A vízjel és megjelenése a forintban

A korona vízjelképe a jubileumi 2000 forintosban

Az egyik legrégebbi diósgyőri vízjel

Az 1946-ban kibocsátott forintban lévő szőnyegvízjel

75 éves a forint

A vízjel egy olyan védelmi elem, amelyet alapvetően a papírok hamisítás elleni biztonsági szintjének növelésére használ a papíripar, de alkalmas arra is, hogy a termékek egyszerűen azonosíthatóak legyenek, vagy éppen igazolja az eredetiségük hitelességét.

A vízjeles papírt a fény felé tartva látszik, hogy a vízjelképet alkotó részen a papír az egyes területeken eltérő mennyiségű fényt enged át. A rost elemekből felépülő papír vastagságának, illetve sűrűségének változása rajzolja ki a vízjelképben megjeleníteni kívánt ábrát. Érdekessége a papírokban lévő vízjelképeknek, hogy kevéssé érzékelhetően negatív képként látszanak, amikor sötét háttér előtt vannak elhelyezve.

Az első papírt az elszigetelt ókori Kínában készítették. Európába arab közvetítéssel került 860 körül. Azonban a vízjeles papír megjelenésére 1282-ig várni kellett.

Az első ismert vízjeles papírt a mai Olaszország területén készítették. Ez a vízjel görög keresztet formázott kalligrafikus körökkel a szélén és a közepén. Vízjelként használt másik korai emlék egy heraldikai liliomot ábrázolt, ami egy 1285-ben keltezett feljegyzés alappapírjában található mesterjegy.

A vízjelek hamar elterjedtek az európai papírgyártásban. A középkori mesteremberek ritkán tudtak olvasni, így jellemzően egy ábrát, címert választottak, vagy kaptak uruktól adományként, amit cégérként alkalmazhattak a vízjelben. Később a különböző tulajdonságú papírtermékeket eltérő vízjellel jelölték a készítők. A „vízjel” kifejezést Bartola de Sassoferrato jogász használta először egy értekezésben az 1340-es években azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy egy papírgyártótól meg kell-e tiltani egy másik gyártó vízjelének használatát.

Az első időkben rézdrótból készített sík merítőszitához rögzített vastagabb drótból hajlított ábrának a lenyomata adta a vízjelet. Mai napig vannak kisebb manufaktúrák, ahol jelenleg is ilyen módszerrel készülnek a vízjeles papírok.

A papírgyártás iparosodása, az úgy nevezett „síkszitás” papírgépek megjelenése után John Marshall 1826-ban találta fel az eguttőrt, angolul dandy rollt. A könnyű eguttőr henger palástja drótszitából készül, és a síkszitán haladó nedves papírpép felületén gördül, enyhén tömörítve, átnézetét javítva, miközben kiszorítja belőle a vizet, és lehetővé téve, hogy belenyomja a vízjelet. Ebben az esetben a henger palástjához rögzített formára alakított fémidomok, drótok rendszerének lenyomata eredményeként jelenik meg a kész papírokban a vízjel.

A legrészletgazdagabb, árnyalt vízjeles bankjegypapírok hengerszitás papírgépeken készülnek. Ebben az esetben a fémhálóból szőtt hengerpalást alakú lapképző szita oly módon van meghajlítva, hogy a felülete a világos vízjelterületeken kifelé domborodik, a sötét részeken befelé. Ez a módszer már sokkal látványosabb vízjelek kialakítását is lehetővé teszi és éles kontrasztú vízjelképeket eredményez.

Az új magyar forint bankjegyek a második világháború után, a magyarországi hiperinflációt követően 1946 augusztusában kerültek hivatalos forgalomba. Az értékálló pénz bevezetésére nagy szükség volt a gazdaság stabilizációja miatt. Az új bankjegyek szőnyegvízjeles papírra készültek. A szőnyegvízjel kifejezés abból fakad, hogy viszonylag apró vízjelképek szőnyegszerűen a papír teljes felületén kerülnek elhelyezésre. A korabeli bankjegyekben a vízjel ornamentikus elemeken kívül kalligrafikus „MNB” feliratot és a Diósgyőri Papírgyár védjegyét, a makkos tölgyfaleveles címert tartalmazta. A szőnyegvízjel ismérve még, hogy a vízjel nem egy bizonyos megadott pozícióban van elhelyezve, így helyzete eltérő az egyes bankjegyeken, továbbá a teljes papírfelületet kitölti. Ez a bankjegy azonban nem volt hosszú életű. Forintbankjegy ezt követően 1947. február 27-én került kibocsátásra, ezúttal azonban már vízjel nélkül. Ez a bankjegysorozat több címletkiegészítésen és címerváltáson esett át, de vízjelet egyik esetben sem tartalmazott.

Az 50 évvel későbbi, 1997-ben bevezetett forintbankjegy sorozat már – nemzetközi viszonylatban a legtöbb bankjegyre jellemzően – részletgazdag, árnyalatos, pozicionált vízjelet tartalmaz. A pénzjegyen alkalmazott nyomat már úgy lett megtervezve, hogy a vízjelmező számára szabadon lett hagyva a bankjegyen egy terület. A vízjelekben ugyanazoknak a történelmi személyeknek a portréja jelenik meg, akik egy-egy címlet grafikájában is visszaköszönnek. A portrék a két legkisebb címletet leszámítva a címlet közepe felé fordulnak, az ötszázason és a kétszázason a testükkel befelé állnak, de a fejüket kifelé tartják, mind a vízjelen és a nyomaton.

Az 1000 forintos vízjele és a legújabb sorozatban a vízjel az értékjelzéssel

2014-ben a bankjegysorozat ismét megújításra került. Ezekben a magasabb biztonsági szint érdekében több új biztonsági elem kapott helyett. Tekintettel arra, hogy a bankjegyek mérete nem változott, a vízjelek pedig változatlanul akkor a legszemléletesebbek, ha nem kerül rájuk nyomat, a bankjegyeken elhelyezett vízjel mérete csökkent. A könnyebb azonosítás, illetve a megújulás jegyében a vízjelkép mellé szintén a vízjelkészítés technikájával bekerült új vízjel elem, az értékjelzés. Az értékjelzés markáns világos vízjelként nehezíti meg a bankjegyhamisítók életét.

Napjainkban már nem csak a papíripar alkalmazza a vízjel megnevezést. Ugyanezt a kifejezést használják a digitális technikában, jeltovábbításban vagy a nyomdaiparban is bizonyos védelmi, vagy azonosító elemekre, melyeknek célja hasonlít a papíripar által használt vízjelre.