A Világlélek Óceánja Paramahansza Jogánanda Bölcsessége

A Világlélek Óceánja PARAMAHANSZA JOGÁNANDA BÖLCSESSÉGE

LEJEGYEZTE: Szvámí Krijánanda

BUDAPEST, 2001 Fordította Béresi Csilla Szerkesztette Molnár Eszter

Szeretettel és alázattal ajánlom ezt a könyvet valamennyi tanítványomnak

Tartalom Bevezetés Megjegyzés ELSŐ FEJEZET - Az anyagelvűség botorsága MÁSODIK FEJEZET - Az élet igazi Célja HARMADIK FEJEZET - A mindenség álomszerű NEGYEDIK FEJEZET - A lélek és Isten ÖTÖDIK FEJEZET - Egy Isten, egy vallás HATODIK FEJEZET - Az élet törvénye HETEDIK FEJEZET - A tudatlanság bűne NYOLCADIK FEJEZET - A karma törvénye KlLENCEDIK FEJEZET - A lélekvándorlás leckéje TIZEDIK FEJEZET - Hogyan dolgozhatjuk le a karmánkat?

TIZENEGYEDIK FEJEZET - Isteni kegyelem vagy személyes erőfeszítés?

TIZENKETTEDIK FEJEZET - A jóga fontossága TIZENHARMADIK FEJEZET - A végtelenség országútján TIZENNEGYEDIK FEJEZET - Szükség van-e gurura?

TIZENÖTÖDIK FEJEZET - A tanítvány feladatai TIZENHATODIK FEJEZET - Miként tisztelhetjük Istent?

TIZENHETEDIK FEJEZET - Milyen a hatékony ima?

TIZENNYOLCADIK FEJEZET - A meditációról TIZENKILENCEDIK FEJEZET - Általános tanácsok HUSZADIK FEJEZET - Az önvalóra ébredés

Bevezetés Életének utolsó három és fél évében tanítványként éltem Paramhansza Jógánanda oldalán. Másfél év után arra kért, írjam le, amit magán beszélgetéseink során mondott. A sivatagba vonult el elmélkedni, ott fejezte be a Bhagavad-gítához készült kommentárjait.

Eleinte nehézségekbe ütköztem. A gyorsírást nem ismertem, a kézíráson pedig olvashatatlan, még én magam sem tudom kisilabizálni. A Mester azonban – tanításához híven, miszerint a fényre és nem a sötétségre kell figyelnünk – ügyet sem vetett az ilyen jelentéktelen apróságokra, s kitartott kérése mellett.

- Csak ritkán szólalok meg a dnyána (személytelen bölcsesség) szintjén – mondta.

Pedig valódi jelleme az isteni szeretetben tárult fel igazán. Lelkesedésem nőttönnőtt, mert sehol másutt nem hallottam ilyen kristálytiszta és meggyőző okfejtéseket.

- Írd ezt le! – fordult hozzám az elkövetkező évek során, miközben szerzetesekkel vagy látogatóival beszélgetett. Néha magyarázatképpen még hozzátette: – Ezt eddig még nem mondtam. Gyatra írnoki képességeimmel persze nem is remélhettem, hogy lépést tudok tartani vele. Ahogy teltek-múltak a hetek, felfedeztem, hogy különleges búcsúajándékot kaptam tőle. Sorait olVasva később hallani véltem mesterem hangját.

Szavai, sőt egész "ondatai oly mélyen bevésődtek emlékezetembe, hogy évek múltán, amikor Indiában jártam, vissza tudtam keresni a hindi és bengáli nyelven mondott szövegeket (e nyelvek ismeretlenek voltak előttem a Mesterrel együtt töltött idő során).

Bölcs, isteni szeretettel átitatott, spirituális erővel teljes, nemritkán pompás humorról tanúskodó szavai máig tisztán csengenek fülemben. Beszélgetéseit anekdotákkal és találó hasonlatokkal fűszerezte. Soha életemben nem hallottam ilyen mély életigazságokat, lett légyen szó Istenről vagy Emberről.

Ananda, a Világtestvériség Faluja Nevada City, Kalifornia Szvámí Krijánanda

Megjegyzés A paramhansza azt jelenti: "a legkiválóbb hattyú”. Ez a legnagyobb spirituális rang a hindu vallásban, amelynek eredete az ősidőkbe nyúlik vissza. A hattyú egyforma otthonossággal mozog a szárazföldön és a vízben. Az igazi bölcs, a paramhansza hasonlóképpen járatos mind az anyag, mind a lélek világában. A hattyú ezenkívül az ind hagyomány szerint el tudja választani a tejet a víztől. Csőrében ugyanis olyan anyagot választ ki, amely megalvasztja, s ezáltal aludttejre és savóra választja szét a tejet. A biológiai tényektől függetlenül Indiában a hattyú az önvalóra ébredt mester jelképe, aki el tudja választani az igazság tömör lényegiségét a káprázat képzeletbeliségétől. Végül, de nem utolsó sorban jegyzem meg, hogy a hansza szanszkrit szóösszetétel, amely azt jelenti: "én ő vagyok vagy 'én lélek vagyok”. Ezért a paramhansza olyan személy, aki egynek mondhatja magát a világlélekkel, annál is inkább, mert nem csupán sejti ezt, hanem legbelső lényege szintén ráébredt erre az igazságra.

A szanszkrit tudósok szerint a szót helyesebb paramáhanszának ejteni, középütt egy á hang betoldásával. A tudós szőrszálhasogatás azonban nem mindig szolgálja a megértést.

Az angolok úgy tudják kiejteni a középső á hangot, hogy itt megállnak, ekképpen hangsúlyossá téve egy Indiában néma betűt. Az átlagos amerikai vagy angol más külföldiekhez hasonlóan paramáhanszának ejti a szót, holott a helyes kiejtés paramhansza. A szanszkrit tudósok a nyugati külhoniak kedvéért ezért elfogadják a paramhansza írás módot.

Az amerikai szerkesztő

ELSŐ FEJEZET Az anyagelvűség botorsága Az igazság egyszerűen csak létezik, nem szükséges létre segíteni. Mindenki önmaga kell, hogy felfedezze belső lényege, az önvaló mozdulatlanságában.

Az anyagot tanulmányozó tudós a természet erőinek felhasználásával teszi kényelmesebbé az ember környezetét. A spirituális világ tudósa az elme erejével világosítja meg a lelket.

Az elme ereje olyan belső boldogság felé mutat utat, amely sebezhetetlenné tesz a külső kényelmetlenségekkel szemben.

Gondoljátok meg, ki tesz nagyobb szolgálatot az emberiségnek - a két tudós közül? Tagadhatatlanul a spirituális világ tudósa.

Mi értelme mulandó javakra fecsérelni az időnket? Az élet drámája nem egyéb puszta színjátéknál, káprázatnál. Ez legfőbb tanulsága.

Azok a bolondok, akik valóságosnak vélik az előttük játszódó jeleneteket, végigpityergik a szomorú epizódokat, és sajnálják, hogy a vidámak nem tartanak tovább, no és azt, hogy a darab egésze is véget ér egyszer. Spirituális vakságukért szenvedéssel bűnhődnek.

A bölcsek ezzel szemben felfogják, hogy csupán káprázatról van szó, ők a lelkükben rejtező önvalóban találnak örök boldogságot.

Az élet rettenetes gépezet mindazok számára, akik nem tudják, hogyan bánjanak vele. Előbb-utóbb ízekre kaszabolja őket.

Paramhansza Jógánanda egyik New York-i ismerőse ekképpen panaszkodott a mesternek: – Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy az első millióm megszerzése harmincöt évembe került!

– Nem elégedett meg ennyivel? – tudakolta a Mester.

– Távolról sem! – sopánkodott az üzletember.

– Egyik barátom a többszörösét szedte össze a vagyonomnak. Nem is leszek boldog, amíg nem lesz negyven millióm!

Paramhansza Jógánanda évekkel később emlékezett vissza erre a beszélgetésre, s a következő szavakkal zárta beszámolóját: - Igen ám, csakhogy emberünk mielőtt összekaparta volna a lelki békéjéhez szükséges negyven milliót, idegösszeomlást kapott, s nem sokkal később meghalt.

Ide vezet hát a világi javak hajszolása.

Egyszer láttam egy karikatúrát: egy kutyát fogtak be egy kicsiny, de alaposan megrakott taliga elé. A gazda találékonyan hosszú póznát erősített az állat orra elé, melynek végén ínycsiklandozó kolbász himbálózott. A kutya hasztalan próbálkozott elérni a kolbászt, s közben alig vette észre, milyen súlyos terhet húz maga után.

Hány üzletember esik ugyanebbe a csapdába! Azt gondolják: „Ha egy kicsivel több pénzt keresek, végre megtalálom a boldogságomat.” A boldogság kolbásza azonban valamiért mindig kicsúszik a kezük közül. Miközben ezt kergetik, elfeledkeznek arról, hogy egy szekérderéknyi bajt és gondot vonszolnak maguk után!

Az anyagi javak birtoklása belső béke nélkül olyan, mint amikor egy tó habjaiban

megmártózva valaki majd meghal a szomjúságtól. Ha a szegénység és szűkölködés kerülendő, a spirituális szegénység egyenesen irtózatos! Ez és nem az anyagi javak hiánya az oka minden emberi Szenvedésnek.

Az emberek elfeledkeznek arról, hogy a fényűzés ára idegi energiáink oly mértékű igénybevétele, ami jelentősen megrövidíti az életet.

Az anyag gyermekeit annyira lefoglalja a pénz hajszolása, hogy ezenközben nem képesek élvezni a kemény munkával megteremtett kényelmet.

Milyen sivár is a modern életvitel! Nézzetek körül, vajon boldogok-e a környezetetekben élők? Hisz oly sok arcon ül szomorúság, oly sok tekintet üres. Az anyagi örömök hamis ígéretekkel kecsegtetnek, ezek közül azonban soha, semmi sem valósul meg!

Az örömök megannyi rózsabokra mögött ott leselkedik a szenvedés és fájdalom csörgőkígyója.

Paramhansza Jógánanda egyszer szavakat intézett népes hallgatóságához Amerikában: – A modern ember büszke arra, hogy a tudomány eszközeivel vizsgálja a valóságot. Hadd tegyek ezért egy javaslatot: elemezzétek úgy az életet, akár egy laboratóriumban! Az amerikai ember imád kísérletezni, miért ne kísérletezhetnétek akkor önmagatokkal: életszemléletetekkel, gondolataitokkal és magatartásotokkal. Jöjjetek rá az élet mibenlétére, és arra, miként javíthatnátok az emberi lét minőségét! Kutassátok ki a legmélyebb emberi szükségleteket és kielégítésük legalkalmasabb módját! Találjátok ki, mitől ódzkodik legjobban az ember, és hogyan tarthatná távol ezt a hívatlan vendéget! Ha egy fizikus vagy kémikus helyes válaszokra kíváncsi, pontosan kell megfogalmaznia kérdéseit. Az élettel ugyanez a helyzet. Derítsétek ki, mi lehet az oka a tömeges boldogtalanságnak! Aztán, miután ezt megtettétek, keressétek meg a tartós boldogsághoz vezető utakat! Keressetek gyakorlatias, mindenki számára üdvözítő megoldásokat!

Helyezzétek világképeteket olyan tudományos alapokra, akár a mindenséget vizsgáló fizikus! Maga a vallás is helyezkedjék tudományosabb nézőpontra, s keressen megoldást az élet nagy kérdéseire! Tény és való, hogy a spirituális alapelvek kínálják a legátfogóbb gyakorlati megoldásokat.

Egy kisgyermek addig sír a játékáért, amíg meg nem kapja. Ha a kezébe adják, elhajítja, és valami mást kezd el követelni.

Nem ugyanilyen-e a felnőtt is a boldogság szüntelen hajszolásában? Amint megkaparint valamit, elveszíti iránta az érdeklődését, és máris újabb javak után ered.

Hosszú időtartamra semmi sem teszi elégedetté.

A lelket azon egyszerű okból nem elégítik ki az anyagi javak, mert hamis boldogságot ígérnek. Aki elveszítette az isteni üdvösség felé vezérlő belső iránytűjét, érzéki álörömökkel vígasztalódik. Lelke mélyén mégis megőrzi korábbi, földöntúli, isteni állapotának emlékét. Az igazi kielégülés elkerüli, mert miközben földi gyönyöröket kerget, valójában elmúlt boldogságát, az Úrral való mély lelki közösségét hiányolja.Ó, minő vakság! Milyen sokáig kell szenvednetek még a csömörtől, az unalomtól és az undortól, míg végre önnön lelketekben nem kezditek keresni a boldogságot? Hiszen sehol máshol nem találhatjátok meg.

MÁSODIK FEJEZET Az élet igazi célja Azok, akik elmerülnek a testtudatban, olyanok, mint a hazátlanul bolyongó vándorok. A mi hazánk a mindenütt megtalálható isteni jelenlét. A földön csak átutazók vagyunk, futó látogatásra érkezett vendégek.

Sajnos a legtöbben nemkívánatos vendéggé teszik magukat, amikor kisajátítják a föld egy darabkáját. Folyvást a saját otthonukat, feleségüket, férjüket és gyermekeiket emlegetik. A számukra oly kedves és rejtelmes anyagi kötöttségek okozzák, hogy a káprázat álmát álmodják, s ezenközben elfeledkeznek valódi mivoltukról. Ébredjetek fel, mielőtt álmotok a végtelenbe enyészne! Ugyan hová tűnik a családotok, otthonotok és pénzetek, midőn testetek elporlad? Nem vagytok azonosak földi porhüvelyetekkel. A test csupán tányér, amelyet azért kaptatok, hogy erről lakmározzatok a lélek lakomáján.

Miért nem jöttök rá erre az alapigazságra, mielőtt kilehelnétek lelketeket? Mire vártok? Ne kössétek magatokat az emberi gondolkodás korlátaihoz, és ne feledjétek, hogy bensőtök, lelketek határtalan. „Tartsd távol magad szenvedéseim és nyomorúságom tengerétől!” – mondta Krisna. Istennel az élet egyetlen víg ünneppé változik, nélküle viszont nem más, mint a gondok, szenvedések és csalódások melegágya.

Az emberi élet célja nem a házasság, az evés-ivás és a halál. Az állatok esznekisznak, azután felfordulnak. Miért élnétek rangon alul az életet?

Isten azért adott nektek értelmet, hogy használjátok, s megfejtsétek létetek talányát. Azért kaptatok tőle értelmet, hogy megkülönböztető képességetek kifejlesztésével Őt keressétek. Éljetek bölcsen ezzel az isteni ajándékkal! Ellenkező esetben az elképzelhető legnagyobb méltánytalanságot követitek el önmagatok ellen.

Az élet igazi célja Isten megismerése. A világi kísértések azért kerülnek utatokba, hogy segítsenek megizmosítani megkülönböztető képességeteket, s ti az érzéki örömök helyett Istent válasszátok. A földi kéjek eleinte csábítónak tűnnek, ám ha mellettük döntötök, vég nélküli viszontagságokba sodorjátok magatokat.

Az egészség, a lelki béke és a boldogság elvesztése a sorsa mindazoknak, akik engednek az érzéki örömök csábításának. Aki viszont egyszer megismerte Istent, annak végtelen boldogság lesz az osztályrésze.

Az élet e nagy leckéjét végül minden emberi lénynek meg kell tanulnia.

Gondoljatok a város távolban pislákoló fényeire, hát nem gyönyörűek? Ám pont e fények némelyike sötét bűnöket világít meg. Ne tévesszen meg senkit az élet színjátéka.

Felszínes csillogás ez. Nézzetek a színfalak, a látszat mögé, s lelketekben fellelitek a végső igazságokat.

Nem csupán azért jöttetek e világra, hogy pénzt keressetek, gyermekeket nemzetek, azután pedig meghaljatok. Fényes jövőt szánt nektek a sors. A végtelen gyermekei vagytok! Az örömök oly teljessége vár benneteket Istenben, amilyenről nem is álmodtatok. A Mindenható megnyitotta előttetek kiapadhatatlan kincsestárát. Miért késlekedtek hát? Miért vesztegetitek az időtöket kerülőutakra? Forduljatok egyenesen Őhozzá!

Gondolkodjatok el egy pillanatra azon, mit akart mondani Jézus a következőkkel: „hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat” (Mt 8,22). Bizony azt, hogy a legtöbb ember halott, csak éppen nem tud róla. Vakon, céltalanul, lélektelenül tengetik életüket, S méltán nem találnak örömöt ebben az életben.

Mi értelme így vegetálni? Az élet szüntelen ösztönzéssel kell, hogy szolgáljon. A gépies életvitel megöli a lelket még lélegző porhüvelyetekben.

Az emberi élet azért olyan unalmas és egyhangú, mert sekélyes örömöket kergetünk ahelyett, hogy rátalálnák önmagunkban a végtelen örömök forrására.

Ez a mindenség Isten álma csupán. Végtelen térségei a tudat határtalanságáról tanúskodnak. Képzeljetek el egy fénygömböt. Kövessétek útját, amint egy örökkévalóságon át a gondolat sebességével halad előre. Vajon elérhet-e egy olyan pontra, ahonnan nincs tovább? Soha! Bár az anyagnak megvannak a maga korlátai, a tudat korlátlan.

Hát nem látjátok? Mindenségünk azért végtelen, mert a tudat lehetőségei is azok.

Ahogyan a gondolat megelőzi a tettet, az anyag – a folyvást előrehaladó fénygömb módjára – betölti azt a teret, amelyet a gondolat teremtett számára.

A mindenség alapanyaga a gondolat. A Teremtő az anyagot magát pusztán belegondolta a létbe: először energia formájában. Mert a megnyilvánulás mélyebb szintjén az anyag csupán energia. Ez a felfedezés a jelenkori tudomány érdeme. Ám a bölcsek már réges-régen felfedezték, hogy a kozmikus energia nem más, mint az isteni akarat kivetülése.

Az emberben nem az Énje és a személyisége fontos, hanem az, hogy lélekként része Istennek.

A földön töltött pár év másodpercnek tetszik a születésetek előtt eltelt évmilliókhoz, meg ahhoz a végtelen időtartamhoz képest, amely távozásotokat követi.

Miért is azonosítanátok magatokat a megtestesülésnek ezzel a rövidke közjátékával? A testetek, a családotok és az otthonotok valójában csak esetlegesség. Vendégek vagytok itt, szülőhazátok a végtelen. Valódi életidőtök az örökkévalóság.

Az emberek túl sokat adnak mások véleményére, ami megnyomorítja az életüket. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” – tanította Jézus. (Jn 10,10) E szavak szellemében fontos, hogy a saját életeteket éljétek, ne a másokét! Mindenekelőtt azzal törődjetek, miként tehettek Isten kedvére, ne embertársaitoknak akarjatok tetszeni.

Soha ne veszítsétek szem elől Istent! Ez a világ meglesz nélkületek. Nem vagytok olyan fontosak, mint képzelitek! Emberek milliárdjai hullottak már az idő szemeteskukájába. Az Úr elismerését vívjuk ki magunknak, ne az emberekét.

Az emberi élet célja Isten keresése. Ezért születünk erre a világra. A munka, a barátok, az anyagi javak önmagukban mit sem jelentenek. Sosem ajándékozhatnak meg igazi boldogsággal, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyikük sem teljes önmagában.

Csupán Isten fogja át a lét egészét.

Jézus ezért mondta: „elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá” (Mt 6,33).

HARMADIK FEJEZET A mindenség álomszerű Egyszer egy földműves egy fa mellett gondolataiba merült. A felesége ragadta ki álmodozásából, aki futva, jajongva érkezett: egyetlen fiukat halálra marta egy kobra. A földműves hallgatott. Feleségét felháborította ez a látszólagos közöny, és felkiáltott: – Szívtelen vagy!

– Nem érted, miről van szó – mondta a földműves. – A múlt éjszaka azt álmodtam, hogy király vagyok, és hét fiam van. A fiaim kimentek az erdőbe, és valamennyiüket halálra marták a kobrák. Most azon tűnődöm, kit sirassak, hét álombeli fiamat, vagy a mi gyermekünket, aki épp most vesztette életét abban az álomban, amelyet jelenleg álmodunk.

Ez a földműves megértette a spiritualitás jelentőségét, az ő szemében az anyagi világ és a tudattalan álomvilága egyaránt valótlannak tűnt.

Amikor éjszakánként álomra hajtjuk a fejünket, jelenlegi álmunk elenyészik, és csupán a tudattalan álomvilágát érezzük valóságosnak. Felébredve tovább álmodjuk ennek a világnak az álmát, és elfeledkezünk a másikról.

Minden csak tudatunk terméke.

Egy alvó férfi katonának álmodja magát. Csatába indul, ahol bátran küzd, majd halálosan megsebesül. Megálmodja közelgő halálát, ami szomorúsággal tölti el, mert elveszített szeretteire gondol.

Egyszer csak felébred, és boldog megkönnyebbüléssel felkiált: – Ó! Nem is vagyok katona, nem is haldoklom! Az egész egy rossz álom volt. És felnevet örvendezve, hogy épnek és egészségesnek tudja magát.

Mi történik azonban azzal a katonával, aki történetesen valóban megsebesül és elesik a csatában? Hirtelen arra ébred az asztrálvilágban, hogy mindez csupán álom volt, s a másvilágon már nincs földi teste, húsa, amelyet átüthetne a golyó, nincsenek csontjai, amelyek eltörhetnének.

Hát nem látjátok? A világ minden tapasztalata ilyen: álom, semmi egyéb.

A tér és az idő alkotják e hatalmas mindenség képzeletbeli kereteit.

Tegyük fel, azt álmodom, hogy Los Angelesben repülőre szállok, és 1200 mérföldes út után Indiába érek. Felébredve látom, hogy az egész utazás csupán agyam szűk terében zajlott le, talán néhány másodperc alatt.

A tér és az idő csalóka káprázat tehát, mi pedig rájuk alapozzuk a valóságról alkotott valamennyi fogalmunkat.

Ez a világ azért tűnik valóságosnak a számotokra, mert Isten létre álmodott benneteket kozmikus álmában. Az ő álmának részei vagytok.

Ha éjjel álmotokban beveritek a fejeteket a falba, fájdalmatok képzeletbeli lesz. Abban a pillanatban, amikor felébredtek, rájöttök, hogy semmiféle falnak nem ütődtetek.

Fájdalmatok az elmétekben fogant, nem a fejetekben!

Ugyanez áll arra az álomra is, amelyet épp most álmodtok. Ébredjetek rá az Egyetlen Valóságra, Istenre, és látni fogjátok, hogy - a földi élet csupán színi előadás, árnyjáték!

A filmek cselekménye fölöttébb valóságosnak tetszik. Ám ha felpillantotok a gépész fülkéjébe, látni fogjátok, hogy az egész történetet egy közönséges fénypászta vetítette a szemetek elé.

A teremtés nagy mozija hasonlóképpen működik. „Legyen világosság” – mondotta Isten. (1Móz 1,3) A mindenséget a kozmikus fény hatalmas kévéje állítja elő. Kozmikus filmvetítés ez, amely sok tekintetben emlékeztet a mozielőadásokra. A különbségek jobbára csak fokozatiak. A filmvászon kétdimenziós, és a mozi mindössze két érzékelést vesz igénybe: a látást meg a hallást. A kozmikus film ezzel szemben háromdimenziós, s az összes érzékszervet megdolgoztatja.

A filmek nevetésre és könnyekre fakasztanak bennünket. Mennyivel megindítóbb akkor Isten mozija, amely már a mélységérzékelést is bevonja, s nem két érzékszervet foglalkoztat, hanem ötöt! Életünk mindazonáltal nem valóságosabb, mint egy mozifilm.

– Kellemes úgy gondolni a fákra, a virágokra és a folyókra, mint Isten álmára – jelentette ki egyszer leereszkedően egy fizikus. – A tudomány azonban kiderítette, hogy lényegében minden létező azonos: protonok és elektronok tömegéből áll.

A Mester habozás nélkül visszavágott: – Ha egy szekérderék téglát borítunk ki a földre – mondta –, vajon a téglák házzá formálják magukat? Aligha! Egy rakás téglából csak az értelem alkothat használható építményt. A protonok és elektronok a teremtés építőkövei. Isteni értelem formálta meg belőlük a természetet: a virágokat, a fákat, a hegyeket, a csermelyeket és legvégül a gondolkodó embert.

Honnan származik a mindenséget felépítő anyag? A teremtés előtt csak Isten létezett.

Nem kielégítő magyarázat, ha azt feleljük erre a kérdésre: Isten mindenható, ezért csodákra képes. A csodáknak is kell, hogy legyen ugyanis valami valóságalapja.

Isten tudatosan cselekszik, különben nem lenne az, aki. Bármiképpen hozta tehát létre az anyagot, tudatosan tette. A mindenség Isten tudatának megnyilvánulása.

Ha ez igaz – és nem lehet másképp –, akkor a tudat a valóság, és az anyag merő káprázat.

Maga a tudomány is alátámasztja ezt az állítást, amennyiben kimutatja, hogy az anyag általunk ismert formája csak látszat. Mindaz, amit magunk körül látunk, nem tömör szikla, sudár fa, áramló folyó vagy egy sereg, egymástól különböző élőlény. E látszatvilág mögött atomok felhői örvénylenek. Ám még ezek sem egyebek káprázatnál, hiszen az atom végső soron energia, s ebből s az energiaóceánból sziklák, fák, víz, valamint emberi és állati testek formalödnak.

A kozmikus energia mögött végül rálelünk Isten gondolataira. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az anyag nem valóságos, csupán más, mint aminek látszik. A lét végső valósága a tudat.

A mindenséget Isten álmodta életre.

– És Istent ki teremtette? – kérdezte egy vendég.

A Mester elmosolyodott: – Sokan teszik fel ezt a kérdést. Mivel az okok és okozatok világában élnek, úgy képzelik, hogy mindennek oka van. Csakhogy Isten a végső ok, aki felülemelkedik az okok és okozatok láncolatán. Nem szükségszerű hát, hogy Őt is megteremtse valaki.

Ugyan miként is függhetne az abszolút léte egy másik abszolútumtól?

Nagy tévedés azt állítani, hogy a világot Isten teremtette, mert semmiképpen sem úgy alkotta meg, ahogyan az ács egy asztalt.

Isten egyszerűen maga lett a mindenség. Anélkül, hogy egy csöppet is változtatott

volna belső természetén, tudatának egy részét májáként, kozmikus káprázatként nyilvánította ki.

Semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Minden létező Isten gondolatainak megnyilvánulása.

Hogyan teremtette Isten, az Egyetlen Valóság ezt a látszatvilágot? A kettősség törvényének bevonásával.

Egylényegű tudata magára öltötte az ellentétek – a pozitív és negatív pólus, a fény és sötétség, az öröm és bánat és még egy sereg ellentétes értelmű káprázat – álcáját.

Tudatának egy része mozgásba jött. A Szentírás így beszél erről: „és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett” (1Móz 1,2). E mozgást bízvást hasonlíthatjuk az óceán hullámzásához. Az óceán tükre maga változatlan, akkor is, ha hullámai toronymagasra csapnak, hiszen e felfelé tartó mozgást egyebütt a hullámok lezúdulása ellensúlyozza. A víz szintje összességében ugyanaz marad.

Isten, a Világlélek Óceánja sem változik a teremtés folyamán. Tudatának felszíne mégis mozgásba jön, és ez a mozgás, lendület vagy rezgés hozza létre a lét kettősségét, amely olyan, akár a tenger magasba csapó és mélybe dübörgő hullámai.

A Végtelen Lény tehát egy részét a semmibe vibrálta, így keletkezett a kettő, majd pediglen a sok, míg azután e kozmikus rezgés létrehozta a csillagokat és a csillagrendszereket, a bolygókat, a virágokat, a fákat, végül pedig az emberi lényeket.

A kozmikus rezgést Aumnak nevezzük. Nem más ez, mint az Ámen a Jelenések könyvének végén, az Ige János evangéliumában, a szférák zenéje a helléneknél, az Amin a muzulmánoknál, az Ahunavar Zoroaszter híveinél. E nagy rezgésből keletkezett a lét egésze.

A rezgés aztán megtermi a kettősséget. Hogy a látszatok világa mögött fölfedezzétek az egyetlen, végső valóságot, vonatkoztassatok el gondolatban a természet ellentéteitől.

Fogadjátok egykedvűen, amit a sors elétek vet: örömöt és bánatot, vidámságot és szomorúságot, sikert és kudarcot.

Egyedül Istennek éljetek, csak Őt szolgáljátok, Őt szeressétek.

– Mester – kíváncsiskodott az egyik tanítvány –, mi célt szolgál a rossz a teremtésben? Hisz lsten tagadhatatlanul jó, és gondot visel ránk. Elképzelhető – mint egynémely mai szerző állítja –, hogy nincs tudomása a rosszról?

Srí Jógánanda felnevetett: – Isten nagyon ostoba lenne, ha nem tudna a rosszról! Ő, akinek figyelmét egyetlen veréb elhullása sem kerüli el, hogyan ne venné észre, ami annyira szembeszökő?

– Talán nem tudja, hogy mindez rossz.

– Csakhogy a rosszat a nekünk okozott kár teszi azzá, ami. Isten minden bizonnyal tudja, hogy az ember káprázatban él, s ezért szenvedés a sorsa, hisz ő maga alkotta meg ezt a káprázatot.

- Eszerint Isten teremtette a rosszat?

– A rossz az ő májája, kozmikus érzékcsalódása. Olyan tudatos erő ez, amely megszületve önmaga megújítására törekszik. A májá maga a Sátán, aki azon mesterkedik, hogy az anyaghoz kösse tudatunkat. Isten, az Egyetlen Valóság ugyanakkor szüntelenül visszahív minket önmagához, isteni szeretetének közelségébe.

- Eszerint tehát a Sátánnak is szerepet szánt a dolgok rendjében? – kérdezte a tanítvány.

- A rossz ugyanazt a Szerepet tölti be, mint a drámák intrikusa, akinek gonosztettei arra szolgálnak, hogy felébresszék szívünkben a rokonszenvet az erényes főhős iránt. A rossz

és fájdalmas utóhatásai szeretetet csiholnak a szívünkben Isten jósága iránt – felelte Jógánanda mosolyogva.

- De Mester, ha a jó és a rossz csak egy kozmikus dráma szereplői, mit számít, hogy milyen szerepet vállalunk magunkra a Cselekmény kibontakozásában? Lehetünk szentek vagy gengszterek, mindez merő látszat, és nem érinti azt az alapvető tényt, hogy valamennyien Isten képére teremtettünk.

A Mester felnevetett: - Végső soron igazad van. De ne feledd, ha az ügyeletes gonosz szerepét játszod el egy drámában, azzal egyúttal a gonosznak kijáró büntetést is magadra vállalod! Ha viszont a szent szerepét választod, végül felébredsz majd e kozmikus álomból, és egy örökkévalóságon át egybeforrsz Istennel.

– Mi tartja vissza a Földet attól, hogy kirepüljön az űrbe, és eltávolodjon a Naptól? – fordult egyszer a Mester az egyik új tanítványához.

– A Nap gravitációs ereje, uram – felelte a tanítvány.

– És miért nem csapódik be Földünk a Napba?

– A centripetális erő működése miatt.

A Mester rejtelmesen elmosolyodott, és témát váltott. A tanítvány csak hónapok múlva jött rá, hogy guruja Istenről beszélt a Napról szólván, aki mindent magához vonz, a Föld ezzel szemben az embert jelképezte kis példabeszédében, aki a földi örömöket hajszolva mindegyre megpróbál kikerülni az isteni szeretet vonzásköréből.

Paramhansza Jógánanda arra célzott e hasonlatával, hogy evilági nyughatatlanságunkban ne álljunk ellen annak a vonzerőnek, amelyet az isteni szeretet a lélekre gyakorol.

NEGYEDIK FEJEZET A lélek és Isten Isten a lélek óceánja, s az emberek hullámként magasodnak ki és zúdulnak le az óceán felszínén.

Egy csónakból szemlélve e hullámok végtelenül változatosnak tűnnek. Akadnak közöttük nagyok és fenyegetőek, mások kicsik, s könnyű rajtuk átsiklani. Ám madártávlatból az óceán mozdulatlan, hullámmentes tükörnek tetszik.

Ugyanez a helyzet azzal, aki elmerül a májá színjátékában – a sikert hajszolva kudarctól retteg, egészségét féltve betegségektől remeg, s a földi létbe kapaszkodva halálfélelem emészti –, az ő szemében ugyanilyen valóságosak és végtelenül változatosak az emberi tapasztalás hullámai. Aki viszont nem kötődik az anyagi világhoz, az mindenben Brahmát, Istent látja.

Minél nagyobb vihar tombol, annál magasabbra csapnak az óceán hullámai.

Ugyanígy: minél vadabban dúl a káprázat vihara valakinek az elméjében, annál inkább hajszolja magát túlzásokba, és elhatárolódik mind Istentől, mind embertársaitól.

Elmenekülhet-e bárki is teremtője elől? Mindannyian Istenhez tartozunk, ahogyan a hullámok az óceánhoz. Különállásunk tőle merő látszat.

Amikor valaki egyéniségét védelmezve felfuvalkodik, hullámai dühödten más Énhullámoknak csapódnak, amelyeket ugyancsak a káprázat vihara korbácsolt fel. Így

hánykolódnak ezek az Énhullámok, az egyik percben győzedelmesen, a következőben legyőZetve, miközben őrjöngő dühükben szüntelenül egymásra támadnak, egymással versengenek.

Vihar idején az óceán felszíne vadul háborog. Hasonlóképpen, mindaddig, amíg a káprázat vihara tombol valakinek az elméjében, az illető nem lel megnyugvást, ehelyett feszültség és szorongás az osztályrésze.

A béke akkor jön el, amikor elül a vihar, akár a természetben, akár a tudatunkban.

Amint lecsillapodik a májá vihara, az Én hullámai is elsimulnak. Ahogy az Én megkisebbedik, megnyugszunk, és ismét elfogadjuk, hogy a világlélek részei vagyunk.

A spirituálisan fejlett halandók többé nem versengenek egymással, hanem boldog összhangban élnek embertársaikkal, a természettel és Istennel, akár a vidáman csobogó hullámok.

Egyszer valaki tanulmányozni kezdte a védánta tanításait, a hindu bölcselet egyik alapkövét. Ám csak felületes meglátásokig jutott el.

– Minden Brahmá – jelentette ki. Majd büszkén hirdette: – Isten vagyok!

Amikor e nagyhangú dicsekvés Paramhansza Jógánanda fülébe jutott, a Mester elnevette magát: – Milyen furmányosak is az emberek tudatlanságukban! A védántában szó sincs erről a kozmikusra növesztett Én-tudatról. Az óceán joggal mondhatná: „Én magam vagyok a hullámok, amelyek felületemen táncolnak." Mondhatná-e azonban a hullám: „Én vagyok az óceán!” Nevetséges! Mindenekelőtt váljatok eggyé Isten óceánjával. Ha ennek tudatában kijelentitek: „én Ő vagyok”, akkor nem a kicsinyke hullám szól belőletek, hanem maga az óceán. Ekkor már Én-tudatotok nem korlátozódik az egóra. De még ekkor is helyesebb azt mondanotok: „Az óceán testem parányi hullámává változott." Így az emberek megértik majd gondolkodásmódotokat.

Isten az elektromos áram, és az emberi lények a villanyégők, amelyek a legkülönbözőbb színben, formával és fényerővel „készülnek”, mégis ugyanaz az energia működteti őket.

Az embereket elbűvöli a látszat. „Milyen szép ember! Milyen csillogó haj! – kiáltanak. – Nézzétek, milyen tündöklő a mosolya!” Ám hová lesz a villanyégő színe és ragyogása, ha a szobában lekapcsolják a lámpát?

Soha ne feledkezzetek el arról, milyen erő munkál bennetek és mindenben, amit magatok körül láttok.

Az emberi lények olyanok, akár egy gáztűzhely lángnyelvei. Isten a gázpalack, amely a lángnyelveket táplálja.

Minél jobban megnyitjátok a gázcsapot, a lángok annál magasabbra nyúlnak. Így mi is: minél inkább megnyitjuk bensőnket az isteni jelenlét előtt, az annál nagyobb fényt és meleget sugároz életünkbe.

Ez fordítva is igaz: minél jobban zárjuk el a csapot, annál halvanyabban pislakol a gázláng. Minél jobban elzárkózunk Isten elől büszkeségünkben és embertársaink szükségleteivel szembeni közömbösségünkben, annál halványabban ég életünkben az erő és az ihlet lángja.

Az eltömődött csap nem működik, bár valamennyi gáz kiszivárog a nyiláson keresztül.

Sokan annyira híján vannak az életerőnek, hogy éppen csak vegetálnak, s az igazi életet hírből sem ismerik. Róluk mondta Jézus: „hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat" (Mt 8,22).

Képzeljétek el, hogy több edénybe is vizet töltötök, s kiállítjátok ezeket a holdsütötte kertbe. A holdvilág minden egyes edényben külön megcsillan, holott valójában valamennyi ugyanazt a holdkorongot tükrözi vissza.

Isten is ekképpen tükröződik az emberi lélekben. Csupán a tükörképét verjük vissza, az emberi tudat nem szennyezheti be. Ha eltörnétek is az összes edényt, a hold fénye változatlan maradna.

Bölcsek azok, akik az élet felcsillanását látva az emberi tudat edényében, feltekintenek az eredeti világítótestre, a Holdra, Istenre. A balgák ezzel szemben felfuvalkodnak a csillámló tükörkép láttán. Pedig ugyan mi marad a visszfényből, ha az edény eltörik?

A hindu tanítások panteisztikusak. A keresztény gondolkodók ezért lenézik a hinduizmust. Pedig tévednek, amikor azt gondolják, hogy a panteizmus azt jelenti, mindenben Istent imádjuk, holott valójában mindenben az Ő kifejeződését látjuk.

Nem sokkalta nagyszerűbb-e mindenben az Ő megnyilvánulását keresnünk: szépségét a napnyugtákban; az ember gyarlósága miatt ontott könnyeit az esőcseppekben; gyöngédségét az anyai szeretetben? Ha Isten mindenütt jelenvaló, nem kézenfekvő-e, hogy mindenben megtaláljuk Őt? Fel kell ismernünk jelenlétét fátylai mögött.

Még egy fátyol is elárulja az alatta megbúvó idomokat. Azok, akik szeretik Istent, Őrá ismernek minden teremtményében.

Mindenekelőtt pedig emlékezzetek Jézus mondására: „az Isten országa közöttetek van” (Lk. 1721).

– Mi az Én? – kérdezte az egyik hívő.

– Az Én – felelte Paramhansza Jógánanda – a testhez tapadt lélek.

A földi halandók úgy hánykolódnak egy ideig, mint az óceán hullámai a vihar káprázatában. Az óceán közben mindvégig visszaszívja őket magába. Előbb-utóbb mindannyiunkat beszippant; s mi beleolvadunk az isteni szeretet hatalmas óceánjába, amelyből vétettünk.

Az önvalóra ébredés azt jelenti, hogy önmagunkban ismerjük fel a világlélek nagy óceánját. Ezáltal megtörik a káprázat amely elhiteti velünk, hogy azonosak vagyunk kicsinyke Énünkkel, mulandó testünkkel és személyiségünkkel.

ÖTÖDIK FEJEZET Egy Isten, egy vallás Élt egyszer egy elefánthajcsár, akinek hat fia volt, de mindegyik vak. Egy napon lemosatta velük az elefántját. Miután a testvérek elvégezték a rájuk bízott feladatot, vitatkozni kezdtek azon, miféle állat az elefánt.

– Mi sem egyszerűbb ennél! – jelentette ki az egyik fiú. – Az elefánt nem más, mint egy rakás csont. Ő mosta az agyarakat.

– Hogy mondhatsz ilyen sületlenséget? – rótta meg a testvére.

– Az elefánt olyan, akár egy vastag kötél. Ő mosta az ormányát.

A harmadik fiú azt hajtogatta, hogy az elefánt egy pár legyezőből áll. Ő mosta a

füleket.

A negyedik testvért az elefánt négy oszlopra emlékeztette. Ő mosta a lábakat.

Az ötödik fiú az állat törzsét mosta végig, ő lélegző falként jellemezte.

A hatodik fiú elrikkantotta magát: – Nem tesztek bolonddá, fiúk! Én tudom, mi az igazság. Az elefánt nem más, mint egy kis darab zsinór, amely az égboltról csüng alá. Ő mosta a farkat.

A vita egyre jobban elmérgesedett. Egy idő után belépett az apa, és meghallotta a dühödt kiáltozást. A pattogó szavakra fülelve elnevette magát: – De hát fiaim, semmi okotok, hogy így egymásnak essetek!

– Még hogy semmi okunk! – kiáltott fel az egyik. – A fivéreim egytől egyig hazudnak, és még van képük engem nevezni hazugnak!

– Drága gyermekeim – szólalt meg az apa békitón. Mindegyikőtök az elefántnak csak egy testrészét mosta le egyedül én láttam őt teljes egészében. Valamennyien jó helyen keresgéltek, ám ez az állat jóval több annál, mint képzelitek.

Ezután részletesen lefestette fiai előtt az elefánt küllemét.

– Látjátok tehát, fiaim – fejezte be beszédét - Egyszerre igazatok is van, meg nem is.

- Ugyanez a helyzet Istennel, meg a különböző vallások megközelítéseivel – zárta példabeszédét Srí Jógánanda. — Egyetlen Isten van, ám számos út vezet hozzá.

Rengeteg-féleképpen lehet Őt megtapasztalni és jellemezni.

A nyugati ember pogányként tekint a hindukra. Tudjátok-e azonban, hogy Indiában meg éppenséggel a keresztényekre sütik ugyanezt a bélyeget? Azt mondom, a világ egyik fele pogánynak minősíti a másikat.

- A bölcsek ezzel szemben mindenben és mindenkiben Istent látják, még azokban is, akik hírből sem ismerik.

- A vallás igazi talpköve nem a hit, hanem az ösztönös megérzés. A megérzés a lélek eszköze Isten megismeréséhez. Ahhoz, hogy megértsük a vallások természetét, előbb mеg kell ismernünk Istent.g kell ismernünk Istent.

Ne tévesszük össze a hitet a vakhittel. A hit a tapasztalásban gyökerezik, a vakhit megalapozatlan. Eleinte persze szükségünk van rá, hiszen nélküle eszébe sem jutna senkinek, hogy Istent keresse. Ám a vakhit önmagában kevés. Amikor az emberek felfuvalkodnak hitükben, vallásuk megcsontosodik, ami útját állja a további fejlődésnek.

Azt mondom, gyakoroljátok vallásotokat, de ne higgyetek vakon a vallási dogmákban.

Még a rendszeres meditáció se elégítsen ki titeket mindaddig, amíg rá nem találtok Istenre.

A vallás igazi őrei a szentek és a mesterek, más szóval azok, akik Isten közelségében élnek. Nem elég a szent iratokat tanulmányozni, és megszerezni a teológia doktora címet. (Ezt látva mindig azt gondolom: a tudatlanság doktora!) Sok szent bizony írástudatlan volt. Ám aki lelkében megismerte az igazságot, bármely teológusnál mélyebbre hatolt, hiszen ők csak könyvekből és száraz szellemi eszmecserékből merítik tudásukat. „Hagyjátok csak a gyermekeket, ne akadályozzátok meg őket, hadd jöjjenek hozzám, hisz ilyeneké a mennyek országa” – mondta Jézus. (Mt 19,14) Hiába hurcol a hátán egy szamár egy tucat nehéz Bibliát meg egyéb szent iratokat, ettől még nem válik spirituálissá. Valószínűbb inkább, hogy ez a súlyos teher attól a kevéske nyugalmától is megfosztja, amelyben könyvek nélkül része volt!

Mi lehet az oka, hogy a Bibliára annyi felekezet hivatkozik, ám ezek mind különbözőképpen magyarázzák a világot? Mindegyik keresztény egyház másként értelmezi a Megváltó szavait. Ugyan miért?

A válasz az, hogy az emberi megértés határok közé szorított. A földi halandók mindig önnön szűkös tapasztalataikból indulnak ki. Nem jönnek rá, hogy lényük egy része Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, ehelyett őt igyekeznek átgyúrni saját képükre és hasonlatosságukra!

Aki egy város szűk sikátoraiban bolyong, csupán az őt körülfogó, beszorító falakat látja, a mögöttük rejtőző kerteket már nem. Aki repülőgépen száll ugyanezen város fölé, túllát a falakon, a kerteken, a város határán, túl azok szemhatárán is, akik ugyan nem szorulnak a városfalak közé, mégis földközelben maradtak.

Jobb az olyan igazság, amelyet egyetlen szent hangoztat, mint egy milliók által vallott dogma.

Egy vallás híveinek száma nem szavatolja a tantételek igazságát. Soha ne fogadjatok el egy gondolatot pusztán azért, mert népszerű. Az igazság keresésében ne a számokra figyeljetek, hanem az értékekre, így tehettek csak szert olyan megértésre, amely — Jézus tanítása szerint – felszabadítja szellemeteket.

A szektás fanatizmus összeférhetetlen a vallással. Csupán a sekélyes emberek képzelik magukról, hogy ők az igazság egyedüli letéteményesei.

Egy vicc szerint, amikor a híres igehirdető, Billy Sunday meghalt, Szent Péter nem engedte át a gyöngykapukon.

– Hogyhogy nem enged be? – kérdezte az igehirdető felháborodottan.

– Mit tettél földi életedben annak érdekében, hogy közel kerülj Istenhez? – firtatta Szent Péter.

– Nos, több ezer bűnöst térítettem meg és küldtem a mennyországba – felelte Billy önérzetesen.

– Küldeni talán valóban küldted őket, de egy sem érkezett meg közülük – mondta Szent Péter.

A tudománynak és a vallásnak vállvetve kellene munkálkodnia. A vallástól a tudomány ösztönösséget tanulhatna. A valóságnak ez a fajta megközelítése inkább a közvetlen élményre, mint a. száraz kísérletekre épít. A vallás viszont józanságot, ésszerűséget és rugalmasságot leshetne el a tudománytól.

A hívők mindenekelőtt megtanulhatnák, hogy ellenőrizzék vélekedéseiket, ahogyan a tudomány is teszi. A vallási vezetőknek arra kellene ösztönözniük követőiket, hogy saját életükben keressék meg a hitigazságok bizonyítékait, s ne elégedjenek meg mások állításaival.

- Miként fogadhatja el egy keresztény más vallások tantételeit? – kérdezte egy ortodox hívő.

– Jézus nemcsak hitet adott nekünk, de azt is hangsúlyozta, hogy ő az Atya egyszülött fia.

– Az igazság valóban egy és oszthatatlan – válaszolta Jógánanda.

– Hibázni ugyanis számtalan módon lehet, a hibát kijavítani azonban csak egyféleképpen.

A lélek csak egyféleképpen üdvözülhet: vissza kell találnia Istenhez. Az emberek ott hibáznak, hogy címkékkel látják el az istenkeresés módjait, s a nekik tetszőt kiáltják ki egyedül lehetségesnek.

A szentekre figyeljetek a papok és a lelkipásztorok helyett, mert ők Isten valódi felkentjei. Valamennyi vallásnak vannak szentjei, ahogyan a bolondok és a bűnösök is

megteremnek minden bokorban.

Jézus sosem vitatta más vallások tantételeit. Saját hallgatóságának spirituális tudatlanságával gyűlt meg a baja!

– Megmenekültél? – kérdezte egyszer tőlem egy ortodox prédikátor.

– Ugyan mitől kellett volna megmenekülnöm? – csodálkoztam. Miután az illető látta, hogy nem fogadom el szűkös világ magyarázatait, dühösen rám ripakodott: - Pokolra jutsz!

– Nos, mi más a pokol, mint az olyan romboló indulatok gyűjtő helye, mint például a harag — feleltem mosolyogva. - Meglehet, idővel én is odajutok, te azonban, barátom, máris ott vagy!

Ez a beszélgetés egy vonaton zajlott, s válaszom hallatán az utasok jót nevettek.

A te hited nem ment meg téged.

– A Biblia elítéli a bálványimádást – jegyezte meg egy keresztény látogató –, én azonban azt olvastam, hogy minden hindu hajlékban legalább egy istenszobor található.

Mi mást láthatnának ebben a szokásban a keresztények – és ami azt illeti, a zsidók is –, mint a pogányság megnyilvánulását?

– Tegyük fel, hogy egy kislány a babájával játszik, s úgy bánik vele, mint a gyermekével – felelte a Mester. – Vajon megrovod-e azért, mert a baba csupán egy élettelen tárgy? E játék révén a lánygyermekek felkészülnek az anyaság feladataira.

Ugyanígy az istenképmások is segítségére lehetnek a halandóknak a vallási ébredésben és gondolataik összpontosításában. És hát nem tartanak-e a keresztények is festett vagy faragott képeket oltáraikon, többek között a feszületet?

Gondoljatok arra, hány és hány képmását állította elénk Isten a természetben. Ha szeretjük Őt, vajon nem az Ő végtelen szépségére emlékeztetnek-e a fák, a virágok és a napnyugták?

A Biblia a bálványimádásnak azt a fajtáját ítéli el, amelynek során az Én fölébe helyezi a teremtést a Teremtőnek. Ez a szemlélet Mammont isteníti az önvaló isteni kincsei helyett; a földi szerelmet az isteni szeretet helyett; s hamis mámorokat magasztal, amilyen a bor és a nemiség, mert nem az isteni elragadtatás mámorára vágyik.

– A Biblia azt mondja, hogy Jézus Isten egyszülött fia – kötött bele egy jövevény Paramhansza Jógánanda tanításaiba.

- Hogyan beszélhetsz ezek után más vallási tanítókról úgy, mint akik egyenrangúak a Megváltóval?

A Mester így felelt: – Amikor a zsidók istenkáromlással vádolták Jézust, amiért azonosnak mondta magát az Atyával, ezt válaszolta nekik: „Hát nincs megírva törvényetekben: Én mondtam: istenek vagytok?” (Jn 10,34) Valamennyi vallás hívei saját hittételeiket kiáltják ki egyedül üdvözítőnek. Ez azonban merő tudatlanságból és a dolgok félreértéséből fakad. Mindenki a saját portékáját dicséri!

Jézus, a nagy vallási tanítókhoz hasonlóan, kétféle minőségben nyilvánult meg: emberként és istenként. A keresztfán emberi kétségbeeséssel kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46) Ugyanakkor végtelen, isteni lényege, önvalója ismeretében joggal hirdette magáról, hogy Isten fia. E hitében ugyanis azonosult a Krisztus-tudattal. A teremtésben egyedül ez mutatja meg Istenben a teremtésen túli Atyát.

A Krisztus-tudat nem egy szakállas alakot feltételez lobogó fehér köntösben! Amikor

Jézus egyes szám első személyben szólalt meg, a Krisztus-tudat tágasságából szólt.

Valamennyi létező végtelen önvalójára célzott ezzel, nem saját esendő porhüvelyére.

A Krisztus-tudat az egész teremtett Világot átfogja. Bárki, aki elszakítja tudatát az Éntől, hogy egyesítse azt a végtelennel, joggal mondhatja Jézussal együtt: „Isten fia vagyok.” Ugyanúgy egynek érezheti magát az Atyával, mint valaha a Messiás, hiszen az Atya és a Fiú egyazon valóság két arca.

E szinten az Én-tudatot többé nem határolja be az emberi test. A hullám visszaolvadt az óceánba, amelyből származik; maga is óceánná lett.

– Azt mondod, az élet célja Isten keresése - faggatta a Mestert egy diák, aki összehasonlító vallástörténettel foglalkozott. – Ez az elképzelés mégsem honos mindenütt. A buddhisták például nem hisznek Istenben.

Jógánanda így felelt: – Buddha nem volt istentagadó. Tanításai ugyanakkor, mint bármely nagy mesteré, kiigazították kora tévedéseit. Az akkori idők emberei spirituális értelemben úgymond hagyták, hogy Isten munkálkodjon helyettük. Buddha ezért az ember saját erőfeszítéseinek szerepét hangsúlyozta a spirituális keresésben.

A közmondás is azt tartja, hogy a puding próbája az evés. Azok jutnak közelebb Istenhez, akik mélyen átélik Buddha tanításait, és nem azok, akik ízekre szedik a tantételeket. Végül ugyanoda jutnak, mint minden nagy világvallás hívei: ráébrednek az önvaló végtelenségére, s megszabadulnak a káprázat béklyóitól.

A világvallások egymással való megfeleltetéséről szólván a Mester ezt mondta: – Hiba lenne feltételezni, hogy valamennyi az isteni sugallat azonos mélységéből fakad.

A vallási igazságok örök érvényűek, nem emberi találmányok. Megvilágosodott mesterektől származnak, később azonban felhígulnak az átlagemberrel való találkozás folyamán.

Ezért küldi vissza a földre Isten időről időre felébredt fiait. Ezzel kívánja ébren tartani az emberekben a vallási érzést, s helyreállítani az időtlen tanítások ősi tisztaságát.

Minden kor másként jelöli ki a hangsúlyokat. Az alapigazságok ennek ellenére mindörökre változatlanok maradnak.

– Miben jelölnéd meg küldetésedet ezen a földön? – kérdezte egy tanítvány.

– Hogy felhívjam a figyelmet az önvalóra ébredés szükségességére. Ennek eszközei a meditáció és más igazságkereső lelkek támogatása. Innen származik szervezetünk neve is: az Önvalóra Ébredtek Társasága. Arra hívattunk, hogy eredeti formájukban adjuk vissza a világnak Krisnának a jóga tudományáról szóló tanításait és az őskeresztény tanokat, Jézus gondolatait.

-Új vallásnak nevezi-e tanításait? – kérdezte egy látogató.

– Inkább csak örök érvényű igazságok újszerű megfogalmazásának – felelte a Mester.

A világ nagy vallásait avatárák hozták el az emberiségnek, azaz Isten különböző alászállásai, megtestesülései. Ilyen megtestesülés volt Krisna, Jézus és Buddha. Az avatára tökéletesen megszabadult mester, aki isteni küldetését teljesítve tér vissza a földre.

Tanítványa egyszer megkérdezte Paramhansza Jógánandától: – Mester, te is avatára vagy? Ő nemes egyszerűséggel felelte: – Egy ilyen horderejű munkát csakis avatára kezdeményezhetett.

HATODIK FEJEZET Az élet törvénye Létezik egy alapvető élettörvény. Ezt felismerve megértjük az élet eredetét és célját. Ehhez azonban az emberek közvetlen célkitűzései mögé kell látnunk, csak így deríthetjük ki, végső soron mi felé törekszenek, azaz milyen fejlettségi szintre juthatnak el.

A világi emberek szemében az élet végtelenül bonyolultnak tetszik. Az emberiséget számtalan vágy hajtja, s embertársaink a legkülönbözőbb módokon keresik kielégülésüket. Van ugyanakkor néhány alapvető ösztön, amely minden földi teremtményre egyaránt vonatkozik.

Közülük is az elsőt Charles Darwin nevezte meg. Az élet – mondta a jeles tudós – a fajfenntartásért vívott szakadatlan harc. Ez az állítás nem teljes. Igen, a fennmaradási ösztön kulcsfontosságú, csak hát miféle fennmaradást szolgál? Túlélést a kóma állapotában? Nyilván nem! A tudatosság igénye ugyanilyen egyetemes. Az élőlények nem csupán vegetálni akarnak, hanem létük tudatára is szükségük van.

Megemlítendő itt egy harmadik ösztönféleség is, amely nélkül még az örök időkre szóló, tudatos létezés sem volna teljes. Ha ugyanis egy teremtmény hosszú időn keresztül túl sok szenvedést tapasztal, várható, hogy előbb-utóbb a halált kívánja tudatos léte helyett. Az élőlények ugyanis nem csupán tudatosságra, de örömre is vágynak.

A sarkalatos életösztön ezért a következőképpen jellemezhető: vágy a folyamatos, tudatos fennmaradásra, az állandó jó közérzet állapotában. A „folyamatos fennmaradás” kitételt nyugodtan behelyettesíthetjük a „halhatatlanság” szóval.

Eszerint minden élőlény isteni természetű. Hiszen maga Isten is örökké létező, örökké tudatos, folyvást megújuló üdvözült boldogság, a szaccsidánanda1 – legalábbis így határozta meg Szvámí Sankarácsárja évszázadokkal ezelőtt.”

Az élet törvénye a fentiek szerint tehát az összes többi vágyat átszínező alapösztön, a szaccsidánanda. Minden élőlényt ez az ösztöntörekvés mozgat.

Az örök boldogság mélyen gyökerező vágya elsősorban az élőlények ama törekvésében fejeződik ki, hogy kerülik a fájdalmat, másodsorban pedig abban, hogy szüntelen küzdelmet folytatnak eme öröm vagy boldogság elnyeréséért.

Gond akkor támad, ha elfeledkezünk a lélek örömeiről az érzékek röpke gyönyöre kedvéért. Pedig minden a túlvilági üdvösségtől, azaz Istentől származik. Végül valamennyi létező beleolvad majd ebbe az üdvözült állapotba.

Egyszer egy látogató megkérdezte: - Nem tűnik kissé lapos magyarázatnak, ha Istent mint örömöt határozzuk meg, s az ember örök istenkeresését a boldogság akarásaként értelmezzük? A személyes kiteljesedésben a kötelesség teljesítése ugyanis fontosabb, mint a vágy. Különben is Isten olyan nagyszerű jelenség, hogy nem tudom elképzelni a túláradó öröm hordozójaként.

Valahol olvastam, hogy Isten közelében az élet csodálatosan ünnepélyessé válik.

Bevallom, számomra ez a jellemzés sokkal kielégítőbbnek tűnik.

– Szeretne egy örökkévalóságon át ebben az állapotban élni? – kérdezett vissza a Mester.

– Nos, az örökkévalóságot nem igazán tudom elképzelni – ismerte be a látogató.

– Mégis, azt hiszem, ennél valamivel többet várnék az örökléttől.

– Érti már? – mondta Paramhansza Jógánanda. – Vágyakozva, maradéktalan odaadással

kell keresnünk Istent. És vajon hogyan vágyakozhatnánk valami után, ami nem elég kívánatos számunkra?

Az emberek távol tartják maguktól Istent, amikor túl nagy tisztelettel közelednek hozzá – tette hozzá a Mester. – Ünnepélyes kötelességüket teljesítve járnak templomba, megnyúlt arccal, mintha csak egy temetésen vennének részt. Márpedig, aki megleli Istent, minden bánatát eltemetheti! Mennyei Atyánk előtt kisgyermekek módjára kell viselkednünk. Neki ez van kedvére. Épp elég felelősség nehezedik a vállára az univerzum igazgatása közben! Hiszen minden az ő tulajdona, mindent tud, mindenre képes. Egyedül a mi szeretetünk hiányzik neki. Ezt is igényli tőlünk: a szeretetünket, belé vetett bizalmunkat, és csak annyit kér, hogy vele együtt örvendezzünk.

Nem kíván tőlünk nyaktörő teológiai meghatározásokat, sem agyoncsiszolt imákat, amelyek nem bántják fenséges füleit. Mindössze arra vágyik, hogy egyszerűen szeressük, gyermekek módjára.

Egy világi felelősséget cipelő illető megkérdezte: – Milyen szerepet játszik a kötelesség a belső békéhez vezető úton?

Srí Jógánanda így felelt: – Aki felelőtlen életvitelt folytat, az az egójának él, nem Istennek. Minél inkább az Énjével törődik valaki, annál kevesebbet tud az igazi boldogságról. Az élettel járó kötelességek ellátása nem mindig könnyű, s talán nem is okvetlenül élvezetes. Az isteni örömért meg kell harcolnunk. Az embernek teljesítenie kell kötelességeit, nem pedig elkerülni ezeket, ha örök szabadulásra vágyik.

– Mi a rossz? – kérdezte a Mester egyik híve.

– A rossz – felelte Jógánanda – a valódi öröm hiánya. Ez szüli a rosszat, érted? Hisz nem mondhatod, hogy egy tigris rosszat művel, amikor megöli áldozatát. Az ölés benne foglaltatik a természetében, amelyet Istentől kapott. A természet törvényei személytelenek. A rossz akkor születik, amikor valaki elérhetné a belső megigazulást.

Minden, ami elválaszt minket ettől az isteni létállapottól, rossz a számunkra, hiszen távol tartja tudatunkat attól, amik valójában vagyunk, és amit ténylegesen akarunk az élettől. A szent iratok ezért prédikálnak például a kéjvágy és a gőg ellen. Az erkölcsi törvények az ember jólétét szolgálják, nem Istenét! Arra intik az óvatlanokat, hogy ugyan bizonyos viselkedés és tettek első pillantásra talán célravezetőnek tűnnek, az út végén mégsem boldogság, hanem szenvedés a jutalmuk.

Az élet törvénye megtanít minket arra, hogyan éljünk összhangban a természettel és saját legbelső lényegünkkel.

Ha forró kályhához érintitek az ujjatokat, megégetitek magatokat. A fájdalom, amelyet éreztek, a természet figyelmeztetëse, amely megóvja testeteket a további sérülésektől.

Ugyanígy: ha rosszul bántok másokkal, rossz bánásmódra is számíthattok, nemcsak embertársaitoktól, hanem az élettől is. Ráadásul a szívetek szárazra aszik közben. A természet ily módon figyelmezteti az embereket, hogy kellemetlenkedő viselkedésükkel erőszakot tesznek az önvaló elvárásain.

Ha ismerjük és betartjuk a nagy élettörvényt, nem szűnő boldogság, jó egészség lesz az osztályrészünk, és tökéletes összhangban létezhetünk úgy önmagunkkal, mint a mindenség egészével.

– Ha Isten gyermekei vagyunk, és Ő szeret minket, miért hagyja, hogy szenvedjünk?

A Mester egyszer így felelt meg erre a gyakorta elhangzó kérdésre:

– A szenvedés arra emlékezet, hogy a Föld nem az otthonunk. Amennyiben tökéletes világban élnénk, vajon hányan keresnének ennél is jobbat? Hisz még a dolgok fölöttébb tökéletlen állapota mellett is megfigyelhető, milyen kevesen keresik Istent! Krisna szerint ezerből talán egy.

Az élet törvénye e tekintetben az alábbiakban foglalható össze: Minél kevésbé él valaki összhangban önnön belső igazságával, annál többet szenved; ellenkező esetben viszont az örömök telje lesz az osztályrésze. Ekkor semmi sem árthat neki, Sem a testet roncsoló betegségek, sem a számkivetettség és az üldözöttség. Az ilyen ember az élet valamennyi viszontagsága közepette mindvégig a lelkében lakozó önvalóhoz igazodik, amely nem múló boldogsággal ajándékozza meg.

Egyszer találkoztam egy szenttel Indiában, akinek volt egy nagyon földhözragadt felesége. Közönséges körülmények között egy hívőt lehúzott volna a sárba egy ilyen házastárs. A szent azonban nevetve mondta: – Túljártam az eszén, nem tudja, hol vagyok!

Azt értette ez alatt, hogy neje zsémbelése nem bánthatja belső békéjét, amelyet Isten közelében érez.

Még a komoly külső nehézségek sem érinthetnek benneteket, ha megtanultátok, hogy mindig az önvalóban, lelketek leglényegében lakozzatok.

Egy napon egy tanítvány a remetelak kertjében dolgozgatott, de nagyon zavarta a szúnyogok és legyek zaklatása. Végül kétségbeesetten felkiáltott: - Mester, miért zavarják meg e hely békéjét ezek a szemtelen rovarok?

Jógánanda mosolyogva válaszolta: – Isten ekképpen gondoskodik arról, hogy ne térjünk le az Ő útjáról.

Az Önvalóra Ébredtek Társaságának egyik tagja egyszer kétségektől gyötörve fordult Paramhansza Jógánandához: – Mester – mondta ez a hölgy –, egyesek azt hangoztatják, hogy bűn boldognak lenni, amikor oly sok szenvedés van a világon. Nem jelenti-e azt a személyes boldogság, hogy közömbösek vagyunk embertársaink szenvedései iránt? Hisz magát Jézust is gyakran nevezik a „fájdalmak emberének”. Még soha nem hallottam, hogy valaki boldognak mondta volna.

Paramhansza Jógánanda így felelt: – Jézust én üdvösséggel teltnek, nem szomorúnak ismerem! Tény és való, hogy bánkódik az emberiség szenvedései miatt, ám mégsem sújtja porba a bánat. Ha mindenestől átvette volna az emberek szomorúságát, ugyan mit adhatott volna nekik újabb adag nyomorúságon kívül? Mennyei üdvösség vár azokra, akik együtt éreznek a szűkölködő, szenvedő milliókkal. Emberszeretetük azonban csak fokozza, nem pedig csökkenti belső boldogságukat. Hisz tudatosan vagy tudattalanul mindenki erre az üdvözült állapotra vágyik, amely írt ad minden bajra. Az üdvösség tehát nem mellékes kérdés, amelynek semmi köze a szenvedéshez. Minél mélyebben átérzi valaki a lelkében, annál jobban vágyik arra, hogy mindenkivel megossza földöntúli boldogságát. Önmagunk kiteljesítése nyomán isteni öröm ébred a lelkünkben. Másfelől az is igaz, hogy a szenvedés oka az önzés, a magába gubózó Én. Az öröm együttérzést ébreszt a szívben. Arra késztet, hogy megosszuk üdvözült boldogságunkat azokkal, akik a bánat terhe alatt roskadoznak.

HETEDIK FEJEZET A tudatlanság bűne – Mi a bűn? – kérdezte az egyik tanítvány. A bűn tévedés, a tudatlanság szülötte – felelte a Mester.

– Mi a tudatlanság? Mi a tévedés? A tudatlanság abból fakad, hogy nem veszünk tudomást a lélek valóságáról, s a káprázatok álomvilágával cseréljük fel ezeket. A tévedés a hibás gondolkodás következménye.

– Nem jelenti-e a bűn azt is, hogy megszegjük Isten parancsolatait? – faggatózott tovább a tanítvány.

– De igen – válaszolta Jógánanda. – Kérdezd azonban meg magadtól: miért adta Isten az emberiségnek ezeket a parancsolatokat? Semmiképpen sem azért, hogy megfosszon minket örömeinktől. Inkább figyelmeztetni akart, hogy bizonyos magatartásformák még jobban a káprázatok világához kötik az elmét, s ekképpen megakadályoznak a valódi boldogság megízlelésében. Ha az isteni parancsolatok megszegése gyanánt fogjuk fel a bűnt, ezzel egy haragvó, keményen ítélkező istenség képét vázoljuk fel. Csakhogy az Úr a mi atyánk, mi pedig édesgyermekei vagyunk! Hogyan is ítélihetne akkor fölöttünk?

Inkább mi magunk ítéljük el ónmagunkat, amikor azt képzeljük, hogy bűneink megbocsáthatatlanok. Ha azonban megértjük, hogy a bűn puszta tévedés, azt is belátjuk, hogy e tévedések orvosolhatók.

Paramhansza Jógánanda ezután saját gurujáról beszélt: – Srí Juktésvara szokta volt mondani (amint megírtam az Autobiography of Yogi című könyvemben): „Felejtsétek el a múltat. Letűnt életeink megannyi sötét, szégyenteljes titokkal teljesek. Az emberi viselkedés erkölcsileg ingatag mindaddig, amíg le nem horgonyzunk Istenben. Jelenbeli spirituális erőfeszítéseink felderítik a jövendőt."2 Szívesen hívom fel az emberek figyelmét arra az egyszerű igazságra, hogy a szent olyan bűnös, aki soha nem adja fel.

Miért bűn a gyilkosság? Azért, mert minden élet szent. Ha megtagadjuk az élethez való jogot valakitől, annak az egyetemes életerőnek a kifejeződését akadályozzuk meg, amely bennünk magunkban is ott munkál. Spirituális értelemben tehát a gyilkosságot akár öngyilkosságként is felfoghatjuk.

Miért bűn a lopás? Azért, mert amit másoktól tagadunk meg, voltaképpen önmagunktól vonjuk el, hiszen a többiekben és a bennünk magunkban lakozó önvaló egy és ugyanaz. A tolvaj tehát végső soron kivétel nélkül mindig önmagát károsítja meg.

Mikor önző vágyait a benne munkáló egyetemes önvaló megnyilvánulása elébe helyezi, elszakítja magát az élet és minden bőség valódi forrásától. Midőn önző nyereségvágyból megrövidíti embertársait, leszűkíti, nem pedig – mint hiszi – kitägitja önnön személyiségét.

Ezzel szemben a nagylelkű ember gazdagabbá teszi önmagát, és lelke megnyílik a bőség kiapadhatatlan forrásai előtt.

Miért bűn a hazugság? Azért, mert a hazug ember elszakad a valóságtól és attól a magasabb rendű igazságtól, amelyre egyedül igaz, hogy – Jézus szavaival – „szabaddá

tesz benneteket” (Jn 8,32). A hazudozó elvágja magát attól a támogatástól, amelyben a mindenség korlátok nélkül és szeretettel részesíti mindazokat, akik összhangban élnek törvényeivel. És miért bűn a paráznaság? Azért, mert meghamisítja a szerelmet. Ellenkező irányba vezeti a vétkest, mint az igaz szerelem beteljesülése, s végül ráébred, hogy homokra építette házát. Egy igaz életű ember őszinte szavai ezzel szemben a mindenség alapjain nyugszanak.

A parázna csak a testi gyönyört keresi másoknál, eközben azonban ereje egyre apad, bár az ellenkezőjével áltatja magát. Megfosztja magát a lélek örömétől, akkor is, ha közben azt képzeli, hogy elérte a hőn áhított boldogságot. Végül mindössze annyit ér el, hogy összetűzést szít önmaga és embertársai között.

A szeretetből összhang fakad, az önzésből viszály és romlás. A parázna egészsége is megrokkan, lelki nyugalma odavész, s vele még az a testi beteljesülés is, amelyről azt hiszi, hogy része volt benne. Egyre fáradtabb és ingerlékenyebb lesz, idő előtt megvénül, és mindez azért, mert megtagadta az isteni szeretetet, a tartós, valódi jó közérzet forrását. És ez igaz minden bűn esetében. A bűn a mélyebb, igaz természet megtagadása – annak a végtelen életnek az elutasítása, amely minden létező alapja.

Egyszer egy férfiú olyan vidéken járt, ahol a közelmúltban gyémántlelőhelyre bukkantak. Hirtelen egy halom törött üvegszilánk került elébe, amelyek szemkápráztatóan csillogtak-villogtak a napsütésben.

– Gyémántok! – kiáltotta izgatottan.

Ezzel lehajolt, hogy összegyűjtse a szikrázó holmikat, amelyekről azonban kiderült, hogy nem egyebek közönséges üvegszilánkoknál. Csalódva szedegette fel egyiket a másik után. Néha még meg is vágta magát az éles szélekkel. Minden darabnál újabb csalódás várta.

Ez a bűnös sorsa is. A bűn csalóka csillogása elvakítja a lelket, később azonban csak törött üvegszilánknak bizonyul, amely meg is sebezheti a vétkezőt. A csalódás minden esetben kikerülhetetlen.

Az érzéki örömöknek csömör, kínzó egyhangúság és undor a vége. Miért? Azon egyszerű oknál fogva, hogy érzékszerveink nem azonosak lényünk legmélyével, az önvalóval.

Bűnözni könnyű, a bűn következményeitől azonban már jóval nehezebb megszabadulni. Ha valaki fokhagymát hámoz, a keze is bűzleni fog, s ez a bűz csak kiadós mosakodás után tűnik el.

A rossz szag ennek ellenére lemosható. A bűntől is megtisztulhatunk meditációval, imával, helyes cselekedetekkel és Isten kegyelmével. Ebben sose kételkedjetek, mert végül minden bűnötök elenyészik.

Akkor azonban miért követnénk el olyan bűnöket, amelyeket csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudunk meg nem történtté tenni?

Amikor az elmét vágyak háborgatják, mindig emlékeztessétek magatokat a következő igazságra: „A valódi elragadtatás minden mást értelmetlenné tesz.”

Sohase azonosítsátok magatokat a tévedéseitekkel. Isten gyermekei vagytok.

Legyetek büszkék a vele való örök kapcsolatra.

A legnagyobb bűn az, ha bűnösnek nevezitek magatokat. Ez a gondolat ugyanis már egymagában is utat nyit elmétekben a bűnök előtt.

Ha engeditek, hogy emberi gyarlóságaitok határozzanak meg titeket,

meggyalázzátok Isten bennetek élő képét.

Sose tépelődjetek gyengéiteken. Gondoljatok ehelyett jótetteitekre és a világban munkáló jóságra. Győzzétek meg magatokat arról, hogy bensőtökben tökéletesek vagytok. Így majd nem feleditek, hogy Isten gyermekei, halhatatlan lelkek vagytok.

Egy helyiség évezredekre sötétbe borulhat, ám ha bevisznek egy lámpást, a sötétség abban a pillanatban elenyészik.

Ez a helyzet a bűnnel is. Ugyanúgy nem ebrudalhatjuk ki a világból, ahogyan példabeli szobánkból sem a sötétséget. Tény és való, hogy ha a káprázattal foglalkozunk, csak még inkább megtöltjük vele elménket. Hozzuk azonban be Isten fényét mély meditáció és erős hitünk segítségével, és a sötétség egy varázsütésre elenyészik.

A templomba járó keresztények gyakran sopánkodnak: „Mindannyian bűnösök vagyunk!” (Az embernek szinte az a benyomása támad, hogy dicsekednek vétkeikkel.)

Tudjátok, különbséget kell tennünk a kereszténység és ama jelenség között, amelyet én „egyházságnak” nevezek. A kereszténység a Megváltó eredeti tanításainak összessége, az „egyházság” az, amivé hívei formálták ezt a vallást. A Messiást csak egyszer feszítették keresztre, ezzel szemben gondolatai azóta is naponta kereszthalált halnak, s gyilkosaik a magukat kereszténynek nevező milliók.

Miért is mondanátok magatokat bűnösöknek? Néha persze helyénvaló, ha szerénységből teszitek, s közben nem feledkeztek meg porszem voltotokról Isten végtelen nagyságával szemben. Mégis, miért kérődznétek hibáitokon és gyengeségeiteken?

Ha egy értékes tárgy sárba esett, nyilván az értékes tárgyra gondoltok, miközben a sárban kotorásztok. Ha csak a sár járna az eszetekben, szem elől veszítenétek fáradozásotok tényleges célját, és felhagynátok a kereséssel.

Sose számolgassátok hibáitokat, de tegyetek arról, hogy Isten iránti szeretetetek mélyen őszinte legyen. Ő ugyanis nem bánja gyarlóságotokat: egyedül közönyötök szomorítja el.

Ha egy aranyszobrot letakartok fekete kelmével, ugye, nem mondjátok azt, hogy a szobor maga megfeketült? Hiszen tudjátok, hogy a lepel alatt a szobor továbbra is színaranyból való.

Hasonlóképpen: ha egyszer majd széttépitek tudatlanságotok fekete leplét, amely most lelketeket borítja, ismét gyönyörködhettek önnön isteni természetetek időtálló szépségében.

Egyszer részt vettem egy istentiszteleten, amelyet egy ismert igehirdető hölgy tartott. A mise során egyszer csak felkiáltott: – Valamennyien bűnösök vagytok! Térdeljetek le!

Körbepillantottam, és láttam, hogy egyedül én nem ereszkedtem térdre a szép számú gyülekezetből. Én ugyanis nem tartottam magam bűnösnek!

Ne csak a jó cselekedeteteket ajánljátok Istennek, hanem a rosszakat is. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy szándékosan műveljetek rosszat. Amikor azonban elhatalmasodnak rajtatok megrögzött rossz szokásaitok, gondoljatok arra, hogy e tetteken keresztül is Isten nyilvánul meg.

Végül is. Ő álmodott létre benneteket. Ti mindössze hipnotizáltátok magatokat gyengeségetek tudatával. Amennyiben Istent teszitek felelőssé mindezekért, gyarlóságaitok sem foglalkoztatják majd annyira képzeleteteket. És ez jól is van így, mert könnyebben ráismertek önmagatokban Isten tökéletes képmására.

Sohase féljetek Istentől. Valljátok be neki rossz cselekedeteiket. Emlékeztessétek

arra, hogy a gyermekei vagytok. Ez sokkal célravezetőbb, mint ha így siránkoznátok: „Uram, vétkeztem! Bűnös vagyok!” Hisz végtére is saját képmására alkotott benneteket.

Imádkozzatok inkább ekképpen: „Nos, Uram, hibát követtem el. Ha meg akarsz büntetni, hát rajta. Miután azonban megismertelek, többé semmi sem hozhat kísértésbe.”

Közöljétek vele kerek perec: nem mi kértük, hogy megteremtsen minket, ahogy nem kértünk a kísértésekből sem. Egy nagy hindu szent a következő szavakkal szokott imádkozni: „Uram, nem az én kívánságom volt, hogy megalkoss, mivel azonban így tettél, szabadon kell bocsátanod!” Beszéljetek hozzá így, és mindig szerető szavakkal.

Ekkor bármekkora is a vétketek, meg fog tisztítani benneteket tökéletlenségeitektől, és hazavezet oda, ahová tartoztok.

Azért nem vagyunk szabadok, mert nem érezzük magunkat annak. Ha szakítani tudnánk akár csak ezzel a gondolattal, a szamádhi állapotába kerülhetnénk.3 A szamádhira nem kell tudatosan törekednünk, hiszen máris elértük. Gondoljátok meg: az örökkévalóságban Isten kebelén nyugodtunk, s bár most egy rövid időre a káprázat világába vettettünk, utána ismét mindörökre szabadok leszünk az Ő közelségében!

– Mester! – kérdezte egy tanítvány. – Ha szabadnak mondom magam, nem vagyok az, ugye?

– Bizony így van!

A Mester ezután fanyar mosollyal hozzátette: - Te máris megválaszoltad a kérdésedet. Magad mondtad ki magadra az ítéletet.

Noha Paramhansza Jógánanda mélyen együtt érzett embertársai szenvedéseivel, alkalomadtán fölöttébb szigorúan elítélte a bűnt.

Egyszer egy chicagói fiatal nő szifiliszt kapott a barátjától. Hogy bosszút álljon rajta és az egész férfinemen, minden férfit, aki az útjába került, megpróbált megfertőzni.

Amikor a Mester fogadta, csábítóan rámosolygott, és azt mondta: – Maga nagyon kedves.

– Bűn és betegség! – nézett rá megvetően Jógánanda.

A nő könnyekben tört ki, és elmondta a történetét. Miután megígérte, hogy soha többé nem vétkezik, a Mester meggyógyította, és útjára bocsátotta.

Sajnálom a betegeket, miért ne sajnálnám hát ugyanígy a bűnben tévelygőket?

Hisz nekik a lelkük beteg.

A legnagyobb bűn mind közül a spirituális tudatlanság. Ez minden más bűn melegágya.

Egyszer odalépett hozzám egy asszony, és azt kiáltotta: – A vér megment téged! – Kaphatnék tőled egy gallonnal? – kérdeztem. A nőnek e szavak hallatán leesett az álla elképedésében. Ugyan mit tudnak a fanatikusok a spirituális igazságokról? Jelszavakat hangoztatnak, és rekedtre kiabálják magukat Krisztus véréről, miközben továbbra sem térnek le a bűn útjáról. Azt képzelik, feloldozást nyerhetnek, ha bűnösnek nevezik magukat.

Ha azt óhajtják, hogy a Messiás megváltsa őket, belső csöndben társalkodjanak vele.

Fogadják őt a lelkükbe, ahogyan a Szentírás mondja. Csakis ekkor lehetnek Isten gyermekei.

Egyszer meghallgattam egy lelkipásztor prédikációját. Sosem feledem, mennyire szívhez szólóan nyögdécselt a „Szent Lélek kegyelméről”. Csak az utolsó szót nyújtotta el, az első kettőt annál pattogóbban ejtette a nagyobb hatás kedvéért.

Az ilyen embereket nem a Szent Lélek ösztönzi, hanem a hatásvadászat szentségtelen szelleme!

– Helyesli-e a gyónást? – kérdezte egy ortodox keresztény.

- Nem tartom haszontalannak, amennyiben segít szembenéznünk bűneinkkel. Hiszen csak a becsületes lelkiismeret-vizsgálat számolhat le hatékonyan gyengeségeinkkel – felelte Jógánanda. – Ugyanakkor ügyeljetek mindig arra, hogy bölcs férfiúnak vagy nőnek valljátok be vétkeiteket, mert csak ilyen valaki segíthet rajtatok. Különben még rossz tanácsot kaptok.

Jézus is ezt mondotta: „De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.” (Mt 15,14) Ezért gyónhattok egy szentnek, de ne gyónjatok spirituálisan meg nem világosodott személyeknek. Istennel szemben ugyanakkor legyetek mindig őszinték és nyíltak, hiszen úgysem rejthettek el előle semmit.

– Nem a papokat jelölte ki Isten a bűnök megbocsátására? – firtatta tovább a kérdező.

– A bűnök megbocsátása azt jelenti, hogy felmentjük a vétkest tettei következményei alól – felelte Jógánanda. – Mit gondolsz, gyóntatóid megbocsáthatják-e neked a torkosság vétkét? Kigyógyíthatnak-e a gyomorrontásból?4 Ha hibáztatok, ne bánkódjatok miatta. Hívjátok Istent bizalommal és szeretettel, s ne rejtsetek el előle semmit. Úgyis ismeri valamennyi vétketeket, sokkal jobban, mint ti magatok! Legyetek hozzá teljesen őszinték.

Talán könnyít a szíveteken, ha úgy fordultok Istenhez, mint istenanyához, hiszen ez az aspektusa színtiszta könyörület. Imádkozzatok hozzá e szavakkal: „Istenanya, bűnösen és bűntelenül is gyermeked vagyok. Meg kell bocsátanod nekem!”

Még a halandó anyák is ugyanúgy szeretik csínytevő gyermekeiket, mint azokat, akikkel nincs semmi baj. Néha még jobban is, hiszen inkább rászorulnak türelmükre.

Ne féljetek isteni anyátoktól. Énekeljétek hozzá e szívből fakadó dalt: „Fogadj öledbe, ó, anyám! Ne vess engem a halálnak kapujába!"5 Isten ugyanúgy szeret benneteket, mint Krisnát, Jézust és a többi nagy tanítót.

Ugyanannak a lélekóceánnak a cseppecskéi vagytok, Isten alkotórészei. Maga az Úr tett benneteket fontossá, az övéi vagytok.

Mindig csak arra gondoljatok, hogy Isten képmásaiként tökéletesek vagytok lelketekben. Az arany akkor is arany marad, ha évezredek szennye borítja.

Az Úr kiszeretne menekíteni bennünket az életforgatag borzalmaiból. Egyedül csak erre vágyik, hiszen valamennyiünket szeret, s nem akarja, hogy szenvedjünk.

Személyesen is felel megváltásunkért, és a szíve kegyelemmel teljes.

Egy cukorbeteg férfi a halálán volt. Orvosai szerint már csak három hónapja volt hátra. Ekkor úgy döntött, hogy mivel úgyis ilyen kevés ideje van a földön, Isten keresésére adja a fejét.

Fokonként ránevelte magát, hogy naponta egyre tovább meditáljon. Ezenközben szüntelenül így imádkozott: – Uram, jöjj el e romba dőlt templomba!

Eltelt három hónap, és a beteg még mindig életben volt. Elmúlt egy év, s ő buzgón tovább imádkozott, úgyhogy végül napi tizennyolc órát töltött meditációval. Eltelt két év.

A harmadik év után hirtelen nagy fényesség töltötte be a beteg egész lényét, s lelke Istenhez szárnyalt. Visszatérve ebből az isteni, elragadtatott állapotból, azt találta, hogy a teste meggyógyult.

– Uram – imádkozott –, nem kértem, hogy meggyógyíts. Mindössze annyit kértem, hogy

jöjj el hozzám.

Az Úr hangja pedig így válaszolt: – Ahol az én fényem lakozik, ott nincs helye a sötétségnek. Ekkor a szent a következő mondatot írta ujjával a homokba: „E napon eljött az Úr az én romba dőlt templomomba, és ismét éppé tette!”

NYOLCADIK FEJEZET A karma törvénye – A Biblia azt mondja, a gonosztett elnyeri méltó büntetését, és a jó jutalmat kap.

Egyetértesz ezzel a tanítással? – kérdezte egyszer egy látogató.

– Feltétlenül – felelte Paramhansza Jógánanda. – Ha elfogadjuk az okság elvét a természetben, s a hatás-ellenhatás törvényének munkálkodását a fizikában, ugyan miként is tagadhatnánk, hogy ez a természeti törvény az emberre is érvényes? Hisz az ember is a természet része. A karma törvénye szerint amilyen a vetés, olyan az aratás.6 A gonosztett gyümölcse a szenvedés, a jótetté a belső öröm.

– Mennyire egyértelmű ez a törvény? – firtatta tovább a látogató. – A fizikában az egyik mozgástörvény, a hatás-ellenhatás elve kimondja, hogy minden erőbehatásra ellentétes előjelű, ám azonos nagyságú erő ébred a testekben. A természetben az okozat felettébb körülhatároltan viszonyul az okhoz. Mi mégis általánosabb szempontból taglaljuk a büntetés erkölcsi kérdését. Azt tanultuk, hogy a jók a mennyországba jutnak, a rosszak viszont a pokolba. Az embereknek azonban meg sem fordul a fejükben, hogy tetteik meghatározott következményekkel járnak.

– A karma törvénye igenis pontos – felelte a Mester. – Azonkívül szó sincs itt semmiféle pokolról meg örökké tartó szenvedésről. (Ugyan hogyan is eredményezne néhány évi földi tévelygés örök büntetést? Lehet-e véges oknak végtelen következménye?)

A karma megértéséhez be kell látnotok, hogy a gondolatok véresen valóságosak.

Végső soron maga a mindenség sem anyagi, hanem szellemi természetű. A gondolatok sokkal jobban befolyásolják az anyagi világot, mint azt a legtöbben vélik. Az energiát ugyanis az akaraterő vezérli, s az energia kihatással van az anyagra. Valójában az anyag maga is energia.

Minél erősebb akaraterő munkál valakiben, annál nagyobb energiát termel, s ez annak rendje és módja szerint annál jelentősebb befolyással lesz az anyagi történésekre. Az erős akarat, kivált, ha a kozmikus energia tudomásulvételével párosul, csodákra képes: betegségeket gyógyíthat, jó útra terelheti a szóban forgó személy életét, és minden vállalkozását gyümölcsözővé teheti. Egy erős akaraterejű és mély hittel megáldott ember akár még az évszakok rendjét is megváltoztathatja.

Még a meg nem világosodott halandók is formálják önnön sorsukat, jóval inkább, mint hiszik, attól függően, mennyi akaraterővel rendelkeznek. Egyetlen cselekedet sem szigetelődik el ugyanis a többitől, hanem minden esetben olyan válaszra készteti az univerzumot, amely pontosan megfelel a cselekvést útjára indító energia természetének és mértékének.

A tetteket az akarat mozgatja, amely kívánatos célja felé tereli az energiákat. Az akaraterő meghatározása tehát a fentiek értelmében: vágy, plusz a megvalósulásra irányuló energia.

Az energia az elektromossághoz hasonlóan mágneses erőteret hoz létre, ez vonzza azután magához a tett következményeit.

Az emberi cselekedetek és a kozmosz válasza között az Én a közvetítő. Az Én tudatossága tesz arról, hogy a cselekedetek személyre szóló következményeket vonjanak maguk után. Ezek késlekedhetnek ugyan, amennyiben a gondolatot vagy tettet életre hívó akaraterő nem elég erős közvetlen következmények kiváltásához, vagy lendületét lefékezik más, ellentétes előjelű energiák. Előbb vagy utóbb azonban minden – a valóságban lezajlott vagy akár| csak elképzelt – cselekedet megtermi végső gyümölcsét.

Olyan ez, mint egy önmagába visszatérő kör. Ilyenképpen válik az Isten képmására alkotott ember maga is teremtóvé.

A jó és rossz cselekedetek következményeit nem csupán a halál után tapasztaljuk meg.

A menny és a pokol itt van a földön, ahol a botor tettek fájdalmas utóhatással járnak, s a helyes cselekedet összhangot eredményez.

Az emberek ritkán vélik rossznak önnön tetteiket, saját maguk megítélése szerint jót cselekszenek. Ám ha megbontják a világ és ezáltal egy mélyebb szinten személyiségük összhangját, a diszharmónia hullámai végül összecsapnak a fejük felett.

Minden cselekedet és gondolat megfelelő következményekkel jár.

Az emberi szenvedés nem annak a jele, hogy Isten haragszik az emberiségre. Inkább azt sugallja, hogy az emberiség nem ismeri fel az isteni törvényeket.

A világtörvény tévedhetetlenül munkálkodik.

– Mester, a karma mindig egyénre szabott, vagy nagyobb embercsoportokat is érint? – kérdezte az egyik tanítvány.

– A karma a tettekből fakad, legyenek ezek valóságosak vagy képzeletbeliek, egyéniek vagy csoportosak, nemzetiek vagy nemzetfelettiek – válaszolt Jógánanda.

– Milyen mértékben befolyásolhatja az egyént a tömeges karma?

– Minden az egyéni karma hatóképességén múlik.

Egy légi szerencsétlenség során, például, nem az összes áldozatnak mutatott szükségképpen errefelé a karmája. Egyszerűen arról van szó, hogy a többség halált hozó karmája erősebb volt, mint a kisebbség túlélésre ösztönző sorscsírái. Akiknél az utóbbiak jutnak túlsúlyra, mindennek ellenére megmenekülnek vagy a baleset során, vagy éppenséggel fel sem szállnak a végzetes járatra.

Egy-egy nemzet karmáját az határozza meg, hogy a honpolgárok milyen mértékben tartják be a kozmosz törvényeit.

Gyakran mondogaton, hogy Amerika hosszú távon nem veszíthetne, amennyiben külső ellenség támadná meg, mivel karmája alapvetően jó, néhány balfogás ellenére, amelyeket elkövetett. Ezzel szemben jelenlegi ellenfeleinek karmája rossznak mondható, amiért meg is fizetnek majd a maguk idején.

Még az állatoknak is van karmájuk. Tudatuk ugyanakkor – beleértve Én-tudatukat is – gyengécske. Ezért inkább a tömegek, mint az egyének karmája vezérli sorsuk alakulását.

– A gyilkolás mindig rossz karmát von maga után? – tette fel a kérdést egy tanítvány.

– Nem. Minden attól függ, milyen indíttatásból követi el valaki a tettét, s függ a nagy léptékű következményektől is. Az a katona, aki igaz ügyért harcol – például megvédi hazáját egy könyörtelen zsarnok támadásaival szemben –, akkor sem halmoz fel rossz karmát, ha közben emberéleteket olt ki. Tettei inkább jó karmát eredményeznek.

– Mi a helyzet a Koreában harcoló amerikai katonákkal? Nekik hogyan alakul a

karmájuk, amiért lelövik az ellenséget?

– Ez esetben a küzdelem jó és nem rossz karmát termel, mivel szent háborúról van szó. A gonosztevőket harcképtelenné kell tenni, nehogy végül az egész világot rabszolgasorba döntsék.

– Mester, az Autobiography of a Yogi című művében ön Srí Juktésvara következő mondását idézte: „Kisebb vétségnek számít, ha valaki a körülmények kényszere folytán oltja ki állatok vagy más élőlények életét.” Eszerint helytelen moszkitókat, legyeket és egyéb kártevő rovarokat ölni?

– Még mindig tanácsosabb megölni a kártékony teremtményeket, mint veszélyeztetni az emberi életet.

– De, uram, kimondhatjuk-e, hogy ezek a rovarok ártalmasak az emberre? A legtöbbjük csupán kellemetlen.

– Pedig azokban az országokban, ahol engedik őket tenyészni, nagyobb a halálozási arányszám, ami az általuk terjesztett betegségek rovására írható. Ahol viszont gátat szabnak szaporodásuknak, jóval kevesebb a szenny és a betegség, következésképpen az átlagéletkor is megnő. Okosabb tehát megszabadítani a világot ezektől a kártevőktől.

Azonkívül – tette hozzá Jógánanda – ezek a rovarok a gonosz eszközei. Márpedig a gonoszt igenis kordában kell tartani.

– Hányféle alakban jelentkezhet a karma? – kérdezte a Mester egyik követője, aki talán a törvényszékek egyszerű ítéleteinek különböző fajtáira gondolt.

– Összekevered a karmát a büntetéssel – felelte Jógánanda, majd mosolyogva hozzátette: – Sokan esnek ebbe a hibába. Pedig a karma mindössze tettkövetkezményeket jelent. A tett sokféle lehet, és lényegéből adódóan vagy jó, vagy rossz, vagy semleges. Maga a mindenség is háromféle minőség elegyéből áll – tanítják a szent iratok –, ezek a gunák, amelyek vagy jók, vagy tettre ösztönözők, vagy rosszak.

A jóság minőségét szattvagunának nevezzük, ez ősforrásához, Istenhez emeli fel a tudatot. A tettre ösztökélő létminőség a radzsasz, azaz a radzsaguna, amely önérdekük érvényesítésére ösztönzi az embereket, ám még ez sem szükségképpen elítélendő.

A rossz guna a tamasz. Azért mondjuk rossznak, mert útját állja a megértésnek.

A legtöbb embert világi célok foglalkoztatják. Ők személyes nyereségvágyból ténykednek. Közülük azonban csak kevesen ártanak embertársaiknak, csak kevesen művelnek ténylegesen rosszat. A tettkövetkezmények legalább olyan sokrétűek, mint maguk a tettek. „A ki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki” – olvassuk a Szentírásban.

(1Móz 9,6) Ez azonban nem isteni parancsolat, hanem az isteni törvény magyarázata.

Jézus a következő szavakat mondta egy férfiúnak, akit meggyógyított: „Többé ne vétkezzél, nehogy még nagyobb baj érjen." (Jn 5,14) E szavak értelme világos: a beteg mindenekelőtt bűneinek köszönhette betegségét.

A másik végletet azok a szerencsefiak képviselik, akiknek úgymond minden sikerül (látszólag a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül). Minek tudhatjuk be jó szerencséjüket?

Nem más ez, mint a jó karma.

– Mégis sok gyilkos halt békés halált párnái között. És sok ember szemlátomást semmivel sem érdemelte ki a sikert, ahogyan te is mondottad az imént – vetette ellen a tanítvány.

– Ez igaz. A karma törvénye ezért kéz a kézben jár a másik világtörvénnyel, a lélekvándorlással. Egyik sem lenne teljes a másik nélkül. Egy élet nem elegendő, hogy

lezárja annak a számtalan tettnek a körét, amely fölhalmozódik – felelte Jógánanda.

– Igazságtalannak tűnik – panaszkodott az egyik tanítvány –, hogy akaratlanul és tudtunkon kívül elkövetett tévedéseinkért lakoljunk.

– A tudatlanság – felelte a Mester – nem változtatja meg a világ törvényeit. Ha valaki szórakozottságában fának vezeti a kocsiját, nem szenved kisebb sérüléseket csak azért, mert szórakozott volt. Az embernek meg kell tanulnia, hogy a világtörvényhez igazítsa cselekedeteit. Ahogyan Srí Juktésvara mondta egyszer nekem: „A kozmoszon eluralkodna a káosz, ha törvényei nem állnának fölötte az emberi vélekedéseknek.”

– Az egész olyan reménytelenül bonyolultnak tűnik, Mester. Gondolj bele, évente hány törvényt hoz egy ország kormánya. A mindenség törvényeinek száma éppenséggel végtelen lehet!

A Mester felnevetett: – Pedig nem is olyan gubancos ez, mint amilyennek első ránézésre látszik. A Bhagavadgítá azt mondja, a rossz erői számosak, míg a jók sokkalta kevesebben vannak. Jézus Krisztus szintén szélesnek mondta a romlásba vezető utat, ezzel szemben kijelentette: „Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7,14) Tekervényesek a tévelygők útjai, ám a kivezető ösvény annál egyenesebb. Néhány egyszerű szabály is elegendő. És mind közül a legfontosabb: szeressétek Istent! „Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett” – mondta a Megváltó. (Lk 7,47)

KILENCEDIK FEJEZET A lélekvándorlás leckéje Paramhansza Jógánanda így szólt: – Miért születik nyomoréknak egy gyermek?

Csupán a lélekvándorlás ténye képes kielégítően megválaszolni ezt a szomorú jelenséget.

Az édes, ártatlan csöppség ugyanis valamelyik előző életében vétkezett Isten törvényei ellen. Ez megfosztotta egy olyan tudattól, amely ép lábakat növesztett volna a számára.

Mivel az anyagot a szellem kormányozza, amikor ismét testet ölt, csak nyomorék lábakra futja lelke tökéletlenségéből, ezért születik nyomoréknak.

Miért születik az egyik ember gyengeelméjűnek, a másik meg éles eszűnek? Isten nem igazságtalan, nem engedheti meg hát, hogy efféle dolgok ok nélkül megtörténjenek. És bizony meg is találjuk az okot, hiszen jelenlegi önmagunk és körülményeink múltbeli cselekedeteink folyományai.

Lelkünkben halhatatlanok vagyunk, tudatunk azonban csak akkor fogadja el ennek a halhatatlanságnak a tényét, ha minden tökéletlenségünket helyrehoztuk. Úgy munkálkodunk magunkon, úgy csiszolgatjuk-farigcsáljuk, ahogyan a szobrász vési a kőtömiböt, mígnem teljes szépségében felragyog a kőbe álmodott forma.

Egy újonnan jött vendég megkérdezte a Mestertől: – Miért kell újra meg újra testet öltenünk? Ha valamennyien lstentől származunk, halálunk után miért nem olvadunk vissza belé?

Paramhansza Jógánanda így felelt: – Valóban így is tennénk, amennyiben személyiségünk elenyészne a halálban. Csakhogy földi porhüvelyünket az Én alakítja ki.

Testet öltésünknek oka és nem következménye az ego. Énünk asztráltestünk egyik összetevője, amely megmarad a halál után. Testünk mindössze Énünk kivetülése az anyagi valóságba.

Istenhez nem juthatunk el csupán azzal, hogy meghalunk! Meghalni könnyű, annál nehezebb azonban elérni azt a kifinomult tudatállapotot, amelyben a lélek visszaolvad a végtelenbe.

Mit is tennének a világi emberek, amennyiben szembesülnének ezzel a lehetőséggel?

Mihez kezdenének akár a mennyben is? Semmi sem nyerné meg tetszésüket, és ugyanúgy torzsalkodnának-civódnának egymással, ahogyan a földön megszokták.

Ilyenképpen a menny maga is előbb-utóbb pokollá változna!

A halál alapjaiban nem változtatja meg az emberi természetet. Al Caponéból, a hírneves gengszterből nem lesz egyik pillanatról a másikra angyal, amikor elhagyja ezt a létsíkot! A bűnözők gonoszak maradnak mindaddig, amíg sok-sok kemény lecke és megtestesülés után megtisztulnak rossz hajlamaiktól. A kapzsiság ekkor segítőkészséggé, a féktelenség törvénytiszteletté, a kegyetlenség kedvességgé változik a lelkükben.

– Mi készteti arra az Ént, hogy testet öltsön? – A vágyakozás. Ez vezérli az energia áramlását. Mindaddig, amíg valaki vágyik a földi élet után, visszatér ide, mivel vágyai csupán bolygónkon teljesülhetnek. Ha például cigarettára, autókra vagy pénzre vágyik, az asztrálsíkon nem részesülhet e javakból. Vissza kell térnie a Földre.

– Vajon a földön kell-e beteljesülnie minden olyan vágyunknak, amely itt fogamzott meg a szívünkben?

– A tiszta vágyakkal nem ez a helyzet, például az éteri zene, szépséges tájak vagy harmonikus kapcsolatok iránti vágy esetében. Ezek a vágyak hathatósabban teljesülnek az asztrálsíkon, mint e tökéletlenségben bővelkedő valóságsíkon.

Sok esetben a földi szépség iránti vágyakozás az asztrálsíkon megtapasztalt szépség és harmónia tudatunk mélyére süllyedt emlékeiből táplálkozik.

– Mi mindent tapasztal meg a lélek az asztrálvilágban? Vajon hosszú évekig ott időzik, miután elhagyta az anyagi valóság síkját? – érdeklődött egy látogató.

– Mindez a szellemi fejlettség mértékének függvénye. Az anyagba merülő lelkeket – most abban az értelemben használom a lélek fogalmát, mint ti, holott valójában a lélek maga a tökéletesség, csakhogy az asztrálvilágba Én-tudatunkat is magunkkal viszszük – annyira megigézi az anyag hamis csillogása, hogy nem érzékelik a finomabb létsíkokat.

Ezek az emberek haláluk után mély álomba merülnek. Ha egyáltalán felébrednek valaha is, sötétség vagy valamiféle szürke köd veszi őket körül, s azt sem tudják, hol vannak.

Amennyiben földi életükben gonoszságokat műveltek, rémálmaik lesznek, és démonok kínzásait kell elszenvedniük. Amikor egy idő után ismét testet öltenek, tovább araszolnak a spirituális megvilágosodás útján.

A spirituálisabb lényekben ezzel szemben erényeik és jó hajlamaik bizonyos mértékű megérzőképességet hívnak életre. Ők ezért haláluk után érzékenyebben észlelik a túlvilág jelzéseit, és tudatosabban élvezik szépségeit. Mivel jó tetteik megszaporították rezgéseiket, az asztrálsík magasabb rezgésszámú tartománya tartja majd őket vonzáskörében.

Azok a lelkek azután, akik földi életükben – akár a legcsekélyebb mértékben – megismerkednek a meditáció rejtelmeivel, a túlvilágon elmondhatatlan szépségű vidékekre kerülnek.

Azok is e magasabb rendű tartományokba kerülnek, akik testi szükségleteik fölébe

helyezték a kötelességet és az igazság szeretetét.

- A mennyországba kerülnek-e a csatában elesett katonák? – kérdezősködött tovább a látogató.

– Igen, ha az igazságért és kötelességük teljesítése közben haltak meg – felelte a Mester.

– Milyen a mennyország? – Kétféle menny létezik. Az emberek által legtöbbet emlegetett mennyország az asztrálvilág magasabb rendű régióit foglalja magában. Az igazi menny ezzel szemben, amelyre Jézus is gyakrabban utalt, az Istennel való egybeolvadás állapota.

Az asztrális mennynek többféle „palotája”, vibrációs szintje van – Jézus is beszélt erről. Valamelyest hasonlít jelen világunkhoz, hiszen ez utóbbi nem más, mint a finomabb létsíkok kivetülése. Ugyanakkor az asztrális mennyország híján van annak a számtalan tökéletlenségnek, amellyel durva földi valóságsíkunkon találkozunk.

A menny nem a felhők között lebeg valahol, ahogyan az emberek többsége elképzeli, hanem mindenütt körülvesz bennünket. Látni azért nem látjuk, mert földi érzékszerveink nem alkalmasak erre. Bizony, itt van körülöttünk, és én is sok időt töltök ott. Hatalmas mindenség ez, szépséges fényekkel, dallamokkal és színekkel. Az anyagi létsík színei sápadt másai csak az asztrálsík tündöklő ragyogásának. A menny a legcsodásabb napnyugták bíborfényében izzik, ám még ennél is sokkal gyönyörűbb.

Az asztrálvilág végtelenül változatos. A fejlett lelkek akár még az évszakok rendjét is felcserélhetik ott. Jobbára kikelet és örök napsütés uralkodik. A hóesés békés és szépséges, s egyáltalán nincs hideg. Az eső is lágyan szemerkél, s az esőcseppek a szivárvány színeiben tündökölnek.

Az érzelmek fölöttébb kifinomultak, és sokkal mélyebbek, mint amit földi életünkben megtapasztaltunk.

A mennyországban senki sem unatkozik, lakói éppenséggel nagyon is tevékenyek. Az anyagi létsík megannyi rezgését angyalok szabályozzák. S bár az asztrális lények igencsak elfoglaltak, ugyanakkor nagyon boldogok is.

Néha az emberiség iránti együttérzésük arra készteti az angyalokat, hogy álmokban és látomásokban felkeressenek földi halandókat, s szép gondolatokra ösztönözzék őket.

Hogy azután valaki milyen sokáig időzik az asztrálsíkon, attól függ, hogyan élt a földön. A jó karmával rendelkezők évszázadokra ott maradhatnak. Akiket viszont a megvilágosodás vágya hajt, hamarabb visszatérnek a földre, hogy bolygónkon folytassák spirituális tökéletesedésüket. Teszik ezt annak tudatában, hogy maga az asztrálvilág is csak egy újabb fátyol, amely elrejti az Úr nem múló szépségű orcáját.

– Mester – kérdezte egyszer egy tanítvány –, hogyan születnek újra a lelkek földünkön?

– Miután eltöltöttek bizonyos időt az asztrálsíkon – felelte Jógánanda. – Ennek mértéke attól függ, mennyi jó karmát halmoztak fel előző életeikben, s mikor ébrednek fel lelkükben az anyagi vágyak. Ezek mágneses vonzása visszahúzza őket a földre vagy az anyagi létsík egy másik planétájára. Amikor megfogan egy új élet, az éterben fény villan.

Az újjászületésre váró lelkek e fényhez sietnek, amennyiben rezgése összhangban van a sajátjukkal. Néha egyszerre több lélek is belép ugyanabba az anyaméhbe, ilyenkor ikrek jönnek világra.

– Vajon a spirituális hajlandóságú lelkek hozzájuk hasonló családokba is születnek?

– A hasonló hasonlót vonz, ez általános szabály. Ugyanakkor számos más tényező is közrejátszik, például a megfelelő időzítés és az elérhetőség. A szentek lelkei aligha számíthatnak arra, hogy magasan fejlett családokba szülessenek, mivel a spirituálisan

fejlett emberek gyakran nem alapítanak családot, és nem lesznek gyermekeik. Ott van azután az egyéni karma kérdése, annak minden bonyodalmåval.

Az ember sokféle jellemvonás keveréke. Néha megesik, hogy egy szent bűnözők közé születik, ha teszem azt, osztozik béke iránti vágyukban.

Amennyiben egy emberpár spirituálisan fejlett gyermek után vágyakozik, fontos, hogy emelkedett lélekkel készüljön a szerelmi egyesülésre. E pillanat rezgései határozzák meg ugyanis, hogy milyen minőségű fény villan az asztrálvilágban.

Egyszer egy pár közölte velem, hogy spirituális hajlamú gyermekre áhítozik, és megkértek, segítsek nekik, hogy ilyen lelket vonzzanak magukhoz. Megmutattam nekik egy elhalálozott gyermek fényképét, akiről az volt a megérzésem, hogy karmikusan kész az újraszületésre. A párnak nagyon tetszett a fénykép. Akkor így szóltam hozzájuk: „Az elkövetkező hat hónapban ne éljetek házaséletet, és meditáljatok naponta. Közben összpontosítsatok erre a fotóra, s hívjátok meg magatok közé ezt a lényt.” Így is tettek, s a mondott időszak végén az asszony gyermeket fogant. Az a lélek jött el hozzájuk, akit kiválasztottak.

– Uram, ha egy fehér bőrű ember előítéleteket táplál magában a feketék iránt, nem várható-e, hogy következő életében maga is feketének születik? – kérdezte egy tanítvány.

Paramhansza Jógánanda felnevetett.

- Ez bizony fölöttébb lehetséges! A viszolygás ugyanolyan erős mágneses vonzást fejt ki, mint a rokonszenv. Istennek nincsenek ínyére az emberi előítéletek. Néha – folytatta – egész családokat lát az ember, akik sehogyan sem férnek össze. Korábban ezek az emberek ellenségként álltak egymással szemben, s most arra ítéltettek, hogy egy fedél alatt élve szabaduljanak meg a gyűlölködés terhétól!

Van egy történetem egy vallási gyülekezetről az amerikai délről, amely csak fehér embereket fogadott be a soraiba. Jim, a néger gondnok azonban hőn vágyakozott arra, hogy részt vehessen a vasárnap reggeli misén.

– Jim – magyarázgatta a lelkipásztor. – Én is nagyon szeretném, ha közöttünk lehetnél, de tudod, ha megengedném, elveszíteném az állásomat.

Egyik éjjel Jim szomorú szívvel fohászkodott Jézushoz: – Uram, miért nem imádkozhatom együtt a fehérekkel?

Egy idő után elnyomta az álom. Álmában nagy fényesség közepette megjelent a Megváltó, s szeretettel mosolygott rá.

– Fiam – mondta Jézus –, ne szomorkodj! Magam is már húsz éve próbálok bebocsátást nyerni ebbe a gyülekezetbe, de eddig nem jártam sikerrel.

Két tanítvány együtt dolgozott a Mester mellett, amikor váratlanul, s látszólag minden ok nélkül ellenségeskedés tört ki közöttük. Hamarosan leküzdötték ellenszenvüket, s idővel őszinte megbecsülés ébredt a lelkükben egymás iránt. Később egyikük megkérdezte a Mestert: – Mi lehetett az oka ennek a hirtelen támadt kölcsönös ellenszenvnek?

– Az, hogy ellenségek voltatok valamelyik előző életetekben – felelte Jógánanda.

– Érzéseink nem tükrözik lelkünk valódi történéseit – fejtegette egy másik alkalommal. – A lélek szüntelenül tele van gyóngédséggel és örömmel. Az érzelmek azonban elhomályosítják ezt az örök boldogságot. Csak úgy lelhetünk rá a szabadságra, ha lecsillapítjuk az érzések hullámait, és mélységes belső nyugalom, szeretetteljes öröm tölti be lényünket.

A lélekvándorlás elcsitítja a rokon- és ellenszenvek, a vágy és viszolygás

hullámait. Aki kikerült ebből az iskolából, az kedves, megbocsátó és emberszerető lesz, s szilárdan elkötelezi magát az önvaló mellett. Nem jó tulajdonságainkért kell szeretnünk egymást, hanem azért, mert valamennyien isten gyermekei vagyunk, aki mindannyiunkban benne lakozik.

Aki nevetségessé teszi vagy megveti embertársait, bízvást számíthat arra, hogy már a jelen életében vagy egy másik életben neki is része lesz meghurcoltatásban és megvetésben.

Miután egy tanítvány öt hónapot töltött el Paramhansza Jógánanda társaságában a sivatagban, kijelentette: – Mindig is erre a remeteéletre vágytam.

– Ez azért van – felelte a Mester –, mert már korábbi életeid során is elvonultál a világtól.

A legtöbben azok közül, akik elkísérnek ide, előző életeikben többször is megtapasztalták a magányt.

– Vajon jógi voltam előző életeimben? – kérdezte egy tanítvány.

– Nem is egyszer. Hogyan is lehetne másként, ha egyszer itt vagy körünkben – felelte Jógánanda.

Egy tanítvány egyszer így panaszkodott: – Azt hiszem, nem túl jó a karmám Mester. Paramhansza Jógánanda meggyőződéssel felelte: – Vésd eszedbe, nagyon, de nagyon jó karmája kell, hogy legyen annak, aki meg Szeretné ismerni Istent!

– Miért nem tudok visszaemlékezni előző megtestesüléseimre? – kérdezte egy tanítvány.

– Mert az esetek többségében így van jól – felelte a Mester nevetve. – Az embereket hamar elbátortalanítaná, ha tudnák, mi minden szárad a lelkükön! Isten újabb és újabb esélyt ad a számukra, de nem ringatja őket abba a hamis tudatba, hogy hibáik és tévedéseik ők maguk.

– Minél kevésbé kötődik valaki a testéhez – folytatta –, kivált mély meditációban, annál világosabban fog visszaemlékezni elmúlt életeire, azok megannyi apró részletével egyetemben.

A legtöbb emberen édeskeveset segít, ha tudatában van a múltjának. Meg kell nézni, mennyire a szokások rabjai vagyunk akár a jelenlegi életünkben! Én a magam részéről lelki begyepesedésnek nevezem ezt. Milyen kiszámíthatók is embertársaink!

Még az általuk fütyült vagy énekelt dallamok sem változnak évszámra. Idősödvén egyre jobban megcsontosodik a gondolkodásuk, viselkedésük és érzelmi életük.

Az ilyen embereknek kész megváltás, ha elfeledhetik, mit tettek és ki voltak, s tiszta lappal indulhatnak egy-egy új életbe. Csak mindent újrakezdve csillan fel a remény, hogy leküzdhetik hibáikat.

Mindaddig, amíg élvezettel tartózkodtok a káprázatnak ebben az álomvilágában, újra meg újra testet öltötök majd, hogy földi halandóként tapasztaljátok meg e világ örömeit és szenvedéseit. A Bhagavad-gítá örökkön forgó létkerékről beszél ezzel kapcsolatban. Ám ha erősen vágytok arra, hogy kikerüljetek az unos-untig ismétlődő körforgásból, hát megszabadulhattok.

Ne feledjétek, végső, örök sorsotok a szabadság!

TIZEDIK FEJEZET Hogyan dolgozhatjuk le a karmánkat?

– Az egész roppant bonyolultnak tűnik, Mester – panaszkodott az egyik tanítvány.

– Azt még megértem, hogy a karma és a lélekvándorlás összetartozik. Ha azonban arra gondolok, hány tett-következményt halmoz fel valaki akár egyetlen élet alatt is, és ezt megszorzom ki tudja, hány életének számával, elborzadok. Az okok és okozatok láncolata a szó szoros értelmében végtelen!

– Így is van – hagyta helyben a Mester –, már amennyiben a külső világban próbálja valaki ledolgozni a karmáját. Az egyik vágy egy másikat hív életre, és ez megint másikat.

Márpedig minden vágynak be kell teljesülnie, minden cselekedetnek meg kell valósulnia.

– Akár a legjelentéktelenebb vágynak is? – hördült föl elkeseredetten a tanítvány. – Mi van akkor, ha mondjuk évek óta vágyok egy jó fagyira?

– Még ez is teljesülni fog – válaszolta Jógánanda bólogatva. – A legcsekélyebb energia is, amelyet kifejtünk, végül visszaáramlik hozzánk.

A tanítvány kétségbeesetten tárta szét a kezét. – Akkor az egész reménytelen! Olyan, mintha valaki megpróbálná lecsillapítani az óceán hullámait.

– Nem kis munka, biztosíthatlak – felelte Jógánanda. – De azért mégsem eszik olyan forrón a kását. Gondolkodj el például azon, mi okozza az óceán hullámverését? A szél.

Nélküle a víztükör kisimul. Ugyanígy, amikor a káprázat vihara elül az elmében, a hatásellenhatás hullámai is lecsillapodnak. Az hát a teendő, hogy mély meditációval lecsendesítsük tudatunk háborgását, majd szintén a meditáció segítségével megszabaduljunk Énünk fontosságának tudatától. Ha többé nem tekintjük magunkat az események kiváltójának, a káprázat hullámai ugyan tovább emelkednek és süllyednek a külvilágban, mindez azonban már nem érinti a belsőnket.

– Segít a dolgon – firtatta tovább a tanítvány –, ha minden cselekvést beszüntetünk?

– Próbáld csak ki a gyakorlatban! – mosolyodott el a Mester. – Meg fogod látni, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Még a nem-cselekvésről való döntés sem más, mint Énünk kivetítése a külvilágba, azaz magában hordozza a cselekvés egy Szikráját.

Egyszer találkoztam egy férfival az Arizona allambeli Phoenixben – folytatta Jógánanda –, egy toprongyos, torzonborz alakkal. Megkérdeztem tőle: „Miért öltözködsz így? Hisz nem vagy olyan szegény, hogy erre kényszerülnél.” „Lemondtam a világ hívságairól” – jelentette ki nagy büszkén a férfi. „Ellenkezőleg – jegyeztem meg –, ezúttal éppenséggel a rendetlenség mellett kötelezted el magad.”

A Bhagavad-gítá arra tanít, hogy senki sem kerülheti el a karmát felhalmozó cselekedeteket. Egyúttal azonban csalhatatlan módszert is ajánl a karma kiküszöbölésére.

Nem más ez, mint a niskáma karma, a vágytalan cselekvés. Eszerint anélkül tesszük a dolgunkat, hogy vágynánk tettünk gyümölcseire. Ha így járunk el, fokonként kiszabadulunk a karma kötelékeiből.

Tevékenységeitek során soha ne gondoljatok saját személyetekkel. Gondoljátok ehelyett, hogy Isten akaratát valósítjátok meg. Imádkozzatok hozzá a következő szavakkal: „Uram, én csak eszköz vagyok a kezedben."

Még hibáitokat is neki rójátok fel. Higgyétek el, ez kedvére van! Nem azt mondom

ezzel, hogy szándékosan tegyetek rosszat, aztán varrjátok az egészet az Ő nyakába! Ha viszont megtesztek minden tőletek telhetőt, s mégsem jártok sikerrel, tulajdonítsátok neki a kudarcotokat. Tartsatok ki ama gondolat mellett, hogy önvalótok mindig szabad. Így érhetitek el a végső megszabadulást Istenben.

Természetesen mindebben egyéb tényezők is szerepet játszanak: a hit mélysége, a meditáció, az isteni kegyelem és így tovább. Ami azonban a tetteket illeti, a vágytalan cselekvés végül elvezet a megszabaduláshoz.

– Ha vágytalan vagyok, nem veszítem-e el ezzel minden ösztönző erőmet, nem válok-e valamiféle automatává? – kérdezte a gyülekezet egyik tagja.

– Sokan tartanak ettől – felelte Jógánanda. – Úgy hiszik, többé nem érdekli majd őket az élet. Pedig pontosan az ellenkezője következik be: végtelenül izgalmasnak találják majd a világot.

Gondoljatok a vágy ellentettjére: a félelemre, a szorongásra, a jövőtől való rettegésre és a múlt siratására.

A nem-kötődés ezzel szemben nem múló belső szabadsággal és boldogsággal ajándékoz meg. Aki örülni tud a pillanatnak, az Isten embere.

A vágytalanság nem foszt meg senkit késztetéseitől. Szó sincs erről! Minél közelebb éltek Istenhez, annál mélyebb örömmel tölt el benneteket, hogy neki szolgálhattok.

Még ha rossz szokások rabjai vagytok is, gondolatban álljatok ellen nekik.

Lényetek legmélyén soha ne fogadjátok el, hogy egyenlők vagytok ezzel vagy azzal a rossz szokással.

Egyik szerzetesünk keményen küzdött a kísértések ellen. Egyszer azt mondtam neki: – Nem arra kérlek, hogy küzdd le a káprázatot, csak arra, hogy állj ellen neki.

A rossz karmikus hajlamokat nem úgy győzhetjük le, hogy rájuk összpontosítunk, hanem úgy, hogy velük ellentétes jó hajlamokat fejlesztünk ki magunkban. Ezért bír olyan nagy jelentőséggel Isten szolgálata. Ha az Ő útjain jártok, magától kifejlődik a benneteket jóra vezető hajlam, amely ellene dolgozik a helytelen, önző késztetéseknek.

Legyetek buzgók Isten imádatában. Amikor éppen nem meditáltok, akkor is érte tevékenykedjetek. Ha pedig leültök meditálni, ajánljátok fel neki elmétek éberségét ugyanolyan alázattal. Legyetek azon, hogy Isten és a jó cselekedetek töltsék be minden gondolatotokat.

A tunya elme a gonosz melegágya.

Buzgón ténykedjetek Isten érdekében, hogy a végső, cselekvés nélküli állapotot elérve egyszer összeolvadhassatok vele.

Soha ne engedjétek, hogy elméteket hatalmába kerítse a nyughatatlanság, amikor például túl sokat tréfálkoztok vagy túl sok minden vonja el a figyelmeteket. Legyetek mélyek. Amint átadjátok magatokat az izgágaságnak, a régi gondok mind elözönlik a tudatot: a nemiség, a bor és a pénz csábításai.

Persze néha egy kis viccelődés és nevetés senkinek sem árt. Ne legyetek azonban felületesek. Mint tudjátok, én sem vetem meg a jó kedélyt. Amikor azonban komoly akarok maradni, senki a világon nem rángathat ki a bensőmben lakozó önvalóból.

Legyetek mélyek minden megnyilvánulásotokban. Még a nevetésetek is belső nyugalomról tanúskodjon. Legyetek vidámak lelketekben, ugyanakkor kissé visszafogottak is. Belső örömötök legyen kiegyensúlyozott.

Rendezkedjetek be az önvalóban. Földi teendőitek – evés, beszélgetés vagy munka –

közben szálljatok le kissé a földre, azután vonuljatok vissza ismét az önvalóba.

Legyetek higgadtan tevékenyek, és tevékenyen higgadtak. Ez a jógi útja.

A külső körülmények mindig semlegesek. Csupán a hozzá való viszonyulásunk ébreszt örömöt vagy bánatot.

Dolgozzatok önmagatokon, figyeljetek oda, hogyan reagáltok a külső változásokra. Ez a jóga lényege: lecsendesíteni az érzések hullámait. Legyetek mindig boldogok bensőtökben, hisz a külső körülményeket sohasem tudjátok úgy átformálni, hogy maradéktalanul kedvetekre legyenek. Önmagatokat változtassátok meg.

Hasznos életszabály, ha egyszerűen azt mondjátok magatoknak: „Jöjjön, aminek jönnie kell."

Indiában túl sokat gondolnak a karmára. „A karma így, a karma úgy – hajtogatják.

– Elvégre is ez a karmám, semmit sem tehetek ellene."

Nevetséges! A karma csak tett-következmény. Márpedig mindent meg nem történtté lehet tenni.

Amerikában Indiával szemben az a közszellem, hogy minden lehetséges. Sokaktól hallottam: „Ha csak egy mód van rá, megpróbáljuk. Akkor is megpróbálkozunk vele, ha a dolog nem kivitelezhető. Legfeljebb egy kicsit tovább tart.” „Még, hogy majd egyszer! – kiált fel minden amerikai. – Miért nem most, ebben a pillanatban?” Ez a vállalkozó szellem az, amit annyira szeretek ebben az országban!

Jógánanda egyszer így szólt egy kétségek közt vergődő tanítványához: – Jelenleg az a dolgod, hogy közel kerülj Istenhez. A ledolgozandó karmád miatt ne fájon a fejed. Hagyd ezt Istenre. Először semmisítsd meg magadban a karmikus kötődéseket, mert ezek fűznek az Énedhez. Ha egyszer az Én egybeolvadt Istennel, tetteid többé nem hullnak vissza fejedre. Inkább olyanok lesznek, mintha vízre írnál: nem hagynak nyomot az elmében. Amennyiben Éned többé nem vesz részt cselekedeteidben, képes leszel arra, hogy elvágd a káprázat gordiuszi csomóját. Ez a dzsívanmukta állapota, a világban lakozók belső szabadsága. Tedd magad szabaddá bensődben, s többé egyetlen tetted sem lesz rád hatással.

Először mély meditációval és azzal, hogy egyedül Istennek élsz, csillapítsd le a gondolat és a vágy ama hullámait, amelyek jelened valóságát alkotják. Amennyiben sikerül megvalósítanod ezt a benső nyugalmat, dolgozni kezdhetsz azon, hogy azokat a távoli hullámokat is lecsendesítsd, amelyek ellentmondanak belső igazságodnak.

A tudatfölötti végül mindent valódi lényegében mutat meg. A dzsívanmukta látomásai egyetlen meditáció alatt semlegesíthetik egy egész megtestesülés karmáját. Aki ezen a fejlettségi szinten újjászületik, egyszerre több testbe költözik, hogy minél gyorsabban ledolgozhassa az elmúlt életek karmáját.

Aki az összes karmáját ledolgozta, Sziddhává, azaz paramamuktává, tökéletes lénnyé válik. Ha egy ilyen megszabadult lélek újra testet ölt valaha is, azt csak az emberiség érdekében teszi, nem saját karmikus késztetéseitől vezérelve. Ők az avatárák, a földre alászállt mesterek, akik személyében Isten születik a világba.

Mindenekelőtt Istenhez kell eljutnotok. Ha egyszer behozzátok az Ő fényességét tudatotok gyéren megvilágított szobácskájába, szellemi sötétségetek egyszer és mindenkorra elenyészik. Értsétek meg, hogy mindig, minden dologban Isten áll a történések mögött. Ennek belátásához belső alázat szükséges, nem álszerénység, amelyet oly sok tanítvány tanúsít,

csak hogy elképesszen másokat. Hadd világítsam meg egy kis történettel, mire gondolok.

A gópik7 minden áldott nap friss sajtot vittek Krisnának. Egyszer azonban megáradt a Jamuna folyó, s a gópík nem tudtak átkelni rajta.

– Mihez kezdjünk? – tanakodtak. Aztán eszükbe jutott Bjásza, Krisna egyik nagy követője, aki a folyónak ugyanazon a partján lakott, mint ők.

– Bjásza szent – kiáltották. – Menjünk hozzá. Talán csodát tesz, és átsegít minket a folyón.

Felkeresték hát, és megkérték, segítsen eljutni Krisnához. – Krisna! Krisna! – kiáltozta Bjásza felháborodást tettetve. – Folyvást az ő nevét hallom. És én egy senki vagyok?

A gópík zavarba jöttek. A sajtot Krisnának szánták, mégis megkínálták vele Bjászát, hátha attól segítőkészebb lesz. Adtak hát neki egy cikkely sajtot. Ő meg csak falta és falta, láthatóan a legnagyobb élvezettel.

Amikor jól megtömte a hasát, valahogy a folyóparthoz vonszolta magát, s ott felkiáltott: – Ó, Jamuna folyó! Ha nem ettem eleget, válj kétfelé! – Micsoda lókötő! – sugdosták maguk között a gópík. – Nézd, hogy teleette magát. És most arra hivatkozva parancsol a folyónak, hogy üres a bendője!

Ebben a pillanatban a folyó kettévált! A gópík fejvesztve rohantak át a túlsó partra, s közben elfeledkeztek arról, hogy a csoda okain törjék a fejüket. Krisna kunyhójához érve alva találták az istenséget.

– Hát ez meg hogy lehet? – álmélkodtak. Krisna ugyanis máskor a kunyhója előtt, a sajtot várva fogadta őket.

– Uram – kiáltották -, nem vagy ma éhes? – Hogyan? – nyitotta ki szemét Krisna álmosan. – Elhoztuk a sajtodat, uram. – Ó, köszönöm – mondta Krisna. – De már nem vagyok éhes. – Miért? Valaki már hozott élelmet? – Ó, igen – felelte Krisna. – Az a Bjásza nevű férfiú, aki a folyó túlpartján lakik, túlságosan is jóllakatott.

Mint látjátok, az történt, hogy Bjásza gondolatban először Krisnának ajánlotta fel a sajtot, mielőtt elfogyasztotta volna, s közben is folyvást rá gondolt. Nem önzésből evett hát, hanem attól a gondolattól vezérelve, hogy személyén keresztül Krisna táplálkozik.

Hasonlóképpen minden istenkövetőnek éreznie kell, hogy Isten cselekszik általa.

Ne gondoljatok örökké önmagatokra! Zengjétek ehelyett szívetekben: „Te, Te, Uram, csakis Te!” Jussatok el Istenhez, és meglátjátok, egy csapásra semmivé foszlanak a tudatotok talajába ágyazódott gondok.

Sokak gondolkodásának talaján mély aknák tátonganak. Minden múltbéli vágyatok ide van eltemetve, amelyek csak arra várnak, hogy anyagi javakat vonzzanak magukhoz.

Ha azonban visszatértek Istenhez, minden vágyatok az Ő üdvösségében válik majd valóra.

– Uram – kérdezte az egyik tanítvány –, ha vágyaink kötnek minket ehhez a világhoz, miért nem tekintjük megszabadultnak az öngyilkosokat? Hiszen ők aztán igazán nem akarnak közöttünk maradni. Meg kell nézni, mi mindent meg nem tesznek csak, hogy megszabaduljanak az élet nyűgétől!

A Mester elnevette magát ezen a képtelen gondolaton, majd így felet: – Igen ám, de hiányzik belőlük Isten követésének vágya!

Máskor így beszélt az öngyilkosságról: – Az élet egyfajta iskola, amelyet ha elvégeztek, a végtelen tudat közelsége lesz

jutalmatok. Ezzel szemben az iskolakerülőknek újra meg újra osztályt kell ismételniük, mígnem megtanulják az élet legfontosabb leckéjét.

Ameddig tartotok a karmától, nem tudjátok végleg ledolgozni.

A legokosabb, ha jó szívvel fogadjátok az élet megannyi próbáját, s bátran szembenéztek mindazokkal a nehézségekkel, amelyeket a karma törvénye kiró rátok.

A karma legyőzésének fontos eszköze a meditáció. Minden egyes meditáció lecsökkenti a karmát, mivel ekkor belső energiátok elmétekben összpontosul, és kiégeti a régi agysejteket.

Minden mély meditáció után mind szabadabbnak fogjátok érezni magatokat.

A guru sokat lazít a karmikus kötelékeken. Ő látja a karmátokat, és tudja, hogyan dolgozhatjátok le. Karmikus terhetek egy részét akár még át is vállalja magára, ahogyan az erősebb is segít a gyengébbnek, amikor az súlyos terhet cipel. Ha a gyenge ezenközben megüti magát, az erősebb ismét közbelép, és maga veszi vállára a teher egészét.

A guru segítsége tehát felbecsülhetetlen előnyökkel jár. Nélküle olyan a spirituális ösvény, akár ha futóhomokon járnátok kikövezett járda helyett ugyanazon cél felé tartva.

A spirituális fejlődés 25%-a a tanítvány erőfeszítéseinek köszönhető, 25%-a a guru közreműködésének, és 50%-ban Isten kegyelmének.

Ne feledjétek ugyanakkor, hogy a magatok 25%-os hozzájárulása 100%-os erőkifejtést és őszinteséget feltételez a részetekről!

A megtestesülések vágyai örökös tévelygésre kárhoztatják az embert. Ha azonban felébred a szívben az Isten utáni vágy, már közel a megszabadulás, akkor is, ha ez a folyamat több megtestesülést vesz igénybe. Hiszen Isten áhítása is vágynak tekinthető, márpedig végül minden vágy beteljesül.

Az egyik tanítvány hétéves gyermeke elveszítette az egyik ujját egy baleset során.

Másnap a fiúcska lelkesen kijelentette: – A Mester áldása nélkül sokkal rosszabb volna. E szavak visszajutottak Jógánanda fülébe, aki később kedvtelve elismételte őket néhány szerzetesnek.

– A baleset előtti napon – folytatta a Mester – fekete felhőt láttam a gyermek feje fölött.

Ebből tudtam, hogy valamilyen karmikus szerencsétlenség fenyegeti.

Említésre érdemes különben, hogy Paramhansza Jógánanda tanítványai csodával határos módon szinte mindig megmenekültek a sorscsapásoktól.8 A fekete felhő beszédesen példázza a karma munkálkodásának mikéntjét. A Mester egyéb beszédei és írásai arról vallanak, hogy amennyiben a szóban forgó személy aurája erős, a rossz karma negatív következményei kevésbé károsítják, dacára annak, hogy a karmától természetesen nem szabadulhat meg. Ahogyan a Szentírás mondja: „Elkerülhetetlen..., hogy botrányok ne forduljanak elő.” (Mt 18,7) Az erős aura olyasféle védelmet ad, mint az esernyő eső idején. A Mester ezért gyakran tanácsolta asztrológiai talizmánok viselését, mert ezek erősítik az aurát. Az Autobiography of a Yogi című művében saját guruját, Srí Juktésvarát idézve jegyzi meg, hogy bizonyos nemesfémek és a legalább kétkarátos hibátlan drágakövek olyan asztrális fényt bocsátanak ki magukból, amely hathatósan megvéd a káros befolyások ellen.

Az óceánt átszelő hajó körül időről időre elcsitulnak a hullámok. A káprázatok óceánja még ennél is nyugodtabb néhanap. Ez, akkor következik be, ha isteni megtestesülés, avatára születik a földre egy különleges feladattal. Mindazok, akik hozzá fordulnak és ráhangolódnak szelleme békéjére, könnyen megmenekülnek a káprázat

szorításából.

Egy krijá-beavatás során, amelyre 1948 decemberében került sor, Paramhansza Jógánanda ezt mondotta: – A jelenlévők közül néhányan sziddhák lesznek, mások dzsívanmukták.

Soha semmi bajom nem volt a velem együtt élőkkel (már, akikkel egy hullámhosszon voltam), hisz elég egy szemhunyorítás, és helyretesszük a dolgokat. A legjobban a szememmel szeretek beszélgetni. A környezetemben szinte mindenki szent volt előző életében.

– Uram – kérdezte egy tanítvány –, előfordul, hogy egy lélek mindörökre elvész?

– Képtelenség! – felelte a Mester. – A lélek Isten része, Ő pedig nem semmisülhet meg.

Szent Antal éveket töltött a pusztában, ahol egy sírboltban meditált. Közben végig gonosz lelkek gyötörték. Végül a Sátán megfenyegette, hogy elpusztítja, amennyiben nem pártol el Istentől. Már a kripta falai is repedezni kezdtek, s félő volt, hogy az egész a szentre omlik. A falon körbefutó állatábrázolások életre keltek, és Szent Antal köré sereglettek, hogy felfalják. Ő ekkor elrebegett egy imát, és Jézust hívta segítségül. Hirtelen nagy fényesség töltötte be a sírboltot. Jézus állt ott, s szeretettel nézett Szent Antalra. A Sátán sötétsége egy szempillantás alatt elenyészett. Az isteni ébredés mámorában a szent visszaemlékezett mindazon életeire, amelyekben Istent kereste.

– Ó, én is ismerem ezt az élményt! – kiáltott fel a Mester. – Elmondhatatlanul nagy öröm fakad belőle!

Antal felkiáltott, de úgy, hogy egész lelke benne volt ebben a kiáltásban: – Uram! Hol voltál azokban az esztendőkben, amikor fennen hívtalak?

Az Úr pedig szerető mosollyal válaszolta: – Antal, én mindig veled voltam.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Isteni kegyelem vagy személyes erőfeszítés?

Minden felekezet, amellyel ebben az országban találkoztam, azt mondja híveinek, hogy nem kell megdolgozniuk a megváltásért. „Hogy senki ne dicsekedhessék” – magyarázzák, Szent Pál szavait idézve.9 A megváltás eszméje mindenestől a hiten alapul: „Higgyetek – hirdetik –, és az Isteni kegyelem megvált titeket.” Nem egy felekezet a megváltás további feltételének tekinti a szóban forgó egyházba tartozást, mintegy azt sugalmazva, hogy elég belépni egy vallási társulásba, és az minden terhet levesz tagjai válláról.

Holott nem így dorgálta-e Jézus híveit: „Miért mondjátok nekem: Uram! Uram! – ha nem teszitek meg, amit mondok.” (Lk 6,46) Tegyük fel, gazdagságra vágytok. Vajon ölbe tett kézzel várjátok-e, hogy Isten vagyont adjon nektek csak, mert hisztek benne?

Aligha! Kemény munkával szerzitek majd meg anyagi javaitokat.

Miért képzelitek akkor, hogy minden erőfeszítés nélkül részetek lehet a megváltásban,

pusztán a hitetek miatt? És mi a helyzet a megváltás másik előfeltételével, amely megszabja, hogy a megfelelő felekezethez kell csatlakoznotok? A megváltás személyes ügy, minden egyes lélek és Isten személyes ügye. Külön-külön kell szeretnetek Istent. Meglehet, a gyülekezet segítőkészsége támogatja ennek a bensőséges kapcsolatnak a kiépülését, ám a tagság ténye egymagában még nem szavatolja ezt, helyettesíteni meg még kevésbé helyettesítheti. Amennyiben bárkitől azt halljátok, hogy valamely felekezethez tartozás elhozza számotokra Istent, kérdezzétek meg, enni is eszik-e helyettetek a jeles gyülekezet. Ha csak saját erőfeszítésetekkel tudjátok megtölteni a gyomrotokat, miért hiszitek, hogy a szóban forgó felekezet a legcsekélyebb saját spirituális erőfeszítés nélkül tölti majd meg a lelketeket. Tény és való, hogy embertársaitok segíthetnek erőfeszítéseitekben. Ám az is igaz, hogy egyedül az isteni kegyelem hozhatja el a megváltást – Szent Pál tökéletesen fején találta a szöget, amikor erről beszélt.

Ugyanakkor önnön őszinte erőfeszítéseitekre is szükség van. Jelentős személyes buzgólkodás nélkül sohasem lesz részetek a megváltásban.

– Mester – mondta az egyik tanítvány – elbizonytalanodtam kissé. Valakitől azt hallottam, hogy Rámakrisna10 szerint Isten szeszélyesen osztogatja kegyelmét. A mester arra gondol, hogy egyesek évekig meditálva sem jutnak egyről a kettőre, ugyanakkor Isten bármelyik iszákos előtt is felfedheti arcát, ha erre támad kedve?

– Rámakrisna soha nem mondott volna ilyet! – felelte Jógánanda. – Ide jutunk akkor, ha spirituális megvilágosodásban nem részesült okvetetlenkedők vállalkoznak a nagy mesterek mondásainak értelmezésére. Isten nem szeszélyes lény! Persze, annak tűnhet mindazok szemében, akik nem látják meg a karma munkálkodását. És ugyan miért mondana ellen Isten a saját maga alkotta törvényeknek?

A vallások sok mindent összehordanak az isteni kegyelemről szólván. Az emberek azt hiszik, el kell nyerniük Isten személyes tetszését, aki csak ez esetben hallgatja meg imáikat. Saját képükre formálják Istent ahelyett, hogy mély meditációban kiderítenék, mi módon teremtettek az Ő képére és hasonlatosságára.

Istent nem lehet lekenyerezni! Kegyelme nem személyes rokon és ellenszenveken alapul. Igaz ugyan, hogy hálásan fogadja hívei szeretetét, ám ennek a szeretetnek is személytelennek, önös érdekektől mentesnek kell lennie.

Mi az isteni kegyelem? Az emberek összekeverik a keggyel, mintha bizony Istent meg lehetne vásárolni, vagy hízelgéssel rábírni olyasvalamire, ami egyébként ellenére van.

Ismertem egy férfit, aki egyszer száz dollárt tett be a templomi gyűjtőtálba egy vasárnap reggeli istentisztelet során. Később csalódva beszélt arról, hogy az Úr nem hallgatta meg az adományát kísérő imát. A Mindenható a szívet nézi, és nem a perselyt!

Szinte ugyanilyen helytelen, amikor az emberek azt papolják, hogy a megváltáshoz mindenekelőtt hinni kell. Vajon azt képzelik, hogy Istennek visszaigazolásra van szüksége? Ő a lelket figyeli, nem a külsőséges gesztusokat.

Néha egy magát ateistának mondó ember közelebb kerülhet IStenhez, ha emberszeretőbb, mint egyik-másik buzgó hívő. Megint csak azt mondhatom, Isten a tettekre figyel, nem pedig a szavakra. Természetesen helyes pénzt adni jótékony célokra, s ez jó karmát halmoz fel. Ugyanígy Istenben is jobb hinni, mint megtagadni Őt, hiszen hit nélkül nem szánnátok rá magatokat az Úr keresésére. Ne képzeljétek azonban, hogy kicsalhatjátok a kegyelmét. Egyedül őszinte szeretetetekkel győzhetitek meg.

Mi hát akkor az isteni kegyelem? Az Úr mindenhatóságának megnyilvánulása.

Mivel Ő az egyedüli valóság, hatalma is kizárólagos. Ebben a megvilágításban szemlélve az emberi erőfeszítések látszólagosnak tűnnek. Minden sikerünket az Úr befolyásának köszönhetjük, amikor öntudatlanul is a vonzáskörébe kerülünk. Kudarcaink oka pedig az, hogy nem vagyunk képesek ráhangolódni erre az isteni erőre.

Minél inkább megnyitjuk a lelkünket Isten kegyelme előtt, annál bőségesebben árad ki ránk. Ám nem kívülről hárul a fejünkre, hanem önnön magasabb valóságunk munkálkodása által. Minél tudatosabb a lelkünk, és minél kevésbé az Énben lakozunk, annál nagyobb a ránk sugárzó isteni kegyelem.

25 A történelem folyamán sokat vitatkoztak arról, mi a fontosabb: az isteni kegyelem (Indiában kripának nevezik) vagy az emberi erőfeszítés. A válasz pofonegyszerű, s a mesterek újra meg újra megfogalmazták tanításaikban.

Szó mi szó, a földi halandóknak is meg kell tenniük minden tőlük telhetőt. Siker azonban csak annyiban koronázza majd erőfeszítéseiket, amennyiben rájönnek, hogy valójában nem ők maguk cselekszenek véges értelmükkel, hanem Isten vezérli és ösztönzi tetteiket.

Egy cselekvő Isten feltételezése nem okvetlenül ítél tétlenségre, hiszen már maga az is óriási erőfeszítést igényel, hogy felfedezzük a világban az Ő munkálkodásának jeleit. A hívő embernek készségesen és örömmel kell megnyitnia lelkét az isteni kegyelem kiáradása előtt.

1O6 Belső erőtök a sajátotok, noha Isten adománya. Használjátok fel okosan, mert Isten nem fogja kamatoztatni helyettetek. Minél jobban ráhangolódtok a cselekvésben az Ő végtelen akaratának megnyilvánulásaira, az isteni mindenhatóság áldásai annál jobban megerősítenek benneteket minden cselekedetetekben.

6 Imádkozzatok az Úrhoz a következő szavakkal: „Uram, igen, használom értelmemet és akaratomat, s megteszem, amit meg kell tennem, kérlek azonban, tereld jó útra értelmemet, akaratomat és buzgalmamat minden ténykedésemben."

7 Isten nem mindig úgy hallgatja meg az imákat, ahogyan azt a földi halandók véges értelmükkel képzelik. Ugyanakkor, ha nem inog meg a hitetek Őbenne, sokkal többet ad, mint amire számítot tatok.

8 – Mi a különbség, Mester, hit és vakhit között? – kérdezte egy tanítvány.

Jógánanda így felelt: – A hit értelmi meggondolásokon alapul. Olyan, akár egy kísérleti igazolást igénylő tudományos elmélet. A hit tehát feltételeket szab, kijelentéseit a meditáció laboratóriuma teszi próbára, és Isten személyes megtapasztalása szolgál legfőbb bizonyíték gya Tegyétek ti is próbára a hiteteket, ám ne kételkedéstől vezérelve. E próbára igenis szükség van, hiszen az igazságot tudni akarjátok, nem egyszerűen csak képzelegni róla.

A hit a láthatatlan dolgok bizonyítása, mondta Szent Pál." Maga a hit nem bizonyítja a magasabb rendű valóságok létezését. Hiába mondták ki a középkor tudósai, hogy a Föld lapos, ettől még gömbölyű maradt. Ha viszont valaki megtapasztalja a magasabb rendű valóságokat, már hinni fog bennük. Szent Pál is erre gondolt. A belső megbizonyosodással hitünk is kialakul.

Sok minden van az életetekben, ami már ebben a pillanatban is a hit forrása lehet.

Nem muszáj látomásokra várnotok ahhoz, hogy higgyetek, támaszkodjatok eddigi tapasztalataitokra. Ne maradjon a vallás puszta elmélet a számotokra. Átéltétek-e valaha is a meditáció során Isten békéjét? Éreztétek-e, hogy szeretete megérinti szíveteket? Nem valóságos, jelentős élmények-e ezek máris az életetekben?

Támaszkodjatok rájuk, tegyétek meg a tapasztalást hitetek sarkkövévé. „Arról beszélünk, amit tudunk” – mondta Jézus. (Jn 3,11) Építsetek meglévő ismereteikre. Megint csak a Megváltó egyik mondását idézem: „Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki.” (Mt 13,12) Szvámí Sankarácsárja, az ősi India egyik nagy mestere a folyó túlsó partján állt, egyik közeli tanítványával szemközt. Csöndes mosollyal így szólt ehhez a tanítványhoz: Gyere ide!

Az ifjú habozás nélkül a vízre lépett. És ím, kiemelkedett a habokból egy lótuszlevél, hogy arra léphessen! Minden új lépésénél megjelent egy-egy levél, mígnem átkelt a folyón, ahol a mester lába elé vetette magát. Ettől a naptól fogva Padmapadának, „lótuszlábúnak” nevezték. " „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka.” (Zsid 11,1). Paramhansza Jógánanda mélyebb jelentést tulajdonított e szavaknak, mint általában szokás, s közben az érthetőség érdekében kissé meg is változtatta az idézetet.

(Az amerikai szerk.)

108 Korábban sejtelme sem volt arról, hogy guruja lótuszleveleket képes növeszteni a lába alá. Más területeken ugyanakkor megtapasztalta mestere hatalmát. Ezért erre a tapasztalatára támaszkodott ahelyett, hogy észérvekkel és kétkedéssel kizárta volna az életéből.

9 A hit azt jelenti, hogy kiterjesztitek ösztönös megérzéseteket Isten belső jelenlétéről, s világképeteket nem elsősorban az ész határozza meg.

1Ο Két hölgyismerősömnek volt egy rossz szokása: nem zárták be a kocsijukat, miután leparkoltak vele. Egyszer rájuk is szóltam, hogy jobban tennék, ha vigyáznának.

– Mi ütött magába – kérdezték –, hát nem hisz Istenben? – Persze, hogy hiszek, de az önök hite úgy látom, más. Önök egyszerűen felelőtlenek. Hogyan is számíthatnának Isten oltalmára, ha semmit sem tesznek önmaguk védelmére?

– De hát az Úrnak gondja van ránk – nyugtattak meg. – Ne féljen, semmit sem lophatnak el tőlünk.

Ezért továbbra sem zárták be a kocsijuk ajtaját. Történt azután, hogy több ezer dollár értékű kötvényt szállítottak a kocsiban. Amikor kiszálltak, mindent odabent hagytak hivalkodó hitükben. Távollétükben azonban kirabolták az autót. A tolvajok mindent elvittek, egyetlen jelentéktelen tárgy kivételével, ez is csak azért menekült meg, mert a nagy sietségben nem vették észre. Az egyik hölgynek az évek során

összekuporgatott összes pénzecskéje odaveszett.

Később megfedtem szegénykéket: – Miért várják el Istentől, hogy megvédelmezze önöket, amikor semmibe veszik a józanságra és elővigyázatra intő isteni törvényeket? Fontos, hogy az embernek legyen hite, ugyanakkor meg kell maradnia a valóság talaján. Ne támasszanak szükségtelen követelményeket Istennel szemben, s azt se várják el, hogy minden gondjukat-bajukat megoldja csak, mert hisznek benne. Igen, persze, számíthatnak az isteni gondviselésre, de az önök józan mérlegelésére is szükség van.

11 Az egyik női tanítvány gyakran meggondolatlan kockázatokat vállalt, s azzal védekezett az őt ért vádakkal szemben, hogy amennyiben valami balul ütne ki, a Mester majd megvédelmezi. Jógánandának fülébe jutottak ezek a megjegyzések.

– Az áldóját! – kiáltott fel. – Vajon mi lenne, ha egy szakadék szélére hajtana a kocsijával, aztán a saját bőrén tapasztalhatná meg, ki védi meg őt ostobasága következményeitől, én vagy az Úristen? Igenis szükség van a józan eszünkre, nem hagyhatunk mindent Istenre.

– Isten birodalmában – tette még hozzá – nincs helye az elbizakodottságinak.

12 A hitet művelni kell, nem terem meg önmagától. Ha levetitek magatokat egy hegycsúcsról, arra várva, hogy Isten megvédelmezzen benneteket, előre figyelmeztetlek benneteket, hogy pórul jártok. Az Úr elvárja tőletek, hogy a józan eszetekre hagyatkozzatok.

Bizonyára gondot visel rátok, ha ti is kitesztek magatokért, ésszerűen jártok el, s a többit az Ő döntésére bízzátok. A hitet ugyanakkor úgy kell öntözgetnie a belső tapasztalásnak, akár egy 1 10 növényt. Minél többször megtapasztaljátok az isteni gondviselés erejét, annál jobban támaszkodtok majd a Mindenhatóra – nem fanatikusan, hanem a természet és az Ő törvényeivel egybehangzóan.

13 A hit és az életetekre áradó isteni kegyelem mértéke attól függ, hogy milyen mélyen ébredtetek rá az önvalóra. Az Úrral szembeni elvárásaitokat befolyásolja, hogy mit köszönhettek az Ő hatalmának. A nagy csodatételek, mint amilyen a halottak feltámasztása, csak azok előtt nyílnak meg, akik egyedüli valóságként élik meg Isten jelenlétét. Az ilyen csodatettek kiváltásához azonban nem elegendő a fogalmi belátás, bármennyire erőltetik is némelyek. Élt egy ember, aki azt olvasta a Bibliában, hogy a hit hegyeket képes megmozgatni. Ez a kitétel nagy hatással volt rá, kiváltképp azért, mert hálószobája ablakáról egy hegyre látott, amely azon a ban elzárta a kilátást egy gyönyörű tó elől. Egyik este elhatározta, hogy próbának veti alá a Szentírást. Hosszan és komolyan imádkozott ez a botor hívő az Atyához, hogy mozdítsa arrébb a hegyet, és vesse a tengerbe. Ezután nyugovóra tért, és kíváncsian várta, mi lesz imája eredménye. Másnap reggel alighogy kinyitotta a szemét, az ablakhoz szaladt, és kinézett. A hegy egy tapodtat sem mozdult odább.

- Tudtam, hogy még ott leszel! – kiáltotta.

Ilyen hát a hit, amikor a puszta szavakon lovagol.

14 Ezer és ezer kő hever a földön, közöttük azonban csak igen kevés gyémánt akad.

Ugyanígy a spirituális igazságokat sem könnyű meglelni az emberi vélekedések zűrzavarában.

Az isteni kegyelem e ritka gyémántok közül is a legértékesebb. Azok jutalma ez, akik buzgón keresik, ehhez azonban nem elég elolvasni néhány könyvet, és részt venni pár előadáson. Az isteni kegyelem nem szokványos helyeken található. A megfelelő eszközökkel felfegyverkezve, alkalmas helyen és szellemben kell a nyomába szegődni.

Helyes gondolkodáson azt értem, hogy feltétel nélkül szeretjük Istent. Az alkalmas hely bennünk magunkban rejtőzik. A megfelelő eszközök a csönd és a mély meditáció.

Az istenkeresőnek Isten útjain kell járnia.

TIZENKETTEDIK FEJEZET A jóga fontossága – Mi a jóga? – tette fel a kérdést egy látogató. – A jóga egyesülést jelent. Az angol yoke, "iga, járom’ szóval áll kapcsolatban. Azt fejezi ki, hogy egyesülünk Istennel, azaz szűkös, önös Énünk egybeforr az isteni önvalóval, a végtelen világlé kekkel.

A legtöbb nyugati ember és még Indiában is sokan összekeve rik a jógát a hathajógával, amely a testtartások jógája. Pedig a jó ga mindenekelőtt spirituális foglalatosság.

Nem akarom ezzel kicsinyíteni a jóga-ászanák érdemét. A ha " tha-jóga gyönyörű rendszer. Hiszen a test végső soron hozzátarto zik földi létezésünkhöz, és megfelelő erőnlétben kell tartanunk ahhoz, hogy ne akadályozza spirituális fejlődésünket. Az istenkeresők ennek ellenére nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a jógapózoknak, s nincs is előírva számukra, hogy gyakorolják ezeket.

A hatha-jóga a rádzsa-jóga fizikai változata, ez utóbbi képviseli a jóga igazi tudományát. Meditációs technikák rendszeréről van itt szó, amelyek az emberi gondolkodást ráhangolják az isteni tudatra.

A jóga fele részben tudomány, fele részben művészet. Tudománynak annyiban nevezhető, hogy gyakorlati eszköztárat kínál a test és az elme szabályozására, s ezáltal lehetővé teszi a mély meditációt. Ugyanakkor művészet is, mert nagy beleérzéssel és átéléssel kell művelni ahhoz, hogy ne csupán felületes eredményeket hozzon.

A jóga nem vallási rendszer. Számításba veszi test és elme kölcsönhatásait, s összhangba hozza ezek működését. Sokszor előfordul például, hogy testi feszültség vagy betegség miatt nem megy az összpontosítás, ami megakadályozza, hogy az energia az agyba áramoljon. Az is gyakran megesik, hogy a testi energia megcsappan, mint például akkor, amikor az akarat megbénul vagy megtörik a kártékony érzések hatására.

A jóga elsősorban a test energiáit mozgósítja a pránájama, azaz

energiaszabályozás tudománya révén. A prána lélegzetet jelent. A jóga megtanít arra, miként csillapíthatjuk le az elmét, és juthatunk el magasabb tudatállapotokba lélegzetünk irányításával.

A jóga magasabb rendű tanításai túllépnek a technikákon, és megmutatják a jóginak, azaz a jóga gyakorlójának, hogy gondolatai összpontosításával miként hozhatja összhangba saját tudatát az isteni tudattal, sőt ezen túlmenően, tudata miképpen olvadhat bele a végtelenbe.

A jóga ősi, több ezer éves múltra visszatekintő tudomány. A jóga gyakorlata hívta életre India legendás bölcsességét. A jógatanokba foglalt igazságok ugyanakkor nem korlátozódnak Indiára, sem a jóga tudatos művelőire. Más vallások szentjei – köztük sok keresztény szent is – a maguk útját járva fedezték fel a jóga tanításaival egybehangzó spirituális léttörvényeket.

Közülük számosat maguk a hinduk is nagy jóginak tartanak, és méltán, hiszen a testen túllépve lelki síkra emelték energiáikat. Nagy titkot fedeztek fel, rájöttek, hogy a szív érzéseit az istenfélő embernek az agy felé kell terelnie ahelyett, hogy nyughatatlanságában szétforgácsolná azokat. A szemöldökök között rátaláltak az isteni látás kapujára; a lélek innen siklik ki, hogy egybeolvadjon a Krisztus-tudattal.

Felfedezték a légzés visszatartásának rejtelmeit, s rájöttek, hogy ebben az állapotban a lélek addig nem tapasztalt spirituális magasságokba szárnyal. Megízlelték a némelyikük által misztikus házasságnak nevezett lélekállapotot, amelyben a lélek egybeforr Istennel.

114 A jóga kiegészíti a Biblia tanácsát arról, hogyan szeressük Istent: ne csak szívvel, ésszel és lélekkel, hanem erővel is. Az erő ugyanis energiát jelent.

Az átlagember energiái be vannak zárva a test börtönébe. Mivel el vannak rejtve akarata elől, nem tudja egyszerűen szeretni Istent, sem a szívével, sem az eszével, sem a lelkével. A valódi belső beszélgetésre csak akkor kerülhet sor, ha az energiát elvonjuk testünktől, és mély meditációban magasabb rendű valóságok felé irányítjuk.

2 Egy erős gyújtólencse fokuszálja a Nap sugarait, és lángra lobbantja a faforgácsot.

A jóga hasonlóképpen összpontosítja a tudatot, elégetve a kételyek és a bizonytalanság fátylait, hogy ismét a maga meztelenségében ragyogjon fel a belső igazság fénye.

3.

Egy másik vallás híve arra hivatkozott, hogy a jóga gyakorlása elvonja hitének gyakorlasatól.

– Én őrjöngve szeretném imádni Istent! – kiáltotta. – Ezek az istenkereső módszerek borzasztó gépiesnek és unalmasnak tűnnek számomra.

– Meglehet, igaza van – hagyta rá a Mester –, noha nagy hiba gépiesen űzni a jógát.

A hívőkre leselkedő egyik nagy veszély a túlzott érzelmesség. Hogyan várhatnánk el, hogy a gyertya folyamatosan égjen, amikor mindegyre elfújjuk? Hasonlóképpen, ha szüntelenül fel korbácSoljátok érzelmeiteket, valósággal elárasztanak benneteket, ám ebben az állapotban nem tapasztalhatjátok meg az isteni üdvösség sokkal mélyebb elragadtatását.

Isten nem a külső lármában látogat meg minket, nem is az elme felajzottságában, hanem a belső csönd idején. A csöndben Ő társalkodik a lélekkel.

Nem azt mondom ezzel, hogy ne kiáltsatok Isten után, vagy ne ontsatok könnyeket iránta való szeretetetekben. Az erős érzelmek túlzott bizonygatása azonban kioltja tüzüket.

Miután dalokat zengtetek az égi kedvesnek, és könyörögve hívtátok Őt magatokhoz, fontos, hogy megzabolázzátok felébredt érzéseiteket, s felfelé, egy mély belső közösség nyugalmába tereljétek ezeket.

A nyugtalan szív érzései olyanok, mint amikor vihar tör ki egy pohár vízben.

Hasonlítsátok ezt össze annak a Szeretetnek a SZökőárjával, amely akkor zúdul a lélekre, amikor a Szív már lecsillapult. Ha túl szorosan markoljátok meg a hit bimbóit, nem nyitják ki szirmaikat, hogy magukba fogadják az isteni szeretet napsugarait. Csak akkor irányíthatjátok felfelé a szív érzéseit, ha lecsendesítitek háborgásukat. Csakis ekkor tárulnak ki annyira, hogy magukba fogadhassák a végtelent.

Gondoljátok meg, nem helyénvaló-e, ha valakivel beszélgetve a válaszaira is odafigyeltek? Istenhez imádkozva és dalolva miért nem hallgattok akkor a lelketekben felhangzó feleletre? Ez a figyelmes fülelés a meditáció, amely fogékonnyá teszi bensőtöket Isten halk közlései iránt.

A jóga lényege az a csönd és fogékonyság, amelyet a megfelelő technikák előhívnak az elmében.

Szeressétek tehát őrjöngve Istent, hagyjátok azonban, hogy ez a túláradó, mértéktelen szeretet minél inkább Tőle magától származzon! Ne saját érzéseitektől részegedjetek meg, hanem attól, hogy lelketek felszárnyalhat Őhozzá. Ügyeljetek arra, hogy az istenszeretet soha ne váljék külső mutatvánnyá. Ezzel bemocskolnátok a legszentebb kapcsolatot, amely csak létezhet a földön. Az istenszeretetnek befelé kell irányulnia.

Ezért olyan fontos a jóga gyakorlása, amennyiben az érzéseket az Istenhez vezető belső útra tereli. Élt egyszer Indiában egy híres női szent, aki a Mira névre hallgatott. Bhakta volt, hű hívő, aki reggeltől estig az Úr dicsőségét zengte. Mira tényleg szent asszonynak számított. Férje azonban spirituálisan fejlettebb volt nála. Az asszony mit sem sejtett, mivel férje nem beszélt Istenről. Így történhetett meg, hogy miközben a férfi mély benső közösségben élt Istennel, Mira a megtéréséért imádkozott! Úgy vélte, semmi más nem hiányzik ezen kívül az életéből.

Egyik éjszaka, amikor egymás mellett feküdtek, Mira meghallotta, amint a férje így szól az úrhoz álmában: – Drága kedvesem! Mikor jössz el hozzám, és enyhíted a vágy kínjait?

Másnap reggel Mira vidáman a férje fejére olvasta, hogy kitudta a titkát.

– Ne beszélj így! – könyörgött az halálosan komolyan. – Á, többé nem tehetsz bolonddá! Rájöttem, milyen hűn szereted istenedet.

– Sajnálom, hogy ezt mondod – felelte a férj –, mert ez esetben sajnos el kell, hogy hagyjalak. Réges-régen megígértem Istennek, hogy amennyiben bárki rájön, mennyire szeretem, itthagyom ezt a világot.

Ezután lótuszülésben a földre telepedett, és kilépett testéből.

5 – Miért van szükség az összpontosításra?

— Ez mindennek a kulcsa. Még az üzletembereknek is összpontosítaniuk kell feladatukra, különben búcsút mondhatnak az üzleti sikernek.

Ha olyasvalakivel beszélgetsz, akinek a szeme ide-oda jár, és folyvást fészkelődik, nem azt gondolod-e róla, hogy nem is figyel rád? Egy idő után elveszted érdeklődésedet a vele folytatott párbeSzéd iránt.

Isten válaszára is csak akkor számíthatsz, ha nyugton ülve megnyitod elmédet és figyelmedet benső jelenléte előtt.

6 Az Önvalóra Ébredtek hollywoodi társaságában egy jövevény a következő kérdést tette fel Paramhansza Jógánandának: – Miért csak meghatározott módszerekkel érhetjük el az összpontosítást? Nem lehetne csupán belső ösztönzésből imádkozni?

– A hegedűművész is belső ösztönzésből játszik – felelte Jógánanda –, ha azonban nem tanulja meg a nagy muzsikusok által kidolgozott módszereket, csupán az amatőrségig viheti. A jóga technikáira azért van szükség, mert segítségükkel megmérhetjük belső csöndünk mélységét. / – Mester – panaszolta az egyik tanítvány –, olyan nehezen tաdok dok összpontosítani! Hiven követem a jóga előírásait, eddig azonban nem sok sikerrel.

– A gépies gyakorlás kevés – válaszolta a Mester. – Az is fontos, hogy őszintén érdekeljen, amit csinálsz. El kell mélyítened hi 1 18 tedet. Figyeld meg, hogyan viselkednek az emberek egy mozielőadás során. Nem olyanok-e, mint a jógik? Figyeld csak, milyen megkövülten ülnek az izgalmas részeknél, mennyire elmerülnek a kibontakozó cselekmény nyomon követésében! És mindez azért, mert feltámadt az érdeklődésük! Meditálj te is így. Ha egyszer meggyőzted önmagadat, hogy valóban találkozni kívánsz Istennel benső csöndedben, már gyerekjáték lesz nyugton maradnod, és mély meditációba merülnöd.

Jógánanda gyakran mondogatta tanítványainak: – Legyetek türelmesek a jóga művelésében. A növények sem azon nyomban az ültetés után nőnek meg. „Lassan járj, tovább érsz” – tartja a közmondás. Talán belekerül egy időbe, amíg fáradozásotok meghozza a kívánt eredményt, de minél többet gyakoroltok, életetek is annál jobban átformálódik. És eljön majd a nap, amikor már rá sem ismertek régi önmagatokra.

9 – Mi történik azokkal, akik a jóga segítsége nélkül próbálnak meg eljutni Istenhez? – kérdezte valaki.

TIZENHARMADIK FEJEZET A Végtelenség országútján – Melyik a legjobb vallás? – kérdezte egy igazságkereső.

– Az önvalóra ébredés vallása – felelte Jógánanda. – Valójában ez az egyetlen vallás, mert ez minden vallás végső célja, függetlenül attól, hogyan határozzák meg követői saját hitüket. Lehet valaki keresztény, zsidó, buddhista, hindu, muzulmán vagy zoroasztriánus, azt hirdeti, hogy az üdvösség egyedüli forrása Jézus Krisztus, Buddha vagy Mohamed – s valóban hívek milliói tesznek így, akik kötik az ebet a karóhoz, hogy ez vagy az a szertartás, esetleg szent hely a megváltás záloga. Pedig minden azon múlik, kik ők a lelkük mélyén. Ezer keresztény sem hozza el neked Istent, ha magad nem szereted az Urat.

Ugyan mit érdekli a Mindenhatót, miként határozzuk meg! Hisz nem szorítható fogalmak börtönébe, aki maga a mindenség, sőt ennél is sokkalta több. És ugye, természetes, hogy egy istenfélő muzulmán vagy hindu ugyanolyan kedves a Megváltó előtt, mint bármelyik keresztény, sőt közelebb állnak hozzá, mint saját követői közül azok, akik csak az eszükkel fogadják el, de a szívükben nem táplálnak szeretetet iránta.

Sem Jézus, sem más nagy mester nem azért jött a világra, hogy híveket toborozzon magának. Az igazsághoz akarták elvezetni az embereket, ahhoz az igazsághoz, amely Krisztus szavaival „szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,22). Az isteni üzenet mindig személytelen, hiszen ennek az igazságnak a hirdetésével áll kapcsolatban. Ugyanakkor persze személyes is, mert az egyének meggyőzésére irányul. Más szóval, a vallási tanítók nem azt mondják: „elég e vallás hívévé szegődnöd, és megváltatnak bűneid”, hanem azt: „személyes megváltásra találsz, ha közel kerülsz Istenhez”.

A vallások változatlan lényege, magva az önvalóra ébredés. Higgyetek bármit, gyakoroljátok bárhogyan a vallásotokat, ennek legfőbb célja az, hogyan teljesíthetitek ki magatokat Isten gyermekeiként.

A hullámnak rá kell jönnie, hogy ilyen minőségében létezése ideiglenes. Ugyanaz a vízmennyiség feltűnik ugyan az újabb és újabb hullámokban, létének valósága azonban nem egyetlen hullám, hanem az óceán egésze, ezzel kell egybeolvadnia, hogy elnyerje valódi önazonosságát.

Tegyük fel, hogy egy zsidó megkeresztelkedik. Ezentúl nem zsinagógába jár, hanem templomba. Vajon áttérése szavatolja-e megváltását? Nem, ha ez nem ösztönzi arra, hogy mélyebben szeresse Istent.

A vallás nem köntös, amelyet magatokra öltötök, hanem olyan fényből szőtt kelme, amelybe szíveteket bugyoláljátok. Külső viseletetek, köntösötök azok a gondolatok és vélekedések, amelyekkel megvéditek magatokat az időjárás viszontagságai ellen. Ez nem azonos belső mivoltotokkal. Derítsétek ki, kik is vagytok valójában e külsőségek mögött, és rájöttök, ki volt Jézus, Buddha vagy Krisna. Mert a mesterek azért jöttek el a földre, hogy felmutassák minden halandónak legmélyebb lényegének, az örök önvalónak hű tükörképét.

Egyszer lefordítottam a gurum, Srí Juktésvara kedvenc szenténekét, amelynek két sora a következőképpen hangzik: „A pránájama lesz a vallásod, a pránájama hozza el megváltásod.”

A pränájama a testi energiákat szabályozza, s felfelé tereli ezeket a gerincoszlopon az agy és a két szemöldök közt helyet foglaló Krisztus-központ felé. Egyedül ez az út vezet el a megvilágosodáshoz, nem pedig a vallási dogmák és tantételek. Isten egyszerűen így alkotott meg bennünket.

A tudat az agy- és a gerincvelő működése révén születik meg a testben. Amikor a petesejt és a hím ivarsejt egyesüléséből létrejön a fizikai test, ez a medulla oblongatánál,

a nyúltagynál következik be. Az életerő aztán átlép a medullából az agyba, végigáramlik a gerincvelőn, s behatol a perifériás idegrendszerbe, innen az izmokba stb. Így keletkezik a test.

Aki ki akar lépni a testéből, annak ezt a folyamatot kell megfordítania. A dolog legfőbb nehézsége abban rejlik, hogy születéskor az életerő már az élet folytatásához szükséges módon működik, s ezért törvényszerűen kifelé, az érzékek és az általuk feltérképezett külső környezet felé irányul. Ezért képzeljük azt, hogy a világ a tulajdonunk, amelyet érzékeink közvetítésével élvezhetünk.

Ennek ellenére egyetlen tőlünk független létezőt sem ismerhetünk meg, csak az érzékek szűrőjén keresztül, amelyek a külső ingereket az agyhoz továbbítják.

Megpróbálhatjuk persze kitágítani világképünket, tanulhatunk, vagy éppen átadhatjuk magunkat az érzéki örömöknek. Tehetünk bármit, be vagyunk zárva az érzékek börtönébe. Mindaddig ez a helyzet, amíg az életerő a test foglya. Mégis van kiút, amelynek módja az, hogy az életerő egybeolvad a kozmikus energiával, az egyéni tudat a végtelenség tudatával. Evégett vissza kell vonnunk az életerőt az érzékekből, s a gerincvelőbe gyűjtenünk, innen felvezetnünk az agyba, majd tovább a szemöldökök közötti Krisztus-központba.

Az Én székhelye a medulla oblongata. Nem más ez, mint az önvaló ellenpólusa. A pozitív pólus a Krisztus-központban található. Ha erre, harmadik szemünkre, a spirituális látás centrumára összpontosítunk, az Énen túlra, a végtelenbe küldjük a tudatunkat.

A végtelen országútja a gerincoszlop. Testetek Isten temploma, önmagatokban kell felfedeznetek az Urat! Elzarándokolhattok a legkülönbözőbb szent helyekre, végrehajthatjátok a legkülönbözőbb szertartásokat, a végső zarándokút a lélek mélységeibe vezet. S a mindenek felett való vallási szertartás az lesz, amikor felajánljátok életerőtöket az Istennel való belső közösség oltárán. Jézus is erről beszélt, amikor azt mondta: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra felépítem.” (Jn 2,19) A Biblia még hozzáteszi: „ő saját teste templomáról beszélt” (Jn 2,21).

Ez tehát a krjá-jóga útja.11 – Segít ez a tanítás, hogy követői lelki békére találjanak? – érdeklődött az egyik látogató, egy pszichiáter.

- Igen – felelte a Mester. – Legalábbis ezt hangoztatjuk. Legfőbb célunk az, hogy hozzásegítsük az embereket, találjanak megnyugvásra a Teremtő kebelén, s ismerjék meg a tökéletes békét az Ő végtelen tudatában.

Egyszer találkoztam egy férfival Indiában, aki húsz éve járt Isten útjain. Láttam, az Úr iránti szeretete oly mély és őszinte, hogy megérett a valódi istenélményre. A spirituális ösvény, amelyre lépett, azonban nem adta meg neki ezt a lehetőséget. A krijájógára volt szüksége. Mégsem fogadta el tőlem a segítséget, hanem ragaszkodott a maga kijelölte úthoz, mert így érezte tisztességesnek.

– Nem arról van szó, hogy más ösvényre lépsz - magyaráztam neki. – A krijá-jóga megadja neked a spirituális beteljesedés örömét. De hát olyan vagy, mint az egyszeri ember, aki húsz éve próbál kijutni egy helyiségből a falakon és a mennyezeten keresztül. Én az ajtót mutatnám meg neked.

Nos, végül beadta a derekát, s beavatást nyert a krijá-jógába. Nem telt bele egy hét, és megtapasztalta azt az istenélményt, amelyet húsz éve keresett.

– A krijá-jóga – fejezte be elbeszélését a Mester – elvezet arra a keresztútra, ahol valamennyi spirituális ösvény összefut.

Meg tudnám tenni, hogy kiválasztok pár fiatalembert a legnyughatatlanabb fajtából, aztán napi két órán keresztül krijá-jógára fognám őket az általam előírt módon.

A nyakamat teszem rá, hogy négy-öt év leforgása alatt valamennyiből szentet faragnék.

Közben egyetlen szentbeszédet sem tartanék nekik. Mindössze annyit várnék el tőlük, hogy napi két órán át gyakorolják a krijá-jógát, s rájuk bíznám, hogy maguk vegyék észre, milyen gyökeresen megváltozik az életük. Igazán szívesen kipróbálnám.

Természetesen az általam javasolt módon kellene jógázniuk, ami nem volna könnyű, de minden bizonnyal megérné a fáradságot.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Szükség van-e gurura?

– Az önvalóra ébredés elve számomra teljesen összeegyeztethetetlen a hinduk ama meggyőződésével, hogy lelki fejlődésükhöz gurura van szükségük – jelentette ki ellentmondást nem tűrve egy, női látogató. – Magát az önvalóra ébredés gondolatát határozottan vonzónak találom, de nyugati emberként attól tartok, sehogyan sem tudom elfogadni a guru szükségességét. Két lábbal állok a valóság talaján, s hiszek abban, hogy az ember abból tanul, ha néha kemény leckéket kap az élettől. Egy karakán egyéniségtől nem is várható el, hogy mások által megcsócsált életigazságokban higgyen.

– És mit tenne akkor, ha el szeretne sajátítani valamilyen új készséget? – kérdezte Paramhansza Jógánanda. – Ellenére volna, ha valaki megmutatná, mit hogyan kell csinálni?

– Nos, természetesen nem – felelte a hölgy. – Én azonban természetes, nem művi élethelyzetekről beszélek. Olyan körülményekre gondolok, amelyek minden felnőttet arra késztetnek, hogy érett döntéseket hozzon.

– Például arra, hogyan öltözzön fel egy kirándulásra az időjárás-jelentés meghallgatása nélkül? - firtatta tovább Jógánanda.

- Hát... – ingott meg a hölgy.

– Amint látja, botorság volna úgy leélni az életet, hogy közben ügyet sem vetünk mások tanácsaira.

– Ebben igaza van – hagyta helyben a hölgy. – Csakhogy a guruk feltétel nélküli engedelmességet követelnek tanítványaiktól, mintha holmi robotok volnának.

– Szó sincs erről! – tiltakozott élénken Jógánanda. – Az olyan guru, aki nem látja szívesen a gondolkodó tanítványokat, nyilván ostobákat vonz majd magához. Az erős egyéniségek nagy ívben elkerülik, márpedig egyedül ők alkalmasak arra, hogy az önvalóra ébredés útjára lépjenek. Az istenkeresés nagy lelkierőt igényel. Vajon egy spirituálisan gyenge ember kibírná-e azt a megrázkódtatást, amelyet a Mindenható közelsége okoz? Egyetlen tanítvány sem kényszeríthető arra, hogy vakon engedelmeskedjen gurujának. A spirituális élet első számú szabálya a szabad választás joga. Maga az Úr adta nekünk a szabad akaratot a teremtés pillanatában.

A Mester ekkor elmosolyodott.

– Meg kell nézni, hányan és hányan élnek ezzel a jogukkal, amikor több megtestesülésen keresztül hátat fordítanak az Úrnak! Ő azonban olyan szerény és alázatos, hogy sohasem kényszeríti rá senkire az akaratát. Meglehet, világkorszakokon keresztül megtagadjuk Őt,

örökké szerető istenünk azonban azt mondja: „Kivárom, amíg eljöttök hozzám.” Érti már, mit mond azzal, amikor elfogadja az önvalóra ébredés eszméjét, egyúttal azonban nem ismeri el, hogy szükség volna gurura? Az emberek rendszeresen összetévesztik az önvalóra ébredés fogalmát az emberi személyiség végső kiteljesítésével. Márpedig az előbbi lelki és nem emberi képesség.

A személyiség olyan, akár egy sűrű erdő, ezen túl terül el az a tágas vidék, amelyet az Úr nektek ígért. Ide azonban csak akkor juthattok el, ha sikerül valahogyan kijutnotok az erdőből, s nem vesztegetitek az időtöket azzal, hogy számtalan kis ösvényén andalogtok.

Az embereknek sejtelmük sincs arról, hogyan juthatnának ki tudatuk erdejéből.

Minden ösvényt, amelyre lépnek, végül sűrű aljnövényzet lep el; vagy az út visszavezet a kiindulópontra. Idővel aztán rájönnek, hogy bizony eltévedtek.

Aztán amikor jön valaki, és azt mondja: „Jól ismerem ezt az erdőt, hadd vezesselek ki belőle”, vajon arra gondol-e az eltévedt vándor, hogy az ajánlat sérti a szabad döntéshez való jogát? Hiszen maga sem akar mást jó ideje, mint kikeveredni az erdőből, csakhogy eddig hasztalan próbálkozott.

Felnőtt ember érett döntéséről beszéltek. A példabeszédemben szereplő erdőben az életkornak semmi köze a döntéshozó képességhez. Egyedül a tapasztalat számít. Még egy kisgyermek is jobb kalauznak bizonyulhat – amennyiben ismeri a helyes utat – az eltévedt vándornál. Ebben az értelemben akár érettebbnek is mondhatnánk a tévelygő felnőttnél. Bárhogy van is, képes magára vállalni a felelősséget, hogy oda vezet benneteket, ahová kívánjátok. Isten színe előtt mindannyian gyermekek vagyunk. Az élet nagy iskola, s addig tanulunk benne, mígnem rádöbbenünk, kik is vagyunk valójában, s hogy a végtelen szülötteinek nevezhetjük magunkat.

A gurunak nem az a célja, hogy megtörje tanítványai akaratát, hanem az, hogy megtanítsa a belső erő kifejlesztésének titkait, amíg végül rendületlenül nem álltok a világomlások közepette.

Az ilyen isteni önállóság kifejlesztése minden bizonnyal nagyobb érdem, mint az, hogy valaki két lábbal áll a földön a hétköznapi léthelyzetekben.

Azok, akik elvetik a guru szükségességét – fejezte be beszédét Paramhansza Jógánanda – nem veszik észre, milyen meredek hegy magasodik előttük az Istenhez vezető ösvényen. Vezető nélkül fogni neki ennek a hegynek a megmászásához több mint botorság, spirituálisan pedig egyenesen katasztrofális következményekkel járhat.

Egy drágakőszakértő különbséget tud tenni a valódi drágakő és az utánzat között.

Ha valaki drágakő vásárlására adja a fejét, ám eközben nem veszi igénybe a szakértő tanácsát, a végén oda jut, hogy egy vagyont áldoz holmi értéktelen bóvlira.

A guru olyan, mint a drágakőszakértő. Segít elkerülni a költséges balfogásokat, amelyek különben több megtestesülésen keresztül visszavetnék spiritualis fejl6deseteket.

A görög mitológia útvesztői olyan tekervényesek voltak, hogy ha egyszer valaki bekerült egy labirintusba, soha többé nem jutott ki a szabadba. Ez egyedül Thészeusznak sikerült, éspedig úgy, hogy magával vitt egy gombolyag fonalat, és maga után engedte, amikor belépett az útvesztőbe. A fonalat követve aztán visszatalált a bejárathoz.

A guru is ilyen útmutató fonálgombolyag. Nem szükséges azonban, hogy minden fordulónál ott legyen, és tanácsot adjon. Elég a lelki ráhangolódás a mesterre. Ennek révén megtudjátok majd, a kínálkozó lehetőségek közül melyiket válasszátok.

Az Én börtönébe zártak gyakorta úgy tekintenek a gurura, mint aki személyes szabadságukat fenyegeti. Nem jönnek rá, hogy jelen helyzetükben éppenséggel a

szabadságnak vannak híján!

A guru dolga az, hogy kinyissa az Én magánzárkáját. Ha egy tanítvány annyira megkedvelte korlátait, hogy felháborodottan tiltakozik: „Hagyj magamra! Szeretem vágyaim és örömeim kis fészkét!” – a guru nem erősködik. Mindössze annyit mond: „Azért jöttem, mert hívtál, különben nem fáradoztam volna érted. Nem nekem van rád szükségem, hanem fordítva. Kivárom hát, amíg újra szólítasz!”

Aki elfogadja egy guru segítségét, nem terheket vesz a vállára! Ez a kötelék nem fenyegeti személyes szabadságát és boldogságát! Ellenkezőleg: a legnagyobb áldás, amelyben egy földi halandónak része lehet. Az igazi guru akkor jön el hozzánk, ha több életen át is jó karmát halmoztunk fel.

Isten először közvetett útmutatást nyújt a keresőknek, könyvek és kisebb jelentőségű tanítók alakjában. Csak amikor hatalmasra nőtt valakiben az iránta való vágyakozás, akkor küld segítséget egy önvalóra ébredt guru képében. A tanítvány nem tesz szívességet a gurunak azzal, hogy elfogadja segítségét. Éppenséggel buzgón kell imádkoznia több életen át, hogy ekkora jótéteményben legyen része.

A gurut nem kell keresnünk, Isten elküldi őt hozzánk, vagy elvezérel hozzá, amennyiben lélekben erre felkészültünk.

A guruhoz fűződő kötelék – ha egyszer létrejött – nem csupán egyetlen életre szól, hanem mindörökre. Még a spirituálisan megszabadult tanítvány is elismeri, hogy a gurunak köszönheti szabadságát.

A guru ugyanis egyszerűen olyan csatorna, amelyen keresztül az isteni erő és bölcsesség a halandókra kiárad. Az igazi guru maga Isten.

A guru olyan, akár egy transzformátor, amely a nagyfeszültséget átalakítja a háztartások áramfogyasztása számára.

Néha megesik, hogy egy tanítvány túlszárnyalja mesterét. Jézus is fejlettebb volt spirituálisan, mint Keresztelő Szent János, jóllehet a szent – mint könyvemben kifejtettem12 – előző életeiben a guruja volt. Ezért mondta János nagy szerényen, hogy Jézusnak kellene őt megkeresztelnie. És ezért válaszolt a Megváltó a következő szavakkal: „Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” (Mt 3,15) Jézus még ezt is hozzátette: „...az asszonyok fiai között nincs, aki nagyobb volna Jánosnál.” (Lk 7,28) Ám nem született-e maga Jézus is földi asszonytól? Egyszerűen azt óhajtotta kihangsúlyozni, hogy egy órõkkévalóságra tanítványa marad Jánosnak.

Látjátok tehát, a tanítvány nem a guru rabszolgája. Az isteni szeretet nyájas köteléke fűzi őket össze mindörökre.

Ha kezdetben a guru megrója is néha tanítványát, a legjobb szándéktól vezérelve teszi, hogy hozzásegítse legfőbb lelki törekvésének teljesüléséhez. Csak a hamis guruk hízellegnek tanítványaik hiúságának.

Az igazi guru sohasem fegyelmez önös érdekektől vezérelve. Minden tanítása és feddése nem magától, hanem Istentől szárnazik.

Paramhansza Jógánanda egyszer így szólt egyik tanítványához: – Néhány életen keresztül elveszítettelek szem elől. Ez soha többé nem történhet meg.

Egy másik tanítványról ezzel szemben, aki nem fogadta el őt guru gyanánt, ezt mondta: – Sosem szabadul meg másként, csak ha megnyílik e csatorna előtt, amelyet az Úr jelölt ki számára.

– Mester – vallotta be az egyik tanítvány – nagy örömömet lelem Isten

szolgálatában, de a nyugodt meditáció fölöttébb nehezemre esik!

– Rendben van – felelte a Mester –, egyelőre elégedj meg azzal, hogy hűségesen és odaadással szolgálod. Én majd meditálok helyetted.

– Minden lelki útravalónk benne foglaltatik a Bibliában – érvelt egy keresztény felekezet lelkipásztora. – Mire jó ezek után a guru?

– Gyakran ég és föld választja el azt, ami valóban áll a Szentírásban, attól, amit belemagyaráznak! – vágott vissza Paramhansza Jógánanda. – A Szentírást félreérthetitek, nem fog kijavítani benneteket, egy guru azonban rámutat a tévedés forrására. A guru maga eleven szent irat. Ugyanazokat az igazságokat hangoztatja, mint bármely előtte élő mester. Bölcsességük egyazon forrásból táplálkozik. Ráadásul a Biblia nem minden lapját hatja át ugyanez a földöntúli mindentudás. Némelyik szerző fejlettebb szellem a többinél, s egészen átlagosak is akadnak közöttük. A fordítók – hiszen behatárolták képességeiket az emberi megértés korlátai – ugyancsak megváltoztatták bizonyos kitételek jelentését, kivált azokét, amelyek az átlagnál mélyebb felismerésekből születtek.

Még Jézus tanítványai is a saját szájuk íze szerint jegyezték fel a Megváltó szavait.

Jézus nemegyszer megrótta őket gondolkodásuk felületességéért.

Látjátok tehát, hogy még a Szentírás igazságai is megszűrve jutnak el hozzánk, pedig az egyik legnagyobb szent szövegről van szó.

Tegyük még hozzá, hogy a Biblia példabeszédei a tömegekhez szóltak, nem egyéni keresők szükségleteihez igazodtak.

Mindezen okokból nem lehetünk meg guru nélkül.

A legfontosabb okot azonban magában a Bibliában találjátok meg. „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” – olvassuk János evangéliumában. (Jn 1,12) A guru nem csupán kiokosítja és vezeti tanítványát, hanem spirituális erőt is ad neki.

Amiként Jézus feltámasztotta Lázárt halottaiból, a guru is úgy éleszti belső életre tanítványát. Az ő közvetítésével maga Isten ébreszti fel őt a káprázat évszázados álmából.

Akik csatlakoznak az önvalóra ébredők közösségéhez, nem holmi nyomdába lépnek be, hanem beállnak az önvalóra ébredt mesterek sorába. Közreműködésük révén ebben a munkában is Isten lakozik. Mindazok, akik őszintén és odaadással követik tanításaimat, az Ő színe elé kerülnek.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET A tanítvány feladatai Paramhansza Jógánanda egyszer azt mondta: – Amikor találkoztam a gurummal, Szvámí Srí Juktésvarával, így szólt hozzám: „Engedd meg, hogy fegyelmezzelek.” „Miért, uram?” – kérdeztem. „Amikor találkoztam a gurummal, Lahiri Mahászájával, közölte velem, hogy az akaratomat szeszélyek irányítják. Amikor azonban ráhangolódtam az ő bölcsesség által kormányzott akaratára, a magamé felszabadult, hiszen mostantól a bölcsesség vezérelte.”

– Hasonlóképpen, midőn akaratomat Srí Juktésvara bölcsesség által kormányzott akaratára hangoltam, a magamé szabaddá vált – folytatta Jógánanda. – Ez a tanítványi

szerepkör és a vele járó engedelmesség lényege. A guruval szemben tanúsított engedelmesség nem alázza rabszolgává a tanítványt, hanem éppenséggel felszabadítja akaratát mindama befolyások alól, amelyek rabságban tartották, a szeszélyek, rokon- és ellenszenvek, vágyak és kötődések zsarnoksága alól.

Az emberek többsége a szabadság zálogának tekinti, ha megkötések nélkül hódolhat szenvedélyeinek. Nem veszik észre, hogy ez utóbbiak maguk is rabul ejtik a lelket, s elhomályosítják a tisztánlátást. Ugyan miféle szabadság az, amely csak még szorosabbra vonja kötelékeinket?

A spirituális gyógyuláshoz a tanítvány készséges együttműködése szükséges, restséggel nem érhető el. Hajoljatok meg a guru által közvetített isteni akarat előtt, éspedig szabad akaratotokból, örömmel és értelmesen.

A meg nem világosodott tanítók gyakran próbálják ráerőszakolni akaratukat tanítványaikra, akik ily módon soha nem szabadulhatnak meg, akkor sem, ha a guru tanácsai egyébként használhatók. Akaratunk rákényszerítése egy másik emberre spirituálisan helytelen, mert a hipnózishoz hasonlóan gyengíti az akaratot.

Végső soron, amikor engedelmeskedtek, lényetek legértékesebb magvával szemben tanúsítotok engedelmességet. A spirituális talnításnak is eme magas tudatszintről kell származnia. Erre kell ráhangolódnotok, hogy megkapjátok azt az útmutatást, amelyre lelketek oly szomjasan sóvárog.

Az ilyen bölcsesség által vezérelt irányítás és az önismereten alapuló megkülönböztető képesség között az a különbség, hogy a meg nem világosított elme ítéleteit rokon- és ellenszenvek, régi szokások és megrögzött szemléletmódok teszik részrehajlóvá. A guru tudata ezzel szemben olyan, akár egy hibátlan tükör, amely visszatükrözi a tanítvány számára önnön spirituális állapotát. Ezáltal pontosan azt adja neki, amire szüksége van, amennyiben felloldozza a káprázat kötelékeiból.

A guruval való együttműködés hihetetlen mértékben megerősíti az akaratot, hiszen a tanítvány akaratát Isten végtelen akaratára hangolja.

- Miért kell azt mondania a krijá-beavatás jelöltjének: „megteszem”, amikor előrelép, hogy fogadja az áldást a szertartás során?

– Nem csupán egyszerű ígéret ez arra, hogy gyakorolja a jógatechnikákat, ragaszkodik az ősi hagyományokhoz, s megórzi titkukat, hanem egyúttal a jelölt szándékainak kinyilvánítása is. Ama szilárd elhatározásának ad ezáltal hangot, hogy önös vágyait félretéve s guruját követve egyedül Isten akaratának szenteli magát.Ha ebben a szellemben vesztek részt a beavatási szertartáson, rövidesen Isten közelében tudhatjátok magatokat.

Aki autót akar vásárolni, jól teszi, ha legelső lépésként összeveti egymással a különböző márkák előnyeit és hátrányait. Ha azonban már döntöttetek, a józan ész azt mondja, álljatok ki teljes szívvel elhatározásotok mellett. Ugyan mi jóra vezetne ezek után a további habozás?

Tegyük fel, vettetek egy Plymouthot, amellyel most Los Angelesből Bostonba indultok. Arizonában hirtelen eszetekbe jut, hogy talán okosabb lett volna Buickot vásárolni. Visszatértek hát, becserélitek a Plymouthot egy Buickra, és ismét útra keltek.

Alig értek azonban Új-Mexikóba, az a gondolat kezd motoszkálni az agyatokban, hogy egy Oldsmobile jobb lenne. Ismét visszamentek Los Angelesbe, s másodszor is lebonyolítjátok a cserét.

A sok habozás-ingadozás miatt nemcsak pénzt és időt veszítetek, de soha az életben

nem juttok el Bostonba.

Némelyik tanítvány is ilyen: bár elfogadják a gurut, folyvást azt kérdik maguktól: „Elhiggyem-e, amit erről a dologról mond? Vajon miért beszélt úgy tegnap? Én másként fogalmaztam volna.” Néha meg egyenesen azt gondolják: „Tudja ez egyáltalán, miket hord itt össze?”

Nem a vak engedelmességet akarom ezzel népszerűsíteni. Magára az engedelmesség helyes módjára is csak az találhat rá, aki megfelelő megkülönböztető képességgel és mély, ösztönös belátással rendelkezik. Mindaddig, amíg a tanítvány meg nem szabadul kételyeitől és gáncsoskodó hajlamától, nem alakíthat ki olyan kapcsolatot a guruval, amely elvezérli Istenhez.

A tanítványnak fejlett megérzőképességgel kell rendelkeznie, különben mit sem ért meg a guru útmutatásaiból.

Ne támaszkodjatok túlságosan a rációra. Az igazság fogalmi eszközökkel nem ragadható meg, nem ez a bölcsesség útja. Az észérvek és az ösztönös belátás két különböző dolog.

A spirituális felismerések előfeltétele, hogy egyként ráhangolódjatok a guru szavaira – amelyekben hisztek – és kéréseire. Az isteni belátás alapja az ösztönös hit, nem pedig a logikus okfejtés.

Eddzétek folyvást elméteket. Mondjátok azonnal: „Igen, akarom!” Csak ezután gondolkozzatok el azon, hogyan teljesítitek a guru kérését. A túl sok okoskodás ugyanis habozáshoz, zavarodottsághoz és kételyekhez vezet. A végén azt tapasztaljátok majd, hogy akaraterőtök teljesen megbénul, olyannyira, hogy cselekvésképtelenné váltok.

Némelyeket alig lehet felébreszteni álmukból. Hiába szólongatjuk őket, alszanak tovább, mint a bunda. Megrázzuk őket, na, erre elküldenek melegebb éghajlatra. Ha tovább rázzuk őket, talán kinyitják a szemüket, sőt akár fel is ülnek. Abban a percben azonban, hogy magukra hagyjuk őket, visszaroskadnak az ágyra, és ismét álomba zuhammak.

Akadnak azután olyanok is, akik abban a szempillantásban felébrednek, hogy nevükön szólítják őket. Ilyenek az igaz istenhívők. Isten hívására fürgén és készségesen válaszolnak. Később sem sajnálják a káprázat álmát, amelyből felébredtek, hanem még nagyobb éberségre törekszenek Istenben.

Legyetek olyanok, mint ezek az igaz istenhívők.

Ha széttépitek vagy elhajítjátok az orvos receptjét, vajon hogyan számíthattok gyógyulásra?

A guru a ti spirituális orvosotok, kövessétek hát tanácsait. Ha csak egy kicsit is kipróbáljátok a „receptjét”, egész életetek megváltozik.

Volt itt egy fiatal legényke, aki az édesanyjával érkezett. Valahányszor javasoltam neki egyet s mást a saját érdekében, fintorgott, és sírni kezdett: – Mama, kicsúfol engem!

Végül egyszerűen békén hagytam. Ugyan minek segíteni valakin, aki elutasítja a segítséget?

Ne feledjétek hát, ha olyasmit találok mondani, ami nem tetszik nektek, nem a ti mélyebb valótokat bántom meg, csupán ama részeteket, amely azért van itt, hogy megváltozzék vagy megszabaduljatok tőle.

Emlékezzetek Jézus szavaira: „Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.” (Mt 19.30). Azok, akik végigjárják az élet útját, s még a célszalagnál is ott vannak

– nem kitartásuk, hanem istenszeretetük okán –, elsők lesznek a mennyei királyságban.

A gurura való ráhangolódás azzal jár, hogy teljes szívünkből elfogadjuk útmutatását, sőt ténykedését is. Ez az elfogadás feltétel nélküli kell, hogy legyen. Nem mondhatjuk, hogy elfogadom, amit a guru ebben a helyzetben mond, egy másikban azonban nem. Azt sem jelenthetjük ki, hogy az ő szavait ugyan helyeseljük, az általa kijelölt helyettesekkel azonban nem értünk egyet.

A ráhangolódás azt is feltételezi, hogy szívvel-lélekkel lessük a guru belső útmutatásait. Mindig kérdezzétek meg őt gondolatban, mit tegyetek és hogyan viselkedjetek a szóban forgó helyzetben, s hogyan szerethetnétek még mélyebben Istent.

Ne csak tanácsot kérjetek tőle, de erőt is a spirituális fejlődéshez.

Legyen vezéretek a józan ész is. A ráhangolódás nevében sose viselkedjetek esztelenül, s ne sértsétek meg az illendő viselkedés szabályait. „Tanuljatok illemet” – ez volt Srí Juktésvara egyik kedvenc szavajárása. Ne szolgáljon hát ürügyül a képzelet fegyelmezetlen csapongására a gurura való ráhangolódás!

A szavak nem képesek teljes mélységében közvetíteni a gondolatot és az észlelést.

Figyeljetek a szavaimra, próbáljatok azonban ráhangolódni a mögöttük meghúzódó mélyebb jelentésre! Szívesebben delejezlek benneteket gondolataimmal a külsődleges, szavakkal történő intéseknél. Hiszen csak akkor hihetem, hogy megértettétek mondandóm teljes mélységét, ha megérinthetem a lelketeket, a tudatotokat.

Annak érdekében, hogy ráhangolódjatok a guru tudatára, vetítsétek őt magatok elé harmadik szemetekkel. Gondolatban hívjátok őt magatokhoz. Képzeljétek el, amint rátok tekint. Szôlítsátok fel a tudatát, hogy hasson ösztönzőn saját tudatotokra.

Aztán, miután többször szólítottátok, próbáljátok megérezni a szívetekkel a válaszát. A szív a megérzések központja, a rádióvevőtök.

Az adóállomás helye a két szemöldök között található Krisztus-központ. Innen sugározzátok a mindenségbe a gondolatokat. Amint szívetekkel ráéreztek a válaszra, forduljatok szenvedélyesen a guruhoz: „Vigyél engem Isten elé!”

A hindu szent iratokban olvasható egy mondás: „Krisna valamennyi katonája olyan volt, mint Krisna.” Abból, hogy valaki az életében milyen tudatról tesz tanúbizonyságot, meg lehet állapítani, az isteni fény mely sugara érintette meg. Ha ez megtörtént, emberünk feladja Énjének szűkösségét, és lénye sajátos energiát áraszt magából, amelynek színét az általa befogadott isteni fény rezgése határozza meg.

Nem arról van szó, hogy az illető elveszti a kapcsolatot önmagával. Belső lényegét sosem fogja feladni. Ugyanakkor újfajta felelősséget is magára vállal, Isten igazságának kinyilatkoztatását. Ekkorra már maga mögött tudja az Én rabságát, a rokon- és ellenszenvek minden korlátját.

Mivel Isten vonz benneteket erre az útra, szükségképpen az Ő dicsőségét zengitek majd. Ha a guru istenképének vonzáskörébe kerültök, eléritek az önvalóra ébredés fent jellemzett állapotát.

Felmerül a kérdés, vajon nem váltok-e ezáltal a guru gépies másolatává? Nézzétek meg, milyen mások vagyunk, Srí Juktésvara és jómagam. Srí Juktésvara dnyáni volt.13 Engem a természetem inkább arra ösztönöz, hogy az isteni szeretetet és örömöt fejezzem ki. Legbelül, a lelkünkben mégis egyek vagyunk.

Ki kell tartanotok a guru mellett. A hűség Isten legfőbb törvénye, amiként az árulás is a legnagyobb bűn ellene. Nem elég azonban hűnek lennetek, mutassátok ki hűségeteket szavakkal és tettekkel.

D., egyik itteni tanítványom, természeténél fogva mindig nagyon engedelmes volt, néha azonban túlzásba vitte. Volt idő, amikor mindenkivel, bármely kérdésben egyetértett, csak hogy a kedvükre tegyen. Egyszer azt mondtam neki: – Ha egy napon azt hallanád valakitől: „Tegnap láttam Jógánandát, amint holtrészegen tántorgott a Main Streeten”, vajon elkerekült szemekkel csodálkoznál? Tudom, hogy furcsán hangzik, de hát nem látod, hogy bátrabban kellene véleményt nyilvánítanod?

Ha ki tudtok állni a hitetek mellett, ezzel is hűségetekről tesztek tanúbizonyságot.

Nem azt javallom, hogy legyetek fanatikusok, de ne legyetek tutyimutyik sem. Midőn lelketek Istennel egyesül, aki a mindenség talpköve, csak ad elég bátorságot, hogy a sarkatokra merjetek állni.

Egyszer egy tanítvány elpanaszolta, hogy a guruja nem segíti úgy, mint társait.

– Hogyan férkőzhetnék a közeledbe, ha elzárkózol előlem – felelte Paramhansza Jógánanda.

Jógánanda a következőket tanította: – Közvetlen környezetünk jelentősen befolyásolja, hogy energiánkat befelé, Isten felé fogjuk-e irányítani, vagy kifelé, a világ felé. A jó barátok léte nélkülözhetetlen a spirituális fejlődéshez. – És mi van akkor, ha egyedül vagyok, uram? – kérdezte az egyik tanítvány.

A Mester ekkor mélyen a szemébe nézett, és ezt felelte: – Nem vagyok-e veled mindig?

Néhány hónappal azelőtt, hogy Paramhansza Jógánanda elhagyta testét, ugyanez a tanítvány megkérdezte tőle: – Uram, ha többé nem leszel közöttünk testi valóságodban, lélekben azért ugyanilyen közel maradsz hozzánk? A Mester mély meggyőződéssel válaszolta: – Mindig közel leszek azokhoz, akik a közelükben éreznek.

TIZENHATODIK FEJEZET Miként tisztelhetjük Istent?

– Engem nagyon foglalkoztat az önvalóra ébredés gondolata – jegyezte meg egy filozófia szakos egyetemi hallgató. – Ugyanakkor nem értem, hogyan lehet ezt összeegyeztetni Isten imádásával. Hisz nyilván nem azt tanítja, Mester, hogy önmagunkat imádjuk!

– De hát nem ezt teszi-e minden embertársunk? – felelte Paramhansza Jógánanda elmosolyodva. – Pontosan ez a káprázat lényege: az öntömjénezés és öndicséret!

Isten imádása azzal jár, hogy azonosulunk imádatunk tárgyával. Az önvalóra ébredés ösvényén járó hívő arra törekszik, hogy szűkös kis Énje helyett az önvaló végtelenségével azonosuljon. Bölcseletileg tehát igenis helyénvaló a magasabb rendű Én, az önvaló tisztelete.

Véges emberi értelmünkkel ugyanakkor nehéz mindezt felfognunk. Könnyen megeshet, hogy valaki önmagát kiáltja ki végtelennek, és máris az önimádat ingoványos talajára tévedt.

Ezért tanácsosabb nem „énként” gondolnunk Istenre, hanem „teként” szólítani meg

Őt, mindaddig, amíg el nem jutottunk a spirituális fejlettség magas fokára. Végül is földi halandóként külön életet élünk embertársainktól, akkor is, ha spirituális értelemben valamennyien az egyetlen isteni önvaló megnyilvánulásai vagyunk. A barátunktól sem azt kérdezzük: „Hogy vagyok ma?” Ez még egy filozófust is összezavarna. Ehelyett úgy fogalmazunk: „Hogy vagy?”

Az Istennel való én-te kapcsolat egyszerűbb, kevésbé ködös és kielégítőbb is az emberi elme számára. Olyan kapcsolat ez, amelyet Isten fölöttébb megbecsül.

Az Úr hálásan fogadja gyermekei, a földi halandók őszinte odaadását, a mellveregető öntömjénezésre azonban oda se hallgat.

A gőz láthatatlan, lehűtve azonban vízzé válik, s ekkor már látható alakot ölt. A víz további hűtéssel jéggé szilárdul. A gőz és a víz alaktalanok, a jeget ezzel szemben számtalan formába önthetjük.

A végtelen Úr hasonlóképpen láthatatlan teremtése mögött, bár a gőzgépben fejlődő gőzhöz hasonlóan mindent Ő mozgat. Hitünk azonban megszilárdíthatja, láthatóvá teheti, s a meditáció során belső fényként pillanthatjuk meg. Meditációnkat tovább mélyítve hitünk fagya megdermesztheti Őt, ekkor sajátos formákat öltve jelenik meg előttünk.

A végtelen Úr ekképpen égi atyaként jelent meg sok hívő előtt, máskor meg istenanyaként vagy számtalan egyéb alakban, amelyet a hívek szíve méltónak tartott.

Egyszer egy tudós így faggatta Paramhansza Jógánandát: – Figyelembe véve az univerzum végtelen térségeit és a csillagrendszerek milliárdjait, nem botorság-e azt képzelnünk, hogy e végtelenség ura meghallgatja imáinkat?

– A maga végtelenség fogalma meglehetősen véges – vágott vissza elmésen a Mester. – Bár az Úr végtelenül hatalmas, a maga végtelenségében egyszersmind végtelenül kicsiny részekre is osztható. A végtelenség azt jelenti, hogy nincs határ. Az isteni tudat végtelensége nem kifelé, hanem befelé, az atomok szívéig terjed. Ugyanúgy tud minden emberi érzésről és gondolatról, mint a végtelen térségek csillagködjeinek mozgásáról.

Egy összehasonlító vallástörténetet tanulmányozó diák a következő kérdést tette fel a Mesternek, amely tanulmányai során merült fel benne: – Azt vettem észre, hogy minden vallás másként határozza meg Istent. Az ember óhatatlanul elgondolkozik, vajon eszüknél voltak-e a nagy világvallások alapítói?

Paramhansza Jógánanda mosolyogva felelte: – A gondolkodásod arra állt be, hogy valamely jelenség meghatározása egyet jelent megértésével. Márpedig Istent egyetlen meghatározás sem tudja magában foglalni.

Egy londoni látogatásról hazatérő építész az ott látott épületek alapján határozná meg a várost. Egy kertész – bár ugyanazt látta – a közparkokról áradozna. Egy politikus a város népének szükségleteiről beszélne. Egyikük sem tudná visszaadni az élmény teljességét.

Vegyünk egy másik példát: vajon miként jellemezhetnénk a narancs ízét olyasvalakinek, aki meg sem kóstolta ezt a gyümölcsöt? Sosem sikerülne megértetni vele, miről van szó.

A vallás célja nem az, hogy pontosan meghatározzuk Isten mibenlétét, hanem hogy a vele való belső társalkodásra ösztönözzük az embereket, arra, hogy megtapasztalják Őt a lélek belső csöndjében.

A nagy világvallások alapítói erről az élményről beszéltek. Amikor Isten magyarázatába fogtak, olyan szóképekben és hasonlatokban fogalmaztak, amelyekről úgy

gondolták, hogy hatnak hallgatóságukra. Néha ezért kedvesüknek, máskor hatalmas királynak, megint máskor szemkápráztató fénynek nevezték a Mindenhatót. Jézus mennyei atyaként beszélt róla. Buddha hallgatott, hogy ezzel is leszoktassa a népet az Istentől való passzív függésről.

Egyetlen vallási tanító sem törekedett abszolút igazságok kinyilatkoztatására, csupán azt remélték, hogy sikerül képet adniuk az istenélményről. Ezért, ha némelykor tüzes boritalhoz vagy szeretőhöz hasonlították az Urat, csak azért tették, hogy arra sarkallják az embereket, a földi örömökön túllépve keressék a tökéletességet. Mivel a dolgok jelen állása szerint az átlagembereket leginkább ez utóbbiak foglalkoztatják, ezért a mesterek Így szólnak hozzájuk: „Az istenszeretet mámorában olyan boldogságra leltek, amely elmondhatatlanul fölötte áll miden eddig megtapasztalt örömötöknek.”

Egy Amerikában élő hindu diák egyszer nevetve mesélte Paramhansza Jógánandának: – Nagyanyám Indiában bhadzsanokat14 hallgat a rádión. A dal végeztével virágot helyez a masina elé, akárha egy szentkép volna! A Mester elmosolyodott a gépkorszak és a hagyományos vallásosság eme sajátos találkozásán.

– Pedig a te nagyanyád nem is olyan babonás, mint gondolod – magyarázta. – A virággal ugyanis háláját fejezi ki Istennek. Nem a rádiót tekinti tehát istenségnek. Mindössze valami külső gesztust keres hite kinyilvánításához. Nem szép-e, hogy mindenben Istent véljük felfedezni? Emberi találmánynak tekintjük a rádiót, de ki adott értelmet a feltalálásához? Akár még az alkatrészeit is, ki hozta létre? Ha el kívánjuk távolítani Istent a környezetünkből, idővel arra ébredünk, hogy az életünkből is száműztük Őt.

– A hindu vallásban egyedül az istenek sokaságával nem értek egyet – jelentette ki egyszer egy keresztény nagy komolyan.

– Szó mi szó, sokan vannak – hagyta helyben a Mester. – Ezek mindegyike azonban csak arra emlékeztet bennünket, hogy a Mindenható számtalan aspektusa mindegyikében egy és ugyanaz a lény. Ezek az istenalakok mintegy láthatóvá és felfoghatóvá teszik Isten elvont tulajdonságait. Vegyük példának okáért Kálí istennőt. Ez jó példa, mivel a hindu istenalakok közül őt értik félre legjobban nyugaton. Kálít mezítelenül ábrázolják, miközben jobb lábát földön heverő férje mellkasára helyezi. Kibontott haja kócosan omlik a vállára. Nyakát emberfejekből font füzér díszíti. Egyik kezében kardot suhogtat, a másikban levágott fejet tart. Rendszerint élénkpirosra festett nyelvét kinyújtja, mintha csak vérre szomjazna.

E ponton a keresztény megborzongott. Jógánanda hamiskásan elmosolyodott: – Elismerem, Kálínak ilyesfajta képmásai nemigen ébresztenek áhítatot a szívekben.

Pedig e képmások célja az, hogy visszaadják az isteni természet bizonyos egyetemes jellemvonásait.

Kálí az anyatermészetet képviseli. Ő az Aum, a kozmikus rezgés. Az Aum az összes létezőt magában foglalja: minden anyagot és energiát, s valamennyi tudatos lény gondolatait. A fejek füzére tehát azt fejezi ki, hogy Kálí láthatatlanul jelen van minden elmében. Életet adó és elvevő képessége a természetben való munkálkodását tükrözi, ahol teremt, megőriz és rombol. Ez a kard, a levágott fej és az istennő harmadik, kinyújtott kezének jelentése, amely életet osztogat.

Kálí ősereje mindenütt jelenvaló, leomló hosszú haja ezt az erőt fejezi ki.

Siva, a férje rezgés nélküli állapotában jeleníti meg az isteni erőt, amely kilép a

teremtésből. Ezért ábrázolják háton fekve.

Kálí nyelve nem vérszomjas mivolta miatt lóg ki a szájából, mint a többség gondolja, hanem azért, mert ha Indiában téved valaki, kidugja a nyelvét. Nem hasonló módon fejezitek ti is ki itt nyugaton, ha zavarba estek? Ilyenkor a szájatok elé kapjátok a kezeteket.

Kálí, ábrázolásain a teremtés felett táncol. Ez a tánc a valamennyi létezőt átható kozmikus rezgés lendületét tükrözi. Amikor azonban Kálí lába a végtelent érinti férje, Siva személyében, kidugja a nyelvét, mintha csak azt mondaná: „Jaj, túl messzire mentem!” Hiszen a végtelen világlélek érintésére minden rezgés megdermed.

Kálí negyedik kezét áldón emeli azokra, akik nem adományaira áhítoznak, hanem arra, hogy kiszabaduljanak a májá, azaz a káprázat örök körforgásából.

Azok, akik a természet külsődleges megnyilvánulásaihoz kötődnek, továbbra is folyvást újjászületnek, azaz részt vesznek a létkerék szüntelen körforgásában. Azok a hívek viszont, akik mélyen áhítják, hogy kiléphessenek a kozmikus színjátékból, a bennük lakozó önvalóban találják meg és imádják Istent. Meditáció révén azután összeolvadnak a végtelen Aummal. Ebben az egységben kilépnek a teremtésből, s Istennel, az időtlen, örök üdvösséggel egyesítik tudatukat.

Kálí szobrai tehát nem az istenanya külső ábrázolására törekednek, hanem arra, hogy megjelenítsék az anyatermészetben való munkálkodását. Mondanom sem kell, maga az istenanya forma nélkül való, ámbár úgy is fogalmazhatnék, hogy teste a végtelen mindenség, a napok és holdak tömkelegével. Ugyanakkor Kálí emberi alakban is megjelenhet hívei előtt. Ha így tesz, természetfeletti szépségében tündököl.

India istenképmásai mind jelképesek. Mindig a külső megjelenés mögé kell néznünk, hogy megkeressük a mögöttes jelentést.

– Gondot okoz Istent magam elé képzelnem – panaszkodott az New Thought (Új Gondolat) elnevezésű szekta egyik követője. - Végtelen értelmű lénynek gondolom Őt, aki az isteni Vagyok és a létezés kozmikus alapja gyanánt lakozik bennem. Mindez persze nagyon elvontnak tűnhet! Ám az Úrral való kapcsolat színtiszta szeretet. Hogyan kerülhetek én vele ilyen kapcsolatba?

– Az első lépés az – felelte a Mester –, hogy lásd be, Ő nem igényli a meghatározást.

Mindössze a szeretetedre van szüksége. – Tisztelhetnéd talán a végtelent istenanyaként is – javasolta később.

– Kitűnő ötlet! – kiáltotta a látogató. – Csak hát van ennek Valami igazságtartalma?

– De még mennyire! – felelte Srí Jógánanda mély meggyőződéssel. – Az emberi kapcsolatok is visszatükrözik az isteni szeretetet. Olyan ez a szeretet, mint a napfény, amelynek sugarai számtalan üvegszilánkon szikráznak fel.

A végtelen olyan, mint az összes anya fölött álló Nagy Anya vagy az apák fölött álló Nagy Atya. Örök, hű barátunk Ő, aki felülemelkedik a földi barátságokon. Ő az örök kedves, aki több bármelyik halandó szeretőnél. Ő a mindenünk, és látjátok, nem is lehet más, hisz mindennek a foglalata egy személyben. Ő viseli gondunkat a szülői gondoskodáson keresztül, Ő védelmez és támogat bennünket. Barátaink révén megmutatja, hogy a szeretet mindig kölcsönös, ám egyúttal szabad osztozás is gondokon és örömökön, s a legcsekélyebb kényszer is távol áll tőle.

Szerelmesünk személyében megtanít az isteni szeretet önzetlen és szenvedélyes hevére.

Gyermekeink közvetítésével megérteti, milyen becses is a szeretet, amelyet védeni-óvni kell az ártalmas hatásoktól, és teljes odaadással ápolgatni.

Isten számtalan alakban látogathatja meg az embert. Valamennyi megjelenési formájában az a törekvése, hogy ízelítőt adjon lényének végtelenségéből. A lecke fel van adva minden nyitott szívű és elméjű halandónak.

Nem arról van tehát szó, hogy az Úr azt követelné tőletek, tagadjátok meg emberi mivoltotokat. Inkább azt várja el, hogy megtisztítsátok, megnemesítsétek emberségeteket, kiterjesszétek a szívetekben lakozó szeretetet, hogy többé ne legyen rabja az Én kötődéseinek.

Ennek fényében tehát természetes, hogy a hívek emberalakban, istenanyaként vagy égi apaként imádják Őt.

Magam a Nagy Anyát tisztelem, mivel közelebb érzem őt magamhoz, mint az Atyát.

Isten atya-aspektusa lényének azt a részét képviseli, amely eltávolodik a teremtéstől. Az Anya maga a teremtés. Hiszen az emberi világban is az a szokás, hogy inkább az apa, mintsem az anya inti meg hibázó gyermekeit. Egy anya mindig megbocsát.

Imádkozzatok hát az istenanyához. Szóljatok hozzá úgy, mint egy gyermek: „Istenanya, tied vagyok, akkor is, ha vétkezem, és akkor is, ha jó úton járok. Muszáj kiszabadítanod ebből a káprázatból!” Mikor egy hívő szívét kitárva így fohászkodik hozzá, az istenanya mindig együttérzéssel válaszol.

A szó legelvontabb értelmében Isten természetesen egyik olyan alakjával sem azonos, amelyet tisztelünk. Mégis célszerű emberi fogalmakkal elmélyítenünk iránta érzett odaadásunkat.

A hívő feltétlen odaadását Isten szeretettel viszonozza. A szeretetnek ez a magasiskolája tökéletes egybeolvadást feltételez. A jógi ebben az állapotban jön rá a mindenek felett való igazságra: „Én Az vagyok.”

Isten iránti szeretetetek ne legyen túl személyes, mert a személyesség az Énhez köt. Az istenszeretet ezzel szemben kiemel az Énből. Amennyiben emberi alakban képzelitek el Istent – teszem azt, eksztatikus látomásaitokban –, vegyétek észre tekintetében a végtelenség tudatát.

Az istenanya csodálatosan szép! Ne feledjétek azonban, hogy legmagasabb rendű megnyilatkozásában ez a szépség sem ólt alakot. Az Anya mindenben benne lakozik.

Isteni, együtt érző szeretetét megtaláljátok az esőcseppekben, szépsége ott tükrözódik a szivárvány hídján. A hajnalpírtól megfestett felhőkkel friss reményt önt csüggedő lelketekbe.

Mindenekelőtt annak legyetek tudatában, hogy a Szívetekben is benne lakozik.

Istent kétféleképpen fedezhetitek fel a természetben. Az egyik az, hogy különválasztjátok az Urat földi megnyilvánulási formáitól. Néti, néti: így hangzik a híres indiai közmondás, azaz “sem ez, sem az". Ezt mindenképpen tudatosítanotok kell magatokban, nehogy leragadjatok a formánál.

A másik út, hogy Istent csodáljátok mindenben.

Az első lehetőség sok hívő számára túl zordnak tetszik, a második sokkal nyájasabb. A legjobb azonban a kettő keveréke.

Az istenanya szorgosan munkálkodik háztartásában, a teremtésben. Gyermekei, azaz hívei sírnak-rínak, erre ő új játékszert ad nekik: talán gazdagságot, hírnevet, sikert. Ám ha a kisbaba mindent elhajít, amit kap, és egyedül anyja szeretetéért sír, az végül az ölébe veszi, és gyöngéden suttog neki: „Ha valóban csakis engem akarsz, nem pedig az ajándékaimat, akkor gyere. Légy velem mindörökre végtelen ölemben.”

– Nekem nehezemre esik egy alakot öltött istenséghez imádkoznom – jelentette ki

egy odalátogató professzor. – Engem inkább a tágasság, a végtelenség gondolata nyűgöz le! Amikor kilépek a csillagfényes éjszakába, azt gondolom: „Jaj, de szép!” Az igazság olyan nagyszerű. Néha milyen porszemnek tűnök ehhez képest a kicsinyes gondjaimmal és sirámaimmal! A végtelen terek és az örökkévalóság gondolatára magasra szárnyal a lelkem.

– Az volna a jó, ha minden istenkereső így gondolkozna – felelte Paramhansza Jógánanda. – Mert bármely aspektusában imádjátok is Istent, fontos, hogy mindig a végtelenre függesszétek tekinteteteket. Nem muszáj testi alakjában elképzelnetek Istent.

Minden az egyéni hozzáálláson múlik. Akadnak olyanok – amiként maga is –, akikre egy alaktalan erő tudata ösztönzőbben hat. Az Isten iránti odaadást nem szabad összetéveszteni az érzelmességgel. Nem más ez, mint az emberi szív őszinte törekvése az igazság középpontja felé.

Egyszer egy látogató megkérdezte a Mestert: – Istent hímnemű lénynek képzeled el, uram?

- Ő mindkét nemhez tartozik egyszerre – felelte Jógánanda. — Úgy is mondhatnám persze, hogy egyikhez sem. Amikor mégis hímnemű főnevet használok, ezzel nem akarom behatárolni Isten végtelenségét. De nem volna-e szeretni valóbb Isten, ha semleges nemű személyes névmást alkalmaznánk róla szólván? Ez olyan lényt sejtet, akihez személyesen is fordulhatunk. A hímnemű alak ezzel szemben jóval személytelenebb. Nyugaton Atyaként gondolnak Istenre, hisz Jézus is így beszélt róla.

Istent nyolcféle aspektusában tapasztalhatjuk meg, jelesül: mint fényt, hangot, békét, nyugalmat, szeretetet, örömöt, bölcsességet és erőt.

Aki meditációja során fénynek látja Őt, annak lecsillapul és kitisztul az elméje. Minél mélyebben meditálunk a belső fényről, annál inkább felismerjük, hogy minden ebből való.

Aki hangként tapasztalja meg Istent, az a Szent Lélek, az Aum, azaz a kozmikus rezgés közelségébe kerül. Az Aumban elmerülve semmi sem hathat ránk. Az Aum az emberi létezés csalóka világa fölé emeli az elmét, fel, az isteni tudat tiszta egeibe.

A békét már a meditáció korai szakaszában megtapasztalhatjuk. Olyan ez, akár egy súlytalan vízesés, amely megtisztítja az elmét a szorongástól és a gondoktól, s mennyei könnyűséggel ajándékozza meg.

A nyugalom szintén Isten egyik arca. Ez az aspektusa mozgékonyabb és erőteljesebb, mint a béke. A nyugalom erőt ad a hívőknek, hogy minden akadályt leküzdjenek az életükben. Hétköznapi tapasztalatainkból tudjuk, hogy aki soha nem veszíti el a fejét, az úgyszólván legyőzhetetlen.

Isten további aspektusa a szeretet. Nem személyes érzésekre gondolok itt, hanem egyfajta végtelen gyöngédségre. Az Én-tudathoz kötődők hidegnek és elvontnak vélik ezt a személytelen isteni szeretetet, pedig nem az, felöleli és vigaszával árasztja el a teremtés egészét. Személytelennek is csak annyiban nevezhetjük, amennyiben nem mocskolják be önző vágyak. Az isteni szeretetben átélt egybeolvadás csak a lélek számára lehetséges, ezt az Én nem tapasztalhatja meg.

Isten következő aspektusa az öröm. Az isteni boldogságban földi örömök milliói összegződnek. Aki köznapi boldogságot keres, az olyan, mint aki a napon ülve gyertya után kutat. Az isteni elragadtatás mindörökre a miénk, ennek ellenére az emberek többsége anyagi javakban véli megtalálni az örömét. Mondanom sem kell, jobbára csak csekélyke megkönnyebbülést találnak testi-lelki szenvedéseiktől. Az isteni boldogság

ezzel szemben káprázatos valóság, amelynek a földi örömök az árnyékába sem érhetnek.

A bölcsesség ösztönös belátás, nem függ össze az értelemmel. Az emberi és isteni bölcsesség között az a különbség, hogy az emberi elme kívülről, közvetetten hatol a dolgokba. A tudós például tárgyilagosan kutatja az atomot. Csakhogy a jógi maga is atommá lesz. Az isteni észlelés mindig belülről származik. Csak így érthető meg valami teljes mivoltában.

Isten végső aspektusa az erő: ez hozta létre, és ez tartja fent a mindenséget.

Gondoljatok csak bele, mekkora erőre volt szükség a csillagrendszerek megalkotásához!

A nagy tanítók életében is jelen van valamicske ebből az erőből. Az „édes Jézus” kifejezés Jézusnak csak az egyik arcát fedi fel, a másik abban a haragban lepleződött le igazán, amikor a Messiás kiűzte a pénzváltókat a templomból. Gondoljátok el, milyen karizmatikus erő kellett ahhoz, hogy egymagában szembe merjen szállni akkora túlerővel, s egyáltalán szót merjen emelni az ősi szokások ellen!

Az embereket gyakran visszariasztja a szentek nagy hatalma. Ne feledjétek azonban, csak a lélekben erősek találhatják meg Istent. Meglehet, az erő talán nem olyan rokonszenves vonása a Mindenhatónak, mint a többi, fontos azonban megértenetek, hogy saját isteni természetetekben is benne rejlik az Ő ereje.

Isten bármely aspektusát tapasztaljátok is meg a meditáció során, soha ne zárjátok be tudatotok szűkös serlegébe, hanem igyekezzetek ezt az élményt a végtelenbe tágítani.

TIZENHETEDIK FEJEZET Milyen a hatékony ima?

Az ima a szívből kell, hogy fakadjon. Mondjátok ki bátran az érzéseiteket, ne úgy szóljatok Istenhez, ahogy elképzelésetek szerint elvárja tőletek. Legyetek hozzá teljesen őszinték! Úgyis ismeri minden gondolatotokat. A szívből fakadó ima erővel tölti fel, a megfelelő mederbe tereli és Isten felé fordítja a gondolatot. Őszinteség nélkül elmarad ez az összpontosítás.

Ha nem éreztek semmit Isten iránt, szóljatok így hozzá: „Uram, segíts nekem, hogy szerethesselek!”

Ha szíveteket nyugtalan vágyak töltik be, imádkozzatok a következő szavakkal: „Uram, látod, ezek és ezek a vágyaim, ennek ellenére Te vagy az, akit a legjobban akarok. Segíts nekem, hogy korlátaimon átlépve beleolvadhassak isteni békéd nagy óceánjába.”

Semmi kivetnivaló nincs abban, ha valaki földi javakat kér Istentől. Szebb azonban, ha azt kívánjuk, hogy legyen meg az Ő akarata. A Mindenható úgyis ismeri minden óhajunkat, és sokkal többet tesz értünk, mint mi önmagunkért.

Mindenekelőtt azonban önmagáért, szeretete elnyeréséért keressétek Őt.

Imádkozzatok hozzá ekképpen: „Atyám, fedd fel arcodat!” Ha ezzel az őszinte vágyódással szóltok hozzá, mindig veletek marad.

Sose alázkodjatok meg előtte koldusként! Hisz Isten gyermekei vagytok. Jogotok van ahhoz, hogy kiadja örökrészeteket, a végtelenség kincsesházában felhalmozott drágaságokat.

Imádkozzatok annak biztos tudatában, hogy Isten meghallgat benneteket. Amiként meg is teszi, amennyiben szeretettel fordultok hozzá. Imádkozzatok teljes szívetekből, mély átéléssel.

Követeljetek tőle szerető szavakkal, de soha ne kunyeráljatok. Ezen nem azt értem, hogy erőszakoljátok rá az Úrra az akaratotokat, mintegy megelőlegezvén a vonakodását.

Arra gondolok, legyen imátok előfeltétele, hogy Ő úgyis mindent megad nektek, amit kívántok, és ha így álltok a dologhoz, meg is adja.

Jézus is a hittel elmondott imáról beszélt.15 A feltétel nélküli hit és szeretet: ezek az ima leglényegesebb elemei.

Imádkozzatok a következő szavakkal: „Végtelenül drága kedvesem, tudom, hogy közelebb állsz hozzám, mint kimondott szavaim; közelebb, mint akár legbenső gondolataim.

Engedd meg, hogy nyughatatlan érzéseim mögött ott érezzem gondoskodásodat és szeretetedet.

Engedd, hogy ott érezzem tudatom mögött a Te megtartó és jóra vezérlő tudatodat.

Engedd, hogy irántad érzett szeretetem mögött egyre jobban megérezzem a Te szeretetedet.”

Ha szüntelenül így fohászkodtok hozzá szívetek minden őszinteségével, hirtelen nagy öröm járja át majd a lelketeket, mert megérzitek az Ő jelenlétét. Ekkor kitörő örömmel tudni fogjátok, hogy Isten veletek van, és hogy egy veletek.

Imádkozzatok eksztatikus elragadtatással. Meditáljatok ugyanígy. S valahányszor van egy szabad percetek, gondoljatok mindig Istenre.

Legyetek olyanok, mint az iránytű, amelyet bármerre forgatnak is, mindig északot jelzi. A jógi is bármit tesz vagy bárhol jár, tudata folyvást az isteni jelenlét lelkében felragyogó sarkcsillaga felé mutat.

Hogyan szeressétek hát Istent? Szeressétek úgy, ahogyan a nincstelen szereti a pénzt, a vízbefúló vágyik szabad lélegzet- vagy a sivatagi vándor víz után. Szeressétek úgy, ahogyan első szerelmetekért rajongtatok.

Amint megtanultátok teljes szívetekből szeretni Őt, máris megnyertétek magatoknak.

Ekkortól jóginak mondhatjátok magatokat, olyasvalakinek, aki egyesült Istennel.

A kozmikus kedvessel való egyesülés az elképzelhető legnagyszerűbb élmény. Nincs ennél szebb álom, nincs nagyobb öröm. Ezermillió földi szerelemnél is erősebb érzés ez.

A tér minden pontján kigyúlnak az isteni szeretet jelzőfényei, s milliónyi napként vakítanak. Valahányszor úgy hiszitek, Isten szerelme eddig terjed és nem tovább, felmagasló hullámként újra kicsap elmétek partjára.

Ilyen tehát az isteni elragadtatás!

Isten minden imát meghallgat, a nyughatatlan lelkekre azonban kevésbé figyel oda.

Ha olyasvalamit ajándékoztok oda, ami nem nőtt a szívetekhez, az ajándékotok, ugyebár, nem sokat ér a megajándékozott szemében? Bármilyen megható is maga a gesztus, a lényeg hiányzik belőle!

Ugyanez a helyzet, ha az elmétek nem tartozik igazán hozzátok. Bárhogyan szeretnétek is Istennek adni, sehogyan sem sikerül. Imáitok alig többek hamvukba holt kísérleteknél.

Vegyétek birtokba elméteket. Ha odafigyelve imádkoztok, az Úr komolyan veszi majd szavaitokat. Meglátjátok, meg is hallgatja imátokat, s válaszol rájuk csodáival.

Egy szerzetes hagyta, hogy spirituális lelkesedése magával ragadja a meditáció során. Társa ekkor megrótta e túlkapás miatt. A szóban forgó szerzetes eztán a többiek előtt írásban megkérdezte a Mestertől, helytelen-e ilyen heves szavakkal imádkozni.

- Dehogy, szó sincs erről! – szögezte le Jógánanda. – Ha tetszik, vesd magad a padlóra éjnek éjszakáján, úgy kiálts az Úrhoz, hogy jöjjön el hozzád. Nagyon kell áhítoznunk utána, különben soha nem jelenik meg előttünk.

A Mester ugyanakkor így intette tanítványait: – Ne azért imádkozzatok, hogy elnyerjétek mások tetszését. Ha így tesztek, az ima célját téveszti. A hívek közkeletű hibája a hatásvadászat. Ehelyett inkább Isten kegyét kellene elnyerniük! A hangos ima tehát ezzel a veszéllyel jár, hacsak nem azért gyakorolják, hogy megnövelje az istentisztelet hőfokát. Ugyanakkor az is igaz, hogy a spirituális felismerések értékét mindig lecsökkenti, amennyiben kifelé is megnyilvánulnak. Isten iránti sóvárgásotoknak mindenekelőtt belső csöndetekben kell kifejeződnie. „Dicsérjétek az Urat!” – valahányszor ezt hallom, egy felékszerezett, kicicomázott hölgyre gondolok.

Istennek nincs szüksége a mi dicséretünkre. A szeretetünkre tart számot.

– Megköszönjük-e Isten adományait? – kérdezte az egyik tanítvány.

– Köszönjétek meg inkább a szeretetét – felelte a Mester.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET A meditációról A lélek szeret meditálni, hiszen a világszellemmel való kapcsolat szüntelen örömök forrása. Ha ennek ellenére belső ellenállást tapasztaltok meditáció során, jusson eszetekbe, hogy ez az ellenállás az Éntől származik, nem pedig a lélektől.

Azok a hívek találnak rá Istenre, akik a leghevesebben keresik. Tehát nem azok, akik folyvást kifogásokat keresnek, miért nem meditálnak: „Ha majd találok egy csöndes helyet, meditálok” – fogadkoznak.

A halogatás nem Istennek tetsző magatartás. Ha viszont azt mondjátok magatoknak: „Most, ebben a pillanatban mély meditációba merülök!” – máris sikerülni fog.

Nem alszik-e el lépten-nyomon az igazán álmos ember? Ez a helyzet azzal is, aki Istent szereti. Akár egy vasútállomáson vagy a piactéren is tud meditálni.

Aki zongoraművész óhajt lenni, annak napi tizenkét órát kell gyakorolnia. Ha ehelyett néhány percig veri csak tessék-lássék a billentyűket, sohasem lesz nagy zongorista.

Ugyanez a helyzet az istenkereséssel. Hogyan képzelitek, hogy megismerhetitek Őt, ha nem teljes erőbedobással próbálkoztok?

Istent rettentően nehéz elérni. Még a zongoraművésznek is keményen meg kell dolgoznia a sikerért, mennyivel elszántabban kell hát meditálnia azoknak a hívőknek, akik a végtelen megismerésére vállalkoznak!

Hadd biztassalak azért benneteket a következő gondolattal: Bárki, aki őszinte erőfeszítéseket tesz a spirituális felemelkedés érdekében, előbb-utóbb eléri célját. A világi törekvésekről nem mondhatjuk el ugyanezt. Nem mindenkiből válik világhírű zongorista, bármilyen keményen próbálkozik is. Valamennyi életterületen csak keveseknek jut ugyanis hely a csúcson. Ezzel szemben bízvást mondhatjuk, hogy minden halandó egyenjogú gyermeke a Mennyei Atyának.

Jobb rövid ideig mély meditációba merülni, mint órákig meditálni zilált gondolatokkal.

Kezdetben ezért ne kényszerítsétek magatokat hosszú meditációra, próbálkozzatok inkább mélyebb, de rövidebb ülésekkel. Aztán, ahogy hozzászoktok az elmélyüléshez, a meditáció idejét is fokozatosan megnövelhetitek.

Ne bánkódjatok, ha túl nyugtalanok vagytok a mély meditációhoz. Az idő és a rendszeres gyakorlás meghozza majd a nyugalmat. Soha ne gondoljatok ezzel szemben arra, hogy a meditációt nem nektek találták ki! Ne feledjétek, a nyugalom örök, igaz természetetek.

Próbáljátok a meditációban meghaladni a gondolkodást! Mindaddig míg gondolatok tolakodnak tudatotokba, nem tudjátok azt kiiktatni.

Az álom idején a tudattalan veszi át az irányítást, ilyenkor inkább az asztráltest észleleteit fogjuk fel.

Amikor a tudat visszahúzódik a tudatfölöttibe, ti is eléritek az üdvösséget, amelynek székhelye a gerincoszlop. Ebben az üdvözült állapotban földi porhiivelyetekben is megismeritek önnön lelketeket.

Egy hívőnek nehezére esett ébren maradnia meditáció közben.

Jógánanda ezt javasolta neki: – Hunyoríts a szemeddel többször, aztán nyisd tágra, és bámulj mereven magad elé.

Ismételd meg párszor ezt az eljárást.

Meglátod, többé nem lesz gondod az álmossággal.

Egyszer egy tanítvány emésztőgödröt ásott a Mester sivatagi remetelakában.

Egész álló nap, megállás nélkül ásta ezt a gödröt. Estére aztán meglepődött, milyen mélyre sikerült.

Amikor Paramhansza Jógánanda látta, mire jutott, megdicsérte: – így kell keresnie a hívőnek is Istent, folyvást csak ásni, anélkül hogy közben megszemlélné az eredményt. Aztán egyik nap váratlanul a célnál találja magát! Lahiri Mahászájá is ezt mondogatta a tanítványainak: Banát, banát, ban dzsáj!" Azaz: „Csináljátok, csináljátok, míg el nem készültök vele!”

Ne várjátok, hogy mindennap új lelki virág nyíljék ki kertetekben. Higgyétek el, hogy az Úr – amennyiben maradéktalanul átadjátok neki magatokat - megadja nektek az isteni beteljesedést a maga idejében.

Miután elvetettétek az Isten felé törekvés magvát, öntözgessétek mindennap imákkal és jó cselekedetekkel. Gyomláljátok ki elmétekből a levertség, kételyek és határozatlanság dudváit. Amikor kisarjadnak az isteni tudat hajtásai, ápoljátok ezeket féltő szeretettel. Egyszer aztán reggelre kelve előttetek áll majd szirmát kibontva minden idők legtüneményesebb dísze, az önvalóra ébredés virága.

- Miért nincsenek nekem olyan látomásaim, mint neked Mester? - kérdezte egy önmagával elégedetlen tanítvány.

Az lehet az oka, hogy a karmád zavaró hullámokat kelt a tudatod mélyén. Ha egyszer

ledolgoztad, belső látásod is kitisztul.

Ahol véget ér a mozgás, ott kezdődik Isten.

Egy tanítvány csak nagy nehézségek árán tudott meditálni Megkérdezte Srí Jógánandát: – Miért nem sikerül, amikor mindent megpróbálok?

– Túl keményen próbálkozol, ez a hiba, nem kellene ennyire az akaraterődre támaszkodnod – felelte a Mester. – Mindez feszültté tesz. Legyél inkább laza és természetes. Mindaddig, amíg meditálni próbálsz, nem fog sikerülni, ahogyan puszta akarattal sem sikerül elaludnunk. Az akaraterőt csak mértékkel tanácsos használnod, különben károdra lehet. Ezért okosabb az elején a nyugodt ellazulást hangsúlyozni.

Ne legyetek türelmetlenek vagy túlbuzgók Isten keresésében. Keressétek Őt teljes szívetekből, de ne görcsösen. Legyetek türelemmel! Haladjatok isteni célotok felé nem lankadó nyugalommalés lelki békével.

Meditáljatok egyre mélyebben és mélyebben, mígnem a nyugalom és öröm véretekké válik!

Eksztázisba esni nem nehéz, ezt csupán a gondolkodás nehezíti meg. Ne érezzétek úgy, hogy nem lehet részetek isteni örömben, és bármikor megtapasztalhatjátok.

Paramhansza Jógánanda így szólt a szerzetesekhez: – Tanuljátok meg Szamádhi című költeményemet, s ismételjétek el naponta.

Segítségetekre lesz, hogy ismét ráébredjetek, mik is vagytok valójában: a végtelen gyermekei.

Képzeljétek el, hogy tudatotok kék fényként kitágul, s betölti a teret. Képzeljétek el, hogy a csillagok és csillagrendszerek úgy sziporkáznak lényetek végtelenségében, akár egy távoli város fényei. Meditáljatok belső végtelenségetekről.

E vizualizációs módszer kitűnő meditációs segédeszköz amely belső, isteni természetetekre emlékeztet benneteket. Érezzétek át, amikor a szabadban jártok-keltek, hogy körülöttetek minden saját kitágult tudatotok része. Vegyétek észre az ágakon remegő leveleket, s érezzétek testetekben rezzenésüket. Gondoljátok el, hogy e mozgásban is az Ő gondolatai és sugalmazásai tükröződnek.

Gyönyörködjetek a szélben lengedező mező füvének hullámzásan. Képzeljétek azt, hogy e lágy szellő Isten lehelete, amely végigáramlik a világon, s ezenközben élettel és energiával tölt fel minden létezőt.

Hallgassátok a madarak énekét. Érezzétek át, hogy a madárdallal az Úr isteni örömöt adományoz nektek.

Figyeljetek fel a nap melengető sugaraira kezeteken. Gondoljatok a napmelegre úgy, mint isteni erőre, amely lendülettel tölti fel testeteket. Gondoljátok el, hogy a napfényben rejlő isteni energia a világ minden teremtményét egyként erősíti.

– Mester – mondta egyszer az egyik tanítvány. – Attól tartok, hogy elfogy a türelmem a meditációhoz. Hogyan győzhetném le ezt a hiányosságomat?

– Ez a nehézség teljesen helyénvaló az általad választott úton – felelte Jógánanda. – Tévképzetnek nevezik. Olyasvalamitől félsz, ami a lélek számára természetes: a belső csend elmélyülésétől.

Az elme olyan, mint egy évekig kalickába zárt madár, amely fél a szabadságtól, pedig a szabadság vele született előjoga minden teremtménynek. Valaki kinyitja a kalicka ajtaját, és a madár kirepül. De nem jut messzire, mert hirtelen megretten a külvilág

tágasságától. Sietve visszaröppen hát a kalickájába. Fokonként aztán – miközben újra meg újra kimerészkedik börtönéből – hozzászokik a kalickán kívüli világhoz. Végül egy napon szárnyát széttárva a magasba emelkedik; most érkezett el a szabadság pillanata! És miért éppen most? Mert most fogadta el a szabadságot természetes létalapotnak.

Ugyanígy van ezzel az a hívő is, aki először tapasztalja meg a lélek szabadságát.

Jegyezzétek meg, amilyen természetes a madárnak a repülés, olyan természetes a léleknek az isteni mindenhatóság.

A behunyt szem sötétsége mögött Isten fénye tündököl. Ha észlelitek ezt a fényt meditációtok során, ragaszkodjatok hozzá mély áhítattal. Képzeljétek magatokat e fénygömb belsejébe, Isten is itt lakozik.

Ha viszont nem láttok fényt a meditáció során, összpontosítsatok a szemöldökök közti területre, s lehunyt szemmel meredjetek a sötétbe, amely elétek tárul. Próbáljatok hittel e sűrű fátyol mögé hatolni.

Idővel mindenképpen észlelitek majd a belső fényt, mivel mindörökre ott ég a lelketekben, s most is ott ragyog homlokotokon. Amiként minden embernek van szeme, úgy spirituális szemet is rejteget a homlokán, amely csak arra vár, hogy mély belső összpontosítás során felfedezzétek.

A hajlott gerinc a felébredés legfőbb ellensége. Mindig húzzátok ki magatokat, ha meditáltok, ily módon az életerő akadálytalanul áramolhat végig a gerincoszlop mentén.

A következő lépés az, hogy összpontosítsatok a két szemöldök közt található Krisztusközpontra. Minél mélyebben koncentráltok, Énetek annál jobban feloldódik a tudatfölöttiben.

– Ha már ebben az életben mesterré akarsz válni, gyakorold legalább naponta két órán át egyéb meditációs feladataid mellett a Hong-Szaut16 – mondta Jógánanda egyik tanítványának. – Gyermekkoromban néha egy ültő helyemben hét órán át is gyakoroltam, mígnem elfogyott a lélegzetem, és mély elragadtatásba estem.

Gyakoroljátok a krijá-jógát oly mélyen, hogy a lélegzet elmévé lényegüljön át. Az előbbi ugyanis csupán a durvatest álma, amelyből egy napon felébredtek majd a tudatfölöttiben.

Ha valaki étkezés után futni indul, nem tud emészteni. Hа viszont lepihen evés után, a szieszta annál nagyobb gyönyörűséget okoz számára.

Járjatok el hasonlóképpen a krijá-jógát követően. Ne ugorjatok fel azonnal, hanem üljetek nyugodtan egy jó ideig, mindaddig, amíg nem kezdtek el feszengeni.

Imádkozzatok Istenhez mély átéléssel.

Gyakoroljátok a bhakti-jógát, azaz az odaadás jógáját, vagy figyeljétek a lélegzet áramlását a gerincoszlop mentén a Hong-Szau művelése közben. De a lélek belső hangjaira is fülelhettek.

Egyszer egy tanítvány azt kérdezte: – Hogyan fejleszthető a megérző képesség?

– A legjobb módja, ha minden meditációt követően nyugodtan ülsz egy jó darabig – felelte Jógánanda. – Ez az időszak azért különösen hasznos, mert ekkor mélyítheted el magadban a benned lakozó isteni jelenlét tudatát. Merülj el e jelenlét élvezetében. Minél tovább és minél mélyebben éled át benső békédet, annál gyorsabban fejlődik ki benned a megérzőképesség.

Egyszer egy sivatagi meditáció után Jógánanda így szólt a jelenlévő tanítványokhoz:

– Ez az ÓM királysága.17 Hallgassátok csak! Ám nem elég meghallani az ÓM-ot, bele kell olvadnotok ebbe a benső hangba. Az ÓM az istenanya, az ÓM Kálí! ÓM Kálí! ÓM Kálí! Hallgassátok csak, milyen gyönyörű: ÓM Kálí! ÓM Kálí! ÓM Kálí!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Általános tanácsok Éljetek átutazó vándorként e földön. Igazi otthonotok nem itt van. Meglehet, nevetekre írattátok házatokat, de hát kié volt, mielőtt ti megvásároltátok, és kié lesz halálotok után? A földi élet mindössze útszéli fogadó, átmeneti szállás Isten felé tartó hosszú vándorlásotokban.

Gondoljatok tehát magatokra úgy, mint akik bolygónkon csupán vendégek. És ha már itt vagytok, legyetek jó vendégek. Nyújtsátok legjobb formátokat, vállaljatok felelősséget mindazon teremtményekért, amelyeket Isten nektek adott. Soha, egyetlen pillanatra se felejtsétek el azonban, hogy ezek az ő tulajdonát képezik, nem sajátjaitok.

Milyen ostobák is az emberek, amikor annyi időt tékozolnak szépítkezésre, pénzhajhászásra, minél több földi jó felhalmozására! Amikor aztán a halál lekaszálja őket, mindezt hátrahagyják. Az emberek vég nélkül szabadkoznak: „Nincs időm meditálni! – siránkoznak. – Itt ez a sok üzleti tárgyalás.” Nos, amikor Isten szólítja őket, minden más programjukat le kell mondaniuk! A halál az egyetlen „tárgyalás”, amelyet nem lehet elnapolni.

Miért vesztegettek oly sok időt a tünékeny örömökre? Milyen vakok is vagytok: ébredjetek fel!

Isten az élet örömein túlról hív benneteket, meg a szenvedésen túlról, amely az élvezet ikertestvére. „Keressetek engem – szól –, találjátok meg bennem azt a nem múló örömöt, amelyet hiába kutattok a változások múló birodalmában. Mindazt, ami után hasztalan sóvárogtatok több életen át, egyedül bennem lelhetitek meg, éspedig mindörökre."

Gondoljatok mindig arra, hogy valójában senkihez sem tartoztok, és senki sem tartozik tihozzátok. Csak futó vendégek vagytok ezen a földön, és itt-tartózkodásotok célja jelentősen különbözik attól, amit sejteni véltek.

Családotok magáénak mond benneteket, ha azonban meghaltok, azután újjászülettek a szomszédban, ugyan, ki ismer rátok? Barátaitok is szívesen kisajátítanának titeket, ám ha valamiben nem tesztek kedvükre, legyen szó a legjelentéktelenebb félreértésről, ugyan, hányan tartanak ki mellettetek?

Az emberek folyvást a szeretetről locsognak, valójában azonban csak önmagukat szeretik, hiszen embertársaikat csak annyiban találják rokonszenvesnek, amennyire azok a kedvükre cselekednek.

Az igazi szeretet örömet talál mások boldogságában, akár a legnagyobb áldozatok árán is. Vajon hányan szeretnek ezen a módon? Bizony nagyon kevesen! És e kevesek közül vajon hányat szeretnek viszont? Még kevesebbet!

Egyedül Isten iránti szeretetünk talál tökéletes viszonzásra; valójában jóval többet

kapunk tőle, mint amennyit adunk. Isten ugyanis akkor is megért minket, amikor mindenki más félreért. Ő emlékezik ránk, miközben mások elfelejtenek. Egyedül hozzá tartozunk, éspedig egyszer és mindenkorra.

Hasznos életszabály, ha tudatosítjuk magunkban a „másik létet”. Mit értek ez alatt?

Vegyétek észre a hétköznapi észlelés tényei mögött megbúvó „másik”, jelentősebb valóságot.

Bárkivel társalogtok is, gondoljátok meg, hogy személyén, szavain és gesztusain keresztül a „másik” lény cserél eszmét veletek.

Munkálkodásotok közben érezzétek át a „másik” közelségét, aki figyel, irányít és erőt ad.

Az emberek szemébe nézve lássátok meg Istent, aki az ő tudatukon keresztül érint meg benneteket.

Bármely életesemény kibontakozásánál kérdezzétek meg magatoktól: „Vajon mit szándékozik megtanítani nekem Isten ezzel a tapasztalattal?”

Történjék bármi, szemléljétek az életet a kötődések elutasításával.

Gondoljatok a mozilátogatókra. Minél izgalmasabb a cselekmény, annál jobban felajzva távoznak a mozielőadás után. Filmdráma esetén talán hálásak, amiért okultak a műből. Ha a hős nevetséges helyzetbe kerül, ugyanilyen készségesen nevetnek balfogásain.

Később aztán, amikor maguk is nevetséges helyzetbe kerülnek, vajon akkor is képesek lesznek élvezni a szituáció humorát? Amikor pedig tragédia következik be az életükben, hálásak lesznek, hogy okulhattak a leckéből? A többség nyilván nem. Az átlagember életfilozófiája a következő mondatban foglalható össze: „Inkább neki legyen rossz, mint nekem!”

Szemléljétek három lépés távolságból, bármi is történik veletek. Így fokozatosan elszakadtok ettől az álomvilágtól, és tudatára ébredtek, hogy az Álmodóhoz tartoztok.

Ha meg akartok szabadulni az Én béklyóitól, tanuljátok meg közönyösen szemlélni saját érzéseiteket. Az istenszeretet túl könnyen válik személyessé emberi értelemben. Ekkor azonban pont azt az Ént toljátok előtérbe, amelyet meg kell haladnotok, hogy megtaláljátok az Urat.

Jobb ezért elsősorban az isteni üdvösséget keresni, és csak másodsorban az isteni szeretetet, nehogy csorbát szenvedjen az a személytelenség, amely emennek a lényege.

Rádha Krisna nagy híve volt. Egyszer azonban maga is elkövette azt a hibát, hogy személyes érzelmeket táplált az istenség iránt. Az a gondolat motoszkált a fejében, hogy Krisna az ő tulajdona. Röviddel ezután egy erdőben andalogtak. Rádha azt mondta: – Nagyon elfáradtam. – Tényleg? – kérdezte Krisna. – Ha így áll a dolog, mit szólnál hozzá, ha vinnélek egy darabon?

Rádha el volt ragadtatva! Krisna ekkor a hátára vette. Abban a pillanatban azonban, amikor a lány azon kezdett el örvendezni, milyen jó dolga is van, hipp-hopp, a földön találta magát. Krisna szőrén-szálán eltűnt. Mindaddig, amíg Rádha ki akarta magának sajátítani, megszűnt létezni a számára.

Rádha azonnal rájött a hibájára, letérdelt, és így imádkozott: – Uram, könyörgöm, bocsáss meg! Krisna ismét megjelent, mintha mi sem történt volna, s folytatták erdei sétájukat.

Akik önzetlenül szeretnek, máris ráléptek arra az útra, amelyen járva elleshetik az

Istennel szembeni áhítat titkát. Nem kell mást tenniük, mint felfelé, az Úr felé irányítani ezt a szeretetet. Rádha volt a legnagyobb a gópík között. Krisna ezért megjutalmazta önzetlen, isteni szeretetével, noha valójában minden halandó részesült ebből a szeretetből.

Idővel a többi gópí egyre jobban irigykedett Rádha kivételes helyzetére. Krisna ekkor elhatározta, hogy móresre tanítja őket. Egyszer, amikor Rádha épp másutt járt, de az összes többi gópí körülötte sürgölődött, Krisna hirtelen felnyögött: – Jaj, jaj! Iszonyúan fáj a fejem! Kérlek, nem tudjátok elmúlasztani valahogy?

– Mondd, uram, mit tehetünk érted? Megteszünk mindent, ami módunkban áll – kiáltották a gópík kétségbeesetten.

- Ha egyikőtök a fejemre helyezné a lábát, elmúlna a fejfájásom — jelentette ki Krisna.

A gópíknak elakadt a szavuk rémületükben. Indiában ez a gesztus sértő egy rangosabb személy számára, Krisna esetében meg egyenesen szentségtörőnek érezték. A gópík kétségbeesetten kerülték Krisna pilantását, egyikük sem vállalkozott erre a fölöttébb kényes szolgálatra.

Időközben Krisna fejfájása egyre elviselhetetlenebb lett. Kis idő múltán megjelent Rádha, aki értesült Krisna bajáról. – Miben segíthetek, uram? - kiáltott fel izgatottan, pontosan úgy, mint a többiek.

– Kérlek, helyezd a lábad a fejemre! - jajongta Krisna. - Semmi más nem használ.

– Persze, uram, azonnal! – felelte Rádha. – Nem, nem, ezt nem teheted! – tiltakoztak a gópík. – És ugyan miért nem? – kérdezte Rádha.

- Ha megteszed, pokolra jutsz! – Csak ez a baj? – mondta Rádha megvetően. – Ha akár egy pillanatra is enyhíthetek Krisna fájdalmán, örömmel kerülök pokolra!

Már éppen nekikészülődött, hogy Krisna fejére tegye a lábát, amikor az mosolyogva felült. A fejfájása elmúlt.

A többi gópí ekkor megértette, hogy próbára tette őket, ők azonban megbuktak ezen a próbán, hiszen nem Krisna állapotával, hanem saját biztonságukkal törődtek. Most valamennyien fejet hajtottak Rádha nagyobb, mert önzetlen szeretete előtt.

Egyszer egy látogató megkérdezte Jógánandától: – Szükséges-e elvonulnia a világ elől annak, aki a spirituális fejlődés útjára lép?

– Igen! – jelentette ki a Mester mély meggyőződéssel. – Legyen az istenkövető házasember vagy független, mindig azt kell éreznie, hogy egyetlen igazi kedvese Isten, s egyedül ő trónol minden emberi szív templomában.

A világról való lemondás mindenekelőtt nem-kötődést jelent. Nem a külső életvitel számít, hanem a belső élet mikéntje.

Mindig azt mondom, tegyétek remetelakká a szíveteket, s öltsétek fel az isteni szeretet köntösét.

Soha, egyetlen pillanatra se képzeljétek, hogy bármit is birtokolhattok a földön.

Valahányszor azt látom, hogy egy ingóságom másnak inkább javát szolgálja, mint nekem, örömmel neki adom.

Ha azt szeretnéd, hogy Isten vezéreljen utadon, ne tékozold idődet céltalan fecsegésre. A lélek oltára a csönd.

A másokkal együtt töltött idő során vigadjatok velük teljes szívből. Amikor azonban magatokra maradtok, egyedül Istennel törődjetek. Fordítsatok rá egyre több időt.

A nagyság ára az elvonulás.

Fontos, kiknek a társaságában múlatjátok az időt. Ha dohányfüstös helyiségben

teszitek le a kabátotokat, rövidesen beleivódik a dohánybűz. Ha viszont kint hagyjátok a kertben, később, amikor beviszitek, magával hozza a friss levegő és a virágok üde illatát.

Ugyanez a helyzet az elménkkel is. Gondolataink magukba isszák azok rezgéseit, akikkel együtt töltjük az időt. Ha pesszimista emberek társaságában tartózkodunk, lassan magunk is azza leszünk. Ha viszont derűs és bizakodó egyéniségekkel társulunk, mi is ilyenekké válunk.

Különösen a spirituális útra lépő kezdőknél nagyon fontos, hogy megválogassák társaságukat. Lehetőleg más hívőkkel barátkozzanak, ne pedig saját Énjükkel eltelt, világi emberekkel. Kivált a negatív gondolkodásúakat kerüljék, akkor is, ha egyébként hívőkről van szó.

Hogy valakiből szent lesz-e vagy bűnöző, az jelentős részben azon múlik, milyen barátokat választ magának.

Jobb a pokolban egy bölcs társaságában, mint a mennyben tíz bolonddal.

Az aludttejből vaj lesz, amely úszik a víz felszínén. A tej ezzel szemben elkeveredik a vízzel.

Ugyanígy, ha tudatunkat az önvalóra ébredés vajává köpüljük, többé nem érintik a külső hatások. Az átlagos hívőnek viszont körültekintően kell megválasztania a társaságát. Ha teheti, kerülje az olyan környezetet, amely nem fér össze istenkeresésével.

Ha szabadjára engedjük érzéseinket a külső körülmények hullámverésében, soha nem érjük el azt a belső nyugalmat, amely a spirituális fejlődés előfeltétele. Óvakodjatok ezért az érzelmi reakcióktól. Lépjetek túl a rokon- és ellenszenveken.

Hasznos életszabály, amely sok megpróbáltatáson átsegíthet benneteket, hogy bárhogy forduljanak is a körülmények, ti maradjatok higgadtak és vidámak.

Ha hibát találtok másokban, és ez zavar benneteket, gondoljarok arra, hogy ez a ti mulasztásotok. Amikor ugyanis minden rendben van a lelketekben, az egész teremtést rendjén valónak érzitek, hisz valamennyi jelenség Istennek egy részecskéje. Ekkor mindent úgy fogadtok el, ahogyan van, ítélkezés nélkül és testvéri együttérzéssel tekintetek mindenkire, akármilyen botorul cselekszik is.

Egyszer a Mester ezt mondta egy rosszkedvű tanítványának: – Ha szomorkodni akarsz, senki a világon nem vidíthat fel. Ha azonban vidám kívánsz maradni, senki sem veheti el tőled a jókedvedet.

Nem szerethetitek Istent úgy, hogy közben marakodtok a társaitokkal. Haraggal a szívünkben nem hódolhatunk neki. Különben is, másokhoz fűző viszonyunk elárulja és beszabályozza tudatunk állapotát.

Ne képzeljétek, hogy elnyerhetitek Isten szeretetét, ha társaitokat sem tudjátok megnyerni magatoknak. Őt szeretve mindenben felfedezitek a jelenlétét.

Ne azon mérjétek le belső fejlódéseteket, mit gondol felőletek a külvilág, hacsak nem tartjátok mérvadónak a szóban forgó személy ítéletét. Az emberek ugyanis jobbára megalapozatlanul dicsérnek vagy bírálnak másokat. Ha egyszer valaki megnyerte a tetszésüket, akár tévedhet is, ha viszont ellenséget látnak benne, hiába hozza le a földre a csillagokat. Fogadjátok egykedvűen úgy a dicséretet, mint a kritikát. Ha mégis előnyben kell részesítenetek egyiket a másikkal szemben, akkor már inkább az utóbbi legyen az. Élt egyszer egy szent Indiában, akinek esti összejöveteleit gyakorta zavarta meg egy szőrszálhasogató szomszéd, aki a szent minden szavába és tettébe belekötött. A tanítványok a legszívesebben kidobták volna, de a mester hallani sem akart a dologról.

Egyik este egy tanítvány széles mosollyal jelent meg az esti eszmecserén.

– Mester – kiáltotta örvendezve –, ellenséged, a szőrszálhasogató meghalt!

– Jaj, szegény! – jajdult fel a szent, s ömleni kezdett a könnye. – Megszakad a szívem.

Legjobb barátom távozott az élők sorából. Ő volt az egyetlen, akire számíthattam, hogy szemembe mondja hibáimat. Hogy találok még egy ilyen őszinte jóakaróra?

Jógánanda így szólt egyik tanítványához, aki spirituális kételyekkel birkózott: – Ne az észre támaszkodj, a Sátán ezáltal csal lépre. Az ész olyan, akár egy sima kardpenge, ha nem forgatod mesteri kézzel, megsebezheted vele magad. Elég egyetlen elvétett mozdulat, és az ellenfél helyett önmagadba vágsz. Amikor kétely férkőzik az agyadba, vesd ki tudatodból. Fojtsd el az Isten nevében végzett buzgólkodásban. Vedd észre, hogy ez csupán a Sátán kísértése.

Krisna így fedte a kétség kínozta Ardzsunát a Bhagavad-gítában: Honnét e csüggedés benned, midőn sarkadban a veszély?

Szégyen rád, nem vezet mennybe e méltatlan viselkedés.18 Kétféle kétely létezik: az építő és a romboló természetű kétely. A romboló kétely megrögzött szőrszálhasogatásból fakad. A hasonló kételyeket tápláló emberek ugyanolyan elvakultak kétkedésükben, mint a legdühöngőbb vallási fanatikusok a maguk őrjöngésében. Az ilyen természetek nem ismerik a tárgyilagos vizsgálódást. Tagadnak minden újat, s csak saját eszméikkel és a fennálló gondolkodással értenek egyet.

A kétkedés olyan, mint egy recsegő rádió, megakadályozza, hogy meghalljuk önmagunkban a megérzések ősi csendjét.

Az építő kritika ezzel szemben értelmes kérdezősködés és tisztességes-becsületes, tárgyilagos kutakodás. Akik így viselkednek, soha nem táplálnak előítéleteket, ugyanakkor mások megalapozatlan ítéleteit sem fogadják el első szóra. Nyitottak, s következtetéseiket tárgyilagos próbákra alapozzák. Mindenekelőtt saját tapasztalataik alapján hoznak ítéletet.

Ez a hozzáállás vezet el az igazsághoz.

Az egyik tanítványt kételyek gyötörték. Jógánanda sokszor próbált lelket önteni belé, de csekély sikerrel. Egyszer így szólt hozzá: – A gondolatoknak megvan az a képessége, hogy testet öltsenek. Vigyázz, nehogy félelmeiddel olyan helyzetet teremts, amelytől tartasz. Isten szüntelenül záporozza rád áldásait, ám te kételyeid miatt elzárkózol égi kegyelme elől, amely pedig eloszlatná csalóka káprázataidat.

Szvámí Sankarának volt egy női tanítványa – folytatta a Mester –, aki folyvást kételyeivel és félelmeivel fordult hozzá. „Mi volna, ha ez vagy az történne?” „Mi történne, ha így tennék?” – sápítozott.

Egyik nap a nő ezt kérdezte: – És mi lesz, ha meghalok?

Sankara nyugodtan ránézett, és azt mondta: – Jól van, halj csak meg!

E szavakra a hölgy élettelenül zuhant a padlóra.

Természetesen nem Szvámí Sankara okozta a halálát, ő egyszerűen csak hagyta, hogy a hölgy gondolatainak ereje materializálódjon. Ha nem lép közbe ezerszer és ezerszer, ez

már sokkal korábban bekövetkezett volna. A hölgy lelke tehát kemény leckét kapott, amelyet guruja hiába próbált a fejébe verni szelídebb eszközökkel.

Lelki hozzáállásotok igen sokat nyom a latban. A spirituális fejlődés nem kizárólag a jógagyakorlatok elvégzésén múlik!

Valahányszor jó gondolataitok támadnak, a kundalini feljebb kúszik.19 Mondogassátok magatokban: „Kortalan vagyok. Örök vagyok. Az időtlenségben lakozom. Már a csillagrendszerek megalkotása előtt létrehozott a Teremtő.”

Nem számít, milyen messze érzitek magatoktól Istent, éljetek mindig abban a tudatban, hogy hozzá tartoztok.

Az sem számít, milyen valóságosnak tetszenek kötődéseitek és anyagi létetek.

Tartsatok távolságot tőlük, s emlékeztessétek magatokat mulandósagukra.

Egy fűszál kicsinynek tűnik, ha kartávolságnyira tartjátok magatoktól, ám ha a szemetek elé emelitek, már nagyobbnak látszik. Az életesemények is azért sejlenek olyan hatalmasnak (úgymond lehengerlőnek), mert túl közelről szemlélitek őket, s engeditek hogy mindenestől birtokba vegyék gondolataitokat és érzéseiteket.

Tartsátok meg a három lépés távolságot lélekben, s rövidesen rájöttök, milyen jelentéktelen mindez ama hatalmas létigazságokhoz képest, amelyek a végtelenből hívogatnak benneteket.

HUSZADIK FEJEZET Az önvalóra ébredés Amint az elme befelé fordul, és nem azonosul többé sem a földi porhüvellyel, sem a világgal, tisztán, erősen felragyog a belső fény. A fület betölti a belső hangok muzsikája. Az Aum átjárja az elmét, rezgése végigáramlik a gerincen, megnyitja a szív kapuit az érzések előtt, majd távozik a testből, amelynek egésze együtt rezeg vele.

Az egyre jobban elmélyülő meditáció során a tudat együtt tágul a szent hanggal. A test határain túllépve átfogja a végtelen rezgés mérhetetlen tágasságát. Rájövünk, hogy az Aumban, a kozmikus rezgésben egybeforrunk a lét egészével.

Ezt az állapotot Aum szamádhinak nevezzük, amikor is a kozmikus hang mezében egyesülünk Istennel. Az Aum a keresztény Szentháromságból a Szent Léleknek nevezett erő, más szóval Isten igéje.

Ennél is mélyebb meditációban fizikai testünkben érzékeljük az Aum rezgése mögött a Krisztus-tudat mozdulatlanságát, a teremtésen túl elnyugvó világlélek csöndjét.

Az ősi spirituális hagyomány Fiúnak nevezte a Krisztus-tudatot. Hiszen a fiú a mennyben is az atya tükörképe, ugyanúgy, ahogyan az emberek világában. A kozmikus tudatban eszerint Krisztus – szanszkritül Krisna, avagy Kutasa Kaitanja – a teremtésen túli Atyaisten tudatát tükrözi a teremtett világban.

Az ennél is mélyebb meditációban túllépünk a teremtésen, és egyesítjük tudatunkat az Atyáéval, aki nem más, mint Szaccsidánanda, a világlélek hatalmas óceánja.

A felébredés egymást követő fokozatai tehát fordított sorrendben felfedik a Szentháromságot, az Atya, a Fiú és a Szent Lélek egységét.

Jézust Krisztusnak nevezték. A többség nem tudja, hogy nem ezt a nevet kapta

születésekor. Ez csupán egy cím, amelynek jelentése: "Isten felkentje" vagy "Isten választottja”.20 Krisnát hasonló meggondolásból hívták Indiában Jadava Krisnának vagy Krisztnának, mint némelykor írják.

Jézus nagy mester volt, aki elérte a Krisztus-tudatot. Bárki, aki a nyomdokaiba ér, méltán nevezheti magát Krisztusnak, hiszen sikerült feloldania Énjét a végtelen tudatban.

Az Aumot, a Szent Lelket az ősi hagyományban Nagy Anyának is nevezik, mivel Isten női aspektusát képviseli.

A római katolikus egyház azt tanítja, hogy Krisztust a Szűzanya közvetítésével közelíthetjük meg. Ők Szűz Mária, Jézus anyja alakjában tisztelik az istenanyát. Az igazság mindenki számára jelen van, csak mélyebben, mint az átlagember gondolná.

Ezért a Krisztus-tudat eléréséhez először egyesítenünk kell tudatunkat az Aummal, a kozmikus rezgéssel.

Az önvalóra ébredés annak felismerése, hogy igazi önmagunk nem az Én, hanem Isten, a világlélek hatalmas óceánja, amely egy röpke időre létrehozta azokat a kicsinyke hullámokat, amelyeket jelenleg önmagunknak vélünk.

– Olvastam, hogy a keresztény Szentháromság megegyezik Brahmá, Visnu és Siva istenhármasságával – jegyezte meg egyszer egy összehasonlító vallástörténettel foglalkozó diák. – Igaz ez?

– Nem – felelte Paramhansza Jógánanda. – Brahmá, Visnu és Siva az Aum, azaz a mindenséget teremtő, megőrző és leromboló rezgés három aspektusát testesítik meg.

Brahmá ezért Teremtő, Visnu Megőrző és Siva Romboló.

Az Aumot gyakorta írják ÓM-nak az angolban, noha hárombetűs változata a helyes.

Az első betű, az A a teremtő rezgést képviseli; a második, az U a megőrző vibrálást, végül a harmadik betű, az M a rombolás rezgése, amely visszaoldja a teremtést a végtelen csöndbe.

Angolul gyakran írják tehát az Aumot ÓM-nak, mivel az angol Ó kettőshangzó, s mert a legtöbben az Aum A-ját elnyújtják, mint például a „car" szóban. Ez tévedés, a helyes kiejtés az ÓM. Az Aumot rendszerint háromszor kántáljuk el, emlékeztetőül három aspektusára. Az első változatot magasan énekeljük, S a másodikat és harmadikat rendre egyre mélyebben.

Ez tehát a kozmikus hang vibrálásának háromféle módozata. Brahmát a terentő rezgést magas hangon kántáljuk, Visnut, a megőrző vibráläst valamivel mélyebben, végül Sivát, a mindent magába oldó rezgést a legmélyebben.

A Szentháromságnak megfelelő hindu istenhármasság az Aum-Tat-Szat. Ebből az Aum a Szentlélek; a Tat a Kutasa Kaitanja, azaz a Krisztus-tudat; végül a Szat Isten Atyaaspektusa, a rezgéseken túli világlélek. A Szat jelentése 'létezés”. Szvámí Sankarácsárja szaccsidánandának nevezte ez utóbbit, amely az én tolmácsolásomban örökkön létező, örökkön tudatos, örökkön megújuló üdvösség.

– Mikor nevezhetünk valakit mesternek? - érdeklődött az egyik tanítvány.

– Akkor, ha elérte a Krisztus-tudatot - felelte Paramhansza Jógánanda.

- A maguk tanításai ékesszólóan alátámasztják a nagy keresztény misztikusok írásait – örvendezett egyszer eme írások egyik tanulmányozója.

– Az igazság mindig egyszerű – felelte a Mester –, bár végtelen egyszerűségében nehéz is emberi ésszel felfogni. A kalickában született madár sem érti meg egykönnyen, hogy valódi természete szerint szabadon szárnyalhatna erdő-mező felett. Az emberi elme

ugyanilyen nehezen látja be, hogy szabadságra született, a mindenütt jelenvaló világlélek részeként.

Helytelen tehát az említett nagy lelkeket misztikusoknak nevezni. Az isteni igazság cseppet sem misztikus! A közfelfogás az anyagi világot tekinti valóságosnak, s a belső valóságról csak bizonytalan, ködös fogalmai vannak. Márpedig ez óriási tévedés. A tényleges rejtély az, miért elégednek meg annyian a káprázatok csalóka világával, s miért szentelnek oly kevés energiát, hogy felfedezzék a mögötte megbúvó igazságot. Azért vagyunk ilyen bizonytalanok, mert nem érzékeljük az igazságot. Mindebből következik, hogy nem a szentek, hanem a világi emberek az igazi misztikusok!21 A miszticizmus elnevezés azért is káros, mert bizonytalanságra, elmosódottságra sarkall spirituális törekvéseinkben. Ha egyszer beletörődünk abba, hogy az igazságot csak homályosan érzékelhetjük, könnyen leragadunk a tudattalan képzelgések süppedékes lápvidékén, ahelyett hogy akaratunkat megfeszítve a tudatfölötti elérésére törekednénk.

– Mi a szamádhi? – kérdezte egy látogató. – Sokat olvastam róla, de attól tartok, nem értem tisztán e fogalom jelentését.

– A szamádhi annak felismerése, hogy jóval többek vagyunk mulandó porhüvelyünknél – felelte Jógánanda. – A felismerésen nem értelmi belátást értek. Az efféle felismerések mondvacsináltak. Arra a tudatállapotra gondolok, amelyben bármely körülmények között tudatára ébredünk önmagunknak.

A minap megkérdeztem valakitől: – Ugye, savanyú a szád íze? – Honnan tudtad? – álmélkodott. – Onnan, hogy legalább annyira a te testedben lakozom, mint a sajátomban – mondtam. – A szamádhi állapotában a távolban folyó eseményeket is észleljük, mivel számunkra már nem tűnnek távolinak. Tudatunk ráhangolódik a mindenütt jelenlévő istenségre. Saját testünket végtelen valóságunk végtelenül parányi részének tekintjük.

A szamádhinak két fokozata van. Az elsőben a tudat egybeolvad a végtelennel a meditáció során. A jógi nem maradhat meg ebben az állapotban, miután visszatért a meditációból. Ez a fokozat a szavikalpa szamádhi.

A következőt nirvíkalpa szamádhinak nevezzük. Ebben a tudatállapotban a világban járva-kelve is megőrizzük az isteni tudatot. A nirvikalpa a felébredés legmagasabb rendű formája. Aki egyszer ezt elérte, soha többé nem zuhan vissza a káprázatok mocsarába.

Egyszer a következő dalt költöttem erről különbségük megvilágítására: A szavikalpa szamádhi jógájában belefojtom magam az önvalóba.

A nirvikalpa szamádhi jógájában meglelem magam az önvalóban.

Jézus Krisztus szintén arra gondolt, hogy a kis Ént bele kell fojtani a végtelen önvalóba, amikor a következőket mondta: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16,25) Egyszer egy hívő guruja képmása előtt üldögélve énekelt, s közben virágokat hintett a képmásra tisztelete jeléül. Annyira elmélyülten összpontosított, hogy hirtelen úgy érezte, tudata az egész mindenséget magában foglalja.

– Jaj! – kiáltotta. – Egy másik lény képmására szórtam virágot, most azonban látom, hogy testemtől függetlenül én magam vagyok a világmindenség. Meghajlok hát a bennem rejlő önvaló előtt!

Ezzel a saját fejére kezdte szórni a virágot.

Az önvalóra ébredés azt jelenti, hogy minden porcikánk, elménk és lelkünk immár Isten birodalmának lakója. Többé nem kell imádkoznunk, hogy jöjjön el hozzánk az Úr, mivel az Ő mindenütt jelenvalósága a miénk is. Többé semmi mást nem kell tennünk, mint növelni tudásunkat.

Mikor találunk rá Istenre? Akkor, amikor kialszik bennünk a vágy minden földi jó után. Amikor rájövünk, hogy egyedül Istenre érdemes áhítoznunk. Amikor minden gondolat és érzés átitatódik Isten szeretetével.

A tárgyhoz tartozó Édesvíz-kiadványok

CHOPRA, Deepak: Az élet hét törvénye, 1995 CHOPRA, Deepak: Megismerni Istent, 2001 EASWARAN, Eknath: Benső harang, 1997 EASWARAN, Eknath: Meditáció, 1999 EASWARAN, Eknath: Életünk üzenete, 2001 FERRINI, Paul: A tökéletesség pillanata, 2000 GIBRAN, Kahlil: A Próféta, 1994 GIBRAN, Kahlil: A mester szavai, 1997 MUMFORD, Jonn: A karma kézikönyve, 1999 SINGH, Sant Rajinder: Spirituális dimenzió, 2001 SOGYAL RINPOCHE: Meditáció, 1996 SRÍDHAR, Sríla Bhakti Raksak: A kutatás Sri Krisпа után, 1994 SRÍDHAR, Sríla Bhakti Raksak: Srí Guru és kegye, 1996 SRÍDHAR, Sríla Bhakti Raksak: Belső beteljesülés, 1996 THEODOR: Imakönyv ateistáknak, 1999 TRUNGPA, Csögyam: Cselekvő meditáció, 2000

Szvámí Krijánanda Paramhansza Jógánanda tanítványa volt, vele élt a mester utolsó pár évében, s az ő kérésére jegyezte le szavait, tanítványaival és az érdeklődőkkel folytatott beszélgetéseit. A szövegek kristálytiszta, egyszerű okfejtések, magyarázatok, példabeszédek, a feltett kérdésekre adott válaszok. Jógánanda küldetését a következőkben jelölte meg: „Fel kell hívnom a figyelmet az önvalóra ébredés szükségességére. Ennek eszközei a meditáció és más igazságkereső lelkek támogatása. Arra hívattam, hogy eredeti formájukban adjam vissza Krisnának a jóga tudományáról szóló tanításait és az őskeresztény tanokat, Jézus gondolatait. Mély életigazságait a szeretet és a humor árnyalatával fűszerezte, hogy mindenki szívéhez eljuthassanak.

Megjegyzések [←1] „Lét-tudatos üdvösség”. Bár Paramhansza Jógánandának nem volt kifejezett célja, teljesebb értelmezését adta ennek a szóösszetételnek a szokásos kommentároknál, amelyek elmulasztják hangsúlyozni eme állapot örökre szóló mivoltát, noha hallgatólagosan természetesen feltételezik. A jelen összefüggésben azért is fontos ezt külön kiemelni, mert a szaccsidánanda fogalma arra mutat rá, mennyire megegyezik Isten természete az élet alapvető hajtóerőivel. Jógánanda hozzáteszi még, hogy ez a boldogság mindig új, s ezáltal szembeállítja az unalmat és csömört okozó földi kielégülést a menny örömeivel. (Az amerikai szerk.) [←2] Paramhansa Yogananda: Autobiography ofa Yogi. Los Angeles, Self-Realization Fellowship. [←3] A kozmikus tudattal való azonosulás állapota. [←4] „Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: »Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.« Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban: »Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?« Jézus lelkében belelátott a gondolataikba. »Miért gondoltok ilyeneket magatokban? – kérdezte. – Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek – vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!« Ezzel odafordult a bénához: »Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!« Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: »Ilyet még nem láttunk soha!«” (Mk 2,3-12) [←5] Egy bengáli dal első sorának fordítása, amelyet a Mester nagyon szeretett. [←6] „Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja.” (Gal 6,7) [←7] Tehenészlányok, Krisna követői voltak, amikor ifjúkorában Gokulban tartózkodott. [←8] Krijananda: The Path. Nevada, Crystal Clarity Publishers. [←9] „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék." (Ef 2,8-9) [←10] India nagy jelenkori tanítója. [←11] Ez az Autobiography of a Yogi című műben leggyakrabban emlegetett módszer, s én is erről beszélek a Paramhansza Jógándával töltött időkről szóló könyvemben, a The Pathban. A krijá-jóga a rádzsa-jóga legfejlettebb változata. (Az amerikai szerk.) [←12] Autobiography of a Yogi. [←13] Olyan bölcs, akinek bölcsességében Isten nyilvánul meg. [←14] szenténekek [←15] „Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok.” (Mt 21,22) [←16] A Mester által oktatott egyik jóga technika. [←17] A kozmikus rezgés az Aum, az ÓM ennek egy másik lehetséges írásmódja. A

jelen kötetben jobbára az elsőhöz ragaszkodtam, mivel ez a pontosabb. A fenti mondatban viszont a Mester kántálva ejtette ki a szent gyökérszót. Azért írtam tehát így, hogy az olvasó jobb képet kapjon a helyes kiejtésről. (Az amerikai szerk.) [←18] Bhagavad-gítá – A Magasztos szózata. Lakatos István fordítása. Bp., 1987, Európa Könyvkiadó. 17. old. [←19] A fizikai test megalkotásakor a gerincoszlop mentén végigömlő életerő polarizálódik. A pozitív pólus a homloklebenybe, a két szemöldök közé települ. A negatív pólus székhelye a farkcsont lesz. E negatív pólus energiája képviseli a „bot végét”, más szóval, az életerő innen lép ki az anyagi világba. A negatív energia tehát itt tárolódik. A spirituális megvilágosodáshoz el kell csalogatni a külvilágtól, s az agy felé terelni A negatív energiának ezt a csomópontját nevezzük kundalininek. A jógatechnikák célja a kundalini felébresztése. Ávilai Szent Teréz is beszélt erről az erőről, természetesen megnevezés nélkül. “Az elragadtatásban – írta - a lélek felfelé szárnyal, akár egy kilőtt puskagolyó."

(Az amerikai szerk.) [←20] Lk 23,35. [←21] A misztika szó jelentése: mysticus = rejtelmes (Latin), vagy müsztikosz = titkos (Görög)