és a szél süvítve kergeti a papírszemetet és a leveleket. A Sofőr Matuzsálemnek tűnik. Kócos fehér haja van, borzas fehér szakálla és csillogó kék szeme. A bőre úgy néz ki, mintha kicserzették volna. Vékony az alsókarja, de erős, és a korához képest ő is erősnek néz ki. Felém nyújtja a kezét. Hank vagyok. Kezet fogunk. James.

Mi történt? Nem tudom pontosan. Be van baszva? Miért úgy nézek ki? Az még enyhe kifejezés. Tudom, hogy szarul nézek ki. Nevetünk, és zöldre vált a lámpa, és Hank elindul, és tovább beszélgetünk. Massachusetts-ből származik, ahol élete nagy részét egy Halászhajó Kapitányaként töltötte. Mindig nagy ivó volt, de a nyugdíjazása után rosszabb lett a helyzete. Elveszítette a Házát, a Feleségét, a Családját, az agyát. Azért jött ide, hogy segítsenek rajta, és miután jobban lett, elhatározta, hogy itt marad és próbál segíteni a többieken. Bőbeszédű, és ahogy tovább megyünk az úton, kezdek úgy nézni rá, mint egy barátra. Beérkezünk egy Kisvárosba, és felkanyarodunk a Fő utcának kinéző útra. Van egy Élelmiszerüzlet, egy Vasárubolt és egy Rendőrőrs. Halloween díszek lógnak az utcai lámpákról, és az Emberek, akik mintha mind ismernék egymást, ide-oda mászkálnak a Boltok között. Hank leparkol egy Horgászbolt előtt, és kiszállunk a kocsiból, és besétálunk a Bolt Főbejárata melletti kisebb ajtón. Hank kinyitja az ajtót, és felsétálunk egy lépcsősoron, átmegyünk egy másik ajtón, belépünk egy kicsi sötét szobába, ahol két kanapé van, egy tolóajtóval elkerített Recepciós Pult és egy kisasztal teleszórva újságokkal és Mesekönyvekkel. Hank elindul a Recepciós Pult felé, én odasétálok az egyik kanapéhoz, és leülök, és szétnézek az újságok között. A másik kanapén egy nő ül egy Kisfiúval, és a Babar az Elefánt képeskönyvet nézegetik. Találok egy újságot, és amikor hátradőlök, hogy olvasni kezdjem, látom, hogy a nő engem figyel a szeme sarkából. Közelebb ül a Gyerekhez, és átkarolja, és fölé hajol, és megpuszilja a homlokát. Tudom, miért teszi, és nem hibáztatom, és amikor kinyitom az újságot, megdobban a szívem, és remélem, hogy a Kisfiú nem olyan emberré cseperedik, mint én. Hank visszajön a Recepciós Pulttól. Máris bemehet. Leteszem az újságot és felállok. Oké. Félek, és Hank látja rajtam. Minden rendben? Kezét a vállamra rakja. Aha. Egyenesen a szemembe néz. Tudom, hogy ez egy világvégi Kisváros, de ezek az emberek értik a dolgukat, Öcsi. Rendbe fog jönni. Félrenézek. Egy Asszisztens a nevemen szólít, Hank leveszi rólam a kezét, és a nyitott ajtóhoz sétálok, ahol vár az Asszisztens. Mielőtt bemegyek, megfordulok, és látom, hogy a nő és a Gyerek is engem bámul. Hankre nézek, ő bólint, én is

bólintok, és egy pillanatra erősnek érzem magam. Nem elég erősnek ahhoz, hogy szembesüljek magammal, de elég erősnek ahhoz, hogy elinduljak. Bemegyek az ajtón, és az Asszisztensnő bekísér egy tiszta fehér Szobába, beülök a Szoba közepén álló fogorvosi székbe, az Asszisztensnő kimegy, és várok. Néhány másodperc múlva a Fogorvos besétál. Negyven körüli, magas, sötét haja van, sötét szeme és durva bőre. A fehér köpenyét és a mappáját leszámítva úgy néz ki, mint egy Favágó. Maga James? Előhúz egy széket, és szembe ül velem. Igen. Üdvözlöm, Dr. David Stevens vagyok. Kezet fogunk. Örvendek. Felhúz egy pár tiszta gumikesztyűt. A kezelőorvosa már tájékoztatott a Klinikáról. Kivesz egy apró lámpát a zsebéből. De nekem is ki kell vizsgálnom magát, hogy pontosan lássam, milyen is a helyzet. Előrehajol. Kinyitná a száját? Kinyitom a számat, és ő bekapcsolja a lámpát, és közel jön az arcomhoz. Felemelhetem a felső ajkát? Bólintok, ő leteszi a lámpát, felemeli az ajkamat, és a kezébe vesz egy hosszú, vékony és hegyes végű fémszerszámot. Lehet, hogy ez fájni fog. A szerszám végével megböködi elöl a megmaradt fogszilánkokat, és elkezdi benyomni őket a sérült ínyembe. A fájdalom azonnali, éles és rettenetes. Be akarom csukni a számat, és leállítani az Orvost, és elűzni a fájdalmat, de nem teszem. Becsukom a szemem, ökölbe szorítom a kezem és megfeszülök. Érzem, hogy remeg az ajkam, és érzem a vér ízét, és amikor a Fogorvos bök, a fogaim megmozdulnak. Befejezi a vizsgálatot és hallom, hogy a szerszámot egy tálcára rakja. Hátradőlök és kinyitom a szemem. Röntgenre is szükségünk van, de szabad szemmel is látom, hogy műteni is kell. Belevájok a tenyerembe. Megfeszítem az izmaimat. A két szemfog letört, de a gyökerek épen maradtak. Remeg az ajkam. Koronát rakunk rá, és rendben lesz. Érzem a vér ízét. De a két metszőfog sajnos haldoklik. Nyelvemet végighúzom a felső fogínyemen. Gyökérkezelésre van szükség, és be kell építenünk egy hidat. Érzem a fogaim maradványait. Apró éles fogszilánkok.

Nem lesz kellemes, de ha nem szeretne fog nélkül maradni, akkor ez az egyetlen lehetőség. Bólintok. Néhány nap múlva vissza kellene jönnie. Addigra lelohadnak a duzzadt ajkai, most nem kezdhetünk el semmit. Bólintok. Örülök, hogy találkoztunk, James. Én is. Feláll és kezet fogunk, és kimegy. Egy másik Asszisztensnő érkezik, és kimossa a számat, és kitömködi tamponnal, és megröntgenez. Mire befejezi, a tamponok teleszívják magukat vérrel, és a szám olyan, mintha lesmirglizték és szétkalapálták volna. Otthagy, azt mondja, mehetek, felállok és visszamegyek a Váróterembe. Hank az egyik kanapén ül, egy Filmsztárok magánéletével foglalkozó lapot olvas, odasétálok és leülök mellé, lerakja a lapot és rám néz. Hogy ment? Jól. Meg fogják csinálni? Azt mondják. Megyek és megkérdezem, hogy mikor kell visszajönnünk. Feláll, odasétál a Recepciós Pulthoz, beszél a Recepcióssal, visszajön, és kimegyünk a Rendelőből, beszállunk a Kisbuszba, és elindulunk vissza a Klinikára. Hank próbál barátságos lenni és beszél hozzám, de mondom neki, hogy fáj a pofám, így hát békén hagy. Kibámulok az ablakon. Őrá gondolok. Arra gondolok, amikor először láttam. Tizennyolc éves voltam, Suliba jártam, és egyedül ültem egy narancssárgán és sárgán hervadozó októberi fa alatt. Könyv volt a kezemben és olvastam és valamiért felnéztem. A lány egyedül sétált a Suli kertjében egy nagy köteg jegyzettel. Megbotlott, a jegyzetek a földre hullottak, és ahogy a Lány lehajolt, hogy felszedegesse, körülnézett, hogy észrevette-e valaki. Nem látott meg, de én figyeltem, ahogy négykézláb összeszedte a papírokat. Ő nem látott engem, de én láttam őt. A Kisbusz megáll a Klinika Bejárata előtt, Hank és én kiszállunk a Kisbuszból, odasétálok Hankhez és megköszönöm, hogy elvitt és a segítségemre volt. Azt mondja, úgy festek, mint akinek jót tesz egy ölelés, én nevetek ezen, de nem érdekli és előrelép, és körém fonja a karjait és átölel. Átmelegszem az emberi érintés eme egyszerű örömétől, és hosszú idők óta először tényleg jól érzem magam. Ettől elbizonytalanodom, arrébb lépek, elköszönök, és megint megköszönök mindent, és visszasétálok a Klinikára. A Portás azt mondja, ebédidő van, így felmegyek az Ebédlőbe, beállok a sorba, és kapok egy tányér levest és egy pohár vizet, találok egy üres asztalt és odaülök egyedül, és igazán kiteszek magamért, hogy leerőltessem a kaját a rohadtul szétroncsolt számon keresztül. Hé, Kölyök.

Felnézek. Egy férfi áll velem szemben. Ötven körüli, középmagas, közepes testalkatú. Vastag szálú barna haja ritkul a feje tetején, és elmosódott arca olyan, mint akinek már jó néhányat bevágtak. Kék és sárga mintás csillogó Hawaii selyeminget visel, kis kerek ezüst szemüveget és egy hatalmas arany Rolex órát. Engem bámul. Lerakja a tálcáját. Úgy tűnik, ki van bukva. Emlékszel rám? Nem. Az utóbbi két napban fel-alá járkáltál és Gene Hackmannek szólítottál. Tudom, hogy teletömtek a méregtelenítő szarokkal, de akkor sem vagyok Gene Hackman, sose voltam Gene Hackman, sose leszek Gene Hackman, és ha annak a kibaszott Gene Hackmannek fogsz szólítani, akkor ebből kibaszott nagy probléma lesz. Nevetek. Viccesnek találod? Megint nevetek. Úgy néz ki, mint Gene Hackman. Szerinted ez vicces, te Kis Fasz? A képébe bámulok és mosolygok. Eszembe jut, hogy nincs fogam, és ettől még jobban mosolygok. Szerinted ez kibaszott vicces? Bámulok rá. Durva, dühös és erőszakos a nézése. Megértem a tekintetét és tudom, hogyan kezeljem. Ez számomra ismerős terep. Felállok, és eltűnik a mosolyom. A férfira meredek, és a Helyiség elcsendesedik. Beszélek. Nem ismerlek. Nem emlékszem, hogy láttalak volna, nem emlékszem, hogy beszéltem volna veled, és egyáltalán nem emlékszem arra, hogy Gene Hackmannek szólítottalak volna, de ha így volt, akkor az szerintem vicces. Érzem, hogy a legtöbb Ember az Ebédlőben minket figyel, és a szívverésem felgyorsul, és a férfi rám bámul és durva, dühös és erőszakos a nézése. Tudom, hogy nem vagyok formában, de nem érdekel. Úgy érzem, készen állok. Befeszítem magam, összeszorítom az állkapcsom, egyenesen előremeredek, őt fixírozom, és nem pislogok. Ha arra kényszerítesz Öreg, hogy szétrúgjam a segged, akkor máris essünk túl rajta. Megdöbben. Nem fél vagy hátrál, csak megdöbben. Egyenesen a képébe bámulok. Mit mondtál? Fixírozom, és nem pislogok. Azt mondtam, ha arra kényszerítesz, hogy szétrúgjam a segged, akkor máris essünk túl rajta. Mi a neved, Kölyök? James. James, én Leonard vagyok. Mosolyog.

Nem tudom, hogy a leghülyébb vagy a legbátrabb fasz vagy-e, akivel eddig találkoztam, de ha válaszolsz egy kérdésemre, akkor lehet, hogy elsiklok az előbbi megjegyzésed felett. Mi az a kérdés, Leonard? Szét vagy baszva, James? Igen, Leonard, szét vagyok baszva. Súlyosan szét vagyok baszva. Jó, mert én is szét vagyok baszva. Szeretem a szétbaszott embereket, és próbálok összefogni velük, amennyire csak tudok. Üljünk le és ebédeljünk együtt, hátha elfelejtjük az összetűzésünket és barátok leszünk. Jól jönne nekem itt egy barát. Rendben. Leülünk, megesszük az ebédet, Leonard beszél, és hallgatom a szövegét. Leonard Las Vegasból jött, és egy hete van itt. Kokainfüggő és azt tervezi, hogy legalább egy évet tölt majd itt. Az utóbbi tizenkét hónapban mást sem csinált, csak finom kajákat evett, drága borokat ivott, golfozott és hatalmas mennyiségű port szívott fel. Eleget kokózott, azt mondja, ha megint elkezdi, akkor belehal. Nem tudom, hogy miből él, de tudom, hogy az törvénytelen, és tudom, hogy jól csinálja. Látom a tekintetében, hallom a szavaiból, észreveszem a könnyed stílusából, ahogy a legtöbb ember számára borzasztó dolgokról beszél. Ellazulok Leonard mellett. Jobban ellazulok, mint bárki mással, akivel idebent találkoztam. Könnyedén beszél a szörnyűségekről. Valamiféle Bűnöző lehet. Ellazulok mellette. Befejezzük az evést, elrakjuk a tálcákat, kimegyünk az Ebédlőből és bemegyünk az Előadóterembe. A nők a Terem egyik oldalán ülnek, a férfiak a másikon, és a Betegek teljes létszáma kétszázötven körül lehet. Mindenki a saját Osztályával együtt ül. Ahogy Leonard és én leülünk a Sawyer húsz tagja közé, egy Orvos a Színpadon beszélni kezd az Alkoholizmus fogalmáról és a Függőségről, mint betegség. Kezdek rosszul lenni. Hányingerroham tör rám hullámokban. Fázom. Becsukom a szemem és kinyitom, és megint becsukom. Gyorsan csinálom, lassan csinálom. Reszketni kezdek, és az előttem álló széket figyelem, és az megmozdul. Beszélni kezd hozzám, ezért elfordítom a fejem, és kék és ezüstszínű táncoló fényeket látok mindenütt. Becsukom a szemem, és a fények beletáncolnak az agyamba. Érzem, ahogy a vérem lassan mászik fel a szívembe, és azt hiszem, el fogok ájulni, ezért az egyik kezemmel megmarkolom az arcomat és megszorítom. Fáj, de érezni akarom a fájdalmat, hogy a rémálomból valóság legyen, és ne őrüljek meg. Mérhetetlen fájdalom, de érezni akarom, mert távol tartja az őrületet. Az Orvos befejezi az előadást, és a Betegek tapsolni kezdenek, és én elengedem az arcomat, és mély levegőt veszek, és előrebámulok. Leonard megpaskolja a vállamat. Jól vagy? Nem. Kell segítség?

Nem. Úgy nézel ki, mint akinek kéne. Valami kell, de nem segítség. Miközben az Orvos a színpadon megválaszolja a kérdéseket, felállok és kisétálok az Előadóból. Az Osztályunk felé veszem az irányt és reménykedem, hogy eljutok az ágyamig, és az ágyban majd jobban érzem magam. Elsétálok Ken Irodája mellett, behív, de nem veszek róla tudomást és továbbmegyek. Kijön a Folyosóra, és újra megszólít. James. Megállok. Tessék? A falnak támaszkodom. Jól érzi magát? Felém indul. Szarul vagyok, muszáj lefeküdnöm. Megáll előttem. Lefekhet később. Meg kell csinálnunk a tesztet. Milyen tesztet? Az MMPI-t. Beszéltem róla ma reggel. Nem akarom kitölteni. Miért? Mert szarul vagyok, és muszáj lefeküdnöm. Egy jó ideig szarul lesz. Lehet, de most mégse akarom kitölteni a tesztet. Kötelező. Kitölthetném később? Nem, most kell kitöltenie. Segít abban, hogy megtudjuk, hogyan segíthetünk magán, és azonnal el akarjuk kezdeni a segítséget. Jó. Elsétálunk az Előadóterem mellett, és keresztülmegyünk egy szőnyegekkel teli Folyosólabirintuson, belépünk egy kicsi, csupasz, fehér Szobába, ahol két szék és egy asztal áll. Ken leül, és én is leülök. Előttünk az asztalon egy nagyméretű kapcsos dosszié, egy tesztlap és egy ceruza. Ken beszél. Nagyon egyszerű a teszt. Minden állítás vagy igaz vagy hamis, és annyi ideje van a válaszra, amennyit csak akar. Jöjjön be az Irodámba, ha elkészült, és ha nem lennék ott, hagyja a válaszokat az asztalomon. A Pszichológusunk kielemzi az egészet, és két nap múlva közösen átnézzük az eredményeket. Rendben. Van kérdése? Nincs. Ken kimegy, én megragadom a ceruzát és a tesztlapot, kinyitom a dossziét és olvasni kezdek. Az oldalak tele vannak kérdésekkel, és elkezdem megválaszolni őket.

Stabil személyiség vagyok. Hamis. A Világ összeszövetkezett ellenem. Hamis. A problémáimat mások okozták. Hamis. Nem bízom senkiben. Hamis. Utálom magam. Igaz. Gyakran gondolok a halálra. Igaz. Az öngyilkosság ésszerű megoldás. Igaz. A bűneim megbocsáthatatlanok. A kérdésre bámulok. A bűneim megbocsáthatatlanok. Üresen hagyom. Ötszázhatvanhatot megválaszolok az ötszázhatvanhét igaz hamis kérdésből, becsukom a kapcsos dossziét, lerakom a ceruzát és mély levegőt veszek. Órák múltak el, kimerültem és inni akarok. Vodka, gin, rum, tequila, bourbon, scotch. Nekem mindegy. Csak adjanak egy pohár italt. Egy jó erős piát. Azt mondom magamnak, hogy csak egy kell, de tudom, hogy nem igaz. Ötven kibaszott pohárral akarok. Felkapom a tesztlapomat, felállok, kimegyek a Szobából, visszasétálok Ken Irodájához, és otthagyom a tesztemet az asztalán, és besétálok az Osztályomra. A napi programoknak vége, a férfiak kis csoportokba oszlottak mindenfelé a két Szinten. Kártyáznak, baromságokat beszélnek, cigarettáznak és kávét isznak. A telefon szabad, és még nem beszéltem a Szüleimmel, a Bátyámmal, egyik barátommal sem, tehát lesétálok az Alsó Szintre, megfogok egy széket, és leülök a telefon mellé, és felemelem a kagylót, és „R” beszélgetéseket kérek. Felhívom Amy barátnőm. Felhívom Lucinda barátnőm. Felhívom Courtney barátnőm. Eredetileg mind az ő barátnői voltak, de amikor elhagyott és mindenki más is elhagyott, ők mellettem maradtak. Mindhármukat igazán szeretem, és a beszélgetések felzaklatnak. Felhívom őket és felveszik. Elmondom, hogy megsérültem, hogy idejöttem, hogy megpróbálok meggyógyulni. Elmondom, hogy nem tudom, sikerül-e. Sírnak, és megkérdik van-e szükségem valamire, azt mondom, nincsen. Megkérdik segíthetnek-e bármiben. Megmondom, hogy eleget kaptam már tőlük. Lerakjuk. Felhívom a Bátyámat. Megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom neki, még bírom. Azt mondja, aggódik miattam és be akar jönni meglátogatni. Mondom neki, hogy nem tudom, milyen nap van, de a Látogatás vasárnap van és

szeretném, ha bejönne. Azt mondja, legyek bátor, és én azt válaszolom, hogy megpróbálok. Azt mondja, büszke rám, és én megköszönöm neki. Lerakjuk. Felhívom a Szüleimet egy chicagói Hotelben, és Anya veszi fel a kagylót. Halló. Helló Anya. Tartsad James. Hallom, hogy szól Apának. Apám felveszi a kagylót. Helló James. Helló Apa. Hogy vagy? Minden rendben. Milyen ott? Jó. Mi történt eddig? A detoxban voltam, az szar volt, de tegnap leköltöztem egy Osztályra és az jobb. Úgy érzed, ez segít? Nem tudom. Hallom, hogy Anya nagy levegőt vesz. Tehetünk érted valamit? Hallom, hogy Anya kiborul. Nem. Hallgatom Anya zokogását. Mennem kell, Apa. Hallgatom Anya zokogását. Rendbe fogsz jönni, James. Csak tarts ki. Hallgatom a zokogását. Mennem kell. Ha szükséged van valamire, hívjál minket. Sziasztok. Szeretünk téged. Leteszem a kagylót, a padlót bámulom és Anyára és Apára gondolok, a chicagói Hotelszobára, és azon töprengek, miért szeretnek engem, és miért nem tudom viszont szeretni őket, és hogy tudott két ilyen normális stabil ember létrehozni egy olyan valakit, mint én, élni velem és tolerálni egy olyan valakit, mint én. A padlót bámulom és töprengek. Hogy tudtak elviselni engem. Felnézek és látom, hogy a legtöbb férfi vacsorázni indul az Osztályról, tehát felállok, és átsétálok a Folyosókon az Ebédlőbe, és beállok a sorba, és kapok valami levest és egy pohár vizet, és leülök egy üres asztalhoz, és enni kezdek. Ízlik az étel, és amikor kikanalazom a tányért, még többet akarok. A testem epekedik és éhezik és követelőzik, és bár nem kaphatja meg azt, amit általában, mégis kell neki valami. Kérek egy második tányérral, aztán egy harmadikkal, aztán egy negyedikkel. Mindig is így volt, többet akartam és többet és többet és többet.

Befejezem az evést, és kimegyek az Ebédlőből, és átmegyek az Előadóterembe, és leülök Leonard mellé, és meghallgatom egy nő élettörténetét. A nő tizenhét Elvonókúrán volt az elmúlt évtizedben. Elveszítette a Férjét, a Gyerekeit, az összes pénzét, és két évet ült Börtönben. Tizennyolc hónapja tiszta, és azt mondja, egész életében most először boldog. Azt mondja, a teljes életét Istennek és a Tizenkét Lépésnek szentelte, és hogy minden új nap szebb, mint az előző. Sok szerencsét Hölgyem. Kibaszott sok szerencsét. Befejezi a történetét, az Emberek tapsolnak, felállok és visszamegyek az Osztályra, és bemegyek a Szobámba. Le akarok feküdni, de nem tudok, tehát kártyázom Johnnal és Larryvel és Warrennel. Larry, akit Felesége és újszülött iker Lányai várnak otthon Texasban, nagyon le van sújtva. Ma délután megtudta, hogy HIV pozitív, amit valószínűleg a tíz éven át vénásan szúrt speedtől és a kurváktól kapott el. El akarja mondani a Feleségének, de nem meri felhívni, tehát kártyázik velünk és arról beszél, mennyire szereti a Gyermekeit. Meg akarom vigasztalni, de nem tudom, mit mondjak, tehát nem mondok semmit, nevetek, amikor viccelődik, és azt mondom, hogy szép lányai vannak, amikor megmutatja a fényképüket. Későre jár, és elrakjuk a kártyákat, és bebújunk az ágyainkba. A testem még mindig azt követeli, amit nem adhatok meg neki, képtelen vagyok elaludni, tehát fekszem a hátamon és a plafont bámulom. Arra gondolok, hogy hol vagyok, hogy kerültem ide, és hogy mi a faszt fogok csinálni, és hallgatom Larryt, amint sír, és ütögeti a párnáját, és szidja az Istent, és bocsánatért könyörög. Egyszerre csak becsukódik a szemem, és egyszerre csak elalszom.

Egyedül ülök egy asztalnál. Sötét van, nem tudom, hol vagyok és hogy kerültem ide. Tömény szeszes és boros üvegek mindenütt, egy magas kupac fehér kokain és egy nagy zacskó sárga crack hever előttem az asztalon. Van még egy fáklya, egy pipa, egy tubus ragasztó és egy nyitott kanna tele benzinnel. Körülnézek. Sötét van, sok alkohol, sok narkó. Mindenből van bőségesen. Tudom, hogy egyedül vagyok, és senki sem állíthat le. Tudom, hogy bármennyit vehetek, és abból, amiből csak akarok. Az egyik üvegért nyúlok, valami azt mondja bennem, hogy álljak le, hogy rossz, amit csinálok, hogy megölöm magam. Mégis kinyújtom a kezem. Megragadom az üveget, az ajkamhoz szorítom, és nagyot kortyolok belőle, égeti a számat, a torkomat és a gyomromat. Egy rövid pillanatra kiteljesedek. A fájdalmaim elmúlnak. Kényelmesen pihenek, elszánt vagyok és magabiztos, nyugodt és összeszedett. Jól érzem magam. Az Istenit, kibaszottul jól érzem magam. Az érzés olyan gyorsan múlik el, ahogy jött, és vissza akarom szerezni. Nem érdekel, hogy mit kell tennem, mit kell elviselnem, mit kell beszednem. Megteszek bármit. Vissza akarom szerezni az érzést. Iszom még egyet. Nem használ. Megragadok egy másik üveget, iszom egy nagyobb kortyot. Nem használ. Letámadom mindegyik üveget, egymás után iszom belőlük, semmi se használ. Ahelyett, hogy jobban érezném magam, egyre rosszabbul vagyok. Minden, ami jó volt, most rossz lesz, és ez az érzés érthetetlenül és megmagyarázhatatlanul növekszik bennem. Az egyetlen lehetőségem, hogy megpróbáljam megölni az érzést. Megölni a fájdalmat. Megölni. Átváltok a narkóra. Egy mély lélegzet után belenyomom az arcom a kokainkupacba és felszívom, az orrjáratom égni kezd, és pokolivá válik a torkom. Levegőt veszek, felszívom, levegőt veszek, felszívom, levegőt veszek, felszívom. Túl sokat, túl gyorsan, és vérezni kezd az orrom. Letörlöm a vért, levegőt veszek és felszívom. Aztán megint. Az öldöklés elkezdődött, de még nem végeztem. Feltépem a zacskó cracket, és kiszedek belőle egy maréknyi apró sárga kristályt. Megint letörlöm a vért, és felkapom a pipát, egy hosszú egyenes fémszűrős üvegpipát, és elkezdem beletömködni a kristályokat. Megtömöm, megint letörlöm a vérem, meggyújtom a fáklyát, a szájamba rakom a pipát, és a végéhez tartom a fehér lángot. Beleszívok. Borsmentás mézíz keveredik a napalmmal, és ezerszer erősebben üt be, mint a legtisztább koksz, és ezerszer veszélyesebb is. Várok, a hatása begyorsul és felerősödik és megnő és felzabál és elsöpör. Újra jól vagyok, tökéletes, csodálatos, legyőzhetetlen, mintha minden eddigi és minden elképzelhető és minden ezután következő orgazmusom gyönyöre ebben a pillanatban koncentrálódna. Ó Istenem, elélvezek. Az Isten bassza meg,

elélvezek. Hagyj élvezni, hagyj élvezni, hagyj élvezni. Hagyj egy kibaszott jót élvezni. Olyan gyorsan múlik el, ahogy jött, és tudom, hogy hosszú időre félelem, rettegés és gyilkos düh váltja fel. A gyönyör átélésének minden jele eltűnik belőlem. Megragadom a kristályokat, megtömöm a pipát, beüt. Megragadom a kristályokat, megtömöm a pipát, beüt. A fáklya fehér és az üveg rózsaszín, és érzem, hogy megperzseli az ujjaimon a bőrt, de nem zavaró. Megragadom a kristályokat, megtömöm a pipát, beüt. Addig csinálom, ameddig ki nem ürül a zacskó, aztán beletömöm a zacskót a pipába, és elszívom a műanyagot. Gyilkos düh lesz úrrá rajtam és ölnöm kell. Kinyírni a szívemet, kinyírni az agyamat, kinyírni magamat. Van még ragasztó és benzin, és mindkettőt akarom. Felkapom a ragasztót, a tubus végét az orromhoz nyomom, és vastag csíkot nyomok ki belőle az orrlyukaim és a szájam közötti részre. Minden lélegzet a Pokol és a halál bűzét hozza, minden lélegzet után még többre vágyom. Gyorsan és hatásosan gyilkolok most, de nem elég gyorsan és nem elég hatásosan. Előrehajolok, és szorosan a benzin vibráló felszíne fölé nyomom az orrom, és belebámulok a kémiai megsemmisülés arcába. Ez az arc a barátom, az ellenségem és az egyetlen választásom. Bevállalom. Belégzés, kilégzés, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban. Innentől kezdve már nem érzek semmit, illetve amit érzek, az olyan erős, hogy az agyam és a testem képtelen felfogni. Kellemesen érzem magam itt. Ezt akarom, erre van szükségem, ez az, ami kell, így éltem le az elmúlt néhány évet az életemből. Észreveszem, hogy fázom, felriadok és kinyitom a szemem. A Szoba sötét és csendes. Hat tizenötöt mutat a John ágya melletti óra. Hallom Warren horkolását. Felülök, megdörzsölöm a testem, reszketek. Libabőrös lesz a karom, és feláll a szőr a nyakamon, és félek. Félek az álmaimtól, félek a reggeltől, félek ettől a helytől és az itteni Emberektől, félek az alkohol- és drogmentes élettől, félek magamtól, félek magammal foglalkozni, félek a következő naptól, kurvára félek, félek, hogy megbuggyanok. Félek, és egyedül vagyok, és nagyon korán van, és még senki sincs ébren. Kimászom az ágyból és kimegyek a Fürdőszobába, és lezuhanyozom, és megtörölközöm, és belém hasít a fájdalom, és térdre borulok, és elvánszorgok a vécéig, és rosszul leszek. A rosszullét durvább, mint a szokásos. Sűrűbb, véresebb és fájdalmasabb a hányás. Minden gyomorrángás és okádás égeti a torkom, éles fájdalom hasít a mellkasomba, és úgy érzem, megfulladok. Úgy érzem, megfulladok és majdhogynem ezt is kívánom, mert akkor vége lenne. Azt akarom, hogy legyen vége. A rosszullét elmúlik, és leülök a kőre és nekidőlök a vécécsészének. Indulathullámok árasztanak el, és érzem, hogy kibuggyannak a könnyeim. Minden, amit tudok és minden, amit tettem elkezd leperegni a szemem előtt. A múltam, a jelenem, a jövőm. A barátaim, az ellenségeim és a barátokból lett

ellenségeim. Ahol laktam, ahol jártam, amit láttam, amit tettem. Amit leromboltam és tönkre tettem. Sírni kezdek. Könnyek patakzanak az arcomon, és csendes zokogásba menekülök. Nem tudom, mit teszek, és nem tudom, miért vagyok itt, és nem tudom, hogy fordultak ilyen rosszra a dolgok. Próbálok választ találni, de nincsen. Túl szét vagyok baszva ahhoz, hogy válaszaim legyenek. Mindenhez túl szét vagyok baszva. A könnyek egyre erősebben potyognak, a zokogásom felhangosodik, és összegömbölyödöm a hideg csempéken, és átkarolom a térdem. Átkarolom magam és nyöszörgök, és reggel van, és valahol Minnesotában vagyok, és öt napja nem ittam semmit, és nem tudom, mi a fasz történik velem. Abbahagyom a sírást és a nyöszörgést, felülök és megtörlöm az arcom. Hallom, hogy kint beszélnek, és nem akarom, hogy így lássanak, tehát felkelek, és veszek egy mély levegőt, azt mondom magamnak, minden rendben, és kimegyek. Belépek a Szobába. Warren és John ott áll Larry ágya mellett. Warren meghallja, hogy bejövök és felém fordul. Láttad Larryt? Nem. Eltűnt a cucca. Nem láttam. Szerintünk lelépett. Nem is tudom, mit mondjak. Megkeressük a Nevelőtanárokat és megmondjuk. Utánunk küldenéd, ha találkoznál vele? Aha. Kimennek, és visszasétálok az ágyamhoz és Larryre gondolok, miközben felveszem a ruháimat. Elment. Egyértelmű, hogy elment, és egyértelmű, hogy nem jön vissza. Kint mászkál egyedül a hidegben, valószínűleg az Autópálya szélén, cipeli a táskáit és emelgeti a hüvelykujját. A Feleségére gondol és a szép Kislányaira. Látni akarja őket, felemelni, átkarolni és megcsókolni. Bocsánatot akar kérni tőlük, és elmondani, hogy minden rendben, hogy készen áll eljátszani a Félj és az Apa szerepét, amit már régen megtehetett volna. Imádkozik azért, hogy nem kapják el azt, amit ő, mert ha igen, akkor meghalnak. Lehet, hogy nem holnap vagy a jövő héten vagy a jövő hónapban vagy jövőre, de előbbutóbb meghalnak, és miatta halnak meg. Áldalak Larry, veled vagyok gondolatban. Érj haza biztonságban, derüljön ki, hogy a Feleséged és a Gyermekeid HIV negatívak, legyen nagyon boldog a Földön töltött maradék időd. Áldalak Larry. Légy áldott. Befejezem az öltözködést, és kimegyek a Szobából. Összeszedem a tisztítószereket, és elmegyek a Közös Vécéhez, és bár nem is piszkos, letérdelek és takarítani kezdek. Helló. Megfordulok. Roy áll az ajtóban. Tegnap szar munkát végeztél.

Lerakom a szivacsot. Mi van? Felállok. Tegnap szar munkát végeztél. Roy előrelép. Nekem tisztának tűnt. Megint előrelép. Piszkos volt. Ma jobb munkát végezz, vagy be foglak köpni. A helyiség kicsi. Hallasz? Jól kipucolod a vécéket, vagy be foglak köpni. Csapdába kerültem. Jól kipucolom. Megígérem. Mint egy ketrecbe zárt patkány. JOBBAN KIPUCOLOD, MINT JÓL! ÚGY KIPUCOLOD, HOGY RAGYOGJON, KÜLÖNBEN KIRÚGATLAK! Mint egy ketrecbe zárt patkány, aki ki akar törni. TAKARODJ A PICSÁBA A SZEMEM ELŐL! Megint előrelép. Érzem a leheletét, érzem a köpetét a pofámon. Még dühösebb lesz. ÚGY KIRÚGATLAK INNEN, HOGY A SZAROS SEGGEDEN FOGSZ CSÚSZNI KIFELÉ! Roy felé nyúlok, megragadom a torkát és megszorítom, és a Vécé falához lököm, és tompán puffan egyet rajta, és visítani kezd. SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG! Megint megmarkolom és kilököm az ajtón. Kint a Folyosón is nekicsapódik a falnak, és lezuttyan a padlóra és tovább visít. SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG! Kilépek az ajtón és megállok fölötte. Most mennyire tiszták a vécék te Anyabaszó? Meg akarom verni. SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG! Szét akarom rugdosni azt a kibaszott pofáját. Most mennyire tiszták a vécék te Anyabaszó? Le akarom tépni a végtagjait és letömni a kibaszott torkán. SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG! Meg akarom ölni. Törött csontokat és széttépett véres cafatokat csinálnék belőle. MOST MENNYIRE TISZTÁK TE ANYABASZÓ? Kurvára kinyírnám. MOST MENNYIRE TISZTÁK? SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG SEGÍTSÉG! Két férfi rohan felénk a Folyosón, és megmarkolnak és visszahúznak. Ellököm őket. NE NYÚLJATOK HOZZÁM, BAZMEG!

Többen jönnek. Talpra állítják Royt, közénk állnak, bámulnak engem, mint valami szörnyeteget. Visszabámulok. Bámulom őket, aztán egyenesen Royt. Rám támadt, ez egy őrült, vigyétek innen. Roy sír és szipog. Könnyek patakzanak végig az arcán, gyorsan és nehezen lélegzik. A férfiak próbálják megnyugtatni. Segíteni jöttem neki vécét pucolni, csak segíteni akartam és megtámadott. Nem tettem semmi rosszat. Engem bámulnak. Bámulnak, mint valami szörnyeteget. Megfordulok és visszasétálok az üres Szobámba, és járkálni kezdek, és remeg a testem, és próbálok uralkodni magamon. Az egyik felem vissza akar menni a Folyosóra és megküzdeni bárkivel, aki ott van, megsemmisíteni vagy megsemmisülni, a másik felem el akar bújni. Az egész énem akarja a tömény szeszt és a bort és a kokszot és a cracket és a ragasztót és a benzint, amit benyomtam magamnak álmomban. Elönt a Düh. Járkálok és remegek, és próbálok uralkodni magamon. Le kell nyugodnom, de nem tudom, hogy. A megoldás, amit ilyen esetekben és a túlélésre is használtam és függővé váltam tőle, eltűnt, helyette Orvosok és Ápolónők és Nevelőtanárok és Szabályok és Előírások és Tabletták és Előadások és Kötelező Étkezések és reggeli Munkák vannak, és ezek szart se segítenek rajtam. Szart se segítenek. Befejezem a járkálást. Bámulom a padlót. Összezárom az öklöm és erősen szorítom, és a testem minden izma megfeszül, készen állok, és jön és elönt a Düh, és nem tudom, mit tegyek, vagy hova menjek, vagy hogy álljak le, és jön és jön és elborít. Szétrobbanok. Ordítok. Meglátom az ágyat. Megragadom az ágy végét és felemelem és a földhöz vágom mindenestül, mindenestül, mindenestül, és csattan de ez nem elég, tehát megtaposom, megtaposom, megtaposom, és megint csattan, megint, megint, és mindenfele csak törött lécek és csavarok és anyák, és ordítok, és jól esik, és csak most kezdem. Odalépek az éjjeliszekrényhez. Kihúzkodom a fiókokat, és átdobom őket a Szoba másik végébe, és már nem fiókok többé, hanem fióktörmelékek, a szekrény még ott van, felemelem és odavágom, és már az is csak szekrénytörmelék. Van valaki az ajtónál, és az a valaki kiáltozik, de nem hallom. Túl vagyok a halláson, túl a látáson, túl az érzékelésen, túl a gondolkodáson. Süket vagyok, néma és vak, öntudatlan, figyelmetlen és féktelen. A ruhásszekrényből ruhásszekrény-törmelék lesz. Van még egy ágy, és felkapom, és azt is összetöröm. Kint tovább ordibálnak, és aztán Fehérköpenyes Emberek jönnek, és karokat látok, és lefognak, és üvöltözök. Tűt látok.

Új Szobában vagyok. Egyszerű és fehér és üres, csak egy ágy van benne. Nem tudom, hogy kerültem ide, hogy mióta vagyok itt, hogy milyen nap van, vagy hogy mennyi az idő. De azt biztosan tudom, hogy még a Klinikán vagyok. Onnan tudom, hogy hallom az üvöltözést. A Függőség tárgya nélkül maradt Függőbetegek üvöltözését. Olyan Halottak üvöltözését, akik még valamennyire élnek. A hátamra fekszem, és bámulom a plafont. Ma kétszer hánytam, de nem volt rossz. Nem volt benne se vér, se epe, se kaja, csak gyomorsav és víz. Ez bíztató. A jelenlegi helyzetemben ez az egyetlen bíztató jel. Arra várok, hogy bejöjjön valaki, és közölje velem, hogy el kell mennem. Megpróbálom eldönteni, hogy mihez kezdjek. Nem lakom sehol, nincs hova mennem. Nincs pénzem, nincsenek tartalékaim, nincs munkám. Nincs remény pénzre, nincs remény vagyonra, nincs remény munkára. Nincs önbizalmam, nincs önbecsülésem, nem érzem értékesnek magam. Már régóta nem vigyázok magamra. Nem akarom zavarni a Szüleimet, se a Bátyámat, se a néhány megmaradt barátomat. Majd ők leírnak engem, ha egyszer kijutok innen. Én is leírom magam, ha egyszer kijutok innen. Kopognak az ajtón, de nem foglalkozom vele. Megint kopognak, de megint nem foglalkozom vele. Senkit se akarok látni, senkivel se akarok beszélni, senkivel se akarok foglalkozni. El kell döntenem, hogy mihez kezdjek. Az ajtó kinyílik, Ken meg egy férfi és egy nő lépnek be, felülök. A férfi magasabb, mint Ken, a teste csupa izom, és rövid, fekete, tüskés frizurája van. Nagy fekete csizmát visel, kopott fekete farmert és fekete pólót, amin egy Harley képe van azzal a felirattal, Motorozz Vadul, Motorozz Józanul. A karját tetoválások, az ujjait pedig hegek borítják. A nő alacsony és dundi, hosszú őszes haja copfba van fonva és a Mona Lisára hasonlít. Vastagszövetű, galléros, buggyos ruhában van, és pamutharisnyában, az ujjain ezüst gyűrűk, nyakában türkizkövekből rakott függő. Nincs tetoválása, és nincsenek hegei. Ken beszél. Helló James. Helló. Leülhetünk? Nekem mindegy. Ken leül az ágy végébe, a nő törökülésbe helyezkedik a földön, a férfi állva marad. Ken beszél. Ő Lincoln. A férfira mutat. A férfi engem bámul. Ő a Sawyer Osztály Felügyelője. Visszabámulok. És ő Joanne. Lincoln engem bámul. A csoport Pszichológusa.

Visszabámulok. Arról szeretnénk beszélgetni, hogy mi történt tegnap. Lincoln bámul, visszabámulok. Akkor beszéljünk. Lincoln megszólal. Mély hangja olyan érdes, mint egy rozsdás vascső. Azt akarjuk, hogy maga beszéljen. Mondja el a maga szempontjából. Ki akarnak dobni? Ken Lincolnra néz, Lincoln pedig Joanne-ra. Joanne beszél. Most csak beszélgetni akarunk. Hol kezdjem? Lincoln beszél. Hogy kezdődött a balhé? Álmodtam, rosszat álmodtam, és teljesen szétcsúsztam tőle. Azt hiszem, akkor kezdődött. Ken beszél. Mit álmodott? Egy Szobában voltam egyedül, nem tudtam hol, nem tudtam, hogy kerültem oda, és ittam és drogoztam és kikészültem. Valóságosnak tűnt, és megijedtem, amikor felébredtem. Joanne beszél. Droghasználó Álma volt. Mikor az alkoholisták és a kábítószerfüggők abbahagyják az ivást és a droghasználatot, a tudatalatti régiókban még tovább epekednek iránta. Ez az epekedés olykor álmokban fejeződik ki, és ezek az álmok megdöbbentően valóságosak tudnak lenni, és bizonyos értelemben valódiak is. Bár nem anyagozott, de az agya egy része igen. Valószínűleg ez még egy évig így lesz. Az jópofa. Lincoln beszél. És azután? Engem bámul. Bementem a Fürdőszobába, hányingerem volt, és még rosszabbul lettem. Megpróbáltam a tükörbe nézni, másképp lettem rosszul és utána még rosszabbul. Azután elindultam kitakarítani a Vécéket. Még mindig bámul. Aztán megtámadta Royt. Felé fordulok, visszabámulok. Roy nekem rontott. Én meg ellöktem. Ken beszél. Miért rontott magának? Fogalmam sincs. Csak úgy? Azóta szarakodott velem, amióta itt vagyok. Nem tudom, miért. Mit csinált?

Azt mondta, megszegem a Szabályzatot, azt mondta, mindent rosszul csinálok, azt mondta, ki fog rúgatni. Lincoln beszél. És azt nem szeretné, ugye? Nem csináltam semmit. Nem volt joga szarakodni velem. És magának volt joga őt megtámadni? Mivel akkor már nekem rontott. Mi lenne, ha én rontanék magának? Magát is félrelökném. Lincoln bámul. Nem vezet jóra, ha Kemény Fiút játszik. Visszabámulok. Sehol sem vezet az jóra. Ken beszel. Roy azt mondta, segített magának, és maga ok nélkül letámadta. Roy egy hazug állat. Lincoln beszél. Vigyázzon a szájára. Baszódj meg! Mit mondott? Azt mondtam, Baszódj Meg. VIGYÁZZON A SZÁJÁRA. BASZÓDJ MEG! Ken beszél. Csillapodjon le, James. Baszódj meg, Ken! Joanne beszél, Kenre és Lincolnra néz. Magunkra hagynátok egy kis időre? Lincoln beszél. Még nem fejeztük be. Joanne beszél. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha magunkra hagynátok. Nemsokára megint csoportosan beszélgethetünk. Lincoln megfordul, és szó nélkül kisétál a Szobából. Ken rám néz és megszólal. Ha beszélni akar velem, bent leszek az Irodámban. Követi Lincolnt, becsapja az ajtót, és ott maradok Joanne mellett. A falnak támaszkodik és becsukja a szemét, mély levegőt vesz és kifújja, én az ágyon ülök és figyelem őt, ahogy üldögél és lélegzik, és lefáradok a csendtől és a lélegzetének hangjaitól. Egyedül akarok lenni, és rá akarok jönni, hogy mihez kezdjek. Beszélek. Mit akar? Kinyitja a szemét.

Arra gondoltam, várok még maga mellett néhány percet. Hátha van még valami, amiről beszélni szeretne. Nincs semmi. Oké. Feláll. Segíthetek még valamiben, mielőtt elmegyek? Aha. Miben? Nem akarok több Libriumot szedni. Miért? Bedilizek tőle, úgy érzem, mintha az egész egy kibaszott rémálom lenne. Inkább nem szednék semmit, minthogy bevegyem azt a szart. Megmondom az Ápolónőknek, hogy fejezzék be a kúrát. Köszönöm. Van még valami? Mit kell csinálnom? A mai nap is egy új nap. Tíz perc múlva reggeli, utána Előadás. Tíz óra harminckor a Fogorvosnál kell lennie, úgyhogy tíz órára érjen vissza és keresse meg a Sofőrt. Csak tegye a dolgát, és ha van valami, amiről beszélni akar, akkor megtalál a háromszáztizenkettes Szobában. Köszönöm. Elindul az ajtó felé. Akkor hamarosan találkozunk? Lehet. Kimegy, és egyedül maradok, és meg vagyok döbbenve, egyrészt megkönnyebbülök, másrészt csalódott vagyok, harmadrészt összezavarodott, és nem tudom, mihez kezdjek. Mehetek is, maradhatok is. Ha elmegyek, akkor visszaesek és belehalok, vagy Börtönbe kerülök. Ha maradok, akkor leszokom, és egy ismeretlen dolog kezdődik. Nem tudom eldönteni, hogy melyik a félelmetesebb. Felkelek, kinyitom az ajtót és észreveszem, hogy az Orvosi Osztályon vagyok. Beállok a sorba, elkezdem a napi teendőket, és megjegyzem Joanne szobaszámát. Háromszáztizenkettő. Beveszem az antibiotikumot, könnyebben csúszik le, mint eddig, végigsétálok a tiszta, világos és üres Folyosókon az Ebédlőig. Ahogy belépek a Üvegfolyosóra, már látom, hogy elkéstem, az Emberek felpillantanak és engem bámulnak, nem törődöm velük, veszek egy tányér szürke pempős zabkását, nagy adag cukrot öntök a tetejére, és keresek egy üres asztalt, és leülök. Tudom, hogy még bámulnak az Emberek, de nem törődöm velük. Leonard integet, és odajön két férfival. Az egyik alacsony és vaskos, és a fején fekete kendőt visel. Hosszú, fekete haja kilóg hátul a kendő alól. Farmert hord és fekete pólót, és az egyik pofacsontján hosszú heg húzódik. A másik férfi magas és vékony, szűk fekete farmerban, kigombolt fekete ingben és cowboy csizmában van. Az arca vad és elkínzott, és kék vénái kidomborodnak a karján. Mindkét férfi dühösnek és

erőszakosnak tűnik. Sokkal ijesztőbbek, mint az átlag Betegek, Leonard lerakja a tálcáját az asztalomra. Helló Kölyök. Helló. Ő Ed. Az alacsony férfira mutat. Ő pedig Ted. A magas férfira mutat. A férfiak bólintanak. Én is bólintok. Zavar, ha veled reggelizünk? Nem érdekel. Leonard leül. Köszi. Ed és Ted követik a főnököt. Leonard beszél. Hallom, tegnap szétrúgtad Roy seggét. A zabkását bámulom. Nem válaszolok. Utálom azt a Seggfejt, úgyhogy ne aggódj, nem mondom el senkinek. Leonardra nézek. Nem válaszolok. Ted beszél. Erős déli kiejtése van. Láttad vóna utána. Szétcsúszott. Sírt és nyöszörgött és üvöltött meg minden. Úgy megijedt, hogy összehúgyozta magát. Tedre nézek. Nem válaszolok. Ed beszél. A hangja mély és fáradt. Úgy beszél, mint egy segédmunkás. Micsináltál vele? Edre nézek. Nem mondok senkinek semmit. A sebet nézem az arcán. Mély és brutális. Csak azt akarom tudni, micsináltál vele. Megkérdeztem, hogy elég tiszta-e a Vécé, és meglöktem egy kicsit. Leonard beszél. Ennyi? Igen, ennyi. Felkelek, felemelem a tálcámat, átülök egy üres asztalhoz és enni kezdek. A zabkása szürke és pempős és gusztustalan, de a cukornak jó íze van. Beszívja a nyelvem, és ez az édes íz az első, amit a whisky, a bor, a dohány és a hányás íze mellett felismerek a balesetem óta. Szeretem az édességet, és a nyelvem már jelzi, hogy kezdenek újra működni az érzékszerveim. Ha maradok, mindegyik újra működni fog. Képes leszek ízeket és illatokat érezni, és egy csomó olyan dolgot megtapasztalni, amit a normális emberek élnek át nap mint nap. Ha maradok. Belapátolom a számba az utolsó kanál zabkását, és ahogy lenyelem, már érzem, hogy a gyomrom fel akarja öklendezni. Összeszorítom az állkapcsom, visszatartom a levegőt és befeszítem a hasizmom, hogy megpróbáljam lent tartani. Émelygek, és apró, kegyetlenül fájdalmas rángásokat

érzek. A massza feljön a torkomig, és már nem olyan édes, mint volt, levegőt veszek és újra lenyelem, és a massza visszacsúszik a gyomromba. Amint leért, máris indulna fölfelé. Megismétlem a taktikát. Összeszorítom, befeszítem, levegőt veszek, nyelek, összeszorítom, befeszítem, levegőt veszek, nyelek. A testem azért küzd, hogy jobb legyen neki. Én azért küzdök, hogy jobb legyen nekem. A massza végül megállapodik, kellemetlen érzés, mély levegőt veszek, és hátradőlök a széken. A gyomrom tömve van és éget. Nincs ilyen sok kajához szokva, és nincs szokva az ilyen rendszeres étkezésekhez sem. Úgy érzem kitágult, és kezdi leszívni az összes energiámat. Egy tányér zabkása megemésztésének egyszerű folyamata is leszívja az összes energiámat. Alig egy órája vagyok ébren. Körülöttem a többi Beteg már kezd kivonulni az Ebédlőből, és elindulnak az Előadásra. Felállok, elrakom a tálcámat és követem őket az Üvegfolyosón, majd tovább a Folyosólabirintuson a rengeteg ablak és a nyitott ajtók és a mosolygó arcú Személyzet előtt. Senkire se nézek, és senkit se veszek észre. A gondolataimba merülök, és a gondolataimban egyedül vagyok. Azt próbálom kitalálni, hogy mihez fogok kezdeni. Találok egy széket a férfiak között és leülök. Egyik oldalamon se ül senki, és én pont ezt akarom. Úgy tűnik, az Osztályom férfijai is ezt akarják. Érzem, hogy néznek, de elkapják a fejüket, amikor visszanézek. Gyorsan kapják el a fejüket, és én sokáig bámulom őket, hogy vegyék észre, hogy most én nézem őket, és azt üzenem nekik a szememmel, hogy ne nézzenek rám többet. Nem néznek rám többet. Roy két sorral előttem ül, és egy férfival sutyorog, akit nem ismerek, és közben engem figyel a szeme sarkából. Rábámulok. Élénkebben kezd sutyorogni, és mérgesen mutogat is hozzá. A férfi is fixírozni kezd engem. Roy kihangsúlyoz egy mondatot, és nevetni kezdenek. Nincs jó kedvem. Hé, Roy! Roy elhallgat és rám néz. Van valami probléma? Az Osztályról az összes férfi engem bámul. Nem, nincs semmi probléma. Ha mondani akarsz valamit, akkor gyere és mondd a képembe. Nincs semmi mondanivalóm. Akkor miért nem fogjátok be a lepcses pofátokat a Seggfej Haveroddal együtt? Roynak eláll a lélegzete, a férfinak tátva marad a szája. Hallom, hogy sokan nevetnek. Royt bámulom, amíg vissza nem fordulnak. Egyenesen előrenéznek, és már nem sutyorognak. Egy nő lép fel a Színpadra, és elkezdődik az Előadás. A nő a szexualitás és a függőség kapcsolatáról beszél, arról, hogy az Alkoholisták és a Narkósok gyakran egyszerre esnek áldozatául a kórosan felfokozott szexualitásnak és az alkohol, illetve a drogok használatának. Arról beszél, hogy a függőségek ilyen összekapcsolódása deviáns

magatartásformákhoz és életveszélyes helyzetekhez vezet. Mind fizikailag mind mentálisan olyan helyzetekbe kerülhetnek, ahonnan nincs kiút, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Az Előadás véget ér, ülök és várok és figyelem, ahogy mindenki kimegy, és én is felállok és kimegyek, a kaja még ott gubbaszt a gyomromban, és az elmúlt napokban beszedett Librium még mindig a hatása alatt tart. Nehéznek és lassúnak érzem magam, de mélyen bennem már születik valami gyors és követelőző és félelmetes és megrázó és törékeny és ingerlékeny és mérges és kétségbeejtő érzés. Jelenleg még visszatartja a nehézkességem, de tudom, hogy csak jelenleg. Visszamegyek az Orvosi Osztályra, megkeresem az Ápolónőt, megmondom neki, hogy Fogorvoshoz kell mennem, átnézi az eltávozok listáját, megtalál rajta és beküld a Váróterembe, és várok. Kilátok a Váróterem ablakain. Bár késő reggel van, kint még nagy a sötétség. Hallom a mennydörgést, és látom a jégesőt. A szél mindent felkap a földről és a levegőbe szórja. A fák úgy festenek, mint akik el akarnak bújni. Nagyon undorító, és idővel még undorítóbb lesz. Hank besétál a Váróterembe. Bebugyolálta magát egy vastag, meleg, vízálló kabátba. Gyapjúval bélelt gumicsizmát hord. Helló Kölyök. Helló Hank. Kezet fogunk. Hogy van? Voltam már jobban. Felállok. Gondolom, rosszabbul is. Elmosolyodom. Igen, voltam már rosszabbul is. Készen áll? Igen. Menjünk. Kisétálunk a Váróteremből, átmegyünk egy rövid Előtéren és kimegyünk. A Kisbusz nem messze parkol a Kijárattól, én odarohanok. A jégeső és a szél belemar a bőrömbe, a villámlásba beleremegnek a csontjaim. Kinyitom a kisbusz első ajtaját és beugrom, és jár a motor, és meleg van bent. Egy öreg viharvert kabát vár az első ülésen, hasonló Hankéhez. Kezembe veszem, belebújok, elhelyezkedem és összehúzom magam. Néhány másodperc múlva Hank kinyitja a vezető oldali ajtót és bemászik, neki nem kellett szaladnia. Megtalálta a kabátot? Nem volt nehéz. Akkor hordtam, amikor még a hajómon dolgoztam. Úgy is néz ki. Jó kis kabát.

Most jó szolgálatot tesz. Tudom, hogy nincs kabátja, azt mondták semmije sincs, úgyhogy hordja ezt addig, amíg itt van. Köszönöm, Hank. Nagyon kedves magától. Szóra sem érdemes. Nagyon kedves magától. Köszönöm. Szóra sem érdemes. Hank sebességbe rakja a Kisbuszt, elindulunk a Klinikáról, és rátérünk a Városba vezető útra. Hank az utat figyeli, én kibámulok az ablakon és gondolkodom. Néhány nappal ezelőtt már záróra volt, a táj haldoklott és készülődött a télre. Most bezárt, meghalt, elkészült. Nincsenek levelek a fákon, nincs élő növényzet a földön, se rovarok, se madarak, se állatok. A mennydörgés egyre hangosabb lesz és közelebb jön, a jégeső egyre keményebben és szaporábban ver, a szél megpróbálja belökni a Kisbuszt az árokba. Hank az úton tartja. Kibámulok az ablakon és gondolkodom. Egy hónappal azután, hogy megpillantottam a Lányt, már sokat tudtam róla. Connecticutból származott, az Apja ismert befektető bankár volt New Yorkban, az Anyja teniszezett és bridzselt, és a helyi Ifjúsági Liga Elnöke is volt. Előkelő leányiskolába járt New Hampshire-ben. Volt egy bátyja és egy nővére. Soha nem volt még fiúja. Akkor találkoztam vele, amikor egy haverom megkért, hogy szerezzek neki egy kis füvet. Ő nem szívott, ezért megkérdeztem tőle, hogy kinek kell, azt mondta, egy Lucinda nevű lánynak, akivel egy koleszban lakik, mondtam neki, hogy először találkoznom kellene vele, megadta a szobaszámot, felmentem a szobához és bekopogtam az ajtón, az ajtó kinyílt, és ő ott állt előttem. Magas és vékony, hosszú szőke haja, mint a vastag selyemszál, a szeme, mint az Északi-tenger. Nem ismertem Lucindát, nem tudtam, hogy a lány egy szobában lakik vele, megnémultam, és ő ott állt előttem. Ott állt előttem. Szia. Csak bámultam. Mi járatban? Mondani akartam valamit, de nem nyílt ki a szám, és a szívem kalapált, remegett a kezem, szédültem, és izgultam, és féltem, és jelentéktelennek éreztem magam. Ott állt előttem. Nagyon közel hozzám. Magas és vékony, hosszú szőke haja mint a vastag selyemszál, a szeme, mint az Északi-tenger. Megfordultam, és szó nélkül elsétáltam. Nem néztem vissza, bementem a Szobámba, elővettem egy üveg töményt, és ittam egy nagy pohárral. A szívem még mindig kalapált, a kezem még mindig remegett, életemben először nem az alkohol és a drogok miatt, és életemben először az alkohol és a drogok sem tudták ezt megszüntetni. Beérkezünk a kiürült városba. Sehol egy parkoló autó, se vásárlók, se fiatal Anyukák Gyerekeikkel, se padokon ücsörgő, kávézó bölcs öregemberek. A

boltok nyitva vannak, de nincs forgalom. Kint a szabadban csak villámlás és szél és jégeső. Egyre erősödik a vihar. Leparkolunk ugyanazon a helyen az Épület előtt, Hank leállítja a motort és előrehajol, kinyitja a kesztyűtartót, és kivesz belőle két elhasznált, sárga teniszlabdát. Kezembe nyomja a labdákat. Gondoltam, talán szüksége lehet ezekre. Miért? A halászaton és a sofőrködésen kívül nem sok mindenhez értek, de van egy olyan érzésem, hogy amit ma csinálnak magával, az fájni fog. Valószínűleg. Nem kaphat fájdalomcsillapítót, és el sem altathatják, legalábbis addig, amíg a Klinika betege. Rájöttem, hogy ebben az esetben a labdák a legjobbak. Ha fájdalmat érez, szorítsa meg őket. Kezembe veszem a labdákat, és megszorítom őket. Köszönöm. Nincs mit. Kinyitja az ajtót és kiszáll, én is ugyanezt teszem, becsukjuk az ajtókat, és besétálunk az Épületbe, és felmegyünk a lépcsőn a Fogorvosi Rendelőbe. Az ajtó nyitva áll, bemegyünk, leülök az egyik kanapéra a Váróteremben, és Hank odamegy a Recepcióhoz, és beszél a Recepcióssal. Babar, az Elefánt mesekönyv hever előttem. Felveszem és olvasni kezdem. Emlékszem, hogy olvastam már kiskoromban, és élveztem, és azt képzeltem, hogy Babar a barátom, és állandó társa vagyok a kalandozásaiban. A Holdra utazott, és én is vele menteni Egyiptomi sírrablókkal hadakozott, és én is vele harcoltam. A szavannán megmentette elefántbarátnőjét az Orvvadászoktól, és én szerveztem meg a szöktetést. Szerettem ezt az istenverte nagy Elefántot, és élveztem, hogy a barátja lehetek. Boldogtalan és dühöngő gyerekkoromból a néhány kellemes emlék közül Babar az egyik. Én és Babar szétrúgjuk a rohadt szemetek seggét. Hank visszajön és leül mellém. Már mehet is. Rendben. Készen áll? Felemelem a teniszlabdákat. Aha. Érdekes lesz újra fogakkal látni magát. Szerintem is érdekes lesz. Felállok. Nemsokára itt leszek, Hank. Köszönök mindent. Szóra sem érdemes. Odalépek az ajtóhoz, már vár rám az Asszisztensnő. Elmegyek mellette, ő vigyáz, nehogy hozzám éljen, és ez visszaránt a felidézett boldog elefántos kalandokból, és emlékeztet arra, hogy ki is vagyok. Alkoholista és Drogfüggő és Bűnöző vagyok. Hiányzik az első négy fogam. Mély vágás van a pofámon, amit

negyvenegy öltéssel varrtak össze. Betört az orrom, bedagadt szemeim alatt fekete monoklik. Kísérő jött velem, mert a Drog- és Alkoholelvonó Klinika betege vagyok. Kölcsönkabátot hordok, mert nincsen sajátom. Két darab használt, sárga teniszlabdát viszek be, mert nem altathatnak el és nem kaphatok fájdalomcsillapítót. Alkoholista vagyok. Drogfüggő vagyok. Bűnöző vagyok. Ez vagyok én, és nem hibáztatom az Asszisztensnőt azért, mert nem akar hozzám érni. Ha nem én volnék én, akkor én se akarnék magamhoz érni. Bevezet egy kicsi Szobába. A Szoba éppolyan, mint a sok másik Szoba, ahol mostanában megfordultam, csak tisztább és fehérebb. Falra szerelt rozsdamentes acélszekrények, a tetejükön tálcák tele csillogó orvosi műszerekkel, a mennyezetről egy nagy halogén lámpa lóg. Középen egy fogorvosi szék. Fémből készült, és zöld párnák borítják, hosszú és fenyegető a kartartója, és mindenféle szíjak, gombok, emeltyűk és kapcsolók vannak rajta. Úgy néz ki, mint egy középkori kínzóeszköz. Tudom, hogy engem vár. Elsétálok az Asszisztensnő mellett és beülök a székbe, és próbálok kényelmesen elhelyezkedni, de lehetetlen. A kínzóeszközöket nem tervezik kényelmesre. Stevens doktor mindjárt itt lesz. Rendben. Hozhatok addig valamit? A Babar könyvet. Mit parancsol? A Babar, az Elefánt mesekönyvet szeretném. Kint van a Váróteremben. Mindjárt hozom. Köszönöm. Kimegy, és egyedül maradok, és ahogy elnyúlok a széken és körbenézek a Szobában, rám tör a pánik. A Librium hatása már szinte elmúlt, és a kaját már annyira megemésztette a gyomrom, hogy már nem lassít le, és minden felgyorsul. A szívem, a vérnyomásom, a gondolatok a fejemben. Remeg a kezem, de ez nem az elvonási tünetként jelentkező súlyos remegés. Gyors és leheletfinom remegés, amit a félelem okoz. Félek a Szobától, félek a széktől, félek a szekrények tartalmától, félek a műszerektől, félek attól, hogy mi fog történni, annyira félek a fájdalomtól, hogy muszáj megszorítanom a teniszlabdákat. Az Asszisztensnő megjön a Babar mesekönyvvel, átnyújtja és kimegy. Ölembe rakom a teniszlabdákat, kinyitom a könyvet, és próbálok olvasni. Forgatom a lapokat, és látom a szavakat, látom a képeket, de nem tudom elolvasni a szöveget, és nem fogom fel a képeket. Minden felgyorsul. A szívem, a vérnyomásom, a gondolatok a fejemben. Nem tudok koncentrálni. Még Babarra sem. Becsukom a könyvet, a mellemhez szorítom és várok. Mindenem remeg. A kezem, a lábam, a lábizmaim, a mellkasom, az állkapcsom, a megmaradt fogaim. Felveszem a labdákat, megszorítom őket, és megpróbálom a remegésemet a labdákba fojtani, és a labdák is remegni kezdnek. Mindenem

remeg. Az ajtó kinyílik, és a favágóképű Dr. Stevens Fogorvos besétál egy másik Fogorvossal és két Asszisztensnővel. Dr. Stevens kihúz egy alacsony rozsdamentes fémzsámolyt és leül rá, közel az én székem lábához. A másik Fogorvos és az Asszisztensnők összeszedik a szerszámokat és a műszereket, nyitják és zárják a szekrényajtókat. Éles zajokat keltenek, és nem tudom, hogy pontosan mit csinálnak, de azt tudom, hogy a legtöbb tárgy a számba kerül majd. Helló James. Helló. Elnézést a várakozásért. Megbeszélést tartottunk a mai teendőkkel kapcsolatban. Nem probléma. A másik Fogorvos lehajol és belesúg valamit Dr. Stevens fülébe. Dr. Stevens bólint. A végeredményt a számban érzem majd. Először is koronát rakunk a két szélső fogra. Újra megnéztük a röntgenfelvételeket, a gyökerek és a csonkok épen maradtak. Ha koronát teszünk rájuk, akkor jók lesznek. Oké. Miután ezzel végeztünk, a középső kettőnél meg kell műteni a foggyökeret. A gyökerek instabilak, és ha nem műtünk, akkor elfeketednek és elhalnak a fogai. Miután elhalnak, ki fognak esni. Gondolom nem akarja, hogy ez történjen. Nem, ezt nem akarom. Elnézést, hogy ilyen őszinte vagyok. Értékelem az őszinteségét. Szeretném, ha pontosan tudná, hogy mit csinálunk és miért. Nem akarok többet tudni. Van még valami. Micsoda? Hihetetlenül fájdalmas lesz. Mivel maga a Drogelvonó Klinika Betege, ezért nem altathatjuk el, helyi érzéstelenítést sem alkalmazhatunk, és fájdalomcsillapító gyógyszert sem kaphat. Felemelem a labdákat, és kicsit megszorítom őket. Tudok róla. Mit gondol, ki fogja bírni a fájdalmakat? Ennél rosszabb dolgokat is kibírtam már. Dr. Stevens úgy bámul rám, mint aki képtelen felfogni azt, amit mondtam. Tudom, hogy borzasztó élmény előtt állok, és nem tudom, hogy átvészeltem-e már ennél rosszabbat, de számomra jobb, ha azt gondolom, hogy igen. Visszabámulok. Kezdjünk bele, Doki. Kezdhetjük. Feláll, suttogni kezd a másik Fogorvoshoz és az Asszisztensnőkhöz, segít nekik előkészíteni az edényeket és a műszereket, amiket használni fognak. Ülök és várok, és lelassul a testem, lelassul az agyam, abbahagyom a remegést, és nem szorongatom a labdákat, és megnyugszom. Beletörődtem, hogy ez fog történni,

hogy meg kell történnie, és hogy fájni fog. A nyugalom szétterjed bennem, az a fajta nyugalom, amit a Halálraítélt érezhet a Kivégzése előtt. Dr. Stevens előrelép és megáll felettem. Egy kicsit hátradöntöm. Oké. Lenyúl és meghúz egy kart, és lassan, finoman hátradőlök. A halogénlámpa pont felettem van, elvakít a fénye, és becsukom a szemem. Fogom a labdákat, a Babar könyv a mellemen pihen, épp a szívem fölött. Nem baj, ha elveszem ezt a könyvet? Jobb lenne, ha nem venné el. Jól van. Megoldjuk. Csoszogást és edényzörgést hallok, valaki felemeli a fejem, és a nyakam köré teker egy partedlit, hátul összeköti, a partedli betakarja a könyvet. A szék tovább mozog lefelé és hátrafelé, egy kis kemény párnát helyeznek a tarkóm alá. Női hangot hallok. Kórházi hanglejtés. Kérem, nyissa ki a száját! Kinyitom a számat. Szóljon, ha fáj! Oké. Most ne mozogjon! Mozdulatlanul ülök, közben valaki meghúzza az alsó ajkam, és vattát töm az ajkam és az ínyem közé. Érzem, ahogy húzódnak az öltések és szivárogni kezd a vérem. Ugyanezt csinálják a felsőajkammal, a pofazacskómat is kitömik, olyan érzés, mintha a szám puha bolyhos szennyel lenne tele, és szinte azonnal kiszárad. Egy kis vizet permeteznek rá, hogy nedves legyen, de ez nem elég. Száraz és szárazon is marad, mindegy, hogy mennyi vizet permeteznek. Hátradőlök a széken, becsukom a szemem, és szélesre tátom a számat, valaki a kezembe adja a teniszlabdákat, vizet permeteznek, csendes beszédet hallok, és kipróbálnak egy fogfúrót. A fogfúrót bekapcsolják, kikapcsolják, bekapcsolják, kikapcsolják. Próbálja ki a fogcsiszolót! A fogcsiszolót bekapcsolják, kikapcsolják, bekapcsolják, kikapcsolják. Próbálja ki a második fogfúrót! A második fogfúrót bekapcsolják, kikapcsolják, bekapcsolják, kikapcsolják. Érzem, hogy körülöttem vannak és fölém hajolnak. Egy kéz megragadja a felsőajkam és lágyan felhúzza, hogy kilátsszon az ínyem. Befújják a fogmaradványokat. Most kezdünk, James. Tovább fújják a fogamat, és bekapcsolják a fogcsiszolót, egyre hangosabb lesz, ahogy közeledik a szájam felé, a zaj éles és fülsértő, szorongatni kezdem a labdákat, és a fogcsiszoló nekiütközik a baloldali fogmaradványnak. A fogcsiszoló visszapattan róla, fehér áramütésszerű fájdalom nyilall a számba, a fogcsiszoló újra támad és most ott marad, a fájdalom a fejemtől lefelé szétárad a

testemben, minden izmom megfeszül, és szorítom a labdákat, és könnyezik a szemem, feláll a szőr a hátamon és kurvára fáj a fogam, mintha egy szurony hegyét döfték volna át rajta. Egy kurva hegyes szuronyt. A fogcsiszoló körbejár a fogmaradványon, befeszülök és fájdalmaim vannak, és a nyelvemen érzem a lecsiszolt csontpor ízét, a fúvóka szétfújja a port, egy részét a torkomba, egy másik részét a nyelvem alá. Folytatódik a csiszolás és a permetezés, és jön a por és a fájdalom, és a számban az állandósult elektromosság befeszíti és bekeményíti a testem. Ülök és szorongatom a teniszlabdákat, a szívem erősen és egyenletesen dobog, mintha direkt erre a kínszenvedésre lenne szüksége ahhoz, hogy precíz működését bizonyítsa. A fogcsiszoló leáll, ellazulok, és mély levegőt veszek. Halk beszédet hallok, és szerszámokat vesznek elő. Azt hiszem van itt egy lyuk, James. Meg kell néznem. A vatta annyira elmozdult már a számban, hogy érthetően tudok beszélni. Akkor nézze meg. Fájni fog. Kibírom. Még jobban felkészülök, de nem arra, ami következik. Egy hegyes és éles szerszám beletúr a lecsiszolt fog szélébe, talál egy apró lyukat, és behatol a lyukba. Az áramütésszerű fájdalom megüt, belem vág, és egymillió volt feszültséggel fehéren éget. A szurony nagyon hosszú, és izzik és csíp és borotvaéles. A fájdalom nagyobb, mint amit valaha is éreztem, és annál is nagyobb, mint amit valaha el tudtam képzelni. Elárasztja minden porcikámat, minden izmomat, minden sejtemet és teljesen lebénít. Nyöszörgök, és a szerszámot kiveszik, de a fájdalom marad. Egészen biztos, hogy lyukas. Be kell tömni, mielőtt rátesszük a koronát. Minden izmom és minden sejtem lebénult. James? A fájdalom nagyobb, mint amit valaha el tudtam képzelni. James? Mély levegőt veszek. Tegye, amit tennie kell. Legyünk túl rajta. Halkan beszélnek, nyitják és zárják a szekrényeket, cserélik a szerszámokat. Bekapcsolják a fúrót. Ülök és várok. A fúró jön, a fúró belém ütközik, és olyan keményen szorítom a labdákat, hogy majdnem eltörnek a kibaszott ujjaim, és nyöszörgök. Folyamatosan nyöszörgök, hogy magamat halljam és ne a fogfúrót, de így is hallom, és a nyöszörgésem hangjára koncentrálok, hogy elvonja a figyelmemet a fájdalomról, de nem sikerül. Szurony szurony szurony szurony szurony A fúró lyukat fúr, tovább mozog és kitágítja a lyuk falát, és a fogport lefújják a torkomba, de egy része a nyelvem alatt gyűlik össze. Szurony szurony szurony. A lyuk egyre nagyobb és nagyobb lesz. Szurony szurony szurony. Kibaszott fogfúró van a számban. Szurony.

A fúró leáll, a fájdalom, a labdaszorongatás és a nyöszörgés folytatódik. Dr. Stevens azt mondja az Asszisztensnőknek és a másik Fogorvosnak, hogy siessenek, és ők sietnek. Betömik a lyukat valami ragaccsal, aztán lekaparják, aztán megint betömik, és megint lekaparják. A tömés mérsékeli a fájdalmat a lyukban, és a szúró fájdalom elhalványul, és csak tompán lüktető kín marad, a szívem erősen és egyenletesen dobog, együtt lüktet a kínnal, és már nem zavar. Olyan sokáig éltem kínok között, hogy amíg egyszerre lüktetek az erősen és egyenletesen dobogó szívemmel, addig nem zavar. Abbahagyom a nyöszörgést, és kinyitom a szemem, és a rengeteg leguruló könny között megpillantok egy kékes fényű lámpát, amit fölém tartanak és a tömést vizsgálják vele. A tömés megköt és megkeményedik, és szétfolyt egy kicsit a lyuk körül, és hallom a fogcsiszolót, és látom, hogy közeledik, becsukom a szemem, a csiszoló belém ütközik, és a tömésről lecsiszolt por betölti a számat. Megismétlik a munkafolyamatot. Tömés, kék lámpa, csiszolás. Tömés, kék lámpa, csiszolás. Immúnissá válok, és immúnis leszek a fájdalomra, szorítom a teniszlabdákat és várom a végét, és vége lesz. Egy kész, még van három. Most koronát teszünk a jobb kettes fogra. Bólintok. Akar egy kis szünetet tartani, mielőtt belekezdünk? Megrázom a fejem, hogy nem. Egy pillanat alatt felkészülnek, aztán megint jön a fogcsiszoló, könnyen viselem. Nincs lyuk, nem kell fúrni, így nincs tömés, nincs lámpázás. Fogom a labdákat, de nem szorítom, nem nyöszörgök, a szívem nyugodtan dobog. Könnyen és egyszerűen megkoronázzák a jobb kettes fogat. Kettő kész, még van kettő. Csoszogást hallok és a műszerek pakolásának zaját, a szekrényfiókok nyitását, zárását, és kinyitom a szemem. Dr. Stevens a másik Fogorvossal beszél, és az Asszisztensnők egy kis fertőtlenítő edénybe rakják a használt eszközöket. Stevens doktor befejezi a beszélgetést, és a másik Fogorvos kimegy a szobából. Van valami probléma? Nincs semmi probléma. Felülök. Hova ment? Dr. Stevens kihúzza a zsámolyt. Nem akartam előre elmondani, csak amikor belekezdünk, de le szeretném kötözni magát a gyökérműtét idejére. Miért? A fájdalmaktól eltekintve a másik ok, amiért altatni szoktunk gyökérműtét idején, hogy a Betegek ne mozogjanak. Fontos, hogy mozdulatlan legyen, mialatt dolgozunk, és nem vagyok benne biztos, hogy lekötözés nélkül mozdulatlan maradna. Rendben. Biztos, hogy beleegyezik?

Igen. A Fogorvos bejön két darab vastag, kékszínű, műanyag övvel, melyeknek nagy biztonsági csatok vannak a végén. Ilyen övet használnak, amikor nagy tárgyakat kötöznek a kocsi tetőcsomagtartójára, ezzel húzzák föl a csónakot az utánfutóra, ezzel kötözik le az állatketreceket. Már használták az öveket, a teniszlabdákon kívül csak ezek nem ragyognak a tisztaságtól a Szobában. Hátradőlök a széken, és a Fogorvos hozzám lép. Az Asszisztensnők már megtisztították az eszközöket és engem bámulnak. Maga mellé rakná a karját? Szorosan a testem mellé rakom mindkét karomat. A Fogorvos keresztberakja az öveket a törzsem fölött úgy, hogy a csatok a szék aljához kerüljenek. Leguggol és meghúzza az övek végét, és azok feszesen tapadnak a testemre. Szóljon, ha teljesen biztonságos. Tovább húzza, az övek feszesebbek és feszesebbek. Mikor nem tudom se felemelni, se megmozdítani a karomat, mikor az övek belemarnak a bőrömbe és a mellemhez préselik a Babar könyvet, szólok az Orvosnak, hogy teljesen biztonságos. Rögzíti a csatokat, feláll, odamegy a mosdóhoz, és megmossa a kezét. Dr. Stevens és az Asszisztensnők közel lépnek hozzám. Megpróbáljuk olyan gyorsan elvégezni, ahogy csak tudjuk. Olyan jól csinálja meg, hogy ne kelljen visszajönnöm. Mindent meg fogok tenni. Kezdhetjük. Becsukom a szemem, és megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni. A vattacsomók és a korábbi fogfúrás miatt kínfájdalom lüktet a számban, vastag, kék műanyag övek vájnak a bőrömbe, és egy könyvet préselnek a mellkasomhoz. Ujjak ragadják meg és felhúzzák a felsőajkamat, hideg permetet fújnak a két metszőfogam maradványaira. A teniszlabdák a kezemben, és tudom, hogy kettős foggyökérműtét következik altatás nélkül. Hallom, hogy a szívem egyre gyorsabban kalapál. Rossz előérzetem van. Félek. Nyugtalan vagyok. A fogfúró újra a számba kerül és behatol a bal metszőfogam megmaradt szilánkjába. Keresztüldolgozza magát egy vékony, törékeny csontrétegen, amiben gyorsan tud haladni. Szórja a csontport, lyukat vág, behatol. A behatolás pillanatában áramütés éri a testemet, ami nem fájdalmas, köze sincs a fájdalomhoz, hanem annál sokkal durvább. Minden kifehéredik, és nem kapok levegőt. Becsukom a szemem, és ráharapok a megmaradt fogaimra, olyan érzés, mintha eltörne az állkapcsom, összeszorítom a kezemet, és belefúrom a körmeimet a teniszlabda kemény gumiköpenyébe, és a körmeim recsegnek, és a körmeim letörnek, és a körmeim vérezni kezdenek, és összeszorítom a lábujjaimat, és kurvára fáj, és befeszítem a lábizmaimat, és azok is kurvára fájnak, a felsőtestem is megfeszül, és úgy érzem, szétszakad a

hasizmom, és a saját súlyuk alatt betörnek a bordáim, és ez kurvára fáj, a heréim összezsugorodnak, és a zsugorodás is kurvára fáj, a farkam megkeményedik, mert túlteng a vérem és szökni akar a vérem, és a farkamon keresi a kijáratot, és kurvára fáj a farkam, és a karjaim nekifeszülnek a vastag kék műanyag öveknek, és a vastag kék műanyag övek a húsomba vájnak, ami kurvára fáj, és ég az arcom, és a nyakamon fel akarnak robbanni az erek, és az agyam fehér és szétolvad a kibaszott fájdalmaktól. Fogfúró van a számban. Az agyam fehér és mintha szétolvadna a kibaszott fájdalomtól. Nem kapok levegőt. Agonizálok. A fúrót kiveszik, és a vákuumos műszer kezdi leszívni a gyökércsatornából a foggyökereket körülvevő haldokló húst. Nem enyhül a kínszenvedés. A leszívást befejezik, és a maradék húst egy tűhegyes szerszámmal kaparják ki a gyökércsatornából. Nem enyhül a kínszenvedés. Visszarakják a vákuumos műszert, kiveszik, aztán tovább kaparnak. Nem enyhül a kínszenvedés. A gyökereket a gyógyításhoz tökéletesen meg kell tisztítani. Kérem gyorsan tisztítsák meg a Rohadt Szemeteket. Kérem, kérem, kérem gyorsan tisztítsák meg ezeket a Rohadt Szemeteket. Nem enyhül a kínszenvedés. Kezdek belezuhanni egy kifehéredett öntudatlanságba, amikor már nem érzékelem pontosan, hogy mit csinálnak velem. A karom már nem az én karom, a lábam már nem az én lábam, a mellem már nem az én mellem, az arcom már nem az én arcom, a fogaim se tartoznak már hozzám. A testem már nem az én testem. Fehérség. Fehérség mindenütt. Kínszenvedés. Mérhetetlen kínszenvedés. Próbálom visszarántani magamat a valóságba, vissza a fogfúráshoz és a vákuumozáshoz és a műszerekhez és a vattacsomókhoz és a permetezéshez és a csontporhoz és az Orvosokhoz és az Asszisztensnőkhöz és a fogpótláshoz, de nem tudok visszatérni. A testem nem engedi a visszatérést. Mintha féltené az agyamat és inkább egy borzasztó világba taszítana, de egy kevésbé borzasztóba. Feladom és beletörődöm, eláraszt a fehérség és a kínlódás, és benne maradok egy örökkévalóságig. A fehérségben és a kínszenvedésben. A fehérségben és a kínszenvedésben. A fehérségben és a kínszenvedésben. A fogfúró süvöltő hangja térít magamhoz. A felső ínyemmel érzem, hogy baloldalt elöl már új fog van, és tudom, hogy a fúró azért jön, hogy előkészítse a jobboldalit. Belém ütközik és behatol, még magamnál vagyok a fúrás alatt, de megint kibírhatatlanná válik a kezelés. Elfogy a levegőm, és képtelen vagyok lélegezni. Becsukom a szemem, összeharapok és szorongatom a teniszlabdákat és minden sejtem azt érzi, hogy a testem mindjárt fel fog robbanni a fájdalomtól. Ha lenne Isten, arcon köpném azért, amit velem művel. Ha lenne Ördög, eladnám neki a lelkemet azért, hogy vessen véget ennek. Ha lenne valami Felsőbb Erő, ami irányítja a sorsunkat, akkor odaadnám neki a sorsomat, hogy dugja fel a valagába. Dugd fel mélyen és keményen te Rohadék. Kérem, kérem. Fejezzék be. Kérem fejezzék be. A vákuum szívni kezd, a szerszám kapargat, és én még bírom. A gyökércsatorna belseje kitisztítva, kiszárítva, és én még mindig bírom. A gyökércsatornát feltöltik, a gyökeret megmentették, és én még mindig bírom. Ragasztó és kék

lámpa és csiszolás, ragasztó és kék lámpa és csiszolás, ragasztó és kék lámpa és csiszolás. Kitartok. Valahol Minnesotában vagyok, a Drog-és Alkoholelvonó Klinika Betege vagyok, visszarakták az első négy fogamat, és le vagyok kötözve egy székre, mert nem altathatnak el. Mindössze annyit tehetek, hogy elviselem. Érzem, hogy víz csorog onnan, ahol most fogaknak kell lennie, és a maradék port belemossa a torkomba. A vattákat kiveszik a pofazacskómból és az ínyem alól, halk beszédet hallok, víz folyik a mosdóból, nyitják és zárják a szekrény ajtókat. Kinyitom a szemem. Fehér villanásokat látok, és nehéz fókuszálnom. A halogénlámpa még ég. Mozgást látok, és lekapcsolják a halogénlámpát, valami elmozdul előlem, és valamik felém mozognak. Hallom, ahogy kikapcsolják az övcsatokat és lehúzzák rólam az öveket és leveszik rólam a Babar könyvet, megszabadul a testem, szabadon mozoghatok a kedvem szerint, de hirtelen fázni és remegni kezdek. Megpróbálok felülni, de képtelen vagyok rá. Megpróbálom felemelni a fejem, de képtelen vagyok felemelni a fejem. Megpróbálok fókuszálni a szememmel, de képtelen vagyok rá. Fázom és egyre jobban fázom. Kezdek erősen remegni. Még mindig szorítom a teniszlabdákat. A szenvedésnek már csillapodnia kellene. Valaki felemel és körém teker egy takarót. A takaró meleg, a melegtől hányingert kapok, érzem, hogy okádnom kell, nem tehetek semmit se ellene és okádok. Könnyen jön fel, valahogy ellazítja a gyomromat és a tüdőmet és a felsőtestemet, és bár még nem tudok fókuszálni, látom hogy vörös színű. Jön és jön és jön. Vörös, vörös, vörös. Végigömlik a takarón, végig a széken, végig a padlón, végig mindenhol. Elengedem a teniszlabdákat, és megpróbálom felemelni a kezemet, hogy megtöröljem az arcomat, de remeg a kezem, remeg az arcom, és nem érek fel odáig. A kezem a testem mellé hullik. Hozzanak még takarókat és vizet. Siessenek. Visszadőlök a székre. Jól van, James? Nyöszörgök. Érti, amit mondok? Megint nyöszörgök, bólintok. Kórházba kell mennie. Kihívom a Mentőket. Nem akarok kórházba menni, tehát összegyűjtöm minden erőmet, és feltornázom magam a széken, és kinyitom a szemem. Dr. Stevens ott áll előttem. Nem megyek Kórházba. Orvosi felügyeletre van szüksége. Olyan felügyeletre, amit itt nem tudunk biztosítani. A széket. Mit? Engedje le a széket. Dr. Stevens leengedi a széket. Lerakom a lábam a padlóra. Fázom és remegek, és mindenem fáj. Elegem van az Orvosokból és a Fogorvosokból és az Asszisztensnőkből és a székekből és a vizsgálatokból és a halogénlámpákból és a műszerekből és a tiszta Szobákból és a fertőtlenítő edényekből és a véres

műtétekből, elegem van a gyengék és betegek és sérültek felügyeletéből, és nem akarok Kórházba kerülni. Mindig egyedül küzdöttem meg a fájdalmakkal. Most is egyedül küzdök meg velük. Szóljanak Hanknek, hogy vigyen vissza a Klinikára. Orvosi felügyeletre van szüksége. Megleszek anélkül. Ha elmegy innen, tanácsom ellenére teszi. Értem. Kikászálódom a székből. A lábizmaim még ránganak és bizonytalanok. Teszek egy apró, lassú lépést és megállok. Leveszem magamról a takarót, rádobom a székre, teszek még egy apró, lassú lépést és megállok. Ki tud menni? Aha. Kell segítség? Nem. Tudok fókuszálni a szememmel, és a gyomrom megnyugodott. Még mindig remegek, és még mindig fázom, de attól, hogy távol vagyok a széktől, máris jobban érzem magam. Az ajtóra nézek. Ha el tudok jutni az ajtóig, akkor már majdnem leléptem. Le akarok lépni. Teszek még egy lépést. Lábam, akár a kocsonya. Még egy lépés. Egyenként ezer tonna súlyuk van. Még egy lépés. Fáj. Még egy lépés. Lüktet. Még egy lépés. Minden mozdulat titáni erőfeszítés. Még egy lépés. Egyik után sem tudom, hogy lesz-e következő. Dr. Stevens figyel, az Asszisztensnők visszajöttek és ők is figyelnek, és tudom, ha hibázom, akkor elvisznek a Kórházba. Még egy lépés. Még egy lépés. Az ajtóhoz érek és megállok. Jobbra tőlem egy tükör. Rápillantok, és meglátom benne magamat. Fehér vagyok, mint a kréta. Az arcom förtelmesre dagadt. A szám körüli rész alvadt vérfoltokkal van tele. Öltések állnak ki az alsóajkamból, és lila a szemem. Kötés feszül az orrnyergemen. Túl vékony vagyok a csontozatomhoz képest, a húsom laza és löttyedt. A fehér pólómat barna és vörös hányásfoltok tarkítják. Úgy nézek ki, mint egy kibaszott szörnyszülött. Dr. Stevens és az Asszisztensnők felé fordulok. Az Asszisztensnők félrenéznek, de Dr. Stevens nem. Lassan beszélek. Köszönöm a segítséget. Nem probléma. Ezért vagyok itt. Nem ezért van itt. Ma sokkal többet tett, mint általában. Köszönöm. Dr. Stevens elmosolyodik. Nem probléma. Visszamosolygok. Először mosolygok az új fogakkal. Felvidulok a gondolattól, szélesebben mosolygok, és a számra mutatok. Dr. Stevens nevet és felém lép, és körém fonja a karját és átölel. Mindketten borzasztó megpróbáltatásokon mentünk keresztül. Bár nekem volt rosszabb, tudom, neki sem volt könnyű. Az ölelés egy olyan kötelék közöttünk, mely bizonyítja, hogy jobbak és erősebbek

lettünk attól, amin keresztülmentünk. Tudom, hogy ő megtartja e köteléket, de hogy én is, az nem biztos. Elhúzódom. Még egyszer köszönöm. Vigyázzon magára, James. Megpróbálok. Elfordulok, lassan elsétálok, és nem nézek vissza. Mindig is ez volt a hibám, de ilyen vagyok. Sose nézek vissza. Soha. Végigsétálok egy Folyosón, kezemmel végig a falnak támaszkodom. Minden lépés nehezebb, mint az előző, minden lépés jobban fáj. Az arcom együtt lüktet a szívverésemmel, a szívverésem már nem olyan erőteljes és egyenletes, mint volt. Felgyorsul, lelassul, rendszertelenül félreüt, éles fájdalmat sugároz a bal karomba és az állkapcsomba. Bírta, amit bírnia kellett, de most már nem fogja sokáig bírni. Én se fogom sokáig bírni. Egy ajtóhoz érek, kinyitom és átsétálok rajta, és a Váróterembe érkezem. Hank a kanapén ül, és egy idős hölggyel beszélget, amikor felnéznek, az idős hölgynek tátva marad a szája. Hank feláll és odajön hozzám, és a vállára rakom a kezem. Ha nem lenne ott a válla, elesnék. Jézus Krisztus! Vigyen ki innen. Jól van? Távolról se. Mit tegyek? Vigyen innen a picsába. Hank rám adja a kabátot, vállára rakja a karomat, átkarolja a vállamat, támogat, kimegyünk a Rendelőből, és lemegyünk a lépcsőn. Mire leérünk a földszintre, a lábam felmondja a szolgálatot, és Hank húzni kezd az ajtó felé. Nekitámaszt az ajtónak, kinyitja, és kihúz a szabadba. A Vihar már akkor elkezdődött, amikor jöttünk, és most tombol. A szél felkorbácsolja a vékony jégtáblákba fagyott esővizet és az ónos esőt. Fekete az Ég. Dübörgő mennydörgés és egymásba csapó villámok. Hank a Kisbusz felé húz, és a lábam végigcsúszik a hideg és lucskos földön, és a hideg lucsoktól beázik a cipőm. Odaérünk a Kisbuszhoz, és nekitámaszt az utasoldali ajtónak. Meg tud itt állni? Zsebébe nyúl a slusszkulcsért. Igen, de siessen. Kihúzza zsebéből a kulcsot, kinyitja a Kisbuszt, elhúzza az oldalsó tolóajtót, segít beszállnom a háromszemélyes hátsó ülésre, becsapja az ajtót, átszalad a vezetőoldali ajtóhoz, kinyitja és bemászik. Elhelyezkedik, elfordítja a slusszkulcsot, beindul a motor, és a Kisbusz elindul. Átmegyünk a városon, a hátamon fekszem, remegek és fagyoskodom. A szívem szabálytalanul dobog és fáj. A szurony a számban van, és halálosan fáradt vagyok. Megyek vissza a Klinikára, de nem akarok visszamenni a Klinikára. Ha

otthagyom a Klinikát, akkor vagy meghalok, vagy börtönbe kerülök. Nem ilyen életet akarok magamnak, de nem tudok mást. Próbáltam már régebben is megváltozni, de nem sikerült. Próbáltam újra és újra és újra megváltozni, de megint és megint és megint megbuktam. Ha lenne valami, ami miatt azt gondolhatnám, hogy most másképp lesz, akkor megpróbálnám, de nincsen. Ha lenne fény az alagút végén, akkor rohannék. Alkoholista és Drogfüggő és Bűnöző vagyok. Nincs fény az alagút végén. Néhány perc elteltével meleg levegő árad szét a Kisbuszban, a hő lelassítja a remegésemet, abbahagyom a vacogást, halálosan fáradt vagyok, és becsukom a szemem. Sötét van. Becsukom a szemem. Nincs fény az alagút végén. Becsukom a szemem. Sötét van. Becsukom a szemem. Nincs fény. Becsukom a szemem. Sötétség. Becsukom a szemem. Becsukom a szemem. Becsukom a szemem.

Egy másik fehér Szobában vagyok, és utálom. Egy másik fehér ruhában vagyok, és cafatokra akarom tépni. Másik ágy, másik íróasztal, másik szék, mindet össze akarom törni. Ablak is van. Ki akarom dobni magamat rajta. A szokásos napirend következik. Kimászom a Fürdőszobába. Hányok. Lefekszem a földre. Hányok. Lefekszem a földre. Hányok. Lefekszem a földre. A hányadék egy része megakad az új fogaimon, és fájdalmas kipucolni. Kipucolom, utána megint hányok, megint kipucolom, és visszamászom az ágyba. Még mindig sötét van, még mindig viharzik. Az eső, a havas eső és a szél püföli az ablakot. Végtelen sorozat kipp és kopp, és végtelen süvítés. Utálom ezt a hangot, és azt akarom, hogy abbamaradjon. Kipp, süvít, kopp, süvít, kipp, süvít, kopp, süvít. Utálom. Azt akarom, hogy kurvára abbamaradjon. Felkelek az ágyból. A ruháimat kimosták, és az asztalon fekszenek. Kezembe veszem és magamra húzom őket. Ma tágabbak, mint tegnap. Kinyitom az ajtót, kisétálok, és az Orvosi Osztályon vagyok. Az éjszaka közepén járunk, és az Osztály majdnem üres. Egy Ápolónő szolgálatban van. Divatlapot olvasgat, és nem vesz észre. Kisétálok az Orvosi Osztályról, és végigmegyek a Folyosókon. Bár az Ég fekete és viharos az éjszaka, világosak a Folyosók. Égnek a felső lámpák, világítanak a falak, világítanak a szőnyegek, világítanak a festmények, világítanak az ajtók fényjelzői. Rosszul érzem magam a fényektől. Túl árulkodóak. Visszamegyek a Sawyer Osztályra. Csendes és sötét. Minden lámpa lekapcsolva, minden Szobaajtó zárva, minden férfi alszik. Besétálok a Társalgóba, leülök az egyik kanapéra, és bekapcsolom a televíziót. Az egyik műsor a fogyókúrával foglalkozik, a másik adón egy pszichológusnő marhaságokat beszél, a harmadikon professzionális birkózóbajnokság. Sok csatornán állóképet sugároznak. Az állókép a legizgalmasabb dolog számomra a képernyőn. Nézem. Egy órán keresztül. Az állóképet. Kikapcsolom a televíziót és gondolkodom, hogy mit csináljak. Nem vagyok fáradt, nem akarok aludni, nem akarok visszamenni az Orvosi Osztályra, és nem akarok végigsétálni a Folyosókon. A Folyosók túl világosak, és zavar a fény. Az egyik fal mellett könyvekkel telerakott polcok állnak. Fiatalon tanultam meg olvasni, és mindig mohón faltam a könyveket. A berúgáson és a bajkeverésen kívül az olvasás az egyike a néhány tevékenységnek, amit egész életemben folyamatosan végeztem. Elmerültem a könyvekben. Felállok, odamegyek a polcokhoz, és leülök előttük. Három polc van egyenként körülbelül negyven könyvvel. Átnézem a könyveket és reménykedem, hogy találok valamit, ami kiszakít innen. Muszáj kiszabadulnom innen a picsába egy időre. Ha fizikailag nem lehetséges, akkor legalább szellemileg. Csak egy kis időre. Szabadítson ki valami innen a picsába. Sok a segíts-magadon jellegű könyveim: A gyógyító sírás, A tagadás nem vezet jóra, Angyalok és függők: Hagyd, hogy Isten szolgái segítsenek rajtad!!!, és Apa nem szeretett engem: Mese a Függőségről. Külön sorozat van, amelyet az

alkoholisták Tizenkét Lépéséhez írtak. Első Lépés: Önkontroll nélkül, Harmadik Lépés: Engedd magadhoz közel az Istent, Hatodik Lépés: Lépj a tettek mezejére, Tizenegyedik Lépés: Keressed a kapcsolatot másokkal. Több példány agyonhasznált Újszövetség is van. Olvastam az Újszövetséget. Nem pazarolom rá megint az időmet. Egy szakadt és vaskos kék könyvért nyúlok. Nincs borítója, nincs címe, és az első oldalán egy karikába rajzolt háromszög található. Már adtak nekem ilyen könyvet. Adták már nekem barátok, barátaim barátai, olyan emberek, akik azt hitték, hogy meg tudnak változtatni. Anonim Alkoholisták Nagy Könyve a címe, az első oldalán található jel a józanság szimbóluma. Még sose olvastam bele, ki se nyitottam. Mikor megkaptam, mindig bedobtam a kanálisba, vagy belehajítottam a legközelebbi kukába. Voltam már AA Találkozón, de hidegen hagyott. A fő mondanivalójuk szerintem a lecserélés. A függőséget lecserélik egy másfajta függőségre. A kémiai anyagokat lecserélik Istenre és Találkozókra. A Találkozóktól pedig rosszul lettem. Rengeteg nyivákolás, rengeteg panaszkodás, rengeteg szemrehányás. Sok süket duma a Felsőbb Erőkről. Nem létezik olyan Felsőbb Erő se Isten, aki felelősséget vállalna azért, amit teszek, eddig tettem, és azért, aki vagyok. Nem létezik olyan Felsőbb Erő se Isten, aki meggyógyítana. Nem létezik olyan Találkozó, ahol felvidulnék tetszőleges mennyiségű nyivákolástól, panaszkodástól és szemrehányástól. Alkoholista vagyok és Drogfüggő és Bűnöző. Rosszabb az állapotom, mint valaha. Egy Klinikán tartózkodom valahol Minnesotában. Ha itt hagyom a Klinikát, a családom és a még megmaradt barátaim le fognak írni. Ha itt hagyom a Klinikát, csak két lehetőségem marad, meghalok, vagy Börtönbe kerülök. Egyedül vagyok az éjszaka közepén, nem akarok visszamenni az Orvosi Osztályra, és nem tudok elaludni. Egy pohár italt akarok. Ötven pohárral akarok. Egy pipát akarok és valami anyagot. Egy hosszú, vastag csík port, tíz darab lecsót, egy tubus ipari ragasztót. Adjatok egy doboz tablettát, adjatok egy kis PCP-be áztatott füvet. Adjatok valamit. Bármit. Ki kell jutnom innen. Ha nem testben, akkor lélekben. Ki kell jutnom innen a picsába. Kezembe veszem a könyvet. Bámulom. Tudom, hogy nem fog fájni, és hogy nincs veszíteni valóm. Olvasni kezdek. Az Orvos megjegyzésével kezdődik, amit egy Addiktológus szakember írt. Az Orvos azt állítja, hogy a súlyos alkoholizmus alapvetően gyógyíthatatlan. Azt írja, hogy az AA az egyetlen dolog, ami kijózaníthat és megtarthat a józanságban. A könyv rátér Bill történetére, aki az AA alapítója. Bill a mozgalom Jézus Krisztusa, a Megmentő és a Messiás, és bár Bill nem a kereszten halt meg, a kereszt jegyében élt. Bill kemény piás volt, kemény élettel és kemény problémákkal. Folyamatosan kereste a gyógyírt az alkoholizmusára, de nem találta. Amikor mélypontra jutott, találkozott egy régi ivócimborájával, aki megtalálta Istent és abbahagyta az ivást. Barátja megtérése azt az élményt juttatta eszébe, amit az Első

Világháborúban töltött katonai szolgálat után egy franciaországi Katedrálisban élt át. Bill naplementekor ült a templomi padban, és soha nem tapasztalt nyugalom és derű töltötte el. Teljesen feltöltődött az Isteni Dicsőséggel. Ez az emlék és a megtért barát józansága komoly hatást gyakorolt Billre. Meggyőződött afelől, ha bízik Istenben vagy valami Felsőbb Erőben, akkor megváltoztathatja az életét. Abban a pillanatban úgy döntött, legyőzi saját akaratát és Isten gondoskodására és irányítására bízza magát. Többé nem ivott, kidolgozta a Tizenkét Lépést és az Anonim Alkoholisták koncepciót és annak szentelte az életét, hogy ezt hirdesse. Megható történet, amely inkább meggyőzni akar, mintsem elmesélni valamit. Nem vagyok meggyőzve. Nem, egyáltalán nem. Egyáltalán nem. Elolvasom a könyv további részét, ami leginkább a Tizenkét Lépéssel foglalkozik. Olyan fejezetek vannak, mint: Van megoldás, Hogyan működik. Vágj bele, Jövőképed. Az egész túl egyszerű. Ha azt teszed, amit a könyv mond, akkor meggyógyulsz. Ha az általa ajánlott helyes ösvényen jársz, akkor egyenesen következik a megváltás. Ha belépsz a klubba, szerencsés nyertese lehetsz az egész életedre szóló nyivákoló, panaszkodó és szemrehányásokkal teli Találkozóknak. Dicsőség legyen Istennek! Térdre akarok borulni. Dicsőség Istennek! Halleluja. A vége felé személyes vallomások következnek. Egy Fogorvos, egy Európai Piás, egy Kereskedő és egy Művelt Agnosztikus vallanak. Mind alkoholista szörnyetegek voltak, mind megtalálták Istent, mind végigtáncolták a Tizenkét Lépést, és mind meggyógyultak. Az összes ilyen vallomás, amit olvastam vagy végig kellett hallgatnom, meglepően együgyű és kong az ürességtől. Bár ezek az emberek nem isznak és nem drogoznak többé, továbbra is megszállottak maradnak. Bár elérik a józanságot, az életük az önmegtartóztatásról és az egykor áhított és imádott kémiai anyagok hatásainak elemzéséről és becsmérléséről szól. Bár emberi lényként élnek tovább, csak a Találkozók, a Dogmák és az Isten éltetik őket. Ha megfosztjuk őket a Találkozóktól, a Dogmáiktól, akkor semmivé foszlanak. Ha ettől megfosztanánk őket, akkor ugyanoda kerülnének, ahonnan elindultak. Függőségben élnek. A függőségnek üzemanyag kell. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Találkozók, a Dogmák és Isten lenne az én üzemanyagom. Ha igaz az, amit az Orvos a könyv elején ír, és az AA az egyetlen lehetőségem a gyógyulásra, akkor totál kész vagyok. Kész, kész, kész. Visszarakom a könyvet a polcra. Felállok és odamegyek a Munkatáblához, és látom, hogy a nevem még mindig a Közös Vécé mellett szerepel. Összeszedem a tisztítószereket, és kimegyek a Közös Vécéhez, néhány napja senki se takarított, úgyhogy elég gusztustalan. Köpések a mosdóban, megszáradt vizelet a padlón, véres vécépapír a szemétvödörben, szarfoltok a vécékagylón. Biztos, hogy Roy keze van a dologban, de nincs hangulatom a bosszúhoz, tehát nekifogok a takarításnak. Örült vállalkozás. Kétszer elhányom magam, így a köpések, a húgy, a véres papírok és a szar mellett a saját hányásomat is fel kell takarítanom. Mikor elkészülök, és a falak és a mosdó és a padló és a szemétkosár és a vécékagylók ragyognak, nem érzek

semmiféle beteljesülést vagy kielégülést. Nem fogom még egyszer megcsinálni. Az kibaszott biztos. Kimegyek a Közös Vécéből, vissza viszem a tisztítószereket, és bemegyek a Szobámba. Kinyitom az ajtót, és belépek. Lecserélték a bútorokat, amiket összetörtem. Lecserélték Larryt is, akiről még mindig nem tudni, hogy hol lehet. Az ágyában egy alacsony Kopasz Férfi alszik, és az alacsony Kopasz Férfi horkol. Warren és John is alszik. John motyog és rángatózik, Warren mozdulatlan. Az ágyam érintetlen, de egy Bibliát és egy másik példány Nagy Könyvet raktak az éjjeliszekrény tetejére. Odamegyek az éjjeliszekrényhez, felveszem a Bibliát és a Nagy Könyvet, odalépek az ablakhoz, és kinyitom az ablakot, és kihajítom a könyveket a sötétségbe. Még mindig őrült vihar dúl. Becsukom az ablakot, és kimegyek a Fürdőszobába, megnyitom a zuhanyt, leveszem a ruháimat, és ledobom őket a csempére. Odalépek a tükörhöz. Látni akarom magam. Bele akarok nézni a halványzöld szemembe, és nem a fizikai valómat akarom látni, hanem azt, aki mögötte van. Megnézem a számat. Kicsit duzzadt, de majdnem normál méretű. Megnézem az öltéseket és a mély vágást. A vágás kezd begyógyulni, az öltések jól összetartják. Megnézem az orrom. Leveszem róla a kötést, és bedobom a szemétvödörbe. Az orrom egyenes, de van egy új dudor az orrnyergemen. Megnézem a szemem alatti részt. A fekete foltok halványulnak és sárgulni kezdenek, a duzzanat majdnem elmúlt. Felnézek. Bele akarok nézni a halványzöld szemembe. Nem a fizikai valómat akarom látni, hanem azt, aki mögötte van. Közelebb lépek. Még közelebb. Bele akarok nézni a halványzöld szemembe. Látni akarom azt, aki mögötte van. Közelebb, közelebb. Sehogy se látom. Kibaszottul nem megy. Elfordulok, és odamegyek a zuhanyzóhoz, belépek a zuhany alá, és szinte ököllel püföl a forró víz. Megéget, és kivörösödik a bőröm, fáj, de nem állok ki alóla. Megérdemlem a fájdalmat, amiért nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy szembenézzek önmagammal. Megérdemlem a fájdalmat, ki kell bírnom, mert nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy szembenézzek önmagammal. Mikor elkábulok, hozzákeverem a hideget, és leülök a földre, és hagyom magamra ömleni a vizet, hogy csillapítsa az égést. A forró víz bágyasztó, és a hideg még jobban elbágyaszt. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy a testem is bezárkózzon, és hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Ismerős helyre kalandoznak. Olyan helyre, amiről nem beszélek és nem veszem tudomásul, hogy létezik. Olyan helyre, ahol csak én vagyok. Utálom ezt a helyet. Egyedül vagyok. Egyedül itt, és egyedül a világban. Egyedül a szívemben és egyedül a tudatomban. Mindig, mindenütt egyedül vagyok, mióta az eszemet tudom. Egyedül a családomban, egyedül a barátaim közt, egyedül az emberekkel teli Szobában. Egyedül ébredek, egyedül vagyok minden egyes borzasztó napon, és egyedül leszek mikor végül belépek a sötétségbe. Egyedül vagyok a kínszenvedésemben. Egyedül a kínszenvedésben. Nem akarok egyedül lenni. Sose akartam egyedül lenni. Kurvára utálom. Utálom, hogy nincs kivel beszélnem, utálom, hogy nincs kit felhívnom, utálom,

hogy nincs aki megfogja a kezem, átöleljen, és azt mondja, minden rendbe fog jönni. Utálom, hogy nincs senki, akivel megoszthatnám a reményeimet és az álmaimat, utálom, hogy már nincsenek reményeim és álmaim, utálom, hogy senki se mondja nekem, tartsak ki, és újra megtalálhatom őket. Utálom, ahogy ordítok, azt ordítom, véres gyilkosság, ordítok bele az ürességbe. Utálom, hogy senki sem hallja az ordítást, és senki sincs, aki segítsen és megtanítson, hogyan kell abbahagyni az ordítást. Utálom, hogy magányomban a pipához és az alkoholhoz fordultam. Utálom, hogy amihez magányomban fordultam, az megöl, már megölt vagy meg fog ölni. Utálom, hogy magányosan fogok meghalni. Magányosan, kínok között fogok meghalni. Mindennél jobban mindig is azt akartam, hogy közel kerüljek valakihez. Mindennél jobban, mindig is azt akartam érezni, hogy nem vagyok egyedül. Sokszor próbáltam egy lánnyal vagy egy asszonnyal megölni az egyedüllétet, és sose volt jó. Együtt voltunk, közel kerültünk egymáshoz, de akármilyen közel voltunk egymáshoz, mégis egyedül éreztem magam. Megérezték a magányomat, és emiatt még közelebb akartak kerülni. Ha megpróbálták, vagy elrohantam, vagy tönkretettem a kapcsolatot. Ha rohanni akarok, gyorsan tudok rohanni, és mindig is jó voltam a rombolásban. Egyikük se lenne hajlandó ma szóba állni velem. Az utolsó nő iránt úgy éreztem, ahogy mindig is szerettem volna. Vele jobban éreztem magam, mint bármikor, többet éreztem, mint amit képzeltem, hogy érezni lehet, és ez megijesztett, teljesen lebénultam az ijedtségtől. Amikor felajánlotta magát, megbénultam. Ez a bukás vezetett engem a romboláshoz. Leromboltam őt, leromboltam magam, leromboltam mindkettőnket. Leromboltam a jövő reménysugarát. Ma ki se ejtené a nevemet, és tudomást sem vesz a létezésemről. Ezért nem hibáztatom. Egy régi barátnőmhöz kezdek beszélni, egy drága régi barátnőmhöz. Azt mondom, helló, hogy vagy, hogy élsz, mi újság. A hangom visszhangzik a zuhany alatt, és hülyén érzem magam, de tovább beszélek. Azt mondom, hiányzol, bárcsak itt lennél. A barátnőmet Michelle-nek hívják, több mint egy évtizede nem láttam és nem is beszéltem vele. Azt mondom, rád gondolok mostanában. Azt mondom, lehet, hogy hamarosan felkereslek. Azt mondom, kérlek légy ott, amikor megérkezem, nagyon várom már, hogy egy kis időt tölthessünk együtt. Jó régen volt. Több mint egy évtizede. Túl régen volt. Tizenkét éves koromban ismerkedtem meg Michellel, amikor a Családom egy Kisvárosba költözött. Egész életemet Nagyvárosban töltöttem, és az átállás nem volt zökkenőmentes. Nem ismertem egy Kölyköt se a Városban, és ők se engem. Nem súlyzóztam, utáltam a heavy metált, azt gondoltam, hogy rohadtul elpocsékolt idő az autószerelés. Az elején tettem némi erőfeszítést, hogy beilleszkedjek, de nem tudtam színlelni, néhány hét múlva abbahagytam az erőlködést. Vagyok, aki vagyok, szeressenek, vagy utáljanak. Kibaszott nagy hévvel utáltak.

Csúfoltak, lökdöstek és megvertek. Én visszacsúfoltam, visszalöktem és visszaadtam minden ütlegelést. Egy-két hónapon belül máris hírhedt lettem. A Tanárok rólam beszéltek, a Szülők rólam beszéltek, a helyi Zsaruk rólam beszéltek. Nem mondtak kedves dolgokat. Válaszul tojással dobáltam a házakat, felrobbantottam a postaládákat, és megrongáltam az autókat. Hadat üzentem nekik és a városuknak, és teljes erőbedobással vívtam a Háborút. Nem érdekelt, hogy nyerek-e vagy veszítek, csak harcolni akartam. Gyertek a kurva anyátokat, gyertek, mindent dobjatok be. Készen állok a kibaszott ütközetre. Hat hónapja laktam már ott, amikor összebarátkoztam egy Michelle nevű Lánnyal. Népszerű volt, szép és okos. Sportolt, ő volt a Szurkolókórus vezetője, és mindenből a legjobb osztályzatokat kapta. Nem tudom, miért akart a barátom lenni, de akart. Úgy kezdődött, hogy levelet küldött nekem az angol órán. Azt írta, nem tűnsz olyan borzasztónak, mint mondják. Én azt írtam vissza, vigyázz, olyan borzasztó vagyok, mint mondják, vagy annál is rosszabb. Elnevette magát, és lett egy barátom. Nem lett a Szövetségesem, nem kértem rá, és nem is akartam, de a barátom lett, és ez több volt annál, mint amire bárki is hajlandó volt. Telefonon beszélgettünk, leveleztünk az órán, együtt ebédeltünk, egy helyen ültünk a Buszon. Az Emberek csodálkoztak azon, hogy miért törődik velem, és kíváncsiak voltak, hogy mit lát bennem, azt mondták neki, ne pocsékolja rám az idejét, de nem hallgatott rájuk. Sokan és túl sokat bántották a barátságunk miatt, és végül úgy tettek, mintha nem is létezne ez a kapcsolat. A nyolcadik osztály második félévében Michelle-t randira hívta egy középiskolás Srác. Michelle tudta, hogy nem engednék el a Szülei, ezért azt mondta, hogy velem szeretne moziba menni. Sose bántottam a családját, mindig kedvesen és udvariasan viselkedtem a jelenlétükben, így hát beleegyeztek, és kocsival elvittek bennünket a Moziba. Bementem egy fél liter whisky társaságában, végignéztem a filmet, és utána egyedül sétáltam haza. Michelle-t felszedték kocsival, és elment a randira. Leparkoltak, söröztek egyet, és amikor a Srác visszahozta a Mozi elé, megpróbált áthajtani egy Vonat előtt a síneken. A kocsit elütötte a vonat, és Michelle meghalt. Népszerű volt, szép és okos. Sportolt, és ő volt a Szurkolókórus vezetője, és mindenből a legjobb osztályzatokat kapta. Ő volt az egyetlen barátom. Elütötte egy Vonat, és meghalt. Elütötte egy kibaszott Vonat, és meghalt. Másnap tudtam meg. A Szülei és a barátai és mindenki engem hibáztatott abban a kibaszott koszfészekben. Ha nem hazudik, és én nem segítek neki, akkor nem történt volna meg a baj. Ha nem mentünk volna Moziba, akkor nem tudott volna elmenni a randira. A Srác nem sérült meg, a helyi focicsapat Hőse volt, és mindenki őt sajnálta. Engem bevittek a Rendőrségre és kihallgattak. Ott minden így működött. Hibáztatják a faszfejet, és sajnálják a focihőst. Az egyiket örökre bemocskolják, a másik hibáját elfelejtik. Sok ütést kaptam ezért a szarért, és mindig visszaütöttem, és minden alkalommal amikor ütöttem, Michelle miatt

tettem. Olyan kibaszott keményen ütöttem, ahogy csak tudtam, és mindig miatta. Még mindig Michelle-re gondolok, és még mindig hiányzik. Bárcsak hallanám a hangját, hallanám a nevetését, vagy látnám a mosolyát. Bárcsak mellette ülhetnék, vagy megszólíthatnám, vagy dobhatnék neki egy levelet. Bárcsak magamba szívhatnám az illatát, megérinthetném a haját, belenézhetnék a szemébe. Bárcsak hallhatnám, amikor azt mondja, nyugi, nem érdemes. Bárcsak hallhatnám, amikor azt mondja, menj tovább, ne add meg neki ezt az örömöt. Bárcsak hallhatnám, amikor azt mondja, ez így oké Jimmy, minden oké lesz. Bárcsak megmondhatnám neki, hogy szeretem, mert tényleg szerettem, és most is szeretem, és sose mondtam neki, amikor még élt. Ő volt az egyetlen barátom. Elütötte egy Vonat, és meghalt. Nem hiszem, hogy a Mennyországban van, és nem hiszem, hogy jobb helyre került. Meghalt, és ha meghalunk, megszűnünk. Nincsenek vakító fények, nincs vidám zene, nem várnak és nem üdvözölnek bennünket az Angyalok. Szent Péter nem áll ott a Gyöngyházfényű Kapuban, nincs kezében a rohadtul nagy és vaskos könyv, Barátaink és Rokonaink nem kínálnak hellyel a mennyei ebédlőasztalnál, nem indulunk Mennyországbéli körutazásra. Halottak vagyunk, és annyi. Nincs tovább. De ez nem akadályozza meg, hogy Michelle-hez beszélhessek. Beszélek hozzá, kérdezgetem, elmesélem az életem. Megmondom neki, hogy hiányzik, hogy minden nap gondolok rá, és megmondom neki, hogy szeretem. Elmondom neki, hogy még mindig visszaütök, hogy keményen ütök vissza, és hogy miatta teszem. Mindig miatta fogok ütni. Mindig. Michelle-hez beszélek, és az életem legrosszabb pillanatában elmondom neki ezeket a dolgokat. Michelle-hez beszélek, és akkor mondom el neki mindezt, amikor már nincs semmi reményem. Michelle-hez beszélek, és akkor mondom el neki mindezt, amikor úgy érzem, mindjárt meg fogok halni. Tudom, ha meghalok, akkor halott leszek, és tudom, most közel vagyok a halálhoz. Tudom, ez egyszerű, ha meghalok, akkor nincs tovább. Tudom, sose fogok Michelle-lel találkozni a Mennyországban, se máshol, de akkor is beszélek hozzá. Sokat beszéltem hozzá mostanában. Kinyílik a zuhanyozó ajtaja, valaki belép, és magamhoz térek, visszatérek a magányba, vissza a jelen pillanathoz, vissza az istenverte zuhanyozóba. Kinyitom a szemem, és John áll előttem. Felállok és a képébe bámulok. Mindketten meztelenek vagyunk. Beszélek. Mi a faszt keresel itt? Még senki sem kelt fel. Mi a faszt keresel itt? Hallottalak és gondoltam, társaságra van szükséged. Húzzál innen a picsába! Nem mondom el senkinek. Megígérem. HÚZZÁL INNEN A PICSÁBA! John kilép a zuhanyozóból, és becsapja az ajtót. Én is jövök utána, megfogok egy törölközőt, és a derekam köré tekerem. A Fürdőszoba csupa gőz, a mosdóról

és a vécéről csöpög a lecsapódó pára. John a radiátoron ül, ölében egy törölköző. Ijedt és izgatott, mint egy kölyökkutya, aki előre fél a veréstől. Bocsáss meg. Ilyet ne csinálj többet! Sok férfi magányos itt. Magányosnak tűntél. Nem vagyok az. Bocsáss meg. Ne kérj bocsánatot, csak ne csináld többet. Utálsz? Nem utállak, és nem érdekel, hogy mit csinálsz másokkal. De ne reménykedj abban, hogy velem megteheted. Meg fogsz ütni? Nem, nem ütlek meg. Néha megütnek az emberek. Nem ütlek meg. Megüthetsz, ha akarod. Nem ütlek meg. John sírva fakad. Bocsáss meg. Bocsánatot kérek. Ne kérj bocsánatot, csak ne csináld többet. Kezembe veszem a ruháimat, kisétálok a Fürdőszobából, a Szobában odamegyek az én területemre, megtörölközöm és felöltözöm. Hallom John pityergését a Fürdőszobából, Warren és a Kopasz Férfi még alszanak, a vihar még teljes erővel tombol. Befejezem az öltözködést, rádőlök az ágyamra, és meglepődöm, hogy milyen fáradt vagyok, becsukom a szemem és elalszom. Gyorsan jön az álom. Visszatérek a Szobába, vissza az asztalhoz. Van pia, koksz, crack, ragasztó és benzin. Mindet benyomom. Amennyit csak bírok és amilyen gyorsan csak lehet. Ordítok, nevetek és káromkodom. Az ég felé rázom az öklömet, és Istent kibaszott nagy Seggfejnek és stricinek nevezem. Fel-le ugrálok és rohangálok az asztal körül. Olyan sok pia, koksz, crack, ragasztó és benzin van, hogy a bőrömbe dörzsölöm és magamra öntöm. Kívülről is, belülről is tele vagyok. Hihetetlenül bebaszok. Napok óta most először érzem jól magam. A nagy táska kokain alatt találok egy fegyvert. Felveszem. Harmincnyolcas kaliberű revolver. Már volt a kezemben ilyen fegyver, tudom, hogyan kell használni. Leülök a székre, és kinyitom a forgótárat. A tár meg van töltve, minden tölténytartóban egy golyó. Becsukom a forgótárat, megpörgetem, és elmosolyodom a pörgés kattogó hangjától. Már volt a kezemben ilyen fegyver, tudom, hogyan kell használni. Harmincnyolcas kaliberű revolver. Szájamba helyezem a csövét. A cső hideg és piszkos, jól esik a fémes íz a számban. Megint megpörgetem a forgótárat. A kat-kat-kat-kat-kat zörejektől elmosolyodom. Mindegyik tölténytartó töltve van. Az eredményhez nem férhet

kétség. Megáll a forgótár. Mindkét hüvelykujjamat a ravaszra helyezem. Megteltem piával, koksszal, crackkel, ragasztóval és benzinnel. Hihetetlenül bebasztam. A hüvelykujjaim megrándulnak, megrándulnak, megrándulnak. Bumm. Felébredek, a plafont nézem, remegek és lihegek. Az orromhoz nyúlok, és egy csepp vér van az orrlyukam alatt. Szédülök, és pörög a világ. Ég a gyomrom. Hihetetlenül bebasztam. Felkelek az ágyból, és kimegyek a Fürdőszobába. Alig tudok járni, beesek az ajtón. Warren a mosdó előtt áll, és fogat mos, valaki zuhanyozik. Öklendezni kezdek, és öklendezés közben odakúszom a vécékagylóhoz. Mire odaérek, már hányok. A hányás tele van epével és valami barna szarral, amit még sose láttam. Tele van vérrel. Égeti a gyomrom, a torkom és a szám. Égeti az ajkam és az arcom. Nem bírom abbahagyni. Nem tudok leállni. Émelygek, és jön a perzselő hányás, jön és jön, újra és újra. Egyre csak jön. Abba akarom hagyni, de nem bírom. Warren odalép hozzám, letérdel mellém, átkarol és megpróbál stabilan megtartani. A Kopasz Férfi kilép a zuhanyozóból, rám bámul, és meghökken a kegyetlenül durva okádásomtól. Még mindig jön. Még mindig jön és jön. Nem ér véget. Kurvára nem akar véget érni. A szívem begyorsul és szabálytalanul ver, fáj minden dobbanás, fáj minden szabálytalan dobbanás, a fájdalom belenyilall a bal karomba és az állkapcsom bal felébe. A hányás már nem jön föl a gyomromból és nem folyik ki a számon, de az öklendezést még nem hagytam abba. Olyan érzés, mintha a gyomrom és a torkom akarna kijönni, vagy próbálna kijönni. Olyan érzés, mintha a testem ki akarna szakadni önmagából. Nem bírom már tovább. Nem élhetek így tovább. Alkoholista vagyok, Drogfüggő vagyok és Bűnöző vagyok. A testem szétesik, és az agyam már régen szétesett. Inni akarok és cracket szívni, bár tudom, hogy megöl az ivás és a crack. Egyedül vagyok. Nincs senki, akivel beszélhetnék, nincs senki, akit felhívhatnék. Utálom magam. Annyira utálom magam, hogy nem bírok a saját szemembe nézni. Annyira utálom magam, hogy az öngyilkosság ésszerű megoldásnak tűnik. A Családom és a barátaim is készen állnak arra, hogy leírjanak, minden értékes kapcsolatomat tönkretettem. Ma hetedszer hányok. A hetedik kibaszott alkalommal. Nem élhetek így tovább. Nem élhetek így tovább. Az öklendezés ritkul, és kezdek lélegezni. Warren erősen tart, és a Kopasz Férfi bámul. Felemelem a kezem és mutatom Warrennek, menjen arrébb, ő feláll és arrébb lép, és a fejemet a vécécsészének támasztom. Levegőt veszek. Akkora levegőt veszek, amekkorát bírok. Tudom, hogy a levegő lelassítja a szívemet és megnyugtat, tehát nagy levegőt veszek. Akkorát, amekkorát csak bírok. Nyugodjak már meg. Nyugodjak már meg! Warren beszél. A Kopasz Férfi bámul. Jól vagy? Bólintok. Kell segítség?

Megrázom a fejem. Megyek, és hívok valakit. Megszólalok. Ne. Segítségre van szükséged. Nem. James, ide segítség kell. Felállok. Imbolygok. Én döntöm el, hogy mi kell. Nem pedig te. Mély levegőt veszek, elbotladozom a mosdóig, megengedem a vizet, arcot mosok, és kipucolom a számból a hányást. Elkészülök, elzárom a vizet és megfordulok. Warren bámul, és a Kopasz Férfi is bámul. Elmegyek mellettük, és kisétálok a Fürdőszobából. Warren utánam jön a Szobába, és a saját részébe megy. Legalább hadd adjak egy inget. Ránézek a pólómra. Fehér, barna és vörös. Csíkokban borítja az epe, szarfoltok vannak rajta, amit még sose láttam, és vér folyik rajta. Tessék. Warren felém hajít egy inget. Elkapom. Keményített fehér ing oxford anyagból. Megvizsgálom, aztán ránézek. Beszélni kezd. Ez az egy tiszta ingem maradt. Az ingre nézek. Ilyet nem hordanék. Nevetek és Warrenre nézek. Köszönöm. Nevet. Semmi probléma. Leveszem a pólómat, az ágyam mellett a földre ejtem, és felveszem a hatalmas inget. Eltakarja sorvadt testem, akár egy nagy boríték, majdnem a térdemig ér. Feltekerem az ujját a könyökömig, és lesimítom az elejét. Kemény a keményítőtől, de az alja puhább. Drága és finom szövésű pamutvászon, valami távoli országban készíthették. Nem emlékszem, mikor volt utoljára rajtam ilyen tiszta és kellemes ruhadarab, úgy érzem, nem érdemli meg a beteg testem. Warren az ágya szélén ül, a lábkörmét vágja, mellette egy pár fekete zokni. Odasétálok hozzá, megállok előtte, és lesimítom az ing elejét. Beszélek. Nagyon jó. Vigyázni fogok rá. Warren mosolyog. Ne törődj vele. De vigyázni fogok rá, és nagyon jól esik, hogy kölcsönadtad. Köszönöm. Ne törődj vele. Vigyázni fogok rá. Köszönöm. Warren bólint, megfordulok, és kimegyek a Szobából, végigsétálok az Osztályon. A férfiak a reggeli munkájukat végzik, készülődnek az új napra, reggelizni indulnak. Roy a barátjával ácsorog a Munkatáblánál. Elmegyek mellette.

James. Továbbmegyek, és nem fordulok vissza. Még mindig neked kell a Közös Vécéket kitakarítani. Továbbmegyek, nem nézek vissza, és a vállam fölött felmutatom neki a középsőujjamat, hogy jól lássa. James. Továbbra is mutatom neki az ujjamat. JAMES! Átmegyek a Folyosókon az Ebédlő irányába. Minden lépésnél egyre jobban kívánok egy italt, vagy valami keményebbet, vagy mindkettőt, vagy mindent. Elnehezül a lábam és lelassulok. Az agyamat egyetlen gondolat tölti be, és körbe-körbe rohangál benne, Be akarok baszni. Be akarok baszni. Be akarok baszni. Végigsétálok az Üvegfolyosón, ami különválasztja a férfiakat és a nőket, és beállok a sorba. Érzem a reggeli illatát. Tojás, szalonna, kolbász, palacsinta és franciapirítós. Kurva jó illatuk van. Látom a nagy edény zabkását a pult legszélén. Le van szarva a zabkása. Undorító, szürke pempős lószar. Érzem a reggeli illatát. Tojás, szalonna, kolbász, palacsinta és franciapirítós. Előbbre lépek a sorban. Egyre közelebb, közelebb és közelebb. A vágy, hogy bebasszak, exponenciálisan növekszik bennem. Olyan mértékben növekszik, hogy már nem is gondolat, és már nem is tudok gondolkodni. Már csak egy ösztönös érzés. Szereznem kell valamit. Magamba tölteni. Szereznem kell valamit. Magamba tölteni. Valaki belém ütközik, ránézek, és előttem áll a Lány, akivel néhány napja találkoztam, és éppen leejt valamit. Szereznem kell valamit. Lillynek hívják. Magamba tölteni. Felveszem amit leejtett, és látom, hogy egy kicsire hajtogatott fehér papírlap. Szereznem kell valamit. Visszaadom neki. Magamba tölteni. Beszélni kezd hozzám. Szereznem kell valamit. Nem figyelek oda. Magamba tölteni. Előrelépek. Szereznem kell valamit. Magamba tölteni. Megragadok egy tálcát, és megkérem az üvegpult mögött szorgoskodó nőt, hogy adjon tojást, szalonnát, kolbászt, palacsintát és franciapirítóst. Nem ad eleget, még kérek tőle. Kapok még egy adagot, de ez sem elég. Még kérek tőle. Azt mondja, nem ad többet, mert már nem férne a tányéromra. Evőeszközt és rengeteg szalvétát veszek, keresek egy üres asztalt, a szalvétákkal letakarom Warren ingét, leülök, és édes szirupot öntök a tojásra, a szalonnára, a kolbászra, a palacsintára, a franciapirítósra és zabálni kezdek. Nem nézem meg, hogy mit falok be, nem kóstolgatom, nem is érdekel, hogy mit kajálok, hogy milyen az íze. Nem az a lényeg. Csak az a lényeg, hogy befaljak valamit, olyan sokat és olyan gyorsan, ahogy bírom. Szereznem kell valamit. Magamba tölteni. Kiürítem a tányért. Az arcom, az ujjaim és a Warren ingét védő szalvéták tele vannak tojással, szalonnával, kolbásszal, palacsintával, franciapirítóssal és sziruppal. Lenyalom az ujjaimat, megtörlöm az arcom, leveszem a szalvétákat az ingről, és golyót gyúrok belőlük, rádobom a tálcára, és újra lenyalom az

ujjaimat. Még ennék, de egyelőre megnyugodtam. Hátradőlök a széken és körülnézek. Férfiak és nők vonulnak át az Üvegfolyosón. Egymásba ütköznek, pillantásokat váltanak, kikerülgetik egymást, de nem beszélnek. Nyilvánvaló a feszültség. A női szakasz majdnem megtelt. A nők egy része lezuhanyozott és kifestette magát, másik része nem, és társadalmi-gazdasági helyzetük alapján különböző csoportokra oszlanak. A gazdagok a gazdagok mellett ülnek, a középosztálybeliek a középosztálybeliek mellett, a szegények a szegények mellett. Több gazdag van, mint középosztálybeli, több középosztálybeli, mint szegény. A gazdag nők beszélgetnek, nevetgélnek, és alig nyúlnak az ételhez, úgy viselkednek, mintha vakáción lennének. A középosztálybeli nők kevésbé élénkek, de ők is úgy néznek ki, mint akik jól érzik magukat. A szegényebb nők elhanyagoltak, és alig beszélnek. Csak a kajára koncentrálnak, mintha ezek lennének a legfinomabb ételek, amelyeket valaha is láttak, vagy látni fognak. Bár az én asztalomnál nem ül senki, a férfi szakasz legtöbb asztala tele van emberekkel. A csoportok itt nem a társadalmi osztályok, hanem a függőség tárgya alapján alakultak ki. A Piások egymás mellett, a Kokainisták egymás mellett, a Crackesek egymás mellett, a Heroinisták egymás mellett, a Tablettások egymás mellett. Mindegyik ilyen csoport még két további alcsoportra osztható. Az egyik a Keménymag. Ők voltak a legmértéktelenebbek, és ők igazán szétbaszták magukat. A másik csoportot a Wusszik alkotják. Ők még valamennyire működnek és elvileg megmenthetők. A Keménymag szórakozik a Wusszikkal, azt mondogatják nekik, hogy itt semmi keresnivalójuk. A Wusszik erre nem válaszolnak, csak néznek, mintha azt mondanák, hála Istennek, hogy nem olyan vagyok, mint te. Ed, Ted és John a Keménymaggal ül, Roy és barátja, Warren és a Kopasz Férfi a Wussziknál ül. Én egyedül ülök és figyelem őket, azon töprengek, mi a faszt keresek itt, és kétségbeesetten azt kívánom, bárcsak bebaszhatnék. A kaja most kiölte belőlem ezt az ösztönös vágyat, de tudom, hogy vissza fog még térni, és tudom, hogy erősebb formában. Szereznem kell valamit. Szereznem kell valami keményet és ütőset. Magamba tölteni. Magamba tölteni, míg bele nem halok. Leonard leül az asztalomhoz. Egy másik Rolex óra van a karján, és egy másik színes Hawaii inget hord. Tányérján kolbász és szalonna és semmi más. Helló, Kölyök. Kinyit egy szalvétát, és az ölébe rakja. Helló. Elővesz még egy szalvétát, megtörli a kését, a villáját és a narancslével teli poharának a szélét. Mikor kaptál új fogakat? Tegnap. Mit kellett csinálni velük? Megkoronázták a felső kettőt, és ezt itt betömték. Rábökök a bal oldali szemfogamra.

Ezeket meg gyökérkezelték. Megfogom a középső kettőt. Stabilan állnak. Adtak valami jó gyógyszert? Nem adtak semmit. Bazmeg, az nem létezik. De. Nem adtak semmit? Nem. Fájdalomcsillapítók nélkül gyökérkezelték a metszőfogaidat? Aha. Leonard úgy néz rám, mintha nem fogná fel, amit mondok. Ez a legrohadtabb dolog, amit mostanában hallottam. Szívás volt. A szívás nem a legkifejezőbb szó erre. Kibaszott nagy szívás volt. Nevet, lerakja a villáját. Hol a faszban csináltak téged, Kölyök? Mire gondolsz? Honnan származik egy ilyen fazon, mint te? Sok helyen éltem. Például hol? Miért érdekel? Csak kíváncsi vagyok. Ne legyél kíváncsi. Miért? Nem akarok idebent barátkozni. Miért? Nem szeretek búcsúzkodni. Néha azért muszáj. Nem muszáj. Felállok, megfogom a tálcám, és visszaállok a sorba, szerzek még kaját és szalvétákat, és visszamegyek egy sarokban álló üres asztalhoz, leülök és megeszem a kaját. Most lassabban eszem. Minden harapásnál érzem, hogy tágul a gyomrom. Borzasztóan kellemetlen érzés, de nem bírom abbahagyni. Rágok, rágok, egyre rosszabbul és rosszabbul vagyok. Nézem a kaját, és nem akarok már többet, de nem számít. Rágok, rágok, egyre rosszabbul és rosszabbul vagyok. Szereznem kell valamit. Magamba tölteni. Csak ez számít. Magamba tölteni. Befejezem az evést és felállok, lassan, lassan, lassan átsétálok az Ebédlőn, és ráteszem a tálcámat a mosogatóhoz vezető futószalagra. Mikor megfordulok, Lilly áll előttem. Bár az előbb is láttam, nem néztem meg igazán, és annak ellenére, hogy korábban már kétszer is találkoztunk, sose néztem meg igazán. Hosszú fekete haja a melléig ér, és kék a szeme. Nem jégkék, hanem vízkék.

Mély, tisztavízkék. Bőre sápadtfehér, sápadt-sápadt-sápadtfehér, az ajka vastag és vérvörös, pedig nincs kirúzsozva. A farmerja öreg és kopott, a pulóvere öreg és kopott, a bakancsa is öreg és kopott, mindene túl nagy a vékony és apró testéhez képest. Tálcát tart a kezében és mosolyog. A fogai szabályosak és fehérek, de nem a fogszabályzótól szabályosak, és nem a fogkrémtől fehérek. Visszamosolygok. Megszólal. Van fogad. Aha. Jól néz ki. Köszi. Jól vagy egyébként? Távolról sem. És te? Én megvagyok. Az jó. Kikerülöm és elsétálok. Tudom, hogy figyel, de nem nézek vissza. Átmegyek a Folyosókon, és bemegyek az Előadóterembe, keresek egy helyet az Osztályom férfijai között és leülök. Leonard mellém ül, felkelek és arrébb ülök, hogy maradjon egy üres szék közöttünk. Rám néz, és elneveti magát. Nem figyelek oda. Elkezdődik az Előadás. Az Elindulásról és Isten Befogadásáról szól. Az Előadást tartó férfi tíz éve józan. Ha bajba kerül, vagy valami nehézség merül fel az életében, mindig Istenhez fordul, és elmegy egy AA Találkozóra. Az Isten saját akarata szerint segít, jobbra vagy rosszabbra fordítja a helyzetet, és az embernek nem kell aggódni vagy megpróbálni átvenni az irányítást. Az előadó csak vár és bizakodik, vár és eljár a Találkozókra, vár és azt feltételezi, hogy akármi történik, annak muszáj megtörténnie. Amikor Istenről beszél, a hitéről egy mindenható, hímnemű Istenben, hirtelen üveges lesz a tekintete. Ezt az üveges tekintetet ismerem, sokszor láttam már, általában akkor, amikor valaki kurvára betép a kemény drogoktól. Az Isten lett a kábítószere és betép tőle, annyira betép tőle, mint egy kibaszott papírsárkány, és locsog-fecseg, ide-oda cikázik az önkívületben, Isten így, Isten úgy, bla-bla-bla. Ha közelebb ülnék hozzá és el tudnám érni, akkor jól szájon vágnám, hogy végre befogja azt a lepcses pofáját. Befejezi, mindenkit lenyűgöz, és mindenki tapsol. Felkelek és kimegyek. Mikor kilépek az ajtón, Ken vár rám. Helló James. Helló. Velem jönne egy kicsit? Miért? Kiértékelték a vizsgálatot, és Baker doktor beszélni akar magával. Oké.

Visszasétálunk a világos Folyosókon, kellemetlenül érzem magam, Ken próbálna kicsit beszélgetni velem, de nem figyelek oda. Nem figyelek rá, mert be akarok baszni, egyre növekszik és ordít bennem a vágy, csak erre tudok gondolni, és csak erre tudok koncentrálni. Most ölni tudnék egy italért. Ölni. Egy italért. Ölni. Egy italért. Ölni. Bemegyünk az Orvosi Osztályra, Ken bekísér a Váróterembe és megkér, hogy várjak. Kimegy, elszívok egy cigarettát, és a televíziót nézem. Ízlik a cigaretta, égeti a torkom és a tüdőm, és bár ez a leggyengébb és legártatlanabb drog, amire rászoktam, mégiscsak drog és kurvára jólesik. Kávégép van a sarokban, felállok, és töltök magamnak egy csészével. Teleszórom cukorral és belekortyolok, forró és fáj a nyelés, de jólesik. A szívem szinte azonnal felgyorsul, de nem annyira, mint általában szokott, és bár nem vagyok függő a kávétól, ez is drog és kurvára jólesik. Kurvára jólesik. Ken visszajön a Váróterembe és azt mondja, az Orvos készen áll, felállok, elvezet az Orvosi Osztályon keresztül egy apró, tiszta, fehér Vizsgálószobához. Három szék van benne, egy ablak, néhány fémpolc műszerekkel, az egyik fal mellett egy vizsgálóasztal és egy röntgenkészülék áll közel az ajtóhoz. Baker doktor az egyik széken ül, ölében egy dosszié. Feláll, amikor belépünk. Helló James. Nyújtja a kezét. Kezet fogunk. Helló doktor úr. Leülünk. Megnézhetném a fogait? Mosolygok. Jól néz ki. Stevens doktor azt mondta, nagyon bátran viselkedett. Stevens doktor nagyon jó volt hozzám. Ha legközelebb beszél vele, mondja meg neki, hogy köszönöm. Megmondom. Tulajdonképpen miért vagyok itt? Dr. Baker kinyitja a dossziét. Elkészült az eredménye a néhány napja készített vizsgálatoknak. Nagyon rossz lett? Belenéz a dossziéba, mély levegőt vesz. Hátradől a széken, és rám néz. Beszél. Súlyosan megkárosította az orrát, a torkát, a tüdejét, a gyomrát, a húgyhólyagját, a veséjét, a máját és a szívét. Még sose láttam ilyen komoly és kiterjedt károsodást ilyen fiatal szervezetben. További vizsgálatokra lenne szükség, hogy lássuk a pontos kiterjedést. Ha beleegyezik, elvégezzük ezeket, de ami előttem van, abból is tudok néhány fontos dolgot mondani. Először is, szerencse, hogy még él. Másodszor, ha még egyszer inni próbál, vagy bármilyen kemény drogot használ, akkor jó esélye van arra, hogy meghal. Harmadszor, ha rendszeresen inni vagy drogozni kezd, akkor néhány napon belül meghal. A szervezete olyan

sokat szenvedett a súlyos és hosszantartó rongálás alatt, hogy már nem bírja tovább. Ken rám bámul, Dr. Baker is rám bámul. Elnézek mellettük az ablak irányába, ahol még mindig tombol a vihar. Végül teljes bizonyossággal megtudom azt, amit már régóta sejtettem. Majdnem halott vagyok. Kibaszott boldog napom van. Dr. Baker beszél. Ez nem vicc, James. Ránézek. Tudom, de mi a faszt kellene most mondanom? Megkaptam az ítéletet. Ken beszél. Ezt hogy érti? Mit gondol, hogy értem? Azért vagyunk, hogy segítsünk, James. Segítünk abban, hogy jobban legyen, és megtanítjuk arra, hogy többet ne gyilkolja magát. Ha azt teszi, amit mondunk, és követi az előírt Programot, akkor hosszú és boldog élete lehet. Megkaptam az ítéletemet. Nem szükséges végrehajtani. Bízzon bennünk. Dr. Baker szemébe nézek. Van még valami mondanivalója? Remélem bízni fog bennünk, remélem megengedi, hogy segítsünk, és arra kérem az Istent, hogy maga holnap is itt legyen közöttünk. Bámulok rá. A szeme nagy és nedves, a tekintete megtört. Nyilvánvalóan szomorú és csalódott. Unom már, hogy elszomorítom az embereket, unom már, hogy kiábrándítom őket, unom már, hogy látom, amikor összetörnek. Túl sokszor láttam már ilyet. Ő lesz az utolsó. Nagyra értékelem az erőfeszítésüket. Mindkettőjükét. Köszönöm. Felállok, kinyitom az ajtót, és kimegyek a Szobából, becsapom magam mögött az ajtót, és visszaindulok a Szobámba. Bár most mondták nekem, hogy a további italozás és drogozás meg fog ölni, és gyorsan fog megölni, most egy szép erős italt szeretnék és valami durva port. Nagyon kívánom. Szereznem kell valamit. Nagyon kívánom. Magamba tölteném. Ölni tudnék érte. Szereznem kell valamit. Ölnék érte. Magamba tölteném. Teljesen szétcsúsztam. Körülöttem az emberek mennek a dolgukra. A betegek tanácsadásra és terápiára mennek, az Orvosok és a Terapeuták pedig megadják nekik, amire szükségük van. Az emberek segítséget kapnak, vagy segítséget nyújtanak, és mind önszántukból teszik. A testük gyógyul, a lelkük is gyógyul, és újjáépítik az életüket, és betartják a Programot, és bíznak a Programban. Megváltoztatták az életüket, és hisznek ebben, mindegy, hogy hosszútávon működik-e vagy sem. Most hisznek benne. Nem tudom, hogyan csinálják. Visszamegyek a Szobámba, és látom, valaki visszahozta a Bibliát és a Nagy Könyvet, amit kidobtam az ablakon, és rárakta az ágyamra. Eláztak és még nedvesek, az oldalak felpuffadtak, a borítók elgörbültek. Dühös leszek attól,

hogy itt vannak, és hogy valaki visszahozta. Felveszem a könyveket, kiviszem a Fürdőszobába, és belegyömöszölöm a szemétvödörbe, a használt borotvák, kupakok és taknyos zsebkendők közé. Fia képes lennék rá, és a testem együttműködne, akkor bedobnám a könyveket a vécébe, és rájuk szarnék. Visszasétálok az ágyamhoz, lefekszem, becsukom a szemem, és Dr. Baker megfellebbezhetetlen szavai leülepednek bennem, megtisztítják a tudatomat, kiölik az ösztöneimet, és lelassítják a szívverésemet. Kihirdették az ítéletemet. Néhány nap rendszeres piálás és drogozás megölne. Meghalok, elmegyek, vége. Nem fogok létezni semmilyen módon, formában, alakban. Egyesülök a sötétséggel, és végtelen lesz a sötétség. Valahogy mindig is tudtam, hogy így fogok meghalni. Mindig tudtam, hogy drogokkal és alkohollal fogom kinyírni magam. Minden alkalommal tudtam, amikor ittam, felszívtam egy csíkot, minden alkalommal tudtam, amikor meggyújtottam a pipát, beszívtam a ragasztót, vagy bevettem egy tablettát. Senki se hibás, csak én. Mindig és minden alkalommal tudtam. Sose bírtam abbahagyni. Elképzelem a gyászbeszédemet. Az igazi énemet lecserélik valami képzeletbeli jóra. Az életem valódi természetét eltitkolják és megváltoztatják, olyan frázisokat pufogtatnak, mint Szeretett Fiú, Szerető Testvér, Megbízható Barát, Szorgalmas Diák. Az emberek megváltoztatják a véleményüket, a hanyag Faszból kiszolgáltatott Mártír lesz, a veszélyes őrültből szomorú Áldozat, a narkós Seggfejből szerencsétlen Gyermek. Azt mondják majd, ó, Istenem, micsoda veszteség. Ó, bármi lehetett volna belőle. Olyan sokan rajongtak érte, mi történt? És kibaszottul hazug lesz, minden szavuk hazug lesz. Tudom, hogy ki vagyok, tudom, mit tettem, tudom, hogy miért haldoklom. Szembesültem a valósággal, és a valóság egyszerű. Alkoholista vagyok, Drogfüggő vagyok, és Bűnöző vagyok. Ez vagyok én, így kellene rám emlékezni. Nem kell a szépítő hazugság, nem kellenek a kitalált emlékek, nem kell a hamis érzelgősség, nem kellenek a könnyek. Nem érdemlem meg a könnyeket. Azt érdemlem, hogy őszintén mutassanak be, semmi mást nem érdemiek, és fejben elkezdek írni egy őszinte gyászbeszédet. Megírom a gyászbeszédet, aminek el kéne hangoznia, de sose fog. Az elejénél kezdem, ragaszkodom a tényekhez, és az ismert végpont felé haladok. James Frey. 1969. szeptember 12-én született Clevelandben, Ohio államban. Hétéves korában már titokban belekortyolt az italokba. Tízévesen rúgott be először. Tízévesen hányt először a piától. Tizenkét éves korában füvet szívott. Tizenhárom évesen rendszeresen ivott és füvezett. Tizennégy évesen ájult el először. Tizenöt évesen háromszor letartóztatták. Jogosítvány Nélküli Vezetésért, Garázdaságért, Magántulajdon-rongálásért, Közterületen való Ivászatért, Alkoholbirtoklásért. Egy éjszakára Börtönbe került. Tizenöt évesen próbálta először a kokaint, a lecsót és a kristályos speedet. Tizenhat évesen háromszor letartóztatták. Inni és drogozni kezdett az iskola körül. Alkoholt és drogot árult a diáktársainak. Rendszeresen elhányta magát és elájult. Tizenhét

évesen három letartóztatás. Az első Ittas Vezetésért. 0,36-ot fújt, amivel országos csúcsot állított fel. Egy hétre Börtönbe zárták. Minden nap ivott és drogozott. Az iskolában, otthon, mindenhol. Hetente többször hányt és elájult. Először ekkor próbált meg leszokni. Delírium tremensbe esett. Tovább ivott, hogy elmúljon. Tizennyolc évesen kétszer tartóztatták le. Először szenvedett kábítószer-túladagolásban, és először kapott alkoholmérgezést. Megpróbált megint leszokni, de csak két napig bírta. Először hányt vért, először vérzett be az orra a kokaintól. Tizenkilenc évesen hetente ötször elájult, hetente ötször hányt. Először pisált az ágyba. Látványosan remegett, amikor nem ivott. Először ébredt úgy, hogy nem tudta hol van és hogy került oda. Húszéves. Hetente hétszer elájult. Naponta többször hányt a hét minden napján. Először szívta pipából a kokaint és az amphetamint, először szívott PCP-t. Huszonegy éves. Három letartóztatás. Fegyveres Támadás, Szolgálatban Álló Személy Megtámadása, Ittas Vezetés, Ellenállás Letartóztatásban, Lázadásra való Felbujtás, Kábítószerbirtoklás Kereskedelmi Szándékkal, Verekedés. Megússza az óvadékot. Először szív cracket, aztán kezd rendszeresen cracket szívni. Egyszeri túladagolás, három alkoholmérgezés. Huszonkettő. Mértéktelen alkohol és crack fogyasztás. Mindig mindent beszedett, amit csak lehetett. Folyamatosan rosszul volt. Vért hányt és vért szart minden nap. Négyszer próbált leszokni. Nem bírta tovább tizenkét óránál. Huszonhárom. Folyamatos mértéktelen fogyasztás, a szervezet folyamatos leépülése. Két túladagolás, folyamatos alkoholmérgezés. Ritkán tudta, hogy hol van, és hogy került oda. Kétszer próbált leszokni, összesen hat órán át bírta. Leesett a tűzlétráról, és összetörte az arcát. Befeküdt az Elvonó Klinikára. Otthagyta a Klinikát. Két nappal később meghalt. Halálos adag alkoholt és kokaint találtak a szervezetében. A halál oka nem a véletlen túladagolás. A halál oka öngyilkosság. Szándékos öngyilkosság. Nincs gyermeke. A Családja leírta, a barátai leírták. Az agyam tiszta, elmúlt az idegesség, a szívem lassan és szabályosan ver. Fejben már elkészítettem a gyászbeszédemet. Elkészült és igaz. Az igazságot mondja, annyira borzasztó, amennyire csak lehet, de csak az igazság számít. Így kellene emlékezni rám, ha egyáltalán emlékeznek majd rám. Emlékezzenek az igazságra. Csak az számít. Az agyam tiszta, elmúlt az idegesség, a szívem lassan és szabályosan ver. Meghoztam a döntést, és elégedett vagyok a döntésemmel. Mindig is tudtam, hogy ez fog történni velem, de a részletek csak most rajzolódnak ki. Elmegyek innen, és kinyírom magam. Elmegyek, keresek valami piát, keresek valami szívnivalót, és addig fogok inni és szívni, amíg meg nem halok. El fogok menni innen, nem fogok visszanézni, és nem fogok elköszönni. Egyedül éltem, egyedül harcoltam, egyedül küszködtem a fájdalommal. Egyedül fogok meghalni. Azon gondolkodom, mikor fogok elmenni. Nem akarom, hogy meglássanak, nem akarom, hogy kövessenek, hirtelen és csendben akarok eltűnni, minden drámai fordulat nélkül, és olyan sok időt akarok tölteni a sötétben, amennyit csak lehet. A sötétség eltakarja az embert, a sötétben vannak búvóhelyek, és a

sötétség kellemes. A sötétedés általában a vacsora idején kezdődik, de a vacsora túl nyilvánvaló. Kötelező odamenni és enni, és bár én nem barátkozom vacsora közben, észrevennék, ha nem lennék ott. Utána jön az Előadás, az Előadás jobb lenne. Mindig sokan felállnak és kimennek az Előadás alatt. Kimennek a Vécére, elszívnak egy cigarettát, megbeszélésre indulnak a Nevelőtanárhoz vagy a Pszichiáterhez, vagy csak kiszaladnak, mert rosszul lesznek. Nem vennék észre, hogy elmentem, és mire rájönnének, hogy eltűntem, valószínűleg háromnégy óra is elmúlna, és addigra már olyan messzire jutnék, hogy semmi sem hozhatna vissza. Sötétben lennék. Egyedül lennék. Nyugodt lennék. Semmi nem hozhatna vissza. Az agyam tiszta, elmúlt az idegesség, a szívem lassan és szabályosan ver. El fogok menni innen, és kinyírom magam. A gondolattól elmosolyodom. Mosolygok, mert szomorú és szörnyű. Mosolygok, mert eltűnt a halál titokzatossága, és e titokzatosság nélkül már nem olyan rémisztő. Megmosolyogtat, mert inkább mosolygok, mint sírok. Mosolygok, mert nemsokára túljutok rajta. Végül túljutok rajta. Végül túljutok rajta. Köszönöm. Mély levegőt veszek, és kíváncsi vagyok, hány lélegzet van még hátra. Érzem a szívdobbanásomat, és kíváncsi vagyok, hány dobbanás van még hátra. Végighúzom a kezemet a testemen, a testem meleg és puha, és tudom, nemsokára hideg lesz és kemény. Megtapogatom a hajamat, a szememet, az orromat, a számat. Érzem a szakállszőröket az arcomon. Megfogom a bőrt a nyakamon, a mellemen, a karomon. Nemsokára rothadásnak indul. Bomlásnak indul és szétmállik. Eltűnik. Minden nyomtalanul eltűnik. Hamu és por leszek. Visszatérünk oda, ahonnan jöttünk. Rothadásnak indulok, szétbomlok és szétmállok. Hallom, hogy kinyílik az ajtó, és felülök. Roy és Lincoln jön be. Roy önelégülten vigyorog, Lincoln ki van bukva. Lincoln beszél. Mit csinál itt? Ülök. Miért nincs a csoportjánál? Egyedül akartam maradni. Szólnia kellett volna valakinek. Nem volt kedvem szólni senkinek. Itt nem azt kell csinálni, amihez éppen kedve van. Ha a csoportfoglalkozás miatt baszogat, akkor máris megyek. Ha más miatt baszogat, akkor essünk túl rajta. Lincoln Royhoz fordul. Roy. Roy előrelép. Ma reggel nem takarítottad ki a Közös Vécét. Nevetek. Roy Lincolnra néz. Lincoln beszél. Mi olyan vicces? Ez a seggfej próbál nekem bekavarni.

Roy beszél. Nem kavarok semmit. Ma reggel nem takarítottad ki a Közös Vécét. Megint nevetek. Szarok rád, Roy. Roy Lincolnra néz. Lincoln rám néz. Nem tiszták, James. Most mutatta meg nekem. Lincolnra nézek. Ma reggel négy körül takarítottam ki. Addig pucoltam, míg már kurvára ragyogott minden. Ha most piszkos, akkor valaki használta, vagy valaki, valószínűleg Roy, összegányolta, hogy bekavarjon nekem. Roy beszél. Nem igaz. Nevetek. Baszódj meg, Roy. Lincolnhoz fordul. Nyafog, mint egy rossz kisfiú. Nem igaz. Lincoln beszél. Hogy tiszta volt-e, vagy sem, az lényegtelen. A maga feladata, hogy mindig tiszta legyen, és most pokolian mocskos. Újra ki kell takarítani. Olyan nincs. De, abszolút van. Olyan kurvára nincs. Most kell kezdeni. Maga kurvára megőrült, ha azt hiszi, hogy hozzányúlok a vécékhez. Már kitakarítottam, és Roy baszta szét az egészet, hogy bekavarjon nekem. Most Roynak kell kitakarítani azt az istenverte vécét. Lincoln előrelép, nekidőlök az ágytámlának. Fenyegetően közeledik felém, és harcias képet vág. Ha akarja, ha nem, ki fogja takarítani, most fogja kitakarítani, és nem fogunk erre több szót fecsérelni. Érti? Fellököm magam az ágyról, és felállok, és a szemébe bámulok. Erőszakkal akar rávenni? A szemébe bámulok. Erőszakkal akar rávenni? A szemébe bámulok. Gyerünk Lincoln! Mit akar tenni? Egymásra bámulunk, lassan lélegzünk, összeszorítjuk az állkapcsunkat, ugrásra készen várunk egymásra. Tudom, hogy semmi nem fog történni, az előny nálam van. Tudom, ha hozzám érne, elveszítené az állását. Tudom, túl fontos neki ez az állás ahhoz, hogy miattam kockára tegye. Tudom, hogy elpuhult a józan évei alatt, és tudom, hogy a fekete ruhái, a csizmája és a frizurája mára jelmez csupán. Tudom, hogy semmi nem fog történni, és humoros számomra, hogy eddig el mert menni. Beleröhögök a képébe. Beszél.

Nincs min röhögni. Megint röhögök. Nem fogom kipucolni a kibaszott vécét, Keményfiú. Az kibaszottul biztos. Kikerülöm. James. Elindulok kifelé. Az kibaszottul biztos. Elsétálok Roy mellett, kimegyek a szobából, felmegyek az Osztály Felső Szintjére, és iszom egy kávét, elszívok néhány cigarettát, és nagyon jólesik a nikotin és a koffein. Felgyorsítják a szívemet, lelassítják az agyamat, elmulasztják a kézremegésemet, ruganyossá teszik a lábam. Elég erősek ahhoz, hogy erezzem a hatásukat, de nem elég erősek ahhoz, hogy jelentősen befolyásoljanak. Szeretem őket, és szeretem a kombinációjukat. Az egyik gyorsít és mániákussá tesz, a másik lassú és depresszív. Apály és dagály, a skála mindkét végletét megtapasztalhatom. Gyorsan is mehetek, és lassan is, és a kettő között is. Jópofa dolog játszani az adagokkal és a szintekkel, jópofa dolog irányítani a bezsongást. Olyan, mint pisztollyal célba lőni. Bejön az érzés, bejön az izgalom, bejön az élmény, de mégse veszélyes. Teljesen uralkodom afelett, amit csinálok és amit érzek. De ugyanúgy, mint a fegyveres harcnál, ha az igazi anyagra kapcsolok, azt lehetetlen irányítani. Kibaszottul lehetetlen. Olyan gyorsan és olyan sokat akarok, amennyit csak lehet. Míg meg nem halok. A férfiak kezdenek kivonulni a csoportfoglalkozásról, és ebédelni indulnak az Ebédlőbe. Utánuk megyek, és Leonarddal eszem. Rengeteg kérdést tesz fel, de egyikre se válaszolok. Viccesnek tartja a helyzetet, és én is viccesnek tartom, de egy ponton feladja és történeteket kezd mesélni az ismerős Betegekről. Mind egyformák. Mindene megvolt, elbaszta, mindent elveszített. Próbál meggyógyulni. A nagy Amerikai Szomorújáték. Ebéd után Előadásra megyünk, ami a testedzésről és a józanságról szól. Egyetlen szóra se figyelek oda, nem érdekel egy kibaszott részlete sem, Leonard aprópénzzel dobálja a Kopasz Férfi fejét, aki jelenleg a Szobatársam. A fejére céloz, és izgalomba jön, amikor eltalálja a férfi fejtetőjén a kopasz foltot. Valami okból a férfi tűri. Az Előadás véget ér, visszamegyünk az Osztályra, és bemegyek az első Csoportterápiás Foglalkozásra. A téma a bocsánatkérés. Ken szerint fontos, és a legtöbb férfi is ezt gondolja a csoportban. Ha megtesszük, akkor tiszta lappal indulhatunk, megszabadulhatunk a függőség ideje alatt elkövetett rosszcselekedetekből származó bűntudattól, leválhat rólunk az előző életünk. Nem fontos, hogy elfogadják-e vagy sem. A bocsánatkérés a fontos, a hibánk beismerése, maga az aktus, hogy megbocsátásért fordulunk valakihez. Azok a férfiak a legrosszabbak a csoportban, akik nem hisznek a jóvátételben. Tudják, hogy a legtöbb dolog, amit tettek, megbocsáthatatlan, és nem fogják nekik megbocsátani. Nem akarnak bocsánatot kérni, mert nagyon fájna nekik az elutasítás, és az is, hogy újra emlékezniük kell arra, amit elkövettek. Tovább

akarnak lépni és felejteni, annak ellenére, hogy lehetetlen elfelejteni. Én közéjük tartozom. Tudom, hogy nem bocsátanak meg nekem, és nem akarom ezzel zargatni magam. Az én jóvátételem a halálom lesz. Azok közül, akiket megbántottam, senkinek sem kell látnia, hallania felőlem vagy rám gondolnia. Nem tudom majd megkárosítani őket, elbaszni az életüket, nem okozok olyan fájdalmat nekik, mint amit korábban okoztam. Feledjenek el, ha tudnak. Feledjék el, hogy léteztem, feledjék el, amit tettem. Az öngyilkosságom lesz a bocsánatkérés. Annak ellenére, hogy lehetetlen, kérem feledjenek el. Kérem feledjenek el. A csoportfoglalkozás után az Osztályról mindenki összegyűlik az Alsó Szinten, és Búcsúztató Ünnepség van. Roy és a barátja eltávoznak. Letöltötték az idejüket, végigcsinálták a Programjukat, és készek arra, hogy újra belépjenek a kinti Világba. Mindketten kapnak egy Medált és egy Követ. A Medál jelképezi, hogy jelenleg józanok, a Kő pedig a fogadalmukat, hogy józanok maradnak. Mindketten rövid beszédet mondanak. A férfiak fele lenézi és nagy seggfejeknek tartja őket, a másik fele csodálja őket, és sok sikert kíván nekik. A Szoba végében ülök Leonarddal, aki a USA Today újság sport oldalát olvassa, és halkan káromkodik. A Búcsúztató véget ér, mindenki tapsol, Roy körbe megy, elköszön és megöleli az embereket. Kikerül engem, és kikerül a barátja is. Mindketten boldognak tűnnek, és üveges a tekintetük a Megtéréstől. Fogják a Medált és a Követ, barátaikkal aláíratják a Nagy Könyvet. Mindketten ijedtnek és megtörtnek tűnnek. Mindketten, mintha menekülnének valami elöl, mintha titkolnának valamit. Mindketten úgy néznek ki, mint akiket el fognak kapni. Egy hónapot adok nekik, és annyira szétbasszák magukat, hogy nem tudnak majd egyenesen nézni. Legjobb esetben is csak egy hónapot adok nekik. A legtöbb férfi a Szobájába indul, és készülődik a vacsorához. Én is bemegyek, hogy felkészüljek a szökésre. Leveszem Warren oxford ingét, és felveszem a pólómat, köszönőlevelet írok neki, beteszem az ing zsebébe, odamegyek a szobarészébe, összehajtogatom az inget, és rárakom az ágyára. Visszamegyek a részembe, írok még egy levelet, Hank nevét és klinikai címét írom rá, és azt, hogy Valaki Adja Vissza ezt a Kabátot, és Köszönje meg Hank kedvességét. Beteszem a levelet a kölcsönkabát felső zsebébe, hogy megtalálják, amikor megtalálnak, felveszem a kabátot, és körülnézek, hogy van-e még valamim, de nincsen. Benézek a fiókokba, az ágyba, az ágy alá. A lepedő alá, a gyógyszeres szekrénybe, a zuhanyozóba. Sehol semmi. Semmim sincs. Kisétálok az Ebédlőbe, beállok a sorba, fogok egy tálcát, mély levegőt veszek, az ételszag átjárja a testem, és éhes, éhes, éhes vagyok, és enni akarok, és sokat akarok enni. Ma este fasírt van krumplipürével és mártással és kelbimbó és almás pite. Szeretem ezeket az ételeket, feltehetőleg ez lesz az utolsó igazi kaja, amit eszem. Annyit kérek, amennyit a pultos hölgy hajlandó adni, evőeszközt és szalvétákat szerzek, keresek egy üres asztalt, leülök, és kiterítem a szalvétát az

ölemben, és mély levegőt veszek. Valószínűleg ez lesz az utolsó kaja, amit eszem. A fasírt finom, friss, szaftos, a püré igazi krumpliból van, a szósz meleg és sűrű és marhahús íze van. Lassan eszem, megrágok minden falatot, és megvárom, míg minden falat szétolvad a számban. Gyerekkoromban Anya sütött fasírtot a Bátyámnak és nekem, ugyanezt az ételt készítette általában hetente egyszer. Most, miközben eszem az utolsó vacsorámat, beugrik a vacsorák emléke és sok minden más. Az apám dolgozott, vagy üzleti úton volt, a Bátyám és én Suliban voltunk vagy rohangáltunk, mindig azon a környéken, ahol éppen laktunk. Minden este fél hétkor vacsoráztunk Anyával. Nagyszerű vacsorát főzött, szeretett mellénk ülni és velünk enni. Vacsora után tévét néztünk vagy játszottunk, vagy Anya felolvasott. Mikor Apa hazaért, négyesben is töltöttünk egy kis időt, aztán a Bátyámnak és nekem ágyba kellett bújnunk. Egy Család voltunk, boldog Család, és ez így is maradt addig, amíg nem kezdtem kimaradozni. Jó lenne, ha most itt lehetne mellettem a Családom. Annak ellenére, hogy az utóbbi években megromlott a kapcsolatunk, jó lenne együtt elfogyasztani egy utolsó vacsorát. Bár kétlem, hogy sokat beszélnénk, azért jó lenne egyenként a szemükbe nézni és elköszönni tőlük. Bár kétlem, hogy sokat beszélnénk, jó lenne megfogni a kezüket, bocsánatot kérni tőlük, és elmondani, hogy nem, nem az ő hibájuk miatt lettem ilyen. Bár kétlem, hogy sokat beszélnénk, megmondanám nekik, hogy felejtsenek el. Befejezem az evést, hátradőlök a széken, és látom, hogy Leonard érkezik felém egy tálca kajával. Leteszi a tálcát az asztalra, leül velem szemben, kihajtogatja a szalvétát és megtörli vele az evőeszközöket. Hogy vagy, Kölyök? Jól. Jól? Aha, jól. Ezt most hallom először. Kezdek megszokni néhány faszságot. Mit? Az nem a te dolgod. Nemsokára mindent el fogsz mondani. Nem fogok. Unni fogod, hogy ekkora Seggfej vagy, unni fogod, hogy nincsenek barátaid, és beszélni fogsz velem. Nem fogok. Annyit ülök melletted, hogy fogsz. Nevetek. Sokat ülök majd melletted. Megjegyezheted a kibaszott szavaimat. Megfogom a tálcámat, felállok. Szép életet kívánok neked, Leonard. Mit akarsz ezzel mondani?

Szép életet kívánok neked. Megfordulok, és elsétálok a tálcámmal a futószalaghoz, rárakom és kimegyek az Ebédlőből. Átmegyek a férfiakat és nőket különválasztó Üvegfolyosón, meglátom Lillyt, egyedül ül egy asztalnál. Felpillant, rám néz, mosolyog, találkozik a tekintetünk, és visszamosolygok. Lenéz, megállok és tovább bámulom. Felpillant és újra mosolyog. Olyan szép, mint mindig. Szép a szeme, a szája, a foga, a haja, a bőre. Szeme alatt fekete karikák, a csuklóján hegek, a méreténél tíz számmal nagyobb, vicces ruhát hord, aminél csak a fájdalma és szomorúsága lehet nagyobb. Állok és bámulom, csak bámulom, bámulom, bámulom. Férfiak mennek el mellettem, a nők megnéznek, Lilly nem érti, mit csinálok, miért csinálom, elpirul és szép. Ott állok és bámulom. Azért bámulom, mert tudom, hogy hová indulok, és ott nem fogok szépséget találni. A cracket nem úri Kastélyokban és puccos Áruházakban árulják, nem luxus Hotelben vagy Country Clubban szívja az ember. Az erős és olcsó alkoholt nem ötcsillagos Éttermekben vagy Pezsgőbárokban szolgálják fel, az ínyenceknek való Élelmiszerboltokban vagy az Alkoholbutikokban sem lehet kapni. Borzasztó helyre megyek, borzasztó környékre, amit borzasztó emberek uralnak, akik a társadalom legaljának kínálják a portékákat. Ott nem lesz szépség, semmi olyan, ami hasonlítana a szépre. Dílerek és Narkósok és Bűnözők és Kurvák és Stricik és Gyilkosok és Szolgák lesznek ott. Drogok és alkohol és pipák és üvegek és füst és hányás és vér és emberrothadás és emberpusztulás és leépülés lesz. Az életem nagy részét ilyen helyeken töltöttem. Ha elmegyek, akkor egy ilyen helyet fogok keresni, és a halálomig ott maradok. Mielőtt elmegyek, azért még akarok látni valami szépet. Magammal akarok vinni egy utolsó képet, amire majd haldoklás közben gondolhatok, hogy amikor kilehelem az utolsó lélegzetem, akkor is gondolhassak valami megmosolyogtatóra, a kínok közepette is belekapaszkodhassak egy emberi pillanatba. Egy nő Lillyhez lép, fölé hajol, a fülébe súg valamit, Lilly megrázza a fejét, erre a nő megrándítja a vállát. A nő úgy néz ki, mintha valami Hatalma lenne, és nem akarom bajba keverni Lillyt, ezért megvárom, míg újra rám néz, rámosolygok, ő visszamosolyog egy szép és tökéletes mosollyal, és így megvan a kép, amire vártam. Viszlát Lilly. Bennem marad a képed, drágám. Viszlát és köszönöm. Elsétálok az Előadásra, keresek egy helyet az Előadóterem utolsó sorában, leülök, mereven előre bámulok, és körülöttem mindent és mindenkit figyelmen kívül hagyok. Tizenöt perc múlva már nem leszek itt, messzire indulok a Pokolba vezető ösvényen. Egyszerűen fogalmazva, amit csinálnom kell, nem lesz nehéz. Felállok, kisétálok, és gyalogolok. A kép azonban halványulni kezd bennem. A kép halványulni kezd, és így nekem is egyre nehezebb lesz. Meg fogok halni. Ha meghalok, akkor halott leszek, eltűnök, és nincs tovább. Nem fogok gondolkodni, nem fogok lélegezni, nem fogok semmit sem érezni. Sötét lesz, és végtelen lesz a sötétség. Csend lesz, és végtelen lesz a csend. Meg fogok halni.

Mély levegőt veszek. Jó úton járok. Jó úton járok. Jó úton járok. Itt az ideje megoldani a rejtvényt, itt az ideje elindulni. Nem bírok tovább élni, nem bírom már elviselni magam. Nem bírok a saját szemembe nézni, nem bírok szembesülni önmagammal. Meg akartam gyógyulni, de nem tudok. Itt az ideje meghalnom. Leonard mellém ül, és engem bámul. Én előrebámulok. Miért vettél fel nagykabátot? Nem figyelek rá. Miért vettél fel nagykabátot? Bámul. Válaszolj már, te Kis Fasz. Mereven előrebámulok. Miért vettél fel nagykabátot? Nem figyelek rá. Felém nyúl, a kezét a vállamra teszi és megráz. Miért mondtad, hogy szép életet kívánsz nekem? Leveszem a kezét a vállamról, erősen belököm az ölébe, felé fordulok és a szemébe nézek. Hagyj már békén, bazmeg! Visszanéz, egyenesen a szemembe. Miért mondtad, hogy szép életet kívánsz nekem? Hagyj békén, Öregfiú. Hagyj már békén, bazmeg! Elfordulok tőle, és egyenesen előre bámulok. Érzem, hogy továbbra is engem bámul. Nem tudom, hogy miért csinálja ezt, miért érdekli, mit akar ezzel elérni. Ha meg akar állítani, akkor ki kell védenem valahogy, mert mindenképpen el akarok menni. Itt az ideje meghalnom. Az Előadás elkezdődik, és ő elfordul tőlem. A Színpadon egy korombeli férfi kezdi mesélni az életét. Sörözött és füvet szívott Kölyökkorában, és tizennégy évesen leszokott. Belépett az AA-ba, megtalálta a Felsőbb Erőt, és megváltozott az élete. Kitűnő eredménnyel végezte a középiskolát, egyenesen a Harvardra ment. Most Befektető Bankár, és már megvolt az eljegyzése is. Még mindig jár Találkozókra, minden bizodalma a Felsőbb Erőben van, minden este térdre borul és imádkozik lefekvés előtt. Amikor a gyalázatos múltjáról beszél, a füvet spanglinak, a sört pedig sernek nevezi. Arról beszél, hogy be volt pörögve és fémflaskából piált az iskolai bálon. Erre visszagondolva bűntudatról és szégyenérzetről beszél. Egyáltalán nincs semmi közöm ehhez az emberhez. Nincs közöm a seriváshoz, se a spangliszíváshoz, se a fémflaskából kortyolt piától való bepörgéshez. Nem sorolom ezeket a dolgokat az igazi és veszélyes függőséghez. Nem kapcsolom ezeket egy olyan helyzethez, amiből ki kellene gyógyulni. Gyanítom, hogy ez az ember akkor is belépett volna az AA-ba, ha úgy érzi, túl sokat nézte a tévét, túl sok hot dogot evett, túl sok számítógépes játékot játszott, vagy túl sokat piszkálta az orrát.

Gyanítom, ha nem talál rá a Tizenkét Lépésre, akkor Jehova Tanúja lett volna vagy Pünkösdista vagy Haszid vagy UFOVáró. Gyanítom, hogy AA tagságának semmi köze a serezéshez és a spanglizáshoz vagy bárminemű függőséghez, hanem kétségbeesett vágy él benne, hogy tartozzon valamihez. Az ilyenfajta kötődés sose érdekelt engem, én ezért egy kalap szart se adnék. Egyedül éltem mindig. Egyedül fogok meghalni. Felállok, és elindulok a Folyosó felé. Elmegyek Leonard mellett, és ő megfogja a karom. Ellököm a kezét, és továbbmegyek az üldögélő emberek mellett az ajtó felé, ki a Folyosóra, aztán egy másik ajtó irányába, amelyik kivezet az Épületből. Az ajtóhoz érek, kinyitom és megcsap a hideg, az eső és a szél és az ónos eső, és belém hasít a sötétség, és az élet, ami a sötétség mögött van. Begombolom a kabátot, felhúzom a gallérját, mély levegőt veszek, és belebámulok a sötétségbe. Már várnak. Italok és drogok és Dílerek és Narkósok és Bűnözők és Kurvák és Stricik és Gyilkosok és Szolgák és pipák és üvegek és füst és hányás és vér és emberrothadás és emberpusztulás és leépülés vár. Ott vannak mind a sötétben, és rám várnak. Kilépek az ajtó esőfogója alól, és elindulok. Minden pillanatban egy lépéssel távolabb, távolabb, távolabb. A hideg éles és keserű, az eső és az ónos eső kemény és eláztat, a föld tele sárral, kövekkel, pocsolyákkal, ez a sötétség a legsötétebb sötétség. Távolodni, távolodni, távolodni minden pillanatban, már várnak, várnak. Öt méterre vagyok a Bejárattól, hallom hogy kinyílik az ajtó, megfordulok, és látom, hogy kijön Leonard. Nincs rajta kabát, rögtön megázik, és egyenesen felém tart. Helló Kölyök. Elfordulok és továbbmegyek. Hallom a lépéseit a lucsokban, hallom, hogy egyre gyorsabban lépked, és hallom, hogy egyre közelebb ér hozzám. Továbbmegyek. Várj egy percet, Kölyök. Nem várok, nem állok meg, nem fordulok meg. Hova mész? Egyre közeledik. Keze a vállamon. Lelököm. Mindkét keze a vállamon. Erősebb, mint gondoltam. Megállít és megfordít. Leonard is bőrig ázott, csöpög róla a víz. Beszél. Hova mész? Lelököm a karját. Hagyj békén. Elindulok. Hova mész? Utánam jön. Innen el. Mit fogsz csinálni? Bebaszok. Biztos, hogy nem engedem meg. Azt hiszed, megállíthatsz?

Aha. Megállok, megfordulok, torkon ragadom, és szorongatni kezdem az Ádámcsutkáját. Nem akarom, hogy kövessen, nem akarom, hogy megállítson. A legsötétebb sötétségben vagyok. Megyek Haza. Hagyj békén, Öregfiú. Megrázom és ledobom a földre. Hörög és a torkát fogja. Továbbmegyek, a Klinika fényei halványulni kezdenek, és a sötétség magába szippant. Hallom, hogy Leonard feláll és újra utánam indul, ökölbe szorítom a kezem, arra készülök, hogy komolyabb ütésekkel állítom meg. Látom az öklöd, Kölyök, ennél sokkal többre van szükség, hogy leteríts. Továbbmegyek. És ha leterítenél, akkor is megkerestetnélek és visszahozatnálak. Követ engem. Annyiszor megyek utánad, ahányszor elmész, addig, amíg bele nem verem a hülye fejedbe, hogy meg kell változnod és meg kell gyógyulnod. Továbbmegyek. Nem ismersz, és nem tudod, hogy ki vagyok, de megvannak az eszközeim, és használni is fogom, bazmeg. Visszahozatlak újra és újra és újra. Megállok és megfordulok. Pár méterre van mögöttem. Megáll, és bámul rám. Újra és újra és újra, Kölyök. Ezt fogom tenni. Mondtam, hogy hagyj békén. Gyere be! Nem megyek. Hova mész? Bebaszni. És utána? Meglátom, mi lesz. Végül meg fogsz halni. Lehet. Ha meghalsz, akkor halott vagy. Tudom. Nem lehet visszatérni. Tudom. De nem ezt akarod. Csak ez az egy lehetőségem van. Nem igaz. Előrelép. Még egyet lépsz, és földhöz váglak. Hívok valakit. Nem tudsz. Mitől félsz, Kölyök? Baszódj meg! Előrelép.

Mitől félsz? Menj hátrább, Öregfiú! Engem néz, és én őt nézem. Hátrább lép és beszél. Nem félek senkitől, de tőled mindig majdnem összeszarom magam. Ed és Ted már nem akar velem kajálni, mert attól félnek, hogy bevágsz nekik egyet, és egész nap mindenki arról beszélt, hogy farkasszemet néztél Lincolnnal, és a képébe röhögtél, amikor megpróbált keménykedni. Bizonyos értelemben csodálom amit csinálsz, de nem jó így élni. Egyáltalán nem jó. Vagyok, aki vagyok. Nem ennyi van benned. Baszódj meg! Nem tudsz felidegesíteni. Baszódj meg! Nem tudsz felidegesíteni. BASZÓDJ MEG! Jó, baszódjak meg. Menj, keress valami piát vagy valami mást, amit szedsz, basszál be, és összeszart és összehúgyozott gatyában halj meg az árokparton. Ez a helyes út, Kölyök, ez a tisztességes távozás. Büszke lehetsz magadra. Ezt választottam. Ha szerinted ezt választottad, akkor rossz nyomon vagy. Az anyag választ helyetted, a szar anyag irányít téged, a szar, amiről nem tudsz leszokni. Elmész innen, az a szar kinyír téged, és ez kibaszottul nincs rendjén. Lehet, hogy nincs. Lehet, hogy nincs te Seggfej. Mi lenne, ha visszamennénk bazmeg, és férfi válna belőled? Mi lenne, ha visszamennénk, és befejeznénk a kibaszott harcot? Mi lenne, ha visszamennénk, és azt tennénk, ami helyes és jó és tisztességes, és egy kicsit büszkék lennénk magunkra, egy parányi kibaszott büszkeség lenne bennünk? Az lehetetlen. Miért? Mert. Elég erős vagy ahhoz, hogy fájdalomcsillapító nélkül kifúrják a fogadat, elég erős vagy ahhoz, hogy egy rakás Seggfej beszarjon tőled az ijedtségtől, elég erős vagy ahhoz, hogy olyan faszságokat csinálj, amivel így tönkreteszed magad, de nem tudsz visszajönni a Klinikára? Nem. Miért? Már megpróbáltam. Nem megy. Miért? Túl nehéz. Az élet nehéz, Kölyök, keménynek kell lenned. Fel kell venned a harcot, és kibaszottul férfiasan kell élned. De ha csak egy kis picsa vagy, akkor lehet, hogy el kell menned, mert akkor már meghaltál.

Rábámulok, és ő visszabámul. A szemében nincs sajnálat, nincs szomorúság, nem tart teljesen elveszettnek, mint általában azok, akik rám néznek. De van benne düh, keménység és elszántság. Őszinte, és csak ez számít. Nem tudom, miért jött utánam, miért csinálja ezt, de tudom, hogy őszinte a tekintete, és azt fogja tenni, amit mond. Miért nem szarod le az egészet? Mert nem. Miért? Nem számít, miért. Csak az számít, hogy itt vagyok, és nem veszem be az idióta dumádat, se a kifogásaidat. Megoldhatjuk könnyen, és visszajöhetsz most, vagy nehezebben, de akkor szólnom kell az embereimnek. Bármelyiket választod, itt fogsz maradni, amíg meg nem gyógyulsz. Nem ígérem meg, hogy így lesz. Ígérd meg, hogy megpróbálod. Rábámulok. Próbáld meg, Kölyök, nem fog fájni. Őszinteség van a szemében. Csak az őszinteség számít. Nem olyan félelmetes. Igazad van. Próbáld meg! Mély levegőt veszek. Rábámulok. A legsötétebb sötétségben vagyok, és kellemesen érzem magam. A Klinikán töltött időt leszámítva összesen négy napot voltam józan az elmúlt hat évben. A józansági fogadalmaim nagyon gyengécskék voltak. Mindig volt körülöttem alkohol, mindig olyan emberek közt mozogtam, akik ittak. Nagyon mélyen, fizikailag, szellemileg és érzelmileg is függök két különböző anyagtól. Nagyon mélyen, fizikailag, szellemileg és érzelmileg is függök egy bizonyos életformától. Nem ismerek már semmi mást, nem emlékszem már semmi másra, és nem hiszem, hogy másmilyen is lehetnék. Félek kipróbálni. Kibaszottul halálosan félek megpróbálni. Tudom, hogy a másik lehetőség a Börtön vagy a halál. Sose hittem, hogy a leszokás is egy lehetőség, mert sose hittem, hogy meg tudom csinálni. Halálosan félek megpróbálni. Leonardra bámulok. Nem ismerem. Nem tudom kicsoda, mivel foglalkozik, és miért pont most jött ide. Nem tudom, miért van itt, miért követett, miért fontos neki. Csak annyit tudok, amennyit a szemében látok. A dühöt, a keménységet, az elszántságot és az őszinteséget látom benne. Csak annyit tudok, hogy hiszek a szemének. Csak annyit tudok, hogy az ő tekintetében más van, mint azokéban, akik bíráltak, sajnálkoztak és leírtak az elmúlt években. Azt tudom, hogy bízhatok a szemében, mert az van benne, ami bennem. Huszonnégy órát. Milyen huszonnégy órát? Huszonnégy órát még bent maradok. De ha ugyanazt érzem, amit most, akkor lelépek.

Akkor hívom az embereimet. Hívjad. Leharapom a kibaszott fejüket. Mosolyog. Ijesztően nagy Fasz vagy, Kölyök. Ne feledd, amit mondtam, Öregfiú. Nevet. Gyere ide, hadd öleljelek meg. Ott maradok, ahol állok. Huszonnégy órára beleegyeztem. Ez nem jelenti azt, hogy megölelhetsz, és nem jelenti azt, hogy barátok vagyunk. Megint nevet, előrelép, körém fonja a karjait és átölel. Csak meg kell próbálnod. Elhúzódom, ő elindul a Klinika halvány fényei felé. Kibaszott hideg van, bőrig áztam, és nem akarok megbetegedni. Menjünk be. Nem megyek vissza az Előadásra. Nem érdekel, hogy jössz-e vagy sem, ha bent vagy, akkor boldog vagyok. Visszamegyünk az ajtóhoz, kinyitom, és bemegyünk. Élesek a fények, nem bírom elviselni, és halálosan félek. Halálosan félek. Halálosan félek. Félek. Kibaszottul félek.

A szabadban vagyok. Egy fapadon ülök a Klinika Főépülete mögött. Mindkét oldalamon üres padok, előttem egy kis Tó. Fázom és remegek, és izzadtság csorog a homlokomról és a mellemről és a karomról és a lábamról, a szívem begyorsul és lelassul, és csattognak a fogaim, kiszáradt a szám, és bogarak mászkálnak a kabátomban és a nadrágomban és az ingemben és a cipőmben és a zoknimban. Bár látom és hallom és érzem őket, tudom, hogy valójában nincsenek. Fázom. Nem aludtam, nem fogok egyhamar elaludni. Próbáltam aludni, de Warren horkolt, a Kopasz Férfi is horkolt, John nyöszörgött és forgolódott és ugrált és kiabált álmában, és én a döntésemen gondolkodtam, hogy maradok még huszonnégy órát. Az agyam beleegyezett a döntésbe, a szívem beleegyezett a döntésbe, az agyam és a szívem készen állt betartani a fogadalmat, de a testem nem egyezett bele, közel sincs annyira jól, hogy bármit is betartson. A testem kábítószert és alkoholt követelt, méghozzá nagy mennyiségben. Felálltam, a horkolások és a nyöszörgések és az ordítozások szimfóniáját hallgatva fel-alá kezdtem járkálni, hogy lefárasszam a testemet és jobban legyek, de nem jött be. A testem megköveteli, amit megkövetel, és leszarja a huszonnégy órát. Tizennyolc óra van még hátra. Nem hordok órát, sehol se látok órát, de tudom. Tizennyolc órám van még hátra. Kijöttem a Szobámból, és kijöttem az Osztályról, kiléptem a szabadba, és néhányszor körbesétáltam az Épületeket és az Osztályokat. Az Épületek és az Osztályok sötétek és csendesek voltak, kivéve az Orvosi Osztályt. Égett bent a villany és ordítozás hallatszott ki. Álltam és hallgattam az ordítozást, és visszaordítottam. Olyan hangosan ordítottam, ahogy csak bírtam. Senki se hallott meg, és senki se válaszolt. Olyan hangosan ordítottam, ahogy csak bírtam, de senki se hallotta. Megtaláltam a padot és leültem, egy ideje itt ülök, és a nyirkos fa már átáztatta a combomnál a nadrágomat. Bámulom a Tavat. A felszíne sötét és sima, hosszú, vékony, törékeny jéghártyák úszkálnak rajta a letört ágak és lehullott levelek között. Ez az éjszaka végső része, nemsokára hajnalodik, a vihar elült, elállt a szél és a jégeső. Bámulom a Tavat, izzadok, és vacognak a fogaim, és a szívem felgyorsul és lelassul, és mindenem fáj, és mindenütt kibaszott bogarak mászkálnak rajtam. Sehogy se tudom elzavarni őket. Megint a lányra gondolok. Rá gondolok, bár nem akarok rá gondolni. Azért gondolok rá, mert nem bírom elfelejteni, mert folyamatosan látom magam előtt. Ő az egyetlenem. Nem tudom elfeledni azt, ami egyszer volt, és soha többé nem lesz. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy elment, elment, elment, és nem tudom elfogadni, hogy félrevezettem. Vele voltam. Szerettem őt. Félrevezettem. Rá gondolok, bár nem akarok rágondolni. Visszamentem két nappal azután, hogy először voltam a szobájában. Előtte még megittam egy üveg bort és elszívtam egy csomag cigarettát, és elpróbáltam, hogy mit fogok mondani, amikor kinyitja az ajtót. Mikor az ajtóhoz értem,

megálltam és csak bámultam. A szívem kalapált, remegett a kezem és szédültem. Bekopogtam, és egy idegen hang azt mondta, egy pillanat, és én álltam és vártam idegesen, félénken, idegesen, félénken, és kinyílt az ajtó, egy barna hajú, barna szemű, vörös szájú, magas Lány állt előttem, és nagyon mosolygott. Nem ő volt. Reméltem, hogy visszajössz. Ki vagy? Lucinda. Ed barátja. Bejössz? Aha. Beléptem egy tipikus Kollégiumi Szobába, benne két íróasztal, két ablak, két kopott dívány, nagy halmokban jegyzetek és könyvek, néhány pizzás doboz és üres sörös dobozok, faliszőnyegek a falon és a sarokban cédélejátszó, a tetején sok cédélemezzel, fent galéria, ruhákkal megrakott két ággyal. Körülnéztem a Szobában és megláttam őt, az ágyon feküdt és olvasott. Az egyik ablakból a fény egyenesen az arcába ömlött, és egész életemben soha nem láttam még ilyen szépséget. Ha abban a pillanatban megállt volna a szívem, akkor boldogan és elégedetten haltam volna meg, mert már mindent láttam az életben, amit látni akartam, és amire szükségem volt. Meghalni. Hadd haljak meg. Lucinda kinyitott egy kis hűtőszekrényt, és kivett néhány doboz sört. Kérsz egyet? Nem. Zavar, ha én iszom egyet? Nekem mindegy. Lucinda felpattintott egy sört, ő letette a könyvet, mindketten engem figyeltek, amint benyúltam a zsebembe és elővettem egy zacskó füvet. Jó fű volt, a legjobb, amit szerezni tudtam, jobb, mint bármelyik, amit az Iskolában árultak. Zöld volt, szőrös és nedves, erős illatát a zárt nejlonzacskón keresztül is azonnal érezni lehetett a levegőben. Odadobtam Lucindának. Honnan szerezted? Kinyitotta a zacskót. Egy haveromtól. Mély levegőt vettem. Mennyibe kerül? Becsukta a zacskót. Ne törődj vele. Az úgy nem jó. De. Miért? Adakozó kedvemben vagyok. Köszönöm. Adok egy telefonszámot. Ha kell még, akkor hívd fel, és mondd meg, hogy a Barátom vagy. Akkor bevállalnak.

Köszönöm. Ne add meg másnak a számot. Általában én se teszek ilyet, mert nem szeretik, amikor ismeretlenek hívják fel őket. Oké. Lucinda leült az egyik díványra, és cigipapírt vett ki alóla, az ölébe vette, és apró bimbókat szedett ki a zacskóból. Akarsz velünk szívni? Éreztem, hogy ő engem figyel a galériáról. Megijedtem. Nem szívok füvet. Tényleg? Állva maradtam. Tényleg. Kinyitottam az ajtót. Szia. Köszönöm. Bólintottam és felnéztem rá, amint bezártam az ajtót, és ő engem nézett, találkozott a tekintetünk, és mosolygott, és tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ideges, és akinek az ijedtségtől remegni kezd a keze. Meg akartam halni. Zuhanni és koppanni. Tudtam. A sötétség elvonul, és a Nap felkel. Vörös, sárga, narancssárga színek változnak át tiszta kékre, az ébredő madarak csiripelése visszhangzik a Tó fekete páncélján, és csípős hideg szél söpri el az éjszakát. Felállok, és visszasétálok az Osztályra, átgázolok a halott és fagyott gyepen, a dér átáztatja a cipőmet, és figyelem, ahogy a lábam feltöri az apró és tökéletes jégkristályokat, ez is egy olyan dolog, amit csak tönkretenni tudok, de kijavítani nem, megint valami szépet teszek tönkre a nemtörődömségemmel. Nem hagyom abba. Nem hagyom abba a rombolást, nem változtatok irányt, és nem nézek vissza. A visszanézés túlságosan is fájdalmas lenne, tehát csak megyek előre. Kinyitom az ajtót és bemegyek, csend van, senki se kelt még fel. Besétálok a Szobámba, bemegyek a Fürdőszobába, leveszem a ruhámat, belépek a zuhany alá, és megnyitom a forró vizet. A szokásos szar érzés. A víz megéget, kivörösödik a bőröm és fáj és fáj és fáj, és csak állok ott és tűröm, mert megérdemlem, és mert nem tudok mást tenni. Fáj, és megérdemlem. A szokásos szar érzés. Kijövök és megtörölközöm, odamegyek a tükörhöz, letörlöm róla a párát, és megnézem magam. Halványodik a szemem alatti fekete folt. A duzzanat eltűnt az orromról, bár egy dudor ottmaradt, és nem is fog elmúlni. Az ajkaimról is eltűnt a duzzanat, a szám már majdnem normálisan néz ki. Az eltűnt duzzanatok miatt a sebem körüli öltések sokkal nagyobbnak látszanak. Az öltések öregek és feketék az alvadt vértől, úgy néznek ki, mint a szögesdrót, a seb összeforrt és megindult a hegesedés. Lehúzom az alsóajkam, hogy megnézzem a többi vágást és a többi öltést. Az öltések feketék és egymásba kapaszkodnak, mint a szúrós

drótkerítés. Az összeforrt vágások fehérek és halványvörösek. Már nem véreznek és nem tátongnak, megindult a hegesedés. Megpróbálok felnézni. A szememet akarom látni. Be akarok nézni a halványzöld felszíne mögé, és meglátni, hogy mi van bennem. Ahogy közeledek, elfordulok. Próbálom visszaerőszakolni magam, de nem megy. Évek óta nem néztem már a szemembe. Bár bele akartam nézni, még nem volt elég erőm hozzá. Próbálom erőltetni, de nem megy. Most nincs hozzá erőm, és nem tudom, hogy lesz-e valaha is erőm hozzá. Lehet, hogy soha nem fogok újra a halványzöld szemembe nézni. Vannak helyek, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Van olyan seb, amit nem lehet begyógyítani. Törülközőt tekerek a derekam köré, visszamegyek a Szobába, hogy megnézzem, ébren van-e valaki. Warren ül az ágyán, a Kopasz Férfi is ül az ágyán és beszélgetnek. John még alszik, embriópózban fekszik, átkarolja magát, és a hüvelykujját szopja. Odamegyek Warrenhez. Jó reggelt. Helló James! Hogy vagy? Jól. Fáradtnak látszol. Nem aludtam sokat. Bólint. Előfordul az ilyen. Kölcsönkérhetnék tőled valamit? Mire van szükséged? Egy bicskára vagy körömvágó ollóra, vagy valami élesre. Miért kell neked valami éles? Kell és kész. Meg akarod vágni magad? Mosolygok. Ha meg akarnám vágni magam, akkor valami olyat használnék, ami sokkal nagyobb kárt okozhat, mint egy bicska vagy egy körömvágó olló. Rám néz, mosolyog. Igen, szerintem is. Előrehajol, kinyitja a fiókját, és kivesz belőle egy apró, fényes körömvágó ollót. Átnyújtja nekem. Köszönöm Warren. Visszamegyek a Fürdőszobába. A gőz elpárolgott, letisztult a tükör. Odalépek a tükörhöz, és megnézem az öltéseket a sebemen. Feketék és pörkösek, úgy néznek ki, mint a szögesdrót. Azt akarom, hogy eltűnjenek. Unom már, hogy úgy nézek ki, mint Frankenstein. Ha kihúzom őket, a seb érzékenyebb lesz, de nem zavarnak a sebek, és egy új seb már nem árthat nekem. Ráteszem az ollót a fehér mosdóra, kinyitom a forró vizet, vécépapírt tépek, benedvesítem, és törölgetni kezdem az alvadt vért az öltésekről. Meg kell tisztítani az öltéseket

ahhoz, hogy kijöjjenek, le kell pucolni róluk az alvadt vért, hogy könnyen kicsússzanak az apró lyukakból, és ne tépjenek föl új, nagyobb lyukakat. Régebben már elkövettem azt a hibát, hogy nem tisztítottam meg rendesen, és az eredmény cseppet sem volt kellemes, ezért most elég időt szánok rá. Benedvesítem, pamacsolom, törölgetem. Benedvesítem, pamacsolom, törölgetem. Benedvesítem, pamacsolom, törölgetem. Mikor vizet kapnak a hegek, újra vér lesz belőlük, és a vér szétfolyik az államon és az arcomon. Nem törlöm le az államról, mert más dolgom van. Körülbelül a tízedik pamacsolás után kitisztulnak az öltések. Felveszem az ollót, és elkezdem felvágni az öltéseket. Tizenkettő van a külső sebemen, és könnyen, minden probléma nélkül szétválnak. Mikor szétvágtam őket, kihúzom a szálat. A varrás lyukai tiszták és csak kicsit véreznek. A sebem látható lesz, de nem túl ronda. Egy kis félkörív az arcomon. Még egy emlék a vad életemből. De még kell dolgozni rajta. Lehúzom az alsóajkam. A sebek rosszabb állapotban vannak, és még nem gyógyultak be igazán. Az állandó mozgás, köpködés, kajálás, és a Fogorvosi kezelés miatt az öltések nem tudták jól elvégezni a munkájukat. Most pedig feleslegesek. Megkeresem azt az öltést, amelyik a legközelebb van a húshoz. A szám alsó szegletében van, közel az ínyem legaljához. Az egyik kezemmel továbbra is tartom az ajkam, a másik kezemmel behelyezem az ollót, a hegyét benyomom a hús és az öltés közé, összeszorítom az ollót, az öltés szétszakad, felszisszenek, és vér kezd szivárogni az öltést tartó apró lyukból. Szisztematikusan felvágom a további huszonkilenc öltést a számban. Mikor befejeztem a vagdosást, kihúzom az öltések zsinórját, az apró lyukakból kiáramló vér megtölti a számat, és megnyitom a hideg vizet, belekortyolok, öblögetek vele, aztán kiköpöm. A mosdó rózsaszín lett, az arcomon szétkenődött a vér, az öltések maradványa a mosdó szélén, kezemben a körömvágó olló. Fájdalmat érzek, de nem túl erőset. Kinyílik a Fürdőszoba ajtaja, és megfordulok, és a Kopasz Férfi lép be és meglát, térdre borul, és azt üvölti, ez megöli magát, megöli magát, és mozgást hallok, kivágódik az ajtó és Warren rohan be a Fürdőszobába. Mit csinálsz? Kiveszem az öltéseket a sebből. Warren felém lép. A Kopasz Férfi a vécé felé kúszik. Azt mondtad, nem fogod megvágni magad. Persze. Úgy nézem, mégis megvágtad magad. Dehogy. Ezt egy Orvosnak kellett volna csinálnia. Már csináltam ilyet, nem nagy dolog. A Kopasz Férfi hányni kezd. Warren odamegy hozzá és letérdel mellé. Papírért nyúlok, benedvesítem és megtörlöm az arcomat. Befejezem, kidobom a véres papírt a szemétbe, odamegyek a vécéhez, és figyelem a Kopasz Férfit hányás

közben. Nevethetnékem támad, de nem akarom, hogy a Kopasz Férfi még rosszabbul érezze magát miattam. Mikor befejezi a szerencsétlenkedést, beszélni kezdek. Bocsánat. Felnéz rám, és megtörli az arcát. Nem akartalak kiborítani. Beteg vagy. Nem válaszolok. Betegesen beteg ember vagy. Nem válaszolok, mert igaza van. Betegesen beteg ember vagyok. Azt akarom, hogy tűnj el előlem. Nem akartalak kiborítani. Tűnj el! Megfordulok, kimegyek a Fürdőszobából, és bemegyek a Helyemre. John ébren van és engem bámul. Mi történt? Öltözködni kezdek. Kivágtam az öltéseket az arcomból, a Kopasz bejött, meglátta a vért, és azt hitte, öngyilkos akarok lenni, és bepánikolt. John mosolyog. Én egyszer már megpróbáltam az öngyilkosságot. Az nagyon rossz. Nem volt rossz, vicces volt. Az öngyilkosság nem vicces, John. Felakasztottam magam maszturbálás közben, és miután elélveztem, úgy döntöttem, tovább lógok. Az anyám bejött és sikított. Borzasztó. Nem volt borzasztó, vicces volt. Az nem vicc, John. Befejezem az öltözködést, és otthagyom Johnt az emlékeivel, és a Kopasz Férfit a vécén, és Warrent a Kopasz Férfival, és elmegyek a tisztítószeres Szekrényhez, kiveszek egy felmosórongyot és egy vödröt és egy üveg tisztítószert és papírtörölközőket, és elsétálok a Közös Vécéhez. Bár nem akarom kitakarítani, még mindig itt vagyok, és ameddig itt vagyok, el kell végeznem a feladataimat. Elmegyek az étkezésekre. Enni fogok. Elmegyek az Előadásokra. Elvégzem a munkámat. Részt veszek minden olyan dologban, ami kötelező. Nem iszom alkoholt, és nem kábítószerezem. Tizenöt óra van még hátra. Kinyitom a Vécé ajtaját, és lerakom a felszerelést. Itt-ott foltok a vécékagylókon, néhány eldobált vécépapír, de azontúl semmi. Gyors lesz és könnyű. Pucolni kezdem a foltokat. Könnyen lejönnek. Lehúzom a vécén a használt papírokat.

A papír lemegy a csövön, és belemegy a szennyvízcsatornába. Mindkettő a barátom. Elpusztítják a vécépapírt. Megtisztítom a mosdókat, a mosdók ragyognak. Felmosom a követ, a csempék csillognak a víztől és a mosószertől. Kiviszem a szemetet, és beleöntöm egy nagyobb szemétvödörbe. Tonnákban gyűlik itt a kibaszott szemét. Minden nap több lesz. Visszamegyek a Vécékhez. Körülnézek. Tisztának tűnik, végeztem. Végeztem. Megfogom a vödröt és a rongyokat, visszateszem a helyükre, és átmegyek az Ebédlőbe. Beállok a sorba, reggelit kapok, keresek egy üres asztalt, leülök és enni kezdek. Már két hete rendszeresen étkezem. Naponta háromszor, minden nap. Érzem, hogy a testem pozitívan áll a kajáláshoz. Erősebbnek érzem magam. Kicsit több energiám van. Hízom. Néhány óra eltelik, és máris éhes leszek. Hosszú ideig nem voltam kiéhezve a kajára. Más dolgokra voltam kiéhezve, azt az éhségemet tökéletesen kielégítettem, és a kajálás mindig csak utána jutott eszembe. Azt mondják, az emberek csak a kaját, a menedéket és a szexet keresik. Az embereknek ezek az elsődleges szükségleteik. Éltem már olyan helyzetben, amikor egyiket se kerestem. Nem tudom, ez mennyire változtatott meg. Látom, hogy Leonard felém sétál, lerakom a villámat, ő mosolyog és úgy néz ki, mint aki nem számított arra, hogy még itt leszek, és integet. Visszaintek neki, ő rám nevet és leül mellém. Örülök, hogy még mindig itt vagy. Még tizennégy órám van. Számolod az órákat? Igen, az egyik részem. Melyik részed? Az a részem, amelyik seggbe fog rúgni, ha megint megpróbálsz megállítani. Ha nem állítanálak meg, akkor többet érdemelnék egy seggberúgásnál. Miért? Mert egy seggbe rúgást még kibírok. Úgy értem, miért nem szarsz az egészre? Csak. Miért? Az téged most nem foglalkoztat. Megpróbálsz irányítani, megmondod, hogy mit csinálhatok és mit nem csinálhatok, engem most ez foglalkoztat. Rossz oldalról közelítesz, Kölyök. Csak segíteni próbálok. Miért? Leonard hátradől a széken. Barátok vagyunk? Nem. Kuncog. Akarsz hallani egy olyan sztorit, amit csak egy barátnak mondanék el? Ha ez magyarázatot ad arra, hogy miért nem hagysz békén. Megint kuncog, rám bámul egy pillanatra, beszélni kezd.

Bronxban nőttem fel az Arthur Avenue mellett, az a környék egy olasz bevándorlók lakta munkásnegyed. Apám egy menő Country Clubnál füvet nyírt és cipőt pucolt, hogy ki tudja fizetni a számláinkat, Anyám otthon maradt és rám vigyázott. Egyáltalán nem volt lóvénk, de szerettük egymást, és jó életünk volt. Tizenegy éves koromban az Apámat elütötte az úttesten egy betonkeverő autó, és meghalt. Anyámnak megszakadt a szíve, és két hónappal később elütötte a Metró. A Hatóságok szerint baleset volt, megcsúszott vagy ilyesmi, de én tudtam az igazat. Anyám nem bírta túlélni Apámat, és utána ment, hogy megkeresse. Árvaházba kerültem, ami szörnyű volt. Ott senki még csak le se szart engem. Ellógtam az iskolából, és követni kezdtem egy fickót a környéken, akit Michaelangelónak hívtak, de mindenki Orros Mikinek becézte. Azt hittem, hogy Miki az Isten. Caddyt vezetett, mindig szőke bombázókkal járt, és mindig nagy köteg bankjegy volt a zsebében. A környéken sokat segített a szegény embereken. Kifizette a lakbérüket, kabátot, kalapot, kesztyűt adott nekik télen, és ételt szállított az éhezőknek. Tudtam, hogy rohadt dolgokat is művel, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, mi lehet az. Egyik nap, az egyik állomáshelyén Michaelangelo kiszállt a kocsijából, odajött hozzám és megkérdezte, hogy mi a faszért követem őt állandóan. Annyira megijedtem, hogy nem bírtam beszélni. Megint megkérdezte, és hozzátette, hogy nem fog bántani, csak meg akarja tudni. Elmondtam neki, rá akarok jönni, hogy mit csinál, és akkor én is azt csinálhatnám, és többé nem kéne Árvaházban laknom. Nevetett és megkérdezte a nevemet, megmondtam neki, és ő azt mondta, hülyeség őt állandóan követni, ha látni akarom, hogy mit csinál, akkor menjek vele másnap. Szóval másnap, a szőke bombázók helyett engem vitt, és onnantól kezdve mindig Michaelangelo mellett voltam a kocsiban, és kitanultam, hogy mivel keresi a kenyerét. Néhány hónappal később otthagytam az Árvaházat, és odaköltöztem hozzá. Szerintem nem vették észre, hogy leléptem. Egy évvel később Michaelangelo feleségül vett egy Geena nevű nőt, aki a legcsodálatosabb nő volt, akit valaha is ismertem. Úgy éltem velük, mintha a saját Fiuk lennék, bár azt gondoltam, ha egyszer gyerekeik lesznek, akkor elhagyom őket. Kiderült, hogy Geenának nem lehet gyereke, ezért megkérdezték, hogy akarok-e örökre velük maradni. Igent mondtam, Michaelangelo intézkedni kezdett, Geena örökbefogadott, és a gyerekkorom további részében úgy kezeltek, mintha az igazi Fiuk lennék. Eletet, otthont adtak, jövőt és szeretetet adtak nekem. Sok-sok szeretetet adtak nekem. Leonard befejezi a beszédet, lenéz az asztalra. Várom, hogy újra kezdje, de nem kezdi. Én beszélek. Nagyon érzelmes sztori, Leonard, nagyon aranyos és gyengéd. Rám néz. De én nem vagyok Kölyök, és nem vagyok árva, és nem akarok a te kibaszott projekted lenni. Megértetted? Mosolyog.

Segíteni kell rajtad, Kölyök. Keress valaki mást, Leonard. Szereted a focit? Keress valaki mást. Hallottam, megértettem, témát váltok. Szereted a focit? Aha. Kinek szurkolsz? A Cleveland Browns-nak. Tényleg? Aha. Miért a Browns-nak? Clevelandben születtem. Bólint. Ma a Pittsburgh ellen játszanak, biztos jó meccs lesz. Meg akarod nézni velem? Nem, ha ez is része a terveidnek. Nem része. Akkor lehet. Van más terved? Nincs. Akkor nézzük meg együtt. Meglátjuk. Észreveszem, hogy Lincoln átgyalogol az Ebédlőn. Engem bámul, és nincs nála tálca. Visszabámulok. Leonard látja, hogy figyelek, és követi a tekintetemet. Úgy tűnik, megint bunyó lesz. Nem volt még bunyó. Lincoln megérkezik. Leonardra néz. Magunkra hagyna egy percre James-szel? Leonard rám néz. Szerinted ez oké, Kölyök? Aha. Feláll, felveszi a tálcáját. Ott ülök, ha szükséged van rám. Átmegy a következő asztalhoz. Nem lesz szükségem rád, Leonard. Leonard nevet, átmegy a következő asztalhoz és leül, és az én asztalomat figyeli. Az Ebédlőben a legtöbb férfi az én asztalomat figyeli. Lincoln kihúz egy széket és leül. Barátok Leonarddal? Mondhatni. Ismeri őt egyáltalán? Nem igazán. Lehet, hogy nem kéne állandóan vele lennie. Ezért jött ide? Hogy elmondja, kivel kéne és kivel nem kéne lennem?

Nem. Akkor mit akar? Eric odajött hozzám tegnap, és beszélgettem vele. Az meg kicsoda? Eric Roy barátja volt. Tegnap ment el Roy után. Mit mondott? Azt mondta, Roy megszállott módon ki akarta rúgatni magát innen, hogy szerinte Roy kezdte a verekedést, és látta, amikor Roy összepiszkolta a Közös Vécét, miután maga kitakarította. Ez érdekes. Szerintem is az, és ezért tartozom egy bocsánatkéréssel. Roy mintaszerű Beteg volt nálunk, nem tudom, miért tette, amit tett, tévedtem, amikor azt hittem, hogy ő mond igazat, és maga hazudik. Bocsánatot kérek ezért, szeretném megpróbálni újrakezdeni a kapcsolatunkat, hátha a jövőben egy kicsit jobban megértjük majd egymást. Felőlem rendben van. Feláll. Kezdjük újra? Felállok. Persze. Kezet fogunk, és Lincoln elmegy, visszaülök a reggelihez, és amint beleharapok, Leonard is visszaül az asztalomhoz, és tudni akarja, hogy mi történt, megmondom neki, hogy semmi se történt, de nem hisz nekem, tovább kérdezősködik, nem figyelek rá és megeszem a reggelit. Mikor befejeztem, felállok és odaviszem a tálcámat a futószalaghoz, rádobom, és visszamegyek az Osztályra. Az Alsó Szinten a férfiak a tévé körül gyülekeznek, és a focimeccseket felvezető showműsort nézik. Néhányan cigarettáznak, néhányan kávéznak, néhányan izgatottak, néhányan pedig unottan néznek kifelé a kibaszott fejükből. Mindegy, hogy mit csinálnak, nem számít, hogy milyen a hangulatuk, mindannyian a képernyőt bámulják. A függőséghez üzemanyag kell. Néha mindegy, hogy mi, a képernyőn váltakozó unalmas képek is megteszik. Üzemanyag. Tizenhárom és fél órám van hátra. Hozok egy csésze kávét, találok magamnak egy jó helyet az egyik kanapén, rágyújtok egy cigarettára, és nézem a tévét. Nem igazán értem, hogy miről beszélnek az emberek a műsorban, szerintem ők se értik, de úgy tesznek, mintha fontos lenne, ezért megpróbálok odafigyelni. Néhány percen belül szinte katatón állapotba kerülök. Bámulom a képernyőt. Iszom a kávét. Szívom a cigarettát. Nem is próbálom megfejteni, hogy vajon mi a faszról beszélnek a tévében. Leonard bejön a Kopasz Férfival, és azt üvölti, mostantól lehet fogadni, és a Férfiak fogadásokat kötnek nála, és a Kopasz Férfi leírja a fogadásokat egy apró papírra, és elveszi a pénzeket, és egy cipzáros kistáskába rakja. Egyszer csak Lincoln átvonul a Szobán, és hirtelen abbahagyják a fogadást. Amikor kimegy, újrakezdik. Azok a férfiak, akiknek nincs pénzük, cigiben fogadnak, vagy a

munkájukat teszik fel, az egyik egy pár papucsot, egy másik pedig a napszemüvegét teszi meg tétnek. A függőségnek üzemanyag kell. A televízió nem elég. Amikor elkezdődnek a meccsek, a férfiak azon vitatkoznak, hogy melyiket kellene nézni, és a vita úgy fejeződik be, hogy Leonard bejelenti, a PittsburghCleveland meccset fogjuk nézni. Senki se akarja a Pittsburgh-Cleveland meccset nézni, mindenki tiltakozik, de Leonard azt mondja, ez végleges döntés, mindenki elhallgat és a képernyőt kezdi figyelni. Gyerekkoromban Apának minden szezonban bérlete volt a Browns meccsekre. Bár üzletelhetett volna vele, sose tette. Ősszel, minden vasárnap Apa, a Bátyám és én felvettük a Browns mezünket és a Browns sapkát, vonatra szálltunk, és a külvárosi házunkból bevonatoztunk és begyalogoltunk a belvárosi Stadionba. Apa egész úton fogta a kezünket, és mivel csak két helyünk volt, engem bevitt a karján, és az ölében ültem. Kiabáltunk, ujjongtunk, nevettünk és énekeltünk, amikor a Browns nyert, és sírtunk, amikor veszítettek. Amikor már túl idős lettem ahhoz, hogy az ölében ülhessek, a Bátyámmal felváltva jártunk a meccsekre. Egyik héten ő, másik héten én. Ha Apa nem volt a városban, Anya vitt el bennünket. Kölyökkoromban szerettem a kibaszott Browns csapatot, és bár régóta nem néztem focit, egy részem még mindig szereti. Kölyökkoromban a családomat is szerettem, bár már régóta nem érdekelnek, ugyanaz a részem, amelyik még mindig szereti a Browns-t, amelyik még emberi és emlékszik a szeretetre, az a családomat is szereti. Ülök, és csendben figyelem a meccset, újra felidézem az Anyával, Apával és a Bátyámmal látott meccsek emlékét. Köröttem ujjonganak vagy ordítanak a férfiak a fogadásuktól függően. Az egyik férfi panaszkodik, hogy miért kell a Pittsburgh-Cleveland meccset nézni, és azt mondja, Cleveland egy nagy Tévedés, ez a legszarabb város, amit valaha is látott, tele a leghülyébb emberekkel, akikkel valaha is találkozott, és folyamatosan hápog, hogy mennyire ki van bukva, mert a legszarabb város legszarabb csapatát kell nézni, satöbbi, satöbbi. Fél óra múlva a régi emlék és szeretet eltűnik belőlem, előrehajolok, és addig bámulom a fickót, amíg felém nem fordul, és megmondom neki, ha nem nyugszik le, akkor az egyetlen tévedés a mai napon az lesz, hogy nem tudta befogni azt a kibaszott zsíros pofáját. Egy részem még mindig szeret. A nagyobbik részem már nem. Ebédidő jön, a legtöbb Férfi kimegy az Ebédlőbe, szendvicseket kérnek és behozzák, és nézik tovább a meccset. Amikor én is elindulnék, hogy ugyanezt tegyem, Ted odajön hozzám és azt mondja, valaki keresett az Irodáról, és le kell mennem a portára. Megkérdezem, tudja-e, hogy miért kerestek, azt mondja, fogalma sincsen. Felkelek és lemegyek a Portára, és megmondom a Portásnőnek a nevemet. A nő mosolyog és azt mondja, Látogatóim érkeztek, és egy rövid Folyosón át egy ajtóhoz vezet. Itt vannak bent. Kicsodák?

Megkértek, hogy ne mondjam meg. Köszönöm. A nő elmegy, én az ajtót bámulom, és mély levegőt veszek. Nem szívesen találkozom régi ismerősökkel. Ritkán tudnak kellemes dolgokat mondani rólam, és mindig tettem valamit, amivel kiérdemlem a megvetésüket. Mély levegőt veszek, kinyitom az ajtót, nevetést hallok, a nevetés abbamarad, belépek a Szobába, és a Bátyám egy asztalnál ül egy párral, akik régi, közeli Barátaim, és együtt élnek Minneapolisban. A Bátyám feláll. Mi a helyzet, Öcsi? Mosolygok. Semmi. Átölel, és én is átölelem. Jó érzés. Mit keresel itt? Szétválunk. Látogatási Nap van. Nem hagyhatom ki a Látogatási Napot. A Barátaimhoz fordulok. A nevük Julie és Kirk. És ti Gyerekek, miért jöttetek? Julie mosolyog. Mi se akartuk kihagyni a Látogatási Napot. Mosolygok. Köszi. Kirk feláll és átölel, utána Julie, aztán szétválunk. Sok csomag hever az asztalon. A Bátyám értük nyúl. Itt az ideje, hogy kicsomagold az ajándékokat. Leülök. Te hoztad ezeket? Én is hoztam egy párat, és ők is hoztak egy párat. Julie-ra és Kirkre nézek. Azt gondoltam, hogy a múltkori után soha többé nem álltok szóba velem. Kirk nevet. Az emberek hülye dolgokat művelnek, ha be vannak baszva. Erről nem is kell többet beszélni. Köszönöm. Felém tol egy dobozt. Nyisd ki. A dobozt szépen becsomagolták. A papír színes és fényes, az van ráírva, Gyógyulj Meg Hamar, és masni is van rajta. Lassan és óvatosan nyitom ki, és szinte azt kívánom, bárcsak ki se kellene nyitni. Jó lenne így bontatlanul magammal vinni. A csomagolópapír alatt kartondoboz van. Kinyitom a dobozt, és három kis csomag van benne. Kiveszem őket, és Kirkre és Julie-ra nézek. Igazán nem kellett volna. Julie mosolyog.

Mi akartuk. Mosolygok, megnézem a csomagokat, kinyitom, és vissza kell tartanom a sírást. Nem érdemlem meg ezt a kedvességet. Nem érdemlem meg. A csomagokban van egy pár gyapjúpapucs, két karton cigaretta és egy doboz csokoládé. Julie-ra és Kirkre nézek, megköszönöm nekik, és elcsuklik a hangom, mosolyognak, a Bátyám előretolja a dobozait, ezek nincsenek ilyen tökéletesen becsomagolva, de azért szépek. Kinyitom, két terepszínű nadrág, két pár gyapjúzokni, két fehér pólótrikó, két bokszer alsó, egy fekete gyapjú pulóver, egy pizsama és egy fekete, Cleveland Browns emblémás sapka van benne. Van még fogkefe, fogkrém, sampon, szappan, borotvahab és borotva. Könyvek is vannak. Bámulom az ajándékokat és beszélni próbálok, de nem megy. A Bátyámra nézek. Mosolyog. Tetszik? Aha. Van még szükséged valamire? Nincs, minden tökéletes. Felállok és odamegyek a Bátyámhoz, fölé hajolok és átölelem, és a fülébe suttogom, hogy köszi, és ugyanezt teszem Julie-val és Kirkkel, és összeszedem az ajándékokat, és elindulok az ajtó felé. Akarjátok, hogy körbevezesselek benneteket? Az nagyszerű lenne. Utánam jönnek, és átmegyünk a fényes, tiszta, nyomasztó Folyosólabirintuson, és Julie elmondja, hogy járt már itt, mert a Bátyját itt kezelték néhány évvel ezelőtt. Borzasztó időszak volt, a Bátyja szörnyű formában volt, de jobban lett, és ma is jobban van. Keserédes emlékek. Megtaláljuk az Osztályomat, és elindulok a Szobámba, hogy elrakjam a cuccokat, és a Bátyám, Julie és Kirk a Felső Szinten várnak rám. Belépek az üres Szobába. Odamegyek a helyemhez, lerakom az új dolgokat az ágyra, leülök az ágyra, és bámulom őket. Egyszerű dolgok. A legtöbb embernek szüksége van rájuk. Ruhák és tisztálkodási szerek. Ennivaló. Könyvek, hogy lekössék az agyam. Egyszerű dolgok. Megfogom, felemelem, megsimogatom őket. Régóta nem kaptam már ilyen szép dolgokat. Tudom, hogy a Bátyám, Julie és Kirk várnak rám, tehát kimegyek a Szobából. Felmegyek a Felső Szintre, és mire odaérek, a Bátyám és Julie és Kirk már nincsenek ott. Ed és Ted kávéznak, cigarettáznak és kártyáznak egy asztalnál, megkérdezem tőlük, látták-e, hogy merre mentek, és remélem, remélem, remélem, nem sértődtek meg, és nem mentek el, Ted azt mondja, a focit nézik, és lenézek a Korlát mögül, és látom, hogy a kanapén ülnek Leonarddal és a többi férfival az Osztályról, és a Cleveland-Pittsburgh meccset nézik. Lemegyek, leülök a padlóra a kanapék előtt, és velük együtt nézem a meccset, a Cleveland nyer, a Győztesek megkapják a pénzüket a fogadótól, a Vesztesek káromkodnak és

nyöszörögnek, és megemelik a tétet a következő meccsnél. Veszített az a férfi is, aki a papucsát tette föl. Most a pulóverében akar fogadni. Julie nem akar több meccset nézni, azt mondja, sétáljunk egyet. Mindenki egyetért, és én elmegyek Hank kabátjáért és az új sapkámért, felöltözöm és kimegyünk a szabadba, tiszta az ég, süt a Nap, harapni lehet a levegőt, latyakos a talaj, és olyan szép nap van, amilyen csak lehet az év ezen részében Minnesotában. A Klinika négyszáz hektáron fekszik. Az Épületeket leszámítva, amelyek össze vannak kapcsolva egymással, és csupán két hektárt foglalnak el, a földterület többi részét sétára és meditációra lehet használni. Mindenfelé Ösvények vezetnek. Tisztások vannak az Ösvények mellett, és padok a Tisztásokon. Foltokban sűrű Erdők, két kis Tó, sok széles Mező magas füvei, és egy Mocsár, amin Felüljáró vezet át. Julie ismeri az Ösvényeket az előző látogatásairól, ezért ő vezet minket. Keveset, vagy egyáltalán nem beszélünk, kivéve amikor a tájról beszélünk. Levelek és ágak ropognak a lábunk alatt. A nap meleg, és fényes, és ragyog, az Ég kék, kék, kék. Az állatok és a madarak egymást hívják, csiripelnek, visítoznak, játszanak, élelemért kutatnak. Az egyik szellő hideget hoz, a másik szellő elviszi a hideget. A Föld még alszik, és aludni fog a Tél hátralévő részében, de mozog és mocorog. Betegek és Látogatóik mellett megyünk el, és általában csak bólintunk, semmi több. A Táj még életjeleket mutat, és mindenki ebben akar gyönyörködni, és erre akar emlékezni. Élet. Emlékezni az életjelekre. Sétánk egy nyugodt, csendes órát tart, és az Orvosi Osztály hátsó részénél végződik. Kijövünk az erdő sűrűjéből, és üvöltéseket, éles és hangos üvöltéseket hallunk. A Bátyám, Julie és Kirk a sötét, berácsozott ablakokat bámulják, és a Bátyám megkérdezi, hogy mi történik bent, és miért üvöltenek az emberek. Azt mondom neki, hogy ez az ára annak, ha valaki idekerül, és gyorsítok, hogy ne kelljen sokáig hallgatnunk az üvöltést, de miután továbbmegyünk, az üvöltés még mindig cseng a fülünkben. Megkerüljük a Főépületet, és Julie azt mondja, üljünk le az egyik padra, ugyanarra a padra, ahol én már korábban ültem. Közeledünk a padokhoz, Lilly felkel egy apró Idős Asszonnyal együtt. Megfogja az Idős Asszony kezét, és felénk sétálnak. Lilly rám mosolyog. Helló James. Helló Lilly. Ő a Nagymamám. Mosolygok a Nagymamájára, akinek hosszú fehér haja van, és olyan kék a szeme, mint Lillynek. Csókolom. Visszamosolyog. Kedves mosolya van. Helló James. A Bátyámra és Julie-ra és Kirkre mutatok. A Bátyám, Bob, és a barátaim, Julie és Kirk. Ő Lilly és a Nagymamája. Lilly mosolyog.

Helló. Bob és Julie és Kirk mind mosolyognak, és üdvözlik őket. Lilly Nagymamája beszél. Mi történt az arcával? Megsérültem. Saját magát sebesítette meg? Olyasmi. Miért tette? Nem szándékosan. Ez az élet velejárója. A Nagymama mosolyog, és finoman megérinti az arcomat. Remélem felhagy az effajta élettel, James. Mosolygok, élvezem a keze melegét. Meglátjuk. Bólint. A szeme és a keze is érti, amit mondok, látott és tapogatott már ilyen sebeket. Nem ítélkezik, és nem leereszkedő. Csak reménykedik. Örülök, hogy találkoztunk. Én is. Lillyre néz, és elmosolyodik. Mennünk kellene, Szívecském. Lilly rám néz, és halkan szól. Szia. Visszanézek és én is halkan mondom. Szia. Bobra, Julie-ra és Kirkre néz. Örülök, hogy találkoztunk. Lilly és a Nagymamája elindulnak, én figyelem őket, megfogják egymás kezét, és elindulnak az Épületsor felé. Nincs ítélet, nincs leereszkedés. Csak remény. Mikor hallótávolságon kívül kerülnek, Julie pajkosan meglök. Ki volt ez? Lilly. Azt tudom, de kicsoda? Egy lány, aki itt van, és sétálgat a Nagymamájával. Julie megint meglök. Bökd már ki. Nevetek. Akkor találkoztam vele először, amikor bejöttem. Nem ismerem igazán. Tetszel neki. Odamegyek a középső padhoz, és leülök. Bánom is én. Bob és Julie és Kirk utánam jönnek, és leülnek. Kirk beszél. Hallottál már aKözbevágok.

Nem, és nem is fogok. Julie beszél. Annyira rossz volt? Igen, annyira. Bob előveszi a cigarettáját, és megkínál. Cigi? Kiveszek egyet, meggyújtom. Jól esik a nikotin. Öcsi? A Tavat bámulom. Nem akartam még megkérdezni, de minden oké? A Tavat bámulom. Nem tudom. Kényelmetlen a csend. Nem nézek rájuk, de tudom, hogy Bob és Julie és Kirk egymásra néznek. Julie beszél. Jól érzed magad? Nem tudom. Kirk beszél. Jobban vagy, mint voltál? Nem tudom. A Bátyám játékosan beleüt a vállamba. Mi a franc van Öcsi? Beszélned kell velünk. Felé fordulok. Nem tudok mit mondani. Mit fogsz csinálni? Nem tudom. Julie beszél. Meg kell gyógyulnod. Nem tudom, hogy sikerül-e. Bob beszél. Miért? Mert szét vagyok baszva, nagyon szét vagyok baszva. Nem tudom, mi történt vagy hogy jutottam idáig, de ez van, és kibaszott súlyos problémáim vannak, és nem tudom, hogy meg lehet-e oldani őket. Nem tudom, hogy gyógyítható vagyok-e. Julie beszél. Minden gyógyítható. Könnyű mondani, de sokkal nehezebb megcsinálni. A Bátyám megcsinálta. Én nem vagyok a Bátyád. Bob beszél. Meg kell próbálnod, öcsi. Meglátjuk. Nem, nem meglátjuk. Kurvára meg kell próbálnod.

A Tavat bámulom, és nagy levegőt veszek. Nem akarok erről többet beszélni. Kellemetlen csend következik. Nem nézek rájuk, de tudom, hogy Bob és Julie és Kirk egymásra néznek, tudom, hogy folytatni akarják valahogy. Bob beszél. Beszéltél Anyával és Apával? Nevetek. Erről sem akarok beszélni. Tegyél meg nekem egy szívességet, és hívd fel őket. Hol vannak? A michigani házban. Holnap visszamennek Tokióba. Oké. Julie beszél. Beszéltél másokkal? Courtneyt, Lucindát és Amyt felhívtam. Hogy vannak? Gondolom jól. Örülnek, hogy itt vagyok. Egy csomóan örülnek, hogy itt vagy. Azt kétlem. Kirk beszél. Sokan kerestek, és érdeklődtek felőled. Kik? Írtunk egy listát. Kirk Julie-re néz. Julie kihúz egy listát a táskájából, és átnyújtja nekem. Beteszem a zsebembe. Julie beszél. Nem is nézed meg? Később megnézem. Nem akarom arra pazarolni a maradék időnket, hogy egy kibaszott listát nézegessek. Nevet, és az órájára néz. Későre jár. Mennyi az idő? Negyed négy. Mikor van vége a Látogatásnak? Négykor. Kuncogok. Mi van? Öt és fél órám van hátra. Kirk beszél. Meddig? Nem érdekes. Felállok. Menjünk be. Felállnak és elindulunk az Osztályom felé, a Bátyám átkarolja a vállamat és azt mondja, büszke rám, én nevetek, ő megint elismételi, én megköszönöm neki és

bemegyünk, megmutatom nekik a Szobámat, és bemutatom nekik Warrent, aki krimit olvas az ágyban. Julie vécére akar menni, megmutatom neki, merre van a Közös Vécé és elindul. Bob és Kirk és én elindulunk a televízió felé, mert megbeszéltük, hogy ott találkozunk majd Julie-vel. Találunk egy üres kanapét, leülünk, és nézzük a focit. Elszívok egy cigit. Öt órám és tizenöt percem van hátra. Julie megjön, kezében egy névjegykártya. Leül mellém, átnyújtja a kártyát, és megkérdezi, hogy ismerem-e a fickót. Elolvasom. John Everett, Szexuális Nindzsa, San Francisco és az egész Világ. Visszaadom a kártyát, és megkérdezem, hogy kellemetlen helyzetbe hozta-e a fickó, vagy erőszakoskodott-e, és felnevet. Nagyon izgatott volt és végig a seggemet bámulta. Fura és vicces helyzet volt. Kirk elveszi a kártyát és elolvassa, nevet és odaadja Bobnak, aki elolvassa és nevet. Kirk megkérdezi, hogy ismerem-e a Nindzsát, elmondom, hogy az egyik Szobatársam, Kirk felkiált, és visszaveszi a kártyát Bobtól, megint megnézi, és hangosabbat kiált. Megkérdezi, találkozhatna-e a Nindzsával, és azt mondom neki, talán inkább máskor, Julie megnézi az óráját és azt mondja, ideje elindulni, tehát elindulunk a fényes és nyomasztó Folyosólabirintuson, megtaláljuk az utat a Főbejárathoz, és kilépek velük a szabadba, és elköszönök. Köszönöm, hogy eljöttetek. Sokat jelent nekem. Julie beszél. Aggódtunk miattad. Nem akarom, hogy aggódjatok miattam. Kirk beszél. Attól még fogunk. Nem kellene. Bob beszél. Azt akarjuk, hogy jobban legyél, Öcsi. Tudom. Ez a hely az egyetlen lehetőség. Vannak más lehetőségek. Milyenek? Szerintem tudod, hogy milyenek. Bob a vállamra teszi a kezét, és rám bámul. Gyógyulj meg. Kérlek gyógyulj meg. Kezd összeroppanni, és ha látom, hogy összeroppan, akkor én is összeroppanok, és azt nem akarom. Felém lép és átkarol, és megölel, én is átölelem, ez egy kellemes, erős, tiszta és igaz érzés. Ő a Bátyám, a Vérem, az egyetlen a Világon, aki ugyanabból az anyagból van mint én, az Ember, aki a legjobban ismer engem a Világon, és akinek a legjobban hiányoznék, ha nem lennék. Törődik velem, mert idejött, törődik velem, mert majdnem összeroppan előttem, ez jelent valamit, végül rájövök, ez nagyon sokat jelent. Szétválunk, és úgy meglök, ahogy a Testvérek lökdösik egymást.

Nem akarom, hogy meghalj, te kis Hülye Fasz. Visszaadom neki a lökést. Értem. Maradjunk ennyiben. Bólint, és ismer annyira, hogy tudja, nem mondok többet. Megölelem Julie-t és Kirket, megköszönöm nekik az ajándékokat és a látogatást, azt mondják, a jövő héten visszajönnek, azt mondják, ha szükségem van valamire, akkor hívjam fel őket, és én megint mindent megköszönök nekik. Elindulnak az autójuk felé. Én visszamegyek. Végigmegyek a fényes, nyomasztó Folyosókon. Visszamegyek az Osztályra. Megérkezem, és az összes férfi összegyűlt az Alsó Szinten. Leonard az egyik kanapén áll, a Kopasz Férfi mellette áll a padlón, és a kezével integetve próbálja lecsendesíteni a férfiakat. Leonard észrevesz, elmosolyodik, ránéz az órájára, és rám mutat. Azt hittem, elmentél. Négy órád van még hátra. Nevetek. Gyere le, Kölyök. Gyere bulizni. Lemegyek, és találok egy helyet a fal mellett, távol a legtöbb férfitól, és Leonard és a Kopasz Férfi mindenkit lecsendesítenek. A Kopasz Férfi abbahagyja az integetést, Leonard mély levegőt vesz, és a férfiakra bámul. Fiúk, ma jó napom volt. Néhányan kuncognak. Néhány kibaszott jó meccset láttam, megnyertem a legtöbb fogadásom és a pénzetek nagy részét, és olyan helyzetben győzedelmeskedtem, amiben vereségre számítottam. Halk kuncogás és egy pár hurrogás. Leonard nevet. Megértem a hurrogást, de a szegénységeteket és a szenvedéseteket most örömmé szeretném változtatni. Szeretném megosztani veletek a gazdagságomat, megünnepelni a győzelmemet, ezért engedélyt kértem a Főnökségtől, és felhívtam Pikáns Sam éttermét Minneapolisban, és ünnepi lakomát rendeltem. Ma este itt eszünk. A férfiak éljeneznek. A kaja hat körül érkezik. Ha valaki nem szereti a turduckent, a jambalayát és a pooboyt, az menjen az istenverte Ebédlőbe. A férfiak megint éljeneznek. Szundítok egyet a nagy zabálás előtt. Hatkor találkozunk. Leonard lelép a kanapéról, a férfiak megköszönik neki, kérdéseket tesznek föl, és követik a szobája felé. Odamegyek a Telefonfülkéhez, leülök egy hideg acélszékre, és becsukom az ajtót, előveszem zsebemből a listát, amit Julie és Kirk adott, és megnézem. Meg vagyok lepve, hogy létezik ilyen lista, hogy egyáltalán kerestek és érdeklődtek felőlem az emberek. Meglepődöm a listán található neveken is. Felveszem a kagylót és „R” beszélgetéseket kérek. Adrienne nincs otthon, Eben nincs otthon, Jody nincs otthon, valaki Matt Házában nem vállalja a hívást. Beszélek Kevinnel és Andyvel. Mindketten elmondják, hogy velem voltak a

baleset napján, és hogy totálkáros voltam. Kevin azt mondja, nem sokra emlékszik, mert ő is kiütötte magát, de arra emlékszik, hogy velem volt. Azt mondja, be akar jönni meglátogatni, azt mondom neki, az jó lenne, és megköszönöm. Andy elmondja, hogy ájultan talált rám, véreztem, és berakott egy kocsiba, és bevitt a Kórházba. Könyörgött az Orvosnak, hogy ne hívja a Rendőrséget, és könyörgött az Orvosnak, hogy rakjanak fel egy repülőgépre. Felhívta a Szüleimet, kivitt a Repülőtérre, és felvitt a Repülőgépre. Megköszönöm neki, és azt mondom, ha esetleg megmentenek, akkor ez részben az ő érdeme. Azt mondja, nem nagy ügy, és azt mondja megint megtenné, ha szükség lenne rá, de reméli nem lesz. Megkérdezem, nem tudja-e, hogy mit szedtem be vagy mit kerestem Ohióban, és azt mondja, a zsebemben talált egy crack pipát, és nem messze tőlem látott egy tubus ragasztót, de ennél nem tud többet. Azt hallotta, hogy délelőtt tíz körül megjelentem, be voltam rúgva, összefüggéstelenül beszéltem, és utána eltűntem. Aznap akkor látott először, amikor megtalált a földön. Megint megköszönöm neki. Elköszönünk egymástól. Lerakom. Felhívom a Szüleimet. Anya veszi fel a kagylót, és vállalja a hívást. James. Tébolyult a hangja. Szia Anya. Adom Apádat. Eltartja a kagylót, és kiabál Apának. Apa felveszi. Hogy vagy, James? Jól vagyok, Apa. Minden rendben van? Jól vagyok. Anya beszél. Jobban érzed magad? Nem tudom. Egy kicsit jobban érzed magad? Nem tudom. Tanultok ott valamit? Nem tudom. Kifújja a levegőt, kifújja az idegességét. Apám beszél. James. Igen. Anyád és én beszéltünk ott egy Nevelőtanárral, és meg akarunk téged látogatni. Ne. Miért? Mert nem akarom, hogy itt legyetek. Miért? Mert nem. Anyám beszél.

Van ott valami Családterápia-program, ami azt jelenti, hogy három napot töltenénk veled, és megtanulnánk, hogyan segíthetünk neked a gyógyulásban. Szeretnénk odamenni és megismerni a betegségedet. A betegségemet? Az Alkoholizmus és a Drogfüggőség betegség, James. Ki mondta ezt? Minden könyvben benne van. Persze. A könyvekben. Kellemetlen csend következik. Apám beszél. Tényleg szeretnénk részt venni a Programban, James. Azt gondoljuk, hogy igazán jót tenne mindannyiunknak. Nem akarom, hogy itt legyetek, és ha idejöttök, akkor kurvára ki leszek bukva. Anyám beszél. Megkérhetlek, hogy ne káromkodjál? Igyekszem. Megint kellemetlen csend. Beszélek. Menjetek vissza Tokióba. Felhívlak benneteket a jövő héten, és elmondom, hogy vagyok. Apám beszél. Nagyon aggódunk miattad, James. Hallom, hogy az Anyám sírni kezd. Tudom. Tényleg oda szeretnénk menni. Sírás. Csináljatok amit akartok, de ne várjátok el, hogy én is részt vegyek benne. Szükséged van valamire? Sírás. Mennem kell. Szeretünk James. Tudom. Anyám beszél. Szeretlek James. Elcsuklik a hangja. Tudom, hogy szeretsz, Anya. Apám beszél. Hívj fel, ha bármiben segíthetünk. Mennem kell, Apa. Kérlek, gondolkodj a Családterápia-programon. Szia Apa. Szia James. Anyám szipog. Szia James. Szia Anya.

Anyám szipog. Szeretünk. Mennem kell. Leteszem a kagylót, mély levegőt veszek, és a padlót bámulom. Az Anyám és az Apám egy michigani házban vannak, ahol még nem is jártam, az Anyám sír és az Apám megpróbálja megnyugtatni, és megszakad a szívük, és meg akarnak látogatni és segíteni akarnak, és én nem akarom, hogy itt legyenek, és nem akarom, hogy segítsenek. Anya sír, mert a fia Alkoholista és Narkós és Bűnöző. Apám próbálja megvigasztalni. Én törtem össze a szívüket. A padlót bámulom. Visszamegyek a Szobámba, és leülök az ágyamra. John a saját helyén van, és amikor meglát, feláll és átjön hozzám. Bocsánat. Nem vagyok mérges rád. Az is oké, ha mérges vagy. Azt gondoltuk, hogy vicces voltál. Kitaláltam, hogy mivel tehetném jóvá. Nem vagyok mérges. Hadd tegyem jóvá. Nincs mit jóvátenni. Kérlek. Leül az ágyam szélére, és komoly képet vág. Hány éves vagy? Huszonhárom. Nagyon fiatal vagy. Kuncogok. Mi az ajánlatod, John? Benyúl a zsebébe, kivesz egy fényképet és átadja. Egy szép Kislány van rajta bikiniben. Ki ez? A Lányom. Szép, de nem akarok fényképet a Lányodról. Nem erről van szó. Akkor miről? Neked akarom adni. Azt csinálhatsz vele, amit akarsz. A kurva életbe, John. Visszaadom a képet. Nem tetszik? Nem adhatod nekem a Lányodat. A Családom anyagilag támogatja, és az Anyja számláit is mi fizetjük. Na és? Azt teszi, amit mondok neki. Menj innen, John. Bármit megtesz, amit mondok neki.

Akkor mondd meg neki, hogy járjon Iskolába, ne drogozzon, és kurvára ne találkozzon veled. Jó tanácsok. Menj innen, John. Bocsánat. Ne kérj bocsánatot, John. Csak menj el. Feláll. Oké. Átmegy a saját szobarészébe, bemászik az ágyba és betakarózik, és hallom, hogy átkozza magát. Szegény, szerencsétlen, beteg Faszfej, de egyszer ártatlan Kisfiú volt. Kisfiú nagy jövővel, az egész élet előtte állt. Az Apja befolyásos volt és gazdag, és egy napon, egy borzasztó napon molesztálni kezdte a fiát. El tudom képzelni Johnt, amint egyedül játszik a szobájában a katonáival vagy a Lego kockákkal vagy a baseball kártyákkal, és az apja bejön, bezárja az ajtót, és azt mondja Johnnak, hogy édes kettesben szeretne eltölteni vele egy kis időt. Utána el tudom képzelni Johnt, amint bemászik az ágyba, betemetkezik a takaró alá és átkozza magát. Ülök, és hallgatom John sírását, és azt kívánom, bárcsak tudnék segíteni neki. Ülök, és Johnt hallgatom, és azt kívánom, bárcsak lenne valami, amivel fel tudnám dobni. Nincs remény, John számára egyáltalán nincs remény. Ötszáz Klinikára is befeküdhetne, tíz évet is foglalkozhatna a Tizenkét Lépéssel, kurvára nem számítana semmit. Javíthatatlanul szétesett, gyógyíthatatlanul megsérült, visszavonhatatlanul megrontották. Sose fogja megismerni a boldogságot vagy az örömöt, a biztonságot vagy a kiegyensúlyozottságot. Sose fogja megismerni a jókedvet, elégedettséget, derűt, tisztaságot, higgadtságot vagy a józanság bármely formáját. Sose fogja megismerni a bizalmat vagy a szerelmet. Szegény, beteg, szomorú Faszfej. Sose fogod ezeket megismerni. Sajnálom. Hangokat és mozgást hallok kintről, és tudom, hogy eljött a vacsora ideje. Odamegyek John részébe, leülök az ágya melletti székre. Még mindig a takaró alatt fekszik, motyog, átkozódik, és még mindig ütögeti magát. John? Elhallgat, és mozdulatlanul fekszik. John? Nem mozdul. John? Mit akarsz? Vacsora lesz. Nem akarok vacsorázni. Mit akarsz csinálni? Itt maradok. Az hülyeség. Menj el!

Bújj ki az ágyból, és gyere vacsorázni. Menj el! Nem megyek. Ledobja magáról a takarót, és a legszigorúbb nézésével bámul rám. Kinevetem. Mi olyan vicces? A Keményfiú nézésed nem elég kemény. Keményebb vagyok, mint gondolnád. Igen, az elképzelhető, de nem úgy nézel ki. Furcsa grimaszt vág, és vicsorogni kezd. Megint kinevetem. Ez sem jobb. Nem jobb? Nem. Ellazul, és normálisan néz. Egyedül akarok lenni. Az egyedüllét nem tesz jót neked, John. Egyedül akarok maradni. Jobb emberek között lenni. Kevesebbet szenvedsz. Honnan tudod? Tudom. Nem tudhatod. Bízzál bennem, tudom. John rám néz, aztán lenéz a takaróra. Gyere, menjünk. Felnéz. Nagyon szenvedek, James. Tudom. Bárcsak elmúlna. Ismerem ezt az érzést. Mit ismersz? Nyomd el magadban, és reménykedj, hátha egy napon elmúlik. Lefelé néz. Aha. Felnéz, kidugja a lábát az ágyból, feláll, én is felállok, és kisétálunk a Szobából. Bemegyünk az Osztályra, és beállunk a sor végére. Az ételeket kiszállították és kirakták egy asztalra a Felső Szinten. A sor az Alsó Szinttől kígyózik fölfelé a lépcsősoron az asztalig. Ahogy megy előre a sor, és közeledünk az asztalhoz, a szagoktól beindul az étvágyam. Enni akarok, azonnal akarok enni, és annyit akarok enni, hogy felrobbanjak. Akarok akarok akarok akarok. Üzemanyagot. Kibaszott gyorsan. Felfelé mászok a lépcsőkön, és az éhség uralkodni kezd felettem. A kezem remegni kezd, a szívem gyorsabban ver, ideges, izgatott és dühös leszek. A kaját bámulom. Nem látok, nem hallok és nem érzek semmi mást. Minden másodperc egy óra, minden lépés maratoni verseny. Akarok akarok akarok akarok. Üzemanyagot. Kibaszott gyorsan. Ölni tudnék, ha valaki

elvinné a kaját, ölni tudnék, ha valaki nem engedne közel hozzá. Kell kell kell kell kell. Odaérek az asztal végéhez, kezembe veszek egy tányért, műanyag kést, műanyag villát és papírszalvétát rakok a zsebembe. A kaja tálcákon és edényekben van, egy pincér szervírozza, Leonard mellette áll, és felügyeli. Megkérdezi, mit kérek, és azt mondom, mindent. Megkérdezi, hogy melyik részét kérem a turduckennek, és azt mondom, nem tudom mi az a turducken, és nem is érdekel, de rengeteget kérek belőle. Leonard nevet rajtam, amikor még, még és még kérek. Most őt is leszarom. Üzemanyagot akarok. Kell. Leülök John mellé a kanapéra, kihúzom a zsebemből a villát, és enni próbálok vele, de nagyon remeg a kezem, és nem megy, ezért az ujjaimmal kezdem magamba lapátolni a kaját. Nem nézem meg, nem ízlelgetem, épp csak annyira rágom meg, hogy le tudjam nyelni. Nem fontos ízlelgetni vagy élvezni. Csak az a fontos, hogy eltömjön. Ennyit akarok ettől a kajától. Hogy eltömjön. Megeszem az egészet, és kérek még egyet. Azt is megeszem, és kérek még egyet. Azt is megeszem, és kérek még egyet. Azt is megeszem. Túl vagyok a telítettségen, túl az eltömődöttségen. A szükségleteken túl, egészen az erőszakosságig jutottam, és kényelmesen érzem magam. A szívem lelassul, nem remeg a kezem, az érzékszerveim újra működnek, tudok gondolkodni, múlik az idegesség, az izgatottság és a düh. A szükségleteken túl, egészen az erőszakosságig jutottam. Jó érzés kényelmesen ülni. Jó Otthon lenni. Mély levegőt veszek. Érzem, hogy tágul a gyomrom. Tudom, hogy nem fog eléggé kitágulni. Még nem jött ki minden, de ki fog. Gyorsan és durván. Felállok, és John megkérdezi, hogy hová megyek, mondom neki, mindjárt visszajövök, és elindulok a Szoba felé. Felmászom a lépcsőn, átmegyek a Felső Szinten, végig egy rövid Folyosón. Kinyitom az ajtót és máris jön. Gyorsan és durván. Hat méterre vagyok a vécétől. Jön, de zárva tartom a számat és az orromon veszem a levegőt. Amikor lenyeltem, nem nagyon ízlelgettem, de most ízlelgethetem. Rizs és bab és hal és hús. Csípős fűszerek és nagy kenyér darabok. Az orromon veszem a levegőt, és rohanok a vécé felé. Próbálom lenyelni, ami a számban van, de több jön és előretolja. Fulladozni kezdek. Belököm a Fürdőszoba ajtaját, és előrehajolok, felnyitom a vécét és kirobbanok. Durván és gyorsan. Vastag sugárban. Megint és megint és megint. Égeti az arcomat, az ajakamat és a szájüregemet. A szívem üzeneteket küld a bordámnak, a bal karomnak és az állkapcsomnak. A torkom összerándul, a gyomrom összerándul. Megint és megint és megint. Megint és megint és megint. A hányás eláll, és veszek néhány mély lélegzetet, felnyúlok, és lehúzom a vécét, felállok és odamegyek a mosdóhoz, és megmosom az arcom, és kimosom az ételmaradékokat a számból, a fogaimból, a torkomból és az orromból, és iszom egy nagy korty hideg vizet, és ez lehűti az égést. Az ingem foltos lett, tehát leveszem, és bemegyek a Szobába, és amint felveszem az új kényelmes pólót, John kinyitja az ajtót, és bedugja a fejét.

James? Igen. Telefonon keresnek. Ki az? Nem tudom, nem én vettem fel. Máris megyek. Megigazítom a pólót, és visszasétálok a Telefonfülkéhez. Kinyitom az ajtót és leülök, és felveszem a kagylót. Halló? Női hang. Szia. Ismerős hang, de nem tudom hova tenni. Ki az? Nem tudod? Nem. Ez fáj. Nem szabadna. Jó napod volt? Ki vagy? A Nagymamám azt mondta, hogy jóképű vagy. Megvan a hang. Mosolygok. Ez kedves tőle. Azt mondta, aranyos szemed van. Nem is tudtam. Miért? Hosszú történet. Milyen hosszú? Huszonhárom évig tart. Az hosszú. Aha. Szünet. Még mindig mosolygok. Hát, csak azért hívtalak, hogy elmondjam, mit mondott a Nagymamám. Örülök, hogy elmondtad. Látlak holnap? Lehetséges. Miért csak lehetséges? Hosszú történet. Nevet. Remélem, találkozunk holnap. Az jó lenne. Szia. Köszi, hogy hívtál. Szívesen.

Lerakom a kagylót, bámulok, és még mindig mosolygok. Felállok, kinyitom az ajtót, és kilépek, és még mindig mosolygok, visszasétálok a Szobámba, és John megkérdezi, hogy akarok-e kártyázni, mondom neki, hogy nem aludtam tegnap óta, fáradt vagyok, de majd valamikor játszom vele, és azt mondja, oké. Visszamegyek a részembe, és még mindig mosolygok, és bemászom az ágyamba, és megnézem a könyveket, amiket a Bátyám hozott nekem. Háború és béke, Don Quijote, és egy kínai vallási könyv, a Tao Te King. Kinyitom a Háború és békét. Még mindig mosolygok. Már olvastam a Háború és békét, de érdemes még egyszer nekifogni. Még mindig mosolygok. Olvasni kezdek. Nem jutok túl az első mondaton. Még mindig mosolygok. Negyven órája nem aludtam. Még mindig mosolygok. Tizenöt percem van hátra. Még mindig mosolygok. Leesik a kezem. Mozdulatlan vagyok. Becsukom á szemem. Mosolygok.

Felébredek, és kimegyek a Fürdőszobába, lezuhanyozom, hajat mosok, fogat mosok és megborotválkozom. Várom, hogy rosszul legyek, de nem leszek. Mielőtt kimegyek a fürdőszobából, megállok, és a vécére bámulok. Minden reggel a vécé volt a barátom és az ellenségem, mióta csak az eszemet tudom. A vécé volt a befogadóm, a támogatóm, rajtam kívül az egyetlen, aki tisztában volt a betegségem mértékével. Fáraszt már a vécé. Azt mondom a vécének, hogy bassza meg magát. Felmutatom neki az ujjamat, és kiröhögöm. Kimegyek a Fürdőszobából. Szép, új, tiszta ruhákat veszek fel. Felveszem a papucsomat. Kimegyek, és megnézem a Munkatáblát. Új feladatom a kávéfőzés. Megtöltök egy ipari méretű acél kávéfőzőt, bekapcsolom, és megnézem, hogy jól működik-e. Mikor kész a kávé, töltök magamnak egy csészével. Megkóstolom, jó íze van. A kávéfőzés könnyebb és kellemesebb, mint a Közös Vécé takarítása. Elsétálok az Ebédlőbe. Kérek egy tányér zabpelyhet és egy pohár narancslét, és helyet keresek. Meglátom Leonardot Ed és Ted mellett. Odamegyek az asztalukhoz, és leülök. Leonard rám néz, és beszélni kezd. Nem voltam biztos benne, hogy itt leszel ma reggel. Tegnap este túl fáradt voltam ahhoz, hogy elinduljak. Ed beszél. Hova akartál menni? Betépni. Mitől? Cracktől és alkoholtól. Ted beszél. Te Crackfej vagy? Aha. Én is. Ed beszél. Az a szar kibaszottul undorító. Ted Edre néz. Te vagy undorító, te nagydarab ostoba vasmunkás Faszfej. Lehet, hogy nagydarab vagyok és ostobaLeonard beszél. És ronda is vagy. Ed Leonardra néz, és felmutatja az ujját. Lehet, hogy nagydarab, ostoba vasmunkás és kibaszott Faszfej vagyok. Ted nevet, Ed folytatja. De sose voltam annyira ostoba, hogy azt a szaros Gettó drogot kipróbáljam. Ted beszél. Ja, te annyira okos vagy, hogy az Öntödében vodkázol, miközben az izzó vassal foglalkozol. Még sose volt balesetem.

És mi van a hajaddal? Semmi. Leonard beszél. Nem azért hordja azt a hülye fejkendőt, mert tetszik neki. Mi történt? Semmi. Ted beszél. Vagy elmondod neki, vagy én fogom elmondani. Te nem mondasz el semmit. Ha te nem mondod el, akkor én. Ed rám néz, beszél. Egy férjezett nővel jártam. Egyik éjszaka egy bárban ültünk, és bejött a félje. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, és ahogy mentem kifelé, egy üveget vágott a fejemhez. Összeestem, és megrugdosta a tökömet. Elterültem a földön. Fölém hajolt, és megragadta itt a hajamat. Bemutatja a mozdulatot a homloka fölött. És amikor megmarkolta a szaros hajamat, tudta, hogy kilenc hónapja ültették be, és kurvára húzta és húzta a kibaszott hajamat, míg ki nem húzta az összeset. Most teljesen szét van baszva a fejbőröm, és tele van sebekkel. Felszisszenek. Bassza meg. Ted beszél. Kérdezd meg, visszaütött-e a Szemétládának. Ed beszél. Ted, kussoljál már bazmeg! Mondd neki, hogy visszaütöttél. Mindjárt szétrúgom a seggedet! Ted rám néz. Nem csinált semmit. Hagyta, hogy az a Faszfej kihúzza a rohadt beültetett haját a fejéből, és nem csinált semmit. Én levágtam volna a faszát annak az Anyabaszónak, és egy szendvicsen felszolgáltam volna a Mamájának. Hunyorogva figyelem a reggelimet. Ülök, és hallgatom Ed és Ted történeteit és veszekedését, és nevetek, amikor Leonard közbeszól. Ed nagy piás és nagy bunyós, és negyedszer van Elvonón. Minden elvonókúráját a bőkezű Szakszervezet fizette ki. Azért küldték ide, mert ez az utolsó alkalom, hogy kifizetik az Elvonókúrát, és a legjobb lehetőséget akarták biztosítani. Nagyon hálás nekik, és azt mondja, ha most sem sikerül meggyógyulnia, akkor örökre totálkáros marad. Ed nőtlen, de van négy gyereke, mind a négy fiú. Azt mondja, mind a négy ugyanolyan kibaszott nagy Faszfej, mint ő. Azt mondja, ők az élete nagy szerelmei. Ted Drogkeresekdő és Autótolvaj, nemrég letartóztatták, mert Louisianában megerőszakolta a Rendőrfőnök kiskorú Leányát. Már kétszer volt büntetve, így a törvény szerint mint Harmadszori Visszaeső Életfogytiglanit kapna.

Megszökött a bíróság elől és idejött megtisztulni, hogy piros pontokat szerezzen a Hatóságok előtt, mert a Hatóságok jó szemmel nézik, ha valaki Elvonókúrán vesz részt. A crack-kereskedelemből gyűjtött pénzéből fizeti a kezelést. Nőtlen és nincs gyereke, de azt mondja, van egy csomó jó seggű Kurvája. Ed és Ted jó emberek, akik valahogy rossz emberek lettek, de én szeretem őket, és sok közös vonásunk van. Bár az ország három különböző részéből jövünk és különböző a korunk is, és különbözőek a problémáink is, sokban hasonlítunk. Alkoholisták vagyunk. Narkósok. Bűnözők. Befejezem a reggelit, és bemegyek az Előadásra, egy Ápolónő beszél a drogoknak és az alkoholnak a májra gyakorolt hatásairól, nagyon ismerős dolgokat mond, és amikor már nem tudok figyelni, Leonardot nézem, amint aprópénzt dobál a Kopasz Férfi kopasz fejtetőjére. Háromból egyszer mindig eltalálja. Az Előadás véget ér, felállok, és kimegyek az Előadóból, és meglátom Joanne-t az ajtó előtt. Integet nekem, hogy menjek oda. Helló James. Emlékszik rám? Igen. Hogy hívnak? Joanne. Elmosolyodik. Bejönne velem egy kicsit az Irodámba? Rendben. Végigmegyünk a Folyosólabirintuson, és megállunk egy ajtó előtt. Az ajtón egy kis tábla: Joanne P., 312. Joanne kinyitja az ajtót, és bemegyünk. A falakon baseball játékosok képe, újságkivágások a Chicago Cubs csapatról, fotók, amelyeken Joanne lovagol, hegycsúcsokon áll, diploma a Harvardról, diploma a Northwesternről és két nagy preparált hal. Az íróasztal tele papírokkal, a könyvespolc zsúfolásig telve könyvekkel. Két nagy és kényelmes szék áll a fal mellett, egy kopott dívány a másik falnál. Kitömött kacsa gubbaszt az egyik sarokban. Üljön a díványra vagy a székre. Ahova tetszik. Leülök a székre. Odamegy az íróasztalhoz, leül és felém tol egy hamutartót. Itt szabad dohányozni? Én fogok. Kér kávét? Persze. Hogyan kéri? Feketén. Megfordul, felemeli a kávéskannát, és kitölt két csészével. Rágyújtok egy cigarettára. Visszafordul, és átnyújtja nekem az egyik csészét. Köszönöm. Vigyázzon, mert erős. Szeretem, ha erős. Nevet, cigarettára gyújt.

Tudja, miért van itt? Beszélni akar velem valamiről. Elkészült a múlt heti pszichológiai teszt eredménye. Át akarom nézni magával. Oké. Van kérdése, mielőtt belekezdünk? Nincs. Egy dossziét vesz fel és kinyitja. Az MMPI-2 nevű tesztet töltötte ki, ez a Minnesota Multiphasic Personality Inventory teszt második kiadásának a rövidítése. Ez egy sok tapasztalat alapján összeállított Felnőtteket vizsgáló Pszichopatológiai felmérőlap, mely segít felállítani a diagnózist a jelenlegi tudatállapotáról, és segít kiválasztani a helyes terápiát. A klinikai Orvosok és Terapeuták ezzel könnyen feltérképezhetik bárkinek a lelkiállapotát és a jellemző tulajdonságait. Beleszív a cigarettájába. Figyeli, amit mondok? Igen. Kifújja a füstöt. Iskolákban, Irodákban, Klinikákon, Kórházakban, Bíróságon, Börtönben és a Hadseregben is használják, és olyan szervezetekben is, mint az NSA, FBI, CIA. Ez egy mértékadó és széles körben használt teszt, amit manapság a létező legjobbnak tartanak. Még egy slukkot szív. Van kérdése? Miért minnesotai? Kifújja a füstöt. Mert a Minnesota Egyetem professzorai fejlesztették ki. És a Minnesota Egyetem Könyvkiadója adja ki. Mi derült ki? Maga depressziós. Nagyon kicsi az önbizalma. Hajlamos a konfrontációra, agresszív alkat, és néha kegyetlenül viselkedik. A kudarcra törekszik, nem tolerálja a kellemetlen helyzeteket, elfojtja az indulatait, és önpusztító magatartással vezeti le a feszültségeket. Felelőtlen, haragtartó, sértődékeny, befolyásolható, ellenségeskedő, és lelkileg is hajlamos a függőségre. Nevetek. Ez nem vicces, James. Menjünk tovább. Ez nem tréfa. Könnyebb, ha nevetek. Menjünk tovább. Belenéz a dossziéba. Ráadásul nagyon, de nagyon dühös. Hihetetlenül dühös. Rám néz. És nagyon intelligens. Belekortyolok a kávéba.

Sok igazság van benne. Valóban? Kivéve az intelligenciát. Miért mondja ezt? Ha nagyon intelligens lennék, akkor valószínűleg nem lennék ennyire szétbaszva. A függőbetegek csoportja általában magasan az átlag felett teljesít az intelligenciateszten. Miért? Mondja meg maga. Talán mert elég okosak vagyunk ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen szar minden, és rájövünk, hogy a függőség az egyetlen megoldás. Beismeri, hogy Függő. Aha. Nem voltam biztos benne, hogy beismeri. Beismerem. Helyes, ez az első lépés a gyógyulás felé. Ha ez az első a Tizenkét Lépésből, akkor nem megyek tovább. Kezd mérges lenni. Igen. Miért? Most azért vagyok mérges, mert lehetetlennek tartom, hogy jobban legyek. Csak emiatt mérges? Nem. Mi más miatt? Kibaszottul az egész mindenség miatt. Nevet. Az egész mindenség miatt? Mosolygok. Hülyén hangzik, de igaz. Az egész mindenség miatt vagyok mérges. Mióta érez így? Öröktől fogva. Gyerekkorától? Az első emlékem a düh és a fájdalom. Az nagyon rossz. Ez van és kész. Úgy vélem, ha közelebb tudunk kerülni a düh forrásaihoz, akkor sok más problémájára is megoldást találhatunk. Az egyetlen mód, hogy eljussunk a düh gyökereihez, ha megtanul uralkodni a függőségén, és én igazán hiszek abban, hogy az egyetlen mód a függőség leküzdésére a Tizenkét Lépés. Az lehetetlen. Mély levegőt vesz, és hátradől. Rágyújtok egy cigarettára. Ismeri a Kórházunk sikeres kezeléseinek arányát?

Nem. Körülbelül tizenhét százalék. Ez azoknak a Betegeknek a száma, akik egy évvel a kezelés után is józanok maradnak. Elég ciki. Ez a legjobb arány az egész Világon. Az már tényleg ciki. Hat ilyen helyen dolgoztam, én is Alkoholista és Függőbeteg vagyok, és az egyetlen, ami tényleg segíthet, az a Tizenkét Lépés. Nem néz ki se Alkoholistának, se Függőnek. Mindenki az, aki itt dolgozik, még a Portások és a Mosogatók is. Ezért, ha segítségre van szüksége, bárkihez fordulhat, mindenki tud segíteni. Ez vigasztaló. Ezért is van így. Mióta józan? Tizenhat éve. Hosszú idő. Maga is elérheti, csak azt kell tennie, amit mondunk, és bízni bennünk még akkor is, ha nevetségesnek találja. Ha benne van a Tizenkettes szám, akkor nem fog menni. Ez az egyetlen lehetőség, James. Az egyetlen. Őszintén el akarok mondani valamit. Azt megköszönöm. Két napja kimentem innen éjszaka. Hova ment? Anyagot akartam szerezni, és kinyírni magam. Miért nem tette? Ismeri Leonardot? Ismerem. Leonard megállított. Ez meglep. Miért? Az egy külön történet. Elmondja? Majd megbeszéljük egy másik alkalommal. Lehet, hogy nem lesz másik alkalom. Komolyan gondolja? Aha. Tényleg meg akar halni? Tudom, hogy nem élhetek úgy, ahogy eddig éltem, és tudom, hogy soha nem fogok hinni a Tizenkét Lépésben. Az olyan emberek, mint maga, azt mondják, ez az egyetlen lehetőség, ezért arra gondoltam, hogy elköszönök a szenvedéstől, és megspórolom a Családomnak a jövő fájdalmait. Tényleg meg akar halni?

Kibaszottul utálom magam. Betegesen. Miért van még itt? Megígértem Leonardnak, hogy maradok még huszonnégy órát. Aztán a Bátyám meg két régi jó barátom bejött a látogató napon. Végül jó napom volt, a legjobb amire az elmúlt időkből emlékszem, és amikor letelt a huszonnégy óra, túl fáradt és túl vidám voltam ahhoz, hogy kinyírjam magam. Több ilyen napja is lehet még. Ha nem leszek józan, akkor ki van zárva. Józan maradhat. Ha csak a maga módszere van, akkor nem. Csak ez van és meg tudja csinálni. Megrázom a fejem. Nem. Hátradől a széken, rágyújt egy újabb cigarettára, és rám bámul. Visszabámulok. Beszélni kezd. Két döntést kellene hoznia, James. Az első, hogy akar-e élni, és én hiszek abban, hogy akar. Hiszek abban, hogy a lelke mélyén tudja, milyen borzasztó nagy pazarlás lenne, ha megölné magát. Hiszek abban, hogy amit a Világnak mutat, és ami a lelke mélyén van, az két különböző dolog, és hogy tudja, ami mélyen belül van magában, azt érdemes megmenteni. A második döntés, hogy hajlandóe tenni ezért, hajlandó-e megtenni mindazt, amit mondunk, hogy kitisztuljon. El kell döntenie, hogy abbahagyja-e végre a makacskodást, és hogy nyitottan és befogadóan áll-e valami olyasmihez, amiről még szinte semmit sem tud. Ne sajnálja az időt, gondolja ezeket végig. Mindketten tudjuk, hogy maga egy nagyon intelligens fiatalember. Ha van kérdése, jöjjön be hozzám. Ha úgy dönt, hogy igen a válasz, akkor keressen meg. Ha nemmel válaszol, akkor sajnálom, és sok szerencsét kívánok. Rám bámul, én visszabámulok. Van egy kérdésem. Mi az? Miért nem dobtak ki innen, miután megtámadtam Royt? Beleszív a cigarettájába. Lincoln és Ken ki akarták dobni. Én nem ismertem magát, de jó barátságban vagyok Hankkel. Mikor Hank megtudta, hogy mi történt, odajött hozzám, és azt mondta, nem létezik, hogy maga megtámadta Royt. Azt mondta, kedvesnek, udvariasnak, csendesnek és szégyenlősnek ismerte meg magát, és hogy maga a legerősebb és legbátrabb ember, akit valaha is látott. Bízom Hankben, és azért harcoltam magáért, mert ő megkért rá. Szeretem Hanket. Ő is szereti magát. Barátok? Együtt vadászunk, horgászunk, kártyázunk. Kicsit mintha a Pasim lenne. Nevetek.

Mondja meg neki, hogy üdvözlöm, és vigyázok a kabátjára. Örülni fog neki. Végeztünk? Remélem nem. Felállok. Meglátjuk. Feláll, átnyújt nekem egy névjegykártyát. Ezen rajta van az Otthoni számom. Ha szüksége van rám, és nem vagyok itt, nyugodtan hívjon. És mi van, ha Hanknél alszik? Ő alszik nálam. Nevetek. Köszönöm. Odasétálok az ajtóhoz, kimegyek, és becsukom magam mögött. Végigmegyek a fényes Folyosókon, vissza az Osztályra. Belépek a Felső Szinten, és látom, hogy a férfiak összegyűltek az Alsó Szinten. A kanapékon és a székeken ülnek, és a Kopasz Férfi előttük ül egy széken. Ő beszél, Lincoln mellette áll és figyeli. Lemegyek és leülök a földre. Elég közel vagyok, hogy halljam, de elég távol, hogy egyedül lehessek. A legrosszabb élményem, amit most meg szeretnék osztani veletek, késztetett arra, hogy végül idejöjjek. Lesüti a szemét, és mély levegőt vesz. Toledói vagyok. Két évvel ezelőtt Halloween napján egy oroszlán jelmezbe öltözött férfi elrabolt és megölt egy kislányt a környékünkön. Mindenkit megrázott az eset, megpróbáltunk tenni valamit, és a helyi Tanácsunk úgy döntött, hogy áttesszük a Halloweent október elsejére, így jobban megfigyelhetjük az eseményeket, és megelőzhetünk egy újabb tragédiát. Két Kislányom, a hat éves Laura és a kilenc éves Jennifer, imádják a Halloweent. Szeretnek színészkedni, és a Halloween a kedvenc ünnepük, és minden évben mindketten Lea Hercegnőnek öltöznek, én pedig Luke Skywalkernek. Felrakom őket egy kis szekérre, és végighúzom őket Házról Házra, és úgy teszünk, mintha egy űrhajó fedélzetén utaznánk, és én lennék a pilóta. Megáll, és Lincolnra néz. Lincoln bólint, és ökölbe szorítja a kezét, így mutatja, hogy mindent bele. A Kopasz Férfi is bólint neki, és újra ránk néz. Néhány hónappal ezelőtt megegyeztem a Feleségemmel, akit Terrynek hívnak, hogy abbahagyom az ivást. Az egyezségünk részét képezte, hogy ihatok alkoholmentes sört, ha tényleg szükségem van valamire. Én olyan vagyok, hogy rögtön vettem húsz dobozzal, tizenkilencet eldugtam, és egyet betettem a Garázsban álló hűtőszekrénybe. Alvászavaraim vannak, pia nélkül nem tudok elaludni, de rájöttem, ha esténként megiszom tizenöt alkoholmentes sört, akkor ez elég ahhoz, hogy elaludjak. Mély levegőt vesz.

Tehát hat héten keresztül minden este a Garázsba rohangáltam, és alkoholmentes söröket ittam a tévéreklámok ideje alatt, hogy el tudjak aludni. Hülyén hangzik, de azt kell tenni, amit tenni kell, ami kell az kell, és nekem ez kellett. Néhány férfi nevet. Lincoln szigorúan néz rájuk. Abbahagyják. Az volt a probléma a tervemmel, hogy mivel minden este hamis sört ittam, egyfolytában az igazi sört kívántam, és a hamis sör minden addiginál nagyobb vágyakozást ébresztett bennem a valódi sör iránt. Megáll, lenéz a földre. Beszéd közben megremeg a hangja. Most jön a nehezebb része. Lincoln beszél. Nagyszerűen szerepel. Folytassa. A Kopasz Férfi ránéz, bólint, és újra felénk néz. A feleségemnek New Jersey-be kellett utaznia unokahúgának, Tinának a Barmicvójára. Általában az egész Családunk elmegy az ilyen alkalmakra, de a Barmicvó a nálunk tartott Halloween másnapjára esett, ezért Terry és én úgy döntöttünk, hogy én otthon maradok, és megünneplem a Halloweent a lányokkal, Terry pedig elutazik Tina Barmicvójára. Egy könnycsepp szalad le az arcán. Kivittem Terryt a Repülőtérre, és megígértem neki, hogy nem fogok inni. Amint felszállt a gépre, máris bementem a Váróterembe, és rendeltem egy vodkát áfonyalével. Megáll, megtörli az arcát. Onnan egyenesen egy boltba mentem, vettem egy üveg vodkát és néhány üveg áfonyalevet, és az egészet megittam Hazafelé. Megtörli az arcát. Aztán bemásztam a szomszédom, Ira Garázsába, elloptam két üveg chardonnayt és még egy üveg vodkát, aztán lementem a pincémbe, és megittam a borokat. Potyognak a könnyei. Aztán beöltöztem Luke Skywalkernek, és egy hatalmas Obi Wan Kenobi bögrébe vodkát és áfonyalevet töltöttem, és elindultam a Lányokkal. Érezték, hogy valami nem stimmel velem, de próbálták jól érezni magukat. Megint megtörli az arcát. Nem tudom mikor, de egyszer csak elájultam a szekéren, miközben a Lányok az egyik szomszéd ajtaja előtt játszottak. Szipog. Visszajöttek, és megpróbálták elhúzni a szekeret a Házunkig, de kicsik még, és én túl nehéz voltam. Szipog. Elmentek a szomszédunkhoz, Lenhez, segítséget kértek, és amikor visszaértek Lennél és feleségével Ginnyvel, látták, hogy összepisáltam a Skywalker jelmezemet és az egész szekeret. Szipog.

Len megpróbált felébreszteni, és amikor sikerült, megtámadtam. Tudni kell, hogy Lennek hosszú, vastag, szőke szakálla van, és annyira részeg voltam, hogy azt hittem, ő az oroszlánjelmezes férfi két évvel korábbról. Szipog. Ó, Istenem. Szipog. Ó, Istenem. Megáll, megtörli az arcát, mély levegőt vesz. A férfiak csendben vannak a Teremben. Felnéz. Len megkötözött egy pórázzal, hogy féken tartson, és a Feleségemnek Tina Barmicvója előtt haza kellett jönnie New Jersey-ből. Bömbölni kezd. Szégyenbe hoztam magamat, a Lányaimat, a Feleségemet. Néhányan kuncognak. Az egész Környék rajtam röhög. Teljesen összeroppan, zokog, szipog, kezébe temeti az arcát. Sok férfi nevetni kezd. Lincoln rájuk néz, és beszél. Pofa be! A férfiak hangosabban nevetnek, egyre többen kapcsolódnak be. A Kopasz Férfi felnéz. Lincoln beszél. Ez nem vicces. Hangosabb a nevetés. Egyre többen kapcsolódnak be. A Kopasz Férfi elképed. Lincoln beszél, a hangja hangosabb és keményebb. Ez nem vicces. A Teremben kirobban a röhögés. A Kopasz Férfi feláll, zokog, szipog, jajgat, és kirohan. Lincoln az üres szék elé lép. Azt gondolják, hogy ez vicces volt? A férfiak nevetnek. Nem volt az. Kezdenek lecsendesedni. Ez az ember kiöntötte a szívét maguknak. Kiöntötte az istenverte szívét. Csend van. Őszinte volt, és elmesélte az élete legszörnyűbb pillanatát, amikor padlót fogott és rájött, hogy segítségre szorul. Csend. Ezt nehéz megtenni, és igazán bátor, hogy elmondta, tiszteletet érdemelne, és nem azt, hogy kurvára kiröhögjék. Lincoln megrázza a fejét, és halkabban beszél. Azt gondolják, hogy maguk keményebb fickók, mert más drogokat használtak, vagy többet ittak, talán mélyebbre kerültek, de amikor kértem, hogy valaki önként mesélje el a történetét, senki se jelentkezett maguk közül. Csak ültek, mint a gyáva Kisfiúk. Abba az irányba mutat, amerre kiment a Kopasz Férfi.

Tanulhatnának ettől az embertől, tanulniuk kellene abból, amit ma megmutatott magából. Bátor volt, nyitott és őszinte, és sebezhetővé vált maguk előtt. Ez a lényege annak, amiért itt vagyunk, és az ilyen hozzáállás tarthat meg bennünket a józanságban. Elindul kifelé. Gondolják át. Hosszan és komolyan gondolkodjanak rajta. Bámul, ahogy szokott. Hosszan és komolyan. Kimegy. Néma csönd. A férfiak egymásra néznek, szégyellik magukat, zavarban vannak, várják, hogy valaki megszólaljon. Leonard feláll. Lincolnnak igaza van, bocsánatot kell kérnünk a fickótól, de akkor is azt gondolom, hogy kurva vicces sztori volt. Mindenki nevet. Leonard feláll, megnézi az óráját. Ebédidő van. Megyek kajálni. Kimegy, a férfiak felállnak, és kivonulnak az Ebédlő irányába. Felállok, követem őket, beállok a sorba, és veszek egy tálcát. Leülök, Ed és Ted vitáját hallgatom, és nevetek, amikor Leonard kiosztja őket, befejezem az evést, és felkelek, és ráteszem a tálcát a futószalagra. Bemegyek az Előadásra. Egy Pap beszél a gyónás különböző formáiról. Nem szeretem a Papokat, nem bízom a Papokban, és nem figyelek oda egyetlen szavára sem. Ülök, és a földet bámulom, és a Kopasz Férfira gondolok. Kíváncsi vagyok, hogy hol lehet és min töprenghet, és ahogy a fejemben visszapörgetem a történetét, egyre inkább kétségbeejtőnek találom. Bár nem rossz környékről vagy Gettóból vagy Crackházból jön, és még mindig van állása, Családja, élete, elveszítette a legfontosabb dolgot, amit az ember elveszíthet, ez pedig a méltósága. Én tudnék mesélni a méltóság elveszítéséről. Tudom, ha az embert megfosztják a méltóságától, akkor marad benne egy lyuk, egy mély fekete lyuk tele kétségbeeséssel, megalázottsággal, öngyűlölettel, tele ürességgel, szégyennel, gyalázattal, tele elveszettséggel, elzárkózással és pokollal. Ez egy mély, sötét és kibaszottul förtelmes lyuk, ahol az olyan emberek, mint én, élik a szomorú, szétbaszott, méltóságtól megfosztott, embertelen életüket, és meghalnak egyedül, boldogtalanul, elkárhozva és elfeledve. Az Előadás véget ér, kimegyek és visszamegyek az Osztályra és végigülök egy Ésszerű Viselkedésterápiát. Ken vezeti, és elmagyarázza, hogy az Alkoholisták és a Függőbetegek általában ésszerűtlenül viselkednek a stresszhelyzetekben. Az Ésszerű Viselkedésterápia jó módszer arra, hogy döntéshelyzetekben elkerülhessük az ésszerűtlen viselkedést. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, gondoljuk át az összes lehetőségünket. Ne sajnáljuk az időt, őrizzük meg a nyugalmunk, azt a lehetőséget válasszuk, amelyik a legegészségesebb és a leghasznosabb. Ez egy nagyon racionális filozófia. A csoportterápia végén van egy újabb Búcsúünnepség. Három férfi megy el, akiket nem ismerek. Letöltötték az idejüket, elvégezték a Programot, és készek

arra, hogy kilépjenek a Külvilágba. Boldogan veszik át a Követ és a Medált, ketten elsírják magukat a beszédük közben. Az Ünnepség véget ér, mindenki tapsol, néhány Férfi kártyázni kezd, néhányan tévét néznek, néhányan átöltöznek, és elindulnak a Klinika másik végébe, a Tornaterembe. A Búcsúztatottak elindulnak. Bemegyek a Szobámba, felveszem Hank kabátját, és kimegyek a szabadba. Nem süt a Nap. Az élet, ami tegnap még megmutatta magát, most eltűnt. A föld hideg és kemény, a levegő fullasztó, az Ég fekete, a fák meghajlanak az összefagyott ágak súlya alatt. Sétálok és cigizek, találok egy Ösvényt és hagyom, hogy az Ösvény vezessen. A sűrű, magas erdőben csend van és sötét, az egyetlen hang, amit hallok, a cipőm alatt zizegő elszáradt és megsárgult levelek zaja. Hallgatom a faleveleket. A földet bámulom. Próbálok elfeledkezni magamról. Próbálom elfeledni, hogy hol vagyok, hogy miért vagyok itt, hogy mi áll előttem. Próbálok megfeledkezni a halálról, a Börtönről, a gyógyulásról. Próbálom elfeledni, hogy rajtam kívül is létezik egy Világ, és próbálom elfeledni, hogy bennem is létezik egy Világ. Próbálok mindent elfelejteni. Az egész kibaszott zűrzavart. Sétálok, bámulok, próbálok felejteni, felejteni, felejteni. A ropogó levelek után apró, szétguruló kavicsok következnek, a kavicsos út egy hosszú, keskeny Tóhoz vezet, amit vékony és töredezett jégpáncél borít. Bámulom az összetört jeget. A sekély vízben kis halak ficánkolnak, mozdulatlan vízinövények lebegnek, és mindenhez algák tapadnak. Egy kagyló egyedül és csendesen fekszik, megállok, és nézem. Valahol ott belül van az élet. Valamikor majd felpattintja a kagylóhéjat az élet, és újra előjön. Bámulom a kagylót a sekély vízben a széttört jégtáblák alatt. Az élet újra előjön. El akarom felejteni, de nem bírom. Megint sétálok, folytatom a próbálkozást, folytatom, folytatom. A tópart után egy magasra nőtt, elsárgult és elhalt füvekkel telj mező következik, a lépéseim elhalkulnak, amikor rálépek a kemény fekete földútra. A földút átvisz a mezőn, a kezemmel megérintem a füvek éles és összefagyott csúcsát, megcsiklandoznak, nevetek, és megnyugtat a nevetés. Felejteni, veszíteni, felejteni, próbálj veszíteni. Csiklandoznak és nevetek. A földút a mocsárhoz vezet, és rálépek a Felüljáróra, ami fenyőfából, fémcsavarokból és erős fémrudakból készült. A mocsár bűzét mindenhol érezni, túl erős ahhoz, hogy a hideg közömbösítse a szagot. Séta közben áthajolok a korláton, magamba szívom a bűzt, bámulom a sötét és barna mocsarat, amiben rothadó fatörzsek, fűfoltok és szürkén ágaskodó bokrok vannak. Van egy Sziget a rothadásban, nagy és kerek Domb, és olyan torz kidudorodások vannak rajta, mint egy Boszorkány égbe mutató karjai. Zajt hallok a Sziget aljából, egy kövér, barna, erős farkú vidra kimászik, és rám bámul. Helló Dagadt Vidra! Engem bámul. Akarsz valamit?

Engem bámul. Mindenem odaadom neked. Add nekem a Szigeted és a farkad. Bámul. Cserébe odaadom neked a kibaszott zűrzavaromat. Bámul. Mit gondolsz? Ül és bámul, úgy tűnik, mintha gondolkodna, aztán eltűnik a víz alatt. Várom, hogy visszajöjjön, de nem jön. Okos vidra vagy. Kibaszott okos vidra vagy. Nevetek, elengedem a korlátot, és továbbmegyek. A Felüljáró véget ér, és kivezet egy kavicsos ösvényhez, a kavicsos ösvény elvisz egy másik kis Tóhoz, és megpróbálok átnézni a jégen, de nincsenek törésvonalak, és túl vastag a jégtakaró. Ha van benne élet, akkor bebújt a hideg, átfagyott páncél alá. Gondolkodom, felejtek, a lábam egyre sűrűbb és sűrűbb Erdőbe visz. Egy barna füves Domb áll előttem, felmászom a tetejére, látszanak az Épületek, a padok és a Tó. Mozgó árnyakat látok, melyeket a tiszta, világos és kényelmetlen Folyosók fényei keltenek. Leülök, a barna fű vizes, de nem érdekel, és szememet az Orvosi Osztály rácsos ablakai felé fordítom, ahonnan hallatszik az üvöltözés. Az üvöltések nem szűnnek, és visszhangzanak, visszhangzanak, visszhangzanak bennem, a hátamra fekszem, és vizes lesz a kabátom, és vizes lesz a tarkóm, becsukom a szemem, és hallgatózom, és gondolkodom. Szabadjára engedem az érzéseimet, az összes érzésemet, és az érzések világos és egyértelmű gondolatokat és képeket szabadítanak fel bennem, és ezek rohangálnak a fejemben, ki-be, vissza, ki-be és vissza. Berohannak, kirohannak, és visszarohannak. Nem tudok leállni. Le kell állnom. Nem tudok leállni. Fájdalom. Árokpart. Pap. Baszd meg az Istent! A lányt. Baszd meg a lányt! Pipa. Fáklya. Üveg. Nem tudok leállni. Fájdalom. Bírd ki. Düh. Gyilkos düh. Fékezhetetlen.

Düh. Megbocsáthatatlan bűnök. Hely, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Gyógyíthatatlan károsodás. Sírás. Harc. Anya. Apa. Bátyus. Sírás. Harcolj. Élj. Fáklya. Pipa. Üveg. Betegség. Betegség. Betegség. Gyógyulj meg. Lehetetlen. Maradj. Lehetetlen. Baszd meg az Istent. Baszd meg a lányt. Baszd meg magad. Maradj. Élj. Harcolj. Sírj. Döntés. Döntés. Döntés. Hozd meg. Vállald. Vállald. Döntés. A gondolatok világosak és tiszták, rohangálnak a fejemben, kibe és vissza, ki-be és vissza, találkoznak, és kioltják egymást, kiüresednek, elfelejtem, de van, van, van, valami, valami, valami, amit alig ismerek, a tökéletes nyugalom. Tisztaság. Derű. Béke. Elmúlt a feszültség. A szívem lassan és nyugodtan ver. Minden, amit tudok, ami vagyok, amit láttam és éreztem és tettem a múltban, a jelenben, most és azelőtt, összeáll valamivé, ami túl van a szavakon, túl, túl, túl, és most beszél, és mondja.

Maradj. Küzdj. Élj. Bírd ki. Sín. Sírj. Sírjál.

Rosszullét ébreszt és vet ki az ágyból, odalök a barátom és ellenségem elé, odalök a vécékagyló elé. A gyomrom megrándul, üríteni akar. És nem hagy békén. Gyomordarabkák, epe és a tegnapi vacsora maradéka. Gyomorsav, hurut és köpet. Vér. Patakokban folyik a vér. Beállok a zuhany alá, kinyitom a forró vizet, lemosom az arcomról és a testemről a hányást. Összegyűlik a lefolyóban, és szétnyomkodom a lábammal, hogy eltűnjön. Beteg vagyok már a sok hányástól. Azt akarom, hogy eltűnjön. Szétnyomkodom a lábammal. Megmosom a fogamat. Az új fogaim pont olyanok, mint a régiek. Szeretem és örülök neki. Fehér színű hegesedés indult meg a vágás helyén az arcomon. Még egy emlékeztető, hogy élek. Nem foglalkozom a szememmel. Felöltözöm, elkészítem a kávét, töltök magamnak egy csészével, és megiszom. Erős, és megint rosszul leszek, tehát megint lezuhanyozom, és másodszor is megmosom a fogamat. Nem foglalkozom a szememmel. Átöltözöm, iszom még egy kávét, elmegyek reggelizni, zabpelyhet kérek, és jól megszórom cukorral. Leülök egy asztalhoz, ahol Leonard és Ed és Ted és egy vékony, alacsony, fekete bőrű férfi ül. Láttam már a fekete bőrű férfit, de nem tudom hova tenni. Leonard beszél. Hogy vagy, Kölyök? Jól vagyok. A fekete férfira mutat. Találkoztál már Mattyvel? Nem. Matty, James. James, Matty. Átnyúlunk az asztal felett, és kezet fogunk. Azt mondom, örvendek. Ő azt mondja, örvendek Faszfej. Megnézem alaposabban. Beszélek. Ismerlek valahonnan. Ő beszél. Magas a hangja, és hadar. Honnan a faszból ismersz? Azt nem tudom. Hol laksz? Minneapolisban. Nem onnan. Mi a vezetékneved? Nem kérdezheted meg ezen a kurva kibaszott helyen, hogy mi a kibaszott vezetéknevem. Beugrik. Tudom, hogy honnan ismerem. Jackson a vezetékneved. Azt honnan a faszból tudod? Többször láttalak a tévében. Pehelysúlyú Ökölvívó-világbajnok voltál. Mosolyog. Az már kibaszottul igaz.

Mosolygok. És sose készítettek veled interjút, mert rengeteget káromkodsz. Az is kibaszott biztos. Azok a faszszopó tévés Faszfejek megbaszhatják az anyjukat. Mindenki röhög, félretoljuk a reggeliket, csak ülünk, kávézunk, fecsegünk és röhögünk. Matty egy roncs, alig hasonlít arra az emberre, aki két évvel ezelőtt a Világ egyik legjobb bokszolója volt. Abban az időben két bajnoki címet is birtokolt, gazdag volt és híres, megházasodott, és két fia született. Az egyik győzelmét ünneplő partin beleszívott egy pipába, azt mondták, hogy fű van benne, de cracket raktak bele. Azonnal rászokott, még egy mérkőzést vívott, ahol megverték, és eltűnt. Fura érzés szemben ülni vele. Fura belegondolni, hogy az a férfi, akit sokszor láttam a tévében, most előttem ül. A pályafutása csúcsán pofozógép volt. Gyors volt, okos és erős, a 65 kg-os súlycsoportban senki sem tudta megverni. Jóképű, széles mosolyú fazon volt, bőre hibátlanul sima és sötét, egy csepp háj sem volt rajta. Hatalmas önbizalma volt, úgy lépett a Ringbe, és úgy bunyózott, mintha a világ az övé lenne. Ebből semmi sem maradt. Nagyon alacsony, maximum 58 kiló lehet a súlya, a haja gubancos és csomós, bőrén nyílt sebek, a fogai sárgák, barnák és feketék. Bár az önbizalma még megvan, kétlem, hogy ki tudna állni valaki ellen, és még inkább kétlem, hogy nyerni tudna vagy ki tudna ütni valakit. Nem kérdezősködöm a Felesége és a Gyerekei felől, mert nem érdekelnek, és valószínűleg nem akarna beszélni róluk. Kiürül az Ebédlő. Matty és Leonard és a röhögés miatt nem vesszük észre. Az egyik Takarítónő odajön hozzánk és megkér, hogy távozzunk, és együtt átmegyünk az Előadásra, Matty beszél és káromkodik, és mi nevetünk rajta. Bemegyünk az Előadóba, és leülünk egymás mellé, jó távol az Osztályunk férfijaitól, Leonard elővesz egy pakli kártyát, és pókerezni kezdünk, mielőtt az Előadó beszélni kezdene. Nem teszünk fel pénzt, Matty halk káromkodásait leszámítva csendesen játszunk, csak a kezünkkel és a fejünkkel jelzünk. Az Előadás véget ér, és elköszönök a Barátaimtól, végigmegyek a Folyosókon, megtalálom Joanne ajtaját, kopogok, hallom, hogy azt mondja, tessék, kinyitom az ajtót és belépek. Joanne és Hank a díványon ülnek, kávéznak és cigarettáznak. Hank feláll, amikor meglát és megölel. Hogy vagy, Kölyök? Szétválunk. Jól. Hadd nézzem a fogaid. Mosolygok. Jól néznek ki. Szerintem is. Megérte? Túléltem. Nem tudom, hogy bírtad ki, de túlélted.

Megérte. Nevet, elindul az ajtó felé. Látogass meg valamikor az Istállóban. Milyen Istállóban? Az a Kisbusz a Főbejárat előtt. Nevetek. Megfogja a kilincset. Nem kéne elmenned. Gondolom, kettesben akarnak lenni. Szeretném, ha maradnál. Megáll, rám néz, leül Joanne mellé. Leülök a székre velük szemben. Joanne beszél. Miben segíthetek? Gondolkodtam azon, amiről tegnap beszéltünk. Min gondolkodott? Itt maradok egy ideig. Megvárom, hogy mi lesz. Egy ideig? Nem akarok ígérgetni. Elmosolyodik. Azt hiszem, ez kezdetnek jó. Meglátjuk. Mindketten mosolyognak. Joanne beszél. Mi késztette erre? Nem tudom. Biztos volt valami, nem? Nem akarok erről beszélni. Miért? Mert nem. Mert sebezhetővé teszi. Lehet. És azt nem szereti, ugye? Megrázom a fejem. Nem. Ha kezd jobban lenni, hozzá kell majd szoknia. Lehet, hogy igaza van. Hank és én nem fogjuk megbántani. Tudom. Próbálja ki. Legyen sebezhető. Rájuk nézek, mély levegőt veszek. Beszélek. Tegnap láttam egy síró férfit. Láttam már síró férfiakat, de általában azt gondolom róluk, hogy gyengék vagy szánalmasak. A tegnapi férfi azért sírt, mert erős volt, és csodáltam az erejét. Tudom, hogy az emberek azt gondolhatják, erős és kemény vagyok, de igazából nem vagyok az. Farkasnak öltözött bárány vagyok.

Levegőt veszek. Szóval ilyeneken gondolkodtam, és kint sétálgattam a szabadban, és próbáltam megfeledkezni erről a Helyről, és próbáltam megfeledkezni a szar emlékeimről, és lefeküdtem a fűbe, és nyugodtnak éreztem magam, nagyon nyugodtnak, és úgy döntöttem, maradok egy darabig. Milyen érzés volt? Mint az előbb mondtam. Nyugodt. Átélte a Tisztaság Pillanatát. Ez egy AA kifejezés? Igen. Akkor nem, nem éltem át a Tisztaság Pillanatát. Csak megnyugodtam. Mindketten nevetnek, Joanne beszél. Nem volt olyan nehéz, ugye? Azt hiszem nem. Csak ennyit kell tennie, és jobban lesz. Legyen őszinte, sebezhető, beszéljen róla. Szerintem ennél egy kicsit nehezebb lesz. Egy kicsit, de nem igazán. Meglátjuk. Csend lesz egy pillanatra. Felállok. Mennem kell. Csak gondoltam benézek, elmondom, mire jutottam. Joanne beszél. Örülünk, hogy elmondta. Az ajtóhoz lépek. Viszlát hamarosan. Elköszönnek, kimegyek, és visszamegyek a Folyosókon az Osztályra. Leülök a férfiak mellé a padlóra, és megnézem egy videofilm végét. A film egy híres focistáról szól, aki alkoholista lett, de a Tizenkét Lépés segítségével leszokott az italról, és most a Legfelsőbb Bíróság bírájaként dolgozik, és nagyon boldog. Nagyon elegánsan ül a nagyon hivatalos Irodájában, és beszél. A falon a saját fényképei lógnak még focista korából, minden tökéletes és lelkesítő körülötte. Az egész nagyon hasonlít az iskolatévé adásaira, és bár azt gondolom, hogy nyitott szemmel és fejjel kell szemlélnem itt bent a dolgokat, ez szerintem egy kibaszott nagy hülyeség, és azon tűnődöm, a nyitott fej itt nem üres fejet jelente. Nyitott fej, üres fej. Ez a focistából lett Bíró semmiről sem fog meggyőzni. Az kibaszott biztos. A videó véget ér, és mindenki tapsol, kivéve engem. Én pfujolok, és sokan csúnyán néznek rám. A nézésektől elnevetem magam, még többen néznek rám csúnyán a nevetés miatt, és ettől még inkább röhögök. Valaki, akit nem ismerek, megkérdezi, mi olyan vicces, mondom neki, hogy a videó, azt mondja, nőjek már fel, mondom neki, hogy nem fogom eljátszani, hogy egy hülye faszság több, mint egy hülye faszság, ő a fejét rázva elmegy. Nyitott fej, üres fej. Kétlem, hogy ez a kettő ugyanaz.

Ebédelni megyek, és veszek egy tálcát, Ed és Ted és Matty és Leonard asztalánál eszem. Matty és Leonard beszél végig, és mi csak röhögünk. Mire befejezzük a kaját, már sok férfi ül az asztalunknál, akik Mattyt és Leonardot hallgatják. Ebéd után Előadás van, de egyáltalán nem figyelek oda. Előadás után Ken megkér, hogy menjek be vele az Irodájába. Követem végig a Folyosókon, megérkezünk az Irodájába, és leülök vele szemben egy székre. Rég nem beszéltünk. Aha. Gondolkodott azon, amiről utoljára beszélgettünk? Nem emlékszem, miről volt szó. Hajlandó mindent megtenni azért, hogy józan legyen, és józan is maradjon? Aha, ezen gondolkodtam. Tud válaszolni? Nem. Tud válaszolni? Nem. Tud válaszolni? Ha így bámul rám, és mindig ugyanazt az istenverte kérdést ismételgeti, azzal nem jutunk sehova. Bámul. Tud válaszolni? Nevetek. Nem. Remélem, valamikor válaszol. Meglátjuk. Sóhajt, és megrázza a fejét, megnézi az íróasztalán heverő papírokat. Azt akarom, hogy belekezdjünk a Program szaftosabb részébe. Rendben. Előhúz egy könyvet, ami úgy néz ki, mint a gyerekeknek készült kifestőkönyvek. Ezzel kezdjük. Ránézek a könyvre. Mi ez? Ez az Első Lépés munkafüzete. Nevetek. Ez egy kibaszott kifestőkönyv. Az igaz, hogy egyszerű, de azt gondoljuk, hogy a legegyszerűbb megközelítés a legjobb. Azt akarja, hogy színezzem ki? Igen. Nevetek. Kölcsönkérhetek egy doboz színes ceruzát?

Van az Osztályon. Remélem, nem vitte el senki a Dínomdánom Rózsaszínt.

Az mi? A kedvenc ceruzám. A hatvannégy színű dobozban van. Befejezte? Fárasztó vagyok? Fárasztóak a poénjai. Nem viccesek? Nem. Elhallgatok egy pillanatra. Mi a határidő? Két nap. Értettem. A Felső Szinten van egy Céljaink Tábla. Kérem, hogy írja fel rá a nevét, és írjon mellé egy életcélt, amit a józan életforma mellett akar elérni. Oké. Van valami elképzelése? Minden évben új fogsor. Ez sem vicces. Az Egyesült Államok Elnöke leszek. Örüljön, ha szavazhat a priuszával. Az enyém lesz a legszebben kiszínezett Első Lépés kifestőkönyv. Befejezte? Lefárasztottam? Fogalmazzon meg egy célt. De ne vicceskedjen. Megteszem, amit tudok. A környezetváltozás is jót tenne magának, ezért ma délután áthelyezem egy másik Szobába. Hova? Egy kétágyas Szobába. Warren és John ma elmennek, azt hiszem, azt a Szobát új érkezőknek adjuk. Jó ötlet. Elintézem az átcsoportosítást, és később megmondom az új Szobaszámot. Oké. Jobban néz ki, és jó irányban halad, de egy kicsit még komolyabban kellene vennie az itteni munkát. Nem tökéletességet várunk el, hanem fejlődést. Adjon bele mindent. Megpróbálom. Keressen meg, ha végzett a könyvvel. Át szeretném nézni magával. Oké. Felállok, és kimegyek, és visszasétálok az Osztályra. Johnt és Warrent keresem, de nem találom őket, tehát visszamegyek a Szobámhoz, és belépek. John az ablaknál áll, és Warren pakolászik. Leülök az ágyamra. Helló.

Warren beszél. Helló. John kifelé bámul az ablakon. Hallom, ma elmész. Warren beszél. Igen, elmegyek. Izgulsz? Igen, és ideges is vagyok. Piás voltam egész életemben, és nagyon nehéz lesz egy pohár jó erős whisky nélkül befejezni a napot. Vagy talán inkább hat pohár finom whisky nélkül. Jobban jársz nélküle. Ebben természetesen igazad van. Felállok, odamegyek hozzá. Abbahagyja a pakolást. Sok szerencsét, Warren. Felé nyújtom a kezemet. Megfogja. Köszi, James. Kezet rázunk. Erősen és keményen. Én beszélek. Nagyon jól esett, hogy ilyen rendes voltál hozzám. Örömöm leltem benne, James, bármikor újra megtenném. Ennyiben maradunk, odamegyek Johnhoz. John összecsomagolt táskái az ágyán hevernek. Még mindig az ablaknál áll, és a szürke semmibe bámul. John. Megfordul. Könny folyik az arcán. Helló James. Mi a baj? Félek. Gyere ide. Felém lép. Az ágyra mutatok. Ülj le. Leül az ágyára, olyan, mint egy összeroppant Kisfiú. Leülök mellé. Miért félsz, John? Mert tudom, hogy nem vagyok jobban. Miért gondolod ezt? Mert a szívem mélyén tudom. Akkor miért nem maradsz addig, amíg jobban nem leszel? Mert tudom, hogy nem használ. Miért gondolod ezt? Mert sose leszek jobban. Sose leszek normális, és sose múlik el a szenvedés. Soha, de soha. Nem gondolkodhatsz így, John. Te is ilyen vagy. Én próbálok megváltozni. Hogy?

Nem tudom hogy. Csak próbálok. Rám néz, aztán le az ágyra, aztán kitör belőle a zokogás. Itt biztonságban érzem magam. Senki se bánthat, és én se bánthatom magamat. Rám néz. Összeroppant kisfiú. Ha elmegyek innen, tudom, hogy valami hülyeséget fogok csinálni, és tudom, hogy megint börtönbe kerülök, tudom, hogy ott mi történik majd, és nem akarom, hogy megint megtörténjen. Megfogom az egyik kezét, nem tudok mit mondani. Sír, sír, sír, szipog, könny folyik az arcán, keményen rángatózik a melle. Elengedem a kezét, és átkarolom, megölelem, és sír, és nem tudok mit mondani. Abbahagyja a sírást és megnyugszik, elengedem, és megtörli az arcát. Bocsánat. Ne kérj bocsánatot, John. Semmi rossz nincs a sírásban. Sokat sírok. Tudom. Ezt csodálom benned. Tényleg? Igen, tényleg. Szerintem erősek azok a férfiak, akik tudnak sírni. Szerinted erős vagyok? Szerintem erősebb vagy, mint gondolod. Kösz, James. Megint megtörli az arcát. Hiányozni fog minden. Nekünk is hiányozni fogsz. Tényleg? Aha. Nem hazudsz? Nem, nem hazudok. Rám néz, benyúl az egyik táskájába, és kivesz egy tollat és egy névjegykártyát. Megteszel nekem valamit, James? Persze. Írni kezd a kártyára. Ha kijutsz innen, felhívod a Lányomat? Ugye nem kezded megint, John? Nem, nem arról van szó. Felém nyújtja a kártyát. Hívd fel, és mondd meg neki, hogy most nagyon keményen próbáltam megváltozni, és hogy azt kívánom, bárcsak többet jelentenék neki, és nem vagyok olyan rossz ember, mint azt mindenki mondja. Elveszem a kártyát, Johnra nézek. Szívesen megteszem, John. És ha arra jársz valamikor, akkor esetleg elvihetnéd vacsorázni vagy valami, ésElhallgat, sírni kezd, visszatartja. És legyél kedves hozzá, és-

Nem tudja visszatartani. Sírni kezd. Mint egy összeroppant Kisfiú. Mondd meg neki, hogy bocsásson meg. Bocsásson meg nekem. Felé nyúlok, átölelem, és magamhoz húzom, és hagyom sírni, sírni, sírni, eltol engem, és arra kér, hogy hagyjam egyedül, kimegyek a Szobából és visszanézek, a fejét a párnába temeti, hallom, hogy zokog és szipog, és egy szót ismétel. Nem. Nem. Nem. Magára hagyom a jövővel, és ahogy bemegyek az Osztályra, megigazítom a névjegykártyát a zsebemben, hogy mélyen és biztonságban legyen. Fel fogom hívni a Lányt, ha elmegyek innen. Fel fogom hívni a Lányt telefonon, és megmondom neki, hogy az Apja rendes ember. Lehet, hogy nem hisz majd nekem, és nem tudunk másról beszélni, és nem változik meg az álláspontja, de elmondom neki. Az Osztály tömve, a Férfiak Johnra és Warrenre és a Búcsúünnepségre várnak. Nem akarok részt venni, már elbúcsúztam tőlük, tehát sétálni indulok. Ugyanúgy, mint tegnap, felejteni akarok. Ma nincs felejtés. Abban a pillanatban tudom, ahogy belépek az Erdőbe. A Dühöngés elhatalmasodik rajtam. Elnyeli minden érzelmemet, érzésemet, gondolatomat. Nem tudok az érzelmeimmel, érzéseimmel, gondolataimmal foglalkozni, ezért hagyom, hogy a Düh foglakozzon velük. Felzabálja őket. A szomorúságomból harag lesz, a nyugodtságból kétségbeesett vágyakozás. Mindent le akarok rombolni, amit látok. Amit nem tudok lerombolni, azt le akarom nyelni. Minden lépésnél egyre rosszabb. Harag és Hiányérzet. Harag és Hiányérzet. Harag. Hiányérzet. Egy italt akarok. Ötven italt akarok. A Világ legtisztább, legerősebb, legkárosabb, legmérgezőbb alkoholjából akarok egy üveggel. Ötven üveggel akarok. Piszkos és sárga cracket akarok formaldehiddel. Nagy kupac porrá tört speedet, ötszáz trippet, egy szemeteszsáknyi gombát, egy teherautónyi ragasztót, és egy akkora medence benzint, amibe bele lehet fulladni. Akarok valamit, bármit, akármit, de annyit, amennyit csak lehet. Akarom, kell, akarom, kell, annyi kell, annyit akarok, hogy megöljem, megsemmisítsem magam, és megszabaduljak a kibaszott fájdalmaktól, adjátok nekem a legsötétebb sötétséget, a legfeketébb feketeséget, a legmélyebb, legmélyebb, legmélyebb, legborzasztóbb kibaszott fekete lyukat. Adjátok nekem az istenverte kibaszott Poklot. Dobjatok be a kibaszott fekete lyukba. Letérek az Ösvényről, átküszködöm magam a sűrű, fagyott erdőn. Remegek, és a szívem begyorsul, összeszorítom az öklömet és az állkapcsomat. A lábam alatt ropognak a gallyak, eltiprom a fiatal facsemetéket, a karommal mindent elsodrok, ami elém kerül. A pusztítás éles zajai, reccsenés, törés, reccsenés, törés, felbőszítenek és feldühítenek, még többet akarok rombolni, mindent tönkre akarok tenni. Mindent mindenhol tönkre akarok tenni. Kibaszottul csak

rombolni akarok. Áttörök egy vastag Örökzöld fasoron, és bejutok egy apró, kör alakú Tisztásra. Megállok, abbahagyom a törést, zúzást, csapkodást, becsukom a szemem, mély levegőt veszek, és bizakodom, hogy megnyugszom, de nem sikerül, tehát még egy mély levegőt veszek, de nem nyugszom, még egyet, de nem nyugszom, még egyet, de nem nyugszom. Nyugodt akarok lenni, de számomra nincs nyugalom. Hogy kerülök ide? Hogy kerültem erre a helyre, ezen a napon, ebben a pillanatban, ezzel az érzéssel, ezzel a múltban, jövőben egyaránt problémás élettel, ezzel a borzasztóan szétbaszott, szétcsúszott, semmire se jó élettel, hogy? Tizenöt perccel ezelőtt egy örök életében Bűnöző és Kokainfüggő embert öleltem át, aki egész gyerekkorát az Apja farkával a szájában töltötte, és most sírt, mert nem mert visszamenni a Világba. Együtt ebédeltem egy fenyegető külsejű középkorú filmsztár Hasonmásával, egy háromszoros Börtönszökevénnyel, egy Vasmunkással, akinek kitépték a beültetett haját, és egy 58 kg súlyú Kísértettel, aki valaha Világbajnok volt. Kaptam egy kifestőkönyvet, és azt mondták, ettől majd jobban leszek. Megnéztem egy Bíró kibaszott hülye videóját, és azt mondták, ettől majd jobban leszek. Rosszul lettem, mint általában minden nap, és nem lettem jobban. Huszonhárom éves vagyok, egy évtizede Alkoholista, majdnem ilyen régóta Bűnöző és Kábítószerfüggő is vagyok, és három Államban köröznek, és Minnesota közepén vagyok egy Kórházban, inni akarok és drogozni, és nem tudok uralkodni magamon. Huszonhárom éves vagyok. Lélegzem és remegek, és érzem, hogy jön, és a harag és a hiányérzet és a zavarodottság és a szégyen és a kín és a megbánás és a gyűlölet tökéletes dühöngéssé ötvöződik, egy nagy és szép és borzasztó és tökéletes dühöngéssé, a Dühöngést nem tudom leállítani, nem tudok uralkodni a Dühöngésen, csak hagyom, hogy jöjjön, jöjjön, jöjjön, jöjjön, jöjjön a Dühöngés. Hadd jöjjön a kurva anyját. A Dühroham megjött. Meglátok egy fát, és nekimegyek. Ordítok püfölöm rugdosom karmolom tépem húzom öklözöm tépem ütöm ordítok öklözöm ordítok öklözöm ordítok. Kicsi a fa, apró Fenyőfa, elég kicsi ahhoz, hogy széttépjem. Letépem az ágakat a törzséről, egyenként darabokra töröm az ágakat, ledobom őket a földre és taposom, taposom, taposom, és amikor nincs már több ág, hallok egy hangot, és megtámadom a fatörzset, elég vékony, és kettétöröm, és egy hangot hallok, de nem figyelek rá, és rádobom a törött fatörzset az ágakra, és a törzs másik fele még mindig a földben van, és hallok egy hangot, és ki akarom tépni a törzset a kibaszott földből, és megfogom és húzom, húzom, húzom, de nem mozdul egy kicsit se, egy hangot hallok, de nem figyelek rá, és húzom, ordítok, húzom, de nem mozdul a kibaszott fa, el akarom pusztítani, és elengedem, és egy hangot hallok és rúgni, rúgni, rúgni kezdem, és a hang azt mondja, állj, állj, állj, állj. Állj. Megfordulok.

Hosszú, fekete haj, tiszta, mélykék szempár, sápadt fehér bőr, vérpiros ajkak, a lány kicsi és vékony és fáradt és összeroppant. Ott áll. Mit keresel itt? Séta közben megláttalak, és követtelek. Mit akarsz? Hogy hagyd abba. Erősen lihegek, erősen bámulom, feszült vagyok és zavarodott. Több kibaszott fa van még, amit tönkretehetnék, rombolni akarok. Mosolyog, és felém lép, felém, felém, felém lép, kitárja a karjait, én lihegek, és erősen bámulom, feszült vagyok és zavarodott, ő átkarol, és az egyik kezével megfogja a tarkómat, magához húz, átölel, és beszélni kezd. Minden oké. Erősen lihegek, becsukom a szemem, hagyom, hogy átöleljen. Minden oké. A hangja megnyugtat, az ölelése felmelegít, és az illata felélénkít, érzem a szívdobogását, és lelassul a szívem, és már nem remegek, és a Dühöngés elpárolog belőlem, és biztonságban érzem magam, és ő magához szorít és megszólal. Oké. Oké. Oké. Valami új érzés támad le, amitől gyenge leszek és félénk és sebezhető, és nem akarom, hogy bántsanak, ismerem ezt az érzést, tudom, hogy mélyebben és durvábban bánt, mint bármilyen fizikai fájdalom, és ez ellen mindig harcolok, és mindig uralkodom rajta, és leállítom, de a hangja megnyugtat, az ölelése felmelegít, az illata felélénkít, és érzem a szívdobogását, és ha most elengedne, akkor elesnék, és a hiányérzetem és a zavarodottságom és a félelmem és a bánatom és a kínlódásom és a szégyenem és a gyengeségem és a sebezhetőségem most egyszerre lelepleződik a puha karjai között, és azt mondja, oké, és én elsírom magam. Elsírom magam. Elsírom magam. Hullámokban jön. A hullámok egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak bennem, átölelem a lányt, és ő még szorosabban ölel, és én hagyom magam, elengedem magam, tízéves korom óta nem éreztem még ilyen sebezhetőnek magamat, és azóta nem is engedtem, hogy ilyen sebezhető legyek, és nem értem, hogy most miért hagyom el magam, csak annyit tudok, hogy most elhagyom magam, és ez félelmetes és borzasztó és ijesztő, egyszerre rosszabb és jobb, mint amit valaha éreztem, és csak sírok a karjai közt, csak sírok a karjai közt, csak sírok. Visszavezet a földútra, de nem enged el. A Kapuk nyitva vannak, és a tizenhárom év függőség, kegyetlenség és Pokol most sűrűn potyogó könnyekkel, elakadó lélegzettel, nyöszörgéssel és az elveszettség érzésével együtt kiszakad belőlem. Az elveszettség belém költözik, megtölt és túlárad bennem. Elveszítettem a Gyerekkort, hogy normális, boldog, szeretetteljes Tizenéves legyek, hogy bízzak Istenben, bízzak a Családban, a Barátokban, a jövőben, az

emberi méltóságban, saját józanságomban és sok sok sok minden másban. Mindent elveszítettem, és csak gyászolni, búsulni, mérgelődni, siránkozni és kínlódni tudok. Elveszítettem. Mindent. Mindent. Nyirkos az idő, és Lilly úgy ölel magához, mint egy összetört Kisgyereket. Az arcom, a válla, az inge és a haja, minden nedves lett a könnyeimtől. Lassítok, és lassabban, mélyebben lélegzem, tiszta illata van a hajának, kinyitom a szemem, mert látni akarom, és csak a haját látom. Szénfekete, majdnem kék, és párolog belőle a nedvesség. Meg akarom érinteni, megfogom a hajkoronáját, és az egyik kezemmel végigsimítok egy tincset, lefelé a nyakán, a hátán egészen a bordájáig, vékony, tiszta és tökéletes haj tincs, lassan kiengedem az ujjaim közül, a tincs kiugrik, és máris hiányzik. Újra és újra végigsimítom, és ő engedi, és nem beszél, csak átkarol, mert össze vagyok törve. Össze vagyok törve. Összetörtem. Zajokat és hangokat hallunk, Lilly egyre közelebb és közelebb húz magához, én is egyre közelebb és közelebb húzom, és érzem a szívverését, tudom, hogy ő is érzi a szívverésemet, és beszélgetnek, a szívünk egymással beszélget egy régi, ismeretlen, szavak nélküli és igaz nyelven, és erősen szorítjuk egymást, a zajok közelednek, a hangok erősödnek, és Lilly suttog. Minden oké. Minden oké. Minden oké. És elenged, és én is elengedem, és áll, és én ott maradok, és ő bámul. Mennem kell. Bámulom. Felhívlak később. Bámulom. Szia. Bámulom, és elindul a Tisztás távoli széle felé. Megfordul, amikor eléri a szélét, aztán eltűnik a vastag Örökzöld fasornál, és hallom a könnyű lépteit, összekeveredik más hangokkal, az ő hangja kedves, leülök és lélegzem, és ülök és bámulok. Egyedül vagyok, elvesztem és összetörtem. Az Örökzöld fasort bámulom. Egyedül, elveszve, összetörve. A Nap lemegy, és ide-oda rohangál a hideg levegő, közeleg az Éjszaka, és fáradt, kimerült és teljesen üres vagyok. Magamra parancsolok, hogy álljak fel, átvágok a Fák között, találok egy Ösvényt, és hagyom, hogy az Ösvény vezessen. A lábam elnehezedik, a testem kifáradt, a szívem lassan, lassan, lassan dobog. Csak néhány száz métert kell gyalogolni, de úgy tűnik, mintha a Földet kellene megkerülnöm. Minden erőmet össze kell szednem, hogy kinyissam az ajtót. Belépek, végigmegyek az Osztályon, és bemegyek a Szobámba. Amint belépek, egyből látom, hogy az összes cuccom, a szép új cuccaim halomba vannak rakva az ágyam melletti széken. Feldühödöm egy pillanatra, aztán észreveszem a levelet a ruháim tetején. Kezembe veszem, kinyitom és elolvasom, Ken írta, és azt

közli, hogy az előzetes megbeszélésünk alapján új Szobába kell költöznöm, és megadja a Szobaszámot. Összeszedem a ruháimat és a könyveimet, ez az összes ingóságom ezen a Világon, és kimegyek. Végigmegyek az Osztályt körülölelő Folyosókon, és megkeresem az új Szobámat. Megtalálom a Szobát, csukva van az ajtaja, és a kezem tele mindennel, ezért a kilincsre rúgok a lábammal, és belököm az ajtót. Bemegyek. A Szoba kisebb, mint a régi Szobám, de egyébként ugyanolyan. Két ágy van benne, és az egyik végéből nyílik a Fürdőszoba. Középkorú, fekete bőrű férfi fekszik az egyik ágyon. Még sose láttam őt. Rám néz, és beszélni kezd. A legtöbb ember kopogni szokott, mielőtt belép a Szobába. Erős déli kiejtése van, és lassan beszél. Odamegyek az üres ágyhoz. Nyugodtan kopoghattál volna. Leülök. Bocsánat. Kezdem elpakolni a cuccaimat. Itt fogsz lakni? Aha. Hogy hívnak? James. Helló James, én Miles vagyok. Mint Miles Davis? Pontosan, mint Miles Davis. Ugyanúgy? Igen. Miles Davis a neved? Igen. Nevetek. És trombitálsz? Nem, klarinéton játszom. Az ágy lábánál fekvő fekete táskája felé mutat. Fiatalabb koromban trombitáltam, de abbahagytam, amikor a másik Miles híres lett. Az nekem egy kicsit sok volt. Honnan jössz? New Orleans-ból. És te? Észak-Karolinából. Melyik részéről? Wilmingtonból. Szereted Wilmingtont? Kedves hely, de igazából leszarom. Nevet. Mit csinálsz New Orleans-ban? Bíró vagyok.

Milyen Bíró? A Szövetségi Fellebbviteli Bíróság Bírója vagyok. Az súlyos. Megrántja a vállát. Olyan, amilyen. Lecsukatod az embereket? Kellett, amikor még a Büntetőbíróságon dolgoztam, de már nem kell. Milyen érzés volt? Nehéz dolog lecsukni valakit. Semmi jó nem vár rá a Börtönben, még akkor sem, ha megérdemli. Bólintok. És te mit csinálsz? Bajkeverő vagyok. Nevet. Milyen bajokat keversz? Mindenfélét. Most is bajban vagy? Nem lennék itt, ha nem lennék bajban. Megint nevet. Más baj is van? Megtagadhatom a vallomást? Ha gondolod. Gondolom. Ránéz az órájára. Voltál már vacsorázni? Nem. Van kedved velem vacsorázni? Felállok. Menjünk. Feláll, és kimegyünk a Szobából. Végigmegyünk a Folyosókon az Ebédlőig, beállunk a sorba, és kapunk valami kaját. Mikor leülünk az asztalhoz, megtudom, hogy Miles Alkoholista és házas, és két Gyereke van, és ma délután érkezett. Csendesen és összeszedetten beszél, óvatosan megválogatja a szavait, és a kezével, a szemével és a fejrándításaival legalább annyi mindent közöl, mint a szavaival. Tényleg odafigyel rám, amikor beszélek, közben csendben bólogat, vagy kuncog, vagy közbeszúr egy-egy fontos megjegyzést. Szinte rögtön a barátom lesz, ami elég furcsa számomra. Mindig is utáltam a Zsarukat és a Bírókat vagy a Hatósági Személyeket, és az Elvonóközpont a legutolsó hely, ahol barátkozni szeretnék. Néhány perc múlva Leonard, Matty, Ed és Ted is csatlakoznak hozzánk. A szokásos hangulat alakul ki. Nevetnek, ugratják egymást, régi sztorikat mesélnek magukról, és kicikizik a Klinika Betegeit. Miles mellett még négy új férfi érkezett az Osztályunkra, Leonard, Matty, Ed és Ted kitárgyalják őket,

elmondják, hogy melyiket bírják, és melyiket nem bírják, és terveket szőnek, hogy kibasszanak velük. Van egy alacsony, kövér fazon, a neve Bobby, akit különösen nem bírnak, és összeszövetkeznek ellene, bár nem tudom, miért. De nagyon örülök, hogy ő nem én vagyok. Befejezzük a kajálást, és egy csapatban elindulunk az Előadásra. Egymás mellé ülünk a teremben. Én a sor szélén ülök, és Lillyt keresem. Megdobban a szívem, amikor besétál, a kezem remegni kezd, és mélyen legbelül magamhoz térek, magamhoz térek, és olyan érzések gyulladnak ki bennem, amelyekre nincsen szó, és lángolnak, lángolnak, lángolnak. Tudtam, hogy hatással lesz rám, amikor először megláttam, de erre nem számítottam, meg vagyok lepve, és a meglepetéstől ideges leszek, pedig általában nem vagyok ideges. Általában csak ki vagyok bukva. Most viszont nem vagyok kibukva. Kigyulladt bennem valami, és lángolok. Egy férfi lép az emelvényre, és mindenki tapsolni kezd. Felismerem a férfit, híres Rocksztár, akit itt kezeltek egyszer. Győzedelmesen felemeli a karjait, mosolyog és meghajol, fekete bőrszerkója csillog, rálóg a hosszú, zsíros, fekete haja, lobog a mintás selyeminge, fityegnek a hatalmas, kerek, ezüst fülbevalói, és mindenki elszédül tőle. Csendre inti az embereket, a taps abbamarad, és erre ő színpadiasan fel-alá járkál az emelvényen. Megáll, egy pillanatra a mennyezetet bámulja, mintha lenne ott valami a mennyezeten kívül, aztán lenéz, és mély, komoly hangon kezd beszélni. Az első mondata így szól, amikor az első sikerlemezemet elkészítettem és híres lettem, kibaszott keményen kezdtem bulizni. Ezután részletesen beszámol a pályafutásáról. Elmondja, hogy hány darab lemezt adott el, hány nővel feküdt le, hány díjat kapott. Az utazó életmódról beszél, és azt mondja, ez nem könnyű gyerekek, még akkor sem ha a Four Seasons-ban száll meg az ember. A lemezfelvételek szigorú szabályairól beszél, és hogy milyen nagy nyomás nehezedik egy sztárra. Arról beszél, hogy az egész nemzet bele van zúgva a duzzadt ajkaiba és a frizurájába, és utána a csodálatos hangját dicsén. Később, jóval később, az ivásról és a drogozásról kezd beszélni. Amikor a heroinról beszél, két ujjával megfogja a könyökhajlatát, amikor a kokainról beszél a levegőbe szippant, amikor a piáról beszél, úgy tesz, mintha üveg lenne a kezében, amikor a tablettákról, akkor úgy, mintha lenyelné. Azt állítja, hogy a csúcson naponta ötezer dollárt költött kokainra és heroinra, napi négy-öt üveg piára, és negyven darab Váliumot kellett bevennie, hogy el tudjon aludni. Ezt teljesen őszintén és komolyan mondja. Fáradt vagyok és kimerült. Ideges vagyok és boldog. Nyugodt vagyok. Ha teljesen normális idegállapotban lennék, akkor felállnék, rámutatnék, csalással vádolnám, nekirontanék a Kibaszott Faszfejnek, és jól elverném. Ha teljesen normális idegállapotban lennék, akkor a verés után visszacibálnám a terembe és arra kényszeríteném, hogy mindenkitől bocsánatot kérjen, amiért elrabolta a drága időnket. Miután mindenkitől bocsánatot kért, megmondanám neki, hogy ha még egyszer ilyen

ökörségeket állít a Nyilvánosság előtt, akkor levágom a csodás haját, szétverem a gyönyörű pofáját, és az összes aranylemezét feldugom a seggébe. Nem bírom ezt a Pasast. Azt se bírom, amit mond, és azt se, ahogy mondja. Nem hiszek neki, és a Rocksztár státusza nem elég ahhoz, hogy bevegyem a sok ökörséget. Napi négy-ötezer dollárnyi anyag többszörösen elég ahhoz, hogy kinyírjon valakit. Öt üveg tömény szesztől a legerősebb ember is bekómálna, ha meginná egy éjszaka alatt. Negyven darab Váliumtól úgy elaludna, hogy többé soha a kibaszott életben nem ébredne fel. Sose ébredne fel, és talán az lenne a legjobb. A Függő az Függő. Nem számít, hogy a Függő ember fehér, fekete, sárga vagy zöld, gazdag vagy szegény, vagy valahol e kettő között van, a leghíresebb vagy a legismeretlenebb a Földön. Az se számít, hogy a függőség oka drog, alkohol, bűnözés, szex, vásárlás, kajálás, szerencsejáték, tévézés vagy a kibaszott Flintstone család. A Függőségben szenvedő ember élete mindig ugyanolyan. Nincs benne izgalom, nincs benne pompa, nincs benne humor. Nincs jövő és nincs kiút. Csak a monománia. A mindent behálózó, mindent elnyelő és mindent magával ragadó monománia. Ha ezt viccesnek állítjuk be, ha ezzel hencegünk, ha felvágunk e hamis dicsőséggel, akkor semmilyen formában sem járunk közel az igazsághoz, pedig csakis az igazság számít. Ez a férfi itt áll mindenki előtt a teremben, és hazudik nekünk, és ez szentségtörés. Csak az igazság számít. Ez kibaszott szentségtörés. Az Előadás véget ér, vad taps, és lelkes kiáltások közepette a Száj, Haj, Bőrszerkó és Selyeming mosolyog a Színpadon, integet, és csókokat dobál a Rajongóinak. Fáradt vagyok. Kimerültem. Ideges vagyok és boldog és nyugodt. Ha normális idegállapotban lennék, akkor most felfordulna a gyomrom. Hallom, Leonard motyog valamit, és megkérdezem, mit motyogott, erre felnevet, és azt mondja, azon gondolkodik, hogy elküldi néhány Emberét a Szájhoz, hogy elbeszélgessenek vele, és változtassák meg a dolgokhoz való hozzáállását. Nevetek, és azt mondom, az nagyon jó lenne. Légy áldott Leonard. Az kibaszottul szép lenne. Felállunk, és kezdünk kivonulni, de mielőtt kimennék, megfordulok, hogy elkapjam Lilly tekintetét, de nem látom sehol, és nem akarok lelepleződni, tehát visszafordulok és kisétálok. Bárcsak láthatnám őt. Látni akarom. Visszamegyek az Osztályra, bemegyek a Szobámba és befekszem az ágyamba. Miles bejön, leül az ágyára, és felveszi a klarinétját, kicsomagolja, és megkérdezi, hogy játszhat-e rajta, azt mondom játsszon nyugodtan, ameddig csak akar, és az egyik könyvemért nyúlok, amit a Bátyámtól kaptam, mindegy milyen könyv, nem nézem meg a borítóját, csak olvasni akarok, hogy lekössem az agyam valamivel. A düh és a hiányérzet most visszatért belém, szinte mindig velem vannak, folyamatosan sóvárognak és felzabálnak. Kell valami, hogy lekössem vele az agyamat. Mindegy, hogy mi az. Csak lekössön. Kihúzom a kínai könyvet, a Tao te King-et, a három közül ez a legvékonyabb és az egyetlen, amelyiket még nem olvastam.

Kisméretű, vékony és puhafedelű. A címet egyszerű fehér betűkkel írták fel a fekete borító közepére. Átpörgetem a könyvet, és a hátsó borítón három olyan forrásból vannak rajta idézetek, amelyekről még sose hallottam, valószínűleg szar minőségű new-age Hippi folyóiratokból származnak. Az egyik felső sarokban a publikáció jellegének megnevezése következik. Azt írja, Vallás. Rögtön szkeptikus leszek. Nemcsak az idézetek forrásai és a Vallás minősítés miatt, hanem azért is, mert az ilyen jellegű könyveket mindig egy csoportba soroltam a többi szeméttel, mint az Asztrológia, Aromaterápia, Kristályterápia, Piramisenergetika, Lelki Gyógymódok és a Feng Shui, amelyeket mind gyógyszerként ajánlottak a problémáimra az életem különböző szakaszaiban. Ha valaki elhiszi, hogy ezek a dolgok megoldhatják a problémáit, és nem pusztán arra jók, hogy egy időre megfeledkezzen róluk, az szerintem el van tájolva. De a Bátyám adta ezt a könyvet, tehát el fogom olvasni. Ha a Bátyámon kívül bárki más adta volna, akkor már a szemetes alján kuporogna. Kinyitom a könyvet, Miles játszani kezd a klarinéton. Lágyan és lassan játszik. Mély hangokat fúj, és olyan sokáig kitartja, hogy csodálkozom, hogyan tud közben lélegezni. Mély és hosszú hangokat fúj, úgy tesz, mintha könnyen menne, de én tudom, hogy ez nem könnyű. Mélyen és lassan és lágyan és könnyedén játszik. Nem tudom, mi ez, de tetszik. Kihagyom a Bevezetőt. Ha vacak a könyv, arra magamtól akarok rájönni, és nem azért, mert egy seggfej megírja a gondolatait a Bevezetőben. Belekezdek. Rövid versekből áll, melyeket egytől-nyolcvanegyig számoztak meg. Az első arról szól, hogy a Tao mindaz, aminek nincs neve, ami minden elnevezésen túl van. Azt mondja, a szó, mely rája mondható, nem az örök szó. Ha neve nincs: ég s föld alapja; ha neve van: minden dolgok anyja. Azt mondja, aki vágytalan, a nagy titkot megfejtheti; de ha vágya van, csak a dolgokat szemlélheti. Azt mondja, e kettő mögött közös a forrás, csupán nevük más. Azt mondja, közösségük: csoda, s egyik csodától a másik felé tárul a nagy titkok kapuja. Tovább olvasok. Olvasok, miközben a mély, lassú, lágy és hosszú és könnyed dallamot hallgatom. Tovább olvasok, miközben kényelmesen elhelyezkedem a meleg ágyban, olvasok, és várom, hogy megcsörrenjen a telefon. Ha megcsörren a telefon, tudom, hogy Lilly hangját fogom hallani. Lilly hangját akarom hallani. Második. Mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is; mikor a jót megismerik, felbukkan a rossz is. Lét és nemlét szüli egymást, nehéz és könnyű megalkotja egymást, hosszú és rövid alakítja egymást, magas és mély kulcsolja egymást, sok hang összeolvasztja egymást, korábbi s későbbi követi egymást. Ezért a bölcs sürgés nélkül működik, szó nélkül tanít, nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik, alkot, de művét nem birtokolja, cselekszik, de nem ragaszkodik, beteljesült művét nem félti, s mert magának nem őrzi, el se veszíti. Harmadik. Ha nem emelik fel az okosakat, a nép közt rend és béke fakad; ha nem kell többé a ritka, drága, megszűnik a nép kirablása: ha nem a vágy uralkodik, a nép szíve megnyughatik. Ezért a bölcs a szívet kiüríti, a gyomrot

teletölti, a sóvárgást gyengíti, a csontot erősíti, hogy az emberek ne tudjanak, ne vágyjanak, az okosak veszteg maradjanak. A nem-sürgés ez, és rend és békesség lesz. Negyedik. Az út üres, de működését abba sose hagyja. És mélységes, minden ősatyja. Élét tompítja, görcseit oldja, fényét fakítja, elvegyül porba. Megfoghatatlan, és mégis van. Én nem tudom, ki a szülője, de vénebb, mint a tünemények őse. Megállok, és újra elolvasom. Elolvasom mind a négyet, újra és újra. Külön a szavakat, és külön a sorokat, a jelentésük nagyon egyszerű és alapvető, nagyon alapvető és igaz, és csak ez számít, hogy igaz. Nekem szól, értem a jelentését, visszhangzik bennem, nyugodt, könnyed, pihentető, ellazít és megbékéltet. Igaznak bizonyul, és csak ez számít, az igazság. Bár nem értek ehhez, se az ezzel kapcsolatos dolgokhoz, én csak a szétcsúszáshoz értek, mégis úgy tűnik, megértem, amit ez a különös, szép, világos könyv mondani akar nekem. Élni és élni hagyni, nem ítélkezni, elfogadni az életet úgy, ahogy van, és akkor minden rendben lesz. Becsukom a könyvet, és hagyom, hogy a klarinét hangja magával repítsen, magával repítsen, magával repítsen. Mély és lassú és lágy és hosszú és könnyed hangok, ilyenek a gondolatok is a fejemben. Magukkal repítenek, magukkal repítenek, magukkal repítenek. Élni és élni hagyni. Nem ítélkezni. Elfogadni úgy, ahogy van. Megbirkózni vele. Minden rendben lesz.

Hosszú, hangos és rettenetes ordítást hallok, mintha élve égetnének egy Gyereket. Felülök az ágyamban. Csend van és sötét. Nem tudom, hogy valódi volt-e, vagy csak álmodtam. Aztán újra ordítanak. Mintha élve égetnének egy Gyereket. Kimászom az ágyamból, kimegyek a szobából, és elindulok az ordítás irányába. Az Osztályunk Nagyterméből jön a hang, és minden lépésnél hangosabb és erőteljesebb lesz. Kibaszottul olyan, mintha élve égetnének egy Gyereket. Félek. A nyakamon és a karomon feláll a szőr, a szívem kalapál, cseng a fülem, minden lépésnél egyre hangosabb és erőteljesebb lesz az üvöltés. Azt akarom, hogy abbahagyja. Félek. Szegény Gyerek. Félek. Szegény Gyerek. Bemegyek a Felső Szinten. Néhány férfi már ott áll, és értetlen ábrázattal bámulnak le az Alsó Szintre. Én is lenézek a teremben visszhangzó üvöltés irányába, és a kanapé tetején meglátom Royt, kezében egy vastag bot, rövid és brutális, mint egy faltörő kos, a bot végén véres és széttöredezett fémkorong. Összevissza hadonászik a bottal, üti a láthatatlan ellenséget, és teli tüdőből ordít. A ruhája öreg, szakadt, mocskos és véres, mint a karja, az arca és a haja is, a tekintete üres, a szeme fehérje vöröslik a dühtől, a pupillája fekete és hatalmasra tágult. Több férfi érkezik, idevonzza őket a borzasztó sikító üvöltés, megállnak a Felső Szinten, Royt nézik, és nem tudják, mit kellene tenni, hogyan kellene reagálni, hogy le lehet-e egyáltalán állítani. Roy kezd teljesen bepörögni, fel-le ugrál a kanapén, a saját hátát veri a bottal, és a másik kezével az arcát karmolja. Folyamatosan köpköd, és összevérezi a szőnyeget és a falat, és úgy tűnik, mintha behugyozott volna a nadrágjába, vagy mintha éppen most hugyozna be. Nem veszi észre, hogy mások is vannak a Teremben. Lincoln megérkezik egy nagydarab férfival, aki szürke egyenruhát visel, és egy rádió adó-vevőt tart a kezében, valószínűnek tartom, hogy ő a Biztonsági őr. Megállnak egy pillanatra a lépcsőknél, Royt figyelik, és halkan beszélnek. Befejezik a beszélgetést, elindulnak lefelé a lépcsőn, Roy abbahagyja az ordítást, rájuk néz, és feléjük lendíti a botját. Miért akartok megölni engem? Lincoln beszél. Halkan és nyugodtan. Roy? Miért akartok megölni engem? Nem akarunk megölni téged, Roy. A lépcső aljához érkeznek és megállnak. Ki az a Roy? Lincoln előrelép, a férfi marad. Bevettél valamit, Roy? Roy fel-le ugrándozik a kanapén. Rázza a botját. NEM VAGYOK ROY! Lincoln előrelép.

Ki vagy? A nevem Jack és kinyírlak. KINYÍRLAK TÉGED, TE ANYABASZÓ. Lincoln megfordul, bólint egyet a férfinak, és a férfi az adóvevőbe kezd beszélni. Lincoln visszafordul Roy felé. Helló Jack. Szétvágom a koponyádat, te kétfejű Szemétláda. Miért tennél ilyet, Jack? Mert Gyilkos vagyok. Hidegvérű zsoldoskatona Gyilkos. Két újabb szürke egyenruhás férfi érkezik. Az első férfi megköszörüli a torkát. Lincoln megfordul, int a fejével, hogy jöjjenek, és Roy felé lép. A férfiak a zsebükbe nyúlnak, gumikesztyűt vesznek elő és felhúzzák. Add ide szépen a botodat, Jack, jó? Roy megrázza a botját. Ez nem bot, ez egy bunkósbot. Gyilkos szerszám. A férfiak előbbre lépnek. Miért nem teszed le a bunkósbotot, Jack? Csak akkor tudod kitépni a kezemből, ha megdögöltem, te Faszfej. A férfiak körbeveszik a kanapét, Lincoln megáll Roy előtt. Roy fenyegetően morog és körbe-körbe mozog, hogy védje magát. Szétvágom a fejeteket, ti Faszszopók. Roy. Addig öldöslek és gyilkollak benneteket, míg meg nem haltok, Rohadt Stricik. Roy. A férfiak Lincolnra néznek, Lincoln pedig Royra. Roy pörög, hadonászik a bottal és üvöltözik. Én vagyok Jack, az Emberirtó. Kibaszott apró darabokra téplek szét benneteket. Lincoln az első férfira bólint, aki bólint a másik két férfinak. Mikor Roy hátat fordít, az egyikük megragadja hátulról, a botját a levegőbe dobja, és a földre teperi Royt. A másik kettő azonnal ráugrik, és megragadják a karjait, Roy karmolni és harapni próbál, miközben lefogják. Mikor rájön, hogy legyőzték és vége, akkor ordítani, ordítani, ordítani kezd. Ordít. Mint egy Gyerek, akit élve égetnek meg. Az Osztályról a legtöbb férfi összegyűlt már a Felső Szinten, és azt figyelik, hogy emelik fel Royt. Az egyik férfi a lábát fogja, a másik a törzse alsó részét és az alsókarját, a harmadik a felsőtestét és a felkarját. Felcipelik a lépcsőn, kiviszik az Osztályról, ő folyamatosan ordít, miközben végigmennek a Folyosókon. Bár valószínűleg elég kellemetlen helyre viszik, kétlem, hogy rosszabb helyre vinnék, mint ahonnan jött. Az lehetetlen. Ordít. Kibaszottul lehetetlen. Lincoln némán figyelte az eseményeket, és most felénk fordul. Vége a műsornak, Fiúk. Menjetek lefeküdni.

Senki sem mozdul. Ted beszél. Nincs még valami más attrakció? Néhányan kuncognak. Lincoln Tedre bámul. Ez nem vicces, Ted. Ted beszél. Azt hittem, vicces volt. Lincoln nem figyel rá. Mindenki menjen vissza az ágyába. Holnap majd beszélünk erről. Áll, és addig bámul minket, míg néhány férfi elindul kifelé. Amikor kimennek, feljön a lépcsőn, és ő is távozik. Én nagyon éber vagyok, és nem akarok visszamenni lefeküdni. Ha visszamennék, akkor se tudnék elaludni. Az ordítások visszhangzanak a fülemben. A vért és a köpések látványát nem tudom kitörölni a fejemből. A szavak, hogy Nem Vagyok Roy, még kísértenek bennem. Üldöz az őrület és az üresség, ami a tekintetéből áradt. Nem megyek vissza az ágyba. Úgy ordított, mint amikor egy Gyereket elevenen égetnek meg. Odamegyek a kávégéphez, és elkészítem az első adagot. Megtöltöm a szűrőt az olcsó őrölt kávéval, a tartályt megtöltöm csapvízzel, és megnyomom a gombot. Állok és várok, amíg a barna lé átszivárog a szűrön, és pöfög pöfög pöfög. Mikor nem jön több lé, kitöltök magamnak egy csésze kávét, belekortyolok, forró és keserű és jó. Se cukor se tejszín, forró és keserű és jó. Nem megyek vissza az ágyamba. Szükségem lesz a kávéra. Szükség lesz rá. Odasétálok egy közeli asztalhoz. Néhány férfi összegyűlt az asztalnál, és arról beszélnek, amit láttunk. Szólok nekik, hogy elkészült a kávé, néhányan felállnak, és töltenek maguknak egy csészével, én leülök, és hallgatom őket. A beszélgetés központi témája, hogy milyen ismert drog lehet olyan hatással az emberre, ahogy Roy viselkedett, vagyis, hogy mit szedhetett be. Crack és speed is lehetett, PCP vagy egy nagy adag LSD is lehetett, de más készen kapható drognak nincsen ekkora ereje. Ted szerint crack volt. Ő már többször átélt crack által kiváltott pszichózist, legutóbb Mississippi egyik kisvárosában Mikulásruhában vonult végig a Fő utcán, és szarral töltött csomagokat dobált az autókra és a Gyalogosokra. Egy férfi, akit nem ismerek, azt mondja, szerinte speed lehetett, és Roy valószínűleg több napja nem aludt már, és komoly alváshiánytól szenvedhetett. Mindenki más PCP-re vagy LSD-re gyanakszik. Mindkét anyagnak elég ereje van ahhoz, hogy az ember elveszítse a fejét, hogy olyan dolgokat lásson és halljon, amelyek nem léteznek, és megőrüljön tőlük. Mindkettő rövid távon vagy hosszú távon ezt teszi az Emberrel. Mindkettő megteheti ezt már az első alkalommal is. A Kopasz Férfi azt mondja, Roy piás volt, és utálta a drogokat, mindenkit utált, aki drogozott, sose használt volna drogokat. Szerinte csak megőrült. Minden különösebb ok nélkül a rosszul működő agya elveszítette az önuralmát. Nekem nincs elméletem. Csak ülök és hallgatom őket, iszom a kávét, és várom, hogy elmúljon az ordítás. A férfiak egyesével visszaszállingóznak a Szobájukba, elfáradtak, és nincs erejük beszélgetni. Addig szállingóznak, míg egyedül maradok, én vagyok ébren

egyedül, én és az ipari kávéfőző, és a csendes, sápadt falak, a lassú magányos percek, és az élő, mozgó, sötétségbe borult éjszaka. Az asztalnál ülök, cigarettázom és a kávét kortyolgatom. Egy láthatatlan falióra ketyegését hallgatom, és arra gondolok, amikor a rosszul működő agy elveszíti az önuralmát. Ülök, bámulok, cigarettázom, kortyolgatok, hallgatom a ketyegést és emlékezem. A rosszul működő agy mindent elveszíthet. El is veszített mindent. Emlékszem. Emlékszem rá. Emlékszem a karcsú, magas alakjára, hosszú, szőke haja olyan volt, mint a vastag szálú selyem, emlékszem a szemére, az Északitengerkék szemére, emlékszem rá. Emlékszem, hogy otthagytam azon a délután, amikor átadtam a zacskó füvet Lucindának. Emlékszem, hogy másnap láttam őt. Emlékszem, hogy nem beszéltem vele, pedig beszélni akartam vele, de nem voltam képes kinyitni a számat. Emlékszem, hogy folyamatosan és nyilvánvalóan bámultam őt, csak őt figyeltem, mozdulatlanul, egyenesen és mereven a szemébe néztem. Emlékszem, hogy nem tudtam, vajon észrevette-e. Egyre jobban és jobban belezúgtam. Nem tudtam, hogy észrevette-e. A következő évben tovább bámultam őt. Az utcán, a Folyosókon, a járdán, a kávéházi asztaloknál. Bárokban, reggel, délben, este. Ha ott jártam, ahol ő, akkor csak őt bámultam. Akartam beszélni vele, de nem tettem meg. Sose mondtam neki, hogy helló, sose kérdeztem meg, hogy mi újság, hogy vagy, egy szót se szóltam, csak bámultam. Egy idő után már tudtam, hogy ő is tudja, hogy mit csinálok, de sose kérte, hogy hagyjam abba. Csak bámultam. A harmadik év elején eltűnt. Nem tudtam, hova ment, és nem kérdeztem meg senkitől. Nem volt szokatlan, hogy a Diákok külföldre menjenek egy időre, vagy munkát vállaljanak valahol, ezért arra gondoltam, hogy vissza fog jönni. Ha nem jött volna vissza, akkor elindultam volna megkeresni. Messze, messze volt tőlem, és ha nem jött volna vissza, akkor az egész Világot felkutattam volna érte. Addig kerestem volna, amíg meg nem találom. Újra láttam őt az Osztályban. Az új Tanév első óráján, ősszel, tizenöt hónappal később, hogy eltűnt. Másnaposan mentem be az órára, szédültem a fáradtságtól és a kiszáradástól, és a Terem végében foglaltam helyet, távol az összes Diáktól, olyan távol, amennyire csak lehetett. A karomat az asztalra tettem, a fejemet a karomra hajtottam, becsuktam a szemem, kavargott a fejem, és kavargott a gyomrom, és mindenem kavargott, próbáltam ébren maradni, próbáltam visszatartani a rosszullétet, mert nem akartam lebetegedni az első tanítási napon. Felemeltem a fejem, amikor meghallottam, hogy köszön a tanár, és üdvözöl bennünket az új tanévben, és ő ott ült az első sorban Lucindával és egy másik lánnyal, akit már láttam, de még nem ismertem. Ott volt. Több mint egy éve nem láttam. Az egész Világot átkutattam volna érte. Egyszerre csak ott volt. Ültem és bámultam őt. Elfelejtettem, hogy másnapos vagyok, elfelejtettem, hogy rosszul vagyok, elfelejtettem, hogy órán vagyok, elfelejtettem, hogy Iskolában vagyok, elfelejtettem, hogy vannak barátaim, Családom, hogy van életem, nevem, arcom, agyam. Elfelejtettem mindent, elfelejtettem, elfelejtettem, elfelejtettem mindent és csak bámultam. Bár a háta mögött ültem,

láttam, hogy megváltozott, mióta utoljára láttam. Felszedett néhány kilót, hosszabb lett a haja, lesült, és olyan nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, amit azelőtt nem láttam rajta. Fekete ruhában volt, a fekete színtől még szőkébb lett a haja, és bár nem láttam, tudtam, hogy a szeme is kékebb lett. Az egész Világot felkutattam volna érte. Mikor vége lett az Órának, nem akartam, hogy vége legyen, tovább akartam bámulni, és ő megfordult, mintha tudná, hogy végig fixírozom őt, és visszabámult rám, és farkasszemet nézett az Északi-tengerkék tekintet a halványzöld tekintettel. Ő engem bámult, és én őt, míg ki nem ürült a terem, aztán megfordult és kisétált. Mély levegőt vettem és követtem. Végigsétált az Épület Folyosóin. A Humán tárgyak Épülete volt, zajos tömeg töltötte meg az új tanév kezdetén. Gyorsan sétált, de elég hosszan megállt a kanyarokban és a lépcsők előtt, mert azt akarta, hogy lássam, merre megy. Tengerkék a halványzöld ellen. Egymásra vártunk. Elveszítettem valahol az Épület Főbejárata előtt, és bepánikoltam. Nem akartam elveszíteni, kiszaladtam az ajtón, és azonnal keresni kezdtem a szememmel, látni akartam, bámulni, hogy merre megy a Tengerkék, merre merre merre, és meghallottam egy hangot, a nevemet mondta tisztán, erősen és egyszerűen, mint ahogy a nap süti a sziklát a sekély vízben. Tisztán, természetesen, egyszerűen és erősen, a nevemen szólított egy hang: James. Megálltam és megfordultam, és ő ott állt egy nagy, széles kőlépcsőn, a legfelső lépcsőn a tízből. Ott állt és rám várt. James. Tessék? Miért figyelsz engem? Tessék? Mindig bámulsz. Tudni akarom, hogy miért. Már tudod, hogy miért. Nem tudom. De tudod. Nem, nem tudom. Tudod, de azt akarod, hogy én mondjam el. Mondd meg, miért bámulsz. Mély levegőt vettem. Amikor először megláttalak, megállt a szívverésem. Amikor másodszor láttalak, akkor is megállt a szívverésem. Harmadszor, negyedszer, ötödször és azóta minden alkalommal megáll a szívverésem, amikor meglátlak. Bámultam őt. Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam. A hajad, a szemed, az ajkad, az alakod, ahogy sétálsz, mosolyogsz, nevetsz, ahogy az arcod megváltozik, amikor izgulsz, mérges vagy, ahogy húzod a lábad, amikor fáradt vagy. Minden porcikád szép. Bámultam őt.

Amikor meglátlak, megáll a Világ. Minden megszűnik, csak te létezel számomra, és csak bámullak. Megszűnik minden. Nincsenek zajok, nincsenek emberek, nincsenek gondolatok, nincsenek félelmek, nincs tegnap, nincs holnap. Megáll a Világ, gyönyörű hely lesz, és csak te létezel. Csak te létezel, és bámulni kezdelek. Bámultam őt. Amikor elmész, a Világ újra beindul, és nem annyira tetszik. Tudok élni benne, de nem tetszik. Csak kószálok, és azt várom, hogy újra lássalak, és újra megálljon minden. Szeretem, amikor megáll. Kibaszottul ez a legjobb, amit valaha is éreztem, ez a legjobb dolog, te vagy a legszebb Lány, és ezért bámullak. Közel álltunk egymáshoz, és egymást bámultuk. A tengerkék és a halványzöld farkasszemet nézett. A világ megállt, és megszűnt minden. Csak én és ő. A tengerkék és a halványzöld farkasszemet nézett. Mosolygott. Ez szép volt. Igaz volt. Köszönöm. Szívesen. Most mit fogsz csinálni? Van még egy órám. Utána elmegyek berúgni. Komolyan? Aha. Igaz, amit rólad beszélnek? Nem tudom, mit hallottál, de lehet. Abban bíztam, hogy nem igaz. Nem tudom, mit mondjak. Hátraléptem, egy lépcsővel lejjebb. Foglak még látni? Mosolygott és bólintott. Igen. Megfordultam és elindultam a lépcsőn, a lábam úgy remegett, mint a kocsonya. Tudtam, hogy figyeli, ahogy elmegyek és arra vár, hogy megforduljak és még egyet mosolyogjak, és én is szerettem volna még egy mosolyt, szerettem volna, hogy megálljon a Világ, és ő is erre várt, de nem fordultam vissza. Mentem előre egy képpel a fejemben, melyen a tengerkék és a halványzöld farkasszemet néz egymással, szép, nagyszerű, titokzatos és gyönyörű élmény. Ez volt a fejemben. Tudtam, hogy nem vezet sehova. Hallgatom a láthatatlan faliórát, a ketyegése megjelöli a régmúlt idők pillanatait. A ketyegés leköt és magával ragad, csak erre tudok figyelni, mint ahogy az inga lassú mozgását figyelik az idióták. A Világ megállt, de nem olyan jó értelemben, mint régen.

Megállt és nem halad előre, ugyanúgy, ahogy az életem is megállt és nem halad előre. Nem megy se előre se hátra, nem megy semerre, egyszerűen csak megállt. Egyszerűen csak megállt. A falióra nem vezet sehova. Semmi sincs, csak a jelen pillanat, és az éjszaka lassan múló sötétje. Egyedül ülök egy asztalnál, cigarettázom, kávét iszom, hallgatok és vegetálok. Nem kéne se itt lennem, se máshol. Nem kéne lélegeznem és foglalnom a helyet. Ezt a pillanatot se érdemlem meg, és semmi mást sem. Nem szabadna új lehetőséget kapnom arra, hogy újra élhessek. Nem érdemlem meg, nem érdemiek semmit, mégis itt van, és én is itt vagyok, és még minden megvan. Nem lesz még egy ilyen alkalom. Ez a pillanat és ez az esély valójában ugyanaz. Ez a pillanat és ez az esély ugyanaz, és az enyém lehet, ha ezt választom, és ezt választom. Ezt akarom. Most és ameddig még lehet, megőrzöm ezt a drága és múlandó pillanatot, mert nem akarok mindent egy szempillantás alatt elpocsékolni. A pillanat, a lehetőség és az élet, mind a láthatatlan óra ketyegésében vannak, és nem vezetnek sehova. A szívem ver. A falak sápadtak és némák. Vegetálok. A sötétség elúszik, fény támadja meg, és elfoglalja a helyét. Az Osztály teljesen üres még, engem leszámítva. Felállok, és mély levegőt akarok venni, falak nélkül akarok lélegezni, az ajtóhoz megyek, kinyitom, és kilépek a szabadba. A Tóhoz sétálok, a tetejét sűrű ködfátyol borítja, amit a külső és belső hőmérséklet-különbség okoz. A ködfátyol a tiszta, nyugodt, fekete víz felett lebeg, felfelé mozogna, de nem mozdul, változtatná az alakját, de ugyanolyan marad. Szeretem a ködöt, magamba akarom szívni, azt akarom, hogy belém költözzön. Meg akarom inni, feltölteni magamat vele. Le akarom nyelni, hogy azonosuljak vele. Mutassa meg, hogyan válhatok köddé. Mutassa meg, milyennek kellene lennem. Leülök a középső padra. Fázik a lábam és a hátam, de a hideg ellenpontozza a kávét, a cigarettát és az éjszakát. Mozdulatlanul és feszesen ülök, nézelődöm, egyszer csak egy madár gázol a ködtakaróba, átsiklik rajta, mint ahogy a jéghegyek siklanak északról délre. Feljebb repül, kiemelkedik a ködből, meglát egy fát, ráül a fa egyik ágára, megpihen és visszanéz, de nem rám, hanem azt keresi, amit üldözött. Már nincs ott, a madár megpihen a fa megfagyott ágán. Nézelődik, keres, kutat, vár. Merev és mozdulatlan. Zajt hallok a hátam mögött és megfordulok. Egy Alakot látok az üvegajtó fényében. Az Alakon több réteg ruha van, rajtuk egy fényes kék esőkabát, szemüveget és kalapot visel. Becsapja az ajtót, meglát engem, kis léptekkel felém indul a csúszós és fagyott füvön. Nem akarom, hogy idejöjjön hozzám az Alak, ezért elfordulok, és a mozdulatlan vizet fürkészem. A madár még ott van. Nézelődik, keres, kutat, vár. Merev és mozdulatlan. Közelednek felém a lépések, és a szemem sarkából látom az esőkabátot. Próbálom nem észrevenni, de megszólal egy hang. Helló Kölyök. Ismerős a hang.

Helló Leonard. Megáll előttem. Baj, ha ideülök? A ködöt bámulom. Nem az enyém a pad. Nevet és leül. Miért keltél ilyen korán? Nem tudtam aludni. Roy miatt? Többek között. És még? Nem fogok róluk beszélni. Biztos? Igen, biztos. Leonard feláll. Sétáljunk egyet! Ülve maradok. Nem, kösz. Gyere! Nem. Miért? Felnézek. Nem akarom, hogy együtt lássanak egy ilyen tréningruhás fazonnal. Magára néz, aztán rám néz. Mi a bajod ezzel a tréningruhával? Miből készült? Megdörzsöli és mosolyog. Nejlon, szatén és műselyem keverék. Nevetek. Elsősorban ez a bajom vele. És másodsorban? Rajtad van az aranyóra. Szeretem ezt az órát. És a hülye szemüveged. Ez Gucci. Nekem mindegy, hogy milyen márka, hülyén néz ki. Leveszi a szemüvegét, megnézi és zsebre vágja. Így milyen? Jobb. Mosolyog, és az erdő felé mutat. Sétáljunk egyet, Kölyök. Felállok, elindulunk, és találunk egy Ösvényt, ami átvezet az Erdőn. Leonard megkérdezi, hogy érzem magam, és azt mondom, jól vagyok. Megint

megkérdezi, és megint azt válaszolom, hogy jól vagyok. Megint megkérdezi, és azt mondom, kibaszottul jól vagyok, erre azt mondja, a jól vagyok az nem elég jó válasz, ő tényleg meg akarja tudni, hogy érzem magam. Megmondom neki, hogy nem tudom. Megkérdezi, hogy az mit jelent, és megmondom neki, nem tudom, hogy érzem magam, mert néha jól érzem magam, és néha nagyon nagyon nagyon messze vagyok attól, hogy jól érezzem magam. Azt mondja, ha így van, akkor jól vagyok, és csak így tovább, egyre jobban leszek, jobb lesz az egész életem, minden egyre jobb lesz, és én nevetek rajta. Megkérdezi, miért nevetek, és azt felelem, azért nevetek, mert nem hiszem, hogy egy olyan öreg Seggfej Kokainfüggő, mint ő, aki szintén Kórházi kezelésre szorul, olyan helyzetben lenne, hogy nekem tanácsokat osztogasson. Nevet, és azt mondja, keressünk egy helyet, ahova leülhetünk. El kell mondanom egy történetet. Addig sétálunk, míg találunk egy padot a kisebbik Tó mellett. Egyszerű fapad, látszik rajta, hogy egyetlen fatörzsből faragták ki. A szélei durvák, a felülete egyenetlen és hideg, mint minden pad ezen a napon. A Nap most kel fel, sárgás és fehéres fényt áraszt, és elkezdi felszántani a ködtakarót. A Tó szürke jégpáncélja mozog és repedezni kezd, a repedések olyan hangosak, mint a puskaropogás, a Fenyők és a Tölgyfák ágairól csepegni kezdenek a jégcsapok, a cseppek megolvasztják a hótakarót. Bár lazán öltöztem, melegem van. A szívem kalapál, túlélő vagyok és melegem van. Leonard átnéz a Tó túlsó partjára. Nyugodtabb, mint valaha, eltűnt az erőszakossága és a főnökies durvasága. Az ölében tartja a kezét, lassú és mély levegőket vesz, egy távoli pontra néz, de nem figyeli, hogy mi van a távolban. A szemével inkább magába néz, mélyen magába tekint, emlékezik, és azon gondolkodik, hogyan mondja el. Azt mondtam már, hogy halt meg az Apám. Elütötte egy betonkeverő autó és meghalt. A halála előtt, amikor a Kórházban feküdt, megfogta a kezemet és azt mondta, mindig az volt a vágya, hogy egy napon olyan sikeres legyek, hogy azon a Golfpályán játsszak, amit ő tizenöt éven keresztül nyírt, és hogy tagja legyek a Golfklubnak. Megígértem neki, hogy egyszer mindezt el fogom érni. Leonard mély levegőt vesz. Azt is mondtam már, hogy halt meg az Anyám, és hogy Michaelangelo és Geena adoptáltak engem, és úgy neveltek fel, mintha a sajátjuk lennék. Azontúl, hogy felneveltek, Michaelangelo bevezetett az üzleti dolgaiba is. De erről nem fontos tudnod. Az a fontos, hogy megtanított rá, és elindított. Én figyeltem az ő dolgaira, ő pedig vigyázott rám és megvédett. Kínálkozott egy lehetőség, hogy Michaelangelo és Geena Las Vegasba költözzön. Megragadták a lehetőséget, és én velük költöztem. Nagyon pörgött és nagyon jól ment az üzlet. Ezek voltak a legjobb évek az életünkben. Ahogy Vegas növekedett és virágzott, úgy gazdagodtunk mi is. Volt pénzünk, voltak házaink, autóink, minden, amit csak akartunk. Mindenünk megvolt, amit akartunk. Leonard szünetet tart, a földre bámul. Mély levegőt vesz, felnéz.

Aztán Geena rákos lett. Csontrákja volt, az egy durva rák, gyorsan és kegyetlenül vitte el. Három kurva hónap alatt a Világ legszebb nőjéből egy kibaszott csontváz lett, és amikor a rák megölte, akkor bizonyos értelemben megölt engem és Michaelangelót is. Megrázza a fejét, és a Tó túlpartját bámulja. Semmi se volt ugyanaz többé. Michaelangelót nem érdekelte az üzlet, és mindent átadott nekem. Alig láttam ezután. Azt hiszem, mindig arra emlékeztettük egymást, amit elveszítettünk. Szar és depressziós évek jöttek. Mindketten többet ittunk és túl sokat kokszoltunk, de Michaelangelo teljesen elszállt. Eljött az idő, amikor muszáj volt találkoznom vele, hogy megbeszéljünk valamit, és felkerestem a házában. Hónapok óta nem jártam nála, és rosszul lettem, amikor bementem. Az asztalokon kistükrök telis-tele kokainnal, mindenütt üvegek és sörös dobozok, a szobákban szemétkupacok, felfújt mellű szőke Csajok aludtak a díványokon és heverésztek a medence mellett. Felmentem a Szobájába, és ott ücsörgött több fiatal Csajjal és egy nagy adag kábítószerrel. Szóltam a Csajoknak, hogy tűnjenek el, levittem a Medencéhez. Leültettem, a szemébe néztem, és azt mondtam neki, Mikey kibaszottul szégyellheted magad. Szégyellheted magad azért, ahogy élsz, és szégyellheted magad azért, mert bemocskolod a Feleséged emlékét. Geena jobbat akart neked, és ha most figyel téged a Mennyből, akkor egész nap csak sír. Nem szólt egy szót sem. Hátat fordított nekem, és kisétált a Házból. Nem tudtam, hova ment, semmit se hallottam róla, és gyászolni kezdtem. Én is úgy gyászoltam, ahogy ő. Túl sokat ittam, túl sokat kokszoltam, és sok hülyeséget csináltam. Egy évvel később az ágyamban feküdtem, és meghallottam, hogy valaki bejött a házamba. Mindig van fegyver a párnám alatt, elővettem és körülnéztem. Hallottam, hogy a konyhában van valaki, bementem, és Michaelangelo állt ott, 25 kilóval soványabb volt, jobban és egészségesebben nézett ki, mint valaha. Rám nézett, és megkérdezte, hogy miért ilyen üres ez a rohadt hűtőszekrény. Megöleltem, és megkérdeztem hol járt, és azt mondta, itt, ezen a Klinikán, ahol most mi vagyunk. Azt mondta, hogy azon a napon, amikor beszéltem vele és kiment a házából, azt tervezte, hogy kocsival elmegy a Sivatagba és főbe lövi magát, de amikor odaért, nem tudta megtenni. Elhatározta, hogy ha meg fog halni, akkor úgy akar meghalni, ahogy élete nagy részét leélte, vagyis méltósággal és tisztességben. Hallott erről a helyről, és elhatározta, hogy idejön. Vett egy térképet, idevezetett Vegasból, és itt maradt, amíg jobban nem érezte magát. Aztán beszállt az autójába, és néhány hónapos körutazást tett, megnézte a Fehér Házat, a Key Westet, a Bourbon Street-et és Alaszkát. Mindent megnézett, amit már régóta szeretett volna látni. Azért jött el hozzám, hogy elmondja, nyugdíjba vonul, és azt akarja, hogy én is menjek be a Klinikára. Azt mondta, ez a hely megváltoztatta az életét. Azt mondta, a kijózanodás az élete legnehezebb vállalkozása volt, de a Geenával

töltött évek mellett ez a legjobb, ami egész életében történt vele. Azt akarta, hogy én is csináljam végig, azt mondta, addig nem hagy el, addig nem fog meghalni, amíg végig nem csinálom. A nap további részében golfoztunk, és erről a helyről beszélgettünk. Azt mondta, amikor először meglátta, azt hitte, nagy hibát vétett. Arra gondolt, hogy elmegy, de aztán mégis maradt. Néhány nappal később jobban érezte magát, és tudta, hogy működik a dolog. Egy hónappal később már tudta, hogy rendbe fog jönni. Voltak kemény és rossz pillanatai, olyan pillanatai, amikor azt hitte, hogy képtelen végigcsinálni, de amikor ezt érezte, akkor is kitartott. Keményen kitartott és fékezte magát, és aztán jó dolgok következtek. Mikor készen állt arra, hogy elinduljon, tudta, hogy nem fog többet se inni, se anyagozni, azt mondta, boldogan és büszkén sétált ki az épületből. A következő néhány napban egyre többet beszéltünk arról, hogy milyen hatással volt rá ez a hely, és hogy nekem is ide kellene jönni. Egy héttel később megint eljött a házamba, és azt mondta, elvisz a kedvenc Éttermembe vacsorázni. Nem tudom, hogy szervezte meg a tudtom nélkül, de nagy vacsorát rendezett, az összes barátunkat meghívta, még a régi New York-i barátokat is. Mikor beléptünk, mindenki minket várt. Ettünk, ittunk és kokszoztunk. Michaelangelo azt mondta, másnap felrak egy repülőre, ezért nagyon belehúztam a dolgokba. Néhány óra múlva azt mondta, hazamegy. Azt mondta, nem érzi jól magát, ha egész este ilyen sok pia és drog van körülötte. Átölelt, és azt mondta, délben értem jön, és kivisz a Repülőtérre. Átöleltem, és azt mondtam neki, addigra elkészülök, és azt akarom, hogy büszke legyen rám. Azt mondta, tudta, hogy így lesz. Leonard nagy levegőt vesz. Megfordult, és odasétált az ajtónállóhoz. Az ajtóból figyeltem, amíg kint várta a kocsiját, és reméltem, hogy visszafordul és integethetek neki. Amíg ott állt, megjelent egy fekete Lincoln, fékezett és lehúzta az ablakait. Tudtam mi fog történni, kiáltani próbáltam, de még mielőtt bármit is tehettem volna, kidugták a puskacsöveket. Egyből tüzelni kezdtek. Kurvára szétlőttek mindent. Michaelangelo rögtön elterült, de még akkor is tüzeltek rá, amikor a földön feküdt. Mire odaértem, már elintézték, tizenhat lövést kapott, kettőt a mellkasába, négyet a gyomrába, a többit a karjába és a lábába lőtték. Az emberek összevissza rohangáltak, mindenütt vér folyt, Michaelangelo haldoklott, tizenhat golyót eresztett bele egy csomó rohadt Szemétláda. Leonardnak remeg a hangja, könnycseppek futnak végig az arcán. Magamhoz öleltem, és folyt a vére. Öleltem, és megmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Még magánál volt és tudott beszélni, de tudta, hogy kinyírták. Mielőtt meghalt, még felemelte a véres kezét, és megsimogatta az arcomat. Rám nézett, és azt mondta, élj tisztességben és méltósággal, tartsd tiszteletben a Szüleid emlékét. Azt akarom, hogy úgy élj, ahogy az Édesapád szerette volna, járjál Golfozni, azt akarom, hogy józan és szabad légy. Tedd meg értem, Leonard. Élj szabadon és józanul. Kemény lesz, kegyetlen és ijesztő, de

ha kitartó vagy, akkor rendbe jössz. Tarts ki. Aztán meghalt a karjaim közt, lelőtték, mint egy kibaszott kutyát. A karjaim közt halt meg. Leonard kiborul és sírni kezd. Remeg, szipog és zokog, olyan mély sebből tör fel a zokogás, ami sose fog begyógyulni. Hagyom, hogy sírjon, hagyom, hogy emlékezzen a sok fájdalomra és veszteségre. Megvigasztalhatnám, de nem segítene rajta. A sosem gyógyuló sebeket csak egyedül siratjuk. Nemsokára visszanyeri a lelkierejét, ezzel együtt a keménységét, kegyetlen és főnökies tartását. A Tó túlpartját bámulja, a felszáradó ködtakarót, a recsegő jégpáncélt, de még mindig a halottat látja maga előtt. Másnap nem szálltam fel a Repülőre, és még sokáig nem indultam el. Michaelangelót Geena mellé temettem, és úgy zokogtam a sírjuknál, mint az előbb, és mindig így zokogok, ha rájuk gondolok. Aztán egy hétre bezárkóztam a házamba, és borzasztó keményen kikészítettem magam. Egy hét után rendbe jöttem, és csak a bosszúra tudtam gondolni. A következő évet azzal töltöttem, hogy kinyomozzam, kik azok a Faszfejek, akik felelősek Michaelangelo meggyilkolásáért. Aztán megtaláltam azokat a Faszfejeket is, akik felbérelték őket, és azokat a Faszfejeket is, akik az ő főnökeik voltak. Nem érdemes sok szót vesztegetni arra, hogy mit csináltam velük, de annyit elmondhatok, amikor kinyírtam őket, nem biztosítottam számukra azt a luxust, hogy egy szerető barátjuk karjai között haljanak meg. Az egész évet piálással és kokszozással töltöttem, és közben megpróbáltam megszerezni azt a rohadt Golfklubot Westchesterben. Nem sikerült, ezért elhatároztam, hogy tartok egy ki szünetet és idejövök, mert arra gondoltam, ha az Édesapám kérését nem tudom teljesíteni, akkor teljesítem a második Apám kívánságát. Hihetetlenül kemény dolog volt itt maradni és ezt végigcsinálni, sokkal keményebb, mint gondoltam. Amikor bejöttem, kurvára le voltam robbanva. Nem annyira mint te, de épp elég durván. Minden egyes másodperc pokolian szörnyű volt. Most már egyre könnyebb, de még mindig kibaszott nehéz, sokkal több rossz van benne, mint jó, és sokkal gyakrabban érzem rosszul magam, mint jól. Nem tudom, mit gondoljak a Felsőbb Erőkről és a Tizenkét Lépésről és a többiről, amiről itt beszélnek, de az tudom, hogy ha szarban vagy és azt hiszed, hogy egy percig sem bírod már tovább, de mégis kitartasz és kemény maradsz és összeszeded magad, akkor ki tudsz mászni a szarból. Az Öreg Barátomnak igaza volt, neki mindig igaza volt, az utolsó szavaival is az igazságot mondta ki. Tarts ki. Tarts ki. Leonard felém fordul és rám bámul. Visszabámulok. Több okból kifolyólag meséltem el neked ezt a történetet. A legfontosabb része, hogyha nagyon magad alatt vagy, és azt hiszed, hogy kurvára nem bírod tovább, akkor tarts ki, és előbb vagy utóbb ki tudsz mászni a szarból. Egymásra bámulunk. Már mondtam neked Kölyök, ha netán kisétálsz innen, akkor visszahozatlak. Annyiszor hozatlak vissza bazmeg, ahányszor elmész. Kipróbálhatod, hogy így

van-e, de inkább azt tanácsolom neked, hogy ne tedd. Okos dolog lenne, ha megfogadnád a tanácsomat. Lehet, hogy Kokainfüggő vagyok és a Betegtársad vagyok, és én is szét vagyok csúszva, de attól még adhatok jó tanácsokat. Legyél okos, legyél erős, élj tisztességesen és méltósággal, és tarts ki. Egymásra bámulunk. Hallgatom a szavait, tisztelem őt, és tiszteletben tartom azt is, amit mond. Igaza van. Tapasztalatból és nagy átéléssel mondja. Tudok hinni ezekben a dolgokban. Igazság, megérzés, tapasztalat. Ezekben tudok hinni. Ki kell tartanom. Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Bólintok. Igen, meg tudom. Mosolyog. Fogsz még kötözködni velem. Megrázom a fejem. Nem, többé nem kötözködöm. Egyre jobb vagy, Kölyök. Kuncogok. Elfordulok, és átnézek a Tó felett. A köd elszállt, a jégtakaró kisebb lett, a jégcsapok mindenfelé szaporán csepegnek. A Nap fent van, az Ég kék, üreskék, tisztakék, világoskék. Meginnám az Eget, ha meg tudnám inni, meginnám és ünnepelnék, és hagynám, hogy feltöltsön, és én is Éggé válnék. Jobban vagyok. Üres és tiszta és világos és kék. Jobban vagyok. Leonard beszél. Itt az ideje reggelizni. Aha. Leonard feláll. Felnézek rá. Köszönöm Leonard. Mosolyog. Szívesen Kölyök. Felállok. Valami mást is szeretnék neki mondani, de nem találok szavakat arra a nagy, természetes és mélyről jövő szeretetre, amit iránta érzek. Felé nyúlok, átkarolom és megölelem Leonardot. Nem találok szavakat, ezért a tetteim beszélnek. Nagy, természetes és mélyről jövő a szeretetem. A tetteim igazat beszélnek. Elengedjük egymást és visszasétálunk a Klinikára. Ahogy megyünk előre az Ösvényen, több Beteggel is találkozunk, köszönünk vagy bólintunk nekik, vagy néhány kedves szót váltunk velük. A legtöbbjük a testmozgás miatt gyalogol, és a legtöbbjük tudja, hogy merre megy. Nem sokan sétálnak csak úgy. Csak néhányan vannak elveszve. Bemegyünk az Ebédlőbe, tálcát veszünk, kaját kapunk, és leülünk egy asztalhoz Matty, Ed, Ted, Miles és egy Bobby nevű fazon mellé. Bobby alacsony, kövér, a bőre rózsaszín, a haja vörös, mint az íreknek, és egy hatalmas adag kaja van előtte. Óriási falatokban eszi a tükörtojást, és közben történeteket mesél. Matty, Ed és Ted ugratni próbálják, Miles csak ül, és csendben hallgatja őket.

Nem figyel ránk, amikor leülünk. Nem hagyja abba se az evést, se a beszédet, álla alatt a nagy tokája továbbra is ide-oda ugrándozik. Brooklynban élő Gengszter ismerőseiről mesél történeteket, akiknek ő mozgatja a pénzét a Tőzsdén és egyéb befektetésekben, és akik annyi drogot és nőt szállítanak neki cserébe, amennyit csak akar. Mikor a kábítószerek mennyiségéről beszél, Matty kineveti, és azt mondja, több anyagot kellett volna kérnie. Bobby ekkor kijavítja magát, és azt mondja, tulajdonképpen többet kapott. Mikor a nőkről beszél, Ed azt mondja, négy az nem is olyan nagy szám egyszerre, és Bobby azt mondja, a következő alkalommal nyolc nővel csinálta. Aztán a crackről kezd beszélni, hogy mekkora adagokat szívott belőle, és Ted megkérdezi, milyen érzés, mert mindig ki szerette volna próbálni. Bobby azt mondja, olyan, mint a nagyon erős fű. A valóságban egyáltalán nem ilyen. Ted kineveti, de meglepődöttséget és áhítatot színlel. Leonard nyugodtan ül, csendben hallgatja és figyeli. Néha feltesz egy-egy kérdést Bobbynak azzal kapcsolatban, hogy kiket ismer, és honnan ismeri őket. Nem tudom megmondani, vajon Leonard ismeri-e az összes embert, akikről Bobbyval beszélgetnek, de azt tudom, hogy ezzel beméri a fazont. Nem hiszem, hogy nagy hatást gyakorolna rá. Én végül lefáradok Bobby hülye szövegétől, és felröhögök, amikor a pénzről beszél és azt állítja, hogy milliókat keres. Abbahagyja a locsogást, rám bámul, és azt kérdezi, hogy mi a fasz olyan vicces szerintem. Én visszabámulok, és azt mondom, hogy szórakoztatónak találom a hazugságait, Miles is megszólal, először a reggeli alatt, és azt mondja, szerinte is szórakoztató. Bobby, mint mindenki, akit szembesítenek a hazugságaival, rögtön bepipul és védekezni kezd. Megkérdezi, hogy ki a fasz vagyok én, és hogy a faszba merem őt megvádolni. Elmondom neki, hogy egy senki vagyok, és azért vádoltam meg, mert ilyen kedvem van. Azt mondja, ő nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy így belegázoljanak a becsületébe, és jobban teszem, ha visszavonom, amit mondtam, különben szembe kell néznem a következményekkel, és én elképzelem és nagyon humorosnak találom, hogy mi lenne, ha a százhatvan kiló súlyával, a hájas seggével és a rezgő tokájával rém dühösen megtámadna, és semmi esélye sem lenne ellenem. A képébe röhögök, és ő feláll, és megkérdezi, akarok-e bunyózni, gyere te kis Köcsög, mondja, és én felállok, és azt mondom, oké, máris kezdhetjük. Erre Lincoln és Keith felé néz, akik néhány asztallal arrébb esznek, és azt mondja, szerencséd, hogy itt vannak, különben szétrúgnám a segged. Kiröhögöm, felveszem a tálcámat és elsétálok. Ráteszem a tálcámat a futószalagra. Megfordulok, és nekiütközöm Lillynek. Leejti a tálcáját a földre, minden szétgurul, lehajol, hogy eltakarítsa a szemetet, és én is lehajolok segíteni. Egy üres kávéscsészéért nyúlok, megfogja a kezem, és érzem, hogy egy összehajtogatott papírlap van a tenyerében. Elhúzza a kezét, és a papír ott marad. Olyan, mintha drogot vennék az Utcasarkon. Bármi legyen is a papírban vagy a papíron, azonnal akarom. Ugyanúgy, mint az Utcasarkon,

tudom, hogy vámom kell vele, amíg egyedül leszek. Ugyanúgy, mint az Utcasarkon, tudom, hogy ezt nem szabad. Beteszem a papírt a nadrágom jobb zsebébe, elindulok az Előadóterembe, és keresek bent egy helyet a hátsó sorban. Korán érkezem, a Terem majdnem üres. Benyúlok a zsebembe és kihúzom a papírt. Ugyanúgy, mint az Utcasarkon, remeg a kezem és kalapál a szívem, alig látok a szememmel, koncentrálnom kell, hogy fókuszáljon a szemem, és ha nem tudom gyorsan elolvasni, hogy mit kaptam, akkor kurvára megbolondulok. Remeg a kezem. Kihajtogatom. Nincs benne semmi, és nem is vagyok benne biztos, hogy azt vártam, hogy legyen benne valami. Ha drog lett volna benne, nem is tudom, mit csináltam volna vele. Megfordítom a papírt, és írás van rajta. Szavakat látok, koncentrálnom kell, fókuszálnom, és megnyugodnom, hogy el tudjam olvasni a szavakat. El tudom olvasni. Azt írja, találkozzunk négykor a Tisztásunkon. Újra elolvasom. Találkozzunk négykor a Tisztásunkon. Újra és újra elolvasom, és megint és megint ugyanazt írja. Találkozzunk négykor a Tisztásunkon. Remeg és remeg a kezem, és kalapál, kalapál a szívem, a szemem nem fókuszál, koncentrálnom kell, hogy fókuszáljon. Találkozzunk négykor a Tisztásunkon. Újra és újra. Újra és újra. A Betegek kezdenek beszivárogni az Előadóterembe. Óvatosan összehajtogatom a papírt, és visszarakom a zsebembe. Ülök, és magam elé bámulok, a négy órára gondolok, mígnem mellém ül Leonard, Ed, Ted, Matty és Miles. Nevetgélnek és jó hangulatban vannak, arról beszélnek, hogy húzták csőbe, és hogy ugratták Bobbyt. Elmondják nekem, hogy miután elmentem, Ted azt mondta rólam, hogy San Francisco-i Jógatanár vagyok, és egy ritka Indián drogra szoktam rá, aminek sampon a neve, ugyanúgy ejtik mint a hajtisztító szert, de champuun-nak írják. Bobby erre azt válaszolta, vert már meg Jógatanárt, és hogy nem habozik, ha újra meg kell tennie. Elkezdődik az Előadás, a mindenható Tizenkét Lépés Ötödik Lépéséről szól. Egy Katolikus Pap tartja. Egy szavára se figyelek oda. Ülök és keresztülnézek az Előadótermen. Ülök és Lillyt bámulom. Az Előadás véget ér. Felállok, és követem a többi Beteget, magával ragad az ajtó felé áramló tömeg, és magával ragadnak az emlékeim. Kilépek a Terem ajtaján, Ken ott áll és rám vár, engem vár, ahogy mindig, úgy néz ki, mintha mindig csak ott állna és rám várna. James? Mi az ábra, Ken? Arra vagyok kíváncsi, hogy kiszínezte-e az Első Lépés munkafüzetet. Még nem. Belekezdett már? Még el se kezdtem. Azt szeretném, ha ma délelőtt dolgozna rajta. Oké.

Nem kell sietni, de ha befejezi, hozza be az Irodámba. Ha nem vagyok ott, akkor hagyja az asztalomon. Úgy lesz. Van valami előrelépés a Céljaink Táblán? Nincs. Azon is gondolkodjon egy kicsit. Oké. Találkozunk később? Már nagyon várom. Ken kuncog és elsétál. Én a másik irányba indulok, és visszamegyek az Osztályra. Lemegyek az Alsó Szintre, kiveszek egy doboz színes ceruzát, és megkeresem a Dínomdánom Rózsaszínt. Ott van, és ott van mellette a másik hatvanhárom szép ceruza. Elindulok visszafelé a lépcsőn, és meglátom a Céljaink Táblát a Felső Szinten a falon. Odamegyek, megállok előtte, és megnézem. Nagyméretű furnérlemezre ragasztott vastag kartonpapír, amit vízszintes és függőleges vonalakkal négyzetekre osztottak. Minden négyzetben szerepel egy név, amit letörölhető filctollal írtak be, és a név mellé van írva a cél. Néhány cél elég szimpla, mint például Munkát Találok és Megtartom, Józan Maradok Hatvan Napig, A Társadalom Hasznos Tagja Leszek. Néhány cél szomorú, például, Szóba Álljon Velem a Feleségem, Visszanyerem a Gyermekeim Tiszteletét, Hat Hónapig Ne Kerüljek Börtönbe. A legtöbb cél olyasmi, hogy Javítsam a Kapcsolataimat a Barátaimmal és a Megváltó Jézus Krisztussal, Együttműködjek a Programban, és Minden Pillanatban a Tizenkét Lépés Szerint Éljek, Újra Összeszedjem magam: Erős legyen a Lelkem, és Erős legyen a Testem. Matty neve mellett a cél, Abbahagyni a Kibaszott Káromkodást, ez megnevettet. Leonard neve mellett a cél, Kitartani, ettől elmosolyodom. Miles neve mellett a cél, Élni, aminek a legtöbb értelme van. Az én nevem mellett üres a hely. Be kell rendezkednem a túlélésre, hogy hosszú távon is túlélő lehessek, ezenkívül nem jut eszembe semmi olyan cél, ami bármit is jelentene számomra. Odaírhatnám, hogy Túlélni, de inkább a szívemben őrzöm ezt a szót, minthogy egy kurva táblára írjam. Amikor azon nevettem, hogy Jógatanár vagyok és rászoktam a champuunra, jól esett a nevetés. Amikor egyáltalán elnevettem magam itt bent, ami elég ritkán fordult elő, az mindig jól esett. Írhatnám azt a táblára, hogy Nevetni, de inkább olyat szeretnék írni, amitől mindig elnevetem magam, ha ránézek, tehát kezembe veszem a filctollat és azt írom a nevem mellé, Los Angeles-be Megyek, és Valóra Váltom az Álmomat. A Lakers Szurkolólánya leszek. Befejezem és nevetek. Hátralépek, újra elolvasom a szavaimat és nevetek. Kisétálok a Felső Szintről, és belépek a Szobámhoz vezető Folyosóra, és nevetek. Jól esik a nevetés. Nem nevettem eleget, és többet szeretnék nevetni. Elmegyek Los Angeles-be, és egy Kibaszott Lakerlány leszek.

Bemegyek a Szobámba, leülök az ágyamra, kinyitom a színesceruzás dobozt, kinyitom a munkafüzetet, előveszem a Dínomdánom Rózsaszínt a dobozból és olvasni kezdek. A könyv első része Joe történetét meséli el. Joe nagy piás, aki elveszíti a Feleségét, az Állását, az összes pénzét, és az utcán köt ki, ahol üvegből issza az olcsó bort. Joe nem akarja beismerni, hogy valami baj van vele, vagy hogy elveszítette az önuralmát. A történetet egyszerű szavakkal és egyszerű képekkel mesélik el, a figuráknak és a helyszíneknek csak a körvonala van meg, és a körvonalak belsejét kell kiszínezni. Gondolom az egésznek annyi az értelme, hogy miközben kiszínezem a képeket, van időm megérteni Joe kínszenvedését, és ezeket a kínokat közben felfedezhetem a saját életemben is. Ha Joe nem tud uralkodni magán, akkor valószínűleg én sem tudok uralkodni magamon. Ha Joe az Utcán végezte, akkor vigyáznom kell, mert én is ott végezhetem. A könyv végén, miután levonjuk a tanulságot, mert Joe beismeri, hogy elveszítette az önuralmát és belép az AA-ba, van egy huszonhét kérdésből álló felmérés az alkoholizálási szokásokról. Egyszerű kérdések, melyekre igennel vagy nemmel kell válaszolni. Kelt már úgy fel reggel, hogy nem emlékezett az ivással töltött előző este egy részére? Igen. Vannak olyan helyzetek, amikor kellemetlenül érzi magát, ha nem kaphat alkoholt? Igen. Amikor józan, meg szokta bánni azt, amit részegen tett? Igen. Szokott remegni reggelente, amikor ivás után kel fel? Igen. Előfordul, hogy néha napokon keresztül részeg? Igen, igen, igen, igen, igen. Minden kérdésre igennel válaszolok, mind a huszonhétre, ami a felmérés szerint azt jelenti, hogy a krónikus és veszélyes Alkoholizmus késői fázisában vagyok. Mondjanak már valami olyasmit is, amivel nem vagyok kibaszottul tisztában. Visszateszem a Dínomdánom Rózsaszínt a dobozba, és kiveszem a Fekete ceruzát. A legtöbb ceruzát sokszor, a Feketét viszont alig használták. Az emberek valószínűleg azért nem használták a Feketét, mert az nem egy vidám szín, és kötelezőnek tartják a vidámságot, még a ceruzák színének megválasztásában is. De én szeretem a Feketét. Kedvelem ezt a színt, megnyugtat, és ezzel a színnel van a legtöbb tapasztalatom. A legsötétebb sötétségben minden fekete. A legmélyebb lyukban minden fekete. Az erőszakos és függő agyamban is minden fekete. A kiürült memóriám és az elfeledett emlékek is mind feketék. Szeretem az istenverte feketét, és megadom, ami jár neki. Visszapergetem az oldalakat, és elérek a könyv első oldalára. Kezembe veszem a szép Fekete ceruzát és nagy, hosszú és egyenes betűkkel azt írom az egész oldalra, NEKEM, és nem veszem figyelembe a figurák körvonalát. A következő oldalra azt írom, NINCS. Az összes következő oldalra egy-egy szót írok, SZÜKSÉGEM ERRE A FASZSÁGRA, HOGY RÁJÖJJEK, ELVESZÍTETTEM AZ ÖNURALMAM. Befejezem és átnézem a munkámat. Minden oldal tökéletes lett, és nagyon tetszik. Becsukom a könyvet. Jó munkát végeztél, James. Nekem nincs szükségem erre a faszságra, hogy rájöjjek, elveszítettem az önuralmam. Jó munkát végeztem.

Van még egy órám ebédig, ezért lelököm a kifestőkönyvet a padlóra, ott a helye, és felveszem a Tao te Kinget. Megnézem az első és a hátsó borítót, a hülye idézeteket a buggyant betűtípusokat és a vicces neveket. Kíváncsi vagyok, hogy magamnál voltam-e teljesen, amikor legutóbb ezt olvastam. Kíváncsi vagyok, hogy fáradt voltam, vagy ki voltam borulva a Lillyvel a Tisztáson való találkozásunk miatt. Vagy talán Miles klarinétjátéka hipnotizált volna? Belenézek a könyvbe és kíváncsi vagyok, miért lehetett rám ilyen nagy hatással. Csak négy oldalt olvastam. Kinyitom az Ötödik versnél az ötödik oldalon. Átfutom a sorokat. Hagyom, hogy az agyam felfogja. Hagyom, hogy a szívem megérezze. Az ötös is olyan, mint a többi. Az ég és föld nem emberi: néki a dolgok, mint szalma-kutyák. A bölcs ember sem emberi: néki a lények, mint szalma-kutyák. Az ég és föld közötti tér, akár a fújtató, üres és nem szakad be, mozog és egyre több száll belőle: kell rá szó, ezernyi; jobb némán befelé figyelni. Most is hat rám, és van értelme. Most is beindít és igaznak hangzik. Csak ez számít. Az igazság. Valóban igaznak hangzik. Érzem. Hatos. Csodálatos asszonynak hívják: ő a völgy örök szelleme. A csodálatos asszony kapuja ég és föld gyökere. Végtelenül munkálkodik, nem fárad el sose. Hetes. Örök az ég, és örök a föld. Azért örök az ég s a föld, mert nem önmagukért élnek, ezért nem fogy belőlük az élet. Épp így a bölcs: hátrahúzódik, ezért halad, nem őrzi magát, ezért megmarad. Így van: saját érdeke nem űzi sose, ezért teljesül saját érdeke. A Nyolcas és a Kilences azt mondja, a legfőbb jó a vízhez hasonló, mindennek hasznos, de nem harcos. Azt mondja, a víz az út-hoz hasonló, a barátság az emberit kövesse. Azt mondja, aki tölt színükig: jobb, ha előbb abbahagyja. Azt mondja, aki túl élesre fen: élét hamar kicsorbítja. Azt mondja, a kincs, gőg, rang egyszerre: mekkora szerencsétlenség! Alkotni, adni, majd visszavonulni: ez az égi bölcsesség. Ezek a dolgok, versek, szavak, ezek a gondolatok sokat jelentenek nekem. Nem mondják meg, hogy mit tegyek, mi legyek, miben higgyek, mivé váljak. Nem ítélkeznek felettem, és nem próbálnak meggyőzni. Nem osztogatja az igazságot, nem színlel. Nem támad, nem zavar, nem mondja, hogy hibás vagyok. Nincs Hatalom és nincsenek szabályok. Csak egymásba kapcsolódó szavak a papíron, melyek türelmesen várnak rám, hogy elfogadjam vagy elutasítsam őket. Nem érdekli őket, hogy elfogadom-e, vagy sem. Sose fogják azt mondani, hogy nincs igazam. De azt se fogják mondani, hogy igazam van. Csak ülnek ott a papíron. Nem olvasom el újra. Becsukom a könyvet, békén hagyom őket. Az ágyamon vagyok, és szeretem az ágyamat. Puha és meleg, és én nem vagyok se puha, se meleg, de elképzelem, hogy milyen jó lehet ilyennek lenni. Sose voltam ilyen. A hideg, kemény, tomboló Dühöt ismerem csak magamban, és már nagyon unom. Annyira unom már, hogy meg akarok halni, hogy ne kelljen többet ezt éreznem. Puha és meleg szeretnék lenni. Félelmetes lenne ilyennek lenni. Bánthatnának,

ha puha és meleg lennék. Más is bánthatna, nemcsak én. Nehezebb puhának lenni, mint keménynek. Más is bánthatna, nemcsak én. Mindjárt dél lesz. Hallom, hogy férfiak beszélgetnek az Szobám előtt. Az Ebédlőbe mennek, nevetnek valamin, kíváncsi vagyok, mit éreznek majd, ha abbahagyják a nevetést. Itt a nevetés az egyetlen drog. A nevetés és a szeretet. Mind a kettő drog. Kimászom az ágyból, és beviszem a kifestőkönyvet Ken Irodájába. A Szoba üres, az asztalra teszem. Bemegyek az Ebédlőbe, kérek egy makarónit marhahússal, és leülök a férfiak mellé, akikkel enni szoktam. Matty, Ed, Ted, Leonard és Miles. Szokásos kajálás. Sztorizás, káromkodás, röhögés. Mielőtt befejeznénk, Lincoln odajön hozzánk, és azt mondja, nem kell Előadásra mennünk, mert megbeszélést tartunk az Osztályon. Ed megkérdezi, hogy miért, erre azt mondja, ne törődjön vele, csak legyen ott. Befejezem az evést, és ráteszem a tálcámat a futószalagra. Visszamegyek az Osztályra, és csatlakozom a Férfiakhoz az Alsó Szinten. A kanapén ülnek, kávét isznak és cigarettáznak. A beszélgetés témája Roy. A legújabb elmélet szerint nagyon be volt rúgva. Az alkohol teljesen megváltoztathatja az embert, de több drogszakértőnk is megemlíti, hogy Roynak nem volt lelassulva a beszéde, és nem voltak letompulva a reflexei, ami a komoly alkoholos befolyásoltság fő jellemzője. Azt mondják, kábítószer volt, de vitatják, hogy milyen fajta. Bobby, aki nem is volt itt az incidens idején, le akarja zárni a vitát azzal a megállapítással, hogy Roy valószínűleg egy erős fogyókúrás gyógyszert szedett, és hozzáteszi, hogy ő már sokszor látott ilyesmit a Wall Streeten. Matty azt mondja neki, hogy kurvára megőrült, mert a rohadt fogyasztó tabletták kurvára nem ezt csinálják a kibaszott Emberrel. Bobby megkérdezi Mattyt, ismeri-e a Wall Street-et, és tudja-e, hogy hol van. Matty azt mondja Bobbynak, kurvára nem számít, hogy hol a faszban van a Wall Street, amikor szétverem azt a kibaszott hájas seggedet. Bobby nevet, és azt mondja, gyere csak Kisember, ez lesz az utolsó tévedésed. Matty feláll és elindul, de Leonard megkéri, hogy üljön le, mert Bobby nem éri meg a balhét. Matty leül. Lincoln bejön, kihúz egy széket, és leül a csoportunkkal szemben. Mindenki elcsendesedik, és arra várunk, hogy beszélni kezdjen. Elhelyezkedik, egy pillanatra a földre bámul, aztán felnéz. Beszél. A legtöbben ismerik Royt, és látták, hogy viselkedett tegnap éjjel. Akik nem ismerik és nem látták tegnap, most figyeljenek, mert elmondom, mi volt. Roy a Betegünk volt. Legtöbbször példamutatóan viselkedett. Keményen dolgozott, komolyan vette a Programot, megtanulta és betartotta a Szabályokat. Amikor elment tőlünk egy hete, a Személyzet többi tagjával együtt én is biztos voltam abban, hogy hosszú távon meg fog gyógyulni. Tegnap éjjel, három óra harminc körül besurrant a Biztonsági zónán, belépett az Épületbe, és bejött az Osztályunkra. Egy nagy bot volt nála, és felmászott annak a kanapénak a tetejére. Rámutat az egyik kanapéra.

Ordítani kezdett. Én voltam az Ügyeletes, kihívtam a Biztonságiakat, és amikor lejöttünk ide és megtaláltuk, azt mondta, a neve Jack, és megfenyegetett, hogy megver minket a bottal. Lefegyvereztük, eltávolítottuk az Osztályról, és átvittük megfigyelésre az Orvosi Osztályra. Onnan egy Pszichiátriai Intézetbe vitték. Ebben a pillanatban nagy valószínűséggel azt hisszük, hogy Roy az MPD betegségben szenved, ami a Multiple Personality Disorder (Tudathasadásos Személyiségzavar) rövidítése. Azoknak, akik nem tudják, mi az MPD, elmondom, ez egy olyan pszichés állapot, amikor kettő vagy több különálló Személyisége van egy Személynek, és ezek a Személyiségek külön érzékeléssel, gondolkodásmóddal és viselkedésmintákkal rendelkeznek. Bár ezek a Személyiségek ismerhetik egymást, gyakran nem tudnak egymásról, és hosszú ideig egymástól teljesen függetlenül létezhetnek. A múlt éjszaka legalább négy, de lehet, hogy öt különböző személyiség létét figyeltük meg Roynál. Az egyik az a fickó, akit akkor ismertünk meg, amikor itt volt. Nagyon szomorú és megrázó éjszaka volt a tegnapi. Én voltam Roy Nevelőtanára, nagyon büszke voltam rá és a munkára, amit közösen végeztünk, amíg itt tartózkodott. Remélem mindannyian mondanak majd egy imát érte, mindegy, hogy milyen formában. Van kérdés? A Kopasz Férfi beszél. Hogy létezik, hogy ez nem derült ki a teszteken és a többi vizsgálat alatt? Néhány kivételtől eltekintve, amit most, így visszatekintve már másképp látok, az elsődleges és domináns Személyisége az volt, aki itt volt. Amikor ez a Személyisége töltötte ki a teszteket és végezte a közös munkát, akkor semmi esélyünk nem volt arra, hogy rájöjjünk, miről van szó. Egy újonnan érkezett férfi beszél. Magas és vékony, és fekete napszemüveget visel. Gyakori ez? Nem, még sose láttam ilyet, és úgy tudom, senki nem találkozott még ilyen esettel a Klinikán. Miles beszél. Van erre gyógykezelés? Hosszú távú pszichiátriai kezelés, csoportos és intenzív terápia. A legtöbb gyógymód megegyezik azzal, amit a súlyos és gyógyíthatatlan elmebetegeknél használnak. Ted beszél. Van egy kérdésem. Mi az? Ted beszél. Sose bírtam Royt, ezért azt szeretném kérdezni, hogy ide hozatná-e az eredeti Faszfej személyiségével együtt, hogy jól elverjem a seggét? Mindenki nevet. Lincoln bámul, beszél. Ez nem vicces, Ted. Nem akarok vicces lenni. Meg akarom verni azt a Faszfejet.

Még többen nevetnek. Lincoln megrázza a fejét, nem akar Tedre figyelni. Van más kérdés? Senki se beszél. Lincoln feláll. Kezdjük el a délutáni programot. A Negyedik Lépés Csoport itt marad, a Harmadik Lépés Csoport felmegy, a többiek pedig végezzék a személyre szabott feladatukat. James, jöjjön velem Joanne irodájába. A férfiak elindulnak a csoportfoglalkozásokra vagy a saját dolgukra. Felkelek, és elsétálok Lincolnnal Joanne irodájához. Nem beszél hozzám, és én se beszélek hozzá. Egyikünk se néz a másikra. Odaérünk, és bekopog az ajtón. Bentről halljuk Joanne hangját. Tessék. Kinyitja az ajtót és belépünk. Joanne az íróasztala mögött ül, mutatja, hogy mi is üljünk le. Lincoln leül a kanapéra. Leülök egy székre a kanapé és az íróasztal között. Joanne beszél. Helló James. Hogy van? Jól. És maga? Jól vagyok. Előveszi az Első Lépés munkafüzetemet. Meg tudná ezt magyarázni? Nevetek. Szerintem ez magáért beszél. Lincoln beszél, egy kis dühöt érzek a hangjában. Ez teljesen elfogadhatatlan. Ez és a táblára írt célja sérti a mi munkánkat is. Azt gondoltam, hogy ez a rohadt kifestőkönyv az én intelligenciámat sérti, a célt pedig csak viccből írtam. Azért írtam, mert nevetnem kell tőle, és a nevetéstől jól érzem magam, és az egyetlen célom, hogy jól érezzem magam. Ha jól érzem magam, akkor úgy érzem, hogy gyógyulok. Joanne beszél. Megértem a szándékait James, de nem hinném, hogy helyénvaló. Lincoln beszél. Egyáltalán nem. Joanne beszél. Próbálunk megtervezni magának egy átfogó Gyógyító Programot, és amit mondunk és tanítunk, az a jövőjére is hatással lesz, amikor majd elhagyja a Klinikát. De eddig még nem úgy halad, ahogy mi szeretnénk. Úgy tűnik, hogy valamennyire megértette az Első Lépést. Nevetek. Miért nevet? Beszélek. Az Első Lépés, ha jól emlékszem, azt mondja, be kell ismernünk, hogy nem tudunk uralkodni az alkohol és a drogok felett, és hogy nem tudjuk irányítani az életünket. Azt hiszem, ezt teljesen megértettem.

Lincoln beszél. Biztos ebben? Három államban köröznek. Alkoholista vagyok és crackfüggő. Munkanélküli vagyok, képtelen vagyok dolgozni, és teljesen lecsúsztam. Minden éjjel elájultam, már régóta csak erre emlékszem, és tízéves korom óta az a leghosszabb józan állapotom, amit itt bent töltöttem. Nem tudok uralkodni magamon. Ha ezt akarják hallani, akkor kimondom. Kurvára nem tudok uralkodni magamon. Nem tudom irányítani az életemet. Joanne beszél. Nem mi vagyunk az ellensége, James. Tudom. Lincoln beszél. Akkor ne kezeljen úgy bennünket. Ne úgy bánjanak velem, mint egy idiótával, ne úgy beszéljenek velem, mint egy hülye Kisbabával, ne kelljen kifestőkönyveket kiszíneznem, és akkor nem tekintem magukat ellenségnek. Lincoln megrázza a fejét. Joanne beszél. Visszatérve a lényegre, nem úgy halad, ahogy szeretnénk. Mindennel szembeszáll, amit mondunk. Kételkedünk abban, hogy a Program végén normális életet kezdhetne. Ha nem akar Börtönbe menni, ebben tudunk segíteni, mert már kapcsolatba léptünk a Hatóságokkal azokban az államokban, ahol körözik magát, de ebben az esetben fel szeretnénk íratni magát a Rehabilitációs Központ várólistájára. Ott mit kellene csinálnom? Körülbelül azt, amit itt, csak napközben lenne egy fix munkája. Az ki van zárva. Lincoln beszél. Miért? Mert az nem menne nekem. Miért? Mostanában megpróbálok rájönni, hogyan tudnám ezt itt végigcsinálni. Csak kint az igazi Világban tudok majd levizsgázni, hogy sikerült-e. Ez a vizsga nem lehet igazi, ha egy Rehabilitációs Központ biztonságába rohanok vissza. Joanne beszél. Nincs szó biztonságról, ha egy veszélyes és gyógyíthatatlan függőséggel állunk szemben. A Rehabilitációs Központ támogatja magát, és magának most minden támogatásra szüksége van. Szüksége lesz rá, amikor elmegy innen egy hónap múlva vagy egy év múlva, sőt, valószínűleg egész életében szüksége lesz erre. Nincs szükségem biztonságra és támogatásra. Saját magam akarom megtalálni a kiutat, és szembenézni a dolgokkal, legyen az alkohol, drog vagy bármi más. Harcolni akarok, mert tudok harcolni. A harcnak pedig lesz győztese. Ha én győzök, akkor legyőzöm a sok szart, amiről azt hittem, sose fogom legyőzni, és tovább élem az életem. Ha nem én győzök, akkor legalább túl leszek rajta.

Lincoln beszél. Ha nem éli túl ezt a vizsgát, akkor meg fog halni. Ezt akarja, meg akar halni? Ha nem maradok józan, akkor igen. Nem marad józan, ha így folytatja a dolgokat. Miből gondolja ezt? Ezt nem gondolom, hanem tudom. Tudom, mert akárhányszor idejön valaki, aki azt hiszi, jobban tudja nálunk, hogy mit kell tenni, az végül elmegy innen, visszaesik, és nem kap több segítséget. Lehet, hogy igaza van, de legalább úgy halok meg, hogy megpróbáltam mindent megtenni, amiben hittem. Joanne beszél. Nem tetszik nekem ez a vizsga gondolat. Szerintem veszélyes, makacs és őrült elképzelés. Túl nagy a kockázat, hogy nem tudja megcsinálni. Gondolkodjon el ezen. Gondolkodjon el azon a véleményen, hogy éppen az okozhatja a halálát, ha ellenszegül annak, amit mi tanácsolunk. Jöjjön be hozzám holnap a reggeli Előadás után, és beszélgetünk még erről, hátha előbbre tudunk jutni. Felállok. Kell még csinálnom valamit ma délután? Csak gondolkodni. Akkor holnap találkozunk. Odalépek az ajtóhoz, kimegyek, becsukom magam mögött, és visszasétálok az Osztályra. Bemegyek a Szobámba, megnézem Miles ágya mellett az órát, három óra negyvenkettőt mutat. Tizennyolc perc múlva Lillyvel találkozom. Megkeresem Hank kabátját. Felveszem és végigmegyek az Osztályon. Kinyitom az egyik üvegajtót és kilépek a szabadba. Végigmegyek a füvön, most nem vizes, megtalálom az Ösvényt, és bemegyek az Erdőbe, a Nap élesen süt, és a fák ágai között vékony sugarakban árad be a fény. Végigmegyek az Ösvényen. Letört ágakat, megtépázott leveleket látok, és a szétszórt levelek irányába indulok el. A pusztításom nyomai vezetnek előre. Átverekszem magam a sűrű erdőn, és kiérek a Tisztásra. Üres. Leülök a koszba, hátradőlök, és becsukom a szemem. Nem aludtam eleget és fáradt vagyok. Több alvásra van szükségem, fáradt vagyok. Fáradt. Fáradt vagyok. Egy kezet érzek az arcomon. Puha és meleg, megpihen az arcomon és anélkül simogat, hogy megmozdulna. Az arcom másik oldalán egy szájat érzek, puha és nedves és gyengéd. Édes leheletet érzek a puszi előtt és után. A kezét és a száját felemeli az arcomról, azt kívánom, bárcsak maradnának még. Kinyitom a szemem és lassan felülök. Lilly áll mellettem nagy, zöld Katonai kabátba burkolva, fekete haja apró copfokba fonva, sápadt bőre visszaveri a Napsugarat. Mosolyog és megszólal. Helló. Mennyi az idő? Megnézi a karján az olcsó, műanyag Superwoman óráját. Hegeket látok a bőrén. Négy óra tíz.

Megdörzsölöm az arcomat. Elaludtam. Megint mosolyog. Felébresztettelek. Mosolygok. Örülök neki. Felém hajol, és megpuszilja az arcomat. Az ajka meleg, puha, nedves és gyengéd. Ösztönösen elhúzódnék, de nem teszem. Elhúzódik, és marad az édes lehelete. Válaszolj egy kérdésemre. Oké. Van Barátnőd? Habozok, eszembe jut a szőke, Északi-tengerkék szemű. Nincs. Miért haboztál? Volt, de már nincsen. Rágondoltam egy pillanatra. Hol van most? Fogalmam sincs. Mikor beszéltél vele utoljára? Kábé egy éve. Túl vagy rajta? Nem. Lilly mosolyog, előrehajol és megcsókol. Az elég rossz. Mosolygok. Nem mondok semmit. Ha mondanék valamit, az sem számítana. Kérsz egy cigit? Benyúl a kabátja egyik zsebébe, és előhúz egy doboz cigarettát. Aha. Vegyél egyet. Van tüzed? Benyúlok a zsebembe, és kiveszem az öngyújtót. Aha. Meggyújtom, tüzet adok neki, aztán magamnak. Jó napod van? Beszívom a füstöt. Rögtön érzem a nikotint. Nem esik olyan jól, mint Lilly csókja. Hosszú volt. Beszívja a füstöt, és rám néz. Minden nap hosszú itt bent. Ösztönösen félrenéznék, de nem teszem. Aha. Árulj el valamit. Rendben.

Miért vagy itt? Itt a Klinikán, vagy itt veled? Mind a kettőt kérdezem. Nem tudom. Mosolyog. Ez jó válasz. Ösztönösen félrenéznék, de nem teszem. Megszólalok. Te miért vagy itt? Mosolyog. Itt a Klinikán, vagy itt veled? Mosolygok. Mindkettő. A Nagymamám miatt jöttem ide. Ő hozott be? Meggyőzött arról, hogy jöjjek be. Hogy csinálta? Szeretett és mindig vigyázott rám, bár katasztrofálisan viselkedtem, és amikor valami hülyeséget csináltam, ami minden nap előfordult, azt mondta, beszélgessek vele, ha meg akarom tudni, milyen szabadon élni. Aztán valami nagyon, nagyon borzasztó dolog történt velem. Teljesen kiborultam, elmentem hozzá, és megkérdeztem, hogy mire gondolt. Azt mondta, hogy az Anyám és az Anyám problémáinak a Rabja vagyok, és az Apám Rabja vagyok, akire nem is emlékszem, és azt mondta, hogy a szex, a drogok és saját magam Rabja vagyok. Azt mondta, aki Rabként él, az elpazarolja az életét, és a szabadság, egy perc szabadság is többet ér, mint a Rabságban leélt élet. Azt mondta, ha többet akarok tudni, akkor menjek el hozzá másnap is beszélgetni. Elmentem, és elmondta ugyanezt. Egy perc szabadság többet ér egy Rabságban leélt életnél. Aztán azt mondta, menjek vissza másnap. Visszamentem, adott egy térképet, és azt mondta, szálljunk be a kocsiba, és te vezetsz. Nyolc órával később idetaláltam a térkép alapján. Azt mondta, három éve gyűjti a pénzét, és ha szabad akarok lenni, akkor menjek be ezen az ajtón, és ő kifizeti. Azt mondta, ha nem akarom, akkor Hazamegyünk. Utálom az életemet. Sose akartam úgy élni, ahogy éltem, és itt lehetőség van arra, hogy kimeneküljek belőle. Hallottam már erről a Helyről, tudtam, hogy ez a legjobb ilyen hely, és hogy nagyon drága, és azt is tudtam, ha a Nagyi ezért spórolt, akkor azt akarja, hogy bejöjjek, és én is ezt akartam. Hogy szabad legyek, akár csak egy percre is. Tehát bejöttem az ajtón, és itt vagyok. Szabad vagy már? Nem, de már afelé haladok. Mosolyog. Most te mesélj valamit. Miről? Mesélj a barátnődről.

Nem szeretek beszélni róla. Miért? Mert nagyon fájdalmas. Elég őszinte vagy. Akkor beszélj valami másról. Válassz valamit, és arról fogok beszélni. Hogy veszítetted el a szüzességed? Ezt miért akarod megtudni? Az sokat mond az emberről. Rólam nem sok jót mondana. Nem azért vagyok itt, hogy ítélkezzek feletted. Miért vagy itt? Hogy megismerjelek. Vagy megpróbáljam. Rábámulok. Bámulom a tiszta, kék szemét, a copfokba font szénfekete haját. Bámulom a sápadt fehér bőrét, a vérvörös ajkát, bámulom a kicsi testét a kabát alatt. Bámulom a csuklóját, a Superwoman óráját és a függőlegesen futó hegeket. Magamat bámulom, de mégse engem. A nehéz évek kínját és rombolását látom. A kétségbeesett és reménytelen létezés ürességét látom. Egy fiatal életet, ami túl hosszan tart. Magamat nézem, de nem engem. Bízom magamban. Bízhatok benne is. Még senkinek se mondtam el. Nem kell elmondanod, ha nem akarod. De elmondom. Félbeszakíthatod, ha akarod. Rábámulok. Magamat nézem, de nem engem. Bízhatok benne. Mély levegőt veszek, és beszélni kezdek. Tizenhat éves voltam, másodéves Középiskolás. A végzett diákok Hazatérésének napjára Focimeccset és Bált rendeztek. Utáltam a Várost, ahol laktunk, és a Szüleim tudták, hogy utálom, és nagyon sajnáltak. Anya mindig a barátokról és a Barátnőkről kérdezgetett, mert abban reménykedett, hogy megismerkedek néhány emberrel, és boldogabb leszek. Mindig hazudtam neki, azt mondtam, sok barátom van, és sok Lány szeret, hogy ne érezze rosszul magát. A valóság azonban az volt, hogy én voltam a legkevésbé kedvelt Gyerek. Ahogy közeledett a Bál, Anyám mindig megkérdezte, hogy megyek-e. Azt mondtam neki, még nem döntöttem el, mert több Lány is velem akar jönni, és még bizonytalan vagyok, hogy melyiket válasszam, de igazából azt vártam, hogy abbahagyja a kérdezősködést. Nem hagyta abba. Minden nap ugyanaz volt. Kit fogsz választani, döntsd el mielőbb, elég időt kell adni a Lánynak a felkészülésre, ez egy különleges este, nem maradhatsz ki belőle. Végül is hazudtam neki, és azt mondtam, viszek valakit. Nagyon örült, vett nekem egy öltönyt és egy rózsát, amit a gomblyukamba tűzhetek, és megmosatta a kocsiját, azt mondta, kölcsönkérhetem, és pénzt is adott, hogy a Meccs előtt menjünk el ebédelni. Kibaszott ciki volt, mert tudtam, hogy kamu az egész, hogy hazudtam neki, mert senki se jönne velem.

Eljött a Meccs napja, felvettem az öltönyöm, Anya és Apa is lefényképezett, és én integettem nekik a kocsi ablakából, amikor elindultam. Leparkoltam közel az Iskola Stadionjához, és csak ültem, és figyeltem a többi Kölyköt, akiknek randijuk volt, akik leparkoltak és odamentek a Tribünhöz vagy az Oldalvonalhoz, és öltönyben nézték a Félidői Ünneplést, a Király és Királynő koronázást, figyeltem, ahogy mindenki tapsol és kiabál nekik, és mindenki boldog. Én nem voltam boldog, még távolról sem. Vége lett a Meccsnek, és nem volt semmi dolgom, biztos voltam benne, hogy nem megyek egyedül a Bálba, ezért behajtottam a közeli Gettóba, hogy szerezzek valami drogot, mert szarul éreztem magam, amiért hazudtam Anyának, amiért nincsenek barátaim, és azt akartam, hogy elmúljon ez a rohadt érzés. Köröztem a kocsival, és megláttam egy kurvát, közel ahhoz a Házhoz, ahol a drogot árulták. Engem bámult, és integetett, amikor elmentem mellette, és mivel nem találtam drogot, megálltam. Odajött a kocsihoz és megkérdezte, hogy akarok-e egy Menetet, megkérdeztem, mennyibe kerül, ő megmondta, kicsivel kevesebb volt, mint amennyit Anyától kaptam, tehát igent mondtam. Nem tudom, miért csináltam. Talán azért, mert magányos voltam és szomorú, és valamiféle szeretetre volt szükségem, amitől jobb kedvem lesz. Kínos, béna és gusztustalan volt, ami történt. A nő büdös volt, elváltoztatott hangon ocsmányságokat mondott, és két másodperc alatt végzett velem. Visszavittem az utcába, néhány órát még köröztem a kocsival, és arról próbáltam lebeszélni magam, hogy teljes sebességgel nekihajtsak egy fának. Hazamentem, és azt mondtam Apának és Anyának, hogy nagyon jól éreztem magam, és megköszöntem nekik az estét, és bementem a Szobámba. Amikor tudtam, hogy már alszanak, elloptam egy üveg piát a szekrényből, megittam, és sírva aludtam el. Mély levegőt veszek, és a földet bámulom. Kibaszott ciki volt, és megmondom őszintén, még ma is meg akarom ölni magam, ha erre gondolok. Utálom, hogy ez megtörtént, és mint a legtöbb dolog az életemben, ez se olyan volt, mint amilyet vártam. A földet bámulom. Ha lenne benne egy elég mély lyuk, akkor bemásznék. Ha lenne olyan drog, ami mindent elfeledtet, akkor addig szedném, amíg ki nem törli minden emlékemet. Most is meg akarom ölni magam, ha erre gondolok. Felnézek. Könnyek szaladnak végig Lilly arcán, és mosolyogva néz rám. Nem a pillanatnyi öröm látszik a mosolyában, hanem a ritka, szótlan, belülről jövő boldogság, ami a hosszú álomból felébredt és életre kelt benne. Bár tudom, hogy el fog tűnni az arcáról, de utána benne még sokáig megmarad. Felébredt és életre kelt benne. Feléje nyúlok, és gyengéden letörlöm a könnyeket az arcáról. Puha a bőre, és a könnyek felmelegítik a kezemet. Végighúzom az ujjaimat az állán, megfogja és a kezébe veszi a kezemet. Bámul rám a sírástól kitágult, tiszta kék szemével. Továbbra is mosolyog, miközben beszél. Szép történet volt. Fogja a kezemet.

Nem volt az. Ha elengedi, kibukok. De az volt. Szép volt, mert őszinte volt, szép volt, mert fájdalmas volt, és szép volt, mert nem kellett volna elmondanod. Kibukok. Szarul érzem magam. Mi lenne, ha elmondanám, hogy én kurvaként veszítettem el a szüzességemet? Azt mondanám, hogy sajnálom. Így volt. Sajnálom. Mosolyog. Köszönöm. Megnézi az óráját, és rám néz. Mennünk kéne. Feláll, és felsegít engem. Egymásra nézünk egy pillanatra, és a szabad kezével megsimogatja az arcomat. Örülök, hogy a másik kezével nem engedi el a kezemet. Felhívlak ma este. Jó. Nem muszáj, de azért jó lenne, ha most felvennéd a telefont. Mosolygok. Tegnap este elaludtam. Ma este is elaludhatsz, ha akarsz, de remélem nem fogsz. Nem fogok. Előrehajol és megcsókol. Bár ugyanolyan csók, mint az előbb, mégse ugyanolyan. Több, erősebb, gyengébb, mélyebb, halkabb, hangosabb. Több, fájdalmasabb, érzékibb, törékenyebb, biztonságosabb, óvatlanabb és sokkal oltalmazóbb. Nagyobb, nyíltabb, mélyebb, teljesebb, egyszerűbb, igazabb. Több. Igazi. Elhúzódik, és elveszi a száját. Szótlanul és kézen fogva sétálunk a sűrű Erdőben. Az Ösvényhez közel, még a fák sűrűjében megáll, előreenged, lassan szétválik a kezünk, de nem akarjuk elengedni egymást, és csak a két ujjunk hegye ér össze. Megállok. Hagyom, hogy az ujjam vége az ujja végéhez éljen. Egymásra nézünk. Még nem múlt el a mosolya, és az enyém sem. Akkor is ott lesz, amikor már nem mosolygok, még akkor is bennem lesz. Mosoly, csók és az egymáshoz érő ujjaink. Még mindig érintjük egymást. Bólint egyet, és tudom, ez a bólintás azt jelenti, hogy szét kell válnunk. Elfordulok és elsétálok. Tudom, hogy mosolyogva figyeli, ahogy elmegyek, és tudom, hogy azt akarja, hogy forduljak meg. Megteszem. Megfordulok, ott van, és mosolyog. Visszamosolygok, és ez több egy egyszerű mosolynál. Több. Visszamegyek az Osztályra. Besétálok, végigmegyek a Folyosókon, és vacsorázni indulok. Ma csak egyféle kaja van. Vacsora után Előadás. Egy férfi elmeséli az életét. Rosszul viselkedett, belépett az AA-ba, és megjavult. Sokszor hallottam már ezt.

Visszamegyek az Osztályra, leülök és tévét nézek. Egy komédia megy néhány szellemes New York-i emberről, akik egész életüket egy Lakásban töltik. Az egyik férfi dicséri a műsort, azt mondja, nagyon valóságos. Azok az ismerőseim, akik ilyen sok időt töltenek a Lakásukban, fekete szigetelőszalaggal beragasztják az ablakokat, fegyvert tartanak a szekrényben, tele vannak sebhelyekkel, és akkora zárat szerelnek az ajtóra, amit egy kamion sem tud betömi. Nem szellemes emberek, bár a paranoiájuk szórakoztató tud lenni. Ez mind egyáltalán nem szerepel a komédiában, bár állítólag nagyon valóságos. Lehet, hogy én már nem tudom, mi a valóságos. Cseng a telefon, egész este cseng a telefon. Ez a csengetés mégis magára vonja a figyelmem. Valahogy tudom, hogy Lilly lesz, bár nem kéne tudnom, és semmi okom nincs rá, hogy megérezzem, Lilly hív. Felállok és odasétálok, még mielőtt egy férfi a nevemen szólítana. Szólítanak, rögtön átveszem a kagylót, megköszönöm, a fülemhez szorítom a kagylót és beszélek. Helló. Helló. Hogy vagy? Jól. És te? Jól vagyok. Hiányzol. Nevetek. Hiányzom neked? Igen, hiányzol. Mi olyan vicces ebben? Senkinek se szoktam hiányozni. Az emberek annak örülnek, ha eltűnök. Nevet. Én nem. Az jó. Örülök, hogy hiányzom neked. Én is örülök. Mosolygok. Mit csináltál ma este? Itt ültem és az órát néztem, hogy mikor hívhatlak fel úgy, hogy ne tűnjek kétségbeesettnek. Nevetek. Te mit csináltál? Itt ültem, a hívásodat vártam, és azon gondolkodtam, mit mondjak majd, hogy ne tűnjek kétségbeesettnek. Nevet, beszél. Azt hiszem, kétségbeesettek vagyunk. Talán egy kicsit. De miért? A szabadság miatt. De még rátalálhatunk. Szerinted megtalálhatjuk egymásban is? Lehetséges. Nem erre vágytam, amikor idejöttem.

Most semmire sem kéne vágynod. Csak várnod kell és figyelni, hogy mi történik. Jól mondod. Köszönöm. Akarsz holnap újra találkozni velem? Persze. Mesélhetnél nekem egy másik történetet. Szerintem most te jössz. Azt hiszem, igazad van. Eszedbe jutott már valami? Kérdezz tőlem valamit, úgy mint én, és akkor válaszolok. Bármit válaszolsz is, nem fogok ítélkezni feletted. Köszönöm. Akkor holnap találkozunk. Hiányzol. Örülök, hogy hiányzom. Örülök, hogy örülsz. Szia. Szia. Leteszem a kagylót, a telefont bámulom és mosolygok. Nemcsak a pillanatnyi öröm miatt mosolygok. Amikor eltűnik az arcomról, még mindig mélyen bennem marad a mosoly. Megfordulok, végigsétálok a Folyosón a Szobám felé. Közeledem az ajtóhoz, kihallatszanak Miles klarinétjának lágy hangjai. Megállok a Szoba előtt, és hallgatom. Mély hangokat fúj, mint mindig. Hosszabban tartja ki a hangokat, mint gondolnám, hogy lehetséges. Egy dallamot ismételget újra és újra, kis variációkkal. Nincs hozzá szöveg, nincs hozzá ének, de a zene mégis énekel. Öreg és mély hangja van, mint egy édes szivarcsutkának vagy egy lyukas cipőnek. Ez a hang mindig bánatban, szégyenben, extázisban, révületben, örömben és fájdalomban, megváltásban és kárhozatban élt és él. Szerelmes és szerelmet nem ismerő hang. Tetszik a hang, és bár nem tudok beszélni vele, szeretem, amikor hozzám beszél. Azt mondja, minden mindegy, Fiatalember. Fogadd el és hagyd, hogy így legyen. A dal, az öreg és mély és lassú dallam véget ér. Véget ér, és belesimul a szunnyadó Folyosó csendjébe. Kinyitom az ajtót, és belépek a Szobámba. Miles az ágyon ül, a nádfúvóka még mindig a szájában van. Bólint nekem, és én visszabólintok neki. Odamegyek az ágyamhoz. Leveszem a ruháimat, és bemászom a meleg takarók alá, szeretem az ágyamat, becsukom a szemem, összegömbölyödöm, fejemet a párnába fúrom, összegömbölyödöm, és a dallam újra kezdődik. Bánat és szégyen és extázis és révület és öröm és fájdalom és megváltás és kárhozat és szerelem és a szerelem hiánya. Minden mindegy, Fiatalember. Fogadd el és hagyd, hogy így legyen.

Üres

üveg van az egyik kezemben. Üres pipa a másik kezemben. Az Utcasarkon állok, és szeméttel vagyok teleszórva. Cipők lógnak a telefonkábelről. A kristály szellemei ordítanak. A dílerek árulják az anyagot. Üres üveg van az egyik kezemben, üres pipa a másikban. Többet akarok. Kibukva ébredek, és remegek. Tudom, hogy álmodtam, de nem számít. Az alkohol igazi volt. A crack igazi volt. A szellemek és a dílerek is igaziak voltak. Az egész igaz volt. Remegek és ki vagyok bukva. Átkarolom magamat. Összegömbölyödöm. Azon gondolkodom, hogy mi a jó az életben. Próbálom lefoglalni az agyamat. Már néhány hete józan vagyok. Vannak barátaim. Matty, Ed és Ted. Miles, Leonard és Lilly. Van egy Bátyám, Bob. Van néhány ruhám és könyvem. Ez bőven elég. Morgó pitbullok feszesre húzzák a láncaikat. Az udvaron kikopott fű. Patkányok rohangálnak a padlón és az alvók arcába harapnak. Üres ház, nincs benne bútor, nincs benne semmi. Üres ház üres embereknek. A kristály szellemei. A levegőben füst keveredik benzinnel és formaldehiddel. Ordítok. Ordítok, káromkodom, könyörgök az anyagért. Adjatok még, kérlek adjatok még, akarom, muszáj, adjatok még. Odaadom az életem, a szívem, a lelkem, a pénzem, a jövőm, mindenem, csak kérlek adjatok még. Akarom, muszáj, kell, adjatok még. Adjatok még, és odaadom mindenem. Adjatok még, és megcsinálok bármit, amit kértek. Adjatok még. Adjatok még. Adjatok még. Kibukva ébredek, és remegek. Tudom, hogy álmodtam, de nem számít. Igaz volt. A kutyák, a patkányok, a Ház, az Emberek és a kristály. A nagyszerű és borzasztó kristály. Valódi volt, és elszívtam. Ki vagyok bukva, és remegek. Még jobban összegömbölyödöm, és próbálok a jó dolgokra gondolni. Több is van, mint amire szükségem van, bőven elég. Jobban összegömbölyödöm. Jó dolgokra gondolok. A jóra gondolok. Megint álmodom. Megint álmodom. Akárhányszor csak elalszom. Megint álmodom. Valódi álmok. Valódiak. Megint álmodom. Ki vagyok bukva, és remegek. Fényeket látok az ablakon túl. Felállok. Bizonytalan léptekkel odamegyek a Fürdőszobához. Kinyitom az ajtót, térdre esem, és odakúszom a vécéhez, és rosszul vagyok. Újra és újra, már megint. Kegyetlenül rosszul vagyok. Még egy emlékeztető a régi életemből. Rosszul vagyok, és vér és epe és ételdarabkák jönnek fel a gyomromból. Ülök, és víz van az orromban. Még egy emlékeztető. Felállok, és belépek a zuhany alá, kinyitom a forró vizet. A vízsugár alá állok, és hagyom, hogy keresztül és végig és lefolyjon rólam. Harcolok az újabb

hányinger ellen. Kurvára unom már, hogy ilyen beteg vagyok. Hiszen csak álom volt. Nem mehet így tovább. Hiszen csak álom volt. Kilépek, fogok egy törülközőt, a derekam köré tekerem, odamegyek a mosdóhoz, és megmosom a fogamat. A hányás íze összekeveredik a fogkrém ízével. Kiöblítem a számat, de az íz nem múlik el. Megint kiöblítem, de nem múlik el. Megint kiöblítem. Nem múlik el. Abbahagyom az öblögetést, és megborotválkozom. A tükör előtt állok a borotvával, és megnézem a testemet. Egyre testesebb vagyok. Felszedtem egy kis húst. A karomon még mindig kék a vénám, de már jóval világosabb. Az arccsontom és az állkapcsom már nem áll ki olyan hegyesen, a sok seb is begyógyult. Vékony réteg háj van rajtam mindenütt, kezdek pocakot ereszteni. Kevésbé hasonlítok már önmagamra, egyre emberibb a külsőm. Egyre inkább úgy nézek ki, mint egy emberi lény. Befejezem a borotválkozást, és megmosom az arcomat. Mély levegőt veszek, a tükör alját nézem, lassan felfelé mozdul a tekintetem. Látom a mellemet, a vállcsontomat, a nyakamat. Meg akarom nézni a szememet. Nézem a torkomat, az Ádámcsutkámat, az államat, bele akarok nézni a szemembe. Látom, hogy begyógyultak az ajkaim. Látom a sebhelyes arcomat. Látom, hogy már nincs bedagadva az orrom. Megnézem a szemem alatti bőrt. Táskás és szürke színű a fáradtságtól, de legalább nem lila és sárga, mint a verekedések után. Felette zöld. Halványzöld. Közel hajolok, megállok, lélegzem. Nézem, mi van a halványzöld alatt. Látom az alsó szempilláimat. Látom a fehérséget. Lélegzem. Ott van. Figyelem, és ott van. Halványzöld. Megfordulok. Kimegyek a Fürdőszobából. Miles még alszik, próbálok halkan mozogni. Felöltözöm, kimegyek a Szobából, a Folyosó is alszik még. Besétálok a Felső Szintre, és elkészítem a kávét. Várom, hogy felforrjon a víz. Amikor kifolyik, töltök magamnak egy nagy csésze gőzölgő feketekávét. Leülök egy asztalhoz, és rágyújtok egy cigarettára. Egyedül vagyok. Ülök, iszom és dohányzom. Nem gondolkodom azon, hogy mit csinálok vagy miért csinálom. Csak ülök egyedül. Iszom és dohányzom. Kinyílik az egyik üvegajtó. Lenézek, és látom, hogy Leonard belép az Alsó Szintre. Tréningruha van rajta, vörös a képe, és csöpög róla az izzadság. Jobb formában van, mint amikor utoljára találkoztam vele. Vékonyabb lett, erős az állkapcsa, kipirult az arca. Úgy néz ki, mint egy egészséges kertvárosi Apuka kocogás után. Meglát, és elindul felém. Mi a helyzet, Leonard? Futni voltam. Milyen volt? Szar. Kávét tölt magának, és leül az asztalhoz. Adsz nekem is egy szálat? Nem is tudtam, hogy dohányzol.

Most épp jót műveltem a testemmel. Úgyhogy most ártok neki. Nevetek, adok neki egy cigit, meggyújtom. Nagyot szív bele, rám néz. Hallom, hogy találkozgatsz azzal a fekete hajú Lánnyal. Milyen Lánnyal? A Crackfejjel. Honnan hallottad? Sose adom fel a Hírforrást. Barátok vagyunk, de attól még szétrúghatom a segged, ha nem mondod meg, hogy kitől hallottad. Nevet. Ted mondta. Honnan tudja? Minden este kilóg, és egy Lánnyal találkozik az Erdőben. Szerintem az a Lány ugyanazon az Osztályon van, mint a tiéd, és ha nem tudnád, a Lányok szoktak pletykálni. Alig van miről pletykálni. Az alig van azt jelend, hogy valami azért van. Találkoztam vele néhányszor. Beszélgettünk. Nem nagy ügy. Tetszik neked? Igen. Jó hozzád? Nem jó, nem rossz, csak beszélgetünk. Most másképp nézel ki. Ez jó jel. Mosolygok. Nagyon eltúlzod a jelentéktelen dolgokat, Leonard. Engem csak az érdekel, hogy boldog legyél, Kölyök. Ha boldog vagy, én is boldog vagyok. Nem vagyok boldog, de nem vagyok boldogtalan sem. Nemsokára boldog leszel. Csak tarts ki. Meglátjuk. Felemeli a cigarettát, megnézi. Ez egy kibaszott gusztustalan szar. Nevetek. Nekem már csak ez maradt. Elnyomja a csikket, feláll. Megyek zuhanyozni. Várj meg, és reggelizzünk együtt. Kimegy. Ülök és várok, cigarettázom és kávézom. Figyelem az embereket, ahogy ki-be járkálnak. Néhányan a reggeli munkájukat végzik, néhányan kávéért jönnek, van aki csokit vagy üdítőt vesz az automatákból. Egyikükkel sem beszélek. Csak ülök, és kibámulok az ablakon. Nem tudom, hogy mi van az ablakon túl, nem is érdekel különösebben, csak egy pontra fókuszálok a szememmel, miközben iszom és dohányzom. Iszom és dohányzom.

Leonard visszajön a Felső Szintre. Tiszta a bőre és vizes a haja. Azt mondja, éhes vagyok, menjünk enni. Felállok, és elsétálunk az Ebédlőbe. Beállok a sorba, kérek egy tojásos szalonnás tálat, Leonard palacsintát kér, leülünk egy asztalhoz. A barátaink csatlakoznak hozzánk. Reggelizés alatt a közelgő Nehézsúlyú Bajnokságról beszélünk. Matty ismeri a bokszolókat, nagy lelkesedéssel beszél az összecsapásról, közben káromolja magát a káromkodásokért, mozog és a levegőt püföli, mintha a Szorítóban lenne. Ülünk és nevetünk, néhány perc múlva már senki sem beszél, csak Matty. Eleget beszél helyettünk is. Reggeli után megint Előadás. Kártyázunk az utolsó sorban. Előadás után Joanne vár rám a Folyosón. Azt mondja, vele leszek ma délelőtt, végigmegyünk a Folyosókon az Irodájáig. A Folyosók túl világosak, de nem zavar. Bemegyünk, leül egy kényelmes székre, és én leülök a kanapéra. Rágyújt egy cigarettára, és én is rágyújtok. Hátradől, elhelyezkedik, beszélni kezd. Gondolkodott már a tegnapi beszélgetésünkön? Nem. Miért? Mert nem akarom megváltoztatni a véleményemet, és nem akarom azzal fárasztani magam, hogy megváltoztassam a véleményemet. James, maga hihetetlenül erős Függőségben szenved. Képzett Szakorvosok mondták magának, hogy ha tovább iszik vagy drogozik, akkor megöli magát. Senkit se láttam még, aki ezt az AA és a Tizenkét Lépés nélkül túlélte volna, és józan maradt volna. Egy hétig vagy egy hónapig kibírják, legjobb esetben egy évig is, de a szükséges támogatás nélkül mindenki visszaesik, és a legtöbben belehalnak. Tényleg ezt akarja? Inkább ezt választom, minthogy egész életemben Templomok alagsorában ülve hallgassam a nyöszörgő és panaszkodó embereket. Számomra ez nem lenne eredmény vagy fejlődés. Csak az egyik függőség helyettesítése egy másikkal, és ha Függeni akarok valamitől, akkor legalább szeressem azt, amitől függök. Az AA nem a függőség helyettesítése. Hanem a Tizenkét Lépésen alapuló támogató csoport. Maga úgy látja, ahogy akarja, de ha valaki abbahagy egy mindennapos cselekvést, és elkezd egy másik mindennapos cselekvést, az szerintem a függőség lecserélése. Ideges lesz, mély levegőt vesz. Olyan dologtól akar Függővé válni, ami minden nap jobbá és egészségesebbé teszi vagy olyantól, ami megöli magát? Tőlem minden trükköt bevethet, elfogadhatja az álláspontomat, kifordíthatja a szavaimat, vagy nem is tudom mi van még a tarsolyában, de nem fogok hinni se az AA-ban, se a Tizenkét Lépésben. Az egész ügy az Istenhiten alapszik. Én nem hiszek benne, és nem is fogok soha. A Felsőbb Erőben való hiten alapszik, nem az Istenhiten. Az ugyanaz.

A mi társadalmunkban Isten egy nagy szakállas férfi, aki a Mennyországban trónol. Ebben nem kell hinnie. A Felsőbb Erő bármi lehet, aminek maga elképzeli, és segít végigcsinálni a napját. Lehet az Ég, lehet Buddha. Lehet az Erő a Csillagok Háborújából. Az AA senkire se akar egyetlen Felsőbb Erőt, Vallást, vagy Hitet kényszeríteni. Tisztázzunk valamit, ha még egyszer erről beszélgetnénk. Mit? Mindegy, hogy Felsőbb Erőt, vagy Istent mond, ugyanazt mondja. Szerintem ez túl nagy általánosítás. Leszűkíti a Világ Spirituális Gondolkodásának sokszínűségét. Innen, ahol én ülök, minden Vallás és Spirituális Gondolat ugyanannak tűnik. Azért vannak, hogy az emberek könnyebben elviseljék az életet, hogy erkölcsi törvényeket adjanak nekik, hogy könnyebb legyen elviselni a halált, hogy valami jobbat ígérjenek a halál után, abban az esetben, ha betartják Isten minden parancsát. Van valami rossz ezekben a célokban? Szerintem ez hülyeség. Nincs szükségem olyasmire, ami nem létezik, és megmondja, hogyan kell élnem. Hogy lehet ilyen biztos abban, hogy nem létezik valami Erősebb nálunk? Hogy lehet ilyen biztos abban, hogy létezik? Mert hiszek benne. Én nem. Szünetet tart, mély levegőt vesz, megszólal. Mit gondol, mi a hit? Elgondolkodom egy pillanatra. Beszélek. Amikor olyan dologban bízunk, aminek a létét nem lehet bizonyítani. Eltöprengett már ezen? Igen. És miért nincsen hite? Szerintem az Emberek arra használják Istent, hogy megfeledkezzenek a valóságról. Szerintem a hit megengedi az Embereknek, hogy elutasítsák azt, amit látnak, hogy az életünk, a létezésünk, a tudatunk vagy nevezzük bárminek, az egyetlen, amink van, és amink lehet valaha is. Szerintem az emberek hinni akarnak, és szükségük van a hitre, mindegy hogy milyen hitre, mert az élet kemény, kegyetlen és kiábrándító enélkül. Lehet, hogy igaza van, de mi lenne, ha elfogadná azt a gondolatot, hogy a hit jobbá teheti az életét. Én tudom, hogy a hitem jobbá teszi az életem, és akár létezik az amiben hiszek, akár nem, mivel hiszek benne, élvezhetem a hit összes előnyét. Én soha nem fogok hinni Istenben, se valami Istenhez hasonlóban. Hisz a szerelemben? Milyen értelemben? Hisz a szerelemben? Igen.

Hisz abban, hogy jobbá teheti az életét? Igen. Hisz még valami másban is? A barátságban. Hisz a barátságban? Nagyon is. Bármi másban? Mire akar kilyukadni? Nem tudja bebizonyítani, hogy Szerelem és Barátság létezik, mégis hisz benne. Arra kérem, hogy próbálja meg ugyanezt az elvet valami magánál hatalmasabbra alkalmazni. A Szerelmet és a Barátságot érzem. Láthatom, megérinthetem őket, beszélhetek azokkal az Emberekkel, akikbe szerelmes vagyok vagy akiket barátomnak választok. Az Istent nem érzem, az Istent nem látom, az Istent nem érinthetem meg, és nem beszélhetek az Istennel. Próbálta valaha is megnyitni magát a hit irányába? Olvastam a Bibliát. Nem tűnt igaznak számomra. Ismerek olyan embereket, akik közel érzik magukat Istenhez, de sose értettem meg az érzéseiket. Jártam Templomokban, értékelem a szépségüket és a méltóságukat, de soha semmi jó nem történt velem a Templomban. Mit akar ezzel mondani? Pontosan azt, amit mondtam. Van valami, amit eltitkol előttem? Semmi olyat, aminek köze lenne ahhoz, amiről beszélünk. Rám bámul, visszabámulok. Megszólal. Gondolkodjon még ezen, és jusson valamire. Azt szeretném, hogy abbahagyja az okoskodást és próbáljon nyitottabb lenni. Sose hittem Istenben, még Kölyökkoromban sem. Nem akarom most elkezdeni. Gondolkodjon még. Rendben. Feláll, és én is felállok, odamegyünk az ajtóhoz, és kinyitja. Kisebb változtatásokat végzünk a Programján, amit Ken elmond magának ma délután. Jöjjön vissza beszélgetni, ha készen áll rá. Kimegyek, és végigsétálok a Folyosókon. Befordulok az Osztályunk felé, és Leonard jön szembe. Azt mondja, ideje ebédelni menni, elsétálunk az Ebédlőbe, és keresünk egy asztalt. Mellénk ül Ed, Ted, Matty, Miles és Bobby. Bobby történeteket mesél, és rengeteget kamuzik. Ilyenem is van, őt is ismerem, azok ennyivel tartoznak, satöbbi, satöbbi. Egyszer csak Las Vegasról kezd beszélni, arról, amikor odautazott, hogy Orros Mikivel találkozzon. Leonard észre sem vette Bobbyt eddig az ebéd alatt, de most figyelni kezd rá. Nem szól közbe, nem egyértelmű, hogy érdeklődik, de látom rajta, hogy most hallgatni kezdi a szavait. Bobby azt mondja, Miki egy kövér részeg disznó volt, hülyén

bánt a pénzével, őrültségeket beszélt, és egész New York megünnepelte, amikor végre lepuffantották. Bobby azt mondja, elég sok pénzzel tartozott Mikinek, de a halála miatt megszűnt az adóssága. Bobby azt mondja, amikor legutóbb Las Vegasban volt, megkereste Miki sírját és lepisálta. Figyelem Leonardot, miközben Bobby ezt mondja. Figyelem az arcán a színlelt nyugalmat, és látom, hogy a keze is mozdulatlanul fekszik az asztalon. Tudom, ha Bobby olyan valakiről beszélne így, akit én szeretek, akkor már rég felkeltem volna az asztaltól és a torkának ugrottam volna. Leonard csak ül és hallgatja. Leonard csak ül és bámul. Befejezzük az ebédet, felállunk, és csoportosan elindulunk az Előadásra. A hátsó sorban ülünk és kártyázunk. Mióta Leonardot ismerem, ez az első alkalom, hogy elveszíti mindegyik partit. Ted hármat nyer, Ed és Matty kettőt, Miles és én nem nyerünk egyet se. Mikor véget ér az Előadás, mindenki visszaadja a pénzt Leonardnak. Kimegyünk. Sétálunk a Folyosón az Osztályunk fele, Ken kilép az Irodájából és azt mondja, beszélni szeretne velem. Bemegyek az Irodájába és leülünk. Beszélnünk kellene néhány dologról. Felvesz egy darab papírt, és nekem adja. Ez egy meghatalmazás arra, hogy az Ügyvédünk kapcsolatba lépjen azokkal az államokkal, ahol eljárás folyik maga ellen, és próbáljon magának megoldásokat találni. Olvassa el, írja bele azokat az államokat és Városokat, ahol maga szerint problémák voltak, és írja alá. Nem kötelező, de mindenképpen azt tanácsoljuk, hogy tegye meg. Van tolla? Persze. Felvesz egy tollat, és felém nyújtja. Megfogom, olvasni kezdem a papírt. Valamennyire ehhez kapcsolódik az is, hogy észrevettük, elég közel került Leonardhoz. Kicsit aggódunk emiatt. Felnézek. Miért? Maga egy olyan fiatal, aki gyakran összetűzésbe kerül a törvénnyel. Azt gondoljuk, hogy nincs jó hatással magára. Miért? Van fogalma arról, hogy miből él Leonard? Úgy tudom, valami Üzletember. Ken nevet. Mivel üzletel? Nem kérdeztem. Észrevette már, hogy Leonardtól félnek az emberek? Aha. Mit gondol, miért? Mert félelem nélkül él. Ez gyakran megijeszti az embereket. Nem ez az oka, James. Mi az oka, Ken?

Gyanítom, hogy többet tud, mint amit elárul, de mindegy, azért elmondom. Leonard részt vesz a Szervezett Bűnözésben. Fontos kulcsfigura abban a világban. Megkértük, hogy senkinek se beszéljen erről, és mivel komoly Függőségben szenved, nem utasítottuk el a jelentkezését, de szoros megfigyelés alatt tartjuk. Megvonom a vállam. Mindenkinek meg kell élnie. Ez a válasza? Ez a válaszom. Azt gondoljuk, hogy nem kellene ilyen sokat együtt lenniük. Úgy véljük, ez rossz hatással van a gyógyulására. Leonard a barátom. Szeretem, bízom benne és tisztelem őt. Nem értem, hogy egy ilyen barátság miért árthat nekem. Kérte már meg arra, hogy valami törvényelleneset tegyen? Nevetek. Nem. Elmondta már magának, hogy miből él? Azt mondta, hogy Üzletember, mást nem nagyon mondott. Mit ért azalatt, hogy nem nagyon? Nem akarok erről többet beszélni, Ken. A saját érdekéről van szó, James. Váltsunk témát, Ken. Mély levegőt vesz, és belenéz az íróasztalán heverő papírokba. Felnéz. Idejönnek a Szülei. Jelentkeztek a Családterápia Programunkra. Micsoda? Rendszeresen beszélünk velük, mióta maga a kezelésünk alatt áll, és elhatározták, hogy idejönnek a Családterápia Programra. Ezt minden érintett jó ötletnek tartja. Velem nem is akart egyeztetni? Gondoltuk, hogy milyen reakciói lesznek. Mikor érkeznek? Holnap. Japánból jönnek? Igen. Megrázom a fejem, és a földre bámulok. Hagyom, hogy elöntsön, és gyorsan elönt. Felháborodás, méreg, utálat, szégyen és kínok ötvöződnek eggyé bennem, és elönt a tökéletes, szép és borzasztó Düh. Nem tudok mit kezdeni vele, nem tudom megállítani, csak ha iszom és elfojtom, vagy drogozom és elfojtom, vagy mindkettőt csinálom és elfojtom. Összeszorítom az állkapcsom, ökölbe szorítom a kezem, és küzdök önmagam ellen. Be akarok baszni. Jól van? Kenre nézek. Nem.

Mit érez? Dühös vagyok. Ezenkívül? Inni akarok. Ezenkívül? Be akarok baszni. Ezenkívül? Fel akarok ugrani a rohadt íróasztalára, kiütni a kibaszott fogait, és mindet lenyomni a torkán. Hívnom kell a Biztonságiakat? Mély levegőt veszek. Mi lesz, ha idejönnek a Szüleim? Összeszorítom a fogamat. Az éjszakáit az Osztályon tölti, az étkezés ugyanúgy zajlik majd, de napközben a Családi Osztályon lesz. Az ujjaimmal belevájok a tenyerembe. És mi történik ott? Csoportterápián vesz részt más Betegekkel és a Családtagjaikkal együtt, és lesz olyan foglalkozás is, amikor csak a saját Szüleivel lesz együtt. Várok. Kibaszott jól hangzik! Miért nem akarja, hogy idejöjjenek? Mert nem. Miért? Erről nem akarok többet beszélni. Nézem a meghatalmazást, beírom a Városok és az államok nevét, és visszaadom neki. Van még valami? Azt hiszem, azon kellene dolgoznunk, hogy közösen megtaláljuk a dühének az indítékát. Ránézek, nevetek, felállok és kisétálok az Irodából. A Folyosó élesen világít, a bennem tomboló Düh azt szeretné, hogy felrobbanjon és apró törmelékekre essen szét. Utálom ezeket a Folyosókat, le akarom rombolni, magamat is le akarom rombolni, mindent le akarok rombolni. Mély levegőket veszek, türtőztetem magam, és elsétálok az Osztályig. Ki akarok menni a szabadba, hogy friss levegőt szívjak. Nem ennek a helynek a levegőjét akarom szívni, nem ezt a teret akarom érezni. Nem akarok falakat, Folyosókat, Osztályokat, Nevelőtanárokat, Szabályokat, nem kell Isten, Felsőbb Erő, nem kellenek a Lépések, Csoportok, Előadások, nem kell Ebédlő, senkivel se akarok beszélni, csak levegőt akarok. Tiszta, szabad levegőt. Végigsétálok a Felső Szinten, lemegyek az Alsó Szintre, ahol Lincoln csoportfoglalkozást vezet, és megkérdezi, hogy mit csinálok, nem válaszolok, kinyitom az üvegajtót, kimegyek és lélegzem, lélegzem, lélegzem, és tiszta a levegő.

Sétálni kezdek. Nem tudom merre megyek, csak sétálok. Rálépek egy Ösvényre, végigmegyek rajta és az Örökzöld részhez vezet. Itt sötétebb van, jobban érzem magam, kevésbé vagyok kiszolgáltatott. Mélyen lélegzem, olyan mélyen, ahogy csak tudok, és megnyugtat a levegő. A Dühöm csillapodott, mérges gyaloglássá változott, ez a méreg teljesen féken tartható, könnyen meg tudom állni, hogy kirobbanjak, és kárt tegyek valamiben. A Nap fent ragyog, az ágakon átszüremlő sugarai megvilágítják a mocskot, a halott leveleket és a rothadó növényeket, melyeket meggyilkolt a Tél hidege. Az árnyékban zúzmara csillog az olvadásra várva. Egy órán belül elolvad. Tíz óra múlva visszatér. Mindennapos körforgás, elolvad, visszatér, aztán holnap megint elolvad. Fázom. A fény melegít, de elkerülöm. A gyaloglástól majd kimelegszem. Nem sietek. Követem az Ösvényt, és az Ösvény elvezet a Tóhoz. A Tó ugyanolyan, minden nap ugyanolyan. A jégtáblák alatt élet, felettük madarak. Zaj töri meg a csendet, a csend elsöpri a zajt. Lassan mozgó tükröződések a vízen, a tárgyak és eltorzult képük is valódi. Mind a kettő valódi, minden valódi. Minden valódi, ami előttem, mögöttem, fölöttem, alattam és körülöttem van. Látom, érzem, hallom és megérinthetem. Kívülről is, és belülről is. Most azonnal. Üres a pad. Leülök, becsukom a szemem, és megnyílok. Nem tudom, hogy mi előtt nyílok meg. Isten-e, vagy valami Magasabb? Én vagyok-e, vagy ami körülöttem van? Számít ez, tudnom kell ezt? Számít, mert ez tart össze engem. Ez a megnyílás lehetővé teszi, hogy összerakjam az életem széthullott darabjait. Hinnem kell benne, hogy továbbra is hihessek magamban. Tudnom kell, hogy mi ez. Mi az, ami megnyit engem? Felállok, és végigsétálok a vízparton, mígnem egy sárga Fűtengerhez érek. A fű most halott, de Tavasszal megújul, ez a Világ rendje. A dolgok meghalnak és újjászületnek. Ez biológia, Isten vagy valami Magasabb? Biológia vagyunk vagy Isten vagy valami Magasabb? Tudom, hogy dobog a szívem, és figyelni kezdem. A dobbanása az biológia, de a dallama az micsoda? Fennmarad ez a dallam, amikor már nem dobog tovább? Itt marad az egyik, amikor megszűnik a másik, tud élni az egyik a másik nélkül? Számit ez? Igen. Hinnem kell valamiben. Ez tart engem össze. Elmegyek a Fenyvesig, átmegyek a sötét és kietlen és rothadó mocsár felett, az élet a halál miatt létezik. Visszamegyek a sűrű Tölgyesbe és az Örökzöldekhez. A Nap még mindig forró és a magasban van, sugarai táncot járva szétszóródnak a földön, könnyen mozog a lábam. A Düh elszállt, felváltotta a nyugodt magány, a nyugodt üresség és a szabad levegő. Nyugodt vagyok és üres. Nyugodt vagyok. Ha keresek valamit, akkor ez az. A Nyugalom. Ha van Isten vagy valami Magasabb, akkor számomra ez az. A Nyugalom. Ha van valami, ami összeszed, amikor össze kell szednem magam, akkor az a Nyugalom. Nincs benne harag, nincs méreg, nincs Düh. Nincs benne követelőzés, akaratosság, vágyakozás. Nincs benne gyűlölet, szégyen, bánkódás. Nincs benne bánat, szomorúság, depresszió. Nincs benne félelem. Egyáltalán nincs benne félelem. Ha valaki

félelem nélkül él, az nem tud összetörni. Ha valaki félelemben él, az összetörik, még mielőtt élni kezdene. Amit most érzek, az a nyugalom. Mi ez? Eltévedtem az Erdőben, de még az Ösvényen vagyok. Azt kerestem, amit most érzek, de ez el fog múlni. Már régebben is ezt kerestem, mert ez gyógyszer arra a betegségre, ami én vagyok. Gyerekkoromban nem találtam meg a Templomban. Fogtam a Szüleim kezét, és nem éreztem semmit. A szeretet csak magányt és kínokat okozott nekem. Az üvegben és a pipában ürességet és fájdalmat találtam. Huszonkét évesen, a Börtön, az óvadék és egy repülőút után visszamentem egy Katedrálisba, ahol a nyugalmat kerestem. Ott nem találtam meg a nyugalmat. De most megvan. Isten nélkül. Most megvan. Az Erdő után széttiport barna fű következik, és egy kaptatón feljutok egy pontra, ahonnan az egész környéket látom. Látom a fákat, az Erdőt, a Mocsarat, a Tavakat, a madarakat, az állatokat, a férfiakat és a nőket a Klinika Épületeiben, az Eget és ami az Ég mögött van. Hallom a szelet, a vizet, a repkedő madarak hangját és a detoxikálóba zárt Betegek üvöltését. Érzem őket, és érzem magamat is. Érzem bennük és magam körött az életet. Érzem őket a nyugodt szívdobbanásaimban. Ez nem Isten, és nem valami Hatalmasabb. Ez a Nyugodt érzés az enyém, bennem van, belőlem jön, én teremtettem meg. Ez nem Isten. És nem valami Hatalmasabb. Ülök és bámulom a Világot. Látom, hallom, tapintom, érzem. Abból van, amiből van, sárból, kőből, vízből, Napból, levegőből, fény- és hanghullámokból, melyeket meghatározható elemek hoznak létre. Az emberi akarat megteremtheti és reprodukálhatja. A tudomány nekünk adta ezt a hatalmat. Nincs benne semmi rejtély. Megteremthetjük egy laboratóriumban. Nincs már több olyan rejtély, mint a történelem hajnalán, amikor senki sem tudta, mit, miért és hogyan. Most már vannak válaszaink. A válaszok felfedik az igazságot. Az igazság nem Isten, és nem a Felsőbb Erő. Nincs Isten. Nincs Felsőbb Erő. Nyitott nyugalommal engedem magamba ömleni. Nincs Isten. Nincs Felsőbb Erő. Engedem mindezt bejutni abba a mélyen rejtőző, egyszerű központba, ami én vagyok, ami biológia és energia és szívdobbanás, a dobbanások olyan nyelven énekelik a dallamot, amit csak én beszélek. Magamba engedem, összekeveredik a Nyugalommal, és nincs bennem semmi más. Nem fogok többet Isten ellen harcolni. Nem fogok semmi Magasabb ellen harcolni. A harccal elismerem a létezését. Nem kell többet harcolnom vele vagy elismernem, amikor tudom, hogy nem létezik. Vannak még csaták, amelyeket meg kell vívnom, és harcolni fogok, de nem a vak hit ellen, és nem fogok senkit se olyan hitre téríteni, amely szerint Isten vagy egy Felsőbb Erő nem létezik. Magammal fogok harcolni, a szívemmel az akaratommal, a dalommal, önmagammal. Magammal fogok harcolni. Lehet hogy nyerek, lehet hogy veszítek. Nem számít, mi lesz. Csak az számít, hogyan csinálom. Nincs Isten, és nem létezik a Felsőbb Erő. Egyedül fogom megcsinálni. Egyedül. Egyedül fogom megcsinálni.

Tudom, hogy mindjárt Lillyvel kell találkoznom. Felállok, és lesétálok a dombról, elmegyek az épületekből kihallatszó ordítások mellett. Visszamegyek az Ösvényhez, és elgyalogolok az Ösvényen addig a pontig, ahol le kell térnem, hogy átvágjak a Tisztásra. Ott van, és rám vár. Rám vár, felém jön és megcsókol, megcsókol, megcsókol. Elhúzódik és mosolyog. Szia. Mosolygok. Szia. Üljünk le. Oké. Leülünk. Hiányoztál. Mosolygok. Az jó. Mosolyog. Édes, finom és fenséges mosoly. Az a fajta mosoly, ami összetöri a szívedet, ha túl sokáig bámulod. Fogja a kezem, még mindig nyugodt vagyok, és most örülni kezdek. Örülök neki és örülök magamnak. Megszólal. Megcsókolhatlak megint? Igen. Felém hajol. Megcsókol, megcsókol és örülök. Megcsókol. Elhúzódik és beszél. Mondj egy történetet. Most te jössz. Azt akarom, hogy előbb te. Miért? Mert bátrabb vagy, mint én. Miből gondolod? Csak mondj egy történetet. Mit szeretnél hallani? Mondj egy szerelmes történetet. Nem vagyok otthon a szerelemben, de megpróbálom. Kösz. A szemébe nézek. Tiszta és kék, mint a víz. Megszomjazom, ha belenézek. Beszélek. Egy iskolába jártam a Lánnyal. Három éven keresztül bámultam, és rá gondoltam, és arra vártam, hogy szóba álljon velem. Tudtam, hogy tudja, hogy bámulom, de ha én szóltam volna hozzá először, akkor hülyének nézett volna, ezért megvártam, míg ő szólított meg. Az utolsó évben voltak közös óráink, az első nap az óra után megvárt, és elbeszélgettünk. Megkérdezte, hogy miért bámulom folyton, és én elmondtam neki, amit azóta szerettem volna elmondani, amióta először megláttam, vagyis hogy ő a legszebb lány, akit valaha is láttam. Megkérdezte, hogy igazak-e azok a pletykák, amiket hallott rólam, és azt mondtam, valószínűleg igen. Ezután nem beszéltünk egy ideig, nem bámultam rá többet, de tudtam, hogy ez hiányozni fog neki, és előbb-utóbb odajön majd

hozzám. Igazam volt. Két hónappal később megkérdezte, hogy akarok-e együtt készülni vele a negyedévi vizsgára. Tanulás után beültünk egy italra a barátaival. Nem vittem drogot magammal, és csak annyit ittam, hogy ne reszkessek és ne remegjek. Egyre több időt töltöttünk együtt, közösen tanultunk, együtt mentünk órára, együtt ebédeltünk, kávéztunk, cigarettáztunk, söröztünk meg ilyenek, és tényleg közel kerültünk egymáshoz. Kevesebbet ittam, mert már csak éjszaka piáltam, és a kábítószer-árusítást is abbahagytam. Levegőt veszek, a földet nézem, emlékezem. Ezek jó emlékek, bár elég kevés jó emlékem van. Lillyre nézek. Közeledett a Karácsony, és ő hazament Connecticutba, én pedig Brazíliába utaztam, mert akkoriban ott laktak a Szüleim. Megadta a telefonszámát a Szüleinél, és kérte, hogy hívjam fel, és bár akartam, mégse hívtam. Kitaláltam, hogy az a jobb, ha hiányzom neki, azt gondoltam, hogy a hiányom majd megváltoztatja a kapcsolatunkat. Többet akartam, sokkal, sokkal többet. Azt gondoltam, boldog lennék, ha engem szeretne, azt gondoltam, hogy a szerelme segítene megoldani a problémáimat, és mivel én szerelmes voltam bele, azt akartam, hogy ő is ugyanígy érezzen. Lilly mosolyog, megrázza a fejét, beszél. Rossz felfogás. Mi? Hogy a szerelem megoldhatja a problémáidat. Bólintok. Igen. Mérges vagy, hogy ezt mondtam? Megrázom a fejem. Nehéz méregbe gurulni, ha igazat mondanak. Mosolyog. Hallani akarom a folytatást. Kuncogok. Amikor találkoztunk az Iskolában, megkérdezte, hogy miért nem hívtam fel. Azt mondtam neki, úgy hittem, nagyon el van foglalva a családjával, és nem akartam zavarni. Elmosolyodott, és azt mondta, mostantól bármikor zavarhatom, ha olyan kedvem van. Mosolyogtam, és próbáltam nyugodt lenni, de nem voltam nyugodt. A szívem hangosan kalapált, és remegni kezdett a kezem. Nem mondta ki, de tudtam. Hiányoztam neki. Pár nappal később beültünk egy Bárba néhány barátjával együtt. Közelebb ült hozzám, mint általában, kicsit hangosabban nevetett a hülye vicceimen, gyengédebben érintette meg a lábamat, a vállamat, a nyakamat és a kezemet. Úgy ért hozzám, és úgy kezelt, mintha a pasija lennék, és ez nagyon jól esett. Egy órával később bejött néhány Zsaru egy Fazonnal, akit soha se láttam. Kisvárosi Zsaruk voltak, kövér, hülye, bajszos Seggfejek sörhassal, pisztollyal és jelvénnyel. Ismertem őket, ők is ismertek engem. A városban töltött évek alatt

többször kötekedtem velük, kigúnyoltam őket, de sose tudtak semmiért se elkapni. Most egy új Fazon volt velük, mind eljátszották a kemény és harcias Zsarukat, odajöttek hozzám, előhúztak egy letartóztatási parancsot, és azt mondták, be kell mennem a Rendőrségre, hogy kihallgassanak. Azt mondták, egy másik csapat kutyákkal átkutatja a Házamat. Én röhögtem, és azt mondtam, takarodjanak a picsába, de az új Fazon elővette a jelvényét, és azt mondta, Fiam, én az FBI-tól vagyok, vége a műsorodnak, megragadta a karomat, és kilökdösött a Bárból. Ő és minden barátja szeme láttára. Kibaszottul megaláztak. Évek óta szerelmes voltam a Lányba, és biztos voltam benne, hogy nem fog többet hozzám szólni. Őrülten robogtunk a Rendőrségre. Teli torokból a Nemzeti Himnuszt énekeltem, és közben azt kérdezgettem a Zsaruktól, hogy mikor állunk meg pitét venni. A kihallgatás még ennél is nevetségesebb volt. Az FBI ügynök a brazíliai utazásaimról kérdezgetett, aminek semmi köze nem volt a kábítószerekhez, és arról, hogy kiket ismerek Dél-Amerikában, én pedig két választ váltogattam. Nem beszélek addig, amíg nem kapok Ügyvédet. Magának olyan bajusza van, mint egy hülye idiótának. Végül megérkezett a Házkutató Csoport, nem találtak semmit, mert nem maradt otthon semmi, és elengedtek. Kisétáltam, és útközben minden Zsarunak, akit láttam, azt mondtam, hogy baszódjon meg. Lilly nevet. Erre ők? Néhányan nem törődtek vele, néhányan visszamondták, az egyik megdobott egy csésze kávéval. És eltalált? Nem. Visszamentél a Lányhoz? Amikor kiléptem az kapun, ott ült a kocsija lökhárítóján és rám várt. Kiborult? Bólintok. Igen. Sírt is. Mit mondtál neki? Cigarettázott és az aszfaltot bámulta, nem vett észre, így hát odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy vár-e valakit. Rám nézett, elmosolyodott, átkarolt és elsírta magát a vállamon. Miután befejezte a sírást, megkérdezte, hogy bajban vagyok-e, mondtam, hogy nem, megkérdezte, jól vagyok-e, és azt mondtam, igen. Aztán a szemembe nézett, megfogta a kezemet, és azt mondta, ha együtt leszünk, akkor azzal az emberrel akarok lenni, akit megismertem, és nem azzal, akiről a pletykákat hallottam. Nem járhatok a Rendőrségre, nem foglalkozhatok a kábítószeres, piás, és ki tudja még milyen ügyeiddel, tehát döntsd el most, hogy milyen ember akarsz lenni. Elmosolyodtam, és azt mondtam, olyan ember akarok lenni, akire büszke lehetsz. Mindent megteszek, hogy rendes ember váljék belőlem. Ha ezt elfogadod, akkor bólints. Ha nem, akkor menj el. De ha

bólintasz, akkor meg foglak csókolni, itt és most, méghozzá a szádon, és ez a csók lesz az esküm arra, hogy jobb ember leszek. Rám nézett, mosolygott és bólintott, kivettem a kezemet a kezéből, megérintettem az arcát, megcsókoltam, és legalább egy időre megváltoztatott ez a csók, és legalább egy ideig szerelmesek voltunk egymásba. És utána elszúrtad az egészet? Igen. Mit csináltál? Arról most nem akarok beszélni. Mit akarsz csinálni? Újra meg akarlak csókolni. Azért, mert rá gondolsz? Nem, azért, mert rád gondolok. Lilly mosolyog, elengedi a kezemet, átkarol, magához húz és lágy csókokat ad a nyakamra. Biztonságban érzem magam a karjai közt, olyan biztonságban, amit sose éreztem, a nyugalom, és a nyugalom ereje még mindig velem van. Lassan felemeli a fejét egy kicsit, lágy csókokat ad az ajkamra, szorosabban ölel magához, még sose éreztem magam ilyen biztonságban és ilyen nyugodtnak. A karjaiban vagyok. Csókolózunk. Elenged és elhúzódik. Rám mosolyog, és az egyik kezével megsimogatja az arcomat. Bárcsak az ő helyében lehetnék. Miért? Mert jó lenne, ha valaki így érezne irántam. Sose voltál szerelmes? Még csak távolról sem. És senki se volt még szerelmes beléd? A férfiak mindig meg akarnak baszni, de még senki se volt szerelmes belém. Nem hiszem el. Pedig igaz. Nem hiszem el. Rám bámul. Pedig igaz. Visszabámulok. Ha ez jelent neked valamit, én nem akarlak megbaszni. Nevet. Kösz. Szerintem szép vagy, de nem basználak meg, mert nem akarom, hogy utána azt érezd, hogy megbasztak. Megpróbálnék szeretkezni veled, lehet hogy béna és ügyetlen lennék, de azt akarnám, hogy a végén azt érezd, szeretlek. Elmosolyodik. Köszönöm, James. Mosolygok. Köszönöm, Lilly.

Egymásra mosolygunk, és egymás szemébe nézünk, a néma csend beszél most helyettünk. Erős, biztonságos és nyugodt. A csend. Lilly megnézi az óráját. Késő van. Igen. Találkozunk holnap? Nem tudom. Miért? Nem biztos, hogy ki tudok jönni. Megijedtél tőlem? Egy kicsit, de nem ezért nem tudunk találkozni. Mi az oka? A Szüleim holnap érkeznek. A Családterápia Programban kell részt vennem velük, és nem tudom, mennyi szabadidőm lesz. Örülsz? Nem. Miért? Nem jövök ki jól a Szüleimmel, és nem akarom hogy idejöjjenek. Fiú, változtass a hozzáállásodon! Nevetek. Mit? Azt mondtam, Fiú, változtass a hozzáállásodon. Miről beszélsz? Kibaszott szerencsés vagy, hogy vannak Szüleid. Még nagyobb szerencséd van, ha szeretnek is. Ha hajlandóak rád áldozni az idejüket, és idejönnek, hogy megtudják, miért vagy olyan, amilyen vagy, és segíteni akarnak rajtad, akkor tényleg kurvára megnyerted a főnyereményt. Legyél rendes velük, és próbáld megérteni őket, hogy mit érezhetnek, amikor meglátogatnak itt, és mennyire ki lehetnek borulva. Mindig ki voltak borulva miattam. Ez is része a problémának. Amennyire ismerlek, valószínűleg minden okuk meg volt rá. Lehet. Lehet hogy nem. Változtass a kibaszott hozzáállásodon, próbálj meg rendesen viselkedni velük, és ne feledd, milyen szerencsés vagy, hogy vannak Szüleid. Lenézek, a földet bámulom, bólogatok. Megragadja az államat, és az arca felé fordítja a fejemet. Mondd azt, hogy oké drága Lilly, megpróbálok rendesen viselkedni a Szüleimmel. Mosolygok. Keménykedni akarsz velem? Bólint. Fiú, én Kemény vagyok. Ezt kurvára véssed a fejedbe. Nevetek. Oké, drága Lilly. Megpróbálok rendesen viselkedni a Szüleimmel.

Nevet. Köszönöm. A szemébe nézek, elhalványul a mosolyom, de belül megmarad. Sose éreztem magam ilyen biztonságban és ilyen nyugodtnak. Ez a kemény, sérült, kábítószerfüggő, bajkeverő Lány itt ül előttem a fekete hajával, az apró copfjaival, a tiszta kék szemével, a műanyag karórája alatt a hegekkel, a hegekkel, a hegekkel a csuklóján, és biztonságban érzem magam, és megnyugtat. Szeretnék holnap találkozni veled, de nem tudom még, hogy mi fog történni, ha megjönnek a Szüleim. Ha ebédelni jössz, úgy ülj le, hogy láss be a Férfi Szakaszba. Ha háttal ülök neked, akkor nem tudunk találkozni. Ha szemben ülök veled, akkor itt találkozunk, és a tálcámra rakott tányérok száma mutatja majd, hogy hány órakor. Mi van, ha csak éjfélkor tudsz kijönni? Akkor úgy fogok kinézni, mint egy hülye idióta. Nevet. Csókolj meg, mielőtt elmész. Előrehajolok és megcsókolom, lágy és meleg csókot adok a szájára. Átkarolom és szorosan magamhoz ölelem az én kis Kemény barátomat. Elhúzódik és felállunk. Megszólal. Aludj jól. Úgy lesz. Megfordul és elindul. Megszólalok. Lilly. Megáll és visszanéz. Tessék? Hiányozni fogsz. Mosolyog. Az jó. Visszafordul, és eltűnik az zöldben. Elindulok a másik irányba, átvágok mindenen, kijutok egy Ösvényre és lassan, lassan visszasétálok. Biztonságban érzem magam és nyugodt vagyok, és olyan sokáig szeretném ezt érezni, ameddig csak lehet. Megállok az Osztály üvegajtaja előtt. Az üvegen keresztül bámulom a férfiakat, akik nem nyugodtak, és nincsenek biztonságban. Tévét néznek, kártyáznak, cigarettáznak és kávét isznak. Handabandáznak és sztorikat mesélnek. Nem nyugodtak és nincsenek biztonságban. A függőségnek üzemanyag kell. Feltankolják magukat. Tudom, hogy előbb vagy utóbb el fog múlni ez a nyugodt érzés. Az előbbet választom, kinyitom az ajtót és belépek az Osztályra. Elindulok a Szobám felé. Az ajtó csukva, halkan bekopogok, de nincs válasz. Kinyitom az ajtót és belépek, Miles az ágyán ül. Arcát a kezébe temetve zokog. Biztos meghallotta, hogy bejöttem, de nem figyel rám. Arcát a kezébe temetve zokog. Kimegyek és

becsukom az ajtót. A Folyosón vagyok, égnek a lámpák, a Fal fehér, és azt kívánom, bárcsak kék, tiszta tengerkék lenne. Elsétálok az Ebédlőbe. Korán jöttem, még üres. Veszek egy tálcát, halrudakat kérek tartármártással, kiválasztok egy asztalt és leülök. Enni kezdek. Lassan eszem. A halrúd meleg és átázott, a panírnak olyan az íze, mint a vizes homoknak. Minden harapásnál dübörög bennem a vágy, hogy egészben nyeljem le a halrudat, hogy még többet egyek, ordít és könyörög bennem a vágy, hogy ötszáz halrudat egyek meg egyszerre a homokízű panírozással együtt. Nem számít, hogy mennyire gusztustalan, kibaszottul akarom. Ülök, lélegzem és rágok. Magam elé bámulok. Beleharapok. Várok. Beleharapok. Nem nehéz meló. Beleharapok. Kibaszott halrudacskák. Várok. Befejezem az evést. A férfiak kezdenek beszivárogni, nem ülnek mellém. Több kaját akarok, sokkal többet, de nem állok fel az asztaltól. Csak ülök és várok, ülök és várok, ülök és várok. Tisztában vagyok vele, hogy jelentéktelen csatát vívok, de azzal is tisztában vagyok, hogy a nagy ütközetek megnyeréséhez először jelentéktelenebb csatákban is győzelmet kell aratni. A függőség az függőség, a csata az csata. Ugyanazok a szabályok érvényesek. Várok még. Meglátom Leonardot, amint kilép a sorból. Marhahúst kért tésztával, nem halrudakat. Rám mosolyog, bólint egyet, odajön az asztalomhoz és leül. Nemrég zuhanyozott, vizes a haja, kivörösödött a képe. Hogy vagy, Kölyök? Jól. És te? Nagyon jó napom volt. Miért? Nem tartozik rád. Miért? Ne kérdezd többet, hogy miért. Azt kérdezhetem, hogy miből? Esetleg. Miből élsz, Leonard? Nevet. Kölyök, tudod mi a munkám. Azt akarom, hogy te mondd ki. Valaki elbeszélgetett veled? Aha. Velem is elbeszélgettek. Mit mondtak? Azt mondták, nem szeretnék, hogy rossz hatással legyek rád. Én megmondtam nekik, hogy nem vagy rám rossz hatással. Köszönöm. Miből élsz, Leonard? Tudod jól, Kölyök. Azt akarom, hogy te mondd ki.

Leonard eszik a marhahúsból és a tésztából. Mosolyogva rágja a falatot. Egy nagy Olasz Befektető Cégnél vagyok a Nyugati Part Igazgatója. Nevetek. Akarsz még valamit tudni? Nem. Az a legjobb. Aha. Találkozol ma a Barátnőddel? Aha. Beismered, hogy a Barátnőd? Olyasmi. És jó? Aha, jó. Szereted? Igen. Szerelmes vagy bele? Valamennyire. Légy óvatos, Kölyök. Róla is kérdezgettek. Honnan a faszból tudnak róla? Mindenről tudnak. Honnan? Nem nehéz megtudni a dolgokat, ha valaki meg akarja tudni. Az biztos. Tudod, mit gondolok? Mit? Szerintem a szerelem ritka dolog a Világon. Ha úgy érzed, hogy összejöhet ezzel a Lánnyal, akkor szarj azokra akik meg akarnak állítani, és szard le a Szabályokat. Vállald a kockázatot, tedd, amit tenni akarsz, de vigyázz, ne kapjanak el. Ha mégis elkapnak, akkor is csináld tovább. Nevetek. Leonard, rossz hatással vagy rám. Mosolyog. Nem Kölyök, dehogy. Mosolygok. Leonard is mosolyog. Csendben eszünk, senki más nem ül az asztalunknál. Befejezzük a vacsorát, elsétálunk az Előadásra, leülünk a szokásos helyünkre Ed, Ted és Matty mellé. Kártyázunk, és újra kijön a szokásos eredmény. Leonard nyer, a többiek veszítenek. A tétek elég kicsik ahhoz, hogy senki se bukjon ki, inkább arra jó a játék, hogy felgyorsítsa a lassan múló időt. Tudjuk, hogy Leonard elosztja majd a nyereményét a parti végén. Nyerek néhány dollárt, vesztek néhány dollárt. Nem érdekel, hogy ki beszél a Színpadon. Már nem is nézek oda. Véget ér az Előadás, és visszasétálunk az Osztályra. Veszek egy csésze kávét, helyet keresek magamnak az egyik kanapén, és a többi férfival együtt nézem a

tévét. A sorozat egy Orvos csapatot mutat be, akik egy belvárosi Kórház Intenzív Osztályán dolgoznak. A sorozat mai része egy Heroinista Nőről szól, aki túladagolás után került be a Kórházba. Fiatal és szép nő, a testén nincs egyetlen seb, horzsolás, véraláfutás sem. Piszkos ruhája mesterien van szétszaggatva. Nagy fekete táskák vannak a szeme alatt, és sírni kezd, amikor hozzászólnak, de egyértelműen színleli a sírást, és akárhányszor meglátjuk, mindig más és más méretű fekete táskák vannak a szeme alatt. Csak a tréfa kedvéért kezdett füvet szívni, aztán találkozott egy férfival és beleszeretett, a férfi Heroin Árus volt, és rászoktatta az anyagra. Most nem tud leszokni, és miután egy különösen nagy adagot belő magának, arra ébred, hogy az Intenzív Osztályon van, ez a rész legalább valamennyire hiteles. Nem hajlandó magát hibáztatni a kialakult helyzet miatt. Újra és újra azt üvölti, hogy nem én vagyok a hibás. Nézzük a műsort, néhány férfi hurrog, amikor megjelenik a Lány, néhányan tapsolnak és nevetnek, az egyikük felmordul, és a cipőjével megdobja a tévét, aztán visszahozza a cipőt, és a kezében tartva várja, hogy újra megjelenjen a Lány. Ha fegyver lenne nála, akkor valószínűleg szétlőné a tévét. A történet halad előre, a Lány egy jóképű, fiatal Orvossal kezdi megbeszélni a problémáit. Az Orvos kiemeli őt a posványból és bevezeti az AA-ba. Megengedi, hogy nála lakjon, megnyugtatja, amikor sír, és munka után minden éjjel különlegesen tápláló gyümölcsleveket visz neki. Egymásba szeretnek, és egy gyertyafényes vacsora után csodálatos, romantikus és orgazmusokkal teli szex következik. Mire véget ér a rész, a Lány sokkal jobban lesz. Teljesen leszokik az anyagról, és új életet kezd. Az utolsó képen az Orvossal együtt a bolondos Golden Retriever kutyusukat sétáltatják az utcán. Legszívesebben levadásznám ennek a borzasztó szar mesefilmnek az Alkotóit, bezárnám őket egy szobába, és addig tömném beléjük a különböző kábítószereket, míg rá nem szoknak és veszélyesen függővé nem válnak. Aztán túladagolnám őket, és mindannyiukat kiraknám a legközelebbi Kórház előtt, a cigarettázó Mentősök és Rendőrök, a késsel hadonászó Csövesek, a Kábítószerfüggők és az AIDS betegek mellé. Otthagynám őket néhány napig, aztán visszamennék körülnézni. Ha még mindig élnének és ott lennének, ami nem nagyon valószínű, akkor megkérdezném őket, hogy hasonló tapasztalatokat szereztek-e, mint amit bemutattak a Nyilvánosság előtt. Megkérdezném, hogy túl vannak-e a detoxikáláson, és jól érzik-e magukat. Megkérdezném, hogy részt vettek-e már az első AA Találkozón, találtak-e új munkát és új lakást. Megkérdezném, hogy szerelembe estek-e egy gyertyafényes vacsorán, és túl vannak-e életük legjobb szeretkezésén. Megkérdezném, hogy megvették-e a Golden Retrievert. Miután megkapnám a válaszokat, ne, ne, ne, kérem ne basszon ki velem, szét vagyok zuhanva, kérem segítsen, segítség, ne, ne, ne, megkérdezném, hogyan akarják a jövőben bemutatni a függőséget a Nyilvánosság előtt. Megkérdezném, hogy romantikusan, csábítóan, könnyedén akarják-e bemutatni, vagy csak teljesen pontatlanul. Ne, ne, ne, mit tegyek,

kérem ne basszon ki velem, szét vagyok zuhanva, kérem segítsen, ne, ne, ne. Én is ugyanerre gondoltam, ti Faszfejek. Ne. A műsor végén felállok, és elsétálok a Szobámig. Nem láttam Milest azóta, hogy benyitottam, megállok, és az ajtóra tapasztom a fülemet, mielőtt a kilincshez nyúlnék. Sírást, halk szipogást, motyogást hallok, az öklével veri a párnát. Szeretnék már ágyban lenni a meleg takaró alatt, de nem akarom zavarni, ezért megfordulok és visszasétálok az Osztályra. Töltök magamnak még egy kávét, és visszaülök a kanapéra. Az Alsó Szinten csak két férfi van rajtam kívül. Nem ismerem őket, és nem beszélek velük. A tévében talk show megy, egy Filmszínész arról beszél, hogy mennyire szereti az autóversenyt, és a Házigazda úgy tesz, mintha nagyon érdekelné a mondandója. Mosolyog és bólogat, amikor bólogatni kell, szellemes megjegyzésekkel egészíti ki a Filmszínész válaszait. Az idióta műsortól a közönség el van ragadtatva, és engem is magával ragad. Alkoholista vagyok és Kábítószerfüggő. Kell az üzemanyag. Azt fogyasztom, amit kapok. Iszom még egy csésze kávét, megnézek még egy talk show-t, néha elbóbiskolok. A kávé már nem hat rám, a tévé az új narkó. Az unalmas vibrálása feltölt, megetet, megöl, magával ragad, maga előtt tart, és mutat valamit, amire lehet koncentrálni. A másik két férfi is elaludt körülöttem. Az egyik rángatózik és nyöszörög, lágyan kiabál egy szót, állj, állj, állj. A másik horkol és nem mozdul. Ha nem horkolna, azt hinném halott. Felébredek, elalszom. A tévé kábítószer. Felébredek, elalszom. Felébredek. Elalszom. Felébredek. Elalszom.

Egy férfi hajnövesztő termékeket árul, és azt kiáltja, vegyék, vegyék, vegyék, és kinő, kinő, kinő. A sok haj, amiről mindig álmodoztak. Adok belőle, vegyék, vegyék, vegyék, és kinő, kinő, kinő. A tengerparton áll. Két szép szőke nő áll mellette. Olcsó öltönyt visel. Kikapcsolom. Elsétálok a Szobámhoz, és kinyitom az ajtaját. Bemegyek. Miles ébren van, az ágyán ül. A Bibliát olvassa. Bólint felém, én is bólintok neki. Bemászom az ágyamba, elhelyezkedem a takarók alatt és összegömbölyödöm. Felébredek. Szürke fény árad be az ablakon, hunyorítok, hogy ne lássam. Az első gondolatom, hogy jönnek a Szüleim. Kurvára ki vagyok bukva. Kiszállok az ágyból, zuhanyozom, borotválkozom, fogat mosok. A tükörrel, a testemmel és a szememmel sem foglalkozom ma. Egyáltalán nem. Miközben öltözködöm, Miles bejön két csésze kávéval. Az egyiket felém nyújtja. Hoztam neked egy kávét. Köszönöm. Üresen szereted, ugye? Aha. Belekortyolok, a csészét rárakom az ágyam mellett álló éjjeliszekrényre, folytatom az öltözködést. Miles odamegy az ágyához, leül és beszélni kezd. Kedves tőled, hogy tegnap átengedted nekem a Szobát. Szóra sem érdemes. Sokat küszködtem magammal. Most már jól vagy? Jobban vagyok. Nehéz csend lesz. Egy pillanatra. Miles lenéz a padlóra, aztán visszanéz rám. Szégyelltem magam, James. Mi? Nagy szégyenérzettel küszködöm, James. Ezért voltam tegnap egész nap itt bent. Szégyelltem magam. Ha bármikor beszélni akarsz erről valakivel, akkor számíthatsz rám. Köszönöm James. Beszéljünk majd. Befejezem az öltözködést és leülök az ágyamra. Miles a padlóra bámul. Jól vagy? Bólint. Nem úgy néz ki, mint aki jól van. Felállok, odamegyek hozzá, leülök az ágyára, átkarolom és megölelem. Ő is átölel, jó erősen, és érzem hogy a karjából is jön a szégyen. Bűnöző vagyok, ő Bíró, fehér vagyok, ő fekete, de ebben a pillanatban semmi sem számit. Olyan férfi, akinek barátra van szüksége, és én a barátja lehetek. Várom, hogy elengedjen, várom, hogy megszabaduljon a gondoktól, és néhány hosszú perc után megteszi. Felállok és beszélek. Ha bármire szükséged van, keress meg. Nem vagyok jó túl sok mindenre, de a legjobb formámat nyújtom majd.

Bólint. Köszönöm James. Kisétálok a Szobából a Folyosóra, és a Folyosótól megint mérges leszek. Mérges vagyok, mert itt vannak a Szüleim. Mérges vagyok, mert nem akarok találkozni velük. Bemegyek az Osztályra, hogy elkészítsem a kávét, de már készen van. Ránézek a Munkatáblára. A nevem mellé az van írva, Család. Kimegyek az Osztályról, és elsétálok az Ebédlőbe. Tálcát és tányért veszek, burritó van reggelire. Leülök egy üres asztalhoz. Mérges vagyok, és egyedül akarok lenni. Gyorsan eszem. A burritó tojással, szalonnával, sajttal és felismerhetetlen zöldségekkel van megtöltve. Gusztustalan, de azért megeszem. Százat szeretnék enni belőle. A mérgemből Düh lesz. A Düh egyre erősödik. Befejezem az evést, kimegyek és elindulok az Előadóterem felé. Férfiak mászkálnak előttem és utánam. Nem érdekelnek. Csak megyek előre. Joanne vár rám az Előadóterem ajtajában. Megkér, hogy menjek vele az Irodájába. Egymás mellett sétálunk a Folyosókon. Ma hogy érzi magát, James? Jól. Dühösnek tűnik. Az vagyok. Miért? Mert. Odaérünk az Irodájához. Belépünk. Leül a székre, leülök a kanapéra. Ma korán reggel megérkeztek a Szülei. Már elhelyezkedtek a Családi Osztályon. Néhány perc múlva találkozunk velük. Nagyszerű. Nem örül ennek, ugye? Nem. Miért? Mert nem akarok foglalkozni velük. Miért? Feldühítenek. Miért? Nem tudom miért. Kell, hogy legyen valami konkrét oka. Tök mindegy, hogy mi az oka. Mondjuk veszekednek velem, vagy aggódnak miattam, meg a sok hülye szarozás, amit mindig megérdemeltem. Gondolja, hogy valódiak és érvényesek ezek az érzései? Nem tudom. Mióta érzi ezt? Mindig ki voltam bukva a Szüleimre, mióta az eszemet tudom. Lehet, hogy rájövünk ennek az okára is, amíg itt vannak. Kétlem.

Vegye észre, hogy azért vannak itt, mert szeretik magát és segíteni akarnak. Ez nekik sem könnyű. Megpróbálom. Általában úgy szoktuk kezdem, hogy mindannyian beülünk egy Szobába. Ha a Szülei meg akarják érteni, hogy maga hol tart most, és ők miben segíthetnek, akkor meg kell tudniuk, hogy mit csinált eddig, és hogy milyen mértékben. Azt szeretném, hogy mondja el nekik. Az egy kibaszott rémálom lenne. Miért gondolja? A Szüleim tudják, hogy túl sokat iszom, tudják, hogy drogozom, de fogalmuk sincs arról, hogy mennyit, és nem tudnak a törvénysértő dolgaimról. Miért nem tudnak erről? Sose mondtam el nekik. Gondolja, hogy rosszul fognak reagálni? Nevetek. A rosszul az nem kifejezés arra, hogy szerintem hogyan fognak reagálni. Bárhogy is viselkednek majd, megoldjuk a helyzetet. Ezért vannak most itt, és ezért vagyunk itt mi is. Gondolom. Szerintem maga meg fog lepődni. Azt kurvára kétlem. Ránéz az órájára. Mennünk kell. Feláll. Én is felállok. Oké. Kinyitja az ajtót, kimegyünk az Irodából és elindulunk a Folyosókon. Túl világosak és dühítenek, minden lépésnél egyre dühösebb leszek. Nem akarok találkozni a Szüleimmel. Nem akarok egy Szobában lenni velük. Nem akarok beszélni velük, és nem akarom, hogy beszéljenek hozzám. Mindig is így éreztem. Ők a Szüleim. Nem akarom, hogy a közelemben legyenek. Remegni kezd a kezem, a szívem úgy dörög, mint egy Ágyú a Harcmezőn. Joanne észreveszi, megfogja az egyik kezemet, a kezében tartja és mosolyog. Mosolyogni próbálok, de nem megy. A Düh egyre erősödik. Nem akarok találkozni a Szüleimmel. Odaérünk egy ajtóhoz. Joanne bekopog, és egy hang azt mondja, szabad. Rám néz, és erősen megszorítja a kezemet. A földet bámulom. Remegek, és a szívem, a szívem, a szívem. Felnézek, mély levegőt veszek és bólintok. Joanne kinyitja az ajtót. Belépünk. Az Anyám és az Apám egy konferenciaasztal mögött ülnek a Szoba túlsó oldalán. Remegek. Egy teljesen kopasz, harminc körüli férfival vannak, aki fekete pulóvert és fekete farmert visel. A szívem, a szívem, a szívem. A férfi felém fordul, jól megnéz, közben az Anyám feláll. Anyámon szövetnadrág, fehér ing, kék blézer és selyemsál, a haja tökéletes, a sminkje tökéletes, ujjain

gyémántgyűrűk, fülében gyémánt fülbevaló. Felém szalad. A Düh erősödik bennem. Kurvára ki szeretnék menni. Kimenni, kimenni, kimenni. James. Átölel. Nem esik jól, hogy hozzám ér, nem viszonzom az ölelést. Elenged, de a vállamon tartja mindkét kezét. Nagyszerűen nézel ki. Azt akarom, hogy levegye a kezét. Felszedtél egy kis súlyt. Azt akarom, hogy ne nézzen rám. Az arcod és a fogaid is szebbek. Sokkal jobban nézel ki. Megint átölel. Azt akarom, hogy arrébb menjen. Menjen már a picsába. Ó, James. Elenged, bámul. Az Apám odalép hozzám. Szövetnadrág, kék oxford ing, kék mellény. Nagy és drága órája van. Átölel. Azt akarom, hogy elengedjen. Hogy vagy James? Elenged. Jól. Sokkal jobban nézel ki. Szerintem is. Joanne előrelép. Mr. Frey? Kinyújtja a kezét. Kezet fognak. Szólítson Bobnak. Joanne bólint. Bob, a nevem Joanne. Pszichológus vagyok, és a Fiával dolgozom. Apa mosolyog. Jobban néz ki. Joanne mosolyog. Jobban van, és jó úton halad, hogy sokkal jobban legyen. Apa mosolyog. Nagyon büszkék vagyunk rá, mióta idejött. Joanne mosolyog. Lehetnek is. Apa bólint, rám néz. Félrenézek. Joanne beszél. Üljünk le és kezdjünk bele. Anya mosolyog és bólint. Apám azt mondja, oké. Visszaülnek a helyükre. Én az asztal lehető legtávolabbi széléhez ülök. Remegő kezemet az ölembe rakom. Egyenesen előre bámulok, a fényes, fehér falat nézem. Joanne közénk ül, a fekete ruhás férfira néz és bólint egyet. A férfi beszélni kezd. Helló James. A nevem Daniel, a Családi Osztályon dolgozom. A falat bámulom. Magával és a Szüleivel fogok foglalkozni néhány napig, amíg együtt vannak. Remeg a kezem.

Gondolom, halott már arról, hogy a Családterápia-program kezdetén a függőségben szenvedő családtag részletesen beszámol a többi Családtagnak a fogyasztási szokásairól. A szívem, a szívem, a szívem. Úgy dörög, mint Ágyú a Harcmezőn. Szeretnénk, ha a lehető legőszintébben tenné, annyi idő áll a rendelkezésére, amennyit csak akar. Bólintok. Kezdjen bele, ha készen áll. Átnézek az asztal másik végébe. Anyám és Apám már várják, hogy megszólaljak. Mielőtt belekezdek, el szeretném mondani, hogy én nem akartam az egészet, bárcsak ne jöttetek volna ide, és sajnálom, hogy végig kell hallgatnotok, amit mondani fogok. Apám bólint és megfogja Anyám kezét. Olyan régóta iszom, mióta az eszemet tudom. Gyerekkoromban, amikor focimeccsre mentünk, titokban belekortyoltam a sörbe, a barátaitoknak rendezett vacsorák után mindig kiittam a poharakban maradt bort. Nem tudom, hogy miért csináltam. Valahogy jobban éreztem magam tőle, és megszerettem, mindennél jobban megszerettem ezt az érzést. Annyit ittam, amennyit csak tudtam, és elég gyakran. Sokat jártunk focimeccsre, és sok bulit rendeztetek. Tízéves koromban rúgtam be először. Ti valami koncertre, vagy jótékonysági estre mentetek, én pedig kilógtam a Házból, a bébiszitter nem vett észre, és elmentem egy házibuliba, amit Középiskolások tartottak az utcánkban. Azt gondolták, jópofa, hogy velük bulizom, és addig itattak, amíg ki nem hánytam. Hazatámolyogtam, és a bébiszitter aludt, amikor ágyba bújtam. Anyám megtörli a szemét, Apám megszorítja a kezét. Tizenkét évesen kezdtem füvet szívni. Ugyanígy kezdődött. Kilógtam egy buliba, és az idősebbek adtak egy slukkot. Nem ízlett, de tetszett, hogy azt gondolták, vagány vagyok. Annyit füveztem, amennyit bírtam, és mivel ti alig voltatok otthon, könnyű dolgom volt. A bébiszitterek leszarták, sőt, néha együtt füveztek velem. Anyám eltakarja az arcát a kezével, Apám az asztalt nézi. Tizennégy évesen ájultam el először. Valakinek a pincéjében ittam és szívtam, és a következő kép, amire emlékszem, hogy reggel van és otthon vagyok. Akkoriban már hetente három-négyszer bebasztam. Tizenöt évesen keményebb anyagokat kezdtem szedni: kokaint, LSD-t, speedet. Mindegyik jobban tetszett, mint a fű, ezért abbahagytam a füvezést, ez az egyetlen kábítószer, amiről leszoktam. Tizenöt évesen piát és kábítószert is árultam. Gyakran kimentem a Kikötő melletti gettóba, és egy Freddy nevű fickóval találkoztam. Kispályás díler volt, adtam neki néhány dollárt, és megszerezte, amit kértem. Az emberek rájöttek, hogy tudok anyagot szerezni, ezért kivittek kocsival. Abban állapodtunk meg, hogy én is kapok egy adagot. Ha nem vittek ki, akkor a ti kocsitokkal mentem. Ha nem volt pénzem, Freddy hitelbe adott. Szeretett

engem, Fehér James Fiúnak hívott, mindenki így ismert ott. Kibaszott veszélyes hülyeség volt, de nekem tetszett, mert vagány voltam, és bármilyen anyagot bármikor meg tudtam szerezni, ha akartam. Mindig akartam. Anyám elsírja magát, Apám engem bámul. Tizenhat és tizenhét éves koromban ugyanez volt. Piát és kábítószert árultam, és annyit fogyasztottam, amennyit csak tudtam. Benyomtam iskola előtt, iskola alatt, iskola után. Minden nap bebasztam. Ittam és többnyire speedet szívtam, és amikor azt a túladagolást kaptam, az is alkoholtól és speedtől volt. Nem tudom, mennyit fogyasztottam, mert elájultam. Ti sem tudtátok meg, mert nem beszéltem meg az Orvosokkal. Tudom, hogy most azt gondoljátok, jobban kellett volna ismernetek, le kellett volna állítanotok, de én nagyon ügyesen titkoltam mindent, és ti tényleg keményen próbálkoztatok. Emlékeztek, hogy többször fenyegettetek Elvonóval, és én azt mondtam, ha elküldtök, akkor megszököm, és soha többet nem fogtok látni. Abban az időben tényleg ezt csináltam volna. Semmit sem tudtatok volna tenni azért, hogy megváltozzak. Nem álltam volna le. Mély levegőt veszek. Anyám közelebb ül Apámhoz, az arcát fogja és belesír a tenyerébe. Látom hogy a sminkje lefolyik az ujjain. Apám könnyes szemekkel engem bámul. Sose láttam sírni, még könnyezni se. Tizennyolc évesen ugyanez volt, csak többet nyomtam. Ősszel elkezdődött az iskola. Nem voltam Korlátozva, ti elmentetek és havi költőpénzt küldtetek. A Mennyben jártam. Minden éjjel elájultam, mindig véres volt az orrom a kokaintól, hetente háromnégyszer bepisáltam az ágyba, mert olyan részeg voltam, hogy nem bírtam felkelni. Tizenkilenc évesen ugyanez volt, csak kicsit rosszabb lett. Húszévesen cigarettában kezdtem szívni a kokaint. Minden pénzt amit küldtetek, abba fektettem, hogy megvegyem és áruljam a kokaint. Az FBI nyomozni kezdett utánam, és ötször-hatszor kihallgattak a helyi Rendőrőrsön. Semmit se tudtak rám bizonyítani. Huszonegy lettem. Rossz év volt. Cracket kezdtem szívni, amit nagyon szerettem. Annyit szívtam, amennyit csak tudtam, nagyjából minden nap. A crack rossz kábítószer, kurvára kikészített. Vért hánytam, vért pisáltam, vért szartam. Egyfolytában rosszul voltam. Nem tudom, hogy sikerült, de befejeztem a sulit, ti munkát szereztetek nekem és elküldtetek Európába. Tudom, hogy azért küldtetek el, mert azt gondoltátok, hogy jót tesz nekem a munka és a távoliét, de nem így volt. Igazából nem nagyon kellett dolgoznom, és azzal töltöttem az időt, hogy betépjek és bajba kerüljek. Ott nem volt crack, de volt kokain és speed, és sokat szívtam mind a kettőből. Anyám a tenyerébe sír, Apám arcán könnycseppek futnak végig. Nem törli le, csak bámul engem. Mialatt kint voltam, egyszer hazajöttem, hogy meglátogassam a Barátnőmet. Tudom, hogy emlékeztek rá, nagyon szerettétek, és reménykedtetek benne, hogy kibékülünk. Az iskola végén szakítottunk, aztán levélben és telefonon kibékültünk, és azt tervezte, hogy átjön Európába és velem fog élni. Nagyon

örültem neki, azt gondoltam, ez az utolsó esélyem, hogy megváltozzak. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, ha meglátogat, mert már elege volt a hülyeségeimből. Reménykedtem, jól éreztem magam, és annyira izgatott voltam, hogy megszegtem azt a Szabályt, hogy soha nem hívhatom fel részegen. Három egymást követő éjszaka felhívtam, és nem tudom, mit mondhattam neki, mert teljesen ki voltam ütve. Amikor a negyedik nap újra felhívtam, az Anyja vette fel a telefont és azt mondta, ne telefonáljak többet, mert a Lánya soha többé nem akar semmit tőlem. Megijedtem és súlyos tivornyázásba kezdtem, aztán elhatároztam, hogy hazamegyek, mert tudtam, hogy meg fogja látogatni az Iskolai barátait. Már nem bírok a Szüleim szemébe nézni, ezért az asztalt nézem. Párizsból Chicagóba repültem, Chicagóból kocsival mentem Ohióba. Mikor megérkeztem, józan maradtam és keresni kezdtem, és amikor megtaláltam, nem akart szóba állni velem. Azt mondta, menjek el, soha többet nem akar látni, beszélni se akar velem, semmi közünk nincs többé egymáshoz. Összetörtem. Elmentem inni, és annyi cracket szívtam, amennyi belém fért, és amikor totál kész voltam, elhatároztam, hogy újból megkeresem, és megpróbálok beszélni vele. Elmentem abba a Bárba, ahova sokat jártunk, és gondoltam, hogy összefutunk. Kocsival elhajtottam a Bár mellett, és láttam, hogy ott áll előtte a barátaival. Őt bámultam, nem figyeltem az utat, felhajtottam a járdára és elütöttem egy Zsarut. Nem ütöttem el nagyon, mert csak tízzel mentem, de azért elütöttem. Ő látta a balesetet, és egy csomó ember látta, aki mellette állt. A Zsaru erősítést kért, én a kocsiban ültem és őt bámultam. Megérkezett az erősítés, odajöttek az autóhoz, megkértek, hogy szálljak ki, és én azt mondtam, ha azt akarjátok, hogy szálljak ki, akkor szedjetek ki, büdös Disznók. Kinyitották az ajtót, kapálózni kezdtem, seggbe vertek a gumibottal és letartóztattak. Rúgkapáltam és ordítoztam miközben elhurcoltak a helyszínről, és azt akartam, hogy a tömeg megtámadja őket és kiszabadítson, de ez nem történt meg. Mikor már bent ültem a rendőrautóban, odajött hozzám, sírva a szemembe nézett, megkérdeztem tőle, hogy eljön-e kifizetni az Óvadékot, bólintott és azt mondta, igen, megyek. Aznap éjjel rács mögött voltam, és másnap vádat emeltek ellenem Halálos Fegyverrel Való Visszaélés, Hivatalos Személy Megtámadása, Ittas Vezetés, Rendzavarás, Jogosítvány Nélküli Vezetés, Biztosítás Nélküli Vezetés, Kereskedelmi Szándékú Kábítószer Birtoklás, Csoportos Verekedésre Való Buzdítás és Testi Sértés miatt. Az egyetlen szemétség az egészben a kábítószeres vád volt, mert azt nem árulni akartam, hanem benyomni. Nem jött el, így az egyik Haverom fizette ki az Óvadékot egy hitelkártyával, és visszarepültem Párizsba. Úgy tudom, hogy még mindig köröznek ezen vádak alapján. Felnézek. A Szüleim csendben vannak és mindketten sírnak. Könny folyik az arcukon, és az Anyámnak nehézkes a légzése. Kiborul és zokogni kezd. Várom, hogy abbahagyja, de nem hagyja abba. Csak zokog, zokog, zokog. Apám átkarolja, halkan a fülébe súg valamit, de ez sem segít. Az Anyám zokog. Nézem, és várom, hogy abbahagyja. Egy

életen át tart. Egy kibaszott életen át. Amikor lecsendesedik, újra beszélni kezdek. Párizsban maradtam, szétcsúsztam, tudtam, hogy gyilkolom magam, de nem érdekelt. Onnan Londonba mentem, és ugyanezt műveltem. Amikor visszajöttem az Államokba, Észak-Karolinába mentem, és újra cracket kezdtem szívni. A crack ördögien veszélyes anyag, és én annyit szívtam belőle, amennyit bírtam. Ittam is mellé, amennyit csak bírtam, és akkoriban ez elég sok volt. Nem nagyon emlékszem, hogy mit csináltam ott, mert folyamatosan be voltam baszva, de azt tudom, hogy megint letartóztattak. Arra is emlékszem, hogy Michiganben is letartóztattak, de fogalmam sincs, hogy mit csináltam Michiganben. Mindkét helyen megúsztam az Óvadékot, tehát szerintem ott is köröznek. Az elmúlt hat hónapban csak ittam, szívtam és arra vártam, hogy meghaljak. Anyám zokog és az Apám átöleli. Most nem várok, túl akarok lenni az egészen. Nem hibáztatlak benneteket ezért, és nem hiszem, hogy bármit is tehettetek volna azért, hogy abbahagyjam. Vagyok, aki vagyok, Alkoholista, Kábítószerfüggő, Bűnöző, és én tettem magam ilyenné. Ti nagyon sokat tettetek értem, sok szeretetet kaptam tőletek, ennél többet nem is kérhettem volna. Nem lehet kimagyarázni azt, amit tettem, akivé váltam, és azt se, amin keresztülmentetek. Anyám zokogni kezd. Hangosabban és hevesebben, mint az előbb. A sminkje szétkenődött a kezén, az arcán, a ruháján, és nehezen veszi a levegőt. Apámba kapaszkodik, aki átkarolja és a földre bámul. A könnyek végigszaladnak Apám arcán és lepotyognak a nadrágjára, látom hogy remegnek az ajkai. Megrázza a fejét, rám akar nézni, de nem tud. Ülök és nézem őket. Teljesen elönt a Düh. Nem tudom miért, de mindig ez történik, ha a közelükbe kerülök. Szeretni akarnak és bántom őket. Tapintatosan és ésszerűen akarnak viselkedni, de én nem vagyok se tapintatos se ésszerű. Segíteni akarnak rajtam, de én nem engedem. Nem értem, miért. Ők a Szüleim. Mindent megtesznek, amit tudnak. Mindig is ilyen voltam. Adnak valami jót, és tönkreteszem. Szeretnek, és tönkreteszem őket. Soha életemben nem éreztem, hogy megérdemelnék valamit is. Sose éreztem, hogy megérdemlem azt a teret, amit megfertőzök. Ez az érzés betöltött mindent, amit tettem, láttam vagy amihez közöm volt, megmérgezett minden emberi kapcsolatomat. Nem értem. Nem értem, miért. Utálom ezt, és utálom magamat, és nem tudom az okát, de a Szüleim jelenlététől ez az érzés mindig csak rosszabbodott. Próbálnak szeretni engem, de ettől mindig minden csak kurvára rosszabb lett. Joanne feláll, odajön hozzám és a fülemhez hajol. Azt hiszem, mennünk kellene. A Szüleimre nézek. Még mindig sírnak. Könny csöpög az Apám arcáról, az Anyám alig kap levegőt. Szeretnék valami olyat tenni, amitől jobban érzik magukat, de nem tudok. Túlzottan utálom magam ahhoz, hogy bármit is tegyek.

Felállok és kisétálok a Szobából. Joanne becsukja mögöttem az ajtót. Amint bezárul az ajtó, és már nem hallom, nem látom, nem tudom megérinteni a Szüleimet, kezdem jobban érezni magam. Sétálunk. Joanne nem beszél, és én sem. Csak végigsétálunk a Folyosókon. A Szüleimre gondolok, akik a Szobában ülnek és miattam sírnak, és Joanne Irodája felé indulunk. Megérkezünk, és kinyitja az ajtót. Belépünk, leülök a kanapéra, és ő leül velem szemben. Hogy érzi magát? Öngyilkosként. Mi? Csak ez a szó jó rá. Meg akarja ölni magát? Nem, de most ez lenne a legjobb megoldás. Miért? Ők a Szüleim. Ha a közelükbe kerülök, olyan mérges leszek, hogy nem tudok uralkodni magamon. Ettől a méregtől még jobban utálom magamat, mint általában, és ilyenkor az öngyilkosság az egyetlen ésszerű megoldás. Kér felügyeletet? Nem, túl beszari vagyok ahhoz, hogy tényleg megtegyem. Azt gondolja, hogy az öngyilkosság bátor cselekedet? Nem, szerintem gyávaság, mint ahogy a függőség is gyávaság. De szerintem mindkettőhöz kell egyfajta szánalmas erő. Erő? Elég erősnek kell lenni ahhoz, hogy gyűlöletet vagy öngyűlöletet érezzen az ember. A függőség és az öngyilkosság nem a gyengék választása. Szerintem ez nevetséges. Attól, hogy nevetséges, még lehet igaz. Miért dühítik fel ennyire a Szülei? Nem tudom. Zaklatták magát gyerekkorában? Nem emlékszem ilyesmire. Gondolja, hogy megtörténhetett? Nem. Miért? Biztonságos környezetben nőttem fel. A Szüleim szerettek, óvtak, minden jót próbáltak megadni nekem. Mondjuk kurvára leszartak, de sose zaklattak volna. Valaki más zaklathatta? Nem. Biztos ebben? Igen. Kiveszek egy cigarettát a zsebemből, meggyújtom, beleszívok. A nikotin lelassítja a szívemet és megnyugtat. Mi következik?

Ebéd, és ebéd után visszamegy a Családi Osztályra. A délutánt Csoportfoglalkozásokkal tölti, ahol más emberek Családtagjaival lesz együtt egészen vacsoráig. Vacsora után újra leülünk a Szüleivel. Miért? Hogy megbeszéljük a ma délelőtt történteket. Az jópofa lesz. Ma nagyon bátor volt. Őszinte volt és egyenes, és olyan dolgokat mondott el, amiket valószínűleg nem volt könnyű kimondani. A Szülei nagyon természetesen és normálisan reagáltak, ha nem így viselkedtek volna, akkor aggódnék, hogy tudunk-e eredményeket elérni a továbbiakban. Most, hogy tudják azt, amit tudniuk kell, azon dolgozhatunk, hogy begyógyítsuk a sebeit, és közösen kitaláljuk, hogyan lesz jobb magának. Mikor végzünk ma este? Attól függ, hogy mire jutunk a Szüleivel. Mondja meg hozzávetőlegesen. Megpróbálna még Lillyvel is találkozni? Mit? Jól hallotta. Igen, megpróbálnék még Lillyvel is találkozni. Ne tegye. Miért? Ha elkapják, komoly bajban lesz. Úgy hangzik, mintha már el is kaptak volna. Feltételezzük, hogy van valami maguk között. De még nem kaptuk el. Kitől származik ez a feltételezés? Erről nem beszélhetek magával. Maga megbeszélhet velem dolgokat, de én nem beszélhetek meg magával semmit? Ez kurva nagy szemétség, Joanne. Úgy gondolja? Igen, úgy. Maga őszinte velem, és én őszinte vagyok magával. Ez a mi kibaszott alkunk. Ha nem tartja be, akkor elmehet a picsába. Nem vagyok az ellensége. De az, hogyha nem áll ki mellettem. Lilly nagyon belehabarodott magába. Az Osztályáról az egyik Nevelő hallotta, hogy magáról beszélt az egyik barátnőjének. Azóta többször is hallotta, hogy Lilly magáról beszél. Úgy tűnik, hogy Lilly egyfolytában csak magáról akar beszélni. Mosolygok. Miért mosolyog? Tetszik, hogy belém habarodott. Ez rossz gondolat, James. Miért?

Azzal kellene foglalkoznia, ami miatt itt van, vagyis hogy kijózanodjon és újra felépítse az életét. Lilly megzavarja és elvonja erről a figyelmét. Mindketten nagyon bizonytalanok és sebezhetőek most, és ha valami baj történne a kapcsolatukban, az veszélyeztetné a józanságukat is. Azt tudom kezelni. Sok embert megöl a túlzott önbizalom. Vele jobban érzem magam, mint bárki mással. Abban biztos vagyok, de ez nem változtatja meg az Elveinket. Nem fogom elküldeni. Mindkettőjüknek ez most a legfontosabb érdeke. Meg fogom fontolni a tanácsát. Annál többre van szükség. Felállok. Megyek enni. Bólint. Este találkozunk. Megfordulok, kinyitom az ajtót, és kisétálok Joanne Irodájából. Elindulok az Ebédlőbe. Végigmegyek a férfiakat és nőket elválasztó Üvegfolyosón, és meglátom Lillyt az egyik asztalnál. Engem bámul, én visszabámulok, de nem adok semmi egyéb jelzést. Nehéz ránézni, nehéz, mert már nem az a zárkózott Lány mosolyog vissza rám. Másmilyen lett, több, mint amit reméltem, több, mint amit vártam. Megváltozott, olyan, mint az Északi-tenger szemű, olyan, mint aki szeret. Egyszerűen és igazán, úgy ahogy vagyok. Nehéz ránézni, mert tudom, hogy kezd belém szeretni, és én is kezdek beleszeretni. Nem érdekel, hogy mit csinált és hogy kivel csinálta eddig, nem érdekel, hogy milyen démonok kísérthetik. Az érdekel, hogy mit érzek, amikor vele vagyok, és olyankor erősnek érzem magam, biztonságban vagyok, megnyugszom, melegség tölt el és őszinte leszek. Nehéz ránézni, mert azt követelik, hogy szakadjak el tőle. Nehéz ránézni, de mindenképpen megteszem. Veszek egy tálcát, beállok a sorba és kapok egy tál tonhalas tésztaragut. Tíz adaggal kérek, de a kiszolgáló Hölgy nemet mond. Odamegyek a Salátabárhoz és öt tányért veszek. Az egyikre salátát rakok, a másikra túrót, a harmadikra répát, a negyedikre kukoricát, az ötödikre pirítóst. A tálcám megtelik, és elveszek egy másik tálcát. Négy tányérra nagy adag pudingot, barackokat, almás pitét és répatortát rakok. Mindkét tálcával lassan átsétálok az asztalokhoz. Nehezek a tálcák, kuncogásokat és röhögést hallok. Egy ismeretlen hang azt mondja, szomorú ez a függőség. Nevetek. Megtalálom a barátokat, és leülök Ed, Ted, Leonard, Matty és Miles mellé. Leonard beszél. Hol voltál egész nap? Itt vannak a Szüleim. Miles beszél. A Családi Programra jöttek? Aha.

Milyen volt? Szar. Miért? Ma reggel meg kellett gyónnom nekik minden hülyeséget, amit eddig csináltam. Ed beszél. Amiről nem tudtak? Alig tudtak valamiről. Mi volt a legrosszabb? A crack, és hogy három államban köröznek. Leonard beszél. Miért köröznek? Egy rakás szarért. Miles beszél. James, van elfogatási parancs ellened? Igen. Hol? Michiganben, Ohióban és Észak-Karolinában. Teszel valamit ebben az ügyben? Valaki megpróbál itt bent tenni valamit. Ted beszél. Amikor bevallottam Anyunak, hogy kristályt szívtam, megkért, hogy szerezzek neki is. Mindenki nevet. Így volt. Azt mondta, olyan sokat hallottam már a crackről, hogy ki akarom próbálni. Vettem egy ötvendolláros csomagot, és addig szívtunk együtt, amíg a szeme hátra nem csúszott a tarkójáig. Utána nem kért soha többet. Megint nevet mindenki, bár Ted Anyjának képe a tarkójáig hátracsúszott szemeivel nem is olyan vicces. Az ebéd további részében még többet nevetünk, leginkább Mattyn, aki még mindig azzal küszködik, hogy leszokjon a káromkodásról. Minden harmadik vagy negyedik szava a kurva vagy a kibaszott, amik után rögtön egy sor válogatott káromkodással magát ócsárolja. Végül már nem szól egy szót sem. Az ebéd végére a férfiak az összes kaját felfalták már a tányérjaimról, nem marad semmi. Amikor felállunk, átnézek az üvegen az Ebédlő másik részébe, és meglátom Lillyt. Mosolyog rám, és fáj a mosolya. Nem fogok, nem tudok, nem akarok elszakadni ettől a mosolytól. Nem adom fel. Az kibaszottul lehetetlen. Kisétálunk az Ebédlőből. A barátaim az Előadásra mennek, én ismeretlen tereken és Folyosókon megyek keresztül, követem a Családi Osztály felé mutató jeleket. Egy ajtóhoz érkezem. Az ajtón felirat, Isten Hozott Itthon. Kinyitom és bemegyek. A fehér falak fehérebbek, a villanykörték fénye erősebb, a festmények vidámabbak. A legtöbb képen széles és hatalmas zöld mezőkön Családok piknikeznek. A családtagok mosolyognak, szendvicset esznek, gyümölcsöt

hámoznak és triktrakkot játszanak. E téma variációi vannak kirakva a falakon. Követem a képeket, és elvezetnek egy nagy és nyitott Szobába. A Szoba egyik fala üvegből van, és a Tóra néz. A Szobában mindenhol székek vannak. Nagy és kényelmes székek vidám mintájú kárpittal. Emberek ülnek a székeken, beszélgetnek, cigarettáznak, kávét isznak és várnak. A Családtagjaikra várnak, és arra, hogy jobban legyenek. Könnyű megmondani, hogy ki érkezett a Családi Programra, és kik a Betegek. A Családi Programra érkezők tisztább ruhát viselnek, jobb a frizurájuk, szebb az órájuk és csillog az ékszerük. Le vannak sülve, élénkebb a mozdulatuk, hús van a csontjaikon. Élet van a szemükben. Mi, vagyis a többiek, cigarettázunk, kávézunk, remeg a kezünk és táskás a szemünk. Lassan mozgunk és csak a félelem parázslik a szemünkben. Körülnézek a Szobában. Szüleim behúzódtak az egyik sarokba és halkan beszélgetnek. Meglátnak. Intek nekik, Apám bólint egyet, odamegyek a kávéfőzőhöz. Töltök magamnak egy csésze gőzölgő feketét, és odasétálok hozzájuk. Felállnak, ahogy közeledem. Mosolyognak és átöltöztek, bár szinte ugyanolyan ruhában vannak. Anyám rendbe hozta a haját és a sminkjét, megint tökéletes, Apám inge élesebben van kivasalva. Érzem az erőfeszítést a mosolyuk mögött, és ahogy közeledem, minden lépésnél el szeretnék rohanni. Apám beszél. Hogy vagy, James? Voltam jobban. És ti? Mi is voltunk már jobban. Némán mosolygunk. Bárcsak abbahagynánk a mosolygást. Anyám beszél. Mellénk akarsz ülni? Bólintok, leülünk. Egymás mellett ülnek, én szembe ülök velük. Asztal van közöttünk, tetején hamutartó. Zsebembe nyúlok, és előveszem a cigarettát. Anyám elkomorodik. Megtennéd, hogy nem dohányzol? Miért? Mert most öltöztem át, és nem akarok bűzleni. Rendben. Visszateszem a cigarettás dobozt a zsebembe. Az Anyám engem figyel. Le fogsz szokni, amíg itt vagy? Nem. Miért? Mert nem akarok leszokni. Miért nem? Hát, válassz Anya. Vagy cigarettát szívok vagy cracket. Döntsd el te. Elborzad, nyilvánvalóan megbántottam. Tudtam, hogy ez történik majd, de kimondtam. Apám megszólal. Azt hiszem, nem így kellene beszélned az Anyáddal, James. Nyilván azt akarjuk, hogy inkább dohányozz, mint hogy cracket szívjál. Akkor ne szarakodjatok velem.

Ne beszélj így velünk. A kávés csészéért nyúlok, és egyszerre kiiszom az egészet. Forró, gőzölög és égeti a számat, de nem zavar. Félretolom a csészét és beszélek. Hozok még kávét. Kértek? Apám az Anyámra néz. Anyám megrázza a fejét, és látom rajta, hogy még mindig meg van sértődve. Apám rám néz. Kösz nem kérünk. Felállok és visszamegyek a kávéfőzőhöz. Teletöltöm a csészémet, és egy magas, sovány férfi, akin olyan ruha van, mint az Apámon, megrázza az ajtó mellett lógó csengőt. Mindenki feléje fordul. Azt mondja, csoportokra fogunk válni, és mindegyik csoport külön Szobába megy. Az üvegfallal szemben álló ajtókra mutat, és neveket kezd felolvasni. Az emberek felállnak, amikor meghallják a nevüket, és átmennek az ajtón. Visszaindulok a sarokba, ahol a Szüleim ülnek, és hallom, hogy a férfi a nevemet mondja. Továbbmegyek a Szüleim felé, odaérek és megszólalok. Úgy tűnik mennem kell. Apám bólint, Anyám úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Megfordulok és elindulok. Apám megszólal. James? Visszafordulok. Elnézést kérünk a dohányzással kapcsolatos megjegyzésért. Anyám bólint. Könnycseppek szaladnak az arcán. Tudjuk, hogy rengeteg dologgal kell megbirkóznod most, és tudjuk, hogy mindent beleadsz, ezért ha szükséged van rá, akkor dohányozhatsz mellettünk. Mosolygok. Ettől az egyszerű gesztustól is majd megszakad a szívem. Köszönöm. Apám mosolyog, és a könnyeivel küszködő Anyám is elmosolyodik. Anyám mosolyától kicsit jobban érzem magam. Este találkozunk. Megfordulok, és odamegyek az ajtóhoz. Átmegyek az ajtón, és belépek egy másik nagy Szobába. Fehér, világos és vidám. Gondolatébresztő képek vannak a falon olyan feliratokkal, hogy Szerezd Meg Napról Napra, Engedd Magadhoz Istent, Csináld Könnyedén. Vastag szőnyeg borítja a padlót, és a Szobában összehajtható székek vannak egy nagy körbe rakva. Emberek ülnek a székeken. Találok egy üres széket, aminek egyik oldalán sincs még senki, és leülök. Csak egy pillanatig vagyok egyedül, utána egy terhes asszony ül az egyik oldalamra, és egy ősz hajú férfi a másik oldalamra. A Szoba megtelik, és minden egyes Betegre kábé három Családtag jut. Mindenki idegesnek tűnik. Besétál egy harminc körüli nő, aki barna szövetnadrágot, vastag pamutzoknit és barna szvettert hord. Barna haja van és zöld szeme, úgy néz ki, mint egy modell. Leül az egyetlen üresen maradt székre és elmosolyodik. Üdvözlök mindenkit a Családterápia-program első Csoportfoglalkozásán.

Az Emberek bólogatnak, néhányan azt mondják, köszönjük. Ezen a foglalkozáson bemutatkozunk és kérdéseket teszünk tel egymásnak. A Családtagok gyakran kérdezik a Betegeket, hogy mit csinálunk, miért csináljuk, amit csinálunk, milyen érzés ez, a Betegek pedig gyakran kérdezik a Családtagoktól, milyen hatással vannak rájuk a cselekedeteink, mit éreznek, amikor velünk foglakoznak, miért bánnak így vagy úgy velünk, vagy egyáltalán miért foglalkoznak velünk. Nyugodtan kérdezzenek bármit, persze olyat, ami nem sérti meg a másik érzéseit. Én kezdem a bemutatkozást. Mosolyog. A nevem Sophie, Kábítószerfüggő vagyok és Alkoholista. Mindenki azt mondja, Helló Sophie. A mellette ülő férfi elmosolyodik és megszólal. A nevem Tony és egy Alkoholistának vagyok a Férje. Mindenki azt mondja, Helló Tony, és folyik tovább a bemutatkozás a Szobában. Bemutatkozik egy Heroinista Anyja, egy Speedfüggő, egy Crackfüggő Felesége, egy Alkoholista, egy Alkoholista Fia és Lánya, egy Heroinista és egy Crackfüggő Terhes Felesége. Mindenféle rokoni kapcsolatok és mindenféle Függőségek jelen vannak köztünk. A bemutatkozások után a kérdéseknek kellene következni. Először senki se szólal meg. Az emberek a padlót vagy a kezüket vagy egymást bámulják. Kínosan mosolyognak és idegesen sóhajtoznak. Egy kis idő múlva az a férfi, aki Speedfüggőnek mondta magát, megkérdezi, hogy meddig tart a foglalkozás. Mindenki nevet. Egy nő, aki egy Alkoholista Feleségének mondta magát, megkérdezi ugyanezt. Meddig tart? Sophie mosolyog, és megkérdezi, hogy a függőségre gondolt-e. A nő bólint, és azt mondja, igen. Sophie azt mondja, a függőség az egész életen át tart. Az egész életen át. Innentől ömleni kezdenek a kérdések. Milyen érzés függőnek lenni valamitől? Borzasztó. Miért borzasztó? Mert tudjuk, hogy mit teszünk magunkkal és a családunkkal, mégse tudjuk abbahagyni. Milyen érzés, amikor kell az anyag? Hiányérzet, elsöprő, fékezhetetlen, elképzelhetetlen hiányérzet. Milyen érzés, amikor megkapod? Megkönnyebbülsz, utána szenvedsz, utána még jobban hiányzik. Miért nem tudod abbahagyni? Nem tudom. Miért nem tudod abbahagyni? Nem tudom. Miért nem tudod abbahagyni? Nem tudom. Vannak egyszerűbb, technikai jellegű kérdések is. Mi az a crack, és hogy kell használni? A crack kokain, etilalkohol, benzin és sütőpor összefőzött keveréke. Pipából szívjuk. Hol lehet heroint venni, és mennyibe kerül? Díler árulja a heroint, és nagyon drága. Mi az a speed, és hogy készül? A speed az ephedrine nevű asztma gyógyszer összefűzve formaldehiddel, néha benzinnel és sütőporral. Milyen a hatása? Kikészíti a szívedet, elrabolja a lelkedet, elveszi az étvágyadat, nem tudsz tőle aludni, elveszi a józan eszedet. A Kábítószeresek és az Alkoholisták egyenes és egyszerű válaszokat adnak. Mi nem kérdezünk. A Családtagokkal ellentétben, mi már tudjuk a válaszokat. Mi elbasszuk az életeteket. Tönkretesszük a mindennapjaitokat. Mi vagyunk a legrosszabb

rémálmaitok. Nem tudtok mit kezdeni velünk. Már fogytán van az erőtök. Nem tudtok mihez kezdeni. Már kibaszottul fogytán van az erőtök. Nem tudtok mihez kezdeni. A Foglalkozás végén Sophie megkér mindenkit, hogy fogjuk meg egymás kezét. Bensőséges kapcsolatba kerültünk, lelkesen megtesszük. Egy verset szaval nekünk, amit Nyugodt Imának nevez. Mond egy sort, és mi megismételjük. Istenem, ajándékozz meg nyugalommal, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlan dolgokat, bátorsággal, hogy megváltoztassam azt, amit tudok, és bölcsességgel, hogy felismerjem a különbséget. Mosolyog, mosolygunk, mindenki mosolyog. Befejezzük az imát és megkér, hogy mondjuk el még egyszer. Isten, ajándékozz meg nyugalommal, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlan dolgokat, bátorsággal, hogy megváltoztassam azt, amit tudok, és bölcsességgel, hogy felismerjem a különbséget. Újra és újra elmondatja velünk. Amikor feláll, mindenki feláll. Azt mondja, befejeztük, és mindenki ölelgetni kezdi a másikat. Az öleléssel megpecsételjük az összetartozást, az ölelés begyógyítja a sebeket, az öleléssel elismerjük, hogy megismertük egymást, és az öleléssel kifejezzük a részvétet egymás iránt. Az ölelkezések után Sophie kinyitja az ajtót, mosolyogva és nevetgélve jövünk ki a Szobából, jobb formában vagyunk, mint amikor bementünk. Mindenki azt mondja, viszlát, köszönöm, viszlát, köszönöm. A Betegek már elindultak a Folyosón az Ebédlő felé. Mi egy csoportban megyünk. A férfiak a férfiakkal beszélgetnek, a nők a nőkkel. Rövid, felszínes beszélgetések, mint például hol születtél, mióta vagy itt, milyen drogot fogyasztottál. A beszélgetés folytatódik, amikor átmegyünk az Üvegfolyosón és beállunk a sorba. Folytatódik, amikor tálcát és ételt veszünk. A beszélgetés abbamarad, amikor el kell dönteni, hogy hova üljünk. Szinte mindenki üres asztalhoz ül. A többi Beteg még nem jött meg, így rengeteg hely van. Találok egy asztalt, ahol senki sincs a közelben, és leülök. Lassan eszem. Bámulom a tányért, beletúrok a villával, a számhoz emelem a villát. Rágok. Nem figyelem, hogy mit rágok, néhány rágás után már úgyis mindegy. Mindennek ugyanolyan íze van. A villát a tányérba rakom, a villát a számhoz emelem, Rágok. Mindennek ugyanolyan íze van. Üres a tányérom. A többi beteg is megérkezik, kezd megtelni az Ebédlő. Felállok, a tálcát rárakom a futószalagra és kimegyek. Visszamegyek az Osztályra, és bemegyek a Szobámba. Van még egy kis időm, mielőtt találkozom a Szüleimmel. Fel kéne készülnöm. Teljesen meg kellene nyugodnom, hogy uralkodni tudjak a Dühön, mert tudom, hogy jönni fog. Lilly megnyugtat, de Lilly nincs itt. A tiszta levegőtől megnyugszom. A kis könyv a Tao-ról megnyugtat, ott van az ágyam mellett. Leülök az ágyamra, találomra kinyitom és olvasni kezdek. Tizenötös. Hajdan az ihletettek ismerték a rejtőzőt és rejtettet, de őket mélyükig nem ismerte senki. Mert nem lehetett őket megismerni, a kép róluk csak ennyi: mint téli folyón átkelők, vigyáztak, mint szomszédaiktól félők, figyeltek, mint a

vendégek, tartózkodtak, mint olvadó jégen, óvakodtak, mint a rönkfa, egyszerűek voltak, mint a völgykatlan, mélységesek voltak, mint a homály, át nem derengtek. Nyugalmukat bizton őrizve formáltak a szennyesből tisztát. Az örök áramlással békességben, ismerték az élet nyitját. Az út-on jártak, mérték nélkül nem vágyakoztak, s mert mohók sose voltak, megelégedtek a létezővel és újat nem alkottak. Hatvanhármas. Tégy tett nélkül, intézz intézkedés nélkül, ízesíts íz nélkül. A nagy: csupa kicsiny; a sok: csupa kevés. Gyűlöletre feleljen megbecsülés. A nehéz legyőzése könnyűvel indul. A nagy megtevése kicsinnyel indul. A nehézség az ég alatt a könnyűn alapszik, s a nagyság az ég alatt a kicsinyből gyarapszik. Ezért a bölcs nem cselekszik nagyot, így teljesít nagyot. Nem érdemelsz bizalmat, ha túl sokat ígérsz. Ahol sok a könnyű, ott sok a nehéz. Ezért a bölcs nem kerüli a dolgok nehezét, az erőlködés mégse veti szét. Hetvenkilences. Mikor a harag elapad, emléke mégis megmarad. Csak a töretlen béke jó. Ezért a bölcs megesküszik, hogy sohasem vádaskodik. Az erényesek az esküt tartják, az erénytelenek sutba dobják. Az égi út-nak nincs sógora-komája, mindig a jámborokat szolgálja. Huszonnégyes. A lábujjhegyre ágaskodó nem áll sokáig, a nagy léptekkel rohanó nem megy sokáig, a fénybe-álló nem lesz fényes, a magát-hirdető nem lesz híres, a magát-dicsérő nem lesz dicső, a magát kínáló nem lesz vezető. Ezek az út-on: rohadék, hulladék, utálkozva elkerülik, az út-on járó rá se lép. A könyv olvasása minden erőfeszítés nélkül megnyugtat, és segít kidolgozni a túlélési stratégiámat. Önuralom uralkodás nélkül, problémák megoldása úgy, hogy elfelejted a problémáidat. Egyszerűen, nyugalommal és átérzéssel kell a Világgal és önmagaddal foglalkozni. Engedd szabadjára a dolgokat, engedd el magad, engedj mindent létezni, és fogadd el úgy, ahogy van. Semmi többet. Semmi kevesebbet. Semmi többet. Felkészültem. Nyugodt vagyok. Elfogadom azt, ami lesz. Kimegyek a Szobából. A Szüleim várnak rám a Klinika másik végében. Végigmegyek a Folyosókon. A szemem előremered, de nem nézek semmire. Minden lépés csak egy lépés, semmit több, csak eszköz arra, hogy erről a helyről arra a helyre jussak. Amikor befordulok a sarkokon, hangokat hallok. Olyanok amilyenek, úgy hangzanak, ahogy hangzanak. A Tao megmondta, hogy mit kell hallanom, és én odafigyeltem. A Tao megtanított arra, amit meg kellett tanulnom, és én megtanultam. A hangok csak hangok. Megállok Joanne Irodájának ajtaja előtt. Bekopogok. Azt mondja, szabad, tehát kinyitom az ajtót és bemegyek. Anyám és Apám a kanapén ülnek. Megint átöltöztek, és egymás kezét fogják. Száraz a szemük és nem remeg az ajkuk. Felállnak, hogy üdvözöljenek, de nem próbálnak átölelni. Köszönök nekik, és én se ölelem át őket. Leülök velük szemben a székre, és ők is visszaülnek. Joanne az íróasztala mögött ül. Cigarettázik. A Szülei beszéltek nekem a dohányzással kapcsolatos új engedményükről, és rám is kiterjesztették. Remélem nem zavarja.

Előveszem a cigarettát. Egyáltalán nem. Hamutartóért nyúlok. A délelőtti találkozásról beszélgettünk. A Szüleinek van néhány gondolata ezzel kapcsolatban, de úgy gondoltuk, maga kezdhetné. Meggyújtom a cigimet, beleszívok. Kifújom. Utáltam ezt a délelőttöt. Joanne rám néz. Azt hiszem, ennél részletesebben kellene, és a Szüleinek mondja, ne nekem. A Szüleimre nézek. Egymás kezét fogják és engem néznek. Bocsánatot kérek azért, amit ma délelőtt mondtam. Biztos borzasztó lehetett nektek végighallgatni az egészet. Beszéd közben több dolgot is éreztem. Először mérges voltam. Igazán mérges. Nem tudom miért, de amikor a közeletekbe kerülök, hihetetlenül és fékezhetetlenül méregbe gurulok. Ezután a második érzésem a kínszenvedés volt. Szenvedtem, mert ha kicsit kívülről nézem magam, akkor mindig rájövök, hogy milyen kegyetlenül ocsmány Ember vagyok. Rengeteg dolgot titkoltam előttetek, mindent, amit csak lehetett, és nem is tudom elképzelni, hogy milyen érzés lehetett végigülni a részletes beszámolómat a szörnyű életemről. Még egy slukkot szívok a cigarettámból. Anyám közelebb ül Apámhoz, Apám kicsit szorosabban átkarolja. Szégyelltem magam, iszonyatosan szégyelltem magam. Szégyelltem magam azért, aki lettem, azért, amit tettem, azért, ahogy éltem, és a bűnök miatt, amiket elkövettem. Szégyelltem magam, mert ti jó emberek vagytok, és jobbat érdemeltek, mint én. Szégyelltem magam, mert megbántottalak benneteket, újra és újra megbántottalak benneteket, és minden alkalommal, a ma délelőttöt is beleértve, tudatában voltam, hogy bántalak benneteket. Szívok egy slukkot. Bánatot is éreztem ugyanabból kifolyólag, amiért szégyenkeztem. De amiatt is, hogy olyan sok mindent elpazaroltam az életemből, és a ti életetekből is, és hogy ennek nem kellett volna így történnie. Nem tudom, hogy történhetett volna másképpen, hogy tudtam volna megváltozni, de tudom, hogy nem kellett volna mindennek így történnie. Tudom, hogy ez az én hibám. Még egy slukkot szívok. Azt éreztem, hogy inni akarok. Azt éreztem, hogy drogozni akarok. Azt éreztem, hogy mindkettőből sokat akarok. Ezt nagyon gyakran érzem, úgyhogy nem tudom, mennyi köze volt a beszélgetésünkhöz. Megalázottnak, becstelennek, zavarodottnak, szomorúnak éreztem magam, és bűntudatom volt. Befejezem, szívok egy utolsót a cigarettámból, és elnyomom a hamutartóban. Apám átöleli Anyámat, és az Anyám sír. Könnyek potyognak az arcáról, de szabályosan lélegzik és nem kezd zokogni. Joanne a Szüleimre néz. Akarnak beszélni? Apám megszólal.

Igen. Mondják el Jamesnek, hogy mit éreztek. Apám mély levegőt vesz, rám néz és beszélni kezd. Bárcsak ne nézne rám. Zavarba jöttünk. Nyilvánvalóan zavarba jöttünk. Először meglepődtem, és a meglepetés után megijedtem. Tudom, hogy sokat dolgozom, mindig sokat dolgoztam, nem töltök annyi időt a családdal, amennyit szeretnék, de fogalmam sem volt egy csomó dologról, amit csináltál, és azt sem tudtam, hogy milyen mértéktelenül csináltad. A cracket egy undorító Gettó drognak tartom, amit a csövesek, a skizofrének és a gengszterek fogyasztanak. Nem tudtam, hogy te is szívod, megijedek és felzaklat, ha erre gondolok. Az alkoholról. Tudtam hogy iszol, ez régóta nyilvánvaló volt, de azt nem tudtam, hogy annyit iszol, hogy rosszul leszel tőle és elájulsz. Azt hiszem, nagyon, nagyon súlyos Alkoholista vagy. Kiborultam attól, hogy kábítószert is árultál. Kiborított, elborzasztott és csalódást okozott. Ha elkaptak volna, akkor hosszú időre Börtönbe kerülsz, szerencsés vagy, hogy nem kaptak el. Meg is ölhettek volna, azt hiszem, csodával határos, hogy ez nem történt meg. Ami a Törvénnyel való összeütközéseidet illeti, arra nem tudok mit mondani. Anyád és én nem akarjuk, hogy Börtönbe kerülj, és mindent megteszünk, hogy ne juss oda. Az ijedtségen és a meglepetésen kívül csalódottságot, fájdalmat és nagy szomorúságot éreztem. Csalódtam benned, magamban és az Anyádban is. Valami nagyon rosszul működik közöttünk, ha idáig jutottunk. Fájdalmat éreztem, mert fájdalmas megtudni ezeket a dolgokat. Fáj, mert úgy érzem, hogy éveken keresztül hazugságban éltem, és fáj, hogy neked hazudnod kellett ahhoz, hogy eltitkold előttünk ezeket a dolgokat. Főleg miattad lettem szomorú. Szomorú lettem, mert borzasztó dolgokon mentél keresztül, és ilyen sorsot egyetlen Szülő se, én se és Anyád se akar a gyerekének. Lenéz a földre, levegőt vesz, újra rám néz. Az egyik énem ki akarta tekerni a nyakadat ma délelőtt, és még mindig ezt akarja. A másik, amelyiken uralkodni próbálok, át akar ölelni és azt mondani, hogy minden rendben lesz. Valami meg azt súgja, adjam fel a küzdelmet, és hagyjam, hogy azt csinálj, amit akarsz. Apám rám bámul, félrenézek. Anyámhoz fordul, aki a padlót bámulja. Szorosan magához húzza, hogy megnyugtassa az ölelésével. Megszólalok. Apa. Megint rám néz. Bocsánatot kérek. Én is, James. Én is. Anyámra néz. Abbahagyta a sírást, de még könnyek áztatják az arcát. Lynne. Anyám bólint. Akarsz beszélni? Anyám megint bólint, de úgy néz ki, mint aki mindjárt összeroppan. Van időnk.

Kicsit elhúzódik Apámtól, és kihúzza magát. Megtörli az arcát egy zsebkendővel, és mély levegőt vesz. Azokat a napokat leszámítva, amikor a Szüleim, a Bátyám és a Nővérem meghaltak, ez volt életem legrosszabb napja. Utáltam. Utálattal hallgattam végig az egészet. Utálattal gondoltam rád, hogy ezt mind megtetted. Utálattal gondoltam a sok hazugságra és arra, hogy becsaptál. Utálattal gondoltam a kábítószerekre. Utáltam a Rendőrségi ügyet. Utáltam az ivást. Utáltam, hogy ilyen hosszú ideig történt mindez. Mindent utáltam ma délelőtt. Sírva fakad. Letörli az arcát a zsebkendővel és mély levegőt vesz. Nem tudom, miért csináltad mindezt. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ilyen borzasztó dolgokat művelj. Emiatt arra gondolok, hogy szörnyű Anya vagyok és szörnyű Ember vagyok, és soha semmit nem csináltam jól. Utálom magamat. Egyre szabályosabban lélegzik. Megint megtörli az arcát. Megrémültem, fájdalmat éreztem és félni kezdtem. Azt érzem, nem tudom, hogy ki vagy, és ez rettenetes. A Fiam vagy. A Fiam vagy. Levegőt vesz, sír, letörli. Mérges vagyok rád. Tiszta őrültség az egész. A crack, az ájulások, a kábítószerárusítás, a verekedés a Rendőrökkel és a Börtön. Tiszta őrültség. Ez a legrosszabb rémálmom. A sírásból zokogás lesz. Ömlenek a könnyei. Hülyének érzem magam, hogy mindig megvédtelek ezek alatt az évek alatt, és hagytam, hogy mindez megtörténjen. Valaki valami rosszat mondott rólad, mindig megvédtelek, azt mondtam nekik, hogy tévednek. Azt hiszem, én tévedtem. Már nem törölgeti a könnyeit. Olyan sok mindent álmodtam neked. Zokog. Bármi lehetett volna belőled, amit csak akarsz. Bármi. Zokog. És ez lettél. Zokog. Ez. Apám átkarolja. Anyám az Apám mellébe temeti a fejét. Jajgat és zihál, megmarkolja Apám ingujját. Ülök, figyelek és várok. Nem tudom, mit tegyek. Meg akarom ölelni a Szüleimet és bocsánatot kérni tőlük, de képtelen vagyok rá. Könyörögni akarok, hogy bocsássanak meg, de nem fog megtörténni. Meg akarom fogni a kezüket és azt mondani, hogy minden rendbe fog jönni, de tudom, hogy nem tehetek ilyen ígéretet. Ülök, figyelek és várok. Nem tudom, mit tegyek. Meg akarom érinteni őket, de képtelen vagyok rá. Anyám tovább sír. Nem bírja, nem tudja, nem fogja abbahagyni. Apám átkarolja, és a válla fölött a földre bámul. Joanne feláll, odalép hozzám és a fülembe súg. Azt hiszem, mennie kellene.

Felállok. Holnap délelőtt Daniellel és a Szüleivel fog találkozni. Ugyanabban a Szobában, ahol voltunk. Odamegyek az ajtóhoz. Mielőtt kimegyek, megfordulok és Anyámra és Apámra nézek. Anyám sír, Apám a földre bámul. Joanne fél térdre ereszkedik, és kedves szavakat suttog nekik, olyan szavakat, amiket én nem érdemiek meg. Kinyitom az ajtót és kimegyek. Visszasétálok az Osztályra. Leszállt az éjszaka, sötétek a Folyosók. Felülről lámpák világítják meg. Utálom a lámpákat, azt akarom, hogy eltűnjenek. Bárcsak sötétebbek lennének a Folyosók. Vágyom a sötétre, a legsötétebb sötétségre, az iszonyatosan mély és rettenetes lyukra. Bárcsak feketék lennének a Folyosók. Legszívesebben szétverném a lámpákat egy kibaszott bottal. Kibaszottul apró darabokra zúznám őket. Bárcsak feketék lennének a Folyosók. Kinyitom a Szobám ajtaját. Bemegyek és leülök az ágyamra. Miles nincs itt, egyedül vagyok. Fekete az agyam, fekete a szívem, és egyedül vagyok. Leveszem a cipőmet, és leveszem a zoknimat. A jobb lábamat szorosan a bal lábam mellé rakom. Megnézem a lábujjaimat. Koszosak, bütykösek, és csöpög róluk a verejték. Egyedül vagyok, és a Düh bennem van. Nem növekszik, nem önt el, de bennem van. Körbetekereg az ereimben, mint egy lusta vírus, és rombolásra késztet, de nem olyan rombolásra, aminek teljes pusztulás a vége. Azt akarom, hogy eltűnjön. Azt akarom, hogy békén hagyjon. Amikor elhatalmasodik rajtam, akkor gyakran teljesen az uralma alatt tart, de most nem ez van. Tudom, mit kell tenni, hogy elmúljon, tudom, mit kell tenni, hogy eltűnjön. Fájdalommal kell jóllakatni, és akkor elmegy. Fájdalommal kell jóllakatni, és akkor eltűnik. A jobb kezem hüvelykés mutatóujjával húzni kezdem a bal lábam második ujján a körmöt. Tudom, hogy ez beteges, kibaszottul beteges tünete egy hibbant agynak, de akkor is ezt teszem. Húzom. Húzom a körmöm. Mindig ezen a lábujjamon, mindig ezt a körmöt. Visszanőtt már a legutolsó kiborulásom óta, és úgy nőtt vissza, hogy könnyű újra leszedni. Kicsit magasabban nő, mint a többi körmöm, és gyűröttebb a felszíne. Olyan a széle, hogy alá lehet nyúlni és meg lehet fogni. Meghúzom. Húzom a körmöm. Az eleje kezd elszakadni a hústól. Kezd fájni. A Düh élvezettel kiált fel bennem. Adj még. Adj még. Továbbra is húzom, betörik a körmöm. Feltépi a bőrt, ami a helyén tartja, és felsérti a körömágyat tápláló ereket. Folyni kezd a vér. Beindul a fájdalom. Vörös a fájdalom, mint a vér. A fájdalom levonul a lábujjamba, belemegy a lábfejembe és táncra perdül a bokámban. Érzem, ahogy eteti a Dühöt. Adj még többet. Adj még többet. Lenézek. Az ujjaimat és a lábfejemet vér borítja. Látom a lógó körmöt a vörösség alatt, látom, hogy az alja még a bőrbe tapad. Tudom, hogy a Düh is látja, mert érzem. Olyan érzés, mintha egy éhező szellem lenne bennem. Etess

meg. Etess meg. Etess meg az istenverte körmöddel. Etess meg te Faszfej, vagy szétverlek. Etess meg az istenverte körmöddel. Húzom. Húzom a körmöm. Az egyik fele kiszakad a körömágyból. Becsukom a szemem, a kezem tiszta vér, összeszorítom a fogam és felkiáltok, halkan jajgatok. Megbénít a fájdalom, tele vagyok fájdalommal. A fejem tetejétől lefelé minden porcikám mindenhol tele van fájdalommal. A Düh felzabálja. A Szellem megissza. Még egy tépés és jóllaknak. Húzom. Húzom a körmöm. Kitépem és felkiáltok, de most nem olyan halkan. Mindenhol fáj, a fájdalom fehér és lángol és rideg, mint a Pokol. Minden sejtem összerándul a testemben, olyan, mintha áramütés ért volna, tele vagyok gyűlölettel, és hálás vagyok a megkönnyebbülésért. A Düh hirtelen felszökik bennem, mosolyogva kiáltja, köszönöm a vért. Megeszi a fájdalmat. Megissza. Magába szívja, ahogy tudja. Eltünteti, eltünteti az egészet. Megkaptad, amit akartál, most menj el. Kifújom a levegőt. Mélyet, mélyet sóhajtok, mint az extázis után, vagy mint mikor az egész életed lepereg a szemed előtt. Megnézem a lábamat. Tiszta vér, akárcsak a kezem. Felállok és kimegyek a Fürdőszobába. Amikor a sérült lábamra lépek, csak a sarkamat rakom le a padlóra. Ahogy lerakom, vörösen és fehéren lüktető villámcsapást érzek. Akárhányszor lerakom, a Düh bezabálja a villámcsapásokat. Kinyitom az ajtót. A mosdóhoz indulok, óvatosan elkerülöm a tükröt. Odaérek a mosdóhoz, és megnyitom a hideg vizet. Megvárom, amíg a lehető leghidegebb lesz. Amikor megérkezik a leghidegebb víz a mosdóból, a levegőbe emelem a lábam és a csap alá rakom. A lábamról vér csepeg a padlóra, lehajolok, és feltörlöm a tisztán maradt kezemmel. A víz ráfolyik a húsra, és minden rózsaszín lesz. A rózsaszín lé leszalad a lefolyón, és még több rózsaszín lé követi. A hideg lefagyasztja a fájdalmat, a Düh a száját nyaldosva felzabálja a maradék kínt és eltűnik. Állok és várok. Megmosom a kezem. Minden rózsaszín. Ömlik a vér. Eltelik egy-két vagy még több rövid pillanat, és a víz súlya összepréseli a sebeket a lábujjamon, és lezárja a beszakadt érfalakat. Lüktet a lábujjam. Nem is olyan rossz. Inkább lüktessen, minthogy valami más történjen. Inkább megetetem, mint hagyom szabadon garázdálkodni. Elzárom a vizet, kiveszem a lábamat a mosdóból és visszamegyek az ágyamhoz. Felveszem a zoknimat és belebújok a cipőmbe. Kimegyek a Szobából. Mindjárt indulnom kell, nemsokára tíz óra. Bemegyek a Társalgóba. A férfiak szétszóródva ülnek a Helyiségben. Tévét néznek, kártyáznak, cigarettáznak, beszélgetnek, telefonra várnak. Leonard van a telefonfülkében, és hallom, hogy sokan panaszkodnak, mert hosszú ideje telefonál. Panaszkodnak, de nem tesznek semmit. A legtöbb férfi ellen ilyenkor biztos tennének valamit. Töltök magamnak egy csésze kávét. Egy fekete nadrágos és fekete pólós férfi a falnak támaszkodik az Alsó Szinten. A húszas évei derekán járhat, sovány, de erősnek látszik. Cigarettázik és engem bámul. Valamitől meglepően ismerősnek tűnik, de nem tudom hova tenni, és valamitől meglepően fenyegetőnek is tűnik,

de nem tudom miért. Csak ott áll, és bámul engem. Állom a sarat és visszabámulok. Egyáltalán nem erőlködik, csak bámul, és azt gondolja, amit éppen gondol. Ismerős és fenyegető. Nem tudom, miért. Felnevet, ellöki magát a faltól, leveszi rólam a tekintetét, odamegy a tévé előtt álló kanapéhoz és leül. Figyelem az egész útját. Álltam a sarat, és van egy olyan érzésem, hogy még állnom kell majd. Visszamegyek a kávéval a Szobámba. Miles az ágyán ül és a klarinétját törölgeti. Felnéz rám, amikor belépek. Mi a helyzet Miles? Semmi különös. Hogy vagy James? Jól. Leülök az ágyamra, melegebb ruhadarabokat veszek magamra. Milyen volt a ma esti találkozó a Szüléiddel? Jó volt szerintem. Hogy reagáltak? Nem olyan rosszul, ahogy gondoltam, de azért elég rosszul. Milyen érzés volt? Kábé ugyanolyan. De a szégyenérzeted volt a legerősebb? Valószínűleg. A szégyen szörnyű tud lenni. Fontos, de szörnyű. Te is a szégyennel küszködsz még? Gyanítom, hogy még jó sokáig. Miért? Nem vagyok jó ember, James. Bíró vagy. Nem lehetsz nagyon rossz. Bíró vagyok, de a szívem mélyén tudom, nem érdemlem meg, hogy újból Bíróként dolgozzak. Nagyon szigorú vagy magadhoz. Megrázza a fejét. Nem mondtam el még senkinek, bár a személyzet tudja, hogy én már voltam itt. Ez a második alkalom, hogy itt vagyok a Klinikán. Mikor voltál itt először? Évekkel ezelőtt. Azért jöttem, mert nagyon komolyan ittam, majdnem megöltem magam. Az ital majdnem tönkretette a pályámat, és tönkretette az első házasságomat, csodálatos nő volt a feleségem, és egy fiam is van tőle. Hány éves? Tizenkettő. Nagyon jó fiú. Bárcsak többször láthatnám. Tehát megint itt vagy, ezen nincs mit szégyellni. Lerakja a klarinétot. De van, James, de van. Miért?

Évekbe telt, mire kihevertem a múltkorit. Magányos éjszakákon magamat bámultam a tükörben, éveken át küszködtem azért, hogy józan maradjak, éveken át próbáltam jóvátenni a tévelygéseimet. És most, mindezek után visszaestem. Miért gondolod így? Meséltem már neked a Feleségemről. Nagyszerű asszony. Okos, szép, izgalmas, független és sikeres a pályáján. Éppen olyan, mint akit mindig is kerestem. Mikor először találkoztam vele, rögtön tudtam, hogy el akarom venni feleségül. Az első randevún elmeséltem neki az életemet. Őszinte akartam lenni hozzá, azt gondoltam, ha őszintén elmondok mindent, akkor nem ismétlem meg a hibáimat. Miután elmondtam mindent, mosolygott és azt mondta, Miles, te egy szép férfi vagy, az első pillanattól kezdve tudom, hogy összetartozunk, de ha engem is el akarsz árasztani ezzel a sok szarral, akkor seggbe rúglak és kidoblak, mint kukába a tegnapi szemetet. Nevetek, ő elmosolyodik. Tetszett, hogy ezt mondta, azért tetszett nagyon, mert tudtam, hogy komolyan gondolja. Azt gondoltam, jót tesz nekem a tudat, hogy meg fognak büntetni, ha eltévelyedek. Összeházasodtunk, évekig éltünk mint Férj és Feleség, aztán gyereket akartunk, és terhes lett. Nagyon magabiztos voltam, talán túl magabiztos azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, és hogyan kell élnem. Megáll, lenéz a padlóra, mély levegőt vesz. Ebben az időben elmentem a Szövetségi Bírók konferenciájára. Floridában tartották, egy nagyon szép szállodában a tengerparton. Golfpálya is volt, a konferencia első napján együtt golfoztam néhány Bíróval, akikkel baráti viszonyban voltam, de alig ismertem őket. Miután befejeztük a játékot, beültünk egy kerthelyiségbe. Csodás este volt, jól játszottam, utána beszéltem a Feleségemmel is, a pályafutásom csúcsán jártam, jól éreztem magam, nagyon elégedett voltam önmagammal és az életemmel. Amikor rendelni kellett, minden Bíró koktélt kért. Elhatároztam, hogy én is azt fogok. Whiskyt kértem kólával. Azt gondoltam, tudom majd kezelni. Amint megittam az első kortyot, rögtön éreztem, hogy a fejembe száll az alkohol, és tudtam, hogy bajban vagyok. Megrázza a fejét. Néhány perc múlva otthagytam az asztalt, bementem a szobámba és mindent megittam a minibárból. A másnapot végigaludtam, lógtam a konferenciáról, és amikor feltöltötték a minibárt, újra megittam mindent. Mikor hazamentem, alkoholt kezdtem rejtegetni a házamban, az irodámban, az autómban, és annyit ittam, amennyit csak tudtam. Hamarosan egész nap és egész éjszaka piáltam. Egy üveg bourbont tartottam az íróasztalom aljában. Pohárba töltöttem, és azt ittam a Bírósági tárgyalások alatt. Úgy tettem, mintha víz lenne, és úgy is ittam, mint a vizet. Próbáltam leszokni, de nem ment. Az egyik délután elájultam a tárgyalás szünetében, és amikor magamhoz tértem, egy Biztonsági őr várt rám. Azt mondta, a Feleségem keresett, és több sürgős üzenetet hagyott. Azonnal elmentem hozzá, és amikor megkérdezte, hogy jól vagyok-e, azt feleltem neki, hogy nagyon megfáztam. Tudta, hogy hazudok, és letámadott. Azt mondta,

figyelmeztetett már, hogy nagyot fogok koppanni, mert tudja, hogy keményen iszom. Reménykedett, hogy abbahagyom, de rájött, hogy nem fogok megváltozni. Próbáltam letagadni az egészet, de ő mindenhonnan üvegeket húzott elő, amiket én dugtam el, és azt mondta, hagyjam abba a hazudozást. Aztán azt mondta, hogy menjek el. Egyből idejöttem. Nagy levegőt vesz. A Feleségem a jövő héten eljön a Családi Programra. A legrosszabbra számítok, és úgy érzem, megérdemlem. Már nem először vagyok itt, siralmasnak érzem az egészet, szerintem ez a legnagyobb bűn, amit az ember elkövethet a Családja ellen. Utálom magam emiatt, és szégyellem ami történt, nagyon, nagyon szégyellem. A pályám bizonyos szakaszaiban halálbüntetésre ítéltem embereket. Azt érzem, ez most ésszerű ítélet lenne a számomra. Tudom, hogy hatásvadászatnak hangzik, de szerintem jogos lenne. Megrázza a fejét. Annyira szégyellem magam, hogy nem tudom, akarok-e tovább élni. Nem ismerlek jól, de azt hiszem, hogy te is ilyen gondolatokkal küszködsz. Azt is látom, hogy változol, és úgy tűnik, képes leszel kezelni a problémáidat. Azért kérdezgetem, hogy mit csinálsz, mert én is keresem a reményt, hogy jóvátehessem a dolgokat. Én hiszek Istenben, de úgy tűnik, az Isten már nem hisz bennem. Ha tudsz valamit, vagy van valamid, ami szerinted segíthet rajtam, akkor nagyon hálás lennék, ha lennél olyan kedves és megosztanád velem. Mosolygok. Miért mosolyogsz? Mert jópofa, hogy egy Szövetségi Bíró tőlem kér tanácsot. Itt mindenki egyforma. Bíró vagy Bűnöző, Bourbon Ivó vagy Crackfej. Szerintem is. Tudsz valamit, amit képes lennél megosztani velem, James? Két dolgot. Mi az a kettő? Az első Leonard. A Nyugati Part Befektetési Igazgató Leonard? Nevetek. Igen, a Nyugati Part Befektetési Igazgató Leonard. Beszélned kellene vele. Mondd meg neki, hogy én küldtelek és hogy beszéljen neked a kitartásról. Miféle kitartásról? Kérdezd meg tőle. Rendben, megteszem. És mi a második? Láttál már, amikor azt a picike könyvet olvasom? A Tao könyvre mutatok. Az éjjeliszekrényem tetején fekszik. Igen. Fél perc múlva ki fogok mászni az ágyad feletti ablakon. Miles nevet.

Vedd a kezedbe azt a könyvet, és olvass bele miután elmentem. Lehet, hogy azt gondolod róla, hogy badarság, lehet, hogy tényleg badarság, de jó hatással van rám, amikor olvasom. Mit gondolsz, miért? Mert elgondolkodtat. Kipróbálom. Felállok és elindulok az ágya felé. Kiengedsz? Félreáll az útból. Nem kérdezem meg, hogy hova mész és mit fogsz csinálni. Talán az a legjobb. Légy óvatos, nehogy elkapjanak. Kinyitom az ablakot, kilépek rajta és becsukom magam mögött. Rögtön érzem a hideget. Erős, keserű, kemény és vad. Beleharap az arcomba és a kezembe, mint ahogy a termeszek a fába vájnak. Elindulok. Gyorsan megyek, kikerülöm a fényeket és az ablakokat. Az árnyékban biztonságban vagyok, van erőm, jól érzem magam. Tudom, hogy nem kaphatnak el az árnyékban. Megtalálom az Ösvényt, és elsétálok rajta a Tisztásig. Letérek ott, ahol le szoktam térni, és átvágok a sűrű bokrok, vastag ágak és egymásba érő Örökzöldek között. Futni kezdek, amikor közeledem a Tisztáshoz. Látok, de nem nézek körül, mert az agyam már a közeljövővel, Lilly átölelésével foglalkozik. Megcsap egy ág. Felsebzi az arcom, nem mélyen, de azért elég mélyen. Kiérek a tisztásra és ott vár. Pokrócba csavarva ül a fagyott földön és világít a halvány bőre. Mosolyog, feláll, nem szól egy szót sem, csak felém lép, kinyitja a pokrócot, magához húz és egymáshoz tapadunk. Megcsókolja az arcomat, nem a felsebzett oldalát, betakar és átölel. A karja vékony, de izmos. Belesúg a fülembe. Örülök, hogy itt vagy. Én is. Hiányoztál. Nekem is hiányoztál. Kicsit enged az ölelésből, hogy több helyem legyen. Az oldalamhoz lép. Üljünk le. Az oldalamnál marad, és lehúz a földre. Leülünk a fagyott és mocskos földre, a szúrós levelek és törékeny gallyak közé. Felém nyúl, és finoman megérinti a sebes arcomat. Mi történt? Beleszaladtam egy faágba. Nem láttad? Nem figyeltem. Akarod, hogy begyógyítsam? Azt hogy csinálod?

Különleges energiám van. Komolyan? Akarod látni? Igen. Felém hajol, és csókolgatni kezdi a sebemet. Elhúzódom. Mit csinálsz? Meggyógyítalak. Még friss a seb. Tudom. Még vérzik. Tudom. Vállalod a kockázatot? Felém hajol. Igen. Nem állok ellen. Résre nyitott ajkai nekiütköznek az arcomnak. A nyelve körbetáncol a sebzett húsomon. Becsukom a szememet. Közelebb húzódik hozzám, és vadul átkarol a vékony karjaival. Közelebb hajolok hozzá, és kitárom a karomat. Végigcsókolja az arcomat egészen szájam széléig. Megmozdul a szájam. Azt mondja, gyere, csókolj. Nyitott szájunk összeér. Gyorsan és lassan, keményen és lágyan csókoljuk egymást, megtaláljuk, amit kerestünk. Szeretünk és szeretve vagyunk. A takaró alatt ülünk. Elfekszünk a földön, már nem is hideg. Rajtam van, én rajta vagyok, egymáson fekszünk és a kezünkkel simogatjuk egymást. Találkozik a kezünk. Egymásba fonódik a kezünk. Átkaroljuk egymást. Hosszan ölelkezünk. Összeér a kezünk. Testileg és másképpen is egymásba kapcsolódunk. Kiveszi a kezét a kezemből és simogatni kezdi a mellemet, a mellkasomat, a hasamat, és lejjebb. Tetszik, jó érzés, akarom, de kezdek félni, egyre jobban félek, megijedek. Finoman eltolom a kezét. Még egymáson vagyunk és csókolózunk, újra odarakja a kezét, és megint eltolom. Félek. Nagyon félek. Bepánikolok a félelemtől. Elhúzza a száját és megszólal. Mi a baj? Ennél nem mehetek tovább. Remegsz. Tudom. Miért? Félek. Mitől? Mindentől. Mire gondolsz? Egyszerűen félek. Tőlem? Nem. Közelebb húz magához.

Nem foglak bántani. Tudom. Nem foglak elhagyni. Tudom. Mondd meg, hogy mitől félsz. Belenézek az arcába. A tiszta kék szemébe. Még a sötétben is tisztavízkék. Még sose csináltam ezt. Mit? Amit szerintem most csinálni fogunk. Sohase szexeltél? De, csak nem így. Hogy érted ezt? Józanul sose. És azzal a Barátnőddel? Soha. Miért? Nem tudom. Nem fog fájni. Tudom. De miért nem csináltad még? Mély levegőt veszek. Félek. Beszélek. Szűz volt, amikor megismertem. Őrizte a szüzességét, és arra várt, hogy szerelmes legyen. Néhány hónap múlva úgy döntött, készen áll. Kitűztünk egy napot az alkalomra, és előtte elmentünk egy menő étterembe vacsorázni. Nagyon ideges voltam, és végigittam az egész napot, hogy megpróbáljam megnyugtatni magam. Amikor felmentünk a Szobájába, az ágyán virágok voltak, gyertyákat gyújtott, klasszikus zenét rakott fel, az egész olyan volt, mint egy hülye filmben. Bolondozni kezdtünk, és amikor eljött az idő, nem állt fel. Akartam, mindennél jobban akartam, hogy felálljon, de nem ment, mert féltem és részeg voltam. Megint mély levegőt veszek, egyre jobban kezdek félni és remegni. Utálom az emlékeimet, és utálom, hogy megtörténtek velem. Megpróbáltuk újra és újra és újra. Több héten keresztül minden este megpróbáltuk és sose sikerült. Minden alkalommal, amikor kudarcot vallottam, egyre rosszabbul és rosszabbul éreztem magam, zavarban voltam és szégyenkeztem. Felajánlotta magát, és nem tudtam a magamévá tenni, mert impotens voltam. Minden alkalommal, amikor megpróbáltuk, kibaszottul impotens voltam. Együtt maradtunk egy jó darabig, de nem voltunk igazán együtt, inkább csak megszokásból jártunk. Az ő esetében ez rossz megszokás volt, az én esetemben jó. Amikor utoljára próbáltunk szexelni, elhatároztam, hogy megmondom neki, hogy szerelmes vagyok bele. Azt gondoltam, ha elmondom neki, akkor elmúlik a félelmem és minden sikerülni fog. Meztelenül feküdtünk az ágyban, jól

éreztem magam, és a szemébe néztem. Nagyon kék szeme volt, nem mint a tied, hanem világosabb, inkább olyan jégkék, és belenéztem, és azt mondtam neki, nagyon szeretlek. Nem válaszok semmit. Hideg, üres és távolságtartó tekintettel bámult rám, mintha rosszul lett volna attól, amit mondtam. Megint elismételtem a szavakat, és ő ellökött magától, kiszállt az ágyból és kiment a Fürdőszobába. Mosolyogva jött vissza, azt mondta, nagyon különleges egyéniség vagyok, arcon csókolt és befordult aludni. Mély levegőt veszek.

Hosszú ideig azt gondoltam, ha sokat vagyok vele, az elég ahhoz, hogy egyenesbe jöjjek. Hosszú ideig azt gondoltam, hogy ő meg tud menteni engem. Amikor impotensnek bizonyultam, és tudtam, hogy kudarcot vallottam és mindennek vége, akkor rájöttem, sose leszek más, csak egy idegesítő, impotens, alkoholista Seggfej, és nyugodtan elkezdhetem drogokkal és alkohollal kinyírni magam. El is kezdtem, és amerre jártam, mindenhol őt láttam, és ha rá gondolok, még ma is látom azt a szempárt, látom a tekintetét, amikor rosszul lesz tőlem, mert azt mondom neki, nagyon szeretlek. Belebámulok a sötétségbe. Nem látok semmit. Elárasztanak azok az érzések, amelyeket mellette éreztem, ugyanolyan erősen, mint akkor. Megalázottság, zavarodottság, szégyen, tehetetlenség, impotencia. Lilly átkarol, de magamra hagy. Belebámulok a sötétségbe és levegőt veszek. Semmi sem fogja megváltoztatni a múltat, és semmi nem segít elfelejteni. Olyan volt, amilyen, és miattam volt olyan, amilyen. Bárcsak másmilyen lett volna, de már nem tehetek semmit. Az már elmúlt. Ideje beletörődni. Lilly magához húz. Rám néz és beszélni kezd. Abbahagytad a remegést. Egyelőre igen. Ha megtörténik, akkor lelassítunk. Az jó lenne. Annyira lelassítunk, amennyire csak akarod. Köszönöm. És az nekem is jó lesz. Miért? Erről már beszéltünk régebben. Egy keveset. Többet akarsz, mint keveset? Szükségem van arra, amit adni tudsz nekem. Mindent meg akarok adni neked. Akkor mondd el, amit el kell mondanod. Kivár, mosolyog. Az elég ijesztő. Tudom. Nagyon ijesztő. Nem foglak bántani. Megint elmosolyodik. Tudom. Nem foglak elhagyni. Tudom. És nem fogok ítélkezni feletted. Köszönöm.

Mosolyog, félrenéz egy pillanatra, visszanéz. Eltűnik a mosolya, elhalványul a szeme csillogása és beszélni kezd. Az Anyjáról mesél. Az Anyja függőségéről és az Anyja kínlódásáról. Elmondja, az Anyja kurválkodott, és az Anyja eladta őt. Tizenhárom éves volt. Egy férfi, aki az Anyja kliense volt, meglátta őt, és meg akarta kapni. Az Anyjának kábítószerre volt szüksége. Az Anyja kétszáz dollárért eladta Lillyt a férfinak. Eladta egy órára és egy egész életre. Eladta a szüzességét egy nagy fecskendő narkóért. Kétszáz dollár egy narkóval teli fecskendőért. A férfiakról beszél, akik ezt a férfit követték. Az Anyja rendszeresen árulni kezdte, és már nem dolgozott. A fájdalmakról beszél, a nyomorúságról és a kínokról. A férfiak egymás után jöttek. A napok is egymás után jöttek. Erőszak erőszakot követett. Mindig ott voltak a narkóval teli fecskendők. A testével fizetett értük. Elmondja, hogyan kezdett rászokni. Nagyon utálta, de mégis segített rajta. A férfiak jöttek egymás után. A napok is jöttek egymás után. Erőszak erőszakot követett. A fecskendők segítettek. Elmondja, hogy lépett le. Négy év kínszenvedés után. Egy férfi megütötte, csőre töltött pisztollyal szórakozott vele, és miután a férfi végzett, Lilly lelépett. Nem volt se pénze, se autója, se semmije. Kisétált az ajtón, elindult gyalog, aztán elstoppolt Chicagóig, és azzal tudott fizetni, hogy néhány percre a hátára feküdt és kielégítette a kamionsofőröket. Mikor Chicagóba ért, keresni kezdte a Nagymamáját. Még sose találkozott vele azelőtt, hogy beállított a házába. Bekopogott, a Nagymamája kinyitotta az ajtót, és mindketten elsírták magukat. Nem szólaltak meg, csak folyt a könnyük. Sírt ő, és sírt a Nagymamája. Elmondja, hogy újra Iskolába kezdett járni. A fiúk szerették és a lányok utálták. Úgy érezte, nagyon lemaradt. Nagyon nehéz volt újra tisztának és rendesnek lenni. Nagyon nehéz volt felejteni. Lehetetlen volt felejteni. Aztán találkozott egy Fiúval, aki megtetszett neki, és járni kezdett vele. Reménykedett és álmodozott, sok tervet szőtt, élénk volt a fantáziája. A Fiú cracket kezdett szívni és tablettákat szedett, de ő vele akart maradni, és követte mindenhova. Ő is elkezdett cracket szívni és tablettákat szedni. A Fiú elkezdte kihasználni. A Fiú barátai is kihasználták. Összetört a szíve, bár sose gyógyult be, mégis újra összetört. Cracket szívott és tablettákat szedett. A Fiú, és a barátai kihasználták. Történt valami. Beszélni kezd róla, de elsírja magát. Nem sokkal azelőtt történt, hogy idejött. Nem sokkal azelőtt, hogy a Nagymamája idehozta a szabadságba. Nem beszél többet, sírni kezd. Hatalmas és nehéz könnyeket hullat. Zihálva zokog. Remeg, és érzem a szívverését a sok réteg ruhán keresztül. A sok réteg fájdalmon keresztül. Átölelem, sír, nem beszélünk többet, se ő, se én. A szavak nem jelentenek semmit ahhoz képest, ahogy ő élte az életét. Ahhoz képest, amin keresztülment. Átölelem, és sír. Nem megyek sehova. Nem fogom megbántani. Nem fogom elhagyni. Nem fogok ítélkezni felette. Átölelem, és sír.

A nevemet hallom. Azt érzem, valaki rugdos. Nem biztos, hogy álmodom, nem tudom, mit tegyek. A nevem. Egy láb. Valaki a nevemen szólít. Valaki rugdos. Kinyitom a szemem. Még sötét van, de már világosodik. Nemsokára hajnalodik. Látom a fák körvonalát és látom Lillyt a karomban. Valaki a nevemen szólít. Valaki rugdos. Felnézek. Ted áll fölöttem egy húszas évei végén járó szőke Lánnyal. Mindketten fáradtnak tűnnek, és mindkettőjüknek kócos a haja. Ted beszél. Azt hittem meghaltál, te Kis Fasz. Mit keresel itt? Megmentem a töködet. Mennyi az idő? Annyi, hogy indulni kell bazmeg. Finoman megrázom Lillyt. Kinyitja a szemét. Mi van? Mennünk kell. Kivel beszélsz? Egy barátommal. Tednek hívják. Mennyi az idő? Nem tudom. Felállunk. Ébren vagyok, de nem teljesen. Lilly még távolról sincs, ismeri a Lányt, aki Ted mellett áll, köszönnek egymásnak. Megcsókolom, elköszönök tőle és azt mondom, hiányozni fog. Megkérdezi, mikor látjuk újra egymást, azt mondom, ma éjjel. Ted és én átsétálunk az Erdőn az Ösvény felé. Megkérdezem, hogy mit csináltak, azt mondja, lefeküdtek. Megkérdezi, hogy én mit csináltam, azt mondom beszélgettünk. Nevet. Megkérdezem, hogy volt-e már itt, azt mondja, minden istenverte éjszaka kijön. Ő is megkérdezi, azt mondom, még nem, most jöttem először. Az Ösvényhez érünk. Azt mondja, legyek óvatos és fussak el, ha kell, mert ha itt elkapnak minket, akkor nagy szarban leszünk. Régóta nem futottam. Nem bírja a tüdőm. Az Ösvény elvezet a Klinika Épületeit körülvevő gyepig. Feltűnés nélkül bejutunk, bemegyek a Szobámba és bemászom az ágyba. Azt kívánom, bárcsak Lillyvel lehetnék. Elalszom. Bárcsak itt lenne. Mikor felébredek, Miles már elment, de hagyott egy levelet az éjjeliszekrényen. A Tao könyv tetejére tette. Azt írja, köszönöm James, tényleg elgondolkodtatott. A levéltől elmosolyodom. A belső órám figyelmeztet, hogy késésben vagyok, gyorsan lezuhanyozom, fogat mosok, megtörölközöm és felöltözöm. Elindulok. Átsietek a Folyosókon az Ebédlőbe. Mikor odaérek, már majdnem üres. Kérek egy fánkot és egy kávét, és kimegyek. Rengeteg Folyosó. Sietek. El fogok késni a Szüleimmel való találkozóról. A Düh bennem van, de éppen hogy csak

ébredezik. Még mindig tele van a zabálástól. Megtalálom a Szobát, kinyitom az ajtót. A Szüleim Daniel mellett ülnek a konferenciaasztal egyik oldalán, a másik oldalon egy számomra ismeretlen férfi ül, aki úgy öltözik, mint az Apám, csak kicsit fiatalabb. Az Anyám sír. Mi a baj? Megrázza a fejét. Apámra nézek. Mi a baj? Feláll, beszél. James, bemutatom Randallt. A férfi felé mutat, aki szintén feláll. Ügyvéd, és itt a Klinikán dolgozik. Ránézek a férfira. Helló Randall. Átnyúl az asztal felett. Helló James. Kezet fogunk. Apám beszél. Kapcsolatba lépett Michigan, Észak-Karolina és Ohio illetékes Hatóságaival. Mit mondtak? Ülj csak le. Leülök. Ideges vagyok és félek. Ők is leülnek. Mit mondtak? Apám Randallre néz, Randall egy dossziéba pillant. Anyám sír és a padlót bámulja. Daniel engem bámul. Ideges vagyok és félek, kezdek remegni. Eljött az ítélet Napja. Az ítélet Napja. Randall felnéz. Vannak jó és rossz híreim. Melyikkel kezdjem? A jóval. Michigan és Észak-Karolina megelégszik a legenyhébb Büntetéssel. A Klinikán töltött időt szabadságvesztésként beszámítják az ítéletbe. Ezenkívül mindkét helyen néhány ezer dolláros bírságot kell fizetni, valamint három év Felfüggesztettet kap. Mindkét helyen túlterheltek a Bíróságok, ezért ezt az egyszerűbb eljárást választották. Azt tanácsolom, hogy egyezzünk bele az ajánlatukba. Apám beszél. James, én is így gondolom. Bólintok. Oké. És mi a rossz hír? Randall beszél. Sokkal nagyobb bajban van Ohióban. Az egy Kisváros, és ott nem sok olyan emberrel találkoztak még, mint maga. Azt mondják, rengeteg gondot okozott nekik, és sok ellenségre tett szert a helyi Rendőrségen. Rettenetesen dühösek magára, tapasztalataim szerint csak az Ügyészek szoktak ennyire dühösek lenni, és elrettentő példaként akarják megbüntetni. Nem igazán érdekli őket az sem,

hogy most itt van, hogy rendbe tegye az életét. Azt mondják, pofon egyszerű az ügy, és boldogan állnak vele a Bíróság elé. Hiszek nekik. Mély levegőt vesz. Ideges vagyok és félek. Kibaszott halálfélelmem van. Elérkezett az ítélet Napja. Ha minden vádpontban beismeri a bűnösségét, akkor három év Börtönbüntetést és öt év Próbaidőt kérnek. Ha bármit elkövet a Próbaidő alatt, akkor az ítélet egész tartamát le kell töltenie, vagyis további öt évet. Tizenötezer dollár bírságot kell fizetnie, és a szabadulás után ezer óra Közmunkát kell végeznie. A vezetői engedélyét véglegesen visszavonják. Életfogytiglanig priusza lesz. Ha Bíróság elé akarja vinni az ügyet, akkor azt ígérik, hogy a legnagyobb Büntetés kiszabását fogják kérni, amely ebben az esetben nyolc és fél év. A Bíróság előtti esélyeinkről csak annyit mondtak, hogy harminc szemtanújuk van, érvényes eredményük van a nulla huszonkilences véralkohol szintjéről, és egy táska cracket találtak magánál. Ha ez mind igaz, akkor tényleg pofon egyszerű az ügy, ahogy ők mondják. A félelmem elmúlt, és kínlódás lépett a helyére. Apám engem bámul, Anyám sír. Daniel a falat nézi, Randall a válaszomra vár. Bassza meg. Anyám felnéz. James, megtennéd, hogy nem ejted ki ezt a szót többet? Ránézek. Igazából most három év Börtönre ítéltek, Anya. Mi a lófaszt kellene mondanom ilyenkor? Remegni kezdenek az ajkai. Kérlek. Összeszorítom a fogamat. Jó. Apám beszél. Van valami ötleted? Nincs. Szerinted minden bizonyítékuk megvan? Igen. Mit akarsz tenni? Randallre nézek. Mit tehetek? Megvonja a vállát. Visszamehetek valami ötlettel, de nem vagyok túl optimista ezzel kapcsolatban. Ezt hogy érti? Valószínűleg nem lesznek rugalmasak. Megcsóválom a fejem, és a három év Börtönre gondolok. Egy pillanattal ezelőtt kínlódás lett a félelmemből. Ebben a pillanatban visszajön a félelmem, de marad a kínlódás is. Három év Börtön. Három év kegyetlenség, három év harc, három éven keresztül minden nap meg kell védenem magamat. Három kibaszott év.

Mi van, ha megszököm? Apám beszél. Nincs több szökés. Ránézek. Nekem kell döntenem, Apa. Nem neked kell. De igen. Nem te fizeted az árát. Bejössz velem a cellába? Nem. Akkor én fizetem az árát. Randallre nézek. Mi van, ha nem jelentkezem? Apám beszél. Azt nem engedem meg. Nem figyelek rá. Mi van, ha nem jelentkezem, Randall? Hét év az Elévülési Idő. Ha nem kerül bajba hét éven keresztül, akkor szabad ember lesz. Ha bármiért elkapják ez idő alatt, akárcsak egy érvénytelen buszjegy miatt, akkor letartóztatják, kiadják, elítélik és a teljes időt le kell töltenie. Én nagyon, nagyon, nagyon ellene vagyok az ilyen megoldásnak. Az arcomat a tenyerembe nyomom, és magamnak mondom. Bassza meg. Anyám beszél. James. Anyámra nézek. Bocsánat. Sír, és remegnek az ajkai. Apám beszél. Mit akarsz csinálni? Nem tudom. Szeretnél ügyvéddel védekezni? Azzal csak a pénzt és az időt pazarolnánk. Miért? Mert minden vádpontban bűnös vagyok. Anyád és én kifizetnénk. Eleget fizettetek. Nem akarom, hogy többet fizessetek. Mit akarsz csinálni? Gondolkodnom kell. A földre bámulok. Minden vádpontban bűnös vagyok. Három év Börtön az maga az örökkévalóság, a kibaszott örökkévalóság, és valószínű, hogy Szigorított őrizet alá helyeznének. Még sose voltam ott, de ismerek embereket, akik már igen. Nem javultak meg, és amikor kijöttek, már nem hasonlítottak azokra az emberekre, akik akkor voltak, amikor bementek. A Narkósok

Tolvajok lettek. A Tolvajok Dílerek lettek. A Dílerek Gyilkosok lettek. A Gyilkosok újra gyilkoltak. Randallre nézek. Mondja meg, hogy minden pontban beismerem a bűnösségemet. Anyám közbeszól. Akkor elítélt Gonosztevő leszel. Nem úgy fest a dolog, mintha lenne más választásom, Anya. Randallre nézek. Beismerem a bűnösségemet, de mondja meg nekik, hogy egyelőre csak akkor jelentkezem, ha garantálják, hogy a Szigorított őrizeten kívül helyeznek el. Próbálja csökkenteni a letöltendő időt. Ha van választásom, amire hihetetlenül kicsi az esély, akkor inkább több időt töltök bent, minthogy a Szigorítottba menjek. Randall bólint, beszél. Azt mondja egyelőre, de mi lesz később? Nem tudom. Apámra néz. Ebbe ön is beleegyezik? Apám beszél. Lássuk, hogy mi történik. Randall az órájára néz, becsukja a dossziét és feláll. Mennem kell. Felhívom Észak-Karolinát és Michigant, és megmondom, hogy elfogadjuk a feltételeket. Felhívom Ohiót is, és meglátjuk, mit tudok tenni. Nem ígérhetek semmit. Felállok, kinyújtom a kezemet. Köszönöm. Kezet fog velem. Szívesen. Apám is kezet fog vele, és Randall kisétál. Anyám a padlót bámulja. Úgy néz ki, mint aki sírni akar, de már kifogytak a könnyei. Daniel beszél. Egyedül szeretnének maradni? Apám bólint. Igen, jó lenne. Daniel feláll. A Családi Osztályon leszek, ha szükségük van rám. Köszönöm. Daniel kimegy. Apám az asztalra bámul, Anyám a padlóra. Én a falat bámulom. Borzasztó kellemetlen a csend. Az a fajta csend, ami a bombarobbanás után, de még közvetlen a sikítások kezdete előtt van. Ülünk a székeken. Lélegzünk, gondolkodunk, bámulunk. Borzasztó kellemetlen. A bomba felrobbant. Mindnyájan csak ülünk és bámulunk. A fal nem válaszol nekem. Csak áll fehéren és fényesen. Felnézek és látom, hogy az Apám mély levegőt vesz, és rám néz. Érdekes és tanulságos másfél nap volt.

Sajnálom. Megrázza a fejét. Sokkal rosszabb, mint gondoltam, James. Tudom. Bocsánat. Fogalmam sincs, hogy most tudunk-e segíteni neked. Nem hinném, hogy kellene. A Szüleid vagyunk. Az ösztöneinkben van, hogy megpróbáljunk segíteni. Apa, nem hiszem, hogy ebben az esetben segíteni tudtok. Megcsóválja a fejét. Anyám beszél. Bocsánatot kérek, James. Ránézek. Nincs miért bocsánatot kérned Anya. De van. Egyfolytában azon gondolkodom, hogy mit rontottunk el. Anya, nem rontottatok el semmit. Biztos, hogy rosszul csináltunk valamit. Kezd megint összeroppanni. Apám feláll és odamegy hozzá. Kihúz egy széket mellette, és átkarolja. Anyám az Apám vállába temeti az arcát. Sír. Figyelem sírás közben. Ezt már nem bírom tovább elviselni. Nem bírom, hogy sír. Nem bírom elviselni a bűntudatot, amit emiatt érzek. Nem engedhetem, hogy felelősséget vállaljon azért, aki lettem, és amit tettem, nem engedhetem, hogy magát hibáztassa miattam. Én teremtettem ezt a helyzetet, és én hoztam olyan döntéseket, amelyek ide vezettek, ahol most vagyok. Én hoztam minden istenverte döntést. Nem az ő hibája, és senki másé. Nem bírom tovább. Nem bírom. Hátratolom a székemet. Felállok. Apám átkarolja Anyámat, közben az Anyám sír. Miattam sír. Feléjük lépek. Még egyet lépek. Két lépésre vagyok tőlük és még egyet lépek. Egy lépésre állok tőlük. Nem figyelnek rám. A saját bánatukkal vannak elfoglalva. Nem érdemlik ezt a bánatot. Ezt a bánatot én erőltettem rájuk. Még egyet lépek. Ott vagyok. Mellettük vagyok. Ott vagyok. A Düh megszólal, azt mondja, ne. A Düh megszólal, azt mondja, fordulj meg és fuss. A Düh megszólal, azt mondja, szard le őket, majd megoldják maguk. A Düh megszólal, azt mondja, fizetni fogsz nekem. Azt mondom, leszarom a Dühöt. Az Anyám sír. Baszódjon meg az istenverte Düh. Fél térdre ereszkedem. Annyira közel vagyok, hogy érzem a könnyei illatát. Előrehajolok és megérintem az Anyám vállát. Emlékezetem szerint ez az első alkalom, hogy testi kontaktust kezdeményezek az Anyámmal vagy az Apámmal. Erősebben megfogom, hogy érezze, ott van a kezem. Emlékezetem szerint ez az első alkalom, hogy testi kontaktust kezdeményezek az Anyámmal vagy az Apámmal. Először az életemben. Felemeli a fejét és felém fordul. Beszélek. Anya. Rám bámul. Bocsánatot kérek. Össze van törve. Igazán, igazán sajnálom.

Én törtem őt össze. Elbasztam az életedet, mindannyiunk életét, és ezt igazán, igazán sajnálom. Mosolyog, egyszerre boldog és szomorú a mosolya, boldog a gesztusom miatt, szomorú az életem miatt, egyik karját leveszi Apám válláról és átkarol. Magához húz. Átölel, hagyom, és én is átölelem. Ezt még sose csináltam. Anyámat megölelni? Soha az életben. Apám is elhúzza az egyik karját, átölel, és én is ugyanezt teszem. Átölelem a másik karommal. Anyám még mindig sír, nem bírja abbahagyni a sírást, a kisebbik Fiát három év Börtönre ítélték, Apám és én átöleljük. Átöleljük egymást. Igazi Család vagyunk. Bár huszonhárom éve vagyok a gyerekük, sose voltunk igazi Család. Most az vagyunk. Ahogy átöleljük egymást. Ahogy Anyám sír az elrontott életem miatt. Ahogy Apám próbálja kitalálni, hogyan lehetne megmenteni. Ahogy megpróbálom elfogadni a három év zárkát. Anyám abbahagyja a sírást. Minden ruhája pecsétes és festékes, de úgy tűnik, nem érdekli. Leveszi a karját Apám válláról, a másik karját rajtam hagyja, a szabad kezével megtörli az arcát. Szipog. Mély levegőket vesz. Próbálja összeszedni magát. Beszél. Mit fogunk tenni? Várunk és meglátjuk, Anya. Nem akarom, hogy Börtönbe menj. Én se. Mit fogunk tenni? Csak várunk, és majd meglátjuk. Bólint egyet, és ez a bólintása olyan jelzés, amit mindenki ért a Családunkban. Szétválunk egymástól és leülünk, bár nem az eredeti székekre. Közel ülünk egymáshoz. Félkörívben. Mindhárman tudjuk, hogy valami megváltozott, és mindhárman ki vagyunk merülve. A változás kiszívta az erőnket. Közel ülünk egymáshoz. Egy Család vagyunk. Apám az órájára néz. Azt hiszem, eljött az ebéd ideje. Anyám és én felállunk. Az ajtóhoz sétálunk, kinyitjuk, kimegyünk a szobából. Apám beszél. Délután találkozunk. Aha. Anyám beszél. Megölelnél még egyszer? Mosolygok. Persze. Előrelép. Átölelem mindkét karommal. Rögtön kényelmetlenül érzem magam, rögtön azt érzem, hogy nem tartozom hozzá. Finoman megszorítom. Még kellemetlenebb, még idegenebbnek és kívülállónak érzem magam. Ő is megszorít, amitől menekülni akarok. Ő az Anyám. Átölelem. Nem akarom

megölelni, de meg akarom próbálni. Szorosan magamhoz húzom és átölelem. Ezt a csekély árat fizetem mindazért, amit tettem. Elenged és hátralépek. Jobban érzem magam. Szia, délután találkozunk. Megfordulok, és átsétálok a Folyosókon a kaja irányába. Éhes vagyok. Éhes vagyok a tegnap éjjeli hidegtől, éhes vagyok a reggeli feszültségtől, éhes vagyok már csak az evés kedvéért is. Éhes. Belépek az Üvegfolyosóra. Átnézek az üvegen a női étkezőbe. Meglátom Lillyt az egyik asztalnál. Úgy tesz, mintha nem venne észre, de tudom hogy észrevett. Én is úgy teszek, mintha nem venném észre, de tudja, hogy megláttam. Tegnap éjjel, miután elsírta magát, úgy csüngött rajtam, mint egy eltévedt kisgyerek. Keményen belém kapaszkodott és azt mondta, soha nem akar elengedni. Azt mondta, még senkivel sem viselkedett ilyen nyitottan és őszintén, és hogy halálosan megijedt ettől az érzéstől. Azt mondta, soha nem akar elengedni. Kérdezte, hogy van-e valami tervem a jövőre, megmondtam neki, hogy nincsen, és nem tudom mihez kezdek majd. Azt mondta, hogy egy Rehabilitációs Központba megy Chicagóba, mert nem érzi magát elég erősnek és szabadnak ahhoz, hogy valamiféle felügyelet és támogatás nélkül éljen. Közel lesz a Nagymamájához, és ha közel van a Nagymamája, akkor jobban érzi magát. Képes lesz majd munkát találni, és képes lesz új életet kezdeni egy olyan Városban, ahol biztonságban érzi magát. Miután befejezte a mondandóját, megint megkérdezte, tudom-e, hogy mihez fogok kezdeni. Megint elmondtam neki, hogy fogalmam sincs. Megkérdezte, voltam-e már Chicagóban, és mondtam, hogy igen, ott nőttek fel a Szüleim. Megkérdezte, hogy élnek-e még ott Családtagjaim, és mondtam, hogy igen. Megkérdezte, hogy esetleg odaköltöznék-e, és azt válaszoltam, igen. Megkérdezte, hogy azért döntöttem-e így, mert ő is ott fog élni. Elmosolyodtam, elgondolkodtam egy pillanatra, és azt mondtam, igen. Veszek egy tálcát, és beállok a sorba. Egy tányér marhapörköltet, egy tányér csirkemell csíkokat rizzsel és egy pulyka taquitost kérek. Odaviszem a tálcámat az asztalokhoz. A barátaim az egyik távoli sarokban foglalnak helyet. Odamegyek hozzájuk. Úgy ülök le, hogy látom Lillyt, és Lilly is lát engem. Leonard, Miles, Ed, Ted és Matty a közelgő Nehézsúlyú Bokszmeccsről beszélnek. Megkérdezik, mi újság, elmondom nekik az ítéletet. Mindannyian meglepődnek. Azt gondolták, hogy rövid ideig tartó, enyhe büntetést kapok. Leonard megkérdezi, hogy mit követtem el, és elmondom neki. Ed és Ted azt mondják, szép munka volt, három év egy Zsaru elgázolásáért nagyon megéri. Matty azt mondja, szívesen megtanít nekem egy-két trükköt, ami jól jön bent, ha bunyóznom kell. Miles megkérdezi, hogy melyik Bíróság fennhatósága alatt van az ügy. Eszünk. Lillyre nézek. Beszélgetünk. A beszélgetés fő témája a Börtön. Az asztalunknál mindenki volt már Börtönben, kivéve Milest és engem. Leonard Kansasben, a Leavenworth Szövetségi Büntetőintézetben lenyomott négy

könnyű évet, ahogy ő mondja. Matty hat évet töltött a Fiatalkorúak Javítóintézetében, ahol megtanult bokszolni. Ed két évet raboskodott Súlyos Testi Sértésért Michiganben, a Jackson Fegyházban. Ted kétszer ült az Angola Fegyházban, ami Louisiana mocsárvidékén épült. Miles azt mondja, már küldött embereket az Angolába, de soha nem járt még ott. Azt hallotta, hogy az egy Pokoli Börtön. Bent épült a mocsár közepén, borzasztó a forróság és a pára, ötven mérföldre van a legközelebbi város. A cellák gyakran nyitva állnak, az udvart őrizetlenül hagyják az őrök, és a bőrszín alapján szerveződő bandák folyamatos harcban állnak egymással. A legnagyobb forgalom a Hullaházban van. Amikor az elítéltek nem háborúznak, vagy menekülnek vagy bujkálnak, akkor tizennégy órát dolgoznak a földeken, ahol árkokat ásnak és zöldséget termelnek. Ted nevet, és azt mondja, nem annyira rossz. Miles azt mondja, ha tényleg így gondolod, akkor vagy nagyon beteg ember vagy, vagy hülyéskedsz. Ted abbahagyja a nevetést, és azt mondja, Életfogytiglanit fog kapni, mint Harmadszor Visszaeső, és ezért próbál ráhangolódni a dologra. Miles megkérdezi, mi volt a három bűn, Ted azt mondja, Fegyveres Rablás tizenkilenc éves korában, amiért négy évet kapott, Kábítószer-birtoklás Terjesztési Szándékkal és Automatafegyver-birtoklás huszonöt éves korában, amiért három évet ült, és most, harminc évesen Kiskorú Elleni Nemi Erőszakkal vádolják, mert elkapták, amikor egy Kisvárosi Rendőr tizenöt éves Lányával kefélt egy busz hátsó ülésén. Miles megkérdezi, hogy az Ügyész miért kérte a Kiskorú Elleni vádat, amikor tudta, hogy Ted Életfogytiglanit fog kapni. Ted nevet, és azt mondja, az Ügyész két lányával is lefeküdt, de mindketten szerelmesek voltak bele, ezért nem voltak hajlandóak megvádolni. Miles hitetlenül csóválja a fejét és megkérdezi Tedtől, akarja-e, hogy megpróbáljon segíteni neki. Ted azt mondja, kurvára akarja, hiszen életveszélyes helyzetben van. Miles azt mondja, megnézi, hogy mit tud tenni. Befejezzük az evést és felállunk. Ahogy kimegyünk, meglátom Bobbyt, aki azzal a fenyegető tekintetű férfival ül egy asztalnál, akit nem tudom, hogy honnan ismerek. Bobby engem bámul. A férfi engem bámul. Visszabámulok. Állom a sarat. Kimegyünk az Ebédlőből. A barátaim az Előadóba mennek, én pedig a Családi Osztályra. Belépek a Terembe, meglátom a Szüleimet, ugyanott ülnek, ahol tegnap. Elindulok feléjük, felállnak és üdvözölnek. Apa beszél. Milyen volt az ebéd? Jó. Anya beszél. Kivel ebédeltél? Van itt néhány barátom. Milyenek?

Tényleg kíváncsi vagy rájuk? Apa beszél. Persze, hogy kíváncsiak vagyunk. A legjobb barátom tulajdonképpen Gengszter. A Szobatársam Szövetségi Bíró. A többi barátom Crackfej és Alkoholista. Van egy Barátnőm is, aki Crackfej, Tablettafaló, és régebben prostituált volt. Anyám összerezzen, de próbálja eltitkolni. Megszólal. Rendes Emberek? Bólintok, mosolygok. Igen, és hülyén hangzik, de sose voltak még ilyen közeli barátaim. Csak az számít, hogy rendes Emberek, és szereted őket. Szeretem őket. Nagyon. Apa beszél. A férfi-nő kapcsolat nem Szabályellenes itt? De igen. Akkor nem kellene alkalmazkodnod? Nagyon Sok szabály van. A legtöbbet próbálom betartani, de ez a Lilly nevű Lány nagyon jó hozzám. Jó fej, értelmes, odafigyel rám, én is odafigyelek rá, és megértjük egymást. Különbözőek vagyunk, más életünk volt, de sok mindenben hasonlítunk. Mindketten szétcsúsztunk, és mindketten meg akarunk gyógyulni. Segítségre van szükségünk, és megpróbálunk egymáson segíteni. Anya megszólal. Tetszene nekem? Ha képes lennél túltenni magad azon, amit tett és amin keresztülment. Azt hiszem, képes lennék. Akkor tetszene. Nagyon tetszene neked. Szerelmes vagy? Anya, ilyen dolgokról nem szeretek beszélgetni veled. Azért megpróbálhatnád, nem? Mosolygok, lenézek a padlóra. Egész életemben mindent eltitkoltam az Anyám és az Apám előtt, amit csak lehetett. Most már nem akarok titkolózni, felnézek, az Anyám szemébe nézek és beszélek. Még nem mondtam meg neki, de szeretem. Anyám és Apám mosolyognak. Vidám és őszinte a mosolyuk, ennél szebb mosolyokat nem láttam, mióta itt vagyok. Anyám beszél. Bárcsak találkozhatnánk vele. Valamikor biztos fogsz vele találkozni. Ha legközelebb találkozol vele, mondd meg neki, hogy üdvözöljük. Mosolygok. Jó, megmondom. Csengetnek. A csengő mellett álló férfi azt mondja, mindenki abba a Szobába menjen, amelyikben tegnap volt. Felállok, elköszönök a Szüleimtől, és megölelem őket. Nem élvezem a dolgot, de azért megteszem.

Bemegyek a Szobába. A székek ismét körbe vannak rakva. Leülök, az egyik oldalamon egy fiatal nő, a másikon egy középkorú férfi ül. Bólintunk és köszönünk egymásnak. Sophie bejön, helyet foglal az üresen maradt széken és bemutatkozik. Utána sorban mindenki bemutatkozik. Véget érnek a bemutatkozások. Sophie feláll és két lépést hátralép. Mögötte nagy fehér műanyag tábla van a falon, a tábla alatt egy tálca letörölhető filctollakkal. Sophie a kezébe vesz egy kék filctollat, és írni kezd a táblára. Mikor befejezte, oldalra lép. Elolvasom a szavakat: Függőség = Betegség, Alkoholizmus = Betegség. Beszélni kezd. Azt mondja, most, hogy van már egy általános elképzelésünk a függőségről, és arról, hogy ez milyen hatással van a Függőkre és a Függők Családtagjaira, meg kellene ismernünk a kialakulásának az okait is. Azt mondja, a függőség betegség. Mindegy, hogy alkohol, kábítószer, étel, szerencsejáték, szex vagy bármi más a függőség tárgya, akkor is betegség. Idült és egyre súlyosbodó betegség. A legtöbb Orvos és olyan szervezetek állítják ezt, mint az American Medical Association és a World Health Organization. Gyógyíthatatlan betegség, amelyet fel lehet tartóztatni vagy ideiglenesen csökkenteni lehet a tüneteit. Mindegy, hogy milyen keményen küzdünk, mindegy, hogy milyen kezelést választunk, azt mondja, a függőség gyógyíthatatlan. Teljesen gyógyíthatatlan. A betegség okairól kezd beszélni. Mint a legtöbb betegségnél, itt is genetikai okokra hivatkoznak. Azt mondja, az Alkoholisták és a Függők olyan génnel vagy génstruktúrával születnek, amelyet még nem ismerünk pontosan, de ha az aktivizálódik, akkor az adott személy megbetegedését okozza. Ha ez megtörténik, bár ma még nem tudjuk előre megmondani, hogy megtörténik-e, és hogy milyen életkorban, akkor a Függő teljesen ki lesz szolgáltatva a betegségének. Nem tud uralkodni a betegsége felett, nem elég az akaraterő, nem tudja eldönteni, hogy igyon, vagy ne igyon, beszedjen valamit, vagy ne szedje be, belőjön valamit, vagy ne lője be, mert a betegsége dönt helyette. A Függő mindig megissza, mindig beszedi, mindig belövi. A Függő mindig akar valamit, mindig szüksége van valamire, és ezt a szükségletét mindig kielégíti. Az önkontroll hiánya és a választásra való képtelenség is a betegség tünete. Veszélyes és rémisztő tünet, de mégiscsak egy tünet. Gyógyíthatatlan. Ha aktív szakaszban van, akkor nem lehet megállítani. Arról beszél, hogy a környezet is befolyásolhatja a betegség kialakulását. A Családi háttér, a Családon belüli iszákosság gyakorisága, a baráti társaság, az alkohol és a kábítószer elérhetősége, a stressz mértéke is mind befolyásoló tényező, és az is, hogy a Társadalom mennyire fogadja el a vegyszerek és gyógyszerek mindennapos használatát. Arról beszél, hogy a környezet milyen hatással lehet az emberre a Betegség aktív szakaszában. Azt mondja, hogy a lehető legtöbb kiváltó ok megszüntetése fontos a Gyógyító Programban, ilyenek a környezeti hatások, például ha van otthon egy üveg bor, vagy találkozunk egy kábítószert fogyasztó baráttal, ami visszaesést okozhat.

Mikor befejezi a mondandóját, Sophie megkérdezi, hogy kinek van kérdése. Majdnem mindenkinek van. Egy fiatal Anya azt kérdezi, mekkora esély van arra, hogy a Félje függőségét öröklik a Gyermekei. Nagyon nagy az esély. Azt kérdezi, mit tud tenni. Beszélje meg a Gyerekekkel, ha már elég idősek, és próbálja megszüntetni a lehető legtöbb kiváltó okot. A mellettem ülő férfi a gyógyszerekről kérdezősködik. Vannak olyan gyógyszerek, amelyek úgy kigyógyítanak ebből a betegségből, mint más hagyományos gyógyszerek más betegségekből? Létezett egy Antabuse nevű gyógyszer, amelyik meghánytatta az Alkoholistákat, ha ittak. Hatástalannak bizonyult, mert ki lehetett játszani úgy, hogy nem vették be. Egy középkorú nő azt kérdezi, létezik-e olyan meghatározható embercsoport, amelyik genetikailag inkább hajlamos erre a betegségre. Nem, mindenkinek egyenlő esélye van. A feketéknek, a fehéreknek, a sárgáknak, a Világ minden kultúrájában élőknek hasonló esélye van rá. Egy férfi, akinek a Felesége negyedszer van Elvonókúrán, azt kérdezi, miért jelentkezik egyre erősebben ez a betegség, amikor az asszony visszaesik. Sophie azt mondja, ez a betegség idült és egyre súlyosbodó természete miatt van, és amikor valaki újra inni kezd a kihagyás után, akkor ugyanolyan erővel jelentkezik a betegség, mint a leszokás előtti időszakban. A férfi azt kérdezi, lehet-e csökkenteni a betegség súlyosságát. A válasz: nem. Aktív szakaszban a betegség egyre súlyosbodik. Több kérdést tesznek fel a Kezelés módszereivel kapcsolatban. Egy fiatalabb férfi azt kérdezi, létezik-e más módszer az Elvonóklinikákon oktatott AA-n és a Tizenkét Lépésen kívül. Igen, természetesen vannak más módszerek is. Hatásosak? Nem, nem hatásosak. Miért? Nem tudjuk miért, de nem hatnak. Csak az AA és a Tizenkét Lépés a hatékony lehetőség. Mennyire sikeres ez a kezelés? Egy évnél hosszabb ideig józan marad a tizenöt százaléka azoknak, akik kipróbálják. A tizenöt százalék alacsonynak tűnik. Az is. Miért? Mert ez egy gyógyíthatatlan betegség. Tehetünk még valamit értük? Semmi mást nem tehetünk azonkívül, hogy szeretjük és támogatjuk a Családtagunkat. Van lehetőség arra, hogy növeljük az esélyt? Tizenöt százalék a legjobb eredmény, amit elérhetünk. Ülök és figyelek. Ülök és gondolkodom. Nem kérdezek semmit és nem szólok egy szót sem. Szeretnék felállni és azt üvölteni, ökörség, ez egy kibaszott nagy ökörség, de nem teszem. Nem hiszem, hogy a függőség betegség. A rák, az betegség. Elhatalmasodik a szervezeten és elpusztítja. Az Alzheimer-kór, az betegség. Lerombolja a testet és a tudatot. A Parkinson-kór, az betegség. Elhatalmasodik a test és a tudat felett, remegni kezd az ember és tönkremegy. A Függőség nem betegség. Távolról sem az. A betegség egy olyan Orvosi beavatkozásra szoruló, leromlott egészségi állapot, amit az ember nem tud szabályozni. Nem dönthetjük el, hogy mikor legyünk betegek és mikor szabaduljunk meg a betegségtől. Nem választhatunk, hogy milyen betegséget akarunk, hogy milyen formában akarjuk elkapni, nem választhatjuk meg, hogy

milyen súlyosan és mennyi időre akarunk lebetegedni. A betegség egy olyan Orvosi beavatkozásra szoruló állapot, amit Gyógyászati eszközökkel kell kezelni. Nem lehet egy Társasággal vagy Lépésekkel kezelni. Nem az a kezelés, hogy beszélgetünk róla. Nem lehet úgy kezelni, hogy két-három napos szemináriumra hívjuk a Családtagokat, kék borítójú könyvekből olvasunk fel és nyugalomért imádkozunk. Bár a genetika és a genetikai meghatározottság tagadhatatlan, de minden genetika bennünk, az egész fizikai valónkat a génjeink összekapcsolódása határozza meg. Ha valaki kövér, de sovány akar lenni, az nem genetikai betegség. Ha valaki hülye, de okos akar lenni, az sem genetikai betegség. Ha egy részeges már nem akar többé részeges lenni, az sem genetikai betegség. A Függőség az egy döntés. Az ember akar valamit, bármi legyen is az, és úgy dönt, hogy megszerzi. Miután megszerezte, úgy dönt, hogy beszedi. Ha túl gyakran szedi, akkor már nem tudja irányítani a döntési folyamatot, és ha már nem tudja irányítani, akkor kialakul a függőség. Ezen a ponton már nagyon nehéz dönteni, de ez még mindig döntésnek számít. Megiszom, vagy nem iszom meg? Beszedem, vagy nem szedem be? Szánalmas Függő Seggfej leszek és továbbra is elpocsékolom az életem, vagy nemet mondok, megpróbálok józan maradni és rendes Ember leszek. Ez egy döntés. Minden egyes alkalommal. Döntés. Egymásba fűzünk sok ilyen döntést és kijelölünk egy pályát, egy életformát, ami felé haladni szeretnénk. Függő leszel, vagy ember. A genetika nem mond ilyet. Az csak egy kifogás. Megengedi, hogy az Emberek azt mondják, nem az én hibám, genetikailag meg vagyok határozva. Nem az én hibám, már az első naptól kezdve be voltam programozva. Nem az én hibám, nem volt semmi beleszólásom az ügybe. Ökörség. Kibaszott nagy ökörség. Mindig dönteni kell. Vállalni a felelősséget. Függő leszel, vagy ember. Kibaszottul dönteni kell. Minden egyes alkalommal. Sophie már minden kérdést megválaszolt. Komor a hangulat a Szobában. Az olyan kifejezések, mint a genetika, a gyógyíthatatlanság, a betegség és a tizenöt százalékos sikerességi mutató, úgy áradnak a levegőben, mint valami radioaktív méreg. Mindenki körbenéz. Mindenki a másikat figyeli. Mindannyian tudjuk, ha kimegyünk innen, akkor nyolcvanöt százalékunknak ugyanaz lesz a problémája, mint amikor bejöttünk. Most megtudtuk, hogy a betegség gyökere gyógyíthatatlan. Megfogjuk egymás kezét. Keményebben fogjuk, mint tegnap. Egymás kezéből próbáljuk kifacsarni a reményt, a remény összeköt minket, abban reménykedünk, hogy megváltoztathatjuk a valóságot. Pedig dehogy. Nyolcvanöt százalékunk kikészül. Elmondjuk közösen a Nyugodt Imát. Istenem, ajándékozz meg nyugalommal, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlan dolgokat, bátorsággal, hogy megváltoztassam azt, amit tudok, és bölcsességgel, hogy felismerjem a különbséget. Elmondjuk újra és újra. Sophie addig ismételteti velünk, míg eltűnik a méreg a levegőből, és mindannyiunk arcán megjelenik a mosoly. Istenem, ajándékozz meg nyugalommal. Istenem, ajándékozz meg

nyugalommal. Az Emberek mosolyognak, de a mosolyok és az imák nem változtatják meg a valóságot. Nyolcvanöt százalékunk kikészül. Befejezzük, felállunk, kimegyünk a Szobából. A Betegek az egyik irányba, a Családtagok a másik irányba. Visszamegyek az Osztályra, és töltök magamnak egy csésze kávét. Leülök az egyik asztalhoz. A délutáni Foglalkozás most ér véget, és Búcsúünnepség kezdődik. A Kopasz Férfi kiáll az emberek elé, és beszédet mond. Azt mondja, amit itt tanult, az megmentette az életét. Azt mondja, ha nem jött volna ide, akkor sose hagyta volna abba az ivást, bármilyen következményei lettek volna, mert bár megpróbált már régebben is leszokni, de nem tudta, hogyan kell. Azt mondja, most már tudja hogyan kell abbahagyni. Azt mondja, az AA, a Tizenkét Lépés és a Felsőbb Erő megmutatta neki a helyes utat. Azt mondja, a Felesége és a Gyermekei után ez az új tudás a legnagyobb ajándék az életében. Ez mindennél nagyobb ajándék. Elsírja magát. Az emberek hagyják, hogy sírjon. A könnyeivel küszködve azt mondja, köszönöm. Köszönöm, hogy befogadtatok, és köszönöm, hogy itt vagytok. Hangosabban kezd sírni. Újra és újra azt mondja, köszönöm. Köszönöm az életnek. Köszönöm a Családomnak. Ők a legfontosabbak számomra. Köszönök mindent. Köszönöm. Miközben sír, az előtte ülő férfiak egymásra néznek, nem tudják eldönteni, hogy mit csináljanak vagy hogy reagáljanak. Tapsolást hallok. Egyetlenegy éles tapsot, ahogy két húsos tenyér egymáshoz csattan. Ez a hangos taps felhevíti a bizonytalan tekintetű férfiakat, mint ahogy a Papok szavai szokták felhevíteni a Hívők szívét. Még egy tapsot hallok. Még egyet. Még egyet. A terem különböző részeiből jövő tapsolás egymásba olvad, és kifejezi az emberek csodálatát és tiszteletét. A Kopasz Férfi sír. A férfiak tapssal köszöntik. Ott áll és mosolyogni kezd. Megtörli az arcát. A taps folytatódik. Leonard feláll és éljenez, a férfiak követik. Felállnak, tapsolnak, köszöntik és éljeneznek. A Kopasz Férfi még szélesebben mosolyog és még hangosabban sír, kigyullad az arca a pillanat örömétől, a Családja előtt álló fényes jövő ígéretétől pedig még a csupasz fejbőre is kivörösödik. Kipirul, valósággal világít, elfeledi a sötét tetteit és a sötét múltat, mely majdnem magával sodorta. Felállok, én is tapsolok és éljenzek. Feláll a szőr a nyakamon és hideg borsódzik végig a hátamon. Sok szerencsét Kopasz Férfi! Nem ismertelek jól, de megmutattad nekem, hogyan sír egy férfi. Bátrabb voltál, mint én vagy a többiek, mindenkinél bátrabb voltál, sok szerencsét. Hazamehetsz, légy boldog, élj szabadon és józanul, olyan életet élj, amilyet szeretnél. Szeresd a Feleségedet és a Gyerekeidet, és hagyd, hogy ők is szeressenek. Sok szerencsét, Kopasz Férfi. Kiszalad a Teremből. Úgy, mint a múltkor, de nem ugyanúgy. Futás közben mosolyog, és a férfiak nevetnek, de nem úgy, mint a múltkor, egyáltalán nem úgy. Józanul és szabadon fut. A fényes, ragyogó jövő karnyújtásnyira van előtte. A férfiak abbahagyják az éljenzést, vidámak, nevetnek és elindulnak a dolgukra. Látom, hogy Miles odamegy Leonardhoz, vállon veregeti, és elindulnak az ajtó felé. Kezembe veszem a csészémet, odasétálok a Telefonfülkéhez, bemegyek és

becsukom az ajtaját. Felveszem a kagylót és telefonálni kezdek. Felhívom a Bátyámat. Megkérdezi, mi a helyzet Apával és Anyával. Azt mondom, jobb a helyzet, mint gondoltam. Azt mondja, jól van, próbálj rendesen viselkedni velük, azért mentek oda, mert szeretnek téged. Azt mondom, próbálok, azt mondja, viselkedj, azt mondom oké. Megkérem, hogy üdvözölje Kirköt és Juliet a nevemben. Letesszük. Felhívom Kevint. Kevin Chicagóban lakik. Beleüvölt a kagylóba, egyből tudom, hogy ivott. Rosszul leszek és féltékenykedni kezdek. Szabad ember. Iszik. Elképzelem az érzést, az érzést, az érzést, a poharat a kezében és az alkoholt a száján. Chicagóról kérdezgetem. Azt mondja, hideg van. Megkérdezem, hogy tetszene-e nekem, azt mondja, igen. Sok sötét sikátor van, és jól lehet bujkálni. Elmondom neki, hogy nem fogok bujkálni, mert nemsokára Börtönbe megyek. Azt mondja szarj bele, szard le a Börtönt. Azt mondom, muszáj Börtönbe mennem, és amikor kiengednek, akkor Chicagóba fogok költözni. Azt mondja, az bomba jó, segíteni fog, ha szükségem van valamire, és nyugodtan lakhatok nála. Megköszönöm neki, és letesszük. Részeg volt. Rosszul leszek, és féltékenykedni kezdek. Felhívom a barátnőm barátnőit. Akik a barátaim lettek. Amyt, Lucindát, Annát. A beszélgetések teljesen egyformák. Hogy vagy, jól vagyok. Gondoltam rád, köszönöm, jól esik. Szükséged van valamire, nem kösz, megvagyok. Feszülten beszélgetünk. Mintha tudnának valamiről, amit nem mondanak el nekem. Én is érzem, ők is érzik. Az a legjobb, ha nem beszélünk róla, én nem beszélek róla, és ők sem. Ez már nem tartozik rám. Mindannyian azt mondják, hogy szeretnek engem. Nem romantikus módon szeretnek, hanem úgy, mint amikor az emberek túl sok nehézséggel találkoztak már az életben. Ők látták a szenvedéseimet. Azt mondom, én is ugyanúgy szeretem őket, és ez tényleg így van. Lerakom a kagylót, és mindegyik beszélgetés után jobban érzem magam. Nem azért, mert jó barátságban vannak vele, hanem azért, mert velem is jó barátságban vannak. Befejezem a telefonálást. Elég embert hívtam fel, és tudom, hogy ők is felhívják majd egymást, és elterjednek a hírek. Kisétálok az Osztályról, végigmegyek a Folyosókon és az Üvegfolyosón, ami a férfiakat és a nőket választja külön az Ebédlőben. Benézek, és meglátom Lillyt az egyik asztalnál. A barátnői mellett ül és engem figyel. A szeme vörös és duzzadt. Látszik, hogy sokat sírt, és most is potyognak a könnyei. Azt is látom, hogy remeg a keze. Úgy bámul rám, mint aki azt kívánja, bárcsak meghaltam volna. Nem akarom észrevenni és még többet kockáztatni, mint amennyit eddig kockáztattam, de ő engem bámul. Úgy bámul rám, mint aki azt kívánja, bárcsak meghaltam volna. Visszabámulok, felemelem a fejemet és a kezemet, szavak nélkül, testbeszéddel azt kérdezem, mi a baj. Ugyanúgy bámul. Megint megkérdezem. Tudom, hogy megláthatnak, de nem érdekel. Ugyanúgy bámul rám.

Veszek egy tálcát, beállok a sorba, és kérek egy adag csirkeragut. Ropogós kínai tésztát és felismerhetetlen zöldségeket adnak hozzá. Odamegyek az egyik asztalhoz, és átnézek az üvegen. Még mindig engem bámul. A barátnői is engem bámulnak. Az egész asztaltársaság engem bámul. Leülök Ed, Ted és Matty mellé. A beszélgetés fő témája Ed, aki ma reggel úgy döntött, hogy holnap elmegy. Hazamegy Detroitba és visszamegy dolgozni a Vasöntödébe. Boldog és reményteli. Tudja, hogy a Szakszervezet nem fogja még egy Kezelésre befizetni, és úgy érzi, most minden sikerülni fog, dolgozni kezd, és azon lesz, hogy minden sikerüljön. Alig várja, hogy találkozzon a Fiaival. Négy fia van. Tudja, hogy elrettentő példát mutatott nekik, és most azt akarja, hogy lássák, teljesen megváltozott. Azt gondolja, hogy ez a változás jó hatással lesz rájuk, és így megmenti a fiúkat attól, hogy olyan felnőttek legyenek, mint ő. Ed kemény fickó. Nagy, erős és kemény, mint a vas, amivel dolgozik, sose láttam gyengének és kiszolgáltatottnak, de most könny szökik a szemébe, amikor a Fiairól beszél. Azt akarja, hogy jó életük legyen, sokkal jobb, mint az ő élete. Azt akarja, hogy befejezzék az Iskolát, ne kerüljenek Börtönbe, menjenek Egyetemre és értelmiségi Állást kapjanak. Azt akarja, hogy legyen Családjuk, és ha lesz, akkor legyen előttük egy jó példa arra, hogy hogyan kell egy Családban rendesen viselkedni. Azt akarja, hogy mindenük meglegyen, ami neki sose volt, és józan akar maradni, hogy mindezt megadhassa nekik. Azt mondja, csak arra kell vigyáznia, hogy soha ne menjen Kocsmába. Mert ha elmegy a Kocsmába, akkor biztos, hogy inni fog. Ha iszik, akkor biztos, hogy verekedni fog. Ha verekszik, akkor biztos, hogy bajba kerül. A Szakszervezet nem fogja támogatni, ha megint bajba kerül. Jó példát akar mutatni a Gyerekeknek, hogy ne úgy végezzék, ahogy ő. Tudja, hogy ez az utolsó esélye. Boldog és reményteli. Befejezzük az evést. Kisétálunk az Ebédlőből és átnézek az üvegen, azt az asztalt keresem, ahol Lilly ült. Lilly nincs ott. Üres az asztal. Nem tudom miért, de úgy nézett rám, mint aki azt kívánja, bárcsak meghaltam volna. Végigsétálunk a Folyosókon. Matty, Ed és Ted arról beszélnek, hogy Leonard és Miles miért nem jött vacsorázni. Azon nevetnek, vajon mit csinálhatnak kettesben. Egy Gengszter és egy Bíró. Ed azt mondja, látta őket egy padon a Tónál, és nagyon el voltak merülve a beszélgetésben. Ted azt mondja, Leonard az egyik ügyével kapcsolatosan valamiféle Mentelmi jogot szeretne kérni Milestól. Matty azt mondja, akármit is csinálnak, az nem a mi dolgunk. Szétválunk, ők az Előadásra mennek, én pedig Joanne Irodájába. Joanne az íróasztala mögött ül. Köszönök neki, és ő visszaköszön. Anyám a kanapén ül. Feláll, azt mondja, helló, és átölel. Én is átölelem. Még mindig kellemetlen érzés megérinteni, és az is kellemetlen, amikor ő ér hozzám, de tudom, az a legjobb, ha hagyom és elviselem. Szorosan magához ölel. Várok. Elenged. Jobban érzem magam. Apa hol van? Anyám beszél.

Be kellett telefonálnia a munkahelyére. Idejön, amint befejezte. Minden rendben van? Azt hiszem. Joanne felé nézek. Mit csinálunk ma este? A függőségéről fogunk beszélni, arról, hogy milyen kiváltó okai lehetnek. Megvárjuk Apát, mielőtt elkezdjük? Igen. Mit csinálunk addig? Az Édesanyja elmesélt nekem egy történetet. Miről? Arról az esetről, amikor először gondolt arra, hogy baj van. Anyámra nézek. Mikor volt ez? Emlékszel, amikor megtaláltam azt a zacskó marihuánát a kabátod zsebében? Kuncogok. Igen. Miért nevetsz? Nem tudom. Az nem volt vicces, James. Tudom Anya. Joanne beszél. James, maga szerint vicces volt? Egy kicsit. Akkor mondja el a saját szemszögéből. Anyámra pillantok, feszültnek tűnik. Várok egy kicsit, felidézem az emlékeket, beszélni kezdek. Tizennégy éves voltam. Focitáborba küldtek a nyári szünetben. Találkoztam ott egy Lánnyal, azt hiszem Emilynek hívták, állandóan együtt voltunk, mindig kilógtunk a Táborból és füvet szívtunk. Miután hazamentünk, levelezni kezdtünk. Ő volt az én női hasonmásom, olyan értelemben, hogy a leveleiben teljesen nyíltan írt a drogokról és az ivászatról. Egyik délután hazajöttem az Iskolából, bementem a Szobámba, és egy csomó elrejtett cuccom a kisszekrényem tetejére volt pakolva, köztük Emily levelei is. Tudtam, hogy bajban vagyok, és ki voltam bukva Anyára, hogy átkutatta a cuccaimat, ezért elindultam megkeresni, hogy megbeszéljük a dolgokat. Mikor beléptem a Konyhába, ő ott állt egy zacskó fűvel a kezében, amit a kabátom zsebében talált. Megkérdezte, hogy mi az, és én megkérdeztem, hol találta, ő azt mondta, ne feleselj nekem fiam, és én azt mondtam, mondd meg, hol találtad, és akkor megmondom, hogy mi ez, mire ő azt mondta, fogd be a szád fiacskám, és én elnevettem magam. Anyámra nézek. Arca fehér a smink alatt. Újra Joanne felé nézek.

Az orrom elé tartotta a füvet, és azt kiáltotta, azonnal mondd meg, mi ez és hol szerezted. Nevettem, és ő üvöltözött. Elegem lett az üvöltözésből, és mérges voltam, hogy átkutatta a személyes holmimat, ezért amikor elém tartotta a zacskót, megfogtam és kitéptem a kezéből. Nagyon meglepődött, és amikor zsebre vágtam a zacskót, felemelte a kezét, hogy megpofozzon. Tudtam, hogy pofon jön, és elkaptam a kezét a levegőben. Ekkor a másik kezével akart megpofozni, de én azt is elkaptam. Mindkét kezét lefogtam, ő vergődött és üvöltözött, én meg nevettem. Azt hiszem, azért nevettem, mert egy zacskó fű számomra nem volt nagy dolog, és nevetségesnek tűnt, hogy ennyire begorombult miatta. Nem tudott megütni, mert lefogtam a karját, ezért megpróbált megrúgni. Elengedtem a kezét, amikor belém rúgott, ettől elveszítette az egyensúlyát, elvágódott a padlón és sírni kezdett, nagyon hangosan sírt. Megfordultam, és kisétáltam az ajtón. Hallottam, hogy sír, de nem akartam foglalkozni vele, ezért elmentem otthonról. Mikor néhány óra múlva hazaértem, az Apám ordítozott velem, és utána egy hónapig nem szólt hozzám. Anyámra nézek. A földre bámul. Joanne beszél. Ez egy borzasztó történet, James. Tudom. Hogy érzi magát most, hogy elmondta? Az egyik részem még mindig azt gondolja, hogy vicces, de a nagyobbik részem szégyelli és zavarban van. Mit gondol, hogy érzi magát az Édesanyja? Anyámra nézek. A földre bámul, és próbálja visszatartani a sírást. Azt hiszem, elég szörnyen érezheti magát. Miért? Mert megalázó volt számára. Megpróbált a drogokról vitázni a Fiával, de az kinevette, aztán megpróbálta megfenyíteni, de végül ő kötött ki a padlón. Joanne ránéz az Anyámra. Igaz ez, Lynne? Anyám felnéz, remegnek az ajkai. Igaz. Gondolja, hogy ez az összetűzés tényleg a drogokról és a fenyítésről szólt? Megszólalok. Nem. Mit gondol, miről szólt? Az ellenőrzésről. Átkutatta a dolgaimat, és elolvasta a titkos leveleimet, hogy megtudja, mit csinálok, és irányítani tudjon engem. Az is ellenőrzés, hogy meg kellett volna mondanom, mi van a zacskóban, mert úgyis tudta. Amikor belém rúgott és elesett, akkor nem azért volt ideges, mert nem tudott megpofozni, hanem azért, mert rájött, hogy elveszítette az uralmát felettem. Joanne az Anyámra néz. Gondolja, hogy ez is egy érvényes értelmezés? Anyám a földet bámulja, gondolkodik. Felnéz.

Feldühített a kábítószer. Az is feldühített, amikor elolvastam a leveleket és rájöttem, hogy miket csinált, különösen a Táborozás után, pedig azért küldtük oda, hogy távol tartsuk ezektől a dolgoktól. Amikor megtaláltam a zacskót a kabátjában, akkor megijedtem és elborzadtam. Tizennégy éves volt. Tizennégy éves Fiúknak nem kellene kábítószert cipelniük magukkal. Bizonyos fokig igaza van az ellenőrzéssel kapcsolatban. Az Apja és én mindig megpróbáltuk ellenőrizni, leginkább azért, mert teljesen szétszórt gyerek volt. Kopognak az ajtón. Joanne azt mondja, szabad, kinyílik az ajtó, és az Apám belép az Irodába. Anyám feláll és átöleli. Én is ugyanezt teszem. Apám leül Anyám mellé. Megfogja Anyám kezét, és Joanne szemébe néz. Elnézést a késésért. Egy olyan esetről beszélgettünk, ami akkor történt, amikor James tizennégy éves volt, és innen eljutottunk az ellenőrzés kérdéséig. A ma esti foglalkozásunk célja, hogy megpróbáljuk megtalálni James függőségének kiváltó okait. Úgy érzem, lehet hogy van valami összefüggés a kiváltó okok és az ellenőrzés között. Milyen eset volt? Anyám beszél. Amikor találtam egy zacskó marihuánát a kabátjában. Melyik alkalommal? Amikor elestem, mert fel akartam pofozni. Apám bólint. Az szörnyű volt. De mi köze ennek az ellenőrzéshez? Joanne beszél. James azt mondta, hogy az esetnek több köze volt az ellenőrzéshez, mint a drogokhoz. Apám felém fordul. Zavartnak tűnik, és kicsit mérges is. Ez röhejesen hangzik, James. Beszélek. Szerintem nem. Átkutatta az összes holmimat, elolvasta a leveleimet, és belenyúlkált a kabátomba is, hogy megtudja, mit csinálok és az ellenőrzése alatt tartson. Kábítószer volt benne. Anyádnak minden joga megvolt ahhoz, hogy átnézze a kabátodat. Tizennégy éves voltál. Rendben van, ha így gondolod, de az, hogy kémkedtetek utánam, és kutattatok a személyes dolgaimban, az számomra az ellenőrzésről szólt, amivel sokszor próbálkoztatok. Apám felemeli a hangját. Egész életedben sose vigyáztál magadra. A Szüleid vagyunk, mit gondoltál, hogy mit fogunk tenni? Felemelem a hangom. Hogy hagytok élni. Hogy élhetem a saját életemet. Amikor tizennégy éves voltál? Hova jutottál volna, ha megengedjük?

Most hova a faszba jutottam? Ennél nem lehetett volna rosszabb. James, a Szülők nem hagyják magukra a Gyerekeket, hanem felnevelik. Az Anyád és én is ezt próbáltuk tenni. Irányítani akartatok, minden nap megfigyelni minden másodpercemet, és arra akartatok rávenni, hogy azt csináljam, amit ti mondtok. Apám ugyanúgy összeszorítja a fogát, mint én. Mérges, nagyon mérges, beszélni kezd. Joanne közbevág. Egy pillanat, Mr. Frey. Levegőt vesz és bólint. Joanne rám néz. Mit gondol, miért nem sikerülhetett? Azért, amiért a rövid pórázra fogott kutya sokkal vadabb lesz. Ha a Rabokat túl sokáig tartják magánzárkában, akkor kegyetlenebbek lesznek. A Diktatúra is általában Forradalommal végződik. Ezek jó példák, de mi az oka? Nem akartam, hogy ellenőrizzenek, ezért mindent megtettem ellene, ettől pedig még inkább akartak ellenőrizni. Joanne a Szüleimre néz. Gondolják, hogy van abban valami igazság, amit mond? Apám beszél. Nincs. Anyám beszél. Igen, van. Apám Anyámra pillant. Miért gondolod? Tudod, hogy mindig aggódtam miatta, még csecsemő korában is nagyon aggódtam érte. Talán túl szigorú voltam vele, mert nem akartam, hogy baja essék. Joanne beszél. Van egy másik Fia is, ugye? Anyám bólint, Apám azt mondja, igen. Ugyanígy nevelte? Apám bólint, megszólal. Igen. Anyám beszél. Nem. Mi volt a különbség? Sokkal körültekintőbb voltam James-szel, mint Bobbal. Tudtam, hogy nem lesz több Gyerekünk, és azt akartam, hogy James tökéletes és egészséges legyen, és biztonságban érezze magát. Ezt nem tudom másképpen kifejezni. Azt akartam, hogy biztonságban érezze magát. Ez természetes, de nem gondolja, hogy túl nagy biztonságot akart nyújtani? Apám beszél. Túl nagy biztonságot? Lehetséges az egy Gyereknél?

Joanne bólint. Igen, lehetséges. Anyám beszél. Hogyan? Mindenkinek vannak bizonyos határvonalai. Minden Személyiségnél máshol húzódnak, de ez mindannyiunkra jellemző. Ha átlépik vagy megsértik, az felháborító. Ha rendszeresen átlépik vagy megsértik ezt a határt, különösen egy Gyereknél, aki általában nem tehet semmit se ellene, és nincs tudatában a saját érzékenységének, akkor rossz magatartás alakulhat ki nála, például ellene fordul a Szülői tekintélynek. Apám beszél. Szerintem ez nevetséges. A Gyerekek határvonalait a Szülők jelölik ki, és a Gyereknek kell tiszteletben tartani minket, nem pedig fordítva. Joanne beszél. Nem feltétlenül. Hogy érti ezt? A Gyerekek többet tanulnak az életük első két évében, mint az életük összes további részében, még akkor is, ha száz évig élnek. Minden viselkedési minta és a személyiség határvonalai is ebben az első két évben alakulnak ki. Néha megzavarhatja valami a viselkedési minták és a határvonalak kialakulását. Micsoda? Általában a zaklatás. Apám felfortyan. Ha arra akar célozniJoanne felemeli a kezét. Nem célzok semmire, amikor James-nek említettem a zaklatás lehetőségét, rögtön kijelentette, hogy nem történt semmi ilyesmi. Csak azt mondom el, hogy általában mi a tapasztalat. Anyám beszél. Jobban vigyáztunk Jamesre, mint a másik Fiúnkra, de azt hiszem, jó okunk volt rá, és ezzel nem sértettünk meg semmit. Joanne ránéz és várja, hogy folytassa. Bob három évvel idősebb, mint James. Miután megszületett Bob, az Apám nyugdíjba ment, és miután nyugdíjba ment, keményen kezdett inni. Nagyon nehéz volt ez az Anyámnak, a Bátyámnak, a Nővéremnek és nekem. Kértük, hogy hagyja abba, de azt mondta, hagyjuk békén, egész életében csak velünk törődött, és most egyedül szeretne lenni. Hallottam, hogy az alkoholizmust generációról generációra lehet örökölni, ezért halálosan féltem, amikor James megszületett. Nem tudom, hogy női megérzés volt-e vagy mi, de valamiért Bob miatt nem aggódtam, csak James miatt aggódtam. Én beszélek. Nagypapa Alkoholista volt? Apám Anyámra néz, Anyám beszél.

Nem tudom, hogy Alkoholista volt-e, de keményen ivott. Joanne beszél. Ezt nem tudta, James? Apám beszél. Erről sose beszéltünk igazából. Miért? Nagyon szomorú és lesújtó helyzet volt. Próbálunk úgy emlékezni Lynne Apjára, ahogy élete nagy részét leélte, amikor kedves, jótékony, bőkezű ember volt, és próbáljuk elfeledni azt, amikor közeledett a vég. Joanne beszél. Ahogy Lynne említette, bizonyított tény, hogy az Alkoholizmusnak mint betegségnek, köze van a genetikához. Nem gondolják, hogy segíthetett volna Jamesnek, ha tudja, hogy feltehetően – véleményem szerint szinte biztosan – genetikai hajlama van a függőségre? Én beszélek. Nem hiszem, hogy másképp alakul minden, ha tudok a Nagypapáról. Nem azért ittam és drogoztam, mert genetikai késztetésem volt. Joanne beszél. Miért akarja ilyen gyorsan elvetni azt, ami bizonyítottan létezik? Szerintem ez ökörség. Az emberek nem akarnak felelősséget vállalni a saját gyengeségükért, ezért valami olyat hibáztatnak, amiért nem terheli őket a felelősség, például a betegségeket vagy a genetikát. A tanulmányok szintjén azt is be tudnám bizonyítani, hogy a Marsról származom, ha lenne elég időm és pénzem hozzá. Anyám beszél. Természetesen ez sok mindent megmagyaráz nekünk. Szerintem érdekes, hogy a Nagypapának is gondjai voltak az ivással. Meg vagyok lepve, mert mindig csak nagyszerű dolgokat hallottam róla. Elég ciki, biztos borzasztó lehetett, hogy mindenkinek vele kellett foglalkozni, mint ahogy az is borzasztó, hogy velem kell foglakozni, de nem fogom őt vagy a génjeit hibáztatni a saját problémáim miatt. Apám beszél. Mi a magyarázatod? Gyenge és szánalmas voltam, nem tudtam uralkodni magamon. Egy magyarázat, különösen egy ökörség, nem változtatja meg a körülményeket. Meg kell változnom, muszáj megváltoznom, mert most a változás az egyetlen lehetőségem, kivéve, ha meg akarok halni. Most csak az számít, hogy valami és valaki más legyek a jövőben. Joanne beszél. Nem gondolja, hogy ha tudja az okát, hogy miért olyan, amilyen, az segíthet abban, hogy megváltozzon? Azt hiszem, tudom az okát. Megosztaná velünk is ezeket a gondolatait?

Nem szívesen. Miért? Mert megbántanám és felzaklatnám a Szüleimet, és azt hiszem, abból már elég volt. Anyám beszél. Azért hallani szeretnénk, James. Apám beszél. Mindenképpen hallani szeretnénk. Rájuk nézek, mély levegőt veszek, és beszélni kezdek. Mindig éreztem ezeket a dolgokat. Nem hiszem, hogy szavakkal pontosan le lehetne írni, de a haragnak, a méregnek és a hihetetlen fájdalomnak a keveréke. Ezek összeállnak egy valamivé, amit Dühnek nevezek. Olyan régóta ismerem a Dühöt, amióta csak az eszemet tudom. Ez az egy dolog végigkísért eddig az egész életemen. Kezdem megtanulni, hogyan bánjak vele, de egészen mostanáig csak itallal és drogokkal kezeltem. Bevettem valamit, mindegy hogy mit, és ha elég erős volt, akkor csillapodni kezdett bennem a Düh. Az volt a probléma, hogy utána mindig visszatért, rendszerint erősebben, és ilyenkor több és erősebb anyagot kellett beszednem ahhoz, hogy újra kinyírjam, mert mindig az volt a célom, hogy kinyírjam. Saját akaratomból vettem be, nem betegség vagy genetikai meghatározottság miatt, hanem azért, mert tudtam, hogy kiirtja belőlem az istenverte Dühöt. Bár tudtam, hogy ezzel megölöm magam, a Düh kinyírása sokkal fontosabb volt. Szüleimre nézek. Nem tudom miért, és nem tudom, hogy ez számít-e, de ha a közeletekben vagyok, akkor tombolni kezd bennem a Düh. Akármikor ellenőrizni vagy óvni akartatok, vagy megtiltottatok nekem valamit, még kisgyerekkoromban is, tombolni kezdett bennem a Düh. Akármikor beszélünk telefonon vagy meghallom a hangotokat, tombolni kezd bennem a Düh. Nem akarlak ezért benneteket hibáztatni, mert nem hiszem, hogy a ti hibátok lenne. Tudom, hogy ti minden jót megadtatok nekem, tudom, hogy hálás lehetek azért, mert ti vagytok, és nem történt semmi olyan a gyerekkoromban, ami ezt okozhatta volna. Lehet, hogy ez a Düh genetikai eredetű, de én kurvára kétlem, és nem fogadom el kiváltó oknak se a betegséget, se a genetikát. Túl könnyű mentség lenne, vállalnom kell a felelősséget azért, amit csináltam, mert teljes tudatában voltam annak, amit tettem. Kibaszott jól tudtam, hogy mit csináltam akkor, amikor megittam valamit, felszívtam egy csíkot vagy beleszívtam a pipába, vagy letartóztattak, és ez mindenképpen az én döntésemen múlott. Legtöbbször azért tettem, hogy kinyírjam a Dühöt, néha azért, hogy magamat nyíljam ki, végül pedig már nem is tudtam, mi a különbség. Csak annyit tudtam, hogy gyilkolok és hogy ennek vége lesz valamikor, és valószínűleg így lesz a legjobb mindenkinek. Akármit teszek, az a helyzet, hogy most is érzem, amikor itt ülök veletek, és holnap reggel is ezt fogom érezni, amikor újra találkozunk. Legközelebb is érezni fogom, amikor beszélünk, és a következő alkalommal is,

és az azt követő alkalommal is, és ha létezik magyarázat, hogy miért vagyok olyan, amilyen vagyok, akkor azt mondanám, azért, mert bennem van a Düh, amit csak drogokkal és alkohollal tudok megfékezni. Hogy jövök rendbe? Felelősséget vállalok magamért, megtanulom irányítani magamat és megtanulom legyőzni a Dühöt. Lehet, hogy jó időbe telik, de ha kitartó vagyok és nem fogadom el a kifogásokat, nem terelem el a figyelmemet a problémáról, akkor meg tudom csinálni. Anyám és Apám engem bámulnak. Anyám úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát, Apám olyan sápadt, mintha valami rémisztő katasztrófát látott volna. Anyám beszélni kezd, elakad, megtörli a szemét. Apám csak bámul. Joanne beszél. Egyéb okokat is figyelembe kell vennünk, de azt mondanám, van némi igazság az elméletében, és kíváncsi vagyok, hogy mit gondol, honnan jön ez a Düh. Nem tudom. Joanne a Szüleimre néz. Anyámnak könnyes az arca, Apám még mindig előrebámul. Anyám rám néz, beszél. Miért nem mondtad el ezt eddig nekünk? Mit kellett volna mondanom? Utálsz minket? Megrázom a fejem. Mit tettünk? Nem tettetek semmit, Anya. Ez nem a ti hibátok. Megtörli az arcát. Apám bámul. Bocsáss meg, James. Anya, ne kérj bocsánatot. Nekem kellene bocsánatot kérni. Hosszú csend következik. Apám Joanne szemébe néz, beszélni kezd. Okozhat-e ilyen érzést vagy ilyen érzéseket valamiféle Betegség? James-nek volt gyerekkorában orvosi kezelésre szoruló Betegsége? Gondok voltak a fülével. Időben felismerték és helyesen kikezelték? Anyám beszél. Nem tudtunk róla. Hogyhogy nem tudtak róla? Anyám Apámra néz és megfogja a kezét. Beszélni kezd. Kevés pénzünk volt, amikor a Fiúk megszülettek. Bob Ügyvédként dolgozott, de a fizetése legnagyobb része a tanulmányi kölcsön törlesztésére ment. Az ifjabb Bob egészségesen született és boldog baba volt. Nyugodt volt és csendes. Mikor James világra jött, ő pont az ellenkezője lett. Csak visított, visított és visított, bármit csináltunk vele, nem hagyta abba. Borzasztóan üvöltött, hosszan, hangosan, élesen, még ma is hallom, ha visszagondolok rá. Elvittük Orvoshoz, a legjobbhoz, akit megengedhettünk magunknak. Az Orvos azt mondta, semmi baj, James valószínűleg kiabálós gyerek. Hazamentünk, és továbbra is

üvöltözött. A karomba vettem Jamest, Bob is a karjába vette Jamest, játékokat adtunk neki, többször etettük, de semmi sem segített. Nem bírta abbahagyni. Potyogni kezdenek a könnyei. Anyám megszorítja Apám kezét, Apám felé fordul és figyeli, miközben beszél. Ülök és figyelek. Sose hallottam még az üvöltözésemről, de nem lep meg. Éveken át üvöltöztem. Azt üvöltöttem, hogy kibaszott véres gyilkosság. Anyám sírás közben folytatja. Ez így ment majdnem két éven keresztül. James üvöltött és üvöltött. Bobnak egyre jobban ment a Cégnél, fizetésemelést kapott, és amint egy kicsit több pénzünk lett, elvittem Jamest egy jobb Orvoshoz. Megvizsgálta és rögtön azt mondta, hogy súlyosan elfertőződött mind a két füle és veszélyben van a dobhártyája. Azt mondta, James azért üvöltött egyfolytában, mert borzasztó fájdalmai voltak és segítségért kiáltott. Műtétet javasolt, így két éves kora előtt James mindkét fülét megműtötték, ez volt az első lépés egy összesen hét műtétből álló sorozatban. Iszonyatosan rosszul éreztük magunkat emiatt, de nem tudtunk róla. A könnyezésből zokogás lesz. Ha tudtuk volna, akkor tehettünk volna valamit. Zokog. De nem tudtuk. Apám átkarolja. Csak sikított és sikított, és mi végig nem tudtuk, hogy azért üvölt, mert fájdalmai vannak. Anyám összetörik, arcát beletemeti Apám vállába, remeg, reszket és rázkódik. Apám átkarolja és türelmesen vár, megsimogatja a haját és megnyomogatja a vállát. Ülök és bámulok, és bár nincs semmi emlékem erről, emlékszem a fájdalomra. Csak ennyi maradt meg belőle. A fájdalom. Anyám abbahagyja a sírást és egy kicsit, nagyon kicsit távolabb húzódik Apámtól. Rám néz. Bocsáss meg, James. Nem tudtuk. Tényleg nem tudtuk. Előrenyúlok és ráteszem a kezemet az Anyám kezére. Nincs miért bocsánatot kérni Anya. Mindent megtettél, amit tudtál. Teljesen elhúzódik az Apámtól, feláll és két lépést tesz felém, átkarol és megölel. Szorosan és erősen ölel magához, én is átölelem, és érzem, hogy ezzel a bánatát és a szomorúságát próbálja kifejezni. Ezzel az öleléssel akar bocsánatot kérni, bár erre nincs szükség. Elenged és visszaül az Apám mellé. Joanne vár egy pillanatot, hogy kiderüljön, akarunk-e beszélni. Nem akarunk, ezért ő beszél. Emlékszik ebből valamire, James? A műtétekre emlékszem, mert azok tizenkét éves koromig elhúzódtak, de a korai dolgokra nem emlékszem. Szenvedett valami hosszan tartó károsodást emiatt? Harminc százalékos halláskárosodás van a bal fülemben és húsz százalékos a másikban.

Miért nem szólt nekem erről korábban? Mert nem tartom nagy ügynek. Ez segít megmagyarázni, illetve teljesen megmagyarázza, hogy miért mondta azt, hogy az első és legkorábbi emléke a harag és a fájdalom. Miért gondolja ezt? Amikor egy gyermek megszületik, akkor ételre, lakhelyre van szüksége, és egyfajta kényelmes és biztonságos érzésre. Ha üvöltözik, akkor valószínűleg okkal üvöltözik, a maga esetében azért volt a sok üvöltözés, mert fájdalmai voltak és segítségre szorult. Amikor figyelmen kívül hagyták az üvöltözéseit, akkor tudatosan vagy tudattalanul egy nagyon mélyről jövő harag lobbant lángra magában, és ez könnyen vezethetett a hosszan tartó utálkozáshoz és sértődöttséghez. Ez a harag segít megmagyarázni a Dühnek nevezett érzését, és azokat a különleges érzéseit is, amelyeket a Szüleivel és az ellenőrzéssel szemben érez. Ülök és gondolkodom. Megpróbálom eldönteni, hogy hajlandó vagyok-e elfogadni a genetikát és a fülgyulladást a huszonhárom évig tartó káosz magyarázataként. Könnyű lenne elfogadni. Felmenthetném magam, eltávolodhatnék attól, aki vagyok, és mindent ráfoghatnék a Nagyapám génjeire és egy Orvos tévedésére. Huszonhárom év káoszt. Huszonhárom év Poklot. Mindezt elfeledhetném, ha egyszerűen elfogadnám az itt felvázolt magyarázatot. Mindezt elfeledhetném. Felnézek. A Szüleim engem figyelnek, Joanne is engem néz. Válaszra várnak. Levegőt veszek és beszélni kezdek. Érdekes elmélet. Valószínűleg van benne valami. Úgy érzem, el tudom fogadni, mint lehetőséget. De nem fogadom el, mint alapvető kiváltó okot, mert azt gondolom, hogy az meghátrálás lenne, és nem hiszem, hogy jót tenne nekem, ha saját magamon és a gyengeségemen kívül más kiváltó okot fogadnék el. Mindent én tettem, amit tettem. Én döntöttem úgy, hogy ezt teszem. Az egyetlen lehetőségem arra, hogy jobban legyek, ha vállalom a felelősséget, és eldöntöm, hogy Függő leszek vagy nem leszek Függő. Nekem ezen kell gondolkodnom. Tudom, hogy megpróbáltok meggyőzni valami másról, de nem kellene. Joanne kuncog, Anyám és Apám engem bámul. Joanne-ra nézek és beszélek. Miért kuncogott? Mosolyog. Mert maga a legmakacsabb Ember, akivel valaha is találkoztam. Egyszerűen csak nem akarok áldozat lenni. Mit ért ezalatt? Az Emberek itt bent és mindenütt, meg akarnak szabadulni a saját maguk okozta problémáktól, és valami vagy valaki másra akarják kenni a felelősséget. Tudom, hogy az Anyám és az Apám mindent megadtak nekem, amit csak lehetett, és annyi szeretetet kaptam tőlük, amennyit csak lehetett, és valamilyen módon ők lettek az én áldozataim. Mondhatnám, hogy rossz a genetikai kódom és egy betegség okozta a függőségem kialakulását, de az kurvára mellébeszélés lenne.

Én a saját magam áldozata vagyok, és azt hiszem, hogy a legtöbb Ember a saját maga áldozata, akinek ilyen betegsége van. Ha ezt az elméletemet makacsságnak nevezi, hát tegye. Én a felelősség vállalásának nevezem. A saját problémáim és gyengeségem tisztességes és becsületes elfogadásának nevezem. Folyamatos javulásnak nevezem. Joanne mosolyog. Annak ellenére, hogy nem tudom helyeselni vagy jóváhagyni az elméletét, fokozatosan egyre inkább hinni kezdek benne. Mosolygok. Köszönöm. Apám beszél. James. Apám és Anyám felé fordulok. Mosolyognak rám. Sose voltam büszkébb rád, mint most. Mosolygok. Köszönöm Apa. Anyám beszél. Én is büszke vagyok, James. Köszönöm Anya. Joanne az órájára néz. Azt gondolom, hogy ma kiváló munkát végeztünk, de későre jár. Felállok. Menjünk ki. A Szüleim felállnak. Anyám beszél. Megölelhetnénk egymást, mielőtt kimegyünk? Előrelépek, átkarolom mindkettőjüket és ők is átkarolnak. Közelebb húzódunk egymáshoz, mindegyikünk magához húzza a másikat, mindhárman erősen és könnyedén megöleljük egymást, mintha tele lennénk szeretettel. A Düh lángra lobban bennem és egy pillanatra kellemetlenül érzem magam, de az erő, amit adok, és az erő, amit kapok gyorsan kiirtja belőlem. Könnyen és gyorsan. Az adás és kapás kiirtja belőlem. Szétválunk. A Szüleim még mindig mosolyognak. Elköszönök Joanne-tól, és ő is elköszön tőlem. Kinyitom az ajtót és várok. A Szüleim elköszönnek Joanne-tól, megköszönik a segítségét, ő mosolyog és azt mondja, szívesen. Kisétálnak, és én is utánuk megyek. Elköszönünk az ajtó előtt, ők az egyik irányba mennek, én a másikba. Visszamegyek az Osztályra. Ismerem az utat, nem kell figyelnem. Fáradt vagyok és szívesen ágyba bújnék. Senkivel és semmivel se akarok most foglalkozni. Nem akarok Börtönre vagy genetikára vagy fülgyulladásra gondolni. Az egyiket nem ismerem, a másik kettő nem érdekel. Aludni akarok. Becsukni a szememet és elaludni. Odaérek a Szobámhoz, kinyitom az ajtót és besétálok. Miles már ágyban van és alszik. Ég a lámpa az éjjeliszekrényemen, leoltom és bebújok a takaró alá. Meleg van belül. Puha a párna. Fáradt vagyok.

Elalszom.

Kezek érnek hozzám, finoman megráznak. Hallom a nevem, James, James, James, és rázkódom. Hallom a nevem. James. Kinyitom a szemem. Egy homályos formát látok, aki felráz és a nevemen szólít. Pislogok egyet. Még egyet. Sötét van. Látok. Miles áll felettem. Belenéz a szemembe, belenézek a szemébe. Elenged. Felülök. Egy fiatal hölgy vár rád az ablaknál. Mi? Egy fiatal hölgy áll az ablak előtt. Téged keres. Előrehajolok, és kinézek Miles mellett. Látom a körvonalait az üveg mögött. Bassza meg! Miles nevet. Minden nő nehéz eset. Különösen, ha elhanyagolod őket. Azt ajánlom, menj oda és beszélj vele. Bassza meg. Felrántom a takarót, Miles hátralép. Kikecmergek az ágyból, odamegyek az ablakhoz és kinyitom. Arcon csap a gyorsan beömlő hideg szél. Kidugom a fejem az ablakon. Lilly ott áll az árnyékban. Megszólal. Beszélnem kell veled. Pont most? Igen. Nem várhat reggelig? Beszélnem kell veled. Várj egy kicsit. Ellépek az ablaktól és becsukom. Megfordulok, Miles rám mosolyog. Nyilván nem várhat reggelig, ha felébreszt bennünket az éjszaka közepén. Csak próbálkoztam. Felhúzom a nadrágomat. Nincs értelme próbálkozni. Csinálni kell. És a cipőmet. A jövőben ez lesz a Taktikám. Hank kabátját. Ez a legjobb módszer. Visszamegyek az ablakhoz. Bocs, hogy felébresztettelek. Miles mosolyog. Nehogy elkapjanak. Mosolygok. Nem fognak. Kinyitom az ablakot, és pofán csap a hideg, a hideg, a hideg. Kimászom, és becsukom magam mögött az ablakot. Lilly az árnyékban van. Elindulok felé. Szia.

Csak ennyit tudsz mondani? Mit akarsz ezzel? Azt hiszed, hogy csak köszönsz egyet, és minden szuper lesz? Miről beszélsz? Odaérek hozzá, és megállok előtte. Meglátom a bedagadt szemeit és a könnyfoltokat az arcán. Látom, hogy hátrálni és hadonászni kezd. Még egy lépést lép hátra és megbotlik. Mi a fasz bajod van? Visszanyeri az egyensúlyát, előrelép és meglök. Baszódj meg! Nevetek. Megint meglök. Szerinted ez vicces? Megint meglök. Baszódj meg! Egyre hangosabb a hangja. Megint meglök. Baszódj meg! Hátrálni kezd. BASZÓDJ MEG! Hadonászik. Megfogom a karját. A másik karjával kezd hadonászni. Azt is megfogom. Viaskodik velem, összeszorítja a fogát, a karjainál fogva elhúzom az Épülettől, próbálok finoman annyi erőt kifejteni, hogy azért meg tudjam mozdítani. Azt mondja, engedj el, engedj el te kibaszott Seggfej, engedj el. Nem hallgatok rá. Lassan hátrálok, fogom a karjait, és finoman behúzom a sötétségbe. Tizenöt méterrel beljebb már biztonságban vagyunk. Tovább húzom, ő tovább viaskodik és káromkodik, és különböző neveken nevez. Harminc méterrel beljebb még inkább biztonságban vagyunk. A sötétség még sötétebb. A hangunk már nem hallatszik. Megállok, nem húzom tovább, de nem engedem el. Viaskodik. Átkarolom, és szorosan magamhoz ölelem. Nyugodj meg. Nem. Nem engedlek el. De muszáj lesz. Keményebben viaskodik. Szorosabban fogom. A teste a testemhez feszül, a karjait a mellembe és a húsomba nyomja. Lefogom, és viaskodik. Várok, és káromkodik. Néhány perc múlva abbahagyja, és amikor abbahagyja, mozdulatlanul tűri, hogy lefogjam. Mély levegőket vesz. Erősen zihál. A csendes éjszakában. A sötétségben, ahol biztonságban vagyunk. A légzése lassul, lassul, lassul. A vállára hajtom a fejem. Mikor normális tempóban kezd lélegezni, megszólalok. Jól vagy? Nem. Mi a baj? Az, hogy Seggfej vagy.

Miért vagyok Seggfej? Mert beszéltél vele. Miért nem jöttél ki? Mikor? Beszéltél azzal a Faszfejjel az Osztályodról. Nem tudom, miről beszélsz: Hol voltál ma? Mikor? Három órakor. Egy megbeszélésen voltam a Családi Osztályon. Úgy volt, hogy velem találkozol. Nem tudtam róla. Három tányérod volt az ebédnél. Az három órát jelent. Nem tudtam, hogy ez ma is érvényes. Mit gondolsz, miért bámultalak úgy vacsora közben? Fogalmam se volt róla. Arra gondoltam, hogy ki vagy borulva, de nem tudtam, miért. Miért nem telefonáltál? Mindig te szoktál hívni. Na és? Nekem nincs meg a számotok. Ne kamuzzál. Nem kamuzok. Ez csak kifogás. Fel kellett volna hívnod. Add meg a számot, és legközelebb felhívlak. Elhúzódik tőlem egy kicsit, de továbbra is átkarol. Lenéz a lába elé a sötét földre. Felnéz. A tisztavízkék belenéz a halványzöldbe. Mosolyog, épphogy csak mosolyog, de nem vidám, hanem bánatos a mosolya. Szomorú. A tévedés és a félreértés mosolya. Megszólal. Bocsánatot kérek. Miért? Megijedtem. Mitől ijedtél meg? Attól, hogy elhagysz. Nem fogok ilyet tenni. Attól féltem, hogy nem akarsz többet látni amiatt, amit elmeséltem magamról. Aztán arra gondoltam, hogy valaki az Osztályodról mást is mondott rólam. Az ilyen dolgok nem zavarnak engem. Bármit mondhatnak, nem fog érdekelni. Azt hittem összezavartak, és amikor nem jöttél, biztosra vettem, hogy ez történt. Az egyetlen, amit biztosra vehetsz, hogy nem foglak elhagyni. Mosolyog. Most valódi a mosolya. Soha? Soha. Biztos vagy benne?

Igen. James, nem akarok többé egyedül maradni. Nem fogsz. Egész nap sírtam. Ne sírj többet. Csak gondolj arra a szóra, hogy soha. Vidámabban és szélesebben mosolyog, olyan eredeti, természetes és szép a mosolya, mint ő. Kívülről és belülről. Ő. Szép. Előrehajol, lábujjhegyre áll, behunyja a szemét, és megcsókol. Hosszan, édesen és lassan. Az örökkévalóságig tudnék csókolózni vele. Szétválunk. Szólok neki, hogy induljunk el. Nem visszafelé, hanem befelé a sötétségbe. Egymás kezét fogva, lassú léptekkel sétálunk, nem kell sietni. Az Erdő éh az éjszakai életét. Gallyak recsegnek, levelek susognak, ágak himbálóznak. A hold fent csücsül, az égen felhők vonulnak. Árnyak táncolnak, fenyegetőznek, eltűnnek. Apró állatok harcolnak, hangoskodnak és kutatnak az élelemért. Az apró állatok elrejtőznek. Ilyen az élő Erdő. Séta közben beszélgetünk. Lilly az érzéseiről, az aggodalmairól, a félelmeiről akar beszélni. Hagyom. Bátorítom. Meghallgatom. Bár a könnyfoltokat már letörölte lágy arcáról, a sírás okai megmaradtak, még nem tűntek el. Halkan, könnyedén és habozás nélkül beszél. Régi dolgokról mesél, arról, hogy milyen érzés volt, amikor elhagyták. Elhagyta az Apja, a chicagói Fiúja, egész életében mindenki elhagyta, akit szeretett. Elhagyták, nem hívták többet, nem küldtek levelet, nem mutatták ki, hogy szeretik, és nem jöttek vissza. Egyszer sem. Soha. Az elhagyatottságról beszél. Hogy minden alkalommal összetört a szíve. Hogy minden alkalommal egyre nehezebben gyógyult be. Minden alkalommal egyre nehezebben tudott szeretni, amikor begyógyult. Hogy a reményből minden alkalommal csalódás lett. Sivárság és keserű magány. Önutálat és öngyűlölet. Az elején még reménykedett. Aztán elmúlt. Végül nem maradt semmi. Rólam beszél, az életében betöltött szerepemről. A szabadságot keresi. Csak ezt akarja, csak erre vágyik, és reméli, hogy el fogja érni. A szabadságot. Nem csak a drogoktól akar megszabadulni, hanem a szerelemtől, a szakítástól, a kockázattól, a kudarctól és a visszatéréstől mindahhoz, amihez irtózik visszatérni. Azt gondolta, hogy ma engem is elveszített. Azt gondolta, hogy ettől saját magát is elveszíti. Azt érezte, hogy bezárul az önpusztítás Börtönének ajtaja. Küzdeni akart, de már nem tud küzdeni ellene. Se a drogok, se a múlt, se a szürke, magányos, elszigetelt jövő ellen. Kívánni kezdte. Kívánni kezdte a cracket. Kívánni kezdte a tablettákat. Szüksége lett valamire, hogy csillapítsa a fájdalmát. Azt gondolta, hogy elmegy és majdnem megszökött. Elképzelte magát, amint kisétál. Ki akart menni a minneapolisi Buszpályaudvarra és pénzt kéregetni egy chicagói buszjegyre. Kéregetni akart, vagy valami annál is rosszabbat. Chicagóban meg akarta látogatni a Nagymamáját, hogy elköszönjön tőle. El akart köszönni az egyetlen Embertől, aki törődött vele. Viszlát Nagyi. Más utakon is el lehet jutni a szabadsághoz. Viszlát Nagyi.

Befejezzük a sétát. Leülünk egy padra, a faragott fapadra. Előttünk az egyik kisebb Tó befagyott. Jeges, sötét, csendes, nyugodt, mozdulatlan. Ülünk a padon, és a kezemben fogom Lilly kezét. Felmelegítem. Azt mondom, örülök, hogy nem ment el. Többet érzek, mint örömöt. Azt mondom, ha elment volna, akkor követtem volna. Megtaláltam volna, és nem engedem, hogy elköszönjön tőlem vagy a Nagymamájától vagy az élettől. Ez mindenünk, és ezt nem szabad elpocsékolni. Túl sok mindent elpocsékoltunk már, ő és én és az olyanok, mint mi. Nagyon sok mindent elpocsékoltunk. Bele kell kapaszkodnunk abba, amink még van. Harcolni kell érte. Dédelgetni. Meg kell próbálnunk túlélni. Meg kell próbálnunk szeretni. Követtem volna őt. Ki fogok tartani mellette. Harcolni fogok érte. Dédelgetni fogom. Megpróbálom túlélni az egészet. Megpróbálom túlélni, hogy szerethessem. A kezemben tartom a kezét. Felmelegítem. Felállunk és sétálni kezdünk. Kéz a kézben sétálunk, mint a normális Emberek, akik normális életet élnek és szeretik egymást. Csak sétálunk. A jeges hókupacok és a halott sárga gyep mellett az Ösvény elvezet minket a Felüljáróig, és felmegyünk rá. Megállunk a közepén, és cigarettára gyújtunk. Belebámulunk a sötétségbe, bámuljuk a Mocsár vizét. Nincs vidra, csak ketten vagyunk. Bámuljuk a vizet. Egymás kezét fogjuk. Nem beszélünk. Nincs rá szükség. Elnyomjuk a cigarettát, és elindulunk vissza az Erdőbe. A Klinika Birtokán ez a körút a mienk, csak a mienk, teljesen egyedül vagyunk. Csak sétálunk. Mint a normális Emberek. Felmegyünk a füves dombtetőre, leülünk a hideg földre, és lenézünk a sok betonra és fémre, ami a múltunkra emlékeztet. A Folyosók túl fényesek, túl fehérek, egyeseknek ezek a Pokol Folyosói, másoknak a purgatórium Folyosói, néhánynak a megváltás Folyosói. Az Épületek csendesek, tekintélyesek és jól kivilágítottak. Nem akarok visszamenni. Ha visszamegyek, az azt jelenti, hogy itt hagyom a kezét, a testét, a szemét, az ajkát, a sápadt bőrét, a hosszú fekete haját, a hosszú fekete haját. Visszamenni annyi, mint magára hagyni. Nem akarok elindulni. Elnyúlunk a földön, egymás kezét fogjuk, a lábunk egymásba gabalyodik. Egymásra nézünk. Mosolyog, és én is mosolygok. Beszélek. Örülök, hogy bekopogtál az ablakon. Én is. Bárcsak minden éjjel ezt csinálhatnánk. Megtehetjük. Óvatosnak kell lennünk. Nem fognak elkapni. Tudják, hogy van köztünk valami. Nem fognak elkapni. Remélem. Hogy vannak a szüleid? Jól vannak. Milyen volt velük?

Nagyon jó. Megértitek egymást? Most először az életben. Jó fejek veled? Jobbak, mint gondoltam. Mivel foglalkozik az Apád? Üzletember. Napi tizennyolc órát dolgozik és sokat utazik. Az Anyukád mivel foglalkozik? Együtt utazik az Apámmal. Mióta házasok? Huszonnyolc éve. Szeretik egymást? Nagyon úgy tűnik. Ez hihetetlen. Az. Találkozni szeretnék velük. Ők is találkozni szeretnének veled. Beszéltél rólam? Igen. Mit mondtál nekik? Hogy találkoztam egy Lánnyal. Mást nem? Kivárok, mosolygok. Miért mosolyogsz? Csak úgy. Mit mondtál még? Azt mondtam, hogy szeretlek. Mosolyog. Mit? Megmondtam a Szüleimnek, hogy szeretlek. Szélesebben mosolyog. Ilyet nem mondtál. Szélesebben mosolygok. De mondtam. Azt mondtad nekik, hogy szeretsz? Igen. Nekem is mondd. Ezt akarod? Nekem mondd. Mosolygok. Bámulom. Fogom a kezét, és a lábunk egymásba gabalyodik. A szemem néhány centire van tőle. Néhány centire. A tisztavízkéktől a sötétben. Nem veszíti el a fényét, még a sötétségben is csillog. Bámulom és mosolygok és megszólalok.

Szeretlek. Mosolyog. Az ajkaival, a fogaival, a szemével, a remegő kezével. Mosolyog, és én megismétlem. Szeretlek. Még egyszer kimondom. Szeretlek. Még egyszer kimondom. Szeretlek. És tényleg. Szeretem. Ezt a Lányt, aki annyit mondott nekem, hogy helló, amikor gyógyszerekért álltunk sorban. Ezt a Lányt, aki crack- és tablettafüggő. Ezt a Lányt, aki pénzért feküdt le férfiakkal, és háton fekve végigstoppolta az országot. Ezt a Lányt, aki olyan dolgokon ment keresztül, amiről nem beszélhet. Ezt a Lányt, akinek semmije sincs. Ezt a Lányt, akinek semmije sincs, csak a saját ereje és a szabadságvágya. Semmije sincs, csak a dobogó szíve és a félelme az egyedülléttől. Semmije sincs, csak a tiszta kék szeme, amivel keresztüllát rajtam és megért engem. Semmije sincs, csak a kitárt karja, amivel kész magához ölelni. Kiáll mellettem. Sétál velem. Szeret engem. Szeretem őt. Lilly. A Lány, akinek semmije sincs, de mindene van. Lilly. Szeretem. Kicsordul egy könnycsepp. Mosolyog. Felém hajol, megcsókolja a számat, lágyan csókol, és suttogni kezd, miközben egymáshoz ér az ajkunk. Én is szeretlek, James. Az ajkunk összeér, úgy suttogja. Szeretlek. Suttog. Szeretlek. Fekszünk egymás mellett. Mosolygunk, belekapaszkodunk a pillanatba, egymásba és az éjszakába. Egymás szemébe nézünk, és lágyan csókolózunk, az ajkaink mozgása és az ujjaink érintése többet mond most minden szónál. A szavak nem tudják ezt kifejezni. A szó, hogy szeretet, túl kevés ehhez. Mindent jelent, de ez mégsem elég. A kettőnk közt kialakult érzések töredékét sem fejezi ki. Szeretet. Ez a szó nem elég ehhez. Szeretet. Szeretet. A Nap mindjárt felkel. Mögöttünk fehér, sárga és rózsaszín csíkokban kezd áradni a fény. Nem akarok elindulni. Itt feküdnék, és boldogan meghalnék. Boldogan meghalnék ebben a szerelemben, semmi másra nem lenne szükségem. Nem akarok elindulni. Azt is tudom, hogy Lilly se akar elindulni, mert minden pillanatban egyre szorosabban és szorosabban ölel magához. Nincs választásunk. Muszáj visszamennünk. Elhúzódom, és szólok neki, hogy indulnunk kell, azt mondja, tudja, csókolózunk egy utolsót, lassan és szenvedélyesen, miközben tovább ketyeg az óra. Kigabalyodunk egymásból, ez eltart egy másodpercig és egy évszázadig, és felállunk. Kezemben fogom a kezét, belenézek a szemébe és bámulom. Nem azt látom benne, amit a Északitengerkék szemekben láttam, amikor véglegesen impotensnek bizonyultam. Nem azt látom, hogy menj el, nem akarlak. Lilly szemében, a szép tisztavízkék

szemében azt látom, amit mindig kerestem, de sose találtam meg, amit mindig akartam, de sose kaptam meg, amire mindig vágytam, de sose értem el. A szerelmet. Hátralépek és arrébb lépek. Még mindig egymás szemébe nézünk, és fogjuk egymás kezét. Teszek még egy lépést. A kezünkön már csak egy ujjunk ér össze. Megint elmosolyodom és megszólalok. Soha. Mosolyog. Gondolj erre, amikor félsz, kiszolgáltatott helyzetben vagy, vagy azt hiszed, hogy nem fog sikerülni valami. Szélesebben mosolyog. Soha. Még egy lépést távolodom, szétválnak az ujjaink. Megfordulok, és elindulok lefele a dombról. Vissza akarok nézni, de ha visszanéznék, akkor nem mennék tovább. Tudom, hogy itt az ideje bemenni. A sebeim még nem gyógyultak be, meg kell gyógyítanom magam. Ahhoz, hogy túléljem mindezt, hogy teljes szeretetben tudjak élni, még kell egy kis idő. Ha visszanézek, akkor visszamegyek. Hozzá, a karjaiba, a biztonságba és a kényelembe. Nincs itt az ideje. Még nincs. Elérek a Domb aljához. Átsétálok az Épületek körött széles sávban elterülő halott gyepen. Kinyitom az üvegajtót, és belépek az Osztályra. Leonard az Alsó Szint közepén úgy ugrál, mint egy szöcske. Nem foglalkozom vele. Megfordulok, és átnézek az üvegen a dombtető irányába. Lilly még ott van. Ül a földön és cigarettázik. Engem bámul. A füst felfelé száll az egyik kezéből. Felemeli a kezét a levegőbe. Lát engem. Én is felemelem az egyik kezem és nekinyomom az üvegnek. Ott tartom. Egymást bámuljuk, de túl messze vagyunk ahhoz, hogy bármit is lássunk a körvonalainkon kívül. Nem számít. Leengedem a kezem. Ő is leengedi a kezét. Ott állok még egy pillanatig. Hallom, hogy mögöttem Leonard befejezi a szökdécselést. Amikor befejezi, ellépek az ablaktól és megfordulok. Leonard előrehajol, a térdére rakja a kezét. Fényes piros melegítőfelsőt visel, izzadság gyöngyözik és csepeg le a homlokán. Felnéz rám és megszólal. Helló Kölyök. Helló Leonard. Hogy van a Csajod? Mosolygok. Nagyon jól. Jó volt az éjszaka? Aha. Szerelmes vagy? Aha. Megmondtad neki? Aha.

Mosolyog. Nagy és széles a mosolya. Az szép. Megint elmosolyodom. Nagy és széles a mosolyom. Aha. Leveszi a térdéről a kezét, feláll. Hogy mennek a dolgok a Szüleiddel? Jól. Kijöttök egymással? Aha, igen. Mosolyog. Az jó, mert bánni fogod, ha ezt elbaszod és összeveszel velük. A család a legfontosabb dolog az életben. Értelek. Büszke vagyok rád, Kölyök. Úgy tűnik, mintha most csak jó dolgokat csinálnál. Próbálkozom. Ha ezt így folytatod, akkor nem is kell vigyáznom rád a továbbiakban. Nem hiszem, hogy megkértelek volna arra, hogy vigyázz rám. Nem számít, hogy megkértél-e vagy sem. Csak az számít, hogy én vigyázok, akár tetszik, akár nem. Nevetek. Megyek zuhanyozni, és kicsit összeszedem magam. Találkozzunk itt húsz perc múlva. Iszunk egy kávét, és elmegyünk reggelizni. Oké. Elmegy. Elsétálok a szobámhoz. Kinyitom az ajtót, Miles nincs bent, se a klarinét, se a Tao könyv. Levetkőzöm, bemegyek a Fürdőszobába, megnyitom a zuhanyt, beállok a vízsugár alá, és lemosakszom. A víz forró, de nem túl forró. Kellemes. Jó érzés. Kijövök a zuhany alól, odamegyek a mosdóhoz, megmosom a fogamat, és megborotválkozom. Megnézem a sebemet, ahol nemrég még egy lyuk volt. Rózsaszín, jóval világosabb, mint a bőröm többi része. Gyógyul. Megnézem az orrom, egy kis dudor van az orrnyergemen, de már begyógyult. Megnézem a szemem alatti részt, a duzzanat elmúlt, a sárgás véraláfutás is elmúlt. Szürke karikák vannak a szemem alatt, de ez nem a sérülés, hanem a kialvatlanság miatt van. A szemem begyógyult. A környéke. Belenézek a szemembe. A fehérje fehér, és apró rózsaszín csíkokban futnak rajta az erek. Az erek elvezetnek a zöld szín széléig. Olyan halvány, mint egy sápadt olívabogyó, és apró barna pontocskák vannak benne. A zöld korong szélét figyelem. Nézegetem, és meg vagyok elégedve azzal, amit látok. Nem túl mély. A mélységben lakik a valóság. A korong szélén épphogy csak felvillan belőle valami. Jobban megnézem a közepét, közelebbről, hogy többet lássak. A közepébe nehezebb belenézni, a széle eltűnik, mindent eltakar a fekete pupilla. Minden feltárul a feketeségben. Belenézek egy rövid másodpercre, és látom, ahogy a mély feketeséget körülveszi a halványzöld. Elfordulok.

Kimegyek a fürdőszobából. Felöltözöm, és kimegyek a Szobából. Bobby és a férfi, akit nem tudom honnan ismerek, a Felső Szinten ülnek az egyik asztalnál. Engem bámulnak. Nem figyelek rájuk. Töltök egy csésze kávét, és belekortyolok. Forró és erős, perzseli a számat. Rögtön hatni kezd. Kiűzi belőlem az alvás nélkül töltött éjszaka összes fáradtságát. A szívem gyorsabban kalapál. Még a leggyengébb drogok is elűzik egy álmatlan éjszaka fáradtságát. Körbenézek. Bobby és a férfi még mindig engem bámulnak. Elsétálok mellettük, és a férfi hozzám szól. Nem emlékszel rám, ugye? Megállok, megfordulok és ránézek. Megint feketébe öltözött. Fehér csíkos fekete melegítő nadrág és fekete póló van rajta. A haja rövid, zsíros és kócos, az arca tele van pattanással. A szeme barna és fénytelen, a karjain vörös és fekete sebek. Nem emlékszem. Mondtam neked, hogy emlékezz rám, most csalódtam benned. Bocs. Hallom, hogy Lillyvel jársz. Hol hallottad? Számít az? Nem. Akkor meg se kérdezd. Honnan ismerlek? Találkoztunk néhány hete. Néhány hete már itt voltam. Én is. Előrelépek, megnézem a férfit, kutatok az emlékeimben. Bár nagyon sötét és homályos a kép, de beugrik. Emlékszem, hogy tévét néztem. Emlékszem, hogy végighúzott a földön. Emlékszem, hogy belesuttogott a fülembe. Emlékszem, hogy azt mondta, bánthatna. A földön húzott, és tehetetlen voltam. Bánthatott volna. Most már emlékszem. Mosolyog. Jó Fiú. Ne szólíts így! Csinálsz valamit, ha így szólítalak? Lehet. A múltkori szereplésed után tényleg nagyon megijesztesz. Előrelépek. Most próbáljuk ki. Mosolyog. Nem azért vagyok itt, hogy bunyózzak veled. Akkor meg mit akarsz? Lillyről akarok mesélni.

Mit akarsz mesélni? Néhány dolgot, amit tudnod kell. Mit? Hátradől, mosolyog, és rágyújt egy cigarettára. Állok és várok. Bobby engem bámul, és úgy mosolyog, mint egy fojtogató, aki egy új nyakra tette a kezét. Érzem, hogy valaki megjelenik, oldalra nézek, és látom, hogy Leonard ott áll tőlem néhány lépésre. Bár nem hallotta a beszélgetésünket, látszik a képén, hogy tudja, valami kellemetlen fog történni. A férfi rám néz és beszél. Otthonról ismerem Lillyt. A legjobb Haverommal járt, aki mindig kölcsönadta másoknak is. Bulikra vitte, jól telenyomta anyaggal, aztán bevitte egy szobába, és hagyta, hogy a srácok megbasszák, ha cserébe drogot kapott tőlük. Lilly szerette ezt, mert ingyen kapott kokszot, tablettákat és rengeteg farkat egész éjszakára, amit mindennél jobban imád, erre biztos te is rájöttél már. Engem bámul. Nevet. Nekem is megvolt néhányszor. Szép kis teste van, nagy, vastag szája, amit jól tud használni, és mindent enged, bármit lehet csinálni vele. A Fiúja, vagyis a Haverom összetűzésbe került egy Dílerrel. Úgy is mondhatnánk, hogy kimerítette a hitelkeretét. A Díler beleegyezett, hogy elengedi a tartozást, ha megkapja Lillyt, és a Haverom belement az üzletbe. Tulajdonképpen le se szarta a lányt, gondolom azért, mert nehéz tisztelni egy kurvát, és magával vitte a Díler Házába anélkül, hogy Lilly tudta volna, miért mennek. Mikor megérkeztek, Lilly cracket szívott, bevett egy marék Váliumot, és totál betépett. Aztán megjöttek a Díler barátai. Bobby nevet. A férfi mosolyog, beleszív a cigarettájába, rám bámul, és én visszabámulok. Érzem, hogy dagadni kezd bennem a Düh. A legtöbb ilyen alkalommal ellentétben, most a méreg, a harag és a pusztító szándék nem magamra, hanem ellene irányul. Érzem. A Düh erősödni kezd. Csúnya dolgok következtek. Tizenöt fickó állt sorba, Lillyt hasra fektették a padlón, és elkezdődött a kefélés. Szájba baszták, pinán baszták, seggbe baszták, mindenhol és minden módon megbaszták, amit csak el tudsz képzelni. Mind a tizenöten megbaszták, néhányan többször is, és egyikük se használt gumit. Minden részére ráélveztek. A hátára, a hasára, a hajára és az arcára, minden lyukába, ami csak van neki. Bobby megint nevet. Megpróbált felkelni és elindulni, amikor két srác volt benne, de nem engedték el. Leszorították, kinevették és megbaszták. Egyik jött a másik után, nem tudott mit csinálni, és miután végeztek vele, üvöltött, sírt és megbolondult, és megpróbálta összeszedni a ruháját, de nem adták oda neki. Egy szemetes zsákot adtak neki a ruhái helyett, egy nagy, fekete műanyag zsákot, két lyukat vágtak rajta a karainak, és felvetették vele. Aztán a Díler kinyitotta az ajtót, megragadta a hajánál fogva és kihajította, mint valami undorító szemetet. Bobby hangosabban nevet, kezével rácsap az asztalra. A férfi ránéz, mosolyog, visszanéz rám.

Úgy tudom, hogy utána egyenesen idejött. Beugrott a dilis Nagyanyjával együtt a kocsiba, és idejött olyan kibaszott gyorsan, ahogy csak tudott. Azt hiszem, néhány nappal később találkozott veled. Én óvatos lennék a helyedben. Ennek a Lánynak valami veszedelmes lószar tekereghet az ereiben, és ha még nem kaptál tőle semmit, akkor valószínűleg olyat kapsz, amitől le fog esni az istenverte farkad. A fickó rám mosolyog. Elnyomja a cigarettáját a hamutartóban. Hallom, hogy Bobby nevet, és a szemem sarkából látom, hogy felemeli a kezét. A férfi röhög és belecsap a kezébe, mintha ezt kapná köszönetképpen a szavaiért. Összeszorítom az állkapcsom. A férfira bámulok. A Düh tombol. Teljes erővel tombol bennem, ölni akarok, ölni, ölni. Nem érdekel, hogy mit tett Lilly, bármit tett is. Ha vannak bűnei, akkor azt nem nekem kell megítélni. Az érdekel, hogy ez a fickó bemocskolta. Nem a testét, hanem a nevét. Úgy beszélt róla, mintha egy darab hús lenne, mintha nem ember volna, mintha ő és mások bemocskolhatnák és megbecsteleníthetnék. A Düh teljes erővel tombol bennem. Ölni akarok, ölni, ölni. Előrelépek. Miért mondtad el ezt nekem? Mert olyan kedvem volt. Mert olyan kedved volt? Aha. Lillynek kibaszott durva élete volt. Nincs szüksége arra, hogy ennyi szart összehordj róla. Te akarsz nekem Előadást tartani bazmeg? Jobban érzed magad attól, hogy ezt elmondtad nekem? Mi? Ettől aztán férfinak érzed magad, hogy hatalmad lehet felettem vagy Lilly felett? Baszódj meg! Úgy érzed, mintha te különb lennél, bár tudod, hogy nem vagy az, vagy pedig jobban érzed magad ettől, bár tudod, hogy te is csak egy nagy darab szar vagy? Baszódj meg! Jobb lett? Baszódj meg! Előrelépek. Legutóbb, amikor találkoztunk, adtál egy esélyt. Most én is adok egy esélyt. De ha még egyszer így beszélsz róla, akkor megkereslek és kibaszottul szétverlek. Most fenyegetsz engem? Figyelmeztetlek. Nagyon megijedtem. Próbáljuk ki. Baszódj meg a mocskos kurváddal együtt. Baszódjatok meg mind a ketten. Bobby nevet. A fickó engem bámul, én visszabámulok. Elejtem a kezemben tartott kávét, a csésze nekicsapódik a padlónak, ez megzavarja, és mire felnéz, már rajta vagyok.

Megtépem a haját, felrántom a fejét, és a hüvelykujjamat benyomom a torkába az Ádámcsutkája alatt. Keményen szorítom. Puha a húsa, a hüvelykujjam mélyen befúródik, öklendezni és fulladozni kezd, elfogyott a levegője és kínlódik. A szemem sarkából látom, hogy Bobby feláll a székéből és elindul, látom, hogy Leonard előrelép és meglöki, hallom, hogy beszél, de nem értem, amit hallok. Leonard mond valamit, és Bobby azonnal megáll. Látom, hogy Leonard Bobby fölé hajol, és látom, hogy tovább beszél hozzá, de nem hallom a szavait. Bobby leül. Szorítom. A puha húst. Belenézek a fickó szemébe. Megértetem vele, hogy most megölhetném. Öklendezik. Fulladozik. Elfogyott a levegője. Szenved. Tehetetlen. Tudja, és én is tudom. Kezemben van az élete. Belenézek a szemébe. Beszélek. Ha még egyszer mondasz valamit Lillyről, akkor meg foglak ölni. Keményebben szorítom. Kurvára kinyírlak. Keményebben szorítom. Kurvára kinyírlak. Elengedem. Ellépek. A férfi köhögni kezd. A torkához kap. Nagy levegőt vesz, olyan gyorsan, ahogy csak bírja. Köhög, köpköd, öklendezik. Megölhettem volna. Meg akartam ölni. Két lépést teszek a székében ülő Bobby felé. Sápadt, fehér, szürke és beteges, mintha a Kaszás azt mondta volna neki, hogy közeleg a vég. Beleköpök az arcába. Várom a reakcióját, de nem tesz semmit. Csak egyenesen maga elé bámul. Nem tudom, hogy mit mondott neki Leonard, de tudom, hogy nem fog megszólalni. Egyikük sem fog most megszólalni. Kimegyek az Osztályról, és lesétálok a Folyosón. Remegek a méregtől és a félelmem utórezgésétől. Kínlódom és remegek a bennem maradt kegyetlenségtől. Remegek a sok adrenalintól. Remegek a Dühtől, de annyira, hogy ilyet még nem éreztem. Azért tombolt bennem a Düh, hogy megvédjek valakit, akit szeretek. Erősebben tombolt, mint valaha. Ajtót keresek. Meglátok egy ajtót. Beleütök az ajtóba és kint vagyok. A hideg, szürke reggelben. A nyirkos, sűrű levegőben. Összeszorítom az állkapcsomat, az öklömet és a mellizmomat. Mindenemet megfeszítem. Az orromon át veszem a levegőt, olyan mélyen, ahogy bírom. A nyirkos, sűrű levegőt. Érzem, ahogy felszívódik a sejtjeimben, érzem, ahogy megtelnek a sejtjeim. Az ajtó kinyílik, és kijön Leonard. Nem szól egy szót sem, hagyja hogy lélegezzek. A légzés kitisztít, és már nem muszáj megfeszíteni magam. A Düh elhalványul. Megtettem, amit tudtam, és amit helyesnek éreztem. Nem szerencsés dolog az erőszak, de most szükség volt rá. Néha keményfejűek az emberek. Néha üres a szívük. Néha már nem hatnak a szavak. Szükség volt az erőszakra. Egy utolsó, nagyon mély lélegzetet veszek, és kifújom a levegőt. Leonardra nézek, és megszólal. Jól vagy?

Aha. Tudod, hogy semmit se számít, amit mondtak. Tudom. És tudod, hogy valószínűleg nem is igaz. De igaz. Tudom, hogy igaz. Honnan tudod? Tudom és kész. Akkor sem számít semmit. Tudom. Csak az számít, hogy szereted. Aha. Ne feledd, Kölyök. Csak a szeretet számít. Bólintok. Aha. Vállamra rakja a kezét. Büszke vagyok rád, és arra, amit tettél. Gondolom. Adtál neki egy esélyt, és utána kiengedted a kezeid közül. Ez az a két dolog, amit én sose teszek meg. Kibaszottul kristálytisztán megértetted vele az üzenetedet. Röhögök. Mit mondtál Bobbynak? Megmondtam neki a nevemet. A teljes nevemet. Nevetek. Ennyit? Leonard bólint. Bonyolultabb a dolog, mint gondolnád, de igen, ennyi volt. Kösz, hogy segítettél. Mindig megteszem. Tartozom neked. Nem tartozol. De igen. Megrázza a fejét. Nem tartozol. Az ajtóra mutatok. Menjünk reggelizni. Bemegyünk és végigsétálunk a Folyosókon, aztán az Üvegfolyosón. Lillyt keresem, de nincs sehol. Beállunk a sorba, zöldbabot kérünk tojással, és megkeressük a barátokat. Már hallottak az összetűzésemről. Nem akarok beszélni róla. Ed indulásáról beszélünk. Ted majdnem sír. Egy darab papírra mindegyikünk leírja a nevét, címét, telefonszámát. Csak Milesnak és Leonardnak van állandó lakcíme. A többség olyat ad, amilyet tud, és abban reménykedünk, hogy élni fog a cím. Abban is reménykedünk, hogy Ed elég

ideig él még ahhoz, hogy jelentkezzen. Sok szerencsét kívánunk neki. Azt mondjuk neki, hogy minden oké lesz. Befejezzük. Keresem Lillyt, de még nem jött meg. A barátaim Előadásra mennek, én Joanne Irodájába indulok. Az ajtó résnyire van nyitva, így hallom a benti hangokat. Bemegyek, a Szüleim a kanapén ülnek, felállnak és üdvözölnek. Megöleljük egymást és leülünk. Köszönök Joanne-nak, és ő beszélni kezd. Meg kellett változtatnunk a tervet. Mit? Apám beszél. Korábban kell elindulnunk. Miért? Munkahelyi problémák adódtak. Ugyanaz, mint tegnap? Igen. Félrenézek egy pillanatra, és fellángol bennem a Düh. Egész életemben ez volt a helyzet, vagyis, hogy az Apám munkája mindenek fölött a legfontosabb. A falat bámulom, nem tetszik a fehér fal, de nem tudom megváltoztatni. A fehér falat. Az Apámat sem tudom megváltoztatni, és az állását sem, egyébként is mindig mindent megtett értünk. Értem, a Bátyámért és az Anyámért. Mindig mindent megtett értünk, és rengeteget adott nekünk. Olyan, amilyen, és azt csinálja, amit csinál. Nem tudom megváltoztatni, és miután ennyi mindent adtak nekem és megbocsátottak nekem, én is megbocsáthatom, hogy korábban kell elindulniuk. Anyám beszél. Bocsánatot kérünk, James. Ne kérj bocsánatot, Anya. Az egész időt itt akartuk tölteni. Szerencsém, hogy olyan Szüleim vannak, akik egyáltalán hajlandóak idejönni. Mosolyog. Bizonytalan a mosolya, megerősítésre vár. Biztos vagy ebben? Bólintok. Használjuk ki a maradék időnket. Joanne beszél. Általában nem szoktunk ilyen hamar ezzel foglalkozni, de a Szülei és én is szeretnénk most a jövőről beszélni. Az nagyon fényes. Most viccel? Igen is meg nem is. Miért igen? Mert Börtönbe vonulok. Ezt még nem tudjuk biztosan. És miért nem? Mert újrakezdek mindent, és köszönettel tartozom ezért a lehetőségért. Tehát mihez kezd, ha elmegy innen?

Megyek, letöltöm a büntetésemet és vigyázni fogok magamra. Megpróbálom túlélni és emberként viselkedni. Kijövök, szerzek valami munkát, és meglátom mi lesz. Hogy marad józan? Be leszek zárva, és nem lesz pénzem. Úgy nem nehéz. A Börtönben is szerezhet kábítószert. Lehet, de nem akarok. Gondolja, hogy ilyen könnyű lesz? Szerintem komolyabb gondjaim is lesznek annál, mint a józanságomra vigyázni. Joanne beszél. Mi van, ha nem megy Börtönbe? Chicagóba költözöm, szerzek valami munkát, és megpróbálok boldogan élni. Mi lenne, ha Rehabilitációs Központba menne? Oda nem. Miért? Arról már beszéltünk. Joanne a Szüleimre néz. A Szüleim egymásra néznek. Apám beszél. Nem gondolod, hogy az a környezet jót tenne neked? Nem hiszek a Felsőbb Erőkben, se a Tizenkét Lépésben, se semmiben, ami ezzel kapcsolatos, és a Rehabilitációs Központokban csak ezt tanítják. Ott csak az időmet pazarolnám. Anyám beszél. Ha nem hiszel ezekben a dolgokban, akkor hogy maradsz józan? Amikor inni vagy drogozni akarok, minden egyes alkalommal úgy fogok dönteni, hogy nem teszem meg. Addig fogok ilyen döntéseket hozni, amíg már nem döntés lesz, hanem életforma. Mi van, ha nem tudod megtenni? Ahogy kijutok innen, szerét fogom ejteni, hogy leteszteljem magamat alkohol vagy drog, vagy mindkettő jelenlétében, és akkor meggyőződöm arról, hogy meg bírom-e állni. Joanne mély levegőt vesz, megrázza a fejét. Próbálom lebeszélni Jamest erről az ötletéről. Ez egy nagyon kockázatos terv, és a visszaesés esélye égbekiáltóan magas. Túl nagy a rizikó. Apám beszél. James, nekem se tetszik az ötlet. Anyám beszél. Nekem se. Senkit se akarok megsérteni, de ezt teljes mértékben én döntöm el. Apám beszél. Mi lesz, ha visszaesel? Nem fogok. Miért vagy ilyen magabiztos?

Hiszek benne, ilyen egyszerű, és nem akarom a maradék időnket azzal tölteni, hogy megpróbáljalak meggyőzni benneteket. Bármit hoz a jövő, az még a jövő, és akkor kell majd foglalkozni vele, amikor muszáj lesz. Haladjunk tovább. Anyám az Apámra néz, Apám Joanne szemébe néz. Apám bólint, Joanne beszél. Beszéljünk a kapcsolatukról. A Szüleimre nézek, ők rám néznek. Ki mit gondol a kapcsolatukról? Apám beszél. Nagyon pozitív. Anyám beszél. Sokkal jobb. Én beszélek. Kezd javulni. Joanne mosolyog. Nagy és őszinte mosolya van. Apámra néz. Miért? Úgy érzem, hogy már régóta nem ismertem Jamest, ha egyáltalán valaha is ismertem. Nagyon nehéz volt Apaként viselkedni egy olyan Fiúval, aki tulajdonképpen egy Idegen. Sose értettem, hogy miért élt úgy, ahogyan élt, és miért volt neki ez a sok problémája. Sose értettem, hogy miért nem engedi közel magához az Anyját és engem, és hogy miért volt állandóan olyan végtelenül mérges ránk. Számomra itt az volt a legnagyobb élmény, hogy úgy érzem, visszakaptam a Fiamat, megismertem, hogy milyen, hogy miért ilyen, és elkezdtem feldolgozni a múltunkat és az ő múltját. Remélem, hogy ez a múlt már mögöttünk van. Joanne bólint, az Anyámra néz. Anyám mosolyog. Ugyanúgy mint Bob, én is azt érzem, hogy nem ismertem Jamest, és fájdalmas volt megtudni, hogy milyen ember és mit művelt, de örülök annak, hogy most már tudjuk. Ugyanakkor kevésbé tűnik dühösnek, mióta itt van. Még az elmúlt néhány nap alatt is úgy tűnik, mintha egyre kevésbé lenne dühös. Mindig is nehezen kezeltük a dühét, nehéz volt elfogadnunk, hogy annyira mérges ránk, és sose értettük, hogy miért. Úgy érzem, kialakult a kapcsolat közöttünk, olyan, mintha egy valódi Család lennénk, és ezt már régóta nem éreztem. Könnyezni kezd a szeme. Rám néz. Büszke vagyok rád, James. Azt akarom, hogy életben maradj és boldog légy. Akárhogy is csinálod, maradj életben és légy boldog. Köszönöm, Anya. Joanne rám néz. James. Mély levegőt veszek. Nem akartam, hogy idejöjjetek. Nem akartam, hogy lássátok, hogy milyen állapotban vagyok itt, mert bizonyos fokig szégyellem, hogy itt vagyok. Tudom, hogy mindig csalódást okoztam nektek. Azt hiszem, sok mindent azért titkoltam előletek, mert tudtam, hogy ha megtudnátok, akkor fájdalmat okoznék nektek.

Tudtam, hogy rossz dolgokat művelek, és ha megtudnátok, akkor meg akarnátok változtatni, de én nem akartam megváltozni. Jó volt beismerni nektek a sok hülyeséget. Azt hiszem, hihetetlenül vagányan viselkedtetek itt bent. Arra számítottam, hogy ordibálni és üvöltözni fogtok velem és Előadásokat tartotok nekem, hogy egy csomó mindent meg akartok majd tiltani, amit nem fogadtam volna el. Örülök, hogy nem volt ilyesmi, és boldog vagyok, hogy eljöttetek. A Szüleim mosolyognak. Joanne mosolyog. Hogy látja, mostantól hogy fog működni a kapcsolatuk? Azt hiszem fontos, hogy magamra hagyjanak a Szüleim. Ezalatt nem azt értem, hogy ne legyenek részesei az életemnek, mert azt nem akarom, de azt szeretném, ha a saját életemet élhetném, és teljes mértékben én vállalnám a felelősséget azért, amilyen és amilyenné teszem. A Szüleimre nézek. Nem akarok titkolózni előttetek, de ha azt mondom, hogy nem akarok beszélni valamiről, akkor azt hagyjuk. Ha hibákat követek el, akkor nem akarom, hogy kioktassatok. Soha többé nem akarom, hogy pénzt adjatok nekem. Én akarom eltartani magam úgy, ahogy tudom, és abból akarok megélni. Az utolsó és legfontosabb kérésem, hogy ha megint visszaesnék, akkor ne tegyetek le Óvadékot helyettem. Ez az utolsó esélyem. Ennek így kell lennie, mert ha tudom, hogy van egy biztonsági háló, akkor azt kihasználom. Ha tudom, hogy nincs ilyen, akkor könnyebb lesz döntéseket hoznom, mert tudatában leszek annak, ha rossz döntést hozok, már nincs visszaút. A Szüleim bámulnak. Joanne is engem bámul. Apám beszél. Azt hiszem, nekünk nehéz lesz magadra hagyni téged, mert épp most kezdtél visszatérni hozzánk. De úgy gondolom, azért megpróbálhatjuk. Azt hiszem, fontos lenne, ha pontosan meghatároznád, hogy mit jelent az, hogy magadra kell hagynunk. Ha azt jelenti, hogy nem beszélhetünk veled, nem tarthatunk fenn jó kapcsolatot, akkor nekem nem tetszik. Ha azt jelenti, hogy őszintén megbeszélhetjük, hogy mi történik veled, de megpróbálunk nem ítélkezni feletted, és engedjük, hogy a saját hibáidból tanulhass, az szerintem is jó ötlet. Ha nem kérsz tőlünk több pénzt, az rendben van, de félek attól az elképzelésedtől, hogy nem segíthetünk, ha megint megbotlasz. Itt azt hallottuk, hogy a legtöbb Ember megbotlik és visszaesik, és nekem nem tetszik az az elképzelés, hogy ne segíthessünk, ha ez megtörténne. Azt szeretnénk, ha tevékeny életet élnél. Nem érdekel bennünket az sem, ha ötvenszer kell ilyen helyre kerülnöd ahhoz, hogy ezt elérd. Anyám beszél. Nem akarom, hogy többé eltitkolj előttünk dolgokat, vagy hogy azt gondold, nem oszthatsz meg velünk valamit. Az Apád és én a legjobbat akarjuk neked, azt akarjuk, hogy boldog életed legyen, és ezért bármit megteszünk és minden segítséget megadunk. Azt szeretném, hogy részese lehessek az életednek és hogy beavass minket az életedbe. Előre megmondom, ha visszaesel, akkor

továbbra is próbálok segíteni neked. Ahogy az Apád mondta, ha ez ötvenszer történik, akkor is. Ötvenszer is eljövök. Joanne beszél. A Börtön után mihez akar kezdeni, ha már önálló lesz? Chicagóba megyek. Szerzek valami munkát. Megpróbálok életben maradni és boldog lenni. Csak ennyit akarok, életben maradni és boldog lenni. Apám beszél. Miért Chicagóba? Joanne felé mutatok. Nem tudom, hogy erről beszélhetek-e előtte. Joanne nevet. Beszélhet, kevés olyan Szabály maradt, amit még nem szegtünk meg. Mosolygok. Azért megyek Chicagóba, mert Lilly, a lány, akiről beszéltem, Chicagóba megy. Vele akarok lenni. Joanne megrázza a fejét. Mondhatok én is valamit? Nemet intek a fejemmel. Nem. Apám beszél. Mit fog csinálni a lány Chicagóban? Rehabilitációs Központba megy. Anyám beszél. Nem akarsz odamenni vele? Nem. Apám beszél. Mit fog csinálni, ha te Börtönben leszel? Erről még nem beszéltem vele, de abban reménykedem, hogy amelyikünk előbb szabadul, az keres majd egy lakást mindkettőnknek. Joanne beszél. És utána mi lesz? Együtt fogunk élni és segítünk majd egymásnak. Mindent meg fogunk tenni a másik érdekében. Anyám beszél. Jól hangzik. Szerintem jó is lesz. Meg akarsz házasodni? Anya, nagyon előreszaladtál. Mosolyog, elneveti magát, Apám megszorítja a kezét. Joanne is mosolyog, bár látom rajta, hogy vissza akarja tartani. Az órájára néz és megszólal. Azt hiszem, lejárt az időnk. Apám az órájára néz, bólint. Úgy tűnik, igen.

Feláll, Anyám is feláll. Apám Joanne szemébe néz. Mielőtt elutazunk, köszönetet szeretnék mondani. Maga nélkül nem lett volna ilyen ez a találkozás, mint amilyen volt, és az egész Családunk sokkal tartozik önnek. Ha bármit tehetünk azért, hogy ezt visszafizessük, akkor kérem, bármikor habozás nélkül forduljon hozzánk. Joanne mosolyog. Nekem elég annyi a köszönetből, hogy láthattam magukat pár nappal ezelőtt és látom magukat most. Anyám beszél. Beszéd közben könnyezni kezd a szeme. Köszönöm, Joanne. Szívesen, Lynne. Anyám elsétál az íróasztal mellett, és Joanne feláll. Erősen és őszintén megölelik egymást, úgy, ahogy csak nők tudnak ölelkezni. Nem teketóriáznak, és nincs köztük távolság. Sem érzelmi, sem fizikai, sem semmilyen más távolság. Szétválnak, Apám megfogja Joanne kezét, megszorítja, megint megköszöni neki, én is megköszönöm neki, és elsétálok a Szüleimmel a Családi Központnak ahhoz a Szobájához, ahol aludtak. Kivesszük a táskákat és a kabátokat. Visszamegyünk a Folyosókon keresztül a Klinika Főbejáratához. Kilépünk a bejáraton, és egy Autó vár ránk. Hosszú, fekete autó, fekete ablakokkal. Berakjuk a táskákat. Apám beszél. Nagy élmény volt. Büszke vagyok rád, hogy itt vagy, és hogy ilyen keményen próbálkozol. Nyilvánvaló, hogy még néhány problémát meg kell oldani, de nagyon bizakodó vagyok mindennel kapcsolatban. Kérlek telefonálj, ha mond valami újat az Ügyvéd, telefonálj, ha szükséged van valamire, vagy bármiben a segítségedre lehetünk, és kérlek telefonálj nekünk csak úgy, hogy halljuk a hangodat és elmondd, hogy vagy. Fogok. Szeretlek, James. Én is szeretlek, Apa. Könny szökik az Apám szemébe. Nem törli le, a könny leszalad az arcán. Előrelép, megölel és én is megölelem. Kényelmetlenül érzem magam és Dühös leszek, de eltitkolom. Szétválunk, és az Anyám felém lép. Megint könnyes a szeme, régen utáltam, amikor sírt, de most nem zavar. Elérzékenyül és sírva fakad. Csodálatraméltó. Átkarol, és én is átkarolom. Megöleljük egymást, úgy ölel magához, mintha a Kisbabája lennék. Már nem vagyok az, de azért még mindig az vagyok. Átöleljük egymást, és harcolok a Düh ellen. Most nem győzhet le és nem uralkodhat felettem. Az Anyám úgy ölel át, hogy érezzem, megbocsátott nekem és azt akarja, hogy éljek, és hogy boldog legyek. Én úgy ölelem át, hogy érezze, megpróbálok megváltozni, és erősebb akarok lenni az indulataimnál. Próbálunk megbocsátani egymásnak. Szétválunk, rám néz és beszélni próbál, de nem tud. Apám kinyitja a Kocsi ajtaját, Anyám beszáll, és leül a fekete bőrülésre. Sír és mosolyog. Felemeli a kezét és integet. Én is integetek. Apám az ajtó mellett áll, rám néz és beszél.

Csak így tovább, folytasd a jó munkát. Folytatom. Bemászik az autóba az Anyám mellé, és becsapja az ajtót. Az Autó elindul a fasorral szegélyezett úton, ami kivezet a Klinikáról. Nem látok át a sötétített ablakokon, de tudom, hogy figyelnek a Szüleim, és én is figyelem őket. Egy Család vagyunk és elköszönünk egymástól. Jó időre elköszönünk egymástól. Mikor már nem látszik az Autó és eltávolodtak a Szüleim, megfordulok és visszamegyek a Klinikára. Ebédidő van, így hát elsétálok az Ebédlőbe. Veszek egy tálcát, kérek egy adag pizzát, egy pohár vörös gyümölcslevet, és meglátom a barátaimat az egyik sarokban. Leülök melléjük. A bunyózásról beszélgetnek. A ma reggeli verekedésemről és a Nehézsúlyú Bajnokságról, ami néhány nap múlva lesz. Megkérdeznek, hogy mi történt ma reggel, elmondom nekik, hogy az nem volt igazi bunyó, inkább csak egy túl hevesre sikeredett beszélgetés. Leonard nevet. Megkérdezik, hogy mit mondott nekem a fickó, és megmondom, hogy nem akarok erről beszélni. Megkérdezik, hogy nekimegyek-e még egyszer, és azt mondom, remélem, az egész helyzet magától megoldódik. Az igazi bunyóról beszélgetünk. Leonard és Matty tudja erről a legtöbbet, ezért leginkább ők beszélnek. Matty a kisebbik Nehézsúlyút szereti, aki ennek ellenére egy nagyon nagydarab férfi, Leonard a nagyobbik Nehézsúlyút szereti, aki masszív. A férfiak már kétszer bunyóztak egymás ellen, mindketten egy mérkőzést nyertek, nem szeretik és nem tisztelik egymást, és mindketten azt ígérték, hogy most kiütéssel győznek. Látni akarjuk a bunyót. Mindannyian látni akarjuk. Látni akarjuk, mert szeretjük a sportot és az ökölvívást, mert az összes újság és televíziós sportműsor ezt harangozza most be, mert ez egy olyan esemény lesz, amiről még utána is beszélni fognak, és leginkább azért akarjuk megnézni, mert segítene abban, hogy ha csak pár órára is, de normálisnak érezzük magunkat. Itt bent mohón sóvárgunk minden normálisnak tetsző dolog után. A telefon mindig foglalt, mert az emberek kapcsolatban akarnak lenni a normális külvilággal. Mohón várják és bontják ki a leveleket, mert az is fizikai kapcsolat a külvilággal. Nézik a tévét, szenvedélyesen olvassák az újságokat, hogy megtudjanak valamit, addig lapozgatják a folyóiratokat, amíg lapokra esnek szét. A benti Munkánk, akármilyen alantas hülyeség is, megengedi, hogy naponta néhány percig úgy tegyünk, mintha mi is olyanok lennénk, mint a többi ember. Ezért végzi el mindenki a Munkákat. Nem azért, mert megkövetelik tőlünk, hiszen a legtöbbünk egész életében éppen az ellenkezőjét tette, mint amit megköveteltek tőle, hanem azért, mert a Munkától normálisnak érezhetjük magunkat. A normális embereknek van Munkája. Naponta néhány percen át mi is úgy teszünk, mintha lenne. Mindannyian normálisan indultunk. Mindannyian úgy indultunk, hogy működőképes emberi lények voltunk, szinte bármire képesek lehettünk volna,

amit akartunk, de valahol eltévedtünk az élet sűrűjében. Bár itt vagyunk ezen a Klinikán és megpróbálunk visszatalálni, mindannyian tudjuk, hogy a legtöbbünk sose fog visszatalálni. Az ilyen dolog, mint a bunyó, megengedi, hogy álmodozzunk, kiszakít innen, megengedi, hogy elképzeljük, milyen lehet a normális Világ, és hogyan élnek benne a normális emberek. A normális férfiak megbeszélnék a barátaikkal, hogy megnézik a bunyót. Kiválasztanának egy helyszínt, ahol van egy nagy tévé és van elég hely, hogy leüljenek. Elmennének oda. Szereznének valami kaját és piát mielőtt elkezdődik a bunyó, és képesek lennének abbahagyni az ivást még mielőtt elájulnának vagy erőszakossá válnának. Lenne kedvenc bokszolójuk. Tudnának beszélni róla, megvitatnák egymás közt a sportoló gyengébb és erősebb oldalait. Eléggé észnél lennének ahhoz, hogy végignézzék a bunyót, és az eredmény alapján örvendeznének vagy szomorkodnának. Amikor véget érne, akkor hazamennének, és olyan állapotban lennének, hogy tudnának vezetni vagy gyalogolni, és ha szerencsések, akkor otthon lenne a Feleségük, akit megcsókolnának, vagy az alvó Gyerekük, akit megnéznének, aztán ágyba bújnának. Amikor másnap felébrednének, emlékeznének, hogy mi történt az előző éjszaka, és folytatnák az életüket. A normális, szép életüket. Itt bent mindenki, férfi és nő, Crackfej, Piás vagy Narkós, gazdag vagy szegény, fekete vagy fehér, mindenki mindenét odaadná, amije valaha is volt vagy lesz, ha normális lehetne. Az olyan dolog, mint ez a bunyó, ez a hülye baromság, ami könnyen felejthető, erre ad lehetőséget. Meg akarjuk nézni. Nagyon szeretnénk látni. Bármit megadnánk, hogy láthassuk, de az itteni tévén nem lehet befogni. Külön kábeltévérendszeren közvetítik, és speciális dekóder kell hozzá. Ez az eszköz beszerezhető a Külvilágban. Befejezzük az evést. Felállunk és elrakjuk a tálcánkat. Elsétálunk az Előadásra, és leülünk az utolsó sorban. Keresem Lillyt, de nincs itt. Bárcsak itt volna, és akkor őt nézhetném, ahelyett, hogy az Előadást hallgatnám. Őt nézhetném, és elröpülne az idő. Ő is rám nézne, és újra érezhetném azt a szerelmet, amit már éreztem. A karjaiban. A szemében. A szavaiban. Újra ezt akarom. Egy szemüveges Orvos barna nadrágban és fehér köpenyben fellép az emelvényre és beszélni kezd. Az előadás témája a kereszt-függőség. A legegyszerűbben fogalmazva, a kereszt-függőség azt jelenti, hogy ha az ember Függővé válik egy anyagtól vagy egy viselkedési mintától, olyan anyagtól, mint a heroin, vagy olyan viselkedéstől, mint a szerencsejáték, akkor Függővé válik az összes többi anyagtól és viselkedési mintától is. Ha kigyógyul valamelyikből, az azt jelenti, hogy mindegyiktől tartózkodnia kell. Ha az ember mást fogyaszt vagy mást tesz, mint a választott drog vagy a választott viselkedés, akkor nagyon valószínű, hogy arra is rászokik, és nagyon valószínű, hogy visszaesik az eredeti függőségébe. Az Orvos arról beszél, hogy folyamatosan és következetesen figyeljünk oda magunkra, és óvakodjunk a kereszt-függőség veszélyeitől. Azt mondja, a dohányzás és a kávézás elfogadható, mert ez inkább szokás, mint függőség, de nagyon oda kell figyelni, hogy mit eszünk, milyen a

szexuális életünk, óvakodni kell a szerencsejátékoktól, a túl sok és túl költséges vásárlásoktól, óvatosan kell viszonyulni az olyan emberekhez, akik ezt teszik, távol kell maradni az olyan helyektől, ahol ez történik, és folyamatosan ébernek kell lenni. Az egész további életünkben. Folyamatos éberség. Bár alapvetően jól hangzik mint elmélet, a gyakorlati megvalósítása olyan abszurd lenne annak, amit ez az Orvos mond, hogy nem lehet komolyan venni. Bármelyik Idióta, különösen egy Függő Idióta tudja, hogy ha drogozik vagy iszik, amikor józan próbálna maradni, akkor megint rá fog szokni, még akkor is, ha nem a választott kábítószerét vagy italát fogyasztja. Bármelyik Idióta, különösen egy Függő Idióta tudja, hogyha az ember egyszer átlépi a határt, és a fogyasztásból zabálás lesz, a zabálásból pedig függőség, akkor már nem térhet vissza, hogy újrakezdje valami mással. Nevetséges azt sugallni, hogy a szex és az evés is veszélyes, és hogy ezeket is állandóan vizsgálnunk kell. Hülyeség azt sugallni, hogy a vásárlás vagy a pénzköltés odáig vezetne, hogy kokaint szippantsak. Szánalmas azt állítani, hogy egész életemben, mindenhol és minden pillanatban őrködnöm kell, hogy elutasítsam magamtól az összes lehetséges függőséget. Nem fogok így élni. Ez kibaszottul szánalmas. Az Előadás véget ér, a Betegek tapsolnak. Felállok és kimegyek a többi férfi után az Előadó teremből. Visszamegyek az Osztályra. Elsétálok a Szobám mellett, és az ajtón meglátok egy cetlit, amire az van írva, James, Sürgősen Hívjál Fel, és egy telefonszám. Nem ismerem fel a számot, még soha nem hívtam, de a körzetszámról látom, hogy helyi telefonszám. Megfogom a cetlit, és odamegyek a telefonhoz. A férfiak a délutáni Foglalkozásra készülnek, ezért nem áll ott senki. Kinyitom az ajtót, leülök és feltárcsázom a számot. Kicseng egyszer, kétszer, háromszor cseng. A negyedik csengetésnél egy nő veszi fel a kagylót, és bemondja Lilly Osztályának a nevét. Megkérdezem, hogy Lilly ott van-e. A nő megkérdezi, hogy kivel beszél, azt mondom, egy barátja vagyok. Hallom, hogy leejti a kagylót. Várok, eltelik néhány pillanat. Hallom, hogy megmozdul a kagyló és valaki felveszi. Meghallom az ő hangját. Össze van törve. Kétségbeesett. Mi a baj? Hol jártál? Előadáson voltam. Próbáltalak hívni. Most kaptam meg az üzenetet. Látni akarlak. Mi a baj? Látni akarlak. Mondd meg, mi a baj! Sírva fakad. A Nagymamám. Mi baj van vele?

Kiborul és zokogni kezd. Súlyos, borzasztó zokogás, az a fajta, ami árt a testnek, ami akkor jön, amikor túlcsordul a szív. Látom magam előtt. Duzzadt szemekkel ül a Telefonfülkében, remeg a teste, és folyik a könny az arcán. Látni akarlak. Mi a baj? A Nagymamám. Megtörik a hangja. A Nagymamám meg fog halni. Mit? Megint sírni kezd. Látni akarlak. Most nem találkozhatunk. Miért? Mert elkapnak bennünket. Látni akarlak. Várj sötétedésig. Most akarlak látni. Mi történt vele? Kérlek. Sír. Tovább sír. Tudom, hogy nem szabadna mennem, de a könnyek fájnak, tönkre tesznek, elpusztítanak, nagyon sír. Tudom, hogy szüksége van rám. Nem számít, hogy kik, mikor és hol vagyunk, semmi sem számíthat, csak ő. Szüksége van rám. Megfogadtam magamnak, hogy bármit megteszek érte. Sír és szüksége van rám. Találkozzunk a Tisztáson. Mikor? Elindulok, amint leteszem a telefont. Oké. Ha előbb érsz oda, akkor várj meg. Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok. Oké. Minden rendbe fog jönni. Nem fog. De. James, meg fog halni. Ki fogjuk bírni. Minden rendbe jön majd. Szeretlek. Én is szeretlek. Leteszi, és én is leteszem. Kinyitom a Telefonfülke ajtaját és kilépek. A férfiak összegyűltek az Alsó Szinten, a székek félkörbe rakva, Lincoln készülődik, hogy elkezdje a délutáni Foglalkozást. Rám néz és megszólal. Csatlakozik hozzánk? Sétálnom kell egyet a szabad levegőn. Azt gondolja, hogy meglóghat, ha meg akar lógni?

Nem akarok, de muszáj. Miért? Mert muszáj. Ez válasz a kérdésemre? Ki kell mennem. Ez miért tartozik magára? Mert én vagyok a Felügyelője ennek az Osztálynak. Akkor felügyelje. Én sétálni megyek. Kinyitom az üvegajtót, kilépek a szabadba és elindulok. Egyáltalán nem figyelek oda a tájra. Gyorsan megyek, ismerem az utat. Nem akarom, hogy egyedül várjon. Szüksége van rám. Rálépek a Tisztásra, és ő ott van. Bedagadt a szeme. Foltos az arca. Remeg a keze. Olyan régóta sír, hogy már nincs is tudatában annak, hogy sír. Sír. Előrelép, és én is előrelépek, hozzám bújik, és átölelem. Vállamra hajtja a fejét és sír. Remeg. Átölel, megszorít, hozzám préseli magát, mintha én magamba tudnám szívni és meg tudnám szüntetni a fájdalmát. Meg tudom tenni. Magamba tudom szívni, át tudom venni, és meg tudom szüntetni. Meg tudom tenni. Átveszem és a sajátommá teszem az érzést. Add át nekem. Megszüntetem. Meg tudom szüntetni. Leültetem a földre, átkarolom és hagyom, hogy sírjon. Azt súgom a fülébe, hogy semmi baj, semmi baj, semmi baj. Ezek a szavak nem jelentenek semmit, pusztán csak szavak, de megnyugszik tőlük, mert még soha senki nem mondta neki, hogy semmi baj, és sose hitt benne. Semmi baj, semmi baj. A karjaimban tartom, és hisz nekem. Nem lesz semmi baj. Megnyugszik, és abbahagyja a sírást. Nekidől a vállamnak. Megszólalok. Mi történt? Rákja van. A csontjaiban és a vérében. Nem lehet meggyógyítani. Ma reggel tudtad meg? Igen. Mióta van rákja? A múlt héten vették észre. Rosszul érezte magát, de azt gondolta, hogy el fog múlni. Összeesett a munkahelyén. Miért nem mondta meg neked korábban? Nem akarta, hogy aggódjak miatta. Miért mondta el ma reggel? Mert rosszabb, mint gondolta. Rájött, hogy minél hamarabb elmondja, annál jobb. Mennyi ideje van hátra? Akármennyi két héttől hat hónapig. Szorosabban ölelem át. Sajnálom. Szorosabban ölel át. Csak ő van nekem. Én is a tiéd vagyok.

Félek. Ne félj! Mit fogunk csinálni? Ki fogjuk bírni. Hogy? Eljövök Chicagóba, amikor tudok, szerzünk kettőnknek egy lakást és jól megleszünk. Kicsit elhúzódik és rám néz. Oda fogsz jönni? Amint tudok. Amikor kiengednek innen? Nem. Hova mész innen? Börtönbe megyek. Mit? Bajban vagyok. Muszáj bevonulnom egy időre. Most még nem tudom, hogy mennyi időre, de amint letöltöm, már megyek is Chicagóba. Mit csináltál? Összetűzésbe kerültem néhány Zsaruval, be voltam rúgva, és anyagot találtak nálam. Miért nem mondtad el? Nem akartam, hogy aggódj, amikor még én sem tudom, hogy mi fog történni. El kellett volna mondanod. Tudom. Bocsánat. Meddig tartanak bent? Még nem tudom. El kellett volna mondanod. Most mondom. Olyan gyorsan megyek utánad, ahogy tudok. Csak te vagy nekem, James. Az egész istenverte világban csak te vagy nekem. Te is ott vagy még magadnak. Bárcsak elég volna ennyi, de ez nem elég. Okozhatsz még magadnak meglepetéseket. Egész életemben egyedül voltam. Már nem bírom tovább. Nem fogsz egyedül maradni. James, a Nagyi haldoklik. Minden rendbe fog jönni. Zajt hallok. A fák felé fordulok. A zaj egyre hangosabb és gyorsan közeledik. Megpróbálunk felkelni, a zaj egyre hangosabb. Törött gallyakon, leveleken, sáros földön közeledő lépéseket hallok, egymásba vagyunk gabalyodva, alig bírunk felkelni. Még hangosabb, és felállunk. Még hangosabb a zaj, és Lillyre nézek. Még hangosabb, és megfogja a kezem. Mindjárt kiér valaki a Tisztásra. Megcsókol. Valaki átjön a Tisztáson. Lilly belenéz a szemembe. Átjött. Lilly azt mondja, csak te vagy nekem.

Megszűnik a zaj. Megfordulok. Lincoln néhány lábnyira áll tőlünk. Megszólal. Ken helyettesít engem. Gondoltam kijövök és megkérdezem, hogy vannak. Jól vagyok. Nem, nincs jól. Még távolról sincs. Attól függ, hogy honnan nézzük. Én az Intézetünk Szabályai alapján nézem. Egyértelmű, hogy nincs jól. De, jól vagyok. Menjünk, és egy szót se szóljanak, amíg visszaérünk. Lilly felé fordulok, ő még Lincolnt bámulja. Dac, félelem és düh keveredik a tekintetében. Lincoln visszabámul, és megpróbál kettőnk közé lépni. Még mindig fogjuk egymás kezét, Lilly ellöki. Lincoln megragadja a csuklóját, Lilly erősebben szorítja a kezemet, mereven nézi Lincolnt és beszélni kezd. Befogom a szám, de nem engedem el a kezét. Nincs olyan helyzetben, hogy bármit is követeljen. Nem követelek semmit, de ez így lesz. Megszegte a Szabályokat, most vállalnia kell a következményeket. Baszódjon meg a Szabályaival együtt, vállalom a következményeket. Lilly rá bámul, és ő visszabámul. Figyelem Lillyt, büszke vagyok rá, meghódította a szívem, szeretem. Egymásra bámulnak. Lillynek szúrósabb a nézése, mint hiszi. Lincoln látja, és én is látom, hogy nem fogja elengedni a kezemet. Akármit dumálhat, megpróbálhat többször szétválasztani minket, de Lilly nem fogja elengedni a kezemet. Kövessenek. Megfordul, elindul az Erdő felé, és mi követjük. Egymás kezét fogjuk, és egyenesen előre bámulunk. Lincoln gyorsan halad. Eljut az Ösvényig, ott megáll, és megvár minket. Mikor már csak néhány lábnyira vagyunk tőle, újra gyalogolni kezd. Az Ösvény visszavezet bennünket az Épületeket és az Erdőt szétválasztó zöld füves területre. Ahogy közeledünk, egymás felé fordulunk és egymásra nézünk. Nem beszélünk, csak bámuljuk egymást, minden másodpercben egyre szomorúbb lesz Lilly tekintete. Könnyezni kezd. Nem akarom, hogy sírjon, nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom, hogy bajba kerüljön. Vállalom a felelősséget, ha kell, engem kirúghatnak, majd várok rá és vigyázok magamra. Sír. Nem zokog, csak potyognak a könnyei, egyre több a könnycsepp. Bárcsak átvehetném tőle és az enyém lenne, nem akarom, hogy sírjon, most se, és soha, soha többé. Sír. Megérkezünk az ajtóhoz. Lincoln kinyitja, és mi belépünk. Minden férfi megfordul és minket bámul. Lincoln becsukja az ajtót, elénk lép és beszélni kezd. Elviszem Lillyt az Osztályára. Menjen a Szobájába és várjon meg. Lehet, hogy sokára jövök. Bólintok. Menjünk.

Lillyre nézek, és ő rám néz. Kihúzom a kezemet és átkarolom. A fülébe súgok. Szeretlek. Vésd a fejedbe! Szeretlek. Átölel, amíg Lincoln a vállára nem teszi a kezét. Lilly oldalra lép, megfordul, Lincoln megvárja, elindulnak felfelé a lépcsőn, én is utánuk megyek. Mindenki minket bámul. Ken és az összes férfi. Bámulnak. Belépünk a Folyosóra, amit utálok, kibaszottul utálok, előttem mennek, és figyelem őket. Amikor odaérek az ajtómhoz, megállok, csak állok és nézem őket. Lilly néhány lépéssel Lincoln előtt megy. Séta közben egyenesen előrebámul. Lincoln a hátát nézi. Nem beszélnek. A Folyosó csendes. Amikor elérkeznek a Folyosó végéhez, Lilly megfordul és visszanéz rám. Csak a szemét látom, mélyvízkék, dacos, megtört és elveszett tekintettel továbbra is engem bámul. Nedves a könnyektől. Nem akarom elveszíteni, befordulnak a sarkon és eltűnnek. Az ajtóm előtt állok, reménykedem, talán visszajön, reménykedem, hogy ez csak egy rémálom, és reménykedem a reménykedés kedvéért. Végignézek a Folyosón, a könyörtelenül fehér falakon. Semmi sem történik. Kinyitom az ajtót, és belépek a Szobámba. Csendes és üres, éppen olyan, mint ahogy ma reggel hagytam. Az ágyamra nézek, és arra gondolok, hogy ráülhetnék. A Fürdőszobára nézek, és arra gondolok, hogy lezuhanyozhatnék. Az ablakra nézek, beomlik a szürke fény, és arra gondolok, hogy kimászhatnék rajta. A falat nézem. Szeretném lerombolni. Várnom kell. Hogy döntsenek a sorsomról, hogy visszaérjen Lincoln. Én csak várhatok. Most csapódik le bennem minden, ami történt. Nem fokozatosan, hanem hirtelen és egyszerre. Megszegtem az Intézet egyik Legfőbb Szabályát. Büntetlenül szegtem meg. Szerelmes lettem egy Lányba, egy szép és alapvetően gázos Lányba, aki egyedül van a Világban, és aki azt mondta, hogy nem tud nélkülem élni. Nem akarok nélküle maradni, és ha elmegyek, nincs hova mennem. Neki sincs hova menni. A Nagymamájához mennénk, de a Nagymama nemsokára meg fog halni. Az én Családomhoz nem mehetünk, mert már túlterheltem őket. Elszökhetnénk, de nincs hova szökni. Engem köröznek, és előbb vagy utóbb el fognak kapni. Ha elkapnak, akkor lecsuknak, és az jóval több lesz három évnél. Mindketten Függők vagyunk. Mindkettőnknek itt kellene maradni. Ki fognak rúgni bennünket. Mindkettőnket. Kirúgnak. Visszagondolok arra, hogy mi történt. Tudni akarom, hogy mit csináltam rosszul. Megpróbálom felidézni, hogy mit csináltam, és kitalálni, mit tehettem volna azért, hogy elkerüljem ezt a helyzetet. Nem kellett volna foglalkoznom vele az első nap. Eldobhattam volna a levelét. Megtehettem volna, hogy nem beszélek vele és nem válaszolok neki. Megtehettem volna, hogy nem hívom fel telefonon, vagy nem megyek ki az Osztályról, vagy nem maradok ott vele a Tisztáson, amikor találkoztunk. Ezek közül egyiket se tettem. Ha megtettem volna, akkor most nem lennék bajban, nem az várna rám, ami most jön. Nem akarok belenyugodni abba, ami történt. Vissza akarok menni. Meg akarom változtatni. Baszhatom. Ki van velünk baszva.

Leülök az ágyamra, rágyújtok egy cigarettára, szívok egy slukkot, egy mély slukkot, olyan mélyet, amilyet csak bírok. A padlót bámulom. Lelassulnak a gondolataim. Tudom, hogy nem változtathatom meg a történteket, és nem is bánom. Azt tettem, amit tettem, és újra ezt tenném. Szeretem őt, és a szeretet fontosabb, mint a Szabályok és a Rendeletek. Többet tanultam ebből, mint abból. Jobb emberré váltam tőle. Basszátok meg a Szabályokat és a Rendeleteket. Szívok még egy slukkot. A gondolataim még jobban lelassulnak. Egyszerre két szálon futnak a gondolataim. Pia. Lilly. Drog. Lilly. Jól bebaszni. Lilly. Függetlenek egymástól, de teljesen összefonódnak. Az egyik egy mindent elsöprő vágy az önpusztítás iránt, egy mindent elsöprő vágy, hogy kémiai anyagokkal kiöljem magamból az érzéseimet. A másik Lillyről szól, hogy hol van, mit csinál, mire gondol, jól van-e. Ki van vele, és vajon mit mondanak neki. Egymásba folynak és együtt futnak a gondolataim, mert hiányzik, szükségem van rá, tudom, hogy fájdalmat érez, és mindez azt a vágyat gerjeszti bennem, hogy kiöljem magamból az érzéseimet. Felállok. Leülök. Felállok. Leülök. Az agyam azt mondja a kezemnek, hogy lendüljön akcióba és segítse elő, hogy kijussak innen, az agyam azt mondja a kezemnek, hogy itt az ideje elindulni. Ráülök. Ráülök a kezemre. Hatalmas Seggfejnek érzem magam, egy gyenge, szánalmas Fasznak. Az agyam azt mondja a kezemnek, tegyen valamit azért, hogy elmenjek innen, hogy elpusztítsam magam. Ráülök a kezemre. Ülök a kezemen. Gyenge, szánalmas, Függő Faszfej vagyok. A szívem azt súgja, hogy maradjak. Hogy várjak. Hogy bírjam ki. Hogy legyen erőm. Hogy üljek az istenverte kezemre és szálljak szembe vele. Az erő a dacból jön. Dacolj a tudatoddal, az érzéseiddel, a függőségeddel. Dacolj velük te Faszfej, szállj szembe velük. Az ágyamon ülök, ráülök a kezemre, becsukom a szemem, lélegzem, és átengedem magam az érzéseimnek. Próbára teszem az akaratom. Tudok-e ülni és maradni? Tudok-e várni? Elég erős vagyok? Mi a faszt csinálok? Mikor lesz ennek vége? Hamarosan vége lesz. Kérlek. Várj egy kicsit bazmeg. Hamarosan vége lesz. Ülök, és az idő megáll, eltűnik, felgyorsul, lelassul, minden másodperc hosszabb vagy rövidebb lesz egy másodpercnél. A kezem remegni kezd alattam. A szemem be van csukva, és lassan lélegzem. A pánikkal, az önpusztítással, a kitartással és az akaraterővel kapcsolatos gondolatok és érzések futnak át rajtam újra és újra. Ülj. Maradj. Menj. Ne. Igyál. Szívj.

Pánik. Pánik. Menj. Maradj. Baszhatod. Baszhatod. Fuss. Fuss. Elkapnak. Nyolc év. Szigorított. Lilly. Hol vagy. Tépj be. Drogok. Pia. Alkohol. Öld meg. Magad. Most. Ne. Időtlen állapot. Ülök a kezemen. Magam ellen harcolok. Megváltoznak a gondolataim. Tépj be. Kibaszottul. Drogozz. Igyál. Most. Te. Faszfej. Mi. Erősebbek. Vagyunk. Mint. Te. Valaha. Is. Leszel. Újra és újra. Újra és újra. Eltűnt az idő. Ülök a kezemen. Magam ellen harcolok. Újra és újra. Magam ellen harcolok. Újra és újra. Sírva fakadok. Nem zokogok, csak a behunyt szememből könny folyik végig az arcomon.

Az erőfeszítés könnyei, a stressz könnyei, a félelem könnyei, ez az egész egy kibaszott rémálom. Rosszabb a rémálomnál. A várakozás könnyei, a harc könnyei, a régi életemhez való visszatéréstől való félelem és a halálfélelem könnyei. A szeretet könnyei. Szeretem Lillyt, szeretem a barátaimat, szeretem a Családomat. Azért is könnyezem, mert a Düh, a félelem és a függőség le akar győzni, de én nem engedem. Le akarnak győzni, de én nem engedem. Megszűnt az idő. Sírok. Kibaszott rémálom. Még rosszabb. Legyen vége. Legyen vége. Legyen vége. Megmoccan az ajtó. Kinyitom a szemem. Sötét van, elmúlt a szürke fény. Ez az egyszerű hang megszünteti bennem a körforgást. Az ajtó egyszerű zaja. Miles felgyújtja a villanyt és meglepődik, amikor meglátja, hogy ott ülök. Jól vagy, James? Nem. Tehetek érted valamit? Nem. Egész délután itt voltál? Aha. Miért ülsz a kezeden? Nem bízom benne. Ismerem ezt az érzést. Igen? De én nem ülök rá. Én szorongatni szoktam. Mosolygok, kihúzom a kezem, megtörlöm az arcom, és az ölembe rakom. Tele van csíkokkal és elkékült, mert nem kapott vért. Megrázom a kezem, és fáj. Bizsereg. Szúr. Rendben van? Felnézek. Fáj. Engedj rá meleg vizet. Az jót tesz? Nagyon. Bólintok és felállok. Miles odamegy az ágyához és ráül. Bemegyek a Fürdőszobába, kinyitom a meleg vizet, alárakom a kezemet, és megégeti. Nem azért, mert forró a víz, hanem azért, mert hideg a kezem. Nagyon szúr. Úgy bizsereg, mintha több tucat tű akarna kimenekülni belőle. Tartom, és lassan felmelegszik. Kékből szürke lesz, aztán fehér, aztán rózsaszín, aztán sárga és bézs színű. Megmozgatom az ujjaimat, és úgy mozognak, ahogy kell. Elmúlik a fájdalom. Megmozgatom, és rendbejönnek.

Kisétálok a Fürdőszobából. Miles az ágya szélén ül és rám vár. Mész vacsorázni? Itt kell maradnom. Meddig? Nem tudom. Akarod, hogy hozzak neked valami ennivalót? Persze. Mit szeretnél? Amit könnyű elhozni. Oké. Köszönöm. Segíthetek még valamiben? Megmondanád, mennyi az idő? Ránéz az órájára. Hat óra tizenöt. Köszönöm. Odamegyek az ágyamhoz. Feláll és az ajtóhoz sétál. Ha nem vagy itt, amikor visszajövök, akkor az éjjeliszekrényedre rakom a kaját. Köszönöm, Miles. Kimegy, becsukja maga mögött az ajtót. Ráfekszem az ágyamra, fázom, remegni kezdek, és bebújok a takaró alá. Összegömbölyödöm, becsukom a szemem, és a párnába fúrom az arcomat. Alomba merülök, de nem alszom. Súlyos állapot, nem vagyok magamnál, de nem vagyok öntudatlan sem. A testem kikapcsol, a testem bezárkózik, a testem pihen. Az agyam lelassul, képek, vágyak, tévedések és a valóság hömpölyög benne. Mintha szürreális fényképeket néznék. Nézegetem őket, és ott bent csücsülnek az agyamban. Alszom, de nem aludtam el. Egyszerre vagyok tudatos és öntudatlan. Az ajtó megint kinyílik. Kinyitom a szemem. Felemelem a fejemet, és látom, hogy Lincoln áll az ajtóban. Fény árad be a háta mögül, és beszél. Ideje felkelni. Oké. Jöjjön be az Irodámba, ha elkészült. Oké. Megfordul, kimegy, és becsukja az ajtót. Kiszállok az ágyból, kimegyek a Fürdőszobába, kinyitom a vízcsapot, és vizet fröcskölök az arcomra. A víz végigfolyik az arcomon, az ajkaimon, belefolyik a számba, és jó íze van. Előrehajolok, és iszom egy kortyot. Még egyet, még egyet, még egyet. Egyenesen a csapból. Jól esik. Kimegyek a Szobámból, és végigsétálok a néma Folyosón. Az Osztály üres, az emberek vacsorázni mentek. Odamegyek a kávéfőzőhöz, töltök magamnak egy csészével, belekortyolok, és rögtön felébredek. Kezdek ideges lenni, amikor elindulok lefelé a lépcsőn. A kávé égeti a gyomrom, és érzem, ahogy a vér körbetekereg az ereimben. Bizonytalanul állok

a lábamon, meg kell fontolnom minden lépést. Egyiket a másik után. Egyiket a másik után. Átmegyek az Alsó Szinten, besétálok a Lincoln Irodájához vezető rövid Folyosóra. A Folyosó sötét, csak a végében van egy kis fény, ahol nyitva áll az ajtó. Megfontolok minden lépést. Belépek az Irodájába, és most is meg kell fontolnom minden lépést. Az íróasztala mögött ül. Csukja be az ajtót. Megfordulok, és becsukom az ajtót. Visszafordulok, és a szemközti székre mutat. Leülök, ő hátradől a székében, és rám bámul. Visszabámulok. Ha rajtam múlna, akkor kiraknánk. Nem tetszik a hozzáállása, nem hiszem, hogy túl sok erőfeszítést tett volna, és az állandó ellenkezése rossz hatással van az Osztályunkra és saját magára is. Mi itt segíteni próbálunk az Embereken. Bámul. Visszabámulok. Abban állapodtunk meg, hogy kap még egy lehetőséget. Ha rendesen viselkedik, keményen dolgozik és betartja a Szabályokat, akkor addig maradhat, amíg véget nem ér a Programja. Ha megszegi a Szabályokat, olyan egyszerű módon, hogy nem végzi el a reggeli Munkáját vagy az Alkalmazottakon kívül bármelyik nővel beszélgetni kezd, akkor megkérjük, hogy távozzon. Mit gondol, végig tudja csinálni? Mosolygok. Megnyugszom. Igen. Köszönöm. Ne nekem köszönje, én ki akartam rakni. Joanne-nak köszönheti. Akárcsak a múltkor, most is ő mentette meg magát. Köszönöm. Most elmehet. Belenéz az íróasztalán heverő papírokba. Várok. Amikor felnéz, beszélni kezdek. Lilly is marad? Nem, ő nem. Vége a nyugalmamnak. Kirúgta? Megint bepánikolok. Kisétált, amikor megmondtuk neki, hogy többet nem találkozhat magával. Nem állították meg? Ha az emberek el akarnak menni, akkor elengedjük őket. A mi Munkánk abból áll, hogy olyan embereken segítsünk, akik maradni akarnak és igénylik a segítségünket. Mi lenne, ha megmondanám, hogy hova megy? Nem érdekes. Tudom, hogy hova megy. El tudnám kapni és visszahoznám. Nevetni kezd, és hirtelen elmúlik a görcsös félelmem. Fellobban bennem a Düh. Mi olyan vicces?

Azért tiltjuk a kapcsolatokat, mert általában így érnek véget. Az emberek azt hiszik, hogy meg tudják oldani egymás problémáit, de nem ez a helyzet. Remélem, ez egy jó lecke lesz magának. Mit akar ezzel mondani? Tudjuk, hogy mit csinálunk. Komoly oka van a Szabályoknak. Lehet, hogy mostantól jobban oda fog figyelni rájuk. Baszódj meg! Mit mondott? Lilly egy Ember, nem egy kibaszott lecke. Mit mondott nekem az előbb? Azt mondtam, baszódj meg te kibaszott Seggfej. Lilly nem egy kibaszott lecke. Még egy ilyen beszólás, és már itt sincs. Gondolja, hogy itt akarok maradni? Ha józan akar lenni, akkor igen. Nem akarok olyan helyen maradni, ahol olyan Seggfejek vannak, mint maga, akik azt mondják, hogy segíteni akarnak az Embereken, de ha valaki tényleg nagy segítségre szorul, akkor megtagadják tőle, csak azért, mert más dolgokban hisz, vagy mert másfajta segítségre van szüksége, mint amit maguk jónak tartanak. Tegye azt, amit tennie kell. Azt fogom, és tiszta maradok, ha másért nem, akkor azért, hogy visszajöjjek ide, és megmutassam az önelégült pofájának, hogy a maga útja a nem az egyetlen út. Sok szerencsét. Baszódj meg! Felállok és kimegyek. Végigmegyek az Osztályon, és bemegyek a Szobámba. Felkapom a kis Tao könyvemet, felveszem a legmelegebb ruháimat, a vastag pulóveremet és két pár zoknit, a harmadik pár zoknit a kezemre húzom. Az ablakon át látom, hogy hideg van. Kimegyek a Szobámból, szia, szia, szia. Végigmegyek a Folyosókon, soha többé nem kell látnom ezeket a kibaszott Folyosókat, sziasztok bazmeg. Végigsétálok a Porta előtt, elérek a bejárathoz, és kimegyek a Klinikáról. Baszódj meg, szia. Kint vagyok. Gyalogolni kezdek. Hideg van és sötét, nincsenek fények, a Hold sehol. Az úton megyek, az egyetlen úton, ami kivezet és bevezet. A fák körvonalát és a gőzölgő leheletemet látom. Hallom a lábam alatt a kövek és a murva ropogását. Már nem emlékszem arra, amikor bejöttem, az nagyon régen volt, de tudom, hogy ez az út egy szélesebb útba vezet. A szélesebb úton lesznek autók. Megpróbálok majd stoppolni. A helybeliek tudják, hogy honnan jövök, ők nem fognak fölvenni, de a Kamionok vagy azok az emberek, akik messzebbről jönnek, lehet hogy fölvesznek. Az arcom begyógyult. Már nem úgy nézek ki, mint egy Alkoholista, Kábítószerfüggő Bűnöző. Normálisan nézek ki, bár nem vagyok az. Egy Kamion lehet hogy felvesz, vagy valaki, aki átutazóban van. A helybeliek nem fognak megállni. Ők tudják, miféle ember vagyok.

Az út elkanyarodik, és a Klinika utolsó fényei is eltűnnek mögöttem. Csend van és koromsötét, ez tetszik nekem. Túl sokáig voltam távol az éjszakától és a legsötétebb sötétségtől. Jól ismerem, Otthon vagyok, Otthon érzem magam és az Otthonos Düh is visszatér belém. Minden emlék visszatér. Zaj előttem és zaj mögöttem. Mögöttem egy Autó vagy Furgon zaja, amelyik felém tart az úton. A zaj előttem a hosszú, sima úton gyorsan mozgó járművek zaja. Az előttem levő zajt akarom. Ez a zaj kell nekem. Túl vagyok már azon, ami mögöttem van. Baszódj meg, szia. Futni kezdek. Nem vagyok formában, és a hideg levegő megégeti a tüdőmet. Fák mellett rohanok az aszfalt szélén, olyan gyorsan futok, ahogy csak tudok, és felmérem, hogy mekkora távolságot kell még megtennem. Nincs messze. Nincs messze, de nekem sok. A hideg levegőn minden mély lélegzet belehasít a tüdőmbe. Huszonhárom éves vagyok. Alig bírok futni. Kiérek a forgalmasabb útra. Az elhaladó járművek reflektorai néha megvilágítják a széles és hosszú földeket. Tudom, hogy a legközelebbi Város nyugatra van. Lilly a Városban van, és balra van nyugat. Átrohanok az úton, balra fordulok, és gyalogolni kezdek. Fürkészem a kocsikat, és várom, hogy felemelhessem a hüvelykujjam. Fehér Kisbusz érkezik a Klinikához vezető útról, és felkapcsolja a reflektorát. Akárkik vannak a Kisbuszon, nyugodtan megbaszódhatnak. A Kisbusz feljön az útra, balra kanyarodik és felém tart. Felém közeledik, és közben valaki kinyitja az utasoldali ablakot. A Kisbusz mellém ér, érzem, hogy valaki engem bámul, és azt várja, hogy észrevegyem. Nem figyelek oda. Továbbmegyek, és mereven előrenézek. A Város valahol előttem van. A motorzúgás felett meghallok egy hangot. Hé, Kölyök. Elfelejtettél valamit. Ismerem ezt a hangot, szeretem ezt a hangot, megbízom ebben a hangban, ő támogatott engem, amikor járni sem bírtam. A Kisbuszra pillanatok, és benézek a nyitott ablakon. Lincoln ül az első ülésen. Engem bámul. Hank a volán mögött ül. Hank a kabátját tartja a kezében. Azt a kabátot, amit kölcsönadott, és én a Szobámban hagytam. Mosolyog rám. Enélkül befagy a segge. Mosolygok. Hogy érzi magát, Öreg? Jól. És maga hogy van? Sietek. Hova megy? Megkeresem a barátomat. Ugorjon be egy percre, hogy felmelegedjen. Nem zavar a hideg. Ugorjon be! Nem, köszönöm. Lincoln beszél.

Szálljon be! Megállok, és Hank is megállítja a Kisbuszt. Lincolnra bámulok, és ő rám bámul. Nem megyek vissza. Szálljon be. Baszódj meg! Meg akarja találni? Igen. Akkor szálljon be ebbe a rohadt Kisbuszba! Bámulom, és ő engem bámul. A nézése hideg, sötét és kifejezéstelen, de őszinteséget érzek benne. Az ajtóhoz lépek, ő hátranyúl, és felhúzza a pöcköt. Kinyitom, beszállok a Kisbuszba és becsukom magam mögött az ajtót. Zúg a fűtés és meleg van. Hank odaadja a kabátját, és belebújok. Megszólal. Hova menjünk? Minneapolisba, a Buszpályaudvarra. Sietünk? Lincolnra nézek. Ő egyenesen előrebámul. Mikor indult el? Monoton hangon beszél. Négy körül. Hankre nézek. Igen, sietünk. Mosolyog, és a Kisbusz megugrik, amikor beletapos a pedálba. A Kukoricaföldek ronda, szürke pacává változnak, a szélből sikoltás, az útból egy mozgó fényekkel és sárga csíkokkal teli sáv lesz, mely Lillyhez vezet. Ülök, kibámulok az ablakon és cigarettázom. Lincoln egyenesen előrebámul, mély levegőket vesz az orrán keresztül, és néha megropogtatja az ujjait. Hank talál a rádión egy country zenét játszó állomást, és folyamatosan énekeli a számokat. Ha nem tudja a szöveget, akkor kitalál valamit helyette, általában a jéghokival és a horgászattal kapcsolatban. Nem beszélgetünk. Felbukkannak a Város fényei. Lehajtunk az Autópályáról az egyik Kijáratnál, és bejutunk egy fém és üveg toronyházakkal teli, zsúfolt központba. Az emberek sietnek az utcákon, a Vendéglők és a Bárok tömve vannak. Az Autók dudálnak, a Teherautók állnak, árut pakolnak le róluk, a Taxisok Utasokat keresnek. Hank befordul, elhaladunk egy hatalmas Sportcsarnok mellett, a villogó fények jelzik, hogy Este Meccs lesz. Behajtunk egy tömött Parkolóba, és a távolabbi oldalán, egy bedeszkázott Ház és egy lerobbant Motel mellett van a Buszpályaudvar. Az utolsó ötszáz méter egy órán, egy héten, egy éven, egy életen át tart. Tudom, hogy gyorsan megyünk, de ez a gyorsaság most nem elég nekünk. A lábam felle ugrándozik, izgulok, ideges vagyok és félek. Úgy érzem magam, mint tízéves koromban, amikor kölcsönvettem az Apám óráját anélkül, hogy az engedélyét kértem volna. Elvesztettem a Tengerparton. Akkor vettem észre, amikor már hazafelé bicikliztem, és visszamentem a Tengerpartra, és órákon át kutattam utána a homokban. Négykézlábra állva kerestem. Úgy érzem magam, mint

amikor egy uncia kokain eltűnt a Szobámból. Darabokra szedtem a Szobát, kihúztam az ágyamat, kiürítettem a fiókokat, átkutattam a ruháimat. Mindent átnéztem. Sose találtam meg az órát. De a kokaint megtaláltam. Odaérünk a bejárathoz, és kinyitom az ajtót, még mielőtt megállnánk. Amint földet ér a lábam, rohanni kezdek. Átnyomakszom a kint álldogáló, poharakat rázó koldusok között. Füst van és húgyszag, de nem érdekel. Belököm az öreg, nehéz ajtót, és bent vagyok a Pályaudvaron. Tipikus belvárosi Buszpályaudvar. Hatalmas Terem szürkés fényű neonlámpákkal. Három helyen van benne Jegypénztár, több Kijárat vezet a buszokhoz, hosszú sorokban kopott fapadok vannak a padlóhoz csavarozva. Nincs tele, de nem is üres. Kábítószerárusok, stricik, csövesek, szökevények, férfiak és nők alszanak a padokon. Könnyedén mozgok közöttük. Átvizsgálom a padokat. Meg akarom találni Lillyt, nem számít, hol és hogyan, csak meg akarom találni. Le-fel járkálok a padsorok között. Lehúzom az emberekről a takarót. Megfordítom őket, hogy lássam az arcukat. Benézek a hálózsákokba, cigarettát ajánlok az információért. Nem találom sehol. Semmit se tudok meg, senki sem tud semmit. Nem találom. Odamegyek a Jegypénztárhoz. Odamegyek mind a háromhoz. A Jegyárusítók unottak és mérgesek, fekete-fehér képernyős televíziót néznek. Személyleírást adok és megkérdezem, hogy látták-e. Azt mondják, hogy nem látták. Újra megkérdezem, de a tévéjáték és a szappanopera jobban érdekli őket. Azt mondják, hogy nem látták. Nem is néznek rám, miközben beszélnek. Visszamegyek a Bejárathoz. Tudom, hogy itt van még, vagy itt volt. Tudom, hogy látta valaki. Közelről megvizsgálok mindenkit. A striciket elkerülte volna, mert nélkülük is tud pénzt csinálni. A Dílerek nem árulják azt, amit ő szeret, mert nekem csak füvet, speedet és gyenge minőségű heroint ajánlottak. Lilly célja, hogy betépjen vagy hogy Hazasiessen. Tudom, hogy itt van, vagy itt volt. Tudom, hogy látta valaki. Tudom. Figyelek. Tudom. Figyelek. Folyamatosan nézelődöm, nézelődöm, nézelődöm. Kinézek magamnak két Srácot, akik egy padon ülnek. Tizenkét évesek lehetnek. Túlméretezett, bő farmert hordanak, vastag hosszúkabátot, ami elrejti a testüket, fejükön hátra fordított baseballsapka lefelé lógó ellenzővel. A pad a Mosdók előtt van, ahonnan látni lehet az egész Buszpályaudvart. Figyelem őket. Gondolom, hogy kik lehetnek ők. Tudom, hogy mit csinálnak. Végigsétálok a Termen. Közeledem a Srácokhoz, úgy tesznek, mintha nem vennének észre, de tudom, hogy engem figyelnek, ugyanolyan óvatosan, ahogy én figyelem őket. Megállok a Mosdók ajtaja előtt. Abban a pillanatban az egyikük hirtelen és röviden a másikra néz. A másik tudomásul veszi a pillantást. Ebből a nézésből tudom, hogy jó helyen járok. Kinyitom az ajtót. Rögtön érzem a húgy, a szar és az emberi rothadás szagát. Két lépést teszek egy rövid, sötét, mocskos Folyosón és ott egy másik ajtó. Kinyitom, és erősebb lesz a szag. Belépek egy ocsmány Mosdóba. Törött és foltos csempék borítják a padlót. Egyszer fehérek lehettek, de most barnák.

Összetört tükrök lógnak a poshadt vízzel teli mosdók felett. Az egyik falon piszoárok sorakoznak. Mindegyik tele van sárga húggyal, az egyikben egy málladozó cipő. Megnézem a Vécéfülkéket. Egyiknek sincsen ajtaja, a belső faburkolatokat falfirkák borítják. Meglátok egy pár cipőt az utolsó fülke alján. Új cipők, drága kosárlabdázó cipők. Megszólalok. Mi a helyzet? Hangot hallok. Mély és kemény, mint egy kőtörő kalapács, Gettós hanglejtéssel. Mit akarsz? Beszélnem kell veled. Nevetést hallok. Mozgást hallok. Látom, hogy előrelépnek a cipők, felnézek, és egy férfi lép ki a Vécéből. Húsz év körüli lehet. A feje kopaszra van borotválva. Vékony kecskeszakálla van, és ugyanolyan stílusban öltözik, mint a Srácok a padon. Alaposan megbámul, tetőtől talpig végigmér. Beszél. Mi a helyzet? Keresek valakit. Remélem, hogy tudsz segíteni. Kit keresel? Egy Lányt. Egy fiatal, fehér Lányt. Hosszú fekete haja van és kék szeme. Katonai kabát volt rajta. A feje nem mozdul, de a szeme gyorsan és öntudatlanul a bal felső sarokba ugrik. Nem láttam. A szemébe bámulok. De igen, láttad. Elindul felém. Azt mondod, hazudok? Nem mozdulok. Azt nem mondtam. Felemeli a hangját. Egy hazudós Anyabaszónak nevezel? Hol van a Lány? Még egy lépést tesz felém. A szeme hirtelen balra ugrik, aztán megint rám néz. Nem tudom. Szemben állunk egymással, az arcunk majdnem összeér. A képemben érzem a lélegzetét. Stabilan állok, de nem emelem fel a kezemet. Mondd meg, hol van! Mosolyog. Egyáltalán nem barátságos a mosolya. Miért kell megtalálnod ezt a Lányt? Bajban van. Segítségre van szüksége. Mit kapok, ha elmondom, amit tudok? A kielégülést, hogy jót cselekedtél. Kuncog. Az nem sokat ér nekem. Mást nem tudok adni.

Valamit adnod kell érte. Mire gondolsz? Mennyi pénzed van? Semennyi. Van fegyvered? Nincs. Autód van? Nevetek. Semmim sincs, haver. Elneveti magát és félrenéz. Visszanéz, végigmér tetőtől talpig, és belebámul a szemembe. Állom a tekintetét, de nem vagyok agresszív. Passzívan, nyugodtan, félelem és idegesség nélkül állom a tekintetét. Honnan tudtad, hogy itt találsz? Láttam kint a fiúkat, akik veled vannak. És honnan tudtad, hogy van nálam kristály? Mert valamikor én is kristályt szívtam és árultam is. És most megpróbálod leszoktatni a Lányt? Aha. Én a Nővéremet vesztettem el miatta. Sajnálom. Jobban ismerem az anyagot, minthogy megpróbáltam volna leszoktatni. Meg kellett volna próbálnod. Senki se tud leszokni róla. Túl erős ez a szar. Attól még meg lehet próbálni. Csinálj amit akarsz, senki se tud leszokni erről a szarról. Mondd meg, hogy hol van. Összeszűkül a szeme, és egyre erőszakosabban néz rám. Várok és visszabámulok. Ha hülyítesz vagy szarakodsz velem, vagy bármilyen módon szívatni próbálsz, akkor megöllek. Oké. Kibaszottul kinyírlak. Oké. Itt járt néhány órája egy öreg fehér pasassal. A pasas nem úgy nézett ki, mint aki szív, de a Lány rosszul volt és remegett, és olyan kiéhezett szemekkel nézett, mint a Crackfejek szoktak. Az öreg pasas vett két ötvenes csomagot, és szerintem abba az üres Házba mentek, ami itt van az utcában. Hátul van egy betört ajtó, egy csomó Crackfej ott főzőcskézik bent a harmadik emeleten. Ha nincs ott, akkor nem tudok segíteni. Bólintok. Köszönöm. Rám bámul. Ne gyere vissza.

Nem fogok. Megfordulok, és kimegyek az ajtón, átvágok a Pályaudvaron a kijárat irányába. Hank ott vár rám. Azt hiszem, megtaláltam. Hol van? Itt az utcában. A bedeszkázott Házban. Honnan tudod? Egy Díler mondta. Kimegyünk a járda szélén várakozó Kisbuszhoz. Hank beül a volán mögé, én beszállok hátra. Lincoln kibámul az ablakon. Hank beindítja a motort, megfordul és elindulunk az utcán a Ház felé. Úgy néz ki, mintha valamikor Apartmanház lett volna. Ötemeletes, mindegyik oldalán szabályosan vágott ablakokkal. Most minden ablak be van deszkázva. Kavicsos emelkedő vezet a Főkapuhoz, ami szintén be van deszkázva. Minden fal tele van firkálva, a legtöbb firka olvashatatlan, és kupacokban áll a szemét a gyep helyén. Megint kiugrom a Kisbuszból még mielőtt megállnánk. Körbefutok a Ház körül, keresem a hátsó ajtót, vagy egy rést a bedeszkázott ablakokon, vagy bármit. Meglátok egy lefelé vezető lépcsősort és az aljában egy ajtót. Az ajtót bedeszkázták, de úgy néz ki, mintha meg lehetne mozdítani. Lemegyek a lépcsőn és üvegtörmeléken, piszkos sörös dobozokon, üres üvegeken, égett fóliákon, üres fecskendőkön, gyufásdobozokon és széttört öngyújtókon gyalogolok át. Megfogom a deszkát és félretolom. Belépek a Házba. A Ház egy roncs, egy kibaszottul szétroncsolt roncs. Mindenütt szemétkupacok és ázott matracok fekszenek a Folyosókon és a Szobákban. Piszkos csövekből bűzös lé csöpög. Hallom a falon futkározó patkányokat, és látom a szarkupacokat a sarkokban, a levegőben záptojás- és dögszag keveredik, amitől összerezzenek, összehúzom magam, és visszatartom a lélegzetemet. Gyorsan mozgok, űz a szar és a bűz, átmegyek egy Folyosón, és fölmegyek az első lépcsősoron, amit meglátok. Koromsötét van a lépcsőházban, ezért óvatosan lépkedek. Rálépek egy sörös dobozra, és összepréselődik a lábam alatt. Hallom, ahogy szétszaladnak a patkányok, hallom, hogy vinnyognak és sivítoznak. Megfogom a Korlátot, de a Korláton egy sűrű, nedves és hideg valami van, elengedem. Az első lépcsősor tetején egy üres szemétvödröt látok, amit felgyújtottak. Látom a korom és a hamu körvonalait. Kikerülöm. Megyek tovább felfelé. Egyre tisztul minden, ahogy megyek felfelé, de még így is gusztustalan. A második lépcsősor tetején már emberi zajokat hallok. Lépéseket, halk beszédet, mély belégzéseket és hosszú kilégzéseket hallok. Egy fáklya sercegését. Nevetést, ami nem vidám nevetés. Magas és éles hangú vihogás, olyan mint a Boszorkánynevetés. Visszhangzik, visszhangzik, visszhangzik. Felérek a harmadik emeletre. Belépek egy Folyosóra, ami jobbra és balra is vezet. Balról egy erős férfi hang azt üvölti, ki a fasz van itt, a Kurva Anyját, ki a fasz van itt.

Elindulok felé. Most azt üvölti, mondd már meg, hogy ki a fasz van itt. Nem szólok egy szót sem. Csak megyek, befeszítem magam, és készen állok a bunyóra. Azt üvölti, megbaszlak te Kurva, megbaszlak. Közelebb megyek, felkészülök. Csend lesz, csak a fáklya serceg. Tudom, hogy két ajtóval beljebbről jött a hang. Ökölbe szorítom a kezem, összeszorítom az állkapcsom, rángatóznak az izmaim. Előremegyek, és belépek a Szobába. A távolabbi falnak támaszkodva egy sovány öregember ül, úgy néz ki, mint egy kísértet. A haja csapzott, a bőre olyan szürke, hogy nem látni, melyik fajhoz tartozik, ez a szín akkor alakul ki, ha valaki több hónapig nem tisztálkodik. Fogatlanul vigyorog és egy pipát szorongat, hosszú, vékony, forró és vörösen izzó üvegpipát. Látom, ahogy a pipa égeti a kezét. A fáklya a másik kezében van, rám céloz vele, mintha fegyver lenne. A crack keserédes, borsmentás, benzines szaga betölti a Szobát. A szag csúfot űz belőlem és feldühít, szeretném megízlelni a szagot, de Lillyt jobban akarom, mint a nagyszerű és borzasztó kristályt. A férfira bámulok, és ő beszélni kezd. Nincs nálam kristály. Semennyi sincs. Hátralépek. Nincs nálam, nincs nálam, ne vedd el a kristályomat, ne vedd el. Kilépek az ajtón. Nekem nincs kristályom a Kurva Anyád, nincs nálam, te mocskos fehér Ördög, te mocskos fehér Disznó. Visszafelé indulok. Félúton a lépcsőház felé, amikor már halkulni kezd a hangja, az öreg megint azt üvölti, ki a fasz van itt, a Kurva Anyját, ki a fasz van itt. Nem törődöm vele. Ki a fasz van itt, a Kurva Anyját, ki a fasz van itt. Elindulok a másik Folyosón. Az üvöltözésen túl új zajokat is hallok. Egy másik sercegést, vihogó nevetést, parkettanyikorgást, belégzést és kilégzést. Kinyitok egy másik ajtót. Három nő és egy férfi ül a földön a Szoba közepén. Szemük tágra nyitva, a tekintetük üres. Az egyik nő beleszív a pipába. Olyan erősen szívja, hogy behorpad a pofazacskója. Befejezi, átadja a pipát a mellette ülő nőnek, az átveszi, odatartja a fáklyát a pipa végéhez és beleszív. Nem szólok hozzájuk, és ők se szólnak hozzám. Akarom azt a pipát, meg tudnék halni azért a pipáért, kitartás, nyomás innen. Ahogy az ajtóhoz érek, megint hallom a vihogást. Becsapom az ajtót, és továbbmegyek a Folyosón. Csend van. Az öreg abbahagyta az üvöltözést. Csak én keltek zajt, ahogy átgyalogolok az öreg deszkákon, a megsárgult újságokon és az üvegszilánkokon. Minden Szobába benézek, de mindegyik üres. Próbálom leküzdeni a vágyat, hogy visszamenjek egy kis kristályért, de másodpercenként erősebb lesz bennem. A Folyosó végéhez közeledem, és egy férfi hangját hallom, aki azt mondja, ó Bébi, ez az Bébi, szopjad Bébi, szopd a nagy kövér farkam. Közben köpést hallok, és hogy egy száj ide-oda, ide-oda, ide-oda mozog a nyálas húson. Tombolni kezd bennem a Düh, de emlékeztetem magam arra, hogy visszaszerezni jöttem, nem verekedni. Azért vagyok itt, hogy visszaszerezzem és lekopjunk. Egyre

növekszik bennem a vágy. Visszaszerezni és lekopni. Olyan kibaszott gyorsan, ahogy csak bírok. A Folyosó végéhez érek, és megállok egy ajtó előtt. Bentről azt hallom, hogy ó, igen, te kis Kurva, jól csinálod, szívd ki mind, szívd ki mind te kis Kurva. Kinyitom az ajtót, belépek a Szobába, és ott térdel, az arca egy öregember ölébe temetve. Mellette egy pipa és egy fáklya van a padlón. A férfi oldalra néz, azt mondja, mi a fasz van, Lilly fölnéz és megérti. Szemeiben mohó vágy, kiéhezett őrület, iszonyatos szégyen és totális ragaszkodás a crackhez. Hanyatt vágódik a férfi mellett, akinek a bokáján van a nadrágja, és azt üvölti, mi a faszt keresel itt. Nem foglalkozom vele, Lilly felé indulok, én érte jöttem. Látom a szemem sarkából, hogy a férfi egy üvegért nyúl, megállok, megfordulok, és egy lépést teszek felé. Ütéstávolságon belül van, és üveg van a kezében. Ütök. Gyors, kemény balhorgot nyomok az arcába. Megszédül tőle, én még egy lépést teszek előre. A falnak esik, és rábámulok. Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Visszabámul rám. Tágra nyitja a szemét. Megijedt. Vidd a cuccaidat, és takarodj a picsába. Kezdi felhúzni a nadrágját, körülnéz a földön, hogy milyen holmija van még. Lilly felé fordulok, a zacskó cracket és a pipát szorongatja a kezében, és hátrakúszik az egyik sarokba. Felé nyújtom a kezemet. Gyere ide, Lilly. Hátrafelé kúszik, és megrázza a fejét. Gyere már. Hazamegyünk. Bent van a sarokban, és az anyagot szorongatja. Rázza a fejét. Itt hagyjuk ezt a szart és Hazamegyünk. Szorongatja, rázza a fejét, a szeme elszállt, ő is elszállt. Megszólal. Nem. Felé lépek egyet. De. Hallom, hogy a hátam mögött kimegy az öregember. Megrázza a fejét. Menj innen. Nem megyek el nélküled. Ordítani kezd. Tűnj innen a picsába! Előrelépek. Nem. Mélyebbre húzódik a sarokban, a zacskót és a pipát szorongatja. Tűnj innen a picsába! Előrelépek, előrehajolok és átkarolom. Vonaglik, megpróbál ellökni, verekedni próbál. Szorosan átkarolom, stabilan állok és felhúzom a földről. Gyere már.

Morog, hörög, vonaglik, verekszik. Tudom, hogy a drog, a crack, a kristály verekszik velem. Tudom, hogy ez nem ő. Tudom, hogy ha sokáig várok, akkor legyőzöm. Gyere már. Hazamegyünk. Megpróbál ellökni. Verekedhetsz velem nyugodtan, akkor is Hazamegyünk. Keményebben próbálkozik. Keményebben. Keményebben. Felemelem a hangom. Fejezd be a kibaszott verekedést. Hazamegyünk. Van még egy utolsó ijedt dühkitörése, ütöget és lökdös, aztán abbahagyja. Elernyed. Érzem a pipát és a zacskót a mellemen. Érzem, hogy lepottyannak, hallom, hogy koppannak a padlón. Arra gondolok, hogy fel kéne venni, kibaszott erős bennem a vágy, de várok. Addig várok, amíg el nem múlik. Várok. Sírni kezd, a vállamra borulva zokog. Összetört, és a drog is összetört, mozdulatlanul állok egy pillanatig, hogy megvizsgáljam. Átkarolom, megfordítom és elindulok vele az ajtó felé. Kimegyünk a Folyosóra, és elindulunk a lépcsőház irányába. A Kísértet újra üvöltözik, és a vihogás is visszatért. Átölelem a síró Lillyt, és elindulunk lefelé a lépcsőn, lassan és óvatosan, ha elengedném, akkor elesne. Összetört, el van veszve és be van tépve, nem tudja, hogy mi történik. Ha elengedném, akkor elesne. Leérünk a lépcsősor aljára, végigmegyünk a Pincén, bűz és bűz, kint felcaplatunk a lépcsőn vissza az éjszakába. Megkerüljük a Házat. A Kisbusz ott áll elöl. Hank kiszáll és elénk jön. Jól van a Lány? Nincs. Kinyitja az ajtót. Gyorsan vissza kell vinnünk. Felemelem és berakom a Kisbuszba. Köszönöm. Becsukja az ajtót. Lillyvel a karaimban ülök, és ő sírdogál a vállamon. Lincoln megfordul és ránk néz. Crack? Aha. Bólint, nem szól többet és visszafordul. Hank kinyitja a vezetőoldali ajtót, beszáll a volán mögé, beindítja a Kisbuszt, és eltávolodunk a Háztól. Hank olyan gyorsan hajt, ahogy csak lehet, de okosan csinálja. Lilly kezd lejönni a crackről. Remeg és izzad, percenként elveszti és visszanyeri az eszméletét és az eszét. Amikor magához tér, a szeme tágra van nyitva és ideges. Nem tud egy pontra nézni, és pislog, és az egész arca megmozdul, amikor pislog, pislog, pislog. A zacskó crackről, egy nagy tűzről és egy férfiról gügyög, aki Atlantiszról jön érte. Amikor nem gügyög, akkor sír. Amikor öntudatlan, akkor rángatódzik,

nyöszörög, mintha apró áramütések rohannának végig a testén. A lába remeg és rúgkapál, a karja reszket, olyan erősen szorítja az ingemet, hogy elszakítja. Néha káromkodik, mint aki Kurvával van, azt mondja, baszódj meg, Kurva Anyád, vagy istenverte kibaszott Kurva. Ülök és átkarolom. Válaszolok neki, bár tudom, hogy nem hall engem. Amikor ébren van, akkor se érzékel semmit, csak annyit, hogy be volt tépve és most nincsen. Jön le az anyagról. Átkarolom. Csak azt akarom, hogy visszatérjen. Lehajtunk az Autópályáról, és befordulunk a Klinikára vezető útra. Lilly végre felismeri, hogy hol vagyunk. Belém csimpaszkodik, érzem, ahogy a körmét belevájja a karomba, a húsomba, a szemembe néz, a szeme tele félelemmel, félelemmel, félelemmel, és mióta a Kisbuszban vagyunk, most először mond valami értelmeset. Félek. Nincs mitől félned. James, félek. Minden rendben lesz. Nem akartam ezt csinálni. Tudom, hogy nem akartad. Csak nem bírtam leállítani magam. Már vége. Nagyon félek. Most már Otthon vagyunk. Minden rendben lesz. Leparkolunk a Klinika Bejárata előtt. Megáll a Kisbusz. Hank és Lincoln kiszállnak, Lincoln kinyitja a hátsó ajtót, felsegítem Lillyt az ülésről, átkarolom és kiszállunk. Lincoln beszél. Innen mi visszük őt. Hova viszik? A Detoxba. Mennyi időre? Valószínűleg egy napra. Vigyázzanak rá nagyon. Vigyázunk. Felénk nyúl, Lilly erősebben kapaszkodik. Azt mondom, minden oké, ideje elindulni, és hogy szeretem. Sírni kezd. Finoman Lincoln felé tolom, aki megfogja az egyik vállát, Hank átsétál a másik oldalára. Amikor már átvették tőlem, és biztosan támaszkodik a karjukra, Lincolnra nézek. Köszönöm. Bólint. Menjen lefeküdni. Aludjon itt holnapig, ha akar, aztán jöjjön be az Irodámba, ha felébredt. Oké. Hank beszél. És ne aggódjon miatta, rendbe fog jönni.

Kezdek kibukni. Nagyon köszönöm mindkettőjüknek. Köszönöm. Lincoln bólint, Hank azt mondja, nincs mit. Megfordulnak és elindulnak a Klinika Orvosi Szárnya felé Lillyvel, aki megint összefüggéstelenül gügyög. Figyelem őket, folyik a könnyem, visszatartom a zokogást. Tudom, hogy jó kezekben van és rendbe fog jönni, de a látvány összetöri a kibaszott szívemet, kiborít, meg akarok halni azért, hogy ő élhessen. Figyelem, ahogy elsétálnak, és sírok. Eltűnnek az Orvosi Osztályon. Egyedül állok a Bejárat előtt, kezembe temetem az arcomat és sírok. Hideg sötét van az éjszaka kellős közepén, és semmi mást nem tudok tenni, csak sírni. Elhagyom magam. Miatta, a fájdalmai miatt, és a Világ miatt, amit mi ketten teremtettünk. Odaadnám az életemet, ha ez valamennyit segítene rajta. Feláldoztam volna magam ma este, és feláldoznám magam a jövőben is. Ha ez változtatna valamin, akkor odaadnám neki az életem. Tudom, hogy nem változtatna semmin. Sírok. Abbahagyom a sírást, megfordulok és bemegyek. Egy nő ül a Portánál, köszönünk egymásnak, és elindulok az Osztályra. A Folyosók csendesek és üresek, mindenki alszik, odaérek a Szobámhoz, kinyitom az ajtót és halkan belépek. Miles ágyban van, nem ég a villany. Levetkőzöm, és bemászom az ágyamba a takaró alá. Megint sírni kezdek. Halkan sírok. Lillyre gondolok és sírok. Ez minden, amit tehetek. Sírok.

Lilly mellett ülök a Szobában. Az egyik kezemben egy megtömött pipa, a másik kezemben egy üveg Thunderbird. A lábam közt egy fáklya van a földbe szúrva. Addig szívok és iszom, amíg mindent elfelejtek. Imádom és utálom. Az öregember is velünk van. Lillyvel élvezkedik. Ülök és figyelem. Ülök és szívok. Ülök és iszom. Csak a pipa érdekel. Csak az üveg érdekel. Tehetetlen vagyok. Imádom és utálom. Az álom annyira valóságos, amennyire egy álom valóságos lehet, látom, hallom, érzem és tapintom. Kívülről és belülről. Olyan a kép, mint egy filmen, és sztereóban jön a hang. A testemben valódi a crack és a bor, az agyamban is valódi a crack és a bor. Az öntudat és az öntudatlanság, a józanság és az őrület között csónakázom. Imádom és utálom. Imádom és utálom. Lemondok az alvásról. Kiszállok az ágyból. Kimegyek a Fürdőszobába. Beállok a zuhany alá, és lemosom magamról az összes tegnapi piszkot. Hosszú ideig zuhanyozom. Felöltözöm, kimegyek a Szobából, töltök magamnak egy csésze kávét, és lemegyek a lépcsőn Lincoln Irodája felé. Csoportfoglalkozás van az Alsó Szinten, és ahogy elmegyek mellettük, érzem, hogy mindenki engem bámul. Nem nézek rájuk. Nem veszem észre őket. Elsétálok a Telefonfülke mellett, és bemegyek a rövid Folyosóra. Az ajtó nyitva áll, Lincoln az íróasztalánál ül, és a Kék Könyvet olvassa, a Nagy Könyvet, az Anonim Alkoholisták Bibliáját. Rám néz, amikor belépek, és beszélni kezd. Üljön le. Leülök vele szemben. Jól aludt? Nem. Rosszat álmodott? Aha. Gondoltam, hogy ez lesz. Miért? Mert a közelébe került. Ez történik ilyenkor? Velem is, pedig már tizennégy éve túl vagyok rajta. Szerintem ezt az árat nekem is meg kell fizetni. Szerintem is. Lincoln rám bámul egy pillanatra. A legtöbb beszélgetésünkkel ellentétben, most nincs se harag, se bírálat a szemében. Felemeli a könyvét és beszél. Olvasta ezt valamikor? Aha. Mit gondol róla? Nem tetszett. Nem éreztem igaznak. Sokat töprengetem ezen a tegnap éjjel történtek miatt. Miért? Mert elméletileg maga nem lehetne képes arra, amit megtett.

Azért, mert a könyv ezt írja? Nem, hanem azért, mert a könyvből merített hitem ezt mondja. Én nem hiszek benne, tehát nem kötnek a Szabályok sem. Kinek a Szabályait tartja be? A sajátomat. És mik ezek? Csak egy szabály van: Ne csináld. Nem számít, hogy mi történik, nem számít, hogy mennyire kívánod, ne csináld. Gondolja, hogy ez működni fog? Igen. Hosszú távon is? Igen. Én próbáltam már így. Hogy ment? Háromszor megbuktam vele. Mi történt? Speedfüggővé váltam. Anyagoztam, aztán elmentem Elvonókúrára, lehúztam néhány napot, de egyáltalán nem figyeltem arra, amit mondtak nekem. Azt gondoltam, erősebb vagyok, mint a függőségem, és amikor kimentem, az első alkalommal visszaestem, ahogy a közelébe kerültem. Hogyan lett józan? Végül leszoktam. Idejöttem, figyeltem, azt tettem, amit mondtak, megértettem Isten létét, a kezébe adtam az életemet, és végigcsináltam a Tizenkét Lépést. Ez mentett meg. Ez jó dolog. Igen, az volt. Mosolyog, rám néz egy pillanatra. Lenéz a könyvére, aztán visszanéz rám. Nem gondoltam volna, hogy végigcsinálja ezt a tegnapi éjszakát. Nem? Rengeteg hülye dumát hallok itt, és a legtöbbről ki szokott derülni, hogy semmi több, csak hülye duma. Nem tudtam volna úgy tovább élni, hogyha nem segítek. Az eddigi kapcsolatunk alapján nem hiszem, hogy túl nagyra értékeli, amit mondok, de büszke vagyok magára. Köszönöm. Én nem tudtam volna megtenni. Nem mentem volna utána. Nem mentem volna be a Buszpályaudvarra, és halál biztos, hogy nem mentem volna be a Házba. Miért mondja ezt? Kockára tette az életét, talán komolyabban is, mint gondolja, csak azért, hogy megmentsen valaki mást. Én is megmentem az Embereket, vagy legalább megpróbálom megmenteni az Embereket, de ez egy olyan szabályozott és működőképes Módszer alapján történik, amelyben semmit sem kell kockáztatnom. Nem tudom, mit látott tegnap éjjel, és kikkel találkozott, de el

tudom képzelni, milyen lehetett, és tudom, hogy nem volt könnyű. Nem hiszem, hogy én megtettem volna. Feltételezem, hogy az Állását kockáztatta, amikor értem jött. Lehetséges, de ezt azért tettem, mert maga hajlandó volt mindent kockára tenni, és ehhez képest az Állásom nem nagy dolog. Sokat tett értem, és ezért hálával tartozom. Sok mindennel tartozom. Tegyen meg két dolgot, és akkor kiegyenlíti a tartozását. Mit? Szeretném, ha jól kijönnénk egymással, ameddig még idebent van. Sokat fogok tenni ezért, és szeretném, ha maga is tenne érte. Mosolygok. Nem probléma. Mi a második? Tegnap éjjel azt mondta, bebizonyítja, hogy tévedek. Igen? Tegye meg. Bizonyítsa be, hogy tévedek. Mosolygok. Halálbiztos, hogy meg fogom próbálni. Rám bámul. Ne csak próbálja. Visszabámulok, bólintok. Úgy lesz. Feláll. Kezet fog velem? Felállok. Persze. Előrenyúl, én is előrenyúlok, találkozik a kezünk. Erősen és határozottan kezet fogunk, egymás szemébe nézünk, és kölcsönös tisztelet alakul ki közöttünk. Visszahúzzuk a kezünket, és megszólalok. Meg szabad kérdeznem, hogy van Lilly? Jól van. Mi fog történni vele? Ma még az Orvosi Osztályon tartják. El fogja kezdeni a Programot, és megint elölről kell végigcsinálnia mindent. Próbáljuk felvenni a kapcsolatot a Nagymamájával, mert a Szabályok szerint, ha egy Beteg elmegy és visszajön, akkor ki kell fizetni az új terminust. Továbbra sem engedélyezzük, hogy bármiféle kapcsolatba lépjen vele, de el fogom mondani az új fejleményeket, ha akarja. Akarom. Akkor vegye úgy, hogy ez volt az első alkalom. Ha találkozik vele, mondja meg neki, hogy szeretem. Mosolyog. Megmondom. Köszönöm.

Vissza kellene mennie. Oké. Keressen meg, ha szüksége van valamire. Rendben. Köszönöm. Bólint. Köszönöm. Megfordulok és kisétálok. Végigmegyek a rövid Folyosón, és besétálok az Osztályra. A Csoportfoglalkozás véget ért, az emberek ebédelni indulnak. Meglátom Leonardot és Milest, együtt megyünk az Ebédlőbe. Útközben megkérdezik, hogy hol jártam, elmondom nekik, és mindketten megdöbbennek. Megdöbbennek attól, amit Lilly tett, és amit én tettem, hogy rátaláltam és visszahoztam, és attól is, hogy Lincoln és Hank segítettek nekem. Megkérdezik, hogy nehéz volt-e, azt mondom, igen. Megkérdezik, hogy még egyszer megtenném-e, azt mondom, igen, és értük is ugyanezt tenném. Miközben tálcát veszünk és ételt kapunk, a mai különlegesség sertésborda spanyol zöldséges rizzsel, megkérdezik, hogy van Lilly, és mi fog történni vele. Elmondom nekik, bár kihagyom a dolog pénzügyi részét, mert arról nem nekem kell beszélni. Azt mondják, ha bármiben segíthetnek, akkor szóljak. Megköszönöm nekik. Leülünk a sarokban álló asztalhoz Ted és Matty mellé. Matty előtt egy halom újság hever, keresi bennük a ma esti mérkőzésről szóló cikkeket. Az újságírókról beszél miközben olvassa a cikkeiket, a legtöbbet még bunyós korszakából ismeri, és akikkel nem ért egyet, azokat büdöshurkának, farházinak és falszopónak nevezi. Tudjuk, hogy azért teszi ezt a sok erőfeszítést, mert le akar szokni a káromkodásról, és jót nevetünk rajta. Leonard megkérdezi tőle, hogy miért nem használja a valódi szavakat, Matty azt válaszolja, hogy már három napja nem beszél az Ördög nyelvén, és nem fog újra káromkodni egy fonnyadt kiaszott bunyó miatt. Ebéd után elmegyünk az Előadásra. Kártyázunk a hátsó sorban. Leonard nyeri el az összes pénzt, de visszaadja miután befejeztük. Kimegyünk az Előadóból, az ajtó előtt meglátom Kent, mellette áll Randall, az Ügyvéd, aki az ügyemet intézi. Randall szemébe nézek és megszólalok. Van valami újság? Beszélhetnénk Ken Irodájában? Azt mondom, igen, és elindulunk Ken Irodája felé. Minden lépésnél egyre nehezebb lesz a lábam, és kezd felemészteni a rettegés. Figyelem Ken és Randall mozgását, abban reménykedem, hogy elcsípek valami jelzést a sorsommal kapcsolatban, de nem látok semmit. Megyünk előre, a lábam egyre nehezebb, és egyre jobban félek. Úgy érzem magam, mintha egyenesen a börtöncellámba sétálnék. Ken kinyitja az ajtót, leül az íróasztala mögé, Randall és én szembe ülünk vele. Randall egy dossziét tart az ölében, kinyitja, rám néz, és elmosolyodik. A legrosszabbra számítok, ezért idegesít a mosolya.

Beszél. Nem igazán akarom tudni, de mindig furdalni fog a kíváncsiság, ha nem kérdezem meg. Kivár, hogy válaszoljak erre valamit. A szemébe bámulok. Félek és ideges vagyok, és szeretném, ha folytatná. Megint elmosolyodik. Kik a barátai? Mit? Ki tette mindezt magáért? Fogalmam sincs, hogy miről beszél. Nevet. Mondja már el! Kezdek méregbe gurulni. Nem tudom, hogy mi a faszról beszél. Ken megszólal. Nyugodjon meg, James. Ebbe kurvára ne szóljon bele, Ken. Randall rám néz. Ma reggel azt az ajánlatot kaptuk, hogy háromtól hat hónapot kell letöltenie a Megyei Fogdában, és három év Próbaidőt kap. Minden bűncselekményét átminősítették vétségnek, és ha gond nélkül kibírja a Próbaidőt, akkor törölni fogják a Priuszát is. Mosolygok. Ilyen nem létezik, bazmeg! Bólint. De. Ilyen létezik, bazmeg. Nevetek. Mi történt? Az Ügyész azt mondta, felmerültek problémák, kiderült, hogy hiányzik néhány bizonyíték, és hogy egy páran felhívták telefonon a maga érdekében. Amikor a részletekről kérdeztem, azt válaszolta, nem mondhat többet. Megint nevetek. Iszonyúan örülök neki. Mikor kell bemennem? El akarja fogadni? Naná, bazmeg. A hirtelen történt változások miatt lehet, hogy esélye lenne a Tárgyaláson. Túl akarok lenni rajta. Megértem. Akkor elkezdem a papírmunkát. Mikor kell bemennem? Azt hiszem, tíz napon belül kell jelentkeznie. Mosolygok. De jó, bazmeg! Ken beszél. Hihetetlen, hogy ennyire örül annak, hogy Fogdába megy.

Azért örülök, mert háromtól hat hónap egy Megyei Fogdában, az kibaszott gyerekjáték. Az is Fogda. Ott is be lesz zárva. De nem Börtön. A Fogdában egy csomó ittas vezető és Díler lesz, meg olyanok, akik megverték a feleségüket. Velük nem lesz semmi problémám. Akkor is egy Fogda. Gyerekjáték lesz. Randall beszél. Van valami elképzelése arról, hogy történhetett ez? Mosolygok. Van egy elképzelésem. Elmondaná nekem? Azt hiszem, hogy azok az emberek, akikre gyanakszom, nem örülnének neki, ha elmondanám. Ezt megértem. Becsukja a dossziét és feláll. Elhozom a papírokat, ha már mindent megkaptam. Felállok. Köszönöm szépen minden segítségét. Azt hiszem, van még néhány ember, akiknek több köszönettel tartozik, mint nekem. Nekik is meg fogom köszönni, de magának is köszönöm. Nincs mit. Kezet fogunk, Randall kimegy, és én visszaülök. Ken egy dossziéba pillant, aztán rám néz. Joanne és én ma reggel átnéztük a Programját, és azt gondoljuk, készen áll a nálunk elvégezhető két utolsó lépésre, ez pedig a Negyedik Lépés és az Ötödik Lépés. Nem gond, hogy még nem fejeztem be a többit? Be fogja fejezni valaha is? Nem. Akkor beszéljünk a Negyedikről és az Ötödikről. Oké. A Negyedik Lépésnél egy bátor, szókimondó és átfogó erkölcsi Leltárt készítünk önmagunkról. Az Ötödik Lépésnél elfogadjuk Istent, elfogadjuk saját magunkat, és elfogadunk egy másik emberi lényt, aki az összes rossz természetünkkel rendelkezik. Amit Meggyónok. Igen. Jól hangzik, az Isten elfogadását leszámítva. Azt tanácsoljuk, hogy amikor az erkölcsi Leltárt készíti, írjon le mindent. Oké. Azt tanácsoljuk, hogy amikor beismeri a bűneit, azt pap előtt tegye.

Miért? Mert van benne tapasztalatuk. Igyekeznek nem ítélkezni, és próbálnak elfogulatlanok maradni. A legtöbb ember szerint ez a legjobb módszer. Magam elé nézek, gondolkodom, emlékezem. Mély levegőt veszek. Ken beszél. Megpróbálhatok keresni valaki mást is. Jó lesz így. Mikor lesz ez az egész? Attól függ, hogy mennyi idő alatt készíti el a Leltárt. Megcsinálom holnapra. Általában három-négy nap alatt írják meg az emberek. Én tudom, hogy mit akarok mondani. Ebből ne csináljon viccet, James. Nem fogok. Ígérem. Megfelel magának, ha az Ötödik Lépést holnapután teszi meg? Ez jól hangzik. Akkor lefoglalok egy Szobát magának. Gondolja még át, hogy Papot szeretne vagy másvalakit. Jó lesz a Pap. Ha van még kérdése, keressen meg. Oké. Felállok, megköszönöm neki és kimegyek. Visszasétálok az Osztályra, ahol Lincoln csoportfoglalkozást tart a Visszaesés Megelőzéséről és az Indítóokok Felismeréséről. A tábla előtt áll és beszél. A férfiak előtte ülnek a kanapékon és a székeken. Keresek egy helyet, hogy leüljek. Az egyik kanapén két üres hely van egy férfi jobb és bal oldalán. Új ember, ezt a férfit még nem láttam soha. Hosszú, kócos, feketére festett haja van. Fekete bőrnadrágot hord, és fekete pólót, amit egy csontváz díszít. A bal karja hiányzik, és a jobb karját frissen amputálták a könyöke feletti ponttól. A maradék csonkot bekötözték, és műanyag sínpólyába van rakva, ami kiáll a pólója alól. A sín a mellkasa fölött tartja a karját, párhuzamosan a földdel. Vörös kígyó van a széles nyakára tetoválva, és úgy tűnik, a szemhéjának az alja feketére van tetoválva. A szeme fakóbarna. Egyenesen előrebámul. Mozdulatlan a tekintete. És teljesen üres. Másik hely után nézek, de nincsen. Leülök a férfi mellé, és próbálok odafigyelni, hogy mit mond Lincoln, de nem megy. Kényelmetlenül érzem magam a férfi mellett, és a szemem sarkából őt figyelem. A megcsonkított jobb karját nézem. A kötés tiszta, de a széle alatt kilátszik a világoskék bőre, ami tele van zöldes foltokkal. A nyakát nézem, és követem a kígyó vonalait. A kígyó feje az Ádámcsutkáján van, szélesre tátja a száját és sziszeg. A farka eltűnik a tarkója alatt a hátán. Belenézek az arcába. A bőre halványsárga, mintha most múlna el a sárgasága, apró sebek vannak az arcán, mintha megvágta volna magát üvegszilánkkal vagy borotvapengével, és olyan hegesedő lyukak vannak a szemöldökében, az ajkában, az orrában és a fülén, amelyekben valamikor ékszereket hordott.

A látványnál sokkal rosszabb a szag, ami körülveszi. A férfinak olyan rothadás szaga van, mintha már régóta haldokolna vagy már meghalt volna benne valami. Szinte látom a bűzt, és amikor kilélegzik, és a lehelete elhagyja a testét, akkor ugyanilyen elviselhetetlen bűzt érzek. Savanykás és kicsit vegyszer szagú, öreg és hihetetlenül mocskos. Olyan, mintha szennyvíz és fáradt olaj keverékével mosott volna fogat. Olyan, mintha ezt is évek óta tette volna utoljára. Nem én vagyok az egyetlen, aki észreveszi ezt a szagot. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a férfit bámulja. A Teremben mindenkinek, még Lincolnnak is leköti a figyelmét. Néhányan a szemük sarkából figyelik, akárcsak én. Néhányan egyenesen őt bámulják. Azok, akik közel ülnek hozzá, összerezzenek, és legyezni kezdik a levegőt maguk előtt, hogy eltűnjön a szag. Azok, akik távolabb ülnek, előrehajolnak, furcsán kitekerednek a székeken, és folyamatosan a levegőbe szimatolnak, hogy biztosak legyenek benne, vajon tényleg azt a szagot érzik-e, amit éreznek. Tényleg. Kibaszott büdös. Valami meghalt és lassú bomlásnak indult benne. Mielőtt véget ér a foglalkozás, Lincoln azt mondja, a délutánunk további része szabad, a vacsora pedig fél hétkor itt lesz az Osztályon. Valaki megkérdezi, hogy miért, erre azt mondja, várjunk, és meglátjuk mi lesz, aztán elenged minket. A legtöbb férfi gyorsan felkel. Kimennek a Teremből, vagy olyan részébe mennek, ahol nem ilyen erős a bűz. Felállok és odamegyek Leonardhoz és Mileshoz, akik egymás mellett ülnek a falnál. Odaérek hozzájuk, felpillantanak rám. Mosolygok és megszólalok. Köszönöm mind a kettőtöknek. Egymásra néznek. Összezavarodnak. Újra rám néznek, és Leonard beszél. Mit? Most voltam az Ügyvédnél, aki a disznóságaimmal foglalkozik. Miles beszél. És? Megint mosolygok. Háromtól hat hónap a Megyei Fogdában. Tíz napon belül kell jelentkeznem. Leonard mosolyog, Miles beszél. Boldog vagy ezzel a büntetéssel? Bólintok. Igen. Nagyon boldog vagyok. Miles bólint. Rendben. Azt gondolom, mind a kettőtöknek köze van ehhez, ezért akarom megköszönni. Leonard Milesre néz, Miles Leonardra néz. Leonard beszél. Tettél ezért valamit? Miles megrázza a fejét. Nem. És te? Leonard megrázza a fejét. Nem, én se tettem semmit.

Miles mosolyog. De ha tettél volna, akkor se beszélnéd meg velem, hiszen a törvényszék két ellenkező oldalán állunk. Leonard mosolyog. Az kibaszott biztos. Még attól is ideges leszek, amikor az időjárásról beszélgetek veled. Miles nevet. Megszólalok. Tehát így játsszuk ezt a játékot? Mindketten rám néznek. Mindketten mosolyognak. Miles beszél. Gondold azt, hogy egy nagyon szerencsés fiatalember vagy, James. Leonard bólint. Kibaszott nagy szerencséd van. Mosolygok. Köszönöm. Miles feláll, és azt mondja, telefonálnia kell néhányat, Leonard feláll, és azt mondja, sok dolga van még vacsora előtt. Felmegyek a lépcsőn, a Szobámhoz sétálok, kinyitom az ajtót, leülök az ágyamra, és előveszem a könyvemet. Hiányzott már a kis kínai könyvem. Negyvennégyes. Rang, vagy élet: melyik főbb? Kincs, vagy élet: melyik több? Szerzés, vagy vesztés: melyik túlélhetőbb? Aki sokat szerzett, sokat vesztett; aki sokat gyűjt, több kárt szenved. Aki megelégszik, kudarc nem éri, aki megtorpan, veszély nem éri, a maradandóságot éli. Harminchatos. Amit összenyomnak, kiszélesedik, amit gyengítenek, megerősödik, amit megölnének, nem marad meddő, aki lopna, az lesz a vesztő. De épp ezt nem értik. A gyenge legyőzi az erőseket, a lágy a keményet. A hal megfúl, ha elhagyja a mélyet. Az állam éles fegyvereit ne villogtassák a népnek. Hetvennégyes. Ha a nép nem fél a haláltól, ki rémíthetné a halállal? Aki akarja, hogy a nép rettegjen a haláltól, s azt hiszi, ez jó: megfogni, megölni való. Ki mer? A halált örök erő intézi, s aki a gyilkolást helyette végzi, mintha elfoglalná az ácsmester helyét: aki az ácsmester helyett hasogat, gyakran megsebzi kezét. Harminchármas. Okos, aki érti az embereket; aki önmagát érti: ihletett. Hatalmas, aki másokat legyőz; aki önmagát legyőzi: erős. Aki törekszik: nincs híján akaratnak; aki megelégszik, gazdag. Aki nem veszti természetét: hosszú életű; aki nem veszti emlékezetét: örökéletű. Ez a kis könyv táplál engem. Olyan táplálékkal táplál, amiről nem is tudtam, hogy létezik, olyan táplálékkal táplál, amit meg akartam kóstolni, de még sose kóstoltam meg, olyan táplálékkal, ami fejleszt, kiteljesít és életben tart. Olvasom, és táplál. Egyszerű fogalmakkal láttatja az életemet, egyszerűen olyan, amilyen, és ezen egyszerű fogalmak segítségével el tudok igazodni az életemen. Nem bonyolult, kivéve ha én túlbonyolítom. Csak akkor bonyolult, ha megengedem neki. Egy másodperc nem több egy másodpercnél, egy perc nem több egy percnél, egy nap nem több egy napnál. Elmúlnak. Minden dolog és minden idő elmúlik. Nem kell se erőlködni, se félni, nem kell uralkodni, se

elveszíteni az uralmat. Nem kell harcolni, se feladni a harcot. Fel kell fogni, és ki kell bírni. Ha felfogod, akkor kibírod. Leteszem a könyvet, és becsukom a szemem. Nem érzem a nyugalmat, és nem érzem a káoszt. Nem reménykedem, de nem is hiányzik. Nem vagyok feszült, és nem sietek. Nem érzem, hogy elrohanna az idő, egyszerűen csak úgy múlik, ahogy múlnia kell. Ami meg fog történni, az meg fog történni. Egyszerűen ilyen az élet, és ilyen események történnek az életben. Elfogadom, hogy ebben a pillanatban nyugodtan, mozdulatlanul és csukott szemmel fekszem az ágyamban, és ugyanígy elfogadom majd az életem többi eseményét is, amelyek következnek. Megbirkózom majd velük. Jó és rossz is fog következni. Ugyanúgy elfogadom majd őket, mint ahogy most elfogadom magamat. Hagyom, hogy bekövetkezzenek. Kinyitom a szemem, felveszem a könyvet és tovább olvasom. Olyan szavakat olvasok, mint harmónia, elégedettség, állandóság, világosság, ős-forrás, táplálás. Olyan szavakat, mint vigasság, legfőbb jó, bölcs ember, tünemények őse. Azt olvasom, manapság szeretet nélkül merészkednek, mérték nélkül vezérkednek, tartózkodás nélkül hatalmaskodnak: ezért elpusztulnak. Azt olvasom, aki teste-lelke egységét megőrzi, azt a kétség nem bonthatja meg, aki természetét szelíddé simítja, egyszerű, mint az újszülött gyerek, aki látását megtisztítja, elkerüli a tévedéseket. Azt olvasom, aki sokat szerzett, sokat vesztett; aki sokat gyűjt, több kárt szenved, aki megelégszik, kudarc nem éri, aki megtorpan, veszély nem éri, a maradandóságot éli. Azt olvasom, a bölcs nem szenved, mert megszabadult a szenvedéstől, ezért nem szenved. Azt olvasom, azért örök az ég s a föld, mert nem önmagukért élnek, ezért nem fogy belőlük az élet. Azt olvasom, nagy az én út-am, tudja egész világ, s nem apad soha: mert végtelen, azért nem apad soha. Leejtem a könyvet a mellkasomra. Becsukom a szemem, az ágy meleg és puha a hátam alatt. Nem mozdulok, csak háton fekszem a meleg és puha ágyban. Nyugodtan lélegzem. Gondolkodom. Nem gondolkodom. Magamról. A Világról. Olyan, amilyen. Az ágy meleg és puha a hátam alatt. Fekszem. Hallom, hogy kinyílik az ajtó. Sok idő múlt el, de nem tudom mennyi. Hallom, hogy nyílik az ajtó, kinyitom a szemem, és Miles bejön bedagadt szemmel. Felülök. Mi történt? Odamegy az ágyához és leül. Telefonon beszéltem a Feleségemmel másfél órán keresztül. Milyen volt?

Lenéz a földre, és megrázza a fejét. Felállok, odamegyek hozzá, fölé hajolok, átkarolom és megölelem. Ő is átölel és sírva fakad. Nem tudok mit mondani, ezért nem mondok semmit. Átölelem, és hagyom, hogy átöleljen, abban bízom, hogy valamilyen módon segíteni tudok neki. Nem tudom, mit mondott a Felesége, de tudom, hogy segítségre szorul. A sírásból zokogás lesz, aztán kegyetlen zokogás. Magához szorít. Átkarolom, magamhoz ölelem, ez az egyetlen fegyverem a szomorúsága ellen. Ülünk, ő sír, és én átkarolom. Akármi történt, már megtörtént, el fogja mondani, ha el akarja mondani, az ölelésem az egyetlen fegyverem. Ülünk, és Miles sír. A kegyetlen zokogásból zokogás lesz, aztán sírás. Abbahagyja. Csend van a Szobában. Sötétedik, a Nap leereszkedik, az utolsó halvány fénysugarai még besütnek az ablakunkon. Elhúzódik tőlem és megkér, hogy hagyjam egyedül. Felállok és kimegyek a Szobából. Becsukom magam mögött az ajtót. Bemegyek az Osztályra, ami most tiszta bolondokháza. Egy kék munkaruhás férfi új kábelt szerel be a televízió tetején álló készülékbe. Fehér nadrágban, fehér ingben és fehér cipőben rohangáló férfiak nagy ebédlőasztalokat terítenek meg. Az Osztályunkról a férfiak kis csoportokban ácsorognak, és arról beszélgetnek, hogy mi történik, és miért vannak itt ezek az emberek. Hallom, hogy az egyikük megkérdezi a Tévészerelőt, hogy miért jött, és a Tévészerelő azt mondja, nincs felhatalmazása arra, hogy elmondja. Hallom, hogy egy másik férfi megkérdez egy Felszolgálót, és a Felszolgáló azt mondja, nincs felhatalmazása arra, hogy elmondja. Töltök magamnak egy csésze kávét, rágyújtok egy cigarettára és körülnézek, hova ülhetek. Egyedül akarok lenni. Üres széket keresek a szememmel, egy férfi kijön a Telefonfülkéből és a nevemet kiáltja. Megkérdezem, mi van, azt mondja, telefonon keresnek. Megkérdezem, hogy ki az, azt mondja, nem tudja. Odamegyek a telefonhoz, belépek a Fülkébe, és felveszem a kagylót. Halló? Szia James. Anya és Apa egyszerre köszönnek. Távolsági hívás. Kicsit visszhangos, és kicsit késik a hang. Sziasztok. Anyám beszél. James, bocsánatot akartunk kérni. Miért? Hogy olyan hamar elmentünk. Borzasztóan érezzük magunkat emiatt. Nem kell. Biztos vagy ebben? Igen. Örültem, hogy egyáltalán eljöttetek. Apám beszél. Köszönöm, James. Nincs mit. Vannak új hírek?

Randall beszélt velem. Anyám beszél. Mit mondott? Háromtól hat hónapot kell letöltenem Ohióban, a Megyei Fogdában. Utána három év Próbaidő. Ha nem csinálok semmi rosszat, akkor eltörlik a Priuszomat is. Apám beszél. Nagyszerű hírek. Hogy történt? Nevetek. Nem tudom biztosan. Anyám beszél. Miért nevetsz? Mert boldog vagyok. Nagy teher esett le a vállamról. Apám beszél. Mikor vonulsz be? Valamikor az elkövetkező tíz napban. Mikor indulsz el onnan? Nem tudom mikor, de hamarosan. Csend van. Érzem, hogy a Szüleim rám gondolnak, a kisebbik Fiukra, aki egy Fogda cellájában ül. Sűrű a csend, csak mély sóhajtások és lépések zaja hallatszik. Hallom, hogy Anyám sírni kezd, megduplázza a visszhang, Apám ott áll mellette. Megkérdezi, hogy visszahívhat-e, azt mondom, igen, azt mondja, szeret, azt mondom, én is szeretem, és letesszük. Kinyitom a Telefonfülke ajtaját, és kilépek az Osztályra. Az ebédlőasztalokat megterítették, fehér abrosz, fehér tányérok, kések, villák és poharak vannak rajtuk. Nem látom a Felszolgálókat, de a forró és fűszeres ételek erős illatából tudom, hogy itt vannak a közelben. Ezektől az illatoktól azonnal éhes leszek, azonnal farkasétvágyam lesz. Máris enni akarok. Tíz púpozott tányérral, kurvára most azonnal. Felmegyek a Felső Szintre. Matty és Ted mellé állok. Megkérdezem, hogy tudják-e, mi történik. Matty azt mondja, nem tudja, de éhes, és ha nem kap gyorsan egy kókadt kiaszott kaját, akkor murva dühös lesz. Ted megrántja a vállát, és azt mondja, fogalma sincsen. Lincoln bejön az Osztályra, körülnéz és megszólal. Mindenki itt van? A férfiak egymásra néznek. Egy számomra ismeretlen hang válaszol. Miles nincs itt. Egy másik Hang. És Leonard sincs itt. Lincoln beszél. Tudja valaki, hogy hol van Miles? Megszólalok. A Szobánkban. Azt hiszem, nem akarja, hogy zavarják.

Bólint, tovább beszél. Látta valaki Leonardot? A férfiak egymásra néznek. Senki? Megrázzák a fejüket. Senki? Lincoln elmosolyodik, felemeli a hangját. Leonard. Megismételi, de hangosabban. Leonard. Ordít. LEONARD! Lentről, az egyik Folyosóról zene csendül fel. Egy híres bokszfilm zenéje, amelyik egy ismeretlen philadelphiai Melákról szól, aki majdnem megnyerte a Nehézsúlyú Bajnokságot. Mindegyik férfi mosolyog, néhányan nevetnek. A zene közeledik, egyre hangosabb lesz, mindenki a bejárat felé fordul, ahonnan csillogó fehér öltönyben berobban Leonard. Egyik kezében egy kis hordozható magnó, a másik kezét ökölbe szorítva a feje fölött tartja. Mindenki éljenez és nevet, néhányan papírfecnikkel és cukorkáspapírokkal dobálják meg. Megáll Lincoln mellett, kikapcsolja a magnót, és csendre int mindenkit. Amikor csend lesz, beszélni kezd. Barátaim, van okunk az ünneplésre. Még jobban éljeneznek. Leonard megvárja, amíg befejezik, és újra beszélni kezd. Tegnap reggel azt mondta nekem Lincoln barátunk, hogy holnap szabadon engednek. Ennek tiszteletére, és a ti tiszteletetekre, és a hely tiszteletére ma ünnepséget rendezünk. Még több éljenzés. Leonard és Lincoln mosolyognak. Mikor vége a kiabálásnak, Leonard beszél. Főételnek bélszínt és homárt rendeltem Minneapolisból, desszertnek almás pitét és fagylaltot, és vacsora közben megnézzük a Nehézsúlyú Ökölvívóvilágbajnokságot. Az emberek megvadulnak, hurráznak, ordítanak és tapsolnak. Odarohannak Leonardhoz és Lincolnhoz, megköszönik és megrázzák a kezüket. Közben kinyílnak az üveg tolóajtók, a Felszolgálók nagy tálakon kezdik kihordani a bélszínt, a főtt homárt, a sült krumplit és a Cézár salátát. Ráteszik az asztalokra, és szinte azonnal sorban állnak az emberek. A Felső Szinten állok, és figyelem az őrületet. Figyelem, ahogy a férfiak kaját szednek, hatalmas adag kajákat szednek maguknak. Figyelem Leonardot, amint járkál a Teremben, és azt mondja, annyit egyetek, amennyi belétek fér, ma ünnepelünk. Figyelem Lincolnt, aki úgy tekint körbe, mint egy büszke Apa. Figyelem a férfiakat, akik úgy zabálnak, mintha évek óta nem ettek volna. Mindegyik Függő és Alkoholista, a kaja számukra az üzemanyag. Figyelem,

ahogy némelyek másodszor, némelyek harmadszor mennek repetáért. Én is akarok enni, de ezt nézni is gyönyörű. Mióta itt vagyok, és úgy érzem, hogy örökké, egy örökkévalóság óta itt vagyok, száz kibaszott éve itt vagyok, azóta ez az első alkalom, hogy az Osztályon mindenki mosolyog, és mindenki boldognak tűnik. Az emberek beszélgetnek, nevetnek, kapcsolatba kerülnek egymással. Amikor beszélgetnek és nevetgélnek, egy szóval sem említik az Alkoholizmust, az elvesztett Munkahelyüket és a Családjukat. A férfiak körbesétálnak, megszűnik az elszigeteltség a kisebb csoportok között, az Osztályon kialakult néhány fős klikkek megnyílnak, és mindez csak azért történik, mert mindenki jól akarja érezni magát. A múltunk nem létezik, a jövőnk távoli és félelmetes. Elfeledünk dühöt, gyűlöletet, bukást, szégyent, bánatot, kínszenvedést és megalázottságot. Teljesen megfeledkezünk arról a tényről, hogy egyikünk sem egészséges, se agyilag, se testileg, se semmilyen más szempontból. Most olyanok vagyunk, mint a többi férfi ebben az Országban vagy bárhol a Világban, eszünk, mulatunk, és arra várunk, hogy megnézzük a meccset. Nem vagyunk Elvonókúrán, és nem vagyunk szétcsúszva. Emberek vagyunk, akik esznek, jól érzik magukat, és arra várnak, hogy megnézzék bokszmeccset. Én is enni akarok, de ez a látvány is gyönyörű. Gyönyörű. Hallom, hogy valaki kétszer is a nevemet kiáltja. Lenézek az egyik kanapéra, és látom, hogy Leonard hív. Egy üres helyre mutat maga mellett, és azt mondja, nekem foglalta le, szedjek ennivalót, és élvezzem az estét. Mosolygok, és odamegyek az ebédlőasztalokhoz. Ahogy elmegyek a lépcsőkhöz közeli asztal mellett, meglátom a Kar Nélküli Férfit. Senki sincs a közelében. Egyedül üldögél. Helló. Felnéz rám. Halott a tekintete. Akarod, hogy hozzak valami kaját? Rám bámul. Hozok egy tányérral, mondd meg mit kérsz. Segítek, ha szükséged van rá. Nevet. Baszódj meg, haver. Mi van? Ez egy nagy lószar, haver. Az egész kibaszott buli. Mit akarsz ezzel mondani? Képmutatás az egész. A legtöbb fasz hat hónapon belül meghal vagy újrakezdi. Az egész egy kibaszott nagy poén. Kérsz valamit enni, vagy nem? Egy kis kibaszott heroint kérek. Azt tudsz szerezni? Bocs. Továbbindulok. Egy kis kibaszott hernyót kérek Faszfej. Tudsz szerezni?

Lemegyek a lépcsőn. Nem foglalkozom vele. Beállok a sorba, hogy szedjek valami kaját, közben hallom, hogy ellöki a székét, és azt mondja, baszódjatok meg, mindenki baszódjon meg. Elveszek egy tányért, és hatalmas bélszínszeletet, csillogó, vörös homárt és héjában sült krumplit rakok rá. Felvágom a krumplit, vajat kenek a tetejére, és ráöntök egy kanál tejfölt. Nem vesződöm a salátával. Az asztal végén egy hűtő áll tele italokkal, kiveszek belőle egy Root Beer üdítőt. A Root Beer jó lesz. Leülök Leonard mellé, és enni kezdek. Közben hallgatom őt és Mattyt, egy Xanaxfüggő Gyermekorvost és egy Crackfej Üzemi Jogászt, amint a meccsről beszélgetnek. Matty még mindig az alacsonyabb bunyósnak drukkol, Leonard a nagyobbiknak. Az Orvos a fejre mért ütésekről beszél, arról, hogy már mindkét férfi sok ilyet kapott, és hogy az ütések ereje és súlya összefügg a testmérettel. Azt jósolja, hogy a nagyobb férfi fog győzni. A Jogász szerint a kisebb. Érzi a zsigereiben. Lassan eszem. A bélszínnel kezdem, felszeletelem, és a szeleteket még kisebb darabokra vágom. Egyenként eszem a darabkákat, olykor krumplit rakok a tetejükre, a villámat pedig megforgatom a vajban és a tejfölben. Megvárom, hogy minden harapás szétolvadjon a számban. Élvezem, ahogy a vörös hús íze felszívódik a nyelvemen, és hagyom, hogy a szaft megtöltse a számat. Küzdenem kell, hogy ne legyek mohó, hogy ne tegyek egyszerre három-négy darabkát a számba, hogy ne egyek öt vagy esetleg tíz szelet húst, de most nem nehéz ez a küzdelem. Emlékeim szerint, amit most eszem, az minden ételnél finomabb, amit valaha is ettem. Csak az kell, ami van. Boldog vagyok tőle. Eltüntetem a bélszínt, és megkezdem a homárt. Lehúzom a felső páncélját, és levágom a farok részt a testéről. Felvágom a hátsó rész hastájékát, és kiveszem a vastag, egy darabban maradt húst. Megfogom és belemártom a maradék vajba. Beleharapok. Megvárom, amíg szétolvad a számban, és lenyelem. Megint beleharapok, megint és megint. Mikor megettem, szétszedem az ollóját. Kivágom belőle a húst és megeszem. Az ollója ugyanolyan finom, mint a farok rész. Befejeztem, boldog vagyok, és tele vagyok. Felállok a tányérommal, és körülnézek az asztalokon, még mindig van rajtuk étel. Nem veszek többet. Ellenállok annak a kísértésnek, hogy mindent megegyek, amit látok, hogy addig egyek, amíg bekómázok, hogy addig egyek, amíg nem érzek semmit, hogy addig egyek, amíg túl nem jutok minden érzésen. Lepucolom a maradékot a tányéromról, és a tányéromat berakom egy ládába a többi piszkos tányér mellé. Veszek egy új tányért, megint bélszínt, homárt és krumplit rakok rá. Baromira kívánom, kívánom, kívánom, kívánom. Elsétálok a Szobámhoz. Bekopogok az ajtón, de nem szól ki senki. Kinyitom az ajtót és belépek. Miles az ágyán fekszik, arca a párnába temetve. Nem akarom zavarni. Az éjjeliszekrényére teszem a tányért, és kisétálok. Becsukom magam mögött az ajtót, és visszamegyek a helyemre.

Körülnézek. Megnézem a férfiakat, azt a csapatot, amelyik még mindig eszik. A legtöbbjüknek maszatos az arca és a ruhája, a legtöbben megfeledkeztek a késről és a villáról. Kézzel esznek. Széttépik a bélszínt, és a szájukba tömik, széttörik a homárt, és azt is a szájukba tömik, a kezükbe veszik a krumplit, és úgy harapják, mint az almát. Rágás közben nyitva hagyják a szájukat, és újra kaját tömnek bele, még mielőtt lenyelnék azt, amit megrágtak. A harapások közötti rövid szünetekben az ingujjukkal, a kézfejükkel vagy a sok szafttól oszlásnak indult papírszalvétával törölgetik az arcukat. Megnyalják az ujjukat, a szájuk szélét, lenyalják a kézfejüket, leszopogatják a marhacsontot, és kiszívják a homárt a széttört páncéljából. Nevetek a látványon. Olyan, mintha az ókori Rómában lennénk. A zabálás orgiája, a mértéktelen vágyak kicsapongása. A falánkság, a mohóság és az éhség orgiája. Senkit se törődik azzal, vajon hogy nézhet ki vagy hogyan viselkedik, egyfolytában csak még, még és még akarnak. Senki se törődik a függőségével, azzal a függőséggel, amiért ide került, és amin meg akar tanulni uralkodni. A függőségük elszabadult a pórázról. Az étel is drog, mint a pia vagy a narkó. Senki se törődik azzal, hogy több van, mint amivel meg tudnak birkózni, sokkal többet vesznek, mint amennyire szükségük van. A férfiak képesek lennének megenni a bútorokat, a könyvespolcokat, a tányérokat, a szalvétákat, az asztalokat és a kávéfőzőt is. Feltörnék a padlót, megennék a szőnyeget, a ragasztót, a szögeket és a parkettát. Ha nem közvetítenék a bunyót, akkor valószínűleg megennék a televíziót is. Senkit se érdekel, hogy mit zabál. Kibaszottul csak még többet akarnak. Leonard megnézi az óráját. Feláll, fehér öltönye tele van zsírfoltokkal, és bejelenti, hogy nemsokára kezdődik a bokszmeccs. A férfiak egy része odarohan a televízió közelében álló szabad székekhez, a többiek az ebédlőasztalokhoz rohannak, hogy vegyenek még egy utolsó adagot az őrületes kajából. Lincoln odalép Leonardhoz, és azt mondja, Haza kell mennie. Leonard megköszöni Lincoln közreműködését, és hogy engedélyezte az ünneplést, aztán mindenki előtt bejelenti, hogy Lincoln távozni készül. Lincoln taps és éljenzés közepette kisétál. Abban a pillanatban, hogy Lincoln kisétált, Leonard elővesz egy köteg pénzt és egy füzetet, és bejelenti, hogy készen áll a fogadásra. A férfiak bepörögnek és fogadni kezdenek, olyan sok fogadást kötnek, hogy Leonard nem bírja feljegyezni. Ötven dollár, tíz dollár, egy pár cipő tizenöt dollár értékben, egy óra, egy aranylánc, egy karkötő, folytatódik az orgia. Az egyik férfi fel akarja tenni a jegygyűrűjét, de Leonard nem engedi. A televízió felé fordulok. Különböző szakértők jóslatokba bocsátkoznak a bunyó végeredményét illetően. Leonard másik oldalán Matty ül, aki most a képernyőn megjelenő embereknek mondogatja a pszeudo-káromkodásait. Az egyiket beképzelt Anyatojónak, a másikat puhány Bélféregnek nevezi. Valaki arra kéri, hogy fejezze be és kezdjen újra káromkodni, de ő azt mondja, azt semmiképpen, azt semmiképpen, ő soha többet nem káromkodik ebben a turha életben.

A Sportriporterek bejelentik, hogy eljött az ideje az összecsapásnak, a Terem elcsendesedik, és minden férfi a képernyőre mered. A bokszolok elindulnak a Szorító felé. A nagyobbik férfi jelenik meg először, ő a kihívó. Körülbelül 190 centi magas és 127 kiló a súlya, olyan a teste, mint egy medvének, vastag izomköteg és vékony zsírréteg van rajta. A kisebbik férfi a jelenlegi Bajnok, 185 centi magas és 120 kilót nyom. A kihívóval ellentétben egy csepp zsír sincs a testén, és úgy fénylik a sötét bőre, mintha csillogó acélból öntötték volna. Mindkettőt apró izzadságcseppek borítják, ami azt mutatja, hogy bemelegítettek és készen állnak az összecsapásra. Pompás este elé nézünk. A Nemzeti Himnusz és a konferansziészöveg után megszólal a gong, és elkezdődik az első menet. Három percig tartanak a menetek, és mind a tizenkét menet között egy-egy perc szünet van. A legtöbb meccsen az első két menetet azzal töltik a bokszolok, hogy felmérik a másik erejét, és ráéreznek a másik gyenge pontjaira. Aztán a küzdelem további részében megpróbálják elkerülni a másik erősebb oldalát, és kihasználják a gyenge pontjait. Itt most nem szarakodnak ilyenekkel. A bunyósok azonnal egymásnak esnek, hatalmas és veszélyes pofonokat osztogatnak. Jelenleg az a stratégiájuk, hogy megpróbálják minél hamarabb szétverni a másikat. Az összecsapás harmincadik másodperce körül a kisebbik férfi egy jobbegyenessel telibe találja a nagyobbik férfi állkapcsát. A nagyobbik férfi lába megremeg és hátrafelé tántorog. A kisebbik kergetni kezdi, nekilöki a szorítóköteleknek, és a következő percben kegyetlenül sorozza a nagyobbik bordáit, gyomrát, vállát és fejét. Mikor a kisebbiknek elfárad a karja, és már nem tud több ütést bevinni, a nagyobbik megkezdi az ellentámadást. Hátrafelé tolja a kisebbik férfit, és ugyanúgy csépeli, mint ahogy az előbb őt csépelték. A menet végén mindkét férfi tántorogva érkezik a saját sarkába. Felállva hurrázok, és folyamatosan ordítok, mint a legtöbb férfi az Osztályról. A következő négy menet ugyanúgy telik, mint az első. Megszólal a gong, a bokszolok egymásnak ugranak, és megpróbálják kiütni egymást. Nem védekeznek és nem taktikáznak. Mindkettőjüknek feldagad az arca, mindkettőjüknek vérzik a szája és az orra, sebek keletkeznek a szemük alatt, mindketten kivörösödnek, ahogy a szorítókötél csíkokat mar a húsukba, a kesztyűs ütések megperzselik a bőrt a mellükön és a vállukon. Az egész meccs alatt senki sem ül le az Osztályon. Akár beismeri, akár nem, de minden férfi szereti a bunyót. Ha nézzük vagy részt veszünk benne, akkor kitör belőlünk az igazi énünk, amit évezredek kultúrája és nevelése próbál finomítani, a valódi énünk, amiről állandóan azt mondják nekünk, hogy a jólét érdekében meg kell tagadnunk. A férfiak arra vannak teremtve, hogy szemtől szembe álljanak egymással, és megüssék vagy elviseljék a másik ütéseit. A boksz lehetővé teszi, hogy kiéljük ezeket az elemi ösztönöket, és hogy megértsük, megérezzük, mi a harc lényege. Elkezdődik a hatodik menet. Mindkét férfi kimerültnek látszik, mintha a testük már nem akarna harcolni, de az agyuk és a szívük nem engedi, hogy

abbahagyják. Szisztematikusan a Ring közepére mennek, és lassan köröznek egymás körül. Néhány ártalmatlan szurkálás után a gyengébb karjukkal egyeneseket ütnek, de nem azért, hogy fájjon, inkább csak azért, hogy távol tartsák az ellenfelet, de ezután a kisebbik támadásba lendül. Egy gyors és kemény balhoroggal pontosan eltalálja a nagyobbik férfi állát. A nagyobbik úgy elterül, mintha kirúgták volna a lábát, a hátára esik, és egyenesen a mennyezetet bámulja. Az Osztály megbolondul. A férfiak ordítanak és az öklüket rázzák, néhányan azt kiáltják, maradj lent, mások azt, kelj fel, és Matty mindenkit túlkiabálva azt üvölti, megcsinálja, az én emberem meg fogja csinálni. A nagyobbik férfi felül, megrázza a fejét, és a kilencedik számolásnál feláll a földről. A Bíró megkérdezi, hogy oké, azt mondja, igen, de látszik, hogy nem, látszik, hogy alig van magánál. A Bíró középre mutat, hogy kezdjék el a küzdelmet, mindketten óvatosan lépnek előre. Matty a kisebbik férfinak azt kiabálja, üsd ki, üsd ki, egy pofon is elég neki, üsd ki, de a kisebbik nem bírja megtenni. Mintha az utolsó ütés, az a szép utolsó balhorog ugyanannyi erőt vett volna ki belőle, mint az Ellenfeléből. A menet hátralévő részében már csak tapogatják egymást, egyiküknek sincs ereje egy igazi ütésre. A menetek közti szünetben Matty feláll és járkálni kezd. Leonard megkéri, hogy üljön le, de Matty képtelen rá. A fejét rázza és a földet rugdossa, könyörög a kisebbik bunyósnak, hogy menjen rá, és verje szét a nagyobbat. Amikor megszólal a gong, azt kilátja, gyerünk te Állat, menjél. A menet lassan kezdődik, de a harmincadik másodperc után, amikor a bokszolok a Ring közepén állnak, a nagyobbik férfi egy jobbegyenessel eltalálja a kisebbik férfi orrát. A kisebbik férfinak betörik az orra, fröcsköl a vére, és térdre esik. A térdelésből pofára esik a szőnyegen. A Terem kirobban. A legtöbb férfi azt üvölti, kelj fel, kelj fel, néhányan pacsit adnak egymásnak, és azt mondják, vége. A nyolcadik számolásnál a kisebbik bunyós talpra áll, a Bíró megkérdezi tőle, hogy oké, és ő véres arccal és vérző szájjal azt feleli, igen. A Bíró félreáll, a nagyobbik bunyós előrelép, és még egy tökéletes jobbegyenest visz be a kisebbik férfi orrára. A kisebbik férfi hanyatt vágódik, és átesik a köteleken a Szorítón kívülre. Becsukja a szemét, és nem mozdul. A küzdelemnek vége. A férfiak hurráznak, kiabálnak, káromkodnak, üres üdítődobozokat dobálnak a tévére, felállnak és elsétálnak. A nagy zajban egy hangot hallok, ami mindenkinél hangosabb. Matty azt üvölti, bassza meg, bassza meg, bassza meg, bassza meg. Leonard megáll mellette, átkarolja, és azt mondja neki, ez csak egy bunyó, nem nagy dolog. Matty abbahagyja a kiabálást, és azt mondja, tudom, de ha nem az győz, akinek drukkolok, akkor kibaszottul megszakad a szívem. Leonard azt mondja, ismeri ezt az érzést, és átöleli Mattyt. Szétválnak, Matty még egyszer azt mondja a tévé felé, hogy bassza meg, Leonard körbesétál a Termen, és lerendezi a különböző fogadásokat. A pénzét a nagyobbik bunyósra tette, de jó szándékát kimutatandó lemond az összes megnyert tétről, és kifizeti

az összes vesztett fogadást. Sokáig ébren maradok, Mattyvel, Teddel, Leonarddal beszélgetek, és másokkal is, akik jönnek, mennek. A bunyóról beszélgetünk, és hagyjuk, hogy Matty kibeszélje magát. A káromkodásokat elkerülő minden fáradozását feladta, feladta, feladta. Almás pitét és fagylaltot eszünk, cigarettázunk és kávét iszunk. Megnézzük a Híradóban a meccs fő jeleneteit, újra és újra átéljük az izgalmakat. Senki se megy lefeküdni. Hajnali kettőkor még tele van az Osztály. Holnap majd visszatérünk a valóságba. Mindenki ébren marad, mert senki se akarja, hogy véget érjen az éjszaka. Hajnali négy körül felkelek a kanapéról, és elindulok a Szobám felé. Kinyitom az ajtót, csend van és sötét, Miles alszik. Bemászom az ágyamba, lehajtom a fejemet, és Lillyre gondolok. Arra gondolok, hogy most az Orvosi Osztályon alszik, arra gondolok, milyen közel van hozzám, és arra gondolok, milyen távol van tőlem, milyen távol. A közeli Orvosi Osztályon fekszik, de az egy másik Világ. Hiányzik. Hiányzik. A mai éjszaka volt az életem egyik legszebb éjszakája. Kaja, barátok, bunyó. Olyan dolgok, amiket szeretek, olyan emberekkel, akiket szeretek. Majdnem tökéletes volt. Majdnem. Hiányzik Lilly. Hiányzik Lilly. Hiányzik Lilly.

Felébredek. Nem emlékszem arra, hogy elaludtam, és nem emlékszem arra sem, hogy aludtam. Nem álmodtam semmit. Nem álmodtam. Kimászom az ágyból. A Nap besüt az ablakon. A tündöklő Nap. Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára a Napot. Bemegyek a Fürdőszobába, lezuhanyozom, fogat mosok és megborotválkozom. Elkerülöm a tükröt. Nem nézek a szemembe, és nem nézem meg magam. Zuhanyozom, fogat mosok, borotválkozom. Felöltözöm, és kimegyek a szobámból. Besétálok az Osztályra, a férfiak a munkájukat végzik. Megnézem a Munkatáblát, hogy van-e valami feladatom. A nevem mellé az van írva: Köszöntő. Nevetek. Én vagyok a Köszöntő, az a munkám, hogy köszöntsek valakit. Nevetnem kell. Reggelizni indulok, túl fényesek a Folyosók, de már nem törődöm a Folyosókkal. Olyanok amilyenek, nem tudom megváltoztatni. Elveszek egy tálcát, kérek egy tányér gofrit, egy csésze kávét és egy lekváros fánkot. Besétálok az Étkezőbe. Meglátom a barátaimat a sarokban álló asztalnál. Mindig a sarokban ülnek. Leülök Miles, Leonard, Matty és Ted mellé. Egy új férfi is ül az asztalunk távoli végében. Leonardra nézek, a férfira mutatok, Leonard megrázza a vállát. Ma én vagyok a Köszöntő. Rászánom magam, hogy köszöntsem a férfit. Átmegyek az asztal túlsó végébe. Leülök a férfival szemben. Idős ember, a hatvanas évei vége felé járhat. Rövidre nyírt ősz haja a korához képest elég sűrű, egy fésűvel könnyen le lehetne simítani a zsíros és kócos tincseket. Nagyon sovány és barátságtalan. A bőre tele van májfoltokkal, a kézfején kidomborodnak az erek. A tányérjába bámul. Lassan majszolja a sajtos tojásrántottáját. Megszólalok. Helló. Felnéz. Szigorú kék szeme van, az egyik alatt fekete folt és horzsolás. Az orra vékony és hosszú, vékonyak az ajkai is. A felső ajka és az orra közötti terület tele van véres pattanásokkal. Mit akarsz? A hangja tompa és merev, mint egy vonalzó koppanása az asztalon. Én vagyok a Köszöntő. Azért jöttem, hogy köszöntselek. Menj, és köszönts valaki mást. Nevetek. Menj el. Megint nevetek. Menj innen te Kis Fasz! Átnyúlok az asztal felett. Kezet akarok fogni vele. James vagyok. Nem nyújtja a kezét. Menj innen, James! Faszfej vagy. Ülj le közénk, itt vannak a barátaim.

Az asztal másik végébe mutatok. A barátok engem figyelnek. A férfi megnézi őket, aztán felém fordul. Inkább egyedül maradnék. Nem, azt nem akarod. De azt akarom. Ha tényleg egyedül szeretnél lenni, akkor egy üres asztalhoz ültél volna. A férfi engem bámul, én visszabámulok. Ő ideges, én nem. Te egy Kis Faszfej vagy! Mosolygok. Tudom. A nevem Michael. Örülök, hogy megismerhetlek, Michael. Feláll, elindul az asztal másik vége felé, és én követem. Leülünk, és bemutatom mindenkinek. Az elején csendben marad. Ül, és hallgatja, amit mondunk. A kar nélküli férfiról beszélünk, aki ma reggel elment, és azt mondta, szerezni fog egy kis heroint, nem érdekli, hogy nincs keze, akkor is kell neki egy kis kibaszott hernyó. A férfi kérdezősködni kezd a pasasról, aztán rólunk, hogy mi a foglalkozásunk, miért vagyunk itt. Válaszolunk a kérdéseire, és mi is kérdezgetni kezdjük. Először nem válaszol, de néhány perc múlva azt mondja, le van szarva, előbb-utóbb úgyis kiderül. Elmondja, hogy szakképzett Adminisztrátorként dolgozott Közép-Nyugaton, egy Katolikus Egyetemen. Elmondja, hogy ötvenegy éve él házasságban és hét Gyermeke született. Elmondja, hogy miután az utolsó megszületett, a felesége többé már nem volt hajlandó szeretkezni vele, mert nem akart több Gyermeket, és mert úgy gondolja, hogy a szexnek csak és kizárólag a gyermeknemzés miatt van létjogosultsága. Elmondja, hogy kurvákhoz kezdett járni. Nem a drága kurvákhoz, hanem az utcán szólította le a Lányokat. Elmondja, hogy Függővé vált tőlük és a veszélyes helyzetektől, amikor velük volt, és attól a veszélytől is, hogy betegséget kaphat tőlük. Elmondja, hogy az egyik kurva cracket adott neki, szívni kezdett, és attól is Függővé vált. A függőségek teljesen kiegészítették egymást. Kurva és crack kellett neki. Egyiket sem tudta a másik nélkül élvezni, folyamatosan mind a kettőre szüksége volt. Minden nap kurva és crack kellett neki. Úgy bukott le, hogy az Egyetem egyik Diákja, aki szintén kurva volt, felismerte és megpróbálta megzsarolni. Úgy döntött, hogy ideje abbahagyni az egészet, ezért elment egy Paphoz, és mindent meggyónt. A Pap arra kérte, hogy mondja el a Feleségének, és a Felesége megbocsátott neki azzal a feltétellel, hogy hagyja abba. Nem bírta abbahagyni. Aznap és másnap is újra megtette. Elhagyta a Feleségét, és nyolc napot töltött egy olcsó Motelban, ahol minden pénzét kurvákra és crackre költötte. Olyan sokat szívott, hogy a pipa kiégette a száját. Amikor elfogyott az összes pénze, hazament, a Felesége már várta. Felhívta a Papot, ugyanazt a Papot. A Pap hozta ide. Négy napja érkezett, és az Orvosi Osztályon volt a detoxikálóban.

Nevetünk rajta, és nevetünk a történetén. Először mérgesen és zavarodottan néz ránk, nem érti, hogy miért nevetünk. Tovább nevetünk. Elkezdjük elmesélni a saját történeteinket. Matty elmeséli, hogy egyszer együtt szívott egy kurvával, aki megégette a heréjét egy butángázos fáklyával. Ted elmondja, hogy egyszer beszívott a Mamájával, és totál betépve együtt kötéltáncoltak. Elmesélem, hogy egyszer úgy berúgtam egy kurvával, hogy elájultam, aztán egy sikátorban ébredtem fel, nem volt se cipőm se nadrágom, és az üres pénztárcámat a pucér valagam közé gyömöszölve találtam meg. Meséljük a történeteket, mindegyiken nevetünk, és Michael, a Katolikus, kezdi felfogni, hogy nem rajta nevetünk, hanem vele együtt nevetünk. Hogy ugyanolyanok vagyunk, mint ő, ugyanolyan borzasztóak, mint ő, és nem ítélkezünk felette. Nevetni kezd. Mindannyian borzasztóak vagyunk. Nevetni könnyebb magunkon, mint sírni. Mindannyian szörnyűek vagyunk. Befejezzük az evést, elrakjuk a tálcákat, és bemegyünk az Előadásra. A mai téma a munkahelyi ivás és drogozás. Csak Michael figyel közülünk, mi kártyázunk. Mikor véget ér az Előadás, Leonard borítékokat ad Matty, Ted és Miles kezébe. Azt mondja, csak akkor nyissák ki, ha már elment. Megkér, hogy tizenegykor találkozzam vele a Szobájában. Kimegyünk az Előadóból, és Joanne vár rám az ajtó közelében. Arra kér, hogy menjek vele az Irodájába. Végigmegyünk a Folyosókon, és amikor megérkezünk, Joanne leül a kanapéra, én pedig leülök a székre. Mindketten cigarettára gyújtunk. Beszélni kezd. Azt hallottam, hogy egy Crackházban járt az egyik éjszaka. Egy olyan helyen jártam, ahol néhány ember cracket szívott, de az nem Crackház. Mi a különbség? A Crackházakban általában lehet anyagot venni, és olyan emberek vezetik, akik vigyáznak a biztonságra. Ez csak egy bontásra váró Épület volt, ahova bemennek az emberek szívni. Hogy nézett ki? Nagyon büdös volt. Csak ennyire emlékszik? Nem. Bólint, és várja, hogy többet mondjak. Nem beszélek, megszólal. Közelébe került? Aha. Mennyire? Megfogtam, és szívhattam volna belőle. Kívánta? Nagyon. Miért nem szívott bele? Mert úgy döntöttem, hogy nem. Ilyen egyszerű? Ilyen egyszerű.

Úgy beszél, mintha könnyű dolga lett volna. Nem volt az. Gondolja, hogy hosszú távon is képes lesz erre? Nehezebb lesz, mint azon az éjjelen, de igen. Miért lesz nehezebb? Jobban szeretem Lillyt annál, hogy bebasszak. Azt kellett eldöntenem, hogy segítsek-e rajta, vagy magammal foglalkozzak, ezért könnyű volt a döntés. Ha egyedül leszek a kristállyal vagy az üveggel, akkor minden rólam szól, hogy vigyázni akarok-e magamra, vagy sem. Mit fog választani? Tudja, hogy mit gondolok. Mosolyog. Ma reggel láttam Lillyt. Hol? Bementem az Orvosi Osztályra, hogy beszéljek vele. Hogy érzi magát? A körülményekhez képest jól van. De azt hiszem, nagyon szégyelli magát, és többet aggódik, mint kellene. Miért aggódik? A Nagymamája miatt, és hogy legyen elég pénz, hogy maradhasson. Van olyan Segély, amit megkaphatna? Van, de általában sok időbe telik, mire megkapja. Megpróbáljuk felgyorsítani a folyamatot. Tehát maradhat? Remélem. Mi van, ha nem maradhat? Nem tudom. Elfordulok. Kibámulok az ablakon Joanne íróasztala mögött. Világos és napos idő van odakint, akár egy Tavaszi délelőtt. Ez a délelőtt tele van élettel, tele van újrakezdéssel. Még mindig megszökhetnék. Megszökhetnék a Fogház elől, megszökhetnék a múltam elől. Megszökhetnék Lillyvel, elszökhetnénk valami biztonságos helyre, ahol új életet kezdhetnénk. Még mindig a szökés az egyik lehetőség, de nem akarok megszökni. Egész életemben ezt tettem, és elegem van már a rohanásból. Kibámulok az ablakon, de az ablak semmire sem ad választ. A válaszoknak is eljön majd az ideje. A délelőtt tele van újrakezdéssel. Min gondolkodik? Válaszokon. És talált? Nem. Lesz. Válaszok mindig lesznek. Kezdek rájönni. Rágyújt még egy cigarettára. Én is rágyújtok még egy cigarettára. A Leltárról akarok beszélni magával, és a hátralévő idejéről.

Oké. Ken azt mondta, hogy maga ma estére elkészíti a Leltárt. Igen. Az meglehetősen gyors. Tudom, hogy mit szeretnék mondani. Ennek az a lényege, hogy tiszta legyen a lelkiismerete, és az életét bűntudat és szégyenérzet nélkül kezdhesse újra. Gondolja, hogy képes lesz elérni mindezt azzal, amit el akar mondani? Igen. Ken azt mondta, lehet, hogy zavarná magát, ha egy Pap előtt kellene beszélnie. Lehet, hogy neki lenne kellemetlen. Azok a Papok, akik velünk dolgoznak, sok borzasztó dolgot hallottak már. Akármit is akar mondani, biztos vagyok benne, hogy jól fog hozzáállni. Ha maga mondja. Van valami, amit velem akar megbeszélni? Nincs. Van ennek valami köze ahhoz, ahogy Isten iránt erez? Akármilyen élményeim voltak eddig a Papokkal, azoknak semmi köze az Isten iránti érzéseimhez. Biztos ebben? Igen. Egyenes beszéd. Mikor akar túlesni rajta? Minél hamarabb. Ez legyen reggel az első dolga? Aha. Lefoglalok egy Szobát, és hívok egy Papot. Olyan Papot hívok, aki képes lesz megbirkózni azzal, amit el akar mondani. Reggeli után jöjjön az Irodámba, és elkísérem magát. Köszönöm. Ha ezen túlesik, akkor nagyjából véget ért a Programja. Az mit jelent? Azt jelenti, eljött az ideje, hogy elmenjen. Mikor? Holnapután. Mosolygok. Kiváló. Van valami terve? Lehet, hogy néhány napra meglátogatom a Bátyámat. Aztán Ohióba megyek, és letöltöm a büntetésemet. Azt hallottam, hogy örül a végeredménynek. Igen, örülök. Nagyon boldog vagyok. Nem aggódik? Nem, csak túl akarok lenni rajta.

Mit fog tenni Lilly érdekében? Remélhetőleg itt marad. Mivel én nem, ezért gondolom, beszélhetek majd vele, és közösen kitalálunk valamit. Ha nem marad itt, akkor kitalálunk valami mást. Például mit? Nem tudom. Remélem, hogy itt marad. Bólint, várja, hogy többet mondjak. Nem mondok többet, megszólal. Keressen meg, ha bármi kérdése van a Leltár elkészítésével kapcsolatban. Rendben. Felállok és kimegyek. Kifelé menet megnézem a faliórát, majdnem tizenegy óra. Visszamegyek az Osztályra, és bekopogok Leonard ajtaján. Megkérdezi, hogy ki az, azt mondom, James. Azt mondja, gyere, kinyitom az ajtót, és belépek. Egy kicsi, fekete bőrtáska áll az ajtó mellett a földön, és egy nyitott ruhástáska fekszik keresztben az ágyon. A precízen összehajtogatott ingeit óvatosan rakosgatja a ruhástáskába. Megszólal. Hogy vagy, Kölyök? Leülök az ágy szélére. Jól. És te? Boldog vagyok, hogy elmehetek. Mihez fogsz kezdeni magaddal? Értem jön az egyik emberem, és visszamegyünk Vegas-ba. Valószínűleg megnézzük Mount Rushmore-t és Old Faithfult, és még néhány szép helyet útközben. Kuncogok. Az klassz. Neked van már valami terved? Úgy néz ki, hogy holnapután kiengednek. Megpróbálom elcsípni a Bátyámat, és vele töltök néhány napot. Aztán Ohióba megyek. Félsz Ohiótól? Nem. Lehet, hogy ezt neked nem is kell mondanom, de ha valaki szarozik veled, akkor ne hagyd magad. Ha tudtukra adod, hogy hajlandó vagy bunyózni, akkor békén hagynak. Remélem, elkerülöm a hülye helyzeteket, de megteszem, amit meg kell tenni. Mosolyog. Jó Gyerek vagy. Nevetek. Köszönöm, Leonard. Befejezi a pakolást, és bezárja a táskát. A farzsebébe nyúl, előhúz egy tárcát, és kivesz belőle egy névjegykártyát. Leül az ágyra velem szemben, és átnyújtja a névjegykártyát. Rajta van az összes telefonszámom és címem, ahol el tudsz érni. Elveszem.

Ha bármire szükséged van, akárhol jársz és akármi kell, keress meg, és segíteni fogok. Elolvasom a névjegykártyát és Leonardra nézek. Leonard, ezen öt különböző vezetéknév van. Mosolyog. Különböző helyeken különböző neveket használok. Minden névhez tartozik egy telefonszám. A Las Vegas-i szám a legjobb, de a többin is el tudsz érni. Zsebre vágom a névjegykártyát. Köszönöm, Leonard. Bólint. Hallottam, hogy Lilly anyagi problémákkal küszködik. Nem akarom, hogy idegeskedj emiatt. Itt fog maradni, és rendbe fog jönni. Mosolygok. Micsoda? Mosolyog. Szép dolog a szerelem, Kölyök. Ezt nem kellett volna, Leonard. TeKöszönd meg, Kölyök. Mosolygok. Köszönöm, Leonard. Nagyon köszönöm. Megint bólint egyet. Még egy utolsó dolog. Micsoda? Mielőtt belekezdek, el akarom mondani, hogy nem szeretnék tiszteletlenül viselkedni a Családoddal vagy az Apáddal szemben, tehát ha úgy érzed, hogy kényelmetlenül érint, amit mondok, akkor szólj nekem. Oké. Mély levegőt vesz, bent tartja egy darabig, aztán kifújja. Idegesebbnek tűnik, mint valaha. Mindig is meg akartam házasodni. Mindig is akartam Gyerekeket. Még pontosabban, mindig is azt akartam, hogy legyen egy Fiam. Régóta gondolkodom ezen, tulajdonképpen azóta, hogy az első nap megláttalak, és arra jutottam, hogy azt szeretném, ha mostantól te lennél a Fiam. Úgy fogok vigyázni rád, mintha az igazi Fiam lennél, tanácsokat adok, segítek, és figyelemmel követem az életed. Szeretnék találkozni veled azután is, hogy elmegyünk innen, és amikor velem vagy, úgy mutatlak be, mint a Fiamat, és úgy is bánok majd veled. Cserébe azt kérem, hogy mindig mondd el, mit csinálsz, és engedd meg, hogy beleszólhassak. Azt gondolom, hogy kint is ugyanúgy működhet a kapcsolatunk, mint itt bent. Barátok vagyunk, megbízunk egymásban, átsegítjük egymást a szarabb időszakokon, és együtt élvezzük a jó pillanatokat. Ha bármi nézeteltérésed lesz az igazi Apáddal, akkor azt szeretném, hogy mindig rendezd le, és jobban tiszteld őt, mint engem. Most viccelsz, Leonard?

Megrázza a fejét. Nem, egyáltalán nem. Azt akarod, hogy a Fiad legyek? Bólint. Igen. Biztos vagy ebben, Leonard? Eléggé szét vagyok csúszva. Ismerem a problémáidat, Kölyök. Hidd el nekem, ha lenne Fiam, akkor azt szeretném, hogy olyan legyen, mint te. Mosolygok. Baromi jól hangzik. Biztos vagy ebben, Kölyök? Aha. Eléggé szét vagyok baszódva. Nevetek. Engem nem zavar. Nevet. Az jó. Feláll. Akkor kapd fel az egyik rohadt táskát, és kísérj ki. Nem lesz minden ennyire vidám, se ennyire kibaszottul vicces. Nevetek, felállok, és felveszem a utazótáskát. Leonard felkapja a ruhástáskát, vállára veszi, és kimegyünk a Szobából. Végigsétálunk a Folyosókon. Megkér, hogy köszönjek el mindenkitől a nevében, mert ő nem akar elköszönni. Nem szeret elköszönni, már túl sokszor tette életében. Megkér, hogy adjam meg Milesnak, Mattynek és Tednek az igazi nevéhez tartozó telefonszámot, azt mondom rendben, aztán arra kér, hogy senkinek se mutassam meg a névjegykártyáját. Azt mondom, biztos helyre fogom rakni, és nem mutatom meg senkinek. Végigsétálunk a Klinika Előcsarnokán, elmegyünk a Recepció mellett, és kimegyünk a főbejáraton. Egy hatalmas, vadonatúj, fehér Mercedes-Benz áll a járdánál. Kinyílik a vezetőoldali ajtó, és fekete selyemöltönyben kiszáll egy magas, testes férfi. Hosszú, mély seb húzódik az arcán, és úgy néz ki, mint egy medve. Gonosz medve. Olyan medve, aki élve felzabálja az embert, ha alkalma nyílik rá. Leonard mosolyog. Snapper! Helló Főnök. Megölelik egymást, és szétválnak. Leonard beszél. Köszönöm, hogy eljöttél. Ez természetes. Ez lenne az új Autó? Aha, tetszik? Igen. Fehér és új. Pont ilyet akartam. Remek.

Leonard felém fordul, és rám mutat. James. A férfi felé lépek. Ő Snapper. Az egyik legjobb barátom és a Társam. Nem sokan becézik Snappernek, mert nagyon harapós, úgyhogy légy vele óvatos. Snapper, bemutatom Jamest, a Fiamat. Kezet fogunk. Snapper Leonardra néz. Ő az, akiről beszéltél? Leonard bólint. Igen, és sokkal veszedelmesebb, mint amilyennek látszik, úgyhogy te is légy óvatos. Snapper nevet, és megint rám néz. Örülök, hogy megismerhettelek, Kölyök. Aha, én is. Leonard kinyitja az Autó hátsó ajtaját, és bedobja a ruhástáskát a hátsó ülésre. Int nekem, hogy hozzam a bőrtáskát, előrelépek, és berakom a hátsó ülésre. Leonard becsapja az ajtót, és Snapper felé fordul. Kezdődhet a buli a kibaszott úton, Snap. Ahogy mondod Főnök. Snapper megkerüli az Autót, és belül a volán mögé. Leonard visszafordul felém. Ha szükséged van valamire, akkor telefonálj. Ne felejtsd el. Nem fogom. Nagyszerű volt veled gyógyulgatni. Hamarosan találkozunk. Mindent köszönök, Leonard. Többször is megmentetted az életemet. Köszönöm. Mosolyog. Te mentetted meg magadat. Mosolygok. Leonard előrelép. Átkarol és magához ölel. Én is átkarolom és megölelem. Elenged, hátralép, a szemembe néz és megszólal. Légy kemény. Tisztességesen és becsületesen élj. Ha azt hiszed, hogy nem megy, akkor is tarts ki. Büszke vagyok rád, és te is légy büszke önmagadra. Visszanézek rá. A szemébe nézek. Hiányozni fogsz, Leonard. Hamarosan találkozunk, Fiam. Bólintok. Visszatartom a sírást. Leonard megfordul, kinyitja a Kocsi ajtaját, beül, becsukja az ajtót, és a Kocsi elindul. Állok, és nézem őket. Kihajtanak a Klinikáról kivezető úton, az utasoldali ablak kinyílik, és egy ököl, egy ökölbe zárt kéz nyúl ki rajta. Az ököl ott lengedezik a magasban. Figyelem Leonardot és az öklét, nagyon sok mindent jelent nekem, de most elmegy, majdnem elsírom magam. Leonard és az ökle. Majdnem elsírom magam. Állok, és az utat nézem, miután a Kocsi már elment. Ott állok, és még öt percig az utat nézem. Nehéz felfogni, hogy Leonard elment. A fura és kedves és elvetemült és csodálatos Leonard. Sátáni és Szent. Hiányozni fog. Hiányozni fog. Megfordulok, és visszamegyek a Klinikára. Elsétálok az Ebédlőbe. Beállok

a sorba, veszek egy tálcát, és tonhalas tésztaragut kérek. Kezd ismétlődni a menü. Már ettem tonhalas tésztaragut. Remélem soha többé nem fogok. Leülök egyedül egy üres asztalhoz. Enni kezdek. Nem tudom megmondani, hogy melyik része a tonhal, melyik a tészta és melyik a ragu. Azért megeszem. Egyik falatot nyelem a másik után. Teletöltöm a pocakom. Hiányzik Lilly, és hiányzik Leonard. Egyedül vagyok egy üres asztalnál. Teletöltöm a pocakom. Egyik falatot nyelem a másik után. Kitakarítom a tányéromat. Fel akarok állni, hogy kérjek még egy tányérral, negyven vagy ötven tányérral akarok, egy egész kibaszott kondér tonhalas tésztalófaszt akarok. Meglátom Milest. Mosolyogva sétál felém. Visszaülök. Pedig még enni akarok. Még, még, még. Helló James. Miles leül velem szemben. Szia. Szalvétát rak az ölébe, és a kezébe veszi a villát. Hogy vagy ma? Jól vagyok. És te? Jó híreim vannak. Micsoda? Ma reggel felhívott a Feleségem. Mit mondott? Azt mondta, hogy egész éjszaka ébren volt, a Kisbabánkat bámulta, és úgy döntött, ad nekem még egy lehetőséget. Idejön, hogy részt vegyen a Családi Programban, és megpróbáljuk egyenesbe hozni a dolgainkat. Semmire sincs garancia, de megpróbáljuk. Mosolygok. Bomba jó! Komoly előrelépés a tegnapiakhoz képest. Ahhoz képest mindenképpen. Nem tudom, hogy szabad-e gratulálni, de azért gratulálok. Mosolyog. Köszönöm, James. Köszönöm. Nem beszélünk többet. Csak ülünk, ő eszik, én az Ebédlőt bámulom. Kényelmes. Megnyugtató. Kellemes. Ülni és nem beszélni. Ülni és bámulni a semmibe. Ülni és hagyni, hogy kikapcsoljon az agy. Csak ülni. Semmi feszélyezettség, semmi izgalom. Miles a saját Világában van, én az enyémben. Csak ülünk. Miles befejezi az evést, feláll, és megvárja, hogy észrevegyem, hogy felállt. Észreveszem, felállok, és elvisszük a tálcákat. Végigmegyünk a Folyosókon, Miles bemegy az Előadásra, de én nem. Megkérdezi, hogy miért nem megyek be, elmondom neki, hogy két nap múlva elmegyek, és nem akarok többet beülni, nincs szükségem több Előadásra, éppen eleget hallottam már. Elneveti magát, én visszamegyek az Osztályra, és odamegyek a Telefonfülkéhez.

Felhívom Anyát és Apát. A Világ túlsó oldalán vannak, most korán reggel van náluk. Apám veszi fel a telefont. Olyan a hangja, mintha aludna. Megkérdezem, hogy visszahívjam-e, azt mondja ne, várjak egy másodpercet. Várok. Anyám felveszi a kagylót, azt mondja, szia, és neki is olyan a hangja, mintha még aludna. Apám felvesz egy másik kagylót. Visszhangos, és késik is a hang a telefonban. Elmondom nekik, hogy két napon belül elmegyek. Mindketten meglepődnek. Apám megkérdezi, hogy készen állok-e az indulásra, azt mondom, úgy érzem készen állok, de hogy mennyire, az csak akkor derül ki, ha már elindultam. Anyám megkérdezi, hogy mit értek ezalatt, azt mondom neki, hogy csak akkor tudom meg, hogy mennyivel vagyok jobban, ha egyáltalán jobban vagyok, ha már kint leszek a Külvilágban. Apám megkérdezi, hogy mit értek ezalatt, elmondom neki, hogy itt bent könnyű józannak maradni, mert az ember nem esik kísértésbe. Megkérdezi, hogy ellen tudok-e állni a kísértésnek, azt mondom, úgy hiszem igen, de csak akkor tudom meg, ha elmegyek. Csalódottan sóhajt. Anyám is csalódottan sóhajtozik. Megkérdezem, hogy érzik magukat, azt mondják, jól. Megkérdezem, milyen Tokió, Anyám azt mondja, bárcsak közelebb lennének hozzám, mert akkor többet tudnának segíteni. Azt mondom neki, hogy így is rengeteget tettek értem. Apám azt mondja, hogy aggódik miattam, azt mondom neki, hogy egyáltalán nem kéne, mert még soha nem éreztem ilyen jól és ilyen erősnek magam az életben. Azt mondja, ez bíztató. De nem úgy mondja, mintha valóban bíztatónak gondolná. Megkérdezik, hogy mit tervezek, elmondom nekik, hogy fel fogom hívni Bobot, és néhány napot megpróbálok vele tölteni, aztán Ohióba megyek, hogy letöltsem a büntetésemet. Megkérdezik, mivel akarok odamenni, azt mondom nekik, valószínűleg Busszal. Felajánlják, hogy vesznek nekem egy Repülőjegyet, de azt mondom, köszönöm, nem kérem. Anyám megkérdezi, hogy szükségem van-e valamire, azt mondom, nincs. Apám megkér, hogy hívjam fel őket, ha Bobbal vagyok, azt mondom, jó. Azt mondja, vigyázzak magamra. Azt mondom, jó. Anyám is azt mondja, hogy vigyázzak magamra. Azt mondom, jó. Azt mondják, szeretnek, azt mondom, én is szeretem őket, és lerakjuk a kagylót. Felhívom a Bátyámat. Nincs otthon, az üzenetrögzítőre beszélek. Elmondom, hogy holnapután kiengednek, és szeretném, ha értem jönne. Azt mondom, ne idegeskedjen, ha nem tud jönni, mert megoldom valahogy. Megkérdezem, hogy lakhatok-e nála néhány napot, aludhatok-e a kanapén vagy a földön, vagy bárhol, ahol van hely. Megkérem, hogy hívjon vissza. Megadom a telefonszámot. Leteszem a kagylót. Kijövök a Telefonfülkéből, és odamegyek a polcokhoz, ahol a színes ceruzákat találtam a kifestőkönyvhöz. A ceruzák mellett van egy kis kupac sárga írótömb. A papírok mellett áll egy tollakkal teli bögre. Elveszek egy írótömböt és egy tollat, felmegyek a Felső Szintre, és töltök magamnak egy nagy csésze gőzölgő feketekávét. Zsebre vágom a tollat, egyik kezemben az írótömb, a másikban a

kávé, újra lesétálok a lépcsőn. A lábammal kinyitom az üveg tolóajtót, és kilépek a szabadba. Süt a Nap. Fent ragyog a magasban, de nem melegít. A gyenge szellő úgy rezgeti a levegőt, mintha suttogna. Végigmegyek az összefagyott gyepen, mostantól már egész Télen ilyen kemény lesz. Elsétálok a Tó felé, vastag és mozdulatlan jégpáncél borítja. Leülök az egyik padra, a középső padra, belekortyolok a kávéba, és rágyújtok egy cigarettára. Ránézek az írótömbre, az írótömb sárga és üres. Kezdek visszagondolni az egész életemre. Végiggondolom, amit eddig tettem. Mindent rosszul tettem. Fiatal korommal kezdem, azokkal az évekkel, amelyekre még emlékszem. Írni kezdek. Biciklivel elütöttem az Óvónénit. Direkt csináltam. Négyéves voltam. Fejbe vágtam egy fiút a könyvekkel teli táskámmal, és eltörtem az orrát. Frednek hívták. Hatéves voltam. Gödröt ástam, és rábírtam egy Michael nevű fiút, hogy másszon bele. Egy deszkával befedtem a gödröt, és rajta ültem három órán keresztül. Sírt, sírt és sírt. Én nevettem. Hétéves voltam. A Szüleim Templomában egy David nevű srácot beraktam az öltözőszekrénybe. Lelakatoltam a szekrényt, és a kulcsot lehúztam a vécén. Örökre kitiltottak a Vasárnapi Iskolából. Hétéves voltam. Clay barátom Anyjától elloptam egy doboz mentolos cigarettát. Elszívtam, és hánytam. Loptam még egy dobozzal. Hánytam. Loptam még egy dobozzal. Nyolcéves voltam. Leírom a kisgyerekkorom csínytevéseit, és a legtöbben nevetnem kell. Egy olyan kölyök hülye dolgai, aki nem tudott jobbat kitalálni, illetve leszarta, hogy tud-e jobbat. Négy oldalt írok. A hülyeségekről, amit csináltam. Nevetnem kell rajtuk. Tízéves koromtól kezdem írni. Akkor kezdtem elveszíteni a fejem. Visszagondolva úgy tűnik, mintha nem is én csináltam volna azt a sok hülyeséget, hanem valaki más, és én csak figyeltem volna. Bárcsak így lett volna. Tízévesen kezdtem elveszíteni a fejem. Ellógtam otthonról, és berúgtam. Olyan sokszor loptam alkoholt a Szüleimtől, hogy nem is emlékszem rá, és lehetetlen összeszámolni. A szomszédunk garázsából elloptam egy csomó pornómagazint. Úgy okoztam közlekedési balesetet, hogy tojással megdobáltam egy ismeretlen autót. A fa tetejéről figyeltem a fejleményeket. Senki se sérült meg, de összetört az autó. Egyszer péntek éjszaka csavargás közben elkapott az Iskola Igazgatója, amikor már rég ágyban kellett volna lennem. Az Igazgató hazavitt, a Szüleim épp vacsorával egybekötött bulit tartottak. Tönkretettem a bulit, és szégyenbe hoztam a Szüleimet. Sean barátom Apjától elloptam egy zacskó füvet. Egy pipát is elloptam Sean Apjától. Egy doboz tablettát is elloptam Sean Apjától. Elszívtam a füvet a pipából, és bevettem az összes tablettát. Kihánytam. Amikor legközelebb Sean házában jártam, megint ugyanezt csináltam. Még három oldalt írtam. Tele van anyag- és gyógyszerlopásokkal, hülye csínytevésekkel. Néha elkaptak, de legtöbbször nem. Tizenkét éves koromban az emlékek kezdenek összezavarodni a drog- és alkoholmámortól. Tizenkét évesen összekuszálódott az életem.

Letámadtam egy gyereket a jéghokimeccsen. Nem figyelt, és a palánknak löktem. Elájult, én megálltam fölötte, és röhögtem. Három héten keresztül minden este kutyaszart dobtam az egyik Tanár levelesládájába. Felgyújtottam az egyik Cserkészfőnök sátrát a táborozáson. Kidobtak a Cserkészcsapatból. Cukrot raktam az egyik szomszédunk kocsijának a benzintankjába, és tönkre tettem a motort. Ahonnan csak lehetett, mindig mindenhonnan alkoholt és kábítószert loptam. Öt oldalt írtam három évről. Olyan Embereket bántottam, akik nem érdemelték meg. Olyan Embereket bántottam, akik megérdemelték. Kezdtem a halállal foglalkozni, kezdtem rájönni, hogy szét vagyok esve, kezdtem utálni magam. Azért tettem azt, amit tettem, mert utáltam magam. Tizennégy évesen elloptam egy mopedet, és lelöktem egy szikláról. Az egyik szomszédunk kertjében kalapáccsal szétvertem egy szobrot. Felrobbantottam egy levelesládát, két levelesládát, négy levelesládát, tízet. Megismertem és kihasználtam a szavak erejét. Az egyik lányt kövér szajhának neveztem. A terhes Tanárnőnknek azt mondtam, remélem, hogy halva születik a Gyereke. Megkérdeztem egy Orvos Feleségét, tudja-e, hogy megcsalja a Férje. A nő szemétkedett az Anyámmal, és nem akartam, hogy megússza szárazon. Azt mondtam, megcsalja a Férje. Tönkrement a házasságuk. Tizenöt évesen kábítószert árultam a Gyerekeknek. Alkoholt is árultam nekik. Korombeliek voltak, de még Gyerekek. Legtöbbször jól megvágtam őket, túl sok pénzt kértem, vagy oregánót adtam el nekik. Néha belepisáltam az üvegekbe, mielőtt odaadtam nekik. Szétvertem az egyik helyi gyorsétterem cégtábláját. Az éjszaka közepén szétvertem egy kalapáccsal, mert az Üzletvezető részegen kidobott onnan. Kilógtam a Házunkból. Elkötöttem az Autót. Berúgtam és drogoztam. Állandóan. A tizenhatodik, tizenhetedik és tizennyolcadik évem öt oldalt foglal el. Többnyire ugyanaz. Ivás és drogozás. Ellógtam otthonról és garázdálkodtam. A szavaimmal is bántottam az Embereket, ha ők megbántottak engem vagy valakit a környezetemben. Összegányoltam a helyi Keresztény Fiatalok Szervezete Vezetőjének a kertjét, mert megpróbált beszervezni. Nyolc héten keresztül minden péntek éjjel összegányoltam. Elloptam az egyik szomszédunk leveleit, aki azt mondta rám, hogy mocskosszájú vagyok. Azért loptam el, hogy megtudjam a személyes adatait, ezután tizenkét hitelkártyát igényeltem a nevében, és kimerítettem az összes hitelkeretét. A függőségem egyre nőtt, az öngyűlöletem is egyre nőtt, és az önpusztításom is egyre nőtt. A tizenkilencedik és a huszadik évem hat oldal. Első évek a Főiskolán. Megcsaltam a Barátnőmet egyszer, kétszer, háromszor, és mindig lebuktam. Megígértem neki, hogy megváltozom, és többet nem lesz ilyen. Tudtam, hogy lesz még. Megcsaltam egy másik Lánnyal. Aztán egy harmadikkal. A hazudozás szerves része lett az életemnek. Hazudtam, ha hazudnom kellett ahhoz, hogy megszerezzek vagy elkerüljek valamit. Puskáztam a Suliban. Pénzt loptam a Szüleimtől, és drogokra költöttem. Még több pénzt loptam a Szüleimtől, és még

több drogot vettem. Terrorizáltam egy Rob nevű Srácot, mert meghallottam, hogy mondott valamit az Északi-tenger szemű lányról. Összetörtem az Autóját, és szétromboltam a Szobáját. Kigúnyoltam, megfenyegettem, és megfélemlítettem. Elviselhetetlenné tettem az életét. Sose mondtam meg neki, hogy miért csináltam. Huszonegy. Három oldal. Ittam, szívtam, letartóztattak, egyszer-kétszer megvertek, én is megvertem másokat, csaltam, loptam, hazudtam, kihasználtam a nőket, kurvákkal háltam, egyre több pénzt szereztem, és egyre többet költöttem, a kábítószerek és az alkohol volt a legjobb barátom, és akik megpróbáltak lebeszélni róla, azoknak azt mondtam, hagyjanak békén, kopjanak a faszba. Rávettem egy Lányt, hogy a farkamról szívja fel a kokaint. Kokainfüggő volt, és a testével fizetett. Mindent megengedett, amit csak akartam, és én túl sokat, túl gyakran akartam. Dugni és drogozni. Pisztolyt szorítottam egy férfi fejéhez. Nem volt megtöltve, de ő nem tudta, hogy nincs megtöltve. Térden állva könyörgött az életéért. Egy Díler miatt csináltam, aki így akart levizsgáztatni, és nekem szükségem volt a bizalmára, mert szükségem volt a kábítószerére. A férfi anyagot lopott a Dílertől, én meghúztam a ravaszt az üres pisztolyon, a férfi a nadrágjába és a padlóra pisált. A Díler belenyomta a fejét, és én végignéztem. Huszonkettő. Két oldal. Letartóztatás, a letartóztatás Ohióban. A zárkában töltött időmmel fogok fizetni érte. Párizsban egy Lány azt állítja, hogy én vagyok az Apja a Gyerekének. Nem én vagyok. Nem voltam képes mellette az erekcióra, és sose hatoltam belé. Könyörgött és sírt, hogy vállaljam a felelősséget a Gyerekért, de nem én voltam az Apja, így hát kidobtam a Lakásomból. Két nappal később a barátnője nekem jött egy üveggel az egyik Kocsmában, és én padlóra küldtem. Seggbe rúgtam, amikor felkelt, és azt mondtam neki, hülyére verem, ha még egyszer a közelembe jön. Egy másik ismerős Lány egy éjszaka ájultan talált az utcán, és felvitt a Lakásába. Lehánytam és lepisáltam a kanapéját és a parkettát. Amikor felébredtem, elvettem egy üveg vodkát, és kisétáltam. Nem láttam többet, és nem is hallottam róla. Londonban az egyik Kocsmában hozzávágtam egy széket egy férfihoz. Leöntötte az asztalomat, és rátámadtam, amikor hátat fordított. Nem vártam, és nem foglalkoztam azzal, hogy felmérjem a károkat. Sose vártam, és sose foglalkoztam azzal, hogy felmérjem a károkat. Befejezem az írást. A kávé elfogyott, és elszívtam egy doboz cigarettát. Megnézem az írótömböt, megszámolom az oldalakat, összesen huszonkét oldal. Huszonkét oldal tele a rossz cselekedeteimmel, hibáimmal, téves ítéleteimmel, rossz döntéseimmel. Huszonkét oldal tele haraggal, felháborodással, függőséggel, öngyűlölettel és Dühvel. Huszonkét oldalnyi dokumentum a dicstelen, zavarba ejtő és szánalmas életemről. Huszonkét oldal. Elolvasom az oldalakat. Lassan és alaposan átolvasom. Olvasás közben azon gondolkodom, vajon kihagytam-e valamit, megfeledkeztem-e valamiről, van-e valami olyan, amiről nem akarok tudomást venni, amit félek beismerni. Le

akarok számolni a múltammal, el akarok távolodni tőle, vajon van-e valami, amit elfelejtettem, amit kihagytam, van-e valami, amitől félek. Van egy dolog. Ami kísért az első oldaltól a huszonkettedikig. Sose beszéltem róla. Soha nem mondtam el senkinek, hogy mit csináltam azzal a férfival, hogy mennyire elveszítettem a fejem, hogy milyen kegyetlenül és durván bántam vele. Ez kísért engem. Felveszem a tollat, felveszem a halom sárga papírt és félbe hajtom. Zsebre vágom a papírokat, felveszem az írótáblát, felállok, visszasétálok a gyepen, a Nap már kezd leszállni. A szél kezd erősödni. Már nem énekel, hanem üvölt, azt üvölti, véres gyilkosság. Kinyitom az üveg tolóajtót, és odamegyek a polcokhoz. Visszarakom a helyére a tollat és az írótáblát. Az Osztály tele van a vacsora előtt pihenő férfiakkal. Nem beszélek egyikükkel sem. Felmegyek a lépcsőn, bemegyek a Szobámba, besétálok a Fürdőszobába, és megállok a tükör előtt. Leírtam az életem rossz cselekedeteit, bent vannak a zsebemben, kíváncsi vagyok, hogy a szemembe tudok-e nézni. A kezemet rárakom a mosdóra. Remeg a kezem a fehér porcelánon. Felnézek a tükör felé. Látom, hogy remeg az ajkam. Az orromra nézek, a szemem alatti fekete szempillákra, aztán a szemgolyómra. A halványzöldre. A piszkos-zöldre. A tisztátalan zöldre. A zöld szemgolyóm alját bámulom, és csak egyvalami akadályoz abban, hogy a szemembe nézzek. Hogy magamba nézzek. Hogy a saját múltamba nézzek, abba, ami a zsebemben lapul. Az a Faszfej Párizsban. Ez az egyetlen ügy. Elengedem a mosdót, megfordulok, és kimegyek a Fürdőszobából. Elsétálok az Ebédlőig. Miles és Michael társaságában vacsorázom. Vacsora után bemegyek az Előadásra, de nem figyelek oda. Előadás után visszamegyek a Szobámba. Olvasni próbálok, de nem bírok. Bemászom az ágyba, és megpróbálok elaludni. Ez az egy ügy. Kísért engem. Még mindig.

Átalszom

az éjszakát. Megszakítás nélkül és gyógyszerek nélkül. Ez a második éjszakám, amit egyhuzamban végigalszom drogok és alkohol nélkül. Ez az új rekordom. Reggel van, amikor felkelek, korán reggel. Már nincs sötét, de még nincs világos. Minden szürke. Szürke, mint a múló bánat, szürke, mint az erősödő félelem. Nincs sötét, de még nincs világos. Kiszállok az ágyból. Miles alszik, halkan kisétálok a Fürdőszobába. Lezuhanyozom, megborotválkozom, és fogat mosok. Felöltözöm, és kimegyek a Szobából. Töltök magamnak egy csésze kávét, leülök az egyik asztalhoz, kávézom, cigarettázom, és figyelem a reggeli Munkájukat végző férfiakat. Az egyik a konyhát takarítja, a másik kiviszi a szemetet, a harmadik porszívózik. Látom, hogy egy férfi tisztítószereket visz a Közös Vécékhez. Milyen rég volt. A Közös Vécék. Roy. Milyen rég volt. Megiszom a kávét. Végigmegyek a Folyosókon az Ebédlőig. Kérek még egy kávét, és keresek egy asztalt. Matty egyedül ül a sarokban, leülök mellé. Az ételt bámulja. A szeme véres és be van dagadva. Villa remeg az egyik kezében. Pohár remeg a másikban. Az ételt bámulja. Megszólalok. Jól vagy, Matty? Megrázza a fejét. Tehetek érted valamit? Megrázza a fejét. Azt akarod, hogy menjek el? Megrázza a fejét. Ülve maradok. Mellette ülök, és a kávémat kortyolgatom. Üldögél, és az ételt bámulja. Remeg a keze, és nem beszél. Csak bámulja az ételt. Megiszom a kávét, felállok, és megkérdezem, hogy kér-e valamit. Felnéz rám, és megszólal. Ne menj el! Visszaülök. Oké. Rám néz. A szeme véres és be van dagadva. Azt akarom, hogy legyen mellettem valaki. Itt vagyok. Rám néz. A szeme véres és be van dagadva. Vége van, James. Mit akarsz mondani? A kibaszott életemnek. Kurvára vége van. Miről beszélsz? Lerakja a villát, és elengedi a poharát. A keze tovább remeg. Megtudtam, hogy a Feleségem szívni kezdett. Mit kezdett szívni?

Matty kezd összeroppanni. A kibaszott kristályt. Próbál uralkodni magán. Az szar, Matty. Nagyon sajnálom. Megrázza a fejét. Azelőtt sose csinálta. Neki kellett volna vigyázni a Kölykeinkre, amíg ki nem megyek innen. Kibaszott kíváncsi lett, hogy milyen ez a szar, hogy miért és hogyan tett tönkre engem, és fogta magát, és elment, és kurvára kipróbálta. Hogy jöttél rá? Felhívott a Nagyanyám. Azt mondta, elment meglátogatni őket, és egyedül találta a Kölyköket a házban. Több napja nem kaptak enni, a kisebbik a földön ült egy kibaszottul mocskos pelenkában. Megvárta a Feleségemet, és amikor megjött, teljesen be volt tépve, össze-vissza hadovázott, és azt mondta, szívni volt. Sajnálom, Matty. Kibaszottul nem a te hibád. Mit fogsz csinálni? A faszom tudja. Mindig a kibaszott Feleségem tartott össze bennünket, amikor én szétbasztam magam, de ha most rászokott erre a lószarra, akkor minden kibaszottul szét fog esni. Nem lehetnek Kölykeid vagy Családod két olyan Szülővel, akik Kristályfejek, és valószínűleg én se tudok tisztán maradni, ha ő kibaszottul ezt szívja. Mi lenne, ha szereznél valakit, aki segít neki, te meg visszamennél bokszolni? Nézz rám, James, én kurvára nem tudok már bunyózni. A testem egy roncs, és a fejem is teljesen szét van baszva. Harminc kibaszott másodpercet se bírnék ki a Szorítóban még a Világ legszarabb bunyósa ellen se. És hiába akarom, hogy segítsen neki valaki, mert az összebunyózott pénzem utolsó fillérjeit is arra költöttük, hogy idejöjjek, és már nincs semmink se. Kibaszottul semmink sincsen. Tudok segíteni valamiben? Nem tudsz, kivéve ha van egy nagy valag pénzed, amit nekem akarsz adni. Az nincs. Kikészültem, James. Mindennek vége. Valami be fog jönni. Túl sokat láttam már a kibaszott kristályból ahhoz, hogy elhiggyem ezt a faszságot. Meg fogok halni, ő is meg fog halni, a Kölykeink felnőnek, és pont olyanok lesznek, mint mi. Ki van velünk baszva. Teljesen szét vagyunk baszva. Feláll. Elmegyek egy kibaszott sétára. Felveszi a tálcáját. Köszönöm, hogy meghallgattál. Elsétál. Utána nézek. Felveszem a kávéscsészémet, felállok, odamegyek a futószalaghoz, és ráteszem a csészét. Átmegyek a férfiakat és a nőket elválasztó

Üvegfolyosón. Látom, hogy Miles és Ted szembejönnek velem. Szorosan egymás mellett sétálnak, és lehajtják a fejüket. Alig mozog a szájuk. Miles felnéz rám, apró bólintással üdvözöl, és tovább beszél Tednek. Elsétálnak mellettem. Békén hagyom őket. Visszamegyek a Szobámba. Kinyitom az éjjeliszekrényt az ágyam mellett. Előhúzom a papírokat, a huszonkét oldalt, és berakom a nadrágom zsebébe. Kimegyek a Szobámból, és elindulok a Folyosókon. Szürkék, mint a reggel, mint a múló bánat, az erősödő félelem. Figyelem a Folyosókat, de nem zavarnak. Túl jól ismerem őket. Nem zavarnak. Bekopogok Joanne ajtaján, azt mondja, szabad. Kinyitom az ajtót, és belépek. Az íróasztala mögött ül, újságot olvas, kávézik és cigarettázik. Megszólal. Hogy van? Jól vagyok. Elkészült? Igen, elkészültem. Akar beszélni még valamiről, mielőtt elindulunk? Nem. Lerakja az újságot, és elnyomja a cigarettáját. Szeretném, ha ebéd után visszajönne hozzám. Ken és én még meg akarunk beszélni magával valamit. Minden oké? Van egy további gyógyulást elősegítő Programunk, és szeretnénk, ha betartaná, miután elmegy. Van benne valami, amit tényleg be fogok tartani? Valószínűleg nincs, de felelőtlenség lenne a részünkről, ha nem adnánk át magának. Oké. Indulni akar? Aha. Feláll. Kisétálunk az Irodájából, és elindulunk a Folyosókon. A Folyosók még mindig szürkék, de néhány árnyalattal sötétebbek, olyanok, mint a komoly bánat, mint az erős félelem. Séta közben nem beszélünk, és minden lépésnél egyre élesebben látom magam előtt azt az éjszakát. Egyedül akartam lenni. Sírtam. A férfi a közelembe jött, és szétvertem. Spriccelt a vére. Kibaszottul szétvertem. Megállunk egy ajtónál. A névtáblára az van írva, David Atya, Káplán, Lelki Szolgálat. Joanne bekopog az ajtón, egy hang azt mondja, szabad. Megkér, hogy várjak egy kicsit, kinyitja az ajtót, bemegy, és becsukja az ajtót maga mögött. Állok és várok. Remeg a kezem és a lábam, és az ajkam is remegni kezd. A szívem is remeg. Ha a Folyosó az egyik testrészem lenne, akkor most elfeketedne. A bánattól és a félelemtől. A bennem élő legsötétebb sötétségtől. Kibaszottul koromfekete lenne. Remegek.

Kinyílik az ajtó. Joanne kijön és megáll előttem. Beszél. Bent várja magát. Rendben. Mondtam neki, hogy lesz egy-két kellemetlen pillanata. Azt mondta, valószínűleg nem lesz semmi olyan, amit ne hallott volna. Meglátjuk. Sok szerencsét. Köszönöm. Felém nyúl, átkarol és magához ölel. Beszél. Jobban fogja érezni magát, ha túl lesz rajta. Bólintok. Elenged. A kilincshez nyúlok, nehéz a karom. Meghúzom az ajtót, mintha egy tonna lenne a súlya. Kinyitom, és nem akarok bemenni, nem akarom végigcsinálni. Joanne mögöttem áll, megfordulok, ránézek, rám mosolyog, és ettől képes leszek előrelépni. Be az Irodába. Becsukom magam mögött az ajtót. Egy Pap ül az íróasztal mögött. Fekete ruhában van, és fehér a gallérja. Öreg, a hetvenes éveiben jár, a haja ősz, a szeme sötétbarna. Mögötte egy Feszület lóg a falon, előtte kopott, bőrkötéses Biblia fekszik egy papírhalom tetején. Azóta az éjszaka óta most vagyok először Pap közelében. Ahogy ránézek, lángra lobban bennem a Düh. Feláll, rám néz és beszél. Üdvözlöm, Fiam. David Atyának hívnak. Minden tiszteletem az Öné, de nem vagyok a Fia. A nevem James. Üdvözlöm, James. Jó napot. Le szeretne ülni? Egy székre mutat az íróasztala túlsó oldalon. Szemben vele. Leülök. Köszönöm. Leül a székére. Az Ötödik Lépés miatt van itt. Nem hiszek a Lépésekben. Azért jöttem, hogy Gyónjak. Maga katolikus? Nem. Csak akkor Gyónhat nálam, ha katolikus. Azt akarja, hogy menjek el? Beleegyezik abba, hogy beszélgetésnek nevezzük? Igen. Akkor tegyük ezt. Van kérdése, mielőtt belekezd? Nincs. Van valami kívánsága? Nincs. Biztos lehet abban, hogy amit ma reggel mondani akar, azt senki se fogja megtudni. Ez csak magára, rám és Istenre tartozik. Uram, én nem hiszek Istenben. Akkor csak magára és rám tartozik.

Köszönöm. Szeretné elkezdeni? Igen. Annyi ideje van, amennyit csak akar. Mély levegőt veszek. Előhúzom a huszonkét oldalnyi sárga papirost a zsebemből, és berakom az ölembe. Belenézek. Egy dolgot kivéve minden benne van, amire emlékszem. Elkezdem felolvasni. Lassan és szisztematikusan olvasok. Felolvasok minden szót, és minden eseményről beszámolok. Úgy tűnik, mintha minden egyes oldal egy órába telne. Ahogy előrehaladok, egyszerre jobban és rosszabbul érzem magam. Jobban, mert végül is beismerem a bűneimet és valamiféle felelősséget vállalok értük. Rosszabbul, mert képzeletben újraélem őket, amikor beszélek róluk. Minden egyes bűnt. Újraélem a képzeletemben. Mikor felolvastam az egészet, veszek még egy nagy levegőt. Ránézek a papírjaimra, összehajtom és visszarakom a zsebembe. A Pap beszél. Befejezte? Megrázom a fejem. Nem. Úgy tűnik, mindent felolvasott, amit írt. Történt valami, amiről nem írtam. Szeretne beszélni róla? Igen. Annyi ideje van, amennyit csak akar. Lenézek. A kezemre nézek, látom, hogy remeg. Érzem, hogy vadul ver a szívem a félelemtől. Félek. Még egy mély levegőt veszek, még egyet. Még egyet. Nem merek beszélni, félek az emléktől. Félek. Felnézek. Belenézek David Atya szemébe. Mély és békés tekintetében nem azt látom, amit azon az éjjelen láttam. Ennek a Papnak a szemében nyugalom, derű és hitének bizonyossága tükröződik. Nem az, amit azon az éjjelen láttam. Veszek még egy levegőt, egy utolsó lélegzetet. Kifújom. Beszélek. Tizennyolc hónappal ezelőtt Párizsban összevertem egy férfit, és lehet, hogy belehalt a sérüléseibe. Pap volt az illető. Veszek még egy levegőt. Amikor letartóztatattak Ohióban, és a Fogdában ültem, elgondolkodtam az életemen. Huszonkét éves voltam. Egy évtizede Alkoholista és Kábítószerfüggő. Utáltam magam. Nem láttam a jövőt, és a múltam egy katasztrofális romhalmaz volt. Úgy döntöttem, hogy meg akarok halni. Amikor kiengedtek, és megúsztam az Óvadékot, visszarepültem Párizsba. Bementem a Lakásomba, megittam egy üveg whiskyt, és írtam egy búcsúlevelet. Csak annyi volt rajta, Ne Gyászoljatok Engem. Az ágyamra raktam, elmentem otthonról, és elindultam a legközelebbi Hídhoz. Sok párizsi lesz öngyilkos úgy, hogy beleveti magát a Szajnába. Csak beugrasz, becsapódsz a vízbe, és vagy az ütéstől halsz meg, vagy belefulladsz.

Gyaloglás közben sírni kezdtem. Sírtam, mert elrontottam az életemet, egy nagy rakás szar lett belőle, és azért is sírtam, mert örültem, hogy végre véget ér. Közben kezdtem megijedni. Féltem, mert az öngyilkosság nem könnyű feladat, és tudtam, ha megteszem, akkor mindennek vége. Nem hiszem, hogy van Mennyország vagy valami hasonló. Az élet egyszerűen véget ér. Levegőt veszek. Megláttam egy Templomot, és már annyira féltem, hogy alig bírtam menni. Arra gondoltam, hogy bemegyek, bent csend van, egyedül lehetek, és leülhetek gondolkodni. Találtam egy üres padot, leültem és csak sírtam. Mély levegőt veszek. A Düh elmúlt, miközben beszéltem, de most kezd megint visszatérni. Egy idő múlva odajött hozzám egy férfi olyan ruhában, mint a magáé, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Megmondtam neki, hogy nem. Bemutatkozott, mint valamilyen Atya. Azt mondta, hogy a fiatalabb Emberek sokszor fordulnak hozzá jó tanácsért, sok tapasztalata van ebben, és ha beszélni akarok a gondjaimról, akkor menjünk be az Irodájába és ott beszélgessünk. Azt mondtam, nem akarok, egyedül szeretnék lenni. Leült mellém, és azt mondta, be kellene mennünk az Irodájába. Azt mondta, biztosan tud segíteni nekem, csak menjek be az Irodájába, menjek be az Irodájába. Arra gondoltam, nem fog fájni, tehát bementem. Megint levegőt veszek. Tombolni kezd bennem a Düh. Beszélek. Az Irodája több összefüggő Szobából állt az Oltár mögött. Mikor beléptünk, az Atya kulcsra zárta mögöttünk az ajtót. Akkor már kurvára tudhattam volna, mi lesz, de Pap volt, és meg se fordult a fejemben. Leültem egy kanapéra, ő mellém ült, és megkérdezte, hogy mi a baj, és én elmondtam neki. Beszéltem neki a függőségemről, a szar életemről, a katasztrófáról, ami elől megszöktem, és az öngyilkossági tervemről. Egész végig mellettem ült, amíg beszéltem, engem bámult, és úgy tett, mintha figyelne. Felém nyúlt amikor befejeztem, a combomra tette a kezét, és azt mondta, jó helyre jöttél, hiszek abban, hogy segíteni tudok neked. Nem tetszett, hogy ott van a keze, ezért levettem. Visszarakta, és azt mondta, engem Isten küldött hozzád, de cserébe adnod kell valamit. Megint lesöpörtem a kezét, megkérdeztem, hogy mit, erre visszatette a kezét, de feljebb fogta meg a combomat, és azt mondta, tudom hogy most zavarodott és ideges vagy, de nem szállhatsz szembe Isten akaratával, mert mi nem véletlenül találkoztunk, és felfelé csúsztatta a kezét a combomon az ágyékom felé. Lesöpörtem a kezét, és azt mondtam, ezt ne csinálja többet. Azt mondta, jó, de visszarakta a kezét, most már az ölembe, és a másik kezével az arcom felé nyúlt. Közben azt mondta, nem szabad szembeszállnod Isten akaratával. Fiam. David Atyát bámulom. A düh tombol, tombol, tombol bennem. Ugyanazt érzem, amit akkor éjszaka. A késztetést, hogy öljek, pusztítsak, tomboljak. Nem hagytam, hogy az a Faszszopó megérintse az arcomat. Állon ütöttem, hallottam a reccsenést, és egyből folyni kezdett a vére. Felálltam, és újra

megütöttem. Újra és újra és újra megütöttem. Nem tudom hányszor, de egy idő után már minden tiszta vér volt. Miután szétveretem a fejét, miután kiütöttem és elájult, lehúztam a kanapéról, és széttártam a lábát. Annyira tártam szét, hogy meg tudjam rugdosni. Körülbelül tizenötször rúgtam bele, olyan kibaszott keményen, ahogy csak bírtam. Addig rúgtam, amíg nyöszörögni nem kezdett, pedig már elájult. Aztán megfordultam, kinyitottam az ajtót, kisétáltam, és elmentem a legközelebbi Italboltba, minden pénzemen whiskyt vettem, aztán találtam egy sikátort, leültem, és kibaszottul berúgtam, aztán elájultam. Másnap reggel felébredtem és Hazamentem. Az elkövetkező napokban egyfolytában azt vártam, mikor jön ki a Rendőrség, hogy letartóztassanak, de nem jöttek. Több héten keresztül figyeltem az Újságokat, hogy írnak-e arról, amit tettem, de semmi sem jelent meg róla. Csak azt tudom elképzelni, hogy másokkal is azt csinálta, amit velem szeretett volna, és ha túlélte a verést, szerintem túlélte, akkor tudta, hogyha a Rendőrséghez fordul, akkor elmondom, hogy miért tettem, és mások is jelentkeztek volna, hogy igazolják a történteket. David Atya elfordul tőlem. Mély levegőt vesz, és megrázza a fejét. Tovább beszélek. Nem tudom, hogy elveszítettem-e a bátorságot ahhoz, hogy megöljem magam, vagy erőt nyertem ahhoz, hogy ne tegyem meg, de nem tettem meg. Tovább éltem, ittam és drogoztam és basztam szét magam. Végül itt kötöttem ki. A többi bűnömmel szemben ezt nem bánom, nincs lelkiismeret-furdalásom azért, amit a Pappal tettem, és hogy őszinte legyek, szerintem megérdemelte. De kísért engem. Abban a pillanatban, amikor rugdostam a Papot, akit meg is ölhettem volna, és meg is akartam ölni, tudtam, hogy képes és hajlandó vagyok rá, és hogy teljesen elvesztettem a fejem, majd összeszartam magam az ijedtségtől. Nem akarok megint ilyen állapotba kerülni, és azt gondolom, ha beszélek erről és meggyónom magának, talán mégis ez a helyes kifejezés, akkor ez megvéd engem, és hozzásegít ahhoz, hogy többet ilyen ne forduljon elő. Most, hogy ezt elmondtam, és elmondtam minden egyebet, most befejeztem. David Atya az íróasztalát bámulja. Én őt bámulom. Várom, hogy megszólaljon, de nem teszi. Csak bámul. Felállok. Köszönöm, hogy meghallgatott. Elindulok az ajtó felé. Amikor a kilincshez nyúlok, meghallom a hangját. James. Megfordulok. Nagyon sajnálom. Maga nem csinált rosszat. De azért nagyon sajnálom. Köszönöm, és még egyszer köszönöm, hogy meghallgatott. Kinyitom az ajtót, kilépek a Folyosóra, és becsukom magam mögött az ajtót. Mély levegőt veszek, és lassan kifújom. Ahogy elhagyja a testemet a levegő, úgy hagy el minden, amit írtam, amit mondtam, minden, amit csináltam. Elhagy. Minden. Kurvára elhagy.

Visszamegyek az Osztályra. A lépteim könnyűek és puhák, mosoly ül ki az arcomra. Odaérek a Szobámhoz, az ajtón egy cetli, az van ráírva, hívd fel a Bátyádat a munkahelyén. Alatta egy telefonszám. Leveszem a cetlit, elsétálok a Telefonfülkéhez, belépek, és becsukom az ajtaját. Feltárcsázom a számot, és megvárom, amíg kicseng. Egy nő veszi fel, mondom neki, hogy Bob Frey-t kérem, azt mondja, egy pillanat türelmet. A bátyám felveszi, és azt mondja, helló. Azt mondom, mi a helyzet Faszfej, nevetni kezd, és azt mondja, gratulálok, hogy kiengednek. Megköszönöm neki, és megkérdezem, hogy értem tud-e jönni, azt mondja, igen, kivesz néhány szabadnapot, és reméli, hogy nála fogok maradni. Azt mondom, ez jól hangzik. Azt mondja, Kevin barátom feljönne Chicagóból, mert meg akar látogatni, és megkérdezi, hogy nem zavar-e. Azt mondom, remek lenne, azt mondja, akkor felhívja. Megkérdezi, hogy hány órakor jöjjön, azt mondom, fél tizenegy, tizenegy körül, vagy bármikor, amikor ideér. Azt mondja, fél tizenegyre értem jön. Lerakjuk. A férfiak ebédelni indulnak, követem őket. Elmegyek a Szobám mellett, és Miles éppen kilép rajta. Felém fordul és mosolyog. Helló James. Becsukja az ajtót és velem jön. Helló Miles. Hogy vagy? Sok a dolgom. Mit kell csinálnod? Holnap jön a Feleségem. Minden munkát el kell végeznem, amivel megbíztak. És próbálok Tednek is segíteni. Mi van Teddel? Louisianában Életfogytiglani Büntetés vár rá. Próbálok segíteni, hátha el tudja kerülni. Sikerül? Nem. Attól tartok, hogy nem tudok segíteni rajta. A Lány Apja le akarja csukatni. Bassza meg. Tud erről? Igen. Mit szól hozzá? Addig akar itt maradni, ameddig csak lehet, és aztán a Rokonainál akar bujkálni Mississippiben. Mit gondolsz erről? Szerintem elég szomorú. Belépünk a férfiak és nők közt húzódó Folyosóra. Miles meglök, és a Női Étkező felé mutat. Odanézek, és meglátom Lillyt. Háttal van nekem, és még három nő ül az asztalánál. A haja copfba kötve, és póló van rajta. A karja nagyon vékony, úgy néz ki, mintha sokat fogyott volna.

Mosolygok. Látom, hogy az egyik nő a nevemet mondja, és várom, hogy Lilly felém forduljon, reménykedem, hogy felém fordul, de nem. Az egyik nő, aki az asztalánál ül, Felügyelő az Osztályon. Beállok a sorba, és őt bámulom. Megkapom a kaját, pulykahús galuskával, és őt bámulom. Átsétálok az Ebédlőn a sarokban álló asztalhoz, és őt bámulom. Látni akarom az arcát, azt akarom, hogy megforduljon. Nem fordul meg. Leülök. Miles mellém ül. Ted, Matty és Michael is csatlakozik hozzánk. Ted és Matty nem szólnak egy szót sem. Csak a tányérjukba bámulnak és esznek. Miles és Michael a gyerekeikről beszélnek. Lilly hosszú fekete haját bámulom, és a karját, ami túl vékonynak tűnik. Amikor feláll, hogy a futószalagra tegye a tálcáját, én is felállok. Lassan megyek, és próbálom úgy időzíteni az érkezésemet, hogy egybeessen az övével. Tudom, ha észrevetetem magam vele vagy beszélek hozzá, akkor bajba keverem, ezért ezt most nem akarom kipróbálni. Csak a közelébe akarok kerülni. Elég közel ahhoz, hogy érezzem a jelenlétét. Elég közel ahhoz, hogy jól lássam az arcát. Elég közel ahhoz, érezzem a haja illatát. Csak a közelébe akarok kerülni. Megérkezik a futószalaghoz, és ráteszi a tálcáját. A többi nő mögötte áll, én pedig mögöttük állok. Amikor megfordul, meglát engem és elmosolyodik. Széles a mosolya, és szép a mosolya. Hiányzott ez a mosoly, hiányzott. Visszamosolygok, bár leginkább át szeretném karolni, megölelni és megcsókolni és megmondani neki, hogy szeretem. Ezt szeretném tenni. Átkarolni, megölelni és megcsókolni és megmondani neki, hogy szeretem. A többi nő is a futószalagra teszi a tálcáját, megfordulnak, elindulnak, és Lilly velük megy. Ráteszem a tálcámat a futószalagra, követem őket az Üvegfolyosón és a többi Folyosón. Az Előadóterem bejáratánál befordulnak és bemennek. Én továbbmegyek Joanne Irodája felé. Az ajtó nyitva van, amikor odaérek. Bemegyek, Ken és Joanne a kanapén ülnek. Mindketten az ölükben heverő dossziékat nézegetik. Leülök a velük szemben álló székre, és megvárom, amíg befejezik. Joanne felnéz. Épp most néztük át az Utókezelési Tervét. Hogy néz ki? Ken beszél. Ha betartja, akkor nagyon sokat fog segíteni. Joanne becsukja a dossziét, és kiegyenesedik. Ken becsukja a dossziéját, és átnyújtja nekem. Elveszem, kinyitom és belenézek. Tele van AA irodalommal és a chicagói AA Találkozók listájával. Becsukom. Jól néz ki. Joanne beszél. Egy kicsivel több időt kellene foglalkoznia vele. Miért? Több minden van benne, mint gondolja. Csak olyat láttam benne, ami az AA-val kapcsolatos.

Ken beszél. Azért, mert azt tanácsoljuk, hogy járjon AA Találkozókra. Joanne-ra nézek. Azt gondoltam, hogy ezt a lószart már tisztáztuk. Ken újra meg akarta magával beszélni, és egyetértettem vele. Miért? Ken beszél. Mert AA nélkül nem marad tiszta. Miért gondolja? Mert ez az egyetlen kivezető út. Lehet, hogy magának ez az egyetlen, de nekem nem. Miért? Nem hiszek a Tizenkét Lépésben. Nem hiszek Istenben, se a Felsőbb Erőkben. Nem ruházom át se az életemet, se az akaratomat másra, legkevésbé olyan valamire, amiben nem hiszek. Akkor mit fog csinálni? Élem az életem. Elfogadom a dolgokat úgy, ahogy vannak, és mindig azzal fogok foglalkozni, ami éppen előttem van. Ha alkohol és kábítószer van előttem, akkor úgy döntök, hogy nem kérek belőle. Nem fogok félelemben élni, nem félek az alkoholtól és a kábítószerektől, és nem akarom azzal tölteni az időt, hogy olyan emberekkel beszélgessek, akik félnek tőlük. Nem akarok senkitől és semmitől se függeni, csak magamtól. Ken megrázza a fejét. Egyenes út a katasztrófához. Nevetek rajta. Majd meglátjuk. Joanne beszél. Már mondtam, James, és bár imponál nekem, ahogy a függőségét és az életét szemléli, azt gondolom, felelősséggel tartozom magáért, és el kell ismételnem még egyszer. Mit? Annak az esélye, hogy AA, egyéni terápia, Csoportterápia és rengeteg egyéb segítség nélkül valaki józan maradjon a maga előéletével, millió az egyhez. Legjobb esetben is millió az egyhez. Ezek a kilátások nem ijesztenek meg. Ken beszél. Millió az egyhez, James. Az is millió az egyhez, hogy most itt vagyok. Nem ijeszt meg a millió az egyhez. Joanne beszél. Úgy gondolom, hogy Ken és én jobban éreznénk magunkat, ha legalább átnézné velünk, hogy mi van a dossziéban. Oké.

Kinyitom a dossziémat, ők kinyitják az ő példányukat és elkezdjük átnézni. Van benne egy könyvecske a gyógyulásról a Fogházban, amely a Büntetésvégrehajtási Intézmények AA programjait tartalmazza, és a Lépések megtételét írja le börtön körülmények között. Van benne egy lista a chicagói AA Találkozók időpontjairól és a Csoportok telefonszámairól. Egy kis köteg papírost tesz ki a Racionális Reakcióterápiával, és ennek a Külvilágban való alkalmazásával foglalkozó irodalom. Egy csomó információ van egy chicagói Intézményről, amelyik kapcsolatban áll ezzel a Klinikával, és olyan embereknek ajánl Programokat, akik már túl vannak a Kezelésen. A Tizenkét Lépésről is van egy példány. A Nyugodt Imáról is van egy példány. Miközben átnézzük az összes papírt, Ken és Joanne kötelességtudóan mindent elmagyaráznak, és én kötelességtudóan hallgatom őket. Úgy gondolom, tartozom nekik annyi tisztelettel, hogy végighallgassam őket. Megkönnyebbülök, amikor a végére érünk. Ha minden úgy megy, ahogy remélem, és azt tervezem, azt várom, hogy úgy menjen, akkor soha többé semmi olyat nem kell végighallgatnom, aminek köze van az Anonim Alkoholistákhoz és a Tizenkét Lépéshez. Becsukom a dossziémat. Megkérdezem Joanne-t, zavarja-e, ha rágyújtok, elneveti magát és azt mondja, ő is ugyanezt akarta kérdezni tőlem. Mindketten rágyújtunk. Ken feláll és azt mondja, mennie kell, én is felállok, megköszönöm neki a sok időt és fáradtságot, amit rám fordított, kezet fogok fele, sok szerencsét kíván nekem, azt mondja, hívjam fel, ha bárminemű kérdésem vagy kérésem lenne, megint megköszönök neki mindent, és kimegy. Visszaülök és Joanne megszólal. Jól érzi magát? Aha. Izgul? Aha. Sikerült elérnie a Bátyját? Holnap reggel értem jön. Azt hiszem, elhozza egy barátomat is. Mihez fog kezdeni? Veszek egy kibaszott sajtburgert. Nevet. Ha szólt volna, hogy kér egyet, akkor hozattam volna. Éppen eleget tett már értem. Bejön reggel elköszönni? Abszolút. Rendben. Elnyomom a cigarettámat, felállok, és megköszönök mindent Joanne-nak, azt mondja, ne is törődjek vele, és kimegyek az Irodájából. Visszasétálok a Folyosókon, bemegyek a Szobámba, elkezdem összeszedni a holmimat, bár alig van mit összeszedni. Két nadrág. Néhány póló. Egy vastag pulóver, egy pár papucs, egy pár cipő. Három könyv és egy öngyújtó. Nem sok, de az enyém, és

ez minden, amire szükségem van. Amikor már mindent beraktam egy kis nejlonzacskóba, Miles belép az Szobába. Egy barna és vaskos borítékot hoz. Jött neked valami. Átnyújtja a borítékot. Leülök az ágyamra. Köszönöm. Miközben Miles kicsomagolja és összerakja a klarinétját, én a borítékot bámulom. Merev és barna. Nincs rajta feladó és San Francisco van a bélyegzőn. Nekem címezték, ide a Klinikára. A kézírás egyszerű és olvasható, a betűk szélesek, lazák, hurkosak. Női kézírásnak tűnik. Azon gondolkodom, hogy milyen nőket ismerek San Franciscóban. Csak egy van, de ő nem állna szóba velem, levelet pedig végképp nem írna. Kinyitom a borítékot. Óvatosan tépem fel, végig a szélénél, ahol még postázás előtt leragasztották. Lassan szakad, kinyitom és belenyúlok. Fényképeket tapintok ki benne. Gumiszalaggal vannak összefogva. Kiveszem a képeket a borítékból. Az első fotó a sorozatból egy fekete-fehér kép őróla. Szőke haja olyan, akár a vastag szálú selyem. Kék szeme akár az Északi-tenger. A Szobájában áll, abban a Szobában, ahol először találkoztunk, mosolyog, és egy állatfigurát tart a kezében. Ismerem ezt a fotót, valamikor nekem is volt belőle egy másolatom. A tárcámban tartottam, és mindig velem volt. Velem volt, mielőtt összejöttünk, velem volt, amikor együtt voltunk, és velem volt, miután szakítottunk. Egy állatot, valami kitömött oroszlánt tart a melle előtt. A haja ki van bontva, az arca nincs kisminkelve, a mosolya széles és nyitott, mintha épp akkor kattant volna a fényképezőgép, mielőtt elnevette magát. Szép a képen. Gyönyörű szép. Átnézem a többi fotót. Az egyiken kettesben megyünk az utcán. Egymás kezét fogjuk és mosolygunk. Van egy olyan, amelyiken ketten fekszünk egy kanapén. Én alszom, és ő megpuszilja az arcom. Az egyiken menő cuccokban vagyunk, ő estélyiben, én kölcsönzött öltönyben. Pohárköszöntőt mondunk pezsgővel a kezünkben. Van egy olyan, amelyiken egy lombját hullató őszi fa alatt ülünk a Napsütésben. Ő könyvet tart a kezében. Én cigarettázom. Van egy, amelyiken csókolózunk. Szemünk csukva, karunk összefonva, épphogy összeér az ajkunk. Az övé és az enyém. Csókolózunk. Egy kötegbe rakom a fotókat. Köréjük tekerem a gumiszalagot. Visszarakom őket a borítékba, és lezárom a borítékot. Felállok, és kisétálok a Szobából. Bemegyek az Osztályra, lemegyek a lépcsőkön, és kimegyek az Ajtón. Elindulok az Erdő felé vezető ösvényen. Hideg van, jön az éjszaka, és nincs rajtam kabát. Vacog a fogam, és remeg a testem. Belépek az Erdőbe. Elmegyek az Ösvényen addig a pontig, ahol le szoktam térni a Tisztás felé. Átfurakszom a sűrű ágak, a sűrű Örökzöldek és a sűrű aljnövényzet között. Átfurakszom a Tisztásig. Leülök a földre. Hideg és piszkos, tele van halott, merevre fagyott levelekkel. Előhúzom a zsebemből a huszonkét oldalnyi sárga papírköteget, amit magammal hoztam. Elolvasom. Lassan olvasom. Elolvasom minden szavát, és

újraélem az emlékeket. Lerakom a papírokat a földre. Kiveszem a fényképeket a borítékból, leveszem róluk a gumiszalagot, és megnézem őket. Hosszasan nézegetem őket. Megnézek minden fotót. Újraélem az emlékeket. Leteszem a fotókat és a borítékot a sárga papírköteg tetejére. Előhúzom a zsebemből az öngyújtómat. A hüvelykujjammal megtekerem a tűzkövet. Az öngyújtó szikrát hány, és egy kis kék lángocska jelenik meg a tetején. A sárga papírok alá tartom a lángot. Addig tartom ott, míg a papír magába nem fogadja. Begyullad a papír széle, és terjedni kezd a láng. Az öngyújtót visszarakom a zsebembe. Ülök, és bámulom a lángra gyúlt kupacot. Ülök, és bámulom ahogy a sárga lángokból vörös tűz lesz, aztán feketén füstölgő hamu, aztán a füst is eltűnik. Nézem, ahogy a fotók lángra kapnak, felkunkorodnak, összezsugorodnak és szétporladnak. Nézem, ahogy szétporlad a lány megörökített alakja. Nézem, ahogy szétégnek az együtt töltött pillanatok. Nézem, ahogy szétégnek a vele kapcsolatos emlékeim. Túl vagyok rajtuk. Kibaszottul túl vagyok rajtuk. Itt az ideje, hogy elbúcsúzzak tőlük. Mikor már minden elégett, felállok, rálépek a füstölgő hamura, és beletaposom a földbe. Addig taposom, amíg már semmi jele sem marad a tűznek. Addig taposom, amíg összekeveredik a Földdel, fekete lesz és nyoma vész. Eljött az éjszaka, vele együtt a hideg és a sötétség. Visszafurakszom a sűrű ágak, a sűrű Örökzöldek és a sűrű aljnövényzet között. Megtalálom az Ösvényt, és végigmegyek rajta az Erdőn keresztül. Átmegyek a fagyott gyepen, és elindulok a Klinika fényei felé. Az ajtóhoz érek, és belépek. Az Osztály üres. A faliórára pillantok. Vacsoraidő van. Kimegyek az Osztályról, végigmegyek a Folyosókon az Ebédlő irányába. Nem vagyok éhes, és ha kibírom, akkor nem is eszem itt többé, de látni akarom Lillyt. Végigsétálok az Üvegfolyosón. Egyenesen a Női Étkezőbe nézek. Átfürkészem az asztalokat, de nincs sehol. Közelebbről nézelődöm. Nincs sehol. Megnézem azt az asztalt, ahol az Osztály Felügyelője ül, de ott sincs. Ahogy a tálcák felé fordulok, meglátom, hogy épp jön felém. Mosolyog, és félresöpri a haját a szeme elől. Fekete karikák vannak a szeme alatt, de a mélyvízkék tekintete most is csillog. Egy helyben maradok, megvárom, és amikor elmegy mellettem, nem szól egy szót sem, de a kezével lágyan megsimogatja a karomat. Megfordulok, és figyelem, ahogy elsétál. Nem néz vissza rám. Amikor elment, rápillantok a Felügyelőjére, aki rosszallóan néz rám, és megcsóválja a fejét, mintha azt akarná mondani, láttam mi történt, ezt ne tegye többet. Mosolygok és elsétálok. Kérek egy csésze kávét, és keresem a barátaimat. Felém jönnek tálcákkal a kezükben. Ted és Matty nyomorultan néznek ki. Csak egy hellót motyognak, ahogy elmennek mellettem. Utánuk jön Miles és Michael. Megfordulok, és elsétálok velük a futószalaghoz. Miles beszél. Kicsit elkéstél. Sok dolgom volt.

Michael beszél. Jól jártál. Miért? Nagyon lehangoló volt a vacsora. Mi történt? Miles beszél. Ted megtudta, hogy három napon belül mennie kell, és Matty Felesége eltűnt. Bassza meg. Michael beszél. Nagyon lehangoló volt. Bassza meg. Lerakják a tálcákat. Végigmegyünk a Folyosókon. Bemennek az Előadóba, és én visszamegyek a Szobámba. Leülök az ágyamra, előveszem a Tao könyvemet, bemászom a takaró alá és olvasni kezdek. Hetvenkilences. Mikor a harag elapad, emléke mégis megmarad. Csak a töretlen béke jó. Ezért a bölcs megesküszik, hogy sohasem vádaskodik. Az erényesek az esküt tartják, az erénytelenek sutba dobják. Az égi út-nak nincs sógora-komája, mindig a jámborokat szolgálja. Hatvannégyes. A nyugvót megőrizni könnyű, a keletkezőt formálni könnyű, a gyengét összetörni könnyű, a kicsinyeket szétszórni könnyű, a leendővel kezdeni könnyű, békében rendet tartani könnyű. Terebélyes fa hajszálgyökérből fejlődik, kilencemeletes torony kupac földből emelődik, ezermérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik. A cselekvő elbukik, a szorongató veszít. Ezért a bölcs nem cselekszik és nem bukik, nem szorongat és nem veszít. Aki nagyhamar eredményt akar, övé a kudarc; de aki előre gondol a végére, nem éri kudarc. Ezért a bölcs vágyik a vágytalanságra, nem sóvárog ritkaságra, csak a tudatlantól tanul, csak a közös út-on vonul, a természetes rendet követi, s erőszakkal meg nem töri. A szavak ugyanannyira igazak most, mint amikor először olvastam őket. Nem mondják meg, hogy mit tegyek, vagy hogyan éljek, vagy mit ne tegyek, vagy hogyan ne éljek, egyszerűen annyit mondanak, legyek az, aki és ami vagyok, engedjem, hogy létezzen az élet és létezzek az életben. Igaz szavak. Huszonkettes. A hiányos kikerekül, a görbe kiegyenesül, az üres megtelik, az elvénhedt újjáalakul, a kevés megsokasul, a sok megzavar. Ezért a bölcs az egyegészet óvja: ő a világ példája. Nem áll a fénybe, ezért fényes, magát nem hirdeti, ezért híres, magát nem dicséri, ezért dicső, magát nem kínálja, ezért vezető. Nem indul küzdelembe, ezért senki se győz felette. A régiek megmondották: A hiányos kikerekül. Nem holmi üres szó. Az igazi, a teljes: minden fölé kerül. Negyvenegyes. Ha bölcs hall az út-ról, megragadja és megőrzi; ha tudós hall az út-ról, megtartja, majd elveszíti; ha okos hall az út-ról, nem győz nevetni; és nem erről az út-ról esik szó, ha tán megérti. A régi vers ezért mondja: „A fényes út sötétnek látszik, az út-on járó eltűnni látszik, az egyenes út tévútnak látszik, a

magas erény szakadéknak látszik, a nagy tisztaság szégyennek látszik, a hatalmas erény kevésnek látszik, a növekvő erény kopásnak látszik, a színigazság hiánynak látszik. A végtelen négyszögnek egy szöglete sincsen, a végtelen edény készen soha sincsen, a végtelen zengésnek hangja nincsen, a végtelen képnek formája nincsen. Az út rejtett és neve nincsen. Egyedül az út vezet és célba fut. Miles bejön a Szobába. Becsukom a könyvet. Az ágyához megy, felveszi a klarinétját, és megkérdezi, nem zavar-e, ha játszik rajta. Azt mondom, szeretném, ha játszanál valamit. Felemeli, megnyalja az ajkát, szájába veszi a nádat és megfújja. Becsukom a szemem. Hosszú és lassú hangok. Rövid és gyors hangok. Olyan dalt hallok, ami nem a kottapapírra vetett hangjegyekből, hanem az emberi szív dobbanásaiból építkezik. Bánatot, szégyent, reményt és megváltást hallok. Hallom a múltat, ami nem számít, és a jövőt, ami sose jön el. Harmóniát, letisztultságot, nyugalmat hallok, fegyelmezettséget és szenvedélyt hallok. Ezt most mind hallom. Ebben a pillanatban, ezen a Klinikán, ebben a Szobában, ebben az ágyban, csukott szemmel. Hallom. Épp most.

Miles éjjeliszekrényén három negyvenhetet mutat az óra. Éberen ébredek. Azt érzem, hogy egy Fantom van a Szobában. Egy Fantom, aki meg akar ölni. Lassan és fájdalmasan. Meg akar ölni. Felülök. Körülnézek a Szobában. Sötét van, de látok. Miles az ágyában alszik. Az ajtó bezárva, az ablak becsukva. Minden úgy van, mint amikor elaludtam. Bár tudom, hogy nincs, mégis azt érzem, mintha lenne valaki a Szobában. Kimászom az ágyból. Besétálok a Fürdőszobába. Hideg vizet locsolok az arcomra. Újra és újra. Semmin sem változtat. Még mindig érzem a Fantom jelenlétét. Kimegyek a Fürdőszobából, és felöltözöm. Felveszem Hank kabátját, viszek egy doboz cigit és az öngyújtómat. Kimegyek. Végigmegyek az Osztályon. Csendes, és még mindenki alszik. Kimegyek a szabadba. Úgy érzem, mintha valaki követne. Odamegyek a Tó előtt álló padhoz. Leülök a középső padra. Cigarettára gyújtok, és a befagyott vizet bámulom. Néma, fekete és mozdulatlan. Ágak és levelek gubbasztanak a jég csapdájában. Magányos denevérek csúsznak a jégpáncél tetején. A Fantom kezd formát ölteni. Leleplezi magát a félelem. Meg se próbálom leküzdeni. Nem hiszem, hogy le tudnám küzdeni, ha küzdeni akarnék ellene. Félek. Nem tudom, hogy mitől félek, csak félek. Ülök, cigarettázom, és bámulom a Tavat, a félelmem kezd formát ölteni. Félek. Attól félek, hogy el kell mennem. Félek, hogy elveszítem a Klinika határain belül létező védelmet és biztonságot. Félek, hogy Fogházba kerülök, félek, hogy mi történik majd ott velem. Félek az alkoholtól és a kábítószerektől, félek, hogy alkoholizálni és kábítószerezni fogok. Félek, hogy mi történik, ha megteszem. Félek, hogy mi történik, ha nem teszem meg. Félek, félek, félek. Mindentől félek. Félek a szextől, a Melótól, a pénztől, a lakástól. Félek a gondolattól, hogy mindezt megszerzem. Félek a gondolattól, hogy nem tudom megszerezni. Félek Lillytől. Félek, hogy szeretem, és attól félek, hogy hagyom, hogy ő is szeressen. Félek, hogy megszerzem, félek, hogy elveszítem, és félek attól, hogy vele éljek. Félek attól, hogy nélküle éljek. Félek, hogy megszakad a szívem. Félek Lilly gyengeségétől és függőségétől. Félek az élettől. Félek a haláltól. Félek az élettől. Félek. Ülök, és a Tavat bámulom. Cigarettázom. Figyelem, ahogy elszürkül az ég, a Nap sehol. Megkérdezem a sűrű, szürke felhőtömeget, hogy mit tegyek. Megkérdezek egy denevért, hogy mit tegyek. Megkérdezem a füvet, a jeget, a befagyott botokat, a döglött gilisztákat, a padokat. Minden egyes padot. Mit tegyek? A félelem csak félelem. Már tudom, hogy semmi sem árthat nekem annál jobban, mint ahogy én ártottam magamnak. Tudom, hogy nincs az a fájdalom, amit ne tudnék elviselni. Tudom, ha minden pillanatban, minden órában, minden nap kitartok, akkor a napok összeadódnak, és ha minden héten és minden hónapban kitartok, akkor rendbe jövök. Tudom, hogy erős vagyok. Tudom,

hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy szembeszálljak a félelmeimmel, és elég erős vagyok ahhoz, hogy kivárjam, amíg elmúlik a félelem. Hiszek abban, hogy ez van a szívemben. Nevetek. Hangosan felnevetek. A kérdéseimre egyszerűek a válaszok, ha engedem, hogy egyszerűek legyenek. Mind itt van a kisujjamban, csak ki kell ráznom belőle. Mindentől félek. Azért félek, mert megengedem magamnak, hogy féljek. Semmitől se szabadna félnem. Hangosan nevetek, mert ez olyan egyszerű. Nem szabad félnem semmitől sem. Nem félek semmitől. Ilyen egyszerű. Kibaszottul semmitől se félek. Felállok, és visszamegyek az Osztályra. Kinyitom az ajtót, és belépek. A férfiak már felébredtek. A reggeli Munkájukat végzik, újságot olvasnak, kávéznak és cigarettáznak. Odamegyek a polcokhoz, letépek egy sárga papírt az egyik írótömbről, és kiveszek egy tollat a bögréből. Zsebre vágom, és bemegyek a Szobámba. Miles az ágya mellett áll. Megfordul, és rám néz. Helló James. Szia. Izgulsz már, hogy elmész? Mosolygok. Igen. Izgulsz, hogy látni fogod a Feleségedet? Nagyon. Remélem, hogy minden rendbe jön köztetek. Van egy olyan érzésem, hogy így lesz. Megint mosolygok. Az jó. Kiveszem a zsebemből a tollat és a papírt. Elkérhetném a címedet és a telefonszámodat? Ha én is megkapom a tiédet. Nekem igazából egyik sincs. Ha lesz, akkor meg fogod adni? Persze, de még hamarabb hallani fogsz rólam. Remélem is. Elveszi a papírt és a tollat, aztán leül az ágyára. Ölébe rakja a papírt, és leírja az adatokat. Feláll, és visszaadja a papírt és a tollat. Megszólal. Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettelek, James. Nagyra értékelek mindent, amit kaptam tőled. A legjobbakat kívánom neked, és mindig melletted leszek, ha szükséged van a segítségemre. Talán most először mondta nekem valaki, hogy megtiszteltetés számára, hogy megismerhetett. Nevet. Miles, köszönöm minden segítségedet. Mindegy, hogy beismered-e vagy sem, de tudom, hogy segítettél Ohióban, és ezért mindig is tartozni fogok neked. Mosolyog. Nagyszerű barát vagy, és hiányozni fogsz.

Bólint egyet. Te is, James. Felém nyújtja a kezét, megfogom, és kezet rázunk. Elengedjük egymás kezét, és megöleljük egymást. Egymásba kapaszkodunk egy pillanatra, és Miles azt mondja, sok szerencsét James, én azt válaszolom, neked is Miles. Mehetünk reggelizni? Bólintok. Aha. Kimegyünk. Végigmegyünk a Folyosókon, és belépünk a férfiakat és nőket elválasztó Üvegfolyosóra. Lillyt keresem, de nincsen ott. Végigmegyünk a Folyosón, Miles elvesz egy tálcát, egy tányér sajtos omlettet rak rá, én elveszek egy csésze kávét. Odasétálunk az asztalunkhoz, ahhoz az asztalhoz, ahol minden étkezésnél ülünk. A sarokban álló asztalhoz. Leülök, kávét iszom, és Lillyt keresem. Miles enni kezdi a sajtos omlettet. Ted, Matty és Michael csatlakoznak hozzánk, elkérem a címüket és a telefonszámukat. Michael megadja mindkettőt, Matty megadja a címét, de nincs telefonszáma, Tednek se címe, se száma. Megkérem Mattyt, hogy írja alá a papírt, és megkérdezi, hogy miért. Azt mondom, szeretnék tőle autogramot, erre felnevet, és azt mondja, az már szart se ér. Azt mondom, azért kell, mert számomra van értéke. Mosolyog, és azt írja, James-nek, a kibaszott Drogklinika istenverte Középsúlyú Bajnokának. Remélem, hogy elég sokáig élünk még ahhoz, hogy újra találkozzunk, az kibaszott szép lenne. Barátod, Matty Jackson, egykori vitathatatlan Pehelysúlyú Világbajnok. Elveszem a papírt, és berakom a zsebembe. Mikor meggyőződöm, hogy biztonságos mélységben van, belekortyolok a kávémba. Iszom egy kortyot, és várok. Iszom egy kortyot, és várok. Látom, hogy Lilly átsétál az Üvegfolyosón. Az Osztály Felügyelője mellett jön, és nem néz felém. Figyelem, ahogy beáll a sorba, elvesz egy tálcát, egy csésze kávét és egy tányér fánkot. Figyelem, ahogy besétál a Női Étkezőbe, és leül az egyik asztalhoz. Látom, hogy az Osztály Felügyelője úgy ülteti le Lillyt, hogy háttal legyen nekem. Felállok. Elköszönök a barátaimtól. Megkérdezik, hogy fogunk-e még találkozni, azt válaszolom, csak akkor, ha ők is kint lesznek. Mindenkit megölelek. Megköszönöm a kedvességüket, sok szerencsét kívánok nekik, és azt mondom, remélem, minden jól alakul majd körülöttük. Felveszem a csészémet, és rárakom a futószalagra. Állok és figyelem, ahogy a szalag elszállítja a megtisztulás felé. Ez az utolsó kávéscsésze, amiből itt fogyasztottam. Elköszönök tőle. Megfordulok és elindulok a Folyosó felé. Lillyn tartom a szemem, bár ő nem láthat engem. A Folyosó közepe körül megállok, oldalra fordulok, közel lépek az Üveghez és benézek. Lilly asztala körülbelül tíz méterre van tőlem. Négy vagy öt asztal van köztünk, és körülbelül harminc asztal áll a Női Étkezőben. Mindegyik tele van. Állok és bámulok. Állok és bámulok. Lilly tarkóját bámulom, a szép, hosszú, fekete haját, a kezét, amint a szájához emeli a fánkot. Egy tőlük néhány asztallal

távolabb ülő nő rám mutat, és az asztalánál ülő összes nő felém fordul és rám néz. Az egyikük mond valamit a szomszéd asztalnál ülő nőnek, és annál az asztalnál is minden nő felém fordul és rám néz. Az egyik nő mond valamit Lilly Osztályfelügyelőjének, aki felnéz és mérgesen rám pillant. Nem mozdulok. Nem fogok megmozdulni. Lilly szép haját és szép kezét bámulom. Mosolygok, mert fánkot eszik, és szerintem ez vicces. Az Osztályfelügyelő int, hogy menjek el, de nem mozdulok. Kurvára nem. Lilly látja, hogy a Felügyelő mérgesen néz és mutogat, ezért megfordul és észrevesz engem. Mosolyog. Bámulom a szép arcát, a szép vérvörös ajkát, a szép halvány bőrét és a mélyvíz szemét. A szép mélyvízkék szemét. Csak őt látom. A szép Lillyt. Csak őt látom. A szép Lillyt. Elfordul. Látom, hogy a Felügyelő mond valamit, de nem értem, hogy mit. Látom, hogy Lillynek is mozog az állkapcsa, visszaválaszol valamit. A Felügyelő megint beszél. Nem értem, mit mond, de látom az arcát. Mérges, és egyre mérgesebb lesz. Látom, hogy Lilly válaszol neki, látom, hogy Lilly feláll és eltolja a székét. Látom, hogy Lilly megfordul és elindul a Folyosó bejárata felé. Látom, hogy a Felügyelője feláll és utána kiált valamit. Látom, hogy Lilly nem törődik vele és továbbmegy a Folyosó bejárata felé. Feléje fordulok, amikor az Üvegfolyosó sarkához ér. Mosolygok rá, miközben felém sétál. Elindulok felé. A szívem kalapál, kalapál, kalapál. Mosolygok, és ő is mosolyog. Gyorsabban gyalogol felém. Szép, olyan szép! Kívül-belül. Szeretem. Felém jön. Szeretem. Kitárom a karomat. Beleszalad, nekem szalad. Összeszorítom a karomat körötte, és szorosan magamhoz ölelem, olyan szorosan ölelem, ahogy csak bírom. Ő is körém fonja a karját. Nincsenek szavak. Nincsenek zajok. Nincs körülöttünk senki. Mellemben érzem a szíve dobbanását. Tudom, hogy ő is érzi a mellében a szívem dobbanását. Semmi más nem számít. Semmi más nem létezik. Csak ő és én. A szíve és a szívem. A szíve és a szívem. Megcsókolom a nyakát, beleszagolok a hajába, magamhoz szorítom a testét, olyan apró és olyan vékony, magamhoz szorítom a testét. Érzem, hogy sír a vállamon, halkan potyognak a könnyei, könnyes lesz az arca és a pólóm. Azt suttogom, szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. A fülébe suttogom, szeretlek. Ellöki magát, de nem száll ki a karjaimból. Csak annyira hajlik hátra, hogy láthassam az arcát, és ő is lássa az enyémet. Mosolyog, és könny patakzik végig az arcán. Remeg az alsóajka, és a szeme még kékebb a könnyektől. Mosolygok. Megszólalok. Szeretlek, Lilly. Szeretlek, James. Hiányozni fogsz. Hova mész? Elmegyek nemsokára. Hova? Fogházba kell mennem Ohióba.

Ne. Minden nap hallani fogsz rólam. Valamilyen módon jelentkezni fogok. Amikor kiengednek, megyek Chicagóba. Egyedül fogok maradni. Nem, nem maradsz. De. Nem maradsz egyedül. Megígéred? Ne feledd azt a szót! Milyen szót? Örökké. Elmosolyodik. Szeretem ezt a szót. Ne feledd! Hiányozni fogsz. Aggódni fogok miattad. Azzal foglalkozz, hogy jobban legyél. Én jól leszek, és eljövök hozzád, amilyen gyorsan csak tudok. Szeretlek, James. Szeretlek, Lilly. Szeretlek. Felém hajol, és becsukja a szemét. Becsukom a szemem, és hagyom, hogy közeledjen. Egymáshoz ér az ajkunk, puhán, lágyan, lassan egymáshoz ér az ajkunk, szorosan átöleljük egymást, minden jó, biztonságos és egyre jobb lesz. Egymás karjaiban minden jó és biztonságos. Minden egyre jobb lesz. Különválik az ajkunk. Kinyílik a szemünk. Belebámulok a mélyvízkékbe. Ő belebámul a halványzöldbe. Felemelem az egyik kezemet, és végighúzom az arcán. Miután végigszaladt a kezem, hátralépek. Mélyvízkék a halványzöldbe. Mosolygok. Megfordulok és elsétálok. Ahogy végigmegyek az Üvegfolyosón, ami majd kivezet innen, tudom, hogy Lilly ott áll, azon a helyen, ahol hagytam, és tudom, arra vár, hogy visszaforduljak és elköszönjek tőle. Tudom, ha megteszem, akkor megszakad a szívem. Tudom, ha megteszem, akkor sírni fogok. Tudom, ha megtenném, akkor olyat tennék, amit még soha. Visszafordulnék és elköszönnék. Az üvegezés véget ér, és kezdődnek a Folyosók. Megállok, visszafordulok, és Lillyre nézek. Mosolyog, és könnycseppek gurulnak le az arcán. Azt mondom, szeretlek, és bár tudom, hogy nem hallja, de tudom, hogy érti. Mosolyog és sír. Felemelem a kezemet. Kinyújtom a vállam előtt, és azt mondom, ég áldjon. Bólint. Ökölbe zárom a tenyerem, és azt mondom, gyógyulj meg. Bólint. Áll, én bámulok és mosolygok. Áll, engem bámul és sír. Innen is látom a szemét. Mélyvízkék. Hiányozni fog a tekintete. Megfordulok és elsétálok, az Üvegfolyosó fénye elhalványul, de Lilly képe nem. Lillyt, a szép Lilly képét, ahogy ott áll, sír és mosolyog, egész életemben őrizni fogom a szívemben és az emlékezetemben. Te drága Lilly.

Végigmegyek a Folyosókon, és bemegyek a Szobámba. Megfogom Hank kabátját és a kis fekete táskát, amiben a cuccaim vannak. Kimegyek a Szobából, és elsétálok Joanne Irodájához. Bekopogok az ajtón. Azt mondja, szabad. Kinyitom az ajtót, és belépek. Joanne és Hank egymás mellett ülnek a kanapén. Kávét isznak, és Joanne cigarettázik. Joanne mosolyog és megszólal. Üdvözlöm. Odamegyek a velük szemben álló székhez. Üdvözlöm. Leülök. Hank beszél. Már vártuk magát. Reggelizni voltam. Joanne beszél. Milyen volt? Szép. Mosolyog. Még sose hallottam, hogy itt valaki azt mondta volna egy étkezésre, hogy szép. Mosolygok. Pedig szép volt. Szép. Hank beszél. Készen áll az indulásra? Aha. Fél? Nemrég még féltem, de most már nem. Joanne beszél. Mitől félt? Mindentől. És mi történt? Elhatároztam, hogy nem fogok. Ilyen egyszerű? Ilyen egyszerű. Felkapom Hank kabátját, és az ölébe dobom. Visszahoztam a kabátját. Köszönöm, hogy használhattam. Visszadobja hozzám. Azt akarom, hogy tartsa meg. Visszadobom az ölébe. Köszönöm, de nem kérem. Azt akarom, hogy tartsa meg maga, így ha visszajövök látogatóba, akkor megint tudom majd hordani. Áll az alku, de egy feltétellel. Mi az? Józanul fog visszajönni, mint Látogató, nem mint Beteg. Efelől semmi kétség, Öreg. Mosolyog. Ilyen az én kibaszott Haverom.

Joanne beszél. Vigyázz a szádra, Hank. Hank Joanne felé fordul. Most már káromkodhatok előtte. Már nem számít Betegnek. De Betegnek számít, amíg ki nem megy a főbejáraton. Hank felém fordul. Zavarja, ha kimondom, hogy kibaszott? Mosolygok. Kurvára sértene, ha nem mondaná. Hank nevet, rácsap a térdére. Ilyen az én kibaszott Haverom. Nevetek. Joanne beszél. Mindene megvan az induláshoz? Igen. Kijelentkezett már? Nem. Akkor meg kéne tennie. Bólintok. Tudom. Feláll. Megölel? Felállok. Persze. Előrelépek és átölelem. Meghatottság, tisztelet és egy bizonyos fajta szeretet van az ölelésünkben. A meghatottság az őszinteségből jön, a tisztelet a kihívásokból származik, és az a fajta szeretet köt össze, ami olyan emberek közt alakul ki, akiknek az agya, a szíve és a lelke is találkozik. Az agyunk találkozott. A szívünk találkozott. A lelkünk találkozott. Szétválunk. Hank előrelép. Kölyök, nem vagyok a szavak embere. Körém fonja a karját, és olyan keményen megölel, hogy fáj. A karom az oldalamhoz préselődik, így nem tudom átölelni, de szerintem nincs is erre szüksége. Elenged, hátralép egyet, és Joanne vállára teszi a kezét. Beszél. Tegyen büszkévé minket, Kölyök. Megpróbálom. Ne csak próbálja. Azt akarom, hogy egy éven belül visszajöjjön, és felvegye ezt a kibaszott kabátot. Joanne megszólal. Hank. Hank ránéz. Már nem számít Betegnek. Joanne megcsóválja a fejét, és felém fordul. Tartsuk a kapcsolatot.

Bólintok. Jelentkezni fogok. Megfordulok, és kisétálok az Irodából. Becsukom magam mögött az ajtót és végigsétálok a Folyosókon. Bemegyek az Adminisztrációs Irodába, leülök egy Hivatalnok mellé, és kitöltöm a kijelentkező iratokat. Amikor befejeztem, aláírom a nevemet a lap alján, és készen vagyok. A Hivatalnok azt mondja, szabadon távozhatok. Kimegyek az Irodából, és átmegyek egy rövid Folyosón. Besétálok az Előcsarnokba, ahol a Családommal ültem egy másik életemben. Köszönök a Recepciós hölgynek, és ő is köszön nekem. Az ablakon keresztül meglátom a Bátyám szürke terepjáróját, a Külvárosokban elterjedt, divatos terepjáró járgány. A bejárat előtt parkol. Kinyitom a főbejárat ajtaját, és kisétálok a Klinikáról. Szabadon távozhatok. A Bátyám látja, hogy jövök, kinyitja a Vezetőoldali ajtót, és kiszáll a terepjárójából. Mosolyog. Megszólal. Mi az ábra, Öcskös? Mi az ábra, te Strici? Átölel. Átölelem. Jó erős, testvéries ölelés. Kevin barátom kilép az Utasoldali ajtón. Akkora mint én, rövid, sötétszínű, kettéválasztott haja van, és újonnan növesztett sörpocakja. Kereskedelmi beruházásokhoz való ingatlanokat árul, de amikor nem dolgozik, akkor úgy öltözik, mint egy csavargó. Mosolyog és beszél. Mi az ábra? Semmi. És veled mi van? Eljöttem, hogy megnézzem, tényleg oké vagy-e. Mosolygok. Az vagyok. Megölel. Megölelem. A Bátyám beszél. Készen állsz az indulásra? Igen, húzzunk el innen. Felveszem a táskámat, kinyitom az ajtót, és bemászok a hátsó ülésre. Ahogy becsapom az ajtót, Bob és Kevin beszállnak az első ülésre, Bob beindítja a kocsit, és elhúzunk. Megfordulok, és a hátsó ablakon át figyelem, ahogy egyre zsugorodik a Klinika a távolban. Szabadon távozhatok. Szabadon távozom. Szabadon. Visszafordulok, amikor már nem látom az Épületeket. Szinte azonnal tombolni kezd bennem a Düh. Mintha csak a Klinika falai tartották volna kordában, mintha a szabadságom az ő szabadsága lenne, mintha az én szabaduló papírjaim az ő szabaduló papírjai lennének. Gyorsan és brutálisan szökik fel bennem, és bár kívülről nem remegek, belülről igen. Kevin megfordul, rám néz és megszólal. Milyen érzés? Látom, hogy Bob engem néz a visszapillantó tükörből.

Nem tudom. Bob beszél. Az mit jelent? Nem tudom. Kevin beszél. Mit akarsz csinálni? El akarok menni egy Kocsmába. Mit? El akarok menni egy Kocsmába. Te hülyéskedsz velem, bazmeg. Nem, nem. Bob Bátyám engem néz a visszapillantó tükörből. Kevin Bobra néz, Bob Kevinre. Aggodalom, döbbenet és rémület van mindkettőjük arcán. Bob visszanéz rám, megrázza a fejét. Nem megyünk Kocsmába. Lehet, hogy ti nem, de én igen. Épp most jöttél ki a Rehabról. Elmegyek egy Kocsmába. Épp most jöttél ki a kibaszott Rehabról. Elmegyek egy Kocsmába. Vagy velem jöttök, vagy nem, nekem mindegy, és ne pazaroljátok arra az időt, hogy megpróbáltok leállítani. Elmegyek egy kibaszott Kocsmába. Bob Kevinre néz, Kevin Bobra. Kevin megrántja a vállát, Bob megrázza a fejét. Rágyújtok egy cigarettára, és lehúzom az ablakot. Bár hideg van, élvezem a levegőt. Szabad levegő. Az út egy órába telik. Senki se beszél. Bob kibámul a szélvédőn, Kevin kibámul az Utasoldali ablakon, én kibámulok a saját ablakomon. Olykor kidugom a fejem az ablakon, és hagyom, hogy arcul csapjon a jeges levegő. Fáj, de jól esik, azért csinálom, mert megtehetem. Nincsenek már Kötelező Rendszabályok, amiket be kell tartanom. Nincsenek már Nevelőtanárok, Felügyelők és Pszichológusok, akik válaszokat követelnek tőlem, újra én osztom be az időmet, és én felelek a tetteimért. Ugyanúgy, mint a Klinikára vonulásom előtt, és mostantól az idők végezetéig, csak magamnak tartozom felelettel. Lehajtunk az Autópályáról, és bemegyünk a Városba. Megnézem az órát Bob kocsijának a műszerfalán, tizenegy harminc. Megkérdezem, hogy ismer-e olyan helyet, ami most nyitva van, azt mondja, igen. Azt mondom, olyan helyet szeretnék, ahol adnak sajtburgert, és van pool asztal. Nem válaszol. Csak bámul kifelé a szélvédőn. A Düh tombol bennem. Teljes erővel, a teljes erőnél is erősebben. Most másmilyen, ebben a pillanatban másmilyennek érzem. Erősebb, csendesebb, nyugodtabb. Egyszerűbb és energikusabb. Mintha biztos lenne abban, hogy győzedelmeskedik felettem. Mintha a küzdelmünk során megerősítette volna a

hatalmát. Mintha tudná, hogy eljött az ő ideje, mintha arra várna, hogy elszabaduljon a pórázról. Nem harcolok ellene. Nem hívom ki. Ülök és várok, és arra számítok, hogy olyan helyre érkezem, ahol Otthon érezhetem magam. Ülök és várok, és arra tartogatom az erőmet, amikor majd belépek a Kocsmába. A Düh erősebb, mint valaha. Ülök és várom, hogy mi fog történni. Bob behajt egy kis Parkolóba. A Parkoló mellett nagy Téglaépület áll. Magas és sötét ablakok sorakoznak az Épület elején. A neonreklám azt írja, Biliárd, Bár és Grill. Kiszállunk a terepjáróból. Semmi pénzem sincs, ezért megkérdezem Bobot, hogy kérhetnék-e kölcsön. Megkérdezi, hogy mennyire van szükségem, és negyven dollárt kérek tőle. Megkérdezi, hogy miért kell ilyen sok, és azt mondom neki, mert kell. Kiveszi a tárcáját a zsebéből, kinyitja, és ad két húszast. Megköszönöm neki. Átsétálunk a Parkolón. Végigsétálunk egy keskeny járdán. Odaérünk a bejárathoz, az ajtóhoz nyúlok és kinyitom. Mutatom Bobnak és Kevinnek, hogy menjenek előre, és miután bementek, én is követem őket. Sötét van. Előttünk asztalok, jobb oldalt egy hosszú, kopott, tölgyfa pult fut a fal mentén a kocsma végéig, balra egy másik helyiség nyílik hat pool asztallal. A pool asztalok mellett egy unott Pincérnő ül, és a mennyezetről lelógó televíziót nézi. A bárpult mögött a Csapos egy támlátlan széken ül, és újságot olvas. Egyikük se pillant fel. Bobra és Kevinre nézek. Megszólalok. Fiúk, miért nem játszotok egy kicsit a pool asztalon? A Bátyám rám néz. Te mit fogsz csinálni? Pár percre egyedül szeretnék lenni. Kiül az arcára a félelem és a csalódottság. Nem az én gondom. Ideje számot vetnem. Eljött a Düh ideje. Megfordulok, és odasétálok a bárpulthoz. Magamhoz húzok egy alacsony bárszéket, és leülök. Előttem tükrök és üvegek. A tükrök a mennyezettől a polcokig érnek. A polcokon üvegek sorakoznak. Whiskys üvegek, Vodkás üvegek, Gines üvegek. Rumos üvegek, Tequilás üvegek, külföldi Országokból jött furcsa Likőrös üvegek. Vannak átlátszó üvegek, barna üvegek, vannak piros üvegek, kék üvegek, és vannak többszínű üvegek, melyeket azért terveztek, hogy szemet gyönyörködtetőek legyenek. Némelyik üveg alacsony, némelyik magas, némelyik széles, némelyik vékony. Mind tele van alkohollal. Itt állnak előttem. Tele vannak a kibaszott alkohollal. A csapos felé nézek. Megszólalok. Csapos! Felnéz. Igen? Segítene egy kicsit?

Persze. Lerakja az újságát, és elindul felém. Mikor megáll előttem, megszólal. Hogysmint? Nem beszélgetni jöttem. Rossz hangulatban van? Nem beszélgetni jöttem. Mit hozhatok? Megnézem az üvegeket. A szép üvegeket telis tele alkohollal. Hagyom, hadd vándoroljon a szemem, míg a tükröket és a képemet kikerülve meg nem állapodik. Egy fekete üveget bámulok. Vékony nyakú, vastag fekete üveget, ami Kentucky Bourbonnel van tele. Ezért az üvegért epedezik a Düh, ezt az üveget ismeri a legjobban. Rámutatok, a Csaposra nézek és beszélek. Abból kérek egy pohárral. Egy nagy pohárral. Nem egy szaros koktélpohárral, hanem egy kibaszott nagy korsóval. Azt akarom, hogy töltse tele. Az drága lesz. Lerakom a bárpultra a negyven dollárt, amit a Bátyámtól kaptam. Hozza csak. A csapos úgy néz rám, mintha dilis lennék, mintha vonakodna kihozni azt, amit rendeltem. Visszabámulok, tudtára adom, hogy nem megyek el, amíg ki nem hozza. Megfordul. Egyik kezével egy magas és vékony korsóért nyúl, a másikkal leveszi a fekete üveget a polcról. Figyelem, ahogy kitölti az italt. Minden cseppet látok, mint a lassított felvételen. Mikor megtelik a korsó, megfordul, és lerakja elém. Köszönöm. Ott leszek, ha szüksége van még valamire. Köszönöm. Visszasétál az újságához. A korsót bámulom. A Düh kiszabadul a csendes állapotából, azt kiáltja, kibaszott véres gyilkosság, és erősebb lesz, mint valaha. Azt üvölti, az enyém vagy. Faszfej. Az enyém vagy, és mindig az enyém leszel. Az enyém vagy Faszfej. A korsót bámulom. A kezemet ráteszem a bárpultra. A korsót mindkét oldalról körbeveszi a kezem. Nem érek hozzá, de a közelében vagyok. Elég közel ahhoz, hogy ha úgy döntök, könnyen elérem a korsót. Lehajolok. Ahogy közeledik az orrom az erős, barna alkoholhoz, megérzem a csillámló felszínéről felszálló illatot. Felingerel. A Düh hangosabban ordít. Kicsúfol. Közelebb húz magához. Becsukom a szemem. Megdermedek, amikor az orrom hegye beleér a folyadékba. Bezárom a számat, mély levegőt veszek, és jön, jön, jön. Teljes erővel. Az öntudatlanság finom aromája. A Pokol rémisztő bűze. Megborzongok és megremegek. Kívül-belül elpusztít és megerősít. Bár nem ért az ajkamhoz, és nem jutott a testembe, mégis érzem az ízét. Mintha édes és erős faszén keveredne keserű benzinnel. Kibaszottul érzem az ízét. Megáll az idő. Nem mozdulok. Orrom hegyét egy korsó alkoholba lógatva ülök. Lélegzem. Mélyen és alaposan lélegzem. Hosszan be, és hosszan ki. Süllyed,

amikor belélegzem, és fodrozódik, amikor kilélegzem. Érzem az illatát, érzem az ízét, érzem az egészet. Kívül-belül. A Düh azt ordítja, emeld fel, emeld fel, emeld fel. A Düh azt ordítja, idd ki, idd ki, idd ki. A Düh azt ordítja, még, még, még, még, még. A Düh azt ordítja, akarod, szükséged van rá, kell neked, nem élhetsz nélküle, az enyém vagy Faszfej, emeld fel, idd ki, add ide, vagy megfizetsz érte. Még, még, még, még, még. Kinyitom a szemem. Látom a tiszta borostyánbarnát, a korsó karimáját, és az orrom hegyét, ahogy belemerül. Lassan felemelem a fejem. A szememmel egyenesen előre meredek, fix irányba nézek, és nem pislogok. Eltűnik a látómezőmből a folyadék, eltűnik a korsó szája is. Polcokat, üvegeket látok és a tükör szélét. Tovább emelem a fejem, látom az állam alját, a számat, az orromat. Tovább emelem. Látom a szemem alját, az alsó szempillámat, a szemem fehérjét. Tovább emelem. Látom a halványzöldet. Egyenesen előttem. Mozdulatlanul belenézek. Nem pislogok. Belenézek önmagamba. A saját szemembe. Egy korsó alkohol van előttem. Bár nem látom már, de tudom, hogy ott van. Ráteszem a kezemet. Kezem a korsón. Önmagamba nézek. A saját halványzöld szemembe. A Düh ordít. Úgy ordít, ahogy még sose ordított. Ordítása erősebb és energikusabb, tele van haraggal, nélkülözéssel, gyűlölettel és éhséggel. Azt üvölti, hogy emeljem fel a korsót. Emeljem fel a kibaszott korsót. Döntenem kell. A döntés egyszerű. Nincs köze se Istenhez, se a Tizenkét bármihez, csak a tizenkét szívdobbanásomhoz. Igen vagy nem. Egyszerű döntés. Igen vagy nem. Önmagamba nézek. A saját halványzöld szemembe. Tetszik, amit látok. Elégedett vagyok vele. Mozdulatlanul nézek. Nem pislogok. Most történik először életemben, hogy belenézek a szemembe, és tetszik, amit látok. Így tudok élni. Így akarok élni. Hosszú ideig. Így akarok élni. Élni akarok. A Düh azt ordítja, kibaszott véres gyilkosság. A Halványzöld halkan beszél. Azt mondja, az enyém vagy Faszfej. Az enyém vagy, és mindig az enyém leszel. A mai naptól fogva én birtokollak téged, én irányítalak téged, és azt fogod tenni, amit mondok. A mai naptól fogva én hozom meg a kibaszott döntéseimet. Az enyém vagy, és mindig az enyém leszel. Az enyém vagy Faszfej. Elengedem a korsót. A Csaposra nézek. A támlátlan székén ül, és az újságát olvassa. Megszólalok. Csapos! Felnéz. Igen? Öntse ki ezt a szart. Mit? A korsóra mutatok. Öntse ezt a szart a kibaszott lefolyóba. Nem kérem.

Egy pillanatra úgy néz rám, mintha őrült lennék. Visszanézek, és tudtára adom, hogy nem vagyok az. Feláll és elindul felém. Felállok és elsétálok. Otthagyom a korsót a két húszassal együtt a bárpulton. Besétálok a pool asztalokkal teli Szobába. Bob bátyám és Kevin barátom a meccs végén járnak. Egy teli és egy csíkos golyó van az asztalon, a nyolcas golyó a sarokban áll. Leülök a fal melletti székre. A szék mellett asztal, az asztalon hamutartó. Rágyújtok egy cigarettára. A bátyám lökéshez készülődik, és észrevesz a szeme sarkából. Felnéz és megszólal. Jól vagy? Aha. Mit csináltál odakint? Semmit. Ittál? Nem. Akkor miért rendeltél? Muszáj volt megtennem. De nem is értél hozzá? Megfogtam, megnéztem, megszagoltam, de nem ittam meg. Túl vagyok a piáláson. Soha nem fogok újra inni. Mosolyog. Gratulálok, Öcskös. Mosolygok. Köszi. Miközben a Bátyám a lökést méregeti, megkérdezem, hogy játszhatok-e a Győztessel. Kevin megkérdezi, hogy mióta nem játszottam, és azt válaszolom, régóta. Megkérdezi, hogy készen állok-e, elmosolyodom, és azt mondom, igen. Újra megkérdezi, mert biztosra akar menni. Azt mondom, igen, készen állok. Igen, készen állok.

Michael visszatért az Egyetemre, és dolgozni kezdett. Három héttel később letartóztatták Prostituáltakkal való Kéjelgés, Crack- és Kokainbirtoklás miatt. Saját maga okozta lőtt sebbe halt bele. Roy két Gyerekre támadt egy baseballütővel. Harminctól ötven évig terjedő szabadságvesztésre ítélték az Elmebeteg Bűnőzök Intézetében, Wisconsinban. Warren ittas állapotban kiesett egy halászhajóból Floridában. A holttestét nem találták meg. A Kopasz Férfi hazatérése után nyolc héttel inni kezdett. Felesége kidobta a házukból, azóta nem tudni, hogy hol tartózkodik. Bobbyt holtan találták New Jersey-ben. Tarkón lőtték. Johnt tizennégy uncia kokainnal kapták el San Franciscóban. Szabadlábra helyezés lehetősége nélküli életfogytiglani büntetését tölti a kaliforniai San Quentin Büntetőintézetben. Edet halálra verték egy Kocsmai verekedésben Detroitban. Tedet elkapta a Rendőrség Mississippiben. Szabadlábra helyezés lehetősége nélküli életfogytiglani büntetését tölti az Angola Börtönben, Louisianában. Mattyt lelőtték egy Crackhouse előtt Minneapolisban. Miles él, jól van, és továbbra is Bíróként dolgozik. Még mindig házasságban él, soha nem esett vissza, és egy második Gyermeke, Ella nevű Lánya született. Leonard visszatért Las Vegasba, és nyugdíjba vonult. Később AIDS betegség szövődményeinek következtében halt meg. Józanul élt a haláláig. Sose esett vissza. Lilly öngyilkos lett, felakasztotta magát egy chicagói Rehabilitációs Központban. Nagymamája két nappal korábban elhunyt. Lillyt aznap reggel találták meg, amikor James-t kiengedték a fogházból, és úgy hiszik, józanul élt a haláláig. Lincoln még mindig a Klinikán dolgozik. Ken még mindig a Klinikán dolgozik.

Hank és Joanne összeházasodtak. Mindketten még mindig a Klinikán dolgoznak. James soha nem esett vissza.

Mindent köszönök Anyámnak és Apámnak, köszönöm Anya és Apa. Köszönöm Bob Bátyámnak és Laura Sógornőmnek. Köszönöm Maya, szeretlek Drága Maya. Köszönöm Kassie Evashevski. Köszönöm Sean McDonald. Köszönöm Nan Talese. Köszönöm David Krintzman. Köszönöm kis Barátaim, Preacher és Bella. Köszönöm Stuart Hawkins, Elizabeth Sosnow, Kevin Yorn, Amar Douglas Rao, Michael Craven, Quinn Yancey, Christian Yancey, Ingrid Sisson, John Von Brachel, Helen Modey, Jean Joseph Jr., Jushua Dorfman, Colleen Silva, Eben Strousse, Chris Wardwell. Köszönöm Theo, Rigo, Jose, köszönöm a Fiúknak a sarki Kávézóból. Köszönöm Phillip Morris. Köszönöm Andrew Barash és Keith Bray. Köszönöm Kirk, Julie, Kevin. Köszönöm Lilly, Leonard, Miles, szeretlek benneteket, és köszönöm. A Tao Te King idézetek Weöres Sándor fordításában szerepelnek.