Hideg nyomon

DENNIS LEHANE

HIDEG NYOMON

A MŰ EREDETI CÍME: DENNIS LEHANE – GONE, BABY, GONE 1998 MAGYAR FORDÍTÁS: HUSZÁR ANDRÁS MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE: 2011

Testvéreimnek, Maureennak, Michaelnek, Thomasnak és Gerardnak.

Köszönöm, hogy mellettem álltatok és elviseltetek. Nem lehetett könnyű. Valamint JCP-nek, aki esélyt sem kapott.

KÖSZÖNET Köszönöm a szerkesztőmnek, Claire Wachtelnek és az ügynökömnek, Ann Rittenbergnek, hogy újfent kibányásztak egy kéziratot az összevisszaságból, és sokkal jobb színben tüntették fel, mint amit jogom van elvárni. Mal, Sheila és Sterling elolvasta a nyers firkálmányokat, és átbeszélték velem a nehézségeket.

Szintén köszönet illeti Larry Gillis őrmestert a Massachusettsi Állami Rendőrség Sajtóosztályáról; Mary Clarkot a quincyi Thomas Crane Közkönyvtárból; valamint Jennifer Brawert a William Morrow-tól és Francesca Liversidge-et a Bantam UK-től, amiért számtalanszor nagylelkűen szellemi segítséget nyújtottak nekem.

MEGJEGYZÉS Azok, akik ismerik Bostont, Dorchestert, Dél-Bostont és Quincyt, illetve a quincyi kőfejtőket és a Blue Hills Természetvédelmi Parkot, látni fogják, hogy ezen helyszínek ábrázolásakor éltem a szerzői szabadság adta lehetőségekkel, ahogyan a városok, a települések és a körzetek esetében is. Az esetleges torzítások szándékosak.

Továbbá a történet szereplői és eseményei, illetve a valós élet élő vagy halott személyei között fellelhető bármiféle hasonlóság is pusztán a véletlen műve.

Port Mesa, Texas 1998. október Jóval azelőtt, hogy a nap rálel a Mexikói-öbölre, a halászhajók útnak indulnak a sötétben.

Javarészt rákászhajók, de akad köztük olyan is, amelynek marlinra vagy tarponra fáj a foga. A hajókon szinte kizárólag férfiak tartózkodnak. Az a néhány nő, aki rákászhajón dolgozik, általában félrevonul, magának való. Ez itt a texasi partvidék, és mivel rengeteg férfi adta drágán az életét a halászat kétszáz éve alatt, leszármazottaik és életben maradt barátaik úgy érzik, kiérdemelték, hogy előítéleteik lehessenek, hogy gyűlöljék a vietnami vetélytársaikat, és hogy ne bízzanak meg azokban a nőkben, akik hajlandóak efféle alantas munkát végezni, az ujjízületeken áthasító, vastag kábelek és kampók között tapogatózni a sötétben.

– Bárcsak minden nő olyan lenne – szólal meg egy halász a virradat előtti koromsötétben, amikor a kapitány lejjebb veszi a vonóháló mélyen morajló motorját, és a palaszürke tenger zavarossá válik -, mint Rachel. Az aztán nő a javából!

– Bizony, az aztán nő a javából – helyesel egy másik halász is. – Bezony ám, a mindenségit!

Rachel viszonylag rövid ideje él Port Mesában. Még júliusban bukkant fel a kisfiával és egy rozoga Dodge kisteherautóval. Kibérelt egy kis házikót a város északi részén, és levette a KISEGÍTŐT KERESÜNK táblát a Crockett a Vártán kikötői bár ablakából. Az épület az ősi, a tenger felszíne felé süppedő cölöpök tetején gubbasztott.

Hónapok teltek el, mire egyáltalán vezetéknevét, a Smitht elárulta valakinek.

Port Mesa csak úgy vonzza a Smitheket. Meg alkalmanként a Doe-kat is. A rákászhajók legénységének a fele olyanokból áll, akik menekülnek valami elől. Amikor szinte az egész világ dolgozik, ők alszanak, és amikor szinte mindenki alszik, ők dolgoznak; a köztes időt pedig azokban a kocsmákban töltik el az italuk mellett, ahová nem sok idegen merészkedne be. Életüket a kapás és az évszakok vezérlik. Munkájuk során eljutnak nyugatra tartva egészen Bajáig délre pedig egészen Key Westig és a fizetésüket készpénzben kapják.

Dalton Voy, a Crockett a Vártán tulaja is készpénzben fizeti Rachelt. De akár arany rúddal is fizethetné, ha a nő azt szeretné, hiszen amióta Rachel beállt a pult mögé, a forgalom húsz százalékkal megugrott, és bármilyen furcsa, a verekedések is megritkultak. A férfiak általában úgy szállnak le a hajókról, hogy a nap felhevítette a testüket és a vérüket, ettől ingerlékennyé válnak, s hajlamosabbak egy meglendített üveggel vagy egy biliárddákó suhintásával pontot tenni a viták végére. A gyönyörű nők társasága pedig... nos, Dalton tapasztalata szerint, csak ront a helyzeten. A férfiaknak hamarabb támad ugyan jókedvük, de a vizet is gyorsabban felkapják.

Rachelben ugyanakkor van valami, ami lenyugtatja és óvatosságra inti őket.

A szeme árulkodik erről: keményen, hidegen villan, ha valaki átlépi nála azt a bizonyos határt, például ha túl hosszan rajta felejti a csuklóján a kezét, vagy ha elereszt egy disznó viccet, ami egy cseppet sem humoros. Arca, árkolt vonásai, viharvert szépsége egy olyan Port Mesa előtti életet sejtet, amelyben több sötét hajnalt és rideg tényt tapasztalt meg, mint a rákászok többsége.

Rachel fegyvert hord a retiküljében. Dalton Voy ezt egyszer véletlenül vette észre, de csak azon akadt fent, hogy cseppet sem lepte meg a dolog. Valami oknál fogva mindig is tudta.

Ahogyan valami oknál fogva mindenki más is tudott róla. Így soha senki nem szólítja le a meló után a parkolóban, hogy megpróbálja becsalogatni az autójába, és soha senki nem követi hazáig.

Amikor viszont megenyhül Rachel tekintete, s eltűnik a távolságtartó arckifejezés, hát akkor, öregem, az egész kocsmát beragyogja a fénye. Úgy térül-fordul a bárban, akár egy

táncosnő; hajlékonyan mozdul a csípője, s kecsesen billen az üveg a kezében. Ha felnevet, teli szájjal, örömtől szikrázó szemmel kacag és ilyenkor a kocsma összes vendége egymást überelve egy-egy újabb viccel próbál előrukkolni, csak hogy újra részesei legyenek az örömének. És akkor még nem is beszéltünk a csodaszép szőke kisfiáról, aki egyáltalán nem hasonlít az anyjára, ám amikor elmosolyodik, a vak is látja, hogy Rachel gyereke. Talán még a hangulatváltozásaiban is emlékeztet rá. Néha figyelmeztetés csillan a szemében, ami nem igazán megszokott egy ennyire fiatal gyerektől. Alig tanult megjárni, és máris azt sugallja a világ felé: „Ne feszítsd túl a húrt!”

Amikor Rachel dolgozik, az öreg Mrs. Hayley vigyáz a kicsire. Egyszer azt mondta Dalton Voynak, hogy kívánni sem lehetne a fiúnál szófogadóbb gyereket, de olyat sem, aki ennyire nyíltan rajongana az anyjáért. Szerinte ebből a fiúból különleges ember lesz. Elnök, vagy ilyesmi. Háborús hős. „Ezt jól jegyezd meg Dalton! Jól jegyezd meg”, hangsúlyozta többször is Mrs. Hayley.

Egy este, naplementekor Dalton éppen a napi sétáját teszi a Boynton-öbölnél, amikor meglátja az anyát és fiát. Rachel a Mexikói-öböl derékig érő, meleg vizében áll, a hónaljánál fogva újra és újra megmeríti a kisfiút a habokban. A víz aranyló, selymes az alkonyuló napfényben, és Daltonnak úgy tűnik, mintha Rachel aranyban fürdetné a fiát, egy olyan ősi szertartás részeként, amely védőburkot von a gyermek teste köré, nehogy baja történjen.

A páros nevetgél a borostyánszínű tengerben, és a nap vörösen bukik le mögöttük. Rachel puszit nyom a fia nyakára, és a csípőjének támasztja a gyerek vádliját. A fiú hátradől a kezében; egymás szemébe néznek.

Dalton arra gondol, hogy talán még soha életében nem látott ehhez fogható gyönyörűséget.

Rachel nem veszi észre a férfit, és ami Daltont illeti, ő sem igazán erőlteti ezt. Az igazat megvallva, betolakodónak érzi magát. Leszegett fejjel indul visszafelé.

Valami történik az emberrel, amikor ilyen tiszta szeretetbe botlik. Egyszeriben kicsinek érzi magát; rondának, szégyenletesnek és méltatlannak.

Dalton Voy a borostyánszínű vízben játszó anyát és fiát nézve egy hideg egyszerű igazságra ébred rá: soha életében, egyetlen másodpercig sem szerette őt még így senki.

Ilyen mértékű is lehet a szeretet? Az ördögbe. Olyan tisztának tűnik, hogy az már szinte bűn.

ELSŐ RÉSZ – Indián nyár, 1997 1 Ebben az országban naponta kétezer-háromszáz gyerek eltűnését jelentik be. Nagy részüket elhidegült szülők rabolják el, és az esetek ötven százalékában egy pillanatig sem kérdéses a gyerekek holléte. Sok közülük egy héten belül hazakerül.

Az eltűnt gyerekek egy másik része elszökött otthonról. Róluk is elmondható, hogy a többségük nem marad sokáig távol, és általában egyből tudni lehet, hogy hol vannak, vagy könnyen kideríthető – leggyakrabban egy barát házában kötnek ki.

A harmadik kategóriát az elhanyagoltak alkotják, akiket kidobtak otthonról, vagy akik önszántukból szöktek el, a szülők pedig úgy döntöttek, nem indulnak a keresésükre. Ők azok, akik gyakori tagjai a hajléktalanszállóknak és a buszpályaudvaroknak, de megtalálhatók a vöröslámpás negyedek utcasarkain, majd végállomásként a börtönökben is. Évente több mint nyolcszázezer gyerek eltűnéséről érkezik bejelentés országszerte. Ezekből csupán háromezer-ötszáz-négyezer eset esik abba a kategóriába, amit az Igazságügyi Minisztérium „családtaghoz nem köthető elrablás” névvel illet, vagy azon esetek közé tartozik, amikor a rendőrség hamar kizárja annak eshetőségét, hogy a gyereket egy családtag vitte el, esetleg elszökött, vagy a szülők űzték el, netán csak eltévedt, vagy megsérült.

Ezekből az esetekből háromszáz gyerek tűnik el évente úgy, hogy soha nem kerül elő.

Senki sem tudja – se a szülők, se a barátok, se a rendőri szervek, se a gyermekvédelmi szolgálatok, se az eltűntek felkutatására létrejött központok -, hol köthetnek ki ezek a gyerekek. Nagy valószínűséggel a temetőkben; esetleg a pincékben vagy pedofilok házaiban; de az is lehet, hogy elnyeli őket az üresség, átesnek a világegyetem szövetén keletkezett réseken, s a túloldalról soha többé nem hallunk felőlük.

Bárhol köt is ki ez a háromszáz gyermek, egyikük sem kerül elő. Ideig-óráig kísértenek még néhány idegent, akik hallottak az esetükről, a szeretteiket azonban jóval tovább háborgatják.

A hátrahagyott holttest, azaz a haláluk bizonyítéka híján sosem halnak meg.

Nem hagyják, hogy megfeledkezzünk róluk. És nem kerülnek elő.

– A húgomnak – mondta Lionel McCready, fel-alá járkálva a harangtoronyban lévő irodánkban – nagyon nehéz élete volt. – A nagydarab Lionelre, akinek kissé bánatosan lógó kutyaarca és széles, csapott válla van, mintha valami láthatatlan súly nehezedett volna. Tétován, szégyenlősen mosolygott, de kérges tenyerével erősen szorította meg a kezem. A UPS-kézbesítők barna egyenruháját viselte, és a hozzá illő barna baseballsapka sildjét gyűrögette húsos kezében. – Az anyánk... hát, őszintén szólva egy piás volt. Apánk pedig elhagyott minket, amikor még mindketten kicsik

voltunk. Ha valaki ilyen körülmények között nő fel, akkor én... azt hiszem, hogy... meglehet, hogy felgyülemlik benne a harag. Időbe telik, mire benő a feje lágya, és megtalálja a saját útját. Nem csak Helene-ről beszélek. Úgy értem, én is problémás eset voltam, és huszonéves koromban egy elég durva ügy miatt ki is kötöttem a zárkában.

– Lionel – szólalt meg a felesége.

A férfi leintette, mint akinek muszáj színt vallania: most vagy soha.

– Mázlim volt. Találkoztam Beatrice-szel, és jó útra tértem. Ezzel azt akarom mondani, Mr. Kenzie, Ms. Gennaro, hogy idővel, és ha az élet néha hagy nekünk egy kis szusszanásnyi időt, felnövünk. Szerintem a húgom még nem nőtt fel teljesen.

Talán... mert nehéz élete volt, és...

– Lionel, ne mentegetőzz állandóan Helene nevében! – vágott közbe a felesége, majd beletúrt rövid, eperszínű hajába. – Ülj le, szívem! Kérlek szépen!

– Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy Helene-nek nem volt felhőtlen az élete – makacskodott Lionel.

– Ahogy neked sem – felelte Beatrice -, mégis jó apa vagy.

– Hány gyerekük van? – kérdezte Angie.

– Egy – mosolyodott el Beatrice. – Matt. Ötéves. A bátyám és a felesége vigyáz rá, amíg meg nem találjuk Amandát.

Lionel egy kicsit mintha felélénkült volna a fia említésére.

– Remek kissrác – jelentette ki olyan büszkén, hogy szinte maga is zavarba jött tőle.

– Hát Amanda? – kérdeztem.

– Ő is nagyszerű gyerek – mondta Beatrice. – És még túl fiatal ahhoz, hogy egyedül legyen a nagyvilágban.

Amanda McCready három napja tűnt el a környékünkről. Azóta egész Boston azt találgatta, hol lehet. A rendőrség több embert ráállított a keresésére, mint amennyit négy évvel ezelőtt, az abortuszklinikák elleni robbantássorozat után John Salvi hajtóvadászatára. A polgármester sajtótájékoztatót tartott, ahol szavát adta, hogy a kislány eltűnése prioritást élvez a város ügyeivel szemben mindaddig, amíg meg nem találják. Még a csapból is Amanda esete folyt: reggelente ő szerepelt mindkét napilap címoldalán, esténként róla szóltak a három legnagyobb tévécsatorna vezető hírei; a szappanoperák és a beszélgetős műsorok közti szünetekben pedig óránként követhette a közönség a legfrissebb fejleményeket. És a három nap leforgása alatt semmi eredmény. Semmi nyom.

Amanda McCready négy évet és hét hónapot töltött ezen a földön, mielőtt eltűnt volna. Az anyja vasárnap este ágyba dugta, egyszer még benézett hozzá olyan fél kilenc tájt, aztán másnap reggel, nem sokkal kilenc óra után, amikor már csak lánya testének gyűrött lenyomatát látta a lepedőn.

Amanda ruhái, amiket Helene McCready készített ki neki – egy rózsaszín póló, egy farmer rövidnadrág, rózsaszín zoknik és a fehér tornacipő – eltűntek, s velük együtt nyoma veszett Amanda kedvenc babájának is, egy hároméves kislány szőke hajú utánzatának, ami hátborzongatóan hasonlított tulajdonosára, és akit Amanda Borsószemnek hívott. A szobában semmi sem utalt dulakodásra.

Helene és Amanda egy háromszintes bérház második emeletén lakott, és ugyan nem lehetett kizárni, hogy olyasvalaki rabolta el a kislányt, aki létrát támasztott

Amanda hálószobájának ablaka alá, és a szúnyoghálót feltolva jutott be a lakásba, de nem is tűnt túl valószínűnek ez a lehetőség. A szúnyoghálót és az ablakpárkányt nem bolygatták meg, és az épület alapzatánál sem látszottak a talajon létranyomok.

Sokkal valószínűbb volt – mivel nemigen szokott előfordulni, hogy egy négyéves kislány fogja magát, és az éjszaka közepén elmegy otthonról -, hogy a rabló a bejárati ajtón hatolt be a lakásba, méghozzá anélkül, hogy feltörte volna a zárat vagy felfeszegette volna az ajtópántokat. Ilyesmire ugyanis semmi szükség, amikor egy ajtót elfelejtenek bezárni.

Helene McCready bőven kapott hideget-meleget a sajtótól, amikor kitudódott ez az információ. Huszonnégy órával a lánya eltűnése után a News és a New York Postféle bulvárlapok bostoni megfelelője az első oldalon hozta le az alábbi szalagcímet: KERÜLJÖN BELJEBB! A kis Amanda anyukája nem zárta be az ajtót.

A szalagcím alatt két fénykép díszelgett: az egyiken Amandát, a másikon a lakás bejárati ajtaját lehetett látni. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, ami – amint azt a rendőrség kijelentette – nem felel meg a valóságnak. Igen, Amanda McCready eltűnésének reggelén nem volt kulcsra zárva az ajtó, de azért tárva-nyitva sem hagyták.

A város nagy részét azonban nem különösebben érdekelte a kettő közti különbség. Helene McCready magára hagyta négyéves kislányát egy nyitott lakásban, míg ő átment a szomszédba, a barátnője, Dottie Mahew otthonába. Ott aztán nekiálltak tévézni: megnéztek két szitkomot és a hét filmjét, a Bűnös apát. A híradó után még ott ragadtak az Entertainment Tonight Weekend Edition első felére, majd Helene hazament.

Amanda McCreadyt durván három és háromnegyed órán át egyedül hagyták egy nyitott lakásban. A feltételezések szerint valamikor ez idő alatt történhetett, hogy a kislány magától kiszökött, vagy elrabolták.

A többi bostonihoz hasonlóan Angie és én is figyelemmel kísértük az eseményeket, és ahogyan mindenki más, mi sem bírtunk napirendre térni fölötte.

Tudtuk, hogy Helene McCreadyt hazugságvizsgálatnak vetették alá a lánya eltűnésével kapcsolatban, amin sikeresen átment. A rendőrség egyetlen árva nyomot sem talált, amin elindulhatott volna; az a hír járta, hogy médiumokkal konzultálnak.

Az utcában lakó szomszédok azon az estén – egy meleg, indián nyári este volt, amikor a legtöbb ablakot kinyitják, és elég sok járókelő mászkál az utcán – semmi gyanúsat nem láttak, még gyereksikolyra emlékeztető hangot sem hallottak.

Senkinek sem rémlett egy magányosan kóborló, négyéves kislány, mint ahogyan gyanús személy vagy személyek sem cipeltek a karjukban gyereket vagy furcsa formájú csomagot.

Amanda McCready jelen állás szerint úgy tűnt el, mint a kámfor. Mintha meg sem született volna.

A nagynénje, Beatrice McCready ma délután hívott fel minket. Mondtam neki, hogy kétlem, hogy sokkal többet tudnánk tenni az unokahúgáért annál, mint amit száz rendőr, a bostoni újságírók fele, és több ezer átlagember tesz meg jelenleg is.

– Mrs. McCready, találjon jobb helyet a pénzének – javasoltam.

– Én inkább az unokahúgomat találnám meg – felelte.

Most tehát, mialatt a szerda esti csúcsforgalom távoli zaja beszűrődött az ablakon, Angie és én az irodánkban ültünk, a dorchesteri Szent Bertalan-templom harangtornyában, és hallgattuk, amint Amanda nagynénje és nagybátyja szót emel Amandáért.

– Ki az apja Amandának? – kérdezte Angie.

A mázsás súly ismét rátelepedett Lionel vállára. – Nem tudjuk. Egy Todd Morgan nevű fickóra tippelünk. Közvetlenül azután lépett meg a városból, hogy Helene teherbe esett. Azóta senki nem hallott róla.

– Hozzátenném, hogy hosszú a lehetséges apajelöltek listája – jegyezte meg Beatrice.

Lionel lesütötte a szemét, és a padlóra nézett.

– Mr. McCready – szólítottam meg.

Felnézett rám.

– Lionel.

– Kérem, Lionel. Foglaljon helyet – intettem.

Némi küzdelem árán beleszuszakolta magát az asztal túloldalán lévő székbe.

– Todd Morganről... – szólalt meg Angie, miután leírta a nevet egy noteszbe – a rendőrség tudja, hogy hol van?

– A németországi Mannheimben – válaszolta Beatrice. – Az ott állomásozó hadseregben szolgál, és Amanda eltűnésének idején a támaszponton tartózkodott.

– Kizárták a gyanúsítottak köréből? – ütöttem tovább a vasat. – Nem bízhatta meg, mondjuk, egy barátját az elrablással?

Lionel megköszörülte a torkát, és megint a padlóra nézett. – A rendőrség szerint szégyelli a húgomat, és egyébként sem hiszi, hogy Amanda az ő gyereke volna. – Lionel rám emelte elveszett, szelíd tekintetét. – Azt mondták, úgy reagált a témára, hogy: „Ha azt akarnám, hogy egy kis szaros mindent telefosson, és folyton csak bőgjön, kerítenék magamnak egy németet.” Éreztem, ahogy végighullámzik rajta a fájdalom, amikor „kis szarosnak” kellett neveznie az unokahúgát, és bólintottam. – Meséljenek Helene-ről.

Nem volt sok mesélnivaló. Helene McCready négy évvel volt fiatalabb Lionelnél, vagyis huszonnyolc éves. A Monsignor Ryan Memorial Leánygimnázium tizenegyedik osztályában lemorzsolódott, és hiába esküdözött, soha nem érettségizett le. Tizenhét évesen elszökött egy tizenöt évvel idősebb férfival, és hat hónapig éltek egy New Hampshire-i lakókocsiparkban, mielőtt Helene lilára dagadt arccal, és túl az első abortuszán a háromból, hazatért volna. Azóta sorra váltogatta a munkahelyeket – volt pénztáros a Stop & Shopban, eladó a Chess Kingben, kisegítő egy tisztítóban és recepciós a UPS-nél -, és sehol sem maradt tizennyolc hónapnál tovább. A lánya eltűnésekor szabadságot vett ki – félállásban kezelte a lottógépet a Li’l Peachben -, és minden jel arra mutatott, hogy nem is fog visszamenni.

– A kislányt viszont szerette – közölte Lionel.

Beatrice olyan arcot vágott, mint aki más véleményen van, de csendben maradt.

– Helene most hol van? – firtatta Angie.

– Nálunk – mondta Lionel. – Az ügyvéd, akivel kapcsolatba léptünk, azt tanácsolta, hogy tartsuk távol a nyilvánosságtól, amíg csak lehet.

– Miért? – kérdeztem.

– Hogyhogy miért? – kérdezett vissza Lionel.

– Igen, miért. Úgy értem, elvégre nyoma veszett a gyerekének. Nem kellene nyilatkozatokban kérnie az emberek segítségét? Vagy legalább a környéket járnia?

Lionel kinyitotta a száját, majd becsukta. Lepillantott a cipőjére.

– Helene nem tudna megbirkózni ilyesmivel – felelte Beatrice.

– Miért nem? – csodálkozott Angie.

– Azért, mert... hát, mert ő Helene – hangzott a válasz.

– Nem hallgatja le a rendőrség az otthoni telefonját, arra az esetre, ha valaki váltságdíjat követelne?

– De igen – mondta Lionel.

– Miközben ő nincs otthon – állapította meg Angie.

– Túl sok lett volna neki – szabadkozott Lionel. – Egyedül akart lenni. – Széttárta a kezét, és ránk nézett.

– Ó! Egyedül – mondtam.

– Még szép – dünnyögte Angie.

– Nézzék... – Lionel ismét morzsolgatni kezdte a sapkáját. – Tudom, hogy ez így milyen látszatot kelt. Tudom. De mindenki máshogy mutatja ki az aggodalmát.

Nincs igazam?

Meggyőződés nélkül bólintottam.

– Ha már átesett három abortuszon – mondtam, mire Lionel arca megrándult -, miért döntött úgy, hogy megszüli Amandát?

– Azt hiszem, arra jutott, hogy itt az ideje. – Előrehajolt, és felderült az arca. – Ha látták volna, milyen izgatott volt a terhesség alatt! Értelmet adott az életének. Értik ugye, hogy mire gondolok? Biztosra vette, hogy a gyerek mindent szebbé és jobbá varázsol.

– Mármint neki – jegyezte meg Angie. – Na és a gyerek?

– Anno én is ugyanezt mondtam – bólogatott Beatrice.

Lionel egyik nőről a másikra nézett, tágra nyílt szemébe megint kétségbeesés költözött.

– Jó hatással voltak egymásra – erősködött. – Szent meggyőződésem.

Beatrice a cipőjét szuggerálta. Angie kibámult az ablakon.

– Tényleg – fordult vissza hozzám Lionel.

Bólintottam, erre a férfi szomorú kutyaarcát megkönnyebbülten hajtotta le.

– Lionel – szólalt meg Angie, még mindig kifelé bámulva az ablakon. – Elolvastam minden riportot a lapokban. Senki nem tudja, hogy ki vihette el Amandát. A nyomozás megrekedt, és a beszámolók szerint Helene-nek sincs ötlete e téren.

– Tudom – bólintott Lionel.

– Jól van akkor. – Angie Lionelhez fordult. – Maga szerint mi történt?

– Nem tudom – felelte, és olyan erővel szorította meg a sapkáját, hogy azt hittem, széttépik a lapátkezek. – Mintha a föld nyelte volna el.

– Helene járt mostanában valakivel?

Beatrice felhorkantott.

– Volt állandó partnere? – helyesbítettem.

– Nem – felelte Lionel.

– A sajtó azt rebesgeti, hogy kétes alakokkal szűrte össze a levet – említette Angie.

Lionel vállat vont, mintha ez magától értetődne.

– A Filmore Tapbe szokott lejárni – mondta Beatrice.

– Az Dorchester legdurvább késdobálója – döbbent le Angie.

– És gondoljon csak bele, hány kocsma verseng ezért a titulusért – bólintott Beatrice.

– Nem olyan vészes – vetett rám segélykérő pillantást Lionel.

– Rendszeresen fegyvert viselek, Lionel – tártam szét a kezem. – És ideges leszek, ha be kell mennem a Filmore Tapbe.

– A Filmore közismert drogtanya – magyarázta Angie. – Állítólag úgy cserél gazdát odabent a kokó és a heroin, mint máshol a rántott csirkecomb. A húga kábítószerezik?

– Heroinra gondol?

– Akármilyen drogra gondol – mondta Beatrice.

– Néha elszív egy spanglit – ismerte el Lionel.

– Néha vagy sokszor? – kérdeztem.

– Mi számít soknak? – kérdezett vissza.

– Tart vízipipát és dzsointos csipeszt az éjjeliszekrényén? – szűkítette le a kört Angie.

Lionel elképedt.

– Nem ragad le egy konkrét kábítószernél – felelt helyette Beatrice. – Ebbe is, abba is belekóstol.

– Kokó? – kérdeztem.

Bólintott, mire Lionel döbbenten meredt rá.

– Bogyók?

Beatrice vállat vont.

– Tűk? – folytattam.

– Jaj, dehogy – nyögött fel Lionel.

– Tudomásom szerint, nem – hagyta rá Beatrice. – Várjunk csak... á, nem! Egész nyáron rövidnadrágot és ujjatlan fölsőt hordott. Láttuk volna a tűnyomokat.

– Álljon meg a menet! – emelte fel a kezét Lionel. – Elég! Amandát kellene keresnünk, nem pedig a húgom rossz szokásait felhánytorgatni.

– Mindent tudnunk kell Helene-ről, a rossz szokásairól és a barátairól is – világosította fel Angie. – Ha egy gyerek eltűnik, annak általában otthon keresendők az okai.

Lionel felállt, és az árnyéka beborította az asztallapot.

– Ez meg mit jelentsen?

– Ülj le! – csitította Beatrice.

– Nem. Tudnom kell, hogy értette ezt. Arra célozgat, hogy a húgomnak köze lehet Amanda eltűnéséhez?

Angie állta a tekintetét.

– Maga mondja meg.

– Nincs köze! – harsogta. – Rendben? Egyszerűen nincs. – Lenézett a feleségére. – A húgom nem egy bűnöző, oké? Csak egy nő, aki elvesztette a gyerekét. Érted?

Beatrice kifürkészhetetlen arccal bámult fel rá.

– Lionel – szólítottam meg.

Előbb a feleségére, majd ismét Angie-re meredt.

– Lionel – ismételtem meg, mire felém fordult. – Éppen maga mondta, hogy olyan, mintha Amanda köddé vált volna. Jól van. Ötven zsaru keresi. Talán még annál is több. Maguk ketten is ezen munkálkodnak. A környéken élők.

– Igen – vágta rá. – Sok környékbeli is keresi. Nagyon rendesek.

– Oké. Szóval hol van Amanda? Úgy bámult rám, mintha bármelyik percben előhúzhatnám az asztalfiókból.

– Nem tudom. – Lehunyta a szemét.

– Senki nem tudja – bólintottam. – Ha pedig nyomozni kezdünk az ügyben... és még nem mondom azt, hogy fogunk...

Beatrice kihúzta magát ültében, és haragosan meredt rám.

– De ha így lesz, akkor feltételeznünk kell, hogy ha Amandát akarata ellenére vitték el, az elrablója közel állt hozzá.

Lionel visszaült a székbe. – Úgy gondolják, hogy elrabolták?

– Miért, maguk nem? – mondta Angie. – Ha egy négyéves kislány magától szökik el, akkor három nap alatt csak észrevette volna valaki.

– Igaz – ismerte el Lionel, mint aki eddig megpróbálta elnyomni magában az igazságot, de most végre szembenéz vele. – Igaz. Valószínűleg igaza van.

– Akkor most, hogyan tovább? – puhatolózott Beatrice.

– Az őszinte véleményemre kíváncsi? – kérdeztem.

Beatrice oldalra döntötte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.

– Nem vagyok biztos benne.

– Van egy fia, aki most megy iskolába. Jól mondom?

Beatrice bólintott.

– Tartsa meg a pénzt, amit ránk költött volna, és fektesse az iskoláztatásába.

Beatrice feje meg sem moccant, kissé még most is jobbra volt billentve, de egy pillanatra úgy festett, mint akit pofon vágtak.

– Nem vállalja az ügyet, Mr. Kenzie?

– Nem igazán látom értelmét.

– Egy gyermek... – emelte fel a hangját Beatrice az apró irodában.

– Eltűnt – szakította félbe Angie. – Igen. De rengetegen keresik. A híradások a legapróbb részletekre is kitértek. Mindenki tudja a városban, és valószínűleg államszerte is, hogy néz ki Amanda. És nekem elhiheti, hogy a legtöbben árgus szemekkel figyelik.

Beatrice Lionelre nézett. Lionel megvonta a vállát. Beatrice levette róla a tekintetét, és ismét elkapta a pillantásom. Alacsony asszony volt, alig több mint százhatvan centi. Szív alakú, sápadt arcát a haja színével egyező szeplők pettyezték, fitos orrának és állának gömbölydedsége, valamint makkra emlékeztető járomcsontja a kisgyerekek arcszerkezetét idézte. Ám ugyanakkor dühtől vibrált körülötte a levegő, mintha számára a lemondás egyet jelentene a halállal.

– Azért kerestem fel önöket – jelentette ki -, mert mások nyomára bukkannak. Ez a munkájuk. Azt a férfit is előkerítették, aki néhány éve embereket öldösött; megmentették azt a csecsemőt és az édesanyját a játszótéren, és...

– Mrs. McCready – emelte fel a kezét Angie.

– Senki nem akarta, hogy idejöjjek – folytatta Beatrice. – Sem Helene, sem a férjem, sem a rendőrök. „Csak pénzpazarlás”, hajtogatta mindenki. „Nem is a te gyereked”, mondogatták.

– Drágám – próbálta a kezével megnyugtatni Lionel.

Beatrice lesöpörte azt, és előredőlt; a karját az asztalra támasztotta, zafírszeme nem eresztette az enyémet.

– Mr. Kenzie, ön képes lenne megtalálni.

– Nem – feleltem lágyan. – Akkor nem, ha elég jól elrejtik. Ha az a sok-sok ember sem talált rá, aki legalább olyan jól ért ehhez, mint mi. Mi csak plusz két fő vagyunk, Mrs. McCready. Semmi több.

– Vagyis? – A hangja mélyen, fagyosan csengett.

– Vagyis mi hasznát vennék még két szempárnak? – kérdezte Angie.

– És mi vesztenivalónk van? – mondta Beatrice. – Erre válaszoljon nekem. Mi vesztenivalónk van?

2 Egy nyomozó szemszögéből nézve, ha egyszer kizártuk a szökés lehetőségét, és nem is az egyik szülőt tartjuk az elrablónak, akkor egy gyermek eltűnését a gyilkossági ügyekhez hasonlóan kell kezelni: ha nem oldja meg az ember az első hetvenkét órában, akkor feltehetően már sosem fogja. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyerek meghalt, bár nagy a valószínűsége. Ha viszont él, akkor egész biztosan rosszabb állapotban van, mint az eltűnésekor, ugyanis az idegen gyerekekbe botló felnőttek motivációi két igencsak szűk határ között mozognak: vagy segítenek nekik, vagy kihasználják őket. És jóllehet a kizsákmányolás sokféleképpen történhet – váltságdíjat követelhetnek értük, dolgoztathatják, személyes és/vagy haszonszerzési céllal szexuálisan bántalmazhatják, megölhetik őket -, ezek egyike sem jó szándékból ered. Ha a gyerek életben marad, és végül megtalálják, addigra már olyan mélyek a sebei, hogy soha nem felejti a történteket.

Az elmúlt négy évben megöltem két embert. Végignéztem, ahogy a legjobb barátom és egy nő, akit alig ismertem, a szemem láttára hal meg. Láttam olyan gyerekeket, akiket minden képzeletet felülmúló borzalmak közepette gyaláztak meg, találkoztam olyan férfiakkal és nőkkel, akik reflexszerűen gyilkoltak, kapcsolatokat perzseltem fel a tevőlegesen magam köré vont erőszakkal. És belefáradtam.

Amanda McCreadyt már legalább hatvan órája nyilvánították eltűntnek, de lehetett az hetven is, és nem akartam egy kukába gyömöszölve, vértől csatakos hajjal rátalálni. Nem akartam hat hónap múlva egy kiüresedett tekintetű lányra bukkanni, akit kiszipolyozott egy perverz állat, kezében egy videokamerával, zsebében egy pedofilok adatait tartalmazó címlistával. Nem akartam belenézni egy négyéves kisgyerek szemébe, és azt látni, hogy minden tisztaság kiveszett belőle.

Nem akartam megtalálni Amanda McCreadyt. Azt akartam, hogy más találja meg.

De talán, mert az elmúlt napokban engem is ugyanúgy lázba hozott az ügy, mint mindenki mást a városban, vagy, mert itt, az én környékemen történt a bűntény, vagy talán csak azért, mert a „négyéves” és az „eltűnt” szavaknak nem lenne szabad egy mondatban szerepelniük, beleegyeztünk, hogy fél óra múlva találkozunk Lionellel és Beatrice-szel Helene lakásában.

– Szóval akkor vállalják az ügyet? – kérdezte Beatrice, miközben Lionellel együtt felálltak.

– Ezt még meg kell egymás közt beszélnünk – feleltem.

– De...

– Mrs. McCready – vágott közbe Angie -, a mi szakmánkban mindennek megvan a menete. Meg kell tanácskoznunk, mielőtt bármire rábólintanánk.

Beatrice-nek nem tetszett a dolog, de azt is megértette, hogy nem sokat tud tenni ellene.

– Fél óra múlva találkozunk Helene lakásában – ígértem.

– Köszönjük! – mondta Lionel, és megrángatta a felesége kabátujját.

– Igen. Köszönjük! – követte példáját Beatrice, bár nem hangzott valami őszintének. Volt egy olyan érzésem, hogy csak az nyugtatná meg, ha az elnök a teljes Nemzeti Gárdát kivezényelné az unokahúga keresésére.

Hallgattuk a harangtorony lépcsőjéről visszaverődő, lefelé haladó lépteiket, aztán az ablakon át figyeltem, ahogy elhagyják a templommal szomszédos iskolaudvart, és egy ütött-kopott Dodge Arieshez ballagnak. A nap kiúszott nyugatra a látóteremből.

Az október eleji ég még megőrizte a nyár sápadt fehérségét, de már rozsdafoltok színezték. Egy gyerekhang felkiáltott: „Vinny, várj meg! Vinny!”, és a négy emelet magasságból volt valami magányos a kiáltásban, valami befejezetlen. Beatrice és Lionel kocsija tett egy félkört a sugárúton. Addig néztem a kipufogógázt, míg el nem tűnt szem elől.

– Nem tudom – dőlt hátra a székében Angie. Felpakolta a lábát az asztalra, és a füle mögé tűrte hosszú, sűrű haját. – Nem tetszik ez az ügy.

Fekete, sztreccs biciklisnadrágot viselt, és testhez álló, fehér ujjatlan fölsőt, amire ráhúzott egy bő feketét. A fekete fölsőn elöl a NIN, hátul pedig a PRETTY HATE MACHINE felirat szerepelt fehér betűkkel. Kábé nyolc éve vette, de még most is úgy nézett ki, mintha először hordaná. Majdnem két éve éltem együtt Angie-vel.

Amennyire meg tudtam ítélni, ő sem vigyázott jobban a ruháira, mint én az enyéimre, de az én pólóim már fél órával az árcédula levétele után úgy festettek, mint amiket a kutya szájából húztak elő, miközben Angie gimis zoknijai patyolattisztán és hófehéren ragyogtak. Nemegyszer vakartam már a fejem a nők és a ruháik viszonyán, de úgy voltam vele, hogy ez is egyike azoknak a nagy rejtélyeknek, amiket sosem fogok megoldani – mint például, hogy mi történhetett valójában Amelia Earharttal vagy a korábban az irodánk helyén lévő haranggal.

– Nem tetszik az ügy? – kérdeztem. – De milyen értelemben?

– Egy eltűnt gyermek, egy anya, aki szemlátomást nem fektet nagy energiákat a keresésébe, egy nyomulós nagynéni...

– Nyomulósnak érezted Beatrice-t?

– Csak annyira, mint egy jehovistát, aki fél lábbal eltorlaszolja az ajtót.

– Őrületesen aggódik a gyerekért.

– És én együtt is érzek vele – vonta meg a vállát. – Attól még nem vagyok oda érte, ha valaki ennyire erőszakos.

– Tény, hogy nem ez a legnagyobb erősséged.

A fejemhez pöckölt egy ceruzát, amivel telibe találta az államat. Megdörzsöltem az ütés helyét, majd keresgélni kezdtem a földön, hogy visszaadhassam a kölcsönt.

– Csupa móka és kacagás, amíg valakinek ki nem bökik a szemét – zsémbelődtem a székem alatt matatva.

– Kifejezetten jól megy a bolt – állapította meg Angie.

– Igen. – Ha jól láttam, a ceruza nem esett sem a szék, sem az asztal alá.

– Idén többet kerestünk, mint tavaly.

– És még csak október van. – Szétnéztem a padlódeszkák között és a mini hűtőszekrény alatt. Ceruza sehol. Talán Amelia Earhart, Amanda McCready és a harang társaságát élvezi valahol.

– Igen, még csak október van – nyugtázta Angie.

– Ezzel ugyebár arra célzol, hogy nincs szükségünk az ügyre.

– Nagyjából és egészében véve, igen.

Felhagytam a ceruza keresésével, és egy darabig kifelé bámultam az ablakon. A rozsdafoltok vérvörössé mélyültek, és a fehér ég apránként sötétebb, kékes színt öltött. Az utca szemközti oldalán, egy harmadik emeleti lakásban felizzott az est első

sárga fénye. A szúnyoghálón belibbenő levegő illata a kiskamaszkor és a stickball, a hosszú, gondtalan estékbe hajló hosszú, gondtalan napok emlékét hordozta.

– Nem értesz egyet? – kérdezte Angie néhány pillanattal később.

Vállat vontam.

– Most szólj, vagy hallgass örökre – incselkedett.

Megfordultam, és ránéztem. A leszálló alkony aranyfénybe vonta a mellette lévő ablakot, és bekúszott fekete hajába. Mézbarna bőrének a megszokottnál sötétebb árnyalatot kölcsönzött a hosszú, száraz, jócskán az őszbe nyúló nyár, a vádliján és bicepszén feszülő izmok pedig láthatóvá váltak – úgy tűnik, megtette a hatását, hogy hónapokig naponta lejárt kosarazni a Ryan játszótérre.

Korábbi párkapcsolataimban megfigyeltem, hogy ha már régebb óta együtt vagyok egy nővel, gyakran a szépsége lesz az első, amit adottnak veszek. Ez általában így működik. Elvben tudjuk mi, hogy szép az a nő, az érzelmi befogadóképességünk azonban odáig csökken, hogy már nem hat ránk elsöprő erővel a szépsége, így nem ér akkora meglepetésként, hogy megrészegüljünk tőle.

Ehhez képest azonban még most is, akár naponta előfordul velem, hogyha Angie-re pillantok, a látványának édes kínjától csaknem meghasad a szívem.

– Mi az? – húzódott vigyorra széles szája.

– Semmi – mondtam halkan. Állta a pillantásomat.

– Én is szeretlek.

– Igen?

– De még mennyire.

– Ijesztő, mi?

– Néha az – vont vállat. – Néha egy cseppet sem.

Egy darabig csak némán ültünk, aztán Angie tekintete elkalandozott az ablak felé.

– Mindössze nem vagyok biztos benne, hogy kell most nekünk ez a... zűrzavar.

– Mit értesz zűrzavar alatt?

– Egy eltűnt gyermeket. Sőt, még annál is rosszabb: egy nyom nélkül kámforrá vált gyermeket. – Lehunyta a szemét, és az orrán át mélyet szippantott a langyos szellőből. – Szeretek boldog lenni. – Kinyitotta a szemét, de nem vette le az ablakról.

Az álla alig láthatóan megremegett. – Érted?

Másfél év telt el azóta, hogy Angie-vel feltettük az i-re a pontot a viszonyunkban, amit a barátaink állítása szerint évtizedek óta folytattunk. Ez a tizennyolc hónap egyben nyomozóirodánk legjövedelmezőbb időszakának is bizonyult.

Közel két évvel ezelőtt lezártuk – jobban mondva, épp hogy csak megúsztuk ép bőrrel – a Gerry Glynn-ügyet. Boston elmúlt harminc évének első sorozatgyilkosára komoly figyelem irányult, s vele együtt ránk is, akiknek az elfogását tulajdonították.

Az özönvízszerű hírverésnek hála – országos tévék tudósítottak róla, bulvárlapok húztak le újabb meg újabb bőrt a sztoriról, valamint két puhafedeles riportkönyv is megörökítette az eseményeket, és állítólag már a harmadik is úton van -, komolyabb magánnyomozói hírnévre tettünk szert a városban.

Gerry Glynn halála után öt hónapig nem vállaltunk ügyeket, ami csak tovább fokozta leendő ügyfeleink étvágyát. Miután kinyomoztuk egy Desiree Stone nevű nő

eltűnését, ismét megnyitottuk kapuinkat a nagy nyilvánosság előtt, és pár hétig egymás sarkát taposták az ügyfelek a harangtoronyba vezető lépcsőn.

Angie-vel kötöttünk egy hallgatólagos megállapodást, és helyből nemet mondtunk minden olyan ügyre, ami erőszaktól vagy az emberi természet sötétebb bugyraitól bűzlött. Azt hiszem, mindketten úgy éreztük, hogy kiérdemeltünk egy kis pihenőt, ezért hát megmaradtunk a biztosítási csalásoknál, a céges hivatali visszaéléseknél és az egyszerű válóperes ügyeknél.

Februárban még egy idős hölgy kívánságának is beadtuk a derekunkat, aki az elveszett zöld leguánját akarta velünk megkerestetni. A rémséges bestiát, ezt a negyvenkét centis, a zöld különféle színeiben pompázó szörnyeteget Pufókának hívták, aki – idézem a gazdáját – „ellenszenvvel viseltetik az emberiség iránt”.

Pufókára a bostoni kertváros dzsungelében akadtunk rá, amint a Belmont Hills Country Club golfpályájának tizennegyedik lyuk körüli vizenyős talaján gázolt át teljes sebességgel, és eszeveszettül csapkodó tüskés farokkal a tizenötödik lyuknál megneszelt napfényes pázsitfolt felé iramodott. Teljesen átfázott. Nem fejtett ki ellenállást. Én ellenben kis híján szíjat hasítottam belőle, amikor odapiszkított a céges kocsink hátsó ülésére. Szerencsére a gazdája állta a tisztítás költségeit, és nagyvonalú jutalommal hálálta meg szeretett Pufókája előkerítését.

Ez egy ilyen év volt. Nem lehetett túl sok háborús sztorit begyűjteni a kocsmázásokhoz, de nagyon szépen gyarapodott a bankszámlánk. És lehet, hogy kínos egy agyonbabusgatott gyíkot végigkergetni egy fagyott golfpályán, de jobb, mintha lőnének az emberre. Ami azt illeti, százszor jobb.

– Szerinted eltunyultunk? – kérdezte nemrég Angie.

– Teljes mértékben – feleltem mosolyogva.

– Mi van akkor, ha meghalt? – kérdezte Angie a harangtorony lépcsőjén lefelé menet.

– Az rossz volna – feleltem.

– Még annál is rosszabb, attól függően, hogy mennyire keveredünk bele az ügybe.

Rám nézett, félig nyitott szájjal, mint aki nem meri szavakba önteni gondolatait és meghallani a kiejtett szavakat, tudván, hogy ezzel olyasvalakivé válik, aki nem hajlandó segíteni egy bajba jutott gyereken.

– Egyelőre még nem akarok igent mondani nekik – bökte ki végül a kocsinkhoz érve.

Bólintottam. A számból vette ki a szót.

– Az egész eltűnés, úgy, ahogy van, bűzlik – folytatta Angie, miközben a Dorchester sugárúton hajtottunk Helene és Amanda lakása felé.

– Tudom.

– Négyéves gyerekek nem tűnnek el segítség nélkül.

– Nem bizony.

A sugárút mentén az emberek a vacsora végeztével kezdtek lassan kifelé szállingózni otthonaikból. Egyesek kerti székeket vittek ki keskeny verandáikra, mások kocsmák vagy kora esti baseballmeccsek felé vették az irányt. Megcsapta az orrom egy nemrégiben elsütött petárda kénszaga. A fülledt este benntartott levegővételként függött a mélykék és a váratlan feketeség sebzett árnyalatai között.

Angie felhúzta a lábát a mellkasához, és a térdére támasztotta az állát.

– Talán gyáva kukac lett belőlem, de nem bánom, ha leguánokat kell kergetnem a golfpályákon.

Kinéztem a szélvédőn, ahogy a Dorchester sugárútról rákanyarodtunk a Savin Hill sugárútra.

– Én sem – feleltem.

Amikor egy gyermek eltűnik, a helyszínen azonnal tucatnyi ember sereglik össze.

Ezek az emberek – rokonok, barátok, újságírók és tévériporterek – rengeteg energiát szabadítanak fel, hatalmas lármát csapnak, erőt merítenek az összefogásból, és ádáz, egymással osztozó elszántsággal vetik bele magukat az előttük álló feladatba. Ám minden zaj közepette a leghangosabb az eltűnt gyermek hallgatása.

Körülbelül nyolcvan-kilencven centiméter magas ez a derekunkat bizsergető csend; hallani, ahogy felszáll a parkettáról. Ezt ordítják a sarkok, a repedések és az ágy mellett a padlón felejtett játék baba érzéketlen arca. Ez a csend más, mint ami a temetésekre és virrasztásokra telepszik rá. A holtak csendje véglegességet hordoz magában; tudjuk, hogy hozzá kell szoknunk. Egy eltűnt gyermek némaságához azonban nem szokhatunk hozzá; nem vagyunk hajlandóak beletörődni, s ezért teli torokból üvölt ránk.

A holtak csendje azt üzeni: Ég veled!

Az eltűntek csendje pedig azt, hogy: Találj meg! Úgy tűnt, mintha a környéken lakók fele és a Bostoni Rendőrség egynegyede Helene McCready háromszobás lakásába zsúfolódott volna össze. A nagyszoba egy nyitott előcsarnok révén egybenyílt az étkezővel, és a tevékenység nagyrészt ebben a két szobában zajlott. A rendőrség egy komplett telefonközpontot létesített az étkező padlóján, és az összes telefon használatban volt; többen a mobiljukon is beszéltek.

Egy testes, KOCSMATÖLTELÉK VAGYOK, ÉS BÜSZKÉN VÁLLALOM feliratú pólót viselő férfi felpillantott egy, az előtte lévő dohányzóasztalon tornyosuló szórólap-paksamétából, és kikiabált: – Beatrice, a 4-es csatorna holnap este hatkor interjúzni akar Helene-nel.

– Most szóltak ide a Minden délelőtt Annie-vel producerei – fogta le egy nő a kezével a mobilját. – Azt szeretnék, ha Helene reggel a műsor vendége lenne.

– Mrs. McCready – szólt ki egy zsaru az étkezőből -, egy pillanatra ide tudna jönni?

Beatrice biccentett a testes fickónak és a mobilozó nőnek, majd hozzánk fordult.

– Amanda hálószobája jobbról az első ajtó.

Bólintottam, és Beatrice átvágott a tömegen az étkező felé.

Amanda hálószobaajtaja nyitva volt, magában a szobában pedig nyugalom és csend honolt, mintha a lenti utca zajai ide nem tudnának behatolni. Miután lehúzta a vécét, egy járőr lépett ki a fürdőszobából. Ránk nézett, miközben jobb kézzel felhúzta a sliccét.

– A család barátai? – kérdezte.

– Igen.

Bólintott. – Kérem, ne nyúljanak semmihez.

– Nem fogunk – ígérte meg Angie.

Biccentett, és a folyosón át a konyha felé vette az irányt.

A kocsikulcsommal felkapcsoltam a villanyt Amanda szobájában. Tudtam, hogy mostanra már a szobában lévő összes tárgyról ujjlenyomatot vettek, de azt is tudtam, milyen zabosak tudnak lenni a rendőrök, ha valaki kesztyű nélkül nyúlkál egy bűnügyi helyszínen.

Amanda ágya fölött egy csupasz villanykörte lógott egy kábelről; a rézfoglalat nélküli drótokon megült a por. A mennyezetre ráfért volna egy alapos festés. A nyári hőség megviselte a falon lévő posztereket. Hármat láttam, és mindhárom összepöndörödve, gyűrötten nyaklott a lábazatra. A poszterek eredeti helyét a szabálytalan téglalap alakzatban elrendezett, falra ragasztott celluxdarabok jelezték.

Elképzelni sem tudtam, mióta heverhetnek ott meggyűrődve, szamárfülesen.

A lakás elrendezése megegyezett az enyémével – mint ahogy a környéken lévő háromemeletes bérházak lakásainak a többségével is. A két hálószoba közül Amandáé volt a kisebb, feleakkora, mint Helene-é, amelyik a fürdőszoba után jobbra, a konyhával átellenben lehetett, és minden bizonnyal a hátsó erkélyre meg a lenti kis udvarra nézett. Amanda hálószobájából a szomszédos háromemeletesre nyílott kilátás, és valószínűleg déltájban sem sütött be jobban a nap, mint most, este nyolc órakor.

A szoba dohos volt, és gyéren bútorozott. Az ággyal szemben lévő öltözőszekrényt ránézésre a bolhapiacról hozták, az ágynak pedig nem volt kerete.

Csak egy matracot és egy rugós ágybetétet helyeztek a padlóra. A huzat és a lepedő nem passzolt egymáshoz, az oroszlánkirályos takarót félrerúgták a hőségben.

Egy baba hevert az ágy lábánál, kifejezéstelen játékszemét a mennyezetre szegezve; egy plüssnyuszi az oldalára borulva a szekrény aljának támaszkodott. Volt egy régi fekete-fehér tévé a szekrény tetején meg egy kisrádió az éjjeliszekrényen, de egy árva könyvet sem láttam a szobában. Még kifestőket sem.

Megpróbáltam magam elé képzelni a lányt, aki ebben a szobában aludt. Az elmúlt napokban elég sok fényképet láttam Amandáról, hogy tudjam, hogy néz ki, de a külseje nem árulkodott arról, milyen kifejezés lehetett az arcán, amikor egy nap végén belépett a szobájába, vagy amikor reggelente erre a látványra ébredt.

Vajon megpróbálta visszaragasztani a falra a posztereket? Vajon kérte az anyukáját, hogy vegye meg neki a plázában látott világoskék és sárga kihajtogatós mesekönyveket? Késő éjszaka, amikor éberen és egyedül feküdt a sötét, csendes szobában, vajon az ággyal szemközti falból kiálló magányos szöget bámulta, vagy a mennyezet keleti sarkában púposodó, sárgásbarna beázásfoltot?

A baba csillogó, ocsmány szemébe néztem, és rá akartam taposni, hogy végre lehunyja.

– Mr. Kenzie, Ms. Gennaro! – Beatrice hívott minket a konyhából.

Angie-vel még egyszer, utoljára körbenéztünk a hálószobában, aztán a kulccsal lekapcsoltam a lámpát, és átmentünk a folyosó végéből nyíló konyhába.

Egy férfi dőlt zsebre vágott kézzel a sütőnek. Abból, ahogy érkeztünkkor végigmért minket, tudtam, hogy ránk vár. Néhány centivel alacsonyabb volt nálam, széles és kerekded, akár egy olajoshordó, kisfiús, derűs arca kissé pirospozsgás volt, mint aki sokat tartózkodik a szabad levegőn. A nyaka a nyugdíjkorhatárhoz közeledő férfiakra jellemző paradox módon egyszerre tűnt beesettnek és petyhüdtnek, de keménység is sugárzott belőle, egy olyasféle százévesnek tetsző

kérlelhetetlenség, amely egy szempillantás alatt ítéletet hoz az emberről és egész életéről.

– Jack Doyle hadnagy – csapott a tenyerembe.

– Patrick Kenzie – szorítottam meg a kezét.

Angie is bemutatkozott és kezet rázott, aztán megálltunk előtte az apró konyhában, míg ő feszülten fürkészte az arcunkat. Az arckifejezéséből semmit nem lehetett kiolvasni, de átható pillantása mágnesként vonzotta a miénket, valamiért muszáj volt a szemébe nézni, hiába tudtuk, hogy el kellene fordítanunk a tekintetünket.

Az elmúlt napokban néhányszor már láttam a tévében. Ő vezette a Bostoni Rendőrség Kiskorúak Elleni Bűncselekmények Ügyosztályát, és amikor a kamerába bámulva arról beszélt, hogy kerüljön bármibe, de megtalálja Amanda McCreadyt, akkor egy pillanatra még meg is sajnáltam az elrablót.

– Doyle hadnagy találkozni szeretett volna magukkal – magyarázta Beatrice.

– Hát most találkoztunk – mondtam.

Doyle elmosolyodott.

– Van egy percük?

Meg sem várta a választ. Az erkélyre nyíló ajtóhoz sétált, kinyitotta, és a válla felett hátranézett.

– Ezek szerint van – állapította meg Angie.

Az erkélykorlát még Amanda hálószobájánál is jobban igényelte az újrafestést.

Ahányszor csak nekidőltünk, a felpattogzott, napszítta festék tűzben ropogó gyújtósra emlékeztető hangon recsegett a karunk alatt.

Az erkélyen néhány házzal odébbról barbecue illatát hozta a szél, és a szomszédos háztömbből áthallatszottak a kerti parti hangjai: egy nő hangosan adta elő, hogy leégett a napon, egy rádióból Mighty Mighty Bosstones szólt; váratlan, éles nevetés csendült, mintha jégkockák csilingeltek volna egy pohárban. Nehéz volt elhinni, hogy október van, s hogy közeleg a tél.

Nehéz volt elhinni, hogy Amanda McCready egyre messzebb és messzebb sodródott tőlünk, s az élet ment tovább.

– Na, szóval – támaszkodott a korlátnak Doyle. – Megoldották már az ügyet?

Angie rám nézett, és a szemét forgatta.

– Nem – válaszoltam -, de már közel járunk hozzá.

Doyle halkan felkuncogott, miközben az erkély alatti betonsávot és az elszáradt fűcsomókat szemlélte.

– Ha jól sejtjük, azt tanácsolta McCreadyéknek, hogy ne vegyék fel velünk a kapcsolatot.

– Ugyan miért tennék ilyet?

– Ugyanazon oknál fogva, amiért a maga helyében én is ezt tenném – vágta rá Angie, mire Doyle felé fordult. – Sok bába közt elvész a gyerek.

– Részben ezért – bólintott Doyle.

– Másrészről? – kérdeztem.

Doyle összefűzte az ujjait, majd kifordította a kezét, megropogtatta az ízületeit.

– Úgy néznek ki ezek az emberek, mint akiket felvet a pénz? Mint akik luxushajókat meg gyémántcsillárokat dugdosnak?

– Nem. – Maguk meg, ha jól hallom, a Gerry Glynn-ügy óta elég borsos árat számítanak fel.

– A foglalónk se kutya – bólintott Angie.

Doyle halványan elmosolyodott, és visszafordult a korláthoz. Két kézzel, szorosan megmarkolta, és hátrahelyezte a testsúlyát a sarkára.

– Mire ezt a kislányt megtalálják, Lionel és Beatrice akár százrugós adósságba is verheti magát. Minimum. Ők csak a kislány nagynénje és nagybátyja, de tévés reklámspotokat akarnak vásárolni, egész oldalas hirdetéseket tesznek majd közzé minden országos napilapban, óriásplakátokra fogják nyomtattatni az arcképét az autópályák mellett, médiumokat, sámánokat és magánnyomozókat bérelnek majd fel, mindezt azért, hogy megtalálják. – Hátrapillantott ránk. – Ingük-gatyájuk rámegy erre, ugye tudják?

– Többek közt ez az oka, hogy nem akartuk elvállalni az ügyet – mondtam.

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét. – Akkor mit keresnek itt?

– Beatrice-t nehéz lerázni – felelte Angie.

Doyle a konyhaablak felé nézett.

– Az már igaz.

– Egy kicsit furcsálljuk, hogy Amanda anyja miért nem ilyen rámenős.

Doyle vállat vont.

– Amikor legutoljára láttam, telenyomta magát nyugtatókkal, Prozackal, vagy tudom is én, mit adnak manapság az eltűnt gyermekek szüleinek. – Hátat fordított a korlátnak, és széttárta a kezét. – Hagyjuk. Nézzék, nem akarok rögtön az elején összebalhézni két emberrel, akik talán segíthetnek megtalálni a gyereket. Esküszöm.

Csak biztos akarok lenni abban, hogy: a) nem állnak az utamba; b) nem nyilatkoznak olyanokat, hogy azért vonták be magukat a nyomozásba, mert a rendőrök olyan segghülyék, hogy még egy hajóról sem találnák meg a vizet; és c) nem fognak hasznot húzni mások nyomorából. Mert történetesen kedvelem Lionelt és Beatrice-t.

Jó emberek.

– Megismételné a b pontot? – mosolyogtam.

– Hadnagy, mint ahogy már említettük, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ne vállaljuk el az ügyet – mondta Angie. – Valószínűleg nem leszünk itt olyan sokáig, hogy az útjába álljunk.

Doyle hosszan meredt Angie-re kemény, nyílt tekintetével.

– Akkor minek tépik a szájukat velem ezen az erkélyen?

– Mostanáig Beatrice nem fogadott el nemleges választ.

– És miből gondolják, hogy ez a jövőben másként lesz? – ingatta a fejét somolyogva.

– A remény hal meg utoljára – mondtam.

Bólintott, és visszafordult a korláthoz.

– Sok idő telt el.

– Tessék? – kérdezte Angie.

A férfi nem vette le a szemét a hátsó udvarról és a szomszédos kertről.

– Ahhoz, hogy egy négyéves kislány ne kerüljön elő – sóhajtott, majd elismételte: – Sok idő telt el.

– És semmilyen nyomon nem tudnak elindulni? – kérdezte Angie.

Vállat vont.

– Egyikre sem tenném fel az életem.

– Esetleg néhány évet belőle? – firtatta Angie.

Doyle megint elmosolyodott, és megrándította a vállát.

– Ezt akkor úgy veszem, hogy „nem igazán” – fordította le Angie.

– Nem igazán – bólintott Doyle. A száraz festék avarként zörgött ökölbe szorított keze alatt. – Elmesélem, hogy kerültem a gyerekkereső bizniszbe. Durván húsz évvel ezelőtt a lányom, Shannon eltűnt. Egy napra. – Ránk nézett, és felemelte a mutatóujját. – Sőt, nem is egy egész napra. Igazából kb. délután négy órától másnap reggel nyolcig tarthatott, de hatéves volt. Én mondom maguknak, halvány fingjuk sincs, milyen hosszú tud lenni egy éjszaka, amíg a gyerekük el nem tűnik. Shannont utoljára akkor látták a barátai, amikor hazafelé indult a biciklijével, és néhányan azt állították, hogy láttak egy kocsit, ami nagyon lassan követte. – Megdörzsölte a szemét a tenyere élével, és az emlék hatására hangosan kifújta a levegőt a száján. – Másnap reggel egy vízelvezető árokban találtunk rá az egyik park közelében. Összetörte a biciklijét, és eltörte mindkét bokáját. Elájult a fájdalomtól. Észrevette, milyen képet vágunk, és feltartotta a kezét.

– Nem lett baja – nyugtatott meg. – A két törött boka pokolian fájt, és egy darabig elég ijedős volt, de ennél nagyobb traumát sem neki, sem nekem, sem a feleségemnek nem kellett átélnünk a gyermekkora alatt. Nagy mázli. Miket beszélek, hatalmas mázli. – Gyorsan keresztet vetett. – De mire akarok kitérni... Amikor Shannon eltűnt, és az egész kerület meg az összes zsaru haverom őt kereste, míg mi Triciával a környéket jártuk, hol kocsival, hol gyalog, és a hajunkat téptük az idegességtől, megálltunk egy kávéra. Elvitelre kértük, nekem elhihetik. De az alatt a két perc alatt, amíg a Dunkin’ Donutsban vártuk, hogy kihozzák a kávénkat, Triciára néztem, ő meg énrám, és anélkül, hogy ki kellett volna mondanunk, mindketten tudtuk: ha Shannon halott, akkor mi is meghaltunk. A házasságunknak vége. A boldogságunknak vége. Az életünk másból sem fog állni, mint hosszas szenvedésből.

Minden, ami jó és reményteli, amiért igazából érdemes volt élnünk, a lányunkkal együtt megszűnik létezni.

– Ezért csatlakozott a Kiskorúak Elleni Bűncselekményekhez? – kérdeztem.

– Ezért hoztam létre a Kiskorúak Elleni Bűncselekményeket – javított ki. – Az én szülöttem. Én teremtettem. Tizenöt évembe került, de sikerült. A KEB azért létezik, mert ránéztem a feleségemre abban a gyorsétteremben, és ott helyben, minden kétséget kizárólag tudtam, hogy senki se képes túlélni egy gyermek elvesztését.

Senki. Sem maguk, sem én, de még egy olyan vesztes sem, mint Helene McCready.

– Helene egy vesztes? – kérdezte Angie.

Doyle felvonta a szemöldökét.

– Tudják, hogy miért ő ment át Dottie barátnőjéhez, és nem fordítva?

A fejünket ráztuk.

– A végét járta a képcső a tévéjében. Folyton elment a szín, és ez nem tetszett Helene-nek. Úgyhogy fogta magát, otthagyta a gyerekét, és átment a szomszédba.

– Tévézni.

– Tévézni – bólintott a férfi.

– Az nem semmi – csóválta a fejét Angie.

Doyle egy teljes percen át bámult minket, aztán feljebb rángatta a nadrágját, és így szólt: – A két legjobb emberem, Poole és Broussard kapcsolatba fog lépni önökkel. Ők lesznek a közvetítőik. Ha segítséget tudnak nyújtani, nem fogom megakadályozni magukat benne. – Megint megdörzsölte az arcát, majd megcsóválta a fejét. – Basszus, de fáradt vagyok.

– Mikor aludt utoljára? – érdeklődött Angie.

– A pár perces szunyókálásokat leszámítva? – Halkan felnevetett. – Napok óta nem aludtam.

– Időnként valaki biztos le tudná váltani – győzködte Angie.

– Kell a francnak, hogy leváltsanak – felelte Doyle. – Nekem a gyerek kell. Egy darabban. Tegnapra.

3 Helene McCready saját magát nézte a tévében, amikor Lionellel és Beatrice-szel beléptünk Lionel házába.

A képernyőn látható Helene világoskék ruhát viselt, és a hozzá illő kabát hajtókájára egy fehér rózsát tűzött. Haja a vállára omlott, arcán túlzásba vitt, kapkodva feltett sminknyomok látszottak, ami a szeme körül még hangsúlyosabb volt.

A lakásban lévő Helene McCready egy rózsaszín, VÁSÁRLÁSRA SZÜLETTEM feliratú pólót hordott egy, a térdénél levágott fehér tréningnadrággal. Hevenyészett lófarokba fogott haját ránézésre olyan sokszor festették át, hogy már nem is emlékeztetett a valódi színére, s hol a platina-, hol a zsíros búzaszőke között állapodott meg.

Egy másik nő is ült a kanapén Helene McCready mellett. Kábé egyidősek lehettek, de a nő termetesebb és sápadtabb volt Helene-nél. Fehér felkarján narancsbőr jelei mutatkoztak, ahogy a szájához emelt egy cigarettát, és előrehajolva a tévére koncentrált.

– Odanézz, Dottie, odanézz! – szólalt meg Helene. – Ott van Gregor és Head Sparks.

– Nahát, tényleg! – Dottie a képernyőre mutatott, ahol két férfi sétált el a Helene-t kérdezgető riporter mögött. A férfiak a kamerába integettek.

– Nézd már, hogy integetnek – mosolygott Helene. – A marhák.

– Teszik az agyukat – kontrázott Dottie.

Helene egy doboz Millert emelt a szájához ugyanazzal a kezével, amivel a cigit tartotta, és ivás közben a hosszú hamucsík az álla felé konyult.

– Helene – szólt hozzá Lionel.

– Egy pillanat, egy pillanat – intette le a sörösdobozával Helene. Tekintete továbbra is a tévén csüngött. – Ez a legjobb rész.

Beatrice elkapta a pillantásunkat, és a szemét forgatta.

A riporter a tévében azt kérdezte Helene-től, mit gondol, vajon ki rabolhatta el a kislányát.

– Hogy lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? – mondta Helene. – Már úgy értem, szóval, ki vinné el a lányomat? Mi értelme? Soha senkit nem bántott. Csak egy tündéri mosolygós kislány volt. Mást sem csinált, csak mosolygott.

– Tényleg tündéri volt a mosolya – jegyezte meg Dottie.

– Még most is az – mondta Beatrice.

A kanapén ülő nők mintha meg sem hallották volna.

– Ó, az volt – helyeselt Helene. – Tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Megszakadt tőle az ember szíve. – Helene hangja elcsuklott, és letette az asztalra a sört annyi időre, amíg kirántott egy zsebkendőt a kleenexes dobozból.

Dottie megpaskolta a térdét.

– Jól van, na, jól van – gügyögött.

– Helene – szólt rá ismét Lionel.

A Helene-ről szóló tévériport véget ért. Most már O. J.-t mutatták, amint valahol Floridában golfozik.

– Még most sem hiszem el, hogy megúszta – méltatlankodott Helene.

– Ugyehogy? – fordult felé Dottie, mint aki végre kimondhatott egy hatalmas titkot, ami addig a lelkét nyomta.

– Ha nem lenne fekete – fejtegette Helene -, már rég börtönben volna.

– Ha nem lenne fekete – társult be Dottie -, villamosszékbe ültették volna.

– Ha nem lenne fekete – szólalt meg Angie -, maguk nagy ívből tojnának rá.

A két nő hátrafordult, és enyhén megrökönyödve nézett ránk. Meglepve vették tudomásul, hogy négy ember ácsorog mögöttük, mint akik itt termettek a semmiből, akár a napkeleti bölcsek.

– Mi va’? – kérdezte Dottie, miközben barna szeme a mellkasunkon cikázott.

– Helene – próbálkozott újra Lionel.

Helene felnézett a bátyja arcára. Feldagadt szemén teljesen elkenődött a szempillafesték.

– Egen?

– Hadd mutassam be Patricket és Angie-t. Ők azok a nyomozók, akikről beszéltem.

Helene ernyedten felénk libbentette átnedvesedett zsebkendőjét.

– Hali.

– Üdv – mondta Angie.

– Hali – köszöntem én is.

– Emlékszem rád – mondta Dottie Angie-nek. – Te emlékszel rám?

Angie kedvesen elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– MRM gimi – emlékeztette Dottie. – Én elsős voltam. Te meg felsős.

Angie törte egy kicsit a fejét, aztán nemet intett.

– Ó, igen – folytatta Dottie. – Én jól emlékszem. Bálkirálynő. Mi csak így hívtunk.

– Nagyot húzott a söréből. – Még most is olyan vagy?

– Milyen? – kérdezte Angie.

– Mint aki mindenki felett állónak hiszi magát. – Olyan apróra szűkült szemekkel meredt Angie-re, hogy nehezen lehetett megállapítani, fátyolos-e a tekintete. – Annyira tipikus. A kis tökéletes. A kis...

– Helene – Angie Helene McCreadyre összpontosította a figyelmét. – Beszélnünk kell önnel Amandáról.

Helene azonban engem vizslatott. A cigije fél centire a szájától megfagyott a levegőben.

– Maga hasonlít valakire. Nem, Dottie?

– Mi van? – kérdezte Dottie.

– Hasonlít valakire. – Helene gyors egymásutánban kétszer beleszívott a cigibe.

– Kire? – Dottie most már rám bámult.

– Tudod – mondta Helene. – Arra a pasasra. Aki abban a tévéműsorban játszik.

Tudod, melyikben.

– Nem – felelte Dottie, és megeresztett felém egy tétova mosolyt. – Melyik műsorban?

– Hát abban – hajtogatta Helene. – Biztos tudod, melyikről beszélek.

– Nem, nem tudom.

– De biztos!

– Melyik műsorban? – Dottie visszafordult Helene felé. – Melyik műsorban?

Helene pislogott egyet, és összevonta a szemöldökét. Aztán rám nézett.

– Pont úgy néz ki, mint ő – bizonygatta.

– Oké – hagytam rá.

Beatrice az előszobai ajtó kilincsének dőlt, és lehunyta a szemét.

– Helene – szólalt meg Lionel -, Patrick és Angie váltani akarnak veled néhány szót Amandáról. Négyszemközt.

– Mér, hülyének nézel, vagy mi? – hördült fel Dottie.

– Nem, Dottie – nyugtatta óvatosan Lionel -, nem ezt mondtam.

– Kibaszott lúzernek tartasz, Lionel? Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy a legjobb barátnőm mellett legyek, amikor a legnagyobb szüksége van rá?

– Nem ezt mondta – tiltakozott fáradt hangon, lehunyt szemmel Beatrice.

– Ámbátor... – jegyeztem meg.

Dottie pattanásos arca torz grimaszba fintorodott, úgy bámult rám.

– Helene – vette át sietve a szót Angie -, sokkal hamarabb túl lennénk az egészen, ha feltehetnénk négyszemközt néhány kérdést, és aztán már itt sem vagyunk.

Helene Angie-re nézett. Aztán Lionelre. Aztán a tévére. Végül Dottie tarkóján állapodott meg a tekintete.

Dottie még mindig engem bámult. Össze volt zavarodva, és azt próbálta eldönteni, hogy az értetlensége haraggá váljon-e, vagy sem.

– Dottie – jelentette ki Helene olyan hangsúllyal, mint aki az egész nemzethez kíván szólni – a legjobb barátnőm. A legjobb barátnőm. Ez azért jelent valamit. Ha velem akarnak beszélni, akkor vele is beszélnek.

Dottie levette rólam a tekintetét, és a legjobb barátnőjéhez fordult, mire Helene gyengéden meglökte könyökével a térdét.

Angie-re lestem. Elég régóta dolgoztunk már együtt, hogy három szóban össze tudjam foglalni Angie arckifejezését: „Hagyjuk a picsába!”

A szemébe néztem, és bólintottam. Az élet túl rövid ahhoz, hogy még egy negyed másodpercet Helene vagy Dottie társaságában töltsünk.

Lionelre néztem, aki vállat vont, tagjaiból rezignáltság áradt.

Akkor és ott ki is sétáltunk volna – ami azt illeti, el is indultunk -, ám Beatrice kinyitotta a szemét, és elállta az utunkat.

– Kérem – mondta.

– Nem – felelte halkan Angie.

– Egy óra – könyörgött Beatrice. – Csak egy órát kérünk. Megfizetjük.

– Nem a pénzről van szó – ellenkezett Angie.

– Kérem! – Beatrice elnézett Angie mellett, és találkozott a tekintetünk. Áthelyezte a testsúlyát a bal lábáról a jobbra, és megroggyant a válla.

– Még egy óra – egyeztem bele. – És azzal kész.

Beatrice elmosolyodott, és bólintott.

– Patrick, ugye? – pillantott fel rám Helene. – Így hívják?

– Igen.

– Kicsit arrébb állna, Patrick? – kérdezte Helene. – Nem látom magától a tévét.

Fél óra elteltével semmi újat nem tudtunk meg.

Lionel hosszas hízelgéssel rávette a húgát, hogy kapcsolja ki a tévét, amíg beszélgetünk, de tévé nélkül még kevésbé tudott koncentrálni. A beszélgetés közben

többször is az üres képernyőre villant a tekintete, mint aki azt reméli, hogy egy isteni beavatkozásnak köszönhetően magától bekapcsolódik.

Azok után, hogy akkora balhét csapott Dottie, hogy nem hajlandó cserbenhagyni a barátnőjét, amint kikapcsoltuk a tévét, már ki is vonult a szobából. Hallottuk, ahogy a konyhában mászkál, kinyitja a hűtőt egy újabb sörért, a szekrényekben csörömpölve hamutartót keres.

Lionel letelepedett a húga mellé a kanapéra, míg Angie meg én a földre ültünk a tévészekrény elé. Beatrice a kanapé másik végén foglalt helyet, olyan messze Helenetől, amilyen messze csak tudott, egyik lábát kinyújtva, a másikat két kézzel a bokájánál átkulcsolva.

Megkértük Helene-t, hogy mondjon el mindent a lánya eltűnésének napjáról, megkérdeztük, összevesztek-e valamin, vagy Helene magára haragított-e valakit, aki bosszúból elrabolhatta a lányát.

Helene hangjában folyamatosan ingerültség vibrált, miközben kifejtette, hogy soha nem veszekedett a lányával. Hogy is lehetne összeveszni valakivel, aki állandóan csak mosolyog? Úgy tűnt, a nagy mosolygás közepette Amanda egész élete másból sem állt, mint abból, hogy szerette a mamáját, aki viszontszerette őt, és éjjel-nappal csak szeretgették egymást meg mosolyogtak, és még annál is többet mosolyogtak. Helene-nek senki nem jutott az eszébe, akit magára haragíthatott volna, de – ahogy azt már a rendőröknek is elmondta – még ha lenne is valaki, akkor azért rabolná el a gyerekét, hogy elégtételt vegyen rajta? A gyerekek egy csomó munkával járnak, állapította meg Helene. Etetni kell őket, bizonygatta. Be kell őket takargatni. Időnként játszani kell velük.

Csupa mosolygás az egész!

Végeredményben semmi olyat nem mondott el, amit ne tudtunk volna már azelőtt a hírekből, Lioneltől vagy Beatrice-től.

Ami meg Helene-t illeti... Minél több időt töltöttem el mellette, annál kevésbé akartam egy levegőt szívni vele. Mialatt a gyermeke eltűnéséről beszélgettünk, beavatott minket abba, hogy utálja az életét. Magányos volt; minden jó pasi elkelt; úgy gondolta, kerítést kéne húzni Mexikó köré, hogy távol tartsák azt a sok mexikóit, akik – a jelek szerint – elveszik előlünk a munkahelyeket idefent, Bostonban. Szentül hitte, hogy a liberálisok feltett szándéka mérget csepegtetni a becsületes amerikaiak fülébe, de azt már nem tudta megfogalmazni, mi is ezzel a céljuk. Csak annyit tudott, hogy rossz hatással vannak a boldogságára, és hogy segélyt fizetnek a feketéknek. Jó, persze, ő is segélyen él, de már hét éve fáradhatatlanul azon dolgozik, hogy véget vessen ennek az állapotnak. Úgy beszélt Amandáról, mint ahogy egy lopott kocsiról vagy egy elkóborolt háziállatról szokás – mindenekelőtt bosszantotta. Eltűnt a gyereke, és barátocskám, ez alaposan tönkrebaszta az életét.

Isten szemlátomást az Élet Legnagyobb Áldozatává léptette elő Helene McCreadyt. Mi, többiek akár fel is adhatjuk. A versenynek ezennel vége.

– Helene, van még esetleg valami, amit a rendőrségnek elfelejtett említeni, és nekünk el tud mondani? – kérdeztem a beszélgetés vége felé.

Helene a dohányzóasztalon lévő távirányítóra nézett.

– Mi? – kérdezett vissza.

Megismételtem a kérdést.

– Nehéz meló – közölte. – Tudják?

– Micsoda?

– Felnevelni egy gyereket. – Felnézett rám, és elkerekedett a szeme, mint aki egy világraszóló bölcsességet készül megosztani. – Nehéz meló. Nem olyan, mint a reklámokban.

Amikor kijöttünk a nappaliból, Helene bekapcsolta a tévét, s Dottie mintegy végszóra, két sörrel a kezében elrobogott mellettünk.

– Érzelmi gondjai vannak – magyarázkodott Lionel, miután bevonultunk a konyhába.

– Ja – mondta Beatrice, és kávét töltött a bögréjébe. – Egy kurva.

– Ne mondj ilyeneket – szörnyülködött Lionel. – Az ég szerelmére!

Beatrice öntött a kávéból Angie csészéjébe, majd rám nézett.

Mutattam a kólámat, hogy az elég lesz.

– Lionel, a húgát mintha nem különösebben izgatná Amanda eltűnése – említette Angie.

– Ó, pedig izgatja – vágta rá Lionel. – Tegnap este is... egész éjjel sírt. Szerintem pillanatnyilag csupán kisírta magát. Próbál fogást találni a... gyászán. Értik.

– Lionel – mondtam -, minden tiszteletem, de én csak azt látom, hogy sajnáltatja magát. Azt nem, hogy gyászolna.

– Pedig gyászol – pislogott Lionel, és a feleségére nézett. – Gyászol. Komolyan.

– Tudom, hogy csak magamat ismétlem – vette át a szót Angie -, de tényleg nem látom, mi olyat tehetnénk, amit a rendőrség nem tesz meg már most is.

– Tudom – sóhajtott fel Lionel. – Tudom.

– Talán majd később – tettem hozzá.

– Persze – értett egyet a férfi.

– Ha a rendőrség végleg zsákutcába fut, és felhagy a nyomozással – magyarázta Angie. – Talán majd akkor.

– Aha. – Lionel elrugaszkodott a faltól, és kezet nyújtott. – Nézzék, köszönjük, hogy benéztek. Köszönünk... mindent.

– Igazán nincs mit.

Már nyújtottam a kezem, amikor Beatrice reszelős, de tiszta hangja megakasztott a mozdulatomban.

– Négyéves.

Ránéztem.

– Négyéves – ismételte a plafont bámulva. – És odakint kóborol valahol. Vagy még annál is rosszabb.

– Drágám... – szólt hozzá Lionel, de Beatrice kurtán megrázta a fejét. Az italára meredt, aztán hátraszegte a fejét, és egy húzásra, csukott szemmel kiitta. Az üres bögrét az asztalra ejtette, és összekulcsolt kézzel előrehajolt.

– Mrs. McCready... – kezdtem, de egy kézlegyintéssel elhallgattatott.

– Amanda minden egyes másodpercet megérez, amit nem a keresésével töltünk.

– Felemelte lehorgasztott fejét, és kinyitotta a szemét.

– Drágám... – csitította Lionel.

– Ne „drágámozz” itt nekem. – Angie-re nézett. – Amanda fél. Eltűnt. Lionel riherongy húga meg kint ül a nappalimban a kövér barátnőjével, és sört szopogatva

saját magát nézi a tévében. Ki emel szót Amandáért? Hmm? – A férjére pillantott.

Kivörösödött szemmel Angie-re és rám nézett, majd lefelé a padlóra. – Ki mutatja meg annak a kislánynak, hogy valakit azért még érdekel, él-e, hal-e?

Egy teljes percen át csak a hűtő motorjának zümmögése hallatszott a konyhában.

Aztán Angie nagyon halkan annyit mondott: – Azt hiszem, mi.

Angie-re néztem, és felvontam a szemöldököm. Megrándította a vállát.

Egy félig nevető, félig síró hang keveréke szakadt fel Beatrice torkából, az ajkához szorította az öklét, és Angie-t bámulta, miközben könnyek gyűltek a szemében, de nem engedte, hogy kicsorduljanak.

4 Régen több ír kocsma volt környéken, a Dorchester sugárút felém eső szakaszán, mint bárhol, kivéve persze Dublint. Fiatalabb koromban apám időről időre részt vett egy maratoni kocsmatúrán, amivel a helyi jótékonysági célokra gyűjtöttek pénzt.

Kocsmánként két sör és egy rövid volt a penzum, aztán a férfiak átmentek a következő helyszínre. A szomszédos negyedben, a Fields Cornerben kezdték, és észak felé haladtak a sugárúton. Arra ment ki a játék, hogy lássák, ki bírja tovább talpon Dél-Boston északi, alig három kilométerre eső határáig.

Apám ritka nagy piás volt, mint ahogy a kocsmatúrára jelentkezők többsége is, de a rendezvény többéves fennállása alatt soha senki nem jutott el Southie-ig.

Ezeknek a bároknak a nagy része már bezárt, helyüket vietnami éttermek és sarki közértek vették át. A sugárút jelenleg Ho Si Minh-ösvény néven ismert, a négy háztömböt kitevő szakasza igazából sokkal barátságosabb, mint azt sok fehér szomszédom véli. Aki kora reggel végighajt rajta, gyakran láthat idős tajcsimestereket, amint a járdán oktatják nyugdíjas társaikat a tajcsigyakorlatokra, vagy olyan helybélieket, akik hagyományos viseletet – sötét, bő ruhát és szalmakalapot – hordanak. Hallottam állítólagos helyi bandákról vagy tongokról is, de soha nem találkoztam velük; inkább csak tüskésre zselézett hajú, Gargoyles napszemüveget viselő vietnami fiatalokat láttam, akik az utcán ácsorogva próbáltak vagánykodni, és pont úgy viselkedtek, mint én az ő korukban.

Az ideözönlő bevándorlók legutóbbi hullámát átvészelő régi kocsmák közül három magára a sugárútra nyílik. Ezek nagyon jó kis bárok. Tulajaik és törzsvendégeik az „élni és élni hagyni” elvet követik a vietnamiakkal szemben, és a vietnamiak is hasonlóképp viseltetnek irántuk. Egyik kultúra sem kíváncsi különösebben a másikra, és ez mindenkinek tökéletesen megfelel.

Volt egy olyan bár is a Ho Si Minh-ösvény közelében, amelyik nem a sugárútról nyílt, hanem egy földútról. Az utca kiépítését a város még a negyvenes évek közepén, a pénzügyi források elapadása miatt hagyta félbe. A félbemaradt sikátor soha nem látott napfényt, a déli oldalról egy fuvarozócég hangárméretű depója tornyosult fölé, északról meg háromszintes házak sűrű rengetege takarta ki a napot; a végében pedig a Filmore Tap húzódott meg, éppolyan porosan és látszólag elfeledetten, mint a parlagon hagyott út.

A Dot sugárúti kocsmatúrák idején még az apámmal egyívású férfiak – a verekedős, részeges csürhe – is elkerülték a Filmore Tapet. Szándékosan lehagyták a kocsmatúra térképéről, mintha nem is létezett volna, és életem során senkivel sem találkoztam, aki rendszeresen járt volna oda.

Egy kemény, munkások látogatta kocsma nem egyenlő egy lepukkant, prosztó fehérekkel teli bárral, és a Filmore Tap ez utóbbiak mintapéldája volt. Míg az előbbiben igencsak rendszeres volt a bunyó – a résztvevők általában csak az öklüket használták, legrosszabb esetben pedig széttörtek egy sörösüveget az ellenfél fején, addig a Filmore-ban még ennél is gyakoribb és durvább volt a balhé – kábé minden második sörnél verekedés tört ki, és a résztvevők általában pillangókést használtak.

Volt valami abban a helyben, ami odavonzotta a veszteseket, akik azért tértek be, hogy kábítószer-élvezetüket, alkoholizmusukat és gyűlöletüket szítsák. És noha nem

hinném, hogy túl sokan akarnának az asztalt csapkodva közéjük tartozni, nem nézték jó szemmel a potenciális jelölteket.

A csapos ránk pillantott, ahogy csütörtök délután beléptünk a helyiségbe.

Szemünk lassan hozzászokott a hely sápkórosan zöld levegőjéhez. Négy fickó gubbasztott a bárpultnál, az ajtóhoz legközelebbi sarokban, és lassan, egyenként felénk fordultak.

– Merre jár Lee Marvin, amikor szükség lenne rá? – panaszkodtam Angie-nek.

– Vagy Eastwood – mondta Angie. – Most el tudnám fogadni Clintet.

Hátul ketten biliárdoztak. Vagyis hát, biliárdoztak, aztán bejöttünk, és ezzel valahogy elcsesztük a játékukat. Egyikük homlokráncolva nézett fel ránk.

A csapos hátat fordított. A fölötte lévő tévére meredt, és feszült figyelemmel követte a Gilligan’s Island egyik epizódját. A Kapitány épp Gilligan fejét csépelte a sapkájával, a Professzor próbálta őket szétválasztani. A Howell házaspár hahotázott.

Maryannt és Gingert sehol sem lehetett látni, talán a cselekmény követelte így.

Angie-vel leültünk két bárszékre a pult túlsó sarkán, közel a csaposhoz, és vártuk, hogy tudomást vegyen a jelenlétünkről.

A Kapitány tovább ütlegelte Gilligant. A jelek szerint valami majmos eset miatt volt dühös rá.

– Ez egy tök jó rész – mondtam Angie-nek. – Kis híján megszöknek a szigetről.

– Komolyan? – gyújtott rá Angie. – Áruld már el, miért nem sikerül nekik?

– A Kapitány szerelmet vall a kispajtásának, teljesen belefeledkeznek az esküvői előkészületekbe, és a majom elköti a csónakot meg a teljes kókuszkészletüket.

– Tényleg – bólogatott Angie. – Most már emlékszem.

A pultos megfordult, és lepillantott ránk.

– Mi kéne? – kérdezte.

– Egy korsó a legfinomabb sörből – közöltem.

– Kettő – helyesbített Angie.

– Jól van – mondta a kocsmáros. – De akkor innentől kezdve befogjátok a pofátokat, amíg véget nem ér a műsor. Akad köztünk olyan is, aki még nem látta.

A Gilligan után átkapcsolták a tévét a Közellenségek legújabb részére, melyben a körözött bűnözőket olyan szinten pocsék színészek játszották el, hogy Van Damme és Seagal hozzájuk képest Olivier és Gielgud magasságát súrolta. Ez a konkrét epizód egy montanai férfiról szólt, aki szexuálisan zaklatta, majd feldarabolta a gyerekeit, Észak-Dakotában lepuffantott egy országúti járőrt, és úgy tűnt, az egész életét annak szenteli, hogy minden szembejövő embernek elkúrja a napját.

– Ha engem kérdeztek – vetette oda Nagy Dave Strand Angie-nek és nekem, amikor felvillant a képernyőn a bűnöző képe -, azzal a csávóval kellene beszélnetek.

Nem az én vendégkörömet zaklatni.

Nagy Dave Strand volt a Filmore Tap tulaja és pultosa. Nevéhez hűen nagydarab volt: legalább százkilencvenöt centi, megtermett, mint akinek vaskos húskötegei rétegezve rakódtak volna a csontjaira, ahelyett, hogy szervesen, a testméret növekedésével párhuzamosan dagadt volna meg. Nagy Dave száját bozontos szakáll és bajusz takarta el, és méregzöld börtöntetkók díszelegtek mindkét bicepszén. A bal karján lévő egy pisztolyt ábrázolt, és a BASZD szócskát biggyesztették alá. A jobb

karon, ha minden igaz, egy golyó csapódott be valakinek a koponyájába, alatta a MEG felirattal.

Meglepő módon soha nem futottam össze Nagy Dave-vel a templomban.

– Ismertem pár hozzá hasonló tagot a hűvösön – mesélte Nagy Dave, és egy újabb korsó Piel’st csapolt magának. – Beteg faszok. Nem engedték be őket a köztörvényesek közé, mert tudták, mit művelnénk velük. Jól tudták. – Ledöntötte a fél korsót, megint felnézett a tévére, és böfögött egyet.

A kocsmát valamiért savanyú tej szaga lengte be. És izzadságszag. És sörszag. És a vajas pop-corn szaga terjengett a pult minden negyedik bárszékénél kitett kosárkából. A padlót gumilapok borították, és Nagy Dave egy tömlőt tartott a bárpult mögött. A padló állapota arra engedett következtetni, hogy már jó néhány napja nem használta azt. A vendégek csikkeket és pop-corn darabokat tapostak a gumipadlóba, és szinte biztosra vettem, hogy az egyik asztal alatti árnyékban észlelt mozgolódásért a lábazat mentén majszolgató egerek felelnek.

Kikérdeztük mind a négy pultnál ülő férfit Helene McCreadyről, de nem mentünk velük sokra. Idősebb férfiak voltak, a legfiatalabb a harmincas évei közepén járt, de tíz évvel többnek látszott. Mind végigmérték Angie-t, mintha meztelenül lógott volna egy hentes kirakatában. Nem voltak kimondottan ellenségesek, de segítőkészek sem. Mind ismerték Helene-t, de nem volt róla semmilyen véleményük.

Azt is tudták, hogy eltűnt a lánya, de erről sem volt semmilyen véleményük.

Egyikük, egy Lenny nevezetű, véreres és sárgás bőrű romhalmaz úgy fogalmazott: – Eltűnt a kölyök. És akkor mi van? Majd előkerül. Ezek mindig előkerülnek.

– Volt már rá példa, hogy szem elől tévesztette a gyerekeit? – kérdezte tőle Angie.

Lenny bólintott.

– Visszatolták a képüket.

– Most hol vannak? – kérdeztem.

– Az egyik börtönben, a másik Alaszkában vagy hol. – Rávágott a mellette ülő, elelbóbiskoló férfi vállára. – Ez itt a legkisebb.

Lenny fia, egy sápadt, vézna, feketén csillogó szemű fickó csak annyit fűzött hozzá: – Ahogy mondod, baszki. – Aztán visszaroskadt a bárpultra.

– A zsaruk egyszer már kifaggattak minket – mondta Nagy Dave. – Elmondtuk nekik, hogy ja, Helene ide szokott járni; nem, nem hozza magával a gyereket; igen, nem veti meg a sört; nem, nem bocsátotta áruba a kölyköt, mert tartozott egy dílernek. – Résnyire szűkült a szeme. – Legalábbis itt nem.

Az egyik biliárdozó a pulthoz jött. Vékony, kopasz srác volt, olcsó börtöntetkókkal a karján: egyik sem volt olyan részletgazdag vagy művészi kivitelezésű, mint Nagy Dave tetoválásai. Behajolt közém és Angie közé, annak ellenére, hogy tőlünk jobbra többautónyi helye lett volna. Rendelt még két sört Davetől, aztán Angie mellén legeltette a szemét.

– Bajod van? – kérdezte Angie.

– Nincs bajom – mondta a fickó. – Semmi bajom.

– Bajmentes a srác – állapítottam meg.

A fickó rendületlenül Angie mellét stírölte. Kiguvadt szemébe mintha egykor villám csapott volna, és kiégette volna belőle az életet.

Dave meghozta a söröket, és a fickó felmarkolta őket.

– Ezek ketten Helene-ről kérdezősködnek – tájékoztatta Nagy Dave.

– Igen? – A fickó olyan színtelen hangon beszélt, hogy még abban sem voltam biztos, van-e pulzusa. A fejünk között átemelte a két sört, és közben megbillentette a bal kezében tartott korsót, hogy kilöttyenjen a sör a cipőmre.

Lenéztem, aztán vissza a szemébe. Áporodott lehelete volt, akár egy futó zoknijának edzés után. Várta, mit lépek. Amikor nem léptem semmit, lenézett a kezében szorongatott korsókra, és szorosabbra fonta az ujjait a fülükön. Újból felpillantott rám, elsatnyult szemei fekete lyukként tátongtak.

– Semmi bajom – ismételte. – Talán neked van bajod velem.

Kissé áthelyeztem a testsúlyomat a széken, hogy jobban rá tudjak nehezedni a könyökömre, ha hirtelen le kellene buknom vagy el kellene hajolnom, és vártam, hogy a fickó megtegye, amire készül, ami rákos sejtként burjánzik a fejében.

Megint a kezére pillantott.

– Talán neked van bajod velem – ismételte el hangosan, aztán kilépett kettőnk közül.

Figyeltük, ahogy visszasétál a biliárdasztalnál várakozó barátjához. A barátja elvette a sört, és egy kopasz fazon felénk mutatott.

– Helene komoly drogproblémával küzdött? – kérdezte Angie Nagy Dave-től.

– Honnan a faszból tudjam? – mondta Nagy Dave. – Ezzel célozgatsz valamire?

– Dave – vágtam közbe.

– Nagy Dave – javított ki.

– Nagy Dave – mondtam -, engem az sem érdekel, ha több kiló narkót tartasz a bárpult alatt. Ahogy az sem, ha naponta ellátod vele Helene McCreadyt. Mi csak arra vagyunk kíváncsiak, függött-e olyan mértékben a kábítószertől, hogy nagy összeggel tartozzon valakinek.

Dave vagy harminc másodpercig állta a pillantásom, elég hosszan ahhoz, hogy látsszon, milyen tökös gyerek. Aztán újra nekiállt tévézni.

– Nagy Dave – próbálkozott Angie.

A pultos felénk fordította bölényfejét.

– Helene drogfüggő?

– Tudod – mondta Nagy Dave -, dögös kis csaj vagy. Ha valaha kedved támad lezavarni pár numerát egy igazi férfival, hívj fel.

– Ismersz olyat? – kérdezte Angie.

Nagy Dave visszafordult a tévé felé.

Angie-vel váltottunk egy futó pillantást. Vállat vont. Én is. Úgy tűnt, a Helene-t és barátait kínzó figyelemzavar már annyira elharapózott, hogy a fertőzöttek egy egész elmegyógyintézetet megtöltenének.

– Nem tartozott nagy pénzekkel – mondta Nagy Dave. – Jön nekem úgy hatvan dolcsival. Ha másoknak is lógna... anyagért, arról hallottam volna.

– Hé, Nagy Dave – kurjantott az egyik férfi a bárpult másik végéből -, megkérdezted már a bukszát, le akar-e szopni?

Nagy Dave széttárta feléjük a kezét, és vállat vont.

– Kérdezd meg te!

– Hé, husi! – kiáltotta a férfi. – Hé, husi!

– Mi van a fiúkkal? – Angie nem vette le Dave-ről a szemét, és tiszta hangon beszélt, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, amit ezek a seggfejek óbégatnak. – Járt esetleg valakivel, aki berághatott rá?

– Hé, husi! – szólongatta a férfi. – Nézz rám! Nézz ide! Hé, husi!

Nagy Dave heherészve hátat fordított a négy fickónak, amíg friss habot csapolt a sörére.

– Vannak csajok, akiktől megkergül az ember, és olyanok, akikért harcolni is képes. – Angie-re mosolygott a korsója mögül. – Mint például te.

– Hát Helene? – kérdeztem.

Nagy Dave rám vigyorgott, mint aki azt hiszi, beparáztam attól, hogy ráhajtott Angie-re. Odapillantott a négy férfira. Rájuk kacsintott.

– Te is láttad. Szódával elmegy. Végül is, megteszi. De első ránézésre látszik rajta, hogy nem egy nagy szám az ágyban. – A bárpultra könyökölt Angie előtt. – Na most, ami téged illet, lefogadom, hogy sok férfit szétkeféltél már. Igaz, husi?

Angie a fejét ingatta, és halkan felnevetett.

Mostanra mind a négy fickó feléledt a bárpultnál. Izzó pupillákkal bámultak minket.

Lenny fia lekászálódott a bárszékéről, és az ajtóhoz sétált.

Angie lenézett a pultra, és a pecsétes poháralátéttel babrált.

– Nézz rám, ha hozzád beszélek – mondta Nagy Dave. Kásásabb lett a hangja, mintha felgyülemlett volna a torkában a slejm.

Angie felemelte a fejét, ránézett.

– Mindjárt más. – Nagy Dave közelebb hajolt. Bal karját hátracsúsztatta, és lenyúlt a bárpult alá.

Hangos kattanás törte meg a kocsma csendjét, ahogy Lenny fia ráhúzta a reteszt a bejárati ajtóra.

Szóval így megy ez. Egy intelligens, büszke, szép nő betér egy efféle helyre, és a férfiak futó pillantást vethetnek arra, ami nekik nem adatott meg, és soha nem is lehet az övék. Kénytelenek szembenézni azokkal a jellemhibáikkal, amik ebbe a pöcegödörbe taszították őket. A gyűlölet, az irigység és a megbánás egyszerre söpör végig elkorcsosult agyukban, és úgy döntenek, bánja meg a nő is – bánja meg, hogy intelligens, szép, és legfőképp, hogy büszke. Úgy döntenek, visszavágnak, leszorítják a nőt a bárpultra, és okádva felzabálják.

A cigiautomata üveg előlapjára néztem, és megláttam a tükörképem, valamint a mögöttem álló két férfiét. A biliárdasztal felől közeledtek, kezükben dákó, élen a kopasz fickóval.

– Helene McCready – közölte Nagy Dave, változatlanul Angie-re függesztve tekintetét – egy senki. Egy lúzer. Azaz a kölkéből is lúzer lett volna. Bármi is történt vele, jobban járt. De tudod, mit nem szeretek? Azt, ha egyesek bejönnek a kocsmámba, arra célozgatnak, hogy drogdíler vagyok, és úgy járatják a szájukat, mintha fölöttem állnának.

Lenny fia az ajtónak dőlt, és karba fonta a kezét a mellkasa előtt.

– Dave – szólaltam meg.

– Nagy Dave – sziszegte a fogát csikorgatva, egy pillanatra sem véve le Angie-ről a tekintetét.

– Dave, ne légy balfasz – figyelmeztettem.

– Hallottad, Nagy Dave? – kérdezte Angie halványan megremegő hangon. – Ne csinálj ostobaságot.

– Nézz rám, Dave – mondtam.

Dave felém pislantott, inkább csak azért, hogy lássa, merre jár a mögém lopódzó két biliárdozó, de lefagyott, amikor észrevette az övembe tűzött .45-ös Colt Commandert.

Már akkor előredugtam a vesémnél lévő pisztolytáskámból, amikor Lenny fia az ajtó elé állt. Dave a derekamról az arcomra emelte tekintetét, és hamar rájött, hogy nem azok közé tartozom, akik blöffből villogtatják a fegyverüket, hanem kész vagyok használni is.

– Ha a mögöttem állók bármelyike még egy lépést tesz – közöltem Nagy Davevel -, elszabadul a pokol.

Dave oldalra lesett a vállam fölött, és kurtán megrázta a fejét.

– Szólj annak a seggfejnek, hogy tűnjön el az ajtó elől – utasította Angie.

– Ray, ülj vissza – kiáltotta Nagy Dave.

– Mér? – kérdezte Ray. – Mi a faszért, Nagy Dave? Szabad ország, meg minden, baszod.

A mutatóujjammal megtapogattam a .45-ös markolatát.

– Ray – próbálkozott újra Nagy Dave. Most már rajtam tartotta a tekintetét. – Húzz el az ajtótól, vagy a fejeddel töröm ki, baszd meg.

– Oké – mondta Ray. – Oké, oké. Atyaég, Nagy Dave! Mármint, atyaég, a fasz kivan! – Ray a fejét csóválta, de ahelyett, hogy visszament volna a székéhez, kinyitotta az ajtót, és kisétált a kocsmából.

– Ebben a Ray gyerekben egy szónok veszett el – mondtam.

– Induljunk – sürgetett Angie.

– Máris. – A lábammal arrébb toltam a bárszékemet.

A két biliárdozó közvetlen mellettem, a jobbomon állt, ahogy az ajtó felé fordultam. Rápillantottam arra a fickóra, aki sört löttyintett a lábamra. Két kézzel, fordított irányban fogta a dákóját, a nyelét a vállán pihentette. Volt olyan ostoba, hogy még mindig ott ácsorogjon, de annyira azért nem, hogy közelebb is lépjen.

– Na, most van bajod – mondtam neki.

Lepillantott a kezében szorongatott dákóra, az izzadságtól sötétre színeződő foltra.

– Dobd el a dákót – közöltem.

Felmérte a kettőnk közti távolságot. Szemügyre vette a .45-ös markolatát, majd a jobb kezemet, ami centikre lebegett tőle. A szemembe nézett. Aztán lehajolt, a lába mellé tette a dákót, és hátralépett. A barátja dákója hangos csattanással esett a padlóra.

Elfordultam, tettem öt lépést a kocsmában, aztán megtorpantam. Hátranéztem Nagy Dave-re.

– Tessék? – kérdeztem.

– Hogy micsoda? – Dave a kezemet figyelte.

– Azt hittem, mondtál valamit.

– Nem mondtam semmit.

– Mintha azt mondtad volna, hogy talán mégsem árultál el nekünk mindent, amit Helene McCreadyről tudsz.

– Dehogy is – emelte fel a kezét Nagy Dave. – Nem mondtam semmit.

– Mit gondolsz, Angie, Nagy Dave mindent elmondott nekünk?

Angie megállt az ajtó mellett, és a kilincsnek dőlt. Bal kezében lazán lifegett a .38asa.

– Kizárt.

– Szerintünk elhallgatsz előlünk valamit, Dave. – Vállat vontam. – Ez csupán egy vélemény.

– Mindent elmondtam. És most azt javaslom, menjetek, és...

– Jöjjünk vissza ma este záráskor? – fejeztem be helyette. – Remek ötlet, Dave!

Megdumáltuk. Akkor este jövünk.

Nagy Dave többször megrázta a fejét.

– Nem, nem.

– Legyen mondjuk kettő, negyed három? – Biccentettem. – Akkor addig is a legjobbakat, Dave.

Megfordultam, és az ajtóhoz sétáltam. Mindenki kerülte a tekintetemet.

Mindenki a sörét bámulta.

– Nem a barátnőjénél volt – szólalt meg Nagy Dave.

Megfordultunk, és ránéztünk. Dave a mosogatótálca fölé hajolt, és vizet fröcskölt az arcára a csapból.

– Kezeket a bárpultra, Dave – figyelmeztette Angie.

Felemelte a fejét, és kipislogta a szeméből a vizet. A bárpultra helyezte a tenyerét.

– Helene – mondta. – Nem Dottie-nál volt, hanem itt.

– Kivel? – kérdeztem.

– Dottie-val – felelte. – És Lenny fiával, Rayjel.

– Fogd be a lepcses pofád, Dave – nézett fel Lenny a korsója mögül.

– Az a gázos ajtónálló srác? – kérdezte Angie. – Ő Ray? Nagy Dave bólintott.

– Mit csináltak itt?

– Egy szót se többet – fenyegetőzött Lenny.

Nagy Dave kétségbeesett pillantást vetett Lennyre, aztán visszanézett ránk.

– Csak piáltak. Helene tudta, hogy már az is épp elég rossz színben tünteti fel, hogy magára hagyta otthon a gyerekét. Ha az újságok meg a zsaruk kiszimatolnák, hogy valójában nem is a szomszédban volt, hanem tíz háztömbbel arrébb egy krimóban, az csak még tovább rontana a helyzetén.

– Milyen kapcsolatban áll Rayjel?

– Azt hiszem, alkalmanként dugnak – vont vállat.

– Mi Ray vezetékneve?

– David! – dörrent Lenny. – David, befogod a...

– Likanski – árulta el Nagy Dave. – A Harvesten lakik. – Nagyot nyelt.

– Szar alak vagy, Dave – mondta Lenny. – Az vagy, és az is maradsz, és az összes retardált fattyadból is az lesz, meg mindenből, amihez hozzáérsz. Szar.

– Lenny – szóltam rá.

Lenny továbbra is hátat fordított nekem.

– Ha azt hiszed, hogy egy szót is kihúzol belőlem, fiacskám, hát akkor kurvára be vagy tépve. Attól még, hogy a sörömet bámulom, tudom, hogy fegyver van nálad, mint ahogy a lánynál is. Na, és akkor mi van, baszd meg? Lőjetek le, vagy takarodjatok.

Kintről közeledő sziréna hangját hallottam.

Lenny megfordult, és mosoly terült szét az arcán.

– Jól hallom? Csak nem értetek jönnek?

Mosolya még szélesebbre húzódott, kemény, keserű nevetésben tört ki, és közben látni engedte szinte teljesen fogatlan, vörösre gyulladt ínyét.

A sziréna most már olyan közelről szólt, hogy tudtam: a sikátorban vannak.

– Pápá! – integetett Lenny. – Megjött a felmentő sereg!

Keserű röhögése ezúttal még harsányabbra sikerült, sokkal inkább szétroncsolt tüdejű köhögésrohamra emlékeztetett. Néhány másodperccel később a cimborái is betársultak, eleinte idegesen, aztán már nyíltan hahotázva. Hallottuk, ahogy odakint csapódik a rendőrkocsi ajtaja.

Mire kiléptünk az ajtón, odabent már állt a bál.

5 Amikor kiléptünk a sikátorba, egy, a bejárattól össz-vissz néhány centiméterre leparkolt fekete Ford Taurusba ütköztünk. A két nyomozó közül a fiatalabbik – kisfiús mosolyához igen nagy test párosult – behajolt a sofőr felőli, nyitott oldalsó szélvédőn, és kikapcsolta a szirénát.

A társa törökülésben ült a tetőn. Kerek arcán hűvös mosollyal így szólt: – Nínó, nínó, nínó. – Forgatni kezdte feltartott mutatóujját, és megint utánozni kezdte a hangot. – Nínó, nínó, nínó.

– Ijesztően élethű – dicsértem meg.

– Ugye? – Összecsapta a tenyerét, és lecsusszant a kocsi tetejéről, míg végül talpát a díszrácsra támasztotta, és a térde szinte súrolta a lábamat.

– Ön volna Pat Kenzie – vágott ki a keze a mellkasom felé. – Örvendek a szerencsének.

– Patrick – javítottam ki, és kezet ráztam vele. Két energikus kézszorítást kaptam tőle.

– Nick Raftopoulos nyomozó őrmester. Szólítson csak Poole-nak. Mint mindenki.

– Markáns élű, manószerű arca Angie felé billent. – Ön pedig ezek szerint Angela.

– Angie – fogott kezet a nyomozóval.

– Nagyon örvendek, Angie. Mondták már önnek, hogy az apjától örökölte a szemét?

Angie a szemöldökéhez emelte a kezét, és közelebb lépett Nick Raftopouloshoz.

– Ismerte az apámat?

– Csak futólag – emelte fel Poole a tenyerét a térdéről. – Az ellenkező térfélről.

Kedveltem az urat, kisasszony. Volt stílusa. Az igazat megvallva, meggyászoltam, amikor... elhunyt, ha ez a megfelelő szó. Kivételes személyiség volt.

Angie finoman elmosolyodott.

– Ez igazán kedves öntől.

Mögöttünk kinyílt a kocsma ajtaja, és újból megcsapott az állott whiskey szaga.

A fiatalabbik zsaru a kiérkezőre nézett.

– Mész vissza, baromarc! Ismerek valakit, akinek elfogatóparancsa van a valagad ellen.

Az állottwhiskey-bűz elillant, és becsukódott mögöttünk az ajtó.

Poole hátrabökött a hüvelykujjával a válla fölött.

– Ez a kenyérre kenhető fiatalember a társam, Remy Broussard nyomozó.

Biccentettünk Broussard-nak, mire ő is bólintott. Közelebbről nézve már nem tűnt annyira fiatalnak, mint első látásra. Negyvenhárom vagy negyvennégy évesnek saccoltam. Amikor kiléptünk az ajtón, ártatlan vigyora miatt, ami olyan volt, akár Tom Sawyeré, velem egykorúnak gondoltam volna, de jobban szemügyre véve, a szeme körüli szarkalábak, az arcát árkoló ráncok és a göndör, szőkésbarna hajába vegyülő őszes hajtincsek jó tíz évvel öregítették. Testalkata alapján legalább heti négyszer járt le a konditerembe. Kigyúrt, izmos fizikumának robusztusát azonban lágyította a kétsoros, olívazöld olasz öltöny, a kiengedett, kék-arany sávos Bill Blass nyakkendő és a gallérjánál kigombolt, diszkrét hajszálcsíkos ing.

Egy piperkőc, nyugtáztam, ahogy leporolta bal Florsheim cipőjének peremét. Az a fajta férfi, aki soha nem tud úgy elmenni egy tükör előtt, hogy ne gyönyörködne

egy kicsit saját kinézetében. Ám ahogy a nyitott kocsiajtóra könyökölve méregetett minket, tűéles kalkulációt és rendkívüli intelligenciát sejtetett. Lehet, hogy időnként megáll a tükör előtt, de kétlem, hogy bármi elkerülné a figyelmét abból, ami közben a háta mögött zajlik.

– A mi drága jó hadnagyunk, Szenvedélyes Jack Doyle üzente, hogy keressük fel magukat – mondta Poole. – Úgyhogy itt vagyunk.

– Itt vannak – feleltem.

– Épp az irodájuk felé tartottunk a sugárúton – kezdte mesélni Poole -, amikor egyszer csak észrevesszük, hogy Gizda Ray Likanski kirohan ebből a sikátorból.

Tudják, elég régről ismerem Ray apját, aki annak idején a spiclik királya volt.

Broussard nyomozónak gőze sincs róla, ki az, felőle akár Sugar Ray is lehetne, én viszont azt mondom neki: „Állítsd meg a fogatot, Remy! Ama plebejus nem más, mint Gizda Ray Likanski, és bizony mondom, felettébb feldúltnak látszik.” – Poole elmosolyodott, és dobolt egy sort az ujjaival a térdkalácsán. – Ray fennhangon azt magyarázza nekem, hogy valaki fegyverrel hadonászik ebben az előkelő létesítményben. – Felvonta az egyik szemöldökét. – „Egy fegyverrel?”, kérdtem én Broussard nyomozótól. „Egy olyan úri kaszinóban, mint a Filmore Tap? Nahát, ki hallott már ilyet!”

Broussard-ra néztem. Karba font kézzel a sofőr felőli ajtónak támaszkodott. Vállat vont, mintha azt mondaná: „A társam. Micsoda fazon!”

Poole, hogy magára vonja a figyelmemet, gyors dobszólót vert a Taurus motorháztetején. Visszafordultam felé, mire mosoly villant nyúzott manóképén.

Valószínűleg az ötvenes évei végén járhatott. Zömök volt, és cigarettahamu-színű haját rövidre vágta. Megdörzsölte a borostáját, és hunyorogva nézett fel a késő délutáni napsütésbe.

– Vajon az emlegetett, fegyvernek látszó tárgy megegyezik azzal a Colt Commanderrel, amit a derekának látszó testrészénél látok, Mr. Kenzie?

– Úgy tűnik.

Poole elmosolyodott, és felnézett a Filmore Tapre.

– A mi Nagy Dave Strand uraságunk... egy darabban van még odabent?

– Amikor legutoljára láttam, még egyben volt – válaszoltam.

Broussard előhúzott egy csomag Wrigley’st, kivett belőle egy rágót, és a szájába dobta.

– Letartóztassuk magukat testi sértés vádjával? – kérdezte.

– Ahhoz előbb Nagy Dave-nek fel kellene jelentenie.

– És maguk szerint nem fogja megtenni? – kérdezte Poole.

– Meg mernénk esküdni rá, hogy nem – felelte Angie.

Poole felhúzott szemöldökkel nézett minket. Megfordult, a társára pillantott.

Broussard vállat vont, aztán mindkettejük szája széles vigyorra húzódott.

– Hát nem pompás? – mondta Poole.

– Jól sejtem, hogy Nagy Dave magukat is megpróbálta elbűvölni a sajátos sármjával? – kérdezte Broussard Angie-től.

– A kulcsszó a „megpróbálta” – válaszolta Angie.

Broussard vigyorogva rágózott, aztán kihúzta magát, és úgy nézett Angie-re, mint aki átértékeli a róla alkotott véleményét.

– Komolyra fordítva a szót – mondta Poole, noha a hangja továbbra is vidáman csendült -, elsütötték odabent a lőfegyverüket?

– Nem – feleltem.

Poole kinyújtotta a kezét, és csettintett.

Kihúztam a pisztolyom az övemből, és átadtam neki.

Poole kiejtette a kezébe a tárat a markolatból. Hátrahúzta a szánt, bekukucskált a töltényűrbe, hogy meggyőződjön róla, nem maradt-e benne töltény, majd megszagolta a csövet. Biccentett magának. A tárat a bal, a pisztolyt a jobb kezembe helyezte.

Visszadugtam a fegyvert a hátamnál lévő pisztolytáskába, és a kabátzsebembe csúsztattam a tárat.

– Hát az engedélyeik? – kérdezte Broussard.

– Érvényesek, és a tárcáinkban vannak – felelte Angie.

Poole és Broussard megint egymásra vigyorgott. Aztán addig bámultak minket, amíg le nem esett, mire várnak.

Előhorgásztuk az engedélyeinket, és a motorháztető felett átnyújtottuk Poolenak. Poole átfutotta őket, majd visszaadta.

– Kikérdezzük a vendégeket, Poole?

Poole hátranézett Broussard-ra.

– Éhes vagyok.

– Én is tudnék enni – mondta Broussard.

Poole ránk pillantott, és újból felvonta a szemöldökét.

– No és önök? Nem éhesek?

– Nem kifejezetten – válaszoltam.

– Annyi baj legyen. Annak a helynek, amire én gondoltam, amúgy is pocsék a konyhája – karolt belém gyengéden Poole. – De a vizük olyan, hogy ahhoz foghatót még nem ittak. A legjobb a környéken. Egyenesen a csapból.

A Victoria étterem Roxburyben volt, egy köpéssel a kerületem határán túl, és valójában nagyon jól főztek. Nick Raftopoulos sertésbordát rendelt, Remy Broussard pedig pulykás melegszendvicset.

Angie és én kávét ittunk.

– Szóval nem haladnak az üggyel – mondta Angie.

– Igazság szerint nem – mártogatott bele Poole egy falat pulykát az almamártásba.

Broussard megtörölgette a száját a szalvétájával.

– Egyikünk sem dolgozott még ekkora médiavisszhangot keltő, ilyen hosszan elhúzódó ügyön úgy, hogy végül ne lyukadjunk ki sehova.

– Maguk szerint Helene-nek nincs köze hozzá? – kérdeztem.

– Eleinte azt hittük, hogy van – mondta Poole. – Az volt az elméletem, hogy eladta a lányát, vagy ha nem, akkor egy díler rabolta el, akinek tartozott.

– Miért gondolta meg magát? – érdeklődött Angie.

Poole-nak tele volt a szája, ezért oldalba bökte Broussard-t, hogy ő válaszoljon.

– A hazugságvizsgálat miatt. Csont nélkül átment rajta. Meg aztán, ha erről a sertészabáló ürgéről meg rólam van szó, hát nekünk nem hazudnak egykönnyen,

amikor közösen dolgozunk meg valakit. Félreértés ne essék: Helene hazudik, csak nem Amanda eltűnéséről. Tényleg fogalma sincs, mi történt vele.

– És mi a helyzet Helene tartózkodási helyével a lánya eltűnésének éjszakáját illetően?

Broussard szendvicse félúton a szája felé megállt a levegőben.

– Mi lenne vele?

– Elhiszik a sajtónak beadott sztoriját? – kérdezte Angie.

– Van okunk az ellenkezőjét feltételezni? – Poole beletunkolta a villáját az almamártásba.

– Nagy Dave máshogy mesélte.

Poole hátradőlt, és lesöpörte a morzsákat a kezéről.

– Hogy szólt a meséje?

– Elhitték Helene sztoriját, vagy sem? – kötötte az ebet a karóhoz Angie.

– Nem teljesen – felelte Broussard. – A poligráf szerint Dottie-val volt, de nem biztos, hogy Dottie-nál. Viszont kitart a hazugsága mellett.

– Hol volt? – kérdezte Poole.

– Nagy Dave szerint a Filmore-ban.

Poole és Broussard összenéztek, aztán visszafordultak felénk.

– Szóval tényleg kamuzott nekünk – rágta meg Broussard a szavait.

– Nem akarta elrontani a tizenöt másodpercét – mondta Poole.

– Milyen tizenöt másodpercét? – értetlenkedtem.

– A reflektorfényben – magyarázta Poole. – Régebben tizenöt perc volt, manapság már csak másodpercek jutnak. – Felsóhajtott. – A tévéképernyőn eljátszhatja a gyászoló szülő szerepét abban a szép kék ruhában. Emlékeznek arra az allstoni brazil nőre, akinek a kisfia úgy nyolc hónappal ezelőtt eltűnt?

– És soha nem találták meg – bólintott Angie.

– Úgy van. De a lényeg, hogy az anya egy rosszul öltözött sötét bőrű volt, és adásban mindig úgy nézett ki, mint aki be van tépve. Egy idő után a közvélemény leszarta, mi lesz az eltűnt kisfiúval, mert nem tetszett nekik az anyja.

– Helene McCready azonban fehér – folytatta Broussard. – Szépen kicsípi magát, jól mutat a képernyőn. Lehet, hogy érződik rajta, hogy elég hátul állt a sorban, amikor az észt osztották, de rokonszenves.

– Nem, nem az – ellenkezett Angie.

– Ó, hogy élőben? – Broussard megrázta a fejét. – Élőben kábé annyira rokonszenves, mint egy lapostetű-fertőzés. De a tévében, amíg kerek tizenöt másodpercig beszél, imádja a kamera és imádja a közönség. Majdnem négy órára magára hagyja a kislányát, és támad ugyan némi közfelháborodás, de a legtöbben azt mondják: „Legyenek vele kicsit elnézőbbek! Mindenki követ el hibákat.”

– Nagy eséllyel soha életében nem részesült efféle szeretetben – mondta Poole. – Amint megtalálják Amandát, vagy tegyük fel, történik valami, ami száműzi az ügyet a címoldalakról, márpedig valami mindig történik, akkor Helene élete visszatér a régi kerékvágásba. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy most aztán, mikor megteheti, kihasználja a tizenöt másodpercét.

– Szóval maguk szerint csak ennek tudható be, hogy hazudott a hollétét illetően?

– kérdeztem.

– Valószínűleg – mondta Broussard. Megtörölgette a szája szélét a szalvétájával, és arrébb tolta a tányérját. – Ne értsenek félre. Néhány perc múlva felkeressük a bátyja házában, és leszedjük mind a tíz körméről, amiért hazudott nekünk. És kiderítjük, ha esetleg több is van a dolog mögött. – Felénk intett a kezével. – Hála önöknek.

– Mióta dolgoznak az ügyön? – kérdezte Poole.

Angie az órájára nézett.

– Tegnap éjjel óta.

– És máris kinyomoztak valamit, ami elkerülte a figyelmünket? – Poole felkuncogott. – Még az is lehet, hogy a rátermettségük felér a hírnevükhöz.

– Jaj, még elpirulok – rebegtette meg szempilláit Angie.

Broussard elmosolyodott.

– Időnként együtt lógok Oscar Lee-vel. Mindketten a lakótelepi rendőrségen keresztül másztuk meg a ranglétrát, még az ősidőkben. Miután néhány éve leterítették Gerry Glynnt azon a játszótéren, megkérdeztem Oscart, mi a véleménye magukról. Akarják tudni, mit mondott?

– Ahogy Oscart ismerem, biztos valami vulgárisat – vontam vállat.

Broussard bólintott.

– Azt mondta, maguk ketten szinte mindent elkúrnak az életükben.

– Mintha csak Oscart hallanám – mondta Angie.

– De azt is hozzátette, ha egyszer a fejükbe veszik, hogy megoldanak egy ügyet, akkor még az Úristen sem térítheti el magukat ettől.

– Ez az Oscar! – mondtam. – Édes egy pofa.

– Vagyis most ugyanazon az ügyön dolgoznak, mint mi. – Poole pedánsan összehajtogatta a szalvétáját, és a tányérjára helyezte.

– Ez ellenükre van? – kérdezte Angie.

Poole Broussard-ra nézett. Broussard vállat vont.

– Elvben nincs – mondta Poole.

– De nem árt lefektetnünk néhány játékszabályt – közölte Broussard.

– Mint például?

– Mint például. – Poole elővett egy doboz cigarettát. Lassan lehúzta róla a celofánt, aztán széthajtotta az ezüstpapírt, és kihúzott egy füstszűrő nélküli Camelt.

Megszagolta, mélyen beszívva az orrán a dohány illatát, miközben hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Aztán előrehajolt, és elnyomta a hamutartóban a meggyújtatlan szálat, míg ketté nem tört. A dobozt visszadugta a zsebébe.

Broussard bal szemöldökét felvonva ránk mosolygott.

Poole észrevette, hogy bámuljuk.

– Elnézésüket kérem. Leszoktam.

– Mikor? – kérdezte Angie.

– Két évvel ezelőtt. De a rituálét még mindig igénylem. – Elmosolyodott. – A rituálék fontosak.

Angie belekotort a táskájába.

– Zavarja, ha rágyújtok?

– Ó, istenem, megtenné? – rebegte Poole.

Nézte, ahogy Angie rágyújt; aztán hajszálnyit arrébb fordította a fejét, a tekintete kitisztult, és a szemembe nézett. Úgy éreztem, egyetlen pillantásával képes lenne az elmém vagy a lelkem legmélyére hatolni.

– Játékszabály – mondta. – Nem szivároghat ki semmi a sajtónak. Richie Colgan a Tribnél a barátjuk.

Bólintottam.

– Colgan nem bratyizik a rendőrséggel – állapította meg Broussard.

– Nem az a dolga, hogy bratyizzon. Az a dolga, hogy cikkeket írjon – mondta Angie.

– Ezt nem is vonom kétségbe – jelentette ki Poole. – De nem engedhetem, hogy a sajtóból bárki is megtudjon olyasmit a nyomozásról, amit nem akarunk az orrára kötni. Megegyeztünk?

Angie-re néztem, aki a dohányfüstön át Poole arcát fürkészte. Végül bólintott.

– Megegyeztünk – mondtam.

– Varázslatos! – rikkantotta Poole skót akcentussal.

– Honnan szedte ezt a fickót? – kérdezte Angie Broussard-tól.

– Heti száz dollár bonuszt kapok csak azért, mert együtt dolgozom vele.

Veszélyességi pótlék.

Poole belehajolt Angie gomolygó cigifüstjébe, és mélyet szippantott.

– Másodszor. Az önök módszerei extrémek. Rendben van. De nem lehet közük az ügyhöz, ha közben pisztolyokkal hadonásznak, és kényszerrel csikarnak ki információkat, à la Mr. Nagy Dave Strand.

– Nagy Dave Strand arra készült, hogy megerőszakoljon, Raftopoulos őrmester – világosította fel Angie.

– Értem.

– Nem, nem érti – tiltakozott Angie. – Halvány dunsztja sincs róla.

Poole bólintott.

– Elnézését kérem. Mindazonáltal, garantálják, hogy a ma délutáni eset Nagy Dave-vel csak egy kitérő volt, és nem fordul elő még egyszer?

– Igen – biztosította Angie.

– Nos, akkor a szaván fogom. Eddig mi a véleményük a feltételeinkről?

– Ha beleegyezünk, hogy nem szivárogtatunk a sajtónak, és már most megmondom, hogy ez feszültséget fog okozni a kapcsolatunkban Richie Colgannel, akkor mindenbe be kell avatniuk. Amint úgy érezzük, hogy úgy kezelnek minket, ahogy a sajtót, már megy is a telefon Colgannek.

– Részemről rendben – bólintott Broussard. – Poole?

Poole engem nézve vállat vont.

– Nehezemre esik elhinni – mondta Angie -, hogy egy négyéves kislány szőrénszálán eltűnik egy meleg estén anélkül, hogy ne venné észre valaki.

Broussard ide-oda forgatta a jegygyűrűjét.

– Hasonlóképp.

– Szóval mit tudtak meg eddig? – kérdezte Angie. – Eltelt három nap. Biztos van valami a tarsolyukban, amiről nem olvastunk a lapokban.

– Tizenkét vallomásunk van – mondta Broussard -, kezdve azzal, hogy „én vittem el a kislányt, és megettem”, egészen odáig, hogy „én vittem el a kislányt, és eladtam a mooniknak”, akik a jelek szerint zsíros összeget fizettek érte. – Bánatosan

elmosolyodott. – A tizenkettőből egy sem igazolódott. Jöttek hozzánk médiumok, azt állítva, hogy Connecticutban van; Kaliforniában van; nem is, még az államban van, de egy erdős területen. Kihallgattuk Lionel és Beatrice McCreadyt, és mindkettejük alibije bombabiztos. Átfésültük a szennyvízcsatornákat. Kikérdeztünk minden egyes szomszédot az utcában, bent, a házaikban, nemcsak azért, hogy megtudjuk, mit hallhattak vagy láthattak aznap este, hanem azért is, hogy mellékesen körülnézhessünk az otthonaikban, nem találunk-e a kislány ottlétére utaló nyomokat.

Mostanra megtudtuk, melyik szomszéd kokózik, melyiküknek van alkoholproblémája, melyikük veri a nejét, és melyikük veri a férjét, de egyiküket sem tudjuk Amanda McCready eltűnéséhez kötni.

– Nuku – vontam le a végkövetkeztetést. – Tényleg semmi nincs a kezükben.

Broussard lassan Poole felé fordult.

Poole vagy egy percen keresztül, a nyelvét forgatva bámult minket az asztal túloldaláról, hogy aztán benyúljon a viharvert aktatáskába a mellette levő széken, és elővegyen néhány fényes fotót. Átnyújtotta az elsőt az asztal fölött.

A fekete-fehér fénykép egy ötvenes évei végén járó férfi közelijét ábrázolta; arcbőrét mintha kifeszítették volna a csontjaira, hogy aztán felduzzasszák, és fémcsipesszel a tarkójához erősítsék. Fakó szeme kidülledt, vékony szája szinte teljesen eltűnt horgas orrának árnyékában. Beesett arcát annyi ránc szabdalta, mint aki citromba harapott. Egy tucatnyi ősz hajszálat fésült keresztbe csúcsos, kopasz fejbúbján.

– Látták már valaha? – kérdezte Broussard.

Megráztuk a fejünket.

– Leon Trett a neve. Elítélt pedofil. Háromszor kasztnizták be. Első alkalommal egy elmegyógyintézetbe, utána már rácsok mögé. A legutóbbi börtönbüntetését két és fél éve töltötte le, kisétált a Bridgewaterből, és eltűnt.

Poole átnyújtott egy másik fényképet. Ezen a színes, teljes alakos képen egy nőt láttunk meghökkentően gigantikus, igen terebélyes, banki széf méretű vállal, aki úgy festett, mint egy két lábon álló, bozontos barna szőrű bernáthegyi.

– Jóságos ég! – hüledezett Angie.

– Roberta Trett – mutatta be Poole. – Az említett Leon bájos oldalbordája. A fotót tíz éve készítették, tehát lehet, hogy azóta megváltozott, de kétlem, hogy összement volna. Roberta messze földről híres a kertésztudományáról. Főleg virágárusként tartja el magát és szíve csücskét, Leont. Két és fél évvel ezelőtt felmondott, kiköltözött roslindale-i lakásából, és azóta egyiküket sem látta senki.

– De... – mondta Angie.

Poole odaadta az asztal fölött a harmadik és egyben utolsó képet. Egy alacsony, kávébarna bőrű, lusta jobb szemű, összehúzott, zavart arckifejezésű fickó rendőrségi fotója volt. Úgy hunyorgott az objektívbe, mintha egy vaksötét szobában keresné azt, arcát gyámoltalan harag és zaklatott rémület rántotta torz grimaszba.

– Corwin Earle – mondta Poole. – Szintén elítélt pedofil. Egy hete szabadult a Bridgewaterből. Tartózkodási helye ismeretlen.

– De kapcsolatban áll a Trett házaspárral – következtettem.

– Leon volt a cellatársa a Bridgewaterben – bólintott Broussard. – Miután Leon visszakerült a falakon kívülre, Corwin Earle új cellatársat kapott egy Bobby Minton nevű dorchesteri zsebes személyében, aki ha éppen nem a szart taposta ki

Corwinból, amiért csecsemőket erőszakol, akkor figyelmesen hallgatta a retardált ábrándozásait. Bobby Minton elmondása szerint Corwin arról szeretett a legjobban vágyálmokat szőni, hogy a börtönből kiszabadulva majd felkeresi Leon cimboráját és imádni való feleségét, Robertát, és együtt fognak élni, akár egy nagy, boldog család.

Corwin azonban nem akart ajándék nélkül beállítani. Biztos, mert az illetlenség lett volna. Ráadásul Bobby Minton elmondása szerint nem holmi márkás whiskeyt szánt Leonnak meg egy csokor rózsát Robertának. Egy gyereket akart vinni ajándékba.

Kisgyereket, mondta el nekünk Bobby. Corwin és Leon a kicsiket szereti. Ne legyenek idősebbek kilencnél.

– Ez a Bobby Minton felhívta magukat? – kérdezte Angie.

– Amint értesült Amanda McCready eltűnéséről – bólintott Broussard. – Mr. Minton, mint kiderült, éjjel-nappal élénken ecsetelte Corwin Earle-nek, mit szoktak tenni a derék dorchesteriek a csecsemő-erőszakolókkal. Meg hogy tíz métert sem tesz majd a Dorchester sugárúton, és máris levágják és a szájába tömik a farkát. Mr. Minton szerint Corwin Earle kifejezetten azért szemelte ki Dorchestert a Trett házaspárnak szánt meglepetés beszerzésére, mert ezzel akarta szembeköpni Mr. Mintont.

– És Corwin Earle most hol van? – kérdeztem.

– Eltűnt. Felszívódott. Megfigyeltük a szülei marshfieldi házát, de eddig nem mutatkozott. A börtönből kilépve taxiba szállt, elvitette magát egy stoughtoni sztriptízbárig, és ott látták utoljára.

– Akkor Bobby Minton telefonhívása vagy mije... egyedül ez köti össze Earle-t és a Trett házaspárt Amandával?

– Elég soványka, mi? – ismerte el Broussard. – Mondtam, hogy nem valami sok.

Esélyes, hogy Earle nem is elég tökös ahhoz, hogy elraboljon valakit egy ismeretlen környékről. A priusza nem ilyen képet fest róla. A gyerekek, akiket molesztált, egy nyári táborban nyaraltak, ahol hét évvel ezelőtt dolgozott. Semmi erőszak, semmi kényszerfogság. Valószínűleg csak fel akart vágni a cellatársa előtt.

– Na és a Trett házaspár? – kérdezte Angie.

– Hát, Roberta tiszta. Az egyetlen rábizonyított bűncselekmény egy lynni italbolt kifosztásában való bűnpártolás még a hetvenes évek végén. Lehúzott egy évet, eleget tett a próbaidőnek, és azóta egy árva estét sem töltött megyei börtönben.

– Ellenben Leon?

– Leon. – Broussard felvonta a szemöldökét, Poole-ra nézett, és füttyentett. – Leon csúnya, csúnya, csúnya bácsi. Húsz vádemelésből háromszor ítélték el. A legtöbb vádat azért ejtették ellene, mert az áldozatok nem voltak hajlandóak tanúskodni. Nem tudom, ismerik-e a csecsemő-erőszakolók világának logikáját, de ugyanaz érvényes rájuk, mint a patkányokra és a csótányokra: ahol egy van, ott még száz nyüzsög a közelben. Ha rajtakapnak egy gyereket molesztáló elmebeteget, mérget vehetnek rá, hogy volt már harminc korábbi esete, aminél nem kapták el, már ha megvan a magához való esze. Vagyis Leon óvatos becslésünk szerint minimum ötven gyereket rontott már meg. Randolphban, majd később Holbrookban lakott, amikor elkezdtek nyom nélkül eltünedezni az ottani gyerekek, ezért a szövetségiek és a helyiek gyanúsítottainak listáján is az első helyen szerepelt. Hadd avassam be magukat Leon másik ismertetőjegyébe: amikor legutóbb razziáztak nála, a kingstoni rendőrség egy halom automata fegyvert ásott ki a háza alól.

– Bevarrták miatta? – kérdezte Angie.

Broussard megrázta a fejét.

– Volt annyi esze, hogy a szomszéd telkén ássa el őket. A kingstoni rendőrség tudta, hogy övé a cucc – a háza dugig volt a Nemzeti Lövészegylet hírleveleivel és fegyverhasználati kézikönyvekkel, de megtaláltuk nála a Turner naplókat is, egyszóval az állig felfegyverzett paranoiások teljes hóbelevancát -, persze nem tudták rábizonyítani. Szinte minden lepereg Leonról. Nagyon óvatos, és tudja, hogyan húzza meg magát.

– Mint a mellékelt ábra mutatja – jegyezte meg keserűen Angie.

Poole finoman megpaskolta a kezét.

– Tartsák meg a fényképeket. Tanulmányozzák őket. És tartsák nyitva a szemüket, hátha ráakadnak valamelyikükre. Kétlem, hogy közük lenne az ügyhöz, hiszen egyedül egy elítélt felvetése vezet hozzájuk, de mostanság ők a legjelentősebb gyermekmolesztálók a környéken.

Angie Poole kezére mosolygott.

– Rendben.

Broussard felemelte selyem nyakkendőjét, és leszedett róla valami szöszt.

– Kivel járt Helene McCready vasárnap este a Filmore-ban?

– Dottie Mahew-val – mondta Angie.

– Csak vele?

Egy pillanatig Angie-vel mindketten hallgattunk.

– Ne feledjék, nincs titkolózás – emlékeztetett Broussard.

– Gizda Ray Likanskival – mondtam.

Broussard Poole-hoz fordult.

– Mik ki nem derülnek még a srácról, partner?

– Alattomos kis rohadék – morogta Poole. – Gondolj csak bele, alig egy órája a markunkban volt őgizdasága. – A fejét ingatta. – Hát, ezt jól elbaltáztuk.

– Miért? – kérdeztem.

– Gizda Ray hivatásos alvilági egyén. Apucitól tanulta ki a mesterséget.

Valószínűleg tudja, hogy keressük, úgyhogy meglapul valahol. Legalábbis egy darabig. Alighanem csak azért mondta el nekünk, hogy maguk fegyverrel hadonásznak a Filmore-ban, hogy békén hagyjuk, és legyen ideje olajra lépni. A Likanskiknak Alleghenyben élnek a rokonaik. Talán megérne egy próbát...

– Felhívom az ottani kapitányságot – ígérte Broussard. – Lenyomozhatjuk?

Poole a fejét rázta.

– Öt éve nem kapcsolták le semmiért. Nem körözik. Nincs nevelőtisztje. Tiszta. – Poole megkocogtatta az asztalt a mutatóujjával. – Előbb-utóbb felüti majd a fejét. A kórságok már csak ilyenek.

– Végeztünk? – kérdezte Broussard, ahogy a pincérnő az asztalunk felé közeledett.

Poole kifizette a számlát, aztán mind a négyen kiléptünk a sötétedő délutánba.

– Ha fogadniuk kéne, maguk szerint mi történt Amanda McCreadyvel? – kérdezte Angie.

Broussard elővett egy újabb rágót, bekapta, és rágni kezdte. Poole megigazította a nyakkendőjét, és a tükörképét figyelte a kocsi oldalsó szélvédőjén.

– Azt mondanám – forgatta meg a szavakat Poole -, hogy nem lehet jó vége, amikor egy négyéves kislányt több mint nyolcvan órája nem találnak.

– Broussard nyomozó? – fordult hozzá Angie.

– Szerintem meghalt, Ms. Gennaro. – Megkerülte a kocsit, és kinyitotta a sofőr felőli ajtót. – Ocsmány egy világban élünk, amelyik sosem bánt kesztyűs kézzel a gyerekekkel.

6 Az Astros az Orioles ellen játszott a Savin Hill Parkban rendezett kora esti meccsen.

Egyik csapat sem állt a helyzet magaslatán. Amikor az Astros egyik ütője a labdát a harmadik bázisvonalra küldte, az ott álló védőjátékosnak nem sikerült begyűjtenie azt, mivel sokkal jobban lekötötte a lábánál lévő fűcsomó kigyomlálása. Így hát az Astros bázisfutója felkapta a labdát, és rohanni kezdett vele a hazai bázis felé.

Közvetlenül mielőtt odaért volna, a dobó irányába hajította a labdát, aki felkapta, és az első bázis felé dobta. Az egyes védő elkapta, de ahelyett, hogy megérintette volna a futót, megfordult, és kivágta a külső pályára. A középső és a jobb külső védő a labdánál szó szerint egymásba futott, és szerelték egymást. A bal külső védő integetett az anyukájának.

Az észak-dorchesteri kölyökbaseball-liga (négytől hatéves korig) hetente egyszer találkozott a Savin Hill Parkban, hogy a két pálya közül a kisebbiken lejátsszon egy mérkőzést. A pályát nagyjából ötven méter és egy szögesdrótkerítés választotta el a Southeast autópályától. A Savin Hill az autópályára néz, és egy Malibu Beach nevű kis öbölre – ide köti ki hajóit a Dorchesteri jacht Klub. Egész életemben ezen a környéken éltem, de soha egyetlen jachtot sem láttam még a közelben sem horgonyt vetni, biztos mindig rosszkor néztem oda.

Amikor régen én is a négy és hat év közöttiek táborát gyarapítottam, rendes baseballt játszottunk, mert akkoriban még nem volt kölyökbaseball. Edzők irányították a játékosokat, a szülők pedig ordibálva követelték, hogy koncentráljunk.

A gyerekek megtanulták, hogyan kell a labdát alig megütve kiejteni magukat, vagy lebukni a kettes védő érintése alá, az apák pedig próbára tettek minket gyors és csavart dobásaikkal. Hét inninges meccseket játszottunk, vérre menő rivalizálásba bonyolódtunk a többi egyházközséggel, és mire hétnyolc éves korunkban jelentkeztünk a Little League-be, az észak-dorchesteri Szent Bertalan, Szent Vilmos és Szent Antal csapataitól joggal rettegtek.

Ahogy a lelátó mellett álltam Angie-vel, és figyeltem a harminc kétballábasan rohangászó kisgyereket, akik luftot ütnek, mert a szemükbe húzzák a sapkájukat, vagy elvonják a figyelmüket a lemenő nap sugarai, biztos voltam benne, hogy azok a módszerek, amikkel az ő korukban találkoztam, sikeresebben felvértezték a gyerekeket a tényleges felnőttsport viszontagságaira. Emellett azonban úgy tűnt, a kölyökbaseballosok sokkal jobban érezték magukat.

Legelőször is, ha jól értettem, nem lehetett kiesni. Mindkét csapatból felváltva, mindenki beállt ütőjátékosnak. Miután mind a tizenöt gyerek ütött (és mindegyiküknek behúzták az ütést), kicserélték az ütőiket a másik csapat kesztyűivel. Senki sem számolta a pontokat. Ha valamelyik gyerkőc időben kapcsolt, és elkapta a labdát, meg még a futót is megérintette, a bázisedző mindkettejüket elhalmozta dicséretekkel, aztán a futó a bázison maradt. Egy-egy szülő néha elordította magát, hogy „Vedd már fel a labdát, Andrea, az isten szerelmére!”, vagy „Fuss, Eddie, fuss! Ne, ne erre – arra! Arra!” De az esetek többségében a szülők és az edzők megtapsoltak minden egy méternél messzebb csorgó ütést, minden elkapott labdát, amit sikerült a park irányítószámán belülre visszadobni, és mindenkit, aki elfutott az egyes bázistól a hármasig, még akkor is, ha azt az illető a domb útba ejtésével tette.

Amanda McCready is ebben a ligában játszott: Lionel és Beatrice íratta be az Orioles csapatába és vitte el a meccsekre. Az edzője azt mesélte, hogy általában a kettes bázisnál védett, és elég jól el tudta kapni a labdákat, amikor éppen nem ejtette rabul a mezén lévő madár.

– Néhány labdát hagyott elúszni emiatt. – Sonya Garabedian elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Most is pont ott lenne, Aaron helyén, és a mezét rángatná, a madarat bámulná, időnként beszélne hozzá. Ha meg egy labda felé szállna... nos, meg kellene várnia, amíg Amanda kigyönyörködi magát a csinos kismadárban.

A labdatartónál álló pufók, korához képest meglehetősen nagyra nőtt kissrác kiütötte a labdát bal szélre, amit aztán az összes külső védő – meg a legtöbb belső is – üldözőbe vett. Ahogy a nagyra nőtt srác megkerülte a kettes bázist, úgy döntött, egye fene, ő is megpróbálja elkapni a labdát, és kirohant a külső pályára, hogy beszálljon a mulatságba. A gyerekek úgy döntötték le egymást a lábukról, hemperegtek a földön és ütköztek össze, akár a dodzsemautók.

– Amandától hiába várnánk ilyesmit – mondta Sonya Garabedian.

– Már hogy hazafutást üssön? – kérdezte Angie.

Sonya megrázta a fejét.

– Na igen, azt is. De most nem erre gondoltam... látják ott azt a néhány gyereket egymás hegyén-hátán? Ha nem avatkozunk közbe, akkor elkezdik játszani a „kicsi a rakás, nagyot kíván” játékot, és elfelejtik, miért jöttek ide a parkba.

Mialatt két szülő a pályára sétált, és elindult a kavarodás felé, a gyerekek pedig cirkuszi mutatványosokat megszégyenítő módon bukfenceztek le a kupacról, addig Sonya egy vörös hajú, hármas bázisnál játszó lányra mutatott. Ötéves lehetett a kislány, és valószínűleg alacsonyabb volt az összes többi játékosnál. Csapatmeze lelógott a sípcsontjáig. A külső pályán zajló viháncolást nézte, miközben egyre több gyerek szaladt a halom felé, aztán letérdelt, és egy kaviccsal túrni kezdte a földet.

– Az ott Kerry – mondta Sonya. – Tök mindegy, mi történik körülötte, akár egy elefánt is a pályára sétálhat, aki annyira szelíd, hogy a gyerekek játszhatnának az ormányával, Kerry akkor sem csatlakozna a többiekhez. Egyszerűen eszébe sem jutna.

– Ennyire szégyenlős? – kérdezte Angie.

– Részben azért – bólintott Sonya. – De leginkább arról van szó, hogy nem reagál azokra a dolgokra, amikre a legtöbb gyerek szinte mindig. Soha nem szomorú, de nem is boldog. Értik?

Kerry egy másodpercre felpillantott, szeplős arca elfintorodott, ahogy a lemenő nap fénye visszaverődött a dobó helyéről, aztán folytatta az ásást.

– Amanda ebben hasonlított Kerryre – mondta Sonya. – Nem nagyon reagált az azonnali ingerekre.

– Befelé forduló típus – vetette fel Angie.

– Bizonyos mértékig, de a szemébe nézve nem az jut az eszünkbe, hogy egy csomó minden jár a fejében. Nem arról van szó, hogy a saját kis világába zárkózva él, hanem arról, hogy ebben a világban nem sok mindent talál, ami felkeltené az érdeklődését. – Felnézett rám, és megkeményedett az arca, törődött szomorúság költözött a tekintetébe. – Találkoztak Helene-nel?

– Igen.

– Mit szólnak hozzá?

Vállat vontam.

– Csak a vállát vonogathatja miatta az ember, ugye? – mosolyodott el.

– Kilátogatott a meccsekre? – kérdezte Angie.

– Egyszer – felelte Sonya. – Egyszer, és ittasan. Dottie Mahew is elkísérte, félrészegek voltak, és nagyon hangosak. Azt hiszem, Amanda szégyellte magát miattuk. Folyton azt kérdezte, mikor lesz vége a meccsnek. – Sonya a fejét ingatta. – A gyerekek ebben a korban még nem úgy érzékelik az időt, mint mi. Csak azt veszik észre, hogy hosszúra vagy rövidre nyúlik-e. Az aznapi mérkőzés Amandának biztos nagyon hosszúra nyúlt.

Időközben egyre több szülő és edző ment be a pályára, ahol már teljes létszámban ott tolongott az Astros is. A gyerekek közül sokan még most is az eredeti rakásra vetették rá magukat, de legalább ugyanannyian csapatokba verődve fogócskáztak, dobálták egymásnak a kesztyűiket, vagy hemperegtek fókák módjára a fűben.

– Ms. Garabedian, nem vett észre olyasmit, hogy idegenek ólálkodnának a pálya körül a meccsek alatt? – Angie megmutatta neki Corwin Earle, Leon és Roberta Trett fényképét.

Sonya végignézte a képeket, döbbenten pislogott Roberta méretei láttán, ám végül megrázta a fejét.

– Látják ott azt a nagydarab fickót a bucka mellett? – Egy magas, keménykötésű, sörtehajú, negyven körüli férfira mutatott. – Ő Matthew Hoagland. Hivatásos testépítő, zsinórban többször ő lett Mr. Massachusetts. Nagyon kedves pasas. És imádja a csemetéit. Tavaly megjelent a pálya szélén egy szedett-vedett, torzonborz fazon. Néhány percig a meccset nézte, és még a szeme sem állt jól. Úgyhogy Matt távozásra bírta. Fogalmam sincs, mit mondott neki, de a fickó elsápadt, és villámgyorsan kereket oldott. Azóta senki nem járt erre. Lehet, hogy az ilyen... embereknek van valamiféle hálózatuk, és egymás közt terjesztik a híreket. Tudja a franc. De azóta nem bukkannak fel idegenek a meccseinken. – Ránk nézett. – Már magukat kivéve.

A hajamhoz kaptam.

– Nem vagyok túl torzonborz?

Sonya felkuncogott.

– Páran felismertük magát, Mr. Kenzie. Emlékszünk, hogyan mentette meg annak a gyereknek az életét a játszótéren. Bármelyikünkhöz eljöhet bébiszitternek, amikor csak akar.

– A mi hősünk – bökött oldalba Angie.

– Fogd be – mondtam.

További tíz percbe telt rendet tenni a pályán, hogy a meccset, már ha ezt annak lehetett nevezni, folytatni tudják.

Ez idő alatt Sonya Garabedian bemutatott minket néhány szülőnek a lelátón maradtak közül. Páran ismerték Helene-t és Amandát, így a meccs hátralevő részében velük társalogtunk. E beszélgetésekből – amellett, hogy újabb megerősítést nyertek a Helene McCreadyről alkotott benyomásaink, miszerint csak a saját érdekeit tartja szem előtt – egy teljesebb kép rajzolódott ki Amandáról.

A Helene-től kapott leírás Amandáról – a mesebeli, szitkomba illő tündérbogár, aki csak azért él, hogy mosolyogjon és ismét csak mosolyogjon – nem egészen fedte a valóságot. Azok közül, akikkel beszéltünk, szinte mindenki megemlítette, hogy Amanda milyen keveset mosolygott, rendszerint fásuknak tűnt, és négyéves létére túlságosan is csendes volt.

– Az én Jessicám kétéves korától ötéves koráig nem fért a bőrébe – mesélte Frances Neagly. – Meg az állandó kérdések! „Anyu, hogyhogy az állatok nem beszélnek, mi meg igen? Miért vannak lábujjaim? Miért van az, hogy a víz hol hideg, hol meleg?” – Frances fáradtan ránk mosolygott. – Úgy értem, ez ment éjjel-nappal.

Ahány szülővel csak találkozom, mindegyikük azt meséli, mennyire kimerítő tud lenni egy négyéves. Elvégre négyévesek. A világ tíz másodpercenként meglepi őket valami újjal.

– Ezzel szemben Amanda? – kérdezte Angie.

Frances Neagly hátradőlt, és körbenézett a parkban. Az árnyékok elfeketültek és megnyúltak, bekebelezték s mintha össze is zsugorították volna a pályán lévő gyerekeket. – Néhányszor vigyáztam rá. Soha nem előre megbeszélve. Helene egyszer csak bekopogott, és azt mondta: „Itt hagyhatom egy fél percre?” Aztán hathét órával később érte jött. Mit tehettem volna? Mondtam volna nemet? – Rágyújtott.

– Amanda annyira csendes volt. Soha nem kellett rászólnom. Egyszer sem. De most komolyan, mit várunk egy négyévestől? Leültettem valahová, és onnantól kezdve meg sem mozdult, csak bámulta a falat vagy a tévét. Nem turkált a kislányom játékai között, nem húzta meg a macska farkát, semmi. Csak ült ott, mint egy darab fa, és egyszer sem kérdezte meg, mikor jön érte az anyukája.

– Nem lehet, hogy szellemi fogyatékos? – találgatott Angie. – Mondjuk autista?

– Nem – rázta meg a fejét Frances. – Ha kérdeztem tőle valamit, rendesen válaszolt. Egy kicsit mindig meglepődött rajta, de aranyos volt, és a korát meghazudtoló választékossággal beszélt. Nem, Amanda okos gyerek. Csak semmiért sem lelkesedik.

– Ami természetellenesnek tűnt – mondta Angie.

– Igen, azt hiszem – vont vállat. – Tudják, mi lehet a titok nyitja? Szerintem hozzászokott, hogy nem foglalkoznak vele. – Egy galamb suhant át mélyrepülésben a domb fölött, mire az egyik srác utánahajította a kesztyűjét. Mellément. Frances erőtlenül elmosolyodott. – És ez szomorú.

A pálya felé fordult, ahogy a lánya a hazai bázishoz sétált, és esetlenül szorongatva az ütőjét az előtte magasodó tartóra tett labdát méregette.

– Üsd ki a parkból, bogaram! – kiáltotta Frances. – Menni fog!

A lánya megfordult, és ránézett. Elmosolyodott. Aztán hevesen megrázta a fejét, és a pályára dobta az ütőjét.

7 A meccs után beugrottunk az Ashmont Grille-be egy vacsorára és egy sörre, Angieben pedig – nem tudom máshogy nevezni – késleltetett stresszreakciót váltottak ki a Filmore Tapben történtek.

Az Ashmont Grille étlapján az anyám főztjéhez hasonló ételek szerepeltek – fasírt, krumpli, jó sok szafttal -, és a pincérnők is mind az anyáskodó típusba tartoztak. Ha a kedves vendég nem nyalta ki a tányérját, megkérdezték, vajon az éhező kínai gyerekek is pazarolnák-e az ennivalót. Minden alkalommal ott motoszkált bennem, hogy nem engednek majd felállni az asztaltól, amíg meg nem ettem az utolsó falatokat is.

Ha így van, akkor Angie a jövő hétig itt ülhetett volna, úgy piszkálta a marsalás csirkéjét. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi és filigrán volt, Angie az asztal alá tudta enni a hosszú utazásról betérő kamionsofőröket is. Nem úgy, mint ma este. Feltekerte a villájára a tésztát, aztán megfeledkezett róla. A tányérjára ejtette, ivott egy korty sört, és üveges tekintettel bámult a semmibe, mintha Helene McCready bőrébe bújva a tévét keresné.

Mire legyűrte a negyedik falatot, én már meg is ettem mindent. Angie ezt úgy értelmezte, hogy vége a vacsorának, és az asztal közepére tolta a tányérját.

– Soha nem lehet kiismerni az embereket – mondta az asztalra szegezett tekintettel. – Nem igaz? Megérteni őket. Lehetetlen. Nem tudjuk... megfejteni, mi irányítja a tetteiket, a gondolataikat. Ha nem úgy gondolkodnak, ahogy mi, akkor értetlenül állunk előttük. Nem? – Felnézett rám, és a szeme vörösen csillogott.

– Helene-ről beszélsz?

– Helene-ről... – Megköszörülte a torkát. – Helene-ről, meg Nagy Dave-ről, meg azokról a kocsmatöltelékekről, meg Amanda elrablójáról. Egyszerűen nem értem őket. Nem értem... – Egy könnycsepp hullott az arcára, és letörölte a kézfejével. – Picsába.

Kézen fogtam, mire beharapta az ajkát, és felpillantott a ventilátorra.

– Ange, az a népség a Filmore-ban söpredék. Még gondolni sem érdemes rájuk.

– Aha. – Angie nagy levegőt vett a száján keresztül, és hallottam, hogyan zörög végig elfúló torkán. – Ja. – Hé! – simogattam meg a karját. – Komolyan mondom. Vedd őket semmibe. Ők...

– Megerőszakoltak volna, Patrick. Biztos vagyok benne. – Rám nézett, és a szája vadul rángatózni kezdett, mígnem egy pillanatra mosollyá dermedt, a legfurcsább mosollyá, amit valaha láttam. Megpaskolta a kezem, aztán eltorzult a szája széle, majd az arca is. Ömlöttek a könnyek a szeméből, de ő továbbra is mosolyogni próbált, és a kezem paskolta.

Egész életemben ismertem ezt a nőt, és egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor sírt a jelenlétemben. Akkor nem egészen értettem, mi váltotta ezt ki benne – Angie került már a kocsmainál veszélyesebb helyzetekbe is, és fel sem vette őket -, de bármi is okozta, valódi fájdalom rázta a testét, és belepusztultam, hogy így kell látnom.

Felálltam a bokszból, és hiába hessegetett el, mellé ültem, ő pedig belém temetkezett. Megmarkolta a pólómat, a vállamba fúrta az arcát, és némán zokogott.

Megsimogattam a haját, megcsókoltam a fejét, és átöleltem – éreztem, ahogy zakatol a vér a testében.

– Ez annyira égő – mondta Angie.

– Ne hülyéskedj már!

Elindultunk az Ashmont Grille-ből, és Angie kérésére megálltunk a dél-bostoni Columbia Parknál. Egy gránitlelátó vette körbe patkó alakban a park végében lévő poros futópályát; vettünk hat doboz sört, kivittük őket a lelátóra, és a szálkákat félresöpörve leültünk az egyik lócára.

A Columbia Park Angie szentélye. Édesapja, Jimmy húsz évvel ezelőtt egy maffialeszámolás során eltűnt, és az anyja úgy döntött, a parkban mondja el Angienek és a húgának, hogy az apjuk meghalt, és ezen az sem változtat, hogy megtaláljáke a holttestét, vagy sem. Angie vissza szokott néha térni a parkba azokon a komor éjszakákon, amikor nem tud aludni, amikor a kísértetek nem hagynak nyugtot a fejében.

Tőlünk jobbra, ötven méterre hullámzott az óceán, és a víz felől érkező hűvös szél hatására. Összebújtunk, hogy megmelegítsük egymást.

Angie a futópályát és a mögötte elterülő zöld parkot bámulva előrehajolt.

– Tudod, mi az én bajom? – kérdezte.

– Na, mondd!

– Nem értem azokat az embereket, akik szántszándékkal bántanak másokat. – Szembefordult velem a lelátón. – Nem azokról beszélek, akik erőszakkal válaszolnak az erőszakra. Elvégre ebben mi legalább olyan bűnösök vagyunk. Azokról beszélek, akik provokáció nélkül okoznak fájdalmat. Akik élvezik, ha elfajulnak a dolgok. Akik örömöt lelnek abban, ha másokat is lerángathatnak maguk mellé a mocsokba.

– Mint a kocsmában lévő fickók.

– Ja. Megerőszakoltak volna. Engem. – Egy pillanatra tátva maradt a szája, mintha a történtek teljes súlya most először csapódna le benne igazán. – Aztán hazamentek volna ünnepelni. Nem is, várj csak! – emelte az arca elé a karját. – Nem igaz. Nem ünnepeltek volna. A legszörnyűbb az egészben az, hogy egyáltalán nem foglalkoztak volna vele. Feltépték volna a testem, meggyaláztak volna minden olyan ocsmányságot bevetve, ami csak eszükbe jut, majd dolguk végeztével csak annyi maradt volna meg bennük az egészből, mint amikor megisznak egy csésze kávét.

Nem egy megünneplendő esemény, de legalább segített átvészelni a napot.

Nem mondtam semmit. Erre nem lehetett mit mondani. A szemébe néztem, és vártam, hogy folytassa.

– Na és Helene... – horkant Angie. – Ő sem különb azoknál a kocsmatöltelékeknél, Patrick.

– Ne vedd sértésnek, de ez azért egy kicsit túlzás, Ange.

– Nem az – rázta meg a fejét tágra nyílt szemekkel Angie. – A nemi erőszak hatása azonnali. Az alatt az idő alatt, amíg egy seggfej beléd dugja a farkát, kiégsz belülről, és a végén nem marad belőled semmi. Ám amit Helene művel a gyerekével... – A lenti, poros futópályára nézett, majd meghúzta a sört. – Te is hallottad, mit mesélt a többi szülő. Te is láttad, hogy kezeli a lánya eltűnését.

Lefogadom, hogy naponta erőszakot tesz a lányán, csak éppen nem nemi vagy fizikai erőszakkal, hanem a teljes közönnyel. Apró adagokban emésztette el a kislány lelkét,

mint az arzén. Ez Helene. Arzén. – Bólintással nyugtázta, majd suttogva elismételte: – Arzén.

Kézen fogtam.

– Csak egy telefonhívás a kocsiból, és ejtjük az ügyet. Most rögtön.

– Nem – rázta meg a fejét. – Szó sem lehet róla. Ezek az emberek, ezek az önző gecik, az a sok Nagy Dave meg Helene beszennyezik a világot. És tudom, hogy meglakolnak majd a tetteikért. Nem is kicsit. De nem megyek sehová, amíg meg nem találjuk a gyereket. Beatrice-nek igaza volt. Amanda egyedül van. És senki nem emel szót érte.

– Kivéve minket.

– Kivéve minket – bólintott. – Meg fogom találni azt a kislányt, Patrick.

Megszállott fény gyúlt a szemében, amit soha nem láttam még ilyen hevesen lobogni.

– Oké, Ange – mondtam. – Oké.

– Oké. – Koccintott a sörösdobozommal.

– Mi van, ha már nem él? – kérdeztem.

– Még él – felelte Angie. – Érzem.

– De ha mégsem?

– El. – Lehajtotta a maradék sört, és a lábamnál lévő zacskóba ejtette a dobozt. – El, és kész. – Rám nézett. – Világos?

– Persze – mondtam.

Hazaérve a kimerültség egy csapásra kiszívott minden energiát és tüzet Angie-ből, és álomba zuhant a takaró tetején. Óvatosan kihúztam alóla, betakartam, és lekapcsoltam a lámpát.

Leültem a konyhaasztalhoz, felírtam egy dossziéra, hogy Amanda McCready, és néhány oldalban lejegyzeteltem az elmúlt huszonnégy óra történéseit: a McCready családdal, a Filmore Tap vendégeivel és a meccsen lévő szülőkkel folytatott beszélgetéseinket. Miután befejeztem, feltápászkodtam, kivettem egy sört a hűtőből, és a konyha közepén állva kortyolgattam. Le volt engedve a konyhaablak redőnye, és ahányszor csak a sötét négyzetekre néztem, Gerry Glynn bámult vissza rám benzintől csatakos hajjal, arcát utolsó áldozata, Phil Dimassi vére pettyezte.

Felhúztam a redőnyt.

Patrick, susogta Gerry a mellkasomból, várok rád.

Amikor Angie, Oscar, Devin, Phil Dimassi és jómagam szemtől szembe kerültünk Gerry Glynn-nel, a társával, Evandro Arujóval, valamint egy Alec Hardiman nevű elmebeteg börtöntöltelékkel, nem hinném, hogy bármelyikünk is sejtette, milyen árat kell majd fizetnünk érte. Gerry és Evandro embereket zsigerelt ki; lefejezték, kiherélték és keresztre feszítették áldozataikat, pusztán szórakozásból, rosszindulatból, vagy mert Gerry haragra kelt Isten ellen, vagy csak, mert miért ne.

Soha nem tudtam teljesen megérteni a mozgatórugóikat. Talán nem is lehet. Előbbutóbb az indítékokat elhalványítják a belőlük származó cselekedetek.

Gyakran voltak rémálmaim Gerryről. Mindig csak Gerryről. Soha nem Evandróról, soha nem Alec Hardimanról. Egyedül Gerryről. Valószínűleg azért, mert egész életemben ismertem. Régen, gyerekkoromban az a fajta zsaru volt, aki a környékünkön járőrözött, és mindig tartogatott egy mosolyt a számunkra, vagy

barátian megborzolta a hajunkat. Aztán a nyugdíjazása után a Black Emerald tulajaként és csaposaként dolgozott tovább. Együtt ittam Gerryvel, éjszakába nyúló beszélgetésekbe bonyolódtam vele, rokon léleknek tartottam, bíztam benne. S ez idő alatt – három évtizeden át – kallódó gyerekeket gyilkolt. Azokat, akiket senki sem keresett, s akik senkinek sem hiányoztak.

A rémálmaim mindig váltakoztak, de Gerry általában megölte bennük Philt. A szemem láttára. A valóságban nem láttam, amikor elvágta Phil torkát, noha alig két méterre voltam tőle. Gerry kocsmájának padlóján hevertem, s próbáltam megakadályozni, hogy a németjuhásza kiharapja a szemem, de hallottam Phil sikolyait; hallottam, amint azt mondja: „Ne, Gerry! Ne!” És a karjaimban halt meg.

Phil Dimassi tizenkét éven keresztül volt Angie férje. Az esküvőjükig egyben a legjobb barátom is. Miután Angie benyújtotta a válókeresetet, Phil leszokott az ivásról, újra munkába állt, és azt hiszem, jó úton haladt valamiféle megváltás felé. De Gerry eltörölte a föld színéről.

Gerry golyót röpített Angie hasába. Gerry felszántotta az állam egy borotvapengével. Gerry közrejátszott abban, hogy felbomlott a kapcsolatom egy Grace Cole nevű nővel, és a kislányával, Mae-vel.

Gerrynek lángokban állt a fél teste, de még akkor is az arcomnak szegezett egy sörétes puskát, amikor Oscar háromszor hátba lőtte.

Gerry kis híján mindannyiunkat elpusztított. És idelent várlak, Patrick. Várlak.

Semmi okom nem volt azt hinni, hogy Amanda McCready keresése a Gerry Glynn és cimborái által véghezvitt mészárláshoz hasonló végkifejletbe fog torkollni, az égvilágon semmi okom nem volt rá. Az éjszaka teszi, győzködtem magam, hetek óta az első hűvös éjszaka, ez a koromfekete hangulat. Bezzeg a tegnap esti balzsamos, párás időben nem éreztem volna így magam.

Ugyanakkor...

Gerry Glynn üldözése során pontosan azzal a megkerülhetetlen ténnyel kellett szembesülnünk, amiről ma este Angie beszélt: az embereket ritkán lehet megérteni.

Kiismerhetetlen teremtmények vagyunk, ösztöneinket a legkülönbözőbb erők vezérlik, legtöbbjüket magunk sem értjük.

Miért rabolná el bárki is Amanda McCreadyt?

Fogalmam sincs.

Miért akarhat valaki – sőt, többen is – megerőszakolni egy nőt?

Megint csak, fogalmam sincs.

Egy darabig csukott szemmel ültem, megpróbáltam magam elé képzelni Amandát, hátha akkor jobban megérzem, életben van-e még. Ám lehunyt szemhéjam mögött csak a sötétséget láttam.

Kiittam a maradék sörömet, és benéztem Angie-hez.

A hasán aludt az ágy közepén, egyik karját a párnámra vetve, a másikat a nyakához felhúzva, ökölbe szorított kézzel. Oda akartam menni hozzá, és addig ölelni, amíg a Filmore-ban történtek már nem játszódnak le újra meg újra a fejében, amíg meg nem szabadul a félelmétől, Gerry Glynntől, amíg a világ és annak minden ocsmánysága el nem lebeg a testünk felett, hogy az éjszakai szél hátán kirepüljön az életünkből.

Sokáig álltam az ajtóban, és néztem, ahogy alszik, buta reményeim kergetve.

8 Azt követően, hogy szakított Phillel, de még azelőtt, hogy összejöttünk volna, Angie randizott a New England Cable News Network egyik producerével. Egyszer találkoztam az ürgével, és nem voltam róla túl nagy véleménnyel, bár emlékszem, hogy remek ízlése volt a nyakkendők terén. Viszont túl sok arcszeszt használt. Meg hajformázó habot. Meg Angie-vel járt. Azaz kezdettől nem sok esélyt láttam rá, hogy majd együtt fogunk nintendózni vagy szombatonként softballozni.

A fickó végül mégiscsak hasznosnak bizonyult, mert Angie tartotta vele a kapcsolatot, és időnként, ha szükségünk volt rá, megszerezte nekünk a helyi hírműsorok kazettáit. Mindig lenyűgözött, hogy Angie képes arra, hogy kapcsolatot tartson, barátságot ápoljon, különböző szívességekre rávegyen egy férfit, akit két éve dobott. Én szerencsésnek mondhattam magam, ha fel tudtam hívni az exemet, hogy visszakérjem tőle a saját kenyérpirítómat. Lehet, hogy nem ártana dolgoznom a szakítási technikámon.

Másnap reggel, míg Angie zuhanyozott, lementem a földszintre, és átvettem a FedEx-es futártól az NECN-es Joel Calzada által küldött csomagot. Városunknak nyolc hírcsatornája van: a főbb országos adók helyi képviseletei, a 4-es, az 5-ös és a 7es csatorna; a UPN, a WB és a Fox csatornái; az NECN; s végül egy független, családi adó a csatornakiosztás legelején. Mind a nyolc sugároz déli és hatórás híreket, továbbá három adó ötkor, kettő fél hatkor, négy este tízkor, további négy pedig műsorzárás előtt, tizenegykor sugároz híradót. Reggelente ötórai kezdettel, napközben pedig különböző időpontokban, egyperces szegmensekben számolnak be többször is a nap fontosabb eseményeiről.

Joel Angie kérésére megszerezte az összes csatorna minden olyan hírműsorát, ami Amanda McCready ügyével foglalkozott az eltűnése éjszakája óta. Ne kérdezzék, hogyan csinálta. Talán a producereknél mindennapos dolog, hogy a kazetták gazdát cserélnek. Talán Angie-be is szorult egy jókora adag rábeszélőkészség. Talán Joel nyakkendőinek köszönhető.

Előző este eltöltöttem néhány órát az Amandáról szóló cikkek újraolvasásával, de semmi újat nem tudtam meg, csak az ujjamat fogta meg a fekete tinta, de annyira, hogy még lefekvés előtt készíthettem volna egy ujjlenyomatkollázst egy A4-es papírra. Amikor egy ügy áthatolhatatlan márványszigorral védelmezi a titkait, néha csak egyet lehet tenni: új – vagy legalábbis újnak ígérkező – megközelítéssel kísérletezni. Mi is ezt terveztük: végignézzük a kazettákat, és meglátjuk, mi ötlik a szemünkbe.

Kivettem nyolc videokazettát a FedEx-es dobozból, a nappaliban feltornyoztam őket a padlón, a tévé mellett, aztán Angie-vel reggeli közben összevetettük a jegyzeteinket, és megpróbáltunk haditervet készíteni aznapra. Azt leszámítva, hogy Gizda Ray Likanski nyomába eredünk, és újra kikérdezzük Helene-t, Beatrice-t és Lionelt – annak hiú reményében, hátha hirtelen eszükbe jutott valami lényegbevágó információ Amanda eltűnésének éjszakájáról -, nem sok ötletünk támadt.

Angie hátradőlt a kanapén, és felemelte üres tányérját.

– Ilyenkor jut eszembe, vajon miért is nem fogadtam el azt az állást az elektromos műveknél? – Felpillantott rám, miközben elvettem a tányérját, és a sajátomra raktam.

– Nagyszerű juttatások.

– Kiváló nyugdíjprogram. – Kivittem a tányérokat a konyhába, és a mosogatóba raktam őket.

– Nyolcórás munkaidő – kiabált ki Angie a nappaliból, és hallottam az öngyújtója kattanását, ahogy rágyújtott az első reggeli cigarettára. – Pazar fogászati ellátás.

Főztem magunknak kávét, és visszamentem a nappaliba. Angie sűrű haja még most is nedves volt a zuhanytól, és a szokásos reggeli öltözéke, a férfitréningnadrág plusz rövid ujjú kombó miatt sokkal kisebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint amilyen a valóságban volt.

– Kösz. – Fel sem nézve elvette a kezemből a csészét, és lapozott egyet a jegyzettömbjében.

– A cigi fog kicsinálni – mondtam.

Angie a jegyzeteit böngészve felemelte a cigarettáját a hamutartóról.

– Tizenhat éves korom óta dohányzom.

– Jó régóta.

Még egyet lapozott.

– És ez alatt a hosszú idő alatt egyszer sem basztattál miatta.

– A te tested, a te döntésed.

Bólintott.

– Ám mivelhogy lefekszünk egymással, most már részben a te tested is. Erről van szó?

Az elmúlt hat hónapban hozzászoktam Angie reggeli hangulatváltozásaihoz.

Gyakran őrjítően kicsattant az energiától – még fel sem keltem, és ő már vissza is jött az aerobikról, és körbesétálta Castle Islandet -, de reggel még akkor sem szószátyárkodott, amikor éppen jó passzban volt. Ha pedig úgy érezte, túlságosan kitárulkozott előző este, sebezhetőnek vagy gyengének mutatkozott (ami az ő szemében egy és ugyanaz), akkor egy vékony, hideg párafelhő burkolta, mint amilyen hajnalban a talaj menti köd. Láttad őt, tudtad, hogy ott van, de ha csak egy pillanatra is levetted róla a szemed, már el is tűnt, visszahúzódott a fehér ködfoltok mögé, és jó darabig nem bújt elő.

– Az idegeidre megyek? – kérdeztem.

Felnézett rám, és hűvösen elmosolyodott.

– Csak egy kicsit. – A kávéjába szürcsölt, és újfent lenézett a jegyzeteire. – Ezekkel semmire se megyünk.

– Türelem. – Bekapcsoltam a tévét, és betettem az első kazettát a videomagnóba.

A bevezető szalagon visszaszámoltak héttől – a fekete számok kissé elmosódtak a kék háttér előtt -, egy fejlécen felvillant Amanda eltűnésének dátuma, aztán hirtelen a stúdióban találtuk magunkat Gordon Taylorral és Tanya Biloskirkával, az 5-ös csatorna rendkívüli műsorvezetőivel. Gordon örökké azon küzdött, hogy fekete haja ne hulljon a homloka elé, ami szokatlan látvány volt a beszárított hajú bemondókhoz szokott szemnek, de a frizuráját ellensúlyozta szúrós, erélyes tekintete és hangja, ami állandóan felháborodástól remegett, még akkor is, amikor a karácsonyi fények bekapcsolásáról vagy Barney, a dinoszaurusz újabb felbukkanásáról tudósított. A kiejthetetlen vezetéknevű Tanya szemüveget hordott, hogy intellektuálisabbnak tűnjön, de férfiismerőseim ettől még ugyanúgy cicababaként tartják számon.

Gondolom, eleve erre ment ki a játék.

Gordon kisimította a mandzsettáját, míg Tanya menőn fészkelődött/helyezkedett a székében, papírokat rendezgetett a kezében, és felkészült, hogy leolvassa a szöveget a súgógépről. A fejük közt felugró ablakban megjelent az ELTŰNT GYERMEK felirat.

– Dorchesterből eltűnt egy gyermek – jelentette be komoran Gordon. – Tanya?

– Köszönöm, Gordon. – A kamera ráközelített az arcára. – Nem találnak egy négyéves dorchesteri kislányt, a rendőrök értetlenül, a szomszédok aggódva fogadták a történteket. Az eset alig néhány órája történt. A kis Amanda McCready Sagamore utcai otthonából tűnt el, méghozzá a rendőrség elmondása szerint... – Hajszálnyival előbbre hajolt, és egy oktávot mélyült a hangja: – ...nyom nélkül.

A kamera ismét Gordonra váltott, aki erre nem volt felkészülve. Keze megdermedt a levegőben, félúton a homloka előtt, ujjait eltakarta egy rakoncátlanul lehulló hajtincs.

– További információkért élőben kapcsoljuk Gert Brodericket. Gert?

Az utca zsúfolásig megtelt szomszédokkal és kíváncsiskodókkal, miközben Gert Broderick mikrofonnal a kézben még egyszer elismételte, amit Gordon és Tanya már elmondott. Hat méterrel mögötte, a sárga rendőrségi szalag és az egyenruhás zsaruk hömpölygő folyamán túl Helene magából kikelve őrjöngött Lionel ölelésében a lépcsőfeljárón. Valamit kiabált, de szinte semmit nem lehetett érteni belőle a tömeg zajától, a híradós stábok világosítóberendezésének zúgásától és Gert elfúló hangú tudósításától.

– ...és ez minden, amit jelenleg a rendőrség tud – ami édeskevés. – Gert igyekezett pislogás nélkül a kamerába bámulni.

– Gert! – Gordon Taylor hangja hasított az élő kapcsolatba.

Gert a bal füléhez nyúlt.

– Igen, Gordon! Gordon?

– Gert.

– Igen, Gordon. Itt vagyok.

– A kislány édesanyját látjuk a hátad mögötti tornácon?

Az operatőr a tornácra fókuszált, és ráközelített Helene-re és Lionelre. Helene eltátotta a száját, könnyek patakzottak az arcán, a feje pedig furcsán előre-hátra nyaklott, akár egy újszülötté, akinek a fejét még nem tartják meg a nyakizmok.

– Valószínűsíthetően Amanda anyja, bár mind ez idáig hivatalosan nem erősítették meg – közölte Gert.

Helene ököllel rávert Lionel mellkasára, és felpattant a szeme. Jajgatva felüvöltött, a keze kilendült Lionel válla felett, és mutatóujjával előrebökött, de hogy mire, azt a kamera nem mutatta. Élőben nézhettük végig egy nő összeomlását, mélyen megsértve ezzel a gyász privát szentségét.

– Zaklatottnak tűnik – jegyezte meg Gordon. Gordon barátunk figyelmét semmi sem kerülhette el.

– Igen – értett egyet Tanya.

– Mivel szorít az idő – szólalt meg Gert -, a rendőrség arra kér mindenkit, hogy ha tudnak valamit, ha esetleg látták a kis Amandát...

– A kis Amandát? – ingatta a fejét Angie. – Mégis mi legyen négyévesen, behemót Amanda? Felnőtt Amanda?

– ...ha bármilyen információval tudnak szolgálni erről a kislányról...

Amanda fényképe betöltötte a képernyőt.

– ...kérem, hívják az alábbi számot.

Néhány másodpercig a Kiskorúak Elleni Bűncselekmények ügyosztályának telefonszáma villogott a fénykép alatt, aztán ismét visszakapcsoltak a stúdióba. A felugró ablakban az ELTŰNT GYERMEK helyét felváltotta az élő kapcsolás, ahol egy miniatűr Gert Broderick markolászta a mikrofonját, és üres, némileg zavart tekintettel meredt a kamerába, miközben Helene továbbra is a tornácon tombolt.

Beatrice időközben Lionel segítségére sietett, és együttes erővel próbálták lefogni Amanda anyját.

– Gert, tudtál váltani legalább néhány szót az édesanyával? – kérdezte Tanya.

Gert gyors, pengevékony mosollyal leplezte a kifejezéstelen tekintetén füstcsóvaként átsuhanó bosszúságot.

– Nem, Tanya. A rendőrség eddig nem engedte, hogy átlépjük a mögöttem látható, szalaggal lezárt terület határát, ezért ismételten csak annyit mondhatok, még nem tudtuk megerősíteni, hogy valóban Helene McCready-e az az őrjöngő asszony a mögöttem látható tornácon.

– Tragikus – mondta Gordon, ahogy Helene ismét Lionelre vetette magát, és olyan élesen felüvöltött, hogy Gert válla megfeszült.

– Tragikus – helyeselt Tanya, mialatt Amanda arca és a Kiskorúak Elleni Bűncselekmények telefonszáma fél másodpercre ismét betöltötte a képernyőt.

– Szintén most kaptuk a hírt – vette át ismét a szót Gordon -, hogy egy lowelli betörés lövöldözéssé fajult. Ketten meghaltak, egyvalaki pedig megsebesült.

Kapcsoljuk Martha Torsney-t Lowellben. Martha?

A kép Marthára váltott, és a másodperc törtrészéig hangyák lepték el a képernyőt, mielőtt ideiglenesen elsötétült volna, mi pedig lélekben felkészültünk a kazetta végignézésére, annak biztos tudatában, hogy Gordon és Tanya nem hagy minket magunkra, és a szánkba rágja, mit kell éreznünk a látottak a kapcsán.

Nyolc kazettával és kilencven perccel később semmivel sem lettünk okosabbak, csak a derekunk merevedett le, és jobban megcsömörlöttünk a televíziós újságírás sötét jelenétől, mint valaha. A tudósítások a kameraállásoktól eltekintve semmiben sem különböztek egymástól. Ahogy Amanda keresése egyre jobban elhúzódott, a híradások agyzsibbasztóan hasonló képsorokat mutattak be Helene házáról, magáról az interjút adó Helene-ről, a nyilatkozó Broussard-ról vagy Poole-ról, az utcákat járó és röplapokat osztogató szomszédokról, vagy motorháztetők és zseblámpákkal megvilágított térképek fölé hajoló – esetleg a keresőkutyákat pórázra kötő rendőrökről. És az összes riportot ugyanaz a velős, undorítóan érzelgős kommentár követte, és folyton ugyanaz a betanult szomorúság és fejcsóváló moralitás áradt a bemondók arckifejezéseiből. Most pedig folytatjuk eredetileg tervezett műsorunkat...

– Nos hát – mondta Angie, majd akkorát nyújtózott, hogy hallottam ropogni a csigolyáit. Mintha húsvágó bárddal törtek volna diót. – Azonkívül, hogy egy csomó ismerőst láttunk a környékről a tévében, milyen eredménnyel zártuk a ma reggelt?

Előredőltem, és én is megropogtattam a nyakamat. Nemsokára már együttest is alapíthatunk.

– Nem sokat. Kiszúrtam Lauren Smythe-t. Eddig azt hittem, már elköltözött – vontam meg a vállam. – Ezek szerint csak kerül engem.

– Ő volt az, aki késsel támadt rád?

– Ollóval – helyesbítettem. – És én inkább előjátékként gondolok vissza rá. Épp csak nem volt formában.

Angie meglegyintette a kézfejével a vállamat.

– Lássuk csak. Észrevettem April Nortont és Susan Siersmát, akiket gimi óta nem láttam, aztán Billy Borant és Mike O’Connort, aki durván kopaszodik, nem?

Bólintottam.

– Viszont durván le is fogyott.

– Azt ki veszi észre? Kopasz.

– Néha az az érzésem támad, hogy sekélyesebb vagy, mint én.

Angie vállat vont, és rágyújtott.

– Ki mást láttunk még?

– Danielle Centert – soroltam. – Babs Kerinst, és az a baromarcú Chris Mullen lépten-nyomon felbukkant.

– Nekem is feltűnt. Még a kezdeteknél.

Ittam egy kis hideg kávét.

– Hmm? – A kezdeteknél. Mindig ott lézengett valahol a periférián, de minden kazettának csak az elején, soha nem a végén.

– A jó öreg Chris már csak ilyen perifériára szorult fickó – ásítottam. Felemeltem Angie üres csészéjét, és az ujjamon lógatva összefogtam az enyémmel. – Kérsz még?

Nemet intett.

Kimentem a konyhába, beraktam a csészéjét a mosogatóba, és öntöttem magamnak egy újabb adag kávét. Ahogy kinyitottam a hűtőt, és elővettem a tejszínt, Angie is bejött.

– Mikor láttad utoljára Chris Mullent a környéken?

Becsuktam a hűtőajtót, ránéztem.

– Mikor láttad utoljára azoknak az embereknek a nagy hányadát, akik feltűntek a kazettákon?

A fejét rázta.

– Most felejtsd el a többieket. Mármint, ők itt élnek. Chris viszont a külvárosba költözött. Vett magának egy lakást a devonshire-i toronyházakban... mikor is?

Nyolcvanhétben.

– Ugyanott tartunk: na és? – vontam vállat.

– Na és mit dolgozik Chris Mullen?

Letettem a csészém mellé a konyhapultra a tejszínes dobozt.

– Cheese Olamonnak melózik.

– Aki történetesen börtönben csücsül.

– Mily meglepő!

– Miért?

– Tessék?

– Miért került Cheese börtönbe? Újra felemeltem a tejszínt.

– Mi másért? – Saját szavaimat hallva megpördültem a konyhában, és leengedtem az oldalamhoz a dobozt. – Kábítószer-terjesztésért – mondtam ki lassan.

– Hogy neked milyen rohadtul igazad van.

9 Amanda McCready nem mosolygott. Érzelemmentes, üres tekintettel nézett rám, hamvasszőke haja ernyedten övezte arcát, mintha egy vizes tenyér tapasztotta volna a halántékához. Az anyja reszketeg állát örökölte, ami túl szögletes és túl kicsi volt az arcához képest, és beesett orcái a nem megfelelő táplálkozásról árulkodtak.

Nem volt durcás, és dühösnek vagy szomorúnak sem tűnt. Pusztán csak ott volt, mintha nem alakult volna ki benne az ingerekre adott válaszok hierarchiája. Az, hogy lefényképezték, nem tért el semmiben az evéstől, az öltözködéstől, a tévézéstől, vagy amikor lement az anyjával sétálni. Úgy tűnt, fiatal életének élményei egy egyenes vonalon helyezkedtek el: csúcspontok és mélypontok nélkül.

A fényképét kicsit ferdén nyomtatták rá egy fehér, A4-es oldalra. A fotó alatt a testméretei szerepeltek; közvetlenül azok alatt állt: HA LÁTJÁK AMANDÁT, KÉRJÜK, TELEFONÁLJANAK, még lejjebb pedig Lionel és Beatrice neve és telefonszáma. Ezt a KEB ügyosztály elérhetősége követte, Jack Doyle hadnagyot feltüntetve kapcsolattartó személynek. Utána a 911. Végül legalul Helene neve és telefonszáma.

A szórólapkupac a konyhapulton magasodott Lionel házában, ahová ma reggel hazatérte után lerakta. Lionel egész éjjel a környéket járta, és lámpaoszlopokra, metrómegállók tartóoszlopaira, építkezések köré felhúzott védőfalakra és bedeszkázott épületekre ragasztotta őket. Vállalta a belvárost és Cambridge-et, míg Beatrice és negyven szomszédja felosztották egymás között a város vonzáskörzetének többi részét. Hajnalra kitették Amanda fényképét minden létező legális és illegális helyre Boston húsz mérföldes körzetében.

Beatrice a nappaliban volt, amikor beléptünk a házba. Szokásos reggeli körtelefonját intézte: felhívta az üggyel foglalkozó összes rendőrt és újságírót, hogy a fejleményekről érdeklődjön. Utána újra felhívta a kórházakat. Ezt követően tárcsázta azoknak a cégeknek a telefonszámait, amelyek nem engedték kiragasztani Amanda szórólapját a pihenőhelyiségeikben vagy a menzájukon, és magyarázatot követelt tőlük.

Elképzelni sem tudtam, mikor alszik. Ha alszik egyáltalán.

Helene velünk volt a konyhában. Az asztalnál ült, egy tál müzlit evett, és szörnyen másnapos volt. Lionel és Beatrice megérezhetett valamit abból, hogy Angie meg én Poole-lal és Broussard-ral együtt érkeztünk meg, mert utánunk jöttek a konyhába. Lionelnek még meg sem száradt a haja a zuhanyozást követően, és izzadságfoltok tarkították UPS-es egyenruháját, Beatrice pöttöm arcára pedig egy háborús menekült elcsigázottsága ült ki.

– Cheese Olamon – mondta lassan Helene.

– Cheese Olamon – felelte Angie. – Igen.

Helene megvakart egy, a bőre alá szorult bogárként lüktető eret a nyakán.

– Nem tudom.

– Mit nem tud? – kérdezte Broussard.

– Mármint, a neve valahogy ismerősen cseng. – Helene felpillantott rám, és egy karcolást birizgált a műanyag asztalon.

– Valahogy ismerősen? – mondta Poole. – Valahogy ismerősen, Ms. McCready? Így, szó szerint?

– Mi van? – Helene beletúrt vékony szálú hajába. – Mi van? Mondtam, hogy ismerősen cseng.

– Egy ilyen név, mint Cheese Olamon – szólalt meg Angie – nem cseng sehogyan.

Vagy ismeri, vagy nem.

– Gondolkozom. – Helene finoman megérintette az orrát, aztán visszahúzta a kezét, és az ujjaira bámult.

Poole nyikorogva végighúzott egy széket a konyhán, lerakta Helene elé, és leült rá.

– Igen vagy nem, Ms. McCready. Igen vagy nem?

– Mit igen vagy nem?

Broussard hangosan felsóhajtott, és a jegygyűrűjével babrált, majd topogni kezdett a padlón.

– Ismeri Mr. Cheese Olamont? – Poole suttogása úgy hatott, mint a kavicsokon csikorduló üvegtörmelék hangja.

– Én nem...

– Helene! – Angie hangja olyan élesen csattant, hogy még én is összerezzentem.

Helene odakapta a tekintetét, és a nyakán mocorgó bogár rohamot kapott a bőre alatt. A másodperc törtrészéig megpróbálta állni Angie pillantását, aztán lehorgasztotta a fejét. A haja az arca elé hullott, és halk, reszelős nyöszörgés szűrődött ki mögüle, miközben Helene keresztbe tette a lábát, és megfeszítette a vádliját.

– Ismertem Cheese-t – vallotta be. – Látásból.

– Látásból vagy vakulásból? – Broussard előhúzott egy rágót, és ahogy a csomagolópapírt zörgette, mintha apró karmok kaparásztak volna a gerincemen.

– Ismertem – vont vállat Helene.

Beatrice és Lionel most először mozdult el a fal mellől, amióta bejöttünk a konyhájukba. Beatrice átsétált a gáztűzhelyhez, közém és Broussard közé, míg Lionel leült az asztal túlsó sarkánál. Beatrice felemelt egy öntöttvas teaforralót a gázrózsáról, és a csap alá helyezte.

– Ki az a Cheese Olamon? – Lionel előrenyúlt, és elhúzta Helene jobb kezét az arca elől. – Helene? Ki az a Cheese Olamon?

Beatrice felém fordult.

– Valami drogdíler vagy ilyesmi, ugye?

Olyan halkan kérdezte, hogy a vízcsobogástól csak Broussard és én hallottuk.

Széttártam a kezem, és vállat vontam.

Beatrice visszafordult a csaphoz.

– Helene? – unszolta Lionel a húgát, és bizonytalan él hallatszott ki hangjából.

– Csak egy pasi, Lionel – válaszolta fásultan, színtelenül, fényév távolságból Helene.

Lionel ránk nézett.

Angie-vel elfordítottuk a tekintetünket.

– Cheese Olamon – köszörülte meg a torkát Remy Broussard – többek között drogdíler, Mr. McCready.

– És még? – Lionel arcán gyermeki, megtört kíváncsiság lett úrrá.

– T essék?

– Azt mondta, „többek között”. Mi a többi?

Beatrice elfordult a csaptól, rátette a rózsára a kannát, és begyújtotta alatta a lángot.

– Helene, mi lenne, ha válaszolnál a bátyád kérdésére?

Helene haja az arca előtt, hangja még mindig fényév távolságból szólt.

– Mi lenne, ha leszopnád egy nigger faszát, Bea? Lionel ökle akkora erővel csapott az asztalra, hogy repedés futott végig az olcsó asztallapon, akár egy patak egy szurdokban.

Helene ijedten felkapta a fejét, és a haja hátralibbent az arca elől.

– Jól figyelj rám! – Lionel ujja alig néhány centire reszketett Helene orrától. – Ne sértegesd a feleségemet, és ne tegyél rasszista megjegyzéseket az én konyhámban!

– Lionel...

– Az én konyhámban! – Újra az asztalra csapott. – Helene!

Ezt a hangnemet eddig még nem hallottam tőle. Lionel az első találkozásunkkor is felemelte a hangját, azt a hangszínét tehát már ismertem. Ez viszont más volt.

Mennydörgés. Betonrepesztő, tölgyfareccsentő dörgedelem.

– Ki az a Cheese Olamon? – kérdezte Lionel, és másik kezével az asztal sarkába kapaszkodott.

– Egy drogdíler, Mr. McCready. – Poole végigtapogatta a zsebeit, és előhalászott egy doboz cigarettát. – És pornós. És strici. – Kihúzott egy szálat, az asztalra állította, és odahajolt megszagolni a tetejét. – És hiszik vagy sem, egyúttal adócsaló is.

Lionel a jelek szerint most látta először Poole dohányrituáléját, és egy pillanatra nem bírta levenni róla a szemét. Aztán pislogott egyet, és ismét Helene-hez fordult.

– Egy stricivel barátkozol?

– Én...

– Egy pornóssal, Helene?

Helene elfordult tőle, a jobb karját az asztalra fektette, és mindannyiunk pillantását kerülve elnézett a konyha másik végébe.

– Miket csinált neki? – kérdezte Broussard.

– Néha futárkodtam. – Helene rágyújtott egy cigire, tölcsért formázott a kezével a gyufa körül, aztán lerázta ugyanazzal a mozdulattal, mintha egy biliárddákót krétázna.

– Futárkodott – mondta Poole.

Helene bólintott.

– Honnan hová? – kérdezte Angie.

– Innen Providence-be. Vagy Phillybe. Az árutól függött. – Vállat vont. – Meg a kereslettől.

– És mit kapott érte cserébe? – vallatta Broussard.

– Egy kis zsetont. Egy kis cuccot. – Újabb vállrándítás.

– Heroint? – kérdezte Lionel.

Helene megfordult, a bátyjára nézett. Cigarettája az ujjai között lifegett, tartása beesett, teste magába roskadt.

– Igen, Lionel. Néha azt. Néha kokót, néha exet, néha meg... – Megrázta a fejét, és a konyhába bámult. – Ami éppen jött.

– Tűnyomok – ellenkezett Beatrice. – Láttuk volna a tűnyomokat.

Poole megpaskolta Helene térdét.

– Az orrán szívta fel. – Elhúzta kitáguló orrcimpái alatt a cigarettaszálat. – Nincs igazam?

– Úgy kevésbé okoz függőséget – bólintott Helene.

– Hát persze – mosolyodott el Poole.

Helene levette a rendőr kezét a térdéről, felállt, a hűtőhöz ment, és kivett egy doboz sört. Hangos csattanással felnyitotta, mire a habos sör kifutott a doboz tetejére, és Helene felszürcsölte.

Az órára néztem: délelőtt fél tizenegy.

Broussard felhívott két KEB-es nyomozót, és utasította őket, hogy keressék meg, majd azonnal kezdjék el megfigyelni Chris Mullent. Az eredetileg Amanda után nyomozó detektíveken, valamint a Ray Likanski előkerítésére kirendelt pároson felül most már az egész KEB-részleg emiatt az egy ügy miatt túlórázott.

– Ez szigorúan köztünk marad – magyarázta a telefonba. – Vagyis egyelőre csak nekem szabad jelentenie. Világos?

Miután letette, követtük Helene-t és a reggeli sörét Lionel és Beatrice hátsó teraszára. Kobaltkék felhők vonultak az égen, egyre lehangoltabbá, szürkébbé téve a reggelt, és a levegő fülledtté vált a délutánra várható eső párájától.

A sörtől Helene kicsit összeszedettebbnek látszott, mint azt megszoktuk tőle. A veranda korlátjának dőlt, félelem vagy önsajnálat nélkül nézett a szemünkbe, és válaszolt a Cheese Olamonról, illetve jobbkezéről, Chris Mullenről feltett kérdéseinkre.

– Mióta ismeri Mr. Olamont? – kezdte Poole.

– Tíz, talán tizenkét éve – vont vállat Helene. – Innen a környékről.

– Chris Mullent?

– Őt is kábé azóta.

– Honnan ered az ismeretségük?

Helene leengedte a sört.

– Micsoda?

– Hol találkoztál ezzel a Cheese nevezetű emberrel? – fordította le Beatrice.

– A Filmore-ban. – Nagyot húzott a sörből.

– Mikor kezdett neki dolgozni? – kérdezte Angie. Újabb vállvonás.

– Az elmúlt években elvégeztem neki ezt meg azt. Kábé négy éve kellett egy kis pluszpénz, hogy gondját viseljem Amandának...

– Uramisten! – mondta Lionel.

Helene vetett rá egy gyors pillantást, aztán visszanézett Poole-ra és Broussard-ra.

– Ezért néhányszor elküldött átvenni a cuccot. Lényegében csak apróságokat.

– Lényegében – emelte ki Poole.

Helene pislogott, aztán gyorsan bólintott.

Poole oldalra nézett, nyelvével kitolva az alsó ajkát. Broussard elkapta a pillantását, és egy újabb rágót húzott elő a zsebéből.

Poole halkan felkuncogott.

– Ms. McCready, tudja, melyik osztályon dolgoztunk Broussard nyomozóval, mielőtt áthívtak volna a Kiskorúak Elleni Bűncselekményekhez?

– Érdekel? – fintorodott el Helene.

Broussard bekapta a rágóját.

– Valóban nincs rá oka, hogy érdekelje. De csak a rend kedvéért...

– A kábszereseknél – fejezte be Poole.

– A KEB elég kevés főt számlál, nincs akadálya a régi bajtársakkal való haverkodásnak – magyarázta Broussard -, ezért leginkább még most is a kábszeresekkel lógunk.

– Lépést tartunk velük – tette hozzá Poole.

Helene hunyorogva próbálta leolvasni Poole arcáról, hogy hová akarnak kilyukadni.

– Azt mondta, hogy a philadelphiai folyosón szállította a narkót – mondta Broussard.

– Aha. – Kinek?

Helene a fejét rázta.

– Ms. McCready – szólította meg Poole -, nem kábítószeres razziát tartunk. Áruljon el egy nevet, hogy megbizonyosodhassunk róla, tényleg Cheese Olamonnak dolg...

– Rick Lembo.

– Köcsög Ricky – mosolyodott el Broussard.

– Hol ütötték nyélbe az üzletet?

– A repülőtér melletti Ramadában.

Poole biccentett Broussard-nak.

– New Hampshire-be is szokott szállítani?

Helene ivott egy nagy kortyot, és megrázta a fejét.

– Nem? – vonta fel Broussard a szemöldökét. – Nem jár Nashua felé, nem seftel a motoros bandákkal?

Helene rendületlenül rázta a fejét.

– Nem. Én ugyan nem.

– Mennyit nyúlt le Cheese-től, Ms. McCready?

– Hogy micsoda?

– Cheese három hónapja törvénysértést követett el. Mivel feltételesen volt, tíztől tizenkét évig terjedő börtönbüntetés lett a jutalma. – Broussard kiköpte a rágóját a korlát fölött. – Mennyit lovasított meg tőle, amikor meghallotta, hogy lekapcsolták?

– Semennyit. – Helene folyamatosan a lábát bámulta.

– Lófaszt.

Poole odalépett Helene-hez, és finoman kivette a kezéből a sörösdobozt. Áthajolt a korlát felett, megdöntötte a dobozt, és kiöntötte a tartalmát a ház mögötti kocsifeljáróra.

– Ms. McCready – fordult Helene-hez -, azt csicseregték azok a bizonyos madarak az elmúlt néhány hónapban, hogy Cheese Olamon közvetlenül a letartóztatása előtt felküldött egy ajándékkosarat néhány nashuai motelben tanyázó motorosnak. Az ajándékkosár egy razzia során előkerült, a pénz azonban nem. Mivel a motorosok – stramm fickók egytől egyig – addig még nem láttak hozzá a csomag tartalmának az elfogyasztásához, északi bűnüldöző barátaink arra gyanakodtak, hogy az üzletet percekkel a rajtaütés előtt bonyolíthatták le. Ebből aztán sokan arra

következtettek, hogy a futár meglógott a pénzzel. Ami, ha hihetünk a kurrens városi folklórnak, újdonságként hatott Cheese Olamon táborában.

– Hol van a pénz? – kérdezte Broussard.

– Nem tudom, miről beszélnek.

– Hajlandó alávetni magát egy hazugságvizsgálatnak?

– Már megtettem.

– Ezúttal más kérdéseket tennénk fel.

Helene a korlát felé fordult, és kinézett a kis, aszfaltozott parkolóra, s a mögötte sorakozó, megkopasztott fákra.

– Mennyi, Ms. McCready? – kérdezte Poole puhán, erőszakosságnak vagy sürgetésnek a legapróbb nyoma nélkül.

– Kétszázezer.

A verandára egy teljes percig csend borult.

– Ki kísérte el? – kérdezte végül Broussard.

– Ray Likanski.

– Hol van a pénz?

Helene vézna hátán megfeszültek az izmok.

– Nem tudom.

– Hazudós, hazudós – cukkolta Poole.

Helene felénk fordult.

– Nem tudom. Esküszöm az élő istenre.

– Az élő istenre esküszik – kacsintott rám Poole.

– Ó, az más – bólintott Broussard. – Akkor kénytelenek vagyunk hinni neki.

– Ms. McCready? – Poole kihúzta a mandzsettáját a zakója alól, és a csuklójához simította. Vidám, szinte éneklő hangon beszélt.

– Nézzék, én...

– Hol van a pénz? – Minél vidámabb és dallamosabb lett Poole hanghordozása, annál fenyegetőbben hatott.

– Nem... – Helene megdörzsölte az arcát, és a teste a korlátnak rogyott. – Be voltam tépve, oké? Leléptünk a motelből; két másodperc múlva New Hampshire összes zsaruja a parkolóban szaladgált. Ray odahúzott magához, és elsétáltunk köztük. Amanda nagyon sírt, ezért biztos utazó családnak hittek minket.

– Amanda is veled volt? – rökönyödött meg Beatrice. – Helene!

– Mit kellett volna tennem? – perlekedett Helene. – Hagytam volna a kocsiban?

– Tehát elhajtottak – kanyarodott vissza Poole. – Betépett. Aztán mi volt?

– Ray beugrott egy barátjához. Egy órát tölthettünk kábé nála.

– Hol volt Amanda? – kérdezte Beatrice.

Helene felhúzta az orrát.

– Faszom tudja, Bea. A kocsiban vagy bent, a házban velünk. A kettő közül valamelyik. Már mondtam, ki voltam ütve.

– Maguknál volt a pénz, amikor eljöttek? – faggatta Poole.

– Nem hiszem.

Broussard felcsapta a noteszét.

– Merre található ez a ház?

– Egy sikátorban.

Broussard egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Helyileg hol található? Mi a házszám, Ms. McCready?

– Hányszor mondjam, hogy be voltam tépve? Nem...

– Akkor melyik kibaszott városban? – csikorgatta a fogát Broussard.

– Charlestown – felelte Helene. Félrebillentette a fejét, átgondolta. – Igen. Szinte biztos. Vagy Everett.

– Vagy Everett – ismételte Angie. – Ez leszűkíti a kört.

– Charlestownban van az a nagy emlékmű, Helene – mondtam, és bátorítón rámosolyogtam. – Tudja, melyik. Amelyik úgy néz ki, mint a Washington-emlékmű, csak a Bunker Hillen van.

– Ő most gúnyolódik velem? – kérdezte Helene Poole-tól.

– Nem mernék találgatásokba bocsátkozni – felelte Poole. – De van abban valami, amit Mr. Kenzie mond. Ha Charlestownban járt, emlékeznie kell az emlékműre.

Egy újabb hosszú szünet telt el, amíg Helene a maradék agysejtjeit erőltette.

Eszembe jutott, ne hozzak-e neki még egy sört, hátha azzal felpörgetem az eseményeket.

– Aha – mondta ki csigalassúsággal. – Hazafelé elmentünk az emlékmű mellett, azon a nagy dombon.

– Vagyis a ház a város keleti felében volt – következtetett Broussard.

– A keleti felében? – nézett Helene, mint a moziban.

– Közelebb járt a Bunker Hill-i lakótelephez, a Medford utcához vagy a Bunker Hill sugárúthoz, mint a Fő vagy a Warren utcákhoz.

– Ha maga mondja.

Broussard hátrahajtotta a fejét, kimérten megdörzsölte borostás arcát a kézfejével, s fújtatott néhányat.

– Ms. McCready – vette át a szót Poole -, emlékszik bármire is a házzal kapcsolatosan azonkívül, hogy egy sikátor végén volt? Önálló családi ház volt, vagy társasház?

– Nagyon kicsi volt.

– Legyen akkor önálló – firkantotta le Poole a noteszébe. – Színe?

– Fehérek voltak.

– Mármint mik?

– Ray barátai. Egy nő és egy fickó. Mindketten fehérek.

– Kitűnő – mondta Poole. – De én a házra értettem. Az milyen színű volt?

Helene vállat vont.

– Nem emlékszem.

– Eredjünk Likanski nyomába – ajánlkozott Broussard. – Elmehetünk Pennsylvaniába. Boldogan vezetek.

Poole felemelte a kezét.

– Adj nekünk még egy percet, partner. Ms. McCready, kérem, kutasson az emlékezetében. Idézze fel azt az estét. Az illatokat. A zenét, amit Ray Likanski játszott a magnóján. Bármit, amitől újra ott találja magát a kocsiban. Ön vezetett Nashuából Charlestownba. Ez kocsival nagyjából egy órát vesz igénybe, de talán még annyit sem. Betépett. Behajtott a sikátorba, és...

– Nem. – Mit nem?

– Nem hajtottunk be. Az utcán tettük le a kocsit, mert egy régi, lerobbant autó állt a sikátorban. Húsz percig köröznünk kellett, hogy egyáltalán találjunk parkolóhelyet.

Arrafelé kész szívás parkolni.

Poole bólintott.

– Ez a lerobbant autó a sikátorban... volt valami különös ismertetőjegye?

– Csak egy rozsdás ócskavas volt, téglákkal alátámasztva – rázta meg a fejét Helene. – Még a kerekei is hiányoztak.

– Téglák – jegyezte meg Poole. – Semmi más?

Helene már éppen megrázta volna újra a fejét, amikor megmerevedett, és elvihogta magát.

– Megosztaná a viccet az osztállyal is? – kérdezte Poole.

Helene mosollyal az arcán a nyomozóhoz fordult.

– Mi? – Mi olyan mulatságos, Ms. McCready?

– Garfield.

– James A.? A huszadik elnökünk?

– He? – dülledt ki Helene szeme. – Nem. A macska.

Kukán bámultunk rá.

– A macska! – tárta szét a kezét. – A képregényből.

– Aha – mondtam.

– Emlékeznek, hogy régebben mindenki Garfieldot tapasztott a hátsó szélvédőjére? Na, hát ezen a kocsin is egy olyan volt. Ebből tudtam, hogy, hát szóval, már időtlen idők óta ott állhat. Mármint, ki rak manapság Garfieldot a szélvédőjére?

– Milyen igaz – mondta Poole. – Milyen igaz.

10 Amikor Winthrop és az első telepesek megérkeztek az Újvilágba, úgy döntöttek, hogy egy két és fél négyzetkilométeres, főként dombos földterületen telepednek le, amit Bostonnak neveztek el az után az angol város után, ahonnan elindultak.

Winthrop zarándokai egyetlen kemény telet töltöttek ott el, ám mivel megmagyarázhatatlan oknál fogva az édesvizük tengervízzel keveredett, átkeltek a csatorna túloldalára, és vitték magukkal a Boston nevet is, így a későbbi Charlestown egy időre név és rendeltetés nélkül maradt.

Charlestown azóta is foggal-körömmel ragaszkodik az „előretolt helyőrség” identitásához. Az ír múlttal rendelkező halászok, kereskedelmi tengerészek és dokkmunkások nemzedékeinek otthont adó Charlestown hírhedten hallgatag, lakói nem szívesen beszélnek a rendőrséggel, minek következtében a gyilkossági statisztikája alacsony ugyan, de országosan a legmagasabb százalékú megoldatlan bűncselekményekkel büszkélkedhet. Ez a kussolási hajlam még a legegyszerűbb útbaigazításokra is kiterjed. Kérdezzük csak meg egy helybéli lakostól, hogy jutunk el egy adott utcához, össze fog szűkülni a szeme, és így kezdi: „Mi a faszt keresel itt, ha azt sem tudod, hová mész?”, és ha igazán szimpatikusak vagyunk neki, még egy felmutatott középső ujj is követi a kérdést.

Egyszóval Charlestownban könnyű eltévedni. Az utcanévtáblák rendszeresen eltűnnek, a házak meg gyakran olyan zsúfoltan helyezkednek el, hogy eltakarják azokat a szűk sikátorokat, amik további, hátsó házakhoz vezetnek. A dombra felkapaszkodó utcák előszeretettel végződnek zsákutcában, vagy arra kényszerítik a sofőrt, hogy épp ellenkező irányba kanyarodjon, mint amerre tart.

Charlestown negyedei egyúttal szédületes tempóban variálják jellegüket. Attól függően, hogy merre indul el az ember, a Mishawum lakótelep az Edwards parkot patkó alakban körülvevő, dzsentrifikált villanegyednek adhatja át a stafétabotot.

Azok az utak, amelyek a Emlékmű térrel szemközti vörös téglás és fehér szegélyes gyarmati stílusú épületek pompáján haladnak keresztül, figyelmeztetés és a gravitáció iránti tisztelet nélkül zúgnak alá a sötéten szürkéllő Bunker Hill lakótelepbe, az egyik legszegényebb fehér lakónegyedbe Nyugat-Virginiától innen. Ám elszórva, a városban tapinthatóvá válik a történelem is – a tégla és habarcs, a gyarmati deszkaburkolat és macskakő, a függetlenségi háború előtti csapszékek és a versailles-i béke utáni tengerészkörletek – amelynek kevés helyen találni párját Amerikában.

Ettől eltekintve, utálatos dolog áthajtani rajta.

Mi pedig pontosan erre kényszerültünk az elmúlt egy órában: Poole-t és Broussard-t – Taurusuk hátsó ülésén Helene-nel – követve furikáztunk fel-alá, meg keresztbe és kasul Charlestownban. Cikcakkosan átszeltük a dombot, eldöcögtünk mindkét lakótelep mögött, egymás lökhárítójára tapadva araszoltunk át a Bunker Hill-i Emlékmű körüli yuppie enklávékon, egészen le a Warren utca végéig.

Végighajtottunk a dokkok mentén, elgurultunk a Vén Vasbordájú és a haditengerészeti szállásokból, korábban málladozó raktárakból és tartályhajó-javító hangárokból átalakított, borsos árú társasházak mellett, kátyús utakon zötykölődtünk, amelyeket rég elfeledett halászházak kiégett csontvázai szegélyeztek a földnyúlvány peremén, ahol nem egy maffiózó csodálta utolsó perceiben a

holdfényben fürdő Mystic River látványát, miközben egy golyó a töltényűrből a fejébe vándorolt.

Folyton a Taurus sarkában, áthajtottunk a Main utcán és a Rutherford sugárúton, fel a dombon a High utcáig, majd le a Bunker Hill sugárútig, s azon túl a Medford utcáig, és útközben még a legszűkebb utcákat is szemügyre vettük, lelassítva a szemünk sarkából hirtelen feltűnő sikátorok előtt. Kerestük a téglákra helyezett kocsit. Kerestük a kétszáz lepedőt. Kerestük Garfieldot.

– Előbb-utóbb elfogy a benzinünk – figyelmeztetett Angie.

– Vagy a türelmünk – mondtam, amikor is Helene rámutatott valamire a Taurus ablakából.

Lefékeztem, és a Taurus ki tudja, hányadszor megállt előttünk, Broussard pedig kiszállt Helene-nel, átsétáltak egy sikátorhoz, és benéztek. Broussard kérdezett valamit Helene-től, aki megrázta a fejét, aztán visszagyalogoltak a kocsihoz, én meg levettem a lábam a fékről.

– Tulajdonképpen miért is keressük a pénzt? – kérdezte Angie néhány perccel később, miközben átbucskáztunk a domb túloldalára, a Crown Victoriánk motorházteteje egyenesen lefelé nézett, a fékek kattogtak, a pedál a talpamnak verődött.

Vállat vontam.

– Talán azért, mert a) ez a legjobb nyom, ami az utóbbi időben bármivel is kecsegtetett, és b) talán Broussard és Poole most már kábítószerrel összefüggő emberrablásként kezeli az ügyet.

– Akkor hol marad a váltságdíj követelése? Hogy lehet, hogy Chris Mullen, Cheese Olamon vagy valamelyik embere még nem lépett kapcsolatba Helene-nel?

– Talán arra várnak, hogy magától rakja össze a képet.

– Kicsit sokat várnak egy olyan embertől, mint Helene.

– Chris és Cheese sem egy nagy észlény.

– Ez igaz, de...

Megint megálltunk, ám ezúttal Helene már Broussard előtt kipattant a kocsiból, mániákusan egy építkezési konténerre mutogatva a járdán. Az utca túloldalán lévő házon dolgozó építőbrigádnak híre-hamva sem volt, de – már csak a homlokzat elé emelt állványzatból is – tudtam, hogy valahol a közelben lehetnek.

Lenyomtam a vészféket, és kiléptem az autóból. Kisvártatva meg is láttam, mi hozta Helene-t ekkora izgalomba. A másfél méter magas, egy méter széles konténer eltakarta a mögötte húzódó sikátort, amelyben ott csücsült egy hetvenes évek végi, téglákra támasztott Gran Torino, a hátsó ablakán egy tapadókorongokkal felerősített, nagy, kövér, narancssárga macskával, aki mancsát szélesre tárva, idiótán bazsalygott ránk a piszkos üveg mögül.

Lehetetlen volt egymás mellett letenni a kocsikat anélkül, hogy teljesen el ne torlaszoltuk volna az utcát, ezért újabb öt percünk ráment, mire visszakaptattunk a dombra, és találtunk néhány parkolóhelyet a Bartlett utcán. Utána az ötösfogatunk visszasétált a sikátorhoz. Az építőbrigád időközben visszatért, az állványzat körül nyüzsgölődtek frissítőikkel és többliteres Mountain Dew-ikkal. Odafütyültek Angienek és Helene-nek, miközben lebaktattunk a dombról.

A sikátor közelébe érve Poole tisztelgett az egyik fickónak, mire az gyorsan másfelé fordult.

– Fred Griffin uraságköszönt oda neki Poole. – Még most is az amfetaminra van rákapva?

Fred Griffin a fejét rázta.

– Kérjen bocsánatot – énekelte Poole a maga fenyegető módján, mialatt befordultunk a sikátorba.

Fred megköszörülte a torkát.

– Elnézést, hölgyeim.

Helene beintett neki, és a többi építőmunkás huhogni kezdett.

Angie oldalba bökött, és hátramaradtunk a másik három mögött.

– Nincs olyan érzésed, hogy Poole kissé be van feszülve a széles mosolya mögött?

– Ami engem illet – mondtam -, nem baszakodnék vele. De én egy pipogya alak vagyok.

– Ez a mi titkunk, szivi. – A sikátorba fordulva rácsapott a fenekemre, ami újabb hujjogásokat váltott ki az utca túloldaláról.

A Gran Torino már egy ideje használaton kívül állt, Helene-nek ebben igaza volt.

Rozsda pattogzott róla, és sárgás bézsszínű foltok tarkították a kerekek alatti salaktéglákat. Az ablakokra olyan mértékben rakódott rá a por, hogy már az is csoda volt, hogy egyáltalán észre tudtuk venni Garfieldot. A műszerfalon egy újság hevert, a vezércikk Diana hercegnő boszniai békemissziójáról számolt be.

Két műanyag kuka hányt szemetet egy pókhálós gázóra alá. Az út – amit néhol megrepedt, néhol széttörött macskakő borított, s kikandikált alóla a rózsaszín-szürke talaj – olyan szűken vágott be a két háromszintes épület közé, hogy azon csodálkoztam, hogyan tudták beszuszakolni a kocsit oda.

A sikátor végében, nagyjából tíz méterre az utcától egy földszintes dobozház állt.

Fantáziátlan konstrukciója alapján a negyvenes-ötvenes években épülhetett. Lehet, hogy egy építkezés művezetőjének a viskója volt, vagy egy apró rádióállomás, és valószínűleg nem lógott volna ki ennyire, ha egy építészetileg kevésbé sokszínű negyedben találunk rá, mindenesetre rossz volt ránézni. Lépcsők sehol, csak egy megvetemedett ajtó pár centivel az alapzat felett, a fazsindelyeket pedig fekete kátránypapír fedte, mintha valaki alumíniumvázas oldalfalat tervezett volna, de aztán csapot-papot otthagyott, mielőtt leszállították volna az árut.

– Emlékszik a lakók nevére? – kérdezte Poole Helene-től, miközben felpattintotta a pisztolytáskája szíját.

– Nem. – Hát persze hogy nem – dörmögte Broussard a sikátorra néző négy ablakot és a párkányig lehúzott, koszos műanyag redőnyöket méregetve. – Azt mondta, ketten voltak, ugye?

– Aha. Egy pasi meg a barátnője. – Helene felnézett a háromszintes épületekre, amik árnyékot vetettek ránk.

Mögöttünk felcsapódott egy ablak, és mind a zaj felé pördültünk.

– Jézusom! – rebegte Helene.

Egy erős ötvenes nő dugta ki a fejét egy második emeleti ablakból, és lebámult ránk. Egyik kezében egy fakanalat szorongatott, egy tésztaszál lecsúszott a pereméről, egyenesen a sikátorba.

– Maguk az állatosok?

– Asszonyom? – hunyorgott fel Poole.

– Az állatvédelmisek – lengette meg a fakanalát. – Onnan jöttek?

– Mind az öten? – kérdezte Angie.

– Már kerestem magukat – mondta a nő. – Már kerestem magukat.

– Milyen ügyben? – érdeklődtem.

– A nyamvadék macskák ügyében, nagyokos, azokéban. Az egyik fülemmel Jeffrey unokám nyafogását, a másikkal meg a férjem pampogását kell hallgatnom. Úgy nézek ki, mint akinek van egy harmadik füle is a tarkóján, hogy még a nyamvadék macskákat is hallgassam?

– Nem, asszonyom – biztosította Poole. – Nem látok harmadik fület.

Broussard megköszörülte a torkát.

– No persze, innen csak elölről látjuk, asszonyom.

Angie az öklébe köhögött, Poole meg lesütötte a szemét, és a cipőjét fixírozta.

– Ide a rozsdás bökőt, hogy maguk zsaruk – kiabálta a nő.

– Mivel buktunk le? – kérdezte Broussard.

– Azzal, hogy nem tisztelik a munkásembert. – A nő olyan erővel húzta le az ablakot, hogy az üveg is beleremegett.

– Csak elölről látjuk – kuncogott Poole.

– Jó poén volt? – Broussard a kis vityilló ajtaja felé fordult, és bekopogott.

Benéztem a gázóra alatti, szeméttől túlcsorduló kukákba, és kiszúrtam legalább tíz kicsi macskakonzervet.

Broussard még egyszer kopogott.

– Én tisztelem a munkásembert – bizonygatta csak úgy a nagyvilágnak.

– Az esetek többségében – bólintott rá Poole.

Helene-re pillantottam. Miért nem hagyta Poole és Broussard a kocsiban?

Broussard harmadszor is bedörömbölt, és egy macska elnyávogta magát odabent.

Broussard hátralépett az ajtótól.

– Ms. McCready?

– Na? A férfi az ajtóra mutatott.

– Legyen olyan drága, és nyomja le a kilincset!

Helene megütközve bámult rá, de megtette, és az ajtó kinyílt.

Broussard Helene-re mosolygott.

– És most volna szíves belépni?

Helene ezt is megtette.

– Kitűnő – mondta Poole. – Lát valamit?

– Sötét van – fordult hátra Helene. – Viszont fura szagot érzek.

Broussard jegyzetelni kezdett a noteszába, hangosan felolvasva: – Civil személy állítása szerint természetellenes szagot érez a helyszínen. – Visszatette a kupakot a tollra. – Rendben. Most már kijöhet, Ms. McCready.

Angie-vel egymásra néztünk, és a fejünket ingattuk. Le a kalappal Poole és Broussard előtt. Azzal, hogy Helene-nel nyittatták ki az ajtót, és rávették, hogy ő lépjen be először, megkerülték a házkutatási parancsot. A „természetellenes szag” már kimerítette az alapos gyanú fogalmát, és onnantól kezdve, hogy Helene kinyitotta az ajtót, akárkinek jogában állt bemenni.

Helene kilépett a macskaköves burkolatra, és hátrapillantott az ablakra, ahonnan a nő a macskákra panaszkodott.

Egy girhes, narancssárga cirmos élesen kitüremkedő bordákkal elsüvített Broussard mellett, megkerülte, a levegőbe szökkent, majd az egyik kuka tetején landolt, és fejest ugrott a korábban látott macskakonzervek közé.

– Srácok – mondtam.

Poole és Broussard visszafordult az ajtóból.

– A cica mancsai. Rászáradt vér volt rajtuk.

– Fúj! – húzta fel az orrát Helene.

– Maradjon itt – bökött rá Broussard. – Ne mozduljon, amíg nem szólunk, hogy bejöhet.

Helene a zsebébe nyúlt, és cigaretta után kotorászott.

– Nem kell kétszer mondaniuk.

Poole behajolt az ajtón, és beszagolt. Visszafordult Broussard-hoz, elfintorodott, és közben bólintott.

Angie és én melléjük léptünk.

– Luftballonok – közölte Broussard. – Van valakinél kölni vagy parfüm?

Angie-vel megráztuk a fejünket. Poole elővarázsolt a zsebéből egy kis üvegcse Aramist. Egészen addig abban a hitben éltem, hogy már rég nem gyártanak ilyet.

– Aramis? – kérdeztem. – Mi az, nem lehetett Brutot kapni?

Poole többször egymás után felvonta a szemöldökét.

– Mint ahogy legnagyobb sajnálatomra Old Spice-ot sem.

Körbeadta az üveget, és mind bekentük a felső ajkunkat, nem fukarkodva a kölnivel. Angie még egy zsebkendőt is átnedvesített vele. Szörnyű erősen csípte az orrunkat, de még mindig jobb volt, mintha tisztán kellene szagolnunk egy luftballont.

Luftballonnak azokat a holttesteket hívják egyes rendőrök, rohammentősök és orvosok, amelyeknél már régebb óta beállt a halál. Rögtön a hullamerevség után, amikor már elszabadulnak a gázok és a savak, a test felpuffad, felfúvódik, és még sok más rendkívül étvágygerjesztő dolgot csinál.

Olyan széles veranda fogadott minket, mint az autóm. Téli csizmák ragadtak rákövesedett sóréteggel egy tavaly februári újsághoz, mellettük egy felhasított fanyelű ásó, egy rozsdás grillsütő és egy zsák tele üres sörösdobozokkal. A vékony, zöld szőnyeg több helyütt kiszakadt, és macskák véres tappancsnyomai száradtak bele az anyagba.

Innen a nappaliba jutottunk, és az ablakokból beszűrődő fényhez egy lehalkított tévé ezüstös villódzása társult. A házban sötétség honolt, de az oldalsó ablakokon szürkés fény szivárgott át, ónos félhomályba vonva a szobákat, ami nem sokat dobott a nyomorúságos környezeten. A kazalszerű plüss padlószőnyegek nem passzoltak egymáshoz, mint amiket egy drogfüggő esztétikai érzékével válogattak össze. Sok helyen szabad szemmel is látszottak a hegygerincként felgyűrődő rojtok, ahol levágták és egymás mellé illesztették a szőnyegdarabokat. A falakat furnér falemezek borították, a mennyezetről hámlott a fehér festék. Egy kibelezett futont toltak a falhoz, és ahogy a szoba közepén állva fokozatosan hozzászokott a szemünk a szürkeséghez, észrevettem, hogy csillogó szempárok fénylenek fel a szétszaggatott matracról.

Halk elektromos zümmögés kúszott ki a futonból, mint amikor kabócák ciripelnek egy generátor körül, és a szempárok fűrészfogas vonalba sorakoztak.

Aztán támadásba lendültek.

Elsőre legalábbis így tűnt. Tucatnyi fülsértő miákolást követően karmolászótülekedő sereglet tódult felém, ahogy a macskák – sziámik, foltosak, cirmosak és egy Hemingway-cica – leszánkáztak a kanapéról, átugrottak a dohányzóasztalon, a plüss-szőnyegekre vetődtek, áttörtek a lábunk között, és az ajtó felé menet lepattantak a lábazatról.

– Szentséges szűzanyám! – szaladt ki Poole száján, és fél lábon félreugrott.

Hozzásimultam az ócska falhoz, aztán Angie is mellém lapult, és egy sűrű bundájú folyam siklott át a lábamon.

Broussard jobbra rándult, aztán balra, és zakója szegélyét csapkodta.

A macskák azonban nem ránk pályáztak. Hanem a napfényre.

Odakint Helene felsikoltott, amikor kiözönlöttek a nyitott ajtón.

– Basszuskulcs! Segítség!

– Na, mit mondtam? – rikoltozta egy hang, akiben felismertem a korábbi középkorú hölgyet. – Egy fertő. Egy istenverte fertő, ami megmételyezi Charlestown városát.

A házban hirtelen néma csend támadt, csak egy óra ketyegését hallottam a konyhából.

– Macskák – mondta Poole tömény undorral, és letörölte a homlokát egy zsebkendővel.

Broussard lehajolt felmérni a nadrágszára állapotát, leporolta a macskaszőrt a cipőjéről.

– A macskák okosak – rugaszkodott el a faltól Angie. – Jobbak a kutyáknál.

– A kutyák viszont odaviszik neked az újságot – vitatkoztam.

– A kutyák nem karmolják szét a kanapédat – csatlakozott Broussard.

– A kutyák nem zabálják meg a gazdájuk hulláját, amikor megéheznek – tette hozzá Poole. – A macskák viszont igen.

– Uhh – nyögött Angie. – Ez nem igaz, ugye?

Lassan átvonultunk a konyhába.

Amint beléptünk, meg kellett torpannom egy pillanatra, hogy levegőt kapjak, és tág orrcimpával beszívjam a felső ajkamra kent kölnit.

– A rohadt életbe – mondta Angie, és a zsebkendőjébe temette az arcát.

Egy meztelen férfit láttunk egy székbe kötözve. Egy nő térdelt a padlón úgy egy méterrel arrébb, állát a mellére ejtve, véres fehér hálóingének foszlányai a könyökéig lógtak, csuklóját és bokáját a háta mögött gúzsba kötötték. Mindkét holttest felfúvódott a gázoktól, és elfehéredett, akár a vulkáni hamu, miután a vér megszűnt lüktetni az ereikben.

A férfit hatalmas lövés érte a mellkasán, ami szétroncsolta a szegycsontját és a felsőtestét. A lyuk méretéből arra kellett következtetnem, hogy egy sörétes puskával tüzeltek rá közvetlen közelről. Poole-nak sajnos igaza volt a macskák étkezési szokásait és megkérdőjelezhető hűségét illetően. Nem csak a sörét harapott bele a fickó testébe. A puskalövés, az idő és a macskák együttes erővel véghezvitt rombolásának köszönhetően a férfi mellkasa úgy nézett ki, mintha belülről szétvágták volna egy sebészollóval.

– Az nem az, amire gondolok – bámult Angie a tátongó lyukra.

– Sajnálattal kell közölnöm – mondta Poole -, de az ott az úriember tüdeje.

– Hivatalosan is rosszul vagyok – közölte Angie.

Poole egy golyóstollal felemelte a férfi állát. Hátralépett.

– Hát szép jó napot, David!

– Martin? – lépett közelebb a testhez Broussard.

– Személyesen. – Poole elhúzta a tollat az álla alól, és megérintette sötét haját. – Cefetül nézel ki, David.

– David Martin – fordult felénk Broussard. – Más néven Töpszli David.

Angie a zsebkendőjébe köhögött.

– Nekem elég magasnak tűnik.

– Semmi köze a magasságához.

Angie a férfi ágyékára pillantott.

– Ó.

– Ez pedig minden bizonnyal Kimmie – lépett át Poole egy alvadt vértócsán a hálóinges nőhöz.

Felemelte a fejét a tollal.

– Jézusom! – szaladt ki a számon.

Egy fekete sebhely húzódott végig kisebbfajta szurdokként Kimmie nyakán.

Arcát fekete vércseppek pettyezték, a szeme meg fennakadt, mint aki kegyelemért könyörög, segítséget kér, vagy bizonyítékra vágyik, hogy nem ér véget minden a konyhában, és vár még rá valami.

Karján mély vágások éktelenkedtek, vastagon, feketévé alvadt vérrel, a vállán és kulcscsontján lévő lyukakban pedig elnyomott cigaretták égésnyomait fedeztem fel.

– Megkínozták.

Broussard bólintott.

– A barátja szeme láttára. „Mondd meg, hol van, vagy újra megvágom.” Meg ehhez hasonlók. – Megrázta a fejét. – Még sajnálom is. Kimmie normális volt kokós létére.

Poole hátralépett Kimmie holttestétől.

– A macskák nem nyúltak hozzá.

– Micsoda? – kérdezte Angie.

Poole Töpszli Davidre mutatott.

– Mint látja, Mr. Martinból alaposan belakmároztak. Kimmie-ből viszont nem.

– Ezzel mire céloz? – kérdeztem.

– Kimmie-t kedvelték – vont vállat Poole. – Töpszli Davidet meg nem. Kár, hogy a gyilkosok nem éreztek ugyanígy.

Broussard a társa mellé lépett.

– Gondolod, hogy Töpszli David felköhögte a zsákmányt?

Poole gyengéden visszaengedte Kimmie fejét a mellére, és csettintett a nyelvével.

– Egy kapzsi rohadék volt. – Hátranézett a válla felett. – Halottról csak jót vagy semmit, de... – Azzal vállat vont.

– Töpszli David és egy korábbi csaja néhány éve betörtek egy gyógyszertárba, kirámolták az összes Demerolt, Darvont, Valiumot, amit csak találtak. Na, mindegy, kiérkeznek a zsaruk, és Töpszli David meg a csaja kimenekülnek a hátsó ajtón, de le kell ugraniuk egy második emeleti tűzlépcsőről a sikátorba. A csaj kificamítja a

bokáját. Töpszli David annyira szereti, hogy leveszi a válláról a terhet, a lopott árut, és ott hagyja őt a sikátorban.

Először Nagy Dave Strand. Most Töpszli Dave Martin. Ideje leszokni arról, hogy Davidnek nevezzük a gyerekeinket.

Körbenéztem a konyhában. A padlólapokat feltépték, a spájz polcairól lesöpörték az ennivalókat; hegyekben álltak a földön a konzervek és az üres burgonyaszirmos zacskók. A mennyezetléceket levették, és a konyhaasztalra rakták, ahol megült rajtuk a fehér por. A sütőt és a hűtőt elhúzták a faltól. A szekrényajtók tárva-nyitva voltak.

Bárki is ölte meg Töpszli Davidet és Kimmie-t, minden jel szerint alapos munkát végzett.

– Be akarsz szólni a kapitányságra? – kérdezte Broussard.

Poole vállat vont.

– Mi lenne, ha előbb még egy kicsit körbeszaglásznánk?

Poole előkotort több pár vékony, műanyag kesztyűt a zsebéből. Különválogatta őket, majd szétosztotta Broussard, Angie és énköztem.

– Ez egy bűnügyi helyszín – figyelmeztetett engem és Angie-t Broussard. – Ne bolygassák meg.

A hálószoba és a fürdőszoba ugyanúgy fel volt forgatva, mint a konyha és a nappali. Mindent felborítottak, kirángattak, a padlóra szórtak. Jártam már drogfüggők lakásaiban, nagy többségükhöz képest ez sem volt látványosan rosszabb állapotban.

– A tévé – jelezte Angie.

Kidugtam a fejem a hálószobából, közben Poole kijött a konyhából, Broussard meg a fürdőszobából. Körbeálltuk Angie-vel a tévét.

– Nem jutott eszükbe, hogy hozzányúljanak.

– Talán mert be van kapcsolva – jegyezte meg Poole.

– És?

– Kicsit nehéz kétszáz lepedőt elrejteni odabent úgy, hogy közben minden működőképes maradjon – mondta Broussard. – Nem? Angie vállat vont, a képernyőre nézett, figyelte, ahogy Jerry Springer egyik vendégét lefogják a biztonságiak. Hangot adott rá.

Jerry Springer egyik vendége egy másikat ribinek, egy elképedt férfit meg szemét dögnek nevezett.

Broussard felsóhajtott.

– Kerítek egy csavarhúzót.

Jerry Springer sokatmondó pillantást vetett a közönségre. A közönség fújolt. Egy csomó szót kisípoltak.

– Ó, fasza! – szólalt meg mögöttünk Helene. – Most megy a Springer.

Broussard kilépett a fürdőszobából egy aprócska, vörös guminyelű csavarhúzóval.

– Ms. McCready – mondta -, meg kell kérnem, hogy várjon odakint.

Helene a tévére meredve leült a felszakított futon szélére.

– Az a nő még most is a macskák miatt óbégat. Azt mondja, hívja a rendőrséget.

– Mondta neki, hogy mi vagyunk a rendőrség?

Helene mélázva elmosolyodott, ahogy Jerry egyik női vendége be akart mosni egy másiknak. – Mondtam. Azt válaszolta, hogy akkor is kihívja őket.

Broussard megforgatta a csavarhúzót, és biccentett Angie-nek. Angie egy kisípolás közben kikapcsolta a tévét.

– Basszus! – mondta Helene. A levegőbe szagolt. – Büdös van bent.

– Kér egy kis kölnit?

Megrázta a fejét.

– A régi pasim trélerében sokkal büdösebb volt. Mindig kint hagyta ázni a piszkos zoknijait a mosogatóban. Na, annak aztán van szaga, én mondom.

Poole hátrabillentette a fejét, mint aki mondani készül valamit, de aztán lepillantott a nőre, meggondolta magát, és hangos, reménytelen sóhajt hallatott.

Broussard lecsavarozta a tévé hátulját, én segítettem félrehúzni.

Bekukucskáltunk.

– Valami? – kérdezte Poole.

– Kábelek, drótok, belső hangszórók, egy motor, képcső – sorolta Broussard.

Visszacsúsztattuk a hátsó panelt.

– Jól van, na! – mondta Angie. – Nem ez volt a nap legrosszabb ötlete.

– Nem hát – helyeselt felemelt kézzel Poole.

– De a legjobb sem – dörmögte a bajsza alatt Broussard.

– Tessék? – pördült felé Angie.

– Hmm? – villantotta rá Broussard millió dolláros mosolyát.

– Visszakapcsolnák? – szólalt meg Helene.

Poole összeszűkült szemmel meredt rá, és a fejét rázta.

– Patrick?

– Igen?

– Van itt mögöttünk egy hátsó kert. Kivinné oda Ms. McCreadyt, amíg mi végzünk idebent?

– Mi lesz a műsorommal? – kérdezte Helene.

– Majd én összefoglalom, miről maradt le – ajánlkoztam. – Ribi – mondtam. – Szemét dög – folytattam. – Síp – fejeztem be.

Helene bambán nézett rám, miközben kezet nyújtottam neki.

– Általában a felét sem értem annak, amit mond.

– Huhúú – feleltem.

Amikor a konyhához értünk, Poole azt mondta: – Csukja be a szemét, Ms. McCready.

– Miért? – hátrált el tőle egy kicsit Helene.

– Ne akarja látni, ami odabent van.

Mielőtt bármelyikünk megállíthatta volna, Helene előrehajolt, és a nyakát nyújtva elnézett Poole válla fölött.

Poole lemondó arcot vágott, és arrébb húzódott.

Helene belépett a konyhába, és megtorpant. Mögé álltam, vártam, hogy sikítson, elájuljon vagy térdre rogyjon, netán visszaszaladjon a nappaliba.

– Meghaltak? – kérdezte.

– Aha – mondtam. – Nagyon is.

Erre bement a konyhába, egyenesen a hátsó ajtó felé. Poole-ra néztem. Felvonta az egyik szemöldökét.

Ahogy Helene elhaladt Töpszli David mellett, egy pillanatra megállt, hogy a mellkasára bámuljon.

– Ez olyan, mint abban a filmben – mondta.

– Melyikben?

– Amelyikben azok az alienek kirobbannak az emberek testéből, meg csöpög róluk a sav. Mi is volt a címe?

– Alien.

– Igen, kirobbantak az emberek testéből. De mi volt a film címe?

Angie kiszaladt a helyi Dunkin’ Donutsba, aztán pár perccel később csatlakozott Helene-hez és hozzám a hátsó udvarban, amíg Poole és Broussard notesszel és fényképezőgéppel a kézben végigjárták a házat.

Az udvart alig lehetett udvarnak nevezni. A ruhásszekrényem is nagyobb volt ennél. Töpszli David és Kimmie kint tartott egy rozsdás fémasztalt és néhány széket, mi meg leültünk, és hallgattuk a környék hangjait, miközben a nap késő délutánba hajlott, és lehűlt a levegő – anyák szólongatták a gyerekeiket, az építőbrigád betonfúróval dolgozott az épület másik oldalán, néhány háztömbbel arrébb egy baseballmeccs zajlott.

Helene szívószállal itta a kóláját.

– Milyen kár. Rendes embereknek tűntek.

Belekortyoltam a kávémba.

– Hányszor találkozott velük?

– Csak akkor egyszer.

– Emlékszik bármi szokatlanra arról az estéről? – kérdezte Angie.

Helene gondolkodás közben tovább szürcsölte a kólát a szívószállal.

– Az a sok macska. Lépni nem lehetett tőlük. Az egyik megkarmolta Amanda kezét, a kis rohadék. – Ránk mosolygott. – Már a macska.

– Szóval Amanda bent volt magával a házban.

– Asszem. – Vállat vont. – Persze.

– Csak mert a múltkor nem volt biztos benne, hogy nem hagyta-e a kint a kocsiban.

Megint vállat vont, és ellenálltam a késztetésnek, hogy megragadjam a vállát, és erőszakkal lenyomjam.

– Valóban? Hát, amíg eszembe nem jutott, hogy megkarmolta a macska, nem is voltam biztos benne. Nem, bent volt a házban.

– Másra nem emlékszik? – Angie az asztalon dobolt az ujjaival.

– Kedves volt.

– Kicsoda, Kimmie?

Rám mutatott, és elmosolyodott.

– Jaja. Így hívták: Kimmie. Kedves volt. Bevitt engem és Amandát a hálószobájába, és megmutogatta a képeket, amiket Disney Worldben készített.

Amanda totál be volt tőle zsongva. A hazafelé úton végig az ment, hogy „Anyu, elmegyünk megnézni Mikit és Minnit? Elmegyünk a Disney Worldbe?” – Felhorkantott. – Kölykök. Mintha lenne rá pénzem.

– Kétszázezer dollár volt magánál, amikor bement abba a házba.

– De az Ray bulija volt. Mármint, egyedül nem nyúlnék le egy olyan eszelőst, mint Cheese Olamon. Ray azt mondta, később majd osztozik velem. Korábban sosem

hazudott nekem. Gondoltam, ez az ő bulija, főjön az ő feje, ha Cheese tudomást szerez róla. – Újabb vállrándítás.

– Cheese-t régről ismerem – mondtam.

– Komolyan?

Bólintottam.

– Chris Mullent is. Együtt utánoztuk Babe Rutht, lebzseltünk a sarkon, és így tovább.

– Most szívat? – vonta fel Helene a szemöldökét.

– Esküszöm – emeltem fel a kezem. – És Cheese, Helene, tudja, mit tenne, ha azt gondolná, hogy valaki lenyúlta a pénzét?

Helene felemelte a papírpoharát, aztán visszarakta.

– Nézze, mondtam már, hogy Ray volt a hunyó. Én nem csináltam semmit, csak besétáltam vele abba a motelszobába, és...

– Cheese... és ez a gyerekkorunkban történt, lehettünk úgy tizenöt évesek... egy este meglátta, hogy a barátnője egy másik pasival szemez. Összetört egy sörösüveget egy villanypóznán, és elvágta vele a lány arcát, és letépte az orrát, Helene. Ilyen volt Cheese tizenöt évesen. Mit gondol, ma milyen lehet?

Addig szívta a szívószálát, amíg a levegő meg nem csörgette a jégkockákat a pohár alján.

– Ray bul...

– Azt hiszi, álmatlan éjszakákat fog okozni Cheese-nek, ha megöli a lányát? – szólalt meg Angie. – Helene. – Átnyúlt az asztal felett, és megragadta Helene csontos csuklóját. – Azt hiszi?

– Cheese? – bicsaklott meg Helene hangja. – Maguk szerint köze lehet Amanda eltűnéséhez?

Angie harminc teljes másodpercig meredt rá, aztán megrázta a fejét, és elengedte a csuklóját.

– Helene, hadd kérdezzek valamit.

Helene a csuklóját dörzsölve a poharára nézett.

– Igen?

– Melyik kibaszott bolygóról jött egész pontosan?

Helene ezután egy darabig meg sem mukkant.

Az ősz technicolorban rúgta körülöttünk az utolsókat. Rikító citromsárga és lángvörös, polírozott narancssárga és rozsdabarna színek festették be az ágakról lehullt, fűben tornyosuló faleveleket. A múlandóság vibráló aromája, ami csak és kizárólag az ősz sajátja, hullámosra gyűrte a pengeéles szelet, amely áthasított a ruháinkon, amitől befeszültek az izmaink és tágra nyílt a szemünk. Az elmúlás sehol nem jelentkezik oly látványosan és büszkén, mint az októberi New Englandben. A nap a reggel óta fenyegetően gomolygó viharfelhők mögül kitörve vakító, fehér fényben fürdő alakzatokká változtatja az ablaküvegeket, az apró udvart övező, téglából épült sorházakat pedig füstös, a sötétebb levelekkel harmonizáló árnyalatba vonja.

Ez az elmúlás azonban nem egyenlő a halállal, gondoltam. A halál közvetlenül a hátunk mögött van. A halál Töpszli David és Kimmie lelakott konyhája. A halál fekete vért és hűtlen, a gazdájukból lakmározó macskákat jelent.

– Helene – törtem meg a csendet.

– Igen?

– Mialatt bent voltak a szobában Kimmie-vel, és a Disney Worldös fotókat nézegették, hol volt Töpszli David és Ray? Helene szája bizonytalanul szétnyílt.

– Gyorsan – sürgettem. – Kapásból. Ne gondolkozzon.

– A hátsó udvaron – mondta Helene.

– A hátsó udvaron – mutatott Angie a földre. – Itt. Helene bólintott.

– Rálátott Kimmie hálószobájából az udvarra? – kérdeztem.

– Nem. Le volt húzva a redőny.

– Akkor honnan tudja, hogy idekint voltak?

– Ray cipője sáros volt, amikor eljöttünk – idézte fel lassan Helene. – Ray sok szempontból elhanyagolt. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette a karomat, mint aki az egyik legbensőbb titkát készül megosztani velem. – De a cipőjét, azt rendben tartja.

11 LKétszáz + Hidegvér = Gyerek – El kétszáz? – kérdezte Angie.

– Kétszáz lepedő – mondta halkan Broussard.

– Hol találta ezt az üzenetet? – kérdeztem.

Hátranézett a válla felett a házra.

– Szorosan összetekerve, Kimmie csipkés harisnyájának övébe tűzve. Gondolom, figyelemfelkeltésnek szánták.

A hátsó kertben álltunk.

– Itt van – mutatott Angie egy kis földhalomra egy elszáradt, korhadt szilfa alatt.

A talajt frissen forgatták meg, egyedül ez a bucka emelkedett ki az amúgy tükörsima telken.

– Elhiszem, Ms. Gennaro – mondta Broussard. – Akkor most hogyan tovább?

– Kiássuk – javasoltam.

– Meg lefoglaljuk, és nyilvánosságra hozzuk a létét – folytatta Poole. – A sajtón keresztül összefüggésbe hozzuk Amanda McCready eltűnésével.

Körbehordoztam a tekintetem a szikkadt füvön, a fűszálakra göndörödő burgundiszínű faleveleken.

– Egy ideje már senki nem nyúlt ehhez a kerthez – állapítottam meg.

Poole bólintott.

– Következtetés?

– Ha tényleg itt ásták el a pénzt – mutattam a buckára -, akkor Töpszli David hallgatott róla, még úgy is, hogy a szeme láttára kínozták halálra Kimmie-t.

– Töpszli Davidet soha nem lehetett azzal vádolni, hogy a Békehadtestbe való – jegyezte meg Broussard.

Poole a fához sétált, terpeszállásban a bucka fölé állt, és lenézett rá.

Bent a házban Helene a nappaliban ült, négy méterre két puffadó holttesttől, és tévézett. A Springer véget ért, és a helyébe Gerardo, Sally, vagy valamelyik másik porondmester lépett, hogy a kolompját rázva felvonultassa a cirkuszi torzszülöttek legújabb garmadáját. A vallomás nyilvános „terápiája”, a „trauma” szó jelentésének folyamatos felhígítása, a pódiumról a vakvilágba ordibáló barmok vég nélküli áradata.

Helene-t a jelek szerint nem zavarta a dolog. Csupán a szagra panaszkodott, és megkérdezte, nem nyithatnánk-e ablakot. Senki nem tudott meggyőző ellenérvet felhozni, és miután kinyitottuk az ablakot, magára hagytuk Helene-t. Arca az ezüstösen vibráló fényben fürdött.

– Vagyis mi ezzel végeztünk – állapította meg Angie csendes, meglepett szomorúsággal a hangjában, hirtelen szembesülve azzal a pangó érzéssel, ami a kurtán véget érő ügyeknél lép fel.

Ahogy végiggondoltam, ez most már emberrablás volt, váltságdíj követelésével és indítékkal rendelkező, logikus gyanúsítottakkal. Az FBI átveszi majd az irányítást, mi meg ugyanúgy a hírekből követhetjük az ügy alakulását, ahogy az összes többi tévéfüggő az államban, arra várva, hogy Helene mikor megy el Springer műsorába a többi szülővel, akik elkótyavetyélték a gyereküket.

Kezet nyújtottam Broussard-nak.

– Angie-nek igaza van. Élmény volt együtt dolgozni magukkal.

Broussard megrázta a kezem, és bólintott, de nem mondott semmit. Poole-ra nézett.

Poole a cipőjével böködte a kis földpúpot, s közben Angie-t figyelte.

– Végeztünk – mondta neki Angie -, nem igaz?

Poole egy kis ideig állta a pillantását, aztán visszanézett az apró buckára.

Pár percig senki sem szólalt meg. Tudtam, hogy mennünk kellene. Angie is tudta, hogy mennünk kellene. Mégis maradtunk, mintha minket is elültettek volna abba a hátsó kertbe az elszáradt fa mellé.

Hátranéztem a mögöttünk lévő ocsmány házra, és ráláttam Töpszli David fejére, valamint a szék tetejére, amihez hozzákötözték. Vajon érzékelte, ahogy a szék ócska fonott háttámlája a meztelen lapockájához dörzsölődik? Az lehetett az utolsó érzés, ami eljutott a tudatáig, mielőtt a sörétlövés feltépte a mellkasüregét, mintha a csont és a hús selyempapírból lett volna? Vagy inkább az, ahogy a vér megkötözött csuklójába pumpál, ujjai elkékülnek és érzéketlenné válnak?

Azok az emberek, akik élete utolsó napján vagy estéjén betörtek ebbe a házba, tudták, hogy végezni fognak Kimmie-vel és Töpszli Daviddel. Az ott a konyhában profi kivégzés volt. Kimmie torkát azért vágták el, hogy még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tegyenek Töpszli David szóra bírására, ám mindez elővigyázatosságot is feltételezett.

Igaz, a szomszédok a lövések hangját szinte mindig valami másnak tudják be: biztos visszagyújtott egy autó kipufogója, illetve puskalövés esetén: lerobbant egy motor, vagy eldőlt és a padlóra zuhant egy vitrin. Főleg, ha a dördülés drogdílerek vagy kábszerhasználók házából jön, akiktől megszokták, hogy éjszakánként furcsa zajok szűrődnek ki.

Senki nem akarja azt hinni, hogy tényleg lövést hallott, tényleg tanúja – még ha csak fültanúja is – volt egy gyilkosságnak.

A gyilkosok tehát csendben és gyorsan végeztek Kimmie-vel, valószínűleg figyelmeztetés nélkül. Ami viszont Töpszli Davidet illeti – jó darabig rászegezték azt a sörétes puskát. Azt akarták, hogy lássa a ravaszra fonódó ujjat, hallja, ahogy az ütőszeg rácsap a töltényhüvelyre, és kattanva elsül a fegyver. És ezek az emberek tartották fogva Amanda McCreadyt.

– Ki akarják cserélni a kétszázezer dollárt Amandára – mondta Angie.

Hát elhangzott. Amit már öt perce tudtam. Amit Poole és Broussard vonakodott szavakba önteni. A rendőri protokoll mindent felborító megsértése.

Poole az elszáradt fa törzsét tanulmányozta. Broussard cipője orrával felemelt egy vörös falevelet a zöld fűből.

– Ugye? – mondta Angie.

Poole felsóhajtott.

– Jobb szeretném, ha az emberrablók nem egy újságpapírokkal vagy megjelölt bankókkal kitömött aktatáskát nyitnának ki, és nem ölnék meg a kislányt, mielőtt elkaphatnánk őket.

– Korábbi tapasztalatból beszél? – tudakolta Angie.

– Volt rá példa olyan ügyekben, amiket átadtam az FBI-nak – mesélte Poole. – Ugyanis erről van itt szó, Ms. Gennaro. Az emberrablás szövetségi bűntett.

– Ha szövetségi szintre visszük az ügyet – vette át a szót Broussard -, a pénz megy a bizonyítékraktárba, és a szövetségiek fognak tárgyalni, mert akkor kedvükre villoghatnak az eszükkel.

Angie kibámult az apró udvarra, a drótkerítés túloldaláról áthulló, fonnyadó ibolyaszirmok növekvő kupacára.

– A szövetségiek kihagyásával akarnak tárgyalni az emberrablókkal.

Poole zsebre vágta a kezét.

– Túl sok halott gyermeket találtam már szekrényekben, Ms. Gennaro.

Angie Broussard-ra nézett.

– És maga?

– Én ki nem állhatom a szövetségieket – mosolyodott el Broussard.

– Ha ez balul sül el, elveszíthetik a nyugdíjukat, srácok. Vagy még annál is rosszabb.

Az udvar másik oldalán egy férfi kilógatott egy szőnyeget a harmadik emeleti ablakából, és püfölni kezdte egy hokiütővel, aminek hiányzott a pengéje. A por dühös, tiszavirág-életű felhőkben szállt fel, és a férfi tovább porolta a szőnyeget, látszólag tudomást sem véve rólunk.

Poole leguggolt, és kitépett egy fűszálat a bucka mellől.

– Emlékeznek a Jeannie Minelli-esetre? Néhány évvel ezelőtt történt.

Angie és én vállat vontunk. Szomorú, hogy mennyi borzalmas dolgot elfelejt az ember.

– Kilencéves kislány – segített Broussard. – Biciklizés közben tűnt el Sommervilleben.

Bólintottam. Most már derengett valami.

– Mi találtuk meg, Mr. Kenzie, Ms. Gennaro. – Poole az ujjai közé fogott egy fűszálat, és lecsippentette a végét. – Egy hordóban. Cementbe áztatva. A cement még nem kötött meg, mert az észlények, akik megölték, rossz arányban keverték a cementhez a vizet. – Összecsapta a tenyerét, hogy leporolja róla a földet vagy a virágport, vagy csak azért, mert úgy tartotta kedve. – Megtaláltuk egy kilencéves gyerek holttestét egy hordó vizes cementben lebegve. – Felállt. – Kellemesen hangzik?

Broussard-ra néztem. Az emléktől elsápadt az arca, és remegések futottak végig a karján, míg végül a zsebébe mélyesztette a kezét, és az oldalához szorította a könyökét.

– Nem – feleltem -, de ha ez balul sül el, akkor...

– Mi lesz? – vágott közbe Poole. – Elesek a juttatásaimtól? Nemsokára nyugdíjba megyek, Mr. Kenzie. Látta már, mire képes a rendőri szakszervezet azokkal, akik megpróbálják elvenni egy harmincéves szolgálattal rendelkező, kitüntetett rendőrtiszttől a nyugdíját? – Poole az ujját rázta felénk. – Olyan, mintha éhkoppon lévő kutyák támadnának egy férfi golyóira aggatott hússzeletre. Nem egy szép látvány.

Angie halkan felnevetett.

– Maga aztán nem semmi, Poole.

Poole megérintette a vállát.

– Én egy kiszolgált vénember vagyok három exfeleséggel, Ms. Gennaro. Nem érek semmit. De szeretnék úgy leszerelni, hogy az utolsó ügyem győzelemmel zárul.

Kis szerencsével, egy füst alatt még Chris Mullent is lekapcsolhatom, és bebiztosíthatom, hogy Cheese Olamon jó sokáig börtönben maradjon.

Angie Poole kezére nézett, majd fel az arcára.

– És ha elszúrja?

– Akkor halálra iszom magam. – Poole levette Angie válláról a kezét, és végigsimított sörtés haján. – Olcsó vodkával, mert arra futja egy zsaru nyugdíjából.

Ez így megfelel?

Angie elmosolyodott.

– Teljesen, Poole. Teljesen.

Poole a szőnyegét poroló fickóra lesett a válla fölött, aztán megint ránk nézett.

– Mr. Kenzie, észrevette azt a kerti ásót a tornácon?

Bólintottam. Poole mosolygott.

– Ó – mondtam. – Értem.

Visszamentem a házon keresztül, és felkaptam az ásót. Ahogy visszafelé átmentem a nappalin, Helene hangját hallottam.

– Megyünk lassan?

– Nemsokára.

Az ásóra és a kezemre húzott műanyag kesztyűre bámult.

– Megtalálták a pénzt?

– Talán – vontam vállat.

Bólintott, és a tévé felé fordult. Újra elindultam, és a hangja a konyhaajtóban állított meg.

– Mr. Kenzie?

– Igen?

A tévéképernyő fényében szikrázott a szeme, a macskákéra emlékeztetett.

– Nem fogják bántani. Ugye, nem?

– Úgy érti, Chris Mullen és a többiek Cheese Olamon bandájából?

Bólintott.

A tévében egy nő azt mondta egy másik nőnek, hogy tartsd távol magad a lányomtól, te leszbika. A közönség fújolt.

– Ugye, nem? – Helene le sem vette a szemét a tévéről.

– De igen – feleltem.

Hirtelen felém kapta a fejét.

– Nem lehet. – Megrázta a fejét, mintha ezzel valóra válthatná a kívánságát.

Azt kellett volna mondanom neki, hogy csak vicceltem. Hogy Amanda rendben lesz. Hogy haza fog kerülni, és minden visszatér a rendes kerékvágásba, Helene pedig újra elkábíthatja magát a tévével, a piával, a heroinnal, meg az összes többi narkotikummal, amivel begubózott, hogy ne kelljen látnia, milyen szemét tud lenni a világ.

A lánya azonban odakint volt valahol, magányosan és rettegve, egy radiátorhoz vagy egy ágylábhoz bilincselve, szája szigszalaggal körbetekerve, hogy ne tudjon zajt csapni. Vagy meghalt. És ez részben azért történt, mert Helene csak a saját vágyainak kielégítésével törődött, és csökönyösen elhitette magával, hogy azt tehet, amit csak akar, és nem lesz semmi következménye, nem lép fel egyenlő nagyságú, ellentétes irányú erő.

– Helene – szólítottam meg.

Rágyújtott egy cigarettára, és a gyufa feje többször körbetáncolta a célpontot, mielőtt a dohány meggyulladt volna.

– Mi van?

– Kezd már végre leesni a tantusz?

A tévére nézett, aztán rám, szeme nedves és rózsaszín volt.

– Mi van?

– A lányát elrabolták. Amiatt, amit ellopott. A fogvatartói leszarják, mi lesz vele. És az is lehet, hogy nem adják vissza.

Két könnycsepp csorgott le Helene arcán, és letörölte őket a csuklójával.

– Tudom – mondta ismét a tévére figyelve. – Nem vagyok hülye.

– De igen – feleltem, és kisétáltam a hátsó udvarra.

Körbeálltuk a buckát, hogy eltakarjuk a szomszédos sorházak elől. Broussard benyomta az ásót a talajba, és többször megforgatta, mielőtt előbukkant volna egy zöld műanyag zacskó összefogott teteje.

Broussard még ásott egy keveset, aztán Poole körülnézett, lehajolt, megrántotta a zacskót, és kiszabadította a gödörből.

Még csak nem is kötöttek gumit a zacskóra, csupán párszor megtekerték. Poole hagyta kitekeredni a kezében; a zöld műanyag zizegett, ahogy a zacskó nyakánál kisimultak a gyűrődések, és kiszélesedett. Poole a földre ejtette, mire szétnyílt a teteje.

Egy rakás pénz tárult a szemünk elé, főleg százasok és ötvenesek, régi, puha bankjegyek ömlesztve.

– Ez jó sok pénz – mondta Angie.

Poole megrázta a fejét.

– Ez itt, Ms. Gennaro, Amanda McCready.

Mielőtt Poole és Broussard kihívta a helyszínelőket és a halottkémet, kikapcsoltuk a tévét a nappaliban, és felvázoltuk a helyzetet Helene-nek.

– Ki fogják cserélni a pénzt Amandára – foglalta össze Helene.

Poole bólintott.

– És életben lesz.

– Bízunk benne.

– Még egyszer, mit is kell csinálnom?

Broussard lassan leguggolt elé.

– Csinálnia nem kell semmit, Ms. McCready, csupán döntenie, most rögtön. Mi négyen – mutatott körbe – történetesen azon a véleményen vagyunk, hogy ez lehet a helyes megközelítés. Ha viszont a főnökeim megtudják, hogy ily módon tervezek eljárni, felfüggesztenek vagy kirúgnak. Érti?

Félig-meddig bólintott.

– Ha elmondja másoknak, akkor le akarják majd tartóztatni Chris Mullent.

– Valószínűleg – bólintott Broussard. – Vagy az FBI az emberrabló elfogását a lánya biztonsága elé fogja helyezni. Szerintünk.

Megint egy félbemaradt bólintás következett, mintha Helene álla lefelé menet folyton egy láthatatlan gátba ütközött volna.

– Ms. McCready – vette át a szót Poole -, a lényeg az, hogy ez az ön döntése. Ha azt akarja, azonnal bejelentjük az egészet, átadjuk a pénzt, és a profikra bízzuk az ügyet.

– Másokra? – nézett Helene Broussard-ra.

A férfi megérintette a kezét.

– Igen.

– Nem akarok másokat. Nem... – Kissé bizonytalanul felállt. – Mit kell tennem, ha a maga módszerét követjük?

– Hallgatnia. – Broussard is felállt. – Ne beszéljen a sajtónak vagy a rendőrségnek. Még Lionelnek és Beatrice-nek se mondja el, mi a helyzet.

– Beszélni fognak Cheese-zel? – kérdezte.

– Igen, valószínűleg ez lesz a következő lépésünk – válaszoltam.

– Úgy fest, jelenleg Mr. Olamonnál a labda – tette hozzá Poole.

– És mi lenne, ha, tudom is én, követnék Chris Mullent? Talán a tudta nélkül elvezetné magukat Amandához.

– Ezen is rajta leszünk – biztosította Poole. – De az a sanda gyanúm, hogy számítani fognak rá. Biztosan jól elrejtették Amandát.

– Üzenem neki, hogy sajnálom.

– Kinek?

– Cheese-nek. Adják át neki, hogy nem akartam rosszat. Én csak szeretném visszakapni a gyerekemet. Mondják meg neki, hogy ne bántsa. Megtennék a kedvemért? – Broussard-ra nézett.

– Hogyne.

– Éhes vagyok – közölte Helene.

– Veszünk önnek valami...

A fejét rázva félbeszakította Poole-t.

– Nem én. Nem én. Ezt mondta Amanda.

– Micsoda? Mikor?

– Amikor aznap este ágyba dugtam. Ezt mondta nekem utoljára: „Anyu, éhes vagyok.” – Helene elmosolyodott, de a szeme könnybe lábadt. – Azt válaszoltam: „Ne aggódj, kicsim. Majd reggel eszel valamit.”

Senki nem mondott semmit. Vártuk, hogy összeomlik-e.

– Úgy értem, biztos megetették, nem? – Rendületlenül mosolygott, miközben könnyek csorogtak az arcán. – Nem éhezik még most is, ugye nem? – Rám nézett. – Ugye nem?

– Nem tudom – feleltem.

12 Cheese Olamon egy százkilencven centi magas, kétszáz kilós, sárga hajú skandináv volt, aki valamiért abban a tévhitben élt, hogy fekete.

Bár járás közben liftezett a teste, és a divattal kapcsolatos stílusérzéke a túlsúlyos emberek által világszerte favorizált gyapjú vagy vastag pamut melegítőfölső felé tendált, hatalmas hiba lett volna Cheese-t kedélyes kövér fickónak nézni, vagy testtömege miatt lassúsággal megbélyegezni.

Cheese sokat mosolygott, és bizonyos emberek társaságában nagyon is valódi boldogság fogta el. És annak ellenére, hogy idejétmúlt, pszeudo-Shaft dumájától általában mindenki kínosan feszengett, volt benne valami különösen megnyerő és ragályos. Az ember figyelte, ahogy beszél, és azon tűnődött, vajon azért vette-e fel ezt a szlenget – amit a való életben a Fred Williamson/Antiono Vargas opusokon kívül vagy a feketék és a fehérek közül is csak nagyon kevesen beszéltek -, mert félreértelmezve ugyan, de ezzel akarta kifejezni a fekete gettókultúra iránti vonzalmát, vagy elborult agyú rasszizmusból tette, vagy a kettő együtt. Így vagy úgy, de néha baromi jópofa tudott lenni. Ám én azt a Cheese-t is ismertem, aki egy este olyan higgadt rosszindulattal nézett egy fickóra egy bárban, hogy tudni lehetett: a pasas várható élettartama abban a pillanatban csökkent le másfél percre. Ismertem azt a Cheese-t, aki olyan vézna és szétdrogozott lányokat futtatott, akik elbújhattak volna egy baseballütő mögé, elvette tőlük a pénzkötegeket, miközben behajoltak a kocsijába, megpaskolta a csontos seggüket, aztán visszaküldte őket dolgozni. És hiába állta a köröket a bárban, hiába nyomott a legatyásodott alkeszekhez ötmeg tízdollárosokat, majd vitte el őket egy kínai étterembe, hiába osztogatott pulykákat karácsonykor a környékbeli szegényeknek, nem tudta feledtetni azokat a folyosókon meghalt drogosokat, akiknek a karjából még kilógott a tű; a fiatal nőket, akik látszólag egyik napról a másikra vérző ínyű, megtört öregasszonyokká váltak, és metróaluljárókban koldultak azért, hogy ki tudják fizetni a HIV-kezeléseket; valamint azokat a halottakat, akiknek a nevét saját kezűleg törölte ki a következő évi telefonkönyvből. Öröklött és tanult defektjének köszönhetően Cheese az általános iskolában szinte végig alacsony és beteges volt; bordái kitüremkedtek rongyos fehér pólója alól, akár egy öregember ujjai; néha olyan heves köhögőroham tört rá, hogy elhányta magát.

Ritkán beszélt. Nem emlékszem, hogy lettek volna barátai, és míg a legtöbben Adam12 tévésorozatos és barbie-s kistáskában vittük az ebédet, Cheese a magáét egy barna papírzacskóban hordta, amit ebéd után gondosan összehajtogatott, és hazavitt, hogy legközelebb újra használhassa.

Az első években a szülei minden reggel elkísérték az iskolaudvar kapujáig.

Idegen nyelven beszéltek hozzá, és nyers hangjuk elhallatszott az udvarig, miközben a fiuk haját vagy sálját igazgatták, és a gombokkal babráltak súlyos posztókabátján, mielőtt útjára engedték volna. Visszasétáltak a sugárúton, mint két óriás. Mr. Olamon egy szatén Fedora kalapot viselt – egy megtépázott narancssárga toll volt a szalag mögé tűzve -, amely már legalább tizenöt éve kiment a divatból, nyakát kissé behúzta, mint aki arra számít, hogy gúnyos megjegyzéseket vagy szemetet vágnak hozzá és a feleségéhez a második emeleti erkélyekről. Cheese figyelte őket, amíg el

nem tűntek szem elől, és összerezzent, ha az édesanyja megállt, hogy felhúzza lecsúszott zokniját vastag bokájára.

Nem tudom, miért, de a Cheese-ről és a szüleiről megmaradt emlékeim a kora téli szablyaéles napfényben rekedtek: pillanatképek egy ronda kisgyerekről egy félig befagyott tócsákkal pecsételt iskolaudvar szélén, amint a gigantikus, görnyedt vállú, reszkető fekete fák alatt elballagó szüleit figyeli.

Cheese-t gyakran szapulták a nála alig észrevehető, de a szülei beszédéből sokkal inkább kiérezhető tájszólása miatt, és verték meg falusi öltözékéért és bőre színéért, melynek szappanszerű, sárgás fénye romlott sajtra emlékeztette a gyerekeket. Innen kapta a nevét is: Cheese, a Sajt.

Cheese hetedikbe járt a St. Bart’sban, amikor az apja, egy előkelő brookline-i magániskola gondnoka ellen vádat emeltek, mert fizikailag bántalmazott egy tízéves gyereket, amiért az a padlóra köpött. A gyereknek, a Városi Közkórházban dolgozó idegsebész és harvardi vendégprofesszor fiának eltört az egyik karja és az orra Mr. Olamon néhány másodpercig tartó villámtámadása alatt, és szigorú büntetést helyeztek kilátásba. Cheese ugyanebben az évben öt hónap alatt huszonöt centit nőtt.

A következő évben – apja elítélésének és a háromtól hat évig terjedő börtönbüntetése kiszabásának évében – Cheese kigyúrta magát.

Tizennégy év megszégyenítést dolgozott bele az izomkötegekbe, tizennégy év csúfolódást és jelentéktelen akcentusának majmolását, tizennégy év megalázottságot és felgyülemlett dühöt formált át forró, elmeszesedett, epés rosszindulatú ágyúgolyóvá a gyomrában.

Cheese Olamon Nagy Visszavágásának ideje a nyolcadik osztály és a középiskolai első osztály közti nyáron jött el. Gyerekek fordultak be az utcasarkon, és kaptak pleknit, hogy a járdáról felnézve Cheese egyik negyvenhatos cipőjét lássák a bordáikra taposni. Karok és orrok törtek el, Carl Cox – Cheese egyik legrégibb és legkönyörtelenebb kínzója – fejére pedig egy követ dobott egy harmadik emeleti tetőről, amely – többek között – leszakította fél fülét, és amitől élete végéig furán beszélt.

Nem csak a fiúk kaptak a St. Bart’s-i végzős osztályunkból; jó pár tizennégy éves lány is befáslizott orral vagy letört fogaik rendbehozatalával töltötte a nyarat.

Cheese már akkor is tudta, hogyan szemelje ki okosan a célpontjait. Azok, akikről jogosan azt feltételezte, hogy nincs elég vér a pucájukban, sem pedig elég erejük ahhoz, hogy később bosszút álljanak rajta, láthatták az arcát a bántalmazás közben; azok viszont, akikkel a lehető legdurvábban bánt el, és éppen ezért a leginkább fennállt a lehetősége annak, hogy szólnak a rendőrségnek vagy a szüleiknek, az égvilágon semmit sem láttak.

Cheese bosszújától többen is megmenekültek, köztük Phil, Angie és jómagam, mert mi soha nem kínoztuk – már csak azért sem, mert mindannyiunknak volt legalább egy ódivatú emigráns szülője. Cheese ezenkívül Bubba Rogowskit is békén hagyta. Nem emlékszem, hogy Bubba valaha is szórakozott volna Cheese-zel, de ha szórakozott is, Cheese-nek volt annyi sütnivalója, hogy tudja: ha háborúra kerülne a sor, Cheese volna a német hadsereg, Bubba meg az orosz tél. Úgyhogy Cheese megmaradt azon a fronton és azoknál a csatáknál, amiket garantáltan meg tudott nyerni.

Hiába lett jóval nagyobb, körmönfontabb, veszélyesebb és pszichotikusabb Cheese az azóta eltelt évek alatt, Bubba Rogowski jelenlétében már-már behízelgően viselkedett, és egészen addig jutott a puncsolásban, hogy személyesen etette és ápolta Bubba kutyáit, amikor ő a tengerentúlon fegyvernepperkedett.

Tipikus Bubba. A minket rettegésben tartó emberek etetik a kutyáit.

– „Az anyát a tárgyalt személy tizenhét éves korában pszichiátriai intézetbe zárják” – olvasta fel Broussard Cheese Olamon aktáját, miközben Poole a Walden Tavi Természetvédelmi Körzet mellett hajtott a Concord Fegyintézet felé. – „Az apa egy évvel később szabadul a Norfolkból, eltűnik.”

– A rossz nyelvek szerint Cheese megölte – mondtam. A hátsó ülésen terpeszkedtem az ablaknak dőlve, miközben Concord felséges fái elsuhantak mellettünk.

Miután Broussard és Poole jelentette a Töpszli Davidnél felfedezett kettős gyilkosságot, Angie meg én elvittük a zsák pénzt, és hazafuvaroztuk Helene-t Lionel házába. Kitettük, majd Bubba raktárához mentünk.

Bubba délután kettőkor szokott aludni, és amikor ajtót nyitott egy tűzvörös japán kimonóban, elborult kerubarcán kissé ingerült ábrázattal fogadott minket.

– Miért vagyok ébren? – kérdezte.

– Szükségünk van a széfedre – felelte Angie.

– Nektek is van – vetett rám sötét pillantást Bubba.

Felnéztem, egyenesen a szemébe.

– A miénket nem védi aknamező.

Bubba kinyújtotta a kezét, és Angie beletette a zacskót.

– Mi van benne? – kérdezte.

– Kétszáz rugó.

Bubba bólintott, mintha azt mondtuk volna: a nagyi családi ékszerei. Akár azt is állíthattuk volna, hogy bizonyíték a földönkívüliek létezésére, arra is ugyanez lett volna a reakció. Hacsak nem tud az ember leszervezni neki egy randit Jane Seymourral, Bubbát nehéz lenyűgözni.

Angie elővette a Corwin Earle-ről, Leon és Roberta Trettről készült fotókat a táskájából, és legyezőként szétterítette Bubba álmos arca előtt.

– Felismered bármelyiküket?

– Azt a büdös kurva!

– Ismered? – kérdezte Angie.

– He? – Megrázta a fejét. – Nem. De az a szőrös bula jó nagyra nőtt!

Felegyenesedve jár, meg minden?

Angie sóhajtott, és visszatette a képeket a táskájába.

– A másik kettő ült – mondta Bubba. – Soha nem láttam őket, de az ilyet ránézésre meg lehet állapítani. Ásított, bólintott, és bevágta az orrunk előtt az ajtót.

– Nem is az egyéniségét hiányoltam, amíg börtönben volt – állapította meg Angie.

– Hanem a szívélyes eszmecseréket – fejeztem be.

Angie kidobott a lakásomnál, ahol megvártam Poole-t és Broussard-t, Angie pedig elvezetett Chris Mullen társasházáig, hogy elkezdje a megfigyelést. Önként

jelentkezett a feladatra, mert nem szívesen látogatott el férfibörtönökbe. No meg, Cheese mindig furán viselkedett a jelenlétében, elpirult, és arról kérdezgette, kivel randizgat mostanság. Jómagam azért tartottam Poole-lal és Broussard-ral, mert így elvileg ismerős arcot láthat, és Cheese-t alapesetben nem arról ismerték, hogy túlzottan együttműködő lenne a kék egyenruhásokkal.

– 1986: gyanúsított bizonyos Jo Jo McDaniel halálában – mondta Broussard, ahogy felfelé kanyarogtunk a 2-es úton.

– Cheese mentora a drogbizniszben – mondtam.

Broussard bólintott. – 1991: gyanúsított Daniel Caleb eltűnésével és feltételezett meggyilkolásával kapcsolatban.

– Erről nem hallottam.

– Könyvelő. – Broussard lapozott egyet. – Állítólag jó néhány kétes figurának csalt számadásokat.

– Cheese könyékig a mézescsuporban kapta rajta.

– Úgy fest a helyzet.

Poole elkapta a pillantásom a visszapillantó tükörben.

– Érdekes kapcsolatot ápol az alvilági elemekkel, Patrick.

Kihúztam magam.

– Ejnye, Poole, ezzel vajon mire céloz?

– Cheese Olamonnal és Chris Mullennel barátkozik – mondta Broussard.

– Nem a barátaim. Csak együtt nőttem fel velük.

– Nem együtt nőtt fel a néhai Kevin Hurlihyvel is? – Poole lefékezett a bal oldali sávban, arra várva, hogy a másik oldalon elfogyjanak az autók, és lekanyarodhasson a 2-es útról a börtönhöz vezető bekötőútra.

– Én eddig úgy tudtam, hogy eltűnt.

Broussard az ülés mögül rám mosolygott.

– És ne feledjük a híres-hírhedt Mr. Rogowskit.

Vállat vontam. Már hozzászoktam, hogy megrökönyödést vált ki a Bubbával való kapcsolatom. Főleg a rendőröknél.

– Bubba jóbarát – mondtam.

– Nem semmi jóbarát! – füttyögött Broussard. – Igaz, hogy aláaknázta a raktárépülete padlóját?

Vállat vontam.

– Ugorjon be hozzá valamikor, és nézze meg a saját szemével.

– Azzal le is tudnám az idő előtti nyugdíjba vonulást – nevetett fel halkan Poole.

Befordult a börtönhöz vezető kavicsos bekötőútra. – Nem semmi egy környékről származik, Patrick, ennyi ez egész. Nem semmi egy környékről.

– Pedig csak félreismernek minket – bizonygattam. – Mindannyiunknak aranyból van a szíve.

A kocsiból kilépve Broussard kinyújtóztatta a tagjait.

– Oscar Leetől úgy hallottam, hogy ódzkodik az ítélkezéstől.

– A mitől? – néztem fel a börtönfalra. Jellemző Concordra. Még a börtön is hívogató.

– Az ítélkezéstől – ismételte Broussard. – Oscar azt mondja, maga utál ítélkezni az emberek felett.

Végignéztem a fal tetején húzódó szögesdrótra. Máris kevésbé tűnt hívogatónak.

– Azt mondja, ezért lóg ilyen Rogowski-féle elmebetegekkel, és ezért szűri össze a levet a Cheese Olamonhoz hasonló alakokkal.

Hunyorogva felnéztem a ragyogó napba.

– Nem – feleltem. – Nem az erősségem az ítélkezés. Volt, hogy rákényszerültem.

– És? – kérdezte Poole.

Vállat vontam.

– Rossz szájízem lett tőle.

– Vagyis rosszul ítélt meg egyeseket? – kérdezte könnyedén Poole.

Visszagondoltam arra, amikor alig néhány órája lehülyéztem Helene-t; ahogy a szó hatására összetöpörödött, s egyben tőrdöfésként érte. Megráztam a fejem.

– Nem. Helyesen ítéltem meg. Csak rossz szájízem maradt utána. Ilyen egyszerű.

Zsebre vágtam a kezem, és elindultam a börtönkapu felé, mielőtt Poole-nak és Broussard-nak eszébe juthatott volna még néhány, a jellememre vagy jellemferdülésemre irányuló kérdés.

A börtönigazgató a Concord Fegyintézet látogatásokra fenntartott kis udvarának kiés bejáratához egyaránt őröket állíttatott, és a tornyokban lévő őrök is ránk figyeltek.

Cheese az érkezésünkkor már odakint várt minket. Ő volt az egyetlen fegyenc az udvaron, mivel Poole és Broussard kérvényezte, hogy a lehetőségekhez mérten magunk maradhassunk.

– Szeva, Patrick, mi a pálya? – kiáltott fel Cheese, ahogy átvágtunk az udvaron.

Egy ivókút mellett állt. A bálna méretű szőke Cheese mellett a szökőkút pusztán golflabdatartó szögnek tűnt.

– Semmi különös, Cheese. Szép időnk van.

– Kurvára csipázom, testvér. – Kézfogás helyett öklözéssel köszöntött. – Egy ilyen nap finom punci, Jack Daniel’s és egy csomag Kools egyben. Vágod?

Nem vágtam, de azért mosolyogtam. Így ment ez Cheese-zel. Bólogatsz, mosolyogsz, azon tűnődsz, mikor mond valami értelmeset.

– Baszkikám! – hőkölt hátra Cheese. – Magaddal hoztad a törvény emberét. A Főnök a házban! – óbégatta. – A házban! Poole és... – Csettintett. – Broussard. Stimm?

Azt hittem, ti már otthagytátok a kábszereseket.

Poole a szemébe sütő napba mosolygott.

– Ott is hagytuk, Cheese uram. Ott bizony. – Egy hosszú, sötét hegre mutatott Cheese arcán. Úgy nézett ki a vágás, mintha egy recés peremű pengével ejtették volna. – Csak nem szerzett magának idebent ellenségeket?

– Hogy ez? Ugyan már – forgatta a szemét Cheese. – Még nem született meg az a kisköcsög, aki ki tudná csinálni a Cheese-t.

Broussard felkuncogott, és a bal cipőjével a földet bökdöste.

– Hát persze, Cheese. Toltad a feka dumát, és felidegesítettél egy tesót, aki nem kedveli a zavart személyiségű fehér srácokat. Erről van szó?

– Te figyelj már, Poole – mondta Cheese -, mi a faszt teker egy hozzád hasonló jégkrémvérű csóka ezzel a ballasztos, tompaagyú köcsögarccal, aki térképpel sem találná meg a seggét?

– Csapatjuk – válaszolta Poole, és Broussard szája sarka apró mosolyra rándult.

– Hallom, elhagytál egy zsák pénzt – mondta Broussard.

– Ilyet hallottál? – Cheese megvakarta az állát. – Hmm. Nekem nem rémlik, biztos úr, de ha van egy zsák lóvéd, amit el akarsz passzolni... nos, örömmel leveszem a terhet a válladról. Add a spanomnak, Patricknek, ő majd vigyáz rá, amíg ki nem kerülök innen.

– Ó, Cheese, milyen megható – mondtam.

– Jó vagy nálam, tesó, mer’ tudom, hogy korrekt arc vagy. Hogy van Rogowski testvér?

– Jól.

– A csávó lehúzott egy évet a Plymouthban, megvan? Még most is recegnek az ottani rabok. Attól fosnak, hogy képes, és visszamegy, annyira élvezte a bentlétet.

– Nem fog visszamenni – közöltem. – Egy évig nem tudott tévét nézni, még most is a lemaradásait pótolja.

– Hogy vannak a kutyák? – suttogta Cheese, mint aki titkolózik.

– Belker úgy egy hónapja elpusztult.

Cheese egy pillanatra megtántorodott a hírtől. Felnézett az égre, s a lágy szellő végigsimított a szemhéján.

– Hogy pusztult el? – nézett le rám. – Mérgezés?

Megráztam a fejem.

– Elütötte egy kocsi.

– Szándékosan?

Megint nemet intettem.

– Egy öreg néni volt a sofőr. Belker nyílegyenesen kirohant elé a sugárútra.

– Bubba hogy viseli?

– Egy hónappal korábban ivartalaníttatta Belkert. – Vállat vontam. – Meggyőződése, hogy öngyilkos lett.

– Logikus – bólogatott Cheese. – Nyilván.

– A pénz, Cheese – integetett az arca előtt Broussard. – A pénz.

– Nincs belőle hiány, biztos úr. Ahogy már mondtam. – Cheese megrándította a vállát, és elfordult Broussard-tól, egy piknikasztalhoz sétált, felült az asztalra, és megvárta, míg mi is odamegyünk.

– Cheese – ültem le mellé -, eltűnt egy lány a környékünkön. Lehet, hogy már hallottál is róla.

Cheese kihúzott egy fűszálat a cipőfűzőjéből, és megforgatta tömpe ujjai között.

– Ezt-azt. Valami Amanda, nem?

– McCready – mondta Poole.

Cheese csücsörített, úgy tett, mint aki egy másodperc töredékéig kutat az emlékezetében, aztán vállat vont.

– Nem cseng ismerősen. Mi van azzal a zsák pénzzel?

Broussard halkan ciccegett, és a fejét ingatta.

– Próbálkozzunk meg egy hipotézissel – javasolta Poole.

Cheese összekulcsolta a kezét a lába között, és kenetteljes arcán lelkes, kisfiús mosollyal Poole-ra nézett.

– Okézsoké.

Poole feltette a lábát a Cheese melletti padra.

– Tegyük fel, csak a vita kedvéért...

– Csak a vita kedvéért – lelkendezett Cheese.

– ...hogy valaki ellopott egy bizonyos pénzösszeget egy úrtól, akit aznap zárt börtönbe az állam szabadlábra helyezése feltételeinek megsértéséért.

– Lesznek csöcsök is a sztoriban? – kérdezte Cheese. – A Cheese bírja a csöcsös sztorikat.

– Várja ki a végét – felelte Poole. – Ígérem, oda is eljutunk.

Cheese oldalba bökött, szélesen rám vigyorgott, aztán visszafordult Poole-hoz.

Broussard hátradőlt a sarkán, az őrtornyokat szemlélte.

– Szóval ez az illető, akinek történetesen tényleg mellei vannak, egy olyan férfit lop meg, akit nem lett volna szabad. És néhány hónappal később a lánya eltűnik.

– Sajnálatos – mondta Cheese. – Szégyen-gya-lá-zat, ha a Cheese-t kérdezitek.

– Igen – hagyta rá Poole. – Szégyenletes. Na mármost, a nő által magára haragított...

– Meglopott – helyesbített Cheese.

– Elnézést – emelte meg előtte Poole képzeletbeli kalapját. – A nő által meglopott férfi egyik közismert bűntársa megjelent a nő háza körül összeverődött tömegben azon az estén, amikor nyoma veszett a kislányának.

Cheese megvakarta az állát.

– Érdekes.

– Az a férfi pedig önnek dolgozik, Mr. Olamon.

– Nem mondod? – szaladt fel Cheese szemöldöke. – Beszarok.

– Ühüm.

– Azt mondtad, tömeg verődött össze a ház körül.

– Azt. – Szóval figyusz, fogadok, hogy egy raklapnyi arc ácsorgott ott, aki nem az én emberem.

– Ez igaz.

– Őket is kikérdezed?

– Az anya tőlük nem nyúlt le pénzt – feleltem.

Cheese felém fordult.

– Honnan tudod? Ha a rüfke elég dilis ahhoz, hogy a Cheese-től lopjon, akkor lehet, hogy az egész kibaszott környéket megvágja. Igazam van, tesó?

– Tehát beismered, hogy meglopott? – kérdezte Broussard.

Cheese rám nézett, és hüvelykujjával Broussard-ra bökött.

– Azt hittem, ez most egy hipotézis.

– Természetesen – emelte fel a kezét Broussard. – Bocsásson meg, ősajtossága.

– Alkut ajánlok – mondta Poole.

– Óóóha – mórikálta magát Cheese. – Egy alku.

– Hallgatunk a dologról. Köztünk marad.

– Csakis köztünk – szajkózta Cheese, és a szemét forgatta.

– De sértetlenül vissza akarjuk kapni azt a kislányt.

Cheese hosszú ideig bámult rá, mosolya egyre szélesebbre húzódott.

– Vegyük akkor át, hogy jól értem-e. Azt állítod, hogy te – a Főnök – hagyod, hogy a hipotetikus emberem felvegye ezt a hipotetikus pénzt, cserébe egy hipotetikus gyerekért, aztán barátságban elválnak útjaink? Ezt a szart akarja megetetni velem, biztos úr?

– Nyomozó őrmester – javította ki Poole.

– Felőlem – horkantott és széttárta a kezét maga előtt Cheese.

– Ismeri a törvényt, Mr. Olamon. Pusztán azáltal, hogy felajánljuk ezt az alkut, beugratjuk egy bűncselekmény elkövetésébe. A jog szerint azt tehet ezzel az ajánlattal, amit csak akar, és nem vonható érte felelősségre.

– Baromság.

– Ez az igazság – felelte Poole.

– Cheese, kinek árt ez az alku? – kérdeztem.

– Hogy mi?

– De most komolyan. Egy ember visszakapja a pénzét. Egy másik visszakapja a gyerekét. Mindenki boldogan távozik.

Cheese a mutatóujjával megrovott minket.

– Patrick, testvérem, ne akarj ügynöki karriert csinálni. Kinek árt? Azt kérdezed?

Kinek árt, bazmeg?

– Igen. Áruld el.

– Megmondom én, kinek: annak az arcnak, akinek lenyúlták a pénzét! – Felkapta a levegőbe a kezét, majd óriási combjára csapott velük, és olyan közel hajolt hozzám, hogy a fejünk majdnem összeért. – Annak az arcnak árt. Azt az arcot seggbe basszák, mint a geci. Talán bíznia kéne a Főnökben? A Főnökben meg az alkujában? – Elkapta a tarkómat, megszorította. – Mi a fasz, nigger, cracket szívtál, bazmeg?

– Mr. Olamon – szólalt meg Poole -, hogyan győzhetjük meg arról, hogy tisztességesek a szándékaink?

Cheese elengedte a tarkómat.

– Sehogy. Vonuljatok vissza, esetleg hagyjátok egy kicsit elülni a témát, hadd intézzék el maguk között a dolgot az illetékesek. – Megrázta tömzsi ujját Poole felé. – Talán majd akkor mindenki boldog lesz.

Poole tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét.

– Nem tehetjük, Mr. Olamon. Ezzel biztos maga is tisztában van.

– Oké, oké – bólogatott szaporán Cheese. – Esetleg valaki ajánljon fel egy bizonyos igazszívű arcnak egy kis csökkentést a letöltendő börtönbüntetéséből egy bizonyos tranzakció létrejöttének előremozdításáért. Ehhez mit szóltok?

– Akkor be kéne vonnunk a kerületi ügyészt – mondta Poole.

– Na és?

– Talán az a rész kimaradt, amikor azt taglaltuk, hogy csendben akarjuk intézni az ügyet – emlékeztette Broussard. – Visszaszerezzük a lányt, aztán vidáman búcsút intünk.

– Hát, ha a ti hipotetikus emberetek belemegy egy ilyen alkuba, akkor meg van húzatva. Egy kibaszott nagy hipotetikus faszkalap, és ez holtbiztos.

– Nekünk csak Amanda McCready kell – erősködött Broussard. A tarkójához emelte a kezét, és megmasszírozta. – Élve.

Cheese hátradőlt az asztalon, felemelte a fejét a nap felé, és beszívta a levegőt széles orrlyukain, amikkel aprópénzes gurigákat lehetett volna felporszívózni a szőnyegről.

Poole hátrébb lépett az asztaltól, összefonta a karját, és várt.

– Régebben tartottam az istállómban egy McCready nevű luvnyát – szólalt meg végül Cheese. – Alkalmi áru, nem állandó. Kinézetre nem volt egy nagy szám, de ha benyomtad a megfelelő anyaggal, úgy beindult, mint egy motolla. Vágod?

– Istálló? – lépett az asztalhoz Broussard. – Azt állítod, hogy prostitúciós céllal kizsákmányoltad Helene McCreadyt, Sajtos Tallér?

Cheese előrehajolt, és felkacagott.

– P-p-p-prostitúciós célú k-k-kizsákmányolás. Vazzeg, milyen jól hangzik. De most tényleg. Alapítok egy együttest, elnevezem Prostitúciós Célú Kizsákmányolásnak, és telt ház előtt játszom majd a klubokban, geci.

Broussard egy gyors csuklómozdulattal orrtövön vágta a kézfejével Cheese Olamont. És nem is csak meglegyintette. Cheese az orrához kapta a kezét, és azonnal csorogni kezdett az ujjai között a vér. Broussard a nagydarab férfi széttárt lábai közé lépett, megmarkolta a jobb fülét, és addig csavarta, amíg ropogni nem kezdtek a porcok.

– Jól figyelj rám, baromarc. Figyelsz?

Cheese olyan hangot adott ki, amit igennek is lehetett venni.

– Magasról szarok Helene McCreadyre, és az se érdekel, ha húsvét vasárnapján felszolgáltad egy szobányi papnak. Tojok a szaros kis hernyóüzleteidre, meg az utcákra, amiket még innen, a falak mögül is irányítasz. Engem Amanda McCready érdekel. – A füléhez hajolt, megcsavarta satuszorítását. – Hallod ezt a nevet?

Amanda McCready. És ha nem árulod el, hogy hol van, te nyomorult Richard Roundtree-utánzat, akkor megszerzem a négy legnagyobb benga néger fegyenc nevét, akik rühellik a köcsög képed, és gondoskodom róla, hogy együtt tölthessenek veled egy éjszakát az elkülönítőben. Nem lesz ott más, csak a farkuk meg egy öngyújtó. Tudsz követni, vagy még egyszer megüsselek?

Elengedte Cheese fülét, és hátralépett.

Izzadság festette sötétebb színűre Cheese haját, és a hurutos hörgés, ami tölcsérré formázott keze mögül szűrődött ki, ugyanaz volt, mint amit gyerekkorában két köhögőroham között, gyakran közvetlenül hányás előtt adott ki.

Broussard legyintett Cheese irányába, és rám pillantott.

– Ítélkezés – mondta, majd a nadrágjába törölte a kezét.

Cheese elvette a kezét az orra elől, és hátrahajolt a piknikasztalon, miközben a vér az ajkára és a szájába csorgott. Mély levegőket vett, mindvégig Broussard-on tartva a szemét.

A tornyokban lévő őrök az eget bámulták. A kapuknál őrt állók a cipőjüket tanulmányozták, mintha aznap reggel újonnan kapták volna őket.

A távolból acélzengést hallottam, ahogy valaki a börtönfalakon belül súlyzózott.

Egy kismadár röppent át a látogatók udvarán. Olyan apró volt, és olyan gyorsan mozgott, hogy még a színét sem tudtam megállapítani, és már fel is repült, túl a falon és a szögesdróton, s azzal eltűnt a szemünk elől.

Broussard arrébb húzódott a padtól, terpeszbe állt, Cheese-re meredt; tekintetéből teljesen kihunyt minden érzelem és élet, akár egy fakérget is szemlélhetett volna. Ez egy másik Broussard volt, akivel eddig még nem találkoztam.

Mivel Angie és én nyomozó kollégák voltunk, Broussard a szakmabelieknek kijáró tisztelettel bánt velünk, sőt, még egy kicsit el is bájolt minket. Biztos vagyok benne, hogy Broussard-t így ismerik a legtöbben: a jóképű, választékos beszédű nyomozó hibátlan, ápolt megjelenéssel és egy filmsztár mosolyával. A Concord Fegyintézetben azonban az utcai zsarut láttam, a sikátori verőlegényt, a gumibottal

vallató Broussard-t. Ahogy Cheese-re szegezte sötét tekintetét, egy gerilla, egy dzsungelharcos önhitt, vészjósló, mindenáron nyerni akaró pillantását láttam.

Cheese nyálat és vért köpött a fűre.

– Ezt kapd ki, Mark Fuhrman – szólalt meg -, nyald ki a seggem!

Broussard már lendült is felé, de Poole elkapta hátulról a társa kabátját, miközben Cheese hátramászott, és lehuppant hatalmas testével a piknikasztalról.

– Szánalmas fehér csókákkal lófrálsz együtt, Patrick.

– Hé, baromarc! – ordította Broussard. – Aztán majd jussak eszedbe aznap éjjel az elkülönítőben! Látod magad előtt a képet?

– Van a cellámban egy fényképem a feleségedről, amin egy rakás törpével kefél – mondta Cheese. – Ezt látom magam előtt. Bejössz megnézni?

Broussard megint rá akarta vetni magát, mire Poole átfogta a karjával a társa mellkasát, felemelte a földről a nálánál nagyobb férfit, és elrángatta a padtól.

Cheese elindult a kijárat felé, én meg utánaszaladtam.

– Cheese!

Hátranézett, de ment tovább.

– Cheese, az isten szerelmére, hiszen csak négyéves!

Cheese továbbgyalogolt.

– Igazán sajnálom. Üzenem a csávónak, hogy fejlesszen a szociális készségein.

Az őr megállította a kapunál, Cheese pedig áthaladt rajta. Az őrnek tükröződött a napszemüvege, és mindkét szemében saját vidámparki tükörképem láttam, ahogy elállta az utam. Két miniatűr, remegő példány belőlem, ugyanazzal a bamba, rémült arckifejezéssel.

– Ne csináld már, Cheese! Ne csináld már, öreg!

Cheese szembefordult a kerítéssel, átdugta az ujját a lyukakon, és hosszasan bámult rám.

– Nem segíthetek, Patrick. Rendben?

A vállam felett Poole-ra és Broussard-ra mutattam.

– Komolyan gondolták az ajánlatukat.

Cheese lassan megrázta a fejét.

– Baszki, Patrick. A zsaruk épp olyanok, mint a rabok. A köcsögöknek mindig van valami hátsó szándékuk.

– Egy hadsereggel fognak visszatérni, Cheese. Tudod, hogy megy ez. Kiemelt fontosságú ügyön dolgoznak, és be vannak rágva.

– Én meg szart se tudok.

– Dehogynem tudsz.

Szélesen elmosolyodott. A vér már kezdett megalvadni a száján.

– Bizonyítsd be – közölte, majd hátat fordított, és végigsétált a rövid füves udvart átszelő kavicsos ösvényen, vissza a börtönbe.

A látogatók kijárata felé menet elsétáltam Broussard és Poole mellett.

– Ügyesen ítélte meg a helyzetet – vetettem oda. – Kurvára mintaszerűen.

13 Broussard utolért, ahogy végigmentünk a beléptetőpulthoz vezető folyosón. Hátulról megragadta a könyököm, és maga felé perdített.

– Valami baja van a módszeremmel, Mr. Kenzie?

– A kurva módszerével? – Kirántottam a karom a szorításából. – Maga így hívja azt, amit odabent művelt?

Poole és az őr odaért hozzánk, és Poole odaszólt nekünk: – Ne itt, uraim! Ügyelnünk kell a látszatra.

Poole elvezetett minket a folyosóról, át a fémdetektoron, s végül ki az utolsó kapun. A fegyvereinket visszakaptuk egy hajbeültetéses őrtől, akinek a feje búbjáról apró, szorosan befont tincsek kígyóztak le, és aztán kisétáltunk a parkolóba.

Broussard abban a pillanatban rákezdett, ahogy a cipőnk talpa a kavicson csikordult.

– Mennyi baromságot lett volna még hajlandó lenyelni attól a görénytől, Mr. Kenzie? Hm? – Amennyit csak muszáj ahhoz, hogy...

– Nincs esetleg kedve visszamenni, és dumálni a kutyák öngyilkosságáról meg...

– ...egyezségre jussunk vele, a kurva életbe, Broussard nyomozó! Nekem ez...

– ...hogy mekkora nagy spanok Cheese cimborájával.

– Uraim! – lépett közénk Poole.

A kiabálásunk visszhangja nyersen zengett a parkolóban, arcunk kivörösödött az ordítozásban. Broussard nyakán kifeszített kötelekként dagadtak az inak, és éreztem, ahogy az adrenalintól buzog a vérem.

– A módszerem hathatós volt – közölte Broussard.

– A módszerének hála – válaszoltam -, cseszhetjük.

Poole Broussard mellkasára helyezte a tenyerét. Broussard lenézett a kezére, és egy ideig rajta tartotta a szemét, állkapcsán lüktettek a bőre alatti izmok. Átsétáltam a parkolón, éreztem, ahogy az adrenalin megkocsonyásodik a bokámban, a kavics csikorog a talpam alatt, hallottam, ahogy egy Walden-tó felől érkező madár élesen rikolt, láttam a lemenő nap tompuló fényét, amint végigkúszik a fatörzseken. A Taurus hátuljának dőltem, és feltettem a lábam a lökhárítóra. Poole még mindig Broussard mellkasán tartotta a kezét, a fiatalabb férfi a füléhez hajolva magyarázott valamit.

A nagy kiabálást leszámítva igazából még nem jöttem ki a sodromból. Ha igazán dühös vagyok, ha elfordul a kapcsoló a fejemben, akkor a hangom színtelenné válik, halottá és monotonná, és vörös márványfény fúrja át a koponyámat, kiirtva minden félelmet, józanságot, együttérzést. És minél forróbban izzik a vörös márvány, annál hidegebbre hűl a vérem, amíg kék nem lesz, mint a nemesfém, és a monoton hang suttogássá nem csitul.

Ezt a suttogást aztán – általában bárminemű, nekem vagy másoknak szóló figyelmeztetés nélkül – megtöröm egy ökölcsapással, egy rúgással, egy izomból feltörő dühkitöréssel, ami egy másodperc alatt robban ki a vörös márvány és a jéghideg fémes vér forrásából.

Apámnak volt ilyen a természete.

Ezért tudtam már azelőtt kiismerni, mielőtt tudatosult volna bennem, hogy megörököltem tőle. Rajtam hagyta a keze nyomát.

A döntő különbség apám és köztem – remélem – mindig is a tettekben jelentkezett. Apám nem tudott uralkodni a mérgén: amikor és ahol elfogta, kiadta magából. Életét hirtelen haragja irányította, mint más férfiakét az alkohol, a büszkeség vagy a hiúság. Én már nagyon fiatalon megfogadtam – ahogy egy alkoholista gyereke esküszik meg arra, hogy sosem fog inni -, hogy kordában tartom a feltörőben lévő vörös márvány és jeges vér elegyét vagy a monotonná váló hangszínt. Világéletemben hittem abban, hogy a döntés különböztet meg minket az állatoktól. Egy majom nem dönthet úgy, hogy uralkodik a vágyai felett. Egy ember igen. Egyes iszonyú pillanatokban apám állattá alacsonyodott. Én mindent megtettem, hogy ne váljak azzá.

Ezért ugyan megértettem Broussard dühét, megértettem, miért akarja ilyen kétségbeesetten megtalálni Amandát, és hogy Cheese kihozta a béketűréséből, amiért nem volt hajlandó komolyan venni minket, de nem tudtam elnézni neki. Mert nem jutottunk ezzel egyről a kettőre. Ahogy Amanda sem – hacsak nem löktük még mélyebbre a veremben és még messzebbre magunktól.

Broussard cipője tűnt fel a kavicsúton a lökhárító alatt. Árnyéka lehűtötte az arcomra vetülő napsugarakat.

– Nem bírom tovább. – A hangja olyan halk volt, hogy szinte szertefoszlatta a szellő.

– Micsodát? – kérdeztem.

– Hagyni, hogy rohadékok gyerekeket bántsanak, majd megússzák szárazon, és ravasznak képzeljék magukat. Nem megy.

– Akkor mondjon fel – javasoltam.

– Nálunk van a pénze. Csak rajtunk keresztül tudja visszakapni, ha odaadja érte cserébe a lányt.

Felnéztem az arcára, és láttam rajta a félelmet, a vakbuzgó reményt, hogy soha többé nem kell még egy halott vagy menthetetlenül elcseszett gyereket látnia.

– Mi van, ha nem érdekli a pénz? – vetettem fel.

Broussard elfordította a tekintetét.

– Ó, érdekli. – Poole az autóhoz sétált, és a motorháztetőre támaszkodott, de nem hangzott valami biztosnak a dolgában.

– Cheese-nek egy szekérderék pénze van – érveltem.

– Ismeri a fajtáját – felelte Poole. Broussard mozdulatlanul állt, arcára fagyott a kíváncsiság. – Pénzből soha nem elég. Mindig többet akarnak.

– Kétszáz lepedő nem aprópénz Cheese-nek – fogadtam el -, de nem is alaptőke.

Megvesztegetésekre és ingatlanadóra félretett apróbb összeg. Egyévi keret. Mi van, ha ki akar állni az elveiért?

Broussard a fejét rázta.

– Cheese Olamonnak nincsenek elvei.

– De igen, vannak. – Belesarkaztam a lökhárítóba, és azt hiszem, én lepődtem meg a legjobban a hangomból sütő indulaton. Halkabban megismételtem: – De igen, vannak. És az ő világának első számú erkölcsi törvénye a „Ne baszakodj a Cheesezel!”.

– Helene pedig azt tette – bólintott Poole.

– Azt, az isten verje meg!

– És ha Cheese eléggé zabos, akkor maga szerint megöli a lányt, és veszni hagyja a picsába a pénzt, mert csak az érdekli, hogy eljusson hozzánk az üzenet.

Bólintottam.

– Aztán békésen átalussza az éjszakát.

Poole arca elszürkült, ahogy belépett a Broussard és köztem lévő árnyékba.

Hirtelen nagyon öregnek tűnt, határozatlanul fenyegető kisugárzása helyett most már azt éreztem, hogy határozatlanul megrettent, és huncut csibészsége is eltűnt.

– Mi van akkor – suttogta Poole olyan halkan, hogy egészen közel kellett hajolnom hozzá, különben nem hallottam volna -, ha Cheese ki akar állni az elveiért, és még hasznot is akar húzni?

– Beetetésnek szánja? – mondta Broussard.

Poole zsebre vágta a kezét, és megvetette a lábát a hirtelen csípőssé váló kora délutáni szél ellen.

– Könnyen lehet, hogy odabent felfedtük a lapjainkat, Rem. – Hogyan?

– Cheese most már tudja, hogy bármire képesek vagyunk a lány visszaszerzéséért. Ha kell, törvényt szegünk, otthon hagyjuk a jelvényünket, és hivatalos jóváhagyás nélkül belemegyünk egy „pénzt a gyerekért” szituációba.

– És ha Cheese győztesként akar távozni...

– Akkor senki más nem fog élve távozni – fejezte be Poole.

– Közel kell férkőznünk Chris Mullenhez – mondtam. – Lássuk, kihez vezet el.

De még mielőtt sor kerülne a csereakcióra.

Poole és Broussard bólintott.

– Mr. Kenzie – nyújtott kezet Broussard. – Odabent elszaladt velem a ló.

Hagytam, hogy az a tahó dróton rángasson, és ezzel könnyen elkúrhattam volna az esélyeinket.

Elfogadtam a békejobbot.

– Haza fogjuk hozni.

Broussard még jobban megszorította a kezem.

– Élve.

– Élve – mondtam.

– Szerinted Broussard kezd megtörni a nyomás alatt? – kérdezte Angie.

A pénzügyi negyed határán, a Devonshire utcán letett kocsinkban vesztegeltünk, és hátulról figyeltük a Devonshire Lakóházat, Chris Mullen toronyházát. A Mullent idáig követő KEB-es detektívek éjszakára hazamentek. Cheese bandájából minden kulcsemberre ráállítottak egy-egy kétfős csapatot, míg mi Mullent figyeltük.

Broussard és Poole elölről, a Washington utca felőli oldalról tartotta szemmel az épületet. Nem sokkal múlt éjfél. Mullen három órája odabent kuksolt.

Vállat vontam.

– Láttad Broussard arcát, amikor Poole elmesélte, hogy találtak rá a cementes hordóban Jeannie Morelli holttestére?

Angie megrázta a fejét.

– Még Poole-én is túltett. Úgy nézett ki, mint aki menten ideg-összeomlást kap csak attól, hogy hallania kell a történetet. A keze remegni kezdett, az arca elsápadt és csillogott. Pocsékul festett. – Felpillantottam a tizenötödik emeletre, a Mullen ablakaiként beazonosított három sárga négyzetre, amikor is az egyik elsötétült. – Lehet, hogy tényleg kezd szétzuhanni. Cheese-t túlreagálta, az biztos.

Angie rágyújtott egy cigire, és résnyire leengedte az ablakot. Az utca csendes volt. Szurdokként kanyargó fehér mészkő homlokzataival és csillámló, kék üvegű felhőkarcolóival egy éjszakai forgatási helyszínre emlékeztetett, egy óriási makettvilágra, ahol nem laknak valódi emberek. Napközben a Devonshire hemzseg a járókelők és tőzsdeügynökök, ügyvédek, titkárnők és biciklis futárok némileg vidáman, némileg erőszakosan tülekedő embertömegétől a dudáló kamionok és taxik, az aktatáskák, az elegáns nyakkendők és a mobiltelefonok fergetegében. Kilenc körül azonban bezár a bazár, és kiürülnek az utcák; a kocsiban ülve, a hatalmas, üres épületek rengetegébe beszorulva úgy éreztük, mintha mi is csak kiállítási darabok lennénk egy óriási múzeumi tárlatban, miután a lámpákat már leoltották, és a biztonsági őr elhagyta a termet.

– Emlékszel arra az éjszakára, amikor Glynn meglőtt? – kérdezte Angie.

– Igen.

– Emlékszem, közvetlenül a lövés előtt veled és Evandróval dulakodtam a sötétben, a gyertyák a hálószobában sok-sok szempárként pislákoltak, és arra gondoltam: betelt a pohár. Nem tudok magamból többet adni ehhez az állandó erőszakhoz és... szarsághoz. Egy porcikámat sem tovább. – Felém fordult az ülésben.

– Talán Broussard is ezt érzi. Úgy értem, hány gyereket lennél képes cementes hordóban megtalálni?

Felidéztem a tökéletes ürességet, ami Broussard tekintetébe költözött, miután felpofozta Cheese-t. Teljes üresség, ami még a dühét is elnyomta.

Angie-nek igaza volt: hány halott gyereket vagyunk képesek megtalálni?

– Fel fogja perzselni a várost, ha úgy gondolja, hogy az Amanda nyomára vezeti – mondtam.

– Nem csak ő, Poole is – bólintott Angie.

– Miközben lehet, hogy már nem is él.

Angie kipöccintette a hamut az ablakon.

– Ne mondd ezt.

– Nem tehetek róla. Simán benne van a pakliban. Te is tudod. Én is tudom.

Az üres utca fölénk tornyosuló némasága egy időre befészkelte magát az autóba.

– Cheese gyűlöli a szemtanúkat – törte meg végül Angie a csendet.

– Gyűlöli őket.

– Ha a gyerek meghalt – kezdte Angie, aztán megköszörülte a torkát -, akkor Broussard egész biztosan bekattan, és valószínűleg Poole is.

Bólintottam.

– És Isten kegyelmezzen azoknak, akiknek szerintük közük volt a halálához.

– Szerinted Isten megkegyelmez majd?

– Hogy mi?

– Isten – ismételte, majd elnyomta a cigit a hamutartóban. – Szerinted megkegyelmez majd Amanda elrablóinak azok után, hogy Amandának nem kegyelmezett?

– Valószínűleg nem.

– Mondjuk az is igaz... – Kinézett a szélvédőn.

– Micsoda?

– Ha Amanda halott, Broussard-ban elpattan egy húr, és megöli az elrablóit, akkor Isten talán mégiscsak kegyelmes.

– Fura egy szerzet ez az Isten.

Angie vállat vont.

– Ajándék lónak ne nézd a fogát – hangzott a válasz.

14 Hallottam Chris Mullen rövid munkaidejéről, arról, hogy mindenáron nappal akarja elvégezni az éjszakai ügyleteit, és ennek megfelelően másnap reggel, pontban 8:55kor kisétált a devonshire-i toronyházból, és jobbra vette az irányt a Washington utcán.

A Washingtonon parkoltam én is, fél háztömbbel arrébb a lakótornyoktól, és amikor kiszúrtam a State felé gyalogló Mullent a visszapillantó tükrömben, lenyomtam a mellettem lévő ülésen heverő walkie-talkie hívógombját, majd beleszóltam: – Most hagyta el elölről az épületet.

A Devonshire utcán posztoló Angie – ahol reggelenként nemhogy parkolni, de még egy pillanatra megállni sem engedték az autókat – azt felelte: – Vettem.

Broussard szürke pólóban, fekete tréningnadrágban és sötétkék-fehér melegítőben állt az utca túloldalán, a Pi köz előtt. Kávét szürcsölgetett egy műanyag pohárból, és a sportrovatot olvasgatta, akár egy kocogó, aki épp az imént ért a napi futásadagja végére. Összekötött egy fülhallgatót egy, a csuklójára erősített mikrofonnal, és mindkettőt sárga-fekete színűre festette, hogy discmannek nézzen ki. Öt perccel korábban még vizet is spriccelt a pólójára, hogy úgy tűnjön, mintha izzadna. Ezek az ex-erkölcsrendészetis és kábszeres srácok az álcázás apró részleteinek mesterei.

Ahogy Mullen jobbra fordult a Régi Szövetségi Parlament előtti virágosstandnál, Broussard átsietett a Washingtonon, és követte. Láttam a szája felé tartó poharat és mozgó ajkait, ahogy az órája alá szíjazott mikrofonba beszélt: – Kelet felé halad a State-en. Rajta vagyok, fiúk. Kezdődik a muri!

Kikapcsoltam a walkie-talkie-t, és a kabátzsebembe rejtettem, amíg végig nem játszom a szerepem. A nap motívumához, azaz az álcázáshoz illően a metróaluljárók hajléktalanjait megszégyenítő rongyos nagykabátba bújtam, és ma reggel frissen összekoszoltam tojássárgájával és Pepsivel. A szennyes pólómat kiszakítottam, a nadrágom és a cipőm orra festékfoltos és saras volt. A cipőm talpa levált, és halkan csattogva leffegett járás közben; zoknit nem húztam, lábujjaim kilátszottak. Hajamat előrefésültem a homlokomba, és hajszárítóval addig szárítottam, amíg Don King frizurájához nem hasonlított, a kabáthoz használt tojás maradékát meg a szakállamba kentem.

Stílusos.

Lehúztam a sliccem, amíg átbotorkáltam a Washington utcán, és a mellkasomra löttyintettem a maradék kávémat. Az emberek a közeledtemre félrehúzódtak botladozó lépteim és hadonászó karom elől, mialatt folyamatosan olyan szavakat motyogtam, amiket nem az anyámtól tanultam, és betoltam a Devonshire Lakóház csillogó-villogó bejárati ajtaját.

A biztonsági őr majd kiugrott a bőréből, hogy láthat!

Meg azok hárman is, akik a liftből kilépve széles ívben kikerültek a márványpadlón. Kéjesen megbámultam a trió két hölgy tagját, és vigyorogva stíröltem a lábukat Anne Klein szoknyájuk szegélye alatt.

– Akartok pizzázni velem? – kérdeztem.

Az üzletember még messzebb terelte tőlem a hölgyeket.

– Hé! Hé, maga! – kiabált felém a biztonsági őr.

Megfordultam, miközben a férfi kijött csillogó fekete, patkó alakú pultja mögül.

Fiatal volt és vékony, kinyújtott mutatóujját gorombán rám bökte.

Az üzletember kivezette a két nőt az épületből, majd előbányászott egy mobiltelefont a belső zsebéből, a fogaival kihúzta az antennáját, és közben sietett tovább a Washington utcán.

– Gyerünk – noszogatott a biztonsági őr. – Forduljon meg, és távozzon. Most rögtön. Gyerünk.

Dülöngélve megnyaltam a szakállam, és tojáshéj ragadt a nyelvemre. Nyitott szájjal rágni kezdtem, mire recsegve széttörött.

A biztonsági őr megvetette a lábát a márványon, és a gumibotjára helyezte a kezét.

– Mozgás – vakkantotta, mintha csak egy kutyához beszélne. – Kifelé.

– Hujhaj! – dörmögtem, aztán inogtam még egy kicsit.

Csilingelő hang jelezte, hogy az egyik lift leért az előcsarnokba.

A biztonsági őr a könyököm után nyúlt, én azonban elrántottam, és az ujjai csak a levegőt markolták.

A zsebembe nyúltam.

– Mutatni akarok valamit.

A biztonsági őr kihúzta a gumibotját a tokjából.

– Hé! Látni akarom a kezét...

– Jaj, istenem! – mondta valaki, ahogy kitódultak az emberek a liftből, én meg előkaptam egy banánt a kabátomból, és a bérzsarura szegeztem.

– Uramisten, banán van nála! – hallatszott mögülem. Angie volt az.

Az örök improvizatőr. Mindig el kell térnie a forgatókönyvtől.

A liftből érkezők igyekeztek átszaladni az előcsarnokon, elkerülni a tekintetemet, de azért eleget akartak látni az esetből ahhoz, hogy övék legyen a nap sztorija az irodában.

– Uram – próbált a biztonsági őr tekintélyt parancsoló, de közben udvarias hangnemet megütni, most hogy a lakók közül többen a tanúi lettek az esetnek -, tegye le a banánt.

Rászegeztem a banánt.

– Az unokatesómtól kaptam. Aki egy orangután.

– Nem kellene valakinek kihívni a rendőrséget? – vetette fel egy nő.

– Asszonyom, kézben tartom a helyzetet – felelte kissé elkeseredetten a biztonsági őr.

Hozzávágtam a banánt, mire elejtette a gumibotot, és hátraugrott, mint akit meglőttek.

Valaki a tömegben felsikkantott, és többen sietve megindultak az ajtó felé.

A lift előtt Angie elkapta a pillantásom, és a hajamra mutatott.

– Nagyon dögös – tátogta, aztán beslisszant a liftbe, és az ajtók összezáródtak.

A biztonsági őr felkapta a gumibotját, és eldobta a banánt. Késznek tűnt arra, hogy nekem rontson. Nem tudtam, hányan maradtak mögöttem – hárman minimum -, de legalább az egyiküknek eszébe juthatott, hogy hős lesz, és ő is megtámadja a csövest.

Úgy fordultam, hogy háttal legyek a patkó alakú asztalnak és a lifteknek. Csak két férfi, egy nő és a biztonsági őr maradt az előcsarnokban, és mindkét férfi a kijárat felé araszolt. A nőt ugyanakkor megigézték az események. Tátott szájjal bámult, és egyik kezét a torka alá szorította.

– Végül is mi lett a Men at Workkel? – kérdeztem tőle.

– Micsoda? – A biztonsági őr újabb lépést tett felém.

– Az ausztrál együttessel. – Elfordítottam a fejem, és kedvesen, kíváncsian néztem a biztonsági őr szemébe. – Nagyon híresek voltak a nyolcvanas években.

Hihetetlen népszerűek. Tudja, hogy mi lett velük?

– Mi? Nem. Felszegtem a fejem, a fickóra meredtem, megvakartam a halántékom. Egy hosszú percig senki sem mozdult az előcsarnokban, de még mintha levegőt sem vettek volna.

– Ó – mondtam végül. Vállat vontam. – Én tévedtem. Tartsa meg a banánt.

Kifelé menet átléptem a banánon, és a két férfi a falhoz préselődött.

Rákacsintottam az egyikükre.

– Első osztályú biztonsági őrük van. Ha ő nincs, feldúltam volna a házat. – Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a Washington utcára.

Már épp mutattam volna diszkréten a hüvelykujjammal a School és a Washington sarkán a Taurusban ülő Poole-nak, hogy minden rendben, amikor két tenyérél meglökte a vállamat, és az épület oldalának taszított.

– Kotródj az utamból, koszlott pöcs.

Még épp időben odafordultam, hogy lássam, amint Chris Mullen besétál a forgóajtón, rám mutat a ledermedt biztonsági őrnek, majd továbbgyalogol a lift felé.

Belevetettem magam a járókelők utcai áradatába, kihalásztam a walkietalkie-t a kabátomból, és bekapcsoltam.

– Poole, Mullen visszajött.

– Megerősítem, Mr. Kenzie. Broussard ebben a pillanatban lép kapcsolatba Ms. Gennaróval. Forduljon meg, menjen a kocsijához. Ne buktasson le. – Láttam mozogni a száját a szélvédő mögött, aztán a mellette lévő ülésre dobta a walkie-talkie-t, és keményen rám meredt.

Megfordultam a tömegben.

Egy szódásszifon-szemüvegű nő bámult fel rám. A haját olyan szorosan fogta hátra, hogy bogárszerűnek tűnt tőle az arca.

– Maga valamiféle zsaru?

A számhoz emeltem az ujjam.

– Psszt! – Visszadugtam a walkie-talkie-t a kabátzsebembe, faképnél hagytam a tátott szájú nőt, és az autómhoz sétáltam.

Ahogy felnyitottam a csomagtartót, megláttam az Eddie Bauer ruhaüzlet kirakatának támaszkodó Broussard-t. A füléhez emelte a kezét, és a csuklójába beszélt.

– ...ismétlem, Ms. Gennaro, a célpont útban ön felé. Akció azonnal lefújva.

Lesöpörtem a tojáshéjakat a szakállamról, és baseballsapkát nyomtam a fejembe.

– Megismétlem – suttogta Broussard. – Lefújva. Kifelé.

A csomagtartóba vágtam a kabátot, felvettem a fekete bőrkabátom, a zsebébe tettem a walkie-talkie-m, és összegomboltam mocskos pólóm fölött. Lecsuktam a

csomagtartót, utat törtem a tömegben az Eddie Bauerig, és a kirakati próbababákra szegeztem a tekintetem.

– Válaszolt?

– Nem – felelte Broussard.

– Működött a walkie-talkie-ja?

– Passz. Bízzunk benne, hogy hallott engem, és kikapcsolta, mielőtt Mullen meghallhatta volna.

– Felmegyünk – jelentettem ki.

– Ha csak egy lépést is tesz az épület felé, szétlövöm a térdét.

– Angie védtelen. Ha bekrepált a walkie-talkie-ja, és nem hallotta...

– Nem hagyom, hogy elkúrja az akciót, csak mert lefekszik vele. – Ellökte magát a kirakattól, és lendületes, hosszú léptekkel, futás utáni levezetésképpen elgyalogolt mellettem. – Ms. Gennaro profi. Elkezdhetne maga is profiként viselkedni.

Elsétált az utcán, én meg az órámra néztem. 9:15.

Mullen négy perce tartózkodott odabent. Egyáltalán miért fordult vissza?

Kiszúrta Broussard-t, amikor követte?

Nem. Broussard ahhoz túl jó volt. Én is csak azért vettem észre, mert tudtam, hogy ott van valahol, és még így is beleolvadt a tömegbe: többször is átsiklott rajta a tekintetem, mire beazonosítottam.

Megint megnéztem az időt.

9:16.

Ha Angie rögtön akkor megkapta Broussard üzenetét, amikor a nyomozó rájött, hogy Mullen visszamegy a Devonshire Lakóházba, akkor még a liftben lehetett, vagy talán Mullen ajtaja előtt. Ez esetben sarkon fordult volna, és egyenesen a lépcsőház felé sietett volna. És mostanra már leért volna a földszintre.

9:17.

A Devonshire Lakóház bejáratát szuggeráltam. Két fiatal tőzsdés lépett ki csillogó Hugo Boss öltönyben, Gucci cipőben és Geoffrey Beene nyakkendőben, olyan vastagon bezselézett hajjal, hogy csak faaprító géppel lehetett volna összeborzolni.

Elengedtek egy karcsú, sötétkék kosztümös, hozzá illő, hártyavékony napszemüveget viselő nőt, és miközben beszállt egy taxiba, jól lecsekkolták a seggét.

9:18.

Angie csak azért lehet még odafent, mert el kellett bújnia Mullen lakásában, vagy mert odabent vagy az ajtó előtt rajtakapták.

9:19.

Akkora baromságot csak nem csinált, hogy – amennyiben ténylegesen elért hozzá Broussard üzenete – bevágja magát a liftbe. Ott állna, és ahogy kinyílnak az ajtók, a másik oldalon megpillantaná Chris Mullent...

Nahát, Ange, de rég láttalak! Én is téged, Chris.

Mi szél hozott a lakhelyemre?

Egy ismerőst látogattam meg.

Igen? Nem annak az eltűnt lánynak az ügyén dolgoztok?

Miért szegezel rám pisztolyt, Chris?

9:20. Átsandítottam a Washingtonon a School utca sarkára.

Poole a szemembe nézett, és nagyon határozottan megrázta a fejét.

Lehet, hogy eljutott az előcsarnokig, de belekötött a biztonsági őr.

Kisasszony, álljon csak meg! Nem emlékszem, hogy láttam volna itt korábban.

Most költöztem ide.

Azt nem hinném. Fogja a telefont, tárcsázza a 911-et...

De addigra Angie már kint lenne.

9:22.

Tettem egy lépést az épület felé. Majd még egyet. Aztán megálltam.

Ha minden rendben van, ha Angie egyszerűen csak kikapcsolta a walkietalkie-t, nehogy egy recsegéssel felhívja magára a figyelmet, és amíg én itt állok, addig ő egy tizenötödik emeleti kijárati ajtó mögül, egy kis üvegablakból figyeli Mullen lakását, én meg pontosan akkor érkezem meg a bejárathoz, amikor Mullen kilép rajta, és felismer...

A falnak támaszkodtam.

9:24.

Tizennégy perc telt el azóta, hogy Mullen a falhoz lökött, és bement az épületbe.

A walkie-talkie berregni kezdett a kabátom belső zsebében. Előkaptam; kurta, mély bégetés hallatszott belőle, majd: – Lefelé tart.

Angie hangja.

– Hol vagy?

– Csak annyit mondok, adj hálát az Úrnak az ötvencolos tévékért.

– Odabent van? – hüledezett Broussard.

– Naná. Csinos kéró, de pikk-pakk fel lehet törni a zárakat, komolyan mondom.

– Miért ment vissza Mullen?

– Az öltönyéért. Hosszú történet. Később elmondom. Bármelyik percben kiérhet az utcára.

Mullen kilépett az épületből; kék öltönyre cserélte a feketét, amiben bemenni láttuk. A nyakkendője is más volt. Épp a csomót bámultam, amikor a fölötte lévő fej felém fordult, mire lesütöttem a szemem anélkül, hogy megmozdítottam volna a fejem. A paranoiás drogdílerek elsőre a hirtelen mozdulatokat szúrják ki a tömegben, úgyhogy nem állt szándékomban elfordulni.

Nagyon lassan elszámoltam tízig, aztán lenyomtam a hangerőszabályzót a zsebembe süllyesztett walkie-talkie-n. Alig hallottam Broussard hangját: – Megint úton van. Rajta vagyok.

Felpillantottam. Mullen egy fiatal, világossárga kabátos lány elé tolakodott.

Picivel odébb fordultam, és megláttam a tömegen fürgén átvágó Broussard-t a Court és State utcák találkozásánál, mialatt Mullen jobbra fordult a Régi Szövetségi Parlament épülete előtt, és ismét átvágott a közön.

Visszafordultam az Eddie Bauer kirakatához, és a tükörképemre néztem.

– Huh! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

15 Egy óra múlva Angie kinyitotta a Crown Victoria ajtaját, és azt mondta: – Lehallgatásra kész, pajtás. Lehallgatásra kész. Átmentem a kocsival a Pi köz parkolóházának a negyedik emeletére, és befordultam vele a Devonshire Lakóház felé.

– Bepoloskáztad az összes szobát?

– Meg a telefonokat is – gyújtott rá.

Megnéztem, mennyi az idő. Kerek egy órán át volt bent.

– Mi vagy te, CIA-s?

Elmosolyodott a cigarettával a szájában.

– Ha elmondanám, később meg kellene hogy öljelek, szivi.

– Szóval mi volt ez az egész öltönyösdi?

Angie elbambulva nézte a szélvédőn keresztül a Devonshire Lakóház homlokzatát, aztán kurtán megrázta a fejét.

– Az öltöny. Persze. Magában beszél.

– Mullen?

Bólintott.

– Egyes szám harmadik személyben.

– Biztos Cheese-ről ragadt rá.

– Bejön az ajtón, és közben ilyeneket mond, hogy: „Kurva okosan választottál, Mullen. Fekete öltönyt péntekre. Elment az eszed, baszd meg?” Így.

– Háromszázért kérném az Ostoba Babonák kategóriát, Alex.

– Pontosan – nevetett fel halkan Angie. – Ezek után bemegy a hálószobájába, nekiáll rámolni, lerángatja a ruháját, csapkodva tologatja az akasztókat a szekrényében, töm-töröm-töröm. Lényeg, hogy ezzel elvan pár percig, majd utána kiválasztja az új öltönyét, felveszi, én meg arra gondolok: „Jól van, végre elhúz a francba”, mert már kezdek elgémberedni a tévé mögött, a kígyókként tekergő kábelek közé szorulva...

– És?

Angie hajlamos ilyenkor elkalandozni, úgyhogy néha nem árt, ha gyengéden visszaterelem a témához.

– Nézzenek oda, Térjünk-vissza-a-tárgyra uraság! – vetette rám haragos tekintetét. – Na, szóval... hirtelen meghallom, hogy megint magyaráz. Azt mondja: „Faszfej! Hé, faszfej! Igen, te!”

– Micsoda? – egyenesedtem ki.

– Megint kezd érdekes lenni, ugye? – kacsintott rám. – Na, mondom, ez észrevett.

Nekem annyi. Kampec. Ugyebár. – Nagy barna szeme hatalmasra kerekedett.

– Ugyebár – ismételtem.

Szippantott a cigarettájából.

– A túrót. Csak megint magában beszélt.

– Lefaszfejezi saját magát?

– Úgy néz ki. Ha épp olyanja van. „Hé, faszfej, sárga nyakkendőt veszel fel ehhez az öltönyhöz? Hát ez jó. Marha jó, te baszottfejű köcsög!”

– Baszottfejű köcsög.

– Isten a tanúm. Kissé limitált a szókincse, ha engem kérdezel. Egyszóval kezdődik elölről a rámolás: keres egy másik nyakkendőt, és felveszi, miközben megállás nélkül motyog. Én meg arra gondolok: „Kiválasztja a megfelelő nyakkendőt, majd az ajtóból visszafordul, mert arra jut, hogy nem jó az inge. Úgy el fog zsibbadni minden tagom, hogy csak vontatóval lehet majd kihúzni a tévé mögül.”

– És?

– Elment. Jelentkeztem nálatok. – Kipöckölte a cigarettáját az ablakon. – Itt a vége, fuss el véle.

– Bent voltál a lakásban, amikor Broussard szólt a walkie-talkie-n, hogy Mullen visszafelé tart?

Angie megrázta a fejét.

– Az ajtónál voltam, kezemben az álkulccsal.

– Most szórakozol?

– Mi az?

– Azután törtél be, hogy megtudtad, Mullen visszamegy?

– Rám jött az ingerencia – vont vállat.

– Te meg vagy húzatva.

Rekedten felnevetett.

– Csak annyira, hogy még érdekeljelek, csibész. Ennyi nekem elég.

Nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok: megcsókolni vagy megölni őt. A walkie-talkie recsegve életre kelt a köztünk lévő ülésen, és Broussard hangja vakkant a hangszóróban.

– Poole, rajta vagy?

– Megerősítve. Taxival tart dél felé a Purchase-en, az autópálya felé.

– Kenzie.

– Igen?

– Önnel van Ms. Gennaro?

– Megerősítve – nyugtáztam a legmélyebb hangomon. Angie ráütött a karomra.

– Maradjanak készenlétben. Lássuk, hová tart. Elindulok gyalog visszafelé.

Egy-két percig csak a zúgást hallgattuk, aztán Poole ismét jelentkezett.

– Az autópályán van, és dél felé tart. Ms. Gennaro?

– Tessék, Poole.

– Elhelyezte a barátainkat?

– Mind egy szálig.

– Kapcsolják be a vevőkészüléket, és hagyják el a pozíciójukat. Vegyék fel Broussard-t, és induljanak dél felé.

– Meglesz. Broussard nyomozó?

– Nyugati irányba megyek a Broad utcán.

Hátramenetbe tettem az autót.

– Találkozzunk a Broad és a Batterymarch sarkán.

– Vettem.

Ahogy elhagytam a parkolót, Angie bekapcsolta a hátsó ülésen lévő szögletes, hordozható vevőkészüléket, és addig állítgatta a hangerőt, amíg meg nem hallottuk Mullen üres lakásának halk sistergését. Levágtam az utat a Devonshire Lakóház

alatti rámpán, balra kanyarodtam a Wateren, áthajtottam a Post Office és a Liberty tereken, és egy gyorsétterem előtti villanyoszlopnak dőlve megláttam Broussard-t.

Amint bepattant a kocsiba, Poole hangja reccsent a walkie-talkie-ban.

– Dorchesterben, a South Bay Bevásárlóközpontnál lehajtok az autópályáról.

– Megint a régi környék – sóhajtozott Broussard. – Ti dorchesteriek nem bírtok távol maradni.

– Olyan, mint egy mágnes – biztosítottam.

– Törölve – szólalt meg Poole. – Balra fordul a Boston utcán, Southie irányába.

– Éppenséggel nem egy erős mágnes – korrigáltam.

Tíz perccel később elhaladtunk Poole üres Taurusa mellett a Gavin utcán, a délbostoni Régi Kolóniai Telep szívében, és fél háztömbbel arrébb letettük a kocsit.

Poole utolsó adásából tudtuk, hogy gyalog követte Mullent a Kolóniába. Míg újra kapcsolatba nem lép velünk, nem tehettünk mást, mint hogy ülünk a seggünkön, várunk, és bámuljuk a telepet.

Ami igazából nem is nyújtott csúnya látványt. Az utcák tiszták, az utakat fák szegélyezik, amelyek kecsesen kanyarognak a frissen festett, fehér szélű vörös téglás épületek között. Bokrok és pázsitok terülnek el a legtöbb emeleti ablak alatt. A kertet körülvevő kerítés szálfaegyenes, mélyen a földbe ásott és rozsdamentes. Ami a lakótelepeket illeti, a Kolóniánál esztétikusabbat és szemrevalóbbat nem nagyon találni az országban.

Csakhogy az esztétikummal némi heroinprobléma is társul. Meg nem kevés tinédzser-öngyilkosság, amely gyaníthatóan a heroinból fakad. A heroin pedig valószínűleg abból a tényből eredeztethető, hogy hiába nősz fel a világ legszebb lakótelepén, attól az még lakótelep marad, és te attól még onnan származol, a heroinnal meg ugyan nem sokra mész, de azért jobb, mint egész életedben ugyanazokat a falakat, ugyanazokat a téglákat és ugyanazokat a kerítéseket bámulni.

– Itt nőttem fel – szólalt meg a hátsó ülésről Broussard. Kibámult az ablakon, mint aki arra számít, hogy a lakótelep mindjárt összemegy vagy óriásira nő.

– Ilyen névvel, mint a magáé? – rökönyödött meg Angie. – Ezt nem mondja komolyan.

Elmosolyodott, és megrándította a vállát.

– Apám kereskedelmi tengerész volt New Orleansban. Vagy „Nawleens”-ban, ahogy ő nevezte. Valami rossz fát tett a tűzre, és végül rakodómunkásnak állt, előbb Charlestownban, aztán Southie-ban. – A téglaházak felé biccentett. – Itt telepedtünk le. Minden harmadik gyereket Frankie O’Briennek hívtak, a többi meg csupa Sullivan, Shea, Carroll és Connelly. És ha a keresztnevük nem Frank volt, akkor Mike, Sean vagy Pat. – Felvonta a szemöldökét.

Feltartottam a kezem: – Upsz!

– Egyszóval ilyen névvel, mint a Remy Broussard... hát igen, fogalmazhatunk úgy, hogy megedződtem. – Szélesen elvigyorodott, majd kinézett a lakótelepre, és halkan füttyentett. – Ecsém, ez aztán a hazatérés.

– Már nem Southie-ban lakik? – kérdezte Angie.

– Apám halála után elköltöztem – rázta meg a fejét.

– Hiányzik?

Csücsörített, és követte a tekintetével a járdán végigrohanó, kiabáló, minden látható ok nélkül üvegkupakoknak látszó tárgyakkal egymást dobáló gyerekeket.

– Nem, nem igazán. Mindig egy tévedésből a városba szakadt vidéki srácnak éreztem magam. Még New Orleansban is. – Vállat vont. – A fákat szeretem.

Elfordította a frekvenciakapcsolót a walkie-talkie-ján, és az ajkaihoz emelte.

– Pasquale nyomozó, itt Broussard. Vétel.

Pasquale volt az egyik KEB-es nyomozó, akit beosztottak a Concord Fegyintézet megfigyelésére, hátha valaki meglátogatja Cheese-t.

– Itt Pasquale.

– Van valami?

– Semmi. Ti voltatok tegnap az utolsó látogatói.

– Hívások?

– Negatív. Olamontól megvonták a telefonálás lehetőségét, amikor múlt hónapban balhéba keveredett az udvaron.

– Oké. Broussard kiszáll. – Az ülésre ejtette a walkie-talkie-t. Hirtelen felkapta a fejét, és figyelte, ahogy egy kocsi felénk közeledik az utcán. – Mit látnak szemeim?

Egy füstszürke, PHARO egyedi rendszámmal ellátott Lexus RX 300-as húzott el mellettünk és ment még húsz-harminc métert, mielőtt tett volna egy teljes fordulatot, és lehúzódott egy üres helyre a járda mellé, sikeresen eltorlaszolva egy sikátort. Egy ötvenezer dolláros SUV terepjáró volt, amit nehezen járható utakra terveztek, no meg a környéken alkalmanként átdübörgő dzsungelszafarikra, és minden centimétere úgy csillogott, mintha selyempárnával fényezték volna. Tökéletesen passzolt az utcán parkoló Escortokhoz, Golfokhoz és Geókhoz, meg a nyolcvanas évek végéről itt felejtett Buickhoz, aminek kitört hátsó szélvédőjére zöld szemeteszsákokat ragasztottak.

– Az RX 300 – búgta Broussard, akár egy mély basszusú reklámhang – keleti kényelem a drogdílereknek, akiknek nem állhatja útját hóvihar vagy rossz minőségű út. – Előrehajolt, és a visszapillantó tükörre tapasztott tekintettel rákönyökölt az ülésünk háttámlájára. – Hölgyeim és uraim, ismerjék meg Pharaoh Gutierrezt, Lowell városának főkegyurát.

Egy nyurga latin-amerikai férfi lépett ki a Lexusból. Fekete vászonnadrágot és UV-zöld inget viselt, amelynek gallérját fekete inggombbal tűzte össze; az ingre egy fekete selyemkabátot húzott, szárnya a térdhajlatát csapkodta.

– Micsoda divatfi! – mondta Angie.

– Hát nem? – felelte Broussard. – És ma még konzervatívan öltözött. Látnák akkor, ha bulizni megy!

Pharaoh Gutierrez megigazította a frakk szárnyát, és lesimította a nadrágját.

– Mi a faszt keres itt? – töprengett halkan Broussard.

– Ki ez az ember?

– Ő intézi Cheese ügyeit Lowellben és Lawrence-ben, a szexi régi iparvárosokban. Azt pletykálják róla, hogy ezenfelül egyedül ő képes kezelni az elmebajos New Bedford-i halászokat.

– Így akkor érthető – mondta Angie.

Broussard továbbra is a visszapillantó tükörre szegezte a szemét.

– Mármint micsoda?

– Az, hogy Chris Mullennel találkozik.

– Nem, nem, nem – rázta a fejét Broussard. – Mullen és Pharaoh ki nem állhatják egymást. Asszem, valami nőügy lehet a dolog hátterében, évtizedekkel ezelőttről.

Ezért száműzték Gutierrezt a 495-ös autópálya-gyűrű menti szemétlerakókhoz, míg Mullen a nagyvárosi részen maradhatott. Ennek semmi értelme.

Gutierrez végignézett az utcán, két kézzel a hajtókájába kapaszkodva és kissé felszegett fejjel, mint valami bíró. Hosszú, vékony orrával a levegőt szimatolta. Volt valami makacs és illogikus a karótnyeltségében; nem illett vékony testalkatához. Egy olyan ember képzetét keltette, aki nem tűrte el, hogy sértegessék, ám mégis mindig számított rá; aki annyira bátortalannak tűnt, hogy akár ölne is az ellenkezője bizonyításáért.

Emlékeztetett néhány ismerősömre: általában alacsonyabb vagy tömzsibb figurákra, akik vehemens eltökéltséggel akarták bebizonyítani, hogy ők is tudnak olyan veszélyesek lenni, mint a nagyfiúk, és ezért örökké csak verekedtek, nem hagytak maguknak lélegzetvételnyi szünetet sem, túlságosan kapkodva habzsolták az ételt. Ezekből az ismerőseimből vagy rendőr, vagy bűnöző lett. A kettő között nem igazán létezett átmenet. Gyakran haltak meg gyorsan, fiatalon, dühös kérdéssel az arcukra fagyva.

– Koloncnak tűnik az ember nyakán – jegyeztem meg.

Broussard a háttámlán pihentetett kezére támasztotta az állát.

– Igen, ezzel össze is foglaltuk Pharaoh-t. Túl sok bizonyítanivaló, túl kevés idő alatt. Mindig azt vártam, hogy be fog kattanni, mondjuk egy nap odasétál Chris Mullenhez, és golyót röpít a fejébe, Cheese Olamon meg elmehet a pokolba.

– Lehet, hogy ma jött el ez a nap – találgatott Angie.

– Lehet.

Gutierrez megkerülte a Lexust, és az elülső sárvédőnek dőlt. Benézett az eltorlaszolt sikátorba, majd az órájára lesett.

– Mullen felétek tart – suttogta Poole a walkie-talkie-ban.

– Ellenséges harmadik fél előtted – jelezte Broussard. – Maradj le, haver.

– Vettem.

Angie egy kicsit jobbra döntötte a visszapillantó tükröt, hogy jobban rálássunk Gutierrezre, a Lexusra és a sikátor kijáratára.

Mullen kilépett a sikátorból. Lesimította a nyakkendőjét, és egy pillanatig Gutierrezre és az útját elálló Lexusra nézett.

Broussard hátradőlt, előhúzta a Glockját a tokból, és kibiztosította.

– Ha elszabadulna a pokol, ne mozduljanak a kocsiból, csak hívják a 911-et.

Mullen felemelt egy vékony fekete útitáskát, és elmosolyodott.

Gutierrez bólintott.

Broussard lebukott a hátsó ülésen, és ujjait az ajtókilincs köré fonta.

Mullen kezet nyújtott, és egy pillanatnyi habozás után Gutierrez kezet fogott vele. Aztán a két férfi összeölelkezett, ököllel lapogatva egymás hátát.

Broussard elengedte a kilincset.

– Ó, hát ez érdekes.

Amikor kibontakoztak az összeakaszkodásból, már Gutierrez fogta az útitáskát.

A Lexus felé fordult, egy cikornyás kézmozdulat és egy meghajlás kíséretében kinyitotta az ajtót, és Mullen beszállt az anyósülésre. Utána Gutierrez megkerülte az autót, beült a kormány mögé, és ráadta a gyújtást.

– Poole – beszélt Broussard a walkie-talkie-jába -, épp annak vagyunk szemtanúi, hogy Pharaoh Gutierrez és Chris Mullen rég nem látott testvérekként üdvözlik egymást.

– Na, ne már!

– Úgy éljek, öregem.

Pharaoh Gutierrez Lexusa kifordult az útra, és elgurult mellettünk.

Mialatt az autó folytatta útját, Broussard az ajkához emelte a walkietalkie-t.

– Tiszta a terep, Poole. Egy sötétszürke Lexus SUV-ot követünk, a sofőr Gutierrez, mellette Mullen. Kifelé tartanak a lakótelepről.

Ahogy elhagytuk a második mellékutcát, Poole kocogott elő a sikátorból.

Hozzám hasonlóan hajléktalannak öltözött, csak ő még sötétkék kendővel is megspékelte. Megszabadult tőle, miközben az autónk mögött átkelt az úttesten, és a Taurusához sietett, aztán a Lexus után mentünk a Boston utcáig. Gutierrez jobbra kanyarodott, mi meg követtük az Andrew téren át az autópályával párhuzamosan futó útra.

– Az mit jelent, ha Mullen és Gutierrez barátok lettek? – kérdezte Angie.

– Kurva rossz híreket Cheese Olamon számára.

– Cheese börtönben csücsül, a két hadnagya meg, akik elvileg halálos ellenségek, szövetkeznek ellene?

– Átveszik a hatalmat a birodalom felett.

– És hol kerül a képbe Amanda? – kérdeztem.

– Valahol középen – vont vállat Broussard.

– Minek a közepén? – tettem fel a kérdést. – A kereszttűzben?

16 Ha seggfejeket követsz, többek között az történik, hogy irigykedni kezdesz az életstílusukra. Ó, nem a nagy dolgok – a hatvanezer dolláros autók, a milliódolláros lakások, az ötvenyardos vonalnál lévő ülőhelyek a Patriots meccsein – zaklatnak fel igazán, bár bosszantóak tudnak lenni. Nem, nem ez a zavaró, hanem azok az apró, hétköznapi biankó csekkek, amiket a jó drogdíler élvez, és amikhez mi, átlag munkásemberek hozzá sem tudunk szagolni.

Vegyük például azt, hogy az idő alatt, amíg Chris Mullent vagy Pharaoh Gutierrezt figyeltük, csak elvétve láttuk, hogy figyelembe vették volna a KRESZszabályokat. A piros lámpa minden jel szerint a nyámnyiláknak való, a stoptábla meg a lúzereknek. Kilencven kilométer per órás sebességkorlátozás az autópályán?

Ugyan, kérem. Minek menjek kilencvennel, ha százötvennel sokkal gyorsabban odaérek, ahova igyekszem? Minek használjam a belső sávot, amikor a leállósávban szabad az út?

Aztán meg ott volt a parkolás kérdése. Bostonban parkolóhelyet kábé olyan gyakran találni, mint sípályát a Szaharában. Szőrmestólás kis öreg nénik lövöldöztek egy-egy trófeahelyért. A nyolcvanas évek közepén egy barom konkrétan negyedmillió dollárt fizetett ki egy Beacon Hill-i garázs parkolójegyének átruházásáért, és ebbe nem számolták bele a havi bérleti díjat.

Boston: kicsi és hideg város vagyunk, de ölni tudunk egy jó parkolóhelyért.

Látogasson el hozzánk! A családot is hozza!

Gutierreznek, Mullennek és a csatlósaiknak, akiket az elkövetkező napokban követtünk, mindez nem jelentett problémát. Egyszerűen beálltak más kocsik elé, ahol és amikor csak kedvük szottyant rá, és addig maradtak, ameddig csak kedvük tartotta.

Egy alkalommal a South End-i Columbus sugárúton Chris Mullen megebédelt, és a Hammersleysből kisétálva egy nagyon bepipult művészlélek – a kötelező kecskeszakállal és egyik fülében három fülbevalóval – várt rá. Chris leparkolt a művész lepukkant Civicje elé áramvonalas fekete Benzével. A művésszel volt a barátnője is, úgyhogy jelenetet kellett rendeznie. Onnan, ahol mi ültünk, fél háztömbbel odébb, az utca túloldalán, nem hallottuk a szóváltást, de a lényeg azért így is lejött. A művész és a barátnője kiabálva hadonászott. Chris feléjük közeledve betűrte kasmírsálját sötét Armani esőkabátja alá, megigazította a nyakkendőjét, aztán gyakorlott mozdulattal térdkalácson rúgta a fickót, aki még azelőtt elterült, hogy a csaja kifogyott volna a mondanivalójából. Chris olyan közel állt a nőhöz, hogy a külső szemlélő akár szerelmespárnak is nézhette volna őket. A homlokához nyomta a mutatóujját, felhúzta a hüvelykujját, akár egy pisztoly kakasát, és így maradt. A nő úgy érezhette, órák telnek el. Aztán Chris tüzelt. Elvette az ujját a nő fejétől, és lefújta a hegyéről a füstöt. A nőre mosolygott. Odahajolt hozzá, és puszit nyomott az arcára.

Ezután az autójához ballagott, beszállt és elhajtott, faképnél hagyva az utána bámuló, sokkos állapotú lányt, aki szerintem még ekkor sem vette észre, hogy a barátja vonít a fájdalomtól, és úgy vonaglik a járdán, akár egy törött gerincű macska.

Rajtunk, Broussard-on és Poole-on kívül több KEB-es zsaru is ráállt a megfigyelésre, így Gutierrezen és Mullenen kívül szemügyre vehettük Cheese

Olamon embereinek arcképes bűnügyi nyilvántartását. Ott volt Carlos Orlando, a „Bökő”, aki a lakótelepek napi ügymenetét felügyelte, és mindenhová magával vitt egy stósz képregényt. Ott volt JJ MacNally, aki a vietnamiak kivételével az összes észak-dorchesteri prostituált stricijévé küzdötte fel magát, miközben egy vietnami lánnyal járt, akit körülrajongott, és aki nem látszott többnek tizenöt évesnél. Joel Green és Hicky Vister az uzsorás és bukmékeri feladatokat látta el az Elsinore’s, egy Cheese tulajdonában lévő, Lower Mills-i bár egyik bokszából; Buddy Perry és Brian Boksz pedig, akik annyira ostoba fickók, hogy még a saját fürdőszobájukat sem találták volna meg térkép nélkül, a nehézfiúkat szállították.

Messziről látszott, hogy nem egy agytröszt banda.

Cheese azzal mászta meg a szamárlétrát, hogy zokszó nélkül tette a dolgát, megadta a kellő tiszteletet, behódolt mindenkinek, aki keresztbe tehetett volna neki, és amikor hatalmi vákuum keletkezett, feljebb lépett eggyel. A legnagyobb lépést néhány évvel ezelőtt tette meg, amikor is Jack Rouse, a dorchesteri és southie-i ír maffia keresztapja köddé vált egyes számú izomagyával, Kevin Hurlihyvel egyetemben, akinek darázsfészek zsongott az agyában, és ipari méreteket öltött maró hatású vérszomja. Eltűnésük után Cheese ajánlatot tett Dorchester felső részére, és megkapta a területet. Cheese ravasz volt, többé-kevésbé Chris Mullen is, Pharaoh Gutierrez pedig egész szemfülesnek mutatkozott. Cheese többi embere azonban pontosan megfelelt Cheese alapszabályának, miszerint sose alkalmazz olyasvalakit, aki nemcsak mohó (ezt Cheese eleve adottnak vette a szakmában), hanem esze is van ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjen. Így hát csököttagyúakat és adrenalinfüggőket bérelt fel, meg olyanokat, akik befőttesgumival fogták össze a pénzüket, úgy beszéltek, mint James Caan, és fennhéjázva vonultak végig az utcán, de ezenfelül nem sok ambíciót tápláltak.

Minden egyes alkalommal, amikor Mullen és Gutierrez betért valahová – egy lakóházba, egy raktárba, egy irodaépületbe -, a KEB-esek azonnal megfigyelés alá vették a helyet, és három napon át éjjel-nappal szemmel tartották, sőt, ha módjukban állt, még be is szivárogtak.

A Mullen lakásában elhelyezett poloskáknak köszönhetően megtudtuk, hogy Chris minden este hétkor felhívja az anyját, és napról napra lefolytatják ugyanazt a beszélgetést, hogy miért nem nősült meg, hogy lehet olyan önző, hogy nem ajándékozza meg az édesanyját unokákkal, miért nem randizik rendes lányokkal, és miért olyan sápadt mindig, hiszen annyira jó állása van az Erdészeti Szolgálatnál?!

Minden este fél nyolckor megnézte a Mindent vagy semmit! kvízműsort, és hangosan válaszolgatott a kérdésekre. Általában háromszáz dollár körül végzett; a földrajzi kérdésekhez kifejezetten jó érzéke volt, de totál beégett, ha a tizenhetedik századi francia művészek kerültek szóba.

Hallottuk több barátnőjével is beszélni, mindenféle baromságot összehordani Gutierrezzel autókról, filmekről meg a Bruinsról, ám sok más bűnözőhöz hasonlóan ő sem szerette telefonon intézni az ügyeit. Ezt hívják egészséges bizalmatlanságnak.

Amanda McCready keresése minden más fronton kudarcba fulladt, és a rendőri erőket fokozatosan elvonták a KEB-től, és áthelyezték más területekre.

A megfigyelés negyedik napján hívás érkezett Doyle hadnagytól, aki Broussard-t és Poole-t arra utasította, hogy fél órán belül legyenek a kerületi rendőrőrsön, és gondoskodjanak róla, hogy mi is velük tartsunk.

– Ennek a fele sem tréfa – aggodalmaskodott Poole, miközben a belváros felé hajtottunk.

– Mi miért kellünk? – kérdezte Angie.

– Erre céloztunk a „fele sem tréfával” – felelte Poole, majd mosollyal nyugtázta Angie kiöltött nyelvét. Úgy tűnt, Doyle-nak nincs valami jó napja. A bőre a szürke árnyalataiban játszott, szeme alatt sötét táskák húzódtak, és az egész testéből hideg kávé szaga párolgott.

– Csukja be az ajtót – utasította Poole-t, ahogy beléptünk.

Helyet foglaltunk vele szemben az asztalnál.

– Amikor létrehoztam a KEB-et – kezdte Doyle -, és jó nyomozókat kerestem, egyedül az erkölcsrendészeten és a kábszereseknél nem keresgéltem. Ugyan mi oka lehet ennek, Broussard nyomozó?

– Az, hogy mindenki fél együtt dolgozni velük, uram – babrált a nyakkendőjével Broussard.

– Miért is, Raftopoulos őrmester?

Poole elmosolyodott.

– Mert olyan fessek vagyunk, uram.

Doyle intett a kezével, hogy „csak így tovább”, és bólogatott.

– Azért – szólalt meg végül -, mert a kábszeres és erkölcsrendészetis nyomozók cowboyok. Őrült zsaruk. Az erőfitogtatás, a kakaskodás, a hajsza élteti őket. A saját fejük után mennek.

– Igen, uram, ez a megbízatások gyakori és sajnálatos mellékhatása.

– De a hadnagyuk a régi kapitányságukról biztosított afelől, hogy maguk ketten megbízhatóak, nagyon hatékonyak, és nagyon is a szabályok szerint járnak el. Igaz?

– Így szól a fáma, uram – mondta Broussard.

Doyle feszesen elmosolyodott.

– Önt tavaly léptették elő első osztályú nyomozóvá. Jól mondom, Broussard?

– Igen, uram.

– Szeretné, ha lefokoznám másod- vagy harmadosztályúvá? Netán mezei járőrré?

– Uhh, nem, uram. Azt nem nagyon élvezném, uram.

– Akkor ne húzza tovább az idegeimet az okostojás faszságaival, nyomozó.

Broussard az öklébe köhögött. – Igen, uram.

Doyle felemelt egy papírt az asztaláról, olvasta egy darabig, majd visszatette.

– Önök a KEB nyomozói állományának a felét ráállították Olamon embereinek a megfigyelésére. Amikor megkérdeztem, miért, azt felelték, hogy kaptak egy névtelen bejelentést, miszerint Olamonnak köze van Amanda McCready eltűnéséhez. – Megint bólogatott, aztán felnézett, egyenesen Poole szemébe. – Szeretne módosítani ezen a jelentésén?

– Parancsol, uram?

Doyle az órájára nézett, és felállt.

– Visszaszámolok tíztől. Mondják el az igazat, mielőtt elérek egyig, és akkor talán megtarthatják az állásukat. Tíz.

– Uram.

– Kilenc.

– Uram, fogalmunk sincs...

– Óóó. Nyolc. Hét.

– Úgy gondoljuk, hogy Amanda McCreadyt Cheese Olamon rabolta el, ezzel kívánva garantálni, hogy visszakerüljön hozzá a kislány édesanyja által Olamon bűnszervezetétől eltulajdonított pénz. – Poole hátradőlt, és Broussard kérdő tekintetére vállat vont.

– Tehát emberrablásról van szó – vonta le a következtetést Doyle, és leült.

– Feltehetőleg – mondta Broussard.

– Ami a szövetségiek hatásköre.

– Csak ha biztosak vagyunk benne – közölte Poole.

Doyle kihúzta az egyik asztalfiókot, és elővett, majd az asztalra ejtett egy kazettás magnót. Angie-re és rám nézett, most először, amióta betettük a szobájába a lábunkat, és lenyomta a LEJÁTSZÁS gombot.

Először csak sistergést hallottunk, aztán egy telefoncsörgést, végül egy hang – felismertem, Lionelé – azt mondta: – Halló, tessék!

A vonal másik végén egy női hang válaszolt: – Mondja meg a húgának, hogy küldje az öreg zsarut, a jóképű zsarut és a két magánnyomozót a Gránitvasút Kőfejtőhöz holnap este nyolc órakor. Mondja meg nekik, hogy a Quincy felőli oldalról közelítsék meg, a régi vasúti emelkedőn.

– Elnézést, ki beszél?

– Mondja meg nekik, hogy hozzák el, amit Charlestownban találtak.

– Asszonyom, nem egészen értem, hogy mit...

– Mondja meg nekik, hogy a Charlestownban talált dolgot elcseréljük a Dorchesterben találtra. – A nő mély, színtelen hangjába könnyedség költözött. – Világos, aranyom?

– Nem biztos. Hadd hozzak papírt és tollat!

Rekedtes kuncogás hallatszott a telefonból.

– Te aztán csuda egy pofa vagy, aranyom. Most komolyan. Az egészet felveszik kazettára. A hallgatózóknak üzenem: ha a négy említett személyen kívül bárki mást meglátunk holnap este a Gránitvasútnál, a dorchesteri csomag lepottyan egy szikla tetejéről.

– Senki sem...

– Pá-pá, aranyom. Aztán jól viselkedj, hallod?

– Ne, várjon...

Kattanás, majd Lionel érdes zihálása, majd a telefon búgó hangja.

Doyle kikapcsolta a magnót. Hátradőlt a székében, piramist formált az ujjaiból, és az ajkához ütögette őket.

Pár percnyi néma csend után azt mondta: – Mit találtak Charlestownban, fiúk?

Senki sem szólalt meg.

Doyle Poole és Broussard felé fordult a székkel.

– Kezdjek el megint visszaszámolni?

Poole Broussard-ra nézett. Broussard nyújtott tenyérrel átpasszolta a lehetőséget Poole-nak.

– Köszi, édes. – Poole Doyle felé fordult. – Kétszázezer dollárt találtunk David Martin és Kimmie Niehaus hátsó kertjében.

– A luftballonok C-Townból – mondta Doyle.

– Úgy van, uram.

– És ezt a kétszázezret értelemszerűen nyilvántartásba vették bizonyítékként.

Poole Broussard irányába intett.

– Nem egészen, uram – nézett a cipőjére Broussard.

– Na, ne mondja. – Doyle felkapott egy ceruzát, lefirkantott valamit a könyökénél lévő jegyzetfüzetbe. – Miután felhívom a Belső Ügyosztályt, és rövid úton kirúgják magukat, mit gondolnak, melyik biztonsági cégnek fognak dolgozni?

– Hát, nézze...

– Vagy egy bár lesz belőle? – mosolyodott el szélesen Doyle. – A civilek imádják az ilyet, a tudatot, hogy a pultos egy volt zsaru. Hogy hallhatják a sok háborús sztorit.

– Hadnagy – vette vissza a szót Poole -, a legnagyobb tisztelettel, szeretnénk megtartani az állásunkat.

– Azt meghiszem. – Doyle megint körmök valamit a füzetébe. – Jutott volna eszükbe azelőtt, hogy jogtalanul felhasználták egy gyilkossági nyomozás bizonyítékát. Ami bűncselekménynek számít, uraim. – Felvette a telefont, lenyomott két számot, várt. – Michael, derítse ki nekem a David Martin/Kimmie Niehaus gyilkosság ügyében nyomozó rendőrtisztek nevét. Tartom. – A vállához szorította a kagylót, a ceruza radíros végét az asztalhoz ütögette, és vidáman fütyörészett a foga között. Magas, fémes hang szűrődött ki a kagylóból, mire Doyle ismét a füléhez emelte. – Jó. Megvan. – Felfirkantotta a jegyzettömbre, és letette a telefont. – Daniel Guden és Mark Leonard nyomozók. Ismerik őket?

– Látásból – felelte Poole.

– Akkor tehát feltételezhetem, hogy elmulasztották értesíteni őket arról, amit az áldozataik hátsó kertjében találtak.

– Igen, uram.

– Igen, uram, értesítették őket? Vagy igen, uram, elmulasztották értesíteni őket?

– Az utóbbi – mondta Poole.

Doyle összekulcsolta a kezét a tarkóján, és ismét hátradőlt a székben.

– Most pedig halljam az egész történetet, uraim. Ha nem bűzlik annyira, mint jelen pillanatban érzem, akkor talán, mondom, csak talán még jövő héten is lesz munkahelyük. De egyvalamit megígérhetek: az nem a KEB lesz. Ha kibaszott cowboyokra vágyom, megnézem a Rio Bravót.

Poole mindent elmondott neki, kezdve azzal, hogy Angie-vel kiszúrtuk Chris Mullent a felvett híradásokban, egészen mostanáig. Egyedül azt hagyta ki, hogy Kimmie harisnyájában találtak egy váltságdíjat követelő üzenetet, és miután újra lejátszottam a fejemben Lionel és a nő telefonbeszélgetését, rájöttem, hogy az üzenet nélkül semmi nem bizonyítja egyértelműen, hogy Lionel hívója pénzt követelt egy kisgyerekért. Ha nincs bizonyíték az emberrablásra: nincsenek szövetségiek.

– Hol van a pénz? – tudakolta Doyle, amikor Poole befejezte a történetet.

– Nálam – válaszoltam.

– Magánál? Csak nem? – mondta felém sem pillantva. – Hát ez nagyszerű, Poole őrmester. Kétszázezer dollár értékű lopott pénz, és teszem hozzá, lopott bizonyíték van egy civil állampolgár birtokában, akinek az elmúlt években három megoldatlan

gyilkossággal, valamint egyes vélemények szerint Jack Rouse és Kevin Hurlihy eltűnésével is összefüggésbe hozták a nevét.

– Az nem én vagyok – tiltakoztam. – Biztos összekever azzal a másik Patrick Kenzie nevű pasassal.

Angie bokán rúgott.

– Pat – hajolt előre a székén Doyle, és rám nézett.

– Patrick – korrigáltam.

– Bocs – mondta Doyle. – Patrick, simán vádat emelhetnék maga ellen lopott tulajdon elfogadása, az igazságszolgáltatás és egy főbenjáró bűnügyben folyó nyomozás akadályozása és egyben bizonyítékhamisítás vádjával. Van kedve tovább baszakodni velem, és kideríteni, hogy mit tudok előásni magáról, ha tényleg kivívja az ellenszenvem?

Kényelmetlenül fészkelődtem.

– Hogy mondja? – nézett rám Doyle. – Nem hallottam.

– Nincs.

A füle mögé emelte a kezét.

– Még egyszer?

– Nincs – ismételtem. – Uram.

Elmosolyodott, és az ujjaival taktust vert az asztalon.

– Kiváló, fiam. Csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Amúgy cipzár a lepénylesőre. – Angie felé biccentett. – Ahogy a társa csinálja. Mindig az a hír járta, hogy ön az ész a társulásban, asszonyom. Ez most beigazolódni látszik. – Visszafordult Poole és Broussard felé. – Szóval zsenikéim, maguk ketten úgy döntöttek, hogy Cheese Olamon szintjén játszanak tovább, és kicserélik a pénzt a kislányra.

– Úgy valahogy, uram.

– És azért ne adjam át az ügyet a szövetségieknek, mert... – Azzal kinyújtotta a kezét.

– Mert hivatalosan senki sem követelt váltságdíjat – válaszolta Broussard.

Doyle lepillantott a magnóra.

– Akkor mit hallgattunk meg az imént?

– Nos hát, uram. – Poole az asztal fölé hajolt, és a magnóra mutatott. – Ha újra meghallgatja, azt fogja hallani, hogy egy nő javaslatot tesz egy Charlestownban talált „valami” és egy Dorchesterben talált „valami” kicserélésére. A hölgy akár bélyegek és baseballkártyák cseréjéről is beszélhetett.

– És hogy egy eltűnt kislány édesanyját hívta fel? Az nem keltené fel a szövetségi rendfenntartó testvéreink érdeklődését?

– Hát, gyakorlati értelemben az eltűnt kislány édesanyjának a bátyját hívta fel – jegyezte meg Broussard.

– És azt mondta: „Mondja meg a húgának” – vágott vissza Doyle.

– Igen, ez igaz, uram, de attól még nem utal egyértelmű bizonyíték arra, hogy emberrablásról beszélünk. És ismeri a szövetségieket: elbaszták Ruby Ridge-et, Wacót, botrányos alkukat kötöttek a bostoni maffiával, és...

Doyle felemelt kézzel fojtotta belé a szót.

– Mind tisztában vagyunk a közelmúltbeli szövetségi túlkapásokkal, Broussard nyomozó. – Lenézett a magnóra, aztán a könyökénél lévő jegyzeteire. – A

Gránitvasút Kőfejtő nem a mi hatáskörünkbe tartozik. Az Állami Rendőrség és a Quincyi Kapitányság osztozik rajta. Szóval... – Összecsapta a tenyerét. – Rendben.

– Rendben? – kérdezte Broussard.

– A rendben annyit tesz, hogy mivel név szerint nem említették Amanda McCreadyt, közös akciót kezdeményezünk az államiakkal és a quincyi egyenruhásokkal. A szövetségieket nem zargatjuk. A telefonáló azt mondta, nem akar látni rendőröket magukon kívül a Gránitvasút Kőfejtő ösvényén. Ám legyen. De karantén alá vonjuk a dombokat, uraim. Kifeszítünk egy kötelet a quincyi kőfejtők köré, és amint a kislány biztonságban van, kivetjük a hálót Mullenre, Gutierrezre, és mindenki másra, aki azt hiszi, hogy kétszázezer dollárral megjött a pénzes postás. – Még egyszer végigdobolt az ujjaival az asztalon. – Ez jól hangzik?

– Igen, uram.

– Igen, uram.

Kivillantotta széles, fagyos mosolyát.

– Aztán ha ezen túlvagyunk, áthelyezem magukat egy másik részleghez, egy másik körzetbe. Ha pedig valami balul sül el holnap este a kőfejtőnél, mennek a bombaszakértőkhöz. Számolgathatják, mennyi idejük van még a nyugdíjig, miközben kocsik alá mászva azért imádkoznak, hogy ne robbanjanak fel. Kérdés?

– Nincs, uram.

– Nincs, uram.

Egy félfordulatod: tett felénk.

– Mr. Kenzie és Ms. Gennaro, maguk civilek. Annak sem örülök, hogy itt vannak az irodámban, hát még, hogy holnap este felmásszanak arra a dombra, de nincs sok választásom. Úgyhogy a következőkhöz tartsák magukat: nem keverednek semmiféle tűzharcba a gyanúsítottakkal. Nem beszélnek a gyanúsítottakkal. Ha összetűzésre kerülne a sor, térdre vágják magukat, és behúzzák a fejüket. Ha ennek vége, semmilyen információt nem osztanak meg az akcióról a sajtóval. És nem írnak könyvet az esetről. Értve vagyok?

Bólintottam.

Angie is.

– Ha bármelyik feltételt megszegik, bevonatom a magánnyomozói és a fegyvertartási engedélyüket, ráállítom a döglött aktákkal foglalkozó részleget a Marion Socia-gyilkosságra, felhívom a barátaimat a sajtónál, és retrospektív cikket íratok velük Jack Rouse és Kevin Hurlihy szokatlan körülmények közötti eltűnéséről.

Világos?

Bólintottunk.

– Hadd halljak egy „Igenis, Doyle hadnagy”-ot!

– Igenis, Doyle hadnagy – mormolta Angie.

– Igenis, Doyle hadnagy – mondtam.

– Kiváló. – Doyle hátradőlt a széken, és szélesre tárta a karját. – És most húzzanak innen a picsába.

– Tündéri pasas – állapította meg Angie, amikor kiértünk az utcára.

– Igazából vajszíve van az öregnek – mondta Poole.

– Tényleg?

Poole úgy meredt rám, mintha ragasztót szívtam volna, és nagyon lassan megrázta a fejét.

– Ó – mondtam.

– A pénz biztos helyen van, ugye, Mr. Kenzie?

Bólintottam. – Kérik most?

Poole és Broussard egymásra nézett, aztán megvonták a vállukat.

– Sok értelme nincsen – mondta Broussard. – A holnap este folyamán valamikor tartanak egy hadműveleti eligazítást velünk, az államiakkal és a quincyiekkel. Hozza el akkor.

– Ki tudja? – tűnődött Poole. – Amennyi rendőrünk figyeli Olamon embereit, az is lehet, hogy holnap este elcsípjük az egyiküket, amint elindul otthonról a kőfejtőbe a kislánnyal. Ott helyben lekapcsoljuk az elkövetőt, és ez az egész mizéria véget ér.

– Hát persze, Poole – bólogatott Angie. – Hát persze. Nyilván ilyen könnyen fog menni.

Poole felsóhajtott, és a sarkán rugózott.

– Hallod – szólalt meg Broussard -, nem akarok a bombaszakértő osztaghoz kerülni.

Poole felkuncogott.

– Ez itt a bombaszakértő osztag, fiacskám.

Beatrice és Lionel tornácának lépcsőjén ültünk, és amennyire tudtunk, beszámoltunk nekik az üggyel kapcsolatos fejleményekről, elkenve azokat a részleteket, amikkel szövetségi vádemelést lehetne indítani ellenük, ha egyszer később esetleg visszaütne ránk a dolog.

– Tehát ez az egész azért történt – szólalt meg Beatrice, miután befejeztük a történetet -, mert Helene kifundált egy újabb elcseszett átverést, csak rossz embert nyúlt le.

Bólintottam.

Lionel szétnyomott egy nagy bőrkeményedést a hüvelykujja oldalán, és hosszan kifújta a levegőt a száján.

– Ő a húgom – mondta végül -, de ez... ez...

– Megbocsáthatatlan – fejezte be helyette Beatrice.

Lionel ránézett, aztán visszafordult hozzám, mintha tonikot loccsantottak volna az arcába.

– Az. Megbocsáthatatlan.

Angie odajött a korláthoz. Felálltam, és éreztem, ahogy meleg keze összefonódik az enyémmel.

– Ha ez vigasztalja – mondta Angie -, szerintem senki sem láthatta előre, hogy ez fog történni.

Beatrice végigsétált a tornácon, és leült a férje mellé a lépcsőre. Megfogta lapátkezeit, és néhány percig messzibe révedő tekintettel bámulták az utcát; arcuk egyszerre volt nyúzott és üres, dühös és törődött.

– Nem tudom felfogni – suttogta Beatrice. – Nem tudom felfogni.

– Meg fogják ölni? – nézett hátra a válla fölött Lionel.

– Nem – válaszoltam. – Abban nincs ráció.

Angie megszorította a kezem, hogy ne temessen maga alá a hazugság súlya.

Hazaérve először én vetettem be magam a zuhany alá, hogy lemossam magamról a négynapos kocsiban dekkolást és a seggfejekkel való kergetőzést, aztán Angie következett.

Amikor kijött, megállt a nappali ajtajában, és mézszínű bőre köré csavart fehér törülközőjében fésülködve nézte, ahogy a karosszékben jegyzeteket készítek a találkozásunkról Doyle hadnaggyal.

Felpillantottam, a szemébe néztem.

Káprázatos szemek, karamellszínűek, hatalmasak. Néha arra gondolok, hogy ha akarnának, el tudnának nyelni. Ami ellen nem lenne semmi kifogásom. Higgyék el, semmi a világon.

– Hiányoztál – mondta Angie.

– Három és fél napon át össze voltunk zárva egy kocsiban. Mégis mit hiányoltál?

Félrebillentette a fejét, és kivárta, amíg leesett.

– Ó. Ja, hogy hiányoztam.

– Aha. Bólintottam.

– Mennyire?

Ledobta a törülközőt.

– Ennyire – nyugtáztam, és valamitől elszorult a torkom. – Ej-haj!

Szeretkezés után egy darabig visszhangok és pillanatképszerű emlékek világában szoktam élni. Fekszem a párás sötétben, érzem Angie szívverését, gerince vagy a csípője az ujjaimnak nyomódik, a tenyerem melegíti, és a fülemben visszhangoznak halk nyögései, hirtelen elakadó lélegzete, mélyről jövő hangja a kielégülés pillanatában, ekkor hátraveti a fejét egy pillanatra, és sötét haja az arca elől a hátára libben. Lehunyt szemmel is látom a beharapott alsó ajkán a fognyomot, kecsesen ívelő vádliját a fehér matracon, megfeszülő lapockáját, az álom és vágy foszlányait, amiktől váratlanul elfelhősödik és könnyessé válik a szeme, sötét rózsaszín körmeinek hegyét, amint a hasamba mélyednek.

Miután Angie-vel szeretkezem, úgy fél órán át használhatatlan vagyok. A legtöbbször még a tárcsázáshoz is folyamatábrára van szükségem. Csak a legalapvetőbb mozgásos képességeim működnek. Értelmes beszélgetés kizárva.

Lebegek a visszhangok és pillanatképek ködében.

– Hé! – kocogtatta meg Angie az ujjaival a mellkasomat, majd szorosabbra fonta a combját a lábam körül.

– Igen?

– Gondoltál már rá...

– Most épp nem.

Felnevetett, a bokám alá dugta a lábfejét, egy kicsit feljebb tornászta magát a mellkasomon, és végignyalt a nyakamon.

– Komolyan, csak egy pillanat.

– Ki vele – préseltem ki magamból.

– Gondoltál már rá, úgy értem, amikor bennem vagy, hogy ha engedjük, akkor ezzel életet teremthetünk?

Felemeltem a fejem, és kinyitottam a szemem. A szemébe néztem. Higgadtan nézett vissza rám. A bal szeme alatt elkenődött a smink, ami a hálószobánk sötétjében zúzódásnak látszott.

Ez most már a mi hálószobánk volt. Angie megtartotta a Hower utcai házat, ahol felnőtt, és a bútorai nagyját még most is ott tárolta, de közel két éve egy estét sem töltött ott.

A mi hálószobánk. A mi ágyunk. A mi lepedőnk gabalyodik két összebújó test köré, akiknek szíve zakatol, és olyan szorosan fonódnak össze, hogy kívülről nézve nehezen lehetne eldönteni, hol végződik az egyik, s hol kezdődik a másik. Néha én is nehezen tudom eldönteni.

– Egy gyerek – mondtam ki.

Bólintott.

– Gyereket hozni a világra – folytattam. – Erre a világra. A mi munkánkkal. Újabb bólintás, és ezúttal csillogott a szeme.

– Ezt szeretnéd?

– Nem azt mondtam – suttogta, majd lehajolt, és megcsókolta az orrom hegyét. – Azt mondtam: „Gondoltál-e már rá?” Gondoltál-e már arra, hogy milyen hatalom van a kezünkben, amikor szeretkezünk ebben az ágyban, a rugók nyikorognak, s mi is nyögünk, és minden olyan... hát szóval, csodálatos? És nemcsak a testi érzékiség miatt, hanem mert egyesülünk, te meg én, itt, ezen a helyen. – Az ágyékomra tenyereit. – Képesek vagyunk életet létrehozni, kicsim. Te meg én. Elég, ha egyszer elfelejtem bevenni a tablettát – mennyi az esélye, egy a százezerhez? – és talán már most egy élet növekedhetne bennem. A tiéd. Az enyém. – Megcsókolt. – A miénk. Így, ahogy itt feküdtünk – ilyen közelségben, egymást átfűtve, mélyen, annyira mélyen megigézve a másiktól -, könnyű volt azt kívánni, hogy ebben a minutumban elkezdjen nőni egy élet a méhében. A női testhez általában és Angie-éhez konkrétan fűződő összes szent és rejtélyes képzet begubózott a lepedők közé, a puha matrac és a rozoga ágy rejtekébe. Hirtelen minden olyan egyértelműnek tűnt.

De a világ nem ez az ágy volt. A világ cementhideg és fűrészéles volt. A világ telis-tele volt szörnyetegekkel, akik egykor maguk is kisbabák voltak, akik zigótaként kezdtek kifejlődni a méhben, akiket nők szültek a huszadik század egyedüliként meghagyott csodájaként, ám mégis dühösen, torzultan jöttek a világra, vagy arra rendeltetve, hogy azzá váljanak. Hány és hány pár feküdt már hasonló gubóban, hasonló ágyban, és érezte ugyanazt, amit most mi? Hány szörnyeteget teremtettek? És hány áldozatot?

– Mondj valamit – ösztökélt Angie, és félresimította izzadt hajamat a homlokomból.

– Gondolkoztam rajta.

– És?

– Áhítattal tölt el.

– Engem is.

– És megijeszt.

– Engem is.

– Nagyon. Összeszűkült a szeme.

– Hogy érted?

– Cementes hordókban talált kisgyerekek, Amanda McCreadyk, akik úgy tűnnek el, mintha soha nem is léteztek volna, pedofilok, akik szigszalaggal és nejlonzsinórral róják az utcákat. Ez a világ egy pöcegödör, szívem.

Bólintott.

– És?

– És mi?

– Igen, egy pöcegödör. Oké. És akkor mi van? Úgy értem, valószínűleg a szüleink is tudták, hogy egy pöcegödör, és mégis vállaltak minket.

– És milyen remek gyerekkorunk volt!

– Jobban örültél volna, ha meg sem születsz?

Két kezemmel megtámasztottam a derekát, mire belesimult. A teste felemelkedett rólam, és a lepedő lecsúszott a hátáról; megtelepedett az ölemen, és lenézett rám: haja előrehullott a füle mögül, meztelen volt, gyönyörű, és közelebb járt a tökélyhez, mint bármilyen dolog, személy vagy fantazmagória, amivel valaha dolgom volt.

– Jobban örültem volna, ha inkább meg sem születek?

– Ez a nagy kérdés – lehelte halkan Angie.

– Persze hogy nem – válaszolta. – De vajon Amanda McCready mit felelne erre?

– A mi gyerekünkből nem válna Amanda McCready.

– Honnan tudjuk?

– Onnan, hogy nem lopnánk drogdílerektől, akik aztán elrabolják a gyerekünket, hogy visszaszerezzék a pénzt.

– Naponta tűnnek el gyerekek ennél jóval kevesebbért is, és ezt te is tudod.

Gyerekek tűnnek el iskolába menet, mert rosszkor, rossz utcasarkon fordultak be, mert elszakadtak a szüleiktől a bevásárlóközpontban. És meghalnak, Angie.

Meghalnak.

Egyetlen könnycsepp hullott le a mellére, hogy egy pillanattal később leszaladjon a mellbimbóján, és a mellkasomra csöppenjen. Már kihűlt, mire a bőrömhöz ért.

– Tudom – mondta Angie. – De ettől függetlenül gyereket akarok tőled. Nem ma, és az is lehet, hogy még jövőre sem. De ez a vágyam. Azt akarom, hogy a testem valami gyönyörűt hozzon a világra, amiben benne vagyunk mindketten, ám mégis teljesen különbözik tőlünk.

– Kisbabát szeretnél.

Megrázta a fejét.

– Tőled szeretnék kisbabát.

Idővel elnyomott minket az álom.

Engem legalábbis. Pár perccel később arra ébredtem, hogy Angie nincs az ágyban; felkeltem, és a sötét lakáson át a konyhába csoszogtam. Ott ült az asztalnál az ablak mellett, meztelen bőre sápadtan világított a redőny résein beszüremkedő, töredezett holdfényben.

Egy notesz volt a könyökénél, az akta meg előtte. Felpillantott, ahogy bejöttem az ajtón, és így szólt: – Nem hagyhatják életben.

– Cheese és Mullen?

Bólintott.

– Buta taktikai húzás lenne a részükről. Meg kell ölniük.

– Eddig életben tartották.

– Ezt nem tudhatjuk. De még ha így is van, akkor is csak addig hagyják életben, amíg meg nem kapják a pénzt. Talán. Csak a biztonság kedvéért. Utána viszont végezniük kell vele. Túl nagy elvarratlan szál.

Bólintottam.

– Te már számoltál is ezzel – mondta.

– Igen.

– Vagyis holnap este...

– Arra számítok, hogy egy holttestet fogunk találni.

Rágyújtott egy cigarettára, és a bőre egy pillanatig felizzott az öngyújtó lángjától.

– Együtt tudsz élni ezzel?

– Nem. – Megkerültem az asztalt, a vállára helyeztem a kezem, annak tudatában, hogy meztelenek vagyunk a konyhában, és a gondolataim megint az ágyunkban és a testünkben rejlő hatalom felé kanyarodtak, a csupasz bőrünk közt szellemlényként lebegő harmadik élet lehetősége felé.

– Bubba? – kérdezte Angie.

– Nem is kérdés.

– Poole-nak és Broussard-nak ez nem fog tetszeni.

– Ezért nem áruljuk el nekik, hogy ő is ott lesz.

– Ha Amanda még életben lesz, amikor a kőfejtőhöz érünk, és megtudjuk, hol van, vagy legalább be tudjuk mérni a tartózkodási helyét...

– Akkor Bubba lezúzza a fogvatartóit. Lezúzza őket, mint a szart, aztán felszívódik az éjszakában.

– Akarod te hívni? – mosolyodott el Angie. Áttoltam hozzá a telefont az asztalon.

– Csináld csak nyugodtan.

Keresztbe vetette a lábát, amíg tárcsázott, majd a kagylót a füléhez szorítva félrebillentette a fejét.

– Hé, nagyfiú – köszönt, amikor Bubba felvette -, van kedved holnap este játszani egyet?

Hallgatott egy sort, majd szélesebbre nyílt a mosolya.

– Hogyne, Bubba, ha különösen kegyes lesz hozzád a sors, még le is puffanthatsz majd valakit.

17 John Dempsey őrnagynak a Massachusettsi Állami Rendőrségtől széles, tésztaképű ír arca volt, és gyanakvó, kidülledt bagolyszeme. Úgy is pislogott, mint egy bagoly; a szemizmok hirtelen rándulásával lecsapódtak vastag szemhéjai, majd a normálisnál egy tized másodperccel tovább úgy maradtak, mielőtt roló módjára visszapattantak és eltűntek volna a szemöldök alatt.

Mint a legtöbb állami járőrnek, akivel eddig összefutottam, neki is ólomcsővel bélelték ki a gerincét, a szája meg sápadt és pengevékony volt, mintha egy halványan fogó ceruzával karcolták volna fel jellegtelen fehér arcára. Keze krémszínű volt, ujjai hosszúak és nőiesek, körmeit simára reszelte, akár egy pénzérme peremét. Ám egyedül a két keze hatott lágynak. A többi testrészét palából építették. Vékony volt, de olyan kemény és szálkás, hogy lefogadtam: ha leesne a pódiumról, ripityára törne.

A járőreink egyenruhája mindig nyugtalanítóan hatott rám, kiváltképp a magasabb rangú tiszteké. Van valami germán erőszakosság azokban a fényesre suvickolt fekete csizmákban, kihangsúlyozott váll-lapokban és csillogó ezüstjelvényekben, a jobb válltól bal csípőig a mellkason feszülő antantszíjban, a plusz fél centivel megemelt tányérsapkában, amely így eltakarja a homlokot és árnyékolja a szemet.

A városi zsaruk mindig a régi háborús filmek bakáira emlékeztettek. Tök mindegy, milyen szépen öltöztették fel őket, akkor is úgy tűnt, mintha csak egy lépésre lettek volna attól, hogy a hason kússzanak a normandiai parton, átázott szivarral a foguk között, miközben sár záporozik a hátukra. De ha egy átlag állami kopóra nézek – az összeszorított állkapocs, az arrogánsan felszegett áll, az egyenruha csillogóra tervezett részein megcsillanó nap tűnik fel először -, kapásból úgy képzelem, hogy díszlépésben masíroznak végig Lengyelország őszi utcáin 1939 körül.

Dempsey őrnagy nem sokkal azután, hogy mind összegyűltünk, levette hatalmas kalapját, amely alól egy aggasztóan narancssárga üstök bukkant elő. Világos, rövidre nyírt tüskék ágaskodtak a fejbőréről, mint holmi lábtörlő, és a jelek szerint tudatában volt annak, hogy ez mennyire zavarba ejti az idegeneket. Lesimította a haját kétoldalt a tenyerével, felvette az asztalról a pálcát, és a nyitott tenyeréhez veregette, miközben ábrándozó megvetéssel felmérte a termet. Tőle balra, a szövetségi állam címere alatt egy keskeny széksorban ült Doyle hadnagy a quincyi rendőrkapitánnyal, mindketten legszebb halottas díszruhájukban, és így már hárman hordozták körbe tekintélyt parancsoló tekintetüket.

Az állami rendőrség miltoni barakkjának eligazítójában sereglettünk össze, és a terem egész bal oldalát kisajátították maguk az államiak, egytől egyig sólyomszemű, simára borotvált legények, határozottan hónuk alá szorított kalappal, gyűrődésmentesre vasalt nadrággal és inggel.

A terem másik oldalán az elülső sorokban a Quincyből érkezett rendőrök, hátul meg a bostoniak foglaltak helyet. A quincyi zsaruk igyekeztek leutánozni az államiakat, bár náluk már befigyelt néhány ránc a ruhán, néhány kalap a földön.

Javarészt fiatal férfiak és nők voltak, sima és csillogó arcuk, mint a csíkos sügér bőre, és komoly összegben fogadtam volna rá, hogy egyikük sem sütötte el még a fegyverét szolgálatteljesítés közben.

Bezzeg a terem hátsó része egy ingyenkonyha előterének látszott. Az egyenruhások még egész tűrhetően festettek, de a KEB-es srácok és nők, meg a más részlegektől ideiglenesen áthelyezett nyomozók sereglete napos borosták, dohányszagú leheletek és kócos hajak kávépecsétes színkavalkádja volt, gyűrött ruháik redői mögé pedig kisebb háztartási gépeket is el lehetett volna rejteni. A nyomozók többsége kezdettől az Amanda McCready-ügyön dolgozott, és az azokra a zsarukra jellemző „ha-nem-tetszik-bekaphatod” hozzáállást tanúsították, akik túl sokat túlóráztak, és túl sok ajtón dörömböltek már be. Az állami és a quincyi rendőrökkel ellentétben a bostoni kontingens tagjai elterpeszkedtek a székükben, egymást rugdosták, és csomószor köhögtek.

Angie és én nem sokkal az eligazítás megkezdése előtt érkeztünk meg, és beültünk hátra. Frissen mosott fekete nadrágjában, a nadrágon kívül hordott fekete pamutingében és barna bőrkabátjában Angie akár a quincybeliek közé is beülhetett volna, én viszont ragaszkodtam a seattle-i éra utáni grunge stílushoz a Ren és Stimpys fehér pólómra rávett szakadt flanelingemmel és fehér festékfoltos farmergatyámmal. A bokás edzőcipőm ellenben pöpec-vadiúj volt.

– Ez a légpárnás fajta? – kérdezte Broussard, amikor becsusszantunk Poole és az ő széke mellé.

Lesöpörtem egy szöszt az új csukámról.

– Nem. – Kár. Bírom a légpárnást.

– A reklám szerint olyan magasra tudok ugrani vele, mint Michael Jordan, és kettesével ragadnak majd rám a csajok.

– Ja, az más. Akkor megérte megvenni.

Dempsey őrnagy mögött két járőr felaggatott a falra egy hatalmas topográfiai térképet a quincyi kőfejtőkről és a Blue Hills Természetvédelmi Parkról. Amint sikerült odaerősíteni, Dempsey felemelte a pálcáját, és rábökött egy pontra a térkép közepén.

– A Gránitvasút Kőfejtő – közölte katonásan. – Amanda McCready eltűnésének közelmúltbeli fejleményei arra engednek következtetni, hogy ma este húsz óra nullanullakor egy csereüzletre fog sor kerülni. Az emberrablók ki akarják cserélni a gyereket egy táskányi lopott pénzre, amelyre jelenleg a Bostoni Rendőrség vigyáz. – Nagy kört rajzolt a térkép köré a pálcájával. – Mint láthatják, valószínűleg azért választották a kőfejtőket, mert miriád lehetséges menekülési útvonalat kínál.

– Miriád – dünnyögte Poole. – Jó kis szó.

– Még úgy sem lesz könnyű bekeríteni a területet, hogy helikopterek állnak a rendelkezésünkre, és egy teljes létszámú különítmény várakozik majd különböző stratégiai pontokon a kőfejtők és a Blue Hills Természetvédelmi Park körül. Tovább nehezíti a dolgunkat, hogy az emberrablók követelése alapján csak négy ember közelítheti meg a helyszínt ma este. Amíg le nem zajlik az átadás, tökéletesen láthatatlannak kell maradnunk.

Egy járőr jelentkezett, és megköszörülte a torkát.

– Őrnagy úr, hogyan zárjuk le a területet, ha közben nem szabad, hogy meglássanak?

– Ez itt a bökkenő – simította meg az állát Dempsey.

– Jól hallottam, mit mondott? – suttogta Poole.

– Jól.

– Ejha.

– Az egyes számú parancsnoki központot – folytatta Dempsey – ebben a völgyben állítjuk fel, a Blue Hills-i enyhe síelős lejtő lábánál. Innen alig egy perc helikopterrel a Gránitvasút Kőfejtő csúcsa. Amint megerősítést kapunk az átvétel befejeztéről, szétszóródunk a természetvédelmi parkban és a peremén, kordont vonunk a Quarry utca mindkét végére, a Chickatawbut és a Saw Cut Notch utak mindkét végére, lezárjuk a délkeleti autópálya déli és az északi lehajtóit és felhajtóit, és kivetjük a hálót az egész hóbelevanc fölé.

– Hó – mondta Poole.

– Belevanc – tromfolt rá Broussard.

– A kettes számú parancsnoki központ itt lesz a Quincy Temető bejáratánál, a hármas számú parancsnoki központ pedig...

Innentől kezdve egy órán keresztül hallgattuk, ahogy Dempsey felvázolja a kordonra vonatkozó terveit, és szétosztotta a feladatokat az állami és a helyi rendőrség között. Több mint százötven zsarut fognak kivezényelni, hogy letáborozzanak a quincyi kőfejtőknél és a Blue Hills pereménél. Három helikopter állt készen bevetésre. A bostoni rendőrség elit túsztárgyaló egysége is a terepen lesz.

Doyle hadnagy és a quincyi rendőrfőnök „cirkálni” fog a saját kocsijában, kikapcsolt fényszórókkal a kőfejtők körüli sötétben.

– Imádkozzunk, nehogy karambolozzanak – mondta Poole.

A kőfejtők hatalmas földterületet öleltek fel. A New England-i gránitkitermelési robbanás tetőzésekor hatvannál is több üzemelt. A Gránitvasút egy abból a huszonkettőből, amelyeket nem töltöttek fel, míg a maradék a Blue Hills és az autópálya közt szaggatottan húzódó hegyekben terül el. Éjszaka fogunk behatolni, amikor alig lesz valami fény. Dempsey felkért néhány parkőrt, hogy beszéljenek a területről, és még ők is elismerték, hogy olyan sok ösvény fut végig azokon a hegyeken, hogy némelyiket csak az a pár ember ismeri, akik használják őket.

De nem is igazán az ösvényekkel volt a baj. Az ösvények előbb-utóbb kilyukadtak valahol, és az a valahol véges számú utat vagy parkot jelentett. Még ha az emberrablók át is tudtak slisszanni a hegyekre kivetett hálón, valahol lejjebb úgyis begyűjtenék őket. Ha csak négyünkről meg néhány, a térséget monitorozó zsaruról volna szó, akkor Cheese embereinek tulajdonítanám az előnyt. Azt azonban nehezen tudtam elképzelni, hogyan akar bárki is százötven rendőr között észrevétlenül bemenni és kijutni.

Bármennyire is ostoba Cheese legtöbb embere, azt még nekik is tudniuk kell, hogy követelések ide vagy oda, egy túszdráma esetén rengeteg zsaru fog nyüzsögni.

Szóval mi a menekülési tervük?

Kivártam, amíg Dempsey megint tart egy levegővételnyi szünetet, és feltettem a kezem, aztán amikor meglátott, de úgy akart tenni, mintha nem vett volna észre, megszólaltam: – Őrnagy!

Lenézett a pálcájára.

– Igen?

– Nem értem, hogyan tudnának az emberrablók elmenekülni.

A zsaruk közül jó páran kuncogni kezdtek, és Dempsey is elmosolyodott.

– Hát, éppen ez a lényeg, nem, Mr. Kenzie?

Viszonoztam a mosolyt.

– Értem én, de nem gondolja, hogy az emberrablók is átlátnak a szitán?

– Ezt hogy érti?

– Ők választották ki a helyszínt. Nyilván ők is rájöttek, hogy be lesznek kerítve, nem?

Dempsey vállat vont.

– A bűnözés elbutít.

A kék egyenruhás srácokon újabb udvarias nevetéshullám futott végig.

Megvártam, amíg elhal.

– De mi van, ha mégis felkészültek egy ilyen eshetőségre, őrnagy?

A szája még szélesebbre húzódott, de bagolyszemei nem mosolyogtak. Kissé értetlenül és kissé bosszúsan szűkültek össze.

– Nincs kiút, Mr. Kenzie. Mindegy, mit gondol róla. Milliárd az egyhez az esélye.

– Csakhogy azt hiszik, ők lesznek az az egy.

– Akkor tévednek. – Dempsey a pálcájára nézett, és összevonta a szemöldökét. – Van még valakinek hülye kérdése?

Este hatkor találkoztunk Maria Dykema nyomozóval a túsztárgyalóktól egy víztorony alatt parkoló furgonban, kábé harminc méterre a Ricciuti Drive-tól, a quarryi kőfejtők kellős közepét átszelő úttól. Karcsú, filigrán, negyven év körüli nő volt tejszínű, rövid hajjal és mandulaszemekkel. Sötét kosztümöt viselt, és a beszélgetésünk nagy része alatt a bal fülében lévő gyöngy fülbevalót piszkálta szórakozottan.

– Ha bármelyikük szemtől szembe kerül az emberrablóval és a gyerekkel, mit tesznek? – Végigfuttatta rajtunk a tekintetét, majd megállapodott a furgon falán, ahová valaki felragasztotta a National Lampoon viccmagazinnak azt a híres képét, amelyen fegyvert nyomnak egy kutya fejéhez, alatta a szöveggel: VEDD MEG EZT AZ ÚJSÁGOT, VAGY MEGÖLJÜK A KUTYÁT. – Várom a választ.

Broussard azt mondta: – Közöljük a gyanúsítottal, hogy engedje...

– Megkérik a gyanúsítottat – javította ki a nő.

– Megkérjük a gyanúsítottat, hogy engedje el a gyereket.

– És ha erre azt válaszolja, hogy „basszák meg”, és kibiztosítja a fegyverét?

– Akkor...

– Visszavonulót fújnak – vágta rá. – Nem tévesztik szem elől, de kicsit hagyják lélegezni. Ha bepánikol, a gyerek meghal. Ha fenyegetve érzi magát, dettó. Az első dolguk, hogy elhitessék vele: van egy kis mozgástere. Ne érezze magát nyeregben, de tehetetlennek se. Azt kell éreztetniük vele, hogy van választása. – Elfordult a képtől, megrángatta a fülbevalóját, és a szemünkbe nézett. – Világos?

Bólintottam.

– Bármit is tesznek, ne szegezzenek fegyvert a gyanúsítottra. Semmi hirtelen mozdulat. Ha csinálni akarnak valamit, előbb mondják el neki. Valahogy így: „Most hátrébb lépek. Most leengedem a fegyverem.” És a többi.

– Babusgassuk – morgott Broussard. – Ezt javasolja.

Dykema halványan elmosolyodott, szemét a szoknyája szegélyén tartva.

– Broussard nyomozó, hat évet lehúztam a túsztárgyalóknál, és egyedül egy túszt veszítettem el. Ha ki akarja dülleszteni a mellkasát, és azt üvöltözni, hogy „Le a

földre, faszkalap!”, ha esetleg belefut egy ilyen szituációba, csak rajta. De tegyen meg nekem egy szívességet, és kíméljen meg attól, hogy végigjárja a talkshow-kat, miután az elkövető szétlőtte Amanda McCreadyt, és beterítette az ingét a szíve darabkáival.

– Felvonta a szemöldökét. – Rendicsek?

– Nyomozónő – mondta Broussard -, nem azt kérdőjeleztem meg, ahogy a munkáját végzi. Csak tettem egy észrevételt.

Poole bólintott.

– Ha babusgatnunk kell valakit, hogy megmentsük a kislányt, akkor babakocsiba ültetem a tagot, és altatódalt énekelek neki. A szavamat adom.

A nyomozónő felsóhajtott, és hátradőlt, majd két kézzel hátrafésülte a haját.

– Gyakorlatilag nulla az esélye, hogy belebotoljanak az elkövetőbe Amanda McCreadyvel együtt. De ha mégis megtörténne, ne feledjék: az a kislány az egyetlen adujuk. Azok a túszejtők, akik fegyveres patthelyzetbe kerülnek, olyanok, mint a sarokba szorított patkányok. Általában nagyon félnek, és halálos veszélyt jelentenek.

Valamint nem saját magukat fogják hibáztatni a kialakult helyzetért, és nem is önöket. Hanem a kislányt. És ha nem lesznek nagyon óvatosak, elvágják a torkát.

Hagyta leülepedni az elhangzottakat. Utána elővett a blézere zsebéből négy névjegykártyát, és szétosztotta közöttünk.

– Mindenkinek van mobilja?

Biccentettünk.

– A számom ott van a kártya hátulján. Ha tényleg fegyveres patthelyzetbe kerülnek az elkövetővel, és már nem tudnak neki mit mondani, hívjanak fel, és adják át az emberrablónak a telefont. Rendben?

Kinézett a hátsó ablakon a hegyek és a külszíni kőfejtők fekete, göcsörtös tömegére, a fűrészfogas gránitszirtek kiszögellő sziluettjére.

– A kőfejtők – mondta. – Mégis ki választana ilyen helyet?

– Nem a legegyszerűbb elmenekülni innen – állapította meg Angie. – Jelen körülmények között.

Dykema nyomozónő bólintott.

– Ám ők mégis emellett döntöttek. Mit tudnak, amit mi nem?

Hétkor összegyűltünk a bostoni rendőrség mozgó parancsnoki egységénél, ahol Doyle hadnagy előadta buzdító beszédét a maga módján.

– Ha elcseszik, van elég szikla odafent, ahonnan le lehet ugrani. Egyszóval – paskolta meg Poole térdét – ne csesszék el.

– Ez igazán lelkesítő beszéd volt, uram.

Doyle a konzolpult alá nyúlt, előhúzott egy világoskék sporttáskát, és Broussard ölébe dobta.

– A pénz, amit Mr. Kenzie ma reggel szolgáltatott be. Megszámolták, és az összes sorozatszámot felírták. Hajszálpontosan kétszázezer dollár van a táskában. Egy pennyvel sem kevesebb. Ügyeljenek rá, hogy így is kapjam vissza.

A rádió, ami a konzolasztal jó kétharmadát elfoglalta, felreccsent.

– Központ, itt az Ötvenkilences egység. Vétel.

Doyle felemelte a mikrofont a tartójáról, és bekapcsolta az ADÁS gombot.

– Itt a Központ. Hallgatom, Ötvenkilenc.

– Mullen elhagyta a Devonshire Lakóházat, és egy sárga taxiban nyugat felé tart a Storrow-n. Rátapadtunk. Vétel.

– Nyugatra? – lepődött meg Broussard. – Minek megy nyugatra? Mit keres a Storrow-n?

– Ötvenkilences – mondta Doyle -, egyértelműen azonosították Mullent?

– Ööö... – Hosszú szünet következett sztatikus recsegéssel.

– Ismételje, Ötvenkilenc. Vétel.

– Központ, lehallgattuk Mullen és a taxitársaság telefonbeszélgetését, és láttuk beszállni a Devonshire hátsó bejáratánál. Vétel.

– Ötvenkilences, nem hangzik valami magabiztosnak.

– Ömm, Központ, egy Mullen személyleírásának megfelelő férfit láttunk Celticses sapkában és napszemüvegben... Ööö... Vétel.

Doyle egy pillanatra lehunyta a szemét, és a homlokához szorította a mikrofont.

– Ötvenkilences, azonosították egyértelműen a gyanúsítottat, vagy sem? Vétel.

Egy újabb hosszú, sztatikus zajjal kibélelt szünet.

– Öhm, Központ, most, hogy így belegondolok, negatív. De szinte biztosan...

– Ötvenkilences, ki biztosította magukkal a Devonshire Lakóházat? Vétel.

– A Hatvanhetes, Központ. Uram, mi akkor most...

Doyle egy mozdulattal lekapcsolta őket, benyomott egy gombot a rádión, és az adóvevőbe beszélt.

– Hatvanhetes, itt a Központ. Jelentkezzen. Vétel.

– Központ, itt a Hatvanhetes. Vétel.

– Mi a helyzetük? Vétel.

– Dél felé hajtok a Tremonton, Központ. A társam gyalog kísér. Vétel.

– Hatvanhetes, mit keres a Tremonton? Vétel.

– A gyanúsítottat követjük, Központ. A gyanúsított gyalog halad, dél felé sétál a Common mentén. Vétel.

– Hatvanhetes, azt állítja, hogy déli irányban követi Mullent a Tremonton?

– Megerősítve, Központ.

– Hatvanhetes, utasítsa a társát, hogy vegye őrizetbe Mr. Mullent. Vétel.

– Izé, Központ, nekünk nem...

– Utasítsa a társát, hogy vegye őrizetbe a gyanúsítottat, Hatvanhetes. Vétel.

– Értettem, Központ.

Doyle egy perce letámasztotta a mikrofont a pultra, becsípte az orrnyergét, és nagyot sóhajtott.

Angie meg én Poole-ra és Broussard-ra néztünk. Broussard vállat vont. Poole undorodva ingatta a fejét.

– Ööö, Központ, itt a Hatvanhetes. Vétel.

Doyle felvette a mikrofont.

– Hallgatom.

– Igen, Központ, nos hát...

– A férfi, akit követtek, nem Mullen. Megerősítik?

– Megerősítjük, Központ. Az illető személy hasonló ruhában volt, mint a gyanúsított, de...

– Központ vége, Hatvanhetes.

Doyle hozzávágta a mikrofont a rádióhoz, és a fejét rázta. Hátrahajolt a székében, és Poole-ra nézett.

– Hol van Gutierrez?

Poole összekulcsolta a kezeit az ölében.

– Amikor utoljára ellenőriztem, egy szobában volt a Prudential Hiltonban.

Tegnap este érkezett Lowellből.

– Ki van rajta?

– Négyfős csapat. Dean, Gallagher, Gleason és Halpern.

Doyle kikereste a nevekhez tartozó járőrkocsik számát a könyökénél lévő listán.

Bekapcsolta a rádiót.

– Negyvenkilences egység, itt a Központ, jelentkezzen, vétel.

– Központ, itt a Negyvenkilences. Vétel.

– Mi a helyzetük? Vétel.

– A Dalton utca, Központ, a Hiltonnál. Vétel.

– Negyvenkilences, hol van a... – Doyle belenézett a listájába. – Hetvenhármas egység? Vétel.

– Gleason nyomozó az előtérben tartózkodik, Központ. Halpern nyomozó a hátsó bejáratot biztosítja. Vétel.

– És hol van a gyanúsított? Vétel.

– A gyanúsított a szobájában van, uram. Vétel.

– Megerősítést kérek, Negyvenkilences. Vétel.

– Vettem, értettem. Visszaszólunk.

Míg a válaszra vártunk, senki sem szólalt meg. Még egymás tekintetét is kerültük. Mint amikor egy focimeccs nézése közben tudjuk, hogy hiába vezet a csapatunk hat ponttal négy perccel a lefújás előtt, valahogy mégis el fogják cseszni.

Mind az öten éreztük a parancsnoki központ hátuljában, hogy ha eddig volt is valamiféle előnyünk, az most elszivárog az ajtó alatt az egyre sűrűbb éjszakába. Ha Mullen ilyen könnyen lerázott négy tapasztalt nyomozót, akkor vajon hányszor tette még meg ugyanezt az elmúlt napokban? Hányszor hitte azt a rendőrség, hogy Mullent figyelik, miközben valójában valaki más nyomában voltak? Mullen ez alapján akár rendszeresen meg is látogathatta Amanda McCreadyt. Előkészíthette a menekülési útvonalat a hegyekből ma estére. Zsarukat fizethetett le, hogy ne figyeljenek oda, vagy kiválaszthatta azokat, akiket nem sokkal este nyolc után, a vaksötétben ki kell majd iktatnia.

Ha Mullen már az elejétől fogva tudta, hogy ráálltunk, akkor csupa olyasmit mutathatott nekünk, amit láttatni akart velünk, és míg mi ezekre figyeltünk, mindaz, amit el akart rejteni a szemünk elől, ment tovább a hátunk mögött.

– Központ, itt a Negyvenkilences. Van egy kis gondunk. Gutierrez eltűnt.

Ismétlem: Gutierrez eltűnt. Vétel.

– Milyen régóta, Negyvenkilences? Vétel.

– Nehéz megmondani, Központ. A bérelt kocsija még mindig a garázsban parkol.

Fizikai valójában utoljára nulla-hét-nulla-nullakor láttuk. Vétel.

– Központ vége.

Doyle mintha azt fontolgatta volna egy pillanatig, hogy széttrancsírozza a kezében a mikrofont, de aztán finoman és precízen elhelyezte a konzolpult sarkán.

– Valószínűleg lerakott még egy kocsit a garázsban egy-két nappal azután, hogy bejelentkezett a szállodába – vélte Broussard.

Doyle bólintott.

– Amikor majd jelentést kérek a többi egységtől, mit gondolnak, Olamon emberei közül hányról nem fognak tudni számot adni?

Erre nem tudtunk mit felelni, bár azt hiszem, nem is várt választ.

18 Ha dél felé elhagyjuk a környékünket, és átmegyünk a Neponset folyón, Quincyben kötünk ki, amit az apám generációja időtlen idők óta azon írek megállóhelyének tartott, akik elég jómódúak ahhoz, hogy kimeneküljenek Dorchesterből, de annyi pénzük azért nincsen, hogy eljussanak Miltonba, a néhány mérföldre nyugatra lévő puccos, ír kertvárosba. Délnek tartva a 93-as autópályán, rögtön Braintree előtt néhány homokszínű hegy domborodik a nyugati oldalon, amelyek mindig olyan érzést keltenek, mintha bármelyik percben leomolhatnának.

Ezekben a hegyekben történt, hogy Quincy történelmének nagy öregjei rábukkantak a gránitra, amely olyan gazdag volt fekete szilikátokban és füstkvarcban, hogy gyémántfolyamként szikrázhatott a lábuknál. Az ország első teherszállító vasútvonalát 1827-ben építették, az első sínt Quincyben, a hegyekben szegecselték a földbe, hogy a gránitot le tudják szállítani a Neponset folyó partjára, ahol is felrakodták a szkúnerekre, majd Bostonba, Manhattanbe, New Orleansba, Mobile-ba vagy Savannah-ba vitték.

A gránitkitermelés százéves, robbanásszerű növekedése – az idő és a divathullámok próbáját kiállva – számos épület létrejöttét tette lehetővé: impozáns könyvtárakét, városházákét, tornyosuló templomokét, zajt, fényt és a szökés reményét elfojtó börtönökét, a vámházak bordázott, egy tömbből faragott oszlopaiét szerte a vidéken, valamint a Bunker Hill-emlékmű megépítését. A földből kiemelt kőtömeg helyén pedig nem maradt más, csak gödrök. Mély gödrök. Széles gödrök.

Gödrök, amiket soha nem töltött fel más, csak a víz.

A gránitipar halála óta eltelt években a kőfejtők közkedvelt hulladéklerakóvá váltak, ahová a lopott kocsiktól kezdve a régi hűtőkön és sütőkön át a holttestekig mindent kivittek. Pár évente, amikor egy kölyök a vízbe ugrik, és nem bukkan a felszínre, vagy egy walpole-i életfogytos elmondja a zsaruknak, hogy ledobott az egyik szikláról egy prostit, átfésülik a kőfejtőket, az újságok meg topográfiai térképek fotóit és víz alatti felvételeket közölnek le, amelyeken egy elsüllyedt táj látható a mélyből váratlanul feltörő, recés tűszirtekkel, a harminc méter eső alól Atlantisz kísérteteként felderengő, meredeken kiszögellő bércekkel.

Néha meg is találják az eltűnt holttesteket. Néha meg nem. A kőfejtők a víz alatt felkavarodó fekete üledékviharoknak és a lenti táj hirtelen, logikátlan átrendeződéseinek, illetve a feltérképezetlen sziklák és mélyedések bő tárházának köszönhetően a Vatikánhoz mérhető gyakorisággal adják ki titkaikat.

Ahogy az arcunkba csapódó ágakat félrelökve, a gazoson átvágva és a sötétben köveken botorkálva, a sima sziklákon hirtelen meg-megcsúszva, halkan szitkozódva felfelé caplattunk a régi vasúti emelkedőn, az jutott eszembe, hogy ha pionírok lennénk, akik át akarnak kelni a hegységen a Blue Hills túloldalán lévő vízgyűjtőhöz, mostanra már elpatkoltunk volna. Egy medve, egy bepöccent jávorszarvas vagy egy hadiösvényen járó indiáncsapat végzett volna velünk csendháborításért.

– Lehetne még egy kicsit hangosabban? – súgtam oda Broussard-nak, ahogy megcsúszott a sötétben, és beverte a sípcsontját egy sziklába, de annyira azért fel tudott tápászkodni, hogy dühében belerúgjon még egyet.

– Hé – mondta -, úgy nézek én ki, mint Jeremiah Johnson? Amikor utoljára erdőben jártam, részeg voltam, keféltem, és onnan, ahol álltam, ráláttam a főútra.

– Kefélt? – mondta Angie. – Jóságos ég.

– Van valami kifogása a szex ellen?

– A bogarak ellen van kifogásom – felelte Angie. – Pfuj!

– Igaz, hogy ha valaki az erdőben dug, akkor az illatok odavonzzák a medvéket?

– kérdezte Poole. Egy pillanatra nekitámaszkodott egy fatörzsnek, és beszívta az esti levegőt.

– Nem sok medve maradt errefelé.

– Sose lehet tudni – mondta Poole, és a sötét rengetegre bámult. Lerakta egy percre a lába mellé a pénzzel teli sporttáskát, elővett egy zsebkendőt a zsebéből, leitatgatta az izzadságot a nyakáról, és megtörölte vörösödő arcát. Kifújta a bent tartott levegőt, és nagyokat nyelt.

– Minden rendben, Poole?

Poole bólintott.

– Kutya bajom. Csak nem vagyok jó kondiban. Ja, meg öreg is vagyok.

– Átvegye valamelyikünk a táskát? – kérdezte Angie.

Poole morcos fintort vágott, és felkapta a táskát. Felmutatott a kaptatóra.

– „Még egyszer a résre újra, barátaim.”

– Ez nem rés – mondta Broussard. – Ez egy hegy.

– Ez meg egy Shakespeare-idézet volt, te műveletlen aranyifjú! – Poole ellökte magát a fától, és mászni kezdett.

– Akkor inkább mondtad volna, hogy „Országomat egy lóért!” – kötözködött Broussard. – Találóbb lett volna.

Angie nagyokat szuszogott, és elkapta a hasonló cipőben járó Broussard pillantását.

– Öregek vagyunk.

– Öregek vagyunk – értett egyet.

– Mit gondol, itt az ideje szögre akasztani a pisztolyt?

– De jó is lenne. – Elmosolyodott, és zihálva előregörnyedt. – A feleségem nem sokkal azelőtt, hogy összeházasodtunk, autóbalesetet szenvedett, és eltört néhány csontja. Nem volt egészségbiztosításunk. Tudja, mennyibe kerül egy törés helyrerakása? Én mondom, kábé akkor fogok tudni nyugdíjba menni, amikor már járókerettel üldözöm az elkövetőket.

– Valaki járókeretet emleget? – szólalt meg Poole. Felpillantott a kaptatóra. – Annak most tudnék örülni.

Kölyökkoromban számtalanszor megjártam ezt az útvonalat a Gránitvasút vagy a Swingle’s Kőfejtő bányatavaihoz. Elvileg persze le volt zárva, körbekerítették és a parkőrök járőröztek a környékén, de mindig volt egy cakkos peremű nyílás a drótkerítésbe vágva, ha valaki tudta, hol keresse, ha meg nem, akkor vitte a felszerelést, hogy csináljon egyet magának. A parkőrök létszámhiánnyal küszködtek, de még egy kisebb hadsereggel is komoly nehézségeket okozott volna ellenőrizni a tucatnyi kőfejtőt meg a több száz fiatalt, akik felmásztak rájuk egy-egy rekkenő nyári napon.

Egyszóval megmásztam már ezt a hegygerincet. Tizenöt éve. Nappal.

Most egy kicsit más volt a helyzet. Először is, nem voltam már olyan kondiban, mint kamaszkoromban. Túl sok zúzódást szereztem, túl sokat kocsmáztam, és túlságosan is sokszor támadt összeütközésem munkaidőben emberekkel és

biliárdasztalokkal – plusz egyszer egy szélvédővel és a túloldalon váró úttesttel -, amitől a tagjaim állandóan úgy recsegtek-ropogtak, sajogtak és lüktettek, mint egy kétszer ilyen idős embernek vagy egy profi futballosnak szoktak.

Másodszor, akárcsak Broussard, én sem voltam egy Grizzly Adams. Az aszfalton és a jóféle gyorséttermeken túli világba csak korlátozottan kóstoltam bele. Évente egyszer elmentem túrázni a nővéremmel és a családjával a washingtoni Reinierhegyre; négy éve hagytam magam rábeszélni egy maine-i táborozásra, mivel a barátnőm természetbarátnak képzelte magát, csak mert katonai ruházati boltokban vásárolt. Háromnaposra terveztük a kirándulást, de egy éjszakával és egy rovarirtós flakonnal később már repesztettünk is Camdenbe a pihe-puha dunyhákért és a szobaszervizért.

A Gránitvasút Kőfejtő felé kaptatva végigmértem útitársaimat. Saccra egyikük sem bírta volna végigcsinálni az első éjszakát azon a táborozáson. Nappal, rendes túrabakancsban, egy jó erős bottal és egy első osztályú sílifttel még csak-csak haladtunk volna valamit, de húsz percen keresztül kellett felfelé trappolnunk a hegyoldalon, zseblámpáinkat a száz éve lezárt vasútvonal síneinek lenyomatára vagy az itt-ott még a földbe ágyazott talpfákra irányozva, mire végre megéreztük a víz illatát.

Semminek sincs olyan tiszta, hűs és kecsegtető illata, mint egy bányatónak. Nem tudom pontosan, miért, elvégre nem több gránitfalak közt évtizedek alatt felgyülemlett esővíznél, amit föld alatti források táplálnak és tartanak frissen, de amint az illat megcsapta az orromat, megint tizenhat éves lettem, és elfogott az a gyomorszorító érzés, mint amikor levetettem magam a Heaven’s Peakről, egy huszonegy méter magas sziklaperemről a Swingle’s Kőfejtőnél, és láttam az alattam ásító, világoszöld víztükröt, mely mintha kinyújtotta volna felém széttárt kezét, súlytalannak, testetlennek éreztem magam, a lelkem tisztán lebegett az üres, fantasztikus levegőben. Aztán zuhanni kezdtem, és a levegő a felém száguldó zöld medencéből egyenesen felsüvítő tornádóvá vált, a graffitik felrobbantak a körülöttem lévő párkányokon, sziklafalakon és szirteken, vörösen, feketén, aranyszínben, kéken fröccsentek elő, beszívtam az évszázados esőcseppek tiszta, hideg és hirtelen ijesztő szagát, aztán már be is csapódtam a vízbe, teli talppal, csuklómat a derekamhoz szorítva, mélyen a felszín alá, ahol az autók, a hűtők és a holttestek aludták örök álmukat.

Ahogy teltek az évek, és négy-öt évente a kőfejtők áldozatául esett egy-egy fiatal, nem is beszélve az éjnek évadján a tavakba ledobott hullákról, amiket csak évekkel később találtak meg – ha egyáltalán megtalálták őket -, az újságokat olvasva a vezércikkírók, civil aktivisták és gyászoló szülők rendre csak azt kérdezték: „Miért?

Miért?”

Miért éreznek a gyerekek – vagy ahogy a mi időnkben hívtuk magunkat, a bányatavi patkányok – késztetést arra, hogy harminc méter magas sziklákról hatvan méter mély, meglepetésszerűen kibukkanó sziklákkal, autóantennákkal, farönkökkel és még ki tudja, mivel aláaknázott tavakba ugráljanak le?

Fogalmam sincs. Én azért ugráltam, mert gyerek voltam. Mert az apám egy seggfej volt, és az otthonunk a rendőrök átjáróháza volt, míg a nővéremmel életünk nagy része azzal telt, hogy búvóhelyet kerestünk, ezt pedig nem igazán lehetett életnek nevezni. Mert nemegyszer, amikor ott álltam azokon a sziklákon, és

lepillantottam a perem fölött a felborított zöld teknőre, amely egyre inkább megfordult és feltárult előttem, ahogy a nyakamat nyújtogattam, hideg pezsgés költözött a gyomromba, és tudatában lettem mindegyik végtagomnak, minden csontomnak, minden véredényemnek. Mert megtisztultam a levegőben, és átmosott a víz. Azért ugráltam, hogy bizonyítsak a barátaim előtt, később meg, amikor már bizonyítottam, azért, mert függővé váltam, egyre magasabb sziklákat, egyre nagyobb mélységeket kellett keresnem. Ugyanaz volt az ugrálás oka, mint amiért magánnyomozó lettem: mert gyűlöltem pontosan tudni, mi következik.

– Muszáj kifújnom magam egy percre – szólalt meg Poole. Megragadott egy vastag gyökeret, ami előttünk nőtt ki a földből, és kicsavarodva leengedte magát a földre. A sporttáska kihullott a kezéből, a lába megcsúszott a sárban, és a gyökérbe kapaszkodva ráesett a táskára.

Nagyjából tizenöt méterre lehettünk a hegytetőtől. A sötét sziklákról halványzöld derengéssel tükröződött a víz, fátyolfelhőként lebegett a kobaltkék égbolton az utolsó hegyfok alatt.

– Hogyne, cimbora, hogyne. – Broussard a társa mellé állt, ahogy az idősebb férfi az ölébe rakta a zseblámpáját, és levegő után kapkodott.

A sötétben Poole olyan sápadt volt, mint még soha. Csillogott az arca. Hörgő lélegzetvételei kínkeservvel törtek fel az éjszakába, a szeme pedig zavarosan úszott a szemüregében, mintha keresne valamit, de nem tudná bemérni.

Angie letérdelt mellé, és kezét az álla alá téve megnézte a pulzusát.

– Vegyen egy mély lélegzetet.

Poole kidülledt szemmel bólintott, és beszívta a levegőt.

– Jól vagy, haver? – guggolt le mellé Broussard.

– Prímán – felelte Poole. – Soha jobban.

A csillogás az arcán átterjedt a nyakára, és benedvesítette a gallérját.

– Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy felvonszoljam a valagam egy ilyen kurva... – Köhögni kezdett. – ...hegyre.

Angie Broussard-ra nézett. Broussard rám.

Poole-ra megint rátört a köhögés. Levilágítottam a zseblámpámmal, és láttam, hogy vér pettyezi az állát.

– Egy perc, és mehetünk – mondta.

Megráztam a fejem, mire Broussard bólintott, és elővette a kabátjából a walkietalkie-t.

Poole felnyújtózott, és megragadta a csuklóját.

– Mit művelsz?

– Beszólok – felelte Broussard. – Le kell juttatnunk erről a hegyről, barátom.

Poole megszorította Broussard csuklóját, és olyan heves köhögés fogta el, hogy azt hittem, mindjárt rohamot kap.

– Nem fogsz te beszólni – közölte. – Rajtunk kívül nem szabad senki másnak itt lennie.

– Poole, valami nagyon nem stimmel magával – mondta Angie.

Poole felnézett rá, és elmosolyodott. – Semmi bajom.

– Lófaszt – mordult egyet Broussard, aztán elfordította a tekintetét Poole véres álláról.

– De tényleg. – Poole feljebb tornászta magát, és a gyökér köré fonta az alkarját. – Irány a hegytető, gyermekeim. Menjetek csak. – Mosolygott, de a szája sarka rángatózva torzította el csillogó arcát.

Lenéztünk rá. Úgy festett, mint akit egy megfeszülő hát vagy fennakadó szem választ el a temetőtől. A bőre osztrigaszínben játszott, és a szeme állandóan ide-oda járt. A levegővételeit hallva mintha eső kopogott volna egy ablakon.

Broussard csuklóját viszont továbbra is vasmarokkal szorította. Rápillantott hármunkra, és rájöhetett, mi jár a fejünkben.

– Öreg vagyok, és nyakig eladósodott – mondta. – Nem lesz bajom. De ha nem találjátok meg a kislányt, neki lesz.

– De őt nem ismerem, Poole – válaszolta Broussard. – Érted?

Poole bólintott, és olyan szorosra fonta ujjait a férfi csuklóján, hogy az lángolni kezdett.

– Ez jólesik, fiam. Tényleg. Mit tanítottam meg neked először?

Broussard elfordult, és megcsillant a tekintete, ahogy Angie zseblámpájának fénye rávetült a társa mellkasáról, és a szemébe világított.

– Mit tanítottam meg neked először? – ismételte Poole.

Broussard megköszörülte a torkát, és kiköpött a fák közé.

– Na, mit?

– Zárd le az ügyet – mondta Broussard, és olyan volt a hangja, mintha Poole keze átvándorolt volna a csuklójáról a torkára.

– Mindig – helyeselt Poole. A mögötte lévő hegygerinc irányába forgatta a szemét. – Úgyhogy nyomás lezárni.

– Én...

– Ne merészelj szánakozni felettem, fiacskám! Ne merj sajnálni! Fogd a táskát!

Broussard a mellkasára horgasztotta az állát. Benyúlt Poole alá, kihúzta a táskát, leporolta az alját.

– Indulás! – utasított Poole. – Most.

Broussard kiszabadította a karját Poole ujjai közül, és felállt. Olyan elveszetten bámulta a sötét erdőt, mint egy gyerek, akinek most mondták el, mit jelent magányosnak lenni.

Poole rám és Angie-re pillantott, és elmosolyodott.

– Túlélem. Mentsék meg a lányt, aztán hívják a mentőcsapatokat.

Elfordultam. Poole legjobb tudomásom szerint éppen most esett át egy enyhébb szívrohamon vagy egy agyvérzésen. A tüdejéből felköhögött vér sem kecsegtetett túl sok jóval. Egy olyan emberre néztem le, aki azonnali segítség híján meghal.

– Én itt maradok – mondta Angie.

Rápillantottunk. Azóta Poole mellett térdelt, amióta a földre rogyott.

Végigsimított fehér homlokán és sörtehaján.

– A nagy francokat – tiltakozott Poole, és ellökte a kezét. Félrebillentette a fejét, és a szemébe nézett. – Az a gyerek ma este meg fog halni, Ms. Gennaro.

– Angie.

– Az a gyerek ma este meg fog halni, Angie. – Egy pillanatra összeszorította a fogát, hogy nagyokat nyelve leküzdjön valami mellkasából feltörőt. – Hacsak nem teszünk valamit ellene. Minden emberünkre szükségünk van ahhoz, hogy egy darabban kihozzuk onnan. Most pedig... – Rövid küzdelem árán egy kicsit feljebb

húzta magát a gyökéren. – Szépen felmegy ahhoz a kőfejtőhöz. Maga is, Patrick. – Broussard felé fordult. – Rólad aztán nem is beszélve, te kurvapecér. Na, indulás.

Nyomás.

Egyikünk sem akart elindulni, ez nyilvánvaló volt. Csakhogy ekkor Poole kinyújtotta a karját, és úgy fordította a csuklóját, hogy le tudjuk olvasni az óráján világító mutatókat: 8:03.

Késésben voltunk.

– Nyomás! – sziszegte.

Felnéztem a hegytetőre, aztán félre a Poole mögötti sötét rengetegbe, majd le magára a férfira. A földön szétterülve – lábait szétvetette, egyik lábfeje oldalra nyaklott – úgy nézett ki, mint egy karójáról leszedett és félredobott madárijesztő.

– Nyomás!

Otthagytuk.

Broussard vezetésével felkapaszkodtunk a hegyre a bozótosban és a tüskebokrok között egyre keskenyedő ösvényen. A mozdulataink csapta zajt leszámítva olyan csendes volt az este, hogy simán elhittem volna: mi vagyunk idekint az egyedüli élőlények.

Három méterre a hegytetőtől egy négy méter magas drótkerítésbe ütköztünk, de mint kiderült, nem jelentett túl nagy akadályt. Egy garázskapu méretű nyílást vágtak bele, és ugyanazzal a lendülettel átsétáltunk rajta.

A hegytetőre érve Broussard megállt, amíg bekapcsolta a walkie-talkie-ját, és belesuttogott: – Elértük a kőfejtőt. Raftopoulos őrmester rosszul lett. Ha jelzek, ismétlem, ha jelzek, küldjenek mentőcsapatot a vasúti emelkedőhöz tizenöt méterre a hegytetőtől.

Várjanak a jelzésemre. Vétel.

– Vettem.

– Vége. – Azzal Broussard visszadugta a walkie-talkie-t az esőkabátjába.

– És most? – kérdezte Angie.

Egy sziklán álltunk úgy tizenkét méterrel a vízszint felett. A sötétben ki lehetett venni más sziklák, ormok, meghajlott fák és kitüremkedő sziklapadok körvonalait.

Közvetlenül balra cakkos, tördelt és töredezett vonalban gránitfal magasodott, három-négy méterrel fölöttünk néhány, a teraszunkhoz hasonló kiszögelléssel.

Jobbra a talaj úgy hatvan méterig laposan haladt, aztán meggörbült, hogy megint szaggatottan és szabálytalanul törjön fel a sötétbe. Odalent szélesen világító szürke korongként várt a víz a fekete sziklafalak ölelésében.

– A nő, aki felhívta Lionelt, azt mondta, várjuk az instrukciókat – mondta Broussard. – Látnak itt bármiféle instrukciót?

Angie a lábunk elé világított a zseblámpával, végigpásztázott a gránitfalakon, a fákon és a bokrokon. A táncoló fény lusta szemként nyújtott töredékes bepillantást egy sűrű, idegen világba, ami centinként drámaian át tudott alakulni: kőből moha lett, mohából viharvert fehér fakéreg, fakéregből mentazöld növényzet. A fasort pedig megannyi fogselyemként szelték át a drótkerítés ezüstös sávjai.

– Sehol nem látok instrukciókat – mondta Angie.

Tudtam, hogy Bubba itt van valahol a közelben. Valószínűleg most is lát minket.

Talán látja Mullent és Gutierrezt is, meg akik még velük dolgoznak. Talán látja Amanda McCreadyt is. Biztos Milton felől érkezett, átvágott a Cunningham Parkon,

aztán felment egy olyan csapáson, amit még évekkel ezelőtt fedezett fel, amikor idejárt megszabadulni a körözött fegyverektől, kocsiktól vagy hulláktól – vagy amitől egy olyan ember, mint Bubba meg szokott szabadulni a kőfejtőkben.

Biztos hozott magával éjjellátóval felszerelt távcsöves puskát, és a távcsőből nézve mind úgy nézhettünk ki, mintha egy ködös hínárvilágban ácsorognánk, egy olyan fényképen ténferegve, amelyet a szeme láttára hívnak éppen elő.

A Broussard derekára erősített walkie-talkie megszólalt, és a reccsenés sikításként hasított a néma csendbe. Ügyetlenkedve kézbe vette, és a szájához emelte.

– Broussard.

– Itt Doyle. A 16-os rendőrőrsre most futott be egy hívás egy nőtől egy önöknek szóló üzenettel. Úgy véljük, ugyanaz a nő lehet, aki Lionel McCreadyvel beszélt.

– Vettem. Mi az üzenet?

– Induljon el jobb kéz felé, Broussard nyomozó, fel a déli sziklák felé. Kenzie-nek és Gennarónak bal kéz felé kell elindulnia.

– Ennyi?

– Ennyi. Doyle vége.

Broussard visszatűzte a derekára a walkie-talkie-t, és elnézett a tó túlsó oldalán lévő sziklafal felé.

– Oszd meg és uralkodj.

Ránk nézett, a szeme kicsi volt és üres. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint máskor, az idegesség és a félelem tíz évet vett el a vonásaiból.

– Vigyázzon magára – mondta Angie.

– Maguk is – felelte.

Ott álldogáltunk még egy-két percig, mintha a mozdulatlansággal halogathatnánk az elkerülhetetlent, a pillanatot, amikor kiderül, hogy Amanda McCready él-e még, a pillanatot, amikor valakinek bántódása esik-e, eltűnik-e vagy életét veszti, és többé már nem rajtunk fog múlni, hogy a terveink és reményeink felett már nem rendelkezünk.

– Na, jó – mondta Broussard. – Rohadt élet. – Vállat vont, aztán elsétált a sík ösvényen, a zseblámpa fénye előtte imbolygott a porban.

Angie és én három méterrel hátrébb húzódtunk a sziklaperemtől, és követtük a sziklát, mígnem egy rés állta utunkat, melynek túloldalán egy újabb, tizenöt centivel magasabban lévő, sima felületű gránittömb emelkedett. Megfogtam Angie kezét, és a hasadékon átlépve felmásztunk a következő padkára, aztán megtettünk kilenc métert, és egy falba ütköztünk.

Jó három méterrel fölöttünk ért véget, krémes bézs színébe folyatott csokoládésávok vegyültek. Egy kuglófra emlékeztetett. Egy hattonnás kuglófra.

Balra világítottam a zseblámpánkkal, de csak koromfekete hegyeket láttam kilencméteres magasságban a fák közé veszni. Visszafordultam a szemben lévő szakaszhoz, és vájatokat találtam a sziklában, mintha itt-ott lepattogzott volna róla a külső réteg, akár a pala. Kábé hetven centi magasan egy harminc centi széles párkány mosolygott le ránk a sziklafalról, majd egy méterrel afölött egy másik, szélesebb mosolyt vettem észre.

– Sokat másztál mostanság sziklát? – kérdeztem Angie-t.

– Ugye nem gondolod, hogy... – A fénypászma a sziklafalon táncolt.

– Nem látok más lehetőséget. – Odaadtam neki a zseblámpámat, és a cipőm orrával kitapogattam az első kis kiszögellést. Hátralestem a vállam fölött Angie-re. – A helyedben én kicsit hátrébb állnék. Lehet, hogy villámgyorsan vissza fogok szánkázni.

Megrázta a fejét, és oldalra lépett, mindkét zseblámpa fényét a sziklára irányozva, amíg én rugózva megvetettem a cipőorrom a párkányon, és ránehezedtem néhányszor, hogy lássam, nem törik-e le alattam. Nagy levegőt vettem, és fellöktem magam róla, hogy elérjem a magasabban lévő párkányt.

Megkapaszkodtam rajta, aztán az ujjaim csúszni kezdtek a poron és a kősón, elvesztettem rajta a fogást, a sziklafal levetett magáról, és seggre estem.

– Ez szép volt – dicsért meg Angie. – A vak is láthatja, hogy örökölt genetikai hajlamod van a sporttevékenységekre.

Feltápászkodtam, és leporoltam az ujjaimat, majd a nadrágomba töröltem a koszt. Grimaszoltam Angie-re, újra nekiveselkedtem, és ismét a fenekemen landoltam.

– Azért én drukkolok – mondta Angie.

Harmadik próbálkozásra, ami azt illeti, bő tizenöt másodpercig meg tudtam kapaszkodni a párkányon, mielőtt visszaestem volna.

Angie levilágított az arcomba, miközben én a makacs gránitrohadékot méregettem.

– Szabad? – kérdezte.

Elvettem tőle a zseblámpákat, és a sziklára világítottam.

– Csak nyugodtan.

Angie hátrébb sétált, és felhunyorgott a sziklára. Elvégzett néhány guggolást és hátrahajlítást, kilazította az ujjait. Mire rájöttem, mire készül, felállt, és teljes nekifutásból megrohamozta a sziklafalat. Néhány centi választotta el attól, hogy felkenődjön rá, mint a Prérifarkas egy felfestett ajtóra, amikor a lábát az alsó vájatba mélyesztette, jobb kezével megragadta a felsőt, még fél méterrel feljebb lökte kis testét, és bal karja a szikla tetejére csapódott.

Aztán jó harminc másodpercig lógott így a sziklához préselődve, mint akit felkentek rá.

– Na és most, mit fogsz csinálni? – érdeklődtem.

– Gondoltam, csüngök még itt egy darabig.

– Mintha szarkazmust hallanék ki a hangodból.

– Ó, felismered?

– Ez az egyik erősségem.

– Patrick – mondta azzal a hangsúllyal, ami az anyámat juttatta eszembe, meg számos apácát, akikkel összehozott a sors -, állj alám, és tolj meg.

Az egyik zseblámpát az övcsatomba tűztem, hogy a fénye alulról megvilágítsa az arcom, a másikat meg a farzsebembe, aztán odaálltam Angie alá, bakot tartottam, és megemeltem. A két zseblámpa együttvéve többet nyomhatott, mint ő. Felröppent a sziklafalon, én meg addig nyújtottam a fejem fölé a karom, amíg a sarka elemelkedett a tenyeremről. Megfordult a sziklatetőn, négykézláb lenézett rám, és felajánlotta a kezét.

– Kész vagy, olimpiai bajnokom?

– Dög – köhögtem az öklömbe.

Angie visszahúzta a karját, és elmosolyodott.

– Hogy mondod?

– Azt mondtam, belement a cipőmbe egy rög.

– Ó – engedte le újra a kezét. – Hát persze.

Miután felhúzott, felmértük a zseblámpákkal a szikla tetejét. Húsz méteren át egyenletes volt a felszín, sima, mint egy biliárdgolyó. Hasra feküdtem, és kikukucskáltam a perem fölött: a sziklafal függőlegesen és kiszögellések nélkül szakadt le húsz méter mélyen a vízbe.

Félúton járhattunk felfelé a kőfejtő északi oldalán. Átellenben egy sor szikla és párkány húzódott agyongraffitizve, de még egy gazdátlan hegymászókampót is láttunk. A víztükör, ahol rávetült a zseblámpám fénye, úgy csillámlott a sziklák között, mint nyáron az aszfaltról felszálló hő. Ugyanolyan halványzöld volt, mint amire emlékeztem, kicsit opálosabb, de tudtam, hogy a szín becsapós. Egy holttest után odalent kutató búvárcsapat tavaly nyáron kénytelen volt felhagyni a kereséssel, amikor a magas koncentrációjú iszapos hordalék és a több mint negyvenöt méteres mélység természetes rossz látási viszonyainak együttes hatására alig láttak el egy méterre. Visszakanyarodtam a fénypászmával a vízfelületen a mi oldalunk felé, átsiklottam egy, a zöld levesben úszó behorpadt rendszámtáblán, egy farönkön, aminek a közepét úgy kirágták az állatok, hogy elment volna kenunak, majd egy kerek, bőrszínű valami szélén.

– Patrick – szólalt meg Angie.

– Egy pillanat. Világíts oda le! – Visszarántottam jobbra a fénycsóvát, vissza oda, ahol a testrész ívét láttam, de csak zöld víz fogadott.

– Ange – sürgettem. – Most, az isten szerelmére!

Lefeküdt mellém a sziklára, és a fénycsóvám mellé világított a zseblámpájával.

Mivel a fénynek húsz métert kellett megtennie, gyengült az ereje, amin a víz halványzöld színe sem segített. A fényköreink szempárként cirkáltak párhuzamosan egymás mellett, előre és hátra, aztán fel és le, rövid lóugrásokban.

– Mit láttál?

– Nem tudom. Lehetett egy szikla is...

A farönk kávébarna kérge úszott be a fénybe, aztán a rendszámtábla, már megint, mint amit húsos, dühös kezek gyűrtek össze.

Lehet, hogy tényleg egy szikla volt. Talán a fehér fény, a zöld víz és a környező feketeség játéka volt csupán. Ha egy holttest lett volna, mostanra már megtaláltuk volna. Meg aztán, a holttestek nem lebegnek a víz felszínén. A bányatavakban biztosan nem.

– Látok valamit.

Elfordítottam a csuklómat, követtem Angie fénycsóváját, és az ikerlámpák fényárba borították Amanda McCready kerek fejű és halott szemű babáját, Borsószemet. A hátán lebegett a zöld vízben, virágmintás ruhája koszos volt, és átázott.

Jaj, istenem, ne!, gondoltam.

– Patrick – mondta Angie -, lehet, hogy ő is ott van lent.

– Várj...

– Lehet, hogy odalent van – ismételte, majd a hátára gördült, és egy puffanó hang kíséretében lerúgta a sarkával az egyik cipőjét.

– Angie, várj! Nekünk most elvileg...

A kőfejtő másik oldalán, a sziklák mögött felrobbant az erdő. Fegyverropogás szaggatta szét az ágakat vadul felvillanó sárga és fehér fények kíséretében.

– Tűz alá vettek! Tűz alá vettek! – üvöltött fel Broussard hangja a walkie-talkieból. – Azonnali erősítést kérek! Ismétlem: azonnali erősítést kérek!

Egy kavics potyogott le a szikláról, és megpattant az arcomon, aztán a mögöttünk lévő fák hirtelen zizegni kezdtek, ágaik letöredeztek, majd fémes pendülésekkel szikrát hányt a sziklafal.

Angie és én hátragurultunk a peremtől, és megragadtam a walkie-talkie-mat: – Itt Kenzie. Tüzet nyitottak ránk. Ismétlem: tüzet nyitottak ránk a kőfejtő déli oldaláról.

Még beljebb gördültem a sötétségbe, amikor megláttam, hogy a zseblámpámat otthagytam a szikla szélén, fénycsóvája még most is a kőfejtő fölé vetült. Bárki lövöldözött is a túlsó oldalról, valószínűleg a zseblámpa alapján célzott be minket.

– Eltaláltak?

Angie megrázta a fejét.

– Nem. – Mindjárt jövök.

– Micsoda? Újabb golyózápor zúdult a sziklákra és a fákra a hátunk mögött, én pedig visszatartott lélegzettel vártam egy szünetre. Amikor beállt a mennydörgő csend, kimásztam a sötétben, és a kézfejemmel lesöpörtem a zseblámpát, hadd zuhanjon a vízbe.

– Jézusom! – nyögte Angie, amikor visszakúsztam mellé. – Mit csináljunk?

– Nem tudom. Ha éjjellátós a puskájuk, akkor nekünk annyi.

Az orvlövész újra tüzet nyitott. Falevelek csaptak fel az éjszakába Angie mögött, golyók haraptak a fatörzsekbe és roppantották ketté a vékony faágakat. A lövések egy fél pillanatra abbamaradtak, amíg a lövész állított az irányzékon, aztán fém csapódott a sziklafal alattunk lévő részébe, közvetlenül a perem aljára, kopogott, akár a jégverés. Néhány centivel kell csak az orvlövésznek feljebb emelnie a fegyverét, és a golyók a szikla teteje fölé ívelnek, bele az arcunkba.

– Vigyenek ki! – ordította Broussard a walkie-talkie-ból. – Azonnal! Kereszttűzbe kerültem!

– Úton a mentőcsapat – biztosította egy higgadt, hűvös hang.

Amikor megint elhallgatott a fegyverropogás, megnyomtam az adás gombot.

– Broussard.

– Igen. Egyben vagytok?

– Földhöz vagyunk szögezve.

– Én is. – A vonal túlsó végéről hirtelen csattogni kezdtek a golyók, és a kőfejtőn átnézve láttam a fák között a folyamatos, fehér torkolattüzet.

– A kurva életbe! – kiabálta.

Abban a pillanatban az ég felgyulladt, és fehér fénnyel árasztott el minket, ahogy két helikopter repült a kőfejtő közepe fölé futballstadionokat bevilágítani képes reflektorokkal. Egy pillanatra elvakított a mérhetetlen fehér ragyogás. Kivesztek a színek a világból, minden elfehéredett: fehér erdő, fehér sziklafal, fehér víz.

A tébolyult fehérséget egy hosszúkás, sötét tárgy törte meg a túloldalon: felívelt a levegőbe az erdőből, majd pörögve lezuhant a szikláról a vízbe. Esés közben

felismertem, hogy egy puska az, aztán elvesztettem szem elől; ettől függetlenül újabb lövések dördültek a tó másik oldaláról a fák közül.

Aztán véget ért. A fehér fényt fürkészve még pont elcsíptem egy másik puska agyát, mialatt a vízbe hullott az éjszakában.

Az egyik helikopter bedőlt az erdő Broussard felőli oldalán, és felugatott egy gépfegyver, mire felharsant a walkie-talkie-ból Broussard ordítása: – Tüzet szüntess!

Tüzet szüntess, agyalágyult barmok!

A zöld lombok szétcincálódtak a fehér fényben, csak úgy repkedtek a cafatok, mígnem a helikopterből tüzelő fegyver elnémult. Közben a másik helikopter is befordult, és egyenesen a képembe világított a fényszórójával. A rotorlapátok szele belém kapott és ledöntött a lábamról, mire Angie felkapta a walkie-talkie-t, és azt mondta: – Vissza! Mi jól vagyunk. Tűzvonalban vannak!

A fehér fény egy pillanatra kialudt, aztán amikor kitisztult a látásom, és elült a szél, láttam, hogy a helikopter száz méterrel feljebb emelkedett, és a bányató felett lebegve a vízre irányította a reflektort.

Minden fegyver elhallgatott. A mechanikus zaj dühöngését ugyanakkor felváltotta a helikopter turbináinak nyüsszögése és a rotor csattogása.

Belenéztem a fehér fényárba, és láttam a felkavarodó zöld vizet, az Amanda babájának lökődő farönköt és a rendszámtáblát. Visszafordultam Angie-hez, pont jókor, mert éppen a másik cipőjét rúgta le, és ugyanazzal a mozdulattal kibújt fején keresztül a pulóveréből. Csak egy fekete melltartó és kék nadrág volt rajta, elszíneződött arccal vacogott a metsző hidegben.

– Nem ugorhatsz le – figyelmeztettem.

– Igazad van – bólintott. Lehajolt a pulóveréért, aztán elrohant mellettem, és mire utánapördültem, már a levegőben is volt: elrugaszkodott a lábával, és kidüllesztette a mellét. A helikopter jobbra billent, Angie teste megcsavarodott a fényben, aztán kiegyenesedett.

Rakétaként száguldott lefelé.

A teste feketéllett a fehér fényben. Feszesen a combjához szorított kezével úgy nézett ki zuhanás közben, mint egy kecses szobor.

Hentesbárdként hasított a vízbe, tisztán átszelte, és eltűnt.

– Ember a vízben – hallatszott egy hang a walkie-talkie-ban. – Ember a vízben.

Mintha arra számítottak volna, hogy én is utánaugrom, a helikopter visszakanyarodott a szikla felé, elfordult jobbra, és egy helyben lebegve, kissé ingatag, de áthatolhatatlan falként állta utamat.

A kőfejtők szikláiról való leugrás trükkje mindig a gyorsaságban és az elrugaszkodásban rejlik. Olyan távolra kell ugrani, amennyire csak lehet, hogy esés közben a szél és a gravitáció szeszélyei ne sodorhassák vissza a sziklafal és a kiszögellések felé az embert. Így, hogy a helikopter előttem volt, hiába tudtam volna esetleg levetni magam a talpa alatt, a légörvény nekicsapott volna a sziklának, és szétkenődve végzem a falon.

Lehasaltam, és Angie-t lestem. Az alapján, ahogy a vízbe érkezett, még ha az elmerülés pillanatában el is kezd taposni, akkor is nagyon mélyről kell feljönnie.

Arról nem is beszélve, hogy ezekben a bányatavakban akármi meglapulhat a felszín

alatt, legyen szó farönkről vagy egy víz alatti sziklapadon megtelepedett kiszuperált hűtőről.

Tizenöt méterre a babától emelkedett felszínre, vadul körbenézett, és újra lebukott a víz alá.

A kőfejtő déli oldalán Broussard alakja tűnt fel egy meredek sziklaszirten.

Meglengette a karját, mire az ottani helikopter közelebb szállt hozzá. Broussard felemelte a kezét, és a turbina süvöltése – akár egy fogorvosi fúró sikolya – belehasított az éjszakába, ahogy a helikopter leengedte a talpát Broussard felé.

Broussard érte nyúlt, de egy légáram arrébb lódította az egész járművet.

Az előttem lévő helikopter is ugyanebben a légrohamban hánykolódott, és kis híján a sziklafalnak sodródott. Hátrarepült, jobbra bedőlt, a kőfejtő közepénél megfordult, és elindult visszafelé, én meg közben lerúgtam a cipőmet, és levettem a kabátomat.

Lent Angie ismét a felszínre jött, és a babához úszott. Elfordította a fejét, felnézett a helikopterekre, és alámerült.

Szemben a másik helikopter Broussard irányába szállt, aki hátralépett a sziklaszirten, és úgy tűnt, mintha kicsúszna a lába alól a talaj, de aztán elkapta a talpat, és köré fonta a karját, majd a helikopter elemelkedett a sziklától, és a víz felé fordította az orrát. Broussard lába a levegőben kalimpált, a teste lelógott és felemelkedett, lelógott és felemelkedett, s végül felhúzták a kabinba.

A hozzám közelebb eső helikopter egyenesen felém tartott, és majdnem túl későn jöttem rá, hogy le akar szállni. Felkaptam cipőt-kabátot, és hátrabotorkáltam a peremtől, majd balra kúsztam, ahogy a helikopter talpának eleje a szikla felé ereszkedett, majd elrándult, és balra lendítette a farokrotort.

Amikor kicsit magasabb helyzetből visszatért, a rotor légáramlata olyan erős volt, hogy ledöntött a lábamról, a turbina zúgása pedig fémcsákányként hasogatta a dobhártyámat.

Ahogy talpra kecmeregtem, a helikoptert egymás után kétszer ledobta magáról a sima kőfelület. Láttam a pilóta arcát megfeszülni az erőlködéstől a pilótafülkében; a helikopter orra alábukott, a farka felemelkedett, és egy pillanatra attól tartottam, hogy a rotor felszeleteli a szikla tetejét az erdőtől elválasztó kőtömböket.

Egy sötétkék kezeslábasba öltözött, fekete sisakos rendőr ugrott ki a helikopter belsejéből, és fejét leszegve, térdét behajlítva felém rohant a sziklán.

– Kenzie? – kiabálta.

Bólintottam.

– Jöjjön! – Megragadta a karomat, és lenyomta a fejemet, miközben a másik helikopter eltávolodott a víztől, és elindult a kaptató felé, ahol Poole-t hagytuk.

Tudtam, hogy esélyük sincs ott leszállni. Túl sűrű terület volt, sehol egy érdemleges tisztás. Egyedül azt kockáztathatták meg, hogy oldalt leengednek valakit egy kosárban, és felhúzzák Poole-t.

A zsaru betuszkolt a kabinba, a forgószárny meg csak surrogott, és amint bent voltam, a masina ellökte magát a szikláról, és oldalra bukott.

Láttam Angie-t alattunk, ahogy bukórepülésben közeledtünk felé. Egyik kezében Amanda babáját fogta, és lemerült a felszín alá. Amikor a helikopter elsuhant a víztükör fölött, a víz felkavarodott, és örvényleni kezdett.

– Húzzák feljebb! – ordítottam.

A másodpilóta rám meredt.

Felböktem a hüvelykujjam a mennyezetre.

– Így meg fog fulladni! Húzzák már feljebb!

A másodpilóta oldalba bökte a pilótát, és a pilóta hátrahúzta a gázkart, mire a helikopter élesen jobbra dőlt, a gyomrom meg lecsúszott a beleimbe. Egy falfirkával telefestett szikla tornyosult fölénk a pilótafülke ablakából, aztán eltávolodott tőlünk, ahogy magasabbra másztunk, és egy teljes kört megtéve megállapodtunk kilenc méteren, ahol utoljára Angie-t láttuk.

Angie feljött, kapálózva küzdött az örvényekkel, vizet köpködött, és a hátára fordult.

– Mit csinál? – kérdezte mellettem a zsaru.

– A partra úszik – válaszoltam, miközben Angie megindult hátúszásban a sziklák felé. A bal kezében szorongatott baba minden karcsapásnál félkörívet írt le.

A zsaru bólintott, és puskájával az erdőre célzott.

Angie középiskolájának nem volt úszócsapata, úgyhogy a Girls Clubs of America színeiben versenyzett, és tizenhat évesen ezüstérmet nyert egy kerületi versenyen.

Még a sokévi cigizés ellenére is szelte a habokat. Szépen hasította a vizet, alig zavarta fel, akár egy part felé sikló angolna.

– Gyalog kell majd visszamennie – kiabálta a másodpilóta. – Itt nem tudjuk letenni a gépet.

Angie megérzett egy alacsony sziklafogat még azelőtt, hogy háttal nekiúszott volna. Megfordult, és a felszínen lebegve a sziklához úszott; a babát óvatosan egy hasadékba helyezte, majd felhúzódzkodott.

A pilóta lekormányozta a helikoptert a sziklák felé, és egy, a fényszóró fölé erősített megafonba beszélt: – Ms. Gennaro, nem tudjuk megkísérelni az evakuálást. A falak túl közel vannak, és nincs leszállóhely.

Angie bólintott, és fáradtan integetett; teste fehér volt az éles reflektorfényben, hosszú fekete haja csomókban tapadt az arcára.

– Rögtön azok mögött a sziklák mögött – magyarázta a megafonban a pilóta – van egy csapás. Kövesse lefelé, mindig balra fordulva. A Ricciuti Drive-on fog kikötni. Ott fogják várni.

Angie felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy értette, s azzal leült az egyik sziklára, mély levegőt vett, és az ölébe helyezte a babát.

Apró, halvány ponttá zsugorodott a feketeségben, miközben a helikopter még egyszer oldalra dőlt, és felemelkedett a kőfejtő falai fölé. A táj túlságosan is gyorsan száguldott alattunk, ahogy alábuktunk a régi vasúti út fölött, majd nyugatnak vettük az irányt a Blue Hills-i sípályák felé.

– Mi a fészkes fenét keresett odalent? – engedte le a puskáját mellettem a zsaru.

– A lányt – feleltem.

– A jó ég áldja meg – mondta a zsaru -, búvárokkal fogunk visszamenni.

– Éjszaka? – kérdeztem.

A zsaru rám nézett a sisak ellenzője mögül.

– Valószínűleg – válaszolta kis habozás után. – Reggel garantáltan.

– Azt hiszem, abban bízott, hogy még azelőtt megtalálja – mondtam.

A zsaru vállat vont.

– Ember, ha Amanda McCready abban a bányatóban van, akkor csak Istenen múlik, hogy megtaláljuk-e a holttestét.

19 A Blue Hills Természetvédelmi Park síelős lejtőjén szálltunk le, precízen letéve a gépet a sílift kábelei között, és figyeltük, amint a másik helikopter is követi a példánkat, és finoman leereszkedik húsz méterrel arrébb.

Rendőrautók, mentők, parkőrök és államiak járőrkocsijai fogadtak minket.

Broussard kipattant a helikopterből, a legközelebbi rendőrautóhoz rohant, és kirángatott a kormány mögül egy egyenruhás zsarut.

Odafutottam, amíg ő indítózott.

– Hol van Poole?

– Nem tudom – válaszolta. – Nem volt ott, ahol hagytuk. Nem találtuk sehol az ösvényen. Szerintem megpróbált magától lemászni, vagy felment a hegytetőre, amikor meghallotta a lövéseket.

Dempsey őrnagy sietett felénk a füves tisztáson.

– Mi az isten történt odafent, Broussard?

– Hosszú történet, őrnagy.

Beszálltam Broussard mellé.

– Hol van a gyerek?

– Nem volt fenn semmiféle gyerek – mondta Broussard. – Felültettek minket.

Dempsey behajolt az ablakon.

– Azt hallottam, hogy a kislány babája a vízben lebegett.

Broussard űzött tekintettel nézett rám.

– Ja – válaszoltam. – A holttestét viszont nem láttuk.

Broussard egyesbe tette a sebváltót.

– Meg kell keresnünk Poole-t, uram.

– Raftopoulos őrmester két perce szólt be. A Pritchett utcán van. Azt mondja, van két halottunk is.

– Kik? – Nem tudom.

Dempsey hátrahajolt az ablakból.

– Kiküldtem egy járőrkocsit a Ricciuti Drive-hoz, hogy felszedje a társát, Mr. Kenzie.

– Köszönöm.

– Kik szabadították el odafent a tüzérséget?

– Nem tudom, uram. De rendesen megsoroztak.

Hirtelen egy turbina sivítása verte fel a mezőt, és Dempseynek túl kellett ordítania a hangzavart.

– Nem juthatnak ki! – kiabálta. – Be vannak kerítve! Nem tudnak hol elmenekülni!

– Igen, uram.

– A kislánynak semmi nyomát nem látták? – Dempsey a jelek szerint úgy gondolta, ha elégszer felteszi a kérdést, előbb-utóbb a remélt választ kapja majd.

Broussard a fejét rázta.

– Nézze, uram, ne vegye tiszteletlenségnek, de Raftopoulos őrmester valami szívroham-félét kapott az ösvényen. Meg akarom keresni.

– Menjen! – Dempsey félrehúzódott, és felsorakoztatott mögénk néhány autót, mialatt Broussard a gázra lépett és lehajtott a lejtőn, csontig eltekerte a kormányt egy fasornál, ahogy rákanyarodott egy földútra, aztán néhány másodperccel később balra rántotta a kormányt, és végigszáguldott egy kátyús úton az autópálya-felhajtó felé, amely körforgalomban a Pritchett utcára vezet.

Két poros úttal később kirobbantunk a Quarry utcára, és letéptünk a hegyek déli oldalán. Vörös-kék fények villogtak mögöttünk, amit a visszapillantó tükörben láttunk.

Broussard lassítás nélkül döngetett végig a Quarry utcán, figyelmen kívül hagyva a végén lévő stoptáblát. Kipörgette a kerekeket az útpadkán, és ahogy ráhajtott a körforgalomra, még inkább padlógázt adott. Egy pillanatig mind a négy autógumi hevesen tiltakozott a kanyar ellen. Úgy tűnt, hogy a nehéz kocsi felcsavarodik és behorpad, vagy mindjárt az oldalára borul, de aztán a kerekek belekaptak az aszfaltba, és a hatalmas motor felbőgött, ahogy kiszáguldottunk a körforgalomból.

Broussard megint tekert egyet a kormányon, aminek egy újabb útpadka látta kárát, felcsaptunk egy adag füvet és sarat a motorháztetőre. Jobb kéz felé elsuhant egy elhagyatott gyár, majd ötven méterrel később, az út bal oldalán megláttuk a Lexus RX 300 hátsó sárvédőjének háttal nekitámaszkodó Poole-t.

Poole feje a lökhárítóra nyaklott. Az inge a köldökéig ki volt gombolva, és kezét a szívére szorította.

Broussard rátaposott a fékre, kiugrott, megcsúszott a sárban, és a társa mellé térdelt.

– Testvér! Testvér!

Poole kinyitotta a szemét, és halványan elmosolyodott.

– Eltévedtem.

Broussard megnézte a pulzusát, aztán a szívére helyezte a tenyerét, és a hüvelykujjával felhúzta a szemhéját.

– Jól van, cimbora. Jól van. Rendbe fogsz... rendbe fogsz jönni.

Rendőrautók húzódtak le mellénk. Egy fiatal rendőr lépett ki az elsőből, egy quincyi járőrautóból, mire Broussard rákiáltott: – Nyisd ki a hátsó ajtót!

A rendőr a kezében lévő zseblámpával ügyetlenkedett, és leejtette a sárba.

Lehajolt, hogy fölvegye.

– Nyisd ki azt a kurva ajtót! – üvöltötte le a fejét Broussard. – Most!

A fiatal zsaru sikeresen berúgta a kocsi alá a zseblámpát, mielőtt hátranyúlt és kinyitotta az ajtót.

– Kenzie, segítsen felemelni! Én megragadtam Poole bokáját, Broussard pedig a hóna alá nyúlt, és átkarolta a mellkasát, aztán odacipeltük a kocsihoz, és befektettük a hátsó ülésre.

– Jól vagyok – mondta Poole, miközben a szeme balra forgott.

– Persze hogy jól – mosolygott Broussard. A fiatal rendőrhöz fordult, aki borzasztó idegesnek látszott. – Gyorsan vezetsz?

– Igen, uram.

Mögöttünk járőrök és quincyi zsaruk közelítették meg fegyverrel a kezükben a Lexust.

– Azonnal szálljon ki a kocsiból! – ordította az egyik járőr Gutierrez szélvédőjére szegezett pisztollyal.

– Melyik kórház van közelebb? – kérdezte Broussard. – Quincy vagy Milton?

– Innen a miltoni, uram.

– Milyen hamar tudsz odaérni? – faggatta Broussard.

– Három perc alatt.

– Legyen kettő. – Broussard rácsapott a rendőr vállára, és a sofőroldali ajtóhoz terelte.

A rendőr bepattant a kormány mögé. Broussard megszorította Poole kezét, és azt mondta: – Nemsokára találkozunk.

Poole álmosan bólintott.

Hátraléptünk, és Broussard bevágta az ajtót.

– Két perc – emlékeztette a rendőrt. A járőrkocsi kerekei kavicsot és porfelhőt hánytak, ahogy a zsaru felhajtott az útra. Felkapcsolta a szirénáját, és olyan iramban repesztett el az aszfalton, mintha csúzliból lőtték volna ki.

– Baszki – szólalt meg egy másik zsaru. A Lexus előtt állt. – Baszki – ismételte.

Broussard-ral elindultunk a Lexus felé; aki útközben magához rántott két járőrt, és az elhagyatott gyárra mutatott.

– Biztosítsák azt az épületet. Mozgás.

A járőrök egy szót sem szóltak, a csípőjükön függő pisztolyra helyezték a kezüket, és futásnak eredtek az úton az üzem felé.

Odaértünk a Lexushoz, átfurakodtunk az elülső lökhárító előtt összeverődött rendőrök kis csoportosulásán, és a szélvédőn át megláttuk Chris Mullent és Pharaoh Gutierrezt. Gutierrez volt a sofőr, Mullen mellette ült. A fényszórók még mindig be voltak kapcsolva. A motor még mindig járt. Egy apró lyuk képzett pókhálót a szélvédőn Gutierrez előtt. Pontosan ugyanolyan lyuk ütötte át az üveget Mullen előtt is.

A fejükbe fúródott lyukak is eléggé hasonlítottak egymásra: apró pénzérme méretűek voltak, tépett, fehér pereműek, és egy-egy vékony vércsík futott le belőlük a két férfi orrán.

Ránézésre Gutierrez kapta be az első lövést. Az arcán semmi más nem látszott, csupán türelmetlenség, és mind a két keze üresen, tenyérrel felfelé pihent az ülésen.

Slusszkulcs a gyújtáskapcsolóban, sebváltó parkoló állásban. Chris Mullen jobb kezével a derekába dugott pisztolyt markolta, és arcára ráfagyott a rohamszerűen rátörő félelem és meglepetés. Lehetett vagy fél másodperce felfogni, hogy meg fog halni, vagy talán még annyi sem. De arra elég volt, hogy körülötte minden lassított felvétellé váljon, és ezernyi rémisztő gondolat cikázzon át dühös agyán, és eljusson a tudatáig a Pharaoh-val végző golyó. A fegyveréért nyúlt, és meghallotta a szélvédőt átütő második golyó csattanását.

Bubba, gondoltam.

Az ötven méterre, a Lexussal szemben álló elhagyatott gyárépület omladozó, korláttal körülvett tetején prímán befészkelhette magát egy orvlövész.

A kocsi fényszóróinak sugarában láttam, amint a két járőr lassan, kissé behajlított térddel, fegyverükkel a tetőre célozva megközelíti az épületet. Egyikük jelzett a másiknak, és a mellékajtóhoz vonultak. Az egyik kitárta, mire a másik mellmagasságba emelt pisztollyal a bejárat elé lépett.

Bubba, gondoltam, remélem, ezt nem pusztán szórakozásból művelted. Mondd, hogy nálad van Amanda McCready.

Broussard követte a tekintetem.

– Mibe fogadjunk, hogy a becsapódási szög alapján a golyókat abból az épületből lőtték ki?

– Biztosra nem fogadok – feleltem.

Két óra múlva még mindig a káoszt próbálták kibogozni. Az éjszaka hirtelen lehűlt, és eleredt az apró szemű, szélvédőket beterítő, tetűként a hajunkba ragadó ólmos eső.

A gyárba behatoló járőrök egy odabent talált, éjjellátó irányzékkal felszerelt Winchester Model 94 alsókulcsos puskával jöttek ki. A puskát egy ősrégi olajoshordóba dobták a második emeleten, rögtön jobbra attól az ablaktól, ami a korlátos tetőre vezetett. A sorozatszámot lekaparták, és az első nyomrögzítő, aki rápillantott, röhögve reagált arra a felvetésre, hogy találhatnak-e majd rajta ujjlenyomatokat.

Még több járőrt küldtek a gyárba további bizonyítékok után kutatni, de két óra leforgása alatt nem találtak töltényhüvelyeket, sem bármi mást, ahogy a helyszínelőknek sem sikerült ujjlenyomatot levenni a tetőkorlátról vagy az ablakkeretről.

A járőr, aki felvette Angie-t a Swingle’s Kőfejtőhöz vezető hegyoldalon, ráadott egy narancssárga esőkabátot, meg egy pár vastag zoknit a lábára, ám ő ettől még ugyanúgy vacogott az éjszakában. Egy törülközővel dörzsölte sötét haját, pedig az már órákkal korábban megszáradt vagy megfagyott. Az indián nyár a jelek szerint ment a massachusettsi indiánok után.

Két búvár megpróbált keresést indítani a Gránitvasút Kőfejtőben, de arról számoltak be, hogy egy méternél mélyebbre érve az égvilágon semmit sem láttak, és miután rosszabbra fordult az idő, a gránitfalakról feloldódott üledék még a sekély részeket is homokviharrá változtatta.

A búvárok este tízkor adták fel a keresést, és nem találtak semmit, csupán egy sziklapadon fennakadt férfinadrágot hat méterrel a vízszint alatt.

Ami a korábbiakat illeti: amikor Broussard elérte a kőfejtő déli oldalát – majdnem pontosan szemközt azzal a sziklával, ahonnan Angie-vel megpillantottuk a babát -, egy üzenet várt rá, amit gondosan egy nagyobb kő alá dugtak, és egy ágról fölé lógatott, ceruza méretű zseblámpával világítottak meg.

Bukjon le.

Ahogy Broussard a papírért nyúlt, tüzet nyitottak rá az erdőből, ő pedig levetette magát a fák közül a sziklaplatóra, és mivel azzal volt elfoglalva, hogy előhorgássza a pisztolyát és a walkie-talkie-ját, a pénzt tartalmazó táskát és a zseblámpáját a fáknál hagyta. A második sortűz a szikla pereméig űzte, s ott aztán meglapult egyedüli menedékében, a sötétben, és fegyverével célba vette a fákat, lőni azonban nem mert, nehogy a torkolattűz felfedje a pontos pozícióját.

A Broussard utolsó tartózkodási helyére indított keresőcsapat rátalált az üzenetre, az emberrabló és Broussard zseblámpájára, valamint a táskára: nyitva és üresen. Száznál is több kilőtt töltényhüvelyt találtak az erdőben és a párkányokon

közvetlenül Broussard sziklája mögött az elmúlt egy órában. A rádión bejelentkező járőr így fogalmazott: – Még rengeteget fogunk találni. Itt úgy néz ki minden, mintha a lövészek a teljes tűzerejüket bevetették volna. Úgy néz ki, mint Grenada, az isten szerelmére.

A kőfejtőnek ezen az oldalán ténykedő járőrök és a parkőrök azt jelentették, hogy legalább ötven golyónyomot találtak a mi platónkon és a mögötte lévő fák törzsén.

Az egyik járőr a rádióban mindannyiunk helyett beszélt, amikor így összegezte a történteket: – Dempsey őrnagy, uram, nem hagyták volna élve elmenni őket innen. Nincs az az isten.

Minden, a térségre be- és kivezető utat lezárva hagytak, de abból kiindulva, hogy a lövéseket a Gránitvasút Kőfejtő déli oldaláról adták le, a járőröket, a parkőröket és a helyi kutyás rendőröket úgy küldték ki, hogy arra a területre szűkítsék le a gyanúsítottak keresését, és még az északi oldalon lévő utcáról is láttuk időnként a fák tetején játszó fényszimfóniát.

Poole az orvosok elmondása szerint szívinfarktust kapott, amin tovább súlyosbított azzal, hogy legyalogolt a hegyről a Quarry utcára. Leérkezve Poole – akkorra már zavarodott és valószínűleg delíriumos állapotban – minden bizonnyal észrevette a Pritchett utca felé tartó Lexusban Mullent és Gutierrezt, ám mire odaért, már csak a holttestüket találta meg, és a Lexus telefonján beszólt a rendőrségnek.

Az utolsó információink szerint Poole a Miltoni Kórház sürgősségi osztályán volt, válságos állapotban.

– Valaki összerakta már a képet? – kérdezte tőlünk Dempsey. A Crown Victoriánk motorháztetőjének dőltünk; Broussard Angie egyik cigarettáját szívta, Angie meg dideregve szürcsölte a kávét a papírpoharából, amin még rajta volt a Parkőrség kupakja, miközben én a hátát dörgöltem, hogy egy kicsit felhevítsem a vérkeringését.

– Melyik képet? – kérdeztem.

– Azt, amelyikben Mullen és Gutierrez itt van lent, az úton kábé azzal egy időben, hogy magukra hármójukra lőnek odafent. – Egy piros műanyag fogpiszkálót rágcsált, időnként megérintve mutató- és hüvelykujjával, de nem vette ki a szájából. – Hacsak nem volt nekik is helikopterük, és valahogy kétlem, hogy lett volna... vagy maguk szerint?

– Nem hinném, hogy lett volna helikopterük – mondtam.

– Értem – mosolyodott el. – Tehát ha ezt kizárjuk, akkor lényegében lehetetlen, hogy előbb fent voltak a hegytetőn, aztán meg percek múlva idelent furikáztak a Lexusukban. Ez valahogy... nem is tudom... képtelenségnek tűnik. Tudnak követni?

– Szóval ki volt még odafent? – kérdezte vacogó fogakkal Angie.

– Ez itt a kérdés, nemde? Többek között. – Hátranézett a válla fölött az autópálya túloldalán magasodó hegyek sötét körvonalára. – Arról nem is beszélve, hogy hol van a lány? Hol van a pénz? Hol van, vagy hol vannak azok, akik egy Schwarzenegger-filmre való tűzerőt vetettek be? Hol van, vagy hol vannak azok, akik ilyen profin kivégezték Mullent és Gutierrezt? – Felrakta a lábát a lökhárítóra, megint megérintette a fogpiszkálót, és figyelte az autópályán elsuhanó autókat a Lexus másik oldalán. – A sajtó ízekre fog szedni.

Broussard mélyet szippantott a cigijéből, és hangosan kifújta a füstöt.

– Kijátssza az MMF-kártyát, nem igaz, Dempsey?

Dempsey vállat vont, bagolyszeme rendületlenül figyelte az autópályát.

– MMF? – kotyogott közbe Angie.

– Mindenki Magáért Felel – fejtette ki Broussard. – Dempsey őrnagy nem akar úgy elhíresülni, mint az a zsaru, aki egyazon estén elvesztette Amanda McCreadyt, kétszázezer dollárt, és begyűjtött két halálos áldozatot. Igazam van?

Dempsey megfordult, amíg a fogpiszkáló egyenesen Broussard-ra nem mutatott.

– Nem, Broussard felügyelő, nem akarok így elhíresülni.

– Vagyis én fogok – bólintott Broussard.

– Elvégre maga vesztette el a pénzt – mondta Dempsey. – Hagytuk, hogy a saját feje után menjen, és ez lett belőle. – Azzal a fejével a Lexusra bökött. A halottkém két munkatársa éppen Gutierrez holttestét emelte ki a sofőrülésből, és az útra terített fekete zsákba fektette. – A maga Doyle hadnagya fél kilenc óta magyarázkodik telefonon a rendőrfőnöknek. Amikor utoljára láttam, a hátát próbálta tartani maga meg a társa helyett. Megmondtam neki, hogy kész időpocsékolás.

– És egész pontosan mit kellett volna tennie, amikor tüzet nyitottak rá? – szólt közbe Angie. – Elvárta volna, hogy legyen annyi lélekjelenléte, hogy fogja a táskát, és leugorjon vele a szikláról?

– Hogyne, ez a lehetőség is nyitva állt előtte – vonta meg a vállát Dempsey.

– Hát bazmeg, ezt nem hiszem el – kapta fel a vizet Angie. Már nem kocogtak a fogai. – Az életét kockáztatta azért...

– Ms. Gennaro – fojtotta belé a szót Broussard, a térdére téve a kezét. – Dempsey őrnagy csak ugyanazt mondja, amit Doyle hadnagy is mondana.

– Hallgasson Broussard nyomozóra, Ms. Gennaro – javasolta Dempsey.

– Valakinek el kell vinnie a balhét ezért a méretes gebaszért – magyarázta Broussard -, és énrám esett a választás.

– Egyedül maga indult a választásokon – kuncogott Dempsey.

Azzal magunkra hagyott minket, hogy átballagjon egy járőrcsapathoz, aztán a walkie-talkie-jába beszélve felnézett a kőfejtő magaslataira.

– Ez igazságtalan – mondta Angie.

– Igen – válaszolta Broussard -, az. – Lepöckölte a füstszűrőig leszívott csikket az úttestre. – Elbasztam.

– Mi basztuk el – vitatkozott Angie.

Broussard a fejét ingatta.

– Ha a pénz még nálunk lenne, a testület azt még le tudná nyelni, hogy nem kerítettük elő Amandát, és talán meg is halt. De a pénz nélkül...? Bohócot csináltak belőlünk. És ez az én saram. – Kiköpött, megrázta a fejét, és belerúgott a kerékbe a sarkával.

Angie nézte, ahogy az egyik nyomrögzítő egy műanyag tasakba csúsztatja Amanda babáját, és egy fekete filctollal ráír valamit.

– Amanda a tóban van, ugye? – nézett a sötét hegyekre Angie.

– A tóban van – mondta Broussard.

20 Már hajnalodott, de mi még mindig ugyanott voltunk, közben az autómentő elvontatta a Lexust a Pritchett utcán, rátért a körforgalomra, és elkanyarodott az autópálya felé.

Járőrök sürögtek-forogtak a hegyekben és tértek vissza töltényhüvelyekkel meg sziklafalakból, fatörzsekből kikapart golyószilánkokkal megtöltött tasakokkal.

Egyikük Angie pulóverét és cipőjét is elhozta, de senki nem tudta megmondani, hogy melyik járőr volt, vagy hogy mit csinált velük. Virrasztásunk alatt egy quincyi zsaru ráterített egy takarót Angie vállára, ám ő továbbra is fázott, és a szája sokszor kéknek látszott a helyszínt megvilágító utcai lámpák, fényszórók és egyéb világosító berendezések össztüzében.

Egy óra körül Doyle hadnagy jött le a hegyekből, és begörbített ujjal magához intette Broussard-t. Elsétáltak az úton a gyárépület köré kifeszített sárga helyszínelőszalagig, és mihelyt megálltak egymással szemben, egyenes testtartással, Doyle ordítani kezdett. Nem lehetett hallani, miket mond, de a hangerőt igen, és a Broussard arcába bökött mutatóujjából nem úgy tűnt, hogy a hangulatára az „egye kánya, mi megpróbáltuk” attitűdje volna jellemző. Broussard szinte végig leszegte a fejét, de a szónoklat eltartott egy darabig, bő húsz percig minimum, és Doyle egyre csak dühösebb lett. Miután kiadta magából a mérgét, Broussard felnézett, mire Doyle megcsóválta a fejét, és a hűvös mozdulatból még ötven méterről is érződött, hogy nincs apelláta. Magára hagyta Broussard-t, és bement a gyárépületbe.

– Ha jól sejtem, rossz hírek – mondta Angie, amikor Broussard lejmolt tőle még egy cigit a motorháztetőn heverő csomagból.

– Valamikor a holnapi nap folyamán fel fognak függeszteni a belső ügyosztályos meghallgatásig. – Broussard rágyújtott, majd vállat vont. – Utolsó hivatalos feladatomként Helene McCreadyt kell informálnom arról, hogy nem sikerült visszahoznunk a lányát.

– És a hadnagya? – kérdeztem. – Aki jóváhagyta az akciót. Őt mekkora felelősség terheli?

– Semekkora – válaszolta. A lökhárítónak dőlt, mélyet szívott a cigiből, és vékony, kék füstkígyót eregetett.

– Semekkora? – visszhangozta Angie.

– Semekkora. – Broussard lepöckölte a hamut az utcára. – Ha elviszem a balhét, vállalom a teljes felelősséget, és beismerem, hogy a nyomozásra vonatkozó információt tartottam vissza, csak hogy én arathassam le a babérokat a fülön csípésért, akkor nem vesztem el a jelvényem. – Újabb vállrándítás. – Üdv a testületi döntéshozás világában.

– De hát... – kezdte Angie.

– Ja, igen – nézett rá Broussard. – A hadnagy világosan az értésemre adta, hogy ha bárkivel is beszélnek erről az egészről, akkor... lássuk csak, fel tudom-e pontosan idézni: „nyakig elássa magukat a Marion Socia-gyilkossággal”.

A gyár ajtajára bámultam, ahol legutoljára láttam Doyle-t.

– Kamuzik.

Broussard a fejét rázta.

– Sosem szokott blöffölni. Ha azt mondja, hogy rá tudja verni magukra, akkor rá tudja.

Végiggondoltam. Négy éve Angie és én hidegvérrel meggyilkoltunk egy Marion Socia nevű stricit/drogdílert a délkeleti gyorsforgalmi út alatt. Nyilvántartásban nem szereplő fegyvereket használtunk, és letöröltük róla az ujjlenyomatokat.

Viszont életben hagytunk egy szemtanút, egy Eugene nevű bandatagjelöltet. Még a vezetéknevét sem tudtam, de akkor biztos voltam benne, hogy ha nem ölöm meg Sociát, akkor ő megöli Eugene-t. Nem ott helyben, de nemsokára. Arra jutottam, hogy Eugene-t azóta biztos bevitték párszor az őrsre – nem éppen a Shearson Lehman cégnél jósoltam nagy jövőt a srácnak -, ő meg az egyik ilyen begyűjtésnél felkínált minket a büntetés enyhítéséért cserébe. Mivel marhára semmilyen más bizonyíték nem kapcsolt minket Socia halálához, a kerületi ügyész nyilván úgy döntött, hogy nem jár utána a dolognak, ám valaki elraktározta az infót, és továbbította Doyle-nak.

– Vagyis akkor elkapta a tökeinket.

Broussard rám hunyorított, aztán Angie-re, és elmosolyodott.

– Persze csak képletesen szólva. De, ja. A markában vannak.

– Megnyugtató gondolat – mormogta Angie.

– Ez a hét tele van csupa megnyugtató gondolattal – hajította el a cigarettáját Broussard. – Megyek, keresek egy telefont, és felhívom a nejem, hogy közöljem vele a jó híreket.

Elsétált a Gutierrez Lexusát körülvevő rendőrök és furgonok irányába; vállát felhúzta, kezét a zsebébe mélyesztette, s kissé bizonytalanul lépdelt, mintha más lett volna a talaj a lába alatt, mint fél órája.

Angie megborzongott a hidegben, én meg vele dideregtem.

Reggeltájt, ahogy a hegyek felett fokról fokra – koszos bíborból mályvaszínűre váltva – kivilágosodott az ég, a búvárok visszamentek a kőfejtőbe, és a reggeli csúcsforgalomra készülve a rendőrök sárga szalaggal és útlezáró bakokkal torlaszolták el a Pritchett és a Quarry utcákat. Egy járőrkontingens élő sorompóvá alakult a hegyek körül. Hajnali ötkor a főútvonalakhoz vezető útszakaszokhoz járőröket állítottak, de ellenőrző pontok közbeiktatásával átengedték a forgalmat, és a gyorsforgalmi út le- és felhajtóit is megnyitották. Nemsokára – mintha csak erre vártak volna a kanyaron túl – tévéhíradós kocsik és újságírók lepték el az utat, hogy letáborozzanak a leállósávba, és reflektoraikkal ránk meg a hegyekre világítsanak.

Egy riporter többször is lekiabált Angie-nek, hogy miért nincs rajta cipő. Angie többször is lehajtott fejjel és az öléből felmutatott középső ujjal reagált.

Először azért bukkantak fel a riporterek, mert kiszivárgott, hogy valaki több száz lövést adott le egy automata fegyverből a quincyi kőfejtőkben, valamint két, profi kivégzésről árulkodó holttestet találtak a Pritchett utcán. Aztán valahogy Amanda McCready neve is leereszkedett a hegyekről a hajnali szellő hátán, és megkezdődött a cirkusz.

Az egyik gyorsforgalmin álló riporter felismerte Broussard-t, aztán a többi is, és csakhamar gályaraboknak érezhettük magunkat a felénk érkező kiabálások össztüzében.

– Nyomozó, hol van Amanda McCready?

– Meghalt?

– A bányatóban van?

– Hol van a társa?

– Igaz, hogy Amanda McCready elrablóit lelőtték tegnap este?

– Igazak azok a pletykák, hogy elvesztették a váltságdíjat?

– Kiemelték Amanda holttestét a tóból? Ezért nincs magán cipő, asszonyom?

Egy járőr, mintegy végszóra, átvágott Angie-hez a Pritchett utcán, és átnyújtotta neki a kezében lévő papírzacskót.

– A holmija, asszonyom. Került bele néhány meztelen csiga is.

Angie lehorgasztott fejjel megköszönte, kivette a zacskóból a Doc Martensét, és felhúzta a lábára.

– A pulóverrel kicsit nehezebb dolga lesz – somolygott Broussard.

– Igen? – Angie lecsúszott a motorháztetőről, és hátat fordított a riportereknek, mialatt az egyikük megpróbált átugrani a szalagkorláton, de egy járőr kinyújtott gumibottal visszalökdöste.

Angie ledobta a törülközőt és az esőkabátot a válláról, és meztelen bőrének és fekete melltartója pántjának láttán több kamera is felénk fordult.

– Lejtsek egy lassú sztriptíztáncot, és ringassam egy kicsit a csípőmet? – pillantott rám Angie.

– Ez a te magánszámod – mondtam. – Asszem, mindenki rád figyel.

– Én biztosan – bámulta nyíltan Broussard Angie fekete csipkének feszülő melleit.

– Örül a szívem – grimaszolt Angie, majd belebújt a pulóverébe.

Valaki tapsolt a gyorsforgalmi úton, valaki más meg füttyögött. Angie háttal állva kihúzta a pulóver alá beszorult vastag hajtincseit.

– Az én magánszámom? – mosolygott rám szomorkásan és a fejét ingatva. – Ez az ő magánszámuk. Csak az övék.

Poole állapota nem sokkal napfelkelte utánig maradt válságos, utána már csak megfigyelés alatt tartották, és mivel nem volt más dolgunk, mint várni, eljöttünk a Pritchett utcáról, és Broussard Taurusa után eredtünk a Miltoni Kórház felé.

A kórházban összevesztünk a betegfelvételis nővérrel, hogy hányan mehetünk be a sürgősségire, amikor egyikünk sem Poole közvetlen hozzátartozója. Egy mellettünk elhaladó orvos csak egy pillantást vetett Angie-re, és azt kérdezte: – Tisztában van vele, hogy elkékült a bőre?

Kisebb vitát követően Angie követte az orvost egy függöny mögé megnézetni magát, hogy nem hipotermiás-e, a nővér pedig vonakodva bár, de beengedett a sürgősségire, hogy láthassuk Poole-t.

– Miokardiális infarktus – tornászta magát feljebb a párnákon. – Jó kis szó, mi?

– Két szó – mondta Broussard, majd félszegen kinyújtotta a kezét, és óvatosan megszorította Poole karját.

– Mindegy. Nyamvadt szívrohamot, azt kaptam. – Megint mocorogni kezdett, és hangosan felszisszent a hirtelen fájdalomtól.

– Nyugi – mondta Broussard. – A jó ég áldjon meg.

– Mi a faszom történt odafent? – kérdezte Poole.

Elmondtuk neki azt a keveset, amit tudtunk.

– Két lövész az erdőben és egy lent? – összegezte, amikor befejeztük.

– Úgy fest a helyzet – válaszolta Broussard. – Vagy egy lövész két puskával az erdőben, egy meg a gyár tetején.

Poole arckifejezése alapján kábé annyira vette be ezt az elméletet, mint hogy Kennedyt egy magányos orvlövész puffantotta le. Felém fordította a fejét a párnán.

– Határozottan állítja, hogy két puskát dobtak le a szikláról?

– Szinte biztos vagyok benne – feleltem. – Kész őrület volt odafent. – Vállat vontam, aztán bólintottam. – Nem, tuti biztos. Két puskát.

– A gyárnál lévő lövöldöző meg otthagyja a fegyverét?

– Ja. – A töltényhüvelyeket meg nem.

– Úgy van.

– Az erdőben lévő fegyveres vagy fegyveresek pedig megszabadulnak a puskáktól, de szanaszét hagyják maguk után a töltényhüvelyeket.

– Pontosan, főnök – helyeselt Broussard.

– Az istenit – mondta Poole. – Én ezt nem értem.

Ekkor Angie lépett be a kórterembe. Egy vattacsomóval törölgette a karját, és a karját hajlítgatta, mintha súlyzózna. Közelebb jött Poole ágyához, és rámosolygott.

– Mit mondott a doki? – kérdezte Broussard.

– Kisebb mértékű hipotermia. – Megrándította a vállát. – Belőtt valami csirkehúslevessel vagy mivel, és azt mondta, megtarthatom az ujjaimat és a lábujjaimat.

Kicsit visszaköltözött belé a szín – azért messze nem annyira, mint máskor, de már kezdett alakulni. Leült az ágyra Poole mellé, és így szólt: – Maga meg én, Poole... úgy nézünk ki, mint két kísértet.

Poole cserepes ajkai mosolyra húzódtak.

– Hallom, a Galápagos-szigetek híres sziklaugróit utánozta, kedvesem.

– Acapulco – helyesbített Broussard. – A Galápagoson nincsenek sziklaugrók.

– Akkor legyenek a Fidzsi-szigetek – morogta Poole -, és ne javítgass állandóan.

De most tényleg, gyerekek, mi az ördög folyik itt?

Angie finoman megpaskolta az arcát.

– Ezt inkább mi kérdezhetnénk. Mi történt magával?

Egy pillanatra elhúzta a száját.

– Nem igazán tudom, miért, de azon vettem észre magam, hogy lefelé megyek a hegyoldalon. A gond csak az volt, hogy fent hagytam a walkie-talkie-mat és a zseblámpámat. – Felvonta a szemöldökét. – Hogy ennyi eszem legyen, igaz? Amikor aztán meghallottam a lövöldözést, el akartam indulni visszafelé, de akármerre mentem, egyre csak távolodtam a zajtól, ahelyett, hogy közeledtem volna felé. Erdők – ingatta a fejét. – Legközelebb már csak azt láttam, hogy a Quarry utca és a gyorsforgalmi lehajtó sarkán vagyok, és elhúz mellettem a Lexus. Úgyhogy utánamentem. Mire azonban odaértem, a barátaink már a fejükön találták a szöget, én meg elszédültem.

– Emlékszel arra, hogy beszóltál? – kérdezte Broussard.

– Én szóltam be?

– A kocsi telefonján – bólintottam.

– Ejha – csodálkozott Poole. – Egész okos tudok lenni, nem?

Angie mosolyogva elvett egy zsebkendőt a Poole ágya mellé tolt kocsiról, és megtörölgette a homlokát.

– Istenem – nyögte nehéz nyelvvel.

– Mi az?

A szeme egy pillanatra fennakadt, aztán visszapattant a helyére.

– Mi? Semmi, csak teletömtek gyógyszerekkel. Nehéz koncentrálnom.

A nővér széthúzta Broussard mellett a függönyt.

– Megkérném önöket, hogy távozzanak.

– Mi történt odafent? – motyogta kásásan Poole.

– Most – sürgetett a nővér. Poole szeme kifordult, megnyalta kicserepesedett száját, szempillája verdesett. – Mr. Raftopoulosnak még nincs ehhez elég ereje.

– Ne – tiltakozott Poole. – Várjon!

Broussard megveregette a karját.

– Visszajövünk, cimbora. Egyet se félj.

– Mi történt? – kérdezte meg újra Poole elhaló hangon, ahogy az ágyától távolodtunk, aztán elnyomta az álom.

Jó kérdés, gondoltam kifelé menet a sürgősségiből.

Amint visszaértünk a lakásba, Angie beugrott a forró zuhany alá, én meg felhívtam Bubbát.

– Mi van? – vette fel.

– Mondd, hogy veled van.

– Mi, Patrick?

– Mondd, hogy Amanda McCready veled van.

– Nincs. Mi van? Miért lenne velem?

– Te iktattad ki Gutierrezt és...

– Nem én.

– De igen, Bubba – mondtam. – Csak te lehettél.

– Gutierrezt és Mullent? Én aztán nem, haver. Két órát hevertem arccal a sárban a Cunningham Parkban.

– Nem is voltál ott?

– Rajtam ütöttek. Valaki várt rám, Patrick. Tarkón basztak egy kibaszott pöröllyel, elvesztettem az eszméletemet. Nem jutottam tovább a parknál.

– Jól van – mondtam, miközben olajfelhők úszkáltak a fejemben -, meséld el még egyszer. Lassan. Odaértél a Cunningham Parkba...

– Olyan fél hét körül. Vállamon a cumóm, átvágok a parkon az erdő felé. Már majdnem a fáknál vagyok, indulnék fel a hegyekre, amikor meghallok valamit.

Fordulnék hátra, és baszki – reccs -, valaki tarkón csap. Ami elsőre csak az agyam bassza fel, ismersz, de szarrá megy a látásom is, úgyhogy lebukok, hogy megforduljak, amikor jön az újabb reccs. Fél térdre esek, és bekapom a harmadik ütést. Asszem, volt még egy negyedik is, de már csak arra térek magamhoz, hogy fekszem a vérben, és fél kilenc van. Mire megint az erdőbe érek, az már hemzseg a járőröktől. Visszafordulok, és irány Vihogi doki.

Vihogi doki az az éterszipuzós orvos volt, akihez Bubba és a városi maffiózók nagy hányada ment el azokkal a sérülésekkel, amikről a rendőrség nem szerezhetett tudomást.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Zúg a fejem, mint az állat, és időnként még elsötétül előttem a világ, de rendbe jövök. El akarom kapni ezt a köcsög faszt, Patrick. Engem nem szokás leütni, érted? Értettem. Az elmúlt tíz órában hallott dolgok közül ez hangolt le a legjobban. Az, aki elég gyors és ravasz volt ahhoz, hogy kivonja Bubbát a forgalomból, nagyon, de nagyon érti a dolgát.

Arról meg aztán nem is beszélve, hogy ha valaki így akarta elintézni Bubbát, miért hagyta életben? Az emberrablók kinyírták Mullent és Gutierrezt, és megpróbálták megölni Broussard-t, Angie-t és engem. Miért nem lőtték le messziről Bubbát, és akkor nincs több gondjuk vele?

– Vihogi doki azt mondta, még egy ütés, és valószínűleg elszakadnak az inak a tarkómban. Öcsém, kurvára be vagyok rágva.

– Amint megtudom, ki volt az, továbbítom az infót – biztosítottam.

– Én már körbe is kérdezősködtem. Hallottam Vihogi dokitól Mullenről és Gutierrezről, úgyhogy szóltam Nelsonnak, hogy eresszen meg néhány telefont.

Hallom, a zsaruk elvesztették a pénzt is.

– Ja. – A kislány meg sehol.

– Sehol.

– Ezúttal veszélyes köcsögökkel akasztottad össze a bajszod, haver.

– Tudom.

– Hé, Patrick!

– Igen?

– Cheese sosem lenne olyan hülye, hogy rám küldjön valakit egy husánggal.

– Szántszándékkal nem. Talán nem számított rá, hogy te is ott leszel.

– Cheese tudja, milyen jóban vagyunk. Biztosan kilogikázta, hogy egy ilyen melóra el fogsz vinni erősítésnek.

Igaza volt. Cheese túlságosan is körültekintő volt ahhoz, hogy ne számoljon Bubba részvételével. És azt is tudnia kellett, hogy Bubba képes begurítani egy gránátot Cheese emberei közé, hátha éppen köztük van az is, aki leütötte. Szóval ha Cheese adta ki a parancsot... megint csak nem értem: miért nem írta alá a halálos ítéletét? Ha Bubba halott, Cheese-nek nem kellene megtorlástól tartania. De így, hogy életben hagyta, Cheese-nek egyetlen alternatívája maradt, már ha azt szeretné, hogy amikor szabadul, legyen még egyáltalán bármiféle bűnszövetkezete: át kell adnia Bubbának legalább az egyik tagot, aki az erdőben volt aznap este. Hacsak nem volt még valami más is a tarsolyában, ami elkerülte a figyelmem.

– Jézusom! – sóhajtottam.

– Van számodra még egy hírem, amitől agyfaszt fogsz kapni – közölte Bubba.

Nem voltam biztos benne, hogy el tudok viselni még egy csavart összegubancolódott agyamban, de azt feleltem: – Ki vele.

– Pletykálnak valamit Pharaoh Gutierrezről.

– Tudom. Szövetkezett Mullennel, hogy átvegyék Cheese üzletét.

– Nem, nem arra gondoltam. Arról mindenki tudott. Én azt hallottam, hogy Pharaoh nem közülünk való volt.

– Hanem micsoda?

– Egy zsaru, Patrick – mondta Bubba, és éreztem szétcsúszni az agyam. – Azt beszélik, hogy DEA-s volt.

21 – DEA? – kérdezte Angie. – Most ugye csak szívatsz?

– Csak azt mondom, amit Bubba hallott – vontam vállat. – Tudod, milyenek az utcán keringő pletykák: lehet, hogy egy rakás baromság, de lehet, hogy a színtiszta igazság. Túl korai még megmondani.

– Akkor ez mit jelent? Gutierrez hat éven át beépített zsaruként dolgozott Cheese Olamon szervezetében, aztán belekeveredik egy négyéves kislány elrablásába, és nem értesíti a feljebbvalóit?

– Nem áll össze, ugye?

– Nem. De ezzel nem mondtál újat.

Hátradőltem a konyhai székben, és visszafogtam magam, nehogy beleöklözzek a falba. Ez volt az egyik legdühítőbb ügy, amin valaha dolgoztam. Az égegyadta világon semminek nem volt értelme. Egy négyéves lány eltűnik. A nyomozás során arra jutunk, hogy a gyereket drogdílerek rabolták el, mert lenyúlta őket az anyja. Egy nő, aki minden jel szerint a drogdílerekkel van, akitől váltságdíj gyanánt a lopott pénzt követelik. A váltságdíj átadásának helyszínén rajtunk ütnek. A drogdílereket megölik. Lehet, hogy az egyik drogdíler a szövetségi kormány beépített ügynöke, de ez nem biztos. Az eltűnt kislány nem kerül elő, vagy egy bányató fenekén van.

Angie átnyúlt az asztal felett, és meleg kezét a csuklómra helyezte.

– Muszáj megpróbálnunk legalább néhány órát aludni.

Megfordítottam a csuklóm, és a kezembe vettem a kezét.

– Tudsz mondani egyetlen olyan részletet ebben az ügyben, aminek látod az értelmét?

– Most, hogy Mullent és Gutierrezt kinyiffantották? Nem. Nincs senki Cheese szervezetében, aki képes lenne átvenni tőle a stafétabotot. Sőt, olyan sincs, akinek elég a sütnivalója ahhoz, hogy végrehajtsa ezt az akciót.

– Várj csak...

– Mi az?

– Most mondtad ki. Jelenleg hatalmi vákuum van Cheese szervezetében. Mi van, ha épp ez volt a cél?

– Tessék?

– Mi van, ha Cheese tudott Mullen és Gutierrez puccskísérletéről? Vagy mondjuk csak Mullenről tudott, és hallotta a sutyorgást, hogy Gutierrez nem az, akinek mondja magát?

– Szóval Cheese csak azért tervelte ki ezt az egészet – az emberrablást, a váltságdíjat, s a többi, s a többi -, hogy kiiktathassa Mullent és Gutierrezt? – Elengedte a kezem. – Komolyan beszélsz?

– Ez is egy elmélet.

– Jó hülye elmélet.

– Hé!

– Nem az, de gondolj csak bele! Miért bajlódna mindezzel, amikor egyszerűen felbérelhetett volna két besurranót, hogy álmukban eresszenek golyót Mullenbe és Gutierrezbe?

– De közben Helene-re is zabos, vissza akarja kapni a kétszáz lepedőjét.

– Tehát megbízza Mullent, hogy rabolja el a gyereket, mozgásba hozza ezt a szövevényes cselt, majd megöleti valakivel Mullent, mialatt zajlik az akció?

– Miért ne?

– Mert akkor hol van Amanda? Hol van a pénz? Ki lőtt ránk az erdőből tegnap este? Ki ütötte le Bubbát? Hogy nem jött rá Mullen, hogy tőrbe csalják? El tudod képzelni, hány embert kellett volna Cheese szervezetéből beavatni ebbe a hatalmas, bonyolult összeesküvésbe, hogy sikerüljön végigcsinálni? És Mullen nem volt hülye.

Neki volt a legtöbb esze Cheese bandájában. Szerinted nem szagolta volna ki, hogy belülről törnek az életére?

Megvakartam a szemem.

– Istenem, szétmegy a fejem!

– Az enyém is. És te csak ráteszel egy lapáttal.

Morcos pillantást vetettem rá, mire elmosolyodott.

– Oké – mondta -, kezdjük az elején. Amandát elrabolják. Miért?

– A kétszáz rongy miatt, amit Helene ellopott Cheese-től.

– Miért nem küldött el hozzá valakit Cheese, hogy megfenyegesse? Erős a gyanúm, hogy mindent bevallott volna. És ezt ők is tudják.

– Csak arra rámehetett három hónapjuk, hogy kiderítsék: a pénzt nem foglalta le a rendőrség a motoros banda elleni razzia során.

– Oké. De aztán gyorsan akcióba lendültek. Ray Likanskinak monoklijai voltak a szeme körül, amikor találkoztunk vele.

– Szerinted Mullentől szerezte őket?

– Mullentől nem csak monoklikat kapott volna, ha azt hiszi, hogy lenyúlta a pénzét. Látod, éppen erről beszélek. Ha Mullen azt gondolta volna, hogy Likanski és Helene meglovasította a szervezet pénzét, nem rabolta volna el Helene gyerekét.

Szimplán megölte volna Helene-t.

– Akkor lehet, hogy nem Cheese raboltatta el Amandát?

– Lehet.

– És a kétszázezer csupán a véletlen műve? – Félrebillentettem a fejem, és felvontam az egyik szemöldökömet.

– Azt mondod, ez túl nagy véletlen.

– Azt mondom, ez akkora véletlen, mint Vermont. Főleg, mivel a Kimmie alsóneműjében talált üzeneten az állt, hogy a kétszáz rongy egyenlő egy gyerek visszaszolgáltatásával.

Angie bólintott, az ujjai közé fogta a kávéscsészéje fülét, és ide-oda forgatta a poharat az asztalon.

– Oké. Megint Cheese-nél kötöttünk ki. Meg a sok-sok kérdőjelnél, hogy miért bajlódott volna mindezzel.

– Aminek, és ezzel egyetértek, semmi értelme, és nem is vall Cheese-re.

Angie felnézett a kávéscsészéjéből.

– Szóval hol van Amanda, Patrick?

Megérintettem a karját, és becsúsztattam a kezem a fürdőköntöse ujja alá.

– A tóban, Angie.

– Miért?

– Nem tudom.

– Valaki elrabolja azt a kislányt, váltságdíjat követel érte, majd megöli. Kész, ennyi?

– Igen.

– Miért?

– Mert látta az elrablói arcát? Mert akik tegnap este fent voltak a kőfejtőnél, kiszagolták a zsarukat, és rájöttek, hogy ki akarjuk játszani őket egymás ellen? Nem tudom. Mert vannak emberek, akik gyerekeket ölnek.

– Menjünk, és látogassuk meg Cheese-t – állt fel Angie.

– És mi lesz az alvással?

– Majd alszunk a koporsóban.

22 Az előző este a rövid tiszteletét tévő ónos eső visszatért ma reggel is, és mire a Concord Fegyintézetbe értünk, olyan hangja volt, mintha ötcentesek záporoztak volna a motorháztetőn.

Mivel ezúttal nem két hivatalos személlyel érkeztem, Cheese-t a beszélőre vitték, és egy vastag üvegablak mögé ültették. Angie és én felvettünk egy-egy telefonkagylót a fülkénkben, és Cheese is nyúlt a sajátjáért.

– Helló, Angie! – köszöntötte. – Jól nézel ki.

– Helló, Cheese!

– Esetleg ha majd egyszer kikerülök innen, megihatnánk együtt egy csokis shakeet.

– Csokis shake-et?

– Simán. – Megvonta a vállát. – Vagy egy vaníliafagyis szörpöt. Valami ilyesmit.

Angie szeme összeszűkült.

– Hogyne, Cheese. Hogyne. Majd csörögj rám, ha kiengedtek.

– Baszkikám! – csapott Cheese az üvegre húsos tenyerével. – Még szép hogy.

– Cheese – mondtam.

Felvonta a szemöldökét.

– Chris Mullen halott.

– Hallottam. Szégyen-gyalázat.

– Nekem úgy tűnik, elég jól viseled – mondta Angie.

Cheese hátradőlt, végigmért minket, és szórakozottan vakargatta a mellkasát.

– Ez a szakma már csak ilyen, vágjátok? A faszingerek fiatalon hullanak el.

– Pharaoh Gutierrez is.

– Ja – bólogatott Cheese. – Kár a Pharaoh-ért. A köcsög buzija értett a divathoz.

Vágjátok?

– Azt rebesgetik, hogy Pharaoh nem csak neked dolgozott – említettem.

Cheese egyik szemöldöke felszaladt, mint aki egy pillanatra nem tudja hová tenni a dolgot.

– Mit mondasz, tesókám?

– Pharaoh Gutierrez szövetségi ügynök volt.

– Baszki. – Cheese elvigyorodott és a fejét rázta, de a szeme továbbra is tágra nyílt, és kicsit zavarosnak tűnt a tekintete. – Ha mindent elhiszel, amit az utcán hablatyolnak, menjél el, tudom is én, kibaszott rendőrnek.

Elég gyengécske analógia volt, és ezt ő is tudta. Cheese énképéhez szorosan hozzátartozott, hogy a dumája – még a fenyegetéseket is beleértve – megnyerő, pergő és vicces legyen, és a döcögős szövege nyilvánvalóvá tette, hogy egészen mostanáig fel sem merült benne a gondolat, hogy Pharaoh zsaru.

– Egy zsaru, Cheese – mosolyodtam el. – A te szervezetedben. Gondolj csak bele, mit tesz ez majd a jó híreddel.

Cheese tekintetébe visszaköltözött az élveteg kíváncsiság. Hátradőlt, és kényelembe helyezte magát.

– A haverotok, Broussard benézett hozzám pár órája, hogy csupa szívjóságból elmesélje nekem, mi történt Mullennel és Gutierrezzel. Aszongya, szerinte én nyírattam ki a saját embereimet. Aszongya, ezt még megkeserülöm. Aszongya, én

tehetek arról, hogy felfüggesztették, meg hogy az a vén kakadu társa rosszul lett. Az igazat megvallva a Cheese ettől tökre bepöccent.

– Sajnálattal hallom, Cheese. – Közelebb hajoltam az üveghez. – Valaki más is bepöccent.

– Igen? Kicsoda?

– Rogowski testvér.

Cheese ujjai abbahagyták a vakarászást, a széke két első lába előrelendült, és megállapodott a padlón.

– Miért zabos Rogowski testvér?

– Valaki a csapatodból több ízben rásózott a tarkójára.

Cheese megrázta a fejét.

– Az enyémből ugyan nem, tesó. Az enyémből nem.

Angie-re néztem.

– Hát ez pech – mondta Angie.

– Az – helyeseltem. – Szar ügy.

– Mi? – mondta Cheese. – Tudjátok, hogy soha nem emelnék kezet Rogowski testvérre.

– Emlékszel arra a pasasra? – kérdezte Angie.

– Melyikre?

– Tudod, az a fickó néhány éve, fejes volt az ír maffiában...

– Jack Rouse – mondtam.

– Az az. Ő volt, mondhatni, az ír keresztapa, nem?

– Várjatok – szólt közbe Cheese. – Senki nem tudja, mi történt Jack Rouse-zal.

Csak azt, hogy magára haragította a Patriso családot.

Az üvegen át figyelte, ahogy lassan a fejünket ingatjuk.

– Ácsi. Azt mondjátok, hogy Jack Rouse-t nem a maffia ölte meg, hanem...

– Pssszt! – emeltem az ujjamat a számhoz.

Cheese egy percre lerakta a kagylót az asztalra, és a mennyezetre bámult. Amikor újra lenézett, mintha fél méterrel összement volna, és a homlokára tapadt, verejtékes hajtincsektől tíz évvel fiatalabbnak látszott. A szájához tartotta a kagylót.

– A bowlingpályás pletyka? – suttogta.

Néhány éve Bubba, egy Pine nevű bérgyilkos, jómagam és Phil Dimassi találkoztunk Jack Rouse-zal és elmebeteg jobbkezével, Kevin Hurlihyvel egy elhagyatott bowlingpályán a Bőrcserzők Negyedében. Hatan mentünk be, négyen jöttünk ki. Bubba és a bowlinggolyók gondoskodtak arról, hogy a megkötözött és kipeckelt szájú Jack Rouse-nak és Kevin Hurlihynek esélye sem legyen arra, hogy megússza. A kivégzés Hájas Freddy Constantine, az itteni olasz maffia vezetője jóváhagyásával történt, és mi, akik kisétáltunk, mind tudtuk, hogy senki sem fogja megtalálni a hullákat, és senki sem lesz olyan hülye, hogy keresni kezdje őket.

– Igaz? – suttogta Cheese.

Rezzenéstelen tekintetemmel meg is adtam Cheese-nek a választ.

– Bubbának tudnia kell, hogy semmi közöm nincs a megtámadásához.

Angie-re néztem, aki felsóhajtott, Cheese-re bámult, majd lepillantott az üvegablak alatti kis asztallapra.

– Patrick – mondta Cheese, és minden pszeudonigga mellékzönge eltűnt a hangjából -, szólnod kell Bubbának.

– Miről? – kérdezte Angie.

– Arról, hogy semmi közöm ehhez.

Angie elmosolyodott, és a fejét csóválta.

– Hát hogyne, Cheese. Hát hogyne.

Nagyot csapott az üvegablakra a kézfejével.

– Ide hallgassatok! Semmi közöm ehhez.

– Bubba nem így látja, Cheese.

– Akkor mondjátok el neki.

– Miért is? – kérdeztem.

– Mert ez az igazság.

– Ezt nem veszem be, Cheese.

Cheese előrehúzódott a székével, és olyan erősen megmarkolta a kagylót, hogy azt hittem, kettétörik a kezében.

– Kurvára figyelj ide, te szarházi pöcs! Ha az az eszelős állat azt hiszi, hogy én támadtam rá, akkor jobban teszem, ha ledöfök egy börtönőrt, hogy életem végéig magánzárkába kerüljek. Az az ember egy két lábon járó halálos ítélet. Úgyhogy mondjátok meg neki...

– Baszd meg, Cheese.

– T essék?

Megismételtem. Nagyon lassan.

Majd így folytattam: – Két napja eljöttem hozzád, hogy egy négyéves kislány életéért könyörögjek. Aki most halott. Miattad. És te még kegyelemért rimánkodsz?

Azt fogom mondani Bubbának, hogy bocsánatot kértél, amiért megtámadtad.

– Ne. – Megmondom neki, hogy szánod-bánod. Hogy valahogy majd kárpótolod érte.

– Ne – rázta a fejét Cheese. – Nem teheted.

– Csak figyelj, Cheese.

Elhúztam a fülemtől a kagylót, hogy visszarakjam a helyére.

– Nem halt meg.

– Tessék? – szólalt meg Angie.

A fülemhez tartottam a kagylót.

– Nem halt meg – ismételte Cheese.

– Kicsoda?

Cheese a szemét forgatta, és a fejével az ajtónál álló őr felé bökött.

– Tudjátok, kiről beszélek.

– Hol van? – kérdezte Angie.

Cheese a fejét ingatta.

– Adjatok nekem néhány napot.

– Nem – feleltem.

– Nincs más választásotok. – Megint hátralesett, aztán egészen közel hajolt az ablakhoz, és a kagylóba suttogott. – Valaki kapcsolatba fog lépni veletek. Megígérem.

Először el kell rendeznem néhány dolgot.

– Bubba nagyon dühös – emlékeztette Angie. – És vannak barátai. – Körbehordozta tekintetét a börtönfalakon.

– Nem mondod – mordult fel Cheese. – A haverjait, a kibaszott Twoomy testvéreket nemrég kapcsolták le egy bankrablásért Everettben. Jövő héten

átszállítják ide az ügyintézés idejéig. Szóval szükségtelen ijesztgetnetek. Be vagyok szarva, oké? De időre van szükségem. Hívjátok vissza a vérebet. Majd üzenek nektek, rendben?

– Honnan veszed biztosra, hogy életben van?

– Tudom, oké? – Bánatosan elmosolyodott. – Halvány segédfogalmatok sincs arról, hogy mi folyik itt. Ugye tudjátok?

– Most már tudjuk – válaszoltam.

– Tudassátok Bubbával, hogy a vele történtekben tiszta a kezem. Élve kellek nektek, oké? Nélkülem a lány huss, elszáll. Huss-huss. Értitek? Elszáll, mint a kismadár – énekelte.

Hátradőltem a székemen, és szemügyre vettem egy percre Cheese-t. Őszintének tűnt, de ebben mindig is jó volt. Karriert csinált abból, hogy pontosan tudta, mi döntheti a leginkább nyomorba az embereket, aztán kiszemelte azokat, akik a közelébe akartak férkőzni. Akiknek szükségük volt rá. Tudta, hogyan lengessen meg egy heroinos zacskót drogfüggő nők előtt, majd rávegye őket, hogy vadidegeneket szopjanak le érte, s végül csak a felét adja oda a megígért mennyiségnek. Tudta, hogyan szellőztessen meg féligazságokat zsaruk és kerületi ügyészek előtt, majd rávegye őket, hogy aláírják a nevüket a kipontozott vonalnál, s végül csak a hasonmását adja át annak, amit megígért.

– Ennél több kell – mondtam.

Az őr bekopogott az ajtón, és így szólt: – Hatvan másodperc, Olamon őrizetes.

– Több? Mi a faszra van még szükségetek?

– A lányt akarom – közöltem. – Most rögtön.

– Nem mondhatom meg...

– Baszd meg – ütöttem rá az üvegre. – Hol van, Cheese? Hol van?

– Ha elmondom, tudni fogják, hogy tőlem jött az infó, és reggelre halott leszek. – Beszéd közben a kezét maga elé tartva egyre hátrébb húzódott, és páni rettegés ült ki kövér arcára.

– Mondj valami konkrétumot. Valamit, amin elindulhatok.

– Független hitelesítés – tette hozzá Angie.

– Független mi?

– Harminc másodperc – jelezte az őr.

– Mondj valamit, Cheese.

Cheese kétségbeesetten nézett hátra, aztán a falakra, amik bent tartják, s a köztünk húzódó üvegablakra.

– Gyerünk – kérleltem.

– Húsz másodperc – számolt vissza Angie.

– Ne csináljátok. Figyeljetek...

– Tizenöt.

– Ne, én...

– Tik-tak – mondtam. – Tik-tak.

– A rüfke pasija – bökte ki Cheese. – Megvan?

– Elhúzott a városból – mondta Angie.

– Akkor találjátok meg – sziszegte Cheese. – Csak ennyit tudok. Kérdezzétek meg tőle, mi volt a feladata a gyerek eltűnésének éjszakáján.

– Cheese... – kezdte Angie.

Az őr Cheese fölé magasodott, és a vállára tette a kezét.

– Bármit is gondoltok az ügyről – magyarázta Cheese -, a közelébe sem vagytok az igazságnak. Akkora kibaszott nagy mellékvágányon vagytok, hogy akár Grönlandon is lehetnétek. Stimm?

Az őr átnyúlt fölötte, és a helyére tette a kagylót.

Cheese felállt, és hagyta magát az ajtó felé tuszkolni. Amikor az őr kinyitotta az ajtót, Cheese visszanézett, és némán tátogott egy szót: – Grönlandon.

Többször egymás után felvonta a szemöldökét, aztán az őr kilökte az ajtón, és szem elől vesztettük.

Másnap nem sokkal dél után a Gránitvasút Kőfejtőben lévő búvárok találtak egy ruhafoszlányt öt méterrel a vízszint alatt, egy a déli sziklafalból jégcsákányként kitüremkedő gránittüskére felnyársalva.

Három órakor Helene felismerte a szövetdarabot: abból a pólóból származott, amit a lánya az eltűnése éjszakáján hordott. A póló gallérjának hátsó részéről szakíthatták le, mert filctollal rá voltak írva az anyagra az A. McC. kezdőbetűk.

Miután Helene azonosította a ruhaanyagot Beatrice és Lionel nappalijában, figyelte, amint Broussard visszateszi a rózsaszín foszlányt a bizonyítékos tasakba, és a kezében tartott pepsis pohár hirtelen szilánkokra tört.

– Jézusom! – rémült meg Lionel. – Helene.

– Meghalt, ugye? – Helene ökölbe szorította a kezét, amitől az üvegszilánkok még mélyebbre vájódtak a bőrébe. A vér kövér cseppekben hullott a keményfa padlóra.

– Ms. McCready – szólalt meg Broussard -, ezt még nem tudjuk. Hadd nézzem a kezét!

– Meghalt – ismételte el Helene, ezúttal hangosabban. – Ugye? – Elrántotta a kezét, és vért fröcskölt a dohányzóasztalra.

– Helene, az isten szerelmére. – Lionel a húga vállára tenyereit, és a sérült kezéért nyúlt.

Helene megpördült, hogy elhúzódjon tőle, elvesztette az egyensúlyát, a padlóra esett, és ott is maradt, a kezét dajkálva nézett fel ránk. Elkapta a pillantásom, és eszembe jutott, amikor Töpszli Dave házában közöltem vele, hogy hülye.

Nem hülye volt, hanem tompult, mintha érzéstelenítették volna – általánosságban a világgal, a gyerekét fenyegető valódi veszéllyel, de még a húsába, inaiba és ereibe mélyedő üvegcserepekkel szemben is.

De most már kezdte érezni a fájdalmat. Végre kezdte érezni. Ahogy állta a tekintetemet, elsápadt és elkerekedett a szeme, és lecsapódott benne az igazság.

Borzalmas ráeszmélés volt, a tisztánlátás magfúziója találta meg a pupilláját, s ezzel tudatosult benne, hogy milyen árat kellett fizetnie a lányának a szülői hanyagságért, milyen aljas és kínzó fájdalmat élhetett át a gyermeke, milyen rémálmokat pumpálhattak dugattyúval kis koponyájába.

S ekkor Helene eltátotta a száját, és hang nélkül felüvöltött. Ült a földön, ömlött a vér szétszabdalt kezéből a nadrágjára. A testét rázta az elhagyatottság, a gyász és a horror, fejét hátravetette, a mennyezetet bámulta,

szeméből patakzottak a könnyek, előre-hátra dülöngélt a lábán kuporogva, és csak üvöltött némán.

Aznap este hatkor, mielőtt még beszélhettünk volna vele, Bubba és Nelson Ferrare besétált egy Cheese tulajdonában lévő Lower Mills-i bárba. Közölték a három drogos gyökérrel és a pultossal, hogy tartsanak ebédszünetet, és tíz perccel később a kocsma nagy része kirobbant a parkolóba. Az egyik boksz egy az egyben kirepült a bejárati ajtón, és totálkárosra zúzta egy helyi képviselő Honda Accordját, amely illegálisan parkolt egy mozgáskorlátozottak számára fenntartott parkolóhelyen. A helyszínre kiérkező tűzoltóknak oxigénmaszkot kellett húzniuk. A robbanás olyan erős volt, hogy a tűz szinte kialudt, és a bárban alig kellett eloltani valamit. A pincében azonban a tűzoltók máglyaként lángoló herointömböket találtak; miután az elsőként belépő két tűzoltó elhányta magát, a többiek visszavonultak, és hagyták égni a heroint, amíg biztonságosan be nem lehetett menni.

Megpróbáltam volna eljuttatni egy üzenetet Cheese-hez, tudatni vele, hogy Bubba nem egyeztetett velem előre, de fél hétkor Cheese megcsúszott a frissen felmosott padlón a Concord Fegyintézetben. Alaposan megcsúszott. Cheese-nek sikerült olyan mértékben elveszítenie az egyensúlyát, hogy átesett a harmadik szinten lévő cellasor korlátján, tizenkét métert zuhant, túlméretezett, mocskolódó sárga fejével a kőpadlóba csapódott, és meghalt.

MÁSODIK RÉSZ – Tél 23 Eltelt öt hónap, és Amanda McCready nem került elő. A fényképe – amelyen a haja ernyedten lógott az arcába, a szeme pedig kifejezéstelennek és üresnek tűnt – a legtöbbször az időjárástól megtépázva vagy elkoptatva bámult építkezéseket körbekerítő deszkakerítésekről és telefonpóznákról, esetleg időnként feltűnt még a tévéhíradóban. És minél többet láttuk a fotót, annál inkább a feledés homálya vonta be, Amanda esete egyre inkább kitalációnak tűnt. Arcképe csak egy volt a hirdetőtáblákra felragasztott és a képcsöveken átküldött képek közül. Egy idő után a járókelők szomorkás közönnyel vették szemügyre a fotón látható arcvonásokat, mert már nem is emlékeztek rá, kit ábrázol a kép, vagy hogy miért ragasztották fel azt a buszmegállónál lévő villanypóznára.

Azok, akik felismerték a fotón Amandát, valószínűleg elhessegették borzongató emlékét, és beletemetkeztek a sportrovatba, vagy a közeledő busz felé fordultak. A világ egy szörnyű hely, gondolták. Mindennap történnek rossz dolgok.

A kőfejtők egy hónapos átkutatása eredménytelenül zárult, amikor nagyot zuhant a hőmérséklet, és a novemberi szél végigsöpört a hegyeken. Tavasszal majd visszamennek, ígérték a búvárok, és ismét felvetődött az a javaslat, hogy le kéne csapolni a kőfejtőket, majd feltölteni földdel. Quincy városának tisztviselői pedig, akik a több millió dolláros költségek miatt aggódtak, meglepő szövetségesekre leltek a környezetvédőkben, akik arra figyelmeztettek, hogy a kőfejtők feltöltése a környezetet károsítaná, megszüntetne számos, a kirándulók és hegymászók által kedvelt gyönyörű kilátót, komoly történeti jelentőségű helyektől fosztaná meg Quincy lakosait, és kiradírozná az állam legjobb sziklamászásra alkalmas terepét.

Poole februárban – hat hónappal a harmincéves munkaviszonyának betöltése előtt – tért vissza az aktív szolgálatba; áthelyezték a kábszeresekhez, és szép csendben lefokozták első osztályú nyomozóvá. Broussard-hoz viszonyítva még így is könnyen megúszta. Broussard-t első osztályú detektívből leminősítették járőrré, kilenc hónap próbaidőre bocsátották, és beosztották a közlekedésiekhez. Elmentünk vele sörözni a lefokozása másnapján, körülbelül egy héttel az után a kőfejtői éjszaka után.

Broussard savanyú mosollyal kevergette műanyag keverőpálcájával a jégkockákat Tanqueray gin-tonikjában.

– Szóval Cheese azt mondta, hogy Amanda életben van, valaki meg azt, hogy Gutierrez DEA-s volt.

– Cheese szerint Ray Likanski igazolhatja a dolgot, már ha még él – bólintottam.

Broussard keserű mosolyából eltűnt az él, és reményvesztetté vált.

– Körözést adtunk ki Likanski ellen az itteni és a philadelphiai zsaruknak. Ha akarják, érvényben tartom. – Megrándította a vállát. – Ártani nem árthat.

– Úgy gondolja, hogy Cheese hazudott – mondta Angie.

– Arról, hogy Amanda McCready életben van? – Kihúzta a keverőpálcikát, leszopogatta róla a gint, és a szalvéta szélére helyezte. – Igen, Ms. Gennaro, úgy gondolom, Cheese hazudott.

– Miért?

– Mert bűnöző volt, és a bűnözők hazudnak. Mert tudta, hogy annyira szeretnék, ha életben lenne, hogy beveszik a meséjét.

– Szóval amikor aznap meglátogatta, semmi ilyesmit nem mondott magának?

Broussard megrázta a fejét, és elővett egy doboz Marlborót a zsebéből. Most már láncdohányos volt.

– Úgy tett, mint akit meglep Mullen és Gutierrez meggyilkolása, és közöltem vele, hogy kurvára megkeserítem az életét, még ha ez is lesz életem utolsó cselekedete. Erre csak kacagott. Másnap meghalt. – Rágyújtott, és behunyta az egyik szemét a gyufából felcsapó hőtől. – Isten látja lelkem, bárcsak én öltem volna meg.

Basszus, bárcsak lefizettem volna egy rabot, hogy megtegye. Komolyan. Csak azt remélem, hogy olyasvalaki tette hidegre, aki törődött a kislány sorsával. És hogy a pokolba tartó úton tudta, miért halt meg.

– Ki ölte meg? – kérdezte Angie.

– Úgy tudom, azt a zakkant arlingtoni srácot gyanúsítják, akit most ítéltek el kettős gyilkosságért.

– Aki tavaly megölte a húgait?

– Peter Popovich – bólintott Broussard. – Egy hónapra szállították át oda, és állítólag szóváltásba keveredett Cheese-zel az udvaron. Vagy így történt, vagy Cheese tényleg megcsúszott a padlón. – Vállat vont. – Nekem édes mindegy, melyik, csak örülök neki.

– Nem tartja gyanúsnak, hogy Cheese azt mondja, információi vannak Amanda McCreadyről, erre másnap megölik?

Broussard ivott egy kortyot.

– Nem. Nézzék, őszinte leszek. Nem tudom, mi történt azzal a kislánnyal, és ez baromira dühít. De nem hiszem, hogy életben van, és nem hiszem, hogy Cheese Olamon képes lett volna igazat mondani, még ha ezzel segített is volna magán.

– Hát azzal mi van, hogy Gutierrez DEA-s? – kérdezte Angie.

– Ki van csukva – rázta a fejét Broussard. – Mostanra már elmondták volna.

– Nos, akkor – mondta halkan Angie. – Mi történt Amanda McCreadyvel?

Broussard egy darabig az asztalt fixírozta, leborotválta a cigaretta fehér végét a hamutartó peremén, és amikor felnézett, könnyek csillogtak a szeme alatti vörös táskákban.

– Nem tudom – mondta. – Istenem, bárcsak visszacsinálhatnám az egészet.

Bárcsak átadtam volna az ügyet a szövetségieknek. Bárcsak... – A hangja megbicsaklott. Lehorgasztotta a fejét, és a tenyere alsó felével eltakarta a jobb szemét.

– Bárcsak... Ádámcsutkája fel-alá ugrált, ahogy nagyokat nyelt. Aztán szörcsögve mély levegőt vett, de mondani már nem mondott semmit.

Angie-vel elvállaltunk más ügyeket a télen, de semmi olyat, aminek eltűnt gyerekekhez lett volna köze. Na, nem mintha sorban álltak volna a kétségbeesett szülők, hogy felbéreljenek minket. Elvégre nem sikerült megtalálnunk Amanda

McCreadyt, és a kudarc fanyar bűze mindig körüllengett minket, ha esténként a környéken mászkáltunk vagy szombat délutánonként a szupermarketben vásároltunk.

Ray Likanski sem került elő. Az egész ügyben a leginkább ez nem hagyott nyugodni.

Amennyire tudhatta, már nem volt forró a lába alatt a talaj; nyugodtan hazajöhetett volna. Néhány hónapja Angie és én egy hirtelen ötlettől vezérelve letáboroztunk az apja háza előtt egy napig és egy éjszakáig, ám fáradozásainkért cserébe nem kaptunk mást, csak a kihűlt kávé ízét és az ülésben elgémberedett tagokat. Januárban Angie bepoloskázta Lenny Likanski telefonját, és két héten át hallgattuk, ahogy emelt díjas számokat hívogat, és zsályafigurákat rendel a teleshopból, a fiával azonban egyszer sem beszélt.

Egyik nap aztán elegünk lett, kocsiba vágtuk magunkat, és egy éjszaka alatt levezettünk a pennsylvaniai Alleghenybe. A telefonkönyvben kikerestük a Likanskibagázst, és egy hétvégére rájuk tapadtunk. Ott volt Yardack, Leslie és Stanley, három testvér, Ray unokatesói. Mindhárman egy papírgyárban dolgoztak, amely ontotta magából a füstöt – szaga mint a fénymásolóba való tintapatroné -, aztán minden este ugyanabban a bárban ittak, ugyanazokat a nőket fűzték, s ugyanúgy egyedül mentek haza a közös házukba.

A negyedik este Angie-vel követtük Stanley-t egy sikátorba, ahova kokót vásárolni ment egy terepmotoros nőtől. Amint a terepmotor elhagyta a sikátort – mialatt Stanley kiszórt egy csíkot a kézfejére, és felszívta -, mögé léptem, megcsiklandoztam a fülcimpáját a .45-ösömmel, és megkérdeztem tőle, merre találom Ray kuzinját.

Stanley ott helyben behugyozott; gőzfelhő szállt fel a lába közül, a fagyott talajról.

– Nem tudom. A tavalyelőtti nyáron láttam őt utoljára.

Felhúztam a kakast, és a halántékába mélyesztettem a pisztolyt.

– Jézus istenem, ne! – rimánkodott.

– Mivel hazudsz, Stanley, most szépen agyonlőlek. Rendben?

– Ne! Nem tudom! Esküszöm az egy és élő istenre! Ray, Ray, lassan két éve nem láttam már Rayt. Kérem, az istenért, higgyenek nekem! Átnéztem a válla fölött Angie-re, aki a pasas arcát fürkészte. A szemembe nézett, és bólintott. Stanley az igazat mondta.

– A kokótól puha lesz a pöcsöd – közölte vele Angie, majd kisétáltunk a sikátorból, beültünk a kocsiba, és elhagytuk Pennsylvaniát.

Hetente egyszer ellátogattunk Beatrice-hez és Lionelhez. Négyen leültünk, és átnyálaztunk mindent, amit tudtunk, utána meg azt is, amit nem, és ez utóbbi mindig meghaladta az előbbit.

Február vége felé egy este, ahogy eljöttünk tőlük, ők pedig, mint mindig, a tornácon dideregve figyelték, hogy biztonságban a kocsinkhoz érünk-e, Beatrice utánunk szólt: – Néha eltűnődöm a sírkövön.

Megtorpantunk a járdánál, és hátrafordultunk.

– Mit mondasz? – kérdezte Lionel.

– Éjszaka – folytatta Beatrice -, amikor nem tudok aludni, azon szoktam tűnődni, hogy mit íratnánk a sírkövére, illetve azon, hogy nem kellene-e állítanunk neki egyet.

– Kicsim, ne...

– Tudom, tudom – legyintett Beatrice, és összébb húzta a kardigánját. – Olyan, mintha így feladnám, mintha azt mondanám, hogy halott, miközben hinni akarjuk, hogy él. Tudom. De... tudod, az van... semmi nem utal arra, hogy valaha is élt. – Lemutatott a tornácra. – Semmi nyoma nincs annak, hogy itt volt. Az emlékeink nem elegendőek, tudod? El fognak halványulni. – Bólintott maga elé. – El fognak halványulni – ismételte meg, s azzal visszament a házba.

Március végén egyszer megláttam Helene-t, amikor Bubbával dartsoztam a Kelly’s Tavernben, de ő nem vett észre engem – vagy mindenesetre úgy tett. Egyedül üldögélt a bárpult sarkánál, egy teljes órán keresztül szopogatta az italát, úgy bámulta a pohár fenekét, mintha ott várná Amanda.

Bubbával későn érkeztünk, és a dartsozás után átvonultunk biliárdozni; tíz percre rá beözönlött a zárás előtti utolsó nagy roham, és csakhamar lépni sem lehetett a kocsmában. Aztán eljött a zárásidő, Bubbával befejeztük a játszmát, lehajtottuk a sörünket, és az üres korsókat a pultra téve elindultunk kifelé.

– Köszönöm.

Megfordultam, és a bárpult másik végénél megláttam Helene-t: ott ült a sarokban, körülötte bárszékek, amiket a csapos már felrakott a mahagónipultra.

Valamiért azt hittem, hogy már rég elment.

Vagy talán csak azt reméltem.

– Köszönöm – mondta még egyszer nagyon halkan -, hogy megpróbálta. Álltam a linóleumpadlón, és tudatában voltam, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek a kezemmel. Vagy a karommal. Vagy, ami azt illeti, bármely végtagommal.

Esetlennek és otrombának éreztem a testem.

Helene meredten bámulta az italát, koszos haja az arca elé hullott, egészen aprónak tűnt a felfordított bárszékek között, a záróra tompa fényében.

Nem tudtam mit mondani. Abban sem voltam biztos, hogy meg tudok-e szólalni egyáltalán. Oda akartam menni hozzá, átölelni, és bocsánatot kérni, amiért nem mentettük meg a lányát, amiért nem találtuk meg Amandát, amiért kudarcot vallottunk, mindenért. Sírni akartam.

Ehelyett megfordultam, és az ajtó felé indultam.

– Mr. Kenzie.

Megálltam, háttal neki.

– Ha megtehetném, mindent máshogy csinálnék – mondta. – Én... soha többé nem veszíteném szem elől.

Nem tudom, bólintottam-e, vagy sem, és jeleztem-e felé, hogy hallottam. Azt tudom, hogy nem néztem hátra. Elhúztam onnan.

Másnap reggel Angie előtt keltem, és feltettem főni a kávét a konyhában. Próbáltam kiverni a fejemből Helene McCreadyt meg azt a borzalmas szót: – Köszönöm.

Lementem a földszintre az újságért, a hónom alá csaptam, és visszatértem.

Megcsináltam a kávémat, kivittem az étkezőbe, és ahogy kinyitottam az újságot, láttam, hogy egy újabb gyereknek veszett nyoma.

Samuel Pietrónak hívták, és nyolcéves volt.

Utoljára szombat délután látták, amikor elköszönt a barátaitól a Weymouth játszótéren, és gyalog elindult hazafelé. Most hétfő reggel volt. Az édesanyja tegnapig nem jelentette be az eltűnését.

Helyes gyerek volt, nagy sötét szemekkel, amelyek Angie-ére emlékeztettek, és barátságosan, kajlán mosolygott a fotón, amit a harmadikos osztályfényképéről vágtak ki. Reménytelinek látszott. Fiatalnak. Magabiztosnak.

Megfordult a fejemben, hogy eldugom Angie elől az újságot. Azóta, hogy Alleghenyben elhagytuk azt a sikátort, és minden energiánk, elszántságunk kifújt, csak még inkább Amanda McCready megszállottjává vált. Ezen megszállottságát azonban nem tudta tettekben levezetni, hiszen nem nagyon volt mit tenni. Angie beletemetkezett a jegyzeteinkbe, időegyenest húzott és szerephálót vázolt fel egy táblára, és órák hosszat beszélt telefonon Broussard-ral meg Poole-lal, újra meg újra átvéve, körbejárva ugyanazokat a dolgokat.

Nem születtek új elméletek ezekből a hosszú éjszakákból, és nem rohantak meg minket új válaszok a tábla segítségével sem, de Angie nem hagyta annyiban. Minden egyes alkalommal, amikor eltűnt egy gyerek, és a hírről az országos tévék is beszámoltak, feszülten kísérte figyelemmel az apránként adagolt információmorzsákat.

Sírt, amikor holtan kerültek elő.

Mindig csendben, zárt ajtók mögött, mindig olyankor, amikor azt hitte, hogy a lakás másik végében vagyok, és nem hallhatom.

Csak nemrég értettem meg, milyen mélyen hatott Angie-re az édesapja halála.

Azt hiszem, nem is önmagában az, hogy meghalt, hanem, hogy sosem tudta meg a halála pontos körülményeit. Holttest híján – amit le lehetne engedni a földbe, hogy még egy utolsó pillantást vethessen rá – az ő szemében soha nem halt meg.

Vele voltam, amikor egy alkalommal kérdezgetni kezdte róla Poole-t, és láttam Poole arcán az aggodalmat, hogy erre nem ő a legmegfelelőbb ember, miközben azt magyarázta, hogy alig ismerte, csak az utcán látta néhanapján, vagy egy kártyabarlang elleni razzián futott össze vele: snájdig úriember volt, a modora mindig kifogástalan, egy férfi, aki felfogta, hogy a zsaruk hozzá hasonlóan csak a munkájukat végzik.

– Még most is mardossa, igaz? – kérdezte Poole.

– Időnként – válaszolta Angie. – Fejben el tudom fogadni, hogy elment, de a szívemben sosem fogom igazán... lezárni a dolgot.

Ugyanez állt Amandára is. Ugyanez állt mindazokra a gyerekekre, akik a hosszú téli hónapokban országszerte eltűntek, és nem kerültek elő sem élve, sem holtan.

Lehet, jutott egyszer eszembe, hogy én azért lettem magánnyomozó, mert gyűlöltem előre tudni, hogy mi következik, Angie viszont lehet, hogy azért, mert muszáj volt tudnia.

Lenéztem Samuel Pietro mosolygós, magabiztos arcára, a szemére, amelyben ugyanúgy el tudnék veszni, mint Angie-ében.

Tudtam, hogy butaság eldugnom az újságot. Úgyis mindig ott volt a többi hírforrás, a tévé és a rádió, vagy a szupermarketben, a kocsmában vagy a benzinkútnál beszélgető emberek.

Negyven éve talán még el lehetett kerülni a híreket, ma már azonban nem.

Bármerre fordultunk, csak özönlöttek mindenhonnan, hogy tájékoztassanak, agyonnyomjanak, talán még okosítsanak is. Jöttek. Folyton csak jöttek. Nincs menekvés előlük, nincs búvóhely.

Ujjammal követtem Samuel Pietro arcának körvonalait, és tizenöt év után először elmormoltam egy imát.

HARMADIK RÉSZ – A kegyetlen hónap 24 Április elejére Angie szinte minden estéjét a falitábláival, az Amanda McCreadyjegyzetekkel és az ügynek emelt kis szentélyével töltötte a lakásom apró második hálószobájában, ott, ahol korábban a szeretetszolgálatnak szánt csomagokat és dobozokat tároltam – csak aztán soha nem jutottam el addig, hogy el is vigyem őket -, és ahol a háztartási gépek porosodva vártak arra, hogy elvigyem őket a márkaszervizbe.

Angie bevitte a szobába a kis tévét egy videomagnóval, és újra meg újra végignézte az októberi hírműsorokat. A Samuel Pietro eltűnése óta eltelt két hétben minden este legalább öt órát lehúzott odabent, a tévé mögötti falról Amanda fotói bámultak le rá szenvtelen tekintettel.

Másokhoz hasonlóan én is csak nagy általánosságban tudom értelmezni, hogy mi is az a megszállottság, és úgy láttam, hogy még nem ártott meg a dolog túlságosan Angie-nek... egyelőre. A hosszan tartó tél alatt belenyugodtam abba, hogy Amanda McCready meghalt, homokpaddá gömbölyödve hever ötven méterrel a bányató vízszintje alatt, és lenhaját a lágy örvények lebegtetik. Ám a beletörődésből hiányzott az a meggyőződés, ami feljogosíthatott volna azok gúnyos lenézésére, akik hitték, hogy még mindig életben van.

Angie kitartott amellett, amit Cheese bizonygatott Amandáról, és hogy a hollétére mutató bizonyíték ott lapul valahol a jegyzeteinkben, a rendőrség és a saját nyomozásunk apró részleteiben. Meggyőzte Broussard-t és Poole-t, hogy adjanak kölcsön egy másolatot a feljegyzéseikről, illetve az ügyre ráállított KEB-es nyomozócsoport tagjainak napi jelentéseiről és kihallgatásairól. Mint mondta, biztos volt benne, hogy a papírok és videokazetták tömkelege előbb-utóbb feltárja majd az igazságot.

Az igazság, mint egyszer kifejtettem neki, az volt, hogy valaki Cheese szervezetéből átverte Mullent és Gutierrezt, miután ledobták Amandát a szikláról. Ez a valaki aztán eltette őket láb alól, és meglépett kétszázezer dollárral.

– Cheese nem így gondolta – vetette ellen Angie.

– Broussard-nak ebben igaza volt. Cheese hivatalból hazudozott.

– Nem értek egyet – vont vállat Angie. Így aztán esténként visszatért az őszi, balul elsült eseményekhez, én meg olvastam, megnéztem egy régi filmet az AMC-n, vagy biliárdoztam Bubbával.

Biliárdozás közben egyszer azt mondta Bubba: – El kellene kísérned egy melóra Germantownba.

Még csak fél korsó sört ittam, úgyhogy szinte biztosan jól hallottam.

– Azt akarod, hogy veled menjek egy fegyverüzletre?

Bambán bámultam a biliárdasztal túloldalán Bubbát, miközben egy pogány barbár kiválasztott egy dalt a Smithstől a zenegépen. Gyűlölöm a Smithst. Inkább kötözzenek egy székbe, és kényszerítsenek egy Suzanne Vega- és Natalie Merchant-

számokból álló egyveleg végighallgatására, mialatt performanszművészek szögeket kalapálnak a nemi szervükbe az orrom előtt, minthogy meg kelljen hallgatnom harminc másodpercet Morrissey meg a Smiths nyavalygós művészlélekszorongásából, ami nem szól másról, mint hogy ők is csak emberek, akik szeretetre vágynak. Lehet, hogy cinikus vagyok, de ha valaki szeretetre vágyik, az hagyja abba a nyavalygást, és akkor még összejöhet neki egy dugás is, ami kezdőlépésnek ígéretes.

Bubba hátrafordult a bárpult felé, és odakiáltott: – Melyik picsafejű tette be ezt a szart?

– Bubba – mondtam.

– Egy pillanat – tartotta fel az egyik ujját. – Ki tette be ezt a dalt? Na? – Nyugalom, Bubba – csitította a csapos.

– Én csak tudni akarom, ki játszotta le ezt a dalt.

Gigi Varon, egy harmincéves, összeaszott alkesz, aki kinézett vagy negyvenötnek, meghunyászkodva felemelte a kezét a pult sarkán.

– Nem tudtam, Mr. Rogowski. Sajnálom. Kihúzom a dugót.

– Ó, Gigi! – Bubba széles mozdulattal odaintegetett a nőnek. – Szervusz. Ugyan, rá se ránts.

– De tényleg kihúzom.

– Hagyd csak, drága – rázta Bubba a fejét. – Paulie, a következő két kört én állom Giginek.

– Köszönöm, Mr. Rogowski.

– Sebaj. De Morrissey attól még szar, Gigi. Nem vicc. Kérdezd csak meg Patricket.

Vagy bárki mást.

– Ja, Morrissey szar – jelentette ki az egyik öreg fickó, mire mások is helyeselni kezdtek.

– Utána felteszem az Amazing Royal Crownst – ígérte meg Gigi.

Néhány hónapja én fertőztem meg Bubbát az Amazing Royal Crownsszal, és most ők voltak a kedvenc bandája.

Bubba szélesre tárta a kezét.

– Paulie, legyen inkább három kör.

A Live Bootlegben voltunk, egy kis csapszékben a Southie/Dorchester vonalon, amit odakint nem hirdetett tábla. A belső téglaburkolat feketére volt festve, és csak a Dorchester sugárútra néző fal jobb felső sarkába felfestett vörös firkából lehetett tudni, hogy a bárnak van egyáltalán neve. Bár látszólag Carla Dooley, más néven „a Csodás Carlotta” és férje, Shakes voltak a Live Bootleg tulajai, valójában Bubba kocsmája volt, és soha nem jártam még itt úgy, hogy ne ült volna valaki mindegyik bárszéken, és ne folyt volna bőséggel a sör. Ráadásul jóféle bagázs verődött össze; három éve alatt, amióta Bubba megnyitotta a helyet, még nem tört ki verekedés, és nem kellett sorban állni a vécéhez, csak mert egy narkósnak túl sokáig tartott belőnie magát. Na persze, aki csak belépett, tudta, hogy ki a valódi tulaj, és hogy mit szólna ahhoz, ha valaki okot adna a rendőröknek bedörömbölni az ajtón, ennélfogva sötét belső tere és kétes hírneve ellenére a Live Bootleg kábé annyira volt veszélyes, mint a szerda esti bingóhúzás a St. Bart’sban. És az esetek többségében még a zene is jobb volt.

– Nem értem, miért hozod rá a frászt Gigire – mondtam. – A zenegép a tied. Te tetted bele a Smiths-cédét.

– Én ugyan nem tettem bele semmiféle Smiths-cédét – tiltakozott Bubba. – Ez az egyik válogatásalbum, tudod, „a nyolcvanas évek legjobb slágerei”. Muszáj volt beletörődnöm a Smiths-számba, mert rajta van a Come on, Eileen, meg még egy csomó kurvajó cucc.

– Katrina and the Waves? – találgattam. – Bananarama? Efféle remek bandákra gondolsz?

– Hé – mondta -, szerepel rajta Nena, szóval kuss legyen.

– 99 Luftballoons – idéztem fel. – Az mindjárt más. – Ráhajoltam az asztalra, és belöktem a hetest. – Na, szóval, mi ez az egész, hogy kísérjelek el egy üzletre?

– Kell az erősítés. Nelson nincs a városban, a Twoomyk meg a kettőtől hat évüket töltik le.

– Millióan ajánlkoznának segíteni egy százasért. – Eltettem a hatost is, de a golyó útközben súrolta Bubba tízesét, úgyhogy hátraléptem az asztaltól.

– Nos, két okom van rá. – Az asztal fölé hajolt, és telibe lökte a fehér golyóval a kilencest, figyelte, ahogy végigmandinerezik az asztalon, majd összeszorította a szemét, amikor a fehér begurult az oldalsó lyukba. Ahhoz képest, amennyit biliárdozik, Bubba félelmetesen pocsékul játszik.

Visszaraktam a fehér golyót az asztalra úgy, hogy a négyest be tudjam lökni oldalra.

– Mi az első ok?

– Bízom benned, és tartozol nekem.

– Ez két ok.

– Nem, egy. Dugulj el, és lökjél.

Eltettem a négyest, és a fehér golyó szép komótosan begurult a kettes elé, príma helyzetbe.

– A másik ok – folytatta Bubba, miközben hangos nyikorgás kíséretében a dákóját krétázta -, hogy azt akarom, nézd meg magadnak ezeket az arcokat, akikkel boltolok.

Belöktem a kettest, de a fehér ezúttal úgy állt meg, hogy eltorlaszolta Bubba egyik golyója.

– Miért?

– Bízz bennem. Érdekelni fog.

– Nem tudnád egyszerűen elmondani?

– Nem biztos, hogy azok, akikre gondolok, ezért el kell jönnöd velem, hogy saját magad bizonyosodj meg róla.

– Mikor?

– Amint megnyerem ezt a játszmát.

– Mennyire veszélyes? – kérdeztem.

– Nem jobban, mint máskor.

– Á – mondtam. – Tehát nagyon veszélyes.

– Ne legyél ilyen beszari. Lökd azt a golyót!

Germantown közvetlenül a Quincyt és Weymoutht elválasztó kikötő közelében fekszik. A nevét még az 1700-as évek közepén kapta, amikor egy üvegkészítő szerződéses munkásokat importált Németországból, és a várost jó germán szokás

szerint széles utcákkal és tágas terekkel parcellázta be. A társaság aztán csődbe ment, a németek pedig magukra maradtak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy olcsóbb felszabadítani őket, mint áttelepíteni máshova.

Ezt aztán kudarcok sorozata követte, mintha átok ült volna az aprócska kikötő és az eredeti szerződéses inasok többnemzedéknyi leszármazottainak fején. A következő két évszázadban sorra szökkent szárba és hullott el a fazekasság, a csokoládégyártás, a harisnyakészítés, a bálnazsírkészítményekkel foglalkozó iparág, valamint a gyógysó- és salétromipar. Egy darabig komoly népszerűségnek örvendett a tőkehal- és a bálnahalászat, azonban ezek is felhúzták a horgonyt, és a jobb fogás meg a jobb vizek reményében északra költöztek Gloucesterbe, vagy délebbre, Cape Cod felé.

Germantownból elfeledett földnyelv lett, partjait szögesdrótkerítéssel zárták el a lakók elől, és beszennyezték a Quincyi Hajógyárból, egy erőműből, olajtartályokból és a város egyetlen sziluettjéből, a Procter & Gamble gyárból származó hulladékokkal. Tettek egy korai kísérletet egy háborús veteránok számára létrehozott bérlakásprogrammal, aminek következtében a partvonalat habkőszínű, zsákutcás elrendezésű lakótelepek csúfították el, fejenként négy darab, tizenhat lakásos, patkó alakban egymásba hajló társasházzal, a töredezett aszfalt rozsdatócsáiból csontvázként kitüremkedő, fém ruhaszárító kötelekre emlékeztető épületekkel.

A ház, ami előtt Bubba letette a Hummerjét, egy háztömbre volt az óceánparttól, és a szomszédos épületek mindkét oldalán bontásra ítélve korhadoztak. A sötétben mintha a ház is megroggyant volna, és ugyan nem sok részletét tudtam kivenni, egyfajta bomlás érzete áradt az épületből.

Az ajtót nyitó öregember rövidre nyírt szakállat viselt, amely szabályos ezüstösfekete csomókban tűzdelte az állkapcsát, de hosszú állgödre körül nem volt hajlandó kinőni, s így meghagyott egy kör alakú, rózsaszín, ráncos bőrfoltot, mint valami kacsingató szemet. Ötven és hatvan között járhatott, görbe tartása azonban jócskán öregítette. Elnyűtt Red Sox baseballsapkát viselt, ami még borsónyi fejéhez képest is alulméretezettnek tűnt, egy sárga haspólót, amely szabadon hagyta gyűrött, lötyögő derekát, és egy fekete, testhez álló nejlongatyát, ami meztelen bokája és talpa fölött ért véget, és olyan szorosan feszült az ágyékára, hogy a tartozékai ökölként domborodtak ki.

A pasas lejjebb húzta a baseballsapka sildjét a homlokába, és így szólt Bubbához: – Maga Jerome Miller?

Bubba előszeretettel használta a „Jerome Miller” álnevet: így hívták Bo Hopkins karakterét A gyilkosok krémje című filmben, amit Bubba trilliószor látott, és fejből tudott idézni részeket belőle.

– Na, mit gondolsz? – A hatalmas Bubba a csenevész kis fickó fölé tornyosult, és eltakarta előlem.

– Én kérdeztem – felelte a fickó.

– A húsvéti nyuszi vagyok, aki a kapuban ácsorog egy fegyverekkel teli sporttáskával. – Bubba a férfi fölé hajolt. – Engedj be a kurva házadba.

Az öreg félreállt, és beléptünk a küszöbön a sötét, cigifüsttől bűzlő nappaliba. A fickó lehajolt a dohányzóasztalhoz, és felemelt egy szál parázsló cigarettát a túlcsorduló hamutartóról, nedves cupákolással beleszívott a csikkbe, és ránk meredt a füstön keresztül fakó, ám a sötétben csaknem izzó szemével.

– Mutassa akkor – vakkantott.

– Nem akarsz lámpát kapcsolni? – javasolta Bubba.

– Itt nincs villany – felelte a fickó.

Bubba szélesen, hűvösen, teli szájjal elvigyorodott.

– Akkor vigyél egy olyan szobába, ahol van.

Az öreg megvonta csontos vállát.

– Tőlem aztán.

Ahogy a nyomába eredtünk egy szűk folyosón, észrevettem, hogy a baseballsapka hátsó pántja szabadon lifeg, mert a két vége túl messze volt egymástól, hogy össze lehessen kapcsolni, és egyáltalán: a sapka furcsán, túl magasan ült a fickó koponyáján. Próbáltam rájönni, hogy kire emlékeztet. Mivel nem sok haspólós és sztreccsgatyás vénembert ismerek, úgy gondoltam, a szóba jöhető jelöltek száma viszonylag kevés, de valamiért ismerős volt a faszi, és támadt egy olyan érzésem, hogy a szakáll vagy a baseballsapka vezet tévútra.

A folyosón olyan bűz terjengett, mintha valaki napokon át nem eresztette volna le a piszkos fürdővizet, és a falakból penészszag áradt. Négy ajtó nyílt az egyenesen a hátsó ajtóhoz vezető folyosóról. Felettünk, a második emeleten tompa puffanás hallatszott. A mennyezet dübörgött a mélynyomótól, és berezonált a feltekert hangszóróktól, noha maga a zene olyan halk volt – csupán egy fémes suttogás -, hogy akár fél háztömbbel távolabbról is érkezhetett volna. Hangszigetelés, gondoltam.

Talán egy együttes gyakorol odafent, Spandexbe és haspólóba öltözött vénségek játszanak régi Muddy Waters-számokat és vonaglanak a ritmusra.

Lassan elértünk a folyosó közepéről nyíló két ajtóhoz, és bekukucskáltam a bal oldalin: csak egy sötét, árnyas szobát láttam, benne egy bőrfotelt és könyvek vagy magazinok kupacait kirajzoló formákat. Áporodott szivarfüst szaga áradt ki a szobából. A jobb oldali ajtó a bántó fehér fényben fürdő konyhába vezetett; le mertem volna fogadni, hogy ipari fénycsöveket használtak, azt a fajtát, amivel nem családi házakban, hanem sokkal inkább kamiondepókban lehet találkozni. Ahelyett, hogy megvilágította volna a szobát, kiszívta belőle a színeket, és csak többszöri pislogás után nyertem vissza a látásomat.

A pasas felemelt egy kis tárgyat a konyhapultról, és oldalvást felém hajította. A fénybe hunyorogva láttam tőlem jobbra alacsonyan elszállni; kinyúltam, és elkaptam.

Egy kis papírzacskó volt, amit az aljánál fogtam meg, és a benne lévő pénzkötegek kis híján kiszóródtak a padlóra, de még időben megfordítottam, és visszanyomtam a bankjegyeket. Bubbához fordultam, és átnyújtottam neki a zacskót.

– Jó a kézügyessége – mondta a fickó. Dohánytól megsárgult vigyort villantott Bubbára. – Kérném a táskát, főnök.

Bubba hozzávágta a sporttáskát az öreg mellkasához, akit a lökés ereje ledöntött a lábáról. Seggre esett, kitárt karral, tenyerét támasztékként használva szétterült a fekete-fehér csempén.

– Rossz a kézügyességem – mondta Bubba. – Mi lenne, ha csak feltenném az asztalra?

A pasas felnézett rá, és a feje fölötti lámpába pislogva bólintott.

Arra jutottam, hogy a kampós orra az, ami olyan fenemód ismerős. Meredélyként türemkedett ki az egyébként teljesen lapos arcból, drámaian lefelé görbült, és a hegye még árnyékot is vetett a szájára.

Felkászálódott a padlóról, leporolta a fekete sztreccsnadrág fenekét, majd a kezét dörzsölve az asztalhoz lépett, és figyelte, amint Bubba kicipzározza a táskát.

Narancsszínű lángnyelvek gyúltak a fickó szemében, akár a sötétben felcsillanó fényszórók, és a táskába bámulva gyöngyözni kezdett a veríték a felső ajkán.

– Szóval ezek az én kis drágáim – búgta a férfi, mire Bubba széthajtotta a táska tetejét, és feltárult négy, gépolajtól csillogó fekete alumíniumötvözetű Calico M-110es géppisztoly. A Calico M-110-es, az egyik legfurábban kinéző kézifegyver, amit valaha láttam, száz golyót képes kilőni ugyanabból a csigavonalú, hengeres tölténytárból, mint amit a karabélyoknál is használnak. A durván negyvenkét és fél centis fegyverből a markolat és a cső teszi ki az elülső húsz centit, míg a szán és a tok nagy része hátraugrik a markolat mögé. Azok a játékpisztolyok jutottak róla eszembe, amiket gyerekkorunkban eszkábáltunk össze gumiszalagokból, ruhaszárító csipeszekből és jégkrémpálcikákból, hogy gemkapcsokat lövöldözhessünk egymásra.

Gumiszalagokkal és jégkrémpálcikákkal azonban nem tudtunk percenként tíznél több gemkapcsot kilőni. Az M-110-es automatára állítva képes volt száz golyót kiröpíteni sacc per kábé tizenöt másodperc alatt.

Az öreg kiemelte az egyiket a táskából, és a tenyerére helyezte. A karját emelgetve méregette a súlyát, fakó szeme úgy csillogott, mintha azt is megolajozták volna. Megnyalta az ajkát, mint aki meg akarja ízlelni a lövéseket.

– Csak nem háborúra készülünk? – kérdeztem.

Bubba morcos pillantást vetett rám, és számolni kezdte a pénzt a papírzacskóban.

A férfi úgy mosolygott a fegyverre, akár egy kiscicára.

– Az üldöztetés minden fronton zajlik, és sosem szűnik meg, kedveském. Készen kell állni rá. – Ujjbegyeivel megcirógatta a pisztoly vázát. – Ó, jól van, na, jól van – gügyögte.

Ekkor ismertem fel.

Leon Trett volt az, a pedofil, akinek a fényképét megkaptam Broussard-tól Amanda McCready eltűnésének kezdeti időszakában. A férfi, akit több mint ötven gyermek megerőszakolásával gyanúsítottak, és azzal, hogy köze volt kettő eltűnéséhez.

Mi meg épp az imént fegyvereztük fel.

Hip-hip hurrá!

Hirtelen felnézett rám, mintha megérezte volna, mi jár a fejemben, és ahogy fakó tekintete hullámokban átcsapott rajtam, megfagyott a vér az ereimben, és összetöpörödtem.

– Tárak? – kérdezte.

– Majd kifelé menet – válaszolta Bubba. – Ne zavarj számolás közben.

– Nem, nem – lépett közelebb Leon Trett Bubbához. – Nem majd kifelé menet.

Most.

– Kuss – ugatta le Bubba. – Számolok. – Hallottam, ahogy azt mormogja: – Négyszázötven, hatvan, hatvanöt, hetven, hetvenöt...

Leon Trett a fejét rázta, mintha ezzel elő tudná varázsolni a tárakat és jobb belátásra téríteni Bubbát.

– Most – hajtogatta Trett. – Most. Most rögtön adja ide a tárakat. Kifizettem őket!

Bubba karjáért nyúlt, de Bubba visszakézből rásózott a mellkasára, mire Leon ráesett az ablak alatti kisasztalra.

– A kurva anyádat! – Bubba abbahagyta a számolást, és összecsapta a pénzt a tenyerében. – Most kezdhetem elölről.

– Adja ide a tárakat – nyöszörögte Leon könnyes szemmel, mint valami elkényeztetett nyolcéves. – Adja ide őket nekem!

– Befogod a pofád. – Bubba újra nekifogott a számolásnak.

Trett szeme megtelt könnyel, és rácsapott a fegyverrel a másik tenyerére.

– Mi a baj, bébi?

A hang irányába fordultam, és tekintetem a világ legterebélyesebb nőjén állapodott meg. Úgy nézett ki, mint egy amazon, vagy inkább, mint egy jeti: tagbaszakadt volt, és sűrűn benőtte a szőr, amiből több mint tíz centi ősz haj formájában hullott a feje búbjáról az arca mellé, eltakarva járomcsontját és a szeme sarkát, hogy fátyolmohaként terüljön szét széles vállán.

Tetőtől talpig sötétbarnába öltözött, és hatalmas hasa reszketett és korgott a buggyos ruha redői alatt, ahogy ormótlan mancsában egy .38-ast lógatva megállt a konyhaajtóban.

Roberta Trett. A fényképe a közelébe sem ért a valóságnak.

– Nem akarják ideadni a tárakat – panaszkodott Leon. – Elvették a pénzt, de nem adják ide a tárakat.

Roberta belépett a szobába, és jobbról balra lassan körbehordozta a tekintetét.

Egyedül egyvalaki nem vett tudomást róla, mégpedig Bubba. Ott maradt a konyha közepén, és lehajtott fejjel próbálta számolni a pénzét.

Roberta hanyagul rám célzott a pisztollyal.

– Adja ide a tárakat.

– Nem nálam vannak – vontam vállat.

– Maga! – lóbálta Bubba felé a fegyvert. – Hé, maga!

– ...nyolcszázötven – dünnyögte Bubba -, nyolcszázhatvan, nyolcszázhetven...

– Hé! – kiabált rá Roberta. – Nézzen rám, ha beszélek!

Bubba egy hangyányit felé fordította a fejét, de nem vette le a szemét a pénzről.

– Kilencszáz. Kilencszáztíz, kilencszázhúsz...

– Mr. Miller – nyüszögte kínjában Trett -, a feleségem magához beszél.

– ...kilencszázhatvanöt, kilencszázhetven...

– Mr. Miller! – Leon olyat visított, hogy csengeni kezdett tőle a fülem, amíg az éles fejhang végigzümmögött az agytörzsem mentén.

– Egyezer. – Bubba megállt a bankjegyköteg közepén, és a kabátzsebébe rakta a már átszámolt adagot.

Leon hangosan sóhajtott, és megnyúlt az arca a megkönnyebbüléstől.

Bubba úgy nézett rám, mint aki nem érti, mire ez a nagy felhajtás.

Roberta leengedte a pisztolyát.

– Most pedig, Mr. Miller, ha meg tudnánk...

Bubba megnyalta a hüvelykujja hegyét, és lefejtette a fölső papírpénzt a kezében maradt kötegről.

– Húsz, negyven, hatvan, nyolcvan, száz...

Leon Trett úgy festett, mintha ott helyben embóliát kapott volna. Krétafehér arca rákvörössé vált és felpuffadt, összepréselte a töltetlen fegyvert két tenyere között, és úgy szökdécselt előre-hátra, mint akinek ki kell mennie a vécére.

Roberta Trett ismét felemelte a pisztolyt, ám ezúttal már semmi hanyagság nem volt benne. Egyenesen Bubba fejére szegezte, és becsukta a bal szemét. Lejjebb engedte az irányzékot, és felhúzta a kakast.

Az éles fény mintha a konyhába karcolta volna a szoba közepén álló Roberta és Bubba körvonalait; testméretük akkora volt, amit hegymászó kötéllel és kampókkal szokás megmászni, nem pedig világra hozni.

Előhúztam a .45-ösömet a derekamhoz tűzött pisztolytáskából, leengedtem a jobb lábam mellé, és kibiztosítottam.

– Kétszázhúsz – darálta Bubba, miközben Roberta Trett tett még egy lépést felé -, kétszázharminc, kétszáznegyven, haver, megtennéd, hogy lelövöd ezt a picsát?

Kétszázötven, kétszázhatvan...

Roberta Trett megtorpant, és félrebiccentette a fejét, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta. Úgy tűnt, hogy képtelen számba venni a lehetőségeit. Nem szokott hozzá ehhez az érzéshez.

Kétlem, hogy valaha is semmibe vették volna.

– Mr. Miller, most szépen befejezi a számolást. – Kinyújtotta a karját derékszögbe, és ujjai fehéren feszültek a fekete acélnak.

– ...háromszáz, háromszáztíz, háromszázhúsz, mondom, lődd le a nagy picsát, háromszázharminc...

Ezúttal jól hallotta. Remegés futott végig a csuklóján, és reszketni kezdett a kezében a pisztoly.

– Asszonyom, tegye le a fegyvert – mondtam.

A szeme jobbra rándult, és látta, hogy nem mozdultam meg, nem szegezek rá semmit. Aztán rájött, hogy nem látja a jobb kezem. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy a hüvelykujjammal felhúzzam a .45-ös kakasát; a kattanás úgy hasított bele a fényes konyha neonzúgásába, mint egy pisztolylövés.

– ...négyötven, négyhatvan, négyhetven...

Roberta Trett átnézett Bubba válla felett Leonra, és a .38-as megint megremegett.

Bubba meg csak számolt.

A konyhán túlról egy ajtót hallottam gyorsan kinyílni és becsukódni. A ház hátsó részéből jött, az épületet kettévágó hosszú folyosó túlsó végéből.

Roberta is meghallotta. Szeme egy pillanatra balra rebbent, majd vissza Leonra.

– Csinálj valamit, hogy abbahagyja! – kérlelte Leon. – Csinálj valamit! Fáj, ahogy számol.

– ...hatszáz – mondta Bubba, majd egy oktávval megemelte a hangját. – Hattíz, hathúsz, hathuszonöt, tököm tele van már az ötösökkel, hatharminc...

Puha léptek hallatszottak egyre közelebbről a folyosó felől, és Roberta háta megmerevedett.

– Hagyja abba! Hagyja abba a számolást! – siránkozott Leon.

Egy még Leonnál is alacsonyabb fickó jelent meg az ajtóban. Ledermedt, sötét szeme elkerekedett zavarában, én meg elővettem a lábam mögül a fegyvert, és becéloztam vele a homloka közepét.

Borzasztóan beesett mellkasa volt, mintha kifordítva gyártották volna: a szegycsontja és a bordái befelé hajlottak, míg a pocakja úgy dudorodott ki, akár egy pigmeusé. Jobb szeme lustán csüngött, és tekintete folyton elsiklott rólunk, mintha

egy tengeren hánykolódó csónakon ült volna. Jobb mellbimbója fölött apró karcolások vöröslöttek a fehér fényben.

Csak egy kis kék frottírtörülközőt tekert maga köré, a bőre csillogott az izzadságtól.

– Corwin – szólította meg Roberta -, menj vissza a szobádba.

Corwin Earle. Ezek szerint csak sikerült meglelnie a szűk családját.

– Corwin nem megy sehová – közölte, és ahogy kinyújtottam a karomat, Corwin egészséges szeme a .45-ös csövébe meredt.

Corwin bólintott, és leengedte a kezét az oldalához.

Az enyémet kivéve az összes szempár Bubbára szegeződött.

– Kétezer! – rikoltotta Bubba, és felmutatta a pénzcsomót a markában.

– Mind egyetérthetünk, hogy megkapta az ellenszolgáltatást – mondta Roberta, és a hangja ugyanúgy remegett, mint a fegyver a kezében. – Most pedig zárja le a tranzakciót, Mr. Miller. Adja ide nekünk a tárakat.

– Adja ide a tárakat! – visította Leon.

Bubba hátrapislantott rá.

Corwin Earle hátralépett.

– Én nem ajánlanám – szóltam rá.

Nagyot nyelt, aztán intettem a fegyverrel, hogy jöjjön beljebb, és engedelmeskedett.

Bubba felkuncogott. A mélyről jövő, halk he-he-hét hallva megfeszült Roberta Trett tarkója.

– A tárak – fordult vissza Roberta felé Bubba, és olybá tűnt, mintha most venné észre először a rászegezett pisztolyt. – Mi sem természetesebb.

Csücsörített, és csókot dobott Robertának. A nő pislogva meghátrált, mintha mérgező lett volna. Bubba a kabátzsebe felé nyúlt, aztán meglendítette a karját.

– Hé! – kiáltotta Leon.

Roberta Trett hátratántorodott, ahogy Bubba rácsapott a kézfejével a csuklójára, amitől a .38-as kirepült a kezéből, át a mosogató felett, és a pult felé süvített.

Mindenki lebukott, csak Bubba nem.

A .38-as a konyhapult felett ütközött a falnak. A becsapódás ráütötte a kakast az ütőszegre, és elsült a pisztoly.

A golyó átszakította a mosogató fölötti olcsó dekorlemezt, és gellert kapva eltalálta a falat annál az ablaknál, ami mellett Leon kuporgott.

A .38-as hangos csattanással esett a sarokba, és pörgő csöve végül a koszos edényszárítóra irányozva állapodott meg.

Bubba a falon ütött lyukra bámult.

– Fasza – mondta.

Mind kiegyenesedtünk, kivéve Leont. A padlón ült, egyik tenyerét a szívére szorította a fakó szemébe pedig keménység költözött, amiből tudtam, hogy messze nem annyira törékeny, mint amilyennek a Bubba számolása alatt előadott vernyogásával mutatta magát. Az valószínűleg csak egy álarc volt, szerepet játszott, hogy elaltassa az éberségünket, és megfeledkezzünk róla. Lent a padlón pedig lehullott az álca, és leplezetlen gyűlölettel nézett fel Bubbára.

Bubba betömködte a zsebébe a második pénzköteget. Átvágott a szobán Robertáig, aztán addig dobolt előtte a lábával a földön, amíg a nő fel nem nézett rá.

– Fegyvert emeltél rám, Óriás Xéna. – Megdörzsölte a tenyerével az állát, és a borosta sercegő hangja megtöltötte a konyhát.

Roberta leengedte a kezét.

Bubba szelíden rámosolygott, majd nagyon halkan annyit mondott: – Na és, most megöljelek?

Roberta megrázta a fejét.

– Biztos?

Roberta határozottan bólintott.

– Mégiscsak fegyvert emeltél rám.

Roberta megint biccentett. Megpróbált megszólalni, de csak gurgulázás jött ki a torkán.

– Hogy micsoda? – kérdezte Bubba.

Roberta nyelt egyet. – Bocsánat, Mr. Miller.

– Ó – bólintott Bubba.

Rám kacsintott, és mosolygós tekintetében táncra perdült egy zöld és dühös láng, amit láttam már korábban is, és ami azt sugallta, hogy bármi megtörténhet. Bármi.

Leon a konyhaasztalra támaszkodva feltápászkodott Bubba mögött.

– Kisember – mondta Bubba Robertát nézve -, ha az asztal alá ragasztott Charter huszonkettesért nyúlnál, megpörkölöm vele a golyóidat.

Leon elhúzta a kezét az asztal szélétől.

Corwin homlokát kiverte a veríték, amitől pisloghatnékja támadt; alig állt a lábán, tenyerével a kilincsbe kapaszkodott.

Bubba átballagott hozzám, majd szemmel tartva a szobát közelebb hajolt, és azt suttogta a fülembe: – Ezek állig fel vannak fegyverezve. Kurva gyorsan kell majd elpucolnunk innen.

Okés?

Bólintottam.

Amíg visszament Robertához, Leon tekintete előbb az asztalra siklott, aztán a szekrényre, s végül a mosogatógépre, ami rozsdásan, kosztól ragacsosan állt az ajtónál. Akkor mosogathatott el utoljára edényt, amikor még gimibe jártam. Észrevettem, hogy Corwin Earle ugyanezt csinálja, aztán egy pillanatra elkapta Leon pillantását, és a félelme szertefoszlott.

Egyet kellett értenem Bubba helyzetelemzésével. A jelek szerint Tombstone kellős közepére csöppentünk. Amint ellankad a figyelmünk, a Trett házaspár és Corwin Earle fegyvert ragad, és felelevenítik nekünk az O. K. Karámnál lezajlott tűzharcot.

– Kérem, menjenek el – mondta Roberta Bubbának.

– Na és a tárak? – kérdezte Bubba. – Ti akartátok őket annyira. Még mindig kellenek?

– Én...

Bubba az ujjbegyével megérintette a nő arcát.

– Igen vagy nem?

Roberta lehunyta a szemét.

– Igen.

– Bocs. – Bubba sugárzott. – Ezt buktátok. Most lépünk.

Rám nézett, a fejével az ajtó felé intett, és elindult kifelé.

Corwin a falhoz lapult, mialatt a szobára szegezett fegyverrel Bubba nyomában hátráltam, aztán megláttam a tomboló haragot Leon Trett szemében, és tudtam, hogy villámgyorsan üldözőbe fognak venni.

Tarkón ragadtam Corwin Earle-t, és a konyha közepére penderítettem Roberta mellé. Aztán Leon szemébe néztem.

– Megöllek, Leon – figyelmeztettem. – Maradj a konyhában.

A sápítozó, nyolcévesre emlékeztető hangnak nyoma sem volt, amikor megszólalt; a helyébe mély, kissé rekedtes hangszín költözött, ami hűvös volt, akár a kősó.

– Előbb el kell érned a bejárati ajtóhoz, öcsi. Hosszú az út odáig.

A .45-össel sakkban tartva a szobában lévőket hátráltam ki a folyosóra. Bubba pár lépéssel arrébb fütyörészett.

– Szerinted futnunk kéne? – suttogtam a szám sarkából.

Hátranézett a válla felett.

– Valszeg. És azzal már futásnak is eredt. Úgy rohant a kijárat felé, akár egy középső védő a futballmeccsen, csizmája dongott az öreg deszkapadlón, és eszelősen hahotázott, harsogó kacajától zengett az egész ház.

Behúztam a karom, és utánaszaladtam; vadul imbolygott előttem a sötét előszoba és a nappali, miközben lélekszakadva nyargaltam Bubba után a kijárathoz.

Hallottam a konyhában támadt hangzavart, ahogy lecsapódott a mosogatógép ajtaja, és nyekkenve rugózik a zsanérjain. Éreztem a hátamon a célkereszteket.

Bubba nem állt meg kinyitni a szabadságba vezető szúnyoghálós ajtót, hanem egyenesen keresztülrohant rajta. A fa ajtókeret recsegve széttörött, a zöld háló fátyolként borult a fejére.

A küszöbre érve megkockáztattam, hogy hátranézzek, és láttam, amint Leon Trett kinyújtott karral kilép a folyosóra. Hátrálás közben én is célba vettem a sötét folyosó végén, ám időközben már kiértem, és egy hosszú pillanatig egymásra szegezett fegyverekkel farkasszemet néztünk a sötétben.

Aztán leengedte a karját, és megcsóválta a fejét.

– Majd legközelebb – mondta.

– Állok elébe – feleltem.

Mögöttem a gyepen Bubba nagy hűhót csapva lefejtette a fejéről az ajtó maradékát, és öblösen, őrülten felnevetett.

– Muhhahha! Én vagyok Conan! – ordította, és szélesre tárta a karját. – Halált hozok a gonosz gnómokra! Senki emberfia nem merte még csatában próbára tenni harci szellemem és testi erőm! Muhhahha!

Lementem a gyepre, és a Hummerhez siettünk. Háttal a kocsinak végig szemmel tartottam a házat, két kézben szorongatva a pisztolyt, amíg Bubba beszállt, és kinyitotta nekem az ajtót. A házban semmi sem mozdult.

Bemásztam a kövér, széles masinába, és annyi időm sem volt, hogy becsukjam az ajtót, Bubba már el is tépett a járdaszegélytől.

– Miért verted át őket a tárakkal? – kérdeztem, amikor már egy teljes háztömbre távolodtunk a Trett-háztól.

Bubba áthajtott egy stoptáblán.

– Idegesítettek, és elbasztam miattuk a számolást.

– Ennyi? Képes voltál ezért megtartani a tárakat?

– Rühellem, ha megzavarnak számolás közben – vonta össze a szemöldökét. – Gyűlölöm. Egyszerűen ki nem állhatom.

– Jut eszembe – kanyarodtunk be egy sarkon -, mi volt ez a sátáni gnómos dolog?

– Mer’?

– Nem voltak gonosz gnómok a Conan, a barbárban.

– Ez biztos?

– Tuti.

– Francba.

– Bocs.

– Miért kell mindent elrontanod? – kérdezte. – Kicsit sem vagy szórakoztató, haver.

25 – Ange! – kiáltottam, ahogy Bubbával becsörtettünk a lakásomba.

Angie kidugta a fejét a kis hálószobából, ahol dolgozott.

– Mi a helyzet?

– Elég szorosan figyelemmel kíséred a Pietro-ügyet, ugye?

Sebzett, tűéles fájdalom villant Angie szemében.

– Gyere a nappaliba! – rángattam. – Gyere már, gyere!

Rám nézett, aztán Bubbára, aki előre-hátra dülöngélt, és hatalmas rózsaszín rágógumilufit fújt vastag, puha szájával.

– Ti meg mit ittatok?

– Semmit – feleltem. – Gyere!

Felkapcsoltuk a lámpát a nappaliban, aztán elmeséltük a Trett-házaspárnál tett látogatásunkat.

– Nektek elment a maradék eszetek is – mondta, amikor befejeztük. – Mint két elmebeteg kisfiú, akik elmennek játszani az elmebeteg családdal.

– Jól van, jól van – mondtam. – Ange, mit viselt Samuel Pietro az eltűnésekor?

Angie hátradőlt a székben.

– Farmert, egy vörös pulóvert, fehér rövid ujjú pólót, kék-piros színű dzsekit, fekete egyujjas kesztyűt és bokás edzőcipőt. – Összeszűkült a szeme. – Mert?

– Ennyi? – kérdezte Bubba.

– Aha – vont vállat Angie. – Ja, meg egy Red Sox baseballsapkát.

Bubbára néztem, aki bólintott, és felemelte a kezét.

– Én nem mehetek a közelébe ennek. Az én fegyvereim vannak a házban.

– Nem gond – feleltem. – Majd felhívjuk Poole-t és Broussard-t.

– Miért hívjuk fel őket? – kérdezte Angie.

– Látta Trettet egy Red Sox baseballsapkában? – kérdezte Poole velünk szemben ülve egy wollastoni kávézóban.

– Ami három-négy mérettel kisebb volt a kelleténél – bólintottam.

– És ebből arra következtet, hogy az a bizonyos sapka Samuel Pietróé volt.

Megint bólintottam.

Broussard Angie-re nézett.

– Ön is egy követ fúj vele?

Angie rágyújtott egy cigire.

– Ha a körülményeket nézzük, minden passzol. Trették Germantownban laknak, Weymouth tőszomszédságában, pár mérföldre a Nantasket Beach-i játszótértől, ahol Pietro közvetlenül az eltűnése előtt tartózkodott. A kőfejtők meg... nos, a kőfejtők nincsenek túl messze Germantowntól, és...

– Jaj, ne már! – Broussard összegyűrt egy üres cigarettásdobozt, és az asztalra hajította. – Megint Amanda McCready? Azt hiszik, csak mert Trett a kőfejtő öt mérföldes körzetében él, akkor már rögtön ő ölte meg? Ezt most komolyan mondják?

Poole-ra bámult, és a fejüket ingatták.

– Maguk mutatták meg Trették és Corwin Earle fény képeit – mondta Angie. – Vagy már elfelejtették? Maguk mondták, hogy Corwin Earle előszeretettel gyűjtött be

gyerekeket Trettéknek. Maguk mondták, hogy figyeljünk oda rájuk. Személy szerint maga, Broussard nyomozó, nincs igazam?

– Csak járőr – emlékeztette Broussard. – Már nem vagyok nyomozó.

– Hát, talán ha beugranánk Trettékhez, és körbeszaglásznánk egy kicsit, megint az lenne – mondta Angie.

Leon Trett háza tíz méterrel beljebb feküdt az utcától, egy elgazosodott pázsitszőnyeg mögött. A borostyánszínű esőfüggönyön túl a kis fehér ház foltosnak és koszosnak tűnt, mint amit hosszú, cikázó ujjak kormoztak be. Az épület alapjainál azonban valaki egy kis kertet ültetett, és a virágok már rügyezni és nyílni kezdtek.

Gyönyörűnek kellett volna lennie, ám ehelyett nyugtalanító látványt nyújtott, hogy ezek a féltőn gondozott lila krókuszok, fehér hóvirágok, élénkpiros tulipánok és halványsárga aranyesők egy ilyen mocskos, roskadozó ház árnyékában bimbóznak.

Ekkor jutott eszembe, hogy Roberta Trett korábban virágkertész volt, méghozzá a jelek szerint nem is akármilyen, ha képes volt színeket elővarázsolni a fagyott talajból a hosszú télen. Nem tudtam magam elé képzelni: ugyanannak a nehézkes mozgású nőnek, aki előző este fegyvert nyomott Bubba fejéhez, és felhúzta a .38-as kakasát, érzéke volt a finom, lágy dolgokhoz, ahhoz, hogy hajtást csalogasson elő a sárból, és puha szirmokat, törékeny szépséget alkosson.

A ház kicsi, emeletes épület volt, és az utcára néző fenti ablakokra fekete deszkákat erősítettek. Az ablakok alatt több helyütt eltörtek vagy hiányoztak a zsindelyek, amitől a ház felső harmada úgy nézett ki, mint egy monoklis szemű, csorba fogú, vigyorgó, háromszögletű arc.

Ugyanazt éreztem, mint amikor a ház felé közeledtem a sötétben: kert ide vagy oda, az épület a rothadás szagát árasztotta.

A Trett-birtokot magas szögesdrótkerítés határolta el a hátsó szomszédjuktól. A ház mindkét oldalról negyedholdnyi gazra nézett, meg két lebontásra ítélt és elhagyatott épületre.

– Nem lehet máshonnan megközelíteni, csak a bejárat felől – mondta Angie.

– Nagyon úgy fest – értett egyet Poole.

A szúnyoghálós ajtó, amit Bubba előző este tönkretett, összegabalyodva hevert a füvön, ám a helyére feltettek egy fehér, közepén repedezett faajtót. Az utcának ezen a végén csend honolt, és olyan kihalt hely benyomását keltette, ahová kevesen merészkednek a környékről. Amióta itt voltunk, egyetlen kocsi hajtott csak el mellettünk.

Kinyílt a Crown Victoria hátsó ajtaja, és Broussard bemászott Poole mellé; megrázta a haját, mire esőcseppek terítették be Poole állát és halántékát.

– Mi van, átmentél kutyába? – törölte le az arcát Poole.

– Bőrig áztam – vigyorgott Broussard.

– Azt veszem észre. – Poole előhúzott egy zsebkendőt a mellényzsebéből. – Még egyszer megkérdem: átmentél kutyába?

– Vau! – csaholta Broussard egy újabb fejrázás kíséretében. – A hátsó ajtó ott van, ahol Kenzie mondta. Nagyjából egy vonalban a bejárati ajtóval. Egy emeleti ablak a keleti oldalon, egy a nyugatin, egy hátul. Mind bedeszkázva. Vastag függönyök az összes földszinti ablak előtt. Lelakatolt pincegádor a ház hátsó sarkánál, úgy három méterre jobbra az ajtótól.

– Valami mozgás odabent? – kérdezte Angie.

– A függönyöktől lehetetlen megállapítani.

– Akkor mit tegyünk? – kérdeztem.

Broussard elvette a zsebkendőt Poole-tól, megtörölte az arcát, majd visszadobta Poole ölébe. Poole undorral vegyes ámulattal nézett le rá.

– „Tegyünk?” – mondta Broussard. – Már hogy maguk ketten? – Felvonta a szemöldökét. – Semmit. Maguk civilek. Ha bemennek azon az ajtón, vagy ránk vonják Trett figyelmét, letartóztatom magukat. Mindenkori társammal egy percen belül felsétálunk ahhoz a házhoz, bekopogunk az ajtón, aztán meglátjuk, van-e kedve Mr. Trettnek vagy a nejének elcseverészni velünk. Aztán amikor elküldenek a picsába, visszaballagunk, és beszólunk a Quincyi Rendőrséghez erősítésért.

– Miért nem kérünk most rögtön erősítést? – vetette fel Angie.

Broussard Poole-ra nézett. Angie-re pillantottak, és a fejüket csóválták.

– Bocs, hogy retardált vagyok – mondta Angie.

– Nem hívhatunk erősítést bűncselekmény alapos gyanúja nélkül, Ms. Gennaro – mosolyodott el Broussard.

– De azzal, hogy bekopognak, már meglesz az alapos gyanú? – furcsállotta Angie.

– Ha lesz olyan hülye valamelyikük, hogy ajtót nyisson – bólintott Poole.

– Miért? – kérdeztem. – Azt gondolja, hogy majd bekukucskál az ajtónyíláson, és ott fog állni Samuel Pietro egy „SEGÍTSÉG!” feliratú táblával?

Poole vállat vont.

– Döbbenetes, mit meg nem lehet hallani egy résnyire nyitott ajtó mögül, Mr. Kenzie. Én még olyan esetekről is hallottam, amikor a rendőrök gyereksikításnak hitték a teafőző sípolását. Mármost, igazán sajnálatos, ha efféle tévedés miatt kell ajtókat berúgni, bútorokat szétzúzni és erőszakot alkalmazni a lakókon, de attól még belefér az alapos gyanú kereteibe.

Broussard széttárta a kezét.

– Az igazságszolgáltatás tökéletlen, de hát szegény ember vízzel főz.

Poole elővett egy huszonöt centest a zsebéből, a hüvelykujjára illesztette, és oldalba bökte Broussard-t.

– Fej vagy írás?

– Melyik ajtó? – kérdezte Broussard.

– Statisztikailag a főbejáratnál várható nagyobb tűzharc.

Broussard a szemét meresztve nézett az esőn át a házra.

– Statisztikailag.

Poole bólintott.

– De mindketten tudjuk, hogy hosszú út vezet a hátsó ajtóig.

– Nagyrészt nyílt terepen.

Poole erre is helyeselt.

– A vesztes kopog a hátsó ajtón.

– Miért nem mennek együtt oda a főbejárathoz? – dobtam fel.

– Mert legalább hárman vannak, Mr. Kenzie – forgatta a szemét Poole.

– Oszd meg és uralkodj – tette hozzá Broussard.

– És mi van a fegyverekkel? – kérdezte Angie.

– Azokkal, amiket a maguk rejtélyes barátja látott állítása szerint odabent? – mondta Poole.

– Igen, azokkal – bólintottam. – Calico M-110-eseknek vélte őket.

– Tárak nélkül.

– Tegnap este még igen. De ki tudja, nem volt-e idejük valahonnan máshonnan beszerválni párat az elmúlt tizenhat órában?

– Ha szereztek tárakat, az komoly tűzerőt jelent – ismerte el Poole.

– Ezen kár előre problémáznunk. – Broussard Poole-hoz fordult. – A pénzfeldobásban mindig én vesztek.

– S mégis itt az alkalom, hogy újból szerencsét próbálj!

Broussard felsóhajtott. – Fej. Poole felpöccintette a hüvelykujját, és az érme pörögve felröppent a hátsó ülés félhomályában; megcsillant rajta az esőn átszövődő borostyánfény, és egy pillanatra spanyol aranyként tündökölt. A huszonötcentes Poole tenyerén landolt, ő pedig rácsapta a kézfejére.

Broussard lenézett a pénzérmére, és elfintorodott.

– Háromból kettő?

Poole megrázta a fejét, és zsebre vágta a fémpénzt.

– Én megyek elölről, te hátulról.

Broussard hátradőlt, és egy teljes percig egyikünk sem szólalt meg, csak bámultuk a rézsútosan szakadó esőben a koszos kis házat. Nem is ház volt, csupán egy doboz, melynek roggyant terasza, foghíjas zsindelyteteje és bedeszkázott ablakai a rothadás általános érzetét keltették.

A házat nézve nem tudtam elképzelni, hogy szeretkeznek a hálószobáiban, gyerekek játszanak az udvarán, nevetés kúszik be a gerendák közé.

– Sörétes? – törte meg végül a csendet Broussard.

– Mint a westernfilmekben, cimbora – biccentett Poole.

Broussard a kilincsért nyúlt.

– Nem azért, hogy elrontsam ezt a John Wayne-pillanatot – szólalt meg Angie -, de nem lesz majd gyanús a lakóknak a sörétes puska, mikor elvileg csak néhány kérdést akarnak feltenni?

– Nem fogják látni a puskákat – biztosította Broussard, ahogy kinyitotta az ajtót az esőbe. – Ezért teremtette Isten a nagykabátot.

Broussard átvágott az úton a Taurushoz, és felnyitotta a csomagtartóját. Egy, a várossal egyidős fa alatt parkolták le a kocsit; a terebélyes, alaktalan fa, melynek gyökerei ellepték a körülötte lévő járdát, eltakarta az autót és Broussard-t a Trett-ház elől.

– Akkor mindent tisztáztunk – mondta Poole a hátsó ülésről.

Broussard előhorgászott egy nagykabátot a csomagtartóból, és belebújt.

Hátranéztem Poole-ra.

– Ha bármi baj történik, hívják a mobiljukon a 911-et. – Előrehajolt, és az arcunkba bökött a mutatóujjával. – Semmilyen körülmények között nem szállhatnak ki a kocsiból. Megértettük egymást?

– Világos – mondtam.

– Ms. Gennaro?

Angie bólintott.

– Hát, akkor minden rendben. – Poole kinyitotta az ajtót, és kilépett az esőbe. Átszaladt az úton, és csatlakozott a társához a Taurus hátuljánál. Poole mondott valamit, mire Broussard bólogatott, és felénk nézett, ahogy elsüllyesztett egy sörétes puskát a kabátja szárnya alá.

– Cowboyok – mondta Angie.

– Broussard-nak ezzel esélye nyílhat arra, hogy visszakapja a nyomozói rangot.

Csodálod, hogy izgatott?

– Talán túlságosan is izgatott – jegyezte meg Angie.

Broussard mintha szájról olvasott volna: az ablakunkon patakokban folyó esővíz mögött láttuk, ahogy elmosolyodik, és vállat von. Aztán visszafordult Poole-hoz, és az idősebb férfi füléhez hajolva súgott neki valamit. Poole megveregette a hátát, Broussard pedig elsétált a Taurustól, lendületes léptekkel Trették udvarának keleti végéig gyalogolt, fesztelenül átballagott a gazon, és az épület hátulja felé vette az irányt.

Poole lecsukta a csomagtartót, és addig rángatta a viharkabátja szárnyát, amíg el nem takarta a puskáját. A sörétest a jobb karja és a törzse közé szorította. Bal kezében a háta mögé dugta a Glockját, és fejét a bedeszkázott ablakokra emelve felsétált az úton.

– Láttad? – kérdezte Angie.

– Mit? – A bejárattól balra lévő ablakot. Asszem, meglebbent a függöny.

– Biztos?

– Mondom, „asszem” – rázta a fejét. Elővette a táskájából a mobilját, és az ölébe helyezte.

Poole elérte a lépcsőt. Bal lábbal fel akart lépni az első lépcsőfokra, de valami olyat láthatott, ami nem nyerte el a tetszését, mert átlépett rajta, a másodikra tette a lábát, és felmászott a tornácra.

A tornác közepe mélyen megereszkedett, ezért Poole ferdén állt rajta, míg a süppedésnek köszönhetően létrejött csatorna a lába között vezette el az esővizet.

Az ajtótól balra lévő ablakra nézett, és egy pillanatig ebben a pozícióban maradt; utána a jobb oldali ablak felé fordult, és arra meredt rá.

A kesztyűtartóba nyúltam, és előhúztam a .45-ösömet.

Angie áthajolt előttem, kivette a .38-asát, egy csuklómozdulattal ellenőrizte a dobot, majd visszapattintotta a helyére.

Poole az ajtóhoz lépett, felemelte a kezét, amelyikben a Glockot fogta, és bekopogott. Hátralépett, várt. Balra nézett, majd jobbra, aztán vissza az ajtóra.

Előrehajolt, és újra megkocogtatta a faajtót.

Az eső szinte hangtalanul zuhogott. Az apró szemű permet ferdén szitált, és a szél süvítését leszámítva a kocsin kívül csendes volt az utca.

Poole előrehajolt, és mindkét irányba elfordította a kilincset. Az ajtó zárva maradt. Harmadszor is bekopogott.

Elhajtott mellettünk egy autó, egy bézs Volvo kombi, amelynek bicikliket erősítettek a tetőcsomagtartójára; egy barackszínű fejpántos, feszülten ideges arcú nő hajolt a volán fölé. Figyeltük, ahogy a féklámpái vörösen felvillannak a száz méterre lévő stoptáblához érve; azután a kocsi balra kanyarodott, és eltűnt.

Puskalövés dördült a ház hátsó része felől, belereccsenve a nyüszítő szélbe, és üvegcsörömpölés hallatszott. Valami felsikított a suttogó esőben; olyan volt, mint a defektes gumik nyekkenése.

Poole egy pillanatra visszanézett ránk, aztán felemelte a lábát, hogy berúgja az ajtót, és eltűnt az automata fegyver kereplése nyomán kirobbanó szilánkfelhőben, tűzben és villódzó fényben.

A lövések ereje ledöntötte a lábáról; olyan erővel csapódott a teraszkorlátnak, hogy az egy reccsenéssel hátranyaklott, akár egy vállból kifordult kar. Poole Glockja kiröppent a kezéből, és a terasz alatti virágágyásban landolt, a sörétes puska pedig lebucskázott a lépcsőn.

A tüzelés olyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdődött.

Egy másodpercig kővé dermedten ültünk az autóban, a lövések utáni fülsiketítő zajban. Poole puskája leszánkázott a legalsó lépcsőfokról; az agya eltűnt a fűben, a csöve feketén, nedvesen csillogott a kövezeten. A feltámadó szél újult erővel söpörte végig az esőt, és a kis ház nyögve-recsegve állta a tetejének feszülő, ablakait zörgető széllökések ostromát.

Kinyitottam a kocsiajtót, kiléptem az úttestre, és összehúzva magam a ház felé iramodtam. A halkan sziszegő esőben hallottam gumitalpú cipőm dobbanásait a vizes aszfalton és kavicson.

Angie mellettem szaladt, mobilját a jobb füléhez és a szája szegletéhez szorítva.

– Egy rendőr megsérült az Admiral Farragut Road 322 előtt Germantownban!

Ismétlem: egy rendőr megsérült az Admiral Farragut 322 előtt, Germantownban!

Ahogy felrohantunk a lépcsőkhöz vezető járdán, a tekintetemet az ablakokról az ajtóra kaptam, és vissza. Az ajtót kizsigerelték, mintha nagyvadak tépázták volna meg késpenge-karmokkal. A tömör fába rojtos szélű, könnycsepp alakú barázdák vájódtak; egy csomó helyen be lehetett látni a házba a lyukakon, futó pillantást vethettünk a tompa színekre és fényre.

A lépcsőhöz érve a lyukak hirtelen sötétbe borultak. Jobbra lendítettem a karom, és a fűbe löktem Angie-t, én meg balra vetődtem.

Olyan volt, mintha felrobbant volna a világ. Semmi sem készíthet fel egy másodpercenként hét golyó kilövésére képes fegyver hangjára. A faajtón keresztül a töltények dühödt tombolása már-már embertől származó zajnak tűnt: harapós, veszett gyilkos indulatok kakofóniája.

Poole balra rogyott le, ahogy a golyók a tornácra záporoztak; a lábam mellett tapogatóztam a fűben, és ujjaimat a sörétes puskájának agya köré fontam. A tartójába dugtam a .45-ösöm, és fél térdre emelkedtem. Az esőn át az ajtóra céloztam, és belelőttem: a fa füstöt okádott. Amikor kitisztult a füst, láttam, hogy egy öklömnyi lyuk tátong az ajtón. Felálltam, de megcsúsztam az ázott füvön, és balról üvegcsilingelést hallottam.

Megpördültem, és a korlát fölött az ablakra tüzeltem, szilánkokra robbantva az üveget és a keretet, átlyuggatva a sötét függönyt.

A házban valaki felordított.

Elnémultak a fegyverek. A puskalövések és a gépfegyverropogás visszhangja örvénylett a fejemben.

Angie a lépcső aljánál térdelt, arca feszült grimaszba torzult, .38-asát az ajtón ütött lyukra szegezte.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Szétcsesződött a bokám.

– Eltalálták?

Megrázta a fejét, tekintetét végig az ajtón tartva.

– Azt hiszem, akkor roppant meg, amikor a földre löktél. – Összeszorított ajkai közt nagy levegőt vett.

– Úgy érted, eltörött?

Bólintott, és élesen beszívta a levegőt.

Poole felnyögött, és a szája sarkából csillogó, sebes vérpatak indult meg.

– Le kell szednem a tornácról – mondtam.

– Fedezlek – biccentett Angie.

Lefektettem a puskát a nedves fűbe, felnyújtóztam, és megragadtam a korlátoszlop tetejét, amit Poole meghajlított, mikor rázuhant. Lábamat kitámasztottam a tornác alapzatán, és húzni kezdtem a korlátot; éreztem, amint az alja kiszakad a korhadó fából. Még egyet rántottam rajta, mire a korlátoszlop és a korlát fele letörött a tornácról. Poole hátrabukfencezve rám csúszott, és ledöntött a nedves fűre.

Megint felnyögött, és tekergett a karjaimban; ahogy kimásztam alóla, láttam, hogy megmozdul a függöny a jobb oldali ablakon.

– Angie – figyelmeztettem, de ő már oda is fordult. Három lövést adott le az ablakra: az üveg kifröccsent a keretből, és beterítette a tornácot.

Lekuporodtam az alapzatot szegélyező, alacsony bokrok mögé, de senki nem viszonozta a tüzet, Poole háta pedig ívbe feszült a pázsiton, és vérpermet csapott ki a száján.

Angie leengedte a fegyverét, még egyszer, hosszan rámeredt az ajtóra és az ablakokra, majd négykézláb, a kifordult bokájával odakúszott hozzánk a feljárón.

Előhúztam a .45-ösömet, fölé céloztam, és megvártam, amíg elvonszolja magát mellettem, aztán átcsúsztam Poole másik oldalára.

A ház hátsó részében megint felugatott egy automata fegyver.

– Broussard. – Poole kiköpte a szót, ahogy megragadta Angie karját; sarka a füvet rugdosta.

Angie rám nézett.

– Broussard – ismételte Poole bugyborékoló torokhangon, megfeszülő háttal.

Angie kibújt a pulóveréből, és rányomta a Poole mellkasának közepén felszökő sötét vérkútra.

– Cssst! – Megsimogatta az arcát. – Cssst!

Bárki is lövöldözött a ház hátsó részében, hatalmas tölténytára volt. Kerek húsz másodpercig hallgattam a fegyver szaggatott ropogását. Rövid szünet, majd kezdődött elölről. Nem voltam biztos benne, hogy a Calico az, vagy egy másik automata fegyver, de igazából egyre ment. A gépfegyver az gépfegyver.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, nyeltem egyet – a torkom olyan száraz volt, hogy az már fájt -, éreztem, ahogy az adrenalin mérgező üzemanyagként átmossa a véremet.

– Patrick – szólt Angie -, kurvára eszedbe ne jusson.

Tudtam, hogy ha hátranézek, soha nem hagyom ott a pázsitot. Valahol hátul Broussard-t tűz alá vették, vagy talán még rosszabb. Samuel Pietro is odabent lehet, darazsak módjára röpködő golyók között.

– Patrick! – kiabálta Angie, ám én már fel is ugrottam a három lépcsőfokon a hasadékhoz, ahol a rommá lőtt tornác két fele találkozott.

A kilincset a Poole elleni rajtaütés során szétlőtték, ezért berúgtam az ajtót, és mellmagasságban lőttem egyet a sötét szobába. Jobbra pördültem, majd balra, és tárat cseréltem: kiejtettem a markolat fenekén az üreset, és még le sem ért a padlóra, már be is toltam az újat. A szobában egy lélek sem volt.

– Azonnali segítséget kérek! – ordította Angie mögöttem a mobiljába. – Egy rendőr megsérült! Egy rendőr megsérült!

A házban lévő sötét szürkeség illett a kinti égbolt színéhez. Feltűnt egy vércsík a padlón, ami egy, magát a folyosón végigvonszoló testből származott. A folyosó másik végén beszüremlett a fény a hátsó ajtóba lőtt réseken. Maga az ajtó félig kifordult a helyéről, mert az alsó sarokvasat kiszakították az ajtófélfából.

A folyosó közepén a vércsík jobbra kanyarodott, és eltűnt a konyhaajtó mögött.

Befordultam a nappaliba, ellenőriztem az árnyékokat, láttam az ablakok alatt az üvegcserepeket, a lövöldözésben szétszóródott faforgácsot és függönycafatokat, meg egy kibolyhosodott, sörösdobozokkal teleszemetelt régi kanapét.

Az automata fegyver azon nyomban elhallgatott, amint beléptem a házba, és egy pillanatig nem hallottam mást, csak a tornácot verő esőt a hátam mögül, egy óra ketyegését valahonnan a ház hátuljából, és saját kapkodó zihálásomat.

Nyikorgott a padló, ahogy átvágtam a nappalin, és követtem a vérnyomot a folyosón. Ömlött a verejték az arcomon, és átnyirkosodott a kezem; a tekintetem ideoda cikázott a hátsó ajtó és a szűk folyosóról nyíló négy különálló szoba között. A három méterre lévők közül a jobb felőli a konyha volt. A bal oldaliból sárga fény áradt a folyosóra.

A jobb oldali falhoz lapultam, és addig araszoltam, amíg végül félig takarásból be nem láttam a bal oldali szobába. Ez is valami nappaliféleség lehetett. Két szék fogott közre egy falba épített bortartó állványt. Az egyikben felismertem azt az állítható támlájú bőrfotelt, amelyiket előző este láttam a sötétben. A másik a párja volt. A bortartó a fal közepén lógott, és az üvegajtókat, amik alapesetben a polcokat védték, eltávolították. A polcok roskadoztak az újságoktól és képes magazinoktól, és a székek között is magazinhegyek álltak a padlón. A bőrfotelek karfája mellett egyméteres állványon két ódivatú ónhamutartó díszelgett, és az egyikben még egy félig elszívott szivar parázslott. A falhoz préselődve álltam, pisztolyomat a szoba jobb oldalára szegeztem, lestem a mozgó árnyakat, füleltem, nem hallok-e nyikorgó parkettát.

Semmi.

Két fürge lépéssel átszeltem a folyosót, ráfeküdtem a szemközti falra, és a konyhára céloztam.

A fekete-fehér csempepadlón vérfoltok és belek húzta sávok csillogtak. A neonvilágításban halvány narancssárga színezetet öltő, nedves kéznyomok tapadtak a szekrényekre és a hűtő ajtajára. A szoba jobb oldaláról a látóterembe nyúlt egy árnyék, és egy másik ember hörgő lélegzetvételei ütötték meg a fülem.

Hosszú, mély levegőt vettem, visszaszámoltam háromtól, aztán átugrottam az ajtó másik széléhez – egy villanásra láttam, hogy senki nincs a jobb oldali olvasószobában -, és a puskám csöve szembetalálkozott a konyhapulton ülő Leon Trett rám szegeződő tekintetével.

Az egyik Calico M-110-es közvetlenül az ajtóban hevert. Befelé menet az asztal alá rúgtam.

Leon fájdalomtól eltorzult vigyorral figyelte, ahogy beljebb lépek.

Megborotválkozott, és puha, alvadt bőre betegesen, nyersen csillogott, mintha lesikálták volna drótkefével, és bekenték volna olajjal; mint amit egy kanállal le lehetett volna fejteni a csontról. A szakáll nélkül még jobban megnyúlt az arca, mint előző este, beesett arcának köszönhetően szája örök „o” alakba merevedett.

Bal karja hasznavehetetlenül lifegett a teste mellett, a bicepszén lévő lyukból sötéten lüktetett kifelé a vér. Jobb karját a gyomra elé szorította, nehogy kibuggyanjanak a belei. Rozsdabarna nadrágja a saját vérében úszott.

– Meghoztad a tárakat? – kérdezte.

Nemet intettem.

– Ma reggel magánúton beszereztem párat.

Vállat vontam.

– Ki vagy te? – kérdezte halkan, felvont szemöldökkel.

– Le a földre! – utasítottam.

Felhorkantott.

– Kedveském, nem látod, hogy a beleimet próbálom bent tartani? Mégis hogy mozduljak meg úgy, hogy ne ömöljenek ki?

– Nem az én bajom – feleltem. – Le a földre!

Hosszú állkapcsa megfeszült.

– Nem. – Hasalj le a kurva padlóra!

– Nem – ismételte.

– Leon. Rajta!

– Menj a picsába. Lőjél le!

– Leon...

A szeme balra villant, csak egy pillanatra, és elernyedt az állkapcsa.

– Könyörülj meg rajtam, édespofa. Na, ugyan már!

Láttam, amint újból megrebben a szeme, és halvány mosoly kezd játszadozni az arcán; térdre vetettem magam, így Roberta Trett lövése már csak a hűlt helyemet érte, és az M-110-eséből leadott sorozattal a saját férje fejét lőtte szét.

Felsikított a sokktól és a döbbenettől, ahogy Leon arca kipukkasztott lufiként semmivé lett, én meg ezalatt a hátamra gördültem, tüzeltem és eltaláltam Roberta csípőjét, amitől a nő a konyha sarkába repült.

Már fordult is vissza felém, ősz hajtincse az arca elé lendült, és pechemre az M110-es is a kezében maradt. Zsíros ujját megpróbálta a ravaszra szorítani, de folyton lecsúszott a sátorvasról, szabad kezét pedig a csípőjén ejtett sebre szorította, s mindeközben nem bírta levenni a tekintetét arról a pontról, ahol korábban a férje feje volt. Láttam felém lendülni a csőtorkolatot, és tudtam, hogy bármelyik percben felocsúdhat a sokkból, és rátalálhat a ravaszra.

Fejjel előre kivetődtem a konyhából, vissza a folyosóra. Jobbra gurultam, ahogy Roberta Trett teljes háromszázhatvan fokos fordulatot tett, és a Calico csőszája rám kacsintott. Talpra ugrottam, és rohanni kezdtem a hátsó ajtó felé, egyre közelebb került, még közelebb, aztán meghallottam, hogy Roberta kilép mögém a folyosóra.

– Megölted az én Leonomat, rohadt geci! Megölted az én Leonomat!

A folyosót mintha földrengés rázta volna meg, ahogy Roberta ujja a ravasz köré fonódott, és meghúzta.

Oda sem néztem, csak fejest ugrottam a bal kéz felé eső szobába, és későn ébredtem rá, hogy nem is szoba volt, hanem egy lépcsőfeljáró.

A homlokommal telibe találtam a hetedik vagy nyolcadik lépcsőfokot, csont csapódott a fába, és az ütközés ereje nagyfeszültségként rázta meg a fogsoromat.

Hallottam a folyosóról a lépcső felé botladozó Roberta döngő lépteit.

Nem nyitott tüzet rám, ami sokkal jobban megrémisztett, mintha lövöldözött volna.

Tudta, hogy sarokba szorított.

Felrobogtam a lépcsőn, és a sípcsontomba nyilait a fájdalom, ahogy nekiverődött az egyik homloklap peremének; egyszer megcsúsztam, de mentem tovább, a lépcső tetején megláttam egy fémajtót, és azért imádkoztam Istenhez, hogy csak legyen nyitva.

Roberta a lépcső aljához ért, én meg az ajtónak rontottam, belöktem a tenyerem élével, és ahogy engedett, olyan érzésem támadt, mintha kiszakadna a tüdőmből a levegő.

A mellemre zuhantam, közben Roberta újratöltötte a fegyverét. Balra gurultam, és bevágtam magam mögött az ajtót; az ólomzápor úgy dübörgött a fémen, mint a jégeső a bádogtetőn. Az ajtó súlyos volt és tömör – egy hűtőháznak vagy egy páncélszekrénynek van ilyen ajtaja -, és tolózárak sorakoztak rajta belülről: négy retesz, a legfölső majdnem két méter magasan, a legalsó tizenöt centire a padlótól.

Egyenként betoltam a zárakat, mialatt a golyók pengve visszaverődtek a túloldalon.

Maga az ajtó golyóálló volt, a zárakat sem lehetett kilőni kívülről, ezen az oldalon pedig többrétegű acéllemezek zárták le.

– Megölted az én Leonomat!

A golyózápor abbamaradt, és Roberta óbégatni kezdett az ajtó másik oldalán, akár egy eszelős és megerőszakolt, megtépázott nő. A hirtelen rászakadt, borzalmas magánnyal átitatott jajveszékelésétől valami összefacsarodott a mellkasomban.

– Megölted az én Leonomat! Megölted őt! Kicsinállak! Kicsinállak, baszd meg!

Súlyos tárgy csapódott az ajtóba, és a második döngéskor rájöttem, hogy maga Roberta Trett az, aki faltörő kosként rohamozza az ajtót túlsúlyos testével, újra meg újra, üvöltve, sikítva, a férjét szólongatva, és – bumm, bumm, bumm – a köztünk húzódó egyetlen határvonalra vetve magát.

Még ha el is hagyta a fegyverét, miközben az enyém még nálam volt, tudtam jól: ha átjut azon az ajtón, tök mindegy, hány tárat ürítek bele, puszta kézzel tép szét.

– Leon! Leon!

Hegyeztem a fülem, hátha meghallom a szirénákat, az adóvevők reccsenését, a megafon bőgését. A rendőrségnek mostanra már ide kellett érnie. Muszáj nekik.

Ekkor esett le, hogy egyedül Robertát hallom, és őt is csak azért, mert közvetlenül az ajtó túloldalán volt.

Foglalat nélküli, negyvenes égő lógott a mennyezetről, és ahogy megfordultam, hogy szemügyre vegyem a környezetem, expresszvonatként robogott végig az ereimben a vérfagyasztó rettegés.

Egy nagy, utcára néző hálószobában voltam. Az ablakokat bedeszkázták, fekete fahasábokat szögeitek a párkányhoz, negyven-ötven lapos fejű csavar bámult rám halott ezüstszemekkel mindegyik ablakból.

A padló csupasz volt, és patkányürülék pettyezte. Rósejbnis, fritosos és tortilla chipses zacskók hevertek szanaszét a lábazatnál, a morzsákat a fapadlóba taposták.

Három matrac volt a falnál ágynemű nélkül, szarral, vérrel és még ki tudja, mi mindennel összekoszolva. A falakat tömör, szürke szivacsbélés és a stúdiókban használatos hangszigetelő anyag borította. Csak épp ez nem egy hangstúdió volt.

Fémpóznákat szögeitek a falba a matracok fölé, és a póznák végéhez hegesztett fémkarikákról bilincsek lógtak. A szoba nyugati sarkában egy kis fémkosárban válogatott lovaglópálcákat, ostorokat, szögekkel kivert dildókat és bőrszíjakat tároltak. Az egész szoba olyan mértékben bűzlött a beszennyezett, romlott test szagától, hogy a szenny beszivárgott a szívbe, és megmérgezte az agyat.

Roberta felhagyott a dörömböléssel, de tompán átszűrődött a lépcsőről a nyöszörgése.

Elindultam a szoba keleti vége felé, és láttam, hogy egy szakaszon a szobát kiszélesítendő kidöntötték a falat, még most is szállt fel a gipsz és a por a padlóról.

Kövér, felborzolt szőrű egér szaladt el mellettem, a szoba keleti végében vett egy jobbkanyart, és eltűnt egy nyílásban, ott, ahol a fal véget ért.

Felemelt fegyverrel lépdeltem át a chipses zacskókon és a NAMBLA hírlevelein meg a penészes tetejű sörösdobozokon. A legolcsóbb fényes papírra nyomtatott magazinok hevertek nyitva a földön: fiúkat, lányokat, felnőtteket – sőt, még állatokat is – olyan pozíciókban ábrázoltak, amikről tudtam, hogy nem szexuális aktusok, holott annak akartak látszani. A fényképek az alatt a fél pillanat alatt, amíg elfordultam, beleégették magukat az agyamba. A lencsevégre kapott, filmtekercsbe zárt eseményeknek semmi közük nem volt az emberi érintkezés általánosan elfogadott formáihoz, csak a rákhoz – a rákos elmékhez, szívekhez és szervekhez.

Elértem a nyílást, ahol az egér eltűnt: egy szűkös átjárót a ház eresze alatt, ahol a ferde tető leszaladt az ereszcsatornáig. A másik végén egy kis kék ajtó volt.

Corwin Earle az ajtó előtt állt, az eresz alatt görnyedve. Egy számszeríjat szorított a vállához, és bal szemével egyszerre igyekezett hunyorogva az irányzékba nézni és kipislogni az izzadságot. Lusta jobb szeme fókuszálni próbált, és felém siklott, de az utolsó pillanatban mindig visszarándult, mintha egy ideg mozgatta volna. Végül becsukta, és igazított a vállához támasztott számszeríjon. Meztelen volt, és vérfolt éktelenkedett a mellkasán és előreugró hasán. Nyomorult, nyúzott arcába belevésődött a vereség és a törődötten tudomásul vett megalázottság.

– A Trették nem bízzák rád a gépfegyvereiket, mi, Corwin?

Bizonytalanul megrázta a fejét.

– Hol van Samuel Pietro? – kérdeztem.

Megint a fejét ingatta, ezúttal lassabban, és feljebb tornászta a vállára vetett, nehéz nyílpuskát.

Ránéztem a nyílhegyre, láttam, ahogy megrezzen, észrevettem a Corwin Earle alkarján futkározó remegést.

– Hol van Samuel Pietro? – tettem fel újból a kérdést.

Erre is csak a fejét rázta, én meg hasba lőttem.

Meg sem nyikkant. Kétrét görnyedt, és maga elé ejtette a padlóra a számszeríjat.

Térdre rogyott, majd oldalra zuhant, és magzatpózban elterült, lógó nyelvvel, mint valami kutya. Átléptem rajta, és kinyitottam a kék ajtót. Egy kisebb szekrény nagyságú fürdőszobába léptem be. Láttam a bedeszkázott fekete ablakot, egy foszladozó zuhanyfüggöny lógott a kézmosó alatt, és véres volt a csempe, a vécécsésze, vér fröccsent a falakra, mintha dézsából zúdították volna rájuk.

Egy gyerekméretű, fehér pamut alsónadrág hevert vértől lucskosan a mosdóban.

A fürdőkádra pillantottam.

Nem tudom pontosan, meddig állhattam ott, lehajtott fejjel, tátott szájjal. Forró nedvességet éreztem az arcomon, patakokban csorgott le rajta, de mintha egy teljes örökkévalóságig bámultam volna a kádban összekuporodott apró, meztelen holttestet a lefolyónál. Csak egy idő után fogtam fel, hogy zokogok.

Kijöttem a fürdőszobából, és megláttam a térdeplő Corwin Earle-t: karját a hasához szorította, és háttal nekem a térdkalácsán próbálta átvonszolni magát a szobán.

A háta mögött maradtam, és vártam; céloztam a pisztollyal, fekete haja felemelkedett a cső fekete fémirányzékának túloldalán.

Kúszás közben fújtató hangot hallatott, mély huff-huff-huffot, ami egy hordozható generátor pöfögésére emlékeztetett.

Amikor a számszeríj után nyúlt, és egyik kezével elérte a nyelet, annyit mondtam: – Corwin.

Hátralesett rám, meglátta a rászegezett fegyvert, és összeszorította a szemét.

Visszafordult, és véres kezével szorosan megmarkolta a számszeríjat.

Golyót röpítettem a tarkójába, és továbbsétáltam, hallottam, ahogy a töltényhüvely csilingelve, Corwin Earle teste pedig puffanva a padlóra esik, közben balra fordultam, visszatértem a hálószobába, és a páncélajtóhoz mentem. Egyenként kinyitottam a zárakat.

– Roberta – szólaltam meg. – Ott vagy még? Hallasz engem? Most meg foglak ölni, Roberta.

Elhúztam az utolsó zárat, kitártam az ajtót, és egy puska csövével néztem szembe.

Remy Broussard leengedte a puskát. A lába között Roberta Trett hevert arccal lefelé a lépcsőn, háta közepén egy tálalóedény méretű sötétvörös folttal.

Broussard a korlátba kapaszkodott, miközben nyári esőként szakadt róla a víz.

– Csak úgy tudtam bejutni, hogy szétlőttem a pincegádor lakatját, és a pincéből jöttem fel – magyarázta. – Bocs, hogy így elhúzódott.

Bólintottam.

– Odafent minden tiszta? – Mély levegőt vett, és feszülten fürkészett sötét szemeivel.

– Igen. – Megköszörültem a torkom. – Corwin Earle halott.

– Samuel Pietro? – kérdezte Broussard.

– Azt hiszem, Samuel Pietro az – bólintottam. Lenéztem a pisztolyomra, láttam, hogyan ugrál a karomban végigfutó reszketéstől; egész testemet rázta a remegés, mintha hullámokban rohamot kaptam volna. Felpillantottam Broussard-ra, és éreztem, hogy megint ömleni kezdenek a meleg patakok a szememből. – Nehéz megállapítani – mondtam, és elcsuklott a hangom.

Broussard biccentett. Észrevettem, hogy ő is sír.

– A pincében – mondta.

– Mi van ott?

– Csontvázak – felelte. – Kettő is. Gyerekeké.

Amikor megszólaltam, mintha nem is az én hangom lett volna.

– Nem tudom, hogyan reagáljak erre.

– Én sem – mondta Broussard.

Lenézett Roberta Trett hullájára. Leengedte a sörétes puskát, a tarkójára nyomta a csőszájat, és ujja a ravaszra feszült.

Vártam, hogy kiloccsantsa a némber döglött agyát a lépcsőre.

Kis idő múlva elhúzta a fegyvert, és felsóhajtott. Finoman rálépett a talpával a nő fejére, s aztán meglökte.

Ez a látvány fogadta a lépcsőhöz érkező quincyi rendőröket: Roberta Trett hatalmas teste, amint leszánkázik feléjük a sötét lépcsőházban, meg két férfi a lépcső tetején, akik úgy bőgnek, mint a gyerekek, mert valahogy soha nem hitték volna, hogy a világ ilyen borzalmas is lehet.

26 Húsz órába telt megerősíteni, hogy a kádban lévő holttest ténylegesen Samuel Pietróé. A Trett házaspár és Corwin Earle úgy összekaszabolta egy késsel az arcát, hogy csak a fogászati nyilvántartás alapján lehetett azonosítani. Gabrielle Pietro sokkos állapotba került, miután a News egyik riportere egy fülesből kiindulva még azelőtt felhívta, hogy a rendőrség kapcsolatba lépett volna vele, és nyilatkozatot kért tőle a fia haláláról.

Samuel Pietro már negyvenöt perce halott volt, mire megtaláltam. Az igazságügyi orvosszakértő megállapítása szerint az eltűnése óta eltelt két hétben több ízben fajtalankodtak vele, megkorbácsolták a hátát, fenekét és lábát, és olyan szorosan megbilincselték, hogy a jobb csuklóján a csontjáig lehorzsolódott a bőr.

Amióta kilépett az édesanyja házából, nem kapott más táplálékot, csak rósejbnit, Fritost és sört.

Alig egy órával azelőtt, hogy behatoltunk a Trett-házba, Corwin Earle, valamelyik Trett, vagy akár hárman együtt – a jó franc tudta, meg tulajdonképpen, mit számított? – szíven szúrták a kisfiút, majd végighúzták a pengét a torkán, és elvágták a nyaki verőerét.

A reggelt és a délután nagy részét a Szent Bertalan-templom harangtornyába bevackolt, szűkös irodánkban töltöttem, átérezve az óriási épület rám nehezedő súlyát, a templomtorony mennyország felé nyújtózkodó csúcsát. Bámultam kifelé az ablakon. Próbáltam nem gondolkozni. Hideg kávét ittam, üldögéltem, s érzékeltem a halk ketyegést a mellkasomban, a fejemben.

Angie bokáját helyrerakták és begipszelték még az előző este a New England-i Kórház sürgősségi osztályán, és ma reggel, amíg ébredeztem, fogott egy taxit, és elment a háziorvosához, hogy az leellenőrizhesse, milyen munkát végzett a sürgősségis rezidens, és elmondja, mire kell számítania, amíg fent van a gipsz.

Miután Broussard részletesen tájékoztatott Samuel Pietróról, kijöttem a harangtoronybeli irodából, és lementem a lépcsőn a kápolnába. Leültem az első padba a mozdulatlan félhomályban, beszívtam a hátramaradt tömjén és a virágba boruló krizantém illatát, belenéztem a festettüveg szentek gyöngy alakú szemébe, néztem, ahogy a kis fogadalmi mécsesek fénye meg-megrebben az oltárt elválasztó mahagónikorláton, és azon tűnődtem, miért engedték, hogy egy nyolcéves gyerek csupán annyi ideig éljen ezen a világon, hogy megtapasztalhassa annak összes borzalmát.

Felnéztem a széttárt karú, festettüveg Jézusra az aranyozott tabernákulum felett.

– Nyolcéves – suttogtam. – Magyarázd ezt meg!

Nem tudom.

Nem tudod, vagy nem akarod?

Nincs válasz. Ha hallgatásról van szó, Isten bárkivel felveszi a versenyt.

Egy gyermeket bocsátasz a világra, és nyolc évig hagyod élni. Hagyod, hogy elrabolják, majd tizennégy napon keresztül kínozzák, éheztessék és megerőszakolják – több mint háromszázharminc órán, tizenkilencezer-nyolcszáz hosszú percen át -, majd a jóvoltodból utoljára szörnyetegek arcát láthatja, akik acélt merítenek a szívébe, lehántják a bőrt az arcáról, és felnyitják a torkát egy fürdőszoba padlóján.

Ezzel mit akarsz mondani?

– Te mit akarsz mondani? – feleltem hangosan, és a hangom visszaverődött a kövekről.

Néma csend.

– Miért? – suttogtam.

Megint csak csend.

– Nincs egy istenverte válaszod sem. Nem igaz?

Ne káromold az Urat. Templomban vagy.

Most már tudtam, hogy nem Istent hallom a fejemben. Az anyám lehetett az, esetleg egy halott apáca, de erősen kételkedtem benne, hogy Isten ilyen technikai részleteken lovagolna a szükség órájában.

De hát végül is, mit tudtam én? Az is lehet, hogy Isten, már ha tényleg létezik, ugyanolyan kicsinyes és jelentéktelen, mint mindenki más.

Ha ez így van, akkor ebben az Istenben nem tudok hinni.

Mégis ott maradtam a padban, nem bírtam megmozdulni.

Hiszek Istenben, mert... miért is?

A tehetséget – a veleszületett fajtát, ami Van Goghnak vagy Michael Jordannek, Stephen Hawkingnak vagy Dylan Thomasnak jutott – mindig Isten bizonyítékának tekintettem. Ahogy a szerelmet is.

Hát jó, akkor hiszek Benned. De nem biztos, hogy kedvellek is.

Ez már a te bajod.

– Mi jó származik egy gyermek megerőszakolásából és meggyilkolásából?

Ne tegyél fel olyan kérdéseket, amiket a túl kicsi agyad nem tud megválaszolni.

Figyeltem egy ideig a mécsesek pislákolását, beszívtam a tüdőmbe a csendet, lehunytam a szemem, és vártam a transzcendens élményt, a kegyelmi állapotot, a lelki békét vagy mi a halált, amit az apácák tanítása szerint várnunk kell, amikor nem bírjuk már elviselni a világ terhét. Úgy egy perc telhetett el, mire kinyitottam a szemem. Valószínűleg ezért nem sikerült soha jó katolikusnak lennem: hiányzott belőlem a türelem.

Kinyílt az épület hátsó ajtaja, és hallottam Angie mankóit az ajtónak verődni, amit egy „Basszus” követett; aztán az ajtó bezárult, Angie pedig megjelent a kápolna és a harangtoronyba vezető lépcső között. Már fordult volna a lépcső felé, amikor észrevett. Ügyetlenül megfordult, rám nézett, és elmosolyodott.

Nagy nehezen lebotorkált a két szőnyegpadlós lépcsőfokon a kápolnába, és elbicegett a gyóntatószék meg a szenteltvíztartó mellett. A padsorommal szemben megállt a korlátnál, felhúzódzkodott rá, és nekitámasztotta a mankóit.

– Szia.

– Szia – mondtam.

Felnézett a mennyezetre, az utolsó vacsorát ábrázoló festményre, majd vissza rám.

– Bent vagy a kápolnában, és a templom még mindig áll.

– Most mondd meg.

Egy darabig csak ültünk ott, és nem szóltunk semmit. Angie fejét felszegve tanulmányozta a mennyezetet meg a legközelebbi pilaszter tetején lévő párkánydísz intarziáit.

– Megszületett az ítélet a lábadról?

– A doki azt mondta, fáradásos törés a bal alsó szárkapocscsonton.

Elmosolyodtam.

– Élvezed kimondani, mi?

– Azt, hogy bal alsó szárkapocscsont? – Szélesen rám vigyorgott. – Ja. Olyan, mintha a Vészhelyzetben szerepelnék. Mindjárt kérek egy kémiát meg vérnyomást.

– A doki, gondolom, azt is mondta, hogy pihentesd.

Vállat vont.

– Ja, de hát mindig ezt mondják.

– Meddig marad rajtad a gipsz?

– Három hétig.

– Lőttek az aerobiknak.

– Lőttek egy csomó mindennek – rándította meg a vállát.

Ezután a cipőmet stíröltem egy rövid ideig, majd felnéztem.

– Mi az? – kérdezte.

– Minden porcikám fáj. Samuel Pietro miatt. Képtelen vagyok felfogni. Amikor Bubbával bementünk abba a házba, még életben volt. Odafent volt, és ő... és mi...

– Állig felfegyverzett és baromi paranoiás bűnözőkkel voltál egy légtérben. Nem tehettél...

– A teste – szakítottam félbe – annyira...

– Azonosították?

Bólintottam.

– Annyira kicsi volt. Annyira kicsi volt – suttogtam. – Meztelen volt, összevagdosott, és... Jézusom, Jézusom, Jézusom. – Letöröltem a maró könnyeket, és hátrahajtottam a fejem.

– Beszéltél valakivel? – kérdezte gyengéden Angie.

– Broussard-ral.

– Ő hogy van?

– Kábé, mint én.

– Van valami hír Poole-ról? – hajolt előre egy kicsit.

– Rossz állapotban van, Ange. Nem tartják valószínűnek, hogy életben marad.

Bólintott, és lehorgasztotta a fejét, és kicsiket kalimpált ép lábával.

– Mit láttál abban a fürdőszobában, Patrick? Úgy értem, pontosan mit?

Megráztam a fejem.

– Na – győzködött halkan. – Én vagyok az. Kibírom.

– Én viszont nem – feleltem. – Nem bírom ki újra. Nem bírom ki újra. Ha csak egy pillanatra is eszembe jut az a szoba... bevillan a képe... meg akarok halni. Nem akarom magammal hurcolni mindenhová. Meg akarok halni, és kitörölni a fejemből. Óvatosan lesiklott a korlátról, és a támlába kapaszkodva megkerülte a padot.

Arrébb csúsztam, és beült mellém. A kezébe vette az arcom, de képtelen voltam a szemébe nézni, biztosra vettem, hogy a benne lévő melegség és szeretet láttán valahogy csak még mocskosabbnak, még labilisabbnak érezném magam.

Megcsókolta előbb a homlokomat, aztán a szemhéjamat és az arcomon száradó könnyeket; a vállára húzta a fejem, és csókot nyomott a tarkómra.

– Nem tudok mit mondani – suttogta.

– Nincs mit mondani. – Megköszörültem a torkom, és átöleltem a derekát.

Hallottam dobogni a szívét. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, olyan gyönyörű volt, megtestesített mindent, ami jó ezen a világon. De ettől még mindig meg akartam halni.

Aznap este tettünk egy kísérletet, hogy lefeküdjünk egymással. Eleinte rendben is ment, sőt, kifejezetten élveztük, hogy a nehéz gipsz miatt szerencsétlenkedtünk.

Angie vihogott a fájdalomcsillapítóktól, ám onnantól kezdve, hogy mindketten levetkőztünk, és meztelen testünket megvilágította az hálószobaablakon beszűrődő holdfény, bőrének látványa egybemosódott Samuel Pietro pillanatképével.

Megérintettem a mellét, és lelki szemeim előtt megjelent Corwin Earle vérfoltos, petyhüdt hasa; végigszántottam a nyelvemmel a bordái mentén, és vért láttam, ami a fürdőszoba falát borította be.

A fürdőkádnál állva sokkot kaptam. Mindent láttam, és ez elég volt ahhoz, hogy elsírjam magam, de az elmém egy része ösztönösen védekezve kikapcsolt, hogy a szemem elé táruló látvány borzalma ne tudatosuljon bennem teljes valójában.

Borzasztó volt, véres és lelkiismeretlen – ennyit azért felfogtam -, de a fehér porcelán és a fekete-fehér csempe tengerében úszkáló képek összefüggéstelenek maradtak.

Az azóta eltelt harminc órában az agyam mindent összerakott, és egyedül maradtam a fürdőkádban Samuel Pietro meztelen, szétmarcangolt, megrontott holttestével. A fürdőszoba ajtaja zárva volt, és nem tudtam kijutni.

– Mi a baj? – kérdezte Angie.

Legördültem róla, és kinéztem az ablakon a holdra.

Meleg keze a hátamat cirógatta.

– Patrick?

Egy sikoly halt el a torkomban.

– Patrick, kérlek. Mondj valamit!

Csörgött a telefon, és felkaptam a kagylót.

Broussard volt az.

– Hogy vagy? Éreztem, ahogy szétárad bennem a megkönnyebbülés a hangja hallatán: végre nem vagyok egyedül.

– Elég szarul. Te? – Geciszarul, ha érted, mire gondolok.

– Értem – mondtam.

– Még a feleségemmel sem tudok beszélni róla, pedig neki mindent elmondok.

– Ismerem az érzést.

– Figyelj... Patrick, még a városban vagyok. Egy üveg társaságában. Van kedved besegíteni a megivásába?

– Aha. – A Ryanen leszek. Neked jó?

– Persze.

Letette, és Angie-hez fordultam.

Magára húzta a takarót, és átnyúlt az éjjeliszekrényhez egy cigarettáért. Az ölébe tette a hamutartót, rágyújtott, és a füstön keresztül rám nézett.

– Broussard volt az – mondtam.

Bólintott, és beleszívott a cigarettába.

– Megbeszéltük, hogy találkozunk.

– Mind a hárman? – nézett le a hamutartóra.

– Csak ketten.

Angie rábólintott.

– Akkor jobb, ha indulsz is.

– Ange... – hajoltam közelebb, de feltartotta a kezét.

– Nem kell bocsánatot kérned. Menj csak. – Végigmérte meztelen testem, és elmosolyodott. – Csak előbb vegyél fel valami ruhát.

Felszedegettem a ruháimat a padlóról, és felöltöztem; Angie a dohányfüst mögül figyelte, mit csinálok.

Ahogy kimentem a hálószobából, elnyomta a cigit, és utánam szólt: – Patrick!

Bekukucskáltam az ajtón.

– Ha készen állsz arra, hogy beszélgessünk, csupa fül vagyok. Bármit elmondhatsz, amit csak akarsz.

Bólintottam.

– És ha nem akarsz beszélni róla, nem kötelező. Érted?

Erre is bólintottam.

Visszarakta a hamutartót az éjjeliszekrényre, és a takaró lecsúszott a felsőtestéről.

Egy jó darabig egyikünk sem mondott semmit.

– Csak hogy tisztázzuk – szólalt meg végül Angie -, nem leszek olyan, mint azok a zsarufeleségek a filmekben.

– Ezt hogy érted?

– Nem foglak nyaggatni meg könyörögni, hogy mondj valamit.

– Nem is vártam volna tőled.

– Azok a banyák sosem tudják, mikor kell visszavonulót fújni.

Behajoltam a szobába, és Angie-re meredtem.

Megigazította a párnákat feje mögött.

– Megtennéd, hogy kifelé menet lekapcsolod a lámpát?

Eloltottam a villanyt, de ott maradtam még néhány másodpercig, magamon érezve Angie tekintetét.

27 Egy nagyon részeg zsaru fogadott a Ryanen. Csak amikor beléptem a játszótérre, és megláttam az egyik hintán dülöngélve, nyakkendő nélkül, homokfoltos felöltő alá beszuszakolt, gyűrött zakóban, egyik lábán kikötött cipőfűzővel, akkor jöttem rá, hogy ez az első alkalom, hogy nem úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak elő. Még akkor is tipp-topp volt, amikor a kőfejtőre vagy a helikopter talpára ugrott fel.

– Te vagy Bond – köszöntem.

– Hmm? – James Bond – mondtam. – Te vagy James Bond, Broussard. Miszter Tökéletes.

Elmosolyodott, és ledöntötte a maradék piát a Mount Gayes üvegből. A homokba hajította a hősi halottat, elővarázsolt egy teli üveget a felöltőjéből, és letépte a zárjegyet. Lecsavarta a kupakot, és a hüvelykujjával a homokba pöccintette.

– Nagy teher ám ilyen jóképűnek lenni. Hehe.

– Poole hogy van?

Broussard hosszasan megrázta a fejét.

– Semmi változás. Él, de csak egy hajszálon függ az élete. Még nem tért magához.

Leültem a mellette lévő hintára.

– Milyen a prognózis?

– Nem jó. Még ha túl is élné, több agyvérzésen átesett az elmúlt harminc órában, komoly oxigénhiány lépett fel az agyában. Az orvosok azt jósolják, részlegesen lebénulna, és nagy eséllyel meg is némulna. Az egész hátralevő életére ágyhoz lenne kötve.

Eszembe jutott a délután, amikor megismerkedtem Poole-lal, és először voltam szemtanúja furcsa rituáléjának: ahogy megszagolja, majd kettétöri a cigarettáját; ahogy felpillantva meglátja zavarodott arckifejezésemet, és huncut vigyorral azt mondja: „Elnézésüket kérem. Leszoktam.” Majd amikor Angie megkérdezi, zavarjae, ha ő rágyújt, így felel: „Ó, istenem, megtenné?”

Basszus. Eddig nem is tudatosult bennem, mennyire kedvelem a fickót.

Nincs többé Poole. Nincsenek többé mindentudó, derűsen csillogó szemmel elővezetett elmés megjegyzések.

– Sajnálom, Broussard.

– Remy – mondta Broussard, és átnyújtott egy műanyag koktélospoharat. – Sose lehet tudni. Nem ismerek nála szívósabb bölényt. Rohadt nagy benne az élni akarás.

Talán életben marad. Na és te?

– Hm? – Benned mekkora az élni akarás?

Megvártam, amíg félig tölti a poharat rummal.

– Volt már erősebb is – válaszoltam.

– Nálam ugyanez. Nem értem.

– Mit nem értesz?

Megdöntötte az üveget, és némán koccintottunk, aztán ittunk.

– Azt nem értem – mondta Broussard -, hogy miért csavarodtam be ennyire attól, ami abban a házban történt. Mármint, egy csomó iszonyú szarságot láttam már. – Előrehajolt a hintán, és rám nézett a válla felett. – Iszonyú szarságokat, Patrick.

Csecsemőket, akiket lefolyótisztítóval itattak cumisüvegből, gyerekeket, akiket

megfojtottak, vagy kirázták belőlük az életet, vagy úgy összevertek, hogy nem lehetett megállapítani a valódi bőrszínüket. – Lassan ingatta a fejét. – Nagy rakás szart. De volt valami abban a házban...

– Kritikus tömeg – mondtam.

– Mi? – Kritikus tömeg – ismételtem. Legurítottam egy újabb kortyot a rumból. Még nem csúszott le könnyen, de már közel jártam hozzá. – Látod a szörnyűségeket, egyiket a másik után, de ezek szépen eloszlanak. Tegnap egy csomó különféle elvetemült ocsmányságot láttunk egyszerre, amik így elérték a kritikus tömeget.

– Az a pince volt a legdurvább dolog, amit életemben láttam – bólogatott Broussard. – És akkor még nem is beszéltünk a fürdőkádban talált srácról... – Megrázta a fejét. – Pár hónap választ csak el a húsz évemtől, de még soha... – Meghúzta az üveget, és megborzongott a maró alkoholtól. Halványan elmosolyodott.

– Tudod, mit csinált Roberta, amikor lelőttem?

Nemet intettem.

– Az ajtón kaparászott, mint egy kutya. Esküszöm, nem hazudok. Kaparászott, nyüszített, és az ő Leonját siratta. Alighogy felmászok a pincéből, ahol megtaláltam a két, mészkőbe és sóderbe süppedt gyerekcsontvázat, az egész pedig olyan volt, mint valami kibaszott vidámparki kísértetkastély, erre nem Robertát látom meg a lépcső tetején? Öregem, nem is néztem, van-e nála fegyver. Szimplán beleeresztettem egy tárat. – A homokba köpött. – Elmehet a picsába. A pokol túl jó hely annak a kurvának.

Kis ideig némán ültünk, hallgattuk a hintaláncok nyikorgását, a sugárúton elhaladó kocsik zaját, a csattanásokat és csikorgásokat az utca túloldaláról, ahol gyerekek aszfalthokiztak az elektronikai gyár parkolójában.

– A csontvázak – mondtam kicsivel később Broussard-nak.

– Azonosítatlanok. A halottkém annyit tudott csak mondani, hogy az egyik fiú volt, a másik lány, és egyik sem lehet kilencévesnél idősebb, valamint négynél fiatalabb. Még egy hét, mire elő tud állni valamivel.

– Fogak?

– Arról Trették gondoskodtak. Mindkét csontvázon sósav nyomait lehetett kimutatni. A halottkém szerint Trették beáztatták őket, kihúzták a fogakat, amíg még puhák voltak, a hullákat meg mészköves dobozokba dobták a pincében.

– Miért hagyták őket odalent?

– Hogy gyönyörködhessenek bennük? – Broussard vállat vont. – A lófasz se tudja.

– Szóval az egyikük akár Amanda McCready is lehet.

– Szinte biztosan. Ha nem, akkor a bányatóban van.

Eltöprengtem egy kicsit a pincén és Amandán. A lány kifejezéstelen tekintetén, megfogyatkozott érdeklődésén mindazon a dolgok iránt, amikhez a gyerekeknek felfokozott elvárásokat kellene támasztaniuk, élettelen testén, amit savval teli kádba dobnak, fejbőréről papírmaséként leváló haján.

– Durva egy világ – mondta Broussard.

– Kurva ocsmány világot élünk, Remy. Tudod?

– Két nappal ezelőtt még vitatkoztam volna veled. Oké, zsaru vagyok, de egyben mázlista is. Van egy csodás feleségem, szép otthonom, jól fektettem be az elmúlt évek

alatt. Amint elérem a huszadikat, másnap reggel már itt is hagyom a picsába ezt az egészet. – Vállat vont. – De aztán jön valami olyasmi... Jézusom... mint az a széttrancsírozott gyerek abban a kibaszott fürdőszobában, és azon kezdesz el gondolkozni: „Jó, rendben, az én életem okés, a világ viszont ettől még egy nagy rakás szar a legtöbb ember számára. Attól még, hogy az én világom okés, a világ ugyanúgy gonosz és szar.” Érted, amit mondok?

– Ó – mondtam. – Hogyne. Pontosan értem.

– Semmi nem működik.

– Tessék?

– Semmi nem működik. Hát nem érted? A kocsik, a mosógépek, a hűtők meg az „első lakások”, a kurva kibaszott cipők és ruhák, meg... semmi nem működik. Az iskolák sem működnek.

– Az állami iskolák semmiképpen – mondtam.

– Állami? Nézd meg, mekkora barmok jönnek ki manapság a magániskolákból.

Szóba elegyedtél már valaha egy ilyen elvont előkészítős faszfejjel? Megkérded tőlük, mi a moralitás, aszongyák, egy elmélet. Megkérded, miben áll a tisztesség, aszongyák, az csak egy szó. Nézd meg a gazdag gyerekeket, akik alkeszeket vernek agyon a Central Parkban, mert kútba esett egy drogüzlet, vagy mert éppen ehhez van kedvük. Az iskolák azért nem működnek, mert a szülők nem működnek, mivel az ő szüleik sem működtek, mert semmi sem működik, akkor meg miért öljek bele bármibe energiát vagy szeretetet, ha a végén úgyis csalódást okoz? Jézusom, Patrick, mi sem működünk. Annak a kissrácnak két hete nyoma veszett; senki sem tudta megtalálni. Ott volt abban a házban, órákkal azelőtt gyanítottuk, mielőtt megölték volna, mi meg beültünk fánkot zabálni, és megbeszéltük. A kissrácnak akkor vágták el a torkát, amikor nekünk az ajtót kellett volna berúgnunk.

– Mi vagyunk a leggazdagabb, legfejlettebb társadalom az emberi civilizáció történetében – mondtam -, és nem tudjuk megakadályozni, hogy három perverz állat kibelezzen egy gyereket egy fürdőkádban? Miért nem?

– Nem tudom. – Megrázta a fejét, és belerúgott a homokba. – Egyszerűen nem tudom. Ahányszor csak előjössz egy megoldási javaslattal, rögtön ott terem egy frakció, hogy közölje: tévedsz. Hiszel a halálbüntetésben?

Odanyújtottam a poharam.

– Nem. – Mit mondtál? – húzta el az üveget.

– Nem hiszek benne – vontam vállat. – Bocsi. Öntenél még?

Teletöltötte a poharam, aztán az üvegből szlopált egy percig.

– Hátulról fejbe lőtted Corwin Earle-t, és azt mondod, hogy nem hiszel a halálbüntetésben?

– Szerintem a társadalomnak nincs hozzá joga és intelligenciája. Előbb bizonyítsa be nekem a társadalom, hogy képes hatékonyan utakat aszfaltozni; majd utána hagyom neki, hogy élet és halál felett döntsön.

– Közben meg tegnap kivégeztél valakit.

– Ha úgy vesszük, fegyver volt a kezében. Meg aztán, én nem vagyok a társadalom.

– Ez mi a faszt akar jelenteni?

– Bízom magamban – rándítottam vállat. – Együtt tudok élni a tetteimmel. A társadalomban viszont nem bízom.

– Ezért lett belőled magánhekus, Patrick? Magányos lovag, meg ilyenek?

– A nagy lófaszt – ráztam meg a fejem. Újabb nevetés.

– Azért lettem magánhekus, mert... nemtom, talán mert függök a nagy Mi Lesz Legközelebbtől. Talán szeretem összezúzni a hamis látszatot. Ettől nem leszek jó ember, csak egy faszi, aki gyűlöli a rejtőzködő embereket, akik másnak adják ki magukat, mint amik.

Felemelte az üvegét, és hozzákoccintottam a műanyag poharamat.

– Mi van, ha valaki úgy tesz, mintha olyan lenne, amilyen, mert a társadalom ezt követeli tőle, ám valójában nem az, aminek mutatja magát, mert ő ezt követeli saját magától?

Megpróbáltam kitisztítani a fejemből az alkoholt.

– Ezt kezdd elölről. – Felálltam; a lábam bizonytalanul állt a homokban. Áttámolyogtam a hintával szemközti mászókához, és felkapaszkodtam egy rúdra.

– Ha a társadalom nem működik, hogyan élünk benne mi, állítólagosan becsületes emberek?

– A peremén – feleltem.

– Pontosan – bólintott. – Csakhogy ettől függetlenül egymás mellett kell élnünk a társadalmon belül, mert különben mik vagyunk? Milícia, baszd meg, terepszínű nadrágot hordó pöcsök, akik az adókról rinyálnak, miközben a kormány által aszfaltozott utakon vezetnek. Nincs igazam?

– De, asszem.

Felállt, és megingott; megmarkolta a hinta láncait, és hátrabillent a hintatartó mögötti sötét árnyak közé.

– Egyszer hamis bizonyítékokat helyeztem el egy csávónál.

– Hogy mit csináltál?

Előrebillent a fénybe.

– Így igaz. Carlton Volknak hívták a rohadékot. Prostikat erőszakolt meg hónapokon át. Hónapokon át. Néhány strici megpróbálta leállítani, de kicsinálta őket. Carlton elmebeteg volt, fekete öves, börtönök súlyzói alól szalajtott figura. Nem lehetett szót érteni vele. A mi Ray Likanski haverunk meg felhív, és beavat a részletekbe. Gizda Ray bele lehetett habarodva az egyik prostiba. Lényegtelen. Na, mindegy, szóval tudok róla, hogy Carlton Volk prostikat erőszakol meg, de ki fogja elítélni? Még ha a lányok akarnának is tanúskodni – márpedig nem akartak -, ki hinne nekik? Ha egy prosti azt mondja, megerőszakolták, azt a legtöbben viccnek veszik. Akár egy hulla ellen elkövetett gyilkosság: azt mondják, ilyen nem létezik.

Egyszóval tudom, hogy Carlton kétszeresen büntetett, és szabadlábon van kint; eldugok egy uncia heroint és két engedély nélküli lőfegyvert a csomagtartójában, mélyen a pótkerék alá, ahol nem találhatja meg. Aztán fogom a rendszámtábláját, és leragasztom a műszaki vizsgát igazoló matricát egy lejárttal. Ki szokta nézni a rendszámtábláját, amíg nem kell megújítani a matricát? – Broussard egy pillanatra visszaúszott a sötétségbe. – Két héttel később Carltont megállítják a matrica miatt, elkezd arcoskodni s a többi, s a többi. Lényeg, ami lényeg, háromszorosan büntetettként kemény húsz évet kap, a szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.

Megvártam, amíg ismét előrelendül a fénybe, és csak akkor szólaltam meg.

– Szerinted helyesen cselekedtél?

– Ha a prostikat nézzük, igen – vont vállat.

– De...

– Mindig van egy „de” az ilyen sztoriknál, nem? – Felsóhajtott. – De a Carltonfélék csak kiteljesednek a börtönben. Valószínűleg több rablásért és kisebb drogüzérkedésért rács mögé küldött fiatal kölykön ment végig, mint amennyit a kurvák közül megerőszakolt volna. Vajon jót tettem akkor a köztörvényesekkel?

Gyanús, hogy nem. Jót tettem néhány prostival, akiket mindenki más magasról leszart? Talán igen.

– És ha újra meg kellene tenned?

– Patrick, hadd kérdezzem meg: Te mit tennél egy Carlton-féle pasassal?

– Már megint a halálbüntetésnél tartunk, jól sejtem?

– A személyesnél, nem a társadalminál – mondta. – Ha lett volna bennem annyi kurázsi, hogy kifingassam Volkot, senkit sem erőszakolna meg többé. Ez nem relatív.

Ez fekete-fehér.

– De azokat a kölyköket a börtönben úgyis megerőszakolná valaki más.

– Minden megoldásra jön egy újabb probléma – nyugtázta Broussard.

Meghúztam a rumot, és észrevettem egy, a vékony éjszakai felhők és a városi szmog fölött úszó magányos csillagot.

– A srác holtteste felett állva valami elpattant bennem – mondtam. – Nem érdekelt, mi lesz velem, az életemmel, akármivel. Nem akartam mást, csak... – Kinyújtottam a kezem.

– Egyensúlyt teremteni – fejezte be Broussard.

Bólintottam.

– Ezért tarkón lőttél egy térdelő csávót.

Megint bólintottam.

– Figyelj, Patrick. Nem ítélkezem feletted, haver. Csak azt mondom, néha helyesen cselekszünk, de úgy, hogy az a bíróságon nem állná meg a helyét. Nem állná ki a „társadalom” – itt idézőjeleket mutatott az ujjával – próbáját.

Hallottam, ahogy Earle a bajsza alatt nyüszít – huff-huff-huff -, láttam a tarkójából felcsapó vérpermetet, hallottam a padlóra zuhanó testének puffanását és a parkettán csilingelő töltényhüvelyt.

– Ha ugyanezek lennének a körülmények – szólaltam meg -, újra megtenném.

– És ez igazol téged? – Remy Broussard átdülöngélt a mászókához, és rumot öntött a poharamba.

– Nem. – De nem is cáfol, nem igaz?

Ránéztem, elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

– Megint csak nem.

Hátradőlt a mászókára, és nagyot ásított.

– Milyen szép is lenne, ha az összes válasz a kezünkben lenne, nem?

Oldalra néztem a sötétségből kirajzolódó arcvonásaira, és valami ficánkolni meg birizgálni kezdte a tarkómat, mint egy apró halászhorog. Mit is mondott Broussard az előbb, ami bökte a csőrömet?

Remy Broussard-ra néztem, és a horog mélyebbre vájt a tarkómban. Figyeltem, ahogy lecsukódik a szeme, és valami oknál fogva be akartam sózni neki.

Ehelyett azt mondtam: – Örülök.

– Minek?

– Annak, hogy megöltem Corwin Earle-t.

– Én is. Örülök, hogy megöltem Roberta Trettet. – Feltöltötte a poharamat. – Pokolba vele, Patrick. Örülök, hogy egyik beteg rohadék sem jutott ki élve abból a házból. Erre iszunk?

Az üvegre néztem, aztán Broussard-ra, fürkésztem az arcát, hátha rájövök, mi kezdett hirtelen vele kapcsolatban nyugtalanítani. Megrémíteni. Nem találtam rá a válaszra a sötétben, sem pedig a piában, ezért aztán felemeltem a poharam, és az üveghez koccintottam.

– Kívánom nekik, hogy a pokolban egy életen át az áldozataik bőrében legyenek – zengte Broussard. Felvonta és leengedte a szemöldökét. – Kaphatnék egy áment, testvér?

– Ámen, testvér.

28 Sokáig ültem a hamuszürke, holdfény bevilágította hálószobám félhomályában az alvó Angie-t figyelve. Újra meg újra végigpörgettem a fejemben a Broussard-ral folytatott beszélgetésemet. Egy nagy pohár Dunkin’ Donuts-os kávét szürcsölgettem, amit hazafelé vettem, s elmosolyodtam, amikor Angie gyerekkori kutyájának nevét mormolta, és lesimítgattam a tenyeremmel a párnát.

Lehet, hogy a Trett-házban látottak okozta idegsokk váltotta ki. Lehet, hogy a rum. Lehet, hogy csak arról volt szó, hogy minél nagyobb hévvel igyekszem kordában tartani a fájdalmas eseményeket, a figyelmem annál inkább összpontosul az apróságokra, a részletekre, egy csak úgy mellékesen elejtett megjegyzésre, ami a fülemben cseng, és nem akar elhallgatni. Bármi legyen is a helyzet, ma este a játszótéren rájöttem egy igazságra és egy hazugságra. Egy időben.

Broussard-nak igaza volt: semmi sem működik. És nekem is igazam volt: a hamis látszatnál nem számít, milyen szilárdan építették fel, általában le szokott omlani.

Angie a hátára fordult, és halk nyögés szaladt ki a száján, majd le akarta rúgni a lába köré gabalyodott takarót. Az erőlködés – az, hogy begipszelt lábbal próbált rugdosni – ébreszthette fel. Pislogott, és felemelte a fejét, lenézett a gipszre, aztán megfordult, és észrevett.

– Szia. Hát te... – Felült, beharapta az ajkát, félresöpörte a szemébe hulló hajtincseket. – Te meg mit csinálsz?

– Ülök – mondtam. – Gondolkozom.

– Részeg vagy?

– Nem feltűnően – emeltem fel a kávés poharat.

– Akkor gyere az ágyba – nyújtotta ki a kezét.

– Broussard hazudott nekünk.

Angie visszahúzta a kezét, és a fejtámlába kapaszkodva feljebb tornászta magát.

– Tessék?

– Még tavaly – mondtam. – Amikor Ray Likanski elhúzta a csíkot a kocsmából, és eltűnt.

– Mi van vele?

– Broussard azt monda, alig ismeri. Azt mondta, Poole-nak szokott hébe-hóba spicliskedni.

– Igen. És?

– Ma este, negyed liter rum után elárulta, hogy Ray az ő spiclije volt. Angie az éjjeliszekrényhez nyúlt, és felkapcsolta a lámpát.

– Micsoda?

Bólintottam.

– Akkor... talán csak feledékeny volt tavaly. Talán rosszul hallottuk.

Rámeredtem.

Egy idő után feltartotta a kezét, és az éjjeliszekrényen lévő cigarettáért nyúlt.

– Igazad van. Nem szoktunk rosszul hallani dolgokat.

– Főleg nem mindketten egyszerre.

Rágyújtott, kitakarta a lábát, és megvakarta a térdét a gipsz fölött.

– Ugyan miért hazudna?

Vállat vontam.

– Amióta itt ülök, én is ezen töröm a fejem.

– Lehet, hogy okkal nem akarta felfedni Ray besúgó voltát.

Belekortyoltam a kávémba.

– Lehetséges, de baromira kézre áll, nem? Ray koronatanú lehet Amanda McCready eltűnésének ügyében, Broussard meg hazudik róla. Olyan, mintha...

– Rosszban sántikálna.

– Egy kicsit – bólintottam. – Még valami.

– Mi az?

– Broussard nemsokára nyugdíjba vonul.

– Mennyi az a nem sokára?

– Nem tudom biztosan. Úgy hangzott, mintha már mindjárt itt lenne az ideje. Azt mondta, rövidesen betölti a huszadik szolgálati évét, és ha ez megtörténik, azonnal leadja a jelvényét.

Angie beleszívott a cigarettájába, és a fénylő parázs mögül az arcomat fürkészte.

– Jó, nyugdíjba vonul. Na és?

– Tavaly, mielőtt felmásztunk volna a kőfejtőhöz, elsütöttél egy viccet.

A mellkasára tette a kezét.

– Én. Viccet.

– Sí. Valami olyasmit, hogy „itt az ideje visszavonulni”.

Felcsillant a szeme. – Azt mondtam: „Itt az ideje szögre akasztani a pisztolyt.”

– És erre ő?

Előrehajolt, a térdére könyökölt, és megpróbált visszaemlékezni. – Erre ő... – A levegőbe bökdösött a cigarettájával. – Erre ő azt felelte, hogy nem engedheti meg magának. Valami kórházi számlákról magyarázott.

– A feleségével kapcsolatban, nem?

– Autóbalesetet szenvedett az esküvőjük előtt nem sokkal – bólogatott Angie. – Nem volt biztosítása. Egy rakás lóvéval tartozik a kórháznak.

– Mi történt azokkal a számlákkal? Gondolod, hogy a kórház azt mondta: „Á, maga rendes ember. Felejtsük el a dolgot.” És ennyivel elintézte?

– Kétlem.

– Erősen. Tehát adott egy legatyásodott zsaru, aki hazudik arról, hogy ismeri a McCready-ügy egyik kulcsfontosságú szereplőjét, erre hat hónappal később ugyanennek a zsarunak összegyűlik annyi pénze, hogy nyugdíjba mehessen – méghozzá nem is akkora összegből, amit egy rendőr harminc év után kap, hanem valami úton-módon ez már húsz év után sikerül neki.

Egy percig az alsó ajkát rágcsálta.

– Idepasszolnál egy pólót?

Kihúztam a fiókomat, kiválasztottam egy sötétzöld Saw Doctors pólót, és odaadtam neki. Belebújt, félrerúgta a takarót, és körbenézett a szobában, hogy hova tette a mankóit. Rám pillantott, és látta, hogy csendesen mulatok.

– Mi az?

– Elég mókásan nézel ki.

Erre elkomorult az arca.

– Miért is?

– Ott ülsz a pólómban azzal a nagy fehér gipsszel a lábadon. – Vállat vontam. – Csak mókásan fest, és kész.

– Hah – mondta. – Ha-ha. Hol vannak a mankóim?

– Az ajtó mögött.

– Volnál szíves?

Odavittem hozzá, ő pedig felkapaszkodott rájuk, aztán követtem a sötét folyosón a konyhába. A mikró digitális kijelzője 4:04-et mutatott; az ízületeimben és a tarkómban éreztem is, hogy korán van, a fejemben viszont nem. Amikor Broussard megemlítette Ray Likanskit a játszótéren, valami vigyázzba állt az agyamban, és futólépésre váltott, az meg, hogy beszéltem róla Angie-vel, csak megsokszorozta az energiáimat.

Amíg Angie főzött egy fél ibrik koffeinmentes kávét, majd elővette a tejszínt a hűtőből és a cukrot a szekrényből, gondolatban visszamentem a kőfejtői végzetes estéhez, amikor úgy tűnt, végleg elvesztettük Amanda McCreadyt. Tudtam, hogy a felidézni és tüzetesebben megvizsgálni áhított információk közül egy csomó le van írva az aktában, de egyelőre még nem akartam a jegyzetekre hagyatkozni. Ha átrágnám magam rajtuk, ugyanott tartanék, mint hat hónapja; ezzel szemben ha az egészet emlékezetből idézem fel, innen, a konyhából, akkor talán új megvilágításba helyezhetem a történteket.

Az emberrabló azt követelte, hogy négyen hozzuk fel Cheese Olamon pénzét, cserébe Amandáért. Miért kellettünk ehhez mind a négyen? Nem lett volna elég egyvalaki?

Megkérdeztem Angie-től.

A sütőnek támaszkodott, összefonta a karját, és elgondolkozott rajta.

– Ez eddig még eszembe sem jutott. Jézusom, hogy lehettem ennyire hülye?

– Megítélés kérdése.

– Te sem kérdőjelezted meg a dolgot – vonta össze a szemöldökét.

– Én tudom magamról, hogy hülye vagyok – mondtam. – Most rólad próbáljuk eldönteni.

– Biztosították és átfésülték a hegyeket, lezárták körülötte az összes utat, és nem találtak senkit.

– Talán valaki leadta a drótot az emberrablóknak egy menekülési útvonalról.

Talán lefizettek néhány zsarut.

– Talán aznap este nem is volt odafent rajtunk kívül senki – mondta csillogó szemmel.

– Uramisten!

Beharapta az alsó ajkát, és felvonta a szemöldökét. – Na, mit gondolsz?

– Broussard lövöldözött a kőfejtő túloldalán.

– Miért ne? Látni nem láttunk semmit, csak a torkolattüzeket. Hallottuk, amikor Broussard azt mondta: lőnek rá. De láttuk őt egyszer is ezalatt?

– Nem. – Vagyis ránk azért volt szükség, hogy megerősítsük a meséjét.

Hátradőltem a székben, és beletúrtam a hajamba a halántékomnál. Létezik, hogy ilyen pofonegyszerű volna? Vagy éppenséggel ilyen ördögi?

– Szerinted Poole benne volt? – Angie hátat fordított a konyhapultnak, mialatt a kávéfőzőből gőz csapott fel.

– Ezt honnan veszed?

A combjának veregette a kávésbögréjét.

– Ő állította Ray Likanskiról, hogy a saját besúgója, nem pedig Broussard-é. És ne feledd, hogy Broussard társa volt. Tudod, hogy megy ez. Mármint, nézz rá Oscarra és Devinre: közelebb állnak egymáshoz, mint egy férj és feleség. Arról nem is beszélve, hogy a vak hűségük sem ismer határokat.

Fontolóra vettem a dolgot.

– És akkor Poole hogyan került a képbe?

Töltött magának a kávéfőzőből, holott a gép még javában dolgozott, kávé csepegett le a filteren és rotyogott a tálcán.

– Tudod, mi nem hagyott nyugodni az elmúlt hónapokban? – kérdezte, miközben tejszínt öntött a bögréjébe.

– Na, ki vele!

– Az üres táska. Úgy értem, te vagy az emberrabló. Sziklához szögezel egy zsarut, és odaosonsz felmarkolni a pénzt.

– Stimmel. És?

– Megállsz kinyitni a táskát, és kivenni belőle a pénzt? Miért nem viszed el táskástul?

– Nem tudom. Mit változtat ez mindenen?

– Nem sokat. – Szembefordult velem. – Hacsak a táska nem volt eleve üres.

– Láttam, amikor Doyle átadta Broussard-nak. Tömve volt pénzzel.

– De mi lett vele, mire felértünk a kőfejtőhöz?

– Kipakolta volna felfelé menet? Hogyan?

Csücsörített, aztán megrázta a fejét.

– Nem tudom.

Felálltam a székből, levettem egy csészét a polcról, és kiesett a kezemből: lepattant a pult széléről, és a padlón végezte. Hagytam, ahol volt.

– Poole – mondtam. – A rohadt életbe. Poole tette. Amikor szívrohamot vagy mit kapott, ráesett a táskára. Amikor mennünk kellett, Broussard alányúlt, és kihúzta.

– Aztán Poole lemegy a hegyoldalon – hadarta Angie -, és átadja egy harmadik embernek a táskát. – Egy pillanatra elhallgatott. – Majd megöli Mullent és Gutierrezt?

– Szerinted előre odakészítettek egy másik táskát a fához? – kérdeztem.

– Fogalmam sincs.

Nekem sem volt. Azt még csak-csak bevettem, hogy Poole elszipkázott kétszázezer dollárnyi váltságdíjat, de hogy megölte volna Mullent és Gutierrezt? Hát azt nehezemre esett elképzelni.

– Abban egyetértünk, hogy kellett lennie egy harmadik félnek is.

– Bizonyára. Ki kellett juttatniuk valahogy a pénzt.

– Szóval ki volt az?

– A titokzatos nő, aki felhívta Lionelt? – vont vállat Angie.

– Alighanem. – Felvettem a kávéscsészémet. Nem törött el, és miután ellenőriztem, hogy kicsorbult-e, kiöntöttem bele a kávét.

– Jószagú úristen! – hallatott Angie egy kurta kacajt. – Azért ez elég merész.

– Micsoda?

– Ez az egész. Hallod, miket beszélünk? Broussard és Poole tervelte ki ezt az egészet? Miért?

– A pénzért.

– Úgy ismered Poole-t és Broussard-t, mint akiknek kétszázezer dollár elegendő indíték egy gyerek megölésére?

– Nem. – Akkor meg miért?

Törtem az agyam a válaszon, de nem jutott eszembe egy sem.

– Komolyan azt hiszed, hogy bármelyikük képes volna meggyilkolni Amanda McCreadyt?

– Az emberek bármire képesek.

– Ja, de egyes emberek egyértelműen képtelenek megtenni bizonyos dolgokat.

Azok ketten? Hogy megöljenek egy gyereket?

Eszembe jutott Broussard arca és Poole hangja, amikor Poole a vizes cementben talált gyerekről mesélt. Lehet, hogy nagyon jó színészek, de ha tényleg csak annyit ér nekik egy gyermek élete, mint egy hangyáé, akkor De Niro-kaliberű alakításokat láthattunk tőlük.

– Hmm – mondtam.

– Ezt már ismerem.

– Micsodát?

– A hümmögésed. Mindig azt jelenti, hogy lövésed sincs.

Bólintottam.

– Lövésem sincs.

– Üdv a klubban.

Szürcsölgettem a kávémat. Ha csak a tizede is igaz annak, amit feltételezünk, akkor jókora bűncselekményt követtek el a szemünk láttára. Nem a közelünkben.

Nem egy kőhajításnyira. Hanem úgy, hogy az elkövetők mellett térdeltünk.

Közvetlenül az orrunk előtt.

Említettem már, hogy magánnyomozóként keressük a kenyerünket?

Bubba nem sokkal napfelkelte után futott be hozzánk.

Törökülésben leült a nappaliban a padlóra, és egy fekete filctollal aláírta Angie gipszét. Negyedikes hurkabetűivel azt írta: Angie.

Kész és lábtörést. Höhö.

Ruprecht Rogowski.

Angie megsimogatta az arcát.

– Óóóó. „Ruprecht”-ként írtad alá. De aranyos.

Bubba elpirult, és félresöpörte Angie kezét, aztán rám nézett.

– Mi van?

– Ruprecht – kuncogtam. – Szinte már el is felejtettem.

Bubba felállt, és árnyéka tetőtől talpig bekebelezett – meg a fal nagy részét is.

Megvakarta az állát, és szélesen elvigyorodott.

– Emlékszel még, amikor először megütöttelek, Patrick?

Nagyot nyeltem.

– Elsőben.

– Arra emlékszel, miért?

Megköszörültem a torkom.

– Mert a nevedet cikiztem.

– Teszel még egy próbát? – hajolt fölém.

– Ööö, nem – feleltem, s ahogy elfordult, hozzátettem: – Ruprecht. – Aztán eltáncoltam a balegyenese elől.

– Fiúk! Fiúk! – szólt ránk Angie.

Bubba megtorpant, én meg kihasználtam az alkalmat, és a dohányzóasztal fedezéke mögé vonultam.

– Beszélhetnénk végre az égetőbb problémákról? – Kinyitotta az ölébe tett jegyzetfüzetet, és a fogával lekapta egy tollról a kupakot. – Bubba, ráérsz később is megverni Patricket.

– Ez igaz – mondta rövid gondolkodás után Bubba.

– Helyes. – Angie körmök valamit a füzetbe, és vetett rám egy bosszús pillantást.

– Hé! – mutatott Bubba Angie gipszére. – Hogy tudsz ebben az izében zuhanyozni?

Angie felsóhajtott.

– Mit derítettél ki?

Bubba lehuppant a kanapéra, és felrakta az asztalra a katonai bakancsát, amit általában nem szoktam tolerálni, de most jobbnak láttam szemet hunyni felette, mert már amúgy is vékony jégen táncoltam a Ruprecht-eset miatt.

– Azt csiripelik a Cheese bandájából megmaradt madarak, hogy Mullen és Gutierrez nem tudott az eltűnt gyerekről. A közvélekedés szerint aznap este beszerző körútra mentek Quincybe.

– Mit akartak beszerezni? – kérdezte Angie.

– Amit a drogdílerek szoktak: narkót. A tábortűz mellett azt rebesgették – folytatta Bubba -, hogy a kurva hosszú uborkaszezon után el fogja árasztani a piacot a kínai fehér por. – Vállat vont. – Ami jól elmaradt.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.

– Nem – betűzte lassan, mintha egy hülyegyerekhez beszélne. – Beszéltem pár arccal Olamon szervezetéből, és mind ugyanazt állították: Mullen és Gutierrez soha nem említette, hogy egy gyerekkel menne a kőfejtőkhöz. És a banda háza táján senki nem látott egy kölyköt lézengeni. Vagyis ha Mullen és Gutierrez tartotta fogva, akkor az szigorúan magánakció volt, ahogy az is, ha azért mentek a kőfejtőhöz, hogy megszabaduljanak tőle.

Angie-re nézett, és a hüvelykujjával felém bökött.

– Nem volt ő régebben ennél okosabb?

– Asszem, a gimiben érte el a csúcsot – mosolygott Angie.

– Még valami – tért vissza a témához Bubba. – Azóta nem fér a fejembe, miért nem végeztek velem aznap este.

– Szintúgy – feleltem.

– Akárkivel beszéltem Cheese bandájából, égre-földre esküdöztek, hogy semmi közük a megtámadásomhoz. Hiszek nekik. Ijesztő csávó vagyok. Valaki előbb-utóbb elköhögte volna az igazat.

– Tehát aki megtámadott...

– Valószínűleg nem az a típus, aki napi rendszerességgel gyilkol. – Vállat vont. – Csak egy vélemény.

Megcsörrent a konyhai telefon.

– Ki a fene hívhat hajnali hét órakor? – csodálkoztam.

– Bárki is az, nem ismeri az alvási szokásainkat – jegyezte meg Angie.

A konyhába sétáltam, és felvettem a telefont.

– Szevasz, tesó – mondta Broussard.

– Helló – köszöntem. – Tudod, mennyi az idő?

– Aha. Bocs a korai zavarásért. Figyelj, kérnék egy szívességet. Elég nagyot.

– Mi lenne az?

– Az egyik kollégám tegnap éjjel üldözés közben eltörte a karját, ezért most nincs meg a létszám a meccshez.

– Meccshez?

– Futballmeccshez – világosított fel.

– Rablás-Gyilkosságiak a kábszererkölcsrendészeti-KEB-esek ellen.

Attól, hogy járőrözök, még kábszererkölcsrendészeti-KEB-es vagyok, ha fociról van szó.

– És ez mennyiben érint engem? – kérdeztem.

– Kell egy ember a csapatba.

Olyan hangos nevetésben törtem ki, hogy Bubba és Angie felém fordultak a nappaliból.

– Ezt viccesnek találod? – kérdezte Broussard.

– Remy – mondtam -, fehér vagyok, és elmúltam harminc. Az egyik kezemben visszafordíthatatlanul károsodtak az idegek, és tizenöt éves korom óta nem fogtam a kezemben focilabdát.

– Oscar Leetől azt hallottam, hogy az egyetemen versenyszinten futottál, és kosaraztál is.

– Azért, hogy fizetni tudjam a tandíjat – válaszoltam. – Mindkettőben kispados voltam. – Megráztam a fejem, és felnevettem. – Találj magadnak másvalakit. Bocsi.

– Nincs rá időm. Háromkor mérkőzés. Gyerünk már, haver! Légy szíves.

Könyörögve kérlek. Egy olyan fickó kell, aki hóna alá tudja csapni a labdát, és rövid yardokat fut vele, esetleg beáll a védőfalba. Ne süketelj össze-vissza! Oscar azt mondta, te vagy az egyik leggyorsabb fehér srác, akit valaha ismert.

– Felteszem, Oscar is ott lesz.

– Jó hogy. Ellenünk fog játszani, természetesen.

– És Devin?

– Amronklin? Ő az edzőjük. Kérlek szépen, Patrick. Ha nem segítesz, cseszhetjük.

Hátranéztem a nappaliba. Bubba és Angie megrökönyödve bámult rám.

– Hol? – A Harvard Stadionban. Háromkor.

Egy darabig nem mondtam semmit.

– Figyelj, haver, ha ez segít, fullbacket játszom. Majd megtisztítom előtted a terepet, ügyelek rá, hogy a hajad szála se görbüljön.

– Akkor háromkor – mondtam.

– Harvard Stadion. Ott találkozunk.

Lerakta.

Azonnal tárcsáztam Oscar számát.

Egy teljes percen keresztül röhögött.

– Bevette? – nyögte ki végül fulladozva.

– Mit? – Azt a sok baromságot, amit a gyorsaságodról kamuztam neki. – Újabb zengő röhögőgörcs, ami a végére átment köhögésbe.

– Ebben meg mi olyan vicces?

– Huj-huj – vihogta Oscar. – Huj-huj. Futónak vett be?

– Úgy fest a helyzet.

Oscar megint röhögött egy sort.

– Na, mi a csattanó? – kérdeztem.

– A csattanó az – válaszolta -, hogy jobb, ha távol tartod magad a bal oldaltól.

– Miért?

– Mert ott kezdek tackle-ként.

Lehunytam a szemem, és a hűtőnek támasztottam a fejem. A konyhai berendezésből a hűtő volt a legmegfelelőbb arra, hogy a bőrömhöz érjen. Nagyjából ugyanolyan méretű, formájú és súlyú volt, mint Oscar.

– Viszlát a pályán. – Oscar huhogott néhányat, aztán lerakta.

A hálószobám felé menet átballagtam a nappalin.

– Hová mész? – kérdezte Angie.

– Aludni.

– Miért?

– Nagy meccsem lesz ma délután.

– Miféle meccs?

– Foci.

– Micsoda? – emelte fel Angie a hangját.

– Jól hallottad – feleltem. Bementem a hálószobába, és betettem magam mögött az ajtót.

Még akkor is nevettek, amikor elaludtam.

29 Úgy tűnt, hogy a kábszeres, az erkölcsrendészeti és a Kiskorúak Elleni Bűncselekmények ügyosztályainál minden második embert Johnnak hívnak. Volt egy John Ives, egy John Vreeman és egy John Pasquale. Az irányító John Lawn volt, az egyik elkapó meg John Coltraine, de mindenki csak Jazznek hívta. Egy magas, vékonydongájú, babaarcú kábszeres zsaru, bizonyos Johnny Davis tight endet játszott a támadósorban, illetve söprögetőt a védelemben. John Corkery, az éjszakai műszak parancsnoka a 16. körzetben, és az egyedüli rajtam kívül a csapatban, aki nem a kábszeresektől, erkölcsrendészettől vagy KEB-től jött – ő volt az edző. A Johnok egyharmadának ugyanannál a részlegnél szolgált a testvére is, ezért John Pasquale tight endet játszott, míg a bátyja, Vic elkapót. John Vreeman bal oldalon állt a védőfalban, a testvére, Mel pedig a jobb oldalon kuporodott le. John Lawn elvileg tök jó irányító volt, de sokszor kapott hideget-meleget, amiért előszeretettel passzolt Mike tesójának.

Mindent együttvéve, tíz perc után feladtam, hogy minden archoz nevet társítsak, és úgy döntöttem, mindenkit Johnnak fogok szólítani, aztán majd legfeljebb kijavítanak.

A többi játékosnak az igazak csapatában – ahogy magukat nevezték – különbözött a nevük, de magasságtól és bőrszíntől függetlenül mind ugyanúgy néztek ki. Lerítt róluk, hogy zsaruk, egyszerre laza és feszült járásukról, a szemükben megcsillanó óvatosságról, ami még nevetés közben sem tűnt el; az embernek az az érzése támadt, hogy a barátjukból a másodperc töredéke alatt az ellenségükké válhat.

Nekik édes mindegy volt, melyiket választod; a te döntésed, ám miután meghoztad, ők ennek megfelelően viselkedtek.

Sok rendőr ismerősöm volt, akikkel együtt lógtam vagy piáltam, sőt, néhányat a barátomnak is tekintettem. Ám még ha össze is barátkoztam valamelyikükkel, másmilyen volt, mint egy civillel való barátság. Sosem tudtam teljesen ellazulni egy zsaru társaságában, nem láttam bele igazán a gondolataiba. A rendőrök mindig elhallgatnak valamit, és gondolom, csak néha, más zsaruk előtt nyílnak meg.

Broussard rácsapott a vállamra, és bemutatott a csapatnak. Kézfogások, mosolyok, kurta biccentések, valaki azt mondta: „Kurva jól elbánt Corwin Earle-lel, Mr. Kenzie”, aztán körbeálltuk John Corkeryt, aki elmagyarázta a stratégiát.

Nem volt egy komoly stratégia. Lényegében arról szólt, hogy a gyilkossági és rablási csapat puhapöcsű primadonnák gyülekezete, nekünk meg Poole-ért kell játszanunk, aki a jelek szerint csakis akkor kerülhetett ki élve az intenzívről, ha a szart is kitapossuk az ellenfélből. Vereség esetén Poole halála a mi lelkünkön szárad.

Amíg Corkery beszélt, felmértem a pálya túloldalán a másik csapatot. Oscar elkapta a pillantásom, és vidáman integetett, vigyorogva, mint egy vadalma. Devin észrevette, hogy őket nézem, és ő is elmosolyodott; oldalba bökött egy elvadult külsejű, palotapincsi-arcú szörnyeteget, és rám mutatott. A szörnyeteg bólintott. A többi srác a gyilkosságiaktól meg a rablásiaktól nem nőtt akkorára, mint a mi csapatunk, ellenben ravaszabbnak és gyorsabbnak tűntek, és vékony alkatukat sem lehetett a gyengeséggel összetéveszteni.

– Száz dolcsi az első embernek, aki letarolja valamelyiküket a pályáról – mondta Corkery, s azzal összecsapta a tenyerét. – Nyírjuk ki a köcsögöket!

Ez lehetett a nagy inspiráló beszéd vége, mert a csapat felegyenesedett, és nagyokat öklöztek meg tapsoltak.

– Hol vannak a sisakok? – kérdeztem Broussard-t.

Az egyik John pont mellettem ment el, és hátba veregette Broussard-t: – Kész ez a csávó, Broussard. Hol bukkantál rá?

– Nincsenek sisakok – jöttem rá.

– Lájtosan játszunk – bólintott Broussard. – Kemény kontakt nélkül.

– Aha – mondtam. – Persze.

A pénzfeldobást a gyilkosság-rablásiak, avagy más néven gyilokok nyerték, és a fogadást választották. A rúgónk tizenegy yardig tolta vissza az ellenfelet a térfelükön, és ahogy felsorakoztunk, Broussard egy nyurga fekete srácra mutatott a gyilokok között, és azt mondta: – Jimmy Paxton. Ő a te embered. Tapadj rá, mint egy tumor.

A gyilokok centere hátraadta a labdát az irányítónak, aki három lépést hátrált, majd átívelte a labdát a fejem fölött, egyenesen Jimmy Paxton ölébe huszonöt megtett yardnál. Fogalmam sem volt, hogyan futott el mellettem Paxton, arról nem is beszélve, hogy rögtön huszonöt yardra, de ügyetlenül felé vetődtem, amivel csak annyit értem el, hogy meglegyintettem a bokáját huszonkilencnél. A csapatok a támadás kezdőhelyét jelölő vonalhoz vonultak.

– Mondom, mint egy tumor – mormolta Broussard. – Ez eljutott az agyadig?

Ránéztem, és láttam, hogy izzik a tekintete a dühtől. Aztán elmosolyodott, és rájöttem, mennyi mindenen átsegíthette életében ez a mosoly. Csupa jóság volt, kisfiús, amerikai és tiszta.

– Majd igyekszem alkalmazkodni – feleltem.

A gyilokok huddle-ja felbomlott, és észrevettem, amint Devin a partvonalról összebólint Jimmy Paxtonnal.

– Megint felém fognak jönni – mondtam.

John Pasquale, a szélső védő azt felelte: – Akkor nem árt, ha fejlődsz egy kicsit.

A gyilokok irányítója megkapta a labdát, és Jimmy Paxton nyargalni kezdett az oldalvonalnál. Tartottam vele a lépést. Felém villant a tekintete, megnyújtózott, és odavetette: „Csőváz, fehér gyerek!” Én is felugrottam, kicsavarodva felemeltem a jobb kezem, a levegőbe bokszoltam, de a labdát találtam el, és kiütöttem a pályáról.

Jimmy Paxtonnal egy kupacban értünk földet, és ahogy a talajba csapódtam, tudtam, hogy ez csak az első olyan ütközés, amitől másnap egész nap az ágyat fogom nyomni. Én tápászkodtam fel először, és kezet nyújtottam Paxtonnak.

– Azt hittem, mész valahova.

Elmosolyodott, és hagyta, hogy felsegítsem.

– Jártasd csak a szád, fehér gyerek. Már most kezdesz kifulladni.

Elindultunk vissza a kiindulóvonalhoz, és azt mondtam: – Csak hogy ne kelljen folyton fehér gyereknek hívnod, én meg ne kezdjek el „fekete gyerek”-ezni, és ezzel lincshangulatot szítani a Harvardban: Patrick vagyok.

– Jimmy Paxton – csapott a tenyerembe.

– Örvendek, Jimmy.

Devin a következő játékot is ellenem hívta, és én ismételten kiütöttem a labdát Jimmy Paxton várakozó kezéből.

– Rohadt durva arcokkal nyomulsz, Patrick – jegyezte meg Jimmy Paxton, ahogy elindultunk a messzi vonal felé.

Bólintottam.

– Nyúlbéláknak tartanak titeket – mondtam.

– Nem nevezném magunkat nyúlbélának, de nem vagyunk cowboyok sem, mint azok az őrült faszfejek. Kábszer, erkölcsrendészet, KEB. – Füttyentett. – Ők rúgják be elsőnek az ajtót, mert a feszkó élteti őket.

– A feszkó?

– Az akció, az orgazmus. Felejtsd el az előjátékot! Ezek a srácok egyből baszni kezdenek. Érted, amit mondok?

A következő játékban Oscar beállt fullbacknek, és három embert blokkolt az átadásnál, a futó pedig akkora résen szaladhatott át, mint a hátsó udvarom. Az egyik John azonban – Pasquale vagy Vreeman, már nem tudtam követni – elkapta a labdavivő karját harminchat yardon, és a gyilokok úgy döntöttek, inkább puntolnak. Öt perccel később eleredt az eső, és az első félidő hátralevő része sárban dagonyázós, fogcsikorgató küzdelemmé vált. A strapás csúszkálás és botladozás közepette egyik csapat sem ért el túl nagy haladást. Futóként négy játékban úgy tizenkét yardot mentem előre, a söprögető poszton pedig kétszer lemaradtam Jimmy Paxtonról, de kivédtem egy másik potenciális bombapasszt, és egyébként olyan szorosan rátapadtam, hogy az irányító más elkapókat választott.

Az első félidő végéhez közeledve az eredmény null-null volt, de megszorongattuk az ellenfelet. A gyilokok vörös zónájában, második és kettőnél, amikor már csak húsz másodperc volt hátra, az igazak option játékot választottak, és John Lawn nekem passzolta a labdát; kiszúrtam egy tátongó lyukat, a túlfelén zöldellő sávval, kicseleztem egy linebackert, beléptem a lyukba, hónom alá szorítottam a labdát, lehajtottam a fejem, aztán Oscar előbukkant a semmiből, lehelete gőzként csapott ki a hideg esőben, és olyan erővel sodort el, mintha egy 747es elé léptem volna.

Mire fel bírtam ülni, lejárt az idő, és a kemény esőcseppek sarat fröcsköltek a pályáról az arcomba. Oscar felajánlotta az egyik lepényt, amit ő kéznek nevezett, és halkan kacarászva felsegített a földről.

– Kidobod a taccsot?

– Fontolgatom – válaszoltam.

Megveregette a hátam, amit biztosan barátságos évődésnek szánt, de kis híján orral előre a sárban landoltam.

– Jó próbálkozás volt – mondta, és elsétált a csapata kispadja felé.

– Hová lett a lájtos játék? – kérdeztem Remytől a partvonalnál, amíg az igazak kinyitottak egy sörrel és szódával teli hűtőládát.

– Amint valaki olyat lép meg, mint Lee őrmester az előbb, bekeményítünk.

– Vagyis lesz rajtunk sisak a második félidőben?

Megrázta a fejét, és előhúzott egy sört a ládából.

– Nincsenek sisakok. Csak jobban durvulni fogunk.

– Halt már meg valaki egy ilyen mérkőzésen?

– Eddig még nem – mosolygott. – De bármikor megeshet. Sört?

Nemet intettem, és vártam, hogy elhallgasson a zúgás a fejemben.

– Egy vizet elfogadok.

Remy átpasszolt egy üveg Poland Springst, megfogta a vállam, és néhány yarddal arrébb vont a többiektől a partvonalon. A lelátón egy kis csoport verődött össze: javarészt futók, akik véletlenül botlottak a meccsbe, amikor lépcsőfutáshoz készülődtek, meg egy magas, egymagában üldögélő fickó, aki hosszú lábát felpakolta a korlátra, és mélyen a szemébe húzta a baseballsapkáját.

– Tegnap este – mondta Broussard, és hagyta lebegni a két szót az esőben. Ittam néhány korty vizet.

– Mondtam egy-két dolgot, amit nem lett volna szabad. Ha túl sok rumot iszom, mindig a fejembe száll.

A lelátó felett húzódó széles, görög oszlopok sorára néztem.

– Mint például?

Beállt elém, tekintete fényesen táncolt.

– Meg ne próbálj játszadozni velem, Kenzie.

– Patrick – mondtam, és jobbra léptem.

Velem mozdult, az orra néhány centire volt az enyémtől, a szemében felgyulladt a furcsa, táncoló fény.

– Mindketten tudjuk, hogy elszóltam magam. Maradjunk ennyiben, és felejtsük el a dolgot.

Barátságosan, értetlenül rámosolyogtam.

– Nem tudom, miért mondasz ilyeneket, Remy.

Lassan megcsóválta a fejét.

– Ne akard ezt a taktikát választani, Kenzie! Megértetted?

– Nem, én... Észre sem vettem a kézmozdulatát, csak azt, hogy szúró fájdalmat érzek a bütykeimben, aztán egyszer csak a lábamnál hevert az üveg, és a víz kifolyt belőle a sárba.

– Felejtsd el a tegnap estét, és barátok maradunk. – A fények már nem táncoltak, hanem lángoltak a szemében, mintha a parázs be lett volna zárva a pupillájába.

Lenéztem az üveg vízre, az átlátszó műanyag oldalát beburkoló sárra.

– És ha nem?

– Ne kívánd, hogy ez a feltételes mód az életed részévé váljon. – Lehajtotta a fejét, a szemembe nézett, mintha látott volna valamit, amit lehet, hogy ki kell szedni onnan, de még nem biztos benne. – Megértettük egymást?

– Jaja, Remy – válaszoltam. – Megértettük egymást. Hogyne.

Egy hosszú percig még farkasszemet nézett velem, egyenletesen fújtatva az orrán keresztül. Végül a szájához emelte a sört, meghúzta, és leengedte.

– Neked Broussard rendőrtiszt.

Azzal visszasétált a pályára.

A meccs második fele háború volt.

Az eső, a sár és a vér szaga mindkét csapatból a legrosszabbat hozta ki, és az ezt követő vérfürdőben három gyilok és két igaz végleg kikerült a játékból. Az egyiküket – Mike Lawnt – úgy kellett levinni a pályáról, miután Oscar és egy Zeke Monfriez nevű rablási nyomozó két oldalról elkaszálta, és kis híján kettétépte.

Ami engem illet, két bordám csúnyán zúzódott, és bekaptam egy rúgást a derekamra, amitől holnap reggel valószínűleg vért fogok pisálni, de végignézve a vérző arcokon, péppé lapított orrokon, meg azon a fickón, aki két fogát kiköpte a firstdownt jelző csíkra, még egész szerencsésen megúsztam.

Broussard hátrament futónak, és a meccs hátralevő részében távol maradt tőlem.

Az egyik játékban felszakították az alsó ajkát, de két játékkal később olyan vadul lecsapta a sérülését okozó fickót, hogy az egy teljes percen át hevert köhögve és öklendezve a földön, mire lábra tudott állni, de még akkor is úgy remegett, mintha egy szkúner tőkesúlyán egyensúlyozna a háborgó tengeren. Miután földre küldte a szerencsétlent, Broussard pusztán kedvességből még bele is rúgott a fekvő alakba, amitől a gyilokoknak eldurrant az agya. Broussard beállt az emberei sorfala mögé, hogy Oscar és Zeke ne tudja elérni; miközben sportszerűtlen rohadéknak nevezték, elkapta a pillantásom, és vidoran elmosolyodott, mint egy hároméves kisgyerek.

Felemelte a rászáradt vértől feketéllő mutatóujját, és megrázta felém.

Egy mezőnygóllal nyertünk.

Mint minden ember Amerikában, én is úgy nőttem fel, hogy minden vágyam az volt, hogy focista legyek, és a legtöbb programomat még mindig lemondom az őszi vasárnap délutánokra; szóval elvileg ki kellett volna, hogy ugorjak a bőrömből, amiért minden bizonnyal utoljára kóstolhatok bele a csapatsportok világába, megittasulva a győzelemtől és a csata szexuális hevességétől. Kurjongatnom kellett volna, könnyekkel a szememben, ahogy a félpályánál álltam az első stadionban, amit az országban építettek. Felnéztem a görög oszlopokra meg a lelátó hosszú padsorait ostorozó esőre, beszívtam a haldokló tél utolsó nyomait az áprilisi zivatarban, az eső fémes illatát, figyeltem a magányosan leszálló estét a hűvös, bíborszínű égen. Ám mindebből semmit nem éreztem. Úgy éreztem, ostoba, szánalmas férfiak csürhéje vagyunk, akik nem hajlandóak beletörődni abba, hogy öregszenek, és képesek mások csontját törni és húsát szaggatni, csak hogy néhány yarddal, méterrel vagy centiméterrel előrébb vigyenek a pályán egy barna labdát.

Valamint, ahogy a véres ujjára és felhasadt ajkára sört löttyintő, haverjaival pacsizó Remy Broussard-t figyeltem a partvonalról, félelmet éreztem.

– Meséljetek róla! – mondtam Devinnek és Oscarnak a pultot támasztva.

– Broussard-ról?

– Aha. Mindkét csapat ugyanabba az allstoni bárba vonult át meccs után kiereszteni a gőzt a Western Avenue-ra, egy kilométerre a stadiontól. A kocsmát Boyne-nak hívták; egy ír folyó után kapta a nevét, ami végigkígyózott anyám szülőfaluján, ahol a whiskey és a tenger halálos kombinációja elragadta halász édesapját és két testvérét. Ír kocsma létére túlzottan ki volt világítva, és a fényességet csak fokozták a világos faasztalok, a halványbézs bokszok és a csillogó bárpult. Az ír kocsmák többségét sötét, mahagóni-, tölgyfa és fekete padló borítja; mindig is úgy gondoltam, hogy a sötétség biztosítja azt a meghitt környezetet, amire a népemnek szüksége van a ránk jellemző kemény piáláshoz.

A fényes Boyne-ban szabad szemmel is jól látszott, hogy a pályán megvívott harc továbbterjedt a bárban is. A gyilkosságiak és rablásiak a bárpultnál és a vele szemközti magas asztaloknál maradtak. A kábszer-erkölcsrendészeti KEB-es zsaruk a kocsma hátsó felét szállták meg, szétterpeszkedtek a bokszokban, és csapatostul ácsorogtak a vészkijárat melletti apró színpad mellett, olyan hangosan beszélgetve, hogy a háromfős ír együttes négy dal után összepakolt.

Fogalmam sincs, mit érezhetett a bár vezetősége a csekély forgalmú kocsmába beözönlő ötven véres férfi láttán – az is lehet, hogy egy csapat extra kidobó várakozott a konyhában, és készenléti riadót fújtak a Brightoni Rendőrségen -, de az biztos, hogy komoly profitot termeltek: megállás nélkül töltötték a söröket és a rövideket, azon igyekezve, hogy tartani tudják a lépést a kocsma hátuljából érkező újabb rendelésekkel, és kisegítőket küldtek átgázolni az embertömegen, hogy feltakarítsák az üres üvegeket és a kiborított hamutálakat.

Broussard és John Corkery voltak hátul a hangadók, hangosan szónokolták el az igazak hőstetteit megéneklő pohárköszöntőket, míg Broussard felváltva szorított sérült szájához egy szalvétát meg egy hideg sört.

– Azt hittem, kebelbarátok vagytok – mondta Oscar. – Mi a baj, anyuci nem enged már együtt játszani titeket, vagy hajba kaptatok valamin?

– Az anyucis verzió – feleltem.

– Remek zsaru – mondta Devin. – Kicsit felvágós, de hát melyik kábszereserkölcsrendészetis nem az?

– De Broussard KEB-es. Sőt, már az sem. Egyszerű járőr.

– A KEB friss dolog volt – mondta Devin. – Úgy nagyjából két éve kerülhetett át.

Azelőtt lehúzott egy keveset a kábszereseknél meg az erkölcsrendészeten.

– Annál azért többet – böffentett Oscar. – Együtt léptünk meg a lakótelepi szolgálatból, egy évet egyenruhásként töltöttünk, aztán ő ment az erkölcsrendészetre, én meg az Erőszakos Bűnügyek Egységéhez. Ez ‘83-ban történt.

Remy elfordult két társától, akik a füléhez hajolva magyaráztak, és egyenesen Oscarra, Devinre meg rám nézett a bár túloldaláról. Felemelte a sörösüvegét, és biccentett.

Viszonoztuk a tósztot.

Mosolyogva rajtunk felejtette egy percig a szemét, aztán visszafordult a társaihoz.

– Örök nyertes erkölcsrendészetisek – dörmögte Devin. – Rohadékok.

– Majd jövőre megverjük őket – biztatta Oscar.

– Azok már mások lesznek – bosszankodott Devin. – Broussard dobbant, ahogy Vreeman is. Corkery januárban éri el a harmincat, úgy hallottam, már vett is egy telket Arizonában.

– Na és te? – löktem meg a könyökét. – Te is közel járhatsz már a harminchoz.

– Menjek nyugdíjba? – horkantott. – És mit csináljak utána? – Megrázta a fejét, és leküldött egy pohár Wild Turkey-t.

– Mi csak hordágyon fogunk leszerelni – tette hozzá Oscar, majd koccintottak rá Devinnel.

– Miért érdekel ennyire Broussard? – kérdezte Devin. – Azt hittem, vérszerződést kötöttetek a Trett-házban történtek után. – Megfordult, és a kézfejével a vállamra vágott. – Ami mellesleg igazi férfimunka volt.

Elengedtem a fülem mellett a dicséretet.

– Egyszerűen csak érdekel.

– Azért vert ki a kezedből egy üveg vizet? – kérdezte Oscar.

Ránéztem. Egész biztos voltam benne, hogy Broussard kitakarta a testével a mozdulatot.

– Láttad?

Oscar bólintott hatalmas fejével.

– Azt is láttam, hogyan nézett rád, miután elsodorta Rog Dolemant.

– És most is folyton erre leseget, miközben mi itt barátságosan elcseverészünk – mondta Devin.

Az egyik John áttolakodott közöttünk, és rendelt két korsó sört meg három pohár Beamet. Könyökével lényegében a vállamra támaszkodva lenézett rám, majd Devinre és Oscarra bámult.

– Mizújs, fiúk?

– Elmész a picsába, Pasquale – felelte Devin.

– Tudom ám, hogy ezt csupa szeretettel mondtad – nevetett Pasquale.

– Ez csak természetes – erősítette meg Devin.

Pasquale magában kuncogott, amíg a felszolgáló meghozta a korsókat. Arrébb hajoltam, ahogy Pasquale hátraemelte őket John Lawnnak. Visszafordult a pulthoz, és ujjaival dobolva várta a rövideket.

– Hallottátok, mit csinált Kenzie haverunk a Trett-házban? – kacsintott rám.

– Egy részét – felelte Oscar.

– Roberta Trett, mint mesélték, puskavégre kapta Kenzie-t a konyhában, de Kenzie lebukott, és Roberta a saját férjét lőtte pofán helyette.

– Szép lebukás – jegyezte meg Devin.

Pasquale megkapta a rövideket, és pénzt dobott a bárpultra.

– Jól tud lebukni – mondta, és a könyökével súrolta a fülem, miközben levette a poharakat a pultról. Fordulás közben elkapta a pillantásom. – Mondjuk ez inkább szerencse, mint tehetség kérdése. A lebukás. Nem gondolod? – Úgy fordult, hogy háttal álljon Oscarnak és Devinnek, és a szemembe nézve ledöntötte az egyik rövidet.

– A szerencsével meg az a nagy helyzet, barátom, hogy mindig elpártol.

Devin és Oscar megfordultak a bárszékükön, és figyelték, amint átvág a tömegen a kocsma hátsó részéhez.

Oscar előhúzott egy félig elszívott szivart az ingzsebéből, és meggyújtotta, de közben nem vette le szúrós tekintetét Pasqualéról. Beleszívott a szivarba, és a fekete, töredezett dohány felsercegett.

– Diszkrét – mondta, és a hamutartóba ejtette a gyufát.

– Mi folyik itt, Patrick? – kérdezte Devin monoton hangon, a Pasquale által hátrahagyott üres felespoharat szuggerálva.

– Nem tudom pontosan – válaszoltam.

– Szereztél egy ellenséget a cowboyok között – mondta Oscar. – Nem egy okos húzás.

– Nem volt szándékos – szabadkoztam.

– Tudsz valamit, amiből úgy gondolod, hogy Broussard sáros? – kérdezte Devin.

– Lehet – feleltem. – Ja.

Devin bólintott, majd jobb keze lecsúszott a pultról, és megszorította a könyökömet.

– Bármiről legyen is szó – mondta, és feszülten Broussard irányába mosolygott -, hagyd annyiban.

– És mi van, ha nem tehetem?

Oscar Devin fölé tornyosult, és rezzenéstelen tekintettel nézett rám.

– Fordíts hátat a dolognak, Patrick.

– És ha nem tehetem? – ismételtem.

Devin felsóhajtott.

– Akkor lehet, hogy mostantól állandóan a hátad mögé kell majd nézned.

30 Abban a halovány reményben, hogy lesz valami haszna, úgy döntöttünk, meglátogatjuk Poole-t.

A New England-i Központi Kórház két háztömbön terül el, épületei és üvegfolyosói tengelyszöget képeznek a kínai negyed, a színházi negyed, illetve a régi vöröslámpás negyed, azaz a „Hadi Övezet” fulladozva süllyedő maradványai között.

Vasárnap kora reggelenként nem könnyű szabad parkolóórát találni a New England-i Kórház környékén; csütörtök este egyenesen lehetetlen. A Schubertben ikszedik alkalommal tűzték műsorra a Miss Saigont, míg a Wangben a legújabb bombasztikus Andrew Lloyd Webber-musical volt látható, vagy egy másik, nemkülönben telt házas, elcsépelt, túljátszott, kornyikálós, trágyában megforgatott szuperprodukció, a Tremont utca alsó részén pedig csak úgy nyüzsögtek a taxik, limók, fekete csokornyakkendők és aranyló bundák, miközben dühös rendőrök sípoltak és irányították a forgalmat széles karmozdulatokkal a három sorban parkoló autók tömkelege körül.

Nem is bajlódtunk azzal, hogy körbejárjuk a háztömböt, inkább behajtottunk a kórház parkolóházába, elvettük a parkolójegyet, és hat szinttel feljebb már találtunk is egy üres helyet. Miután kiszálltam a kocsiból, tartottam Angie-nek az ajtót, amíg ő kikászálódott a mankóival, aztán becsuktam utána, miközben kibicegett az autók közül.

– Merre van a lift? – kérdezte.

Egy magas, szálas fiatalember, aki elment volna egy kosarasnak is, balra mutatott: – Arra. – Egy fekete Chevy Suburban hátának támaszkodott, és egy vékony szivart szívott, melyen még mindig ott díszelgett a Cohiba márkajelzés.

– Kösz – mondta Angie, majd udvarias mosollyal az arcunkon elmentünk mellette.

A fickó visszamosolygott, és utánunk intett a szivarjával.

– Meghalt.

Megálltunk, visszafordultunk, és megnéztük magunknak a fickót. Tengerészkék gyapjúkabátot viselt barna bőrgallérral, fekete V-nyakú pulóvert és fekete farmert.

Fekete cowboycsizmái viharvertek voltak, akár egy rodeósé. Lepöckölte a hamut a szivarjáról, visszadugta a szájába, és rám bámult.

– Most jön az a rész, amikor azt kérdezik: „Ki halt meg?” – Lenézett a csizmájára.

– Ki halt meg? – kérdeztem.

– Nick Raftopoulos – jött a válasz.

Angie szembefordult vele a mankóin.

– Mit mondott?

– Őt jöttek meglátogatni, nem? – Széttárta a kezét, vállat vont. – Nos, ezzel elkéstek, mert egy órája elhunyt. Megállt a szíve a Leon Trett tornácán szerzett lőtt sebek következtében elszenvedett súlyos trauma folyományaként. Az adott körülmények között teljesen természetes.

Angie meglendítette a mankóit, és én is közelebb léptem a fickóhoz, mire az elmosolyodott.

– A következő mondatuk így hangzik: „Honnan tudja, kihez jöttünk?” Tessék, valamelyikük vállalja el!

– Ki maga? – kérdeztem.

Kezet nyújtott, alig megemelve a karját.

– Neal Ryerson. Szólítson Nealnek. Bárcsak lenne egy fasza becenevem, de sajnos nincs mindenkinek ilyen szerencséje. Maga Patrick Kenzie, ön pedig Angela Gennaro. Meg kell mondjam, asszonyom, begipszelt láb ide vagy oda, a fényképe közelébe sem ér a valóságnak. Ahogy apám mondaná, szemrevaló teremtés.

– Poole meghalt? – kérdezte Angie.

– Igen, asszonyom. Attól tartok. Mondja csak, Patrick, megrázná végre a kezem?

Kicsit fárasztó így kinyújtva tartani.

Lagymatagon kezet szorítottam vele. Utána Angie felé nyújtotta ki, aki hátradőlt a mankóján, nem vett tudomást róla, és Neal Ryersonra nézett. Megrázta a fejét.

– Fél a tetvektől? – lesett rám Ryerson, majd elhúzta a kezét, és a belső kabátzsebébe nyúlt. A hátam mögé kaptam.

– Csak nyugalom, Mr. Kenzie. Csak nyugalom. – Előhúzott egy vékony tárcát, és felcsapta, látni engedve egy ezüstszínű jelvényt és egy igazolványt. – Neal Ryerson különleges ügynök – zengte mély bariton hangon. – Igazságügyi Minisztérium. Tada! – Becsukta a tárcát, és visszacsúsztatta a kabátjába. – Szervezett Bűnözés Elleni Főosztály, ha már így tudni akarják. Atya-gatya, maguknak aztán be nem áll a szája!

– Miért zaklat minket?

– Azért, Mr. Kenzie, mert abból, amit ma délután a focimeccsen láttam, arra következtetek, hogy nincs valami sok barátja. Nekem meg a barátkozás szerepel a munkaköri leírásomban.

– Nincs szükségem barátra – mondtam.

– Márpedig lehet, hogy nincs más választása. Könnyen lehet, hogy a barátja leszek, akár akarja, akár nem. Egyébként jó vagyok benne. Meghallgatom a háborús sztorijait, közösen nézzük majd a tévében a baseballt, együtt fogjuk csapatni a város legmenőbb szórakozóhelyein.

Angie-re néztem; megfordultunk, és elindultunk a kocsink felé. Először az ő oldalához mentem, kikapcsoltam a riasztót, és nyitottam volna az ajtót.

– Broussard meg fogja ölni magukat – közölte Ryerson.

Hátranéztünk. Pöfékelt egyet a szivarjával, aztán ellökte magát a Suburban hátuljától, és hanyag léptekkel felénk ballagott, mintha csak egy bírósági ülésszakról őgyelgett volna ki.

– Ez az egyik erőssége, a gyilkolás. Általában nem ő maga hajtja végre, de gondosan kiterveli. Elsőrangú tervező.

Elvettem Angie mankóit, és arrébb zavartam Ryersont, ahogy kinyitottam a hátsó ajtót, és becsúsztattam őket a hátsó ülésre.

– Tudunk vigyázni magunkra, Ryerson különleges ügynök – biztosítottam.

– Lefogadom, Chris Mullen és Pharaoh Gutierrez is ezt gondolta.

Angie a nyitott kocsiajtóra támaszkodott.

– Pharaoh Gutierrez tényleg DEA-s volt? – A zsebébe nyúlt, és cigarettát vett elő.

Ryerson megrázta a fejét.

– Nem. A SzeBEF besúgója volt. – Elém lépett, és egy fekete öngyújtóval tüzet adott Angie-nek. – Az én besúgóm. Én szerveztem be. Hat és fél éven át dolgozott nekem. Úgy volt, hogy segít nekem lekapcsolni Cheese-t, aztán Cheese szervezete

következett volna. Utána meg Cheese beszállítójára, egy Tang Ngyun nevű tagra szálltunk volna rá. – A garázs keleti falára mutatott. – Nagypályás a kínai negyedben.

– De? – De – vont vállat – Pharaoh kinyíratta magát.

– És úgy hiszi, Broussard tette?

– Úgy hiszem, Broussard tervelte ki. Nem ő végzett velük személyesen, mert nem ért rá a nagy színjátékban, amikor úgy tett, mintha lőnének rá a kőfejtőnél.

– Akkor ki ölte meg Mullent és Gutierrezt?

Ryerson felnézett a parkolóház mennyezetére.

– Ki csempészte le a pénzt a hegyről? Kire találtak rá először az áldozatok közelében?

– Ácsi – mondta Angie. – Poole? Maga szerint Poole lőtte le őket?

Ryerson az autónk mellett lévő Audinak dőlt, beleszívott a szivarjába, és füstkarikákat eregetett a neonfényben.

– Nicholas Raftopoulos. Született a massachusettsi Swampscottban, 1948-ban. A Bostoni Rendőrséghez 1968-ban csatlakozott, nem sokkal Vietnamból való hazatérése után, ahol Ezüstcsillaggal tüntették ki, és, mily meglepő, profi mesterlövész volt. A harctéri hadnagya azt mondta, hogy Raftopoulos tizedes, idézem: „ötven méterről el tudta találni egy cecelégy gyűrűs segglyukát”. – Megcsóválta a fejét. – Ezek a katonák... micsoda élénk képzelőerő!

– És úgy gondolja...

– Úgy gondolom, Mr. Kenzie, hogy hármunknak le kellene ülnünk beszélgetni.

Hátrébb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem. Simán volt vagy százkilencven centi, és tökéletesen belőtt szőke sérója, kedélyes stílusa, valamint ruhatára arról árulkodott, hogy pénzes családból való. Most már felismertem: ő volt az a néző, aki egyedül üldögélt a Harvard Stadion lelátójának szélén ma délután, és az ülésen lecsúszva, baseballsapkáját a szemébe húzva a lábát lóbálta a korláton. Láttam magam előtt, ahogy a Yale-en azon tanakodik, mit tegyen: elmenjen jogot tanulni, vagy dolgozzon a kormánynak. Mindkét karrier közhivatalt ígért akkorra, amikorra majd őszbe fordul a halántéka, de ha a kormány mellett teszi le a voksát, fegyvert is hordhat. Kitűnő. Igenis, uram.

– Örvendtem a szerencsének, Neal. – A vezető oldali ajtóhoz sétáltam.

– Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy meg fogja ölni magukat.

Angie felkuncogott.

– És ha jól sejtem, maga lesz a mi megmentőnk.

– Az Igazságügyi Minisztériumot képviselem. – A szíve fölé helyezte a kezét. – Golyóálló vagyok.

Ránéztem a Crown Victoria teteje felett.

– Méghozzá azért, mert mindig azok mögé bújik, akiket meg kellene védenie, Neal.

– Óóóó. – Szívdobogást utánzott a kezével. – Szép volt, Pat. Angie beszállt a kocsiba, én követtem a példáját. Ahogy indítóztam, Neal Ryerson bekopogott Angie ablakán. Angie bosszús képet vágott, és rám nézett. Vállat vontam. Lassan letekerte az ablakot, mire Neal Ryerson leguggolt, és bekönyökölt az ablakon.

– Meg kell mondjam, szerintem nagy hibát követnek el azzal, hogy nem hallgatnak végig.

– Nem ez lesz az első – vágta rá Angie.

Ryerson elhajolt az ablaktól, a szivarjába szívott, kifújta a füstöt, és csak utána hajolt vissza.

– Gyerekkoromban az apám rendszeresen kivitt vadászni a hegyekbe, nem messze onnan, ahol felnőttem, egy Boone nevű észak-karolinai kisvárostól. És apu mindig a lelkemre kötötte – minden egyes vadászkiránduláson nyolctól tizennyolc éves koromig -, hogy igazából nem a jávorszarvasokkal meg az őzekkel kell vigyázni, nem miattuk kell nyitva tartani a szemed. Hanem a többi vadász miatt.

– Mélyenszántó – kommentálta Angie.

Ryerson elmosolyodott.

– Csak mert, Pat, Angie...

– Ne hívja Patnek – szólt közbe Angie. – Ki nem állhatja.

Feltartotta a kezét, ujja közé szorítva a szivart.

– Elnézését kérem, Patrick. Hogy is mondjam... Az ellenség közülünk való. Értik? És a „közülünk való” hamarosan fel fogja keresni magukat. – Felém bökött keskeny szivarjával. – A „közülünk való” ma már váltott is magával néhány szót, Patrick.

Vajon mennyi idő múlva fogja emelni a tétet? Ő is tudja, hogy attól még, hogy most egy kicsit meghátrálnak, előbb-utóbb úgyis visszatérnek feltenni a kellemetlen kérdéseiket. Eleve ezért jöttek ma este meglátogatni Nick Raftopoulost, nem? Bíztak benne, hátha tudatánál van annyira, hogy megválaszolja néhány kellemetlen kérdésüket. Nos, kérem szépen, elmehetnek. Nem tudok az útjukba állni. De el fog jönni magukért. És a helyzet ennél csak rosszabbra fog fordulni.

Angie-re néztem. Ő meg rám. Ryerson szivarfüstje bekúszott a kocsiba, majd le a tüdőmbe, és eltömítette, akár a hajszálak a lefolyót.

Angie visszafordult Ryersonhoz, és egy legyintéssel elhessegette az ablaktól.

– A Blue Diner – mondta. – Ismeri?

– Alig hat háztömbre van innen.

– Ott találkozunk – közölte, s azzal kitolattunk a parkolóhelyünkről, és elgurultunk a kijárathoz vezető rámpa felé.

A Blue Diner kívülről nagyon pofásan néz ki esténként. A Bőrcserzők Negyedének határán, egy elsősorban üzleti negyedben található; a Kneeland utcára néző épület tetején egy hatalmas fehér kávéscsésze szór neonfényt a járdára, míg a környék sötétbe borul, ezért a létesítmény – legalábbis az autópályáról nézve – olyan, mintha Edward Hopper egyik éjmosta ábrándképéből lépett volna ki.

Az már más kérdés, hogy Hopper valószínűleg nem perkált volna le hatezer dollárt egy hamburgerért. Na, nem mintha a Blue Diner konkrétan ennyit számolna fel, de azért a közelében jár. Vettem már olcsóbban kocsit annál, mint amennyit itt kifizettem egy kávéért.

Neal Ryerson kezeskedett róla, hogy a cechet az Igazságügyi Minisztérium állja, úgyhogy két kézzel szórtuk a pénzt: kávét rendeltünk meg kólát. Akartam kérni még egy hamburgert is, de aztán eszembe jutott, hogy a minisztérium költségvetését az én adómból teremtik elő, és máris nem tűnt olyan nagy számnak Ryerson bőkezűsége.

– Kezdjük az elején – javasolta.

– Feltétlenül – mondta Angie.

Tejszínt csorgatott a kávéjába, aztán áttolta hozzám.

– Hol is kezdődött?

– Amanda McCready eltűnésével – vetettem fel.

– Nem – rázta meg a fejét. – Ott csak maguk léptek be a képbe. – Megkavargatta a kávét, kivette a kanalat, és ránk bökött vele. – Három évvel ezelőtt egy kábszeres nyomozó, Remy Broussard tetten éri Cheese Olamont, Chris Mullent és Pharaoh Gutierrezt egy dél-bostoni feldolgozóüzem minőségellenőrzése során.

– Azt hittem, hogy a drogokat a tengerentúlon állítják elő – csodálkozott Angie.

– Az „előállítás” enyhe túlzás. Lényegében összetörik a cuccot, jelen esetben a kokaint, és Similackal keverik. Broussard, a társa, Poole, meg néhány kábszeres cowboy lerohanja Olamont, az emberemet, Gutierrezt, és még egy pár figurát. Igen ám, de nem tartóztatják le őket.

– Miért nem?

Ryerson előhalászott egy új szivart a zsebéből, aztán fintorogva észrevett egy táblát, amelyen ez állt: KÉRJÜK, SZÍVESKEDJENEK TARTÓZKODNI A SZIVAROZÁSTÓL ÉS A PIPÁZÁSTÓL. KÖSZÖNJÜK. Morogva letette a szivart az asztalra, és babrálni kezdett a celofáncsomagolással.

– Azért nem tartóztatták le őket, mert miután elégették a bizonyítékot, nem volt miért lecsukni őket.

– Elégették a kokót – ismételtem.

– Pharaoh elmondása szerint igen – bólintott. – Évek óta terjedt egy pletyka, miszerint létezik a kábszereseknél egy renegát egység, amelyiknek az a feladata, hogy ott csapjon le a dílerekre, ahol a legjobban fáj nekik. Nem holmi razziákkal, amiktől csak megnő a dílerek ázsiója az utcán, bekerülnek a hírekbe, és amúgy is felettébb kétséges, hogy milyen arányban ítélik majd el őket. Nem. Ennek a renegát egységnek állítólag meg kellett semmisítenie a szajrét. És végignézetni a dílerekkel.

Ne feledjék: ez itt, kérem, elvileg drogháború volt. És egyes vállalkozó szellemű bostoni zsaruk a gerilla-hadviselés mellett döntöttek. Azt beszélték, hogy ezek a srácok érinthetetlenek voltak. Megvesztegethetetlenek. Szép szóval sem lehetett hatni rájuk. Fanatikusok voltak. Elűztek a városból néhány kisstílű dílert, egy csomó újoncot pedig még a határról visszafordítottak. A legnagyobb dílerek – a Cheese Olamonok, a Winter Hill-i bandához hasonlók, az olaszok meg a kínaiak – egy idő után már belekalkulálták ezeket a razziákat a veszteségeikbe, mondván, ez az ára az üzletnek; végül aztán, részben mert az egész drogbiznisz visszaesett, részben mert a razziák sem bizonyultak sokkal hatékonyabbnak a többi módszernél, állítólag feloszlatták az egységet.

– Broussard-t és Poole-t pedig áthelyezték a KEB-hez.

Bólintott. – Volt, aki velük ment, mások maradtak a kábszereseknél, vagy áthelyeztették magukat az erkölcsrendészethez, esetleg a kézbesítőosztályra.

Csakhogy Cheese Olamon nem felejtett. És sosem bocsátott meg. Megesküdött, hogy egy nap még leszámol Broussard-ral.

– Miért csak Broussard-ral? A többiekkel miért nem?

– Pharaoh szerint Cheese úgy érezte, hogy Broussard a személyében sértette meg.

Nem egyszerűen az anyag elégetése húzta fel, hanem hogy Broussard közben

gúnyolódott rajta, és megszégyenítette a saját emberei előtt. Cheese ezt nagyon a szívére vette.

Angie rágyújtott, és felkínálta a csomagot Ryersonnak.

Ryerson a szivarjára nézett, felpillantott a dohányzást tiltó táblára, és azt mondta: – Persze. Miért ne?

Szivar módjára szívta a cigarettát is: nem tüdőzte le a füstöt, csak pöfékelt, megforgatta a nyelvével, mielőtt kifújta volna.

– Tavaly ősszel – folytatta – Pharaoh kapcsolatba lépett velem. Összehoztunk egy találkozót, amin közölte, hogy Cheese talált valami terhelőt Broussard-ról, néhány évvel korábbról. Pharaoh fogadkozott, hogy Cheese készül a nagy visszavágásra, és Mullen arra célozgatott neki, hogy mindenki, aki ott volt abban a raktárban, és akinek tétlenül, megszégyenülten kellett néznie, ahogy Broussard és a komái felgyújtják a kokót, és a képükbe röhögnek, élvezni fogja a dolgot. Na, most, még ha a többit félre is tesszük, egy kicsit furcsálltam, hogy Gutierrez és Mullen mitől lettek egyik pillanatról a másikra akkora puszipajtások, hogy Mullen a bizalmába avatta.

Pharaoh elkezdett rizsázni nekem, hogy elásták a csatabárdot, de nem vettem be.

Arra jutottam, hogy Pharaoh-t és Chris Mullent csak egyvalami hozhatja össze: a kapzsiság.

– Egyszóval palotaforradalom készülődött – mondtam.

Ryerson biccentett.

– Pharaoh pechjére Cheese megneszelte.

– Cheese mit talált Broussard-ról? – szólt közbe Angie.

– Pharaoh soha nem mondta el. Azt állította, hogy Mullen lakatot tett a szájára, mondván, azzal elrontaná a meglepetést. Utoljára a halála napján, délután hallottam Pharaoh felől. Elmesélte, hogy Mullennel karöltve napok óta az orruknál fogva vezetik a zsarukat a városban, aznap este pedig fel fognak markolni kétszáz lepedőt, megalázzák a rendőrt, aztán hazamennek. Ha pedig ezzel végeztek, és Pharaoh össze tudja rakni, hogy pontosan mit is csinált az a rendőr, őt és Mullent is feldobja nekem, pályafutásom eddigi legnagyobb fogásához juttatva engem, és akkor végre leszállok majd róla. Mindenesetre ezt remélte. – Ryerson elnyomta a cigijét. – A többit már tudjuk.

Angie zavartan ráncolta a homlokát.

– Nem tudunk semmit. Picsába. Ryerson ügynök, van arra bármiféle elmélete, hogy Amanda McCready eltűnése hogyan kapcsolódik mindehhez?

Vállat vont.

– Talán maga Broussard rabolta el.

– Miért? – kérdeztem. – Egy nap felkelt, és úgy döntött, hogy el akar rabolni egy gyereket?

– Hallottam már furábbakat is. – Az asztal fölé hajolt. – Nézzék, Cheese talált róla valamit. Mi lehetett az? Mindig a kislány eltűnésénél lyukadunk ki, szóval vegyük ezt górcső alá. Broussard elrabolja, talán azért, hogy ezzel kényszerítse az anyját a kétszázezer dollár előteremtésére, amit Pharaoh elmondása szerint Cheese-től nyúlt le.

– Álljunk meg egy percre – emeltem fel a kezem. – Ez kezdettől piszkálta a csőröm: miért nem küldte rá Cheese Mullent már hónapokkal Amanda eltűnése előtt Helene-re és Ray Likanskira, hogy verje ki belőlük a lopott pénz helyét?

– Mert Cheese csak Amanda eltűnésének napján értesült az átverésről.

– Micsoda?

– Bizony. Likanski svindlijében az volt az igazán szép, függetlenül attól, hogy kicsit átgondolatlan volt, hogy tudta: mindenki azt fogja hinni, hogy a pénzt a motoros banda letartóztatásakor a droggal együtt lefoglalták. Cheese-nek három hónapjába telt kideríteni az igazat. Aznap tudta meg, amikor Amanda McCreadynek nyoma veszett.

– Ez akkor arra mutat, hogy Mullen az elrabló – érvelt Angie.

– Nem veszem be – ingatta a fejét Ryerson. – Szerintem Mullen vagy Cheese egy másik embere aznap este elment Helene-hez, hogy megdolgozza, és kiderítse, hogy hol van a pénz, ám ehelyett azt látta, hogy Broussard elviszi a kislányt. Innentől Cheese-nek bizonyítéka van Broussard ellen. Megzsarolja. Broussard azonban mindenkit kijátszik egymás ellen. A bűnüldöző szerveknek azt mondja, hogy Cheese rabolta el a lányt, és váltságdíjat követel. Cheese embereinek pedig azt mondja, hogy elviszi aznap este a pénzt a kőfejtőkhöz, és átadja Mullennek, tudván, hogy ki fogja nyírni őket, megszabadul a gyerektől, és meglovasítja a lét. Ezután...

– Ez baromság – szakítottam félbe.

– Miért?

– Miért hagyná Cheese, hogy Amanda McCready elrablójának higgyék?

– Nem hagyta. Broussard lépre csalta anélkül, hogy elmondta volna neki.

Megráztam a fejem.

– De Broussard elmondta neki. Ott voltam. Októberben elmentünk a Concord Fegyintézetbe, és kifaggattuk Cheese-t Amanda eltűnéséről. Ha összejátszott Broussard-ral, akkor meg kellett volna egyezniük abban, hogy Cheese emberei viszik el a balhét. Ugyan miért vállalná ezt be Cheese, ha, ahogy maga mondta, a markában tartja Broussard-t? Miért vinné el a balhét az emberrablásért és egy négyéves kislány megöléséért, mikor nem lenne muszáj?

Ryerson rám szegezte meggyújtatlan szivarját.

– Azért, hogy maguk bevegyék a sztorit, Mr. Kenzie. Sosem tűnődtek el azon, miért engedték magukat ilyen mélyen belefolyni egy rendőrségi nyomozásba? Miért kérték név szerint magukat a kőfejtőhöz? Szemtanúk voltak. Ez volt a szerepük.

Broussard és Cheese színjátékot rendeztek maguknak a Concordban; Broussard és Poole meg egy másikat a kőfejtőnél. Maguknak egyedül az volt a dolguk, hogy azt lássák, amit láttatni akarnak, és igaznak fogadják el.

– Ha már itt tartunk – szólt közbe Angie -, Poole hogyan játszhatott meg egy szívrohamot?

– Kokain – vágta rá Ryerson. – Egyszer már láttam ilyet. Rohadtul kockázatos, mert a kokó simán kiválthat egy valódi szívinfarktust. De ha sikerül megcsinálni, Poole életkorával és foglalkozásával nem sok orvos gyanakodna droghasználatra, egyszerűen elkönyvelnék szívrohamnak.

Számoltam: tizenkét kocsi húzott el mellettünk a Kneeland utcán, mielőtt újra megszólaltunk volna.

– Ryerson ügynök, menjünk egy kicsit megint vissza. – Angie cigarettája majdnem végigégett a hamutartón, és hosszú, fehér hamucsíkká görbült; letépte a füstszűrőt. – Abban megegyezhetünk, hogy Cheese fenyegetést látott Mullenben és

Gutierrezben. Mi van akkor, ha úgy érezte, ki kell iktatnia őket? És mi van, ha olyan súlyos bizonyítéka volt Broussard ellen, hogy vele végeztette el a piszkos munkát?

– Broussard-ral ölette meg őket?

Bólintott.

Ryerson hátradőlt a bokszban, és kinézett az ablakon a South utca sarkánál lévő sötét öntöttvas épületekre. A válla fölött, a Kneeland utcán ismerős városi életképet pillantottam meg: egy kocka alakú, gesztenyebarna UPS-furgon járt üresben, bekapcsolt vészvillogókkal, egy sávot elfoglalva, miközben a sofőr kinyitotta a hátulját, kihozott egy húzós kézikocsit, lecipelt a kisteherautóról néhány dobozt, és felpakolta őket a húzós kocsira.

– Szóval – intézte szavait Ryerson Angie-hez -, az az operatív elmélete, hogy Cheese azt hitte, átveri Mullent és Gutierrezt, ám ezenközben Broussard mindhármukat rászedte.

– Talán – mondta Angie. – Talán. Kaptunk egy olyan információt, hogy Mullen és Gutierrez azt hitte, aznap este kábszerért mennek a kőfejtőhöz.

A UPS-es fickó elkocogott az ablak mellett, maga előtt tolva a kézikocsit, és elmerengtem, vajon kinek kézbesíthet ilyen későn. Netán egy ügyvédi irodának, ahol egy nagy per miatt éjszakáznak? Vagy mondjuk nyomdászok kapkodnak, hogy betartsák a határidőt. Egy high-tech programozó cég végzi a dolgát – bármi is legyen az, amit egy high-tech programozó cég szokott csinálni -, mialatt a világ nagyobbik része készül lefeküdni.

– Jó, de még mindig ott tartunk, hogy hiányzik az indíték – vitatkozott Ryerson. – Oké, Cheese azzal tartotta sakkban Broussard-t, hogy tudta: ő rabolta el a lányt. De miért? Mire gondolt Broussard, amikor besétált aznap este, hogy elraboljon az édesanyjától egy kislányt, akit nem is ismer? Nem áll össze a kép.

A UPS-es fickó térült-fordult, mint a villám, hóna alá vágta a csiptetős mappát, és most, hogy a kocsi már üres volt, gyorsabban szedte a lábát.

– Még valami – folytatta Ryerson. – Ha elfogadjuk, hogy egy megbecsült rendőrtisztnek, aki egy gyerekeket megtaláló egységnél dolgozik, egyszeriben elmegy az esze, és látszólag mindenfajta indíték nélkül elrabol otthonról egy gyereket, hogyan csinálja? Szabadidejében kifigyeli a házat, megvárja, amíg elmegy a nő, és valami oknál fogva tudja, hogy nyitva fogja hagyni az ajtót? Butaság.

– Mégis arra gondol, hogy így történt – mondta Angie.

– A zsigereimben érzem. Tudom, hogy Broussard rabolta el a kislányt. Csupán képtelen vagyok rájönni, miért tette.

A UPS-es bepattant a furgonba, elgurult az ablak mellett, besorolt a bal oldali sávba, és eltűnt a szemünk elől.

– Patrick?

– Hm? – Itt vagy még?

– Büntetett előélettel nem lehet.

Angie megfogta a karom.

– Mit mondtál? Észre sem vettem, hogy hangosan kimondtam.

– Nem mehetsz el sofőrnek a UPS-hez büntetett előélettel.

Ryerson döbbenten pislogott, és úgy meredt rám, mint aki mindjárt előkap egy lázmérőt, ellenőrizni, hogy nem lázasodtam-e be.

– Mi a jó istenről hadovál itt összevissza?

Vetettem egy gyors pillantást a Kneeland utcára, aztán Ryersonra, majd Angie-re néztem.

– Az első nap, amikor az irodánkba jött, Lionel azt mondta, zárkában kötött ki egy elég durva dologért, mielőtt jó útra tért volna.

– Igen, és? – kérdezte Angie.

– Szóval, ha letartóztatták, annak nyoma kellene legyen a nyilvántartásban. Ha meg priuszos, hogy kaphatott állást a UPS-nél?

– Nem értem... – kezdte Ryerson.

– Psszt! – fojtotta belé a szót Angie, és a szemembe nézett. – Szerinted Lionel...

Fészkelődve arrébb toltam a kihűlt kávémat.

– Kinek volt bejárása Helene lakásába? Ki nyithatta ki kulccsal az ajtót? Ki az, akivel Amanda önként és dalolva, minden hűhó nélkül hajlandó lett volna elmenni?

– De hát ő keresett fel minket!

– Nem ő – feleltem. – A felesége volt. Ő folyton csak azt hajtogatta: „Köszönöm, hogy végighallgattak, blablabla.” A legszívesebben lerázott volna minket. Beatrice volt az, aki nyomást gyakorolt ránk. Mit is mondott az irodánkban? „Senki nem akarta, hogy idejöjjek. Sem Helene, sem a férjem.” Beatrice nem hagyta végig kialudni a tüzet. Lionel meg... rendben, szereti a húgát. De vak is volna? Nem egy hülye ember. Hogy nem tudhat arról, hogy Helene kapcsolatban áll Cheese-zel? Hogy nem tudhat arról, hogy Helene-nek drogproblémái vannak? Úgy tett, mint aki meglepődik, amikor meghallotta, hogy Helene kokózott, az ég szerelmére! Heti egyszer szoktam beszélni a nővéremmel, és évente egyszer találkozunk, de tudnék róla, ha drogfüggő lenne. Ő a nővérem.

– És amit az előbb mondott a büntetett előéletről? – kérdezte Ryerson. – Az hogyan kapcsolódik mindehhez?

– Tegyük fel, hogy Broussard kapcsolta le, és a horgára akadt. Lionel tartozott neki. Ki tudja?

– De miért rabolná el Lionel a saját unokahúgát?

Végiggondoltam; lehunytam a szemem, hogy magam elé képzeljem Lionel alakját, kutyaarcát és bánatos szemeit, széles vállát, amire mintha egy metropolis súlya nehezedett volna, a hangjában megcsendülő fájdalommal vegyes tisztességet – olyasvalaki hangját, aki tényleg nem értette, miért hajlandóak az emberek annyi szemét húzásra és gondatlanságra. A fülemben dübörgött tomboló haragja, ahogy rárivallt Helene-re a konyhában azon a reggelen, amikor szembesítették a Cheese-zel való ismeretségével, hangjában a gyűlölet szikrái lobbantak fel. Azt mondta, szentül hiszi, hogy a húga szereti a gyermekét, és jó hatással van rá. De mi van, ha hazudott?

Mi van, ha pontosan az ellenkezőjében hitt? Mi van, ha még a feleségén is túltett a húga szülői alkalmatlanságát illetően? Ő maga ugyanakkor alkoholista és rossz szülők gyermekeként megtanulta véka alá rejteni a véleményét, leplezni a haragját; nem volt más választása, ha olyan állampolgár és családapa akart lenni, amilyen lett.

– Mi van – mondtam ki hangosan -, ha Amanda McCreadyt nem azért rabolták el, hogy kihasználják, megerőszakolják vagy váltságdíjat követeljenek érte? – Az

enyhén szkeptikus Ryerson szemébe néztem, majd elkaptam Angie kíváncsi, izgatott pillantását. – Mi van, ha Amanda McCreadyt a saját érdekében rabolták el?

Ryerson lassan, óvatosan öntötte szavakba gondolatait: – Maga szerint a nagybácsi azért lopta el a gyereket...

– Hogy megmentse – bólintottam.

31 – Lionel elment – mondta Beatrice.

– Elment? – kérdeztem. – Hová?

– Észak-Karolinába – hangzott a válasz. Arrébb lépett az ajtóból. – Kerüljenek beljebb!

Utána mentünk a nappaliba. A fia, Matt felpillantott, amikor beléptünk. A szoba közepén hasalt, és különböző színű tollakkal, ceruzákkal és krétákkal rajzolgatott egy füzetbe. Helyes gyerek volt; csüngő állkapcsával kicsit az apjára ütött, de az ő vállait nem nyomta semmiféle súly. Az anyja szemét örökölte, zafírok szikráztak hollófekete szemöldöke és hullámos haja alatt.

– Szia, Patrick! Szia, Angie! – Ártatlan kíváncsisággal nézett fel Neal Ryersonra.

– Szevasz – guggolt le mellé Ryerson. – Az én nevem Neal. Téged hogy hívnak?

Matt habozás nélkül megrázta Ryerson kezét, és ahogy a szemébe nézett, nyílt tekintete egy olyan gyerekről árulkodott, akit arra tanítottak, hogy tisztelje a felnőtteket, de ne féljen tőlük.

– Matt – mutatkozott be. – Matt McCready.

– Nagyon örvendek, Matt. Nicsak, mit rajzolgatsz?

Matt úgy fordította a füzetet, hogy mind rálássunk. Különböző színű pálcikafigurák másztak fel egy náluk háromszor magasabb, repülőgép hosszúságú autóra.

– Tök jó. – Ryerson felvonta a szemöldökét. – Mi van rajta?

– Kocsikázni akarnak a bácsik – mesélte Matt.

– Miért nem tudnak beszállni? – kérdeztem.

– Mert zárva van – felelte Matt, mintha ez mindent megmagyarázott volna.

– De kell nekik az a kocsi – mondta Ryerson. – Ugye?

Matt bólogatott.

– Mer’ van...

– Azért, mert, Matthew – javította ki Beatrice.

Matt először furcsán nézett rá, aztán elmosolyodott.

– Ja, igen. Azért, mert van bent egy tévé, meg Game Boyok, meg Whopper Junior, meg... ööö, kóla.

Ryerson a kezével takarta el a mosolyát.

– Csupa jóféle dolog.

Matt mosolyogva nézett fel rá.

– Aha. – Hát akkor, csak így tovább – mondta Ryerson. – Jól haladsz vele.

Matt bólintott, és maga felé fordította a füzetet.

– Ezután épületeket rajzolok rá. Kellenek rá épületek.

Azzal, mintha csak egy álomnak lettünk volna a részei, felkapott egy ceruzát, és olyan feszült figyelemmel bújt bele ismét a füzetbe, hogy velünk együtt minden más megszűnt létezni a számára a szobában.

– Mr. Ryerson – szólalt meg Beatrice -, attól tartok, mi még nem találkoztunk.

Apró keze szinte eltűnt Ryerson hosszú ujjaiban.

– Neal Ryerson, asszonyom. Az Igazságügyi Minisztériumnak dolgozom.

Beatrice Mattre sandított, és lehalkította a hangját.

– Akkor Amanda miatt jöttek?

– Csak rá akartunk kérdezni néhány dologra a férjénél – vont vállat Ryerson.

– Milyen dolgokra?

Mielőtt eljöttünk volna a vendéglőből, Ryerson leszögezte, hogy véletlenül se keltsük fel Lionel vagy Beatrice gyanúját. Ha Beatrice szól a férjének, hogy gyanúba keveredett, örökre eltűnhet, és magával viheti Amanda hollétének titkát.

– Őszinte leszek, asszonyom. Az Igazságügyi Minisztérium alá tartozik az úgynevezett Ifjúságvédelmi és Fiatalkorú Bűnözés Megelőzési Hivatal. Sokszor végzünk papírmunkát az Eltűnt és Kizsákmányolt Gyermekeket Segítő Országos Központ, az Eltűnt Gyermekek Országos Szervezete, valamint az adatbázisaik számára. Mindenfélével kapcsolatban.

– Ezek szerint nem valamilyen áttörést értek el az ügyben? – Beatrice az inge szegélyét gyűrögette a kezében, és felpillantott Ryersonra.

– Nem, asszonyom, bárcsak úgy volna. Mint mondtam, csak az adatbázishoz kell feltennünk utólag néhány kérdést. Mivel a férje ért először a helyszínre az unokahúguk eltűnésének estéjén, még egyszer át akartam vele venni mindent, hátha észrevett valamit – valami apróságot -, amitől esetleg új színben láthatnánk a történteket.

Beatrice bólintott; kis híján felszisszentem, olyan könnyen bevette Ryerson hazugságait.

– Lionel egy régiségkereskedő barátjának segít. Ted Kenneally-nek. Általános iskola óta barátok. Tedé a Kenneally Régiségbolt Southie-ban. Havonta egyszerkétszer elfuvaroznak ezt-azt Észak-Karolinába, egy Wilson nevű városkába.

– Észak-Amerika régiségkereskedelmi központjába, értem, asszonyom – bólintott Ryerson, és elmosolyodott. – Arról a környékről származom.

– Ó. Nem tudok esetleg én segíteni valamiben? Lionel holnap délután jön haza.

– Hát hogyne, ön is tud segíteni. Nem bánja, ha felteszek egy csomó dögunalmas kérdést, amit biztos már ezerszer megkérdeztek öntől?

Hevesen megrázta a fejét.

– Nem. Egyáltalán nem. Akár egész éjszaka válaszolok a kérdéseire, ha azzal segítek. Ne tegyek oda egy adag teát?

– Azt megköszönnénk, Mrs. McCready.

Mialatt Matt tovább rajzolgatott, és mi a teánkat kortyolgattuk, Ryerson feltett Beatrice-nek egy sor olyan kérdést, amit már rég megválaszoltak: érdeklődött Amanda eltűnésének éjszakájáról, Helene anyai gondoskodásra való képességéről, az Amanda eltűnését követő kezdeti, őrült időszakról, amikor Beatrice megszervezte a keresést, kijelölte magát a média kapcsolattartójának, és kitapétázta az utcákat az unokahúga fényképével.

Időnként Matt megmutatta, hogy halad a rajzzal: felhőkarcolókkal, egymás alatt, csálén sorakozó ablakokkal, felhőkkel és kutyákkal egészítette ki a képet.

Lassan kezdtem megbánni, hogy idejöttem. Kémkedtem az otthonukban, áruló voltam, aki azt reméli, hogy bizonyítékokat gyűjthet, amivel majd börtönbe küldheti Beatrice férjét és Matt apját. Mielőtt elmentünk volna, Matt megkérdezte Angie-től, hogy aláírhatja-e a gipszét. Amikor Angie azt felelte, hát persze, Matt arca felragyogott, és harminc másodpercig válogatott a tollai között. Ahogy letérdelt a

gipsz elé, és nagy körültekintéssel ráírta a nevét, sajogni kezdett a halántékom, és lehangoló érzés nehezedett a szívemre attól a gondolattól, hogy milyen élete lesz a kisfiúnak, ha beigazolódik a gyanúnk az apjáról, a hatóságok közbelépnek, és szétszakítják a családot.

A minden mást felülíró kérdés azonban elég erős maradt ahhoz, hogy még a szégyenemet is elnyomja.

Hol van Amanda?

Az isten verje meg. Hol a fenében van Amanda?

Miután elköszöntünk Beatrice-tól, megálltunk Ryerson Suburbanjánál. Ryerson lefejtette a celofánt egy újabb vékony szivarról, és egy ezüst szivarvágóval lecsippentette a végét. Meggyújtotta, s közben visszanézett a házra.

– Kedves hölgy.

– Igen, az.

– Nagyon helyes gyerek.

– Igen, az – feleltem.

– Ez milyen szar érzés – mondta pöfékelés közben, a szivarjához tartva a lángot.

– Igen, az.

– Ráállok Ted Kenneally boltjának megfigyelésére. Mennyire is van innen, másfél kilométerre?

– Van az öt is – ábrándította ki Angie.

– Meg sem kérdeztem a címet. Francba.

– Nincs túl sok régiségkereskedés Southie-ban – mondtam. – Kenneallyé a Broadwayen van, egy Amrheins nevű étteremmel szemben.

Ryerson biccentett.

– Van kedvük csatlakozni hozzám? Biztonságosabb is volna, most hogy Broussard magukra feni a fogát.

– Hogyne – ment bele Angie.

– Mr. Kenzie? – nézett rám Ryerson.

Hátranéztem Beatrice házára, a nappali ablakának sárga fényére, és a fény túloldalán lévő lakókra gondoltam, meg a tudtuk nélkül az életük körül cirkáló, erőt gyűjtő, süvítő, egyre csak süvítő tornádóra.

– Majd én is megyek.

– Miért, mi a gond? – nézett rám Angie.

– Semmi, majd megyek – feleltem. – Van egy kis elintéznivalóm.

– Micsoda?

– Semmi komoly. – A vállára tettem a kezem. – Ott találkozunk, jó? Légy szíves.

Kell egy kis mozgástér.

Hosszan a szemembe nézett, aztán rábólintott. Nem tetszett neki, de megértette a csökönyösségemet, mert tudta, hogy ugyanez rá is igaz. Ahogy azzal is tisztában volt, hogy van, amikor nincs értelme vitába szállnia velem, mint ahogy én is felismerem nála ezeket a pillanatokat.

– Ne csináljon semmi ostobaságot – figyelmeztetett Ryerson.

– Ó, dehogy – mondtam. – Én aztán soha.

Nem sok reményt fűztem a dologhoz, de végül megérte tenni egy próbát. Hajnali kettőkor Broussard, Pasquale és még néhányan az igazak futballcsapatából kitántorogtak a Boyne-ból. Abból, ahogy meglapogatták egymást a parkolóban, látszott, hogy értesültek Poole haláláról, és őszintén megszenvedik. Alapszabály: a zsaruk sosem ölelkeznek össze, csak ha egy bajtársuk szolgálatteljesítés közben életét veszti.

Pasquale és Broussard még beszélgetett egy darabig a parkolóban, miután a többiek elhajtottak, aztán Pasquale még egyszer átölelte Broussard-t, megszorongatta, megveregette az öklével a nagydarab férfi hátát, majd kibontakozott az ölelésből.

Pasquale elhajtott egy Broncóval, Broussard pedig a részegek óvatos, megfontolt járásával egy Volvo kombihoz sétált, kitolatott a Western Avenue-ra, és elindult kelet felé. Jócskán lemaradva követtem a néptelen sugárúton, és majdnem elvesztettem, amikor a hátsó lámpái eltűntek a Charles folyónál.

Beletapostam a gázba, sejtve, hogy a kereszteződésnél ráfordulhatott a Storrow Drive-ra, átvághatott a North Beaconra, de bekanyarodhatott kelet vagy nyugat felé is a Mass Pike autópályára.

A sugárúton a nyakamat nyújtogatva kiszúrtam a Volvót, amint átsuhant egy fénypászma alatt: nyugati irányba tartott az autópálya fizetőkapuja felé.

Erőt vettem magamon, és lelassítottam; úgy egy perccel utána haladtam át a kapun. Nagyjából három kilométer múlva megint megpillantottam a Volvót. A bal oldali sávban hajtott kilencvennel; százméteres távolságból tartottam vele a sebességet.

A bostoni zsaruknak kötelező a város vonzáskörzetében lakniuk, de nem egy zsaru megkerüli ezt a szabályt: kiadja egy barátjának vagy rokonának a bostoni lakását, és kiköltözik a városon kívülre.

Broussard, mint kiderült, jó messze lakott a várostól. Több mint egyórás út volt; miután lehajtottunk az autópályáról, és egyik keskeny, sötét mellékútról tértünk rá a másikra, végül Suttonban lyukadtunk ki, egy, a Purgatory Chasm Természetvédelmi Park árnyékában megbúvó kisvárosban, amely jóval közelebb volt Rhode Island és Connecticut határához, mint Bostonhoz.

Amikor Broussard ráfordult egy meredek, kis barna házhoz vezető kocsifelhajtóra, melynek ablakait bokrok és tuják takarták el, továbbgurultam, amíg el nem értem egy kereszteződéshez, ahol véget ért az út, és nekiütközött egy masszív fenyőerdőnek. Megfordultam, és a fényszóróm végigsöpört a vaksötét rengetegen, amely sokkal feketébb volt, mint a város szokott lenni éjszaka: úgy éreztem, a fényszórók bármelyik pillanatban egy, az aljnövényzetben matató éjszakai teremtményre vetődhetnek, ami csillogó zöld szemével a szívbajt hozza rám.

Elindultam visszafelé, és ismét megtaláltam a házat; mentem még nyolcvan métert, ahol is a fényszóróm egy leredőnyözött házat világított meg. Félreálltam egy bekötőútra, amit ellepett az őszi avar, beálltam a Crown Victoriával egy fasor takarásába, aztán ott ültem egy ideig a teljes béke és a nyugalom szigetének szívében, hallgatva a tücskök ciripelését és a szél hangját.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy gyönyörű barna szempár bámul rám kívülről. Kedves tekintet volt, szomorú, és mély, mint egy rézbánya tárnája. Nem pislogott. Összerezzentem az ülésen, ahogy a hosszú, barna foltos fehér orr az ablakom felé billent, és mozdulatommal elriasztottam a kíváncsi állatot. Meg sem tudtam győződni róla, hogy jól látom-e, amit látok, az őzike sebesen átszökellt a pázsiton az erdőbe, fehér farka még egyszer megvillant két fatörzs között, és már el is tűnt.

– Jézusom! – nyögtem fel hangosan.

A szemem sarkából egy újabb színfoltot láttam meg, ezt most a fasor túloldaláról, pontosan a szélvédőmmel szemben. Valami rozsdabarna villant, és két fa között jobbra kinézve Broussard Volvója suhant el előttem az úton. Fogalmam sem volt róla, hogy csak lement tejért, vagy Bostonba tart, de semmiképpen nem szalaszthattam el ezt a lehetőséget.

Kivettem egy álkulcskészletet a kesztyűtartóból, átvetettem a vállamon a fényképezőgépem, kiráztam a fejemből az álmosságot, és kiszálltam a kocsiból. Az útpadka mentén elindultam felfelé az úton; első ízben fordult idén melegebbre az idő, ragyogóan sütött a nap a kék égről, ami olyan tiszta és szmogmentes volt, hogy nehezemre esett elhinni, hogy még mindig Massachusettsben vagyok.

Broussard kocsifelhajtójához közelebb érve egy magas, hosszú barna hajú, karcsú nő lépett ki egy vastag fenyőfa mögül az útra, kézen fogva egy kisgyereket. Lehajolt a gyerkőccel, aki felvette a felhajtó végéhez dobott újságot, és odaadta a nőnek.

Túl közel voltam, már nem fordulhattam vissza; a nő felnézett, napellenzőt képzett a szeme felett a kezéből, és bizonytalanul rám mosolygott. A kezét szorongató gyerek háromévesforma lehetett, hirtelenszőke hajával és sápadt bőrével pedig sem a nőre, sem Broussard-ra nem hasonlított.

– Üdv! – A nő felállt, és felemelte a hüvelykujját szopó kisfiút a csípőjéhez.

– Üdv!

Nagyon csinos nő volt. Széles szája görbén húzódott az arcán, féloldalasan ívelt felfelé, és volt ebben a csáléságban valami érzéki, bujkált benne egy minden illúziótól mentes mosoly. Ha csak egy futó pillantást vetek a szájára, az arcára, bőrének naplementeszerű ragyogására, könnyen exmodellnek, egy bankár kirakatfeleségének hihettem volna. Aztán a szemébe néztem, és elbizonytalanodtam az ott látott kőkemény, pőre intelligencián. Ez a nő nem hagyná, hogy egy férfi a karján mutogassa. Sőt, bármibe lefogadtam volna, semmilyen téren nem hagyja, hogy megmondják neki, hol a helye. Észrevette a fényképezőgépet.

– Madárlesen?

Lenéztem, és megráztam a fejem.

– Csak úgy általában a természetet fotózom. Nem sokat járok a szabadban ott, ahonnan jövök.

– Boston?

– Providence.

Bólintott, az újságra lesett, és lerázta róla a harmatot.

– Régebben műanyag tasakba csomagolták, nehogy nedvesség érje – mondta. – Most meg rakhatom ki egy órára száradni a fürdőszobába, ha el akarom olvasni a címoldalt.

A csípőjén ülő fiú álmosan az anyja mellére hajtotta a fejét, és tiszta, égszínkék szemével engem bámult.

– Mi baj, kicsikém? – Megcsókolta a feje búbját. – Elfáradtál? – Megcirógatta a pufók arcocskát, és a tekintetéből áradt a rendíthetetlen szeretet.

Amikor újra felém fordult, a szeretet eltűnt a szeméből, és egy pillanatra félelem vagy gyanú költözött bele.

– Arra van egy erdő – mutatott az úton az ellenkező irányba. – Ott lent. A Purgatory Chasm Természetvédelmi Park része. Ott lőhet néhány szép képet, mérget veszek rá.

Biccentettem.

– Remekül hangzik. Kösz a tippet.

Lehet, hogy a fiú megérzett valamit. Vagy csak fáradt volt. Vagy pusztán csak egy kisgyerek volt, és azt csinálta, amit a kisgyerekek szoktak, de mindenesetre hirtelen nagyra tátotta a száját, és bömbölni kezdett.

– Ohohó! – A nő elmosolyodott, megint megpuszilta a fejét, és ringatni kezdte a csípőjén. – Nincs semmi baj, Nicky. Semmi baj. Gyere. Anyuci ad neked inni valamit.

Megfordult a lejtős behajtón, közben ringatta a kisfiút, az arcát simogatta, és maga is úgy ringatózott karcsú, vörös-fekete kockás favágóingbe és kék farmerbe bújtatott testével, akár egy táncosnő.

– Sok sikert a természethez! – kiabált vissza a válla felett.

– Köszönöm.

Felment a kocsibehajtón, befordult egy sarkon, és a gyerekkel együtt eltűnt a sűrű bozót mögött, ami a ház nagy részét eltakarta az útról.

A hangját azonban még mindig hallottam.

– Ne sírj, Nicky. Anyu szeret téged. Anyu megígéri, hogy minden rendben lesz.

– Szóval van egy fia – mondta Ryerson. – Hát aztán?

– Most hallok róla először – feleltem.

– Én is – mondta Angie. – És rengeteg időt töltöttünk vele októberben.

– Van egy kutyám – hozta fel Ryerson. – Erről is most hallanak először. Nem? – Alig egy napja ismerjük egymást – közölte Angie. – És egy kutya nem ugyanaz, mint egy gyerek. Ha van egy fia, és huzamosabb ideig együtt dekkol másokkal különböző megfigyeléseken, szóba fogja hozni. Sokszor emlegette a feleségét. Semmi komoly, csak hogy „Fel kell hívnom a nejem”, vagy „A feleségem meg fog ölni, hogy megint nem érek haza vacsorára”. Meg ilyenek. De soha, egyszer sem említette, hogy volna egy gyereke.

Ryerson a visszapillantó tükörben rám nézett.

– Mit gondol erről?

– Azt, hogy furcsa. Elkérhetném a telefonját?

Hátraadta, benyomogattam a telefonszámot, és kinéztem Ted Kenneally régiségboltjára, az ablakban lógó ZÁRVA táblára.

– Lee nyomozó őrmester.

– Szevasz, Oscar – mondtam.

– Hahó, Walter Payton! Hogy vannak a tagjaid?

– Fájnak – feleltem. – Pokolian fájnak.

Megváltozott a hangja.

– Mi van azzal a másik dologgal?

– Hát, volna egy kérdésem.

– „Köpjek be egy másik zsarut”-féle kérdés?

– Nem feltétlenül.

– Na, mondjad. Aztán majd eldöntöm, ízlik-e.

– Broussard nős, igaz?

– Rachel a felesége, igen.

– Magas, barna hajú? – kérdeztem. – Nagyon jól néz ki?

– Ő az.

– És van gyerekük?

– Micsoda?

– Van Broussard-nak egy fia?

– Nem, nincs.

Lebegő, kavargó érzés költözött a koponyámba, és a tegnapi mérkőzés lüktető fájdalma elillant.

– Biztos vagy benne?

– Persze hogy biztos. Nem lehet gyereke.

– Nem lehet, vagy nem akartak?

Oscar hangja hirtelen fojtottá vált, és rájöttem, hogy eltakarta a kezével a kagylót.

Suttogott.

– Rachel meddő. Ez komoly gondot jelentett a számukra. Szerettek volna gyerekeket.

– Miért nem fogadtak örökbe?

– Ki engedné meg egy exprostinak, hogy örökbe fogadjon egy gyereket?

– Az utcán dolgozott?

– Aha, így ismerkedtek meg. Addig Broussard is a gyilkosságiaknál nyomta, mint én. Derékba törte a karrierjét az eset, elásták a kábszeresek legmélyére, amíg Doyle ki nem menekítette onnan. De szereti őt. Rachel pedig rendes nő. Nagyszerű nő.

– De gyerek, az nincs.

Elvette a kezét a telefontól.

– Hányszor mondjam még neked, Kenzie? Nincs gyerek, baszki.

Megköszöntem, elbúcsúztam, letettem a telefont, és visszaadtam Ryersonnak.

– Nincsen fia – mondta Ryerson. – Ugye?

– De van – feleltem. – Határozottan van.

– Akkor honnan szerezte? És ekkor, Ryerson Suburbanjében, ahogy Kenneally Régiségboltját bámultam, minden a helyére kattant.

– Mibe fogadjunk, hogy Nicholas Broussard vér szerinti szülei, bárkik is legyenek, valószínűleg nem voltak valami jó szülők?

– Jóságos isten! – mondta Angie.

Ryerson a kormányra borult, és megnyúlt arcán üres, döbbent arckifejezéssel bámult ki a szélvédőn: – A büdös mindenségit!

Láttam magam előtt a Rachel Broussard csípőjén lovagoló szőke kisfiút, és az apró arcocskára sugárzott imádatot, miközben simogatta.

– Bizony – mondtam. – A büdös mindenségit.

32 Egy áprilisi nap végén, miután a nap lemegy, de még mielőtt leszállna az éj, a városra fojtott, bizonytalan szürkeség borul. Megint vége egy napnak, mindig hamarabb, mint ahogy számítottunk rá. Tompa sárga vagy narancssárga fények gyúlnak az ablakokban és verődnek vissza az autók hűtőrácsairól, és a közelgő sötétség egyre erősebb lehűléssel fenyeget. A gyerekek eltűnnek az utcákról, hogy kezet mossanak, és készüljenek a vacsorához, vagy bekapcsolják a tévét. Az áruházak és az italboltok félig üresek és enerváltak. A virágárusok és a bankok zárva tartanak.

Elvétve hallani autódudálást; egy kirakatrács ereszkedik le zörögve. És ha közelről nézzük a járókelők meg a lámpánál megálló sofőrök arcát, tompa, csüggeteg ábrázatukról leolvasható a reményteli reggel beteljesületlenségének súlya. Aztán továbbmennek, hazafelé vonszolják magukat, bármit is jelentsen számukra az otthon.

Lionel és Ted Kenneally későn érkeztek vissza, majdnem öt órakor; megütközés ült ki Lionel arcára, amikor meglátott minket közeledni. Amikor Ryerson felvillantotta a jelvényét, és azt mondta: „Szeretnénk feltenni néhány kérdést, Mr. McCready”, megrökönyödött arcvonásai még jobban eltorzultak.

Sűrűn bólogatott, inkább csak magának, aztán így felelt: – Nem messze innen van egy bár. Beülhetnénk oda? Nem akarom ezt otthon végigcsinálni.

Az Edmund Fitzgeraldban éppen csak annyival volt több hely, hogy a kocsma ne cipőpucoló standnak tűnjön. Amikor beléptünk, baloldalt egy kissé kiöblösödött a tér az egyetlen ablak mentén végighúzódó pulttal, és legfeljebb négy asztalnak elegendő hellyel. Sajnálatos módon bezsúfoltak egy zenegépet is, ezért csak két asztal fért mellé, és érkezésünkkor egyiknél sem ült senki. Magához a bárpulthoz hét, legfeljebb nyolc ember ülhetett le, és az azzal szemközti falnál hat asztal sorakozott. A terem hátul megint kiszélesedett egy kicsit, ahol két dartsozó dobálta a rakétáit egy biliárdasztal felett, amit úgy beékeltek a falak közé, hogy a négy lehetséges oldal közül háromról csak egy rövid bottal lehetett volna lökni. Vagy egy ceruzával.

– Megsérült a lába, Ms. Gennaro? – kérdezte Lionel, ahogy leültünk egy asztalhoz a terem közepén.

– Ebcsont beforr – felelte Angie, és a táskájában kotorászott cigaretta után.

Lionel rám nézett, és amikor elfordítottam a tekintetem, örökké beesett válla még mélyebbre süllyedt. A rajta csücsülő sziklák mellett most már salakbeton téglák is sorakoztak.

Ryerson felcsapott egy noteszt az asztalon, és levette a kupakot a tolláról.

– Neal Ryerson különleges ügynök vagyok, Mr. McCready. Az Igazságügyi Minisztériumtól.

– Uram? – nézett rá Lionel.

Ryerson vetett rá egy gyors pillantást.

– Úgy van, Mr. McCready. Szövetségi kormányügynök vagyok. Némi magyarázattal tartozik. Nem gondolja?

– Mivel kapcsolatban? – Lionel hátranézett a válla felett, majd körbelesett a bárban.

– Az unokahúgával – vettem át a szót. – Nézze, Lionel, a süketelésnek vége.

Jobbra rebbent a szeme, majd a bárpultra, mintha valaki mindjárt a segítségére sietne onnan.

– Mr. McCready – mondta Ryerson -, játszhatunk fél órán keresztül „Nem is/De is”-t, de azzal csak az időnket pocsékolnánk. Tudjuk, hogy köze van az unokahúga eltűnéséhez, és hogy összejátszik Remy Broussard-ral. Ő egyébként kemény büntetésnek néz elébe, a létező legkeményebbnek. Ami viszont magát illeti, megadom az esélyt, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, és akkor talán elnézőbbek leszünk önnel szemben. – Az asztalhoz ütögette a tollát egy kattogó óra ritmusában.

– De ha valami baromsággal próbál megetetni, kisétálok innen, és bekeményítünk.

Olyan hosszú időre kerül rács mögé, hogy jogosítványa lesz az unokáinak, mire kikerül onnét.

Megjött a pincérnő, és felvette a rendelésünket: két kólát, egy ásványvizet Ryersonnak és egy dupla whiskyt Lionelnek.

Amíg arra vártunk, hogy kihozza az italokat, senki nem beszélt. Ryerson továbbra is metronómnak használta a tollát, egyenletes tempóban kocogtatva az asztal széléhez, rezzenéstelen, szenvtelen tekintettel meredt Lionelre.

Lionelnek ez fel sem tűnt. Az előtte lévő poháralátétet bámulta, de nem hiszem, hogy látta volna; sokkal mélyebbre és messzebbre nézett, mint ez az asztal vagy ez a bár; ajkán és állán kiütött az izzadság. Az volt az érzésem, hogy ahogy hosszan magába néz, saját széthulló, elpocsékolt életének ócska fináléját látja. Börtönt látott. A cellájába kézbesített válási papírokat látta, meg a fiának szánt, felbontatlanul visszaküldött leveleket. Látta az egymásba nyúló évtizedeket, melyekben egyedül marad szégyenével, bűntudatával, vagy pusztán azzal a tudattal, hogy elkövetett egy baklövést, amit aztán a társadalom jupiterlámpák fényében lecsupaszított, és az éhes közvélemény elé vetett. A fényképe bekerül az újságokba, a nevéhez emberrablás vétke tapad, élete pedig talk show-k, bulvárlapok és gúnyos viccek tárgyát képezi majd, amikre még jóval azután is emlékezni fognak, hogy a humoristák, akik kifigurázták őt, már rég a feledés homályába merültek.

A pincérnő kihozta az italokat, Lionel pedig belefogott: – Tizenegy évvel ezelőtt egy belvárosi kocsmában voltam a barátaimmal. Bejött egy legénybúcsút ünneplő társaság. Csontrészegek voltak. Az egyikük bunyózni akart. Belém kötött. Megütöttem. Egyszer. De betört a koponyája a padlón. A gond csak az volt, hogy nem az öklömmel ütöttem meg. Egy biliárddákó volt a kezemben.

– Halált okozó fegyveres testi sértés – mondta Angie.

Bólintott.

– Sőt, ami azt illeti, még annál is rosszabb. A pasas elkezdett lökdösni, én meg azt mondtam... nem emlékszem rá, de biztos így történt... szóval azt mondtam: „Szállj le rólam, vagy megöllek.”

– Gyilkossági kísérlet – mondtam. Újabb bólintás.

– Bíróság elé állítottak, és a barátaim szava állt a pasas barátainak szavával szemben. És tudtam, hogy lesittelnek, mert a fickó, akinek bemostam, főiskolai hallgató volt, és miután leütöttem, azt állította, nem képes tanulni, nem tud koncentrálni. Orvosokat szerzett, akik agykárosodást emlegettek. Abból, ahogy a bíró rám nézett, tudtam, hogy nekem meszeltek. Csakhogy egy fickó, aki aznap este a kocsmában volt, akinek nincs köze egyik társasághoz sem, tanúvallomást tett, miszerint az általam megütött pasas mondta azt, hogy megöl engem, ő ütött először és a többi. Szabadon távozhattam, mert az illető egy zsaru volt.

– Broussard.

Lionel keserűen elmosolyodott, és belekortyolt a whiskybe.

– Ja. Broussard. És tudja mit? Hazudott a tanúk padján. Lehet, hogy nem emlékszem mindenre, amit az a pasas mondott, de abban biztos vagyok, hogy én ütöttem meg őt először. Igazából nem is tudom, miért. Idegesített, a képembe mászott, és bedühödtem. – Vállat vont. – Akkoriban más ember voltam.

– Szóval Broussard hazudott, magát felmentették, és emiatt úgy érezte, tartozik neki.

Felemelte a whiskyspoharát, félúton meggondolta magát, és visszatette az alátétre.

– Úgy valahogy. Soha nem hozta fel a témát, és idővel barátok lettünk. Néha összefutottunk, hébe-hóba felhívott. Csak utólag visszatekintve ébredtem rá, hogy szemmel tartott. Ő már csak ilyen. Ne értsék félre, jó ember, de mindig figyeli a többieket, tanulmányozza őket, hátha egyszer még a hasznára lehetnek.

– Ez sok zsarura ráillik – jegyezte meg Ryerson, és ivott az ásványvizéből.

– Magára is?

Ryerson elgondolkozott.

– Igen. Asszem, rám is.

Lionel hörpintett még egyet a whiskyjéből, majd megtörölte a száját egy szalvétával.

– Tavaly júliusban a húgom és Dottie levitte Amandát a strandra. Borzasztó hőség volt, sehol egy felhő, Helene és Dottie meg találkozott pár sráccal, akiknél, nemt’om, volt egy zacskó fű vagy ilyesmi. – Elfordult tőlünk, meghúzta a whiskyspoharat, és amikor újra megszólalt, az arca és a hangja is zaklatottá vált. – Amanda elaludt a parton, ők meg... ők meg órákra egyedül hagyták, felügyelet nélkül. Megperzselődött, Mr. Kenzie, Ms. Gennaro. Súlyos égési sérüléseket szenvedett a hátán és a lábán, nem sok hiányzott a harmadfokú égési sebekhez. Az arca egyik oldala úgy feldagadt, mintha darazsak támadták volna meg. A kibaszott drogos kurva húgom, az az utolsó szarházi rongy hagyta, hogy a lánya megégjen a napon. Hazavitte, aztán azzal hívott fel, hogy Amanda, idézem, „hisztit csap”. Nem akarja abbahagyni a sírást, és, hogy ő nem tud tőle elaludni. Átmentem hozzá, és az unokahúgom, ez az aprócska, négyéves kisbaba szénné volt égve. Szenvedett. Visított a fájdalomtól. És tudják, mivel próbálkozott a húgom?

Vártunk, amíg a poharát szorongatva lehajtotta a fejét, szaporán kapkodva a levegőt. Aztán felemelte a fejét.

– Sört tett Amanda sebeire. Sört. Hogy lehűtse. Nem kenegette be aloégéllel, nem adott neki lidokaint, eszébe sem jutott kórházba vinni. Nem. Rátette a sört, elküldte aludni, és felhangosította a tévét, hogy ne kelljen hallania a bömbölését. – Felemelte a füléhez az egyik ökölbe szorított, hatalmas kezét, mint aki az asztalra készül csapni, hogy kettétörje. – Aznap este meg tudtam volna ölni a húgomat. Ehelyett elvittem az unokahúgom az ügyeletre. Fedeztem Helene-t. Azt mondtam, annyira kimerült, hogy ő és Amanda is elaludtak a parton. Addig kérleltem az orvost, amíg meg nem győztem, hogy ne hívja fel a gyermekjólétiseket, és ne jelentse az esetet szülői gondatlanságként. Nem tudom, miért; csupán tudtam, hogy elszakítanák tőlünk Amandát. Én csak... – Nagyot nyelt. – Tartottam a hátam Helene-nek. Egész életemben mást sem csináltam. Aznap este hazavittem magammal Amandát, és Beatrice-szel meg velem aludt. Az orvos adott neki nyugtatót éjszakára, de én ébren

maradtam. Újra meg újra a háta fölé tartottam a kezem, és éreztem a felszálló forróságot. Olyan volt... nem tudom máshogy megfogalmazni... olyan volt, mintha a sütőből kivett hús fölé tartottam volna a kezem. Néztem, ahogy alszik, és arra gondoltam, ez így nem mehet tovább. Ennek véget kell vetni.

– De Lionel – szólt közbe Angie -, miért nem jelentette fel Helene-t a Gyermekjóléti Szolgálatnak? Ha elégszer megtette volna, biztos benyújthatott volna egy kérelmet a bíróságnak, hogy engedjék Beatrice-szel örökbe fogadni Amandát.

Lionel felnevetett, és Ryerson lassan megcsóválta a fejét.

– Mi az? – kérdezte Angie.

Ryerson lecsippentett egy szivarvéget.

– Ms. Gennaro, hacsak a szülőanya nem egy leszbikus nő Utah vagy Alabama államban, lényegében lehetetlen elvenni a szülői jogokat. – Rágyújtott a szivarra, és a fejét rázta. – Visszaszívom: konkrétan lehetetlen.

– Az meg hogy lehet – mondta Angie -, ha a szülő tartósan gondatlannak bizonyul? Újabb szomorú fejrázás Ryersontól.

– Idén Washingtonban kizárólagos felügyeleti jogot biztosítottak egy vér szerinti szülőnek, miközben alig látta a gyermekét, aki a születése óta nevelőszülőkkel élt. Az anya elítélt bűnöző volt, aki úgy adott neki életet, hogy közben a próbaidejét töltötte, mert megölte egy másik gyermekét, aki kemény hat hetet élt meg, és az éhségtől sírt, amikor az anyja úgy döntött, hogy ami sok, az sok: és puszta kézzel megfojtotta, kidobta egy kukába, majd elment egy kerti partira. Na, most ennek a nőnek van még két gyereke: az egyiket az édesapa szülei nevelik, a másikat pedig nevelőszülőknél helyezték el. Mind a négy gyereknek más az apja, és most az anya, aki csak néhány évet húzott le a gyermeke megöléséért, minden bizonnyal felelősségteljesen neveli a szerető nevelőszülőktől visszavett gyermekét, akik felügyeleti jogot próbáltak szerezni a bíróságon. Ez – fejezte be Ryerson – egy igaz történet. Nézzenek utána.

– Baromság – mondta Angie.

– Nem, ez az igazság – felelte Ryerson.

– Hogy lehet...? – Angie keze lecsúszott az asztalról, és üveges tekintettel nézett maga elé.

– Ez itt Amerika – mondta Ryerson -, ahol minden felnőttet megilleti szülöttjük elemésztésének teljes és elidegeníthetetlen joga.

Angie úgy festett, mint aki kapott egy gyomrost, majd miután összegörnyedt, még jól fel is pofozták.

Lionel a jégkockákat csörgette a poharában.

– Ryerson ügynöknek igaza van, Ms. Gennaro. Nem lehet mit tenni, ha egy pocsék szülő ragaszkodik a gyerekéhez.

– Ez önt még nem menti fel a tettei következménye alól, Mr. McCready – bökött rá a szivarjával Ryerson. – Hol van az unokahúga?

Lionel Ryerson szivarjának hamujába bámult, s végül megrázta a fejét.

Ryerson biccentett, és lefirkantott valamit a noteszába. Aztán a háta mögé nyúlt, elővett egy bilincset, és az asztalra hajította.

Lionel hátratolta a székét.

– Maradjon ülve, Mr. McCready, vagy legközelebb a pisztolyomat rakom ki az asztalra.

Lionel megmarkolta a szék karfáját, de nem mozdult.

– Tehát berágott Helene-re Amanda égési sebei miatt – mondtam. – Ezután mi történt? Összenéztem Ryersonnal, aki hunyorított egyet, és bólintott. Nem vált be, hogy rögtön megpróbáltunk rákérdezni Amanda hollétére. Lionel csak lakatot tenne a szájára, magára vállalná az egész balhét, és Amanda nem kerülne elő. De ha megint szóra tudnánk bírni...

– A UPS-es útvonalam – szólalt meg végül – lefedi Broussard körzetét. Ezért tudtuk ilyen könnyen tartani a kapcsolatot. Na, mindegy, szóval...

Amanda leégése után egy héttel Lionel és Broussard elmentek sörözni. Broussard meghallgatta, ahogy Lionel kiöntötte neki a szívét az unokahúga felett érzett aggodalmáról, a húga iránti gyűlöletéről, abbéli meggyőződéséről, hogy Amanda esélyei napról napra csökkennek, hogy ne az anyja tükörképeként nőjön fel.

Broussard fizette az italokat. Nem is fukarkodott velük, és az este vége felé, amikor Lionel már részeg volt, átkarolta, és azt mondta neki: – És ha volna erre egy megoldás?

– Nincs megoldás – felelte Lionel. – A bíróság, a...

– Faszom a bíróságba – vágott közbe Broussard. – Hagyj a faszba mindent, amire eddig gondoltál. Mi lenne, ha módod nyílna garantálni, hogy Amanda szerető otthonba, szerető szülőkhöz kerüljön?

– Mi a buktató?

– A buktató: soha senki nem tudhatja meg, mi történt vele. Sem az anyja, sem a feleséged, sem a fiad. Senki. Eltűnik. És Broussard csettintett.

– Puff. Mintha soha nem is létezett volna.

Lionelnek kellett néhány hónap, mire rászánta magát. Ez idő alatt kétszer ellátogatott a húgához; mindkét alkalommal nyitva találta az ajtót, miközben Helene átment Dottie-hoz, és Amanda egyedül aludt a lakásban. Augusztusban Helene beugrott egy Lionel és Beatrice hátsó kertjében tartott sütögetésre. Egy barátja kocsijában furikázott Amandával, és be volt baszva a snapsztól, de olyan szinten, hogy amíg Amandát és Mattet hintáztatta, véletlenül lelökte a lányát a hintáról, ő meg átesett rajta. Nevetve elterült a földön, a lánya pedig felállt, leporolta a térdét, és megnézte, nem horzsolta-e le a bőrét.

A nyár folyamán Amanda bőre felhólyagosodott, és bizonyos helyeken maradandó forradásokat szerzett, mert Helene-nek nem jutott mindig eszébe kiváltani az ügyeleti orvos által felírt gyógyszert.

Aztán szeptemberben Helene felvetette, hogy elköltözik az államból.

– Micsoda? – kérdeztem. – Erről most hallok először.

– Így utólag visszagondolva – vont vállat Lionel – valószínűleg ez is csak egy volt a sok hülye ötlete közül. Volt egy barátja, aki a dél-karolinai Myrtle Beach-be költözött, állást szerzett egy pólóárusnál, és azzal etette Helene-t, hogy ott mindig süt a nap, sosem apad el a pia, nincs többé hó, nincs többé hideg idő. Csak ülsz kint a parton, és néha eladsz egy pólót. Helene úgy egy héten át másról sem beszélt.

Máskor csak legyintettem volna rá. Mindig arról beszélt, hogy máshol fog élni, mint ahogy biztos volt abban is, hogy egyszer majd megnyeri a lottóötöst. Most viszont, nem is tudom, bepánikoltam. Csak egy dologra tudtam gondolni: elviszi Amandát.

Magára fogja hagyni a parton meg a nyitott lakásokban, és Beatrice meg én nem leszünk ott, hogy kezeljük helyette a helyzetet. Egyszerűen... elszakadt a cérna.

Felhívtam Broussard-t. Találkoztam azokkal, akik magukhoz akarták venni Amandát.

– Hogy hívják őket? – Ryerson tolla a notesz fölött lebegett.

Lionel elengedte a füle mellett a kérdést.

– Remek benyomást tettek. Tökéletesek voltak. Gyönyörű ház. Imádták a gyerekeket. Egyet már felneveltek, és most, hogy kirepült a fészekből, úgy érezték, üres az életük. Nagyon jól nevelik Amandát – tette hozzá halkan.

– Szóval meglátogatta őt – mondtam.

Lionel bólintott.

– Boldog náluk. Most már tényleg mosolyog. – Valamitől elszorult a torka, és nagyot nyelt. – Ő nem tudja, hogy láttam. Broussard első szabálya az volt, hogy az előző életét mindenestül el kell törölni. Négyéves. Idővel majd elfelejti. Várjunk, nem is – mondta lassan -, most már ötéves. Ugye? Átsuhant az arcán a felismerés, hogy nem lehetett ott Amanda egyik születésnapján. Gyorsan megrázta a fejét.

– Na, mindegy, titokban odautaztam, és meglestem őt az új szüleivel. Majd’ kicsattan. – Megköszörülte a torkát, és elfordult. – Látszik rajta, hogy szeretik.

– Mi történt az eltűnése éjszakáján? – kérdezte Ryerson.

– Hátulról mentem be a házba. Kivittem onnan. Azt mondtam neki, ez egy játék.

Szeretett játszani. Talán mert Helene-nél a játék kimerült annyiban, hogy elvitte a kocsmába, aztán játsszál a Pac-Man gépen, kicsim. – Felszívott egy jégkockát a poharából, és összeroppantotta a fogai között. – Broussard az utcán parkolt. A tornácra nyíló ajtóban vártam, mondtam Amandának, hogy maradjon csendben, egy pisszenést se. Az egyetlen szomszéd, aki megláthatott volna minket, Mrs. Driscoll volt szemből. Kint ült a verandán, pontosan rálátott a házra. Egy pillanatra bement a verandáról egy csésze teáért vagy ilyesmiért, és Broussard jelezte, hogy szabad a pálya. Broussard kocsijához cipeltem Amandát, és elhúztuk a csíkot.

– És senki nem látott semmit – mondtam.

– A szomszédok közül senki. Később azonban megtudtuk, hogy Chris Mullen látta az egészet. Az utcán parkolt a kocsijával, a házat figyelte. Arra várt, hogy Helene hazajöjjön, és kideríthesse, hová rejtette a lopott pénzt. Felismerte Broussardt. Cheese Olamon ezzel az információval zsarolta Broussard-t, hogy szerezze vissza az eltűnt pénzt. Emellett még drogot is kellett volna lopnia a bizonyítékraktárból, és aznap este átadnia Mullennek a kőfejtőben.

– Menjünk vissza Amanda eltűnésének éjszakájához – mondtam.

Húsos ujjai közé fogott egy másik jégkockát, és szopogatni kezdte.

– Azt mondtam Amandának, hogy a barátom elviszi őt néhány kedves emberhez.

Mondtam neki, hogy pár óra múlva visszajövök érte. Szó nélkül bólintott.

Hozzászokott már, hogy vadidegenekhez passzolják le. Néhány háztömbbel arrébb kiszálltam, és hazagyalogoltam. Fél tizenegy volt. A húgomnak csaknem tizenkét óra kellett ahhoz, hogy észrevegye, eltűnt a lánya. Ez mit árul el?

Egy darabig olyan némán ültünk, hogy hallottuk a kocsma hátuljából a parafába csapódó dartsnyilakat.

– Úgy gondoltam, ha majd eljön az ideje, elmondom Beatrice-nek, és meg fogja érteni – folytatta Lionel. – Biztos nem most rögtön. Esetleg néhány év elteltével. Nem tudom. Ezt a részét nem gondoltam át. Beatrice gyűlöli Helene-t, és szereti Amandát, de egy ilyen dolog... Tudják, ő hisz a törvény erejében, a szabályokban. Soha nem egyezett volna bele ilyesmibe. De azt reméltem, hogy talán, ha már elég sok idő eltelt... – Felnézett a mennyezetre, és megrándult a feje. – Amikor úgy döntött, felhívja magukat, kapcsolatba léptem Broussard-ral, ő pedig azt tanácsolta, próbáljam meg lebeszélni róla, de ne vigyem túlzásba. Ha ragaszkodik hozzá, hadd csinálja. Másnap hozzátette: ha minden kötél szakad, tud egyet s mást magukról.

Valamit egy meggyilkolt striciről.

Ryerson felvonta a szemöldökét, és hűvösen, kíváncsian ránk mosolygott.

Vállat vontam, elfordultam, és ekkor vettem észre a Popeye-álarcot viselő férfit.

A hátsó vészkijáraton jött be, kinyújtott jobb karral, egy .45-ös automatát előreszegezve.

A társa egy sörétes puskát lengetett, és ő is egy műanyag Halloween-maszkot viselt. Casper, a barátságos szellem holdvilágképe bámult ránk, ahogy berontott a bejárati ajtón, és azt kiáltotta: – Kezeket az asztalra! Mindenki! Most!

Popeye maga elé terelte a két dartsozót, aztán Casper felé fordultam, és még láttam, ahogy ráfordítja a zárat az ajtóra.

– Te ott! – üvöltötte Popeye. – Süket vagy? Kezeket az asztalra, baszd meg!

Az asztalra raktam a kezem.

– Ó, bassza meg – nyögött fel a csapos. – Ne már!

Casper meghúzott egy zsinórt az ablaknál, és egy nehéz fekete függöny hullott le.

Mellettem Lionel légzése egyre szaporábbá vált. Asztalon nyugvó keze meg sem mozdult. Ryerson egyik kezét az asztal alá csúsztatta, és Angie is ugyanezt tette.

Popeye hátulról meglökte az öklével az egyik dartsozó gerincét.

– Le a földre! Kezeket a tarkóra! Mozgás. Mozgás. Mi lesz már, mozgás! Mindkét fickó letérdelt, és összefűzték a kezüket a tarkójukon. Popeye félreszegett fejjel rájuk nézett. Borzasztó pillanat volt, magában hordozta a legszörnyűbb lehetőségeket.

Popeye megtehetett bármit. Lelőhette őket, lelőhetett minket, elvághatta a torkukat.

Amit csak akart.

Belerúgott az idősebb férfi derekába.

– Nem azt mondtam, hogy térdre. A hasatokra. Most!

A két fickó lehasalt a lábam elé.

Popeye nagyon lassan megfordult, és megállt az asztalunknál.

– Kezeket arra a rohadt asztalra – suttogta -, vagy végetek, geci.

Ryerson elhúzta a kezét az asztal alól, a levegőbe emelte üres tenyerét, aztán a faasztalra helyezte. Angie követte a példáját.

Casper a szemközti bárpulthoz csörtetett. Célba vette a puskájával a csapost.

Két középkorú nő – az öltözékük alapján irodai dolgozók vagy titkárnők – ült a bárpult közepénél, pont Casperrel szemben. Amikor felemelte a puskáját, meglegyintette vele az egyikük haját. A nő válla megfeszült, és oldalra rándult a feje.

A társa felnyögött.

– Jaj, istenem! – mondta az első nő. – Jaj, ne!

– Nyugalom, hölgyeim – felelte Casper. – Pár perc, és vége az egésznek. – Elővett egy zöld szemeteszsákot bőr pilótadzsekijének zsebéből, és a csapos elé ejtette a bárpultra. – Töltsd tele. És ne feledkezz meg a széfben lévő pénzről sem.

– Nincs valami sok – mondta a pultos.

– Kapard össze, ami van – válaszolta Casper.

Popeye, a rendfenntartó félméteres, rogyasztott térdű terpeszben állt, és egyenletesen hordozta végig a termen a .45-ösét: balról jobbra, jobbról balra, majd kezdte elölről. Három-négy méterre lehetett tőlem, és a maszk mögül kihallatszott nyugodt, egyenletes szuszogása.

Casper ugyanolyan pózban állt, puskáját a bárpultosra szegezte, ám tekintetét a pult mögötti tükrön tartotta.

Ezek a srácok profik voltak. Vérprofik.

Casperen és Popeye-on kívül még tizenkét ember tartózkodott a kocsmában: a csapos és a pincérnő a pult mögött, a két fickó a padlón, Lionel, Angie, Ryerson és én, a két titkárnő, valamint két csávó a bárpult bejárathoz közelebbi végénél, ránézésre fuvarosok. Egyikük zöld Celtics dzsekit hordott, a másik egy régi, kikopott vászonfarmer kabátot. Mindketten a negyvenes éveik közepén jártak, nagydarab, kigyúrt fickók. Egy üveg Old Thompson foglalt helyet két felespohár között előttük a pulton.

– Nem kell sietni – vetette oda Casper a csaposnak, aki letérdelt a pult mögé, és feltételezhetően a széffel kezdett babrálni. – Szépen, lassan, mintha nem történne semmi különös, és akkor nem tekered túl a számokat.

– Kérem, ne bántson minket! – szólalt meg az egyik padlón hasaló férfi. – Családunk van.

– Kuss legyen – szólt rá Popeye.

– Senkinek nem esik bántódása – mondta Casper. – Feltéve, hogy csendben maradnak. Csak maradjanak csendben. Ilyen egyszerű.

– Tudjátok, kié ez a bár, faszfejek? – csattant fel a Celtics dzsekis.

– Mi van? – kérdezte Popeye.

– Jól hallottad, baszki. Tudod, kié ez a bár?

– Kérem, kérem – rimánkodott az egyik titkárnő. – Hallgasson!

– Egy hős – nézett oldalra Casper.

– Egy hős – mondta Popeye, és a hülye baromra nézett.

– Hol a stukkerja? – suttogta Ryerson, pedig úgy tűnt, ki sem nyitotta a száját.

– A derekamnál – mondtam. – A magáé?

– Az ölemben. – Kezét pár centivel közelebb csúsztatta az asztal pereméhez.

– Ne – suttogtam, miközben Popeye feje és pisztolya visszafordult felénk.

– Nektek végetek, köcsögök – mondta a fuvaros.

– Miért beszél? – kérdezte a titkárnő a pultra szegezve a szemét.

– Jó kérdés – mondta Casper.

– Végetek. Értitek? Kibaszott kis pöcsök. Kibaszott nyomorékok. Kibaszott...

Casper négy lépéssel ott termett, és behúzott egyet a fuvarosnak.

A fuvaros hátrazúgott a bárszékről, és akkorát koppant a feje a padlón, hogy hallani lehetett a reccsenést, ahogy szétnyílt a koponyája.

– Akarsz valamit hozzáfűzni? – kérdezte Casper a fuvaros haverjától.

– Nem – felelte a fickó, és lenézett a pultra.

– Valaki más esetleg? – nézett körbe Casper.

A csapos felállt a pult mögül, és rátette a zöld szemeteszsákot.

A kocsmában csend honolt, mint a templomban keresztelés előtt.

– Tessék? – szólalt meg Popeye, és három lépéssel közelebb jött az asztalunkhoz.

Kellett egy másodperc, mire felfogtam, hogy hozzánk beszél, és a következő pillanatban teljes bizonyossággal tudtam, hogy rohadtul gyorsan marha nagy szarban leszünk.

Egyikünk sem mozdult.

– Mit mondtál az előbb? – Popeye célba vette Lionel fejét; a szeme a maszk mögött egy pillanatra bizonytalanul Ryerson nyugodt arcára tévedt, aztán visszatért Lionelre.

– Még egy hősködő? – Casper leemelte a pultról a zsákot, és fegyverét a torkomra szegezve átjött az asztalunkhoz.

– Nagy dumás – mondta Popeye. – Be nem áll a szája.

– Mondani akarsz valamit? – kérdezte Casper, és Lionel felé fordította a puskát. – Na? Hadd halljuk! – Popeye-re nézett. – Tartsd szemmel a másik hármat.

Popeye .45-öse felém kanyarodott, és fekete szeme az enyémbe bámult.

Casper még közelebb lépett Lionelhez.

– Csak járatod a pofád, mi?

– Miért szegülnek szembe velük? Fegyver van náluk – mondta az egyik titkárnő.

– Maradj csendben – szólt rá a kollégája.

Lionel felpillantott a maszkra, összeszorította a száját, ujjait az asztalba fúrta.

– Csak rajta, nagyfiú – mondta Casper. – Csak rajta. Mondd csak tovább.

– Én nem hallgatom tovább a szarságait – dühöngött Popeye.

Casper Lionel orrnyergéhez nyomta a puska végét.

– Pofa be! – ordított rá.

Lionel ujjai megremegtek, és ki kellett pislognia a szemébe csorgó verejtéket.

– Nem hallgat az okos szóra, nem és nem – mondta Popeye. – Csak járatja tovább a lepcses pofáját.

– Erről van szó? – kérdezte Casper.

– Mindenki higgadjon le – próbálkozott a csapos, kezét a magasba emelve.

Lionel meg sem szólalt.

De a kocsmában minden szemtanú – teljesen pánikba esve, biztosra véve, hogy meg fognak halni – úgy emlékszik majd vissza az eseményekre, ahogy a támadók akarják: hogy Lionel beszélt. Hogy az asztalnál mind a négyen beszéltünk. Hogy magunkra haragítottunk néhány veszélyes embert, akik emiatt megöltek minket.

Casper felhúzta a pumpát a sörétes puskán; olyan hangja volt, mintha egy ágyút sütöttek volna el.

– Arcoskodnod kell, mi? Erről van szó?

Lionel kinyitotta a száját. Annyit mondott: – Kérem.

– Egy pillanat! – szólaltam meg.

A puska felém lendült, és biztosra vettem, hogy a cső éjsötét szemeit fogom utoljára látni.

– Remy Broussard nyomozó! – ordítottam, hogy az egész kocsma hallja. – Mindenki hallotta a nevet? Remy Broussard! – Belenéztem a maszk mögötti mélykék szempárba, láttam benne a félelmet, a zavarodottságot.

– Ne tegye, Broussard – mondta Angie.

– Fogd be a pofád, baszd meg! – Ezúttal Popeye kelt ki magából, kezdte elveszteni a hidegvérét. Az alkarjában megfeszültek az inak, ahogy megpróbált sakkban tartani minket.

– Vége van, Broussard. Vége van. Tudjuk, hogy te raboltad el Amanda McCreadyt. – Hátratekertem a nyakam. – Hallották ezt a nevet? Amanda McCready.

Amikor visszafordultam, a puska jéghideg fémlyukai a homlokomba mélyedtek, és egy vörös ujjat láttam begörbülni a sátorvas másik végén. Ebből a közelségből az ujj egy rovarnak vagy egy vörös-fehér gilisztának tetszett. Úgy nézett ki, mintha önálló életre kelt volna.

– Csukd be a szemed – mondta Casper. – Hunyd le szorosan.

– Mr. Broussard, kérem, ne tegye – kérlelte Lionel. – Kérem.

– Húzd meg azt a kurva ravaszt! – Popeye a társához fordult. – Mi lesz már!

– Broussard... – szólalt meg Angie.

– Ne mondogasd már ezt a nevet, a kurva életbe! – Popeye nekirúgott egy széket a falnak.

Nyitva tartottam a szemem, éreztem a bőrömnek nyomódó fémgörbületet, a fegyverolaj és a poshadt puskapor szagát, láttam a ravasznak feszülő ujjat.

– Vége van – ismételtem el újra; a mondat krákogva tört fel kiszáradt torkomon és számon. – Vége van.

Hosszú, hosszú ideig senki nem mondott semmit. A megfagyott csöndben hallani lehetett, amint az egész világ nyikorogva forog a tengelye körül.

Casper arca oldalra billent, ahogy Broussard félreszegte a fejét, és ugyanaz villant meg a szemében, amit már előző nap is láttam, az a kemény, táncoló, lángoló tűz.

Aztán a vereség tiszta, törődött beismerése lépett a helyébe; egész testében beleborzongott, majd lesiklott az ujja a ravaszról, s közben leengedte a fegyvert.

– Ja – mondta halkan. – Vége.

– Te most szórakozol velem? – kérdezte a társa. – Végig kell csinálnunk. Végig kell csinálnunk, haver. Parancsot kaptunk rá. Csináld! Most!

Broussard megrázta a fejét, a Casper-maszk holdvilágképe és gyermeki mosolya vele ingadozott.

– Ennyi volt. Menjünk.

– A nagy lófaszt volt ennyi! Nem tudod kinyírni ezeket a geciket? Dögölj meg, te gyáva szar! Majd én megteszem!

Popeye felemelte a karját, és Lionel homlokának közepére szegezte, amikor is Ryerson lenyúlt az ölébe. Az első lövés hangját eltompította az asztal teteje, ahogy a golyó átszakította Popeye bal combját.

Miközben hátratántorodott, elsült a fegyvere, mire Lionel felordított, a halántékához kapott, és leborult a székéről.

Ryerson az asztal fölé lendítette pisztolyát, és kétszer mellbe lőtte Popeye-t.

Amikor Broussard meghúzta a puska ravaszát, tisztán hallottam a szünetet – egy milliszekundumig tartó némaságot -, miután az elsütőbillentyű kilőtte a töltényt, és pokoli lövés dörrent.

Lángnyelv villant, és Neal Ryerson bal válla eltűnt a vér- és csontfelhőben, egyszerre olvadt szét, robbant fel és párolgott el egy hatalmas hangrobbanás kíséretében. A testrészei a falra fröccsentek, aztán a teste lefordult a székről, mialatt a Remy Broussard kezében tartott puska átszelte a füstöt, és Ryerson magával rántotta az asztalt. A .9 mm-ese kiesett a kezéből, és lepattant egy székről a padlóra.

Angie eddigre már előkapta a fegyverét, ám ahogy Broussard megpördült, balra vetődött.

Felökleltem Broussard-t a fejemmel, köré fontam a karomat, és egyenesen a bárpultnak szaladtam. Teljes erőből nekivertem a gerincét a korlátnak; hallottam felnyögni, aztán a puska agyával a tarkómra sújtott.

A térdem a padlónak csapódott, a karom lecsúszott Broussard-ról, mire Angie felkiáltott: – Broussard! – És tüzet nyitott a .38-asával.

Broussard hozzávágta Angie-hez a puskáját, amíg én a .45-ösöm után matattam.

Mellen találta, és ledöntötte a lábáról. Átugrott a két dartsozón, és született atlétaként a kijárat felé sprintelt.

Lehunytam a bal szemem, lefelé céloztam a csővel, és kétszer tüzeltem, ahogy Broussard a kocsma elejéhez ért. Láttam kifordulni a jobb lábát, mielőtt bekanyarodott a sarkon, elhúzta a reteszt, és kirontott az éjszakába.

– Angie!

Megfordultam, de ő már a felborult székek közül kecmergett elő.

– Jól vagyok.

– Hívjanak egy mentőt! – ordította Ryerson. – Hívjanak egy mentőt!

Lenéztem Lionelre. A padlón vonaglott, nyöszörgött, kezét a fejére szorította, ujjai közül ömlött a vér.

A csaposra néztem.

– Mentőt!

Felkapta a telefont, és tárcsázott.

Ryerson a falnak vetette a hátát, vállának nagy része eltűnt; a mennyezetre üvöltött, teste vadul, görcsösen rángatózott.

– Sokkot kap! – figyelmeztettem Angie-t.

– Bízd rám. – Ryerson felé mászott. – Szükségem van az összes törülközőre a bárpultból, méghozzá most azonnal!

Az egyik titkárnő átugrott a bárpulton.

– Beatrice – nyögte Lionel. – Beatrice.

A Popeye maszkját tartó gumiszalag elpattant, amikor Ryerson golyói a szegycsontját átfúrva a bárpultnak szegezték, majd lecsúszott róla. Lebámultam John Pasquale arcára. Meghalt, és beigazolódott, amit előző nap, a futballmeccs után mondott: a szerencse mindig elpártol az embertől.

Elkaptam Angie pillantását, ahogy a titkárnő átdobott neki a helyiségen egy törülközőt.

– Kapd el Broussard-t, Patrick. Kapd el.

Amíg bólintottam, a titkárnő elsietett mellettem, letérdelt Lionel mellé, és egy törülközőt szorított a halántékához.

Belekotortam a zsebembe, megtaláltam a másik tölténytárat, és kimentem a kocsmából.

33 Követtem Broussard nyomát a Broadwayen és a C utcán át, ahol elkanyarodott az East Second mentén húzódó kamionos és raktárnegyedbe. Nem volt túl nehéz követni a nyomokat. A Casper-maszk, amit eldobott, amint kilépett a kocsmából, ott hevert az ajtó előtt a földön, a szemek helyén lyukakkal, fogatlan mosollyal nézett fel rám. Vércseppek mutatták az útját cikcakkos vonalban, amelyek olyan frissek voltak, hogy csillogtak az utcai lámpák alatt. Minél beljebb vezettek a gyéren megvilágított, repedt macskaköves, sötét depótömbök, üresen kongó rakodómólók és fuvarosok látogatta, elfüggönyözött, félig kiégett neoncégéres talponállók közé, annál vastagabbak és szélesebbek lettek. Buffalo vagy Trenton felé tartó nyerges vontatók gurultak, bukdácsoltak és döccentek meg a kátyús utakon, fényszóróik átsuhantak a vércsík végén, ott, ahol Broussard megállt felfeszíteni egy ajtót. A testén lévő lyukból csöpögő vér tócsává gyűlt az ajtónál, és vékony sávokban nyomokat hagyott az ajtón.

Nem gondoltam volna, hogy egy láb így tud vérezni, de lehet, hogy a golyóm átszakított egy combcsontot, vagy létfontosságú ütőeret roncsolt szét.

Felnéztem az épületre. Hétemeletes volt, és a századfordulón használt csokoládébarna téglákból épült. Futónövények kúsztak fel az első szinten lévő ablakpárkányig, és magukon a bedeszkázott ablakokon is hasadékok meg graffitik éktelenkedtek. Elég széles volt ahhoz, hogy hatalmas tárgyak raktáraként funkcionáljon, de gépek gyártásának és összeszerelésének is otthont adhatott.

Szerelőcsarnok, gondoltam, mikor beléptem. Az első, amit észrevettem, egy futószalag sziluettje volt, a hat méterrel felette húzódó gerendákról csigák és láncok lógtak le. Magának a futószalagnak és az egykor alatta működő görgőknek már hűlt helye volt, de a padlóhoz szegecselt szerkezetváz megmaradt, és a láncok végén kampók görbültek hívogató ujjak módjára. A földszint ezt leszámítva üres volt, már minden mozdítható értéket csavargók vagy kölykök vittek magukkal, vagy az utolsó tulajdonos szerelte szét és adta el azokat.

Jobb kéz felé egy öntöttvas lépcső vezetett az első emeletre, lassan elindultam rajta felfelé, bár a sötétben már nem tudtam kivenni a vérnyomot. A szememet meresztettem a feketeségben, kerestem a rozsdamarta lyukakat a lépcsőkön, minden lépés előtt óvatosan kitapogattam a korlátot, remélve, hogy fémet fogok érinteni, nem pedig egy dühös, kiéhezett patkány testét.

A szemem valamennyire hozzászokott a sötéthez, mire felértem a második emeletre, ahol csupán egy nagy üres tér fogadott, néhány felfordított ágybetét körvonalai, meg az ólomkeretes, kövekkel kitört ablakokon beszűrődő tompa utcai lámpafény. A lépcsőfordulókat minden emeleten épp egymás fölé helyezték, vagyis a soron következő lépcsőszakaszhoz mindig balra kellett fordulnom a falnál, és öt métert menni mellette, amíg el nem értem a lépcső elejéhez. Felbámultam a tömör vas lépcsőfokok gúlájára, és a tetején megláttam a négyszögletes nyílást.

Ahogy ott álltam, több emelettel feljebbről súlyos, fémes nyikorgás hallatszott, egy betonnak csapódó vastag acélajtó csapódása.

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, néhányszor megbotolva. A harmadik emeleten befordultam a sarkon, és körbesiettem a következő szakaszhoz. Azon már egy kicsivel gyorsabb tempót diktáltam, lábaim felvették a ritmust, tudták, milyen magasan vannak a sötétben a lépcsőfokok.

Mindegyik szint üresen tátongott, a kikötőből és a belvárosból pedig egyre több fény vetült be a padlótól mennyezetig emelkedő ablakok félkörívei alatt. A lépcsősorok a fenti négyszögletes nyílásokat leszámítva változatlanul sötétbe borultak, és ahogy megérkeztem az utolsóhoz, amely holdfényben fürdött, és a szabad égig vezetett, Broussard kiáltott le a tetőről.

– Hé, Patrick! Én a helyedben odalent maradnék.

– Na és miért? – kérdeztem.

Felköhögött.

– Mert pisztolyt szegezek a tetőnyílásra. Ha kidugod a fejed, leszedek belőle egy jókora darabot.

– Ó! – A lépcsőkorlátnak dőltem, és megcsapta az orrom a kikötői csatorna és az éjszakai friss levegő nyíláson belibbenő illata. – Mik a terveid odafent, helikopteres mentést kérsz?

– Egyszer egy életben bőven elég volt belőle – kuncogott. – Nem, arra gondoltam, elüldögélek itt egy darabig, és nézem a csillagokat. Ritka pocsékul lősz, baszod – szisszent fel.

Kinéztem a holdfényes négyzeten. A hangja alapján szinte biztosra vettem, hogy balra van a nyílástól.

– Azért annyira nem, hogy ne találjalak el – válaszoltam.

– Gellert kapott a nyamvadt lövedéked – mondta. – Linóleumdarabkákat szedegetek ki a bokámból.

– Úgy érted, én a padlót találtam el, a padló meg téged?

– Pontosan így értem. Ki volt az a tag?

– Melyik?

– Aki veletek volt a kocsmában.

– Akit meglőttél?

– Ja, az.

– Igazságügyis.

– Ne bassz. Azt hittem, valami titkos ügynök. Túlzottan nyugodt volt. Úgy eresztett három golyót Pasqualéba, mintha csak a lőtéren lenne. Mintha meg sem kottyant volna. Már akkor tudtam, hogy az egész kurvára gajra fog menni, amikor megláttam az asztalnál.

Megint köhögni kezdett, én meg erősen füleltem. Lehunyt szemmel hallgattam, ahogy legalább húsz másodpercen át kontrollálhatatlanul fuldokol, és mire csillapodott a köhögése, már biztos voltam abban, hogy a nyílástól balra, úgy tíz méterre lehet.

– Remy?

– Lökjed.

– Felmegyek.

– Golyót röpítek a fejedbe.

– Nem, nem fogsz.

– Azt mondod?

– Azt mondom.

A pisztolya beleugatott az éjszakába, és a lövedék eltalálta a falhoz erősített acél tartószerkezetet. A fém szikrát hányt, mintha valaki végighúzott volna rajta egy gyufát, én pedig hasra vágódtam a lépcsőn, ahogy a golyó a fejem fölött cikázott,

visszaverődött egy másik fémfelületről, és halk szisszenéssel a bal oldali falba fúródott.

Egy darabig még nem keltem fel, mert a szívem feltolult a nyelőcsövembe, és nem igazán örült az áthelyezésnek: dühösen dörömbölt a falakon, küszködött, hogy visszajusson a megszokott helyére.

– Patrick?

– Igen?

– Megsérültél?

Fellöktem magam a lépcsőről, és kiegyenesítettem a térdem.

– Nem. – Én szóltam, hogy lőni fogok.

– Kösz a figyelmeztetést. Drága vagy. Újabb száraz köhögőroham, majd hangos nyeldekléssel elfojtotta, és kiköpött.

– Ennek nem volt valami egészséges hangja – mondtam.

– Ránézésre sem az – nevetett fel reszelősen. – A társad, öregem, na, ő a mesterlövész a családban.

– Elkapott?

– Ó, de még mennyire. Úgy elkapott, hogy hipp-hopp leszoktat vele a dohányzásról.

A hátamat a korlátnak vetettem, a tetőre szegeztem a pisztolyom, és feljebb araszoltam a lépcsőn.

– Ami engem illet – folytatta Broussard -, nem hiszem, hogy le tudtam volna lőni.

Téged talán. De hogy őt? Nem tudom. A nők lelövése, tudod, nem olyasvalami, amit szívesen látnál a gyászjelentésedben. „A Bostoni Rendőrség kétszeresen kitüntetett rendőrtisztje, szerető férj és apa, bowlingátlaga 252, és előszeretettel lőtt szitává nőket.” Érted? Ez így... borzasztóan hangzik.

Lekuporodtam, és felülről az ötödik lépcsőfokra kúsztam, vigyázva, nehogy a fejem kilátsszon a nyíláson, és vettem néhány mély levegőt.

– Tudom ám, mire gondolsz: Na de Remy, hiszen Roberta Trettet hátba lőtted! Ez igaz. De Roberta nem volt nőnemű. Tudod? Ő... – Sóhajtott, majd köhintett. – Hát, nem tudom, mi volt. De a „nő” kategóriájába nem fért bele.

Kinyújtott fegyverrel felegyenesedtem a nyílásban, és Broussard-ra céloztam a csővel.

Még csak nem is felém nézett. Hátát egy ipari hűtőventilátornak vetve, hátradöntött fejjel ült a tetőn, a belváros sziluettje sárgán-kéken-fehéren hullámzott előttünk a kobaltkék ég alatt.

– Remy.

Felém fordította a fejét, kinyújtotta a karját, és rám szegezte a Glockját. Így maradtunk egy jó darabig; egyikünk sem volt biztos benne, mi lesz ebből, nem rándul-e meg valamelyikünk ujja egy önkéntelen tikktől vagy remegéstől az adrenalin vagy a félelem hatására, golyót röpítve a csőszájnál felvillanó torkolattűzön át. Broussard többször pislogott, és felszisszent a fájdalomtól, mivelhogy egy túlméretezett, fénylő vörös rózsa borult fokozatosan virágba és terjedt szét az ingén, egyenletes, visszafordíthatatlan kecsességgel bontogatva szirmait.

Broussard biztos kézzel tartotta a pisztolyt, és ujját a ravasz köré fonva így szólt: – Nincs olyan érzésed, mintha hirtelen egy John Woo-filmbe csöppentünk volna?

– Utálom John Woo filmjeit.

– Én is – lepődött meg Broussard. – Azt hittem, én vagyok az egyetlen.

Kurtán megráztam a fejem.

– Felmelegített Peckinpah, annak mögöttes érzelmi rétegei nélkül.

– Mi vagy te, filmkritikus?

Feszülten elmosolyodtam.

– Én a csajos filmeket szeretem – árulta el.

– Micsoda?

– Így van. – A pisztoly túloldalán a szemét forgatta. – Tudom, bénán hangzik.

Talán az az oka, hogy zsaru vagyok, és amikor egy akciófilmet nézek, mindenre azt mondom: „Jaj már, ez mekkora baromság.” Tudod? De rakd csak be a videóba a Távol Afrikátólt vagy a Mindent Évárólt, és már ott is termek, haver.

– Tele vagy meglepetésekkel, Broussard.

– Én már csak ilyen vagyok.

Fárasztó volt ennyi ideig nyújtva tartani a kezem és célozni a pisztollyal. Ha lőni akartunk volna, azt mostanáig már valószínűleg megtettük volna. Na persze, lehet, hogy egy csomóan ugyanerre gondolnak, mielőtt lelőnék őket. Észrevettem, hogy egyre hamuszürkébbre fordul Broussard bőre, és ezüstösen csillog a halántéka a verejtéktől. Tudtam, hogy már nem bírja sokáig. Én is elfáradtam, de neki még egy golyó is volt a mellében, és padlódarabok a bokájában.

– Most leengedem a fegyverem – közöltem.

– Ahogy jónak látod.

A szemét fürkésztem, és talán mert tudta, hogy olvasni próbálok benne, áttetszően, érzelemmentesen bámult vissza rám.

Feltartottam a pisztolyt, levettem az ujjam a ravaszról, és magasba emelt tenyérrel megtettem az utolsó néhány lépcsőfokot. Megálltam a tetőt borító apró szemcsés kavicson, lenéztem rá, és felvontam az egyik szemöldököm.

Broussard elmosolyodott.

Az ölébe engedte a fegyverét, és a szellőzőnek támasztotta a fejét.

– Lefizetted Ray Likanskit, hogy csalja el Helene-t a házból – mondtam. – Ugye?

– Le sem kellett fizetnem – vont vállat. – Megígértem, hogy majd futni hagyom egy későbbi lekapcsolás alkalmával. Beérte ennyivel. Átvágtam a tetőn, amíg szembe nem kerültem vele, és onnan már jól láttam a sötét, kör alakú foltot a mellkasán, ahol a rózsaszirmok nyiladoztak. Majdnem pontosan középen volt, és lassan, de fényesen még most is lüktetett belőle a vér.

– Tüdő? – kérdeztem.

– Telibe, azt hiszem – bólintott. – A kurva anyját Mullennek. Ha nincs ott aznap este, minden ment volna, mint a karikacsapás. A baromarcú Likanski nem mondta el nekem, hogy lenyúlta Olamont. Pedig az mindent megváltoztatott volna, tudtam jól.

Elhiheted nekem. – Kicsit feljebb tornászta magát, és felnyögött az erőfeszítéstől. – Kénytelen voltam... pont én, az ég szerelmére... összeszűrni a levet egy Cheese-féle tahóval. Hiába ültettem fel, ez elég nagy foltot ejtett az önbecsülésemen, én mondom.

– Hol van Likanski? – kérdeztem.

– Nézz a hátad mögé, egy kicsit jobbra lefelé – biccentett felém.

Oldalra fordítottam a fejem. Jól kivehető volt, hogy a Fort Point-csatorna elszakadt egy fehér, poros földnyelvtől és a Summer és a Congress utca alatt

folydogált, hidak ívelték át. Látszott a bostoni kikötő sziluettje, a mólók a sötétkék víztömeg felé nyújtóztak.

– Rayből haleledel lett? – vontam le a következtetést.

Broussard lustán elmosolyodott.

– Sajna attól tartok.

– Mióta?

– Még akkor, októberben megtaláltam azon az estén, amikor ti ketten beszálltatok az ügybe. Nagyban csomagolt. Kivallattam a Cheese elleni svindlijéről. Meg kell hagyni, nem köpte el, hová dugta a pénzt. Sosem hittem volna, hogy van benne ennyi spiritusz, de hát úgy látszik, kétszázezer dollártól tökösebb lesz az ember.

Mindegy, kereket akart oldani. Én meg nem akartam, hogy ezt tegye. Szó szót követett, és tettlegességig fajult a dolog.

Vadul felköhögött, előregörnyedt, és az ölébe ejtett pisztolyt szorosan megmarkolva a mellkasán tátongó lyukra tapasztotta a másik kezét.

– Le kell vinnünk téged erről a tetőről – sürgettem.

Felnézett, a pisztolyt tartó kezével megtörölte a száját.

– Asszem, én már nem megyek sehová.

– Ugyan már. Semmi értelme meghalni.

Rám villantotta káprázatos, kisfiús vigyorát.

– Vicces, én most éppen az ellenkezője mellett tudnék érvelni. Van nálad mobil, amin mentőt hívhatnál?

– Nincs.

Visszarakta az ölébe a pisztolyt, a bőrkabátjába nyúlt, és előhúzott egy lapos Nokia telefont.

– Nálam van – mondta, azzal megfordult, és lehajította a tetőről.

Hallottam a csattanást a távolból, amikor hét emelettel lejjebb földet ért a kövezeten.

– Egyet se félj – kuncogott. – Kurva jó garancia jár a kis rohadékhoz.

Sóhajtottam, és leültem vele szemben az alacsony aszfaltmellvéd elé.

– Feltett szándékod itt meghalni ezen a tetőn – mondtam.

– Feltett szándékom nem börtönbe menni. Bírósági tárgyalás? – Megrázta a fejét.

– Az nem nekem való, cimbora.

– Akkor áruld el, kinél van a lány, Remy. Még utoljára cselekedj helyesen.

Kikerekedett a szeme.

– Hogy elmehess érte? Visszavihesd ahhoz a kibaszott izéhez, amit a társadalom az anyjának nevez? Nyald ki a seggem, barátom. Amanda sosem fog előkerülni.

Vetted az adást? Boldog marad. Nem fog hiányt szenvedni ételben, tiszta ruhában, gondoskodásban. Jókat fog nevetni néhányszor ebben a kurva életben, és úgy nő fel, hogy esélyt kap arra, hogy normális felnőtt váljon belőle. Ha azt hiszed, hogy elmondom, hol van, Kenzie, akkor rád fér egy kiadós agyműtét.

– Azok, akik magukhoz vették, emberrablók.

– Hát, nem. Rossz válasz. Én vagyok az emberrabló. Ők csak egy gyermeket befogadó emberek. – Többször is pislognia kellett, mert izzadságban úszott az arca a hűvös éjszakán, és mély, zörgő levegőt vett. – Ott jártál a házamnál ma reggel. A feleségem felhívott.

Bólintottam.

– Ő hívta fel Lionelt váltságdíjat követelve, igaz?

Vállat vont, oldalra nézett a város sziluettjére.

– Te, az otthonomnál. Basszus, ezen nagyon felhúztam magam. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta. – Láttad a fiam?

– Nem a te fiad.

Pislogás.

– Láttad a fiam?

Felpillantottam a csillagokra: ritkán lehetett errefelé látni őket, tisztán ragyogtak a hideg éjszakában.

– Láttam a fiadat – válaszoltam.

– Nagyszerű srác. Tudod, hol találtam?

Nemet intettem.

– Egy spiclivel dumálok a somerville-i lakótelepen. Egyedül vagyok, és csecsemővisítást hallok. De úgy üvölt, mint a fába szorult féreg. És a spicli meg a folyosón őgyelgő lakók meg sem hallják. Egyszerűen nem hallják meg. Mert mindennap ezt hallgatják. Szóval lerázom a spiclit, követem a hang forrását, berúgom egy bűzbarlang lakás ajtaját, és a hátsó szobában megtalálom. Üres a lakás.

A fiam... és ő az én fiam, Kenzie, és elmehetsz a picsába, ha másként gondolod... éhezik. Egy bölcsőben fekszik, hat hónaposan, és éhezik. Szabad szemmel látni a bordáit. Meg van bilincselve, Kenzie, a kurva életbe, és a pelenkája annyira tele van, hogy szivárog kifelé a varrásoknál, és oda van ragadva... oda van ragadva ahhoz a kibaszott ágybetéthez, Kenzie!

Broussard szeme kidülledt, és az egész teste majd’ szétrobbant. Vért köhögött az ingére, letörölte a kezével, elkente az állán.

– Egy csecsemő – szólalt meg nagy sokára, szinte már suttogva -, akit a saját felfekvése és ürüléke köt az ágyához. Három napig magára hagyva, miközben úgy üvölt, ahogy a torkán kifér. És senkit nem izgat. – Széttárta véres bal kezét, és hagyta a kavicsra hullani. – Senkit sem izgat – ismételte halkan.

Az ölembe helyeztem a pisztolyom, és a város körvonalaira lestem. Talán Broussard-nak igaza volt. Egy egész városra való Senkit Sem Izgat. Egy egész államot. Talán egy egész országot.

– Úgyhogy hazavittem magammal. Elég sok olyan figurát ismertem, akik a maguk idejében hamis személyazonosságokat gyártottak, és lefizettem egyet. A fiam születési anyakönyvi kivonatán az én vezetéknevem szerepel. A feleségem petevezetékének elkötésére vonatkozó kórházi papírok meg lettek semmisítve, és egy új készült, mely szerint a fiunk, Nicholas születése után vetette alá magát a műtétnek.

Nekem pedig nem volt más dolgom, mint kihúzni még ezt a néhány hónapot a nyugdíjig, aztán elköltöztünk volna az államból, kerestem volna valami ócska biztonsági tanácsadói állást, és felneveltem volna a gyermekem. És nagyon-nagyon boldog lettem volna.

Egy percre lehorgasztottam a fejem, a cipőmet vizslattam a kavicson.

– Nem is jelentette be eltűnt személyként – mondta Broussard.

– Kicsoda?

– A drogos kurva, aki életet adott a fiamnak. Nem is kereste. Tudom, hogy ki az, és sokáig gondolkoztam rajta, hogy kiloccsantom az agyát, csak úgy, a móka kedvéért. De nem tettem. Ő pedig nem kereste a gyerekét.

Felemeltem a fejem, és az arcára néztem. Büszke volt, dühös, és mélységesen szomorú a világban látott ocsmányságok miatt.

– Nekem csak Amanda kell – erősködtem.

– Miért?

– Mert ez a munkám, Remy. Ezért béreltek fel.

– Engem meg azért béreltek fel, hogy szolgáljak és védjek, te hülye barom.

Tudod, hogy ez mit jelent? Esküt tettem. Szolgálok és védek. És így is tettem. Egy csomó gyereket megvédtem. Szolgáltam őket. Rendezett otthonhoz segítettem őket.

– Hányról van szó? – kérdeztem. – Hány gyerekről?

Megcsóválta véres mutatóujját.

– Nem, nem, nem.

Hirtelen hátrarándult a feje, és a ventilátornak feszült a teste. Bal sarkával a kavicsok közé rúgott, és néma sikolyra tátotta a száját.

Mellé térdeltem, de tehetetlen voltam, csak nézni tudtam.

Néhány pillanattal később elernyedt a teste és lekókadt a szemhéja, de még hallottam a levegővételeit.

– Remy.

Fáradtan kinyitotta az egyik szemét.

– Még itt vagyok – mormolta. Rám bökött az ujjával. – Ugye tudod, hogy mázlista vagy, Kenzie? Mocsok egy mázlista.

– No és miért?

– Nem hallottad? – mosolyodott el.

– Mit? – Eugene Torrel múlt héten meghalt.

– Ki az a...? – Hátrébb húzódtam, Broussard mosolya pedig még szélesebbé vált, amikor beugrott: Eugene, a kölyök, aki látott minket megölni Marion Sociát.

– Valami nőügy miatt kést kapott az oldalába Brocktonban. – Broussard megint lehunyta a szemét, vigyora kissé lehervadt, féloldalassá vált. – Nagy mázlid van.

Most már nincs rólatok semmi más a kezemben, csak egy halott lúzer értéktelen vallomása.

– Remy.

Nagy nehezen felrebbent a szemhéja, és a pisztolya kiesett a kezéből a kavicsok közé. A feje arrafelé billent, de kezét az ölében hagyta.

– Gyerünk már, haver. Tégy valami jót a halálod előtt. Sok vér tapad a kezedhez.

– Tudom – mormolta. – Kimmie és David. Velük kapcsolatban nem is gyanakodtál rám.

– Az elmúlt huszonnégy órában ott motoszkált a fejemben – feleltem. – Te meg Poole?

Félig megrázta a ventilátornak támasztott fejét.

– Nem Poole volt. Pasquale. Poole soha nem lőtt le senkit. Ott meghúzta a határt.

Ne gyalázd meg az emlékét.

– De Pasquale nem volt ott a kőfejtőnél aznap este.

– A közelben volt. Mit gondolsz, ki csapta le Rogowskit a Cunningham Parkban?

– De Pasqualénak még így sem maradhatott ideje átérni a kőfejtők túloldalára, hogy végezhessen Mullennel és Gutierrezzel.

Broussard vállat vont.

– Egyébként Pasquale miért nem ölte meg egyszerűen Bubbát?

Broussard-nak elfelhősödött a homloka.

– Mi soha nem öltünk meg senkit, aki nem jelentett közvetlen veszélyt ránk.

Rogowskinak fingja sem volt az egészről, ezért életben hagytuk. Meg téged is.

Gondolod, hogy nem tudtalak volna eltalálni aznap este a kőfejtő túlvégéről? Nem, Mullen és Gutierrez közvetlen fenyegetést jelentettek. Mint ahogy Töpszli David, Likanski és sajnos Kimmie is.

– Ne feledjük el Lionelt.

Még jobban elkomorult az arca.

– Soha nem akartam végezni Lionellel. Rossz húzásnak tartottam. Valaki megrémült.

– Kicsoda?

Kurtán, nyersen felkacagott, amitől vér fröccsent az ajkára, és a fájdalomtól össze kellett szorítania a szemét.

– Csak egyre emlékezz... Poole nem lőtt le senkit. Ne foszd meg halálában a méltóságától!

Akár kamuzhatott is, de nem láttam okát, miért tette volna. Ha nem Poole ölte meg Chris Mullent és Pharaoh Gutierrezt, néhány dolgot újra kell gondolnom.

– A baba. – Megkopogtattam a kezét, mire kinyitotta fél szemét. – Amanda ruhájának sziklafalra szúródott darabkája?

– Én voltam. – Beharapta az ajkát, és lehunyta a szemét. – Én, én, én. Egyedül én.

– Nem vagy annyira jó. Sőt, annyira agyafúrt sem vagy.

– Tényleg? – ingatta a fejét.

– Tényleg.

Felpattant a szeme, és határozott tudatosság csillant a tekintetében.

– Menj egy kicsit balra, Kenzie. Hadd lássam a várost!

Arrébb csúsztam, ő pedig a város sziluettjére bámult, és elmosolyodott az épületek ablakaiban pislákoló fények, valamint a meteorológiai és az adótornyok vörösen villogó jelzései láttán.

– De szép – folytak össze a szavai. – Mondjak valamit?

– Mi az?

– Imádom a gyerekeket. – Annyira egyszerűen, annyira gyengéden mondta ki.

Jobb kezét az enyémre csúsztatta, és megszorította; elnéztünk a víz felett a város szívére, csillogó fényeire, egy édes élet ígéretére: a jól fésült, jól táplált és gondozott körülményekre az üveg és a kiváltság, a vörös tégla, a vas és a fém védőburka mögött, csigalépcsők rejtekében, majd a holdfényes, a metropolisunkat alkotó szigeteket és félszigeteket körülnyaldosó, ocsmányságot és fájdalmat ostromló vízre.

– Hűha – suttogta Remy Broussard, azzal kicsúszott a keze a tenyeremből.

34 – ...amikor is a később Pasquale nyomozóként azonosított férfi a következőt válaszolta: „Végig kell csinálnunk. Parancsot kaptunk rá. Csináld! Most!” – Lyn Campbell helyettes kerületi ügyész levette a szemüvegét, és megszorította az orrnyergét. – Ez így megfelel az igazságnak, Mr. Kenzie?

– Igen, asszonyom.

– Szólítson nyugodtan Ms. Campbellnek.

– Rendben, Ms. Campbell.

Visszatolta az orrára a szemüveget, és rám meredt a vékony, ovális üvegek mögül.

– És ön ezt hogyan is értelmezte egész pontosan?

– Úgy értelmeztem, hogy nem Pasquale nyomozó és Broussard járőr, hanem valaki más adta ki a parancsot Lionel McCready, illetve valószínűleg a mi hármunk meggyilkolására az Edmund Fitzgeraldban.

Visszalapozott a jegyzeteiben, amelyekkel – a Bostoni Rendőrség 6. körzeti őrsének 6A számú kihallgatószobájában töltött hat órám alatt – félig teleírta a noteszt. A golyóstoll hegyét mélyen a papírra nyomva, vadul lekörmölt soroktól törékennyé vált és behajlott oldalak lapozásának hangja a járdaszegélyen összegyűlő késő őszi avar zörgésére emlékeztetett.

Rajtam és Campbellen kívül a szobában két gyilkossági nyomozó, Janet Harris és Joseph Centauro tartózkodott – érzésem szerint egy cseppet sem kedveltek -, valamint az ügyvédem, Cheswick Hartman.

Cheswick figyelte egy darabig a lapozgató helyettes kerületi ügyésznőt, majd így szólt: – Ms. Campbell!

– Hmm? – nézett fel.

– Én megértem, hogy nagy nyomás nehezedik önre emiatt az ügy miatt, ami minden bizonnyal kiterjedt sajtónyilvánosságot fog kapni. Ennek okán ügyfelem és jómagam együttműködtünk önökkel. Azonban hosszú volt ez az este, nem gondolja? Újabb recsegős oldallal lapozott előrébb a noteszban.

– A szövetségi államot nem érdekli az ügyfele alváshiánya, Mr. Hartman.

– Hát, ez a szövetségi állam baja, mert engem érdekel.

Campbell lecsapta a tenyerét a noteszra, és felnézett.

– Mit vár tőlem, Mr. Hartman?

– Azt, hogy kimegy azon az ajtón, és beszél Prescott kerületi ügyésszel. Elvárom, hogy közölje vele: a vak is látja, mi történt az Edmund Fitzgeraldban; hogy az ügyfelem csak azt tette, amit minden értelmes ember tett volna a helyében, sem Pasquale nyomozó, sem Broussard járőr megölésével nem gyanúsítják, és ideje elengedni. Vegye figyelembe azt is, Ms. Campbell, hogy ez idáig mindenben együttműködtünk, és ezután is így kívánunk tenni, amennyiben betartják velünk szemben az alapvető udvariassági követelményeket.

– Ez a köcsög fasz lelőtt egy zsarut – morrant fel Centauro nyomozó. – Csak úgy hagyjuk kisétálni, ügyésznő? Szó sem lehet róla.

Cheswick összefűzte a kezét az asztalon, figyelmen kívül hagyta Centauro kirohanását, és Campbell helyettes ügyészre mosolygott.

– Várjuk a válaszát, Ms. Campbell.

Campbell elszántan lapozgatott a jegyzetei között, hátha talál valamit, akármit, amivel ott foghat.

Cheswick beugrott még öt percre Angie-hez, amíg én a bejárat előtti lépcsőn várakoztam, és abból, ahogy az épületbe tartó vagy onnan kijövő zsaruk megbámultak, tudtam, hogy jobb, ha most egy darabig nem állítanak félre gyorshajtásért. Vagy talán életem végéig.

Amikor Cheswick csatlakozott hozzám, azt mondtam: – Hogy állunk?

– Angie egy darabig nem megy sehova – vont vállat.

– Miért nem? Úgy nézett rám, mintha egy Ritalin-löketre lenne szükségem.

– Megölt egy zsarut, Patrick. Önvédelem ide vagy oda, megölt egy zsarut.

– Hát, akkor nem kellene neked...

Egy legyintéssel belém fojtotta a szót.

– Tudod, ki a legjobb büntetőjogi ügyvéd ebben a városban?

– Te. Megrázta a fejét.

– A társam, Floris Manfield. Ő az, aki most bent van Angie-vel. Rendben? Szóval nyugi. Floris király, Patrick. Érted? Angie-vel nem lesz baj. Viszont még órák hosszat odabent lesz. Ha meg túl erőszakosan nyomulunk, és az ügyésznek tele lesz a töke az egésszel, átpasszolja az ügyet egy vádesküdtszéknek, azzal villogva, hogy a zsaruk oldalán van. Ha együttműködünk és jópofizunk, egy idő után mindenki lehiggad, belefárad, és rájön, hogy minél hamarabb szőnyeg alá söprik az ügyet, annál jobb.

Hajnali négy óra volt, a West Broadwayen ballagtunk, a sötét áprilisi szél fagyos ujjai benyúltak a gallérjaink mögé.

– Merre van a kocsid? – kérdezte Cheswick.

– G utca.

Biccentett.

– Ne menj haza. A sajtó fele ott tanyázik. Nem akarom, hogy beszélj velük.

– Miért nincsenek itt? – lestem hátra a rendőrőrs épületére.

– Félretájékoztatás. Az ügyeletes őrmester szándékosan kiszivárogtatta, hogy a főkapitányságon vettek titeket őrizetbe. Az elterelő hadművelet napfelkeltéig még kitart; utána visszajönnek ide.

– És mégis hova menjek?

– Ez egy nagyon jó kérdés. Te meg Angie, hogy szándékosan vagy akaratlanul, az most mindegy, de a legcsúnyább monoklit adtátok a Bostoni Rendőrségnek Charles Stuart és Willie Bennett óta. Én a helyetekben elköltöznék az államból.

– Úgy értem, most, Cheswick.

Vállat vont, megnyomta a slusszkulcsára erősített keskeny távkapcsolót, mire a Lexusa egyet pittyent, és kioldódtak a zárak.

– A pokolba – morrantam fel. – Elmegyek Devinhez.

Cheswick felém rándította a fejét.

– Amronklinhoz? Neked teljesen elment az eszed? Egy zsaru házába akarsz menni?

– A fenevad gyomrába – bólintottam.

Hajnali négykor a legtöbb ember az igazak álmát alussza. Nem úgy Devin. Alig szokott napi három-négy óránál többet aludni, amire általában reggeltájt kerül sor.

Ideje fennmaradó részében dolgozik vagy iszik.

Ajtót nyitott a Lower Mills-i lakásában, és az előtte lengő bourbonszagból arra következtettem, hogy most éppen nem dolgozik.

– Népszerű uraság – köszöntött, s azzal hátat fordított nekem.

Utánamentem a nappaliba, ahol egy keresztrejtvényes könyv hevert nyitva a dohányzóasztalon egy üveg Jack Daniel’s, egy félig teli üvegpohár, valamint egy hamutartó között. A tévé be volt kapcsolva, de némára volt állítva, és Bobby Darin a „The Good Life”-ot énekelte az egészen lehalkított hangszórókból.

Devin flanelköntöst viselt, tréningnadrágot és egy rendőrakadémiás pulóvert. Összehúzta maga előtt a köpenyt, ahogy leült a kanapéra, kézbe fogta a poharát, ivott egy kortyot, és rám meredt; tekintete kifejezéstelen volt, ám egyúttal kőkemény is, mint ő maga.

– Hozz magadnak egy poharat a konyhából.

– Most nincs nagyon kedvem inni – hárítottam el.

– Én csak akkor iszom egyedül, amikor egyedül vagyok, Patrick. Felfogtad?

Magamhoz vettem egy poharat, behoztam a szobába, és Devin igencsak bőkezűen töltött bele az italból. Felemelte a poharát.

– A zsarugyilkosokra – mondott tósztot.

– Nem öltem zsarut.

– A társad viszont igen.

– Devin, ha úgy fogsz bánni velem, mint a szaros lábtörlőddel, már itt sem vagyok.

Devin a folyosó felé intett a poharával.

– Az ajtó nyitva áll.

A dohányzóasztalra ejtettem a poharam, kilöttyintve egy adag bourbont, miközben felálltam, és elindultam az ajtó felé.

– Patrick.

Hátrafordultam, kezem a kilincsen.

Egyikünk sem szólalt meg, és Bobby Darin bársonyos hangja átúszott a szobán. Álltam az ajtóban, ott lebegett köztünk mindaz, amit a barátágunk alatt soha nem mondtunk ki, amit nem hoztunk sohasem a felszínre. Ezalatt Darin gyászos hangja az elérhetetlenről, a vágyaink és a valóság közti szakadékról búgott.

– Gyere vissza – kérte Devin.

– Miért?

Lesütötte a szemét a dohányzóasztalra. Elvette a keresztrejtvényről a tollat, és becsukta. A tetejére rakta az italát. Kinézett az ablakon a kora hajnali sötét árnyakra.

Vállat vont.

– A zsarukon és a nővéreimen kívül ti ketten vagytok Ange-dzsel az egyetlen barátaim.

Visszamentem a székhez, és letöröltem az ingujjammal a kilötykölt bourbont.

– Ennek még nincs vége, Devin.

Bólintott.

– Valaki parancsba adta Broussard-nak és Pasqualénak, hogy támadjanak ránk.

– Te pedig tudni véled az illető kilétét, jól gondolom? – Devin töltött még magának a Jackből.

Hátradőltem, és szürcsöltem egy apró kortyot a bourbonből – általában nem töménnyel szoktam mérgezni magam.

– Broussard azt állította, hogy Poole nem lőtt le senkit. Soha. Mindig úgy okoskodtam, hogy Poole vitte le a pénzt a kőfejtőről, puffantotta le Mullent és Gutierrezt, és adta át valaki másnak a pénzt. De nem tudtam rájönni, ki lehetett ez a valaki.

– Milyen pénzt? Mi a francról beszélsz?

A következő fél órában nagy vonalakban összefoglaltam neki a történteket.

Amikor befejeztem, rágyújtott egy cigarettára, és azt mondta: – Broussard rabolta el a gyereket; Mullen meglátta. Olamon megzsarolja a kétszáz lepedő megkeresésével és visszaszolgáltatásával. Broussard mindenkit átver, valakivel elteteti láb alól Mullent és Gutierrezt, és megöleti Cheese-t a börtönben.

Stimm?

– Mullen és Gutierrez megölése az alku részét képezte. De amúgy igen.

– Te pedig azt hitted, Poole lőtte le Mullenéket.

– Egészen a Broussard-ral folytatott beszélgetésig a tetőn.

– De akkor ki lőtt?

– Hát, nem is csak erről van szó. Valakinek át kellett vennie Poole-tól a pénzt, és százötven rendőr szeme láttára eltüntetnie. Egy szimpla hekus erre nem lett volna képes. Fejesnek kellett lennie. Minden gyanú felett álló személynek.

Devin feltartotta a kezét.

– Hó, álljon meg a menet! Ha arra gondolsz...

– Ki engedte meg Poole-nak és Broussard-nak, hogy a protokollt megszegve, szövetségi közbeavatkozás nélkül hajtsák végre a váltságdíjas akciót? Ki szentelte az életét a gyermekek istápolásának, megtalálásának, megmentésének? Ki cirkált aznap este a hegyeknél úgy, hogy csak saját magának tartozott elszámolni a hollétéről?

– Ó, bassza meg! – mondta Devin. Nagyot húzott a poharából, és megrándult az arca, ahogy leszaladt a torkán a bourbon. – Jack Doyle? Szerinted Jack Doyle is benne van?

– Igen, Devin. Szerintem Jack Doyle a hunyó.

– Ó, bassza meg! – ismételte meg Devin. Nem is egyszer. Aztán jó sokáig csak a csendet hallgattuk és a poharainkban olvadó jégkockák hangját.

35 – Mielőtt létrehozta volna a KEB-et – mondta Oscar -, Doyle az erkölcsrendészeten dolgozott. Ő volt Broussard és Pasquale őrmestere. Ő hagyta jóvá a kábszerosztályra történő áthelyezésüket, majd néhány évre rá, amikor hadnaggyá léptették elő, bevette őket a KEB-be. Doyle volt az, aki megakadályozta Broussard áthelyezését az akadémiára oktatónak, miután feleségül vette Rachelt, és a fejeseknek eldurrant az agya. Le akarták fokozni Broussard-t egy közönséges kis senkivé. El akarták tüntetni.

Ha a testületben elveszel egy prostit, az olyan, mintha buzi lennél.

Lejmoltam Devintől egy cigarettát, meggyújtottam, és azonnal a fejembe szállt a vér a lábaimból.

Oscar a szokásos vacak, ősrégi szivarján pöfékelt, visszatette a hamutartóra, és lapozott egyet a noteszában.

– Broussard minden egyes áthelyezését, ajánlását és kitüntetését Doyle hagyta jóvá. Ő volt Broussard rabbija. Meg Pasqualéé is.

Odakint már világos volt, de meg nem mondtam volna Devin nappalijából. Az ablakok el voltak redőnyözve, és a szoba megőrizte az éjszaka közepének enyhén fémes légkörét.

Devin felállt a kanapéról, kivette a Sinatra CD-t a lejátszóból, és betett helyette egy Dean Martin-válogatáslemezt.

– Az egészben nem is az a legrosszabb – folytatta Oscar -, hogy lehet, hogy egy zsaru elfogásában segédkezem, hanem hogy közben ezt a szart kell hallgatnom. – Hátralesett Devinre, amíg az visszacsúsztatta a CD-tartó állványra a Sinatra-lemezt. – Haver, tegyél fel inkább Luther Allisont vagy a Taj Mahalt, amit tavaly karácsonyra kaptál tőlem, bármit, csak ezt ne. Basszus, még azt a borzalmat is jobban elviselem, amit Kenzie szokott hallgatni, a sok gizda, öngyilkoshajlamú fehér csókával. Azok legalább odateszik magukat.

– Hol lakik Doyle? – Devin visszajött a dohányzóasztalhoz, és felemelte a teásbögréjét: nem sokkal azután váltott a Jack Daniel’sről, hogy felhívta Oscart.

Oscar összevonta a szemöldökét, miközben Dino a „You’re Nobody Till Someone Loves You”-t trillázta.

– Doyle? Van egy háza Neponsetben. Úgy egy kilométerre innen. Igaz, egyszer elmentem a hatvanadik születésnapi meglepetéspartijára, és azt egy másik házban tartották egy West Beckett nevű kisvárosban. – Rám nézett. – Kenzie, komolyan gondolod, hogy nála van a kislány?

Megráztam a fejem.

– Nem biztos. De ha benne van a buliban, akkor lefogadom, hogy valakinek a gyereke nála van.

Angie-t délután kettőkor engedték el; a hátsó ajtónál vártam. Kicseleztük a bejáratnál nyüzsgő újságírók hadát, elhajtottunk a Broadwayen, majd besoroltunk Devin és Oscar mögé, mire kikapcsolták a vészvillogójukat, és átmentek a hídon a Mass Pike felé.

– Ryerson túléli – meséltem. – De az még mindig kétséges, hogy meg tudják-e menteni a karját.

Angie rágyújtott, bólintott.

– Lionel?

– A jobb szemére megvakult. Még nyugtatózzák. A fuvaros meg, akit Broussard leütött, súlyos agyrázkódást szenvedett, de fel fog épülni.

Résnyire letekerte az ablakot.

– Kedveltem – mondta halkan.

– Kit? – Broussard-t – hangzott a válasz. – Nagyon kedveltem. Tudom, hogy azzal a szándékkal jött a kocsmába, hogy megöli Lionelt, és talán minket is, és hogy éppen felém lendítette a puskáját, amikor tüzeltem... – Felemelte a kezét, de aztán visszaejtette az ölébe.

– Helyesen cselekedtél.

– Tudom – bólogatott. – Tudom, hogy így van. – Lenézett a kezében remegő cigarettára. – Éppen csak... bár ne így végződött volna. Kedveltem. Ez minden.

Ráfordultam a Mass Pike-ra.

– Én is kedveltem.

West Beckett egy Rockwell-festmény volt a Berkshire-hegység szívében. Fehér templomtornyok fogták közre a kisvárost, melynek főutcáját vörösfenyős sétányok és csinos kis régiség- meg méteráruboltok szegélyezték. A városka egy kis völgyben terült el, akár egy tölcsért formázó kezekben tartott porceláncsésze: sötétzöld hegyek magasodtak körülötte, a zöld tengerben felhőkként megtelepedő, foltos hósipkákkal.

Jack Doyle háza, akárcsak Broussard-é, egy, az úttól távolabb levő emelkedőn helyezkedett el, fák takarásában. Az övé ugyanakkor jóval mélyebben bújt meg az erdőben, egy fél kilométeres autóút végén. Jó öt hold választotta el a tőle nyugatra lévő elspalettázott, hideg kéményű háztól.

Félúton, a főúttól húsz méterre rejtettük el a kocsikat, és az út hátralevő részét gyalog tettük meg az erdőben, lassan és óvatosan, nem csak azért, mert neofita természetjárók voltunk, hanem mert Angie nem tudott olyan könnyen megtámaszkodni a mankójával, mint a sík talajon. Megálltunk tíz méterre a Jack Doyle kunyhó jellegű, földszintes házát övező tisztástól, amely a körben húzódó tornácra és a konyhaablak alá tornyozott tűzifára nézett.

A kocsifelhajtó üres volt, és a ház is annak tűnt. Negyedórán át figyeltük, és semmi mozgást nem láttunk az ablakokban. Nem szállt fel füst a kéményből.

– Odamegyek – mondtam végül.

– Ha bent van a házban – tartott vissza Oscar -, törvény adta joga lepuffantani téged, amint rálépsz a verandájára.

A fegyveremért nyúltam, de ahogy megérintettem az üres pisztolytáskát, már eszembe is jutott, hogy lefoglalta a rendőrség.

Devinhez és Oscarhoz fordultam.

– Szó sem lehet róla – közölte Devin. – Senki sem fog újabb zsarukat lelőni. Még önvédelemből sem.

– És ha fegyvert ránt?

– Meríts erőt az imából – tanácsolta Oscar.

Megcsóváltam a fejem, széthúztam az előttem lévő vékony facsemetéket, és már indulásra emeltem a térdem, amikor Angie azt mondta: – Várj!

Megálltam, és füleltünk; motorzúgás hallatszott egyre közelebbről. Épp jókor néztünk jobbra, hogy lássuk, amint egy kivénhedt Mercedes-Benz terepjáró – elülső hűtőrácsára még mindig rá volt erősítve a hókotró lapát – végigzötykölődik az úton, és kiér a tisztásra. Beállt a lépcső elé, velünk szemben a vezető felőli oldallal, aztán nyílt az ajtó, és egy kedves, nyílt arcú, kerekded nő szállt ki a kocsiból.

Beleszippantott a levegőbe, és a fák közé bámult, mintha egyenesen ránk nézett volna. Káprázatos szemei voltak – soha nem láttam még ilyen égszínkék szemeket -, és arcát megedzette, csillogóvá tette a hegyvidéki élet.

– Az asszony – suttogta Oscar. – Tricia.

Hátat fordított a fáknak, és behajolt a kocsiba, én meg először azt hittem, hogy egy élelmiszeres zacskót fog kivenni. Aztán egyazon pillanatban megdobbant és megszűnt dobogni a szívem.

Amanda McCready a nő vállára hajtotta az állát, és álmos tekintettel, hüvelykujját szopogatva, egy vörös-fekete fülvédős sapkával a fején nézett rám a fákon túlról.

– Valakit elnyomott az álom hazafelé – mondta Tricia Doyle. – Nem igaz?

Amanda elfordította és befészkelte a fejét Mrs. Doyle nyakába. A nő levette Amanda sapkáját, és lesimította a zöld erdő és a felhőtlen ég alatt szikrázóan fénylő – csaknem aranyszínű – haját.

– Van kedved segíteni az ebédkészítésben?

Láttam Amanda száját mozogni, de nem hallottam, mit mond. Újfent oldalra billentette az állát, és az ajkán játszadozó szégyenlős mosoly olyan elégedett, olyan aranyos volt, hogy baltaként hasította fel a mellkasomat.

Még két órán keresztül figyeltük őket.

Sajtos melegszendvicset készítettek a konyhában: Mrs. Doyle a serpenyőnél állt, Amanda pedig a konyhapulton ülve adogatta a sajtot és a kenyeret. Az asztalnál ettek, én pedig felmásztam egy fára, lábam az egyik ágon, kezemmel egy másikba kapaszkodva, és néztem őket. Összehajolva beszélgettek a szendvicsek és a levesük fölött, kezükkel gesztikuláltak, és teli szájjal nevettek.

Ebéd után együtt elmosogattak, aztán Tricia Doyle felültette Amandát a pultra, és visszaadta rá a kabátját és a sapkáját, majd elismerően figyelte, ahogy Amanda felrakta a konyhapultra az edzőcipőjét, és beköti a cipőfűzőit.

Tricia eltűnt a ház végében, gondolom, a saját kabátjáért és cipőjéért ment, Amanda pedig a konyhapulton maradt. Kinézett az ablakon, és arcára kiült az elhagyatottság. Az ablakon át a távolba veszett a tekintete, túl az erdőn, túl a hegyeken, és nem tudtam eldönteni, hogy a múlt emlékei vagy a jövő bizonytalansága – amiről még mindig nem hitte, hogy valóban megtörténik vele – rendezte-e át vonásait. Abban a pillanatban felismertem benne az anyját, Helene-t – és rájöttem, hol láttam korábban ezt az arckifejezést. Helene nézett rám ugyanígy azon az estén, amikor észrevett a bárban, és megfogadta: ha valaha kap egy második esélyt, soha többé nem engedi szem elől veszteni Amandát.

Tricia Doyle visszatért a konyhába, Amanda arcán a régi és új sérelmek viharfelhője átsuhant, amit felváltott egy tétova, óvatosan reménykedő mosoly.

Amíg lemásztam a fáról, kijöttek a verandára, méghozzá egy zömök angol bulldog társaságában – tarka bundája a hátuk mögött lévő hegyoldal egyik foltjára emlékeztetett.

Amanda a fűben hempergett a kutyával, és visongott, ahogy az állat rámászott, és egy nyálcsík csöppent az arca felé. Kiszabadult alóla, a kutya meg utánaszaladt, és a lábára ugrált.

Tricia Doyle lefogta, majd megmutatta Amandának, hogyan kell lekefélni a bundáját, Amanda pedig letérdelt, és követte az útmutatást, finoman, mintha csak a saját haját fésülné.

– Nem szereti – szólalt meg.

Ekkor hallottam először a hangját. Kíváncsian, okosan, tisztán csengett.

– Jobban szereti, ha te csinálod, mint amikor én – válaszolta Tricia Doyle. – Te gyengédebb vagy.

– Tényleg? – nézett fel Tricia Doyle arcára, s közben lassú, egyenletes kézmozdulatokkal tovább kefélte a kutya bundáját.

– Ó, de még mennyire. Sokkal gyengédebb. Az én vénasszonykezeimmel, Amanda, olyan erővel kell megmarkolnom a kefét, hogy néha a jó öreg Larry látja a kárát.

– Miért hívod Larrynek? – Amanda dalolva ejtette ki a nevet, a második szótagon felvitte a hangsúlyt.

– Már elmeséltem – mondta Tricia.

– Csak még egyszer – kérlelte Amanda. – Légyszi!

Tricia Doyle felkuncogott.

– Mr. Doyle-nak volt egy bácsikája, amikor összeházasodtunk, akinek tiszta buldogképe volt. Nagy, lötyögő pofazacskói.

Tricia Doyle szabad kezével lehúzta arcbőrét az álla felé. Amanda kacagott.

– Úgy nézett ki, mint egy kutya?

– Úgy bizony, ifjú hölgy. Néha még fel is ugatott.

– Nem is igaz! – nevetett fel megint Amanda.

– De igen! Vuff!

– Vuff! – utánozta Amanda.

Aztán a kutya is betársult, ahogy Amanda félretette a kefét, Mrs. Doyle pedig elengedte Larryt, és egymással szemben, négykézláb mindhárman versenyt ugattak.

A fák között egyikünk sem mozdult vagy szólalt meg a délután hátralevő részében. Néztük, ahogy a kutyával játszanak, aztán egymással, s régi, számozott fakockákból felépítik a ház miniatűr mását. Néztük, ahogy a veranda korlátjával szemben lévő padon ülnek, gyapjútakaróba burkolózva védekezve a lehűlő levegő ellen, lábuknál a kutyával, és Mrs. Doyle állát Amanda fejére támasztva mesél valamit, Amanda pedig a melléhez bújva válaszol.

Azt hiszem, ott, az erdőben mindannyian mocskosnak éreztük magunkat, kisszerűnek és meddőnek. Gyermektelennek. Alkalmatlannak bizonyultunk, képtelenek voltunk, vonakodtunk – eddig legalábbis – felnőni a szülői léttel járó áldozathoz. Bürokraták a vadonban.

Kéz a kézben visszamentek a házba, míg a kutya a lábaik között szlalomozott, amikor is Jack Doyle behajtott a tisztásra. Kiszállt a Ford Exploreréből egy dobozzal a

hóna alatt, és bármi is volt benne, Tricia Doyle és Amanda felsikkantott, amikor néhány perccel később kinyitotta bent a házban.

Mindhárman bementek a konyhába, Amanda megint felült a konyhapultra, és megállás nélkül magyarázott, pantomimes kézmozdulatokkal mutatva, hogyan kefélte le Larryt, és ujjait az arcába mélyesztve utánozta Tricia személyleírását a távoli rokon, Larry bácsi pofazacskóiról. Jack Doyle hátravetett fejjel nevetett, és szorosan a keblére ölelte a kislányt. Amikor felállt a pultról, Amanda belekapaszkodott, és borostájához dörgölte az arcát.

Devin a zsebébe nyúlt, elővett egy mobiltelefont, és tárcsázta a 411-et. A bejelentkező központosnak azt mondta: – A Nyugat-becketti Seriff Hivatalt kérném.

Mormolva elismételte a nő által megadott számot, majd beütötte a számokat a telefon nyomógombjain.

Mielőtt benyomhatta volna a KÜLDÉS gombot, Angie lefogta a csuklóját.

– Mit művelsz, Devin?

– Te mit művelsz, Ange? – meredt a kezére Devin.

– Le fogod tartóztatni őket?

Devin a házra nézett, majd Angie-re, és a homlokát ráncolta.

– Igen, Angie, le fogom tartóztatni őket.

– Nem teheted.

Devin kirántotta a karját.

– Ó, dehogyisnem.

– Nem. Amanda... – Angie a fákon túlra mutatott. – Nem figyeltél? Velük jó helyen van. Ők... Jézusom, Devin, szeretik őt.

– Elrabolták – mondta Devin. – Vagy ennél a résznél hiányoztál?

– Devin, ne! Ő... – Angie egy pillanatra lehajtotta a fejét. – Ha letartóztatjuk őket, visszaadják Amandát Helene-nek. Ki fogja szívni belőle az életet.

Devin meredten nézett le Angie-re, döbbent hitetlenséggel bámulta.

– Angie, ide hallgass! Az ott egy zsaru. Nem kenyerem a zsaruk letartóztatása.

De ha elfelejtetted volna, az a zsaru állt Chris Mullen, Pharaoh Gutierrez és Cheese Olamon megölése mögött, ha kimondva nem is, hallgatólagosan biztosan. Ő rendelte el Lionel McCready meggyilkolását, valószínűleg veletek együtt. Broussard halála az ő lelkén szárad. Pasquale halála is az ő lelkén szárad. Egy gyilkosról van szó.

– De... – Angie kétségbeesetten nézett a házra.

– De mi? – Devin arckifejezését eltorzította a harag és az értetlenség.

– Szeretik azt a kislányt.

Devin követte Angie tekintetét, nézte a házat, Jack és Tricia Doyle-t, akik Amanda két kezét fogva előre-hátra hintáztatták a konyhában.

Devin arcvonásai ellágyultak, és éreztem a szívét összefacsaró fájdalmat, ahogy elfelhősödött az arca, és elkerekedett a szeme, mintha egy szellő nyitotta volna tágra.

– Helene McCready – szólalt meg Angie – tönkre fogja tenni az életét. Így lesz.

Tudod jól. Patrick, te is tudod.

Elfordítottam a fejem.

Devin nagy levegőt vett, és oldalra rándult a feje, mintha valaki képen törölte volna. Aztán megrázta a fejét, szeme összeszűkült, elfordult a háztól, és lenyomta a KÜLDÉS gombot.

– Ne! – kiáltotta Angie. – Ne!

Néztük, ahogy Devin a füléhez nyomja a telefont. Hosszasan kicsöngött. Végül aztán leengedte a füle mellől a telefont, és megszakította a hívást.

– Senki sem veszi fel. A seriff biztos a postát kézbesíti, amilyen kicsi ez a város.

Angie lehunyta a szemét, és beszívta a levegőt.

Egy sólyom szállt el a fák felett, éles vijjogása, melynek fülsértő hangja mindig egy frissen szerzett sérülés okozta hirtelen dühkitörésre emlékeztetett, a hideg levegőbe hasított.

Devin a zsebébe mélyesztette a mobilt, és elővette a jelvényét.

– Faszomba. Menjünk, legyünk túl rajta.

A ház irányába fordultam, mire Angie megragadta a karom, és visszapenderített.

Vadállatias, elkínzott arcot vágott, haja a szemébe hullott.

– Patrick, Patrick, ne, ne, ne! Kérlek szépen, az isten szerelmére! Ne! Beszélj vele.

Ezt nem tehetjük meg. Nem és nem.

– Ez a törvény, Ange.

– Nagy lószart! Ez... ez nem helyes. Szeretik azt a gyereket. Doyle most már senkire nem jelent veszélyt.

– Baromság – vágta rá Oscar.

– Kire? – kérdezte Angie. – Mégis kire jelent veszélyt? Most, hogy Broussard halott, senki sem tudja, hogy köze volt az ügyhöz. Nem kell mit megvédenie. Nincs kitől tartania.

– Tőlünk kell tartania! – háborgott Oscar. – Te be vagy lőve, vagy mi a fasz?

– Csak ha teszünk is valamit az ügyben – mondta Angie. – Ha most elmegyünk innen, és senkinek nem szólunk arról, hogy mit tudtunk meg, akkor vége.

– Valaki másnak a gyereke van odabent – vitatkozott Devin, centikre hajolva Angie arcához.

– Patrick, figyelj rám! – pördült felém. – Csak figyelj rám! Doyle... – Meglökte a mellkasom. – Ne csináld ezt! Kérlek! Kérlek!

Logikának, észérveknek nyomát sem lehetett látni az arcán, csupán elkeseredettséget, rettegést és heves sóvárgást. Valamint kínokat. Tengernyi kínt.

– Angie – szóltam halkan -, az a gyerek nem hozzájuk tartozik, hanem Helenehez.

– Helene mérgező, Patrick. Rég megmondtam. Minden vidámságot kiszippant majd a kislányból. Le fogja láncolni, és... – Könnyek patakzottak végig az arcán, buborékok képződtek a szája sarkában, de ő észre sem vette. – Helene maga a halál.

Ha elragadod a kislányt abból a házból, halálra fogod ítélni. Hosszan tartó halálra.

Devin Oscarra pillantott, majd rám.

– Én ezt nem bírom tovább hallgatni.

– Kérlek szépen! – A szavak úgy szakadtak ki Angie-ből, akár egy teáskanna sípolása, és az egész arca darabokra hullott.

Megfogtam a karját.

– Angie – mondtam lágyan -, talán tévedsz Helene-nel kapcsolatban. Tanult a hibáiból. Tudja, hogy pocsék szülő volt. Ha láttad volna aznap este, amikor...

– Baszd meg! – mondta Angie, és fagyos keménység csendült a hangjában.

Elhúzta a karját, és vadul letörölte a könnyeket az arcáról. – Ne add itt elő ezt az „én láttam, és szomorúnak tűnt” szarságot! Hol is láttad, Patrick? Egy kocsmában, vagy

tévedek? Menj a picsába ezzel az „emberek tanulnak a hibáikból” című baromsággal.

Az emberek nem tanulnak a hibáikból. Az emberek nem változnak meg.

Hátat fordított nekünk, hogy a táskájában kotorásszon a cigarettája után.

– Nincs jogunk ítélkezni – mondtam. – Nem...

– Akkor kinek van? – kérdezte Angie.

– Nekik biztosan nincs – mutattam a fák között a házra. – Azok az emberek egyeseket az alapján ítélnek meg, hogy alkalmasak-e a gyereknevelésre. Ki jogosította fel Doyle-t egy ilyen döntés meghozatalára? Mi van, ha találkozik egy gyerekkel, és nincs az ínyére a vallásos neveltetése? Mi van, ha ellenszenvesek neki a meleg, fekete vagy tetovált szülők? Na? Jeges harag söpört végig az arcán, és elkomorodott.

– Nem erről van szó, és ezt te is tudod. Erről a konkrét esetről beszélünk, és erről a konkrét gyermekről. Ne gyere nekem a jezsuitáktól tanult, elkényelmesedett osztálytermi filozofálgatásoddal! Nincs merszed helyesen cselekedni, Patrick.

Egyikőtöknek sincs. Ilyen egyszerű. Nincs hozzá merszetek.

Oscar felnézett a lombok közé.

– Talán nincsen.

– Eridjetek! – mondta Angie. – Menjetek, és tartóztassátok le őket. De nem fogom végignézni. – Rágyújtott a cigarettára, és a mankóra támaszkodva megfeszült a háta.

Az ujjai közé fogta a cigarettát, és megmarkolta a mankók fogantyúit.

– Mindhármótokat gyűlölni foglak ezért.

Előrelendítette a mankót, mi meg néztük, ahogy hátat fordítva elbiceg az erdőben az autó felé.

Hosszú magánnyomozói pályafutásom alatt soha nem éltem át olyan ronda és kimerítő pillanatokat, mint amikor szemtanúja voltam, hogy Oscar és Devin letartóztatja Jack és Tricia Doyle-t a saját otthonuk konyhájában.

Jack még csak nem is tanúsított ellenállást. Leroskadt egy székre a konyhaasztal mellett, és rázkódott a teste. Zokogott, Tricia pedig Oscart karmolta, miközben a nyomozó kitépte Amandát a karjaiból, és Amanda sikított, öklével Oscar mellkasát csépelte, és azt kiabálta: – Ne, nagyi! Ne! Ne hagyd, hogy elvigyen! Állítsd meg!

A seriff másodszor már fogadta Devin hívását, és néhány perccel később megérkezett a kocsifelhajtóra. A konyhába sétált, és összezavarodott arckifejezéssel szemlélte, ahogy Amanda ernyedten Oscar karjában csüng, Tricia a hasához szorítja Jack fejét, és ringatja a síró férfit.

– Édes istenem! – suttogta Tricia, tisztán látva, hogy véget ért a közös életük Amandával, véget ért a szabadságuk, vége mindennek.

– Édes istenem! – suttogta újra, és azon kaptam magam, hogy eltűnődöm: vajon Isten hallotta-e, hallotta-e az Oscar mellkasán nyöszörgő Amandát, a Jack jogait felolvasó Devint; vajon hallott-e bármit is?

EPILÓGUS Anya és lánya viszontlátják egymást „Anya és lánya viszontlátják egymást”, hirdette a News szalagcíme másnap reggel; az eseményt minden helyi csatornán élőben közvetítették április 7-én este 20:05-kor.

A forró fehér fényben úszó Helene leugrott a tornácáról, átszaladt a riporterek tömegén, és kikapta Amandát egy szociális munkás karjaiból. Éles kiáltás tört fel a torkából, majd könnyáztatta arccal megpuszilta Amanda arcát, homlokát, szemét és orrát.

Amanda Helene nyaka köré fonta a karját, és a vállába temette a fejét, mire a szomszédok közül többen tapsviharban törtek ki. Helene felkapta a fejét a hangra, zavarba ejtette. Aztán mesterkélt szerénységgel elmosolyodott, a fényekbe hunyorgott, megsimogatta a lánya hátát, és még szélesebbre húzódott a mosolya.

Bubba a nappalimban állt a tévé előtt, és rám pillantott.

– Ezek szerint minden rendben – mondta. – Ugye?

A tévé felé bólintottam.

– Úgy néz ki.

Bubba hátrafordult, ahogy Angie végigszökdécselt a folyosón egy újabb dobozzal, rátette a bejárati ajtó előtti halomra, és visszaugrált a hálószobába.

– De akkor miért megy el?

– Őt kérdezd – vontam vállat.

– Kérdeztem. Nem hajlandó elárulni.

Erre is csak a vállam vonogattam. Jobbnak láttam inkább nem megszólalni.

– Figyelj, haver – mondta Bubba -, nem jókedvemből segítek költözködni a csajnak. Érted? Hanem mert megkért rá.

– Semmi baj, Bubba. Semmi baj.

A tévében Helene elmondta egy riporternek, hogy a világ legszerencsésebb nőjének érzi magát.

Bubba a fejét rázva kiment a szobából, felkapta az ajtóban lévő dobozokat, és lecaplatott velük a lépcsőn.

A hálószoba ajtajába álltam, figyeltem Angie-t, ahogy a szekrényből az ágyra hajigálja a pólókat.

– Rendben leszel? – kérdeztem.

Felágaskodott, és összefogott egy köteg vállfát.

– Megleszek.

– Szerintem beszélnünk kéne a történtekről.

Elsimítgatta a ruhahalom tetején lévő póló gyűrődéseit.

– Beszéltünk róla. Az erdőben. Én mindent elmondtam.

– Én nem.

Kicipzárazott egy ruhazsákot, felemelte a ruhákat, belecsúsztatta, és felhúzta a cipzárt.

– Én nem – ismételtem.

– Ezek közül az akasztók közül van, amelyik a tied – mondta Angie. – Majd visszahozom őket.

A mankójáért nyúlt, és felém fordult.

Nem mozdultam az ajtóból, elállva az útját.

Lehorgasztotta a fejét, a padlót nézte.

– Itt fogsz állni, amíg világ a világ?

– Nem tudom. Te mondd meg.

– Csak azon gondolkozom, hogy letegyem-e a mankókat, vagy sem. Egy idő után elzsibbad a karom, ha nem mozdulok.

Arrébb álltam, ő pedig kiment az ajtón, majd szembetalálkozott a lépcső felől érkező Bubbával.

– Van egy zsák az ágyon – mondta neki. – Az lesz az utolsó.

Kibicegett a lépcsőhöz, és hallottam, amint egyik kezében a mankókkal, a másikkal pedig a korlátba kapaszkodva leugrál a lépcsőn.

Bubba felemelte a ruhazsákot az ágyról.

– Haver, mit tettél vele? – kérdezte.

A verandai padon Tricia Doyle karjaiban fekvő Amandára gondoltam, a hideg elleni védekezésül magukra húzott gyapjútakaróba burkolózva, ahogy halkan, meghitten beszélgettek.

– Összetörtem a szívét – feleltem.

A következő hetekben Jack Doyle, a felesége és Lionel McCready egyaránt szövetségi vádesküdtszék elé került emberrablás, kiskorú kényszerrel történő fogva tartása, gyermek veszélyeztetése és gyermekkel szembeni súlyos gondatlanság vádjával. Jack Doyle ellen egyúttal vádat emeltek Christopher Mullen és Pharaoh Gutierrez meggyilkolásáért, valamint a Lionel McCready és Neal Ryerson szövetségi ügynök elleni gyilkossági kísérletért.

Ryerson hazamehetett a kórházból. Az orvosok megmentették ugyan a karját, ám elsorvadt és használhatatlanná vált, egyelőre ideiglenesen, de lehet, hogy örökre.

Visszatért Washingtonba, ahol áthelyezték egy íróasztal mögé a Tanúvédelmi Programba.

Engem is beidéztek a vádesküdtszék elé, hogy tanúskodjak a sajtó által Zsarurablási Botrány névre elkeresztelt eseménysorozattal kapcsolatban. Úgy tűnik, senki nem fogta fel, hogy ez alapján a kifejezés alapján zsarukat raboltak el, nem pedig ők raboltak el másokat, és az elnevezés rövidesen ugyanúgy egybeforrt az üggyel, mint a Watergate Nixon árulásainak és piti korrupciós ügyeinek tömkelegével.

A vádesküdtszék előtt a Remy Broussard-ral töltött utolsó percekre vonatkozó megjegyzéseimet törölték a jegyzőkönyvből, mert nem lehetett őket megerősíteni.

Tanúvallomásban kizárólag az ügy során folytatott megfigyeléseimre és az aktában lejegyzettekre kellett szorítkoznom.

Senkit nem vádoltak meg Töpszli David Martin, Kimmie Niehaus, Sven „Cheese” Olamon vagy Ray Likanski meggyilkolásával; utóbbi holttestét sosem találták meg.

A szövetségi államügyész azt mondta, kötve hiszi, hogy Jack Doyle-t elítélnék Mullen és Gutierrez haláláért, ám mivel minden kétséget kizáróan köze volt a dologhoz, kemény ítéletre számíthat az emberrablás vádjában, és élete végéig rács mögé kerül.

Rachel és Nicholas Broussard Remy halálának éjszakáján eltűnt, ismeretlen helyre távozott – mint azt az ügyészségen belül a legtöbben feltételezték – Cheese kétszázezer dollárjával.

A Leon és Roberta Trett házának pincéjében talált csontvázakról megállapították, hogy egy két éve Vermont nyugati részéről eltűnt ötéves fiú, illetve egy ez idáig azonosítatlan hétéves lány maradványai.

Júniusban meglátogattam Helene-t.

Szorosan átölelt, csontos csuklójával felhorzsolva a nyakamat. Parfümillat lengte be, és élénkvörösen kirúzsozta magát.

Amanda a nappaliban ült a kanapén, és egy koraérett hatéves ikerpárt egyedül nevelő apáról szóló szitkomot nézett. Az apa kormányzó volt, szenátor, vagy valami hasonló, aki mintha mindig a hivatalban lett volna, ám – amennyire meg tudtam állapítani – nem fogadott bébiszittert. Rendszeresen beugrott hozzájuk egy spanyol ajkú ezermester, hogy a feleségéről, Rosáról panaszkodjon, akinek állandóan fáj a feje. Poénjai szexuális utalások kifogyhatatlan tárházát képezték, amiken az ikrek mindentudón nevettek, miközben a kormányzó igyekezett egyszerre szigorú képet vágni és elfojtani egy mosolyt. A közönség zabálta. Minden egyes poénon a hasukat fogták a nevetéstől.

Amanda csak ült és nézte. Rózsaszín hálóing volt rajta, amit nem ártott volna kimosni vagy legalább kilötykölni, és nem ismert fel.

– Kicsikém, ez itt Patrick, a barátom.

Amanda rám nézett, és felemelte a kezét.

Mire visszaintegettem, már a tévét bámulta.

– Imádja ezt a műsort. Nem igaz, kincsem?

Amanda nem mondott semmit.

Helene átsétált a nappalin, oldalra billentett fejjel feltéve a fülbevalóját.

– Hallod-e, Bea rendesen gyűlöl azért, amit Lionellel tettél, Patrick. Követtem az ebédlőbe, ahol különféle dolgokat dobált az asztalról a retiküljébe.

– Biztos ezért nem fizetett ki.

– Beperelheted – ajánlotta Helene. – Nem? Megtehetnéd. Nem? Erre inkább nem mondtam semmit.

– Na és ön? Ön is gyűlöl?

Megrázta a fejét, és megigazgatta kétoldalt a haját.

– Hülyéskedsz? Lionel elvitte a gyerekemet. Nem számít, hogy a bátyám, kapja be! Még valami bántódása is eshetett volna, tudod?

Valami megrándult Amanda arcán, amikor az anyja azt mondta, „kapja be”.

Helene beledugta a kezét három pasztellszínű műanyag karkötőbe, és megrázta a karját, hogy lecsússzanak a csuklójára.

– Megy valahova? – kérdeztem.

– Meghiszem azt – mosolyodott el. – Van ez a pasi. Látott a tévében, azt hiszi rólam, hogy valami nagy sztár vagyok. – Felnevetett. – Hát nem beszarás? Na mindegy, elhívott randizni. Cuki pasas.

A kanapén ülő kislányra néztem.

– Mi lesz Amandával?

Helene hatalmas mosolyt villantott rám.

– Dottie fog vigyázni rá.

– Dottie is tud róla? – kérdeztem.

– Kábé öt perc, és megtudja – mondta kacarászva.

Amandára néztem – egy elektromos konzervnyitó képsora tükröződött a tévéből és pergett le az arcán. A konzerv úgy nyílt fel a homlokán, akár egy eltátott száj, csapott álla kékesfehér fényben ázott, nyitott szemmel, minden érdeklődés nélkül nézte a reklámot és hallgatta a szignált. Egy ír szetter váltotta fel a konzervnyitót, átszökkent Amanda homlokán, zöld mezőn hempergett.

– A kutyaeledel kaviárja – jelentette ki a bemondó. – Hiszen a kutyája is megérdemli, hogy családtagként kezeljék, nem igaz?

Az a kutyától függ, gondoltam. Meg a családtól.

Vad, szúró fájdalom nyilallt az oldalamba a kimerültségtől, még a lélegzetem is elakadt tőle, aztán már el is múlt, s nyomában lüktető fájdalom költözött az ízületeimbe. Összeszedtem minden erőmet, és átmentem a nappalin.

– Viszlát, Helene.

– Ó, már mész is? Szió!

Megálltam az ajtóban.

– Szia, Amanda!

Amanda le sem vette a tekintetét a tévéről, arca ezüstös fényben fürdött.

– Szia! – köszönt el tőlem, de ugyanúgy mondhatta volna a Rosához hazatérő latin ezermesternek is.

Kint aztán sétáltam egy sort, míg végül a Ryan játszótéren kötöttem ki; leültem a hintára, ahol Broussard-ral üldögéltem, a befejezetlen békató medencéjére néztem, ahol Oscarral megmentettünk egy gyereket Gerry Glynn őrületétől. És most? Most mit tettünk? Milyen bűnt követtünk el Nyugat-Beckett fenyvesében, a konyhában, ahol elszakítottunk egy gyereket két jogtalan szülőtől?

Hazavittük Amanda McCreadyt. Csupán ennyit csináltunk, mondogattam magamnak. Nem tettünk semmi rosszat. Hazavittük jogos tulajdonosához. Se több, se kevesebb.

Ez minden.

Hazavittük.

Port Mesa, Texas 1998. október Egy este a Crockett a Vártánban Rachel Smith beszáll egy részeg vitába arról, hogy miért érdemes meghalni.

– Az országért – mondja egy frissen leszerelt srác. A többiek koccintanak rá.

– A szerelemért – tromfol rá egy másik fickó, jutalma ujjongás.

– A Dallas Mavericksért – rikkant valaki. – Azóta haldoklunk, hogy bekerültek az NBAbe. Nevetnek.

– Sok mindenért érdemes meghalni – mondja Rachel Smith, ahogy műszakja végeztével az asztalhoz jön, kezében egy pohár scotch-csal. – Naponta halnak meg emberek öt dollár miatt.

Csak azért, mert rosszkor rossz embernek néztek a szemébe. Rákhalászat során... Nem a halállal méretik meg az ember – mondja Rachel.

– Hanem mivel? – kérdi valaki.

– A gyilkolással – feleli Rachel.

Egy percre csend támad, ahogy a kocsmában lévő férfiak Rachelt fürkészik, és a hangjában csendülő kemény, hűvös él összhangban van a szemében néha megcsillanó fénnyel, amitől mindenkit nyugtalanság fog el, ha túl közelről nézi.

Elgie Bern, a Blue’s Eden, Port Mesa legjobb rákászhajójának kapitánya végül rákérdez: – Miért volnál hajlandó ölni, Rachel?

Rachel elmosolyodik, magasba emeli a scotchos poharat, amitől a jégkockák visszatükrözik, rabul ejtik a biliárdasztal feletti neonfényt.

– A családomért – válaszolja Rachel. – Csak és kizárólag a családomért.

Pár fickó idegesen felnevet.

– Habozás nélkül – teszi hozzá Rachel. – Megbánás nélkül. Szemernyi lelkifurdalás nélkül.