ÉLET DIPLOMA UTÁN

Avagy tényleg mindent megszépít az idő?

RÖVIDEN: IGEN! BÁR NEM TUDOM, HOGY MINDENKINÉL ÍGY VAN-E, DE A LEGTÖBB EMBER, AKIVEL TALÁLKOZTAM, JÓKEDVŰEN EMLÉKEZETT VISSZA A JÓ DOLGOKRA ÉS A ROSSZAKRA IS, MERT VÉGÜL IS EZ KOVÁCSOLT ÖSSZE MINKET. VAGY HA NEM IS SZÉPÍTI MEG MINDENT AZ IDŐ, AKKOR LEGALÁBB AZ TÖLT EL ÖRÖMMEL BENNÜNKET, HOGY MÁR NEM NEKÜNK KELL SZENVEDNÜNK AZ EGYETEMI LÉT KELLEMETLEN OLDALÁVAL. VISZONT AKKOR IS MEGMARADNAK A KÖZÖS POÉNOK ÉS AZ EGYKOR VEREJTÉKKEL MEGSZERZETT ÉRDEMEK. DE HOGY IS NÉZ KI EGY NOSZTALGIKUS MÁMORBAN ÚSZÓ VISSZATEKINTÉS? EZ KÖVETKEZIK.

Azt hiszem, minden a gólyatáborban kezdődött. Itt éreztem először, hogy máshol vagyok. Gimiből senki más nem jött ide, és a tábornak is egyedül vágtam neki – nagy izgalommal. Rájöttem, hogy itt senki nem ismer, így az lehetek, aki vagyok. Ezen a fene nagy szabadságérzésen persze dobott egy nagyot a sok alkohol, a bugyuta feladatok és a sok új ember. Vicces, hogy van olyan barátom, aki a gólyatáborban kedvelt meg, és olyan is, aki akkor azt gondolta rólam: idegesítő, hangos csaj.

Aztán jöttek az első kijózanító órák. Gyorsan meg lehetett szokni, hogy másfél órásak az előadások, hogy TZ helyett ZH-t írunk, hogy a teremben 35 diáktárs helyett olykor 200 ül, és hogy nem kötelező minden órára bejárni. Persze a gólyatáborban megénekelt, vidám, bulizós életkép is hamar szertefoszlott, és kiderült, hogy bizony oda kell tenni a fenekünket, különben szívás van. Méghozzá egyszerre érkező, hatalmas adagban. Mert már nem voltam a tanárok kedvence, a nevemet se tudták sokan, csak egy voltam a 200 Neptun-kódból, és persze egyik tanárt se izgatta, hogy az ő tárgya mellett még másik tízből is fel kell készülni. Hamar kiderült, hogy kevés a napi 24 óra mindenre, és akkor elkezdett csökkeni az alvásadag. Néha (na jó, nem hazudok, gyakran) szig. monoton közelítette, és elérte a nullát.

De minden rosszban van valami jó, szokták mondani. A szenvedéseimben másik sok ezer sorstársammal osztoztam. Segítettük egymást, felváltva főztük literszámra a kávét, így támogatva egymást a fennmaradásban. Na, és mi a jó abban, ha nem alszik sokat az ember, és végül egy ponton elfogynak a tanulnivalók? Hát gyorsan be lehet rúgni. Ismerősöm mesélte, hogy grafi ka leadás után – 2 nap nem alvást és a leadást követően – elvitték a két delikvenst kocsmázni, megünnepelni a sikeres teljesítést. Egy sörtől úgy berúgtak, hogy hazafele állva elaludtak és beestek egy bokorba. Ha a fi úk összejönnek, mindig elmesélik ezt a történetet, és nem a fáradtságos szenvedés maradt meg, hanem az utána következő buli. Erre gondoltam anno a leadások kínjai között, mikor fájdalmasan meghallottam hajnalban az első madarak csicsergését, jelezve, hogy fogy az idő a reggeli határidőig; hogy egyszer vége lesz, és megéri a szenvedést. Megéri beleadni mindent, annyit, amennyire ha mégse sikerülne, azt mondhasd büszkén (magadnak, és főleg a szüleidnek), hogy én mindent megtettem. Mert ezt csinálja az egyetem, kihozza belőlünk a maximumot, olyan rejtett képességeket, amivel életrevalókká válunk. Legalábbis legtöbbünk… Mert mindenki találkozik furcsa emberekkel is az egyetemen, főleg a koliban. Oh, az a sok véletlen megismert sors, akikkel végül nem ápolunk örök barátságot. A szobatárs, aki mindig csak müzlit evett; akinek betettük a gépét az ágyába, aki a wc helyett a ruhásszekrénybe pisilt, aki este suttogva játszotta a multiplayer játékot, mikor már mindenki lefeküdt vagy aki ruhát rajzolt egy pucérnős hűtőmágnesre.

Lassan kezdtük megszokni az egyetem ritmusát. Az életünk berendezkedett, félévekben mértük az életünket, és hetekben az időt. Félévről félévre fejlesztettük magunkat jobbá. Precízebben ment az év eleji órafelvétel, tudtuk, hogy mire számíthatunk a neptunos bejelentkezéskor, és hogy

mik a trükkök. Melyik szabadon választható tárgyak könnyűek és nehezek, melyik tárggyal nem szabad csúszni, kik a jó tanárok, hol vannak a termek/épületek, melyik teremben hova jó ülni, hol vannak fent a jegyzetek, hasznos segédanyagok, hol érhető el az Impulzus, mik a jó körök, milyen webcímen található szabad mosógép, hogyan lehet függönyt varrni az emeletes ágy alsó feléhez, mik a VIK-es szóviccek, mikor van QPA, mikor van rossz napjuk a kolis portásoknak.

Persze akkor még nem ilyen lelkesen néztem ezekre a dolgokra. Tudjátok mit, egy valamit nem értékeltem igazán, aminek csak diploma után éreztem a hiányát: a szabad időbeosztást. Mert bár voltak hetek, hónapok amikor minden „nem tanulással töltött perc” felesleges, fájdalmas, lelkiismeret furdalást okozó idő volt, de sokszor (vagy kevésszer, már magam sem tudom pontosan), ha el kellett valamit intézni, megvenni, akkor elmentem, elintéztem. Most meg felvettem a dolgozó emberek ritmusát. Reggel akkor megyek mint mindenki, sor áll a pékségnél, mert mindenki venne még munka előtt egy pogácsát magának. Igyekeznem kell, ha zárás előtt oda akarok érni egy kisebb boltba (és ekkor marad összesen 15 percem dönteni), vagy ügyet intézni. Ilyenkor arra gondolok, bezzeg egyetemista koromban besétáltam 11-kor, vagy átcammogtam 14-kor, és várakozás nélkül elintéztem. Anno azt gondoltam, milyen jó lesz, ha majd dolgozom, mert akkor munka után nem kell azon agyalnom, hogy mit kéne még tanulni, leadni, megírni, hanem csinálhatok bármit amit akarok. Ehelyett hazaesek a 8 órás munkából, bevásárolok, készítek egy vacsit, lefürdök és nézek egy sorozatot, majd alszom, hisz „az élet kemény”. Persze nem minden nap ilyen és nem sírom vissza az egyetemi éveket, mert könnyebb nem streszszelni mindenen.

A lényeg, hogy van fény az alagút végén. Mert ez a jól megérdemelt pihenés és boldogság. Van jól fi zető, érdekes munkám, amit szeretek. Van pénzem, már nem azt nézem a húspultban, hogy melyik termék mennyibe kerül, hanem hogy melyik tetszik a legjobban, nem számolgatom a forintokat, hogy futja-e egy ruhára, mert még három pótleadást be kell, hogy fi zessek, hanem csak megveszem, persze észszerű keretek között. Mert most már gondolni kell a jövőre. Míg egyetemen a diploma volt a cél, diploma után is kell valami, ami felé tartunk: autó, lakás, család… És a többi bonyolult dolog, amivel nektek még nem kell foglalkozni. Most még élvezzétek az egyetemi életet, hozzátok ki magatokból a legtöbbet, és okozzatok magatoknak sok feledhetetlen pillanatot és örök emléket!

Ja, és olvassátok az Impulzust!

Timi