7 minute read
Spontán utazások íróasztal és iskolapad között
Spontán utazások íróasztal és iskolapad között
Az utóbbi másfél év radikális változásokat hozott a gazdaságban, kultúrában és természetesen a tanügyben is. A koncentráció, motiváció, jelenlét koncepciója is megváltozott az elmúlt másfél évben. Eszközök mögül, eltolódott idő- és helyérzékeléssel zajlott a tanulás, kicsik és nagyok számára egyaránt. Az iskolások rövid ideig élvezhették csak igazán, hogy a társaikkal lehetnek, természetesen távolságtartással és egy adag kézfertőtlenítővel. Hogy miben változtatta meg a fiatalokat ez az állapot? Egyelőre nem tudhatjuk, de az előre látható, hogy meghatározó lesz az életükben ez az időszak. Ősztől minden olyan lesz, mint régen? Igen és nem. Reményteljes, hogy a jelenléti oktatás a levegőben van, ugyanakkor a következő hullám és a megváltozott szokások is. Töltsünk hát minél több időt emberek között, természetesen saját és társaink egészségére figyelve. A szociális életünk nagy fordulatokat vett, a normalitás visszaállításához szükséges az, hogy minél több barátot, családtagot, ismerőst lássunk, érzékeljünk, kommunikáljunk velük. Ha tagadjuk, ha nem, az impulzusszegény környezet után fárasztó lehet újra szocializálódni, ezért is szükséges felkészítenünk magunkat, esetleg gyermekeinket, unokáinkat arra, hogy újra napi 6-8 órát emberek között legyünk. Szükség lehet a koncentrációs készség fejlesztésére is, hiszen egyik legnegatívabb hozadéka a járványidőszaknak és az otthonról tanulásnak az volt, hogy az eddig is rövidnek számító koncentrációs idő tovább csökkent az online órák, lezárt kamerák, kéznél lévő okostelefonok miatt. Ahhoz, hogy az iskolapadban a tanár ne két perc után veszítse el az osztály figyelmét, fokozatosan hozzá kell szoktatni a gyerekeket, unokákat ahhoz, hogy jelen legyenek, és az előttük álló feladatra koncentráljanak, hogy félretegyenek telefont, játékot, és például zavartalan olvasással töltsék az időt.
Advertisement
Mindeközben pedig maradjunk rugalmasak, legyünk felkészülve az esetleges változásokra. Nem tudhatjuk, hogy meddig tart a lehetőség, hogy személyesen találkozzunk. Kiszámíthatatlan időket élünk, amelyben meg kell tanuljunk több lábon állni, alkalmazkodni. Az elmúlt másfél év felkészített rá, hogy meg lehet oldani online is rengeteg problémát, így is lehet tanulni, fejlődni, csupán akarat kérdése mindez. Így nem szabad pánikba esni, ha esetleg újra ehhez a forgatókönyvhöz evezünk vissza. A fontos, hogy arra törekedjünk, hogy a legtöbbet hozzuk ki a nehéz helyzetekből is!
NAGY ANDREA
portré
„Visszaadjuk a gyalogosnak a közteret”
Júliusban elkezdődtek a munkálatok a nyáron amúgy is élettől pezsgő Farkas utcában és környékén. Tettünk hát mi is egy sétát, és kicsit körbejártuk a helyszínt Macalik Arnolddal, a Mossfern tervezőiroda építészével, aki nemcsak az átalakítási tervekről mesélt lapunknak, de szóba került a hivatás, a város arcai, az ember és a közösség szerepe.
– Néhány hete zajlanak a munkálatok a Farkas utca és környékének köztéri rendezésében a Mossfern tervei alapján. Mi az alapkoncepció az új téralakításban?
– Több dologra is figyeltünk a tervek körvonalazásakor, ezek közül pedig az embert tekintem a legfontosabbnak, a városba honosan beágyazott polgárt. Valamiképp feladatunk, hogy visszaadjuk a gyalogosoknak a közteret, hogy ne csak egy keskeny, épületek tövében kígyózó járdán tudjunk járni-kelni, hanem saját természete szerint szabadon használjuk a közteret. A gépjárműpiac sokszorosára nőtt, mára bárki számára hozzáférhető egy autó, és tulajdonképpen sokszor a várost is hozzá akarjuk szabni a jelentkező közlekedési és parkolási igényeinkhez. Ez felzabálja a közteret, holott hosszú távra tervezve inkább a forgalom fokozatos és lassú csökkentésére, optimizált megszervezésére lenne szükség, vagy fordítva megközelítve arra, hogy a lakók számára visszanyerjük a közteret. Erre törekszünk azáltal, hogy a parkolóhelyeket az utcán megszüntetjük, és a járda–úttest viszonyt is megváltoztatjuk. Emellett a zöldövezet szempontjából is átalakításra van szükség, hogy hűvösebb sétáló övezeteket teremthessünk fákkal, amiknek ültetésénél figyelembe vesszük a már térbe ágyazott formákat, színeket, az épületekre való rálátást vagy a madárszót. Másrészről pedig a tervezéskor az összefüggésekből indultunk ki, azaz önmagából a megörökölt és sokrétű Farkas utcából. Ez az utca nagyon különleges: nemcsak a városban, hanem egész Európában kapásból nem tudnék olyan helyet megnevezni, ahol az értékek ilyen gazdag rétegződése közepette ezek sose kapcsolódtak az emberi adok-kapokhoz, hiszen itt sosem voltak üzletek, sem piac avagy „cirkuszi zsibongás”. A Farkas utcának van egy kiemelt rangja: itt színház működött, ősi kollégiumok vannak, egyetem, nyomda, öregotthon épült, egyik a másik után, és ezek szelíden átmentődnek a jelenkorba is. Éppen ezért véltük úgy, hogy ha már valami ilyen szépen és gazdagon rétegzetten alakult ki, akkor ehhez nem kell hozzámatatni. Sokszor úgy érzem, az építkezésben mindenki a „soselátott”, az új megalkotására törekszik, bizonyos dolgokat túlharsogunk, átesünk a ló túloldalára, és ahelyett, hogy egy szolid alapra általános jó minőségben élhető tárgyi környezetet építsünk, sokszor elfelejtjük az alapot, és egyből a külszíni cicomán, az aranymintán gondolkodunk.
– Van-e kedvenc helyed a városban, egy olyan tér, környék, ami az otthonosságot jelenti?
– Régebb ugrottam volna, hogy válaszoljak, és bár valamelyest sorsszerű, de itt zárul is a kör. Én úgy nőttem fel, hogy az ablakomból a Farkas utcai templomot láttam, és úgy mentem iskolába, majd haza, hogy ezen az utcán haladtam
végig. Itt sétáltam hegedűórára, itt töltöttem a mindennapjaim, és bódító hársfaillatban az első csókra is úgy emlékszem, hogy egy röpke pillanatra majdnem sikerült elvonni Szent György és a sárkány figyelmét. Emiatt bármilyen furcsa is, én a Farkas utcában vagyok otthon, annak ellenére, hogy már régen egy a vasúton túli évgyűrűn lakom. Ahol én beoltódtam ebbe a polgári világba, az a belváros, és ezért a sors kegyeltje vagyok, hiszen itt nőhettem fel, az egyetemi diplomamunkámat is a Farkas utca építéstörténetéből, restaurálásából készítettem, és nem is álmodtam, hogy valaha ebben két követ odébb tudok lenni. De rá 25 évre mégis arra ébredtem, hogy ennek a köztérrendezésnek tervezője vagyok. Nagyon nehéz munka, épp most jöttem haza Ukrajnából, ahol köveket válogattunk, mert az a fajta ember vagyok, aki nem katalógusokból választja ki a mintákat, hanem szabadon engedem a kezemet is gondolkodni, miközben utánajárok az utánajárhatónak. Ez az építőtelepen is így van, hosszas folyamat lesz megszerettetni a finomhangolásokat a teljes csapattal, hogy a kialakulás rétegeihez kortárs módon visszacsatolhassuk a teret anélkül, hogy ebben szerepet engednénk a szépészkedésnek, a formatervezésnek. Olyan ez, mint a házimunka: ha jól végezted, nem látszik, ha nem végezted, ordít. Nem kell szót kérni, hanem egy szolid alapot, csendet kell képezni és engedni leválni azokat a jegyeket, melyek az évek során idegen módon ellepték a belvárost.
– Hogyan lehet egy ekkora városba szépen bekötni az új részeket?
– Általában azok a struktúrák, melyek nemcsak a rendeltetés, de élhetőség szempontjából is jól kigondoltak, úgymond „szervesek”, belenőnek, hajszálerek mentén beleszövődnek az egészbe. Azt pedig, ami nem működik, a körülötte levő struktúra kiveti. Persze olykor a burjánzó szövet visszahat és megbetegítheti az gazdáját is. És ez nem kis mértékben a gazdán is áll! Számomra nem is az a kérdés egy ilyen városban, hogy például a Békás negyed milyen lesz pár év múlva. Egy város mindenképpen egy olyan vetületet és réteget is tartalmaz, ahol valamilyen szinten tudunk is egymásról: szomszédsági viszonyok, iskolai, templomi közösségek vannak, megvan, hogy ki hordja ki nekünk a tejet Méráról, klubok alakulnak stb., és ennek vannak egyre táguló körei. Egy közösség számára úgy kezdődik a dolog, hogy mikor jelen vagy benne, egy valamiféle önazonosságot nyersz a közösség részeként, ami kölcsönös tartóerőt feltételez: a közösség is tart téged, és te is tartod, szolgálod a közösséget. Ha nemcsak elemzünk, hanem hangolunk és buzdítunk, akkor ilyen irányba mozdítanám el az egészet: így tekintsünk a társainkra, egy ilyen szövetet próbáljunk alkotni a városban.
Igencsak jó alkalom például a minden év augusztusában zajló Kolozsvári Magyar Napok is arra, hogy rálássunk, milyen sok rétege van egy városnak még egy adott nyelvi struktúrán belül is. Hiszen a nyelv nemcsak egy kódrendszer, de annál sokrétűbb örökség, ami értéket hordoz, megtartó erőt biztosít – egy belső energiája van, amit néha észre sem veszünk. Töprengtetek már el Berecz
András mesélésén? Sok minden azon múlik, hogy milyennek tekintünk egy környezetet. Ha élhetőnek tekintjük, akkor azzá lesz, mert olyan formában kezdjük el használni, vagy pontosabban: élni és éltetni. Megrögzötten hiszek abban, hogy ha nem alszunk és nem alélunk el ott, ahol vagyunk, hogyha egy kis tudatossággal fogadjuk el a dolgokat, csodaországra ébredünk. Valamiképp a munkámban is egy ilyenfajta támogatottságot érzek, és ha nem megvetni vagy kijátszani akarom a rendszert, hanem csak megteremteni azokat a lehetőségeket, amelynek mentén az egy egészséges szövetbe belenő, akkor ez gyakorta igazolódik. Ha felismerem, hogy egy adott rendszer vagy környezet nem korlátoz, hanem tart és éltet, az szárnyakat tud adni, és ez egy nagyon fontos dolog! Tán ilyen a mi erdélyi voltunk is: be vagyunk ágyazva egy olyan struktúrába, amit sokszor kalodaként értelmezünk, viszont ha ezt forrásként tekintjük, abban a pillanatban szárnyakat adhat. Úgy tekintem, hogy a világ, amiben élünk, csodásan szolgálhatja a javunkat, és ezzel élni kell. És akkor: miénk a világ! Ahol pedig a kárunkat okozná, ott nem panaszkodni és háborogni kell, hanem bölcsen elmenni mellette, nem a rosszra fókuszálni és mintegy kalodát rázva veszteni az energiát. Jó, persze… beismerem, ez a buzdítás főképp magamnak szól. „Mindegy, hogy milyen és mennyi, csak legyen jó és sok!”
