Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

könyvsarok

Bátorítás egy elakadt kérdezőnek: Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

E sorok írója jó eséllyel nem véletlenül feltételezi, hogy az olvasó számára ismerősek „A városban/faluban mindenki tud róla, hogy...” kezdetű, magánbeszélgetésben, lesütött szemmel vagy éppen pletykás hangvételben induló történetek. Durica Katarina A rendes lányok csendben sírnak című regénye egy ilyen történet kimondását és egyben komolyan vételét vállalja.

Úgy is mondhatnánk, az idei Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmával bemutatott könyv az újvidéki szerző szülővidékét, a Csallóközt uraló bűnszervezet „rémtetteit” beszéli el. Az eseményeket azonban nem egy magabiztos nyomozó szempontjából követjük nyomon, aki mindenen felülemelkedve briliánsan leleplezi a bűnöst, hanem három nő, egy tinédzser, egy középkorú fodrász, illetve egy idős asszony nézőpontján keresztül ismerhetjük meg a csoportos megerőszakolást túlélő lány, az eltűnt szerelmét kereső nő és a maffiának dolgozó gyermekét elvesztő anya történetét. Innen nézve nem pusztán „rémtetteket” olvasunk, amelyen kellemesen megborzonghatunk, hanem egy közösség által elszenvedett erőszaktörténetet, amelynek eredménye családok összeroppanása, a feldolgozhatatlan gyász, tehetetlenségérzet és a mindent körüllengő és megmérgező szégyen. És innen válhat a mindenkori olvasó számára is ismerőssé a történet, annak ellenére is, ha nem mindenki számára adott a tapasztalat, hogy egy bűnszervezet utcai atrocitásaitól tartva kelljen iskolába, munkába mennie. Mégsem nehéz elképzelni azt a csendet, pisszegést vagy eltávolító, felületes beszédet, amely a dunaszerdahelyi családokban, fodrászatban és lépcsőházban az erőszakkal kapcsolatban megelevenedik. Már csak az is beszédes, hogy a történet főszereplői mindannyian ugyanabban a tömbházban élnek, mégsem tudják elmondani egymásnak történetüket, amely az erőszakkal járó egyik legkínzóbb érzés, a magány leküzdésében segíthetne.

A rendes lányok csendben sírnak történetei egy nagyobb abúzustörténetbe ágyazódnak, ugyanis az újvidéki kisebbség fokozatos térvesztéséből is kapunk egy kis ízelítőt. Ez a szál azonban nem uralja a cselekményt, főként megmosolyogtató, ahogyan a szereplők a szlovák átvételeket használják, és mivel senki sem érzi úgy, hogy magabiztosan használná az állam nyelvét, elhallgatnak, amint egy szlovák vendég megjelenik a fodrászszalonban. De ezáltal mégis ráláthatunk arra, hogyan erősíti fel egymást a politikai rendszer, a közösség és az egyén szintjén a szégyen és a magárahagyottság érzése. Végül pedig mindennek az ellenszeréről is tanulhatunk valamit: a traumatörténetek felvállalása, az erőszak ellen való bátor felszólalás és a szolidaritás gesztusai, ezeknek a lehetőségei is ott lapulnak a történetben. A gyógyír pedig éppen a közösségélmény, az újrakapcsolódás lehet, amin keresztül mindenki megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül.

Mi az, amit mi is félünk kimondani? Miért félünk beszélni róla? Hogyan foghatnánk neki a saját történetünknek? És miben áll a gyógyulás lehetősége? A regény nem fogja mindezt megválaszolni. De a szerző érintettségéből is fakadó bátor felvállalás erőforrása lehet a kérdezésben és válaszok után való kutatásban elakadt olvasónak.

GEGŐ VIRÁG