Büntetés-végrehajtási jog részlet

BELOVICS ERVIN – VÓKÓ GYÖRGY

büntetésvégrehajtási jog

BELOVICS ERVIN – VÓKÓ GYÖRGY

büntetésvégrehajtási jog

Lap- és Könyvkiadó Kft.

© Dr. Belovics Ervin, 2018 © Dr. Vókó György, 2018 © HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2018 Szerzők: BELOVICS ERVIN I–V. fejezetek VÓKÓ GYÖRGY VI–X. fejezetek

A kézirat lezárva: 2018. szeptember 11.

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 258 425 6 Budapest, 2018 A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője Internet: www.hvgorac.hu E-mail: info@hvgorac.hu Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

5

Tartalom Rövidítések jegyzéke . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 1. BEVEZETÉS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 1.1. A büntetés-végrehajtási jog fogalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 1.2. A büntetés-végrehajtási jog tudományának kialakulása,

történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 1.3. A büntetés célja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16

1.3.1. Az abszolút teóriák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

1.3.2. A relatív teóriák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19

1.3.3. A vegyes elméletek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

1.3.4. A XX. század büntetéstani irányzatai . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 1.4. A büntetőjogi jogkövetkezmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 1.5. A szankciók kialakulásának története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 1.6. A magyar jogfejlődés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 1.7. A büntetés-végrehajtási jog forrásai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 2. ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 2.1. Alapvető rendelkezések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 2.2. A büntetések és intézkedések végrehajtását kizáró okok . . . . . . . . 80

2.2.1. A büntetések és intézkedések végrehajtását kizáró okok . . . 80

2.2.2. A büntetés és az intézkedés elévülése . . . . . . . . . . . . . . . . . 82

2.2.3. A kegyelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86

3. A BÍRÓSÁG ÉS AZ ÜGYÉSZSÉG FELADTAI A VÉGREHAJTÁSBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 4. A BÜNTETÉS, INTÉZKEDÉS VÉGREHAJTÁSÁNAK ELHASZTÁSA, A RÉSZLETFIZETÉS ENGEDÉLYEZÉSE . . . . . . 94 4.1. A szabadságvesztés végrehajtásának elhalasztása . . . . . . . . . . . . . . 94 4.2. Az elzárás, és a rendbírság helyébe lépő elzárás,

végrehajtásának elhalasztása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96 4.3. A közérdekű munka végrehajtásának elhalasztása . . . . . . . . . . . . . 97 4.4. Halasztás és részletfizetés engedélyezése pénzbüntetés esetén . . . . 98 4.5. Javítóintézeti nevelés végrehajtásának az elhalasztása . . . . . . . . . . 99 4.6. A kiutasítás végrehajtásának elhalasztása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100 4.7. A halasztás és a részletfizetés engedélyezésének eljárási szabályai . 100 4.8. Bírósági mentesítés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102 4.9. A kegyelmi eljárás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103

4.9.1. A kegyelmi eljárás általános szabályai . . . . . . . . . . . . . . . . . 103

4.9.2. A kegyelmi eljárás speciális szabályai . . . . . . . . . . . . . . . . 108

6

tartalom

5. A BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSI BÍRÓ ÉS A BV. CSOPORT FELADATAI A VÉGREHAJTÁS FOGANATOSÍTÁSA KÖRÉBEN . . 112 5.1. A végrehajtással kapcsolatos általános feladatok . . . . . . . . . . . . . . . 112 5.2. Az eljárás általános szabályai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114 5.3. A büntetés-végrehajtási bíró konkrét eljárásai . . . . . . . . . . . . . . . . . 117

5.3.1. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatának

megváltoztatására irányuló eljárás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117

5.3.2. Enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazása . . . . . . . . . . . 119

5.3.3. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatának utólagos

meghatározása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121

5.3.4. A feltételes szabadságra bocsátás kizártságának megállapítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121

5.3.5. A szabadságvesztés végrehajtása alatt kóros

elmeállapotúvá vált elítélttel kapcsolatos eljárás . . . . . . . . . 122

5.3.6. A feltételes szabadságra bocsátásra irányuló eljárás . . . . . . 122

5.3.7. A feltételes szabadság megszüntetésére irányuló eljárás . . . 124

5.3.8. A reintegrációs őrizet elrendelése és megszüntetése,

valamint a reintegrációs őrizetben lévő elítélt feltételes

szabadságra bocsátására vonatkozó eljárás különleges szabályai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125

5.3.9. Az elzárás végrehajthatósága megszűnésének megállapítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127

5.3.10. A közérdekű munka végrehajthatósága megszűnésének megállapítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127

5.3.11. A közérdekű munka átváltoztatása szabadságvesztésre . . . 128

5.3.12. A pénzbüntetés végrehajthatósága megszűnésének megállapítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129

5.3.13. A pénzbüntetés átváltoztatása szabadságvesztésre . . . . . . . 129

5.3.14. A kiutasítás végrehajthatósága kizártságának

megállapítására irányuló eljárás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130

5.3.15. A pártfogó felügyelettel kapcsolatos eljárás . . . . . . . . . . . . . 130

5.3.16. A javítóintézeti nevelés átváltoztatása szabadságvesztésre . 132

5.3.17. Ideiglenes elbocsátás a javítóintézetből és annak megszüntetése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132

5.3.18. Rendelkezés az elektronikus adat végleges

hozzáférhetetlenné tételének a hozzáférés végleges

megakadályozásával történő végrehajtásáról és annak

megszüntetéséről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132

5.3.19. A kényszergyógykezelés felülvizsgálata . . . . . . . . . . . . . . . 133

5.3.20. Mentesítés a végleges hatályú foglalkozástól

és járművezetéstől eltiltás, valamint a végleges hatályú

kiutasítás alól . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134

5.3.21. Az elévülés megállapítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134

Tartalom

7

5.3.22. Kártalanítási eljárás az alapvető jogokat sértő elhelyezési

körülményekből eredő sérelem orvoslására . . . . . . . . . . . . . 134

5.3.23. Utólagos büntetés-végrehajtási bírói eljárás . . . . . . . . . . . . . 136

5.3.24. A végrehajtásért felelős szerv határozatának

bírósági felülvizsgálata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136

5.3.25. Biztonsági zárkába vagy részlegre helyezés felülvizsgálata 137

5.3.26. Az elítélt sajtó útján történő nyilatkozattételével,

nyilatkozata közzétételével kapcsolatos eljárás . . . . . . . . . . 137

5.3.27. A fenyítés felülvizsgálata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137

5.3.28. Az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények

miatti panasz alapján megtett intézkedésről

és az átszállításról hozott határozat felülvizsgálata . . . . . . . 138 6. A SZABADSÁGVESZTÉS VÉGREHAJTÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139 6.1. A szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának tartalma, feladata,

célja, elvei, szervezete, tartama . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139

6.1.1. A szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának tartalma,

feladata, célja, elvei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139

6.1.2. A szabadságelvonással járó jogkövetkezmények

végrehajtásának szervezete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145

6.1.3. A szabadságvesztés tartamának számítása . . . . . . . . . . . . . 148 6.2. A szabadságvesztés végrehajtásának a megkezdése, befogadás . . . 149

6.2.1. A szabadságvesztés végrehajtásának megkezdése . . . . . . . . 149

6.2.2. Az elítéltek befogadása a bv. intézetbe . . . . . . . . . . . . . . . . . 153 6.3. A szabadságvesztés végrehajtásának rendje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160

6.3.1. A szabadságvesztés végrehajtása rendjének elemei

és tartalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160

6.3.2. A végrehajtási fokozatok és az enyhébb végrehajtási

szabályok alkalmazása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163

6.3.3. A szabadságvesztés félbeszakítása, az elítélt előállítása, kiadása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 167

6.3.4. Az elítéltek elhelyezése és ellátása (anyagi, egészségügyi),

csoportosítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172

6.3.5. Az elítéltek jogi helyzete, szünetelő, módosuló alapjogok . . 179

6.3.6. Az elítélt büntetés-végrehajtási intézeti jogai

és kötelezettségei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 184

6.3.7. A fogvatartás rendje és biztonsága.

A kényszerítő eszközök . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 209

6.3.8. Az elítélt munkáltatásának főbb szabályai,

a levonások és a tartalékolás, szakmai képzés . . . . . . . . . . . 222

6.3.9. Szabadulás a bv. intézetből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 236 6.4. Különleges kategóriák a végrehajtásban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 249

8

tartalom

7. AZ ELZÁS VÉGREHAJTÁSA ÉS KÜLÖNÖS SZABÁLYAI . . . . . . 262 7.1. A büntetőjogi elzárás végrehajtása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 262 7.2. A szabálysértési elzárás végrehajtása és különös szabályai . . . . . . . 266 8. A NEM SZABADSÁGVESZTÉSSEL JÁRÓ BÜNTETÉSEK VÉGREHAJTÁSÁRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

8.1. A közérdekű munka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 268 8.2. A pénzbüntetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 273 8.3. A jogfosztó büntetések végrehajtásáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 276

8.3.1. A foglalkozástól eltiltás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 277

8.3.2. Járművezetéstől eltiltás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 278

8.3.3. A kitiltás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 278

8.3.4. A sportrendezvények látogatásától való eltiltás . . . . . . . . . . 279

8.3.5. A kiutasítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 279

8.3.6. A közügyektől eltiltás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 279

8.3.7. A katonai mellékbüntetések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 280

8.3.8. A tartamszámítás összefoglalása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 280 9. AZ INTÉZKEDÉSE VÉGREHAJTÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 284 9.1. A büntetőjogi intézkedés célja, alkalmazása, csoportosítása . . . . . . 284 9.2. Az egyes intézkedések sajátosságai a végrehajtás során . . . . . . . . . 284 9.2.1. Megrovás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 284

9.2.2. Próbára bocsátás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 285

9.2.3. A jóvátételi munka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 285

9.2.4. Pártfogó felügyelet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 286

9.2.5. Az elkobzás foganatosítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 292

9.2.6. A vagyonelkobzás végrehajtása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 294

9.2.7. Az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele . . . 295

9.2.8. A kényszergyógykezelés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 297

9.2.9. A javítóintézeti nevelés célja és feladata,

a végrehajtás rendje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 301

9.2.10. A jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi

intézkedésekről szóló törvény szerinti intézkedésekről . . . . 310

10. EGYES KÉNYSZERINTÉZKEDÉSEK VÉGREHAJTÁSA . . . . . . . 312 10.1. A kényszerintézkedések végrehajtásának közös szabályai . . . . . . . 312 10.2. A letartóztatás végrehajtása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 313 10.3. Az előzetes kényszergyógykezelés végrehajtása . . . . . . . . . . . . . . . 325 10.4. Az őrizet foganatosítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 326 10.5. A rendbírság helyébe lépő elzárás végrehajtása . . . . . . . . . . . . . . . . 327 Ajánlott irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 328 Válogatás az alapul vehető jogszabályokból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 329

9

RÖVIDÍTÉSEK AB Alkotmánybíróság Be. a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény BFB Befogadási és Fogvatartási Bizottság BH Bírósági Határozatok BM Belügyminisztérium (belügyminiszter) BNYH Bűnügyi Nyilvántartó Hatóság Bnytv. 2009. évi XLVII. törvény a bűnügyi nyilvántartási rendszerről az Európai Unió tagállamainak bíróságai által magyar állampolgárokkal szemben hozott ítéletei nyilvántartásáról, valamint a bűnügyi és rendészeti biometrikus adatok nyilvántartásáról Btk. Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény Bv. tv. a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény Bv. büntetés-végrehajtási Bv.bíró büntetés-végrehajtási bíró BVOP Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága CPT Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódok, büntetések megelőzésre létrehozott európai ellenőrző bizottság ERP Egyéni Reintegrációs Program ET Európa Tanács EVSZ enyhébb végrehajtási szabályok HSR hosszú idős speciális részleg IM igazságügy-miniszteri, Igazságügyi Minisztérium IMEI Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet KEK Kockázatelemzési és Kezelési Rendszer KEKKH Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatala LÜ legfőbb ügyészi utasítás Mt. a Munka Törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény NAV Nemzeti Adó- és Vámhivatal NMHH Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság OKJ Országos Képzési Jegyzék Szabs. tv. a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény TÉSZ tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt TGH Törvényszék Gazdasági Hivatala ÜK. Ügyészségi Közlöny Ütv. az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény Vht. a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény

11

ELŐSZÓ A büntetés-végrehajtási jog könyvünk segítséget kíván nyújtani egyrészt az egyetemi vizsgára, másrészt a jogi szakvizsgára felkészüléshez is.

Azok az ismeretek találhatók meg benne, amelyek elvezethetik a Tisztelt Olvasót ennek a diszciplínának, jogi szakvizsgatárgynak akár a mélyebb megismeréséhez is. Az ismeretközlés olyan módszerét választottuk, amely elsődlegesen a jogi felsőoktatás céljait szolgálja az elméleti alapokat már elsajátított olvasónál, nagyobb súlyt helyezve a jogalkalmazási alapismeretekre és az új joganyagra a tudományos és gyakorlati követelmények figyelembevételével.

Azt a késztetést szeretnénk az Olvasóban kialakítani, hogy olyan szakmai területről kapjon képet, amelynek állandó tökéletesítését a társadalom és más tudományok viszonylatában mindig szem előtt kell tartanunk. A tudománytól olyan tájékozódást is szolgálni alkalmas műveket igényel a társadalom, amelyek nemcsak elvont törvényszerűségeket, általános elvek kutatását és kritikáját, jogszabályok dogmatikus elemzését adják, hanem a jogintézmények rendszerbe foglalásával, fejlődésüket is bemutató világos leírásával kell a jog exkluzív birodalmát, egy-egy részterületét lehetőleg mindenki számára hozzáférhetővé tenni.

Az új Btk., valamint a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény is, továbbá az ezeket módosító törvények jelentős mértékben érintették, megváltoztatták a büntetés-végrehajtási jogot is. Könyvünk a most hatályos szabályozást ismerteti, mindezt kiegészítik a törvényekből és jogszabályokból kiragadott idézetek.

A büntetés-végrehajtási jognak is teljes összhangban kell lennie a büntető anyagi és eljárási joggal.

Világszerte jelennek meg napjainkban is publikációk a büntetés-végrehajtásról és hatékonysága kérdéseiről.

A büntető felelősségre vonás hatálya alá kerülő személy a büntetés-végrehajtási szervekkel büntetés-végrehajtási jogviszonyba kerül, mert a büntetés végrehajtására, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza.

A jogerős ítélettel kiszabott büntetés, a büntetőjogi intézkedés, a határozattal elrendelt kényszerintézkedés végrehajtásának ideje alatt a jogerős határozat utáni általános állampolgári jogi helyzet változásának mértéke természetesen attól függ, hogy milyen büntetés, intézkedés végrehajtásáról van szó. A jogerős elítélés hatásait csak akkor tudjuk helyesen értékelni, ha figyelembe vesszük az állampolgár általános jogi helyzetét és ehhez viszonyítva vizsgáljuk az elítélés tényének az állampolgári jogi helyzetre gyakorolt hatását – azaz az elítélés ténye milyen változást okoz a jogi helyzetben.

A bűnüldöző, az igazságügyi, a büntetés-végrehajtási szervek tevékenységének minősége, jogszerűsége alapvető feltételként befolyásolja a szankcionálás eredményességét. A büntetés-végrehajtás törvényes, ezáltal jogállami követelmények szerinti működése, az érvényes és helyes jogszabályi előírások hatályosulása alapvető érdeke nemcsak a bűnüldöző és igazságügyi szerveknek, hanem minden állampolgárnak is.

12

ELŐSZÓ

A büntető felelősségre vonás folyamatában egymáshoz szorosan kapcsolódó szakaszokról van szó, melyek közül bármelyik szerepének az elhanyagolása a többi hatásfokát ronthatja le. „Hiába az anyagi jog tudományos művelése, a büntetésről vallott teóriák kidolgozása és hirdetése, a kiszabás elveinek kidolgozása, ha minden elképzelések megbuknak a diszfunkcionális végrehajtáson” – fogalmazta meg már a XIX. század első felében Deák Ferenc tiszti ügyészi tapasztalatait rögzítve, a büntető végrehajtás jelentőségét méltatva.

Nagyon időszerű és megalapozott tudományos törekvést tükröz, hogy a büntetőeljárás megindulásától az utógondozás megszűnéséig tartó folyamatot, mint egységes egészet vizsgáljuk, mint olyant, amely a társadalommal összeütközésbe kerülő személyt hivatott oda visszavezetni, ott elismertetni, éppen a társadalom védelme érdekében.

A büntetés-végrehajtási jog fejlődési-fejlesztési iránya összhangban áll a magyar jog rendszerével.

Fogadja ezt a könyvet szeretettel az Kedves Olvasó, és felhasználásával tanulmányozza a büntetés-végrehajtási jogot.

Kívánjuk, hogy a befektetett munka és fáradozás hozza meg a gyümölcsét.

Szerzők

13

1. BEVEZETÉS 1.1. A büntetés-végrehajtási jog fogalma A büntetőjog fogalmát a jogtudomány tágabb és szűkebb értelemben egyaránt használja. A tág értelemben vett büntetőjog magában foglalja a büntető anyagi jog, a büntetőeljárás-jog, valamint a büntetés-végrehajtási jog normarendszerét.

Míg a büntetőjog a bűncselekménynek minősülő cselekményeket definiálja, illetve hogy a deliktumot megvalósító személyek milyen büntetéssel sújthatók, a büntetőeljárásjog a büntetőjogi felelősségre vonás rendjét szabályozza. A büntető anyagi jogi normák létrehozásának, de az eljárási szabályok kialakításának is csak akkor van értelme, amen�nyiben a bűncselekmény elkövetése miatt kiszabott büntetés, illetve alkalmazott intézkedés végrehajtására sor kerül. Ellenkező esetben ugyanis mind az anyagi, mind az eljárási jog létezése válik céltalanná.

Ennek megelőzése végett a büntetés-végrehajtási jog meghatározza a kiszabott szankció foganatosításának a rendjét, azaz hogy mely szervek jogosultak, illetve kötelesek a bűncselekmény elkövetőjével szemben meghatározott joghátrány érvényesítésére, ezeknek a szerveknek ebben a körben milyen feladataik, továbbá hogy az elítélteknek milyen jogaik és kötelezettségeik vannak.

A bűncselekmény megvalósítása miatt történő felelősségre vonás tehát a büntetőeljárás megindításával kezdődik, és a jogerős határozatban kiszabott büntetés alkalmazott intézkedés tényleges végrehajtásával fejeződik be. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a tettről a tettesre irányul a figyelem. A büntetés végrehajtása legvégső és egyben záró szakasza a büntetőjogi felelősségre vonásnak, mely fázis jogilag szabályozott kell hogy legyen. A büntetés-végrehajtás folyamatának jogi szabályozása azért elengedhetetlen, mert ellenkező esetben – amire az emberiség történetében hosszú időn keresztül sor is került – teret kaphatna az önkényesség, a kegyetlenség, az embertelenség.

A büntetés-végrehajtási jog legfőbb feladata a kiszabott büntetések, alkalmazott büntetőjogi intézkedések, illetve büntetőeljárási kényszerintézkedések realizálásának szabályozása annak érdekében, hogy az emberi jogok olykor rendkívül súlyos korlátozása ne lépje túl a büntetés, intézkedés célját. A büntetés-végrehajtási jog azonban nem csupán az elítéltek kötelezettségeinek meghatározására, jogainak biztosítására hivatott, hanem feladatát képezi a büntetések, intézkedések, illetve büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedések foganatosítására kijelölt szervek jogkörének definiálása is.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a terhelt szükségszerűen kapcsolatba kell, hogy kerüljön a büntetés-végrehajtási szervekkel, ez a kapcsolat pedig a büntetés-végrehajtási jog által szabályozott.

A büntetés-végrehajtási jog tehát a jogrendszer önálló jogága, amely a büntetőjogi felelősségre vonás során jogerősen kiszabott büntetések és intézkedések, valamint a büntetőeljárási törvényben meghatározott egyes kényszerintézkedések, továbbá egyes törvényekben definiált jogkorlátozással járó intézkedések foganatosítását és végrehajtását, a végrehajtás hatálya alatt álló személyek jogait és kötelezettségeit, illetve a végrehajtás-

14

1. bevezetés

ban közreműködők jogait és kötelességeit szabályozza, hogy a jogerősen kiszabott büntetések vagy az alkalmazott intézkedések végrehajtására milyen körülmények között kerüljön sor.

1.2. A büntetés-végrehajtási jog tudományának kialakulása, történelmi előzmények A büntetés-végrehajtási jog 1882-ben Rómában kapott először „Börtönügy” elnevezéssel önálló tanszéket az egyetemen. Az elnevezés hátterében az a tény állt, hogy a XIX. század végén a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának sajátosságai voltak a tudomány érdeklődésének a középpontjában. A XX. század elején azonban már a kutatások kiterjedtek valamennyi büntetés végrehajtásának sajátosságaira. Amint arra számos szerző rámutat, Magyarországon Finkey Ferenc azon nézete vált uralkodóvá, amely szerint „a büntetés-végrehajtásnak a társadalomban éppen olyan fontos szerepe van, mint annak, hogy mely cselekmények valósítanak meg bűncselekményt vagy, hogy milyen eljárási rendben kell a terheltet felelősségre vonni. Erre tekintettel a büntetés-végrehajtási jog a jogtudomány épp oly fontos területe, mint a büntetőjog vagy a büntető eljárási jog.”

Napjainkban már egyértelmű, hogy a büntetés-végrehajtási jognak önálló kutatási területe van, nevezetesen a büntetés-végrehajtással kapcsolatos normák elemzése, a jogdogmatikai problémák jelzése, illetve a felmerült ellentmondások feloldása különösen a normaértelmezés szabályrendszerének érvényre juttatása által. Az is egyértelmű, hogy a tudományos vizsgálatok már nem szűkíthetők le az úgynevezett börtönügyekre, azaz a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának formáira, az elítéltek jogaira, kötelezettségeire. A büntetés-végrehajtási jog tudományát ugyanis nyilvánvalóan befolyásolja a büntető anyagi jog, illetve a büntetőeljárási jog rendszerének alakulása, hiszen bár a végrehajtás önálló jogterület, azonban csupán azoknak a szankcióknak a realizálására kerülhet sor, amelyeket a büntető anyagi jog megjelenít, valamint kizárólag azon eljárásjogi kényszerintézkedések foganatosíthatók, amelyek alkalmazására a büntetőeljárási törvény lehetőséget biztosít.

Az emberi közösségek létrejöttével egyidejűleg alakultak ki azok a magatartási normák, amelyek az együttélést szabályozták, illetve amelyek a közösségi létezés során kialakult konfliktusok feloldására voltak hivatottak.

Battlay Imre megfogalmazása szerint: „Volt idő, amikor saját panaszos ügyének illetékes bírája maga a sértett fél volt, s megtorló ítéletét is önmaga hajtotta végre”. Az „ítéletet” meghozó és az azt végrehajtó személy tehát ugyanaz volt, nevezetesen az, akit a normasértés érintett.

Az emberiség fejlődésének kezdetétől fogva tehát a másik ember érdekeinek megsértése reakciót váltott ki a sérelmet szenvedett egyén vagy családja később pedig a közösség részéről. A társadalmi fejlődés legkezdetlegesebb fázisában az egyéni elv érvényesült, az egyén által megvalósított magatartás miatt az egyén vett elégtételt, azaz az érdeksértés és annak megtorlása egyaránt magánügy volt. Az érdeksérelmet okozó magatartás megbüntetése ekkor még tehát a magánbosszú keretei között valósult meg és a büntetés végrehajtója maga a sértett vagy annak halála esetén a családtagjai voltak. Magánbos�szúnak viszont kizárólag akkor volt helye, ha az egyént sérelem érte, azaz a sérelem volt

1. bevezetés

15

az ok, és a bosszú, mint büntetés az okozat. Az elv gyakorlati érvényesülését gátolta azonban, amennyiben a sérelmet előidéző elmenekült. Ezért az emberiség fejlődéstörténetében kialakult első büntetés, vagyis a magánbosszú fokozatosan vérbosszúvá alakult át, amelynek lényege szerint a büntetés már nem csupán a támadóval, hanem a sérelmet okozó családtagjával szemben is realizálódhatott. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a vérbosszú mint büntetés alkalmazása nem csupán joga volt a sérelmet szenvedő személynek és családjának, hanem egyben kötelessége is, sőt a közösségek létrejöttével és az együttélés feltételrendszerének fejlődésével már maga a közösség nyújtott segítséget a végrehajtáshoz, illetve gondoskodott arról, hogy a bosszúra jogosult eleget tegyen a kötelezettségének. Ennek a büntetésnek a végrehajtásában egyértelműen megmutatkozott a sértett nemzetségéhez tartozók szolidaritása, a közösség tagjainak segítőkészsége. A vérbosszú sajátosságát képezte az a tény, hogy a jogsértőt és nemzetségének minden tagját korukra, nemükre való tekintet nélkül meglehetett ölni, tehát a felelősség kollektív jellegű volt, mert az elkövető egész nemzetségének viselnie kellett a vérbosszú következményeit. A társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában a vérbosszú minden jogsértés büntetéseként érvényesült, utóbb azonban ezen büntetés alkalmazhatósága csak a legsúlyosabb cselekményekre terjed ki, így az emberölésre, a testi sértésre és a nőrablásra.

A büntetések szempontjából azonban jelentősége volt annak is, hogy a sérelmet előidéző és a sérelmet szenvedő egy nemzetséghez tartoztak-e vagy sem. A vérbosszú mint büntetés érvényesítésére ugyanis csak akkor kerülhetett sor, ha a sérelmet előidéző egy másik nemzetségnek volt a tagja. A törzsön belüli sérelem okozásakor különbséget tettek a közösség egészét vagy csupán annak egyik tagját érintő magatartások között. Azt, aki a közösség léte vagy biztonsága ellen vétkezett, a legsúlyosabb büntetésekkel sújtották, mert az ilyen személyt vagy megölték, vagy kitaszították. Az utóbbi egyet jelentett a halálos „ítélettel”, mert annak a korszaknak az életkörülményei között az egyén önmagában a létfeltételeit képtelen volt biztosítani. Ezzel szemben, ha a sérelem kizárólag a közösség egyik tagját érte, a büntetés a jogsértés súlyához igazodott. Csekélyebb sérelmek előidézése miatt az elkövető elvesztette a közösség megbecsülését, tiszteletét, míg a jelentősebb vétkeknek, így az emberölésnek ugyancsak kitaszítás volt a következménye.

A törzsek közötti háborúskodás, de a közösségen belüli súlyosabb jellegű megtorlások egyaránt jelentősen gyengítették a törzsi társadalmat. Ezért a különböző nemzetségek fokozatosan a háborúskodás háttérbe szorítására, a béke megteremtésére törekedtek.

Utóbb azt is felismerték, hogy a közbéke kialakulásának, valamint annak tartós voltának elengedhetetlen feltétele, hogy a nemzetségek nagyobb egységbe rendeződjenek.

Ez a felismerés vezetett voltaképpen az állam kialakulásához. Az állam kialakulásának kezdetekor létfontosságú feladattá vált a vérbosszú háttérbe szorítása, hiszen ennek az intézménynek a mindennapokban történő létezése rendkívüli mértékben gátolta a közbéke megteremtését. A vérbosszú megszüntetésére a talio elvének megszilárdítása tűnt alkalmasnak. A talio lényege a „szemet szemért, fogat fogért” tételben határozható meg, ami azt jelenti, hogy a jogsértőt pontosan ugyanolyan büntetéssel kell sújtani, mint amilyen sérelmet okozott. Mindezt a legszemléletesebben Mózes III. könyve fogalmazza meg, eszerint: „Ha egy szabad ember szemét elpusztította; pusztítsák el az ő szemét. Ha egy szabad ember csontját törte el; törjék el az ő csontját […] Ha a szabad ember vele egyenrangú szabadember fogát ütötte ki; üssék ki az ő fogát”.

16

1. bevezetés

Az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas anyagi javak jelentőségének a felértékelődésével azonban megjelent a kompenzáció, amelynek lényege, hogy a támadó mentesülhetett a „szemet szemért, fogat fogért” elv érvényre juttatása alól, ha vagyoni javakat juttatott a sérelmet szenvedőnek vagy családtagjainak. Ez azt jelentette, hogy a sérelmet okozó lehetőséget kapott arra, hogy anyagi javak biztosításával megmentse magát, és amennyiben azt a sértett vagy családja elfogadta, további megtorlásra nem kerülhetett sor. Ebben a rendszerben tehát a büntetés a vagyoni javak juttatását jelentette, és természetesen minden sértésnek megvolt a maga ellenértéke, ami általában a jogsértés súlyához igazodott. A jogsértés súlyával arányban álló reparáció egy idő után egy adott térségben azonossá vált.

Az állam megszilárdulásával azonban az említett intézmények fokozatosan háttérbe szorultak, és az egyéni jogérvényesítést az állam fellépése váltotta fel. Ennek egyik első megnyilvánulási formája, hogy a sértettnek már nem volt mérlegelési lehetősége a kompenzáció elfogadása körében, hanem amennyiben a jogsértő a kompenzációt felajánlotta, azt a sértettnek kötelessége volt elfogadni. Ez egyben azzal is járt, hogy a büntetés, azaz a kompenzáció végrehajtása után a sérelmet okozó a közösség védelmében részesült, viszont ha ígérete ellenére a kompenzációt nem fizette meg, vagy megszökött, úgy kiközösítették. Ez a büntetés gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kiközösített személyt bárki büntetlenül megölhette. A további fejlődés során a kompenzáció egy része már a közösséget illette meg, először azon a címen, hogy a sérelem okozóját az anyagi juttatás teljesítése miatt védelemben részesítették, később viszont az állam már a kompenzáció egészére igényt tartott, arra tekintettel, hogy az egyént ért sérelem valójában a közösség egészét érintette, illetve hogy fokozatosan az állam meghatározott szerveinek feladatává vált az elkövetők felkutatása, megtalálása és a jóvátétel megfizetésének kikényszerítése.

Ennek a fejlődésnek az eredményeként pedig kialakultak a központi hatalomnak alávetett igazságszolgáltatási szervek, amikor is a hatalom nevében került sor a sérelmet előidéző felelősségre vonására, valamint a kiszabott büntetés végrehajtására.

1.3. A büntetés célja Az a kérdés, hogy mi a büntetés kiszabásával, illetve végrehajtásával elérni kívánt cél, azaz, hogy mi a büntetés értelme, rendeltetése, a kezdetektől foglalkoztatta a jogfilozófusokat. Ebben a körben a tudomány elsősorban annak a tisztázására törekedett, hogy létezik-e összefüggés a büntetés kiszabása, illetve végrehajtása, valamint az emberi cselekvőség között, képes-e befolyásolni a büntetés a bűnelkövető és a társadalom tagjainak magatartását.

A büntetés céljával kapcsolatban számos elmélet alakult ki, amelyek a következők: – az abszolút elméletek, – a relatív elméletek, illetve – az egyesítő teóriák.

Az abszolút elméletek legfőbb sajátossága, hogy a tettre koncentrálnak, azaz figyelmen kívül hagyják az elkövető személyét, és a büntetés célját a bűncselekmény megvalósításával hozzák összefüggésbe. Ezek a teóriák tehát az elkövetett bűncselekményre,

1. bevezetés

17

azaz a múltra tekintenek vissza, a büntetés nemét és mértékét pedig a múltban megtörtént esemény – azaz maga a bűncselekmény – determinálja. Ennek eredménye pedig az, hogy a büntetés alkalmazásának célja, ennek a múltbeli történésnek, tehát a jogrend megsértésének az igazságos megtorlása.

A relatív teóriák ezzel szemben az elkövető személyére fókuszálnak annak érdekében, hogy sem a már egyszer bűncselekményt elkövető, sem más személy a jövőben ne valósítson meg büntetőjog-ellenes magatartást. A felfogás álláspontja tehát az, hogy a büntetésnek az ember jövőbeni cselekedetét kell befolyásolnia, mert az emberi magatartás céljai csak a jövőre vonatkoztatva határozhatók meg. A büntetés célja ebből fakadóan az újabb bűncselekmények megelőzése. A relatív teóriák hívei szerint egyértelmű összefüggés mutatható ki a múltban elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott büntetés és a jövőben megvalósítandó deliktumok megelőzése tekintetében.

Az egyesítő teóriák az abszolút és a relatív elméletek alapsajátosságait ötvözve kívánják meghatározni a büntetés célját, azaz, hogy a múltban megvalósult bűncselekmény megbüntetése által, miként lehet elérni a deliktumok jövőbeni elkövetésének megakadályozását.

Ezek azok az alapvető specialitások, amelyek a teóriákat elhatárolják egymástól, azonban az adott elméleten belül, a részletek tekintetében az egyes felfogások olykor jelentősen eltérnek egymástól.

1.3.1. Az abszolút teóriák Az abszolút teóriákhoz tehát azok a nézetek tartoznak, amelyek a büntetés céljának meghatározásakor a megvalósított bűncselekménynek tulajdonítanak alapvető jelentőséget. A tan filozófiai alapját az indeterminizmus képezi, azaz az a nézetrendszer, amely szerint az emberi akarat szabad, az ember azért cselekszi azt, ami a külvilágban megjelent, mert olyan magatartást kívánt tanúsítani. A bűncselekmény megvalósítója tehát ebből fakadóan a teljesen szabad akaratából sértette meg a jogrendet. A jogrend megsértése azonban egyben a társadalmilag megkívánt egyensúly megbontását jelenti, ami viszont létrehozza a társadalom tagjainak az egyensúly visszaállítására irányuló igényét. Az egyensúly visszaállítása a büntetés kiszabásával és annak végrehajtásával valósul meg.

A teória az igazságosság követelményét kívánja érvényre juttatni azáltal, hogy a megbomlott egyensúlyt visszaállító megtorló jellegű büntetést tekinti igazságosnak és egyben jogosnak is. Az abszolút teória hívei azonban nemcsak azért koncentrálnak az elkövetett bűncselekményre, mert az megszüntette a jogrend által garantálni hivatott társadalmi egyensúlyt, hanem azért is, mert az egyensúly megbomlásának lehetősége az elkövetett bűncselekményre vezethető vissza, amiből viszont az következik, hogy ennek nagyságához kell igazodnia a büntetés mértékének, mert az egyensúly csak ezáltal állhat helyre. Amint arra Földvári József rámutatott, a tan hívei szerint: „A mérleg egyik serpenyőjét lehúzza az elkövetett cselekmény súlya: ugyanilyen súlyúnak kell lenni a kiegyenlítést biztosító, a mérleg másik serpenyőjébe kerülő büntetésnek”. Az abszolút teóriákban tehát a büntetés célja az igazságos megtorlás, mert a büntetés lényegét az igazságosság eszméje képezi, ezért a büntetés önmagában hordozza a célját.

18

1. bevezetés

Püthagorasz görög matematikus-filozófus a számtanilag arányos büntetés alkalmazásának szükségességét hirdette, amely tételt a jogirodalom a proporcionális büntetés alkalmazásának elméleti előzményeként értékeli.

Platón a jogsértést a társadalom élete megzavarásának minősítette, míg a büntetést a megsértett harmónia helyreállításának tekintette. A büntetést a jogsértés által kiváltott reakcióként értékelte. Platón összekapcsolta az igazságtalanság és a büntetés fogalmait, kifejtve, hogy az igazságtalanságnak büntetést kell maga után vonnia, amely büntetésnek az elkövetett tettel arányosnak kell lennie. Ugyanakkor Platón különbséget tett a bűnelkövetők között is, és a bűnelkövetők személyére figyelemmel tartotta szükségesnek egyes csoportok tekintetében a fizikai megsemmisítést, míg mások vonatkozásában a megjavítást. Így a bűncselekmény végrehajtása iránt gyógyíthatatlanul vonzódó személyek esetében – a társadalom védelme érdekében – a fizikai megsemmisítést szorgalmazta, míg a gyógyítható bűnözők tekintetében az olyan elrettentő büntetés alkalmazását támogatta, amely alkalmas az okozott kár megtérítésére is.

Arisztotelész a büntetés kiszabásának a szükségességét az erkölcs oldaláról közelítette meg. Felfogása szerint az igazságos büntetés egyben erkölcsi szempontból is releváns, tekintettel arra, hogy javítja az erkölcsösséget. Igazságosnak szintén az arányos büntetést minősítette, azonban az arányosság Arisztotelész gondolkodásában már nem matematikai egyenlőséget, hanem tettarányosságot jelentett. A bűncselekmény elkövetésével előidézett fájdalomra válaszul, a büntetéssel okozott fájdalom kialakítását tartotta szükségesnek. Az arisztotelészi osztó-igazság elvéből fakadóan az azonos tettet elkövetők, azonos büntetéssel sújtandók. A tétel szerint tehát a bűncselekmény elkövetőjének személyi sajátosságait figyelmen kívül kell hagyni a büntetés megállapításakor, és csak az elkövetett bűncselekmény súlyára lehet tekintettel lenni.

Aquinói Szent Tamás gondolatainak kiindulópontja szerint az emberek által megalkotott törvények csak leképezik az isteni törvényeket, tehát a földi rend is Istentől származik, ebből következően a létező rend megsértői valójában az Isten által létrehozott harmóniával, végső soron magával Istennel fordulnak szembe. Ezért a büntetés célja nem lehet más, mint a rend megsértésétől történő elrettentés, mely cél a tettarányos büntetés kiszabása által realizálható.

Az abszolút elméleteket jellemző, a megtorlással kapcsolatos tanok részletes kifejtésére Immanuel Kant és Friedrich Hegel teóriáiban kerül sor.

Kant annak a véleményének adott hangot, hogy a bűncselekmény elkövetésének a megtorlása valójában abszolút jellegű erkölcsi kötelesség. Az emberi cselekvés mércéje a kategorikus imperativus, azaz az abszolút erkölcsi parancs. A kategorikus imperativus megsértése egyben a társadalom értékrendjének a megsértése is, ami által megbomlik a társadalom egyensúlya, és azt az elkövetővel szembeni megtorlással lehet csak helyreállítani. A megtorlás által az igazságosság követelményét jeleníti meg a büntetés. A társadalom rendje ellen irányuló erőszak csak erőszakkal fékezhető meg, azaz mind a büntetés neme, mind a büntetés mértéke a klasszikus talió elve szerint kell hogy determinált legyen. Kant szerint tehát, a tolvaj azáltal, hogy valakinek a vagyontárgyát ellopja, tagadja ennek a tárgynak az értékjellegét, ezért a tolvajjal szemben is vagyonelkobzást kell alkalmazni annak érdekében, hogy ily módon kerüljön megtorlásra a cselekménye. Ennek az axiológiának az elvén alapul Kantnál a halálbüntetés igazolása is, azaz aki más

1. bevezetés

19

életét kioltja, az az élet értékét tagadja, ezért az életének az elvételével kell hogy bűnhődjön. Mindebből következően Kant szerint a büntetés célja a megvalósított és a kategorikus imperativus megsértésében jelentkező cselekmény arányos megtorlása, amely megtorlás egyben az elkövető érdeke is, aki a büntetés kiállása révén őrizheti meg emberi méltóságát.

Hegel szerint a bűncselekmény megvalósítója szabad akaratából fakadóan a büntetőjogilag tilalmazott magatartás létrehozásával tagadja a fennálló jogrendet, azaz a törvényben megtestesült általános akaratot. Amennyiben a jogrend tagadása büntetlenül maradna, valójában a bűnelkövető a saját akaratát emelné törvénnyé. Ezért a büntetés logikai szükségszerűség és nem más, mint a bűncselekmény végrehajtásában megnyilvánuló jogrend tagadásának a tagadása. A büntetés tehát olyan megtorlás, amelynek alapvető rendeltetése a megsértett jogrend helyreállítása. A büntetés mértékének a tetthez kell igazodnia, mert abban jelenik meg a jogsértés nagysága. A bűncselekmény elkövetőjének ugyanakkor el kell fogadnia a megbüntetését, de ez a beleegyezés valójában a deliktum végrehajtásának tényéből fakad. Az elkövető Hegel szerint is a büntetés kiállása alapján őrizheti meg emberi mivoltát.

Francesco Carrara okfejtése szerint is a büntetésnek egyetlen célja van, nevezetesen a megsértett társadalmi rend reparálása. Minden más, így az igazság érvényesülése, a sértett érdekei, a kárpótlás, a polgárok megfélemlítése vagy akár a bűnelkövető megjavítása valójában csak mellékes körülmény, az előbbiekben említett célhoz viszonyítottan, mert „a büntetés megtámadhatatlan lenne akkor is, ha mindez eredmények híjával volna”.

Az abszolút elméletek teoretikusai szerint tehát, a büntetés célja az igazságos, tettarányos megtorlás. Az elkövető cselekménye, azaz egy a múltban megvalósult esemény képezi a kiindulási alapot, és az erre adott igazságos válasz a büntetés, aminek szükségszerűen követnie kell a tettet. Az igazságosság a proporcionalitásban jelenik meg, amely azt jelenti, hogy a büntetésnek kizárólag a tettel kell arányban állónak lennie.

A bűn büntetést érdemel, annak kiállása a bűncselekmény elkövetőjének érdekét is szolgálja, mert ezáltal őrizheti meg csupán az emberi méltóságát.

1.3.2. A relatív teóriák A relatív teóriák a büntetés célját a jövőre vonatkoztatják. Kiindulási alapjuk az ember személye, akinek cselekvőségét a jövőbeni célok befolyásolják. Ilyen befolyásoló hatást kell elérnie a büntetésnek is. Ezért a büntetés célja az újabb bűncselekmény elkövetésének a megelőzése. Valójában tehát a büntetésnek alkalmasnak kell lennie az újabb bűncselekmények elkövetésének a meggátlására. A relatív teóriák alapvetően két csoportba sorolhatók, egyrészt a speciálprevenciót szem előtt tartó, másrészt a generálprevenció elsődlegességét hirdető tanokra. a) A speciálprevenció elsődlegességét hirdető tanok A speciálprevenció primátusa mellett állást foglaló gondolkodók szerint a már egyszer bűncselekményt megvalósító személyt kell az újabb bűncselekmény létrehozásától vis�-

20

1. bevezetés

szatartani, de hogy miként kell erre sort keríteni, abban a körben már jelentős mértékű eltérésekkel találkozhatunk.

Protagorasz szerint a megtorlás valójában bosszú, a bosszú pedig nem az embereket, hanem az állatokat jellemzi. Ezért a büntetés kiszabására nem azért kell, hogy sor kerüljön, mert az elkövető megsértette a törvényt, hanem azért, hogy a jövőben ne kövessen el jogsértést. A bűncselekményben testet öltő magatartást meg nem történté tenni ugyanis nem lehet, ezért a büntetésnek nem is kell a tettre fókuszálnia, hanem annak a visszatartás szempontjából van relevanciája. Mindennek következtében, a büntetés lehet elrettentő jellegű, de az elrettentésnek is csak a visszatartó erő tekintetében van szerepe.

Protagorasz mindezek alapján tett különbséget az állatokra jellemző bosszú, és az emberektől elvárt észszerű büntetés között.

Seneca hasonló következtetésre jutott, okfejtése szerint „Senkit sem azért büntetnek, mert bűncselekményt követett el, hanem azért, hogy ne kövessen el, a megtörténtet meg nem történté tenni nem lehet, a jövőbelieket kell megakadályozni”.

Morus Tamás a büntetés célját a bűncselekmény elkövetőjének a megjavításában határozta meg, egyben hangot adott annak a véleményének is, hogy a büntetésnek arányban kell állnia az elkövetett tettel, illetve hogy a bűnelkövető életének kioltására lehetőleg ne kerüljön sor. Ezen gondolatai alapján tartja a jogirodalom Morus Tamást az abolicionisták egyik „élharcosának”. Elfogadhatónak tartotta azonban a kényszermunkát, mert álláspontja szerint annak elvégzése révén a bűncselekmény elkövetője még a társadalom számára is hasznossá válhat.

A jogirodalom Ottó Mittelstädtet tekinti az úgynevezett elrettentési elmélet legfőbb képviselőjének. A teória szerint szigorú, kifejezetten kegyetlen büntetések kiszabására van szükség, és ezek végrehajtását is a kegyetlenség kell, hogy jellemezze. A bűncselekmények elkövetői csupán az ilyen büntetések alkalmazása által rettenthetők el az újabb deliktumok végrehajtásától. A szigorú, kegyetlen büntetések ugyanis félelmet keltenek, ebből fakadóan pedig a bűnelkövetők tartózkodni fognak a jövőben a bűnözéstől. Ezért Ottó Mittelstädt kifejezetten helyeselte a halálbüntetést vagy a kegyetlen testi büntetések minél gyakoribb alkalmazását. Az elkövető megjavíthatóságával kapcsolatos nézeteket eltévelyedésnek értékelte, úgy gondolta, hogy az ilyen jellegű felfogások valójában a humanizmus vadhajtásai.

Franz von Liszt a büntetés célját a jogrend védelmében határozta meg. Az 1882-ben meghirdetett marburgi programjában kifejtett álláspontja szerint abban azonban, hogy milyen büntetés képes e cél realizálására, szerepe van az elkövető személyiségének is, mert nem lehet ugyanolyan büntetéssel sújtani az alkalmi bűnözőket, illetve a bűncselekményeket sorozatban elkövető személyeket. A proporcionális megtorló büntetést ezért az elkövető személyére tekintettel meghatározott célbüntetéssel váltotta fel, és egyértelműen a speciálprevenció érvényesülését helyezte előtérbe. Liszt felfogása szerint, a megtévedt bűnelkövetőket elrettenteni, a még javítható elkövetőket megjavítani, míg a javíthatatlanokat ártalmatlanná kell tenni. Az ártalmatlanná tétel eszközének az életfogytig tartó, valamint a határozatlan időre szóló szabadságvesztés-büntetést tekintette. Liszt ös�szekapcsolta az igazságosság és a célszerűség fogalmait, kifejtve hogy a büntetés igazságossága a büntetés célszerűségétől függ. A büntetésre valójában azért van a legnagyobb szükség, mert anélkül a társadalom védekezése nem valósítható meg, a védelmi mechanizmus hiányában pedig a társadalmi rend fullad káoszba.

1. bevezetés

21

b) A generálprevenció elsődlegességét hirdető tanok Cesare Beccaria szerint a büntetés célja „nem lehet más, mint megakadályozni, hogy a bűnös újabb károkat okozzon polgártársainak és másokat visszatartani attól, hogy hasonló károkat okozzanak. Azokat a büntetéseket és kiszabásuknak azokat a módjait kell tehát előnyben részesítenünk, amelyek a kellő arányok megtartása mellett a legmélyebben és legtartósabban hatnak az emberek lelkületére, az elítélt testének pedig a legkevesebb gyötrelmet okozzák”. Megjegyzem Beccaria arra is rámutatott, hogy a bűnözésnek a legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensége, hanem annak elmaradhatatlansága, mert egy „mérsékeltebb, de biztos büntetés mindig nagyobb hatást fog kelteni, mint egy másik, félelmetesebb büntetéstől való rettegés, amelyhez a büntetlenség reménye járul”.

Johann Gottlieb Fichte okfejtése szerint a bűncselekmény a társadalmi szerződéssel létrejött szerződés tagadása, aki pedig ilyen magatartást tanúsít, azt a társadalomból ki kell rekeszteni. A társadalmi szerződés által, a polgárok az államot ruházták fel a büntetés jogával. A büntetésnek olyan megtorló jellegűnek kell lennie, amely igazodik a jogsértéshez, azaz a bűncselekményhez. Az ilyen büntetés alkalmas arra, hogy a társadalom tagjai tartózkodjanak a bűncselekmény elkövetésétől.

Anselm von Feuerbach pszichológiai kényszerelmélete szerint a bűncselekmény végrehajtása érzéki örömet okoz a bűnözők számára, másként fogalmazva a bűncselekmény elkövetése az érzéki vágyak kielégítésének az eszköze. A büntetésnek ebből fakadóan az a célja, hogy visszaszorítsa a bűncselekmény elkövetése iránti vágyakozást. A büntetés pszichikumban történő megjelenésének el kell nyomnia tehát a bűnözés mellett szóló képzeteket, ami akkor valósulhat meg, ha a büntetés által előidézett hátrányok kedvezőtlenebbek, mint a deliktum végrehajtása következtében kialakuló érzéki örömmel társuló vágykielégítés.

Jeremy Bentham angol jogtudós szerint a büntetés célja, annak hasznossága. Ez az utilitárius felfogás arra az álláspontra helyezkedik, hogy a büntetés haszna akkor a legnagyobb, ha az alkalmazása által a társadalom tagjainak minél szélesebb körét képes megóvni a bajtól. Bentham felfogása szerint a büntetés kiszabására, azaz a rossz okozására az állam kizárólag akkor jogosult, amennyiben egy nagyobb rosszat, azaz az újabb bűncselekmény elkövetését hárítja el ezáltal.

Enrico Ferri szerint a büntetés célja a társadalom védelme, azaz annak megelőzése, hogy újabb büntetőjog-ellenes magatartás megvalósítására kerüljön a sor. A bűnelkövetőt ennek érdekében határozatlan tartamú biztonsági intézkedés alkalmazásával ki kell rekeszteni a társadalomból, melynek oltalmazása, csak ilyen módon biztosítható.

A relatív teóriák jellemzője, hogy a jövőre tekintenek, és az újabb bűncselekmény elkövetésének a megelőzését tartják a legfontosabbnak, azaz a büntetés céljának. Ezt a társadalom valamennyi tagjára (generális prevenció) vagy csupán a bűncselekményt megvalósító individuumra (speciális prevenció) kiterjedő hatállyal kívánják elérni. A cél elérésének módszere tekintetében azonban már igen jelentős különbségek vannak ezen teória képviselőinek tanai között, a spektrum az elrettentéstől a megjavításig terjed.

22

1. bevezetés

1.3.3. A vegyes elméletek Az abszolút és a relatív elméletek tételeinek összeegyeztetésére törekvő vegyes teóriák a két alaptézist igyekeztek összhangba hozni. A vegyes elméletek elismerik a megtorlást mint büntetési célt, ugyanakkor jelentőséget tulajdonítanak a megelőzésnek is. A megtorlás tekintetében azonban már a jogrend védelmére helyezik a hangsúlyt, azaz a megtorló jellegű büntetésre a jogrend oltalmazása érdekében van szükség, mégpedig az újabb bűncselekményekkel szemben. Ugyanakkor a megelőzésnek is ugyanilyen fontos a szerepe a vegyes teóriák szerint. Amint azt Angyal Pál kifejti, „a büntetés célja eredettől fogva mind a mai napig egyfelől a megtorlás, másfelől a megelőzés, s ide vonatkozással a múlt és jelen büntetései között csak annyiban észlelhető különbség, hogy míg a bosszú korában inkább a megtorlás eszméje volt túlsúlyban, s a megelőzés gondolata a háttérben lappangott, addig a mai büntetések a praeventio célját szolgálják elsősorban, bár emellett nem hanyagolják el a megtorlás eszméjét sem. A büntetést – mint fegyvert – ma is az igazság adja kezünkbe, melyet azonban csak akkor és úgy szabad használnunk, amikor és ahogyan annak alkalmazását a célszerűség kívánja”.

Finkey Ferenc szerint az abszolút és relatív teóriák szembeállítása indokolatlan, tekintettel arra, hogy az állam a tettarányos büntetés kiszabásával a megvalósított bűncselekményre reagál, de nyilván annak érdekében, hogy a jövőben újabb bűncselekményt se a korábbi elkövető, se más ne valósítson meg. Ugyancsak indokolatlannak tartotta a büntetés hasznosságát szembeállítani a büntetés igazságosságával. Véleménye szerint a büntetés hasznossága, szükségessége és igazságossága nem egymást kizáró fogalmak, ellenkezőleg azok valójában kiegészítik egymást, mert az az igazságos, ami egyben hasznos és szükséges. Ebből következik, hogy minden olyan büntetés, ami haszontalan vagy szükségtelen, az igazságos sem lehet. Ezért a túl szigorú, azaz szükségtelen, továbbá a túl enyhe, tehát a haszontalan büntetés egyaránt, egyben igazságtalan is.

1.3.4. A XX. század büntetéstani irányzatai Az új társadalomvédelmi irányzat a második világháború után került a figyelem középpontjába. Így az olasz Grammatica szerint az államnak nincs joga büntetni, viszont mindent meg kell tennie a bűncselekmény elkövetőjének a társadalomba történő visszavezetése érdekében. Ezt az állam a gyógyító-nevelő jellegű intézkedések alkalmazásával képes elérni, de az ilyen jellegű intézkedések is csak határozott tartamúak lehetnek.

Marc Ancel szerint a nevelés, azaz a javítás valóban alapvető jellegű feladata az államnak, azonban a büntetéskiszabás körében tekintettel kell lenni a társadalom megvédésének követelményére is.

Az úgynevezett „kezelési elmélet”, amely különösen a skandináv országokban vált elfogadottá, tagadta a megtorlásnak a büntetési célok között történő szerepeltetését. A bűncselekményt betegségként kezelte, míg a bűnözést járványként értékelte. Különösen fontosnak tartotta, az egyénre szabott nevelést, a személyre szóló büntetés-végrehajtási módszerek érvényre juttatását, azonban a humánusnak tartott kezelések olykor alapvető emberi jogokat sértettek, így például elfogadhatónak tartották az elektrosokk alkalmazását.

1. bevezetés

23

A resztoratív irányzat szerint a büntetés reparatív, jóvátételi jellegét kell erősíteni. Ezért a bűncselekmény áldozatát és annak sérelmét kell a központba állítani. A teória a bűncselekmény sértettjének nyújtandó jóvátétel elérését, a sértett, valamint a megsértett közösség kiengesztelését is a büntetés céljának tekinti. Howard Zehr a resztoratív modell lényegét akként határozta meg, hogy abban „az áldozat, az elkövető és közösség azokat a megoldásokat keresik, amelyek elősegítik a helyreállítást, a kiegyezést és a megnyugvást”.

A neoabszolút elmélet valójában a bűnözés kvantitatív és kvalitatív változására reagált, tekintettel arra, hogy az 1970-es évek végétől egyre nagyobb szerepet töltött be – gyakorlatilag világszerte – a szervezett bűnözés, valamint bizonyos bűncselekmények elkövetése a korábbiakhoz viszonyítottan sokkal kegyetlenebbé vált. A bűncselekmények számának, de különösen a jelentős tárgyi súlyú bűncselekmények arányának a növekedése keltette életre az abszolút tan tételrendszerét, azaz, hogy a büntetésnek szigorúnak, megtorló jellegűnek és tettarányosnak kell lennie. A bűnözés megfékezése érdekében került sor például az Amerikai Egyesült Államokban a „zéró tolerancia” elvének bevezetésére bizonyos bűncselekmények, így például a kábítószer-kereskedelem tekintetében, illetve a „három csapás” típusú jogintézmények törvénybe iktatására, amelyek akár tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés kiszabását is lehetővé teszik az erőszakos jellegű bűncselekményeket végrehajtó, többszörös visszaesők vonatkozásában.

1.4. A büntetőjogi jogkövetkezmények A XX. század elejéig a büntetőjogi jogkövetkezmény fogalma alatt kizárólag a büntetést, majd a büntetés mellett az intézkedést értették. Az elmúlt időszakban lezajlott jogfejlődés eredményeként azonban a büntetőjogi jogkövetkezmény már nem ekvivalens fogalma a büntetésnek és az intézkedésnek, tekintettel arra, hogy a modern büntetőtörvények a bűncselekmények végrehajtóival szemben olyan következmények alkalmazását is lehetővé teszik, amelyek bár hátrányként jelentkeznek a deliktum elkövetője tekintetében, de nem minősülnek büntetésnek vagy intézkedésnek. A különös részi büntető jogszabály alkotóeleme a szankció, azaz az a jogkövetkezmény, amit a jogalkalmazó a tényállásban meghatározott magatartást tanúsító személlyel szemben érvényesíthet. A szankció mindig joghátrányt jelent, bár kétségtelen tény, hogy a hagyományos büntetéseken kívül egyre jelentősebb szerep jut olyan új jogintézményeknek, amelyek csökkentik a korábban jelentős súlyú szankciók alkalmazásának a hatását – gondolok itt elsősorban a büntetések végrehajtásának a felfüggesztésére – valamint, hogy számos olyan új jogkövetkezmény is beépült a rendszerbe, amelyek a tradicionális büntetések köréhez sosem tartoztak – mint például a mediáció, azaz a sértett és az elkövető közötti megállapodás létrehozása –, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a büntetőjogi jogkövetkezmény ne eredményezne az elkövető tekintetében hátrányt. Hátrány, azaz szankció az elkövető vonatkozásában a szabadságvesztés-büntetés, de hátrányként jelentkezik, ha csekély súlyban is például a próbára bocsátás, azaz a büntetés kiszabásának meghatározott időre történő elhalasztása.

Mindebből az következik, hogy a jogkövetkezmény, azaz a szankció genus proximuma az elkövető tekintetében jelentkező hátrány okozása. A hátrány olyan „malum”, azaz

24

1. bevezetés

olyan rossz, amely a büntetőjogilag felelősségre vont személy legfontosabb jogait fenyegeti vagy érinti, az utóbbi esetben vagy úgy, hogy a bűnelkövető e jogainak a korlátozására kerül sor, vagy úgy, hogy a szankció kiszabásával az elítélt teljes egészében elveszíti a büntetéssel kapcsolatos jogait. Figyelemmel arra, hogy ez a hátrány a jog által szabályozott, ezért a joghátrányfogalom használata is megfelelően kifejezi a lényeget. Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a büntetőjog területén a jogkövetkezmény és a szankció fogalma ekvivalens, illetve hogy e fogalmak a bűncselekmény elkövetőjét érintő, jogilag szabályozott hátrányt jelenítik meg. Ennek a joghátránynak a súlya és jellege korszakonként – még azonos bűncselekmény esetében is eltérő lehet, miként különböző mértékben jelentkezhet az egyes bűnelkövetők, illetve a különböző bűncselekményeket megvalósítók vonatkozásában. A konkrét bűncselekmény elkövetése miatt meghatározott joghátrány végrehajtása pedig elengedhetetlenül szükséges a büntetés céljának realizálása érdekében, és – amint már utaltam rá – ennek a területnek a szabályrendszere található meg a büntetés-végrehajtási jogban.

A büntetőjogi jogkövetkezmény tehát a bűncselekmény törvényi tényállásának megvalósítása miatt alkalmazható, olyan jogilag meghatározott hátrányos következmény, amelynek kiszabása, illetve alkalmazása büntetőeljárás lefolytatását követően a bíróság – kivételesen az ügyészség – feladata, és amelynek végrehajtására a jogalkotó által kijelölt szervek jogosultak, illetve kötelesek.

Mindezekre figyelemmel a következők állapíthatók meg: – Büntetőjogi jogkövetkezmény kiszabására, illetve alkalmazására a Büntető Törvénykönyv Különös Részében meghatározott bűncselekmény megvalósulása esetén kerülhet sor.

– A büntetőjogi jogkövetkezmény mindig hátrányt kell hogy eredményezzen.

– Ez a hátrány jogilag szabályozott, mind a tartalmát, mind az alkalmazhatóságát illetően.

– A jogerősen kiszabott szankciók végrehajtása az arra kijelölt állami szervek joga és kötelessége.

1.5. A szankciók kialakulásának története a) Az emberiség történetét áttekintve megállapítható, hogy a bosszú által vezérelt halálbüntetés a törzsi fejlődés kezdetétől velejárója az emberi társadalom fejlődésének. Az állam és a jog megjelenésével, illetve megszilárdulásával ez a büntetési nem változatlanul széles körben került alkalmazásra és annak végrehajtását a kezdetektől fogva nagyfokú kegyetlenség jellemezte. Alkalmazták az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában, a kínai és a római birodalomban egyaránt. A halálbüntetést Manu és Hamurapi törvénykönyve is ismeri, miként a görög városállamok és a római jog is. A rabszolgatartó társadalmakban a rabszolgák által megvalósított jogsértő magatartások majd mindegyike halálbüntetést – keresztre feszítést – vont maga után, de a szabad polgárok által elkövetett súlyosabb jogsértések szintén halálbüntetés végrehajtását eredményezték. A római polgárok érdekében azonban már Cicero tiltakozott a halálbüntetés ellen, viszont az idegenek, illetve a rabszolgák tekintetében a halálbüntetés alkalmazását elfogadhatónak tar-

1. bevezetés

25

totta. A halálbüntetésnek különböző végrehajtási módjai voltak, így a már említett keresztre feszítés, a lefejezés vagy az élve elégetés. Miként arról Modestinus beszámol egy írásában, bizonyos bűncselekmények elkövetőinek, így a szülőgyilkosság végrehajtójának életét rendkívüli kegyetlenséggel oltották ki, így a gyilkost korbáccsal vagy vesszőkkel véresre verték, majd egy kutyával, egy kakassal, egy viperával és egy majommal bő zsákba zárták, végül a zsákot a tengerbe dobták. A halálbüntetés végrehajtásának e kegyetlen formái az elrettentést, a visszatartást célozták. Ezen célok realizálása érdekében például a keresztre feszítettek holttestét hetekig hagyták az utak szélén elhelyezett kereszteken, figyelmeztetésként. A római birodalom bukását követően létrejött európai országok jogrendszerei kivétel nélkül ismerték a halálbüntetést, és annak alkalmazására számos bűncselekmény esetében, de különösen az uralkodó személye ellen irányuló deliktumok tekintetében került sor. A halálbüntetés és annak végrehajtása a középkorban „mindennapos” esemény volt. A halálbüntetés tekintetében jelentős fordulat következett be 1762-ben, az ártatlanul elítélt Jean Calas kivégzését követően. Így Cesare Beccaria álláspontja szerint a halálbüntetés nem jog, és egy állampolgár halálának előidézése csak akkor lehet szükségszerű, ha egy nemzet elveszti vagy visszaszerzi szabadságát, vagy ha az anarchia veszi át a törvények szerepét. A törvények uralkodásának időszakában azonban halálbüntetés alkalmazására nincs szükség, mert a halálbüntetés soha nem tartotta vissza az embereket a jogsértésektől. „Nem valamely gonosztevő halálának borzasztó, de múló látványa a legerősebb fékje a bűnözésnek, hanem egy szabadságától megfosztott ember hosszantartó szenvedéseinek példája.” Bár a XVIII. század közepéig több európai állam is eltörölte a halálbüntetést, a XVIII. század végére ezek az országok is visszaállították a halálbüntetés kiszabásának lehetőségét. A XIX. század elejétől azonban egyre több európai állam iktatta ki ezt a büntetési nemet a szankciórendszeréből és ez a folyamat a XX. század végéig fennmaradt, aminek eredményeként a világ csupán néhány országában szabható ki, illetőleg hajtható végre a halálbüntetés. b) A szabadságvesztés – bármily meglepő is – mint büntetés, jelentősebb múltra nem tekinthet vissza. Az ókorban, illetve a középkor első felében ugyanis a bűnelkövetők személyi szabadságuktól való megfosztása nem büntetésként jelentkezett, hanem annak biztosítását célozta, hogy a büntetőeljárás alá vont személy ne vonhassa ki magát a büntetőjogi felelősségre vonás alól. A szabadságvesztés büntetésként való alkalmazását azonban már Platón is szükségesnek tartotta és ha szűk körben is, de azért a szabadság tényleges elvonására már az ókorban is sor került. Ennek bizonyítéka, hogy a klasszikus görög szerzők, mint például Hérodotosz is megemlíti, hogy a zsarnokot az athéni nép elűzte, míg a híveit börtönbe vetették. A római jog ugyancsak főként annak érdekében tette lehetővé a szabadság elvonását, hogy a bűnelkövető a kiszabott halálbüntetés végrehajtása elől ne menekülhessen el, továbbá szintén a vizsgálat alatt álló foglyok elhelyezését célozták a föld alatti pincék vagy cellák. A római jog szerint szabadságvesztés-büntetés szabad római polgárral szemben egyébként sem volt alkalmazható, a rabszolgák és a nem római polgárok tekintetében azonban már ismert volt. Ulpianus a III. században feljegyezte, hogy „A helytartók a börtönre ítéltek esetében rendelkezni szoktak úgy is, hogy lábbilincsben tartsák őket, de erre nincs joguk […] a börtön arra van, hogy őrizetben tartsa az embereket” Ulpianus tehát börtönre ítéltekről szól és nem csupán a börtönben fogvatartottakról. Mommsen szerint a rómaiak a börtönt mint büntetést elsősorban a rabszolgák te-