ÉLET DIPLOMA UTÁN Avagy tényleg mindent megszépít az idő? RÖVIDEN: IGEN! BÁR NEM TUDOM, HOGY MINDENKINÉL ÍGY VAN-E, DE A LEGTÖBB EMBER, AKIVEL TALÁLKOZTAM, JÓKEDVŰEN EMLÉKEZETT VISSZA A JÓ DOLGOKRA ÉS A ROSSZAKRA IS, MERT VÉGÜL IS EZ KOVÁCSOLT ÖSSZE MINKET. VAGY HA NEM IS SZÉPÍTI MEG MINDENT AZ IDŐ, AKKOR LEGALÁBB AZ TÖLT EL ÖRÖMMEL BENNÜNKET, HOGY MÁR NEM NEKÜNK KELL SZENVEDNÜNK AZ EGYETEMI LÉT KELLEMETLEN OLDALÁVAL. VISZONT AKKOR IS MEGMARADNAK A KÖZÖS POÉNOK ÉS AZ EGYKOR VEREJTÉKKEL MEGSZERZETT ÉRDEMEK. DE HOGY IS NÉZ KI EGY NOSZTALGIKUS MÁMORBAN ÚSZÓ VISSZATEKINTÉS? EZ KÖVETKEZIK. Azt hiszem, minden a gólyatáborban kezdődött. Itt éreztem először, hogy máshol vagyok. Gimiből senki más nem jött ide, és a tábornak is egyedül vágtam neki – nagy izgalommal. Rájöttem, hogy itt senki nem ismer, így az lehetek, aki vagyok. Ezen a fene nagy szabadságérzésen persze dobott egy nagyot a sok alkohol, a bugyuta feladatok és a sok új ember. Vicces, hogy van olyan barátom, aki a gólyatáborban kedvelt meg, és olyan is, aki akkor azt gondolta rólam: idegesítő, hangos csaj. Aztán jöttek az első kijózanító órák. Gyorsan meg lehetett szokni, hogy másfél órásak az előadások, hogy TZ helyett ZH-t írunk, hogy a teremben 35 diáktárs helyett olykor 200 ül, és hogy nem kötelező minden órára bejárni. Persze a gólyatáborban megénekelt, vidám, bulizós életkép is hamar szertefoszlott, és kiderült, hogy bizony oda kell tenni a fenekünket, különben szívás van. Méghozzá egyszerre érkező, hatalmas adagban. Mert már nem voltam a tanárok kedvence, a nevemet se tudták sokan, csak egy voltam a 200 Neptun-kódból, és persze egyik tanárt se izgatta, hogy az ő tárgya mellett még másik tízből is fel kell készülni. Hamar kiderült, hogy kevés a napi 24 óra mindenre, és akkor elkezdett csökkeni az alvásadag. Néha (na jó, nem hazudok, gyakran) szig. monoton közelítette, és elérte a nullát. De minden rosszban van valami jó, szokták mondani. A szenvedéseimben másik sok ezer sorstársammal osztoztam. Segítettük egymást, felváltva főztük literszámra a kávét, így támogatva egymást a fennmaradásban. Na, és mi a jó abban, ha nem alszik sokat az ember, és végül egy ponton elfogynak a tanulnivalók?
46
Hát gyorsan be lehet rúgni. Ismerősöm mesélte, hogy grafika leadás után – 2 nap nem alvást és a leadást követően – elvitték a két delikvenst kocsmázni, megünnepelni a sikeres teljesítést. Egy sörtől úgy berúgtak, hogy hazafele állva elaludtak és beestek egy bokorba. Ha a fiúk összejönnek, mindig elmesélik ezt a történetet, és nem a fáradtságos szenvedés maradt meg, hanem az utána következő buli. Erre gondoltam anno a leadások kínjai között, mikor fájdalmasan meghallottam hajnalban az első madarak csicsergését, jelezve, hogy fogy az idő a reggeli határidőig; hogy egyszer vége lesz, és megéri a szenvedést. Megéri beleadni mindent, annyit, amennyire ha mégse sikerülne, azt mondhasd büszkén (magadnak, és főleg a szüleidnek), hogy én mindent megtettem. Mert ezt csinálja az egyetem, kihozza belőlünk a maximumot, olyan rejtett képességeket, amivel életrevalókká válunk. Legalábbis legtöbbünk… Mert mindenki találkozik furcsa emberekkel is az egyetemen, főleg a koliban. Oh, az a sok véletlen megismert sors, akikkel végül nem ápolunk örök barátságot. A szobatárs, aki mindig csak müzlit evett; akinek betettük a gépét az ágyába, aki a wc helyett a ruhásszekrénybe pisilt, aki este suttogva játszotta a multiplayer játékot, mikor már mindenki lefeküdt vagy aki ruhát rajzolt egy pucérnős hűtőmágnesre. Lassan kezdtük megszokni az egyetem ritmusát. Az életünk berendezkedett, félévekben mértük az életünket, és hetekben az időt. Félévről félévre fejlesztettük magunkat jobbá. Precízebben ment az év eleji órafelvétel, tudtuk, hogy mire számíthatunk a neptunos bejelentkezéskor, és hogy
