Newspaper of the Hungarian Theatre of Cluj by Hungarian Theatre of Cluj

Kolozsvári Állami Magyar Színház

2014. szeptember–november septembrie – noiembrie 2014

Nagyérdemű színházpártoló barátaim! Dragi prieteni iubitori de teatru, A színház tudatmegőrző szerepe és feladata a kultúra halálával fenyegető korunkban egyre hangsúlyosabbá s egyszersmind egyre elfeledettebbé válik. Azokban az országokban, melyekben a jelen e törékeny és múlékony művészete nem része a nemzeti tudatnak, eluralkodik a kapzsiság, az önzés, a szeretettelenség, az egymás ellen acsarkodás. A misztikusnak tűnő 222-es számmal jelölt évadunk arra próbálja felhívni a tisztelt közönség figyelmét, hogy színház nélkül nem lehet élni. Előadásaink széles skálán próbálják megragadni napjaink rohanó ritmusú forgatagának közepette az emberi lélek örömeit és megrázkódtatásait. Vígjáték és dráma, bohózat és tragédia, zene, tánc és költészet éppúgy kifejezői mindennapi életünknek, mint az ősi időkben. A színház egyidős az emberiséggel. És ne feledkezzünk meg a testről sem. Az idén negyedik alkalommal megrendezett nemzetközi fesztivál, az INTERFERENCIÁK témája „a test történetei”. Szabadság és rabság, felmagasztalás és porig alázás, szerelem és meghurcoltatás, erő és gyengeség, egészség és betegség, születés és meghalás mind-mind benne rejlenek ebben a címben. Színpadi formáit ezúttal is a jelen pillanat legkiemelkedőbb színházi alkotóinak megfogalmazásában tárjuk Önök elé. 2015-ben Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa is. A város többi művészeti intézményével karöltve ebből az alkalomból is tartogatunk az Önök számára meglepetéseket. Figyeljünk tehát egymásra! Őszinte nagyrabecsüléssel, Tompa Gábor

în epoca noastră ameninţată cu dispariţia culturii, rolul teatrului – acela de a conserva conștiinţa publică – devine din ce în ce mai accentuat, dar în același timp și din ce în ce mai uitat. În ţările în care această artă fragilă și efemeră a prezentului nu este parte integrantă a conștiinţei naţionale, lăcomia, egoismul, lipsa de iubire și violenţa își fac simţite din ce în ce mai mult prezenţa. Stagiunea noastră, ajunsă la misticul număr 222, dorește să atragă atenţia publicului asupra faptului că fără teatru nu se poate trăi. Spectacolele pe care le propunem încearcă să surprindă, pe un spectru cât mai larg, reverberaţiile extatice și dramatice ale sufletului uman, în mijlocul vârtejului din ce în ce mai drăcesc care caracterizează viaţa noastră de fiecare zi. Comedie și dramă, farsă și tragedie, muzică, dans și poezie – sunt toate mijloace de a reflecta realitatea lumii noastre, așa cum au făcut-o din vremurile străvechi. Teatrul este de-o vârstă cu omenirea. Dar să nu uităm nici de corp. Tema celei de-a patra ediţii a Festivalului Internaţional de Teatru Interferenţe este „mărturiile corpului”. Libertate și sclavie, glorificare și umilire profundă, iubire și hărţuire, forţă și slăbiciune, sănătate și boală, naștere și trecere în nefiinţă – toate se ascund în acest titlu. Iar formele lor teatrale vă vor fi prezentate și de această dată prin viziunea unora dintre cei mai remarcabili creatori de teatru ai momentului. În 2015, Clujul devine Capitală Europeană a Tineretului. Împreună cu alte instituţii de artă din oraș vă vom rezerva evenimente-surpriză și cu această ocazie. Ţineţi aproape! Cu deosebită consideraţie, Gábor Tompa

Stagiunea 2014–2015-ös évad Bemutatóink | Premiere Georges Feydeau — M. Desvallières VIDÉKI JEGYESEK LOGODNICII DIN PROVINCIE R: Alexandru DABIJA Nona Ciobanu AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT CEL CARE ÎNCHIDE NOAPTEA R: Nona CIOBANU Friedrich Dürrenmatt AZ ÖREG HÖLGY LÁTOGATÁSA VIZITA BĂTRÂNEI DOAMNE R: TOMPA Gábor Csehov nyomán | după Cehov HATTYÚDAL CÂNTEC DE LEBĂDĂ R: SINKÓ Ferenc Franz Xaver Kroetz A VÁGY DORINŢA R: ALBU István Csokonai Vitéz Mihály AZ ÖZVEGY KARNYÓNÉ S A KÉT SZELEBURDIAK VĂDUVA KARNYÓ ȘI CEI DOI ZBURDALNICI R: KERESZTES Attila Dés László — Geszti Péter — Békés Pál A DZSUNGEL KÖNYVE CARTEA JUNGLEI R: PUSKÁS Zoltán Vivian Nielsen HULLÁMTÖRÉS BREAKING THE WAVES R: Tom DUGDALE Jevgenyij Lvovics Svarc AZ ÁRNYÉK UMBRA R: Niky WOLCZ George Tabori REKVIEM EGY KÉMÉRT RECVIEM PENTRU UN SPION R: Mihai MĂNIUȚIU

Járulékos programok Evenimente conexe péntek, szeptember 26. | vineri, 26 septembrie LIVINGROOM Emeleti előcsarnok | Foaier, etaj Beszélgetés Varga Csillával a Ványa bácsi című előadás után În dialog cu Csilla Varga, după spectacolul Unchiul Vania szombat, október 18. 20h00 – Stúdióterem Saviana Stănescu USELESS R: Kövesdy István felolvasószínház szerda, október 22. | miercuri, 22 octombrie LIVINGROOM Emeleti előcsarnok | Foaier, etaj Beszélgetés Balla Szabolccsal a Serena in X-tremis című előadás után În dialog cu Szabolcs Balla, după spectacolul Serena in X-tremis szerda, október 29. | miercuri, 29 octombrie 20h00 – Stúdióterem Vlad Mugur díjasok IV. beszélgetés Carmencita Brojboiu díszlet- és jelmeztervezővel 20h00 – Sala Studio Premiații Vlad Mugur IV În dialog cu scenografa Carmencita Brojboiu kedd, november 4. 20h00 – Stúdióterem Nagy Ignác TISZTÚJÍTÁS R: Kövesdy István felolvasószínház kedd, november 11. | marți, 11 noiembrie 20h00 – Stúdióterem ELADÓ/FOR SALE Az Odeon Színház előadása a Temps D’Images fesztivál keretében R: Gianina Cărbunariu 20h00 – Sala Studio DE VÂNZARE/FOR SALE Un spectacol al Teatrului Odeon prezentat în cadrul Festivalului Temps D’Images R: Gianina Cărbunariu

VIDÉKI JEGYESEK LOGODNICII DIN PROVINCIE

Georges Feydeau – M. Desvallières

DIMÉNY ÁRON BOGDÁN ZSOLT BUZÁSI ANDRÁS FARKAS LORÁND ORBÁN ATTILA VARGA CSILLA ALBERT CSILLA PANEK KATI KÁNTOR MELINDA MAROSÁN CSABA VATÁNY ZSOLT FOGARASI SZÉP ALPÁR

Buzรกsi Andrรกs, Albert Csilla

Farkas Lorรกnd

Panek Kati

Nem a teljesítmény fontos, hanem az együttjátszás öröme

A Vidéki jegyesek bemutatója kapcsán

Alexandru Dabijával Balázs Nóra beszélgetett

Hogyan esett a választása Feydeau Vidéki jegyesek című darabjára? Úgy gondolom, itt túl kevés vígjátékot játszanak. A kolozsvári magyar színház repertoárja és nagyszerű társulata nem kap elég lehetőséget komikus megnyilvánulásokra. A színészek tudnak kirobbanóak lenni, de túlságosan befelé, önmagukba vannak fordulva, a játszott előadások gyakran túl komolyak. A darabot véletlenül választottam, Feydeau-t és Labiche-t egyaránt nagyon kedvelem. Egyszer már kísérleteztem magyar nyelven Caragialéval, aki a román Feydeau lehetne – az egy egészen más tapasztalat volt (szerk. megj.: Karnebál, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadása 2010-ben). A szöveggel nagyon nehéz volt dolgozni, meg kellett küzdenünk a magyar fordítással, amely egy nagy magyar költő, Parti Nagy Lajos munkája. Szeretem a bohózatot és Feydeau-t is. Szeretem a szórakoztató színházat. Mi a kulcsa napjainkban egy bohózat megrendezésének? Milyen kihívást jelent ennek a műfajnak a színrevitele? Én ezt nem tekintem feltétlenül kihívásnak. Sokkal kevésbé fontos a színészi teljesítmény, mint a jó hangulat. Talán Brâncuși mondta egyszer, hogy nem nehéz valamit elvégezni, az a nehéz, hogy képessé tegyük magunkat az elvégzésére. A vígjáték előadásához jókedv és jó hangulat szükséges. Manapság nehéz jókedvűnek lenni. Olyan időket élünk, amelyek megkeserítik, túl komollyá teszik az embert. Azt hiszem, ez a kihívás: a lazítás és a jó hangulat. Az én színházamnak a kulcsa ez: élvezzük, hogy együtt játszhatunk. Nem a teljesítmény fontos, hanem az együttjátszás öröme. Ha olykor ebből teljesítmény is születik, annál jobb, de ha nem jön össze, akkor marad a jó hangulat – valami mindig megmarad, a bukás lehetősége kizárva. Ez is egy kihívás, mert egy adott ponton túl a humor az erőszak egyik formájává válhat. Ha az ember sokáig próbál szórakoztató lenni, az ellene fordulhat – ezt nevezzük görcsösségnek. Egy klasszikus szöveg megrendezésekor fontosnak tartja-e annak mai kontextusba helyezését? A szöveg nem túl régi – Molière például korábbi, mint Feydeau. Nem arról van szó, hogy kortárs elemeket használjunk, vagy utalgassunk arra, ami a jelenben történik. A bohózat, a

komédiának ez a könnyed fajtája a mai értelmezés számára általában csak a sebesség problémáját veti fel. Mi a dolgokat kissé felgyorsítva, nagyobb sebességgel éljük meg. Ezt a szöveget azért választottam, mert egyfajta kollektív téboly felé hajlik. Feydeau megtapasztalta, ismerte a párizsi Charcot doktor kísérleteit, amelyek a pszichoanalízis előképei voltak. Az embereket abban a korban már elkezdte foglalkoztatni a pszichiátriai kezelés kérdése. Ebben az előadásban nem fogjuk érinteni ezt a problémát, de valahol mélyen jelen lesz majd. Nincs szó modernizálásról vagy korszerűsítésről, de ha egy kicsit beleviszünk a mai világ elmezavarából, a félreértésekből adódó fejetlenség egyfajta őrületté válik. Ha nagyobb sebességgel játszunk le egy régi zeneszámot, lehet, hogy érdekesnek fogjuk találni. A sebesség csupán technikai kérdés, de egy adott pillanatban – mint minden műszaki dolog – az ismétlés miatt metafizikai problémává is válhat. Az ember nézi a Forma 1-et, a száguldó autókat, és egy óra múlva, nem is tudja miért, valami jóleső érzése támad. A darabbeli vidék–főváros ellentétet közelíti-e az aktuális, helyi különbségekhez? Az előadásban nem használtam ezeket a különbségeket. A szövegben jelen vannak az ellentétek a vidékről Párizsba költözött szereplők között. Nem használtam ezeket, mert szeretem a vidéket, a kisvárosokat. Számomra Kolozsvár is túl nagy, Bukarest még inkább, New York pedig már egy másik bolygón van. Azt hiszem, ez a probléma szorosan kötődik a nyelvhez is, ott kell rejlenie a nyelvi különbségekben. Ezzel szemben Feydeau csak a helyzetek különbözőségével operál, én pedig követem őt ebben. Azt hiszem, a nagyvárosi emberek épp olyan buták, mint a kisvárosiak. Harminc év után rendez újra a kolozsvári magyar színházban. Érzékel-e különbséget, milyen irányban változott a színház az utóbbi években? Az időbeli eltérés túl nagy ahhoz, hogy tisztán láthassam a különbségeket. Ez a színház az utóbbi 10-15 évben alapozta meg a létezését, és most szerintem keményen meg kell küzdenie azért, hogy valamit kezdjen ezzel a szoborral. A mostani helyzet teljesen más, a hangulat sokkal lazább. Annak idején a színház szinte partizánharcot folytatott a fennmaradásért. Emlékszem, gyakran

Alexandru Dabija

ültünk az akkori igazgatóval, Kötő úrral a színházi levéltárban, ahová befolyt az eső, beesett a hó, mindenütt mosdótálak voltak – ez egy olyan küzdelem volt, amelyet nagyon nagyra tartottam. Most már szó sincs erről, a két helyzet közt hatalmas a különbség. Meglehetősen kevéssé veszek részt a politikai és a társadalmi életben. Megpróbálom átlátni, mi történik, de hamar vissza is húzódom. A gondok sokkal bonyolultabbak annál, ahogy én látom őket. A részvétel egyetlen módja számomra nem a véleménynyilvánítás, hanem a munka. És én dolgozom. Most éppen Székely Csabától várok egy szöveget, amelyet nekem ír, nagyon szeretem az írásait. Szeretem a kis társulatokat is, nemcsak a nagy színházakat, mint amilyen a magyar színház Kolozsváron, szeretnék dolgozni Gyergyóban és Udvarhelyen is. Hogyan képzeli el ennek az előadásnak az ideális közönségét? Azt szeretném, ha a nézők nagyon szabadok lennének. Van is egy példám erre: a bukaresti Teatrul Act közönsége. Nem hiszek a fiatal közönségben, hogy majd jönnek a fiatalok a színházba… Bukarestben a nézők idősek és fiatalok vegyesen. A nagyon szabad emberek kellene, hogy színházba járjanak, nem csak egy bizonyos nézőtípus. Több évig dolgoztam a kolozsvári Nemzeti Színházban is, ahol érezhető volt a közönség átalakulása. A közönségük felnőtt, felszabadult, nevet, szórakozik, vannak közöttük átlagemberek, értelmiségiek, de akár hipszterek is. Azt hiszem, a magyar színház nagyon jó repertoárral és előadásokkal rendelkezik, talán megérdemelne egy ilyen közönséget.

Alexandru Dabija a bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémia rendezői szakán végzett 1976-ban és ekkor debütált rendezőként a Piatra Neamţ-i Ifjúsági Színházban Philip Massinger Leszámolás című darabjával. Az előadásért az év legjobb rendezőjének járó díjjal tüntették ki. 1991 és 1994, majd 1996 és 2002 között a bukaresti Odeon Színház igazgatója volt. Közel negyven éves rendezői tevékenysége alatt a legtöbb romániai színházban rendezett. Számos kitüntetésben részesült, többek között 1995-ben neki ítélték az UNITER Legjobb előadásának járó díját (Árva Zhao), valamint 2010-ben a Pyramus & Thisbe 4 You című előadásáért a Legjobb rendezőnek járó díjat nyerte el. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban 1986-ban rendezte Mircea Eliade Iphigénia című darabját.

Nu performanța contează, ci plăcerea de a juca împreună

Nóra Balázs în dialog cu Alexandru Dabija despre spectacolul

Logodnicii din provincie de Georges Feydeau De ce ați ales să regizați, la Teatrul Maghiar, piesa lui Feydeau? Pentru că eu cred că, în general, se joacă prea puține comedii. Teatrul Maghiar are un repertoriu și o trupă foarte bună, cu prea puțină explozie comică. Echipa de actori este capabilă de explozie, dar întoarsă prea mult înăuntru, în introspecție, în piese mult prea serioase. Alegerea textului este una întâmplătoare, fiindcă mie îmi place foarte mult atât Feydeau, cât și Labiche. Am avut odată o experiență în limba maghiară cu Feydeau-ul român, cu Caragiale – a fost o cu totul altă experiență (notă red.: D-ale Carnavalului, regizat la Teatrul Tamási Áron din Sfântu Gheorghe, 2010). A fost foarte dificil la nivelul textului, ne-am luptat cu piesa tradusă în limba maghiară de Lajos Parti Nagy, un mare poet maghiar. Mie îmi place vodevilul, dar și Feydeau. Îmi place teatrul de divertisment. Care este cheia punerii în scenă a unei piese vodevil astăzi? Care sunt provocările montării acestui gen? Nu le consider neapărat provocări. E mult mai puțin importantă performanța actoricească decât buna dispoziție. Cred că Brâncuși spune undeva că nu este greu să faci un lucru, este greu să te pui în starea de a-l face. Trebuie să ai chef și bună dispoziție pentru a juca în comedii. E greu să fii bine dispus în vremurile de azi. Sunt vremuri care te încruntă, te fac foarte serios. Cred că provocarea este asta: relaxarea și buna dispoziție. Cheia teatrului pe care îl practic eu e să joci cu mare plăcere alături de ceilalţi. Nu performanța contează, ci plăcerea de a juca împreună. Dacă se face și performanță, câteodată, e bine, dacă nu, rămâne buna dispoziție – ceva rămâne, nu există varianta eșecului. E și asta o provocare, pentru că și umorul poate deveni o formă de violență la un moment dat. Dacă încerci foarte mult să fii amuzant, poate să se întoarcă împotriva ta – asta se cheamă crispare.

În cazul montării unui text clasic este importantă punerea acestuia într-un context actual? Textul nu e foarte vechi – Molière, de exemplu, e mai vechi decât Feydeau. Nu e vorba de a aduce elemente contemporane sau de a face aluzii la ceea ce ni se întâmplă azi. În general vodevilul și tipul acesta de comedie lejeră sau ușoară, în viziunea noastră modernă, contemporană, are numai o problemă de viteză. Noi vedem lucrurile puțin mai accelerat, mai repede. Am ales acest text pentru că duce puțin spre o formă de nebunie colectivă. Feydeau a trăit și a cunoscut experiențele doctorului Charcot din Paris, care erau un fel de avanpremieră a psihanalizei. Oamenii încep să-și pună problema tratamentului psihiatric. În spectacol nu o să atingem aceste lucruri, dar undeva dedesubt ele vor exista. Nu e vorba despre modernizare sau despre contemporanizare, dar aplicând puțin demența lumii contemporane, în spectacol se intră într-un fel de frenezie, o nebunie cauzată de confuzie. Dacă punem o muzică veche la o viteză mai mare, s-ar putea să ne intereseze. Viteza este doar o problemă tehnică, iar la un moment dat, ca orice lucru tehnic, ea poate deveni una metafizică prin repetare. Lumea stă la Formula 1, se uită la mașinile care merg foarte repede, și, peste o oră, nu știe de ce, începe să simtă ceva ce îi face plăcere. Încercați să asociați diferenţele dintre provincie și capitală existente în piesă celor actuale, locale? Nu am folosit aceste diferențe în spectacol. În text există această dimensiune a diferenţelor dintre personajele venite din provincie la Paris și cele de care locuiesc acolo. Nu am folosit asta pentru că mie îmi place foarte mult provincia, îmi plac orașele mici. Pentru mine și Clujul este un oraș prea mare, Bucureștiul cu atât mai mult și New York este deja de pe o altă planetă. Cred că această dimensiune este strâns legată și de limbaj, ar trebui să apară și în diferențele de limbă. În schimb, Feydeau lucrează numai la

diferențe de situații, iar eu am respectat autorul. Cred că lumea este la fel de tâmpită și într-un oraș mare, ca într-un oraș mic. Vă întoarceți după 30 de ani la Teatrul Maghiar – ce este diferit, cum s-a schimbat teatrul în acești ani? E prea mare distanța în timp ca să pot vedea clar diferențele. Acest teatru și-a făcut în ultimii 10-15 ani existența, cred că acum trebuie să lupte din greu pentru a face ceva cu această statuie. Acum este o situație cu totul diferită, atmosfera e mult mai relaxată. În vremurile acelea, teatrul lupta aproape la fel ca partizanii pentru existență. Asta se simțea foarte tare. Țin minte că stăteam foarte mult cu directorul de atunci, domnul Kötő, în arhiva teatrului în care ploua, cădea zăpada, era plină de ligheane – se dădea o luptă permanentă pe care am respectat-o mult. Acum nu mai este vorba despre așa ceva, diferențele sunt uriașe. Eu sunt destul de absent din viața politică-socială. Încerc să văd ce se întâmplă la acest nivel, dar imediat mă și retrag, problemele sunt mult mai complicate decât pot să le văd eu. Singurul mod în

care pot participa, este nu acela de a-mi da cu părerea ci să lucrez. Și lucrez. Acum aștept un text de la Csaba Székely, scris pentru mine, îmi place foarte mult cum scrie. Îmi plac și trupele mici, nu numai marile teatre cum e cel Maghiar din Cluj, vreau să lucrez și la Gheorgheni, la Odorhei. Cum vă imaginați publicul ideal al acestui spectacol? Aș vrea ca spectatorii să fie foarte liberi. Am și un model: spectatorii de la Teatrul Act din București. Eu nu cred în spectatorii tineri, că vin tinerii la teatru – acolo este un amestec de bătrâni și tineri. La teatru trebuie să fie lume foarte liberă, nu un anumit gen de spectatori. Am lucrat mulți ani și la Teatrul Național din Cluj, unde am simțit această schimbare a publicului. Publicul a crescut, e mai liber, râde, se distrează, e public popular, sunt și oameni normali, intelectuali, dar și hipsteri. Cred că Teatrul Maghiar are un repertoriu și spectacole foarte bune, s-ar putea să merite un astfel de public. Alexandru Dabija a absolvit Institutul de Teatru și Film din București și a debutat ca regizor în 1976 la Teatrul Tineretului din Piatra Neamţ, cu spectacolul Răfuiala de Philip Massinger, obţinând premiul pentru cel mai bun regizor al anului. Între 1991-1994 și 1996-2002 a fost director al Teatrului Odeon din București. În cei aproape 40 de ani de activitate ca regizor de teatru a lucrat la majoritatea teatrelor din România. A primit numeroase nominalizări și premii, printre care Premiul UNITER pentru cel mai bun spectacol (Orfanul Zhao), în 1995 și Premiul UNITER pentru cea mai bună regie (a spectacolului Pyramus & Thisbe 4 You), în 2010. La Teatrul Maghiar de Stat Cluj a regizat piesa Ifigenia de Mircea Eliade, în 1986.

Bogdán Zsolt, Dimény Áron

AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT CEL CARE ÎNCHIDE NOAPTEA

NONA CIOBANU

a forgatókönyvet Liliana Cavani Az éjszakai portás című filmje ihlette scenariu inspirat de filmul Portarul de noapte de Liliana Cavani Fordította | Traducerea în limba maghiară: Horváth Andor Szereplők | Cu: Max: VIOLA GÁBOR Hanna: GYÖRGYJAKAB ENIKŐ Férj | Soțul: BOGDÁN ZSOLT Hangok | Voci (Kurt, Klaus, Bert): SZŰCS ERVIN, VÁTA LORÁND MAROSÁN CSABA SS tisztek (videoprojekció) | Ofițeri SS (proiecție): ORBÁN ATTILA BOGDÁN ZSOLT BODOLAI BALÁZS VÁTA LORÁND MAROSÁN CSABA GYÖRFFY ZSOLT Johann feje (videoprojekció) | Capul lui Johann (proiecție): ORBÁN ATTILA Rendező | Regia: NONA CIOBANU Díszlet | Decorul: NONA CIOBANU, PETER KOŠIR Jelmez, zene, fények | Costumele, ilustrația muzicală, light design: NONA CIOBANU Fényképek, videofelvételek | Fotografii și video pentru proiecții: MATJAŽ WENZEL Videoprojekció | Proiecții video: PETER KOŠIR Ügyelő | Regia tehnică: GYÖRFFY ZSOLT

Györgyjakab Enikő, Viola Gábor

Viola Gábor, Györgyjakab Enikő

Az áldozat és az elnyomó, saját sötét sorsuknak és a történelemnek a foglyai. Interjú Nona Ciobanu rendezővel saját darabja, az Aki elzárja az éjszakát bemutatója kapcsán Kérdezett: Vajna Noémi Az Aki elzárja az éjszakát című előadás egy kiszolgált német tiszt és egy egykori lágerfogoly nő kapcsolatát dolgozza fel. A történetet Liliana Cavani filmjéből, Az éjszakai portásból ismeri. Mi vezette önt arra, hogy a filmbéli történetet előadássá alakítsa át? Az előadás forgatókönyvét Liliana Cavani 1974-ben forgatott, sokat vitatott filmjéből kiindulva írtam. A téma bonyolult, politikai, lélektani, társadalmi problémákat is érint, és megkérdőjelez néhány tabut. A történet szereplői a volt náci tiszt és a nő, egy koncentrációs láger egykori foglya. Kettejük viszonya a lágerben nemi erőszakkal kezdődött. Később, 13 évvel a háború után, véletlenül újra találkoznak Bécsben. A két főszereplő most is fogoly – saját sötét sorsukba és a történelem börtönébe vannak bezárva. Ezen a börtönön kívül nem tudnak, vagy nem is akarnak egyetlen lépést sem tenni. Mindkettőnek szüksége van arra, hogy a múltat felelevenítse, hogy megtisztítsa, megértse és megbüntesse önmagát és a másikat. Ennek érdekében szembe kell szállniuk önnön természetükkel, a sorsukkal, de a másik féllel is. Mindketten bűnösök, tudatában vannak ennek, sőt, a bűnüket meg is vallják egymásnak, ami azonban nem szabadítja fel őket a bűnözői mivoltukból. Hogyan sikerült rátalálnia az előadásnak erre a formájára, amelyben, a filmtől eltérően, csupán két szereplő van? Az előadás kapcsán az érdekel, hogyan beszélhetünk a bűn és a bűnösség problémájáról, ha az áldozat és az elnyomó közti kapcsolatból indulunk ki, főként akkor, ha férfi-nő viszonyról van szó. Ebben a történetben a bűn abból a környezetből fakad, amelyben a két szereplő találkozik, tehát a koncentrációs táborból, és a szexualitás révén elvezet az emlékezet és a tudatalatti sötét spiráljához. A kifosztott test, mint amilyen a Hannáé, egy olyan emlékezet őrzője, amely az embert a szent és a profán közötti határvonalra helyezi, és néha a pusztulásba viszi. Max és Hanna elfogadja, hogy a világot a másik szemével lássa – és kizárólag a kettejük világának tekintse. Dinamikus viszony fejlődik ki köztük: az áldozat és az elnyomó viszonya. Mindkettő szerepe aktív és változó: folyamatos alkut folytatnak a fizikai térrel, amelyben mindkettőnek szüksége van arra, hogy a szerepét eljátssza. A viszontlátás alkalmával, amikor megpróbálják bepótolni az elvesztett időt, a két test a tisztulás állapotában van. Mindkét szereplőnek van egy tudatosan performatív oldala – egy olyan folyamat részesei, amely által kölcsönösen biztatják a másikat arra, hogy felvállalja saját szerepét. Max és Hanna elzárkózik a beszédtől, és úgy döntenek, hogy a testük által kommunikálnak, egy olyan testi párbeszéd útján, amely a mazochizmusban gyökerezik. E párbeszéd teszi lehetővé a hatalmi helyzetek gyakori cserélgetését, segíti őket abban, hogy

rögzítsék e helyzetek paramétereit, és végül testük szülje meg az őket összekötő szerződést. Az előadás vetítést is tartalmaz. Ezzel a filmre is akart utalni? Semmiképp sem. Az előadásbeli vetítés a szereplők világának szerves meghosszabbítása, egy kézzelfogható teret sugall – Max szobáját, amelyben a múlt árnyai lakoznak –, egyúttal pedig az emlékezet és a tudatalatti terét is jelzi. A darab felveti a bűnösség kérdését is – Hanna egyszer azt mondja, hogy ő is részese az ellene és a közössége ellen elkövetett bűntetteknek. Ma hogyan lehet kezelni ezt a témát? Hanna, akit 16 évesen erőszakoltak meg a lágerben, nem csupán egy ártatlan áldozat szerepét játssza. Az áldozat szemszögéből (akinek nem volt más választása, ha életben akart maradni) pillantja meg lénye sötét oldalát, felvállalva a Maxszal folytatott viszonyának bűnösségét. Önmagát szándékosan fényvisszaverő felületté alakítja, amely elnyeli kettejük gonoszságát, majd visszavetíti annak fényét a világra. Hanna magával hívja a férfit, hogy vele együtt lépjen be a történelem és az emlékezet sötét alagútjába, hogy helyreállítsák a testük közötti szinkronicitást. Max, „aki elzárja az éjszakát” (az éjszaka itt a tudatalatti metaforája), jelenleg hotelportásként dolgozik Bécsben. A munkahelyén egyszerű beosztott, ami ellentétben van a náci katonatiszt uralkodó helyzetével. Tudatában van a Hannán elkövetett erőszaknak, ugyanakkor a náci rendszer részeként viselt felelősségének is, hiszen közvetlenül vagy közvetett módon ő is sok foglyot a halálba küldött. Ezért választotta a patkányéhoz hasonló életformát: csak éjjel dolgozik, mivel a nap fénye hatalmas szégyenérzetet kelt benne. Azt hiszem, az elnyomás és az alávetettség, az áldozat és az elnyomó közötti viszony ma is rendkívül időszerű, jelen lehet a családon belül, bárhol a társadalomban. Úgy gondolom, ma is felelősek vagyunk azért, ahogyan tudomásul vesszük a világ különböző atrocitásait. Anélkül, hogy tudatában volnánk, bizonyos esetekben támogatjuk is ezeket. Ön szerint miért fontos, vagy miért időszerű ma ez a történet? Max életpályája emlékeztet arra, hogy a Harmadik Birodalom ideológiáját nem egy mitikus, elvont gonosz, hanem emberi lények hozták létre. Törekednünk kell arra, hogy tanuljunk az ember okozta katasztrófákból, főleg az utóbbi száz év tragédiáiból. Fel kellene mérnünk az emberi lélek sötét oldalának valódi dimenzióit, amely szörnyeteg ideológiákat képes alkotni, és arra is figyelnünk kellene, ahogyan ez a gonoszság a különböző történelmi körülményekben megnyilvánul.

Nona Ciobanu színházi rendező, számos előadást rendezett, színházi műhelyeket vezetett, helyspecifikus projekteket és installációkat hozott létre Romániában, Írországban, Németországban, Hollandiában, Szlovéniában, Máltán, az USÁ-ban és Mexikóban. 1994 óta a bukaresti Teatrul Mic (Kis Színház) rendezője, 1996-tól a Toaca Kulturális Alapítvány művészeti igazgatója. 1995–1997 között egyetemi tanársegéd a bukaresti Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem Színház Karának színművészeti szakán. 2003–2006 között tagja volt az 50 európai kulturális központot egyesítő Trans Europe Halles igazgatótanácsának. Rendezései közül megemlítjük a következőket: A három narancs szerelmese (Carlo Gozzi), Ahogy tetszik és A vihar (W. Shakespeare), Bine mamă, da' ăștia povestesc în actu' doi ce se'ntâmplă în actul întâi (No, de mama, ezek most elmesélik a második felvonásban azt, ami az első felvonásban történt?, Matei Vișniec), Kutyakeringő (Leonyid Andrejev), Viitorul e maculatură (A jövő egy piszkozat, Vlad Zografi), Tinereţe fără bătrâneţe și viaţă fără de moarte (Örök fiatalság és örök élet, Eduard Covali és Petre Ispirescu nyomán), Canterbury mesék (Geoffrey Chaucer), A nyugati világ bajnoka (John Millington Synge), Mantia de stele (Csillagos palást, Milorad Pavić), I Like Beethoven (Szeretem Beethovent, Wallace Shawn), Orfeu sau Cum să te dezbraci de pene (Orfeusz, avagy hogyan szabaduljunk meg a tollainktól, Gellu Naum szövegeire), Șotron.

Regizoarea Nona Ciobanu a montat spectacole, a condus ateliere de teatru, a creat proiecte site-specific și instalaţii, în România, Irlanda, Germania, Olanda, Slovenia, Malta, SUA și Mexic. Din 1994 este regizor la Teatrul Mic din București, iar din 1996 este director artistic al Fundaţiei Culturale Toaca. În perioada 1995-1997 a fost asistent universitar la Facultatea de Teatru, secţia Arta actorului, din cadrul Universităţii Naţionale de Artă Teatrală și Cinematografică București, iar între 2003 și 2006 a fost membru în consiliul director al Trans Europe Halles, o reţea de 50 de centre culturale europene. Printre spectacolele a căror regie a semnat-o se numără: Dragostea celor trei portocale de Carlo Gozzi, Cum vă place și Furtuna de W. Shakespeare, Bine mamă, da' ăștia povestesc în actu' doi ce se'ntâmplă în actul întâi de Matei Vișniec, Valsul câinilor de Leonid Andreev, Viitorul e maculatură de Vlad Zografi, Tinereţe fără bătrâneţe și viaţă fără de moarte, adaptare după Eduard Covali și Petre Ispirescu, Povestiri din Canterbury după G. Chaucer, Năzdrăvanul Occidentului de J. M. Synge, Mantia de stele de Milorad Pavic, I Like Beethoven după W. Shawn, Orfeu sau Cum să te dezbraci de pene pe texte de Gellu Naum, Șotron, un proiect conceput alături de Peter Kosir.

Noémi Vajna în dialog cu Nona Ciobanu despre spectacolul Cel care închide noaptea de Nona Ciobanu

Cei doi, victima și opresorul, sunt prinși în cușca destinului lor întunecat și în cușca istoriei.

Spectacolul Cel care închide noaptea spune povestea relaţiei dintre un fost ofiţer german și o prizonieră dintr-un lagăr de concentrare. Povestea o știţi din filmul lui Liliana Cavani: Portarul de noapte. De ce v-aţi gândit s-o transformaţi într-un spectacol de teatru? Subiectul acestui scenariu, pe care l-am scris pornind de la controversatul film făcut în 1974 de Liliana Cavani, este complex și multi-stratificat, atinge probleme politice, psihologice, sociale, și pune în discuţie câteva tabuuri. Este vorba despre un fost ofiţer nazist și o fostă deţinută dintr-un lagăr, între care a existat o relaţie pornită printr-un abuz sexual și care se reîntâlnesc întâmplător la Viena, după 13 ani de la terminarea războiului. Cei doi protagoniști sunt prinși în cușca destinului lor întunecat și în cușca istoriei. Nu vor sau nu pot să facă nicio mișcare în afara acestei cuști. Au nevoie de reconstituirea trecutului lor, cu scopul de se a curăța / înțelege / pedepsi, reciproc, și pe ei înșiși. Pentru asta trebuie să-și provoace propria natură, propriul destin, unul pe altul. Amândoi sunt vinovați și conștienţi de această vină, și mai mult, își mărturisesc această vină, iar acest lucru nu-i absolvă de statutul de criminali. Cum ați ajuns la această formulă de spectacol cu doar două personaje, mult mai puține față de film? În acest spectacol, mă interesează felul în care poate fi adusă în discuţie problema răului și a vinovăţiei, pornind de la o relaţie între victimă și opresor, și, cu atât mai mult, dacă această relaţie se întâmplă între un bărbat și o femeie. Răul, în această poveste, pornește de la contextul în care sunt plasate personajele, la momentul în care se întâlnesc, și anume lagărul de concentrare, și ajunge, prin intermediul sexualităţii, la spirala întunecată a memoriei și a subconștientului. Trupul uman, atunci când este devastat, așa cum se întâmplă cu cel al Hannei, se dovedește a fi păstrătorul unei memorii care îl aruncă la limitele dintre sacru și profan, și, uneori, alege distrugerea. Max și Hanna acceptă să vadă lumea unul prin ochii celuilalt - și doar pentru sine. Între ei se stabilește o relație dinamică, dintre victimă și opresor: fiecare participant jucând un rol activ și în schimbare – ei se află într-o perpetuă renegociere corporală a spațiului, fiecare având nevoia de a-și presta rolul. În reîntâlnirea lor și în încercarea de a recupera timpul pierdut, cele două trupuri sunt într-o stare de purgație. Ambii au o latură conștient performativă – parte a unui proces prin care fiecare îl încurajează pe celălalt să-și asume rolul respectiv. Max și Hanna resping cuvântul și aleg să comunice cu trupurile lor, printr-un dialog corporal ale cărui rădăcini se află în masochism. Acest dialog face posibil schimbul activ al pozițiilor de putere, îi ajută pe cei doi să-i stabilească parametrii și să întocmească contractul dintre ei, cu trupurile lor.

Aţi ales introducerea proiecţiilor. Faceţi astfel și o referire la film? Nu, nicidecum. Proiecţiile sunt în acest spectacol o prelungire organică a lumii celor două personaje și sugerează un spaţiu concret, tangibil – camera lui Max, care este locuită de umbrele trecutului, dar și un spaţiu al memoriei și al subconștientului. În piesă se pune problema vinovăţiei – Hanna la un moment dat spune că și ea este părtașă a crimelor comise împotriva ei și împotriva comunităţii din care face parte. Cum putem trata acest subiect azi? Hanna, care avea 16 ani când a fost abuzată în lagărul unde era prizonieră, are mai mult decât rolul unei victime inocente. Din poziţia victimei care nu avea de ales pentru a supraviețui, ea își descoperă partea întunecată a fiinţei, prin Max, și își asumă vina, pe care o are prin implicarea într-o relație cu el. Ea se transformă în mod voit într-o suprafață reflectorizantă, care absoarbe și aruncă înapoi lumina răului lor în lume. Ea îl invită să facă următorii pași împreună în gaura neagră a istoriei și a memoriei, în procesul de restabilire a unei sincronicităţi corporale. Max, „cel care închide noaptea” (noaptea ca metaforă pentru subconștient), are profesia de recepţioner la un hotel din Viena, o profesie în care este un simplu subordonat, opusul rolului dominant al ofițerului nazist pe care avea în lagărul de concentrare, când a cunoscut-o pe Hanna, în urmă cu 13 ani. Este conștient de abuzul său faţă de Hanna, precum și de responsabilitatea sa de a fi făcut parte din sistemul nazist și de trimiterea la moarte, în mod direct sau indirect, a multor deținuți. Acesta este motivul pentru care alege să trăiască asemenea unui șobolan și să lucreze doar noaptea. Lumina zilei îi provoacă un uriaș sentiment de rușine. Cred că și astăzi relaţia dintre dominant și submisiv, dintre victimă și opresor, este extrem de actuală și poate exista în familie sau într-un cadru mai larg al societăţii, cred că și astăzi suntem responsabili de felul în care acceptăm atrocităţi care se întâmplă în diferite locuri din lume. Uneori participăm, fără să știm, la menţinerea lor. Care credeţi că este relevanţa sau actualitate poveștii azi? Traiectoria lui Max ne amintește că ideologia celui de-al Treilea Reich nu a fost creată de un rău mitic, abstract, ci de ființe umane. Cred că avem nevoie să facem un efort real de a învăța din dezastrele provocate de om și, mai ales, din cele ale ultimului secol. Ar trebui să luăm în considerare adevăratele dimensiuni ale părții întunecate ale ființei umane, care este capabilă de a crea ideologii monstruoase, precum și felul în care se manifestă acest rău în anumite contexte istorice. Michelangelo Merisi da Caravaggio: A rózsafüzéres Madonna | Madona cu rozariul (1606-1607)

Nona Ciobanu

Viola Gábor, Györgyjakab Enikő

Györgyjakab Enikő

a fordítás a szerénység iskolája

Horváth Andor a drámafordításról Kérdezett: Fotó | Foto: Rohonyi D. Iván

Balázs Nóra és Deák Katalin

A kolozsvári színház soron következő bemutatóinak (Vidéki jegyesek, Aki elzárja az éjszakát) szövegét ön fordította. Mi volt a különbség a két munkamódszer között? Mit kellett szem előtt tartani a Feydeau-, és mit a Ciobanu-szöveg kapcsán? Az egyik vígjáték, pontosabban bohózat, a másik „szomorú-játék”. Arra kellett törekednem, hogy a Feydeau-szövege legyen játékos, könnyed, nevettető, a Ciobanu-műé viszont szikár és kemény. Úgy éreztem, a két hanghordozás közül nehezebb az elsőt eltalálni: könnyebb komolyan beszélni, mint viccesen, a humoros kétértelműséget a fordítónak részben új elemekből kell olykor előállítania.

A Feydeau-szöveg esetén, ami több mint száz éve született, feladata-e a fordítónak, hogy a nyelvezetét maivá tegye? Ha igen, hogyan tudja ezt megvalósítani? Úgy gondolom, a „mai” ebben a kontextusban főként bizonyos szavak, fordulatok, kifejezések használatát jelenti. Ezek leginkább egyes társadalmi rétegek nyelvhasználatára jellemzőek, és megfigyelhető, hogy például a tévéjátékok szinkronváltozataiban igen-igen elterjedten – az én ízlésem szerint túlzottan – élnek vele. Hiszek abban, hogy a szöveg közelítése a ma beszélt nyelvhez indokolt, de annak vagyok a híve, hogy ez diszkréten, mértékletesen, ne pedig harsányan történjék.

Mindkét szöveg először jelenik meg magyar nyelven, és mindkettő színpadra készült. Másként kell fordítani akkor, amikor első kézben nem a kiadóhoz, hanem a rendezőhöz kerül a darab? A fordító a tőle telhető legjobb szöveget nyújtja át mind a kiadói szerkesztőnek, mind a rendezőnek. Különbséget talán abban lehet felfedezni, hogy az egyik esetben a szövegre nyomtatás vár, és a szükséges korrekciók elvégzése után már mehet is a nyomdába, a színpadra szánt szöveg viszont életre kel a deszkákon, vagyis mondatainak az adott helyzetben kell érthető, hatásos replikaként működniük. A színmű fordításának ki kell állnia az élőbeszéd próbáját – előfordulhat, hogy ennek megfelelően a rendező vagy a színész igazít is rajta. Különösen arra igyekeztem gondot fordítani mindkét esetben, hogy az egyes mondatrészek tagolódjanak az élőbeszédhez illően, könnyen legyenek mondhatók és érthetők.

Ön az egyetemen is tanít fordítást. Mi a legfontosabb, amit a diákoknak el kell sajátítaniuk, amikor egyik nyelvből a másikba ültetik át a szöveget? A fordítás elég tág határok között tanítható és elsajátítható. Meg kell tanulni az elfogadott, bevált elveket, és kitartó gyakorlás útján birtokba kell venni a jó megoldásokat eredményező eljárásokat. Az elvek közül én azt állítom az első helyre, hogy a fordításon nem szabad érződnie annak, hogy egy másik nyelven írott eredetinek az átültetése – teljesen önálló szövegként kell magyarul hatnia. A fordítás, mint szellemi művelet, hallatlanul felfokozza a nyelvvel szembeni tudatosságot, mégpedig mindkét irányban, vagyis mind az eredeti, mind a célnyelv irányában. Ez úgy értendő, hogy a fordítónak lépten-nyomon rá kell kérdeznie arra, hogy mit is jelent, honnan jön, milyen körben használatos egy-egy szó, de ez a rákérdezés kiterjed – különösen színpadi művek esetén – a szórendre, a hangsúlyozásra, a mondatok tagolására is. A fordítás épp azért lehet a szöveg elemzésének és megértésének egyik legbehatóbb módja, mert az eredetit egy másik nyelv készletében tükrözteti, ami élesen bevilágít abba, mit mond a szerző, mit rejteget a szöveg, de abba is, milyen választásokat kínál a fordító számára saját nyelve, hogyan kell elérnie a legtalálóbb megfeleltetést. Noha a fordítás a szerénység iskolája – elvégre egy már kész műnek ad új kifejezést –, túlzás nélkül alkotásnak nevezhető, ha kellő mértékben megcsillan benne a találékony eredetiség, kifejező erő és stílus-bravúr. Szerencsére a magyar irodalom bővelkedik hasonló fordításokban, úgyhogy van kitől tanulni, kinek a példáját követni.

Egy drámaszöveg fordítása esetén mi fontosabb: a szöveghűség vagy egy olyan önálló nyelvezet megteremtése, amely a karakterekből és a szituációkból építkezik? Noha a kettő nem állítható élesen szembe egymással, a válasz nem lehet más: a második a fontosabb. A szereplő beszédét valóban ez a kettő – a karakter és a szituáció – határozza meg. A karakter a szavakban nyilvánul meg, a szavak pedig szituációt teremtenek, azok viszik előre a cselekményt. A szereplők közötti kommunikációban a szó tettként működik – a nyelvész ezt beszédaktusnak nevezi – a jó színdarabot pedig éppen a „tettek” közötti feszültség mozgatja. A vígjátékban a feszültség elsődleges forrása a félreértés, a tragikus játékban pedig a baljós végkifejlet felé való sodródás.

traducerea este o școală a modestiei

Andor Horváth

despre traducerea dramatică Interviu realizat de Nóra Balázs și Katalin Deák Două dintre piesele care vor avea în curând premiera la Teatrul Maghiar din Cluj (Logodnicii din provincie, Cel care închide noaptea) au fost traduse de dumneavoastră. Care este diferenţa dintre cele două? Ce trebuie să avem în vedere în legătură cu piesa lui Feydeau și respectiv în cazul piesei Nonei Ciobanu? Prima piesă este o comedie, mai precis un vodevil, pe când cealaltă un „joc tragic”. A trebuit să am grijă ca textul lui Feydeau să fie jucăuș, lejer, comic, iar cel al piesei Nonei Ciobanu să fie sec și dur. Am avut sentimentul că dintre cele două registre cel dintâi este mai greu accesibil: e mai ușor să vorbești serios decât să glumești, uneori traducătorul este nevoit să recreeze ambiguitatea comicului folosind elemente noi. Textele apar pentru prima dată în limba maghiară și amândouă au fost scrise pentru scenă. Traducerea trebuie să fie diferită, dacă în prima fază ajunge în mâinile unui regizor și nu la o editură? Traducătorul înmânează textul său cel mai bun, atât redactorului de la editură cât și regizorului. Diferenţa poate fi remarcată eventual în faptul că în primul caz textul va fi tipărit imediat după corectură, în timp ce textul destinat teatrului va lua fiinţă pe scenă, adică frazele trebuie să aibă forma unor replici clare și utile în situaţii date. Traducerea dramatică trebuie să treacă proba limbii vorbite – este posibil ca regizorul sau actorul să-l modifice în consecinţă. M-am străduit, în ambele cazuri, să lucrez cu mare atenţie pentru ca părţile de propoziţie să se integreze vorbirii, să fie ușor de exprimat și de înţeles. În cazul traducerii unei drame ce este mai important: fidelitatea faţă de text sau crearea unui limbaj de sine stătător, bazat pe construcţia caracterelor și situaţiilor? Cu toate că ele nu pot fi puse faţă în faţă într-un mod atât de pronunţat, răspunsul este fără echivoc: cel din urmă este mai important. Vorbirea personajului este determinată de aceste două aspecte – caracterul și situaţia. Caracterul se conturează prin cuvinte, iar cuvintele creează situaţii care conduc acţiunea. În comunicarea dintre personaje, cuvântul acţionează ca un fapt – lingviștii numesc acest lucru actul vorbirii –, iar piesa bună este caracterizată tocmai de tensiunea dintre „fapte”. Într-o comedie, sursa primordială a tensiunii este confuzia, în timp ce în jocul tragic este vorba de așteptarea unui deznodământ fatal.

În cazul textului lui Feydeau, scris cu peste o sută de ani în urmă, sarcina traducătorului este de a-l apropia de limba actuală? Dacă da, cum poate fi obţinut acest lucru? Consider că termenul „actual” înseamnă, în acest context mai ales, utilizarea anumitor cuvinte, locuţiuni și expresii. Acestea caracterizează în special limbajul unor straturi ale societăţii și putem observa că sunt folosite îndeobște – după gustul meu, exagerat de mult – în versiunile pieselor pentru televiziune, de exemplu. Eu cred că apropierea textului de limba vorbită actuală este justificată, sunt însă convins că ea trebuie făcută în mod discret, moderat și nu în mod zgomotos. Predaţi traducerea și la universitate. Care este lucrul cel mai important pe care trebuie să îl știe un student pentru transpunerea unui textul dintr-o limbă în alta? Traducerea poate fi predată și însușită în limite destul de largi. Trebuie învăţate principiile consacrate, verificate, după care, printr-un exerciţiu perseverent, trebuie asimilate procedeele care duc la rezultate eficiente. Principiul pe care l-aș pune pe primul loc este să nu se simtă că traducerea este transpunerea unui text scris în altă limbă – ea trebuie să funcţioneze în limba maghiară ca un text absolut de sine stătător. Traducerea, ca demers intelectual, intensifică nespus de mult conștientizarea limbii și o face în ambele direcţii, adică atât în privinţa limbii sursă, cât și a limbii ţintă. Altfel spus, traducătorul trebuie să-și pună întrebări la tot pasul: ce înseamnă, de unde vine, în ce mediu se folosește un cuvânt sau altul, dar această chestionare se extinde – mai ales în cazul textelor pentru teatru – și asupra topicii, accentuării, articulării frazelor. Traducerea poate fi una din modalităţile cele mai profunde de analiză și înţelegere a textului tocmai datorită faptului că oglindește textul original în formatul unei alte limbi – acest demers aruncă o lumină intensă asupra lucrurilor despre care autorul vorbește, asupra elementelor ascunse în text, dar și asupra soluţiilor propuse traducătorului de către propria lui limbă, asupra modului în care poate găsi asocierea optimă. Cu toate că traducerea este o școală a modestiei – deoarece dă o exprimare nouă unei opere finalizate –, ea poate fi considerată, fără a exagera, creaţie. Aceasta în cazul în care originalitatea inventivă, forţa creatoare și bravura stilistică se manifestă în măsura cuvenită. Din fericire, în literatura maghiară asemenea traduceri sunt din abundenţă, așadar avem de la cine învăţa, avem suficiente exemple de urmat.

SPOT | FEJGÉP A bizalom színháza Amikor színházba megyünk, valamiféle különös kölcsönösségre vágyunk. Az ismeretlenbe egyezünk bele, kísérletnek tesszük ki tehát magunkat, aminek mi magunk, nézők, csak részlegesen válunk tevékeny szereplőivé. A színész jól megformált szerepbe bújik és megvédi magát, elrejtve önnön életét fölszabadul, sőt szabadon szárnyal: játszva alkot. A nem-én travesztiája a megmutatkozás végtelen lehetőségei előtt tár kaput. A játék, mint alkotás még mindig a valódi színház legbelsőbb tudása. Kapcsolattartás a gyermekkor eltűnt idejével, a feltétel nélküli bizalom korával. A néző viszont a színházi architektúra rendszerint jól elkülönített részén foglal helyet, sötétben ül, de legalábbis félhomályban. Elkerítettsége, valójában persze a színházi konvenció legtöbb eleme, nem a néző, hanem a színházcsinálók biztonságát szolgálja. A londoni Globe színpada azért éppen olyan magas amilyen, mert nem lehet egyetlen mozdulattal, kivont karddal föllépni rá, a színész tehát időben elmenekülhet, ha a nézők közül valaki megelégelte a nézői passzivitást és cselekvésre szánja el magát. Márpedig Shakespeare a cselekvésre bírt néző, tehát a szubjektummá válás színházával kísérletezett, mindmáig zavarba hozó érvényességgel. A színházi konvenció persze szerződésen alapul: mind a színházcsinálók, mind pedig a nézők számon kérik a színházi illemet a másikon. A színház léte lehetetlen, és persze teljességgel értelmetlen volna, ha ott-létünk, valóságos jelenlétünk felcserélhető volna valami köztes állapottal, a képernyővel, mondjuk, amely úgy közvetít, hogy közben gondosan el is fed. Kitakar és, ugyanazzal a mozdulattal, eltakar, amit ugyanis elénk tesz, azt a személytelenbe is taszítja egyszersmind. A világ eseményeinek az egymásmellettisége és egyidejűsége egyre kevéssé elviselhető az emberi léleknek: az egyik „gif”-en a hátrakötött kézzel álló, ellenségnek kinevezett, nevenincs emberek csoportját végzik ki éppen, a végtelenségig ismételve a tarkólövés és az élettelen test lerogyásának a pillanatát, a másikon meg, mindjárt mellette, egy ismeretlen, nevenincs, de persze éppen híres nőről csúszik le mindegyre a melltartó, ezredszer is. A tárggyá váló test, mindkét animáción, beemelve a végtelenített mozdulat időtlenségébe: a „gif”-ek nézője saját tekintete ketrecét bocsátja magára. Amikor már nem nézzük a képet, még mindig néződik bennünk, agyunk mindegyre visszavetíti a retinánkra, onnan meg visszaáramlik az információ az agyba az önmagát rövidre záró Nyugati kultúra halálosan kéjes vonaglásaként. Látnunk kell, amit a legkevésbé szeretnénk, mígnem a látásunk foglyaivá nem válunk. Elég beírni például az intimitás szót valamelyik kereső programba, máris a tárggyá vált testek sokasága kerül a képernyőnkre, jóllehet csak a szó szinonimái iránt érdeklődtünk. Föl sem tűnik, hogy a tárgyiasított testnek és az intimitásnak semmi köze nincs egymáshoz. Amikor a színház az olykor bizony nehezen meghatározható, de az emberi lényeghez hozzátartozó intimitást keresi, akkor a bizalom, meghittség, bensőségesség legemberibb igényét kívánja megragadni és átélhetővé tenni. A drámatörténet színpadainkra visszatérő művei az Oidipusz királytól a Hamleten át az Ó, azok a szép napokig családok intimus életébe vezetik be a nézőt, abban bízva, hogy a maga rendjén a néző is mintegy beengedi ezeket a nagyonis emberi történeteket a maga személyes életébe, ezzel a

döntésével ugyanis a színházi előadást egzisztenciális eseménnyé avatja. Én nézlek téged, de te is figyelsz engem, számítunk egymás tekintetére, nem vagyunk egymás megfigyelésének a puszta tárgyai. A vallási élet végletes kiürülésének, jelentés nélküli önismétlődéseinek korában a művészetre, ezen belül meg a színházra hárul visszenni az első okokra, az életről, a halálról és a halhatatlanságról, valamint Isten létéről nyilvánosan és érthető nyelven beszélni. Mindaz, ami a színházban történik, ha komolyan veszi önmagát és megszólítja azt a közösséget, amely nagyvonalúan eltartja őt, beszéd-ténnyé válik, de ehhez olykor a botránkoztatás eszközeihez kell nyúlnia. Az ábrázolás mindig elmozduló határainak az átlépése a nyelvi határokat is feszegeti: arról szeretnénk beszélni, amiről a legkevésbé tudunk. A megbotránkoztatás nem eszköz, hanem kikerülhetetlen út, amelynek az alkotók is mintegy szenvedő alanyai, és semmi esetre sem győztesei. Egyre kevésbé látszik a lehetősége annak, hogy színházi alkotó megdicsőüljön: minden ilyen megkísértettség valójában a színházi lényeg elárulására szorít. A kortárs színház fausti paktuma a sikert kínálja a mély beszélgetés helyett, nem szükséges tehát mérlegelni, milyen út vezetett el hozzá, mármint a sikerig, mert az önmagából és önmagáért nyeri legitimitását. Holott persze önmagunk mérlegelése nemcsak szükséges, hanem elkerülhetetlen is. VISKY ANDRÁS

Teatrul încrederii Când mergem la teatru, ne așteptăm la o reciprocitate oarecum specială. Acceptăm necunoscutul, deci ne supunem unui experiment în care noi, spectatorii, avem doar parţial un rol activ. Actorul îmbracă un rol bine conturat și se apără pe sine, își ascunde propria viaţă și se eliberează, mai mult, zboară în deplină libertate: el creează jucând. Travestiul non-eului deschide calea spre o infinitate de posibilităţi de a se face văzut. Jocul ca și creaţie continuă să fie știinţa cea mai lăuntrică a teatrului adevărat. Este menţinerea legăturii cu timpul trecut al copilăriei, cu vârsta încrederii necondiţionate. În schimb, spectatorul se poziţionează într-un spaţiu de regulă bine delimitat al arhitecturii teatrului, stând în întuneric sau cel puţin în semiobscuritate. Bineînţeles, poziţia lui delimitată, ca majoritatea elementelor convenţiei teatrale, în realitate nu servește siguranţa privitorului ci a celor care joacă. Acesta este motivul pentru care scena teatrului Globe din Londra este atât de înaltă: nu se poate urca pe ea dintr-o singură mișcare, cu sabia scoasă, astfel actorul are timp să se refugieze, în cazul în care cineva din public s-ar sătura de pasivitatea de spectator și s-ar decide să intervină. Iar Shakespeare a investigat tocmai teatrul spectatorului îndemnat să acţioneze, adică teatrul transformării în subiect, a cărui actualitate ne tulbură și astăzi. Convenţia teatrală se bazează desigur pe un contract între creatorii teatrului și spectatori: ambele părţi cer socoteală celeilalte pentru respectarea bunelor maniere la teatru.

Existenţa teatrului ar fi imposibilă și, firește, complet lipsită de sens, dacă Dasein-ul, prezenţa noastră reală ar fi interschimbabilă cu o stare intermediară, să zicem cu ecranul care transmite ceva în timp ce ascunde cu grijă altceva. El dezvăluie și învăluie cu un singur gest, pentru că ceea ce ne pune în faţă este, în același timp, împins în impersonalitate. Coexistenţa și simultaneitatea evenimentelor lumii este tot mai puţin suportabilă pentru sufletul uman: pe un „gif” tocmai sunt executaţi un grup de oameni fără nume, cu mâinile legate în spate, desemnaţi ca dușmani, repetând la infinit momentul împușcării în ceafă și al prăbușirii corpului neînsufleţit, în timp ce pe o imagine juxtapusă, sutienul alunecă pentru a mia oară de pe bustul unei femei necunoscute, fără nume, dar care momentan este o celebritate. Pe ambele animaţii, trupul devenit obiect, este investit cu atemporalitatea mișcării în buclă infinită: spectatorul „gif”-urilor se închide în cușca propriei priviri. Când nu ne mai uităm la imagine, ea încă „se privește” în noi, creierul ne-o reproiectează iar și iar pe retină, de unde informaţia se revarsă în creier, ca o convulsie letal voluptoasă a culturii occidentale care se scurtcircuitează. Trebuie să vedem ceva ce ne dorim să vedem cel mai puţin, până când devenim prizonierii propriului nostru văz. Este suficient să introducem în oricare program de căutare cuvântul „intimitate” – dintr-o dată ni se afișează pe monitor o multitudine de trupuri devenite obiecte, cu toate că noi căutam doar sinonimele acestui cuvânt. Nici nu ne dăm seama că trupul obiectivat (depersonalizat) nu are nicio legătură cu intimitatea. În momentul în care teatrul caută intimitatea – care este, într-adevăr, uneori foarte greu de definit, dar ţine de esenţa omului –, el dorește să surprindă și să facă perceptibilă dorinţa absolut umană de încredere, familiaritate, profunzime sufletească. Operele literaturii dramatice care reapar mereu pe scenă, de la Regele Oedip, trecând prin Hamlet și ajungând până la O, ce zile frumoase!, introduc spectatorul în viaţa intimă a unor familii, fiind încrezător că spectatorul, la rândul său, va lăsa și el aceste povestiri foarte umane să intre în viaţa lui personală – această hotărâre transformă reprezentaţia scenică în eveniment existenţial. Eu te privesc, dar și tu mă privești, contăm pe privirea celuilalt, nu suntem pur și simplu obiectele acestei observări reciproce. În epoca epuizării excesive, a autorepetării lipsite de sens a vieţii religioase, arta și, prin ea, teatrul au menirea să se reîntoarcă la cauzele iniţiale, să vorbească despre viaţă, moarte, nemurire și existenţa lui Dumnezeu, în mod deschis și într-o limbă inteligibilă. Tot ce se petrece în teatru, dacă se ia în serios pe sine și se adresează comunităţii care îl susţine cu generozitate, devine act de vorbire, însă pentru aceasta are nevoie uneori să recurgă la mijloacele scandalizării. Trecerea peste frontierele mereu mișcătoare ale reprezentării forţează și limitele limbii: am dori să vorbim despre ceva, despre care ne este cel mai puţin posibil să ne exprimăm. Scandalizarea nu este un mijloc, ci o cale inevitabilă, până și creatorii sunt niște subiecte pasive ale acesteia, în niciun caz învingători. Din ce în ce mai puţin se vede posibilitatea glorificării unui creator în teatru: orice ispită de acest gen ne constrânge de fapt la trădarea esenţei teatrale. Pactul faustic al scenei contemporane oferă succesul în locul dialogului aprofundat, prin urmare nu mai trebuie să cumpănim, pe ce cale putem ajunge la el, adică la succes, pentru că acesta își trage legitimitatea din sine și pentru sine. Cu toate că, bineînţeles, cumpănirea propriei noastre fiinţe nu este numai necesară, dar și inevitabilă. ANDRÁS VISKY

Járulékos programok | Evenimente conexe LIVINGROOM „full access, no obligation”

A Livingroom alcíme lehetne Actors Studio, vagy, eléggé modorosan, Kolozsvári Színész Stúdió, Aktorok Stúdiója, Cselekvők Stúdiója, Cselek Stúdiója vagy Kolozsvári Cselesek Stúdiója (ez már sok). Tulajdonképpen nem más, mint a hamburgi Thalia Actor’s Studio nevű amerikai Actors Studio koppintásának a koppintása. Vagyis nagyjából egyórás beszélgetés színészekkel, ahol a kiindulópont a meghívott teljes életútja. Célja nem több mint az esemény maga, a beszélgetés. Bármennyire is ismernénk egymást, bármennyit is tudni vélünk egymásról, és még akkor is, ha életünk jelentős részét egyazon helyen töltjük, ez a bizonyos élet folyamatosan zajlik bennünk, velünk. Ezért egészen biztos, hogy bárki tud olyat mondani, ami érdekes annak, aki izgalomra vágyik, tanulságos annak, aki tanulságra vágyik, tréfás annak, aki viccekre vágyik, megható annak, aki erre vágyik, vagy persze unalmas, ismert stb. annak, aki erre. A helyszín és a résztvevők a döntő. A beszélgetés hangulatát meghatározó térnek a nappali szobát kellene idéznie, amiként a cím is utal erre. Itt többen házigazdák, még többen résztvevők és egyvalaki vendég. Ebből a célból a büfé ígérkezik a legalkalmasabbnak, kissé átrendezve. Az alapképletet már elpróbáltuk a Farkas utcai Színházsátor előtt, a Kolozsvári Magyar Napokon. A beszélgetés résztvevői a következők voltak: Laczkó Robi mint vendég, Balla Szabi mint az a laza házigazda, aki zenélni is tud, Melus mint a legcsinosabb házigazda, aki azokat a kérdéseket teszi fel, amelyek a legeslegjobban izgatják, Laczó Juli mint az a házigazda, aki főzni is tud és Bodolai Balázs, aki a beszélgetést vezeti. Mikrofon mindenkinél volt és lesz. A moderátortól eltekintve, mindenki másra érvényes a „teljes

hozzáférés, semmi kötelezettség” – „full access, no obligation”. Az egész elképzelés kapcsán kulcsfontosságú, hogy ezek a szerepek felcserélhetőek, bárki játszhat bárkit az adott felálláson belül. A legjobb persze az volna, ha a társulat tagjai közül minél többen kedvet kapnának egyik-másik vagy az összes szerep kipróbálására. Nos, ez az ötlet. Meg az, hogy ezt a kezdő felállást (ki kit játszik, leszámítva persze a meghívottat, aki mindig más) tartani kellene még három beszélgetés erejéig, hogy legyen alkalom csiszolni a képletet, ellenőrizni. A visszajelzéseket és észrevételeket figyelembe venni. Utána pedig a lehető legnagyobb mértékben megnyitni, aki szeretné, vegyen részt benne, bármelyik szemszögből. Javaslat is van az elkövetkező három beszélgetésre: szeptemberben Varga Csilla, októberben Balla Szabi és novemberben Sinkó Feró lenne a vendég. Mivel jó eséllyel ők most hallanak erről először, vegyék ezt ünnepélyes felkérésnek. A beszélgetésen természetesen mindenki részt vehet, aki csak akar. És meg is kóstolhatja, amit Juli (a következő három alkalommal biztosan) készíteni fog. Az eseményt rögzítenénk, ideálisan két kamerával, hogy jól vágható anyag kerekedjen belőle. Hát ennyi. Nézzük meg. Bodolai Balázs

bodoki-halmen kata, © Váczi Roland

Livingroom ar putea avea ca subtitlu Actors’ Studio, sau, într-un stil oarecum manierat, Studioul de Actori Cluj, Studioul Actorilor, Studioul Activilor, Studioul Artificiilor sau Studioul Artificierilor din Cluj (hai că exagerez!). De fapt, nu este altceva decât o copie după Actors Studio al Thaliei din Hamburg, copiată și ea după Actor’s Studio din America. Adică, în mare, o oră de discuţii cu actori, pornind de la biografia completă a celor în cauză. Obiectivul nu a fost nimic mai mult decât evenimentul în sine, adică dialogul. Oricât de mult ne-am cunoaște, oricât de multe credem că știm unul despre celălalt și chiar dacă ne petrecem o bună parte a vieţii într-un spaţiu comun, această viaţă se întâmplă cu noi, în noi, fără încetare. De aceea, este absolut sigur că oricine poate spune ceva interesant pentru cel care vrea să fie incitat, caută ceva instructiv, pentru cel care dorește să înveţe, ceva amuzant pentru amatorul de anecdote, ceva emoţionant pentru cel care e deschis emoţiilor, sau, desigur, ceva plictisitor, deja cunoscut, pentru cel care... ș.a.m.d. Locul și participanţii sunt factorul decisiv. Spaţiul care definește atmosfera discuţiei ar trebui să evoce o cameră de zi, așa cum sugerează și titlul. Aici sunt mai mulţi amfitrioni, și mai mulţi participanţi și doar un singur invitat. De aceea, barul se pretează drept locul cel mai adecvat, cu puţină amenajare. Configuraţia de bază am expus-o deja, de fapt, în faţa cortului Teatrului din strada Kogălniceanu, în cadrul Zilelor Culturii Maghiare. Participanţii la discuţie au fost: Robi Laczkó, invitatul, Szabi Balla, o gazdă destinsă, care știe și să cânte la un instrument, Melus Kántor, gazda cea mai cochetă, care va pune întrebările care o interesează cel mai mult, Juli Laczó, care știe și să gătească, și Balázs Bodolai, cel care moderează discuţia. Toată lumea a avut și va avea microfon. În afara moderatorului, pentru toată lumea este valabilă regula „acces total, fără nicio obligaţie” – „full access, no obligation”. În ceea ce privește întregul concept, este esenţial faptul că rolurile sunt permutabile, oricine poate juca pe oricine în cadrul aceluiași dispozitiv. Situaţia ideală ar fi cea în care tot mai mulţi membri ai companiei ar fi dispuși să testeze unul sau două roluri, sau să le încerce chiar pe toate. Ideea ar fi deci aceasta. În plus, distribuţia iniţială (atribuirea rolurilor, cu excepţia invitatului) ar trebui menţinută timp de trei întâlniri, pentru a perfecţiona schema, verificând-o și luând în considerare reacţiile și observaţiile celor prezenţi. După care ar trebui extinsă cât mai mult, pentru ca doritorii să poată participa, din orice perspectivă. Avem deja propunerile pentru următoarele trei dialoguri; invitaţii ar fi: Csilla Varga în septembrie, Szabi Balla în octombrie, iar în noiembrie Feró Sinkó. Deoarece sunt șanse mari ca persoanele amintite să afle de aici de acest lucru, îi rugăm s-o ia drept invitaţie solemnă. Bineînţeles, la discuţie poate participa oricine. Va putea gusta ceea ce Juli va pregăti (la următoarele trei dialoguri, cu siguranţă). Evenimentul va fi înregistrat, în cazul ideal, cu două camere de luat vederi, pentru a obţine un material care se pretează montării. Atât deocamdată. Să vedem ce va ieși... Balázs Bodolai

Az első három beszélgetés időpontja Datele următoarelor discuţii péntek, szeptember 26 | vineri, 26 septembrie Beszélgetés VARGA CSILLÁVAL, a Ványa bácsi című előadás után Az est házigazdái Bodolai Balázs és Kántor Melinda, zenélnek: Balla Szabolcs és Enyed Károly, az est szakácsa Laczó Júlia În dialog cu CSILLA VARGA după spectacolul Unchiul Vania Gazdele evenimentului: Balázs Bodolai și Melinda Kántor, muzica: Szabolcs Balla, Károly Enyed, gustări pregătite de Júlia Laczó. szerda, október 22 | miercuri, 22 octombrie Beszélgetés BALLA SZABOLCCSAL, a Serena in X-tremis című előadás után Az est házigazdái Bodolai Balázs és Kántor Melinda, zenélnek: Balla Szabolcs, Enyed Károly és Farkas Loránd, az est szakácsa Laczó Júlia În dialog cu SZABOLCS BALLA după spectacolul Serena in X-tremis Gazdele evenimentului: Balázs Bodolai și Melinda Kántor, muzica: Szabolcs Balla, Károly Enyed și Loránd Farkas, gustări pregătite de Júlia Laczó. hétfő, december 1 | luni, 1 decembrie Beszélgetés SINKÓ FERENCCEL, a Caravaggio Terminal című előadás után Az est házigazdái Bodolai Balázs és Kántor Melinda, zenélnek: Balla Szabolcs & Friends, az est szakácsa: Laczó Júlia În dialog cu FERENC SINKÓ după spectacolul Caravaggio Terminal Gazdele evenimentului: Balázs Bodolai și Melinda Kántor, muzica: Szabolcs Balla & Friends, gustări pregătite de Júlia Laczó. Helyszín | Locul: Emeleti előcsarnok | Foaier, etaj

FELOLVASÓSZÍNHÁZ Saviana Stănescu

USELESS

szombat, október 18. 20h00 – Stúdióterem

Nem volt vendégünk legalább... mennyi is, 15 éve? Úgy értem, igazi vendégünk.

Szereplők: Bodolai Balázs Vindis Andrea Szűcs Ervin

Rendező: Kövesdy István

Inkább ne gondoljunk a halálra, mikor elkészítettem a világ legjobb vinettasalátáját!

KORA Fáradt volt. CHRIS Fáradt? Mitől? Csak eszik és bámulja a falakat, meg sír és mosolyog a madaraknak az ablakban, és Isten tudja mi van az istentelen agyában.

KORA Ideadnád a vesédet? CHRIS Ez az utolsó dolog, amire most gondolni szeretnék. KORA Tudod mit… gondolkodtam. Én nem adnám neked a vesémet. Senkinek nem adnám oda. Amíg élek. Miután meghaltam, mindenem a tiétek, akkor már nem számít. De ameddig élek... Még akkor is, mikor a fogorvoshoz megyek, rosszul érzem magam, ha kihúzzák a fogam, nemhogy a vesém... Nem, én nem adnám neked a vesém.

Ne borulj ki. Még mindig jó nap van. Nem esik az eső. Nincs meleg-meleg. Jó. Jól vagyunk. Dagi jól van. A gyerekek az utcán jól vannak. A szomszédok jól vannak. Van ételünk. Van fedelünk. Van lélegzetünk. Élünk. Mi kell még. Hozd ide a hagymákat. Együtt fogjuk szeletelni.

Talán, ha használhatatlanok vagyunk, örökké élhetünk...

Új életet fogsz kezdeni. Mindig van mit csinálni. Újra kezdhetsz mindent. Amíg tudsz nevetni, táncolni, szaladni, enni, pisilni, vodkát inni, rajzfilmet nézni... addig újra lehet kezdeni a semmiből, nemde?

És akkor miért adott Isten két vesét, és nem csak egyet, Chris?

OMY Nem-nem-nem-neeeeem… KORA Az IGENre van szükséged. (…) Sokszor kellett IGENt mondjak, mikor NEMet szerettem volna köpni az arcukba… Néha csak IGENt kell mondj hangosan, és NEMet a lelkedben. Azok a szavak számítanak, amik a lelkedben vannak, nem azok, amelyeket hangosan mondasz ki. OMY Nem.

Nagy Ignác

TISZTÚJÍTÁS

kedd, november 4. 20h00 – Stúdióterem

Szereplők: Keresztes Sándor, Csutak Réka, Kali Andrea, Molnár Levente, Dimény Áron, Búzási András, Laczkó Vass Róbert, Balla Szabolcs, Szűcs Ervin, Orbán Attila, Sinkó Ferenc, Farkas Loránd, Sigmond Rita, Marosán Csaba, Fogarasi Alpár, Vatány Zsolt, Bodolai Balázs

Nevetséges előítélet, hogy az utcán nem lehet fontos dolgokról tanakodni. Azért is itt maradok, mert nem akarok a szokás gépszerű állatja lenni. Félre a szokással. Éljen az újítás és a haladás!

Egész életében csak egyszer mozdította elő a közjót, amikor nemrégiben meghalt.

Nem árt a magyarnak a virrasztás! Úgyis elég sokáig aludt!

Rendező: Kövesdy István

KINGA. Miképpen állnak a pártok Pesten? HEVES. Egyik párt a hosszú lokniért lelkesedik, a másik a rövidért. TORNYAI. Őnagysága a politikai pártokat érti. HEVES. Ezerszer bocsánatot kérek. Azt gondoltam, a szép hölgyek inkább a divatra kíváncsiak. LANGYOS. Jobban is illik ez az asszonyokhoz. KINGA. Férjem akarattalan rabnőkké szeretné az asszonyokat aljasítani. HEVES. Ez hallatlan vakmerőség. A hölgyek szíveinken uralkodnak, szíveink pedig tetteinket irányítják, s így a hölgyek már voltaképpen kormányozzák az országot. Nem bírom tehát átlátni, miért ne engedhetnénk nekik nyíltan is illő részt a közügyekben.

Én Heves úrért imádkozom. Tornyai úr igen jó ember, sok jót akar, de Heves úr mégis jobb, ő mindent akar. Fölvilágosult napjainkban az asszonyoktól is megkívántatik, hogy a napi kérdésekről szólni tudjanak, különben műveletleneknek.

Ó, az asszonyok gyakran nem értik férjüket, de annál jobban megértenek más férfiakat.

Te azok közé tartozol, akik sem hidegek, sem melegek. Akik a haladás ösvényén indultak el, járnak is rajta, de meg-megállnak, visszatorpannak, szóval fontolva haladók.

Az újító emberek igen veszedelmesek; ők nemcsak a nemeseket akarják egyenlőkké tenni, hanem a parasztokat is hozzájuk akarják emelni. Olyan okosan beszél kigyelmed, mintha csak a számból vette volna ki a szót.

ELADÓ/FOR SALE DE VÂNZARE/FOR SALE

kedd, november 11 | marți, 11 noiembrie 20.00 – Stúdióterem | Sala Studio

VENDÉGELŐADÁS | SPECTACOL INVITAT Az Odeon Színház előadása a Temps D’Images fesztivál keretén belül Un spectacol al Teatrului Odeon, prezentat în cadrul festivalului Temps D’Images Szereplők | Cu: ALINA BERZUNȚEANU ANTOANETA ZAHARIA MARIUS DAMIAN GABRIEL PINTILEI ALEXANDRU POTOCEAN GABRIEL RĂUȚĂ MIHAI SMARANDACHE Ötlet és rendezés | Conceptul și regia: GIANINA CĂRBUNARIU Szövegkönyv/feldolgozás | Scenariu/adaptarea scenică: GIANINA CĂRBUNARIU Koreográfia | Coregrafia: FLORIN FIEROIU Zene | Muzica: BOGDAN BURLĂCIANU Videó | Video: ANDU DUMITRESCU Díszlet- és jelmeztervező | Scenografia: ANDU DUMITRESCU Producer/koproducer | Producție/Coproducție: az Odeon Színház és a Deutsches SchauSpielHaus (Hamburg) a Hunger For Trade című nemzetközi projekt keretében Teatrul Odeon și Deutsches SchauSpielHaus din Hamburg, în cadrul proiectului internațional Hunger For Trade

Időtartama | Durata: 1h 40’ szünet nélkül | fără pauză

A Hunger for Trade projekt kilenc ország művészeit, dokumentaristáit és színházait egyesíti abból az alapötletből kiindulva, hogy együtt fogalmazzanak meg kérdéseket, megosszák tapasztalataikat és hangot adjanak helyi és, személyes szempontjaiknak korunk egyik globális problémájával, az élelmezéssel kapcsolatban. A projekt német kezdeményezői (Maria Magdalena Ludwig és Clemens Bechtel) az interjúk alapján készülő dokumentáció módszerét javasolták, és egy felvételgyűjtemény összeállítását, melyet az alkotói folyamat alatt a projektben résztvevő valamennyi művész használhat. 2014. május 30-án a kilenc színház bemutatta az alkotóközösségek által létrehozott előadásokat. Az Eladó/For Sale számára gyűjtött dokumentumanyag olyan szempontokat, vallomásokat és kérdéseket próbált összefogni, amelyek a Romániában sok éve folyó telekfelvásárlás témájához kapcsolódnak. A történet ihletforrását Kolozs, Ialomița és Călărași megyei falvak lakosaival, antropológusokkal, szociológusokkal és aktivistákkal készített interjúk és beszélgetések képezik, valamint azok a szakmai beszélgetések, amelyeket az angol és német alkotók készítettek olyan hazai befektetőkkel, akik a romániai nagyüzemi mezőgazdaságban érdekeltek. Miután szembesültünk a nap mint nap tapasztalható valósággal, megpróbáltuk színházi eszközökkel a közönség elé vinni a dokumentáció és az előadás

előkészítése során felmerült kérdéseket: milyen a román paraszt 2014-ben? Miért van az, hogy a parasztok nagy többsége inkább eladja vagy haszonbérbe adja a földjét? Miért jövedelmező a mezőgazdaság a román és külföldi nagy földtulajdonosok számára, miközben a kisgazdák a túlélésért küzdenek? Egyes falvakban, mint pl. Pungești vagy Verespatak, a Chevron vagy az RMGC vállalat miért vonja meg a lakosoktól a lehetőséget, hogy a saját közösségükben éljenek (miközben az állam aktívan részt vesz ezekben a visszaélésekben)? Mi kényszeríti a román parasztot arra, hogy egy új világrend által megszabott körülményekhez alkalmazkodjon? Tulajdonképpen mi az, amit eladnak és amit megvásárolnak? Ki élelmez bennünket, mivel és milyen áron? Proiectul Hunger for Trade aduce împreună artiști, documentariști și teatre din nouă țări, ideea centrală fiind aceea de a formula împreună întrebări, de a împărtăși experiențe diferite, de a exprima perspective locale și personale asupra unei probleme globale a lumii de astăzi: hrana. Metoda de lucru propusă de inițiatorii proiectului (Maria Magdalena Ludwig și Clemens Bechtel – Germania ) a fost aceea de a documenta prin interviuri și de a crea o bază de materiale înregistrate la care toți artiștii implicați în proiect să aibă acces în timpul procesului. La final de noiembrie 2013 toate echipele s-au întâlnit la Hamburg pentru a discuta

mizele proiectului și pentru a stabili pașii acestei colaborări. Pe să se transforme țăranul român în contextul unei noi ordini data de 30 mai 2014, în cele 9 teatre partenere s-au jucat mondiale? Ce se vinde și ce se cumpără de fapt? Cine ne hrănește, cu ce ne hrănește și cu ce preț?” spectacolele realizate de fiecare dintre echipele de creatori. Documentarea pentru spectacolul De Vânzare/For Sale a încercat să adune perspective, mărturii, întrebări legate de tema acaparării de terenuri, un fenomen care se întâmplă deja de ani buni în România. Ficțiunea are ca sursă de inspirație interviurile și discuțiile realizate cu locuitori ai satelor din zona județelor Cluj-Napoca, Ialomița și Călărași, cu antropologi, sociologi, activiști și jurnaliști, precum și interviurile realizate de artiștii parteneri din Anglia și Germania cu investitori din aceste țări interesați de agricultura la scară mare din România. Față în față cu o realitate care se desfășoară chiar sub ochii noștri, am încercat să traducem publicului, prin mijloace teatrale, întrebările apărute în timpul perioadei de documentare și în procesul de lucru la acest spectacol: Cum arată țăranul român în anul 2014? De ce în marea majoritate țăranii aleg să își vândă sau să își arendeze pământul? De ce este profitabilă agricultura pentru marii proprietari de pământuri români și străini, în timp ce micii fermieri se zbat să supraviețuiască? De ce în sate precum Pungești sau Roșia Montană locuitorilor li se ia dreptul de a decide asupra traiului în propria comunitate de către companii precum Chevron sau RMGC, iar statul participă activ la aceste abuzuri? În ce este silit

A Hunger for trade című projektet az Európai Unió Kultúra programja támogatja. Hunger for trade este un proiect finanţat prin programul Cultura al Uniunii Europene.

WORKSHOP Játék vs. megszokás Buzási András, 2014. június 27–29. között a portugáliai

annak megfelelően, hogy melyik szám jön ki, milyen döntést vagy elhatározást fogsz megvalósítani. Volt, aki azt írta le, hogyha kijön mondjuk a 2-es szám, akkor Portóból Belgrádba gyalog megy haza. Nekem az jött ki, hogy lemondok az egyik szenvedélyemről. Mindenki részt vett a játékokban, a fordító, a koreográfus stb. A fordítónak az jött ki, hogy megfürdik meztelenül az Atlanti-óceánban. Ez Portóban nem egyszerű, mert több száz eurós büntetés jár érte. A csapat elment vele, ő megfürdött és dokumentáltuk. A Dice man alapján Bodó Viktor rendezett már egy előadást a Szputnyik Társulattal Kockavető címmel.

Portóban szervezett mesterkurzuson vett részt. Az Európai Színházi Unió (UTE) és a portói São João Nemzeti Színház által szervezett kurzust Bodó Viktor magyarországi rendező vezette. A Decentralizált Akadémia nevű rendezvény részeként megszervezett eseményen hat tagszínház művészei vettek részt, köztük színészek, dramaturgok, drámaírók, egy koreográfus és egy rendező. Buzási Andrással a három napos munkáról, játékról és Portóról Vajna Noémi beszélgetett. [Portó] A műhely egy kolostorban zajlott, a Mosteiro de São Bento da [karakterépítés] Vitóriában. Ennek az épületnek az egyik szárnyát előadások, A műhely több téma köré épült, az egyik a karakterépítés volt. Itt koncertek és más események megrendezésére is használja a São többek közt volt egy olyan gyakorlat, ahol ki kellett találni egy João Nemzeti Színház. De más kulturális intézmények programjai képzeletbeli karaktert, akit a környezetünkben elő személyek is zajlanak itt, a workshop alatt például épp egy hanginstallációt ihlettek. Ennek a fiktív személynek minél aprólékosabban le kellett mutattak be. írni a tulajdonságait: a szociális hátterét, szokásait, furcsaságait, Portó lakói kedvesek és nagyon figyelmesek, a város az fizikai megjelenését stb. A leírás lényege az volt, hogy olyan Atlanti-óceán partján fekszik, így sok hal és más tengeri étel jellemzőit írd le a karakternek, amiket el is szeretnél játszani. Ezt a szerepelt a napi menűn. fajta jellemzést inkább filmben szokták használni. Természetesen nem lehet megismerni egy várost három nap alatt, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kell elmenni és megnézni. [memórajátékok] Egy rövid workshop alatt sem lehet megtanulni egy szakmát, de ez Volt egy képzeletbeli szoba, aminek a térleírása adott volt: sem jelenti azt, hogy nem kell elmenni rá. A workshop egy teszter, mindenki ugyanott ment be, a térben pedig volt egy asztal és egy ahol kipróbálsz valamit. Amiket mi kipróbáltunk, azok mind olyan ablak. A játék folyamata arról szólt, hogy bement az első ember és gyakorlatok, amik arra emlékeztetnek, hogy játszani kell, nem bevitt egy tárgyat, majd a következőnek viszonyulnia kellett az szabad megfeledkezni a játékosságról. előtte bekerült tárgyhoz és szintén be kellett vinnie valamit. A sokadik körben a játék már egyre komplikáltabb lett, például bevittél két tárgyat és kihoztál hármat. Folyamatosan kellett követni, és meg kellett jegyezni, hogy mi történt korábban a térben. A gyakorlat során nagyon hamar kialakult egy történet, amihez mindenki hozzáadott valami újat. a participat, în perioada 27-29 iunie, la workshopul organizat de Uniunea Teatrelor din Europa și Teatrul [koncentráció] Két ember beszélgetett egymással és egy harmadik megpróbálta Național São João din Porto, Portugalia. Workshop-ul a fost zavarni őket. Bármivel próbálkozhatott, de nem volt szabad coordonat de regizorul din Ungaria, Viktor Bodó. La masterclass-ul megérintenie őket. A két ember közti játéknak, beszélgetésnek organizat în cadrul evenimentului Academia Decentralizată au pedig kellett legyen egy folyamata. Vagy volt olyan gyakorlat, hogy participat artiști de la șase teatre membre ale Uniunii, printre care egy résztvevő ült a széken, szemben velünk, és mögötte állt egy actori, dramaturgi, un coreograf și un regizor. társa, akinek mindent el kellett követnie, hogy az illető Noémi Vajna a consemnat câteva dintre impresiile lui András megforduljon. Az egyik fiú begyújtotta a szőrt a karján, miközben Buzási despre munca de atelier, despre Porto și despre plăcerea azt próbálta eljátszani, hogy a lány haját gyújtotta meg. Egy ember de a juca. fordult meg csak, a háta mögött levő ember a nevén szólította, és [construirea unor caractere] az megfordult. A workshop elején kitaláltunk egy pár szót, amit a gyakorlatok alatt În cadrul workshopului s-a lucrat pe mai multe teme, una dintre ele bármikor be lehetett mondani, és akkor a többieknek kellett rá fiind construirea unor caractere. Printre altele, am avut și un reagálniuk egy másik szóval. Ez megerősítette az egymásra exerciţiu în care a trebuit să inventez un caracter inspirat de persoanele care trăiesc în preajma mea. Am avut sarcina de a irányuló figyelmet. scrie cât mai detaliat trăsăturile acestui personaj fictiv: mediul său social, obiceiurile, ciudăţeniile, aspectul său fizic etc. Punctul cel [média] Ebédszünetben is volt feladat, ezek általában arról szóltak, hogy mai important al descrierii trebuia să fie prezentarea unor trăsături valamilyen helyzetben le kellett fotóznod magad. Például, hogy pe care aș vrea să le joc. Acest tip de caracterizare este utilizat meg vagy lepődve és akkor ennek ki kellett találni a helyzetét is. mai ales în domeniul filmului. Volt olyan, hogy be kellett olvadni a környezetbe és azt megörökíteni. Volt, aki bemászott egy kirakatba és azt fotózta le. [jocuri de memorie] Én leültem sakkozni egy parkba, ahol öregek sakkoztak. Kaptam O încăpere imaginară al cărei spaţiu ne-a fost descris: toată lumea intra în același loc, iar acolo se aflau doar o masă și o fereastră. kalapot is tőlük, ebben kellett játszani. Sok olyan gyakorlatot végeztünk, aminek a szerepe a Jocul era următorul: primul participant intra ducând un obiect, iar filmkészítésben is nagyon fontos. Nem csak a színész, hanem a următorul trebuia să se raporteze într-un fel sau altul la obiectul existent, în timp ducea și el ceva în încăpere. După mai multe forgatókönyvíró vagy más kreatív alkotótárs számára is. runde, jocul a devenit tot mai complicat. De exemplu, erau introduse două obiecte și scoase din cameră trei. Trebuia să fii atent [a döntéshozatalról: Dice man] Döntéseket hozni az egyik legnehezebb feladat, mindig valaki tot timpul și să reţii ce s-a întâmplat în spaţiul respectiv. În timpul másnak kell meghoznia helyettünk. A Dice man olyan játék, ahol exerciţiului, s-a născut foarte repede o poveste la care toată kockadobással dönthetünk. Le kellett írni hat pontban, hogy lumea a contribuit.

Joc vs. obișnuinţă András Buzási

[concentrare] Două persoane stăteau de vorbă, iar o a treia încerca să-i perturbe. Putea încerca orice, dar nu avea voie să îi atingă pe participanți. În același timp, jocul și dialogul dintre cele două persoane trebuia să urmeze un anumit curs. Într-un alt exercițiu, unul dintre participanţi stătea pe un scaun în faţa noastră, iar în spatele lui stătea un altul, care trebuia să facă orice pentru a-l determina să se întoarcă. Unul dintre băieţi și-a dat foc părului de pe braţ, în timp ce juca faptul că dă foc părului unei fete. Un singur participant s-a întors atunci când a fost chemat pe nume. La începutul workshop-ului, am inventat câteva cuvinte pe care le puteam rosti în orice moment al exerciţiilor, iar fiecare dintre noi avea tema de a răspunde cu un alt cuvânt. Acest exerciţiu ne-a făcut să ne concentrăm atenția și asupra celorlalți participanţi. [media] Aveam exerciţii și în pauza de masă; trebuia să ne fotografiem în diverse situaţii. De exemplu, atunci când eram surprinși de ceva. Altă dată, trebuia să ne contopim cu mediul și să imortalizăm momentul făcând fotografii cu telefoanele mobile. Un participant a intrat într-o vitrină și s-a fotografiat acolo. Eu m-am așezat lângă o masă de șah dintr-un parc, la care se aflau mai mulți bătrâni. Am primit de la ei și o pălărie cu care trebuia să îmi interpretez personajul. Am făcut multe exerciţii care au un rol foarte important în cinematografie, atât pentru actori cât și pentru scenarist sau pentru ceilalți participanți la proiect.

joc în care putem decide aruncând zarul. A trebuit să descriem, în șase puncte, hotărârea pe care o vom lua în funcţie de numărul pe care îl aruncăm. Cineva a scris că dacă-i va ieși, să zicem 2, atunci va merge acasă pe jos, de la Porto până la Belgrad. Eu am zis că voi renunţa la unul dintre vicii. Toată lumea a intrat în joc, inclusiv traducătorul și coregraful. Traducătorului i-a ieșit la zaruri că va face baie în pielea goală în oceanul Atlantic. Acest lucru era greu de realizat în Porto pentru că risca să ia o amendă de câteva sute de euro. Echipa l-a însoţit pe acest coleg, el a intrat în apă, iar noi am făcut documentarea momentului. Pornind de la jocul „Dice man”, Viktor Bodó a regizat deja un spectacol cu trupa Szputnyik, intitulat Aruncătorul de zaruri.

[Porto] Workshop-ul a fost organizat la Mosteiro de São Bento da Vitória. Una din aripile acestei clădiri este folosită de către Teatrul Naţional São João pentru organizarea unor spectacole, concerte și a altor evenimente. Există însă manifestări organizate și de către alte instituţii de cultură. În timpul workshop-ului nostru, de exemplu, a fost prezentată o instalaţie de sunet. Locuitorii din Porto sunt foarte drăguţi și amabili, orașul e așezat pe ţărmul oceanului Atlantic, așa că am avut în meniut foarte mult pește și alte mâncăruri cu fructe de mare. Trei zile nu îţi ajung să cunoști un oraș, dar asta nu înseamnă că nu trebuie să îl vizitezi. La fel, meseria de actor nu poate fi învăţată în timpul unui scurt workshop, dar asta nu înseamnă că nu merită să [despre luarea unei decizii: Dice man] participi la el. Workshop-ul este un loc de testare, unde poţi să Una dintre sarcinile cele mai grele este să luăm o decizie, întot- încerci lucruri. Exercitiile pe care noi le-am făcut ne-au ajutat să ne deauna trebuie să decidă altul în locul nostru. „Dice man” este un reamintim cum sau ce presupune a juca.

a kamerák előtt is a jelenlét a legfontosabb

Bodolai Balázs

a Szarajevói Filmfesztivál Talents Sarajevo workshopjáról Kérdezett: Balázs Nóra Gyakran veszel részt különböző színházi, filmes vagy akár tánc-workshopokon. Hogyan tudod az így szerzett ismereteidet beépíteni a munkádba? Mindig változó, nagy a különbség az egyes workshopok között is. Langhoff például nem hisz a workshopokban, azt mondja, ott semmi lényegeset nem lehet összeszedni – én ezt nem így látom. Több eset lehetséges: az egyik, amikor a workshop teljesen érdektelen – ilyen is létezik. Máskor betekintést nyerünk egy alkotófolyamatba, megismerjük, az illető művész hogyan képzel el egy munkát, hogyan közelíti azt meg. A harmadik esetben pedig ténylegesen történik valami az emberrel, sikerül eljutni egy olyan pontra, vagy kipróbálni egy olyan perspektívát, amit előzőleg nem ismert, vagy esetleg csak hallomásból ismert, és most alkalma adódik teljesen felvenni azt a látószöget. Nagyon fontos, hogy milyen a látószögünk, hogyan éljük meg a dolgokat. Ez az új látószög megmaradhat a workshopon túl is, az ember megőrzi ezt a tapasztalatot, emléket, így ennek lehetősége van a továbbélésre. Augusztusban a Szarajevói Filmfesztivál nyolcadik alkalommal megszervezett Talents Sarajevo elnevezésű workshopján vettél részt, mely sokoldalú programot kínált a kiválasztott filmes területen dolgozó fiataloknak (színészek, rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök, producerek). Hogyan zajlott ez a workshop? A sarajevói workshop a Berlinalénak a „gyermeke”, a berlini fesztivál nagyon sok programot működtet szerte a világban, ezek közé tartozik a sarajevói is. Ezért itt rendszerint nagyon izgalmas dolgok történnek. A program elnevezése régen Talent Campus volt, most már csak Talents, ahova a térségből származó alkotókat válogatnak be (Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán,

Törökország, Görögország, Románia, Magyarország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország stb.). Ezekkel az emberekkel mindig van egy bizonyos értelemben vett közös szál, legalábbis ez az érzésed. A workshop egy gyakorlati (ahogy mondják, hands-on experience, azaz amikor valamit tényleg van alkalmad kipróbálni) és egy elméletibb részből állt. Az elméleti részben a fesztivál programjában szereplő filmek rendezőit, operatőreit, forgatókönyvíróit, producereit hívták meg beszélgetésekre. Ezek a beszélgetések rendkívül jó hangulatúak voltak, nem előadás-jellegűek, azért sem, mert a workshopon nem voltunk túl sokan. Bárkinek bármilyen kérdése felmerült, fel lehetett tenni. Azt is jó volt megtapasztalni, hogy némely rendező a fesztivál keretében levetített filmje utáni beszélgetéshez képest, amin a közönség is részt vett, mennyire másként szólította meg másnap délelőtt a Talents résztvevőit. Benne volt egyfajta közösségvállalás, hogy „most alkotókkal beszélek”. A gyakorlati részben pedig volt egy workshop, amit egy ottani színész vezetett, Leon Lučev. Őszintén, ez volt a legkevésbé izgalmas. Az operatőrök workshopját Fred Kelemen, magyar származású német operatőr, rendező vezette, ő fényképezte Tarr Bélának a legutóbbi filmjeit (Torinói ló stb.). Fred Kelemen elképzelése az volt, hogy konkrét feladatokat ad az operatőr-társaságnak. Így az ő felügyelete alatt kitaláltak egy filmtervet, amelyben minden jelenetnek más volt a rendezője és az operatőre. Engem néhány színésszel együtt kiválogattak, hogy szerepeljek ebben a filmben, így aztán három napon keresztül forgattunk. Ez egy előre be nem kalkulált bónusz volt.

Mi volt számodra a sarajevói fesztivál legfontosabb tanulsága, a legnagyobb élményed? Elsősorban ez a munka, valószínűleg azért is, mert Fred Kelemen egy picit a saját világába szerette volna ezeket a fiatal operatőröket bevezetni, így a felvételek az ő stílusában készültek, hosszú snittek, ún. longshot, fekete-fehér stb. Egyszer csak benne voltunk valamiben, nem volt semmilyen lehetőség felkészülni, előkészülni, egyszerűen ott kellett lenni. Nagyon jó tesztje volt ez a jelenlétnek. Ezekkel a 10-15 perces hosszú snittekkel elsősorban teret hozott létre az alkotók, ill. a színészek számára. Ez, ha úgy vesszük, ugyanaz a megközelítés, amit Robert Woodruff is használt a Caravaggióban. Ő is azt mondta a Caravaggio főpróbája előtt, hogy úgy érzi, a közös munkával eljutottunk egy olyan pontra, amikor sikerült minden akadályt elhárítani (get everything out of the way), hogy megtörténhessen mindaz, aminek meg kell történnie. Azért, hogy mi, a színészek úgymond megtörténhessünk, jelen lehessünk. Fred Kelemen ugyanezt a fajta teret hozta létre az alkotótársak számára. Ezen kívül voltak nagyon jó találkozások is. A fesztivál színészmeghívottja Gael García Bernal volt, mexikói származású színész, aki Alejandro González Iñárritu filmjével, az Amores perros-szal vált ismertté, de ő játszik a The Motorcycle Diaries (A motoros naplója) című filmben is, stb. Különleges dolgokról mesélt, sajátosan és egyszerűen. Egy másik érdekes találkozás Mike Leigh-vel volt, ő legutóbb az angol festőről, Turnerről készített filmet, Timothy Spallal a főszerepben, amit Cannes-ban mutattak be, ahol elnyerte a legjobb férfi főszereplő díját. A film nagyon izgalmas eszmefuttatás a művész alkotáshoz való viszonyáról. A találkozás Mike Leigh-vel azért volt kivételes, mert

kiderült belőle, hogy ő tulajdonképpen magát látta ebben a festőben. Ezt persze nem mondta, de amikor megjelent, nagyon sok mindenben hasonlított az azelőtt vetítővásznon látott Mr. Turnerhez. Aki pedig számomra Langhoffot idézte leginkább. Gyakran állítod párhuzamba a workshopon tapasztaltakat a színházi munkáddal. Hogy látod, van-e különbség a színházi és a filmszínész munkája között? Nagyon érdekes volt, amiket Gael García Bernal mondott ezzel kapcsolatban. Ő is arról beszélt ugyanis, hogy nincs akkora különbség a kettő között. Az alapdolgok, amiktől mindkettő működni, élni tud, ugyanazok. A jelenlét, a figyelem ugyanaz. Ebből a szempontból nagyon jó tapasztalat volt, hogy mindaz, amire az utóbbi időben rájöttem, úgy tűnik, ugyanúgy működött abban a médiumban is. Nem hiányzott egy kétéves filmszínészeti iskola, amit én soha nem végeztem el, és bár a tapasztalat lényeges, a jelenlét volt a kamerák előtt is a legfontosabb. Talán a filmes környezet még inkább közel tudja juttatni az embert ehhez. Amikor megy egy forgatás, be vannak állítva a fények, valaki azt mondja, „forog”, és utána hogy „tessék!”, vagy „action!”, akkor sokkal inkább érezni az egésznek a súlyát. Besűrűsödik minden abban a pillanatban. Mintha egy kapcsolót valaki felütne, mindaz, ami fölösleges, végszószerűen eltűnik belőled.

Prezenţa este cea mai importantă și în faţa camerelor de filmat

Balázs Bodolai

despre atelierul Talents Sarajevo de la Festivalul de Film din Sarajevo Interviu de Nóra Balázs Participi frecvent la diverse ateliere de teatru, de film sau chiar de dans. Cum reușești să integrezi cele învăţate în activitatea ta? Nu este ceva constant, diferenţa e mare chiar și între două ateliere. De exemplu, Langhoff nu crede în workshop-uri, el spune că acolo nu poţi găsi nimic esenţial – eu văd lucrurile altfel. Există mai multe posibilităţi: prima ar fi când atelierul nu ne stârnește interesul – se mai întâmplă și asta. Alteori putem face o incursiune într-un proces de creație, aflăm concepţia artistului respectiv despre o lucrare, modul în care o abordează. În al treilea caz efectiv ţi se întâmplă ceva, reușești să ajungi la un punct sau să abordezi o perspectivă până atunci necunoscute pentru tine, ori știute doar din auzite, iar acum ai prilejul să te poziţionezi în acea perspectivă. Este foarte importantă perspectiva pe care o adoptăm, modul în care vedem lucrurile. Această nouă perspectivă se poate menţine și după încheierea atelierului, experienţa, amintirea ţi se păstrează în suflet și astfel se creează posibilitatea de a dura în timp. În august, la Festivalul de Film de la Sarajevo, ai participat la atelierul intitulat Talents Sarajevo, organizat pentru a opta oară. Acesta oferă un program cu multiple faţete tinerilor selecţionaţi care lucrează în domeniul cinematografiei (actori, regizori, scenariști, operatori, producători). Cum a decurs acest atelier? Workshop-ul de la Sarajevo este „copilul” Berlinalei, Festivalul de la Berlin organizează foarte multe programe în toată lumea, printre care și pe cel de la Sarajevo. De aceea, aici se întâmplă de obicei lucruri foarte interesante. Vechea denumire a programului era Talent Campus, acum e doar Talents, pentru care sunt selecţionaţi creatori originari din zona sud-est europeană și Caucaz (Armenia, Georgia, Azerbaijan, Turcia, Grecia, România, Ungaria, Serbia, Bosnia-Herţegovina, Croaţia etc.). Cu acești oameni ai

întotdeauna o legătură comună, într-un anumit sens, sau cel puţin ai acest sentiment. Atelierul e compus dintr-o parte practică (i se spune hands-on experience, adică ocazia de-a încerca ceva în mod real) și una teoretică. În cadrul părţii teoretice, regizorii, operatorii, scenariștii și producătorii filmelor din programul Festivalului sunt invitaţi la un dialog. Aceste discuţii s-au desfășurat într-o atmosferă extrem de plăcută, fără să devină prelegeri, printre altele și pentru că nu eram foarte mulţi participanţi la atelier. Fiecare putea să întrebe orice pe oricine. La fel de plăcut a fost să simţim că unii regizori, în dimineaţa următoare prezentării filmului lor la Festival, se adresau într-o manieră cu totul diferită participanţilor la Talents, cu totul alta faţă de felul în care vorbiseră publicului larg după proiecția filmului. În cadrul părţii practice a avut loc un atelier condus de un actor local, Leon Lučev. Sincer vorbind, acesta a fost cel mai puţin pasionant. Atelierul operatorilor a fost animat de Fred Kelemen, operator de film german de origine maghiară, cel care a făcut cel mai recent film al lui Béla Tarr (Calul din Torino). Ideea lui Fred Kelemen a fost să dea teme concrete grupului de operatori. Astfel, sub îndrumarea lui, s-a creat un proiect de film în cadrul căruia fiecare scenă a avut un alt regizor și un operator diferit. Eu am fost selecţionat împreună cu alţi câţiva actori pentru a juca în acest film, așa că am turnat timp de trei zile. Acesta a fost bonusul care nu figura în programul iniţial. Care a fost pentru tine cel mai important lucru învățat, cea mai semnificativă experienţă la Festivalul de la Sarajevo? În primul rând această experienţă practică, probabil pentru faptul că Fred Kelemen a încercat să-i introducă puţin pe tinerii operatori în universul său, prin urmare imaginile au fost făcute în stilul său,

cu decupaje lungi (așa-zisul longshot), în alb-negru etc. Ne-am aflat dintr-o dată într-o situație pentru care n-am avut timp să ne pregătim, să ne informăm în prealabil, pur și simplu a trebuit să fim prezenţi. Un foarte bun test al prezenţei. Cu aceste decupaje lungi de 10-15 minute, Kelemen a creat înainte de toate un spaţiu pentru creatori, respectiv pentru actori. O abordare, dacă o luăm așa, similară cu cea folosită de Robert Woodruff în Caravaggio. El ne-a spus ceva asemănător înainte de repetiţia generală la Caravaggio, spunea că simte că munca noastră colectivă a ajuns la un punct în care am reușit să înlăturăm toate obstacolele (get everything out of the way), astfel încât tot ceea ce trebuie să se întâmple să se poată întâmpla. Pentru ca noi, actorii, să putem „avea loc”, să zic așa, să putem fi prezenţi. Fred Kelemen a realizat același tip de spaţiu pentru noi. În afară de aceasta am avut și întâlniri foarte plăcute. Unul din invitații Festivalului a fost Gael García Bernal, actor de origine mexicană, care a devenit cunoscut datorită filmului Amores perros al lui Alejandro González Iñárritu, dar a jucat și în Motorcycle Diaries și altele. El ne-a povestit despre tot felul de lucruri, într-un mod original și simplu. O altă întâlnire interesantă a fost cea cu Mike Leigh, care a făcut recent un film despre un pictor englez, Turner, cu Timothy Spal ca protagonist. Filmul a fost prezentat la Cannes, unde a obţinut premiul pentru cel mai bun rol principal masculin. Este o reflecţie foarte emoţionantă asupra legăturii dintre artist și creaţie. Întâlnirea cu Mike Leigh a fost una excepţională pentru că am aflat că el s-a recunoscut pe sine în personajul acestui pictor. Bineînţeles, nu a spus acest lucru, dar când a apărut în faţa noastră, semăna din foarte multe puncte de vedere cu personajul Turner pe care l-am văzut pe marele ecran. Care, pentru mine, semăna cel mai mult cu Langhoff.

Compari deseori experienţele tale de la ateliere și munca de actor. Crezi că există diferenţe între munca actorului de teatru și a celui de film? Gael García Bernal a spus lucruri foarte interesante în legătură cu aceasta, el consideră că nu există diferenţe atât de mari între cele două domenii. Bazele care le susţin pe amândouă, care le fac să funcţioneze, sunt aceleași. Prezenţa, atenţia sunt aceleași. Din această perspectivă a fost o experienţă deosebită să constat că tot ce am descoperit în ultima vreme se pare că a funcţionat și în acest context diferit. Nu mi-au lipsit cei doi ani de școală de film, pe care nu am terminat-o niciodată. Deși experienţa este esenţială, prezenţa a fost cea mai importantă și în faţa camerelor. Poate că mediul cinematografic ne face s-o înţelegem și mai bine. La începutul turnării unei scene, când luminile sunt reglate și cineva strigă: „motor!” și apoi: „acţiune!” – se simte mult mai mult greutatea acestui lucru. În acel moment totul devine extrem de condensat. Ca și cum cineva ar apăsa pe un întrerupător, toate lucrurile inutile dispar din tine cu viteza unei replici.

FOTÓRIPORT

SZÍNHÁZSÁTOR KOLOZSVÁRI MAGYAR NAPOK 2014

FOTOREPORTAJ

CORTUL TEATRULUI ZILELE CULTURALE MAGHIARE DIN CLUJ, 2014

TURNÉK | TURNEE péntek, október 17. | vineri, 17 octombrie

hétfő, november 17. | luni, 17 noiembrie

18h00 – Teatrul Nottara Színház, Bukarest | București FESTin pe Bulevard A. I. Vvegyenszkij

EUROTHALIA Nemzetközi Színházi Fesztivál Festivalul European de Teatru EUROTHALIA Temesvár | Timișoara Roger Vitrac

IVANOVÉK KARÁCSONYA BRAD DE CRĂCIUN LA FAMILIA IVANOV R: Urbán András

kedd, október 21. | marți, 21 octombrie 20h00 VII. Interetnikai Színházi Fesztivál Festivalul Interetnic de Teatru ediția VII-a Csíkszereda | Miercurea Ciuc Máté Angi Mamó című regénye nyomán După romanul Mamó de Angi Máté

CSIPKE DANTELĂ R: Mezei Kinga

szombat, október 25. | sâmbătă, 25 octombrie 20h30

vasárnap, október 26. | duminică, 26 octombrie 18h30 Teatrul Bulandra Színház, Sala Toma Caragiu terem Országos Színházi Fesztivál | Festivalul Naţional de Teatru Bukarest | București Roger Vitrac

VIKTOR, AVAGY A GYERMEKURALOM VICTOR SAU COPIII LA PUTERE R: Silviu Purcărete

Viola Gábor, Bodolai Balázs

VIKTOR, AVAGY A GYERMEKURALOM VICTOR SAU COPIII LA PUTERE R: Silviu Purcărete

hétfő, november 24. | luni, 24 noiembrie Teatrul Thália Színház, Budapest | Budapesta Georg Büchner

LEONCE ÉS LÉNA LEONCE ȘI LENA R: Tompa Gábor

A pillanatragasztó is itt a zsebemben.

Györffy Edit és Terschánszki Éva öltöztetőkkel Biró Réka és Deák Katalin beszélgetett Éva festészetet tanult, és harmincegy évet kerámikusként dolgozott. Edit bőrdíszműves, majd cipőszabó volt. Végül mégis mindketten a színházat választották. Örömmel és lelkesedéssel mesélnek az öltöztetői munkáról. Ők a színészek anyukái, akik becsukott szemmel is tudják, hol van a jelmezeken a gomb, a kapocs, a cipzár. [tudom-e, mit jelent a színházi élet?] T. É.: A kutatóintézet, ahol dolgoztam, 2005-ben megszűnt. Új munkakört kellett keresnem, és egy ismerőstől megtudtam, hogy a színházban lenne hely. Keresztes Attilával beszéltem először, aki azt kérdezte, tudom-e, mit jelent a színházi élet? „Jól meg kell gondolni” – mondta. A családot kicsit el kell felejteni. Az évfordulókon sem lehet mindig ott lenni. Mégis vállaltam az öltöztetői munkát. Fiatal csapattal találkoztam akkor, és úgy láttam, talán egy anyuka jól fog majd itt. Elvállaltam. Megszerettem. Most már közel vagyok a hatvan évhez, de még mindig jól érzem magam. Megfiatalodtam. [itt az én helyem – emberek közt] Gy. E.: A férjem régóta dolgozik itt mint öltöztető. Hallottuk, hogy a teremszemélyzethez embert keresnek, és először oda mentem. Három évet voltam ruhatáros. Ott is emberekkel dolgoztam, amit nagyon szeretek. De levágták a fizetéseket, és vissza kellett, hogy menjek a cipészetbe. Újra felsőrész-szabóként dolgoztam, majd gerincsérvműtétem volt. Közben a színház öltöztetőt keresett, mivel én már ismertem a színészeket, a vezetőség engem hívott. Három hónapig próbamunkán voltam, majd megkaptam a szerződésemet. Egészségügyileg is szükségem van erre a munkahelyre, mert járkálni kell. Szeretem, amit csinálok. Itt az én helyem – emberek közt. Társlénynek gondolom magam. Nem tudnék nem beszélni, nem barátkozni, és a színházban erre is szükség van.

[öltöztetővé válni] T. É.: Nekem kicsit nehéz volt megtanulni a szakmát, mert amikor idejöttem, az előző öltöztetőnő már betegnyugdíjba ment. Nem volt, kitől átvennem a női öltöztetői tárt. Mégis volt itt valaki, akinek nagyon sokat köszönhetek. Deák Katika, aki a teremszemélyzetnél dolgozott, egy egész életet élt le itt. Ismerte a színészeket, az előadások folyamatát és a próbaruhákat is. Megértő volt. Sokat magyarázott. Két hónapig segített nekem. Amikor először megláttam a rengeteg próbaruhát, a törölközőket és a fürdőköpenyeket, bevallom, pánikérzetem lett. Egy idő után viszont, ha ránéztem egy ruhára, már megjelent a színésznő arca. Egy-két hónap alatt belejöttem. Gy. E.: Én nagyjából tudtam, hogy melyik színész hol ül, mert amikor a teremszemélyzetnél voltam, esténként segítettem az összeszedésben. De amikor öltöztető lettem, már egészen más volt. Azelőtt a férjem mondta, hogy mit hová tegyek. Most minden helyet, minden ruhát meg kellett jegyezni. Főleg az olyan előadásokat volt nehéz megtanulni, amiket nem én csináltam. A Fizikusok és a Leonida Gem Session próbái alatt kezdtem a munkát. Egyszerre készítették a két előadást, Évának és Zolinak (szerk. megj.: Györffy Zoltán, férfiöltöztető) pedig pont akkor kellett turnéra menni. Úgyhogy, egyedül maradtam itthon. De megálltam a helyemet. Megtanultam, és megszerettem. [előadás előtt] T. É.: Van úgy, hogy kezdés előtt négy-öt órával is hamarabb kell jönnöm. És miért? A saját megnyugvásomért, hogy minden meglegyen. Mert van olyan előadás, ahol huszonöt ruhát kell előkészíteni. És akkorák, hogy csak hármat tudok egyszerre bevinni, hogy kivasaljam. Az előadás kezdésére a ruháknak készen kell lenniük. Amikor a színésznő bemegy a színpadra, és azt mondja neki az ügyelő, hogy ellenőrizze le a kellékeit, már tudja: az öltöztető bekészítette neki a ruhákat. A cipő ott a szék

Györffy Edit

alatt, a ruha a bőröndben. Gy. E.: És ha véletlenül kifelejtesz egy ruhát, ami bent kellene, hogy legyen a színpadon, a színész nem fogja tudni, mit csináljon a jelenetben. Erre nagyon oda kell figyelni. T. É.: Ha mindent megtettem, akkor kezdődhet az előadás. Én úgy szeretem, hogy előadás előtt másfél órával, amikor megérkezik a színésznő, csendje és nyugalma legyen. Ezt meg kell nekik adni. Gy. E.: Amikor a színész megjön, arra is figyelni kell, hogy veled beszél, vagy a szövegét mondja. Nem szabad stresszes legyél, mert átadod, és akkor ő is másképp megy be a színpadra. Vagy ha gyorsváltozása lesz, előre megnyugtatjuk, hogy igenis sikerülni fog, nincs semmi probléma. [a néző nem lát minket, pedig mi ott vagyunk] Gy. E.: A háttérben sok a munka. T. É.: Az igazság az, hogy a néző nem tudja elképzelni, mi történik a színpad mögött. Van úgy, hogy tizennégyen rohanunk egyszerre. Ilyenkor tudni kell, hogy mikor kit kerülünk ki. Gy. E.: Hogy nehogy összeütközzünk. nevetnek T. É.: Azt is tudnod kell, mikor nyílik az ajtó. Gyönyörű lenne, ha te öltöztetőként éppen akkor rohannál hátul végig. Gy. E.: A néző nem lát minket, pedig mi ott vagyunk. Tetőtől talpig feketében. Ez az egyenruhánk. Így egybeolvadunk a színpaddal. Minden előadáson dolgozunk. Legtöbbször az elejétől a végéig.

van, ami elől gombos, nem tudja, hogy a gomb alatt tépőzár van. Másképpen nem tudnánk gyorsan átöltöztetni. Szóval, vannak titkok. A gyorsváltozásoknál kell legjobban odafigyelni. Ez az öltöztetők nagy munkája. Előre megbeszéljük a színészekkel, hogy hol szaladnak ki. Nekünk pedig ott kell lenni, ahol ők a legközelebb vannak a színpadhoz. T. É.: Közösen döntünk arról, hol leszünk. Gy. E.: Igen. És figyelünk arra is, hogy jó helyre tegyük a ruhát, mert még a díszletek és a kellékek is ott vannak. T. É.: Úgy kell letenni a ruhát, hogy egyből belebújjanak. Van, hogy egyszerre szalad ki négy leány. Ilyenkor Editke nekem besegít. Az Őfelségénél egyedül nem tudnám őket átöltöztetni. Összesen két percünk van levetkőztetni és felöltöztetni négyüket. Ennyi idő alatt kell három rend ruhát levenni és másik három rendet feladni. És mindezt sötétségben. Csak minimális fény lehet. Gy. E.: Sokszor csak matatunk. T. É.: Ezért pontosan kell tudni mindegyik ruháról, hogy hol a cipzárja, hol a beakasztója. Ha megnézitek a nadrágjainkat, látjátok, hogy bele van szúrva egy tű és legalább hat biztostű. Mindig készenlétben vagyunk. A pillanatragasztó is itt a zsebemben. Ha elszakad a cipő, hamar megjavítjuk. Rátaposunk, nyomkodjuk, amíg a színész visszaszalad. Tehát, leleményesnek kell lenni. Gy. E.: De leszakadhat például egy gomb is. És azt ki oldja meg? Csakis az öltöztető. Azonnal megyünk, és visszavarrjuk. T. É: Volt olyan eset, hogy a cipzár felmondta a szolgálatot, de a színésznőnek vissza kellett szaladni a színpadra. A kollégák kint valahogy megoldották, elhúzták a monológot, és addig Zoli rávarrta a színésznőre a ruhát. A néző pedig semmit sem vett észre.

[vannak titkok] Gy. E.: A legfontosabb, hogy a ruhákat úgy oldják meg, hogy minél gyorsabban tudjuk szétszedni, majd összetenni. T. É: Amikor a jelmeztervező elmondja, milyen jelmezt képzel el, mi mint öltöztetők megkérdezhetjük, hogy mennyi időt szán az átöltözésre, mert már tudjuk, hogy azt a ruhát mennyi idő alatt lehet le- és felvenni. [nincs olyan, hogy valamit nem találunk] Gy. E: Amikor például a néző látja, hogy a színészen olyan ruha Gy. E.: Kintről úgy tűnik, hogy amikor lejár az előadás, vége. De

nem úgy van. T. É. Még összeszedjük a színpadot, az öltözőket, és mindent a helyére teszünk. Megszámoljuk a ruhákat, utána pedig levisszük a mosodába. Gy. E.: Sok munkánk van előtte is, utána is. Minden ruhát mi vasalunk ki, mi tartunk rendben. Mindenre ügyelünk. T. É: Előadás után leellenőrizzük a ruhákat. És nemcsak azt nézzük, hogy meglegyen, tiszta legyen, hanem azt is, hogy elszakadt-e vagy hogy áll a gombja, a tépőzárja, a kapcsa. Gy. E.: Miután megkaptuk a ruhákat, a mi kötelességünk, hogy ügyeljünk rájuk. Mindig minden a helyén kell, hogy legyen, mert turnékra is megyünk. A turné nagy felelősség. Ott nincs olyan, hogy valamit nem találunk. Semmit sem szabad itthon felejteni. Ráadásul úgy kell csomagolni, hogy minél kisebb legyen a doboz, mert a kocsik sem tudnak sokat elvinni. T. É.: Ezért indulás előtt körülbelül két héttel már leadjuk a listát. Ezen az szerepel, hogy mennyi jelmezt kell vinni. Ezután jön a másik nehézség – a beosztás. Nekem van hosszú ruhám, a férfiöltöztetőknek van lódenjük. Itthon kivasaljuk, amit tudunk, és úgy csomagolunk, hogy amennyire lehet, ne gyűrjük össze. Mindent elrendezünk, és ott inkább azt találjuk ki, hogy melyik színész hol öltözik majd. Mert akinek a leggyorsabb öltözése van, annak kell a legközelebb lennie a színpadhoz. Ezekre az öltöztető figyel. [bemész a Bulandrába, és a két öltöztetőnő a nyakadba ugrik] T. É.: De ha egy nyakkendő mégis hiányzik a turnén, akkor persze, mi öltöztetők, kisegítjük egymást. Mai napig tartjuk a kapcsolatot a szentgyörgyi és a bukaresti öltöztetőkkel. Jó érzés, amikor bemész a Bulandrába, és a két öltöztetőnő a nyakadba ugrik. Bármikor jönnek, ajándékot hoznak, mi úgyszintén, amikor megyünk. Nagy szeretettel fogadjuk egymást. Gy. E.: Most utoljára a Vígszínházasok nagyon elégedettek voltak velünk. De mi is ugyanazt a figyelmességet kaptuk tőlük tavaly. Amikor találkozunk, sokat tanulunk egymástól. A Vígszínházasoknak például megtetszett a szekrényünk, amivel turnézunk. Észrevették, hogy csomagolás szempontjából nagyon jó, mert kicsi helyeken is el tudjuk húzni. Kérdezték, hogy honnan tudnának ők is rendelni ilyeneket maguknak. T. É.: A szlovákoknak a mosógépünk tetszett meg, hogy milyen édes, kicsi helyen elfér, és hogy így milyen jól meg tudjuk oldani a mosást. Gy. E.: Ha pedig másoknak van valami jó, mi tanulunk tőlük. Csereberéljük az ötleteket.

[összenőttünk már] T. É.: Ha úgy gondoljuk, hogy szükség van valamire, ami turnén nagy segítség lenne, kérést írunk. Elmondjuk, hogy azzal jobban meg tudnánk oldani a munkát. Most a centrifugát próbáljuk beszerezni. De azt is közösen értük el, hogy van kicsi mosógépünk. Ez az egész egy nagy csapatmunka. Gy. E.: Ha nem dolgoznánk csapatban, nem tudnánk mindezt megvalósítani. T. É.: Mondta Editke, hogy amikor még próbaidőn volt, Zolival elmentünk turnéra. Előtte viszont mindent leírtunk neki. De olyan pontosan, hogy „kettőt lépsz balra és egyet jobbra.” Ezt jelenti a kollegalitás. Amúgy is beledobtuk őt a mélyvízbe, itt hagytuk. Ilyenkor, ha nem írsz le neki mindent, akkor szegényt tényleg kikészíted. Gy. E.: Figyelni kell egymásra. Másképp nem lehetne. T. É.: Talán azért szeretjük ennyire, mert annyit dolgoztunk már együtt, hogy nemcsak kollegák vagyunk, hanem családi haverek. A színészekkel is annyira összenőttünk, hogy ha meglátjuk az arcukat, rögtön tudjuk, hogy borúsak vagy jókedvűek. Gy. E.: Ilyenkor alkalmazkodunk hozzájuk. Ha azt látjuk, hogy borús az ég felettük, békén hagyjuk. Ha derűs, akkor viszont sokat beszélgetünk. T. É.: Gyakran érzem azt, hogy egy nagy család vagyunk. A legtöbb színésznő Éva mámának szólít. Együtt kacagunk és sírunk. Amikor látom, hogy fáradtak, odamegyek hozzájuk. Jól esik nekik, ha megsimogatom őket vagy egy jó szót mondok nekik. Amikor nyugdíjba kell majd mennem, nagyon fog hiányozni ez a közösség, mert itt minden nap történik valami. A színház örökmozgásban tart. [te is része vagy] T. É.: Az egyik legszebb élményem az volt, amikor három évvel ezelőtt a társulati díjazásra a színésznők hálaképpen kiválasztottak engem. Felállva tapsoltak, így köszönték meg a munkámat. Az embernek ilyenkor kijön a könnye, és úgy érzi, érdemes csinálni. Gy. E.: És a színészek minden előadás végén megköszönik a segítségünket. Jó érzés az, amikor elismerik, hogy te is része vagy az előadásnak.

Am și lipiciul aici, în buzunar.

Costumierele Edit Györffy și Éva Terschánszki Material realizat de: Biró Réka și Katalin Deák Éva a studiat pictura și a lucrat timp de treizeci și unu de ani în industria ceramică. Edit a fost marochiner, iar mai târziu a fost cizmar. La un moment dat, amândouă au ales teatrul. Ne povestesc cu plăcere și entuziasm despre munca de costumieră. Ele sunt „mămicile” actorilor, care știu cu ochii închiși unde se află pe un costum nasturii, capsele, fermoarele. [știu ce înseamnă viaţa în teatru] É. T.: Institutul de cercetare unde am lucrat a fost desfiinţat în 2005. A trebuit să-mi caut un nou loc de muncă și am aflat de la o cunoștinţă că ar fi un post la teatru. Prima oară am vorbit cu Attila Keresztes, care m-a întrebat dacă știu ce înseamnă viaţa în teatru. „Trebuie să te gândești bine” – mi-a spus. Trebuie să uiţi puțin de familie. Uneori vei fi nevoită să lipsești chiar și de la aniversări. Cu toate acestea, am acceptat munca de costumieră. Am găsit o echipă tânără și am considerat că o „mămică” le va prinde bine. M-am angajat. Am început să-mi iubesc meseria. Acum deja mă apropii de șaizeci de ani, dar mă simt încă foarte bine. Am întinerit. [locul meu e aici – printre oameni] E. Gy.: Soţul meu lucrează de mult timp aici, pe post de costumier. Am auzit că se caută oameni pentru personalul de sală. Acolo am fost prima dată. Am fost garderobieră timp de șase ani. Și acolo lucram cu oamenii și asta îmi place foarte mult. Salariile au fost însă reduse și a trebuit să mă întorc la cizmărie. A trebuit să mă operez de hernie de disc. Între timp, teatrul căuta o costumieră. Cum îi cunoșteam deja pe actori, directorul m-a chemat pe mine. Am avut o perioadă de probă de trei luni, după care am semnat contractul. Am nevoie de acest post și din motive de sănătate, pentru că este important să fac mișcare. Îmi place ceea ce fac. Locul meu e aici – printre oameni. Mă consider o fiinţă sociabilă. Nu aș putea să nu stau de vorbă, să nu leg prietenii cu ceilalţi, iar în teatru este nevoie tocmai de acest lucru.

[să devii costumieră] É. T.: Pentru mine a fost mai greu să învăţ ce trebuie să fac, pentru că la venirea mea costumiera se pensionase deja pe caz de boală. Nu am avut de la cine să preiau magazia de costume. Totuși, am găsit la teatru o persoană căreia îi datorez foarte mult, Katika Deák, care lucra la personalul de sală și a trăit o viaţă în teatru. Îi știa pe actori, cunoștea spectacolele și costumele de repetiţie. A fost înţelegătoare, mi-a explicat multe lucruri. M-a ajutat timp de două luni. Când am văzut pentru prima dată numărul acela mare de costume de repetiţie, prosoape și halate de baie, recunosc că am intrat în panică. După un timp însă, când vedeam un costum, îmi reaminteam imediat și cui aparţine. După o lună, două m-am obișnuit. E. Gy.: Eu în linii mari știam care este locul fiecărui actor în cabină, pentru că pe vremea când lucram ca personal de sală, ajutam seara să se facă ordine. Însă, după ce am devenit costumieră, totul a fost diferit. Înainte, soţul meu îmi spunea unde să pun lucrurile. Acum trebuia să reţin locul fiecărui costum. Mi-a fost greu să învăţ mai ales spectacolele pe care le-am preluat din mers. Am început să lucrez în timpul repetiţiilor la Fizicienii și la Leonida Gem Session. Cele două spectacole au fost pregătite în paralel, iar Éva și Zoli au trebuit să plece în turneu. Așa că am rămas singură la teatru, dar am făcut faţă. Am învăţat ce am de făcu și am început să-mi iubesc munca. [înainte de spectacol] É. T.: Uneori trebuie să vin cu patru-cinci ore înainte de spectacol. De ce? Pentru liniștea mea, ca totul să fie bine pus la punct. Pentru anumite spectacole trebuie să pregătim douăzeci și cinci de costume. Costume mari, din care, ca să le calc, pot să car doar câte trei odată. Înainte de începerea spectacolului toate costumele trebuie să fie pregătite. Când o actriţă intră în scenă, iar regizorul tehnic îi spune să-și verifice recuzita, știe că are deja

Terschánszki Éva

costumele pregătite. Pantofii sunt sub scaun, costumul în geamantan. E. Gy.: Dacă, din întâmplare, uit de un costum cu care trebuie să intre în scenă, actorul nu va ști ce are de făcut. Trebuie să fiu foarte atentă. É. T.: După ce au fost pregătite toate, spectacolul poate începe. Eu vreau ca, atunci când se pregătește pentru spectacol, actriţa să aibă liniște și pace. Trebuie să le oferim acest lucru. E. Gy.: Când vine actorul în cabină, trebuie să observăm dacă vorbește cu noi sau își spune textul. Nu am voie să fiu stresată pentru că îi transmit starea și el va intra pe scenă într-o cu totul altă dispoziţie. Iar dacă are o schimbare rapidă de costum, îl calmăm înainte spunându-i că va reuși cu siguranţă. Nu va fi nicio problemă. [spectatorul nu ne vede, dar noi suntem acolo] E. Gy.: În spatele scenei este mult de lucru. É. T.: Adevărul este că spectatorul nu-și poate imagina ce se întâmplă dincolo, în culise. În unele cazuri suntem paisprezece persoane care alergăm în același moment. În aceste cazuri trebuie să știi când și pe cine să eviţi. E. Gy.: Să nu ne ciocnim cumva. (râsete) É. T.: Trebuie să știi și momentul în care ușa de pe scenă se deschide. Ar fi nepotrivit ca tu, costumiera, să alergi în fundal tocmai în momentul acela. E. Gy.: Spectatorul nu ne vede, dar noi suntem acolo, îmbrăcate complet în negru. Aceasta este uniforma noastră. Așa ne contopim cu scena. Lucrăm la fiecare spectacol, de cele mai multe ori de la început până la sfârșit. [secretele meseriei] E. Gy.: Cea mai importantă este realizarea costumelor, ele trebuie să poată fi schimbate cu ușurinţă.

É. T.: Când creatorul costumelor ne spune cum și le-a imaginat, noi, costumierele, putem să-l întrebăm de cât timp e nevoie pentru a le schimba. Dar noi știm deja care este timpul necesar pentru îmbrăcarea și dezbrăcarea acelui costum. E. Gy.: De exemplu, când spectatorul vede un costum pe un actor și acesta are în faţă nasturi, nu știe că sub nasture este montat un arici. Altfel, nu am putea schimba rapid costumele. Sunt secretele meseriei. La schimbările rapide trebuie să fim cel mai atente. În munca de costumier, acestea sunt marile momente. Ne înţelegem în prealabil cu actorii, trebuie să știm pe unde iese fiecare. Trebuie să fim în locurile cele mai apropiate de scenă. É. T.: Împreună decidem unde ne vom așeza. E. Gy.: Da. Și avem grijă să punem costumul într-un loc potrivit, acolo mai sunt și părţi din decor și recuzită. É. T.: Costumul trebuie așezat astfel încât actorul să-l poată îmbrăca imediat. Se întâmplă să iasă din scenă patru fete în același timp. Atunci vine Editke și mă ajută. În L-am servit pe regele Angliei nu aș reuși să fac schimbările de una singură. Avem doar două minute la dispoziţie pentru a dezbrăca și îmbrăca patru fete. În acest timp, trebuie dezbrăcate trei rânduri de haine și îmbrăcate alte trei. În întuneric, pe deasupra. Putem avea doar o lumină foarte slabă. E. Gy.: Uneori pigulim numai. É. T.: De aceea, trebuie să știm exact unde are fiecare costum fermoarul, unde are gaica. Dacă vă uitaţi la pantalonii noștri, observaţi că avem înfipt un act de cusut și cel puţin șase ace de siguranţă. Suntem tot timpul pregătite. Am și lipiciul aici, în buzunar. Dacă se rupe un pantof, îl reparăm imediat. Călcăm sau apăsăm pe el până când actorul se întoarce. Deci trebuie să fii inventiv. E. Gy.: Dar se poate rupe, de exemplu, un nasture. Cine rezolvă situaţia? Bineînţeles, numai costumiera. Mergem imediat și îl coasem.

É. T.: O dată s-a întâmplat să se strice fermoarul, însă actriţa trebuia să meargă înapoi în scenă. Colegii ei s-au descurcat cumva, au lungit monologul, în timp ce Zoli i-a cusut costumul pe ea. Iar spectatorul nu a observat nimic. [nu există să nu găsești ceva] E. Gy.: Din afară pare că la sfârșitul spectacolului totul se termină. Dar nu este așa. É. T. Rămânem să adunăm lucrurile de pe scenă, din cabine, le aranjăm pe toate la locul lor. Numărăm costumele și le ducem la spălătorie. E. Gy.: Avem mult de lucru atât înainte, cât și după spectacol. Călcăm toate costumele, le ţinem în ordine. Avem grijă de toate. É. T.: După spectacol verificăm costumele. Și nu controlăm doar dacă există, ci și dacă sunt curate, ne uităm dacă s-au rupt, cum stau nasturii, în ce stare este ariciul, capsele. E. Gy.: După ce primim costumele, datoria noastră este să avem grijă de ele. Toate lucrurile trebuie să fie la locul potrivit pentru că mergem și în turnee. O deplasare presupune o mare responsabilitate. Nu avem voie să uităm ceva acasă. În plus, trebuie să împachetăm astfel încât cutia să fie cât mai mică, pentru că mașinile nu pot să transporte prea multe. É. T.: De aceea, cu aproximativ două săptămâni înainte de plecare, noi deja predăm lista cu numărul costumelor de transportat. Pe urmă apare altă dificultate – organizarea. Eu am rochii lungi, costumierii bărbaţilor au pardesie. Le călcăm și le împachetăm având grijă să nu le șifonăm. Le aranjăm pe toate, iar la faţa locului stabilim locul în care se va schimba fiecare actor. Cel care are schimbarea cea mai rapidă trebuie să fie foarte aproape de scenă. Costumierii au grijă de aceste lucruri. [intri la Bulandra și cele două costumiere ţi se aruncă de gât] É. T.: Dacă se întâmplă să își lipsească o cravată într-un turneu, atunci ne ajutăm cu ceilalţi costumieri. Păstrăm și astăzi legătura cu cei de la Sfântu Gheorghe sau de la București. Te simţi foarte plăcut când intri la Bulandra și cele două costumiere ţi se aruncă de gât. Când vin la noi ne aduc cadouri, iar noi facem la fel când ne deplasăm la ei. Ne revedem cu mare drag. E. Gy.: Ultima dată cei de la Thalia din Budapesta au fost foarte mulţumiţi de noi. Dar și noi am fost drăguţi cu ei anul trecut. Când ne întâlnim, învăţăm foarte multe unii de la alţii. Celor de la Thalia le-a plăcut, de pildă, dulapul cu care mergem în turnee. Au observat că este util pentru ambalare și poate fi depozitat în spaţii strâmte. Ne-au întrebat de unde ar putea comanda și ei asemenea dulapuri. É. T.: Slovacilor le-a plăcut mașina de spălat pentru că încape într-un loc micuţ și este extrem de utilă în turnee. E. Gy.: Dacă alţii au ceva bun, preluăm și noi de la ei. Facem schimb de idei. [muncă în echipă] É. T.: Dacă credem că avem nevoie de ceva care ne poate ajuta într-un turneu, facem o cerere. Explicăm că am putea lucra mult mai bine cu obiectul respectiv. Acum încercăm să facem rost de o mașină de stors centrifugă. Împreună am obţinut o mașina mică de spălat. Totul este o muncă în echipă. E. Gy.: Dacă nu am lucra în echipă, nu am putea realiza toate astea. É. T.: Editke povestea că, atunci când era în perioada de probă, Zoli și cu mine am plecat în turneu. Însă înainte de a pleca, i-am lăsat totul scris. Cu o precizie de genul: „faci doi pași la stânga, apoi unul la dreapta.” Aceasta înseamnă colegialitate. Oricum, ea a fost aruncată în apă adâncă, am abandonat-o aici, singură. În asemenea cazuri, dacă nu lași o descriere completă, îți distrugi bieții colegi. E. Gy.: Trebuie să fim atenţi unii la ceilalţi. Altfel nu se poate. É. T.: De aceea ne place atât de mult ceea ce facem, pentru că am

lucrat împreună un timp atât de îndelungat. Nu suntem doar colegi, ci și prieteni de familie. Suntem foarte apropiaţi și de actori. Când îi vedem, imediat știm dacă sunt posomorâţi sau veseli. E. Gy.: În astfel de cazuri ne adaptăm lor. Dacă vedem că au cerul înnorat deasupra capului, îi lăsăm în pace. Dacă însă e senin, atunci stăm cu ei la povești. É. T.: De multe ori mă simt ca într-o mare familie. Majoritatea actriţelor mă cheamă „mama Éva”. Râdem și plângem împreună. Când văd că sunt obosite, mă apropii de ele. Le pică bine dacă le mângâi sau le spun o vorbă bună. Când mă voi pensiona, îmi va lipsi această echipă. Aici în fiecare zi se întâmplă ceva. Teatrul te ţine în permanentă mișcare. [faci parte din spectacol] É. T.: Una dintre cele mai frumoase amintiri este aceea când, în urmă cu trei ani, când s-au dat premiile pentru membrii companiei, actriţele m-au propus pe mine, în semn de recunoștinţă. Lumea s-a ridicat în picioare și m-a aplaudat. Așa mi-au mulţumit pentru munca depusă. În asemenea momente îţi dau lacrimile și simţi că munca ta a meritat. E. Gy.: Actorii ne mulţumesc la sfârșitul fiecărui spectacol. Este un sentiment plăcut când te fac să simţi că faci parte din spectacol.

Szerkesztőség | Redacția: Visky András (koncepció | concept) Vajna Noémi (felelős szerkesztő | redactor responsabil) Szerkesztők | Redactori: Balázs Nóra Biró Réka Csép Zoltán Deák Katalin Kovács Kinga Lőrincz Ildikó Mirela Sandu

Fordítások | Traduceri: Koros-Fekete Sándor Design: Simona Giura Fotók | Foto: Biró István

Kolozsvári Állami Magyar Színház Teatrul Maghiar de Stat Cluj Igazgató | Director general TOMPA GÁBOR Str. E. Isac nr. 26–28, 400023 – Cluj, România Tel.: +40-264439204, Fax: +40-264236125 e-mail: office@huntheater.ro Jegypénztár | Casa de bilete: +40-264-593468 Nyitvatartás | Program: 10.00–13.00, 16.30–18.30 Online jegyvásárlás | Bilete online: www.biletmaster.ro

A Kolozsvári Állami Magyar Színház fenntartója a Román Kulturális Minisztérium Instituție publică subordonată Ministerului Culturii

Partner: Partener:

Médiapartnerek Parteneri media:

www.huntheater.ro A Kolozsvári Állami Magyar Színház az Európai Színházi Unió tagja Teatrul Maghiar de Stat Cluj este membru al Uniunii Teatrelor din Europa

Címlap: Albert Csilla, Vidéki jegyesek Copertă: Csilla Albert, Logodnicii din provincie

5. vasárnap 20.00 ŐSBEMUTATÓ PREMIERĂ ABSOLUTĂ 7. kedd, 30. csütörtök 20.00 Nona Ciobanu Aki elzárja az éjszakát Cel care închide noaptea R: Nona Ciobanu Stúdióterem | Sala Studio 1h 10’ szünet nélkül | fără pauză 16+

31. péntek 19:00 Stephen Sondheim - Hugh Wheeler Sweeney Todd A Fleet Street démoni borbélya Bărbierul demonic din Fleet Street R: Dragoș Galgoţiu Nagyszínpad | Sala Mare 2h 30’ egy szünettel | cu pauză 15+ With English subtitles!

10. péntek, 22. szerda 20.00 Stephanie Robison & Theodore Shank Serena in X-tremis koncertelőadás | spectacol concert R: Albu István Nagyszínpad | Sala Mare 1h 20' szünet nélkül | fără pauză

12. vasárnap 20.00 Máté Angi Mamó című regénye nyomán După romanul Mamó de Angi Máté Csipke | Dantelă R: Mezei Kinga Stúdióterem | Sala Studio 1h 40’ szünet nélkül | fără pauză 13. hétfő 20:00 A. I. Vvegyenszkij Ivanovék karácsonya Brad de Crăciun la familia Ivanov R: Urbán András Stúdióterem | Sala Studio 1h 20’ szünet nélkül | fără pauză 18+ 14. kedd, 18. kedd 20:00 Un proiect de Visky András & Robert Woodruff projektje Caravaggio Terminal R: Robert Woodruff Stúdióterem | Sala Studio 1h 45’ szünet nélkül | fără pauză 16+ 18. szombat 20.00 Saviana Stănescu Useless felolvasószínház R: Kövesdy István Stúdióterem 20. hétfő 20:00 Roger Vitrac Viktor, avagy a gyermekuralom Victor sau copiii la putere R: Silviu Purcărete Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 2h egy szünettel | cu pauză 14+

NOVEMBER | NOIEMBRIE

OKTÓBER | OCTOMBRIE

4. szombat 20.00 ORSZÁGOS BEMUTATÓ PREMIERĂ PE ŢARĂ 8. szerda 20:00 Georges Feydeau – M. Desvallières Vidéki jegyesek | Logodnicii din provincie R: Alexandru Dabija Nagyszínpad | Sala Mare 1h 30’ szünet nélkül | fără pauză

3. hétfő, 15. szombat 20:00 Georges Feydeau – M. Desvallières Vidéki jegyesek | Logodnicii din provincie R: Alexandru Dabija Nagyszínpad | Sala Mare 1h 30’ szünet nélkül | fără pauză 4. kedd 20:00 Nagy Ignác TISZTÚJÍTÁS felolvasószínház R: Kövesdy István Stúdióterem 5. szerda, 19. szerda 19:00 A. P. Csehov Ványa bácsi | Unchiul Vania R: Andrei Șerban Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 3h 15’ egy szünettel | cu pauză

6. csütörtök 20.00 Liam Clancy, Mary Reich, Yolande Snaith, Shahrokh Yadegari, Tompa Gábor Romok igaz menedék | Ruins True Refuge R: Tompa Gábor Stúdióterem | Sala Studio 1h szünet nélkül | fără pauză 12+ 7. péntek 20.00 Stephanie Robison & Theodore Shank Serena in X-tremis koncertelőadás | spectacol concert R: Albu István Nagyszínpad | Sala Mare 1h 20' szünet nélkül | fără pauză

8. szombat 20:00 Un proiect de Visky András & Robert Woodruff projektje Caravaggio Terminal R: Robert Woodruff Stúdióterem | Sala Studio 1h 45’ szünet nélkül | fără pauză 14+ 9. vasárnap, 20. csütörtök 20.00 Nona Ciobanu Aki elzárja az éjszakát Cel care închide noaptea R: Nona Ciobanu Stúdióterem | Sala Studio 1h 10’ szünet nélkül | fără pauză 14+ 10. hétfő 20.00 Máté Angi Mamó című regénye nyomán După romanul Mamó de Angi Máté Csipke | Dantelă R: Mezei Kinga Stúdióterem | Sala Studio 1h 40’ szünet nélkül | fără pauză 12. szerda 20:00 Roger Vitrac Viktor, avagy a gyermekuralom Victor sau copiii la putere R: Silviu Purcărete Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 2h egy szünettel | cu pauză 14+ 13. csütörtök 20:00 A. I. Vvegyenszkij Ivanovék karácsonya Brad de Crăciun la familia Ivanov R: Urbán András Stúdióterem | Sala Studio 1h 20’ szünet nélkül | fără pauză 18+ 14. péntek 19:00 Stephen Sondheim - Hugh Wheeler Sweeney Todd A Fleet Street démoni borbélya Bărbierul demonic din Fleet Street R: Dragoș Galgoţiu Nagyszínpad | Sala Mare 2h 30’ egy szünettel | cu pauză 15+ With English subtitles! 21. péntek 20:00 Georg Büchner Leonce és Léna Leonce și Lena R: Tompa Gábor Stúdióelőadás a nagyszínpadon Spectacol studio în Sala Mare 1h 40’ szünet nélkül | fără pauză

Teatrul Maghiar de Stat Cluj

Meghívott előadások: Spectacole invitate:

Tolnai Ottó WILHELM-DALOK | CÂNTECELE LUI WILHELM Rendező | Regia: Nagy József Théâtre JEL, Franciaország | Franța

NAGYSZÍNPAD | SALA MARE

N. V. Gogol EGY ŐRÜLT NAPLÓJA | ÎNSEMNĂRILE UNUI NEBUN Rendező | Regia: Felix Alexa ArCuB, Bukarest | București

Henrik Ibsen A NÉP ELLENSÉGE | UN DUȘMAN AL POPORULUI Rendező | Regia: Thomas Ostermeier Schaubühne, Németország | Germania RÓZSÁK | TRANDAFIRI Rendező | Regia: Urbán András Kosztolányi Dezső Színház, Szerbia | Teatrul Kosztolányi Dezső, Serbia PAPER MUSIC Un cine-concert de Philip Miller & William Kentridge filmkoncertje Tomorrowland, Franciaország | Franța după Brecht nyomán SACHEON-GA Rendező | Regia: In Woo Nam Pansori Project ZA, Dél-Korea | Coreea de Sud PAYSAGE INCONNU Rendező | Regia: Nagy József Centre Chorégraphique National d'Orleans, Franciaország | Franța Pippo Delbono & Alexander Bălănescu AMORE E CARNE Rendező | Regia: Pippo Delbono Compagnia Pippo Delbono – Emilia Romagna Teatro Fondazione, Olaszország | Italia KAFKA PROJECT/KAFKA PROJEKT: FRONTIERE/GRANICE/MEJE/GRENS/BORDERS... Rendező | Regia: Karina Holla Hrvatsko Narodno Kazalište Ivana pl. Zajca, Horvátország | Croaţia Eugène Ionesco AZ ÚJ LAKÓ | NOUL LOCATAR Rendező | Regia: Tompa Gábor Teatrul Nottara Színház, Bukarest | București STÚDIÓ | SALA STUDIO William Shakespeare A VELENCEI KALMÁR | NEGUȚĂTORUL DIN VENEȚIA Rendező | Regia: Ilan Ronen Habima Nemzeti Színház, Izrael | Teatrul Național Habima, Israel THE END Rendező | Regia: Valeria Raimondi & Enrico Castellani Babilonia Teatri, Olaszország | Italia

LAMB Rendező | Regia: Phillip Adams Lux Boreal Danza Contemporánea, Mexikó | Mexic Bryan Reynolds FRACTALICIOUS Rendező | Regia: Guy Zimmerman Transversal Theatre Company (TTC), Hollandia | Olanda CAESAREAN SECTION – ESSAYS ON SUICIDE Rendező | Regia: Jaroslaw Fret Teatr ZAR, Lengyelország | Polonia TEATRUL NAȚIONAL CLUJ-NAPOCA Alfred Jarry ÜBÜ KIRÁLY | REGELE UBU Rendező | Regia: Declan Donnellan Cheek by Jowl Theatre Company, Egyesült Királyság | Marea Britanie

Valamint a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásai Spectacolele Teatrului Maghiar de Stat Cluj Al. I. Vvegyenszkij IVANOVÉK KARÁCSONYA | BRAD DE CRĂCIUN LA FAMILIA IVANOV Rendező | Regia: Urbán András Un proiect de Visky András & Robert Woodruff projektje CARAVAGGIO TERMINAL Rendező | Regia: Robert Woodruff Nona Ciobanu AKI ELZÁRJA AZ ÉJSZAKÁT | CEL CARE ÎNCHIDE NOAPTEA Rendező | Regia: Nona Ciobanu Roger Vitrac VIKTOR, AVAGY A GYERMEKURALOM | VICTOR SAU COPIII LA PUTERE Rendező | Regia: Silviu Purcărete